/ Language: Hungary / Genre:antique

Utazás a halál bolygójára

Alan Foster

A Sleamer Állomáson vár indítási engedélyre két mit sem sejtő földi tudós, egy xenológus és egy geológus. Feladatuk, a SUNIT nevű ritka és értékes fém felkutatása. A bolygón harcba keverednek a szörnyekkel és kétségbeejtő helyzetbe kerülnek. Utitársuk egyike bérgyilkos, aki az űrhajót is meg akarja szerezni. A küzdelembe bekapcsolódik egy metamorf is , aki bármilyen alakot fel tud ölteni. A metamorf őrzi a XUNCA-t a Galaxis legveszedelmesebb fegyverét... Ha a XUNICA működésbe lép, a világegyetem létét veszélyezteti.

Alan Dean Foster

UTAZÁS A HALÁL

BOLYGÓJÁRA

FÁTUM-ARS KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1994

(c) Alan Dean Foster

Fordította Besnyi Erika

A fedélgrafika:Boros Attila

Műszaki vezető Papp Gyula

ISBN 963 8367 11 3

Felelős kiadó a Fátum-Ars Könyvkereskedelmi Kft.

Terjeszti a Fátum-Ars Könyvkereskedelmi Kft.

Budapest, VI. ker. Váci út 1-3.

Felelős vezető: Fonyódi Ottó

TARTALOM

I. Fejezet

II. Fejezet

III. Fejezet

IV. Fejezet

V. Fejezet

VI. Fejezet

VII. Fejezet

VIII. Fejezet

IX. Fejezet

X. Fejezet

XI. Fejezet

XII. Fejezet

XIII. Fejezet

XIV. Fejezet

XV. Fejezet

XVI. Fejezet

XVII. Fejezet

...A Közegészségügyi Humanoid Szervezet sok csillagászati csodával dicsekedhetett, de ez a bolygó valamennyi közül kitűnt geológiai csodáival, s a három egymástól függetlenül kialakult intelligens faj létezése miatt.

Ez a bolygó szinte áhítja a behatóbb tudományos kutatást, s a több hónapos gyötrő várakozás után Etienne és Lyra Redowl végre megkapja az engedélyt, hogy elkezdjék expedíciójukat a Skar-folyó forrásához, a 12.000 kilométer hosszú Upriveren.

A hosszú utazás alatt a kutatóknak nemcsak a saját, emberi mivoltukból adódó problémákkal, hanem a bolygó lakóinak különc szokásaival, támadásaival, árulásával is meg kell küzdeniük. S amikor már azt hiszik, elérték a rejtélyek ősi forrását, egy minden addigi felfedezést elsöprő titok birtokába jutnak...

Üdvözöljük Shangri-Laban!

A város felett az Aurang bájos, szelíd esésű vízeséseket alkotott, ahol horgászok sürgölődtek hosszú szerszámaikkal. Gyümölcsbokrokkal teli teraszok haladtak lépcsőzetesen az égbolt felé.

Takaros szűk utcácskák között szürke kövekkel borított gyalogutak vezettek a gyors folyású Aurang felé. Mindkét part mentén fából készült vízikerekeket forgatott a víz sodrása. A Mai építészet jellegzetes tömbjei helyett - amit ők eddig a tslamainai civilizáció megnyilvánulásának tekintettek - különös épületeket láttak virágszirom-szerűen elrendeződő házakkal és kecses bolthajtásokkal. Méltóságteljesen kanyargó falak kötötték össze a főbb épületeket, s barázdák jelölték ki a zsindelyeken az esővíz útját. Apró megfigyelő tornyok virultak a nagyobb házak kőzött.

A legcsodálatosabb viszont mégis a harangok különböző hangjainak kavalkádja volt, ahogy csengve-bongva himbálóztak a házak és üzletek tetőgerendájára vagy szemöldökfajára függesztve. A csilingelést, kongást, bongást még az Aurang morajlásán keresztül is hallani lehetett.

- Hát nem csodálatos, Etienne? - Lyra háta mögött Homat félreérthetetlen, de annál udvariatlanabb zajt hallatott.

Dánielnek szeretettel, mikor idősebb lesz, s megkezdi utazásait...

I. Fejezet

Nem riasztották az őrséget, mert a behatoló már félig-meddig halott volt. Mégis, idegesek lettek.

Dühösen morogva egymás között a protokoll ilyen durva megsértése miatt, a Zanur Testület tagjai vezérükre függesztették tekintetüket irányítást várva, de Najoke De-me-Halmur hallgatott.

A betolakodó feladata, hogy minél előbb kimagyarázza magát!

A kezek még a hüvelyükben pihenő kések felett lebegtek, noha kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy nem gyilkossági kísérletről van szó - a behatoló már túlságosan elgyengült volt ahhoz, hogy fenyegetést jelentsen bárkire nézve is, kivéve talán önmagát.

Így Najoke egyelőre tartózkodott a cselekvéstől, ahogy a beszédtől is. Látva ezt, a többi Zanur-tag is kezdett megnyugodni.

Két rongyos szolga lábra támogatta a behatolót. Az teljesen kopasz volt, ahogy korához illett de testét mintha _ az idők kezdetén bevésődött ráncok borították volna. A fájdalom még a szeme mozgásából is érzékelhető volt, s pusztulásra ítélt testét két fiatal Mainak kellett megtámasztani.

Néhány türelmetlenebb Zanur-tag elindult az idegen felé. De-me-Halmur hatujjú kezének egyetlen mozdulatával megállította őket.

- Türelem, barátaim! Hallgassuk meg, mi az, amit ez, a ősi szent hagyományok megszegője fel tud hozni mentségére. A megtorlás később is ráér. Mi, itt most nem bíráskodni gyűltünk össze.

A vezér szavai felkeltették a megviselt látogató figyelmét. Egy vállrándítással lerázta magáról szolgái segítő kezét, és olyan erővel taszította el őket magától, mintha a rátapadó halál szorításából akarna szabadulni. Bár bizonytalanul és ingatag lábakon, de egyenesen és segítség nélkül állt.

- Dicső tagjai Zanurnak, bocsánatotokért esedezem, amiért megzavartam az államügyeket. De, amikor valakinek már csak egy kis ideje van hátra, az nem vesztegetheti idejét a protokollra. Oly sok mindent kell elmondanom nektek!

De-Yarawut felemelkedett, és reszketeg ujjával a betolakodóra bökött, miközben szőrtelen szemöldökét összeráncolta rövidlátó szemei fölött.

- Én ismerlek téged! Az én tartományom lakója vagy! Az idős mesélő megpróbált meghajolni az öreg felé, ahogy az illem megkívánta, de az erőfeszítéstől kis híján felbukott szolgái odaugrottak, hogy segítsenek, de ő egy kézmozdulattal visszaparancsolta őket.

- Emlékezőképességed hízelgő rám nézve, Zanural de-Yarawut Az én nevem Bril de-Panltatol. Egyszerű kalmár vagyok, aki az Upriveren űzte mesterségét.

A Testület megzavarásának tragédiája, a hagyományok sárba tiprásának megbocsáthatatlan vétke kezdett elhalványulni. Hiszen közülük való! Sok meglepetést már nem jelenthet.

- Nincs mentség arra, hogy megzavartál bennünket, de-Panltatol - szólt de-me-Halmur. - Ismered a büntetést.

- Határtalan a nagylelkűséged, Moyt, de ahogy mondtam, s ahogy magad is láthatod, kevés időm van csak hátra.

De-me-Halmur nem is lehetett volna egy óriási városállam uralkodója, ha alkalmanként nem tetszelgett volna a könyörületesség mezében.

- Megvesztegetéssel is elérhetted volna, hogy bejuss, öreg. Így, tisztéletet érdemelsz azért, amit tettél. Mondd hát el, amiért jöttél!

- Dicső tagjai Zanurnak, életem nagy részét fa és fémkereskedelemmel töltöttem a mi nagyszerű porabi-i városunk és az Upriver között. Hai tartománya még egyszer olyan messze van, mint Kekkalong.

Kekkalong nagyon távol esett Uprivertől, és a zanuriak többsége még soha nem jutott messzebb a városhatárnál. A vándort kezdték nagyobb tisztelettel hallgatni.

- Hűséges polgára vagyok városomnak, és keményen dolgoztam. Odafigyeltem minden szóbeszédre, vagy híresztelésre, ami csak egy parányi lehetőséget is rejtett magában, hogy vagyonomat gyarapítsam.

- Mint ahogyan valamennyien ezt tesszük - bólintott Zanural de-Parinti. - Folytasd!

- A számos upriveri legenda között volt olyan is, mely a Halál Városáról beszélt, a kóbor lelkek, szellemek és démonok tanyájáról, akik olyan vagyont őriznek, melyet ezer élet ideje alatt sem tudna felmérni az összes kincstárnok sem, jöjjenek bár a Groalamasant övező összes városállamból.

- Biztosan gyönyörű történet - szólott egy másik zanuri a Testületből. - Magam is hallottam már ilyet.

- Jól tudja mindenki - folytatta de-Panltatol -, hogy minél közelebb jut valaki a mese forrásához, az annál izgalmasabbá és életszerűbbé válik. Ez a különös történet városok és falvak százairól mesélt a messzi északon. Több mint ötven éve figyeltem a legenda alakulását Végül elhatároztam, hogy követem a nyomát az utolsó mesemondóig. Minél inkább haladtam előre, annál messzebb jutottam északon. Néha a mese oly igaznak tűnt, de még gyakrabban csak olcsó szóbeszédnek, de a fonalát soha nem vesztettem el teljesen. Túljutottam a térkép jelezte tájakon, túl a kereskedelmi útvonalakon, mindig csak fel a Barshajagad felé, követve a Skar folyása és olyan is volt, hogy teljesen feladtam a keresést. Ó, sétáltam én, én, Bril de-Panltatol magán a fagyott Guntali felszínén is!

Az érdeklődés suttogó hangjai most teljesen belevesztek a rosszul palástolt kuncogásba. A Guntali-fennsík, ahonnan a világ összes folyója eredt, hogy vizüket a Groalamasanba, az egyetlen óceánba vezessék, magas volt, s hideg, s a ritka levegő miatt nem akadt Mai, ki átkelhetett volna rajta. S most egy ráncos, öreg kalmár magának követeli a dicsőséget!

De-me-Halmur - akár a kereskedőtársai és a zanuriak - maga is elutasította a lehetőségét a hallottaknak, de nem nevetett. Nem válhatott volna Po Rabi Moytjává, ha nem figyelt volna oda még az abszurditás határát súroló történetre is.

- Hagyjuk, hadd győzködje magát önnön bolondságairól, de ne ítéljük el addig, amíg nem ért a történet végére!

- Már messze túljutottam Hochac-on - de-Panltatol most nehezebben lélegzett -, de az utazásom még csak akkor kezdődött. Szolgáimat, s kísérőimet elvesztettem, és arra kényszerültem, hogy egyedül folytassam utamat, hiszen egyikük sem akart továbbmenni. Mind azt hitte, hogy megőrültem. Oly sokszor álltam közel a pusztuláshoz! De a mese és a folyó csak vezetett tovább, előre!

Egy másik zanuri gúnyosan felhorkant:

- Előre? Hová?

Az öreg oldalvást rápillantott, s mintha új erőre kapott volna a gúnyolódástól.

- A Halál Földjére. A világnak arra a részére, ahol démonok és szörnyek tanyáznak. A világ tetejére, dicső zanuriak!

Most már nem tudták féken tartani a kirobbanni készülő kacagást. De úgy tűnt, ez nem kedvetleníti el az öreg kereskedőt.

- Megtaláltam a Halál Városát! Én, Bril de-Panltatol! Én visszatértem, magammal hozva egy darabját! - Homlokát ráncolta, és fájdalmasan zihált. - Már nem emlékszem valami jól. Az agyam elzsibbadt mindattól, amit utam során elszenvedtem. Hogy hogyan maradtam életben, nem tudom, de kényszerítettem magam, hogy csináljak egy másik csónakot... Rengeteg hajót készítettem... azt hiszem. Nehéz visszaemlékezni. Amit onnan hoztam, elrejtettem a Salp bőrök bálája alatt, végigcipeltem a Downriveren, az úton, ami végül hazavezetett, haza, Po Rabiba. De-me-Halmur tágranyílt fekete szemei felizzottak.

- Ez az egyik legérdekesebb és legszórakoztatóbb történet, de-Panltatol, de hát a démonokról szóló mesék mind ilyenek. Remélem, jobb kereskedő vagy, mint amilyen mesemondó!

Udvarias nevetés hangzott fel a zanuriak soraiból.

- Emiatt törtél be a gyűlésünkre, hogy ezt elmondd nekünk?! - csattant fel egy másik zanuri dühösen. - Ha nem tudsz jobbat kitalálni, megígérhetem, hogy még a korod sem fog megmenteni!

- Csak egyetlen dolog van, amit hozzátehetek az elmondottakhoz - ismerte el az izgatott kalmár -, amiért tönkretettem az elmémet, s magamat. Nem sok maradt, amivel meg tudnátok fenyegetni. Az én dicsőségem rövid életű, s már soha nem vehetek helyet magamnak a Zanur Testületben, mint ahogy vágytam rá.

Sértett mormogás hangzott fel a zanuriak sorából, leghangosabban onnan, ahol a legszerényebb vagyonúak foglaltak helyet.

- Így reátok hagyom a történetemet azzal a dologgal együtt, s fejet hajtok, hogy ítéletet mondjatok felettem ti, a város tanácsa, úgy mintha soraitokban ülnék, a vagyonomnak megfelelő helyen.

Azzal megfordult, s belefújt az apró csontsípba, ami zsinóron lógott a nyakában.

Tucatnyi munkás sietett be két sorban. Alacsony kocsit fogtak közre, amihez kötelet erősítettek.

A zanuriak nevetgélése átadta helyét a kíváncsiság és a zűrzavar hangjainak. A kocsinak hat tengelye és vastag, gumírozott kerekei voltak.

A hosszú tanácskozó asztal végéről de-me-Halmui csomó finom Salp nyersbőrt pillantott meg, magasra halmozva a kocsiban. Értékesek voltak, de nem rendkívüliek. Bizonyára nem is ez volt annyira nehéz, hogy hattengelyű kocsira és tizenkét markos Maira legyen szükség a rakomány húzásához. Látta, ahogy izmaik nekifeszülnek valami masszív, de rejtett dolognak.

Ahogy felemelkedett, hogy jobban lásson, szinte már nem is volt tudatában mozdulatainak.

A munkások megálltak, s oldalt léptek. Szolgái segítségével Panltatol odatántorgott a kocsihoz. Majd elhárítva a segítő kezeket, kiegyenesedett s bizonytalan mozdulattal kezdte ráncigálni a bőröket. Mivel azokat összevarrták, egy darabban zuhantak a földre.

Valami más is volt még a kocsiban, ahogy de-me-Hal-mur gyanította, s a látvány egy csapásra elnémította: egy egyedülálló fém darab volt a faemelvényre helyezve. Valamilyen ismeretlen erő meggörbítette, meghajlította, s olyan vastag volt, mint egy jól megtermett Mai teste. De a zanuriakat messze jobban érdekelte a szerkezete, mint a formája.

Nem volt kifényesítve, ami csak még jobban kiemelte a hosszú bevágást és ragyákat rajta, bizonyítva, hogy hatalmas kémiai hatásnak, vagy energiának volt kitéve. A színe volt egyedül ismerős.

- Valójában nem jutottam be a Halál Városába. - Panltatol hangja elvékonyodott. - Közel voltam, nagyon közel, amikor az időjárás, ami annyira szörnyű volt, amilyet elképzelni csak álmainkban tudunk, végül is rákényszerített, hogy visszaforduljak. Ezt az ereklyét a Skar partján találtam, ott, ahová a folyó kisodorta. S ez az egyetlen, amit magammal tudtam hozni. Po Rabi szent tanácsa, ez az én örökségem!

Feledve méltóságukat és semmibe véve az előírásokat a Testület tagjai felugrottak, hogy megvizsgálják a tömör fémszerkezetet. Érzékeny, hatujjú kezek simogatták végig a sima, szürke anyagot. A homályos ezüstös ragyogás a fém sajátja volt. Pontos mása volt a SUNIT-nak. A SUNIT színét viselte. Amikor három zanuri Észak Po Rabiból megpróbálta felemelni, s nem bírtak vele, teljesen biztosra vették, hogy ami előttük fekszik, az maga a SUNIT.

De-Changrit, aki de-mer-Halmur után a második leghatalmasabb volt a Zanur Testületben, leakasztott egy fémöntvényt az övéről, ami a derekát ölelte körbe. Egy SERL volt, a legnagyobb címletű pénz, amit a nagyobb városállamok vertek, s használtak a Groalamasan partján.

Belehelyezte a fémdarabot a SUNIT egyik barázdájába, és megpróbálta fejben kiszámolni a meggörbült anyag értékét. Zseniális üzleti érzékkel megáldott Mai volt, becslései mindig megközelítették az aktuális piaci értékeket.

- Több millió - hirdette ki hangosan. - Legalább. Miután elkészültek a saját számításaikkal, segédeinek többsége beleegyezőleg bólintott.

De-Panltatol váratlanul a kocsi peremére rogyott, s a fémnek támasztotta hátát. Egyik kezét finoman végigfuttatta a hideg fémen, szeretettel, mintha egy asszony testének húrjait pengetnék ujjai. Nem volt Mai a zanuriak sorában, aki ne ugyanezt a szeretetet érezte volna a SUNIT iránt. A nagyszerű, megtestesült szerencsét képviselte.

Amikor a mormogás és az izgatott párbeszédek lassan elhaltak, Changrit volt az, aki feltette azt a kérdést, ami mindannyiuk agyában motoszkált:

- Van ott még több is?

Hangja most tiszteletteljes volt, nyoma sem volt benne gúnynak, vagy szemrehányásnak. Ettől mintha Panltatol új erőre kapott volna. Nem tudtak többé nevetni rajta.

- Mélyen tisztelt zanuriak, a válasz: nem. tudom. Én mindössze ezt az egy darabot találtam, amit a folyó mosott ki az elvadult, sziklás partra. De a legenda, ami engem a világ tetejére űzött, az a Halál Városában több ilyenről beszél.

A zanuriak sűrűn hányták a különféle jeleket, hiszen módfelett babonásak voltak, mint általában az egyszerű népek. Napjaikat a rituális eljárások szabályozták, melyek arra voltak hivatva, hogy elhárítsák a barátságtalan démonokat és szellemeket, amelyek, mint ahogy az összes Mai tisztában volt vele, minden létező cselekedetét uralja és irányítják a születéstől a halálig. A tanácsterem végében egy tágranyílt szemű szolga kapkodva még több tömjént zúdított a rituális füstölőbe, mintha a jelenlevő szellemek aznap különösen nagy orral lennének megáldva. A terem levegője pillanatokon belül édes illattal telt meg.

- A valóságban nem létezhet a Halál Városa! - kockáztatta meg óvatosan az egyik zanuri. - Ez egy nem létező hely!

De-me-Halmur sokatmondóan széttárta karját.

- Nem hittük azt sem, hogy létezik a SUNIT-nak ilyen szilárd darabja, mint ez itt, s lám, most itt fekszik előttünk!

- Több... - motyogta Panltatol. - Még több is van a Halál Városában.

- Mennyivel több? - kérdezte Changrit mohón.

- Azt mondták... a legenda szerint... a város maga tiszta SUNIT-ból épült.

Halotti csend fogadta a bejelentést.

- Sajnálom, hogy nem jutottam tovább... Kis mosoly derengett a fonnyadt arcon. Jobb karja, akár egy barna szövet, elütött a hideg fém színétől.

- Oly fáradt vagyok, tiszteletreméltó zanuriak. Pihennem kell egy kicsit.

- Várj! - Changrit előresietett. Megbecsülése jeléül saját karjávai támogatta az öreget.

- Hogyan találhatjuk meg a Halál Városát? Hogyan tudnánk megismételni a te utazásodat?

- Miért, hát nem tudod? - suttogta rekedten Panltatol. - A Halál Városa nem létezik! Nem lehet megtenni azt az utat! De én megtettem! Én, Bril de-Panltatol, én elmentem oda, ahová lehetetlenség eljutni! De ti, ti nem követhettek, egyikőtök sem! - rikoltotta olyan hévvel, mint ahogy váratlanul, minden segítség nélkül felült.

- Nem tudtok követni, mert csak egy tébolyodott tudná megtenni azt az utat! Én elég őrült voltam hozzá, de ti nem vagytok azok! - zavarodottan pislogott egy darabig.

- Nagyon fáradt vagyok... - visszahanyatlott Changritra és lehunyta szemeit. Soha többé nem nyíltak fel újra.

Changrit finoman a földre eresztette a vékony testet.

- Egy igazi Mai! Feláldozta mindenét a szerencse reménye miatt. Becsülöm ezért.

- Mindannyian becsüljük őt - mondta de-me-Halmur. - mint ahogy emlékét is mindörökké tisztelni fogjuk.

- És mi lesz a SUNIT-tal?

A szenvedély szinte tapintható volt annak a zanurinak a hangjában, aki szavakba öntötte a közönség egyöntetű gondolatát. Minden szem a fémdarabra szegeződött.

- Tudjátok a törvényt! - mondta de-me-Halmur könyörtelenül, de hangjából kiérződött a kelletlenség. - Ugyanúgy sóvárgok utána, mint bármelyikőtök, de a családjáé és a szolgáié kell, hogy legyen!

Egy oltalmazó jelet rajzolt a levegőbe, arra az eshetőségre, ha a szellemek hallgatóznának.

- A törvény önmagáért beszél!

Zanural de-Peyetmy kis híján könnyekben tört ki.

- Nem tudnánk csak egy kicsit módosítani a törvényen?

- Esküt tettem, hogy betartom és betartatom a törvényt, s meg is teszem! Azok, akik meg próbálnák megszegni, általa pusztulnak el!

Helyeslő moraj zúgott a tanácskozó asztal körül.

- Természetesen - folytatta de-me-Halmur - ott van az örökösödési adó.

Halvány, reménykedő mosoly derengett fel az arcokon.

- Továbbá figyelembevéve azt, hogy de-Panltatol mindenféle szabályos engedély nélkül vágott bele az utazásba, illetve az a tény, hogy elégtételt kell vennünk a Zanur Testület ülésének durva megsértése miatt - egy hosszú pillanatig tanulmányozta a fémet - javaslom, hogy a felét ajánljuk fel a városi kincstár számára. A maradék még mindig szép jövőt biztosít a rokonainak.

Changrit ismét elfoglalta helyét de-me-Halmur balján.

- Nincs család, mely csalódott lehetne, ha ilyen örökséghez jutna! És most, hogy a törvényt érvényre juttattuk, mit kezdjünk a figyelemreméltó történettel?

- Ezt a nagyszerű utazást - jelentette ki nagyképűen az egyik zanuri - emlékeinkben s dalban kell kegyelettel megőriznünk! Én magam fogok megbízást adni a dalkörnek, hogy illő módon emlékezzenek meg róla!

- Nemes cselekedet - értett vele egyet de-me-Halmur, hálásan a zanuriak támogatásáért. A Testület többi tagja vadul átkozta magát azért, amiért nem nekik jutott eszükbe ez a remek politikai húzás.

- Nos, ki az, aki önként jelentkezne, hogy segít felszerelni egy új expedíciót a világ tetejére vezető útra, hogy felkutassuk a legendás Halál Városát?

Hirtelen mintha az összes tanácstag összezsugorodott volna a helyén. Egyikük, aki vakmerőbb volt, mint a többi, éles hangon felszólalt:

- Tslamaina minden SUNIT-jáért sem kockáztatnék meg több ezer legátnyi utat!

- Én sem - értett egyet de-me-Halmur. - De-Panltatolnak tökéletesen igaza volt. Egyikünk sem őrült eléggé ehhez a vállalkozáshoz! Az a ötlet, hogy valaki gyalog keljen át a Guntali-fennsíkon, csakis egy zavarodott elmében foganhatott, meg! Megkísérelni a visszatérést; oda, az általa megtett úton képtelenség.

- Előremutatott a fémdarab és a mellette fekvő test felé.

- Meg kell hát elégednünk ezzel.

- Nem szükségszerűen.

Csodálkozó tekintetek fordultak Changrit felé. De-me-Halmur óvatosan várta, hogy riválisa milyen javaslattal rukkol elő. Nagy tisztelettel viseltettek egymás iránt, olyannyira, hogy soha nem fogadtak fel bérgyilkosokat a másik ellen. Az effajta elintézési módokat a durvább Maiokra hagyták, míg ők csak szavakkal és gesztusokkal párbajoztak.

- Való igaz, hogy minden Skaron túli utazás ijesztő vállalkozás, s legfőképpen a világ tetejére vezető út az. Bárki, aki vállalkozna erre az expedícióra, hamarabb elpusztulna, hogysem a cél közeiébe jutna. Még valószínűbb, hogy a vándor végül egy Na bendőjében találná magát, a Halál Városa helyett. A zanuriak aggodalmasan hányták-vetették a jeleket a levegőbe.

- Vagy ott találják magukat a Tslaktól rászedetten. Nem rendelkezünk akkora erőforrással, hogy megvalósítsunk egy ilyen utazást, de vannak olyanok, akik véghez tudnák vinni.

- Itt nem látok olyat! - szólt egy másik zanuri. Felcsattanó nevetés kísérte a megjegyzést.

Changrit lesújtó pillantást vetett rá, míg végül elült a derültség.

- Egy jó kereskedő tudja, hogy felelősséggel tartozik a Zanur Testületnek és városának. És tudatában van saját korlátainak is. Biztos vagyok benne, hogy te is ismered a határokat! - A korholó hang után, nyugodtabban folytatta:

- Tslamaina földjére mostanában új lények érkeztek. Beszéltem az égi megfigyelőkkel.

De-me-Halmur elhallgattatta a zavaró morgolódást.

- Sokat hallottam róluk. Mi a javaslatod, Changrit?

- Nem mondhatok addig semmit, amíg nem kaptam meg a legfrissebb információkat az ügynökeimtől. Hivassák ide Losithi követét!

A hosszas várakozást fejedelmi ebéddel tették kellemesebbé, amíg Losithi követét, Ror de-Kelwhoangot elkerítették miniszteri hivatalából. A lehető legjobbkor érkezett, nyugtalanul fújtatva.

- Mi okból hivattatok ennyire sürgősen tiszteletreméltó zanuriak?

Nagy tisztelet övezte a losithi öreg személyét, nemcsak saját városában, de a zanuriak között is. Losithi város Po Rabi legfőbb vetélytársa volt a kereskedelemben, több száz legátra feküdt délnyugatra, ellenzése alatt tartva a Skatandah Delta nyugati partját, azt nagy mocsárvidéket, amit a Skar-folyó alkotott, ahogy Groalamasanba szállította vizét.

Félúton a két városállam között, de talán hajszálnyival közelebb Losithihoz, különös égi látogatók egy állomást hoztak létre. Az ő tudományuk előnyt és hasznot jelentett mindazoknak, akik tudtak, hogy hogyan használják ki. A látogatókat egyaránt felkeresték Losithi és Po Rabi diplomatái.

- Mondd hát el a zanuriaknak is! - utasította Changrit! a követet - Azt, amiről néhány hete beszéltél nekem, s ami úgy aggasztja a megfigyelőket Beszélj az Új látogatókról!

- Új látogatók? - ráncolta össze szemöldökét de-me-Halmur, akárcsak a többi zanuri. - Úgy érted, hogy még több rovar-szerű teremtmény érkezett Tslamainára?

Kelwhoang bizonytalanul pillantott támogatójára, Changritra, de az intett, hogy nyíltan válaszolhat. A követ bólintott.

- Egy olyan hideg, esős napon érkeztek, ami arra késztetett hogy...

De-me-Halmur türelmetlenül félbeszakította.

- Nincs vesztenvaló időnk, Kelwhoang. Kímélj meg minket a költészettől!

- Bocsánat, Moyt Kissé elragadtattam magam a látvány miatt. - Az óriási SUNIT darab felé bökött.

- Igen, ez érthető. Figyelmed mindig is a tehetséges haszon felé fordult... mégis, fogd rövidre a mesédet!

Kelwhoang beleegyező mozdulatot tett.

- Zanur dicső tagjai! Mint jól tudjátok, amíg üzleti ügyeimet intézem városom és Losithi között, hosszú utazásaim során feljegyzem mindazokat az érdekességeket, amik a Deltán belül keletkeznek. Bár az égi látogató vízen járó házaikban laknak, én ápolom velük a kapcsolatot. Így sikerült megtudnom, hogy öt héttel ezelőtt szövetségeseik érkeztek az égből. Megdöbbentem, amikor azt láttam, hogy a jövevények nem úgy néznek mint akik az állomást építették, sokkal inkább hozz hasonlítanak.

A zanuriak a hír hallatán döbbenten zihálni kezdtek.

Úgy érted - kérdezte Guptinak -, hogy nem olyan borzasztó kinézetűek, mint azok a poloska-fajzatok?

- Igen - mondta Kelwhoang, elégedetten a hatástól, amit bejelentésével kiváltott. - Sokkal inkább a Maikhoz hasonlítanak, csak magasabbak, még egy Tslanál is magasabbak, de nem annyira, mint egy Na. Szőrösebbek és vonásaik kifejezettebbek, durvábbak és hát korántsem valami gyönyörűek. Hasonlóan a Tslakhoz, ugyanúgy szenvednek az itteni klímától, eltérően a poloskaszerű barátaiktól, akik remekül érzik itt magukat a Delta vidékén. Egy hímnemű és egy nőnemű érkezett, akik annyira hasonlóak hozzánk, hogy bizonyos távolságból Maioknak is nézhetnénk őket! Én magam nem találkoztam velük, csak láttam őket beszélgetni az állomás Moytjával, akit - egy darabig küszködött a bonyolult idegen név kiejtésével - Porlezmozmithnak hívnak. Később módomban állt beszélni vele, és ő is megjegyezte a hasonlóságot köztünk és az új látogatók között, A hasonlóság valóban megdöbbentő! A jövevényeknek ugyan kisebb a szemük, de nagyobb fülük van, nagy hajlított szárnyakkal, ami még távolról is jól kivehető. És igen, csak öt ujjuk van a kezükön és a lábukon a normális hat helyett, míg a poloska-szerűeknek csak négy van, habár azoknak van még pluszban egy pár karjuk és lábuk. Lehetséges, hogy ezek a jövevények még hasonlóbbak hozzánk, mint a Tslak vagy a Nak, akikkel a bolygónkon osztozunk.

- Elbűvölő - mondta de-me-Halmur. - De milyen előnyünk származik nekünk mindebből?

- Mondd el nekik azt, amit az új vendégek tervéről meséltek a poloska-fajzatok! - javasolta Changrit.

- Ah, értem már. Tehát azt mesélték, hogy a jövevények magukkal hoztak egy csodálatos varázshajót, ami ég könnyebben halad a vizén, mint az állomás, amit látogatók legelőször építettek. Nem függ a széltől vagy izomerőtől, hanem valamiféle belső energiaforrás hajtja. Azt is mondták, hogy nagy sebességgel képes a folyón felfelé is haladni, még a Skar sodrásával szemben is.

A szörnyülködés moraja egyre erősödött az összegyűlt tagok között.

- Már sok csodás dologról hallottunk, amit a látogatók hoztak magukkal az égből - mondta de-me-Halmur. - Tudom, mire gondolsz, Changrit, de biztos, hogy nem adják el nekünk azt a csodálatos járművet.

- Ez igaz - ismerte be a követ. - Moyt Porlezmozmith sokszor beszélt nekem arról, hogy csak a legszükségesebb kapcsolatot tarthatják fenn velünk, és szigorúan megfutották nekik, hogy bármilyen hasznos eszközt, vagy szerszámot eladjanak nekünk azokból, amiket magukkal hoztak.

- Semmi hasznunk az egészből - morogta az egyik zanuri. Ezek a látogatók tényleg idegenek, s azok is maradnak.

- Ezek a jövevények, akik annyira hasonlítanak hozzánk - folytatta zavartalanul a követ - tudósok, nem kereskedők. Barshajagadot akarják tanulmányozni, a kanyont, a Skar-folyó bölcsőjét.

- Nos, akkor ez mindjárt más! - kommentálta de-me-Halmur. - A hasznos tudomány mindig kifizetődő. - Jelet rajzolt a levegőbe, hogy megidézze a tudás és éleselméjűség szellemét, majd megkérdezte:

- Mi jár a fejedben, Changrit?

- Ezek az égi jövevények még csak kevéssé ismerhetik a mi világunkat. A Deltán túl mit sem ér a tudományuk! Semmit sem tudnak a Skar útjáról, vagy a Hotiekről vagy az Aurangról, hogy a kisebb hűbéri tartományokat ne is említsük! Semmit sem tudnak azokról, akik a kanyonban élnek! Tehát vezetőkre lesz szükségük!

- Ah! - derült fel de-me-Halmur ábrázata. - Barátságos helybéliek mutathatnák nekik az utat!

- Pontosan. Valóban mutathatnánk nekik EGY utat.

- És jóbarátokhoz illően, amilyenek ugye mi is vagyunk, kötelességünk, hogy Po Rabi uraiként önkénteseket toborozzunk, akik segítik munkájukat!

- Minden lehetőséget meg kell ragadnunk - bólintott határozottan Changrit.

- De honnan tudjuk, hogy ezeket a különös teremtményeket érdekelnék az Ibe városon túli területek? - töprengett hangosan egy zanuri.

- Nem tudjuk - helyeselt Changrit -, hiszen ki tudná megjósolni egy idegen szándékait? Mégis, ha annyira hasonlóak hozzánk kinézetre, mint ahogy azt Kelwhoang követ úr megerősítette, ki állíthatná, hogy az indítékaik mások lennének? - Átnézett az asztal túloldalára.

- Elképzelésed sincs, Kelwhoang, hogy milyen messze szándékoznak feljutni a folyóágban?

- Nincs. A poloska-Moyt mondókája nem volt elég világos. Hosszú utazást emlegetett. Biztosan távolabbit, mint az Ibe.

- Akkor a mi célunk egyértelmű, zanuriak! - de-me-Halmur előrehajolt, hogy szavai és mozdulatai nagyobb nyomatékot kapjanak. - A legtöbb, amit tehetünk, hogy meggyőzzük a látogatókat tiszta szándékainkról, hogy elfogadják a segítséget, amit Po Rabi lakói ingyen nyújtanak neki.

- Feltéve, ha elfogadják - szólt egy másik jelenlévő. - Mi lesz, ha mégsem arra mennek, amerre mi reméljük? Mi lesz, ha Kekkalongot elérve úgy döntenek, hogy elegük volt az utazásból?

- Akkor talán - morogta Changrit csendesen - sikerül őket rávenni, hogy adják kölcsön a csodálatos hajójukat. Biztos vagyok benne, hogy az ékesszóló Ror de-Kelwhoang minden csodálatraméltó szónoki képességét be fogja vetni, hogy a zanuriak kívánsága találkozzék az ő elképzeléseikkel.

- Természetesen minden tőlem telhetőt megteszek! - a követ bonyolult jelet rajzolt, megidézve a múlt minden nagy diplomatájának szellemét. Egy lapos pillantást vetett az óriási, fénylő tömegű, szilárd SUNIT-ra.

- Akárhogy is, ha meg is tudom tenni, mélyen tisztelt zanuriak, sokat segítene, ha elárulnátok küldetésem valódi okát. Vagy netán figyelmen kívül hagyhatom azt a feltételezést, hogy a tanácsterem közepén fekvő halott Mai mellett lévő döbbenetes értéknek bármi köze lenne mindehhez?

- Nem - mondta kelletlenül de-me-Halmur. - Hát foglalj helyet közöttünk!

Egy mozdulattal megköszönve a megtiszteltetést, de-Kelwhoang csatlakozott a tanácshoz, beilleszkedve a reggel eseményeibe.

A következő tárgyalás és a tervek kidolgozása mélyen benyúlt az estébe. A nappal forróságát már felváltotta az éjszakai hőség, de a zanuriak még mindig folytatták az ülést. A bürokraták és az őrség pletykáltak, találgattak, de Po Rabi urai továbbra is elkülönülten sutyorogtak.

Mikor végül a kora reggeli órákban berekesztették az ülést, valaki előzékenyen eltávolította a kereskedő, a nagy felfedező Bril de-Panltatol megmerevedett tetemét. Nagy körültekintéssel arról is megbizonyosodtak, hogy örökségének az őket megillető részét biztonságosan a városi kincstárba szállították. Nagyobb biztonsággal senki sem tudta volna megőrizni a mesés kincset a po-rab-i Testület számára, mint a városi kincstár.

II. Fejezet

Etienne Redowlnak a könyökén jött ki a napi áramlásmérés. Betege volt annak, hogy nap mint nap mintákat vegyen a folyófenékről. A homok és iszapzátony körüli ár és apály feljegyzése ugyanúgy hidegen hagyta, mint a kavicsos föveny kőről kőre való kielemzése. De semmi más nem akadt, amivel a Steamer Állomáson elüthette volna az időt.

Úgy tűnt, mintha az idők kezdetétől fogva az engedélyre várnának az upriveri expedícióra a bennszülött hivataloktól. Akárki, aki úgy gondolja, hogy a Közegészségügyi Tudományos Kutatóközpont bürokráciáján nehéz áthatolni, annak a tslamainai fafejű tintanyalókkal kellene megküzdenie. Az állomás elhelyezkedése a két rivális város, Po Rabi és Losithi között csak még nehezebbé tette a szükséges engedélyek kicsikarását.

De hát nem volt mit tenni. Ahová a B4-es Osztályt bevonták, ott a Közegészségügy politikája és rendelkezései szigorúak voltak, s nem ismertek kivételt. Porlezmozmith, aki a Steamer Állomásért felelt, rokonszenvezett ugyan Redowl nézeteivel, kivéve annak a rendszabályokról alkotott egyéni elképzeléseit. Úgyhogy a férjből-feleségből verbuvált csapat ült, izzadt és várt.

Etienne elidőzött a létrán, hogy beállítsa a termosztátot. Lyukacsos pólót és sortot viselt, melyek anyagába apró hűtőegységeket szőttek. Rápillantott a csuklójára erősített kijelzőre. Meglehetősen enyhe délután volt, a hőmérséklet 50°C körül ingadozott, a páratartalom pedig csupán 90% volt. Iszonyúan vágyott az állomás légkondicionált lakórésze után.

A thranxok kissé forrónak találták a klímát, de a páratartalom remekül megfelelt nekik. Emiatt választották őket a Közegészségügyi Kutatóközpont előőrsének személyzetévé. Nekik itt olyan volt, mint otthon. Az embereknek maga volt a pokol.

"Ezt a méricskélést is inkább tortúrának kellene nevezni" - gondolta Etienne. Ennek ellenére geológiának hívták, és Etiennenek roppantul elege volt most minden hasonló jellegű tevékenységből. De ez a geológiának csúfolt kínszenvedés és az egyedülálló civilizáció volt az oka annak, hogy Etienne és felesége, Lyra, hősiesen vállalták a jelentkezési lapok végtelennek tűnő áradatának kitöltögetését, és a tikkasztó éghajlatot - csak azért, hogy az első emberek között lehessenek, akik engedélyt kapnak arra, hogy az előőrs által ellenőrzött terület határain kívül munkálkodjanak. De talán az volt az igazi ok, hogy remélték, az őslakosok egyszer majd csak áldásukat adják az upriveri utazásukra.

De amíg ez bekövetkezik, addig bizony az állomáshoz vannak láncolva. Hónapok óta várták az engedély megérkezését, végtelenül hosszú napok óta harcoltak a szörnyű hőség és pára ellen, ami szépen lassan kiszívta belőlük a kezdeti lelkesedést. Lyra jobban bírta a nap, nap utáni csalódásukat, de még ő is kezdett elszontyolodni.

Etienne kényszerítette magát, hogy úgy nézzen Tslamainára, mintha valami távoli bolygóról szemlélné. Kitisztult gondolatai ismét emlékeztették, hogy miért jöttek erre a földre, amit felfedezői "Lószemnek" kereszteltek el. Lyra a tudományban nem tűrte a komolytalanságot, és jobban kedvelte a Tslamaina elnevezést - az eredeti nevet, - de az elképzelés minden bizonnyal illett rá.

Évezredekkel ezelőtt a bolygó egy hatalmas méretű meteorral ütközött. Ennek eredményeként jött létre az a óriási körkörös medence, melyet a Groalamasan-óceán vize töltött fel. A megrázkódtatás egy borzasztó mély repedést eredményezett a bolygó felszínén. Ez a rész - jóval az egyetlen óceán fölött - foglalja magában a Guntali-fennsíkot. Több száz millió éve folydogált át a víz a Guntalin, türelmesen mélyítve a felszíni repedéseket, megalkotva ezzel a leglátványosabb folyókanyonokat.

A földrajzi és éghajlati tényezők összekapcsolódása szükségszerűen olyan félelmetes színhelyet hozott létre, aminek minden eddig felfedezett bolygón sem akadt párja. Minden folyómeder közül messze a legnagyobb volt a Barshajagad, ami Mai nyelven annyit tesz: a világ Nyelve. Több mint 2000 méter széles volt azon a ponton, ahol végül elérte az óceánt, északi irányból közelítve meg a deltát, aztán 13.000 kilométer magasan tűnt el a felhőborította kopár északi sarkon.

A Guntali szélétől, néhány száz kilométerre az Upriveren, a lassú folyású Skar-folyó felszíne fölé emelkedett a több mint 8000 méter magas Barshajagad. Ahol a hegyek a fennsík fölé tornyosultak, az egyenetlenség még számottevőbb volt. A Barshajagad széles szája miatt a folyón utazó nem láthatta, hogy a fokozatosan emelkedő lejtők végül is hol érik el a fennsíkot a keleti és a nyugati oldalon.

Mindezek eredményeként az életformák megdöbbentő változatossága alakult ki, jellegzetes ökológiai rendbe szerveződve, melynek alapját nem a kiterjedés, hanem a magassági zónák elhelyezkedései alkották - úgy, ahogy a természet megalkotta a különböző éghajlati szinteket a kanyonok oldalán.

Három értelmes emlősfaj jelent meg a Tslamainán, mindegyik a saját folyóvölgyében elkülönülten. Az erősen versenyszellemű primitív kapitalista Maiok uralták az óceánt és a folyóvölgyeket. Felettük, a mérsékeltebb zónában, 50-300 méter magasan élt a Tsla törzs. A kanyonok fagyott peremein szabadon barangolva, a húsevő Nak birtokolták a Guntalit. Legalábbis ezt állították a helybeliek. Soha még egyikőjük sem látott egyetlen Nat sem, és hit a lelkek, démonok és szellemek világa iránt, Lyra Redowl - körültekintő xenológus lévén - egyre inkább kétségbe vonta a legendás harmadik faj létezését.

A hőmérséklet és a nyomáskülönbség, nem pedig nemzetiségi vagy törzsi határok tartották elkülönülve egymástól a tslamainai fajokat. Ez pedig egy olyan, minden ízében egyedülálló társadalmi-kulturális szisztémát eredményezett, mint amilyen változatos és különleges volt a földrajzi helyzet is.

A reményük, az álmuk, ami több fényévnyi úton vezette őket, az volt, hogy szárnyashajóval eljussanak a Skar forrásához, s ahogy haladnak, behatóbban tanulmányozhassák a bolygó földrajzát és lakóit egyaránt.

De Tslamaina egy B4-es kategóriába sorolt világ volt. Ez azt jelentette, hogy semmibe nem foghattak az őslakók engedélye nélkül, - s ez az engedély mindig késett, dacára a többször beadott folyamodványnak.

Így hát Etienne be volt börtönözve az állomást körülvevő deltavidék talajának, és földtanának vizsgálatába. Lyra valamivel jobb helyzetben volt, időnként meglátogatta azokat a halászokat, akik olykor kikötöttek az állomásnál, hogy pár szót váltsanak, - és, hogy megkíséreljenek elemelni bármi mozdíthatót. Az állomás személyzete soha nem próbálta megtorolni ezeket a lopási kísérleteket. Egyrészt azért, mert ezek a törekvések soha nem jártak eredménnyel. Másrészt pedig ezek a kísérletezések a helyi szokások részét képezték.

Hat hónap telt el azóta, hogy Redowlék letáboroztak a Steamer Állomáson, és Etienne már közel járt ahhoz, hogy végleg lemondjon az expedícióról. Egyedül az a tudat, hogy ők lennének az elsők, akik az Upriveren utazást tehetnének - tartotta vissza attól, hogy felszálljon az első visszainduló űr járatra.

Az is segítene, ha legalább Lyra megtanulná magában tartani a feszültségét, de ő erre képtelen. Bárkinek hosszan és hangosan szónokolt, aki csak hallótávolságon belül volt. A tranxok túl udvariasak voltak ahhoz, hogy megmondják neki, hogy fogja be a száját, és Etienne hiába próbálkozott azzal, hogy elhallgattassa, kudarcot vallott. Az első hónap után egyszerűen feladta, és megpróbálta kikapcsolni a tudatából.

Végül is, nem volt nehéz. Már húsz éve ezt csinálta. Nyolc vagy kilenc évvel ezelőtt az effajta összetűzések még váláshoz vezettek volna, de mostanra már túl sok energiát fektettek a másik elviselésébe. A kényelemszeretet és a megszokás kiegyensúlyozta a civódások javarészét, még ha nem is mindegyiket.

Valami éles viszketést érzett hátul, nyakszirt tájon. Jobb karjával átölelte a létrát, balkezével pedig hátranyúlt, és ahogy visszahúzta, valami puhát, ruganyosat érzett benne. Egyre növekvő utálattal szemlélte a kezében tartott élősdit.

Olyan hosszú lehetett, mint a kézfeje, hüvelykujj vastagságnyi és teljesen átlátszó - leszámítva azt a sötét gesztenyebarna sávot, ami a fejrésztől indulva végighúzódott a hátán. Az erős szorításban csak tekergőzni, kígyózni tudott, kutatva a vért, amit felfedezett, s aminek olyan hamar nyomaveszett.

A "dangui" egy csinos kis helyi vérszívó volt a gyűrűsférgek családjából, habár rendelkezett egyfajta porcos gerincféleséggel is, amit megfeszítve tudott ráugrani a kiszemelt áldozatra.

Amikor feltöltődött vérrel, színe vörösre változott. Úgy nézett ki, mint egy üvegpióca, - s látszott, hogy az emberi vért különösen ízletesnek találta - Etienne legnagyobb utálatára.

Legyőzve a torkában felgyülemlő émelygést, olyan messzire hajította a piócát, amennyire csak tudta, s hallotta még, ahogy erőtlen csobbanással landolt a homályos zöld vízben.

Érezte a fájdalmat a nyakában, s keze is véres volt, ahogy visszahúzta. Első útja az állomáson tartott antibiotikumos spray-hez kell, hogy vezessen.

A fémcölöpök, melyeken a Steamer Állomás nyugodott, enyhe elektromos töltéssel rendelkeztek, hogy elkedvetlenítsék a helyi csúszómászók áradatát, habár azok csak ritkán tudtak ártani a thranxoknak, mert azok testét masszív kitinpáncél borította.

Etienne a bolygó felszínével és annak ártalmatlan köveivel foglalkozott, és nem sokat törődött a biológiával, különösen, ha ennyire bizalmas viszonyba került vele.

A magasan lévő vékony felhőréteg felfogott valamennyit az ultraibolya sugárzásból, de Etienne mégis hálás volt a természetadta kreolbőréért, amelyet az amerikai indián őseitől örökölt. A világosabb bőrű emberek pillanatok alatt leégnének Tslamaina könyörtelen napjai alatt. Annak ellenére, hogy kevesebb, mint tíz percet töltött csak odakint, az izzadság szinte teljesen eláztatta. A hűtőrendszerrel ellátott halászháló trikó és sort csak félig jelentettek menedéket.

Még az éghajlat is elviselhetőbb lenne, ha megkapnák végre az engedélyt az őslakos hivataltól. A várakozás feszültsége rosszabb volt mindenfajta hőségnél - mélázott, miközben óvatosan manőverezett a létrán.

Mögötte magas, kövér pálmák lengették óriási zöld leveleiket a lusta víz fölött. Az egymásba fonódó gyökerek oldalra döntötték a törzseket, mielőtt az iszapba fúródtak volna. Apró bolyhos állatkák színjátszó héjjal és jellegzetes ugató hangjukkal töltötték meg a levegőt. A hőmérséklet kijelzője 45°C-on állapodott meg, ami máris könnyebbséget jelentett az eddigi 50-hez képest. De a páratartalom változatlan volt. Mire elérte a lakónegyedüket, a gépezet már lecsökkentette a hőmérsékletet 21°C-ra, és a nedvességnek több mint a felét kiszivattyúzta.

Lyra Redowl alig pillantott fel, amikor Etienne belépett. Egy székben terpeszkedett, térdén fekvő csipeszes írótábláját tanulmányozva.

- Valami érdekes?

- Megmart egy üvegpióca.

- Komoly?

- Túlélem.

Odalépett a szekrényhez, kiemelte az apró spray-s flakont, és befújta vele a nyakát.

- A Skar a Groalamasanba ömlik, a Groalamasan meg körbe-körbe örvénylik, aztán az egész itt köt ki - a vécé felé intett.

A nő felpillantott rá és hidegen megjegyezte:

- Nem kárhoztatlak azért, mert ki vagy borulva. Én legalább annyira kivagyok, mint te. De semmit sem tudunk tenni, a várakozáson kívül. Szedd össze magad, és ne rajtam töltsd ki a mérged, jó?

- Semmit sem töltök ki rajtad! - dörmögött Etienne elkeseredetten. - Miért kell mindenre ugranod, amit mondok? Tehetek én róla, hogy ez az átkozott késlekedés majmot csinál belőlem, ami körbe-körbe futkos a farka után?!

- Próbálj meg uralkodni magadon! A végén még gyomorfekélyt kapsz!

- Uralkodom magamon! - küzdött, hogy hitelesnek hangozzék a kijelentése. - Nincs energiám, hogy veszekedjek veled, Lyra.

- Egyetértek. - Pillantása visszatért a könyvhöz.

A férfi sóhajtott, csendben elszámolt nyolcig, aztán levetette magát az egyik könnyű fémszékbe.

- Mibe ástad be magad?

- Varofski "Összetett szocialista interakciói"-ba.

- Nem olvastad már eleget?

- De. Kétszer. Most kezdem harmadszor. Mégis, mit tanácsolsz, mit tegyek? Itt gubbasszak, és bámuljam a thranxok árnyjátékát a falon?!

- Miért, legalább valami mást csinálnál... de ugye, nem akarunk vitatkozni.

- Legalábbis te soha nem akarsz! Mindig is csodáltalak amiatt, ahogy le tudtad rendezni a dolgokat! - Hirtelen felnézett rá, és elmosolyodott. Kissé erőltetett volt, és semmiképpen sem volt szívélyesnek mondható.

- Úgy veszekszünk, mint két ütődött kölyök! Etienne, én ugyanolyan feszült vagyok, mint te. Mi a nyavalyáért kell megvárnunk, amíg a Moytok megadják az engedélyt?

- Ki tudja? - Etienne feltápászkodott, átment a konyha részlegbe és beindította a hűtőegységet. Gyümölcslét kapott, erősen megsózva és megcukrozva. A főzőalkalmatosságok is a közelben voltak, de csak ritkán használták őket. Redowlék jobban értékelték mostanában a hideg ételeket, elvégre Tslamaina igazán nem az a hely volt, ahol az ember szívesen fogyasztott volna szájkiégető tüzes fogásokat.

Pohárral a kezében Etienne a felesége széke mögé sétált, tenyerével megveregette a vállát, miközben zajosan szürcsölt a jeges léből.

- Fegyverszünet, Lyra?

Ő hátranyúlt, megpaskolta a kezét.

- Oké. De tényleg nem tehetünk semmit, Etienne?

- Nem, hogy a franc essen bele! Ismered a törvényt. Teljesen a helybéliek szeszélyeitől függünk.

A nő bólintott, majd ismét olvasásba mélyedt. Soha nem fáradt bele, hogy figyelje Lyrát. Húsz év után még mindig vonzónak találta. Ráadásul most a szokásosnál is jobban nézett ki, érkezésük óta leadott pár kilót Ha az ember nem vigyázott Tslamaina csontig leizzasztotta.

- Nem értem a késlekedésüket - szólalt meg Lyra. - Beszéltem a helyi halászokkal és kereskedőkkel, de csak a vállvonogatás helyi variációjával tudtak szolgálni.

- Ezzel együtt megtanultam, hogy ez a két városállam az új ötletek és a gyors fejlődés melegágya. Gondolhatod, az egyik is és a másik is ég a vágytól, hogy megadja az engedélyt az upriveri utunkhoz.

- Azt elhiszem - értett egyet Etienne. - Főleg, ha fel tudnánk ajánlani valamit cserébe. Sajnos a B4-es kategóriájú kultúrák védelmében a szabályzat megtiltott mindenféle kereskedelmet az őslakosokkal. Még a szükséges technikai felszerelést sem engedik nekik megszerezni külső forrásból, ezért akarják tőlünk megvenni. A szokásos ördögi kör. A Moytok megadnák az engedélyt az upriveri utunkhoz, de viszonzásul valami fizetséget akarnak. Nem fizethetünk nekik azzal, amit szeretnének, mert ezt a jogszabályok tiltják. Szóval maradunk és izzadunk tovább.

- Hát ez az... Hogy van a nyakad?

Felszínesen még érzett valami fájdalmat.

- Piszkos kis dögök. Nem bánom, ha valami nagy és harapós, de utálom az élősködőket.

- Hadd adjak még egy kis antibiotikumot! - Lyra letette a szemüvegét és a sprayért nyúlt. A kellemes hideg nyirkosság másodszor is átjárta Etienne nyakát.

- Hál Isten, itt nem szedhetünk össze semmilyen fertőzést - mondta Lyra elégedetten. - Szerencsések vagyunk. Nem mintha olyan sok időt töltenénk odakint - habozott egy pillanatig. - Etienne, kész vagyok megint átgondolni a felszerelés kérdését. Elég sok kidobnivaló kacatunk van!

Etienne vágott egy pofát.

- Elég sokat használunk mi ezek közül. Gyakran kell ellenőriznünk a rendszereket...

- Én úgy gondoltam, hogy valóban ellenőrizni kéne ezeket! - elfojtott izgalom érződött az asszony hangjában. - Vigyük ki őket egy próbára a nyílt tengerre! Ráadásul a Groalamason mindig hűvösebb van!

- Porlezmozmith ki fog akadni. Azzal fog érvelni, hogy egy kezdetleges kultúrát feleslegesen tettünk ki a mi fejlett technológiánk hatásainak!

- Hülyeség! A helybéli halászok rengetegszer láttak már minket próba és gyakorlatozás közben.

Etienne levigyorgott rá.

- Asszony, ördögi a humorod!

- Csak ez segít, főleg, amikor azzal vagy kénytelen tölteni az életedet, hogy megpróbálod megérteni más népek kultúráját. Gyerünk! Jó móka lesz! És legalább valami más is történik végre!

Etienne már azzal jobban érezte magát, hogy elhagyták a lakónegyedüket. Némi helyi alapanyagból összecsaptak maguknak egy kis hideg ebédet A keksszerű lapos, sűrű állagú kenyér szokatlan volt ugyan, de ízletes.

A lakórészüktől csupán rövid sétára volt a hármas szint, ahol a szárnyashajó ringatózott az öbölben. A sima, delta-alakú gép ultrakönnyű fémből készült A hajó technikai szempontból maga volt a tökély, és törékeny kinézete ellenére tekintélyes súlyt nyomott. Belül tágas volt elrendezése praktikus.

A karbantartó thranx munkások kíváncsi pillantásait kerülve Etienne beindította az öböl-ellenőrző egységet. Puha zümmögéssel a dupla ajtó szétvált, leleplezve a húsz méteres mélységben kavargó friss, sós vizét.

Lyra már a fedélzeten volt, elhelyezte a magukkal hozott élelmet és máris lefuttatta az ellenőrző rendszerek programjait. A létrát mellőzve, Etienne egy dupla sodrony közé fonta kezét és lábát, és virgoncan beugrott a fedélzetre.

A plexiötvözet kupola ráborult az utasfülkére, ahol Lyra várakozott a pilótaülésben. A motor hangos zümmögéssel életrekelt ahogy az elektrocellák feltöltődtek energiával. A légkondicionáló kellemes hideg levegővel simogatta bőrüket.

Lyra finoman előretolta a gázkart, és elfordította a kormánykereket. Kicsúsztak az állomás árnyékából, és délnek vették az irányt. Nemsokára - megszabadulva a hajótestre tapadt növényektől, mocsári füvektől - kint jártak a nyílt óceánon.

III. Fejezet

Az állandó passzátszél kellemesen legyezte őket, és a fedélzeti páratartalom is az elviselhető 80%-ra csökkent, s nagy megkönnyebbülésükre a hőmérséklet is elviselhetőbb lett.

Etienne élvezte a hűvösebb levegő áldásait, kislattyogott a fedélzetre. Néha odafordult, hogy rámosolyogjon, vagy intsen Lyrának, aki az áttetsző buborékokon belül maradt, hogy a műszereket kezelje.

Az elülső fémlapokra szerelt lemezek beszívták a vizet, és továbbították a hajófar felé. Ahogy a jet átpréselte a vizet a magasnyomású szórófejeken, nagyobb sebességre serkentette a folyón sikló hajótestet. A szárnyashajót kifejezetten folyón való közlekedésre tervezték, de meglehetősen jól bírta a nyílt óceáni vizeket is, egészen addig, amíg a hullámok nem tornyosultak veszélyesen magasra.

Mögöttük a Skatandah-delta már csak egy hosszan elnyúló sávnak látszott a zöldes nyomvonal horizontján. Lyra délnyugati irányba repítette őket, a nagy városállam, Losithi felé. Óvatosságból a nyílt vizeken maradtak, biztonságos távolságban a nehézkes kereskedőhajóktól, melyek a kikötőn túl zsúfolódtak össze.

Ezernél is több kilométerre északra és délre a Guntali-fennsík 8000 méter magas sziklái súrolták az égboltot. A Losithi Po Rabi terület felől a távolság és a bolygó görbülete miatt ezek a falak szinte láthatatlanok voltak, annak ellenére, hogy voltak helyek, ahol a sziklák páratlan látványt nyújtva zuhantak a tengerbe. Ahol az olyan folyók, mint a Skar vágtak maguknak utat az óceánhoz, csak ott nyílt lehetőség a növénytermesztésre és a letelepedésre.

Lyra hangja hangzott fel a pilótafülke kupolájába épített hangszóróban:

- Van valami a radarernyőn, néhány fokkal jobbra. Odamegyünk, jó és megnézzük!

- Persze, kíváncsi vagyok, mi az! Porlezmozmithnak nem kell tudni róla, akkor nem is bántódhat meg! - A korláthoz támaszkodott, és nézte a tenger színén fodrozódó nyomvonalat.

Lyra visszamosolygott rá, és a célpont irányába fordította a hajót. A mozgó pontocska a keresőben nemsokára látómezőn belülre ért - egy tripla-fedélzetű trimaran, egy óriási kereskedőhajó, a Mai hajóépítészet remekműve. A hármas hajótest lomhán haladt a vízen, majd szétrepedt a rengeteg árutól, amit tengeri útja során halmozhatott fel.

Ha nem Losithihoz tartozott volna, akkor Lo Phisi irányából kellett volna érkeznie, előtte érintve Suphumot. Innen Po Rabiba mehetett tovább a Skatandah másik oldalán, onnét körbe - a keleti partok érintésével - Chienbába.

Széllel a hátában a kereskedőhajó viszonylag nagy sebességgel ért el. Az ún. kereskedő szelek örökösen az óramutató járásával egy irányban fújtak, körbe a Groalamason. Csak a déli pólus tájékán tapasztaltak a kalandvágyóbb őslakos kapitányok rendszertelen irányú szeleket, és ezeket kihasználva néha megrövidíthették a haza-utat a nagy óceánon.

Mutogatva és izgatottan csivitelve, a tengerészek már mind felsorakoztak a legfelső fedélzeten, és az árbocokon tülekedtek, hogy legalább egy pillantást vethessenek a különös idegen hajóra. Még izgalmasabb volt a Mai tengerjárók számára, hogy a szárnyashajó sziluettje lehetetlen sebességgel suhant széllel szemben, hogy a vitorlák hiányát ne is említsük. Ahogy Lyra körbehajszolta a szárnyashajót a masszív kereskedő bárka körül, a Mai tengerészek úgy rohantak fedélzetről fedélzetre, hogy szemmel tarthassák a száguldó csodát.

Ahogy lassítottak, hogy könnyebben befurakodjanak az első szigetecskék és pálmák nyalábjai közé, hirtelen egy óriási hajó vágott eléjük. Tulajdonosai roppant kifejezően hadonásztak szigonyaikkal, fejszéikkel és lándzsáikkal. A Maiok Örömmel megszorongatták volna a két emberfajzat torkát, hogy birtokukba kerítsék az értékes szárnyashajót. Etienne fejében átcikázott néhány igazán tudománytalan gondolat, ahogy Lyra gyorsabb fokozatra kapcsolt és maguk mögött hagyták az önjelölt kalózokat.

- Mocskos kis fattyúk! - morgott Etienne, miközben hátrafelé pislogott.

- Nem vagy túl megértő a primitív kultúrákkal szemben, Etienne! - válaszolt megrovóan Lyra.

- Rendben, akkor mocskos kis primitív fattyúk!

- Pénzsóvárak, az igaz, de nem gonoszak - ragaszkodott az igazához Lyra. - Meg kell próbálnod az ő társadalmi törvényeiknek tükrében látni őket! Ez egy tipikus primitív pénzuralmi rendszer, ahol a személyes vagyon határozza meg az egyén társadalmi helyzetét. Nem hagyatkozhatsz csupán a saját tapasztalataidra, meg is kell érteni őket!

- A pokolba az egész tudományos maszlaggal, Porlezmozmith ugyanúgy érez velük kapcsolatban, mint én!

- Ő csak egy adminisztrátor, egy egyszerű hivatalnok, egy gombnyomogató tintanyaló, aki semmit sem tud a xenológiáról, és nem is törődik vele!

- Hé, annyit mondtam csak, hogy néhány megrögzött szokásukon kéne csak változtatni!

- A környezetük diktálja a tetteiket nem pedig a személyes választás!

- Miféle környezet?! - tett égy átfogó mozdulatot a közeli fák vonalában. - Ez egy párás, rohasztóan forró, buja földrész. Hogyan következik mindebből egy erőteljesen harcias és enyveskezű társadalom?!

- Úgy, hogy a legtöbb természetes agresszív késztetésüket kereskedelmi versennyé finomították. Ez még mindig jobb, mintha állandó polgárháború dúlna a városállamok között, nem?

- Az biztos, hogy egészségesebb - vigyorgott Etienne.

- De abból a szempontból, hogy mit tartunk civilizáltnak, igencsak elmaradottak a barátaink, főleg, hogy az a legfőbb gondjuk, hogy mit csapjanak meg, amíg a másik nem figyel oda!

- Az ő felfogásuk a lopásról csakis a szigorú törvényeik következménye!

- Na jó, hagyj nekem békét a Mai társadalom rejtelmeivel, Inkább a bolygó felszínét vizsgálom, mint ezeknek a piti tolvajoknak a lelkivilágát!

- Legalábbis egyszerűbb számodra, így akartad mondani, ugye? Az biztos, hogy a geológiában nincs annyi variáció. Lehet, hogy ez megkönnyíti a dolgodat, én mégsem irigyellek. Ritka nagy unalom lehet egy kődarab napi tevékenységét tanulmányozni!

- Még hogy unalom! Elmondanám, hogy...

És ez így ment még egy jó ideig, amíg Lyra véget nem vetett a vitának, ahogy mindig is szokta. A nézeteltéréseik zöme rendszerint hasonló módon ért véget:

- Jó, ha így viselkedsz, akkor nincs miről beszélgetnünk- azzal határozottan elnézett a másik irányba, figyelmét a radarra összpontosítva.

A férfi csendben füstölgött magában végig az állomáshoz vezető úton.

Egy thranx hivatalnok már várta őket a kikötőben. Etienne felmászott a kábellétrán. A hivatalnok szorosan melléállt.

- Elnézést - jelbeszéde durva és csiszolatlan volt, bizonyítva, hogy Tslaminán kívül eddig még nem sok posztja lehetett. Az egyik pillér közelében, négy lábát szétvetve állt. Az egész testét remegés rázta attól a félelemtől, amit a nyitott öböl közelsége jelentett. Érthető is volt. A thranxok remekül lebegtek, de gyenge úszók voltak, mivel légzőberendezésük a B-toron, a nyak alatt helyezkedett el. Egy álló thranx úgy le tudott süllyedni a sekély vízbe, hogy közben képes volt tisztán látni és hallani. Ez volt az egyetlen ok, ami miatt Tslamaina nem volt túl népszerű vámállomás a thranxok körében. Az éjhajlat tökéletesen megfelelt számukra, de túl sok fenyegető terep akadt errefelé.

Így Etienne már meg sem kérdezte, miért ragaszkodik úgy a pillérhez, s megértette, hogy a thranxból addig egy szót sem tud kihúzni, amíg be nem vontatják a hajót az öbölbe, és nem csukódik be a dupla ajtó.

- Na, mi a helyzet? - kérdezte végül, ahogy Lyra csatlakozott hozzájuk.

Az megigazította a biztosítószíját, és nem nézett rá. Arckifejezése fagyos volt.

- Po Rabi egyik követe rövidesen megérkezik - jelentette a hivatalnok. - A hír megelőzte a futárhajót. Megkaptátok az engedélyt az upriveri utazáshoz, a Deltán keresztül azokra a Skar folyóágakra, melyek Po Rabi Moytjainak ellenőrzése alatt állnak.

Etienne megeresztett egy hangos örömüvöltést, és az öböl területén dolgozó thranxok legnagyobb ámulatára egy hátraszaltót csinált. Mintha egy cirkuszi mutatvány zajlott volna előttük. Lyra csak állt és mosolygott a hivatalnokra. A vita, ami hazáig kísérte őket, egyszeriben jelentéktelenné vált.

- Épp időben jött - mormogta.

- Mondott még valamit a futár arról, hogy miért kínoztak minket eddig a késlekedésükkel?

- Semmi mást nem említettek - tett egy tagadó mozdulatot a thranx.

- Fogadok, hogy tudom, mi történt! - lelkendezett Etienne. - A Steamer Állomás valószínűleg kissé közelebb fekszik Losithihoz, mint Po Rabi városához. Be kellett, hogy lássák végre, hogy ideje elfelejteni az alkudozást, és megadni az engedélyt, mielőtt üzletet kötnénk a Losithiakkal!

- Sajnálom, hogy ennyire rossz színben látod a po rabiakat - mondta a thranx védekezően -, de mintha úgy tűnne, hogy még mindig ragaszkodnak valamiféle jelképes fizetséghez!

- De hát mi erre már százszor gondoltunk! - fakadt ki Lyra. - Bár szükségük van technikai eszközökre, de eddig nem engedték nekünk, hogy odaadjuk nekik! Nehogy azt mondd, hogy úgy határoztak, hogy más, nem technikai jellegű árut is elfogadnának cserében?!

- Nem. Porlezmozmith parancsnok úr kigondolt egy olyan megoldást, amely a B4-es kategóriájú kereskedelmi kormányrendeletek megszegése nélkül kielégítené az elvárásaikat. A magasabban fekvő területeken élők többsége nem tudja hasznosítani a Skar időnkénti áradását, a friss iszap lerakódását, így azt valami mással kell pótolni. A parancsnok meghallgatott néhány po rabi képviselőt, és ők megértették a célzást. Salvenkovdew, aki az állomás kémiai részlegéért felelős, egyetértett azzal, hogy magasszínvonalú természetes trágyát juttassanak ezeknek a területeknek. A jelenleg érvényben lévő törvények alapján az ilyen jellegű anyagok nem számítanak technikai árucikknek, tehát eladható az őslakosoknak, és a po rabiak beleegyeztek, hogy ezt fogadják el fizetségként.

- A jó öreg Porlez! - kiáltott fel Etienne. - Folyamatosan dolgozott a probléma megoldásán, de egy szót sem volt hajlandó kinyögni róla!

- Valószínűleg nem akart hiú reményeket ébreszteni bennünk. - vélte Lyra. - Remélem, a fizetség van olyan értékes számukra, mint amennyit nekünk jelent ez az utazás!

- Kit érdekel? Az a lényeg, hogy végre sínen vagyunk! Köszönjük! - mondta a hivatalnoknak.

Az ikerantennák kissé lesüllyedtek, és barátságos válaszként meghajoltak a thranx fején.

- Mikor várható a követ érkezése?

- A futár nem biztos benne. Talán holnap, vagy néhány nappal azután. Én is nagyon örülök a hírnek.

- Még egyszer köszönjük! Már hónapok óta készen állunk, bár azt hiszem, még az utolsó pillanatban is lesz mit csinálnunk!

- Ha megbocsátanak... - a hivatalnok eloldotta magát a cölöptől, és lassan visszahátrált a bezárt öbölajtókhoz. Sokkal boldogabbnak látszott, most, hogy végre biztonságos távolságban volt a mélyben lappangó üregtől.

Etienne és Lyra izgatott beszélgetésbe merülve tértek vissza a lakónegyedükbe. Zökkenőmentesen dolgoztak újra együtt, ahogy elkezdték becsomagolni a mozgatható személyes holmijaikat, és más, utolsó pillanatig elölhagyott felszerelést. Hosszú időre maguk mögött hagyják majd a civilizációt, és nem szeretnének visszatérni egy ottfelejtett chippért, vagy ruhadarabért.

Legalább végre kirámolhatták az őslakos élelemtartalékokat, s ezzel jó néhány fülke felszabadul más, fontosabb eszközök számára, mint amilyen például az extra gyógyászati felszerelés volt. Előkészítették azt is, ami megérkezésük óta érintetlenül állt az egyik lakrészben: a "hideg-idő" felszerelést. Amint beérnek az északi szélességi kör területeire, más ruhákra is szükségük lesz. Barshajagad könyörtelen hősége után most majd a hűvös, fagyos idővel is számolniuk kell.

Két nap telt el, amikor végre feltűnt a követ hajója. Kísérete - mennyiségét és megjelenését tekintve - igen szerénynek volt mondható, akárcsak a hajó, ami szállította őket. Ror de-Kelwhoang csalódottnak látszott, amikor értesült arról, hogy kíséretét nem viheti magával az állomásra, de diplomatikusan tudomásul vette a döntést.

A maga szerény módján a követ hivatali hajója igen tetszetős volt. A bérelt evezősök készenlétben tartották kéttollú evezőiket, amíg a követ partraszállt habár képtelenek voltak szemüket levenni a különös idegen kastélyról, ami szilárd fémlábakon nyugodva ott magasodott előttük.

A találkozó helyszínéül az állomás alsóbb szintjén körülkerített fedélzet szolgált. Etienne és Lyra a maguk rövid tunikájában várakoztak. Tslamaina nem volt éppen a legalkalmasabb hely a formális öltözékekhez.

A követ kicsit több ruhaneműt viselt, mint a kíváncsi emberi szerzemények. Nemisége rejtve maradt az átlátszatlan köntösben, s habár ezüstös felsőruházata ki-kivillant, vörösrézfényű, finomszövésű palástja nyaktól bokáig beborította. Ahogy Lyra magyarázta, mind az anyag szerkezete, mind pedig a bonyolult szövésminta sokat elárult egy jó megfigyelőnek a ruhát viselő státuszáról, az adott évszakról és az éppen esedékes ünnepekről. Egy jó kezű Mai szabó kicsiből is nagyot tudott alkotni.

Lyra ezeket az őslakosok életéről árulkodó apró részleteket csodálatosnak találta. Etienne sztoikusan fogadta a lelkesedését. Őt a kavicsok, s nem holmi cicomák izgatták.

A Mai követ szélesre tárva karjait, lassan körbefordult. A mozdulat könnyed, de lassú volt, tükrözve tisztes korát Porlezmozmith, aki már ezt megelőzően is találkozott vele, végezte a formális bemutatást. Az ő Mai nyelvtudása alkalmas volt erre, de közelébe sem ért Redowlék nyelvtudásának - ez annak volt köszönhető, hogy a thranx larynxok nem igazán álltak nyelvzseni hírében.

- Ror de-Kelwhoang, íme látogatóink, akik majdan a te földedre utaznak: Etienne és Lyra Redowl.

- Nagyon örülünk, hogy megismerhetjük - tette hozzá Lyra. - Végtelen örömünkre szolgál, hogy felfedezhetjük a te csodálatos birodalmadat! Végtelenül hálásak vagyunk az engedélyért, amit a te leghatalmasabb, legtiszteletreméltóbb testületed biztosított számunkra.

A követ elismerően bólintott a dicshimnusz áradatra, amit Lyra képes lett volna az unalomig fokozni, és egy könnyed mozdulattal jelezte elégedettségét Figyelmes, szelíd szemei Lyrán állapodtak meg. Érthető volt. Lyra szemtől szemben állt a követtel, s magasabb volt mint a Mai nők általában, de nem volt annyira groteszk madárijesztő méretű, mint a férje. Ez volt az első alkalom, hogy a követ a saját szemeivel közelről látta az idegeneket, és természetesen őt is lenyűgözte a hasonlóság. Etienne fojtottan kuncogott magában azon, ahogy a követ olyan szégyentelenül belefeledkezett Lyra bámulásába. A Mai mértékek szerint Lyra még nem jelentett veszélyt számukra.

- Nagy megtiszteltetés számomra, hogy én tolmácsolhatom Najoke de-me-Halmur, Po Rabi Moytjának jókívánságait. Hosszas, körültekintő megbeszélés előzte meg, hogy cserében a szükséges anyagokért, megkapjátok az engedélyt azokra a területekre, melyek a városállam felügyelete alá tartoznak.

- Örülök, hogy ilyen szépen kidolgoztatok mindent - válaszolta Etienne. Az ő Mai nyelvhasználata sokkal közvetlenebb, bizalmaskodóbb volt, mint Lyráé, de úgy tűnt, a követ nem nagyon törődik az idegenek beszédkultúrájával.

- Milyen útvonalat terveztek bejárni?

Etienne hamiskásan elmosolyodott. Ő és Lyra jó előre megvitatták a helybéliek hűtlenségének vagy árulásának valószínűségét, s úgy határoztak, inkább tűnjenek udvariatlannak, semhogy pontos részletekkel szolgáljanak a terveikről.

- Még nem döntöttünk. Ide vagy oda, mindegy, arra megyünk, amerre a tudásszomj vezet bennünket.

Tapasztalt diplomata lévén de-Kelwhoang természetesen nem feszegette tovább a kérdést, jóllehet, biztos volt benne, hogy azok nem voltak teljesen őszinték.

- Irigylem a mozgásszabadságotokat! Az én munkám csak ritkán ad arra lehetőséget, hogy letérjek a kijelölt útvonalról. Az is hallottam, hogy számos olyan csodálatos eszköz van a birtokotokban, ami lehetővé teszi, hogy megtaláljátok a helyes utat éjszaka is vagy rossz idő esetén, méghozzá olyan könnyen, mintha fényes nappal lenne! Mindazonáltal hanyagsággal vádolhatnának, sőt vétek lenne, ha valami baj érne benneteket amikor a Nagy Skar főágában hajóztok, a mi védelmünk alatt!

Etienne megneszelt valamit.

- Egyszerű, aláírt papíroknál sokkal többre van szükségetek, hiszen azt hamisítani is lehet, és nem egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Po Rabi védelme alatt álltok! No meg ugye számos tudatlan banditával és gyanakvó falusival is találkoztok majd, akik nem gyakorolják az olvasás szent tudományát, így semmi biztosíték arra, hogy akadály nélkül átjuttok a földjeiken.

A követ a hajó felé fordult és átszólt a korláton. Egy pillanattal később két Mai tűnt fel a lépcsők tetején. Halászruhájuk egyszerű volt magatartásuk pedig hódolatteljes.

Etienne első gondolata az volt hogy a két Mai a követ kíséretéhez tartozik, de hamar kiderült hogy nem erről van szó.

- Ők lesznek a vezetőitek és a biztonságos átjutásotok garanciái is egyben! - jelentette ki de-Kelwhoang. Miközben figyelmükbe ajánlotta őket, közelebb lépett és tiszteletteljesen bókolt az emberek előtt.

A férfit Homatnak, a nőt Irquitnak hívták. Nevük elől hiányzott a megtisztelő "de" szócska, ahogy ezt Etienne rögtön észrevette. Mindkettő arcát enyhe festékréteg borította, hosszú hajuk egyágú fonatként csüngött hátukra, éles ellentétben a követ elegáns frizurájával.

Feléjük fordultak s meghajoltak, kinyújtották kezüket Redowlék felé, tenyérrel fölfelé.

Pillanatnyi habozás után Lyra is kinyújtotta a sajátját, s belehelyezte tenyerét a felkínált kézbe. A jóval hosszabb és karcsúbb Mai ujjak csaknem a csuklójáig értek. A hat ujj mindegyike puha húsos párnácskában végződött. Nyoma sem volt körömnek, vagy visszahúzható karmoknak.

Lyra visszalépett, és félrehúzta férjét és Porlezmozmithot, majd jelbeszéddel megkérdezte:

- Mi a te véleményed, Kormányzó? Nem igazán szeretném, hogy ez a két Mai velünk jöjjön, de a követet sem akarom megbántani, főleg, hogy még nem kezdtük el az utazást!

- Te vagy a xenológus, Lyra. De rossz diplomáciai húzás lenne visszautasítani az ajánlatukat! Azért jöttek, hogy a városukat képviseljék. Nem látszanak veszélyesnek, és biztos, hogy hasznukat tudnátok venni az utazás során. A ti ismereteitek a Mai szokásokról még messze vannak a tökéletestől.

- Ha tökéletesen ismernénk, nem kéne néhány hónapra eltűnnünk az Upriveren. Etienne, mi a te véleményed?

- Ha rajta állna, én nem vinném őket magammal, de ahogy Porlez mondta, a hivatalos képviselet nem szokatlan errefelé, másrészt meg fogalmam sincs, hogyan utasíthatnánk vissza. Biztos vagyok benne, hogy azért küldik őket velünk, hogy minél többet megtudjanak rólunk, de hát ebben nem látok semmi rosszat. Kint kell tartani őket a fedélzeten, távol az érzékeny műszerektől, ennyi az egész! A főkabin légkondicionálója néhány óra alatt amúgy is végezne velük, vagy legalábbis piszkosul rosszul éreznék magukat!

- Oké, akkor eldöntöttük a kérdést. Velünk jönnek. Ahogy találóan rámutattál, Porlez, lehet, hogy még jól is jön a társaságuk! Ha bármi probléma adódna, a felelősséget egyből át tudjuk hárítani a po rabi-i Zanurra! Másrészt meg érdekes lesz egy helybéli párral együtt utazni! Esetleg még főzni is tudnak. Klassz lenne, hogy amikor elérjük a hidegebb zónákat, meleg étellel várnának minket!

- Akkor lezárhatjuk a vitát - összegezte Etienne. De nem állta meg, hogy ne tegye hozzá: - Szép volt tőled, Lyra, hogy kikérted az én véleményemet is! Porlez, van még valami?

- Csak emlékeztetlek titeket amikor túljutottatok a kommunikációs sávon, teljesen magatokra lesztek utalva. Itt nincs semmiféle légi járművünk, és elég nehéz lenne felvonultatni egy mentőosztagot, ha mégsem tudnátok egyedül megbirkózni a nehézségekkel! A hajóval való közlekedést pedig nem igazán kedveljük, mint ahogy azt ti is tudjátok.

- Tudatában vagyunk a veszélynek, mint ahogy felmértük a lehetséges következményeket is, mielőtt elfogadtuk volna ezt a lehetőséget - emlékeztette Lyra. - Örömmel nézünk elébe a függetlenségünknek, és mi már teljesen hozzászoktunk, hogy magunkra vagyunk utalva ebben a nehézkes országban.

- Tudom, tudom - mondta Porlezmozmith. - Nem akartam, hogy úgy hangozzék, mintha korholni akarnálak benneteket. De ha egyszer kiléptetek a kommunikációs sávból, az én felelősségem megszűnik a ti biztonságotokat illetően, és emiatt kissé nyugtalankodom.

Etienne meghatódott. Ez a fajta együttérzés azok közé a thranx tulajdonságok közé tartozott, melyek annyira megkedveltették őket az emberekkel - de még így is meglepetést okozott.

- Ne aggódj - válaszolta. - Lesz még egy segítségünk, amire számíthatunk. Elegendő időnk lesz, hogy meggyőződjünk a vendégeink megbízhatóságáról, mielőtt átjutnánk a kommunikációs sávon - odabiccentett a két, idegesen toporgó vezető felé.

- Úgy tűnik, tényleg felkészültetek arra, ami rátok ár - mondta a parancsnok. - Azt hiszem, ehhez én már nem tudok semmit hozzátenni.

Figyelmüket újra a várakozó követ felé fordították. A maga részéről Ror de-Kelwhoang remekül elszórakozott azon, ahogy az idegen gagyogást hallgatta, ami éles ellentétben állt az ő gyorstüzelő, sziszegő, monoton cserregésükkel.

- Köszönet Zanurnak - fogalmazott Lyra óvatosan - a kedvességükért és hálás szívvel elfogadjuk a felajánlott segítséget!

De-Kelwhoang és a két vezető arcán egyszerre ömlött szét a megkönnyebbülés. Nehezebben ment volna, ha a felajánlást netán visszautasítják az emberi teremtmények.

Lyra nem állta meg, hogy ne fitogtassa a tudását a Mai szokásokat illetően.

- Etienne és én élettársak vagyunk. És mi a helyzet veletek?

- Mi nem vagyunk egy pár - válaszolta Irquit gyorsan, azonnal éreztetve, hogy kettejük közül ő a rangidős -, sem egymással, sem mással. A Zanur Testület úgy vélte - hódolatteljes mozdulatot tett a követ felé -, a rengeteg veszély miatt, aminek az upriveri utazás során ki leszünk téve, a legjobb, ha nincs semmiféle családi kötelezettségünk.

- Milyen bölcs előrelátás - mondta Etienne szárazon.

- Kíváncsi vagyok - folytatta Lyra rendületlenül -, hogy önként jelentkeztetek-e erre az útra, vagy a zanuriak választása miatt ért benneteket ekkora megtiszteltetés.

- Mindkettő - de-Kelwhoang kecsesen közelebb csusszant.

- Nem minden Mai olyan képzett, hogy vezetőként alkalmas lenne egy ilyen útra. Ők mindketten már a Skatandah-n túli utazáson is résztvettek. Eleget tudnak a folyókról, a szelekről, ugyanúgy, mint azokról az őslakosokról, akikkel találkozni fogtok. Biztosíthatlak benneteket, hogy nagy erőfeszítésünkbe került, mire rábukkantunk a számotokra legmegfelelőbb segítőtársakra.

Nem akarták megkockáztatni, hogy kétségbe vonják a zanuriak jó szándékát, akárcsak a módszereiket Lyra visszatért a gyakorlatiasabb földi dolgokhoz:

- Irquit, van még némi rakodóhely a hajón. Mire van szükségetek, amit magatokkal akartok hozni?

- Nem sok minden. Néhány alapvető konyhai eszköz, és egy váltás ruha. A ti élelmeteket fogjuk enni mi is, illetve vásárolunk majd az út során. A Zanur Testület elegendő mennyiségű pénzt biztosított számunkra. Ha akarjátok, nektek is főzhetünk. - Etienne felderült a gondolatra. - Homat és én is tapasztalt rekvirálók vagyunk.

A "rekvirálás" szó sok jelentéssel bírt a Mai nyelvben. Lyra tudta, hogy éppúgy jelent heves alkudozást, mint "eredményes besöprést", vagy észrevétlen lopást.

- Továbbá - mondta Homat, aki először szólalt meg -, fegyvereket nem hozunk magunkkal, de miután azt mondták, előfordulhat, hogy a mi védelmünkről is nektek kell gondoskodni. Nem szeretnénk gyilkoló szerszámokat magunkkal hozni.

- Milyen bölcs gondolat!

Most már teljesen bizonyossá vált számukra, hogy Irquit felelős a kis kompániáért. De volt valami természetes szégyenlősség Homat viselkedésében, amit Lyra igen vonzónak talált.

- Akkor megbeszéltünk mindent. Ha szeretnétek, hogy segítsünk a berakodásnál...

- Nem, köszönjük - mondta Irquit sietve. - Ha nem bánnátok, mi inkább kint maradnánk.

Tágranyílt Mai szemeivel fürkészni kezdte az impozáns idegen szerkezetet.

- Ha holnapig nem indulunk el, mi alhatunk idekint matracokon?

- Féltek tán valamitől? - kérdezte Etienne tapintatlanul.

Lyra dühös pillantást lövellt rá, s dühösen vágta neki oda, földi nyelven.

- Semmi érzéked sincs a pszichológia iránt?! Nem látod, milyen elegánsan próbálják elrejteni félelmüket?!

- Csak arra gondoltam - védekezett Etienne -, hogyha ezek ketten velünk jönnek, hogy az elkövetkezendő hónapokat azzal töltsék, hogy egy fura országot fedezzenek fel egy még furább hajón, akkor hozzá kell szokniuk a furcsaságokhoz, amilyen gyorsan csak lehet!

- Nem félnek - szólt közbe a követ. Meglepő módon sikerült elcsípnie néhány szó jelentését. - Valami másról van szó.

- Mi másról? - kérdezte Lyra, aki még mindig férje érzéketlen viselkedésén bosszankodott.

Ror de-Kelwhoang feszengett.

- Inkább nem beszélnék róla.

- Ne aggódj! Tudósok lévén azért vagyunk itt, hogy tanulmányozzuk és megismerjük a módszereiket és a világotokat. Pusztán csak érdeklődünk, hogy mi az, amit kedveltek, és mi az, amit nem.

De-Kelwhoang nem nézett Porlezmozmith felé.

- Tudjátok, a probléma az Ő kinézetükben van. Nálunk roppant sokat számít a megjelenés. A külső megjelenés a lélek tükre! Csak arról van szó, hogy biztosak vagyunk benne, hogy ezekben valami gonosz szellem.

- Nem kell mentegetőznöd - Porlezmozmith tudta, hogy a követ hová akar a kétségbeesett mellébeszéléssel kilyukadni. - Természetes előítélet az idegen formákkal szemben - azzal a két vezetőhöz fordult - Kint maradhattok, ha akartok.

Különös, gondolta Etienne. Hogyan tudnak a Maiok ennyire rettegni a thranxoktól, csak azért, mert azok máshogy néznek ki, mint ők?! Lyra pedig már mesélt neki valamit erről...

- Nem akartalak megsérteni - visszakozott gyorsan de-Kelwhoang.

- Semmi baj - biztosította a thranx. - Ez egy olyan dolog, amivel meg kell tanulnunk együttélni. Nos, a segítőtársaimmal most visszavonulnék. Örülök, hogy találkoztunk, követ úr! Téged és kísérőidet bármikor szívesen látunk a Steamer Állomáson! Mint ahogy - nem túl diplomatikusan, de élve a visszavágás lehetőségével, hozzátette még - a nagyszerű Losithi képviselőit is!

Po Rabi riválisának említésekor a követ megmerevedett de jó taktikus lévén megőrizte lélekjelenlétét.

- Köszönjük.

Porlezmozmith és a thranxok többsége szinte észrevétlenül tűnt el, magukra hagyva Redowlékat a két Maijjal a fedélzeten.

- Sok örömet és jó szerencsét kívánunk nektek a kutatáshoz! - mondta de-Kelwhoang komolyan. Nem nézett a két vezetőre. - Mi, po rabiak nagyra értékelünk mindenféle tudományt, nem úgy, mint más városállamok vezetői. Reméljük, visszatérésetek után megosztjátok velünk tapasztalataitokat!

- Ez a szándékunk - válaszolta Lyra. - Ez itt a ti világotok, mi csak vendégek vagyunk itt, akik nagyon hálásak a közreműködésetekért - egy bonyolult pukedliszeru mozdulatsorral kifejezte hódolatát.

Ily módon megnyugtatva de-Kelwhoang elfordult, és lassan lesétált a lépcsőként szolgáló rámpán. Segítőkész kezek nyúltak feléje, hogy a hajóba segítsék. Parancsszóra az evezősök egyszerre merítették a vízbe a lapátokat, s ellökték magukat a támasztópillértől, ahová kikötöttek. Redowlék még nézték egy darabig a távolodó bárkát, ahogy keletnek vette az irányt. Majd figyelmük a két váratlan vendég felé fordult. Homat és Irquit türelmesen várakoztak, kis batyujuk, amiben a konyhai edényeket és a személyes holmijaikat hozták, szerénynek és igénytelennek látszott.

- Biztosak vagytok benne, hogy kint akartok aludni?

- Kérlek, de-Lyra - mondta Irquit. - Kényelmesebben éreznénk magunkat, és nem lennénk senkinek az útjában - megkockáztatott egy Mai mosolyt, vékony ajkait széthúzta, s láttatni engedte apró, egészséges fogait. Szája sarkai a mosoly ellenére sem kunkorodtak fel.

- Ahogy akarjátok.

- Mikor indulunk? Már oly sokat hallottunk a ti csodálatos hajótokról, és izgatottan várjuk, hogy elkezdjük a nagy kalandot veletek!

Homat szintén mosolygott, de nem szólt egy szót sem. Hát, nem egy szószátyár típus, gondolta Etienne. Nem mintha számítana. A két Mai elvégre nem azért tart velük, hogy hosszas csevegést folytassanak.

- Holnap reggel - tájékoztatta őket. - Már majdnem készen állunk, s csak néhány perc és a hajót vízre bocsátjuk.

Irquit zavartnak látszott.

- Most nincs a vízen?

- Nem, felfüggesztve vár a víz felett. Holnap meglátjátok. Sokkal jobb megmutatni, mint beszélni róla.

- Igen, jobb lesz - értett egyet Irquit. Kissé idegesnek látszott az előtte tornyosuló sötét épület a groteszk lárva-szerűek lakóhelye miatt. - Itt kint teljesen magunk leszünk?

- Persze - biztosította Lyra. - Habár a barátaink inkább föld alatti életet folytatnak, és a munka-alvás ciklusuk sokkal rugalmasabb, mint a miénk, de jobban szeretnek a sötétség órái alatt pihenni. Senki nem fog zavarni benneteket, és senkinek nem lesztek útjában.

Irquit ismét elmosolyodott.

- Egyre jobban örülök, hogy veletek tarthatunk!

- És mi szintén nagyon örülünk, hogy velünk jöttök! - válaszolta Lyra. - Holnap ismét találkozunk.

- Akkor holnap.

A két nő ismét összeérintette nyitott tenyerét, és Lyra ismét meggyőződött róla, hogy soha semmi nem tudja kárpótolni őket a hatodik ujj hiánya miatt.

IV. Fejezet

Alig kelt föl a nap, a szárnyashajó már a hűvös vízen ringatózott az állomás alatt. A kijelzők, melyek a levegő hőmérsékletét mutatták, következetesen 45 fok körüli értékre tapadtak, és még csak remény sem volt, hogy csökkenni fog. A Maiok, akik a raktér talapzatán álldogáltak, ami enyhén lejtett a tat irányában - kissé fázósan és kényelmetlenül érezték magukat.

A lángoló izgalom miatt, ami a várakozás hosszú hónapjai alatt már-már kialudt bennük, Redowlék ügyet sem vetettek a Maiokra. Amikor az utolsó felszerelést is elhelyezték a hajón, arra gondoltak, némi lelki támaszt kéne nyújtaniuk a hirtelen vonakodni látszó utasoknak.

Homat és Irquit óvatosan beszálltak, szeműk nyugtalanul cikázott körbe, a vitorlákat és az evezőket keresve. Amikor Etienne beindította a motort, mindketten a korláthoz robogtak, és szorosan megmarkolták a merev fémet.

Lyra kitörölgette a hajnali izzadságot a napellenzője alól, és megpróbálta megnyugtatni őket.

- Jól van, jól van, ez csak a motor. Ez a szerkezet hajtja a hajót. Ugyan hangos, de teljesen ártalmatlan. A szellemek velünk vannak, nyugi!

- De nincsenek vitorlák! - jegyezte meg Irquit óvatosan.

- És evezősök sem - tromfolt Homat.

- Nem, tényleg nincsenek. Mi úgy haladunk, hogy a hajó eleje vizet vesz fel, és hátul kipréseli, gyorsabban, mint ahogy beszívta.

- Mi nyomja át a vizet? - kérdezte Irquit miközben lassan engedett a korlát szorításán, miután a túl nagy aggodalom kezdett nevetségesnek hatni Homat azonban még mindig erősen markolta a fémrudat.

- A motor. Kicsit hosszú lenne elmagyarázni. Talán majd egyszer, az utunk során megpróbálom.

Otthagyta Irquitot egy megnyugtató mosollyal, majd leereszkedett a kabinba.

- De-Lyra, én félek! - Irquit rosszalló pillantást vetett Homatra, de Lyra visszafordult, és szánakozóan végigmérte.

- Rendben, Homat, akkor gyere be. De nem fog tetszeni!

Homat elindult utána, Irquit szorosan hozzásimulva követte, nehogy elmulasszon bármit is. Amint leértek, Lyra szavainak igazsága azonnal nyilvánvalóvá vált. A 22 fokos fülke-hőmérséklet mindkét Mai számára borzongatóan hideg volt.

Etienne fogadta őket a pilótafülke átlátszó buborékjában, a magyarázatokat Lyrára hagyva. Annak ellenére, hogy egyszerű kifejezéseket használt, és amennyire csak lehetett, megpróbált a tudomány alapjainál maradni, rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy az olyan szakszavakat, mint elektromosság, vagy fénykibocsátó diódák - messze meghaladják vendégeik tudását.

Nem sokkal később Homat bevallotta:

- Azt hiszem, inkább félek, mint megfagyok! - azzal visszavonult a tatra. Egy darabig még ugrált kint, hogy felmelegedjen, aztán mindenféle apró-cseprő dolgokkal foglalta el magát a fedélzeten. A Maiok inkább ott aludtak, ahol főztek, lehetőleg minél messzebb a borzalmas sarki éghajlattól, amit házigazdáik láthatólag szívesen vettek.

A nyugtatgatás és a magyarázat dacára, Lyrának újabb egy óráját vette igénybe, hogy elcsalogassa őket a korláttól, csendben bizonygatva, hogy a hajó akkor sem pusztítja el őket, ha elengedik végre a fémrudakat. Amikor Etienne feltúráztatta a motort, és a szárnyashajó ugrásszerűen megindult előre, megmutatta nekik, hogy a hajó hogyan siklik a víz színén a két fémtalpon, a repellereken, s azt is megmagyarázta, hogy hogyan képesek árral szemben haladni hetven mérföldes sebességgel.

Ahogy telt-múlt az idő, a kezdeti félelmet nyugalom és vidámság váltotta fel, s a két Mai nemcsak hogy megnyugodott, de élvezni kezdték az utazást.

Az apró, fákkal borított szigetecskék partjain falvak sorakoztak. A megrémült gyerekeknek még annyi idejük sem maradt, hogy felkiáltsanak, ahogy a szárnyashajó elsuhant az orruk előtt. A hajó radarja mindig figyelmeztette őket, ha halászhajók jártak előttük, így Etienne biztonságos távolságban ki tudta őket kerülni, mielőtt látótávolságba kerültek volna.

Minél messzebb jutottak az Upriveren, annál nagyobb szigetek bukkantak fel előttük. Ahol a víz elegendő távolságra húzódott vissza dagálykor, ott a Maiok különböző szemes és egyéb terményeket termesztettek. Néhány falusi kezdetleges, de hatékony vízgazdálkodást folytatott, ahol héjas állatkáktól kezdve a vízibaromfiig mindent tenyésztettek. A falusiak kivétel nélkül ferde szemmel néztek a szellemhajóra, ahogy az hangos zúgással elhaladt otthonaik mellett, felriasztva álmukból a madarakat és a kétéltűeket.

Úgy tűnt, a falvak sorának se vége, se hossza. Felületesen nézve a Skatandah Delta volt Tslamaina legsűrűbben lakott része, s most már érthetővé vált, hogy miért ezt a területet választotta a Közegészségügyi Tanács külső állomásnak.

Ahogy az egyenlítőhöz közeledtek, a hőmérséklet egyre fokozódott, és úgy tűnt, még az alkalomszerű lenge tengeri szellő is a páratartalom ellen harcol. Dacára annak, hogy hosszú hónapok alatt nagyjából hozzászoktak a klímához, Redowlék idejük javarészét a légkondicionált hajórészekben töltötték. Pusztán az, hogy kimerészkedtek a fedélzetre, a gutaütés kockázatával járt. Homat és Irquit viszont tökéletesen otthon érezték magukat a fedélzeten, és szívesen elcseverésztek az emberi faj törékenységéről.

Homat kitalált egy játékot a radarral: a hajóorrón ücsörögve figyelte a vizet, elmerült sziklák és egyéb rejtett akadályok után kutatva. Bár mindig vesztett a radar ellenében, éles látása megdöbbentette Etiennet és Lyrát.

A hajó komputere kielemezte a folyót és a víz által szállított törmeléket, s döntött arról, hogy melyik folyó-ágban folytassák az útjukat, de az is megnyugtató volt, hogy Irquit rendszerint megerősítette a választást. Számítógép nélkül vagy vezetőik hiányában éveket tölthettek volna azzal, hogy eredménytelenül barangolnak a Skatandah-n, a Skar főágát keresve.

Ahogy teltek a napok a szuperhőségben, Redowlék azon kapták magukat, hogy egyre hálásabbak a két utasuk jelenlétéért. Azok már teljesen úrrá lettek félelmeiken, s bebizonyították, hogy Maiokként értékes segítséget és jó társaságot jelentenek. Lyrának külön haszon volt, hogy közvetlenül tanulmányozhatta reakcióikat, ahogy az egyes új felfedezésekhez viszonyultak, és további adatokat gyűjthetett a Mai társadalomról, melyeket szigorú következetességgel rögzített a naplójában.

Nem volt elhanyagolható tény az sem, hogy remek szakácsoknak bizonyultak, mint ahogy kiváló alkuszokká váltak akkor, amikor megálltak a falvakban, hogy feltöltsék a készleteiket. Eltekintve az időnkénti só, és vitamin tablettákon való rajtaütéseiktől, készleteik szinte teljesen hiánytalanok voltak.

Irquit és Homat nem is próbálták leplezni örömüket. Nemcsak, hogy jól érezték magukat, de Lyra jól tudta, amikor hazatérnek, nagy tisztelet és megbecsülés fogadja majd őket. A karrierjüket alapozták meg ezzel az úttal. És Lyra örült, hogy ebben a segítségükre lehetett.

Egyértelmű volt, hogy azok a Maiok, akik elég szerencsések voltak ahhoz, hogy otthonra leljenek a deltavidéken, sokkal elégedettebbek voltak, mint városi társaik. A kormány ellenőrzése a Po Rabitól távol eső területeken jóval lazább volt, élelem pedig akadt bőségesen, és kevesebb ok volt az összetűzésre is. Lyra gyanította, hogy a társadalmi rend viharos gyorsasággal megbomlana, ha egyszer a po rabiak elhagynák a buja skatandah-i területet, és felbukkannának a Skar főága körüli részeken. A növénytermesztés a delta-vidék felett jóval több erőfeszítést és kiterjedt öntözést igényelt. A versengés elkerülhetetlen lett volna, mint ahogy a városállamok között is az volt.

A forróság, a falusiak közvetlensége, a napok lusta múlása, amiket csak beszélgetéssel töltöttek, azt eredményezte, hogy Redowlék teljesen biztonságban hitték magukat. Homat volt az, aki időnként emlékeztette őket arra, hogy egy idegen világ tájain járnak, nem pedig a Föld valamelyik jóindulatúan ismerős vizén.

Elég gyorsan haladtak ahhoz, hogy ne kelljen törődniük az üvegpiócákkal, és Etienne most jólesően tartotta oda testét a víz felszínéről visszaspriccelő perméinek. Kíváncsi pillantást vetett Homatra, aki egy fémösztökét cipelve magával óvatosan leereszkedett mellé. A Mai már túl volt a kezdeti félelmein, s a szégyenlős kis útitárs most olyan fürgén kúszott előre, hogy Etienne csak irigyelni tudta mozgékonyságát.

A fémrúd viszont megragadta a figyelmét.

A Mai meglóbálta a rudat Etienne letörölte arcából a vizet, és a háta mögé pillantott.

Hozzátapadva a hajótesthez, a víz üvegesen csillogó felszíne alatt sötét árny úszott Etienne lába felé.

Lehetett vagy három méter hosszú, s olyan vastag volt, mint a karja.

- Sandrush - közölte Homat tömören, ahogy végigegyensúlyozott a hajóperemen, és megkapaszkodott Etienne háta mögött.

- Mérges? Harapós? Élősködő?

- Nem. Szippancs.

- Szippancs?! És mit szippant? Vért?

- Téged szippant be! - Etienne érdeklődéssel nézte, ahogy a Mai a fémrúddal szétfeszítette a teremtmény állkapcsát. Apró, tűhegyes fogai voltak, melyek körkörösen helyezkedtek el belül. Az állat állkapcsa kizökkent a helyéről, de Homat még mindig tartotta. Figyelték, ahogy a sandrush reménytelenül feltöltődik vízzel, addig, amíg normális méretének négyszeresére dagadt. Az egysíkú zöld burok természetesen képes volt tágulni egy darabig, ha a zsákmány meghaladta a ragadozó méretét és Homat szavai hirtelen hátborzongatóan egyértelművé váltak.

Végül a víz nyomása túl soknak bizonyult a hatalmas méretű állatnak, s a hasi oldalon sorakozó tapadókorongok engedtek szorításukon. Ahogy óriási csobbanással eltűnt a tat mögött, Etienne iszonyodva nézte a nyomában kavargó vizet.

- Ha ez megfog téged, az bizony nagyon rossz - magyarázta Homat teljesen feleslegesen. - Addig nem enged, amíg el nem pusztul, és egy sandrush-t megölni nagyon-nagyon nehéz.

Azzal megfordult, és visszamászott az alsó fedélzetre. Etienne még mindig azon álmélkodott, hogy mekkora rugalmasságra képes ez az állat, ha normális méretének többszörösére képes tágulni. Kíváncsi volt, hogy még milyen más varázslatos élőlény leselkedik rájuk a víz alól, éhesen követve a hajót.

Mióta lehetőségei ennyire korlátozták a kutatásban, a legtöbb időt a kormányzással töltötte, elegendő időt hagyva Lyrának, hogy feljegyezhesse benyomásait a skatandah-i falvak életéről és kultúrájáról. Habár az itt élő kommunák csak alig valamiben különböztek a Steamer Állomást körülvevő életközösségektől, Lyra képes volt terjengős, leírásokat készíteni ezekről is. A társadalmi felépítésben tapasztalt legapróbb eltérés vagy az öltözködésben és a halászmódszerekben fellelt helyi jellegzetesség is ok volt az izgalomra.

A mocsárvidéket és a szigeteket fokozatosan maguk mögött hagyták. Kevesebb fa és álpálma került a szemük elé, egyre kevesebb szárazföldi terület szakította meg a nyílt víztükröt. Egy tapasztalatlan szemlélő biztosan már rég arra a következtetésre jutott volna, hogy Redowlék rossz irányba fordultak, és ismét a nyílt óceán felé tartanak.

A víz, amit a repellerek épp hogy csak súroltak, most csaknem teljesen tiszta és átlátszó volt. Beértek a Skar főágába, ahol a folyó annyira széles volt, hogy mellette az Amazonas vagy a Nílus vagy bármely más, a Közegészségügy által ismert és ellenőrzött folyam csak gyengén csörgedező patakocskának tűnt volna. A folyó közepén lehetetlen volt megmondani, hogy az ember nem egy tisztavizű tengeren hajókázik éppen, mert még csak halvány nyoma sem volt szárazföldnek sem a jobb, sem a bal oldalon. Túl a láthatatlan partokon emelkedtek azok a sziklák, melyek a Guntali szélét jelezték észrevétlenül törve a felhőtarkította égbolt felé.

Etienne addig kormányozta a hajót jobbra, míg végre a partvonal halvány csíkja újra láthatóvá vált. Miután automata vezérlésre állították a hajót, Lyra szabadon koncentrálhatott a jegyzetkészítésre, és Etienne is nyugodtan fürkészhette a vidéket a megfigyelő torony tetején lévő teleszkópon keresztül. Számos apró falu csoport pettyezte a partszegélyt. A szárazföld belsejében pedig növénytermesztő kommunákat és kereskedelmi központokat látott.

Amíg a hőmérséklet lassan a 62 fok közelébe kúszott, addig a páratartalom csak alig érzékelhetően csökkent. Ez azt vonta maga után, hogy képtelenek voltak a hajó légkondicionált belső területén kívül félóránál többet elviselni. Lyra a lehetőség szerinti legtöbb időt töltötte odakint, kedvesen cseverészve a lélekvesztő kereskedő bárkák tulajdonosaival, akik rögtön a hajó mellett teremtek, mihelyt lassítottak. Amíg ő jegyzeteket készített, Homat és Irquit az élelmiszerárakon vitatkozott. Irquit bonyolította a vásárlás javarészét, míg Homat felelt a főzésért az elektrotűzhelyen, - mert Redowlék nyomatékosan megtiltották, hogy azt a fatüzelésű kályhát használja, amit ők hoztak a fedélzetre.

Már több ezer kilométerre jutottak északra a Steamer Állomástól és a delta szájától, miközben a Skar folyó áramlásával szemben állandó 90 kilométeres sebességgel haladtak - de még csak utazásuk legeslegelején voltak.

A Mai polgárság szinte mindenhol barátságos és közvetlen volt, habár jóval primitívebbnek tűntek, mint a nagy világóceánt övező városállamok lakói. De nem mindegyik lehetett ilyen békés a folyó vonalán. A falvakat övező cölöpkerítések, a sáncok és egyéb erődítmények mind mind szórványos összetűzésekre utaltak, és ők voltak azok, akiket kevésbé rémített meg a különös látogatók fejlett technológiája.

- Bébi, azt hiszem, jó lenne, ha vetnél egy pillantást erre - Etienne a radart figyelte, miután visszavette az irányítást a robotpilótától.

- Mi az? - hangzott fel Lyra hangja a pilótafülke hangszórójából.

- Rengeteg hajó van előttünk. A komputer szerint halászbárkák.

- És mi olyan érdekes bennük? Most igazán nem érek rá ilyenekre, Etienne!

- Lyra, legalább száz hajó van ott! Ez nem jellemző, vagy igen?

- Nem, ez valóban nem. - Az adóvevő egy pillanatra elnémult, s amikor újra megszólalt, Lyra hangja inkább komoly volt, mint türelmetlen. - Biztos vagy benne?

- Azért még képes vagyok leolvasni a kijelzőket - vágta oda Etienne gúnyosan. - Ez nem normális, hogy egy halászflotta ekkora méreteket öltsön, vagy igen?

- Amiket eddig láttunk, azokhoz képest szokatlan, de lehet, hogy itt ez a normális.

- Miért nem kérdezed meg Irquitet?

Egy megadó sóhaj hallatszódott a rácsból, ahogy Lyra abbahagyta imádott munkáját.

- Igen, azt hiszem, jobb lesz.

Irquit a hajó hátsó nyitott fedélzeten ült, és zöldséget tisztított a következő étkezéshez. A bíbor és gesztenye barna színű gumók túlsúlyban voltak, de az semmit nem vont le értékükből. Homat kézzel aprította a bolygókat.

- Irquit, a társam azt mondja, hogy a hajó előtt, a folyón, több mint száz halászhajó van.

Egyik Mai sem mutatott valami nagy meglepetést erre a bejelentésre, miután már hozzászoktak a hajó különleges technikai felszereléséhez. A radart nemes egyszerűséggel "vasszemnek" keresztelték el.

Irquit bizonytalannak tűnt.

- Ez több, mint amiről valaha is hallottam, hogy ekkora számban halásznának. A po rabiak soha nem verődtek össze ekkora csoportba. De-Etienne biztos benne, hogy ezek csak halászok?

- A "vasszem" alapján ezt nem lehet megmondani. Miért, mi mást csinálhatnának a halászaton kívül?

- Lehet hadiflotta is - dobta be Homat.

- Meg akarnak támadni egy falut? Hiszen ez a terület nem olyan szegény, hogy ne tudnának maguknak mindent megtermelni.

- De néha sokkal egyszerűbb - mondta Homat ártatlan bölcsességgel - elvenni valamit, mint megdolgozni érte!

Lyra ugyan ezzel vitatkozott volna, de az idő nem volt alkalmas arra, hogy hosszas szociológiai fejtegetésbe kezdjen.

- Akkor ezt mondd el a társamnak is, Homat!

Homat beleegyezőleg intett, és elcsoszogott a pilótafülke átlátszó kupolájához. Tisztán kivehette Etiennet, ahogy az a mikrofonhoz hajolt.

- De-Etienne, attól tartunk, néhány harci bárka cirkál előttünk!

- Van valami támpontod, hogy biztosra mehessünk?

- Igen. Ha fémhálóik vannak, akkor valószínűleg csak halásznak, és nem készülnek támadásra. A fémhálók annál sokkal többe kerülnek, hogysem kockáztatni merjék az épségüket egy csata miatt.

Etienne fontolóra vette a hallottakat.

- Jobb lesz, ha szólsz Lyrának, hogy menjen előre. A "vasszem" nem tud olyan dolgok között különbséget tenni, melyek vékonyak, mint egy háló. Szükségünk van valakire, akinek elég éles a szeme ahhoz, hogy kivegyen ilyen apró részleteket is!

- Már itt is vagyok! - hangzott fel felesége hangja, még mielőtt a látóterükbe ért volna. Irquit is vele volt. - Nem kell megmagyaráznod, hogy mi a feladatom!

- Én nem is mondtam semmi ilyet! - csattant fel Etienne. - Én csak... na, hagyjuk! Pár perc múlva benne leszünk a sűrűjében! - a túlzsúfolt képernyőt vizslatta.

- Le kell lassítanunk, mielőtt kilapítunk valakit!

- Még soha nem láttam, hogy 4-5 hajónál több együtt halászott volna! Túl sokan vannak, hogy csak egyszerűen halászok legyenek! - dünnyögte Lyra. - Sehogy se illik a képbe!

A faárbocok körvonalai már feltűntek a horizonton. A sugárhajtómű ordítása szelíd dorombolássá csitult, és a sebességük jelentősen csökkent, egészen addig, míg a hajótest újra a vízbe placcsant. Ahogy egyre közelebb jutottak a halászflottához, az sokkal nagyszabásúbbnak tűnt, mint amilyennek a radar mutatta.

Azok a hajók, melyek a Skatandah-delta meleg vizein cirkáltak, csak ritkán igényeltek többet két, vagy három halász izomerejénél. Ezek a bárkakinézetű hajók viszont két tucatnyi, vagy még annál is több főnyi személyzettel büszkélkedhettek. A bárkák fűzért alkotva, teljes szélességében lezárták a folyót.

Etienne megkönnyebbülésére tisztán kivehető volt a kifeszített fémháló a hajók között. Mivel a folyó sodrásával szemben helyezkedtek el, kénytelenek voltak lehorgonyozni. Asszonyok és gyermekek is sürgölődtek a hálók körül.

Minden tizedik bárka úgy nézett ki, mint egy úszó erődítmény, és olyan magasak lehettek, mint az a triamaran, amivel még annak idején a Groalmason vizén akadtak össze. A hatalmas méretű halászflotta jelenlétének megvolt az oka: az óriási zsákmány reménye.

Több mint húsz bárka ringatózott közel egymáshoz, időnként egymásnak puffanva. A víz hirtelen habzani kezdett körülöttük, aztán felbukkant egy óriási méretű, szivárványfényben tündöklő fej. Szinte izzott a színe, ahogy fokozatosán kiemelkedett a víz alól, és a halászok megkettőzött erőfeszítéssel húzták a hálóikat, hogy birtokukba kerítsék a bálnaméretű zsákmányt.

- Arwawl! - kiáltott fel Homat izgatottan. - Már volt alkalmam megkóstolni a szárított húsát, de még soha nem láttam egyetlen élő példányt sem. Csak a folyó fő ágában él, és soha nem merészkedik Po Rabi zátonyai közelébe!

A halászok egyhangú kántálása most diadalittas énekké erősödött, ahogy közös erővel húzták-vonták az összekapcsolt hálókat. Végül tíz bárka balra, tíz pedig jobb oldali irányban közelítette meg a hatalmas testet. Ettől kezdve a szigonyoknak jutott fő feladat. Lassan az arwawl gyengülni kezdett, s még egy utolsó pillanatra eltűnt a víz felszíne alatt, mielőtt felosztásra került volna a győzedelmes halászok között.

Ez az egyetlen fogás elegendő volt arra, hogy sok falut akár hónapokra is ellásson eledellel, de úgy tűnt, a flotta korántsem elégedett a zsákmánnyal. A kevésbé szerencsés bárkák még mindig maguk mögött vontatták a hálóikat, és Etienne csak csodálni tudta ezt a makacs, konok kitartást.

Irquit szorosan Lyra mellé állt, aki természetesen újabb feljegyzéseket és felvételeket készített az előttük zajló eseményekről.

Irquit megeresztett egy meghajtásnak szánt dülöngélő mozdulatot.

- Bocsáss meg, hogy zavarni merészellek, de-Lyra, de azt hiszem, veszélyben vagyunk.

- Micsoda? - Lyrának erőlködnie kellett, hogy a Maikra koncentráljon. - Mi a baj, Irquit?

A Mai a korláthoz lépett, és előremutatott a hajóorron túlra.

- Látod ott azt a négy hajót?

Lyra követte a pillantását, de semmi különöset nem látott a négy halászbárkán.

- Mi van velük? Halásznak, akár a társaik.

- De nem úgy, mint a többiek! - vitatkozott Irquit - Egyre közelebb kerülnek hozzánk. Nekik ugyanúgy le kellett volna horgonyozniuk, mint a társaiknak, és a hálóikat a Skar áramlásával szemben kellett volna kifeszíteniük! De ők lefelé haladnak. Felénk!

- Talán csak jobb pozíciót keresnek, megfelelőbb helyet a halászathoz! A halászoknak mindig mozogniuk kell!

- Az biztos, hogy jobb pozíciót keresnek, de nem azért, hogy halásszanak. Én legalábbis úgy látom.

Lyra rosszallóan ráncolta szemöldökét.

- És miért gondolod ezt?

- Két hajó közelít balról is, és jobbról is. A hálóik e között a négy hajó között vannak. Ha folytatjuk az utunkat, valószínűleg sikerül tőrbecsalniuk minket!

- Szerintem ez nem szándékos! - válaszolta Lyra, de belül már nem volt ennyire biztos a dolgában. A hajók nagyon közel voltak már, s a fémhálót jótékonyan elrejtette a habzó víz. - Figyelmeztetni fogjuk őket!

- Az upriveri halásznemzetségek hálói csodálatosan erősek, de-Lyra - aggódott Irquit. - Még abban sem vagyok biztos, hogy a ti csodálatos szellemhajótok képes lenne kiszabadulni belőlük! És van még valami. Látod, milyen serényen forgolódnak?

Lyra belesandított a távcsőbe.

- És ez megint csak nem normális dolog?

- Én nem vagyok halász, de elég sok helyen jártam már a Skar mentén. Folyásirányban hajózni roppant egyszerű. Még soha nem láttam, hogy ekkora előkészítést igényelne az, hogy lefelé haladjon egy hajó. Ha ennyire elfoglaltnak akarnak látszani, biztos, hogy valamit titkolni vagy álcázni akarnak!

Lyra töprengett egy darabig, aztán átszólt a férjének.

- Irquit úgy gondolja, hogy a négy hajó, melyek felénk közelítenek, tőrbe akarnak csalni minket a hálóikkal!

Etienne a radarra pislantott, meggyőző bizonyítékot keresve.

- És mi a te véleményed, Lyra?

- Nem tudom, mit gondoljak, de semmi kedvem felesleges kockázatot vállalni. Jó lenne most kitalálni valamit, mielőtt hasonló szituációba kerülünk. Folytassuk a találgatást!

Etienne bólintott.

- Hagyjuk, hadd fedjék fel a kártyáikat. Mondd meg Irquitnak, hogy ne aggódjon. Megoldjuk!

- Megoldjuk? - Irquit megpróbálta megosztani figyelmét a zömök emberlány és a gyanúsan közeledő halászhajók között. - Mit ért azon de-Etienne, hogy megoldjuk?

A bárkák már túlságosan közel voltak.

- Úgy érti, hogy szemmel tudjuk tartani őket, ha bármi rossz szándékuk lenne velünk szemben.

- De hát el kéne pucolnunk innen, mielőtt nem késő! Tudom, hogy a szellemhajó gyorsan tud haladni, de...

- Nyugi, Irquit! Etienne tudja, mit csinál! Mindent szemmel tartunk!

Finom remegés járta át a szárnyashajó törzsét, ahogy nekiütközött az erős fémszálakból szőtt hálóknak. Ahogy folytatták előre az útjukat, a hálót szépen tolták maguk előtt, s az ahhoz kapcsolódó hajók kénytelenek voltak követni őket... de a szellemhajó akkor is fogoly volt!

Kirobbanó győzedelmes üvöltés hangzott fel a négy halászhajó fedélzetéről, s így az összeesküvés és a fondorlatos cselekvés nyilvánvalóvá vált. Hirtelen egyértelmű lett, hogy sokkal nemesebb zsákmányra vadásztak, mint bármilyen hal.

Ahogy hajigálni kezdték a dárdákat és lándzsákat, az ezeket kísérő ének egészen másképp hangzott, mint amikor az óriási arwawlt terítették le.

Homat siránkozni kezdett és egyik oldalról a másikra ugrált.

- Halálra vagyunk ítélve! Ezek a primitív népek nem ismernek kegyelmet!

Irquit rezignáltnak tűnt.

- Én figyelmeztettelek, de-Lyra!

- És igazad volt.

A xenológus csendesen válaszolt, majd visszafordult a pilótafülke kupolájához.

- Most már egyértelműek a szándékaik, Etienne. És már feljegyeztem minden érdekeset - szünetet tartott, ahogy valami elzúgott a füle mellett. - Ha lehet, ne nagyon tömörüljünk egy helyre, íjaik is vannak!

- Nem akarod megfigyelni esetleg a fegyvereiket működés közben? - kajánkodott Etienne.

Lyra behúzta a nyakát, ahogy egy csontból és fából készített nyílvessző szilánkokra tört a fedélzeten.

- Ne marháskodj, édesem! De ha netán tovább akarsz itt időzni, cseréljünk helyét!

- Ne is törődj vele! - vigyorgott Etienne, ahogy sebességre kapcsolt. A sugárhajtómű felbőgött. - Kapaszkodj, szívi!

Lyra figyelmeztette a két, teljesen elkeseredett Mait. Épp hogy találtak valami kapaszkodót, mikor a szárnyashajó hirtelen megindult hátrafelé. A négy halászbárka hajója váratlanul zsákmány nélkül maradt. A hálók petyhüdten csüngtek a vízben.

A diadalittas kántálás elnémult, ahogy a kalózok a préda után pislogtak, ami lehetetlen sebességgel zúgott hátramenetben. Amint felismerték, hogy tehetetlenek a szellemhajóval szemben, éktelen ordításba kezdtek, öklüket rázták, és azok, akik előbb még nemes győzelmi énekeket dudorásztak, most veszett káromkodások sűrű fűzérét zúdították a távozó zsákmány után.

Etienne lassított, és még egyszer ellenőrizte az irányt, aztán érdeklődéssel figyelte a négy halászbárkát, melyek a hálókkal összekötve zavarodottan himbálóztak a vizén. Hangos csattogó hangok töltötték meg a levegőt, ahogy a hajótestek egymásnak ütköztek. Az átkozódások belevesztek a zűrzavar hangjaiba, ahogy a kormánylapátok egyre jobban belegabalyodtak a hálókba.

Lőtávolon kívül tartva a hajót, Etienne visszavezette őket a foglyulejtőik közelébe, a folyó közepére. Az a néhány halász, aki kudarcot vallott a zsákmányszerzéssel, mindenféle dühödt, vérszomjas szitkokat zúdított a szellemhajóra. Homat elfojtotta kuncogását, de végülis képtelen volt rendesen lefordítani Lyrának, hogy az egyes szavak mit jelentenek. Ennek ellenére a lány szorgosan lejegyzetelte a hallottakat, s a következő alcímmel látta el a fejezetet: A Mai dühöngés - helyi variációk és dialektusok".

Etienne azt hitte, a pórul járt halászok barátai és testvérei majd segítenek társaiknak, de kellemesen csalódott. Ahelyett, hogy csatlakoztak volna, a Maiok, akik még mindig egységes vonalat alkottak hajóikkal, hangosan megéljenezték a szellemhajó megmenekülését.

- Nahát, mindent vártam, csak ezt nem! - kiabálta a mikrofonba. - Irquit, mi folyik itt? Nem látszik, hogy nagyon mérgesek lennének a szökésünk miatt!

- Miért kéne annak lenniük? Ők úgy döntöttek, nem vesznek részt a megtámadásotokban. Így nem is osztoznak a kudarcban. Ők a sikert csodálják, attól függetlenül, hogy kié. Ezért tapsolnak a megmenekülésünknek. - Irquit a korlátnak támaszkodott, hogy szemügyre vegye a halászokat. Az összegabalyodott négy hajó lassan sodródott a vízzel lefelé.

- Idővel majd elválnak egymástól, de-Etienne, de elég keményen kell majd evezniük, hogy visszajussanak otthonaikba. Legalább elég idejük lesz elgondolkodni azon, hogy érdemes-e megtámadni egy szellemhajót! Remélem, senki nem sebesült meg közülük. Nagyon zavarodottak.

- Én azt remélem, hogy a fele legalább leesik a fedélzetről, és vízbe fullad! - köpött egyet Homat harciasan. - Egye meg csak a folyó őket! Hadd főjenek csak a saját levükben! Ha nem lesz semmi bajuk, majd megint az életünkre törnek!

Lyra hirtelen megállt a jegyzetelésben.

- A szegényeknek mindig nagy erőfeszítéseikbe kerül, hogy vagyonhoz jussanak, Homat. Én nem akarom védeni őket, de meg tudom érteni az érzelmeiket! - Négy összetett szót is kellett használnia, hogy a megfelelő módon fejezze ki magát. - Mit gondolsz, további támadásokkal is számolnunk kell?

Irquit bizonytalan mozdulatot tett.

- Ki tudná megjósolni? Ahogy mondtad, de-Lyra, a ti csodálatos szellemhajótok hatalmat és vagyont jelentene mindenki számára! A ti tulajdonotokra mindenki szemet vet majd, bárhol is járunk! - Halványan elmosolyodott. - De az biztos, hogy bárki is próbálkozna a megszerzésével, nehézségekbe fog ütközni!

- Meg tudjuk védeni magunkat! - biztosította róla Lyra.

- Láttam. Nem is fogok rémülten ugrándozni a következő alkalommal! Senki sem tudna kárt okozni a szellemhajóban!

- Azért nem vagyunk mindenhatók! - Próbálta kicsit visszarángatni a valóság talajára. - De nem vagyunk védtelenek, ez igaz. Ha szükséges, mi többet is tudunk tenni annál, mint egyszerűen kicselezni a hálóikat.

- Igen. Már láttam a fegyvereket, amiket a kormányrúd mellett tároltok!

- Azokat tényleg csak akkor használnánk, ha nagyon szorongatott helyzetben lennénk, Irquit! - mondta Lyra nagyon határozottan. - Ezeket azért hoztuk magunkkal, hogy megvédjük magunkat a veszedelmes állatokkal szemben, nem pedig azért, hogy intelligens őslakókat lövöldözzünk velük! A Zanur Testület roppant rossz néven venné, ha. ezeket a bolygó lakói ellen fordítanánk!

- Az én népem Po Rabi népe - válaszolta Irquit, s hangjában némi szelíd vérszomjasság érződött, amiből kiderült, hogy igazán nem bánná, ha néhány halászt móresre tanítanának azokkal a fegyverekkel.

Lyra magában somolygott. Valamikor régen az ő ősei is így érezhették. Még sok akadályt kell leküzdenie ezeknek az őslakosoknak.

A kilométerek gyorsan fogytak, s a Skar továbbra is szélesen és lassan hömpölygött a szárnyashajó karcsú teste alatt. Barshajagad távoli falait még mindig láthatatlanná tette az állandó pára, no meg a távolság. Lyra egyre jobban élvezte az alkudozást a helybeliekkel, valahányszor kikötöttek a parton.

- Sokat tanulhatok azzal is, ha csak Irquitet és Homatot figyelem - mondta Etiennenek nem is egyszer.

Ő pedig udvariasan bólogatott, de a helyi árucsere jellegzetes módszerei nem igazán tudták lázba hozni, ehelyett inkább a megfigyelő toronyban gubbasztott, szemét le sem vette a teleszkópról, úgy figyelte a közeli kanyon alacsonyabb lejtőin kialakított öntözött földeket, s megmunkált teraszokat.

Óvatosságból az éjszakát mindig a Skar közepén töltötték. A szárnyashajó riasztója azonnal jelezte volna, ha bármilyen veszély közeledik.

Etiennenek csak nagy néha sikerült tiszta időt kifognia, hogy hosszasabban üldögélhessen a teleszkóp mellett, az eget kémlelve. Ezen a különös reggelen viszont sem felhő, sem esőfüggöny nem zárta el a kilátást. A páratartalom is alacsonyabb volt a szokottnál, a hőmérséklet pedig negyven fokra esett vissza. Épp ezért nagyon meglepődött, amikor meglátta feltűnni az ismerős tágranyílt szemeket és szőrtelen arcot a feljáróban. A vezető feszültnek látszott, de nem a magasságtól volt megijedve.

Etienne komótosan kikapcsolgatta a műszereket, és az ideges Mai felé fordult.

- Valami baj van, Homat?

- Én... én, nekem beszélnem kell veled, de-Etienne!

- Hát, elég fontos lehet, ha képes voltál ezért kimászni a meleg takaróid alól!

- Igen, nagyon fontos!

- Egy pillanat!

Etienne félrehúzta a teleszkópot, hogy helyet csináljon látogatójának, és kikapcsolta a ventillátort.

Ahogy a kabin kissé felmelegedett, Homat belépett és bezárta maga mögött az ajtót. Szűkösen voltak az apró szobában, és Etienne ismét meggyőződött arról, hogy milyen óriás méretű a pöttöm Maihoz képest.

- Mi van? - Homat háta mögött látta, ahogy Tslamaina négy holdja közül kettő visszatükröződik a folyóban. A másik kettő, tudta, csak egy óra múlva fog fölkelni.

- Már hosszú ideje meg akartam tenni, de nem tudtam, hogy hogyan csináljam, és még nem is volt rá igazán lehetőségem.

- Csinálni, de mit?

- Figyelmeztetni téged, de-Etienne! Te és de-Lyra roppant nagy veszélyben vagytok!

Etienne hátradőlt a forgószékben, s csak mosolyogni tudott a Mai nyugtalanságán.

- Állandóan veszélynek vagyunk kitéve, ez igaz. Azok a halászok már bebizonyították!

- Nem, nem! - suttogta Homat feszülten. - Nem erről van szó. A veszély, amiről én beszélek, sokkal közelebb van és alattomosabb is!

Etienne közel hajolt a vezetőhöz.

- Homat, mitől vagy így megijedve?

- Én nem vagyok túl bátor - magyarázta nyugtalanul - Számtalan helyen járton már, és mindent végrehajtottam, amit csak parancsoltak nekem, de ettől nem lettem bátrabb. De most annak kell lennem, hogy elmondhassak mindent, amit tudok, de-Etienne! Valami arra kényszerít, hogy meggyónjam neked... Egész életemben csak jelentéktelen pont voltam, aki mindig mások utasításait követte. Te és de-Lyra viszont jobban bántok velem, mint akármelyik eddigi munkaadóm. Nagyon megkedveltelek benneteket. Először az életemben fontosnak érezhetem magam. És ezt az érzést meg is akarom tartani!

- Miért ne tudnád? - Etienne kissé kényelmetlenül érezte magát Homat váratlan érzelmi kirohanása miatt.

- Irquit miatt!

- Irquit? Mit tehetne ő veled?

Homat nagy szemei most összeszűkültek.

- Biztos vagy benne, hogy senki sem hallja, amiről mi beszélünk?

- Természetesen. A mikrofont kikapcsoltam, és senki sincs idefönt. Homat, magyarázd már meg, miről van szó! Miért félsz te ennyire Irquittől? Nem vettem észre, hogy valaha is megbántott volna téged! Ő igazán nagyon segítőkész!

- Ez a feladata! Segítőkésznek mutatkozni addig, amíg... - habozott. - Szőrös barátom, emlékezz majd vissza, mit meséltem az életemről neked! Irquit az igazi képviselője a po rabi-i Zanurnak.

Etienne kezdte elveszteni a türelmét. Kezdett kifutni az időből, amikor még vizsgálgathatta volna az égboltot, s szeretett volna aludni is valamennyit.

- Ezt már tudjuk, Homat. Te is képviselőként jöttél velünk!

- Nem! Én csak egy bérelt vezető vagyok. Egyedül ő jött veletek úgy, mint a Zanur képviselője. Mondd csak, de-Etienne, soha nem vetted észre, hogy milyen heves érdeklődést mutat a szellemhajó és a műszerek iránt?

- Dehogynem. Gondolod, hogy ő az egyetlen, akit ez ennyire izgat? A feleségem legalább ennyire lelkes - primitív lényeket akart mondani, de gyorsan meggondolta magát - az őslakosok megfigyelésével kapcsolatban! Irquit érdeklődése teljesen normális dolog.

- Én viszont tudom, hogy mire irányul, de-Etienne! - válaszolta Homat keményen. - Mondd csak, Lyra más világokban is találkozott bérgyilkosokkal?

V. Fejezet

Etienne mosolya lehervadt és kihúzta magát a székében. Türelmetlenségét hirtelen érdeklődés váltotta fel.

- Megmagyaráznád, mire gondolsz, Homat? A vezető idegesen fészkelődött.

- A ti csodálatos hajótokat sok hihetetlen és láthatatlan szellem vezérli, de-Etienne, de úgy tűnik nekem, nem túl nehéz irányítani őket!

- A működtetést valóban leegyszerűsítették a használók számára.

- Elég egyszerű lenne Irquitnek is?

- Talán, feltéve, ha csak a "menj-állj" jellegű parancsokkal manőverezik. Miért?

Homat előrefelé intett, túl a holdsütötte hajóorron.

- Holnap megállunk Changrit faluban, hogy feltöltsük a készleteinket. Changrit pedig szövetségben áll Po Rabival.

- Nem hinném, hogy Po Rabi hatalma ilyen messzire kiterjedne - vélte Etienne.

- Changrit független. A szövetség csupán kereskedelmi szerződést jelent, de ez elég, főleg amikor ők is érdekeltek valamiben. Hosszú idővel ezelőtt, amikor de-Kelwhoang követ úr felkért minket, hogy legyünk vezetőként szolgálatotokra, harcosokat küldött Changritba. Ez Changrit Moytjának beleegyezésével történt. - Copf hiányában a feje búbjáról lelógó csenevész haján szántott végig kezével.

- Azon az éjjelen majd lesben állnak, amíg ti kint horgonyoztok a Skaron, és éberségetek már csökken. Amint elfoglalják a szellemhajótokat, annak titkai és kincsei felosztásra kerülnek Changrit és Po Rabi között. - Egy pillanatig habozott. - Te és a társad természetesen nem élnétek túl a rajtaütést.

- Értem - mondta Etienne csendesen. - De tételezzük fel, hogy tapasztalatai ellenére Irquit mégsem képes irányítani a hajót.

- Pedig mindent erre alapoztak. Ebben az esetben viszont valószínűleg viszály törne ki, és a hajót visszavontatnák a Downriverre.

- Nincs semmi probléma, Homat. Egyszerűen nem állunk meg Changritnál a készletek miatt. Még ha ott is lennének a harcosok, simán lehagyjuk őket!

- Nem lenne ez olyan egyszerű, de-Etienne. Minden hírt továbbítanak a haladásunkról. Changrit harcosai készen állnak, hogy minden gond. nélkül feltartóztassanak bennünket akkor is, amikor már elhagytuk a városukat.

- Kíváncsi vagyok, hogyan tudná a Zanur megmagyarázni az eltűnésünket a barátainknak a Steamer Állomáson?

- Figyeltek és hosszan tanulmányoztak benneteket. Nem mindenki volt halász azok közül, akikkel a társad beszélt. Changritot azért választották, mert ez a legészakibb város, amivel Po Rabi még szövetségben áll, és úgy hiszik, ez a terület már kívül esik a démonaitok bűvkörén.

- Roppant megnyugtatóan hangzik.

- A barátaitoknak nem lenne okuk rá, hogy eltűnésetek miatt kapcsolatba lépjenek akár Po Rabival, akár más várossal. Minden, amit megtudhatnának, csak annyi lenne, hogy elpusztultatok, amikor a hajótok elsüllyedt a Skarban, mint ahogy már oly sok hajóval megesett.

- És mi van, ha a barátaink a felkutatásunkra indulnak, és megtalálják a hajónkat a Zanur Testület vagy Changrit Moytjának tulajdonában?

- Akkor biztos azt mondanák, hogy egy arwawl lerántott benneteket a mocsárba, ezt ők látták a partról, és bár a hajótokat sikerült biztonságosan és épségben kivontatni, de nem volt idő a legénységet is megmenteni. De nekem nincs tudomásom annyi részletről, mint Irquitnek.

- De hát el kellett, hogy mondják a terveiket, legalább nagy vonalakban, hogy a kritikus pillanatban segíthess!

- Igen - Homat elkapta a tekintetét, aztán pillantása vonakodva, de ismét találkozott jótevője tekintetével. - Szégyen az őseimre!

- Oké, most elmondtad a tervezett támadást. Így legalább nem válik Irquitből bérgyilkos.

- De azzá válik, amint szükség lesz rá! - magyarázta Homat. - Ő azért van itt, hogy meggyőződjön róla, a rajtaütés nem vall kudarcot. Amikor megindul a támadás, meglepetést fog színlelni, és úgy tesz majd, mintha segíteni akarna nektek, de abban a pillanatban, amint veszélybe kerülne az akció, kiválasztaná a legmegfelelőbb időt arra, hogy lelökjön titeket a fedélzetről, vagy kést döfjön a hátatokba. Láttátok, mennyire jártas azoknak az eszközöknek a forgatásában, amelyekkel a zöldséget tisztítja?

- Én meg csak azt hittem, ügyes szakács... - motyogta a férfi.

- Valóban ügyes, de-Etienne. Már láttam tőle néhány bemutatót, hogy hogyan bánik ezekkel a fegyverekkel! - ismét a távolba nézett. - És nekem mindenben segítenem kellett!

- Ez így volt rendjén - mondta Etienne szárazon. Keze kinyúlt és megnyomott egy gombot. Fáradt sóhaj hangzott fel válaszként a hangszóróból.

- Mi a baj? Épp most kezdtem volna valami szépet álmodni!

- Idejönnél egy pillanatra, drágám? Észrevettem valamit, ami téged is érdekelne.

- Később, Etienne... talán holnap éjszaka!

- Ezt nem lehet már olyan jól látni holnap éjszaka. Szeretném, ha idejönnél MOST! Holnapra a helyzetünk teljesen megváltozhat!

- Oké, oké - adta meg magát Lyra. - Nagyon csábosan hangzik!

Etienne várt az ideges Homattal egyetemben, amíg az álmos szemű Lyra felmászott hozzájuk Alig volt elég a hely hármójuk számára.

- És most? - Álmos szemekkel hunyorgott, de arckifejezése zavarttá vált, amint észrevette Homatot.

- Irquit hol van? - kérdezte tőle Etienne.

- Irquit? Mi a gond vele? Feltételezem, a hátsó fedélzeten épp Morpheus helyi képviselője ringatja édes álomba. Mi az ördög folyik itt?!

- Homat el akar neked mondani valamit.

Lyra csendesen figyelt, ahogy a vezető újra előadta a meséjét. Amikor befejezte Lyra hosszú pillanatokig csendben fontolgatta magában a hallottakat.

- Visszafordulhatnánk. Elvégre tudósok vagyunk, nem szerencselovagok, vagy kalandorok! Nem arra készültünk, hogy nagyszabású helyi ellenségeskedéssel foglalkozzunk Ha a város ennyire kétszínű, és Po Rabival áll szövetségben, talán fordulhatnánk engedélyért és védelemért Losithi Zanurjához.

Etienne ebben kételkedett.

- Nem megy. Ha a dolog a Po Rabiak fülébe jut, tudni fogják, hogy rájöttünk a tervükre. Ez nyílt összecsapáshoz vezetne Losithival. Nem vállalhatjuk a felelősséget, hogy miattunk kezdjenek egy óriási méretű polgárháborúba. Emellett pedig semmi sem garantálja, hogy jobban boldogulnánk a losithi-i Zanurral, mint a po rabiakkal. Az ördög tudja, hogy becsületesebbek lennének-e...

- Ők legalább olyan irigyek a technológiátokra, mint a po rabi-i Zanur - értett egyet Homat.

- És akkor még nem is beszéltünk arról a távolságról, amit már megtettünk idáig. Visszatérni, aztán újra visszajönni ugyanezen az útvonalon, legalább egy hónapot venne igénybe, még ha elég szerencsések is lennénk, hogy azonnal megkapnánk az engedélyt Losithitól.

- Már átléptük az Egyenlítő vonalát és túl vagyunk a legrosszabb klímán. Nem mintha ez a kemence kellemesebb lenne, de már kifejezetten haladás! Nem akarom, hogy újra végigjárjuk az egészet újra áttanulmányozzunk mindent és biztos vagyok benne, hogy ezt te sem akarod, Lyra! És akkor még azzal a lehetőséggel is számolnunk kell, hogy Losithi hasonlóképpen csapdát állít nekünk, amikor újrakezdjük az utazásunkat és az tuti, hogy alaposabban megszerveznék, mint a changritiak. Ráadásul a geológia is csak most kezd igazán érdekessé válni! Nem akarok visszamenni, hogy újabb két hónapig iszapmintákat vizsgálgassak! Homat minden aggodalma ellenére sem tudom elképzelni, hogy bármi problémát jelentene az áthaladásunk, akár hálókat, akár köteleket feszítenek ki, hogy meggátolják az átjutásunkat!

- Tudom - értett egyet Lyra. - Nem is erről van szó. Én egyszerűen csak nem szeretném, ha az őslakosoknak bármi bántódásuk esne! Tudod, mit mondana a helytartótanács megbízottja!

- Tslamaiának nincs helytartótanácsi megbízottja! Ahhoz nem elég fejlett ez a bolygó. Senki nem fog megtudni semmit és ha még ki is szivárogna Valami, nyugodtan megmondhatnánk, hogy önvédelemből tettük, és ez tényleg közel jár az igazsághoz!

Lyra a figyelmét most Homatra összpontosította.

- Mi történik, ha biztonságosan elhagyjuk Changritot? Melyik a következő város? Lehet, hogy az is szövetségben áll Po Rabival?

Homat mély meggyőződéssel felelte:

- Nem, Changrit az egyetlen távoli északi város, ami szövetséget kötött Po Robival! Changriton túl ismeretlen és független városállamok vannak a Groalamasan partján. Changritra azért esett a választás, mert egyedül ő lenne képes ekkora haderőt felsorakoztatni egy ilyen méretű támadáshoz.

- Minden, amit előadtál elég ésszerűnek hangzik - mormogta Lyra. - Az egyetlen, ami aggaszt, hogy miért mondtad el nekünk mindezt?

- Nem értelek, de-Lyra.

- Miért buzgólkodsz annyira, hogy eláruld saját városodat?

- Már mondtam, hogy nagyon megkedveltelek benneteket, és ti végre önbecsülést adtatok nékem, olyan igazi értékeket, melyeket még soha nem ismertem azelőtt!

- Ez nem elég indok! - véleményét az erős kétkedés kifejezésére használt Mai gesztussal is nyomatékosította. - Csendben is maradhattál volna, és teljesíthetted volna mestereid akaratát. Ha szépen belesétálunk a csapdába, több megbecsülést élvezhetnél a po rabiak részéről, ha pedig megússzuk, akkor is biztonságban lehettél volna!

- Miért kockáztatod, hogy ennyire őszinte légy velünk, mikor ha csöndben maradsz, akkor mindenképpen jól jársz? Örülök, hogy "kedvelsz" minket, de túl sok ideig tanulmányoztam már a Mai társadalmat ahhoz, hogy elhiggyem, pusztán szívjóságból teszed mindezt!

Homat elbizonytalanodni látszott, és segélykérőn fordult Etiennehez.

- Jobb, ha megmondod az igazat, Homat!

- Te sem hiszel nekem, de-Etienne?

- Én még csak-csak, de a feleségem született kételkedő. A kevésbé intelligens dolgok mint a kövek és az ásványok nem rázzák át szándékosan az embert. Előbb őt kell meggyőznöd, hogy higgyek neked!

Homat bólintott. Amikor újra beszélni kezdett, már jóval idegesebb volt, és minden alázat eltűnt a hangjából.

- Igazat mondtam, hogy megkedveltelek benneteket és hogy nem akarok részt venni egy ilyen hitvány árulásban. De de-Lyra jogosan gyanakszik. Van még egy ok, ami miatt bevallottam mindent. Igaz, hogy semmit nem kockáztatnék, ha csöndben maradok, de nem is nyerek vele semmit! Po Rabi ugyan a szülővárosom, de miután sokfelé jártam már, szinte az egész világot az otthonomnak érzem. Rengeteg olyan nagy városállam van, ahol a magamfajtára szép élet várna. Po Rabiban csak kis esélyem lenne arra, hogy feljebb kerüljek a ranglétrán. Igaz, hogyha a szellemhajótok ellen való támadás sikerrel járna, fényes jutalom reményében térhetnék haza, de a ti oldalatokon még ennél kedvezőbb dolgokban is bízhatok! A tudás amit tőletek nyerhetek, értékesebb mindenféle jutalomnál! Suphum városa üdvözölné tudásomat, és a Zanurjuk tagjává fogadnának. Nem remélhetném, hogy Po Rabiban is ilyen magasra emelkednék egy bérgyilkosság eredményeként. Olyan információkkal láttalak el benneteket, melyek megmenthetik az életeteket és az expedíciótokat egyaránt. Cserében a hűségemért valamilyen megfelelő viszonzást várok.

Lyra végre elégedettnek látszott.

- Most már hiszek neked, Homat. - Földi nyelven még hozzáfűzte:

- Tipikus hatalom-vagyon döntés. Nagyon is Mai gondolkodásmód. Az üzlet elsőbbséget élvez a hazaszeretet és a jóság kétes érzéseivel szemben - majd visszaváltott a maga hajlékony Mai nyelvhasználatára.

- Sokkal összetettebb a személyiséged, Homat, mint ahogy azt mi hittük. Nagyon dörzsölt csaló vagy! - ez utóbbi Maiul bóknak számított, és Homaton látszott, jól esett neki a dicséret.

- Mindannyiunkban vannak hasonló adottságok. De ezek kevésbé értékesek. Az igazság az egyetlen, ami eladható. Én csak egyszerűen fel akarok emelkedni abból a kasztból, amibe beleszülettem.

- Ha már így elláttál bennünket jó tanáccsal, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy nem próbálsz a saját szakálladra is egyezségre jutni néhány falu Moytjával?

- Ha nem tértek vissza biztonságosan a Steamer Állomásra, akkor semmit sem nyerek azzal, hogy most segítek nektek. Nem szeretném, hogy elfoglalják a szellemhajót! Azt hiszem, azzal többet nyerek, ha nektek segítek!

- Ez a fajta kereskedői becsület eléggé megbízható, Etienne - bizonygatta Lyra, mindenféle szentimentalizmustól mentesen. - Én inkább ebben hiszek, mint az irántunk érzett fene nagy szeretetében. Annak tudatában, amit itt most előadott, úgy tűnik, tényleg a mi egészségünk és védelmünk áll az érdeklődése középpontjában.

- Most már hiszel nekem, amit mondtam Irquitről és a támadásról? - tudakolta Homat mohón.

- Igazán biztosak csak holnap leszünk - felelte Etienne.

- Figyelmét ismét a teleszkópra fordította. - Nos, ha megbocsátasz, Homat, nekem van még némi megfigyelni valóm az égen, Lyrának pedig szüksége van alvásra, hogy gyönyörű legyen!

Homat tátott szájjal bámult rá.

- De hát meg fognak támadni titeket! Előkészületeket kell tennetek, hogy meg tudjátok védeni magatokat!

- Lehet, hogy nem is lesz belőle harc, Homat.

- Hát, jobb lenne, ha nem - motyogta szorosan Lyra.

- Önvédelem vagy sem, ha a támogatóink fülébe jut, hogy mi azzal voltunk elfoglalva, hogy irtsuk az őslakosokat... hát nem adnék egy lyukas garast sem az életünkért!

- Azért ennyire nem kéne aggódnunk az előzékeny, talpig becsületes helybéliek egészsége miatt! Miért kell ennyire felfújni a dolgot? Mi van akkor, ha a Kutatási Tanácsadó Testület rájön, hogy tudtunk a támadásról? Semmi! - A feleségével folytatott szócsatákban megedződve Etienne kész volt bárkivel vitába szállni, a pokolba is!

Amellett a po rabiak árulása is bántotta. Visszaemlékezett a követ udvariasságára, és az elégedettség meleg érzésére, amikor végre elkezdhették az upriveri kalandot. Ha kiderül, hogy Homat meséje igaz, az azt is jelenti, hogy a kölcsönös nagy udvariaskodás, a nagy segítőkészség és kedvesség csak egy nagy rakás szar!

Lehet, hogy Changrit tényleg az utolsó, Po Rabival szövetségben álló város, de az is elképzelhető, hogy nem. Nem ártana megleckéztetni őket, de nemcsak Po Rabi Zanur ját, hanem minden olyan Mait, aki csak szemet vet a szellemhajóra, és megmutatni, hogy a békésnek látszó emberkék nem kukoricáznak! És nem ártana kicsit megfélemlíteni a Maiokat, hadd lássák, mit tesz egy tudós, ha békés kutatásai közben megzavarják!

A jövőre nézve pedig el kell venni a kedvüket mindenféle támadástól, na és persze saját életüket is menteniük kell.

- Még mindig aggaszt, hogy esetleg harcra kerül sor - mondta Lyra csendesen.

- Megértem. - Most, hogy végre elhatározta, hogy mit tegyenek a changritiakkal, hajlandó volt nagylelkűnek mutatkozni. - De ha ez be is következne, akkor is önvédelemnek számít! Akárhogy is, a harc vállalásával csak a helyi szokásokhoz alkalmazkodnánk! Emlékszel, hogy a halász flotta egy része hogyan tapsolt, amikor sikerült kimásznunk a csávából? Lehet, hogy néhány nyúlszívű hajós helytelenítette a megtámadásunkat, de nem így a Maiok többsége.

Lyra ismét földi nyelvre váltott, és Homat üres tekintettel, reménytelenül nézett rá, hogy valamit is felfogjon az idegen gagyogásból.

- Használhatnánk csak a repellereket.

- Veszélyes, főleg, ha sikerül egy-két hálót kivetniük ránk Tudod, milyen labilis a hajó a fémtalpakon! Ez csak a végső megoldásként jöhet szóba. Viszont, ha nem sikerül semmilyen reakciót kiváltani belőlük, ott állunk majd megfürödve Homattal, meg a vádaskodásaival! Mi van akkor, ha Irquit mégsem bérgyilkos, csak egy egyszerű vezető? Mi van akkor, ha csak annyi volt a feladatuk, hogy hagyják a changritiaknak elvégezni a piszkos munkát? Az is lehet, hogy Homat csak ki akarja zárni őt abból az üzletből, amit velünk kötött. Figyelnünk kell Irquit tetteit, hogy hitelt adhassunk Homat szavainak. Ha Irquit semmilyen fenyegető mozdulatot sem tesz, akkor ha épségben elhagyjuk Changritot, újabb problémával kell szembenéznünk! Lyra ránézett, és szomorúan megrázta a fejét.

- Hát ez aztán pokolian felborítja az összes eddigi elképzelésemet!

- Ez az, ami miatt csak akkor kell aggódnod, amikor már elhagytuk Changritot - vigasztalta Etienne. - Emellett pedig gondolj arra a szédületes lehetőségre, hogy alkalmad lenne harc közben tanulmányozni a Maiok viselkedését.

Lyra a kaján megjegyzésre olyan hanggal válaszolt, amit még Homat is megértett.

A vezető Lyrával beszélgetett, aki a nyugati partvonalat pásztázta a szemével.

- Már majdnem kifogytunk a húsból, de-Lyra. Úgy vélem, meg, kellene állnunk itt Changritban. - Hatujjú kezének mozdulatával a fénypontokkal tarkázott folyópartra mutatott. - Nemsokára elhagyjuk a kikötőt.

- Nem állunk meg az éjszaka folyamán, Irquit, - válaszolta Lyra. - Bőségesen el vagyunk látva élelemmel. Talán néhány nap múlva kikötünk valahol. Etienne szerint ezt a csodálatosan nyugodt, kellemes éjszakát itt, a folyón kell élveznünk! Egyetértek vele.

- De hát Changrit is csodálatos hely! - tiltakozott Irquit - Rengeteg látnivaló van ott is, köztük sok olyan, amit feljegyezhetnél, de-Lyra.

- Oké, oké. De biztos vagyok benne, hogy találunk még ilyen érdekes helyet. Majd ott megállunk és körülnézzünk.

- De ekkora város, mint Changrit, nincs még egy a Skar partján!

Irquit idegesen fészkelődött, és Lyra háta mögé próbált kukucskálni. Kétségtelenül a folyót pásztázta szemeivel.

- Valami baj van? - kérdezte Lyra ártatlanul.

- Nem, nem. Én csak azt akartam, hogy ti is lássátok ezt a hatalmas és szépséges várost. Én csak úgy éreztem...

Etienne kihallotta a védekezést a hangjából, aztán a radarra koncentrált. Tudta, mit keres Irquit a sötét víz felszínén. A zöldesen csillogó képernyő tele volt különféle méretű, párhuzamosan fénylő árnyékkal. Heteket vehetett igénybe, hogy egy ilyen hatalmas flottát összegyűjtsenek és csatarendbe állítsanak!

Csökkentette a sebességet, és a radarernyőt tanulmányozta, hogy találjon egy szűk kis rést, ahol a hajó még át tud csusszanni.

Több bárka cirkált előttük, mint amennyit várt, és a veszély is komolyabbnak tűnt. A csata iránti kezdeti lelkesedése lelohadt. A vadászatot a Maiok soha nem tekintették játéknak, és dacára a birtokukban lévő szuper technikának, volt valami nyomasztó már magában az ellenség számában.

"Át kell törnünk!" határozta el hirtelen, "és nem foglalkozni azzal, hogy összekuszáljuk az átkozott hálóikat és összetörjük a nehéz fa tutajokat! Azontúl pedig, egyetlenegy őstulok sem maradhat a fedélzeten. Egyszerűen nem lehet, hogy nehézséget jelentsen az áttörés!"

Irquit képtelen volt megállni, hogy a folyót fürkéssze. Látszott rajta, hogy tud a csapdáról. Homat meséje tehát igaznak bizonyult.

- Kérlek, de-Lyra, sokkal jobb lenne, ha ma éjszakára kikötnénk Changritban. Nagyon olcsón tudnék venni...

- Fejezd be, Irquit! - parancsolta élesen Lyra. - Sem fáradtak, sem éhesek nem vagyunk, nincs szükségünk arra, hogy megálljunk utánpótlásért, és ma éjszaka folytatjuk az utunkat!

A vezető ismét ellenkezni próbált, de aztán jobbnak látta, ha inkább hátrálni kezd a korlát felé. Etienne kíváncsi volt, hogy cinkosa az összeesküvésben is, de az is roppantul izgatta, hogy hogyan fogja Homat elrejteni az igazi érzéseit.

Kinézett a pilótafülke kupoláján, és egy homályos szabálytalan árnyat vett észre a parton. Rögtön elfelejtette a kíváncsiságát a fedélzeten lévő Maiokkal kapcsolatban.

A négy hold közül még egy sem kelt fel, és a folyó tiszta vize nesztelenül, puhán siklott a szárnyashajó karcsú teste alatt. Hirtelen féltucatnyi apró tárgy tűnt fel a radaron.

- Lándzsák, Lyra!

Hasravágódott a fedélzeten, és nehézkesen a fémkupola mögött felhalmozott halász-felszerelésekre hengeredett. Néhány éles csörrenés hangzott a kupola felől, és Etienne önkéntelenül behúzta a nyakát. Eddig még nem okoztak kárt a pilótafülkében, de a sok-sok éles fegyver egyre félelmetesebbnek tűnt.

Nagyobb árnyékok emelkedtek fel a horizonton, pontosan ott, ahol a radar megjósolta. Etienne kikapcsolta az érzékeny audio-készülékeket. Nem volt rájuk szükség. Teljesen tisztán hallotta a kiabálásokat és a bárkák legénységének üdvrivalgását az éjszaka csendjében.

Nyílvesszők és csatakiáltások követték az első lándzsaesőt, amikor valami hosszú és nehéz dolog röpült át a hajóorron, és rátapadt a hajótestre, ahogy Etienne éles szögben a partnak fordította, hogy elkerülje azt a kis halászbárkát, amit zsúfolásig megtöltöttek a hadonászó, tágranyílt szemű evezősök A nyílvesszők ripityára törtek, vagy lepattantak a pilótafülke sima kupolájáról, de a nagyobb fegyverek már jelentős sérüléseket okoztak. A legveszélyesebb az a nehéz halászháló volt, melyet óriási, katapultokkal, vagy nagyobb nyílpuskákból kilőtt nyílvesszők tartottak kifeszítve, egymással összekapcsolva. Több ilyen hálót dobtak ki, egyiket a másik után, melyek szinte teljesen elhomályosították a látóhatárt. A kisebb rendszereket még tudta működtetni egy darabig, amíg egy Vékony háló bele nem gabalyodott a motor szórófejébe.

Robotvezérlésre állította a hajót, és parancsokat adott az összes szóba jöhető kitérő manőver elvégzésére, majd kivette a lézerpisztolyát a kormánykerék mellett lévő rekeszből és a tat felé indult. Félúton a kabin felé Lyrával találkozott.

- Ki vezeti most a hajót? - kérdezte a nő kurtán. - Multiple K.

- Nem elég megbízható! Túl sok körülöttünk a hajó! - a férfi a kezében tartott fegyverre pillantott. - Lejöttem, de lehet, hogy nem kellett volna.

- Hé, ez arra való, hogy a hálókat égessem el vele, nem pedig Irquitet!

- Miféle hálót?

- Meglátod, ha visszamész. - Félretolta a nőt, és kibiztosította a lézerpisztolyát.

Etienne félúton volt a főfedélzet felé, amikor valami úgy zúgott el mellette, mint egy gutaütéses méh. Bár a gyorsmozgású, elegánsan sikló szárnyashajó nehéz célpontot jelentett a mocsári vadászathoz szokott Maioknak, de időnként egy-egy nyílvessző, vagy lándzsa egyenesen a hajótestnek ütközött, vagy alig felette fütyült el.

A pontatlan becsapódások ellenére a hajóra záporzó primitív lövedékek már komoly problémát okoztak a nagy számuk miatt.

Lelapulva és kihasználva a fémkorlát enyhe kanyarodása adta védelmet, Etienne előrekúszott a hajóorrhoz. A pilótafülke kupolájához érve felemelkedett, és óvatosan elkezdte leégetni a hálót, ami a hajótestet szinte már félig beborította.

Az orr-részen volt néhány olyan kiszögellés, amelyekbe a hálók könnyedén beleakadhattak. Már a háló felét eltakarította, amikor váratlan égő fájdalom késztette arra, hogy a bal karjára pillantson. Kis vérpatak szivárgott egy Mai nyílvessző okozta sebből Etienne kábultan arra gondolt, hogy meg kell kérdeznie Homattól, vajon az Upriveri lakosok használnak-e mérgezett nyílhegyeket. De nem ért rá töprengeni. Visszafordult sürgős munkájához.

Lyrát, úgy tűnt, teljesen elfoglalta az, hogy bejutva a pilótafülkébe, megpróbálja kikormányozni őket a támadóik közül, úgy, hogy minél kevesebb kárt okozzon bennük. Villámgyorsan dobálta a hajót egyik oldalról a másikra, és tőle szokatlan élénkséggel ugrált a műszerek között. Etienne összeráncolta a szemöldökét, és a kupolához csúszott. Lehet, nagyon aktív az asszony, de főleg azért, mert volt ott még egy figura, akivel szüntelenül dulakodnia kellett.

A szárnyashajó hirtelen éles szögben jobbra fordult, s majdnem levetette Etiennet a fedélzetről. Csak az mentette meg a végzetessé is válható fürdéstől, hogy sikerült megkapaszkodnia egy Mai hálóban. Mikor ismét lábra küzdötte magát, azonosítani tudta a pilótafülkében lévő másik alakot: Irquit volt. De hát ez lehetetlen! Pontosan Homat figyelmeztetése miatt, mindig kétséget kizáróan meggyőződtek arról, hogy a kabin ajtaját bezárták-e maguk mögött, valahányszor ki, vagy beléptek. Irquitnek egyszerűen kint kellett volna ragadnia a hátsó fedélzeten, ahol Homattal szokott aludni.

Lyra nehezebb, mint a Mai nő, és valószínűleg jobb erőben is volt nála, de Homat azt állította, hogy Irquit kipróbált bérgyilkos. Lyra tapasztalata pedig az Önvédelem terén finoman szólva hiányos volt. Ahol Etienne állt, onnan úgy látszott, Lyra helyzete egyre kilátástalanabb, hogy elhárítsa a gonoszan villogó pengéket. Kiáltott neki, bár tudta, szavai abszolút feleslegesek.

Lyra és a robotpilóta irányítása nélkül a szárnyashajó fokozatosan veszített sebességéből. Ennek oka az a különleges biztonsági rendszer volt, ami arra szolgált, hogy az esetlegesen cselekvésképtelen személyzetet megóvja attól, hogy az irányítás nélkül maradt hajó a partnak ütközzön. Ahogy a sugárhajtómű fájdalmasan sivítva lecsillapodott. Etienne árnyakat látott, melyek - mint egy tehetetlen állathoz - egyre szűkülő körben közeledtek.

Hallotta a duruzsolásukat a sötétben, ahogy lassan felegyenesedve alaposan szemügyre veszik a szellemhajót. Ha feljutnak a fedélzetre, a lézerpisztoly többé nem elég hogy feltartóztassa őket - ahhoz túl nagy volt a számuk. Az első gondolata az volt, hogy bezárkóznak a törhetetlen kupolával fedett pilótafülkébe. Valószínűleg kint rekednének a támadók, és a primitív fegyvereikkel soha nem tudnának betörni, de minden bizonnyal sikerülne megbénítaniuk a motort vagy eltömíteni az érzékeny vízfúvókákat.

Az evezősök egyre közelebb merészkedtek, így viszonylag szilárd célpontot nyújtottak. De képtelen volt megmoccanni a nyílzápor miatt.

Hirtelen egy harmadik árnyat is észlelt a pilótafülkében. Egy pillanatra kétségbeesett. Ha Homat hazudott nekik, ha szövetkezett Irquittel és a Zanurral... - Lyra nevét sikoltotta.

De ha erről lett volna szó, akkor mire volt jó az a remegő vezeklés múlt éjszaka a teleszkópnál?! Ahogy Etienne megfigyelhette, Homat óvatosan oldalazott a forgolódó harcosok között, míg végre sikerült bemásznia a pilótaülésbe, aztán hatujjú-kezével megmarkolva a kormányt, előretolta a gázkart.

Etienne nagyot lódult előre, és hirtelen ismét a fedélzeten találta magát, de ez alkalommal azért, mert a szárnyashajó lehetetlen sebességgel megugrott előre. A rémület és a harag kiáltásait hallotta a két halászhajóról, melyek már majdnem egyvonalban voltak a kiszemelt támadási felülettel. Két Mai megkísérelte az átugrást, és sikeresen landoltak a fedélzeten.

A lézerfegyver kétszer felizzott a sötétségben. Rövid, kékes felvillanás jelezte csupán, amikor a húshoz ért, és. kesernyés szagszállt a levegőben, majd hangos csobbanás hallatszódott, ahogy az első áldozat lebukfencezett a fedélzetről. Amikor a másik is ily méltatlanul elhagyta a hajót, Etienne még látta, hogy a Mai görcsösen markolja görbe, gyilkos kését.

Etienne felegyenesedett és a legközelebbi bejárathoz rohant. Amikor Irquit meglátta a másik emberi lényt a, kabinba nyomulni, kitört közülük, és átkokat szórva próbált minél messzebb kerülni tőlük Etienne üldözőbe vette, de a főfolyosóban elvesztette a nyomát, helyette Lyrába botlott Pillanatnyi ütközés volt csak, de elég ahhoz, hogy a földre rántsa a lányt s Irquit kése alig hajszálnyira a fejük felett zúgott el.

Etienne vadul tüzelt kiégetve a mennyezet egy részét s mintegy válaszként furcsa, magas hangú nyögés hangzott fel a pilótafülke irányából. Homat lefordult a székről, és a földre zuhant.

Újabb hálók repültek a hajóra, és Etiennenek rögtön sikerült belegubancolódnia az egyikbe, ahogy zavarodottan felbukkant a fedélzeten. Irquit már fegyvertelen volt leszámítva a száját Valamit vicsorgott amit Etienne durván ágy fordított "Halál az Arctalanra!" Soha nem fogja megtudni, mit jelentett akár Homatnak, akár nekik szólt az átok. A vezető átvetődött a korláton, s a folyóba zuhanva eltűnt a tat irányában. Nem kétséges, hogy a changriti szövetségesei majd kihalásszak a folyóból és postázzák po rabi rokonainak.

Etienne hálát adott a sorsnak, hogy megbíztak Homatban. Vallomásával bizonyára minden hidat felégetett maga mögött Soha többé nem tért vissza Po Rabiba.

Ha nem maradt volna életben, az sem jelentene különbséget Etienne hirtelen visszaemlékezett a furcsa nyögésre, amire akkor figyelt fel, amikor épp hogy csak elkerülték Irquit kését Megfordult, és visszarohant a szárnyashajó hűvös belsejébe.

A pilótaülés üres volt úgyhogy sürgősen becsúszott a kormány mögé, és gyors pillantással ellenőrizte a műszereket A radar már csak néhány kisebb fadarabot észlelt a jobb oldalon, ellentétben a mögöttük hemzsegő hajószerű vastag árnyéknyalábokkal.

Homat nyögve hevert a padlón. Lyra óvatosan kihúzta a kést, és megpróbálta elállítani a vérzést. Irquit gyilkos fegyvere a jobb lábánál hevert. Ha csak néhány centiméterrel ment volna balra a kés, rövid úton vezető nélkül találták volna magukat. Lyra levette a hűtőegységekkel teleszőtt trikóját és a lyuk köré tekerte. Etienne azon töprengett, vajon miért ezt találta ki megoldásként a, felesége, aztán rájött: az anyag légkondicionáló rendszere még mindig erős légáramlattal bírt, és a hideg elősegítette a véralvadást Már nem először gondolt arra, hogy talán az átlagosnál intelligensebb nőt vett feleségül Ahogy a vérzés csillapodott, a nő eltűnt a taton, hogy egy pillanattal később visszatérjen egy fiola fertőtlenítő koncentrátummal.

- Nem tudom, hogyan fog rád hatni, Homat Nem igazán arra tervezték, hogy Maiokon alkalmazzák, de ez minden, ami van, és nem tudom, mi mást próbálhatnánk ki. Értesz engem?

Homat lassan bólintott, és apró éles fogai összecsikordultak a fájdalomtól.

- Ti is emlősök vagytok, és az, amit tanultam a testi felépítésetekről, aszerint eléggé hasonlóak vagytok hozzánk...

- Hagyjuk a biológia órát, Lyra! - szakította félbe Etienne. A nő élesen rápillantott de ez alkalommal csak bólintott. Az, hogy a nő szótlanul, de elismerte az igazát nem tette kimondottan boldoggá Etienne-et Túlságosan aggódott Homatért.

A fagyasztó spray és Lyra trikójának hűtőegységei megtették hatásukat: a vérzés csillapodott, majd lassan elállt. Homat zihált a hidegtől, és próbált nem odanézni a félelmetes idegen eszközökre, amelyekkel a testét kezelték.

Lyra eltávolította az átvérzett kötést Ahogy letekerte a válláról és a mellkasa felső részéről, Homat sziszegett.

Ahogy a sebre pillantott látta, amint gyengén csillogó sárgás fény ömlik el belül.

Homat vonaglott a fájdalomtól, de amikor a nő visszahúzta a kezét, jelezve, hogy befejezte az operációt, a sebesült megnyugodva látta, hogy Lyrának sikerült a sebszéleket összeilleszteni és sterilizálni.

Bár örök emlékként megmarad majd a forradás, de Lyra nem volt sebész és nem volt idő, hogy hosszasan konzultáljon a számítógéppel.

- Méreg?

- Nincs, de-Lyra - suttogta Homat, miközben zavartan méregette a testét. - Tiszta halálhoz tiszta kés!

Etienne megkönnyebbüléssel fogadta az információt. Karja még mindig vérzett, de már nem aggódott annyira a saját sérülése miatt.

- Most már rendbe jössz - biztosította Lyra a vezetőt. - Csak pihenned kell néhány napig, és ne nagyon erőltesd meg a karodat. - Homat folyamatosan didergett, de a nő tudta, hogy ezt már nem a sokk okozza.

- Etienne, Homat fázik! - a kabin hőmérője 28 fokot mutatott.

- Vissza kell vinnünk a fedélzetre.

- Gyerünk! Elvégre, most már megszabadultunk a tisztelt rokonaitól! Várj, segítek! - a robotpilótára hagyta a hajó ellenőrzését, és gyengéden a karjaiba vette Homatot. A sovány Mai könnyű terhet jelentett csak. Letette a matracára, és visszafordult a tat folyosóra.

Nem tartott sokáig, amíg rájöttek, hogyan sikerült Irquitnak betörnie a pilótafülkébe. Egy helyi terméket, egy kis darab sikregumit - amit Irquit a párolt húsok és levesek elkészítésénél használt - találtak beszorítva a biztonsági plomba és az ajtó közé, ami megakadályozta, hogy a zár működhessen.

Elég leleményes dolog volt Irquittól, hogy kitapasztalta a zárak működését. Kétségtelenül sok időt tölthetett a tanulmányozásukkal, mióta elhagyták a Steamer Állomást. Ez volt az ő átkozott nagy baklövésük, dünnyögte magában Etienne. Az, hogy azt feltételezték, a Maiok tudatlanok és primitívek.

Ez mást is eszébe juttatott, ahogy visszafordult Homathoz.

A halál torkából megmentett vezetőjük felült és a hajóperem alacsony korlátjához támaszkodott. Etienne nem tudott szabadulni a gondolattól: egy Mai mentette meg a hajójukat!

- Csak egy kérdés, Homat. Volt valaki, aki felügyelt a hajóra, amíg Irquit és Lyra viaskodtak egymással. Csak pár percen múlt, hogy a changritiak elárasszanak bennünket!

- Igen, én ott álltam hozzájuk közel és figyeltem őket, ahogy viaskodnak, de-Etienne, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon mitől megyünk egyre lassabban. Láttam az ajtót, amit te hagytál nyitva, becsúsztam, bár odabent nagyon-nagyon hideg volt, de tudtam, nem szabad lassítanunk. Elég sokat láttam már, hogyan vezeted te és de-Lyra a szellemhajót. Bár még mindig nem értem, hogy mi parancsol a szellemeknek, akik a hajót előreviszik, de nem volt nehéz megfigyelni, hogy hogyan irányítjátok őket. Mondtam már, hogy Irquit úgy gondolta, ő is meg tudja ezt csinálni, és nem láttam okát, hogy én miért ne tudnám.

- Tehát elfordítottad a kormányt, hogy irányt váltsunk és megnyomtad a kis gombot, hogy növeld a sebességet.

Etienne megnyugodott egy kissé.

- Így nem is hangzik olyan borzasztóan bonyolultnak, ugye? Hogy érzed magad?

- A ti fantasztikus műszereitek meggyógyítottak engem. Sokkal jobban vagyok, köszönöm, hála szálljon rátok őseimtől!

Etienne bólintott.

- Hallottad, hogy mit mondott a kísérőd, amikor elhagyott bennünket?

- Nem - huncutul elmosolyodott. - De képzelem, hogy nem lehetett valami nagyon udvarias.

- Hát nem igazán. Elég az hozzá, hogy jobb, ha nem mész húsz legátnál közelebb Po Rabihoz.

- Már elköteleztem magam. Nem hiszel nekem? Etienne kényelmetlenül érezte magát.

- Elég nehéz egy idegen világban tudni, hogy mi az, amit el lehet hinni és mi az, amit nem, Homat. Nézd el nekem, ha olykor gyanakvónak látszom!

- Ne érezd magad kényelmetlenül, de-Etienne. Azt is beszélik, hogy a suphumi emberek nem tartanak napközben szünetet, hanem egyvégtében dolgoznak napnyugtáig. Ezt szintén elég nehéz elhinni. Valójában a Mindenség tele van csodákkal. Nem bánom az elhatározásomat, még akkor sem, hogy majdnem odavesztem, s hogy az Irquit teste a folyóban fog elrohadni. Most, hogy ti itt vagytok nekem, többé nincs szükségem otthonra! Te és de-Lyra vagytok a legjobb barátaim és pártfogóim!

- Ne aggódj, Homat. Elnyered jutalmadat, amint visszaértünk a Steamer Állomásra. - Lyra éppen belebújt egy tiszta trikóba. - Én nem törődöm vele, hogy mit mondanak a szabályok. Majd csúsztatunk neked valamit, ami gazdaggá tesz a hátralévő életedre!

Homat mohón a hajó belseje felé bökött.

- Azt kérem, azt a szerkezetet, ami meggyógyított engem. Megkaphatom az egyiket?

- Ez a sebészeti eszköz egy idő után kiürül, és nem igazán tudnád megőrizni, Homat. Nincs rosszabb, mint egy varázslat, ami váratlanul cserbenhagy téged. Ne aggódj, találunk majd neked valami megfelelő jutalmat, ami tartósabb!

- Nem aggódom - válaszolta Homat nyugodtan. Óvatosan megmozgatta a karját. - Igazán csodálatos egy szerkezet, tényleg!

- Nem lenne jobb, ha leváltanád a robotpilótát, Etienne?

- Nyugi, rendben vagyunk. Visszatérünk a folyó közepére, és a radar jelezni fog, ha valami szokatlant tapasztal előttünk. Talán most már arra is kéne gondolnunk, hogy feltöltsük a készleteinket. Irquitnak igaza volt, kezdünk mindenből kifogyni - lenézett Homatra. - A te jóságos Po Rabid befolyása biztos, hogy nem terjed messzebb Changritnál?

Homat felpillantott. Újra hitetlenséget és gyanakvást látott pártfogója szemében, de már kezdett hozzászokni.

- A következő nagy kereskedőváros Changrit után Kekkalong, de-Etienne. Még soha nem voltam ott, de tudom, hogy függetlenné nőtte ki magit Körülbelül háromezer legátra fekszik Changrittól északra. Lyra gyors fejszámolást végzett.

- Ötszáz kilométer. Elég messze vagyunk tőle. De ha ez tényleg egy nagyobb kikötő, megállhatnánk pár napra, pihenni. Végre újra foglalkozhatnánk egy kicsit kutatással. Biztos vagyok benne, hogy Changritba nem fogunk visszamenni várost nézni!

- Kekkalong csodálatos kikötő! - helyeselt lelkesen Homat - Nem olyan nagy, mint Po Rabi, vagy Losithi, de közel akkora, mint Changrit Továbbá Kekkalong teljesen ismeretlen vidék, ismeretlen nekem és minden más po rabi-i kereskedőnek Senki nem utazott még ilyen messze az Upriveren a Groalamasantól.

- Akkor te leszel az első - mondta Etienne. Bocsánatkérően fordult a feleségéhez. - Két kis kedvenc Mai őstulok lábatlankodott itt a fedélzeten... muszáj volt használnom a lézerpisztolyt. Nem volt rá idő, hogy más módon tegyem őket harcképtelenné.

Legnagyobb meglepetésére, Lyra nem hordta le. Talán Irquit támadása kissé megingatta gyerekes naivitását, és felismerte védtelenségét azokkal a lényekkel szemben, akiket olyan nagy lelkesedéssel és szeretettel akart tanulmányozni.

- Csak kettő? Nem is olyan rossz arány. Valószínűleg nem is elég, hogy háborúzni kezdjünk a changritiakkal.

- Akkor jó, mert amikor visszafelé jövünk, valószínűleg hasonló helyzetbe fogunk kerülni.

- A visszatérés még olyan messze van, Etienne! Ráérünk aggódni majd akkor! Addigra a changritiak is elunják figyelni a folyót. Legalább nem kell ellenségre számítanunk a fedélzeten - lepislogott Homatra, aki éppen a csodálatosan kezelt vállát dörzsölgette.

- Bocsánatot kérek, amiért kételkedtem a történetedben.

- Nem, nem, nincs okod a bocsánatkérésre, de-Lyra. Ha a helyetekben lettem volna, én is kételkedtem volna. A kételkedés egészséges magatartás!

Lyra belebámult a fülledt éjszakába. Időnként egy-egy ház fénye derengett fel homályosan a távoli parton. Minden csendes és békés volt.

- Azt hiszem, ezen érdemes eltöprengeni... - mormogta puhán.

VI. Fejezet

Kekkalong pontosan olyanak bizonyult, amilyennek Homat leírta. A Skar hatalmas folyása egy természetes öblöt vájt ki a partrésiből.

Ahogy besiklottak a kikötőbe, apró halászbárkák és gyönyörű csónakok vették körül a szárnyashajót, mint zümmögő bogarak a lámpafényt.

A nagyobb óceáni városok szokásainak megfelelően az épületek fele a vízszint alatt volt, a másik fele pedig felette. A város bővelkedett a karcsú, magas tornyokban. Nem úgy néztek ki, mint a hajdani ősi emberi települések építményei. Itt a tornyok keskeny hengerekre emlékeztettek, melyek mélyen a földbe fúródtak. Némelyik hideg vizet szállított a felszínre, megint mások pedig forró levegőt engedtek a város föld alatti szintjeibe. A Maiok csak a brutálisan forró éghajlat alatt virultak igazán, de legalább úgy élvezték a hűs szellőt, mint az emberi lények, noha az ő elképzelésük, a "hűs szellőről" egy 90 fokos szélrohammal volt egyenértékű.

A városiak barátságosak voltak, s megpróbálták a lehető legjobban féken tartani a kíváncsiságukat, ami a magas, szőrös látogatóikra irányult. Kekkalongot nem egy egyedüli Moyt uralta, hanem egy kereskedőtanács, de itt is érződött a piaci verseny láza, ami abból az ellenállhatatlan kényszerből eredt, hogy a déli városállamok túltegyenek egymáson pénzben, rangban és hatalom tekintetében.

Lyra sebesen jegyzetelt, de néha csak új vázlatpont címekkel látta el az eddigi irományait.

Irquit elvesztésével Homat alkuszi képességei végre teret nyerhettek, és bebizonyította, hogy egész tűrhetően helyettesíti Irquitot. Amilyen hamar levetkőzte kezdeti szégyenlőségét, olyan gyorsan megtalálta helyét a piacon is, harsányan alkudoztak a kofákkal...

Átsétáltak a főtéren, ahol mindössze néhány helyi fafaragásból választottak, hogy a primitív kultúra mintájaként megőrizzék, amikor Lyra a férjét szólította. Ahogy szokta, Etienne a kereskedést a feleségére és Homatra bízta, miután őt jobban érdekelték a gyalogutat és a teret borító kövek.

- Mi van? Lyra, tudtad, hogy a védőgátakat is pegmatitból építik?

- Hát hogyne - mondta ő kajánul. - De megpróbálom most ezt figyelmen kívül hagyni. Gyere, és hallgasd meg ezt!

Egy nagyon öreg Mai előtt állt meg. Etienne megpróbált valami érdeklődést mutatni, így szorgalmasan tanulmányozta az öreg ráncait, melyek a Mai arcán furcsa módon nem vonalakat, hanem szabályos örveket alkottak.

- Csupán kétszáz legátra felfelé a Skaron - szónokolt az öreg - fekszik az a hely, ami a nagy Auranghoz csatlakozik.

- Azt mondja - magyarázta Lyra a férjének, kissé leegyszerűsítve az öreg meséjét -, hogy a Tslaknak van egy városuk nem messze fenn az Aurangon.

Etienne bizonytalanul nézte őt.

- Milyen messze van az a "nem messze"? Megadták neki a legátok számát, hogy átszámolhassa a helyi mértékegységet.

- Nyolc-kilencszáz kilométernyire van ide! Még hogy "nincs messze"! Az útitervünk szerint a Skar vonalát kell követnünk, és jegyzeteket kell készíteni az utunkról. Semmi olyasmire nem emlékszem, ami valami nagyobb kitérőről szólt volna!

- De ez lehetőséget adna arra, hogy egy egészen új fajt vizsgálhassunk, Etienne! Tanulmányozhatnánk egy teljesen más kultúrát! Előbb vagy utóbb, de kapcsolatba kell lépnünk a Tslakkal!

- A terv szerint inkább utóbb.

- De hát ez egy fantasztikus lehetőség! Azt mesélték nekem, hogy a Tslak csak néhány központot építettek, és Turput az egyik legjelentősebb ezek közül.

- Ez nagyon megváltoztatná az eredeti tervünket - vitatkozott. - Lyra, nemcsak egy nap telt el azóta, hogy idejöttünk, és neked rengeteg alkalmad volt már, hogy elmélyedj a munkádban, ellentétben velem, aki alig várja, hogy elérjük azt a pontot, ahol a barshajagadi szoros komolyabb vizsgálódást igényel, szóval végre szóba kerülhetne az én szakterületem is!

- Ha elmegyünk Turputba, meglesz ez a lehetőséged, Etienne. Ők ugyanis nem folyóvölgyben élnek - néhány gyorstüzelő karattyolást váltott az öreggel. - A leírása szerint Turput elhelyezkedése megfelel annak, amit te egy geológiai csemegetói elvársz. Turput legalább háromezer méter magasan fekszik a Skar fölött! Hamarabb el tudnál mélyülni a tanulmányaidban, ha elmennénk Turputba, sokkal inkább, mintha kikerüljük.

Etienne óvatosan mérlegelte a hallottakat. Csapdát szimatolt.

- Azt tudom, hogy valószínűleg részletesebb tanulmányokat folytathatnánk a Tslakról, úgy mint a maiokról, de a terv szerint erre akkor kerülne sor, amikor már visszafelé hajózunk, szóval miután megvalósítottuk a fő célunkat!

- Etienne az én elsődleges érdeklődésem arra irányul, hogy hogyan tudnak teljesen különböző kultúrák egymás mellett létezni, elkülönült zónákban. Hogy ezt megtehessem, szükségem van arra, hogy megfigyeljem, hogyan élnek a Tslak, és hogyan reagálnak a Maiokra.

- Nem tud ez várni addig, amíg visszafelé jövünk?

- Tartozunk magunknak ezzel a kitérővel. A tengerszint feletti háromezer méteres magasságban a hőmérséklet legalább negyven fokkal alacsonyabb ahhoz képest, ami itt van a Skaron! A leszállás óta először viselhetnénk igazi ruhát, és végre nélkülözni tudnánk a légkondicionálást. Ez sem érdekel?

El kellett ismernie, hogy a felsorakoztatott érvek roppant vonzók, de volt más tényező is, amit Lyra nem említett, feltehetőleg szándékosan.

- Abból, amit az öreg mond, az derül ki, Lyra, hogy Turput csupán nyolcszáz kilométerre fekszik árral szemben onnan, ahol az Aurang a Skarhoz csatlakozik, igaz?

A lány bólintott.

- Oké. Ez azt jelenti, hogy háromezer méter magasan a kanyon oldalán egy rövid távon másznunk kell. Túl meredek a lejtő a hajónak és túl messze, van, hogy az egész utat repellereken tegyük meg.

Lyra az öregre bökött.

- Ossanj azt mondja, hogy a két folyó egyesülésénél van egy meglehetősen nagy település, amit Aibnak hívnak. Azt javasolja, szerződtessük őket, hogy vigyázzanak a hajónkra, mint ahogy teherhordókat is találhatunk, akik a felszerelést cipelnék Turoputba.

- Igazán? És véletlenül nincs az öregnek rokona Changritban?

- Etienne! - nézett rá felbőszülve a lány. - Messze vagyunk már Changrittól! Te is nagyon jól tudod!

- Talán igen. Elnézést ha túlságosan gyanakvónak tűnnék. Csak eddig nem igazán jártunk jól, amikor a helybéliek nagylelkű segítségét igénybe vettük.

- Hagyd már! Tudod, hogy elég óvintézkedést tehetünk a hajó védelmének érdekében!

- Ez igaz, de abban még mindig nem vagyok biztos, hogy készen állok egy háromezer méteres gyalogtúrára. Ez végképp összezavarja az eredeti útitervünket.

- Az útitervünk nem kőbe vésett szentírás, Etienne! Ha netán az időjárás rosszra fordul a visszatérésünkkor soha nem fogjuk tudni megcsinálni ezt a kitérőt! Nem szalaszthatjuk el a mostani lehetőséget! Az időjárás most kedvező. Biztosan tudunk bérelni valami helyi szállító járművet, és akkor nem kell a teljes utat gyalog megtennünk - visszafordult a kereskedőhöz. - Mesélj neki Turputról, Ossanj!

- A legcsodálatosabb, a leggyönyörűbb hely a világon! - szónokolt az öreg, mintha felhúzták volna. - Titokzatos munkások ezek a Tslak - tett egy mozdulatot, hogy elűzze a hallgatózó szellemeket. - Az ő földjük a hegyek oldalán vezet keresztül. Olyan gyümölcsöket és zöldségeket termesztenek ott, amit mi itt megszárítunk.

- Mi a véleményed erről az egészről, Ossanj? Úgy értem, a Tslak földje nem túl hideg a társaid számára?

- Sok ruhába burkolva, ami melegen tart, időnként mi is fellátogatunk oda, igaz, csak rövid időre.

- És mi aztán igazán kényelmesen fogjuk érezni magunkat, Etienne - tette hozzá Lyra felbátorodva. - Nem hangzik csábítóan?

- Közel sem olyan csábító, mint folytatni az utunkat az Upriveren...

- Nehogy azt hidd, hogy hazabeszélek, de nemcsak az én szempontomból lenne érdekes, hanem itt a lehetőség számodra is, hogy néhány igazi helyrajzot készíts!

- Lyra, tudod, hogy már kiütéseket kapok a folyóvölgyektől. De akkor is ragaszkodnunk kell az eredeti útitervünkhöz!

A lány elhúzódott tőle.

- Jól van - mondta hidegen -, értem én. Te csak folytasd az upriveri utadat Homattal! Van elég csereáru, hogy átvészeljem itt addig, amíg visszatértek! Felmegyek én egyedül Turputba! Találkozunk visszafelé!

Etienne hitetlenkedve meredt rá.

- Lyra, tudod, hogy ez nem megoldás. Mi lesz az upriveri kultúrákkal? Feltételezem, azt akarod, hogy a te munkádat is én csináljam?

Megrántotta a vállát.

- Egy vagy két hónapig tőlem azt tanulmányozol, amit akarsz, aztán visszajössz értem. De én holnap akkor is Turputba megyek, Etienne, amíg van rá lehetőségem, és amíg kedvező az idő.

- Menj a francba - javasolta neki csendesen. - Tudhatnád, hogy egyre nagyobb a veszély. Már megint a saját fejed után mész, mint mindig! Természetesen veled tartok. De garantálom, hogy nem sok köszönet lesz benne! Egész úton hallgathatod a káromkodásomat!

- Vállalom a szenvedést - a lány diadalmasan mosolygott rá. - Hidd el, hogy sok értékes dolgot találhatunk ott, ahol nem is várnád! Annak ellenére, hogy én erőszakoltam ki ezt a kitérőt, neked is jól fog jönni, ebben biztos vagyok!

- Lószart! Arról van szó, hogy megint elhatároztál valamit, és azt tűzön-vízen keresztülviszed!

Metsző pillantása szinte megfagyasztotta a levegőt a piacon.

Homat a maga részéről arra szavazott volna, hogy maradjanak a folyón. Annak ellenére, hogy ő már evett olyat, amivel a Tslak kereskedtek a folyómenti lakosokkal, és sokat hallott a csodálatos képességeikről, még soha egyetlenegyet sem látott közülük, és nem is nagyon lelkesedett a találkozásért. Úgy gondolta, hogy de-Etiennenek erőszakosabban kellett volna vitáznia a társával, és ha így is kudarcot vall, akkor egyszerűen parancsba kell adni az indulást! De úgy tűnt, a férfi-nő viszony a világon kívüliek között teljesen más alapokon nyugodott, mint a Maiok között.

Egy teljes reggelt azzal töltött, hogy jeleket vetett, hogy kiengesztelje az illetékes szellemeket, mielőtt visszatérnek az Upriverre.

A szárnyashajó műszerei idejekorán figyelmeztették őket a közelgő Skar-Aurang folyó találkozására. Előttük a Skar élesen nyugati irányba fordult, míg az Aurang északról ömlött bele a főfolyóba. Az Aurang mérhetetlen áradását és irányát tekintve, senki sem tudta volna megmondani, hogy melyik a fő illetve mellékfolyó.

Megközelítették Aib városát, és elküldték Homatot, érdeklődjön a szállítási lehetőségekről és a teherhordókról. Dacára a beígért magas fizetségnek, elég nehéznek bizonyult segítséget találni.

- Vonakodnak elhagyni az otthonukat, a Tslak földjére való utazás kedvéért - magyarázta Homat.

- De miért? - értetlenkedett Lyra - úgy gondoltam, a kereskedelem a Tslak és a Maiok között mindennapos dolog, már az ősi időktől fogva.

- Ez igaz - értett egyet Homat.

A halászok s a farmerek kíváncsian gyűltek össze a horgonyzó szárnyashajó körül, eredménytelenül kutatva evezőit és vitorlák után.

- De ez nem azt jelenti, hogy a Maiok félnének oda felmenni.

Valami furcsa termést tartott a kezében, ami leginkább egy buggyant citrommal keresztezett grapefruitra emlékeztetett.

- Ez egy gououn. Ez nem tud megteremni Turput szintje alatt - Élvezettel beleharapott a fénylő héjú gyümölcsbe és kiköpködte a bíborszínű magokat - Ezt és még sok mást csak a Tslak tudnak termeszteni Emiatt sok Mai tart tőlük. És vannak más dolgok is. - sietősen jelet vetett.

- A Tslak kereskednek a Maiokkal, de a Guntalin élő Nakkal is üzletelnek.

- Akkor ez nemcsak szóbeszéd - mondta Lyra izgatottan. - Mármint a Nak létezése!

- Ó, nem, nagyon is valóságosak, de-Lyra. Túlságosan is... - megborzongott - Sok különös teremtmény bőrét hozták már le a Guntaliról, sőt, serasht is láttam már náluk!

Etienne tudta, hogy a serash szó a helybelieknél az elefántcsontot jelenti.

- Mi, Maiok még soha nem láttunk Nat, hiszen pillanatok alatt megfagynánk a földjükön. Nehéz belélegezni a levegőjüket és különben is! Megbolondulnánk a félelemtől! De azért lesz néhány, akit felfogadhatunk kísérőnek. Mindig akadnak olyanok, akik megfelelő fizetségért hajlandók felmenni ODA - tette hozzá a biztonság kedvéért, - De sokkal jobban szeretném, mestereim, ha nem kellene elhagynunk a szellemhajót - Rápillantott a kíváncsiskodókra, hogy meggyőződjön arról, szavait nem hallották-e meg illetéktelen fülek.

- Aib kicsit nagyobb, mint egy falu. Az ilyen városok Moytjai némileg több erkölcsi érzékkel vannak megáldva, mint... Talán jobb lett volna a hajót Kekkalongban hagyni!

Etienne egy Mai tagadó mozdulattal válaszolt és szomorúan pillantott a feleségére.

- Már túl sok időt töltöttünk azzal, hogy megtervezzük ezt az utat, Homat Ha Kekkalongban hagyjuk a hajót akkor még néhány héttel meghosszabbodna az utunk! Ne aggódj! A szellemhajó tökéletes biztonságban lesz itt is, amíg visszatérünk.

Homat ebben ugyan kételkedett és fontoskodóan tovább vizslatta a tömeget.

- Sajnálom, hogy nem tudlak lebeszélni benneteket, az éjszaka óceánján túlról érkezett barátaim, de nem hiszem, hogy bölcs döntés lenne. Még akkor sem, ha a hordárok akiket felfogadunk, az Upriverről jönnek és nem Aibból. Árulástól tartok.

- Nyugi. Hozunk magunkkal fegyverekét.

- Senki sem fog tudni a közelébe jutni a hajónknak a távollétünkben. Majd meglátod - a halászmóló felé intett, ahol kikötöttek - Vagy tán nem ígérte meg az aibi Oyt, hogy lezárja a kikötőt a kíváncsiak elől? Senkinek sem lesz szabad még csak a közelébe sem menni, s ahogy mondta, erre az ő személyes testőre fog ügyelni Csinos kis összeget fizetünk neki azért hogy minden helybelit távoltartson!

- Az a összeg nem lehet olyan szép, mint amilyen a szellemhajó maga - zúgolódott Homat - Az őrről meg csak annyit, hogy Kekkalongból származik De ha ti elégedettek vagytok, akkor Homat is elégedett. - Nyoma sem volt elégedettségnek a hangjában.

Túlságosan küzdelmesnek találta megérteni ezeket a különös teremtményeket. Néhány dologban elképzelhetetlenül kötekedők tudtak lenni, másban pedig gyerekesen naivak.

- Mi tudjuk, mit miért teszünk, Homat.

- Legalább biztonságos távolságban helyeztétek el az Aurangon?

- Ha a folyó közepén horgonyoztuk volna le, ismeretlen áramlatoknak és erős szélnek tettük volna ki! - magyarázta Lyra. - Biztonságosabb itt. Mi eleget aggódunk a vagyonunk miatt, Homat, neked csak a főzésre és a vezetésre legyen gondod!

- Ahogy akarod, de-Lyra.

Valójában roppantul élvezte, hogy parancsolgathat a féltucat hordárnak. Ez volt az első alkalom az életében, hogy hatalmat gyakorolhatott Mai társai fölött. A hatalom a vagyon növekedését jelenti, új tudást és képességeket. A hatalom volt a felnőttség legfőbb mértéke. Annyira élvezte új pozícióját, hogy sikerült megfeledkeznie az aggodalmáról a szellemhajó biztonságát illetően.

Az aibi Oyt, ifjúkori beavatatlan nevén Gwattwe, aki úgy nézett ki, mint egy piperkőc, személyesen győződött meg arról, hogy útjuk biztonságos legyen. Saját külön mágusa is varázsolt nekik a sikeres visszatérésük érdekében.

Aibból lowagonokon zötykölődtek tovább észak felé, amíg elérték az Aurang déli folyását, aztán a kereskedelmi útvonalat követték a felföldek felé.

- Térjetek vissza örömmel - kívánta Gwattwe. - Miután én magam is sokat kereskedem a Tslakkal, szívesen veletek tartanék, mint vezető, vagy tolmács, de Oyt falu polgárait szemmel kell tartanom - sóhajtott lemondóan.

- Megérjük - biztosította Lyra. - Tudjuk, hogy jó őrzője leszel tulajdonunknak.

- Hát nem esküdtem meg? - Gwattwe sértődöttnek látszott. - Nem tettem ígéretet a társam és gyermekeim nevében és mindannyiunk nevében? Nem is szólva arról ugye, hogy addig nem fogadom el a fizetség másik felét, amíg vissza nem tértek!

"Ebben bízom", gondolta Etienne, ahogy hallgatta a Mai beszédét, "inkább, mint a cifra szövegedben, öregem!" A Maiok köreiben a pénz volt az isten. Legalábbis az egyik.

Ahogy visszafordultak, hogy felszálljanak a várakozó lowagonokba, unott arcú kisgyerekek kórusa kezdett bele valami idegesítően dallamtalan búcsúkántálásba. Addig folytatták, amíg a hordár vezette lowagonok sora el nem tűnt az első kanyarban, aztán szerencsére gyorsan szétszéledtek, mert a kórusvezetőjük kegyesen felmentette őket a kornyikálás alól.

Gwattwe nézte a különös látogatók távozását, aztán csillogó szemmel a kikötő felé fordult, ahol a szárnyashajó lustán ringatózott a horgonyán, kipányvázva két, csodálatosan erősen fémkábellel...

- Mi a véleményed, bölcs Enaromeka?

A mágus elgondolkodva szemlélte az idegén hajót.

- Adj nekik hat napot, mielőtt birtokba vennéd, Gwattwe.

- Már viszket a tenyerem! Nem értem, miért kéne várnom még hat napig!

- Jobb az óvatosság, mint egy esetleges összecsapás! Nem hinném, hogy gyanakodnak, de kínos lenne, ha visszatérnének, megnézni, hogy mit csinálunk. Türelem! így is, úgy is mi leszünk a Skar urai! Még az óceáni államok is hódolni fognak előttünk... feltéve, ha rá tudjuk venni a szellemhajót, hogy engedelmeskedjen nekünk.

- Még ha nem is tudnánk - mondta Gwattwe -, kényszeríthetjük a szőrösöket, hogy váltságdíjat fizessenek érte. Ha visszautasítanák, akkor is biztosan sok értékes árut találnánk a hajó belsejében, amit eladhatunk. Ezek nem varázslók, és nem istenségek, Enaromeka! Nem is jön ki fény az ujjaikból, mint ahogy azt a downrivéri rémhírterjesztők hiszik, és a sziklák sem rengenek a lépéseik alatt. Olyanok, mint mi, Maiok, eltekintve a méretüktől, a rengeteg szőrüktől, na, meg ugyebár attól, hogy kevesebb kéz és lábujjuk van, ami miatt csak még esetlenebbek! Ha éles penge érné a testüket, biztos, hogy ugyanúgy véreznének, mint a Maiok, ha pedig véreznek, akkor el is lehet pusztítani őket!

- Én már kiismertem őket, és azt hiszem, egy kis odafigyeléssel kiismerhetjük a szellemhajójukat is! Mindamellett - tette hozzá mosolyogva -, elég messzire van ide a Tslak városa, és hát hosszú onnan a hazafelé vezető út is! Elegendő időnk lesz arra, hogy kitapasztaljuk a csodálatos masinájuk képességeit!

- Legendás győzelmet fog ez hozni neked, Gwattwe! - hízelgett a sámán, és kenetteljesen pislogott a még meg sem szerzett vagyonra.

- És neked úgyszintén, kedves barátom és tanácsadóm, a te számodra is nagy megbecsülést jelent majd a szellemhajó titkának megfejtése!

Enaromekával hirtelen megpördült a világ.

- Hogy? Hogy nekem?

- Hiszen te vagy a legokosabb Aib városában! - nyájaskodott az uralkodó. Lehet, hogy a legokosabb, de te, hatalmas Oyt, te vagy a legagyafúrtabb!

- Szükségtelen hízelegned! Nagyon is jól tudom, hogy mely területeken vagyok bizonytalan.

Enaromake beletörődni látszott a megváltoztathatatlanba.

- Minden bizonnyal óriási megtiszteltetés lesz számomra. Feljegyezzük majd azon hűséges tanítványaim nevét, akik a legtöbbet segítettek... idővel mindent elsajátítunk, amit meg kell, hogy tanuljunk!

Hat hosszú napon keresztül tanácskoztak, méregettek, mérlegeltek és vitatkoztak. Egy idő után Gwattwe már szabályosan remegett a türelmetlenségtől, hogy a hajó fedélzetére léphessen és birtokába vegye a szellemmasinát a város, de elsősorban saját családja számára. A hír futótűzként terjedt, hogy a Nagy Birtokbavétel napja elérkezett. A falusiak - házimunkájukat sutba vágva - a kikötőhöz özönlöttek. Mind azt kívánta, bár részesülne a győzelemnek legalább a morzsájából, vagy legalább valami kis hasznot húzhatna a sikeres birtokbavételből.

Enaromeka körbepillantott, és meggyőződött róla, hogy mindenki tisztán hallja.

- Mint Aib város elöljárója, magamnak követelem a megtiszteltetést, hogy elsőként lépjek a fedélzetre!

Gwattwe előzékenyen csettintett, s "nagylelkűen" beleegyezését adta. Enaromeka "követelése" részét képezte a fizetségnek.

A hajó pereme puhán nekiütközött a famólónak. ahogy a mágus lendületesen átlépett a tatra. Semmi sem történt. Enaromeka csendes megkönnyebbüléssel megfordult, amikor felmorajlott a "szellem", és tökéletes Maisággal így szólt:

- Látogató, te nem tartózol a hajó személyzetéhez! Nem kaptál engedélyt a belépésre. Húsz anatod van, hogy elhagyd a fedélzetet, vagy vállalnod kell a szörnyű következményeket! Figyelmeztettelek!

Enaromeka megdermedt. Gwattwe hunyorgott, és megpróbált átlátni a fényes kupolán, ami a pilótafülkét ölelte körül. A harcosok - megfeledkezve rangjukról és beosztásukról - közelébe siettek, s az ablakokat kémlelték, hátha nyomára akadnak a láthatatlan beszélőnek.

De a hajóban semmi sem mozdult. Nyoma sem volt élőlénynek.

Semmit és senkit nem láttak a kupolán belül. Csak a hajó folytatta lágy ringatózását a folyó lélegzésének megfelelően.

Enaromeka túljutott kezdeti riadalmán, és zavarodottan a társaihoz fordult.

- Senkit sem látok! - mondta tanácstalanul.

- Én sem! - válaszolta Gwattwe a mólóról.

- Bemegyek, és körülnézek! - határozta el magát a sámán. De le sem tudta nyomni az ajtókilincset. - Nem tudom megmozdítani!

- Várható volt - mondta Gwattwe. - Nem várhattuk tőlük, hogy annyira megbízzanak bennünk, hogy még az ajtót is nyitva hagyják! Egy éles penge segítene?

Enaromeka az ajtó felét jelentő üveghez nyomta arcát.

- Különös. Egy kis fény pislákol odabent, ami időnként felvillan, majd újra kialszik, mint a vadászok tüzei a kanyonban. Talán ez a kis fény csinált valamit a zárral! A tűz-szellem! Adjatok egy zhaloot!

A harcosok egy hegyesre faragott botot adtak előre, amit a mágus egyik tanítványa nyújtott át neki.

- Öt anat! - jelezte a hang vésztjóslóan. - Még most hagyd el a hajót!

- Ah, már tudom, mi ez! - jelentette ki hirtelen Enaromeka. Vonakodott feladni pillanatnyi győzelmét a láthatatlan szellemen.

- Egy szellemhangot zártak be a hajóba, hogy ijesztgessen minket! - most már egyre bátrabban beszélt. - Én, Enaromeka, nem félek a szellemektől! Meg fogom tudni ennek a hajónak a titkát, akármit is kiabál! Én nem félek a hangoktól!

Óvatosan megcélozta a villogó fényt a botjával. Hirtelen óriási robbanás fénye töltötte be a levegőt, másodpercekre elvakította a tömeget, aztán kitört a pánik Nők és gyerekek menekültek a sziklák védelmébe.

Sok harcos - méltatlanul feladva helyét - a part menti sekély vízben keresett menedéket. Gwattwenek még ahhoz is volt elég lélekjelenléte, hogy eszébe vésse a gyáva katonák nevét...

Amikor visszanyerte látását, újra a szellemhajóhoz fordult. Az továbbra is szelíden, ártatlanul ringatózott a pányváin. Valahol a tat közelében hevert valami, ami egy pillanattal ezelőtt még az ő varázslója volt. Koponyájából füst szállt, bőrbocskorai pedig erős, kékes lánggal égtek.

Enaromeka egyik tanítványa a hajóra ugrott. Gwattwe visszatartotta a lélegzetét, de semmi sem történt a diákkal. Elkezdte csapkodni a lángokat, melyek már hajdani tanítómestere lábát nyaldosták. A diák óriási lélekjelenléttel utasításokat ordított a társainak. A bámészkodók soraiban mozgolódás támadt Vízzel teli vödröket hoztak, majd kézről kézre adogatták tovább.

Ahogy az első adag vizet rázúdította a tetemre, az ünnepélyes hang ismét azt fuvolázta:

- Látogató, te nem tartozóba hajó személyzetéhez! Nem kaptál engedélyt a belépésre. Húsz anatod van, hogy elhagyd a fedélzetet, vagy vállalnod kell a szörnyű következményeket! Figyelmeztettelek!

- Nem érdekel! - kiáltotta izzó elszántsággal a tanítvány, miközben karjaival próbálta hessegetni a láthatatlan szellemeket. Majd lenyúlt, és felvette a hatástalannak bizonyult zhaloot, s dühösen lóbálva közeledett az ajtó felé, ami tanítómestere vesztét okozta.

Ez alkalommal Gwattwe már nem lepődött meg a felvillanáson. A tanítvány mezítlábasán tocsogott a vízben, de az sem tudta megvédeni a tűz szellemétől. Pusztulása látványosabb volt Enaromekáénál. Az energiakitörés szinte elemésztette, görcsösen rángatózott ugrált egy darabig, míg végül lezuhant a fedélzetről.

Két harcos vonakodva a földre engedte fegyverét és lemerültek a vízbe, hogy partra vonszolják a tetemét. Gwattwe hideg és tárgyilagos érdeklődéssel vizsgálgatta a tanítvány holttestét. Talpai elszenesedtek, s mindkét lábszárát furcsa, fekete réteg vonta be. Az égett hús erős szaga terjengett a friss, reggeli levegőben.

De hát tűzről szó sem volt! Csak egy fényvillanást láttak, és a hangosan recsegő hangot hallották.

Pungiram, Aib egyik nagy öregje csoszogott le a kikötőhöz.

- Úgy tűnik, tiszteletreméltó Gwattwe, a szőrös idegenek nem is olyan buták, mint amilyennek látszanak! - reszelte erős hangján.

- Igen, így van.

Gwattwe megpróbálta elrejteni bánatát, hogy így megfosztották mágikus tanácsadójától. Még nagyobb érdeklődéssel nézett a hajóra, mint annak előtte.

- A bizalom és barátság első próbáján ők győztek. De én állhatatos és kitartó vagyok, tiszteletreméltó öreg! Kell lennie valamiféle megoldásnak, amivel kicsalogathatnánk az ártó szellemeket a hajóból!

Pungiram elhatározta, hogy közbevág:

- Soha nem csatázhatsz ismeretlen szellemekkel úgy, hogy győztesen kerülj ki! Különösen akkor nem, ha a szellemek ilyen hatásfokkal pusztítják el a katonáidat!

- Én nem félek a szellemektől! - jelentette ki Gwattwe, miközben suttyomban néhány jelet vetett. - Ezek a démonok messziről érkeztek, tehát ki kell tapasztalnunk, hogy hogyan közelítsük meg őket! De nem vagyok benne biztos, hogy ezen a helyen rájövünk a dolog nyitjára. Ez a hajó fémből és más csodálatos anyagból készült. Nem éppen megfelelő szellemek számára!

- Van egyáltalán valami elképzelésünk arról, hogy a démonok hol szeretnek a leginkább tanyázni?! - vetette ellen Pungiram.

- Talán kitapasztalhatjuk. Nem adom fel, hogy visszakotródjak a vackomra, és hagyjam, hogy elvigyék előlem a zsákmányt! - elpirult, és a kereskedőút irányába nézett, ahol a szőrös idegenek napokkal ezelőtt elindultak. - Hosszú az út Turputig, s hosszú az út visszafelé is! Elég időnk maradt!

A túlélő tanítványok az Oyt köré csoportosultak. Kicsit megijedt tőlük.

- Mi bajotok van?!

- Valamit tennünk kellene a Tanítómesterrel! - a felszólaló Enaromeka teteme felé intett. - Az őt megillető temetési szertartást követeljük!

- Egyetértek - mondta gyorsan Gwattwe. - És melyiketek vállalja azt a megtiszteltetést, hogy felmegy a hajóra, lehozni a testét?!

A tanítványok gyors pillantásokat váltottak egymás között. Végül úgy határoztak, hogy a kérdés alaposabb megfontolást igényel. Elkotródtak a város irányában, miközben lármásan vitatkoztak a felmerült problémán.

Miután a rend és béke helyreállt, Gwattwe újra a dédelgetett álmaira koncentrálhatott. Még soha sem járt egyetlen olyan csodálatos városállamban sem, amiről a kereskedők rendszerint beszámoltak, neki - csupán kis távolságokra merészkedett a Downriver útjain.

De járt már Kekkalongban, és lenyűgözte a város gazdagsága. De a szellemhajó birtokában hatalomra, rangra és tudásra tehet szert.

Türelmesnek kell lennie! Különben előbb-utóbb tanácsadók nélkül marad!

Elmond majd egy imát Enaromekáért. Aztán mindenki visszatérhet a megszokott tevékenységéhez. - Holnap újra megtárgyalják a szellemhajó kérdését.

Ahogy gondolataiba merülve lépkedett, orrát még meg-megcsapta a bűnös kíváncsiságba esett kedvenc tanácsadója égett tetemének szaga...

VII. Fejezet

- De-Etienne, de-Etienne, meg kell állnunk pihenni! Etienne megtorpant, és előremeredt. A kereskedelmi út egy újabb függőleges falon vezetett tovább. Már maga a szerpentin látványa is kimerítő volt. Az Aurang-vízesés robaja folyamatosan dübörgött a fülében, holott messze maguk mögött hagyták már.

- Már majdnem ott vagyunk Homat! Nem akarok még egy éjszakát az úton tölteni! Mondd meg nekik, hogy most nem pihenhetünk!

- Nem érdekli őket, de-Etienne.

Homat az alaposan felmálházott hordárokra mutatott maga mögött.

- Azt mondják, egy lépést sem tesznek tovább, amíg nem adsz időt, hogy felvegyék a melegebb ruháikat.

Etienne vágott egy grimaszt, ahogy a csuklóján lévő kijelzőre pillantott A levegő hőmérséklete 26 fok volt. Ennek ellenére látszott, hogy néhány hordárt valóban elszánttá tett a "hideg", kettő közülük pedig már didergett. Homat férfiasan próbálta eltitkolni, hogy az egész testét rázza a hideg.

- Rendben, de mondd meg nekik hogy siessenek. Még sötétedés előtt el akarom érni Turputot.

- Sietünk, sietünk, de-Etienne - hálálkodott Homat. Visszafordult, és továbbította az üzenetet a teherhordóknak Azok valamiféle köszönet-félét mormogtak, majd ledobálták málnáikat, nem is törődve annak tartalmával, és segítettek egymásnak, hogy minél hamarabb belebújhassanak nehéz köpenyeikbe.

Lyra érdeklődéssel figyelte a műveletet. A Mai ruházat különös, hosszú kezeslábasszerű öltözékből állt. A zord klímához használt felszerelést dupla rétegű, gyapjúszerű rostokból szőtt kabát egészítette ki, melyet valamiféle puffadt növényi terméssel béleltek ki.

- A vakok földjén az egyszemű a király - motyogta Lyra.

- Nem értem, hogy ennek mi köze a jelen helyzetünkhöz - kommentálta Etienne.

- A kopaszok földjén a szőrös a király.

- Egyre jobb! Micsoda hasonlataid vannak!

- Hát humorérzéked, az sosem volt! - elfordult a férfitól.

A távoli Skar már csak egy halvány ezüstszálnak látszott a nyugati horizonton. Valóban tetemes mennyiségű utat tettek meg.

Az itteni levegő háromezer méteres magasságban már csaknem elérte a Földön normális szintet, ami nagy könnyebbséget jelentett. Lejjebb, a Skar felé, arra voltak kényszerítve, hogy a levegővel együtt a száraz iszap szállongó morzsáit is belélegezzék. Legalábbis ziháló tüdejük állandóan erről tájékoztatta a fuldokló, köhögőrohamokkal küszködő embereket.

A ritkább levegő nem jelentett problémát a teherhordóknak, de a hőmérséklet csökkenése igencsak befolyásolta a kedélyállapotukat és a viselkedésüket. De bebugyolálva a nehéz öltözékeikbe már sokkal kényelmesebben érezték magukat.

Etienne kénytelen volt elismerni, hogy jól érzi magát... A többszínű rétegek, a sziklák s apróbb kövek, melyekbe lépten-nyomon belebotlottak a mászásuk során, a csodák kiapadhatatlan forrását jelentették számára. Tslamaina valódi ősmasszívum volt. bár teljes története a kanyon falakon belül játszódott. Etienne szeretett volna legalább csak egyszer átlátni a kanyonfalakon, de az Aurang és a Skar összefolyásának zónája több ezer kilométer szélességig terjedt.

Legalább az út minőségére nem panaszkodhattak, széles és tiszta volt, és sikerült megbirkózniuk a függőleges falakkal és a megerőltető szerpentinekkel is. A szél és a víz évezredes munkája a meredek sziklafalakat megmászható lejtőkké szelídítette.

Az első alkalommal, amikor megpillantotta a Guntali-fennsík szélét, és elétárult a végtelen messzeség, nem hitt a szemének, annyira képtelennek tűnt, hogy a sziklás, meredek kanyonok felett egy ekkora kiterjedésű síkságot találjanak.

Az egyetlen, sziklákkal csipkézett perem újabb háromezer méterre emelkedett Turput fölé, élesen kirajzolva a bolygó felszínét.

Ebben a magasságban a keselyűre emlékeztető strepanong, dorril és maiming több lett egyszerű körkörös pontnál, óriási szárnyaló árnyékuk le-lecsapott az arra tévedő élőlényekre, s beborították őket öt-nyolcméter széles szárnyaikkal. A nagy ragadozók vígan száguldoztak a túlhevült levegőben, és csak ritkán ereszkedtek a kétezer méteres magasság alá. Ezért a teherhordók nem is igen foglalkoztak a jelenlétükkel.

Napokkal azelőtt elhagyták már az utolsó Mai falut is, és azóta csak ritkán akadtak össze magányos, nehéz köpenyeikbe bugyolált vadászokkal. Etienne élvezte a szinte tökéletes csendet.

- Évbilliók - mormogta -, évbilliók alatt mélyítették ki a folyók ezeket a kanyonokat.

Lyra felnézett tanulmányaiból, amit éppen a teherhordók hideg idő esetén alkalmazott felszereléséről írt, és a férfira vigyorgott.

- Szóval örülsz, hogy megtettük ezt a kitérőt? Etiennenek még mindig nem akarózott elismerni felesége győzelmét.

- Az biztos, hogy sokkal érdekesebb, mint a barshajagadi terület, amit elhagytunk, de még mindig amellett vagyok, hogy jobban tettük volna, ha folytatjuk az eredeti útvonalat!

- Nem tudsz belenyugodni, igaz?! Soha nem engedtél győzni! Miért nem tudod egyszer elismerni, hogy tévedtél?

- Majd ha egyszer tévedek, akkor elismerem!

- Biztos vagyok benne. Te vagy a legmakacsabb ember, akivel valaha is találkoztam, Etienne.

- Akkor miért jöttél hozzám?

- Mindig ugyanazt kérdezed! Örökké tesztelsz, de soha nem vagy elégedett az eredménnyel! Egy napon majd... - elfordult és odábbsétált, tovább fortyogva magában. Mindig ezt csinálta, mielőtt befejezte volna a mondatot, amiért a férfi igazán hálás volt. Vagy legalábbis, eddig hálás volt érte. Tíz éve nem szokta befejezni a mondatokat...

Homat sietett oda mellé, ahogy folytatták a mászást.

- A teherhordók hálás köszönetüket küldik. Ugyan még mindig fáznak, de már nem annyira.

- Eléggé fel fognak melegedni - vágott vissza Etienne, s nem is volt tudatában, milyen éles a hangja. - Mondd meg nekik, hogy egyetlen rohadt órányira vagyunk már csak a céltól, utána ruhát válthatnak.

- Nem szoktak ők az ilyen hideghez, de-Etienne - védekezett Homat, miközben megpróbálta befedni csupasz testrészeit. - És én sem. Olyan gyorsan öltöztek fel, amilyen gyorsan csak tudtak - megpróbált Etienne szemébe nézni. - Te és de-Lyra igazán nem fáztok?

A geológus átalakított bőr térdnadrágot viselt és egy melegebb trikót a rövid hálós felett. - Nem hogy nem fázom, Homat, de még melegem is van.

Homat ezen eltűnődött.

- A mi testünk nem nagyon különbözik egymástól, de-Etienne, és amíg neked és de-Lyrának több szőrötök van, a legtöbbnek közületek csupasz a bőre, olyan, mint nekünk. Nem hinném, hogy nektek itt melegetek lenne.

- Különböző környezet különböző alkalmazkodást kíván, Homat.

- Ez igaz - próbálta értelmezni a hallottakat Homat.

- Ha fölényeskedsz az őslakosokkal - szidta Lyra földi nyelven Etiennet, - akkor gyorsabb haladást érünk el, mielőtt bealkonyodna?

- Én nem fölényeskedtem - vágott vissza mérgesen -, én csak megmagyaráztam Homatnak... - de a nő már elfordult tőle, és folytatta a kapaszkodást. Amikor ezt csinálta, meg tudta volna ölni! Legszívesebben jól megrázná, hogy végre figyeljen rá, de nem sokat tehetett, ha nem akart ingyencirkuszt rendezni a teherhordóknak. Így hát lenyelte mérgét, és azon tépelődött, hogy ez az egész végül majd szép kis gyomorfekélyhez vezet, s beleinek minden fájdalmas üregébe a felesége neve lesz bevésve.

Még alig alkonyodott, mikor átkúsztak az utolsó hegygerincen, és Turput a szemük elé tárult. Egyikük sem tudta volna megmondani, hogy pontosan mit is várt. Talán Kekkalong kisebb változatát. De végül is kellemesen csalódtak.

Takaros szűk utcácskák között szürke kövekkel borított gyalogutak vezettek a gyors folyású Aurang felé. Mindkét part mentén fából készült vízikerekeket forgatott a víz sodrása. A Mai építészet jellegzetes tömbjei helyett- amit ők eddig a Tslamainai civilizáció megnyilvánulásának tekintettek - különös épületeket láttak virágszirom-szerűen elrendeződő házakkal és kecses bolthajtásokkal. Méltóságteljesen kanyargó falak kötötték össze a főbb épületeket, s barázdák jelölték ki a zsindelyeken az esővíz útját. Apró megfigyelő tornyok virultak a nagyobb házak között.

A tornyok kivételével semmi sem haladta meg a három emeletnyi magasságot.

A város felett az Aurang bájos, szelíd esésű vízeséseket alkotott, ahol horgászok sürgölődtek hosszú szerszámaikkal. Gyümölcsbokrokkal teli teraszok haladtak lépcsőzetesen az égbolt felé.

A legcsodálatosabb viszont mégis a harangok különböző hangjainak kavalkádja volt, ahogy csengve-bongva himbálóztak a házak és üzletek tetőgerendájára, vagy szemöldökfájára függesztve. A csilingelést, kongást, bongást, még az Aurang morajlásán keresztül is hallani lehetett. Volt ott fémből és kerámiából, üvegből és agyagból, csontból, kőből és fából készült harang is.

- Hát nem csodalatos, Etienne?

Lyra háta mögött Homat félreérthetetlen, de annál udvariatlanabb zajt hallatott, Etienne pedig úgy döntött, egyelőre tartózkodik a véleménnyilvánítástól. Az idegen város szépsége és vonzereje csapdát is rejthet.

- Nagyon esztétikus legalábbis a látszat - mondta végül kelletlenül. Bár az igazat megvallva, nehezen tudott ellenállni a sokszínű város látványának az egyszerű fehérre és sárgára festett Mai házak után. Úgy tűnt, mintha Turput minden épületét más és más színűre mázolták volna. A város, akár felette az égbolt a szivárvány színeiben pompázott.

Megkezdték az ereszkedést lefelé a hegygerincen. Ahogy egyre közelebb jutottak a városhoz, észrevették, hogy minden irányból mindig csak egy látogató tudja akadály nélkül megközelíteni a települést. Találtak egy kisebb fából összerótt kapuféleséget. Egyszerre csak egy utazó fért át rajta. És ekkor pillantották meg az első Tslat.

Lyra és Etienne nem tudott sókat erről a fajról, s az előttük magasodó példányról sem tudták megállapítani, hogy mennyi idős lehet, de mindkettőjükre mély benyomást gyakorolt a szemmel láthatóan idős Tsla. Lyránál kissé magasabb, Etiennenél pedig alacsonyabb volt, de a hasonlóság a Maiok, az emberek és a Tslak között itt véget is ért.

Különös tógaszerű öltözéke sem takarta annyira, hogy ne vegyék észre, testét a lábszárak és az alkar kivételével rövid, puha szőr fedi. Feje mélyen előrebukott, és a hajlott testtartás miatt sokkal idősebbnek látszott. Fülei helyén csak apró csonkok meredeztek a feje tetején. Hat ujja még az emberekénél is rövidebb és vastagabb volt. Szemei meleg bársonyos fénnyel csillogtak.

A legfeltűnőbb rajta a kb. huszonöt centiméteres ruganyos ormány volt, ami enyhe tapír jelleget kölcsönzött a lénynek. Úgy tűnt, mintha ez a hosszú orr önálló életet élt volna, szelíden kígyózott, tekergett, s kétségtelenül árnyalatnyi érzelmeket is ki tudott vele fejezni a gazdája. Az orrlyukak jól láthatóak voltak az ormány szőrös hegyén.

Etiennenek kissé meg kellett erőltetnie a memóriáját, hogy lefordítsa a Tsla cirkalmas üdvözlését.

- Sau vagyok, a Vendégszeretet Kapujának őrzője. Etienne legnagyobb megkönnyebbülésére a Tsla átváltott Mai nyelvre.

- A hír, hogy jöttök, messze megelőzött benneteket Ti vagytok azok a látogatók, akik egy más világból érkeztetek, igaz?

Lyra bólintott. Az ő nyelvtudása túlszárnyalta Etiennenét, s nem is vonakodott használni a helyi dialektust.

- Igen, mi vagyunk azok A ti kaputok tényleg a vendégszeretet ajtaja, hiszen mindenki előtt tárva-nyitva áll.

- Valóban így van - a Tsla égnek emelte mindkét karját, úgy, hogy szőrtelen könyöke kivillant. - A legtöbb utazó erős és nagy kapura számít, s a Turputnál magasabban fekvő városoknak valóban szükségük van igazi kapura. De nekünk nincs.

A Tsla nyelv lassú és bársonyos hangzású volt, ellentétben a Maiok gyorstüzelő csipogásával. Etienne kezdett türelmetlenkedni.

- Ti valamennyien szívesen látott vendégek vagytok Turput városában! Reméljük, hogy látogatásotok áldást hoz reánk!

Udvariasan és őszintén csengett a hangja, s szavaiban nyoma sem volt a Maioknál megszokott kétértelműségnek. Etienne azon kapta magát, hogy egyre nagyobb elfogultsággal néz az öregre.

Volt valami alapvető jóság és kedvesség benne, amit egy Mainál sem tapasztalt, még a po rabi-i Ror de-Kelwhoangnál sem.

- Kövessetek, s megmutatom a szálláshelyeteket. A barátaitok - s alig érzékelhető ellenszenvvel a Mai hordárok felé intett - szintén szívesen látott vendégek városunkban!

- Igazán nagylelkűek vagytok - búgta Lyra, az illemnek megfelelően.

A Tsla megfordult, s ők követték be a városba.

Különös volt látni a Tslakat, akik noha járás közben felemelték talpukat, mégis, előrehajló testtartásuk miatt inkább csoszogtak, csúszkáltak a földön. Szőrükön, akár a tógájukon, keskeny sárga csík haladt végig a derekuk közepéig. Etienne hirtelen nagyon megörült annak, hogy egy másik intelligens és szőrös fajt találtak. Az abszolút kopaszság és csupasz test nemcsak a Maiokra, de a thranxokra is jellemző volt, s ezt ő kissé visszataszítónak találta.

Amikor beértek a városba, valahány Tslaval találkoztak, mindegyik égnék emelte a karját, akár az őr a kapuban, mintha csak a levegőt akarnák megcirógatni. A Maiok megrökönyödve suttogtak egymás között, és szoros gyűrűt alkottak az emberek körül. Etienne már meg sem lepődött a paranoiás viselkedésükön, annyira tipikusan Mai jellemvonás volt. Nyoma sem volt semmiféle ijesztő jelenségnek, ők mégis remegtek.

Tsla kölykök csoportja követte őket tisztes távolban, s tekergő ormánykajukkal beszívták az idegenek különös illatát. Mielőtt messzebb jutottak volna a Kapuőrző megállította őket egy szelíd ívelésű tetővel ellátott csűrszerű építménynél.

- Ez itt a Kereskedő Központ - mondta az egyik hordár. - Már voltam itt egyszer, de nem maradtam túl sokáig.

A Kapuőrző biccentett, hogy lépjenek be. Bent sötét volt és hideg. Jobbra egymásba nyíló kamrákat láttak, melyeket némileg megvilágított a plafonba vágott ablakokon átszűrődő fény. Az ablaküvegek meglehetősen kezdetleges eljárással készültek, tele voltak buborékokkal. Bár hidegnek érezték a levegőt, mégis, legalább tíz fokkal volt melegebb bent, mint odakint.

- Ez lesz a barátaitok hálóhelye - magyarázta a Kapuőrző -, és ha kívánjátok, itt szállásolunk el benneteket is.

- Nem, kösz - válaszolta gyorsan Etienne, figyelve a Maiok kis csoportját, ahogy lelkesen összegyűlve csodálják a napfényt az ablakokon keresztül. - Azt hiszem, leginkább egy olyan szobát szeretnék, amilyet magatok is használtok.

- Ahogy óhajtjátok! - Az Őrző átvezette őket a halion, s átmentek egy távolabbi épület kis szobájába, ami csak úgy illatozott a tömjéntől.

- Ha ez megfelel, akkor magatokra hagynálak benneteket.

- Rendben van - mondta Etienne. Lyra körbecserkészte a szobát.

- Nézd csak a falakat, Etienne! Belülről zománcozott, olyan, akár egy nagy fazék!

Megérintette ujjaival a sima felületet.

- Vízhatlan. Azonkívül nem melegszik fel a nyáron, de bent tartja a meleget télen.

Ablakaik viszont az egyik kikövezett utcácskára, nem pedig az égboltra nyíltak, így jóval kevesebb meleg jutott a szobába.

Később egy másik Tsla csatlakozott hozzájuk. Magasabb volt, mint a Kapuőrző, s jóval egyenesebben állt, legalábbis, amennyire a hátgerincének íve engedte. Egyszerű fekete tógát viselt, de két aranysávval.

- Tyl vagyok. Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy vendégeink lesztek, s hogy nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy útmutatásokkal szolgáljak, amíg Turputban vagytok. - Nem csinált titkot abból, hogy mennyire kíváncsivá tették az idegen látogatók. - Bármit szeretnétek, csak szóljatok, s amennyiben teljesíthető, meglesz!

.- Nem időzünk itt sokáig - válaszolta Etienne, mellőzve a felesége arcára kiült lelkesedést, amikor az meglátta Tylt Lyránek ez itt maga a xenológiai mennyország. - A Skar pártján hagytuk a hajónkat, s hamarosan vissza kell térnünk oda.

- Most ne ezzel foglalkozzunk! Tyl, mindent szeretnénk megnézni, amit csak lehet. Igaz, hogy kevés időnk van, de én annyit akarok tanulni tőletek, és rólatok, a szokásaitokról, az életfelfogásotokról, amennyit csak lehetséges. Tudod, nekem ez a munkám.

- Érdekes tudomány - mondta Tyl. Kellemes mély hangján ejtette ki a leheletnyi puhaságú szótagokat. - Ha ennyire kiszabott az időtök, akkor mindent gyorsan kell megszerveznünk. Holnap, ha minden készen áll, elvezetlek benneteket Moraung Motau szent templomához.

- Talán valami mást szeretnénk látni először!

- Etienne! Ne légy udvariatlan! Úgy látszik, túl sok időt töltöttél a Maiok között! Esküszöm, kezdesz már úgy viselkedni, mint egy folyóparti kalmár!

Etienne túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen, így egyszerűen csak hátat fordított nekik, és a falat tanulmányozta roppant elmélyülten, míg felesége folytatta a megbeszélést Tyllel.

- Ha kívánjátok - szólt vendéglátójuk -, még ma elindulhatunk.

- Na, ne bomoljatok. - Etienne a fejét a párnázott pad támlájának támasztotta. - Teljesen kivagyok!

- Nos, én viszont nem! - vágott vissza Lyra. - Vezess körbe engem, Tyl!

- A legnagyobb örömmel!

Etienne valami találó megjegyzésen töprengett, de végül úgy találta, semmi oka nincs, hogy megbántsa a szívélyes házigazdát. Szó nélkül otthagyták.

A harangok lágy bugása, akár a nyugtatószer, úgy hatott rá, a különös díványszerű alkalmatosság pedig meglepően kényelmesnek bizonyult. Mielőtt észrevette volna, elnyomta az álom.

Egy üvegedénybe állított gyertya halvány fénye ébresztette. Nem fért kétség ahhoz, hogy amíg aludt, egy lelkiismeretes szolga helyezte oda.

- Kelj már föl!

Megfordult, s felesége izgatott arcával találta magát szemközt. Álmosan megdörzsölte a szemét.

- Mi van?

- Etienne, Tyl átkalauzolt engem a fél városon a zseblámpám fényénél. Elképesztően fejlett a társadalmi berendezkedésük! Ezek a Tslak egyszerűen xenológiai csodák! Például az egyházi elöljárók nem papok, hanem pszichoanalitikusok, és a kormánynak legalább a felét ők alkotják!

- Érdekes - vissza akart fordulni a fal felé, de a lány visszatartotta. Bosszúsan nézett rá.

Etienne, figyelj már rám! Ez a társadalom példa nélkül való! Ez egy fantasztikus, ahol a lakók különleges figyelmet fordítanak a szellemiségre, és a lelki egyensúly és béke megőrzésére! Persze ezt ők nem így mondják, de a lényeg ugyanaz! Ez a legszilárdabb primitív kultúra, amivel eddig találkoztam, s ezt ők anélkül hozták létre, hogy bármilyen jogtalan illúziót táplálnának saját magukkal kapcsolatban. Nem csodálkozom, hogy a Maiok tartanak tőlük! A Tslak sokkal kiegyensúlyozottabbak. A Tslak előbb kiegyeznek a saját lelki békéjükkel, mint a többi lény a saját testi erejével! Ez a felfedezés, Etienne, megérte, hogy kicsit felborítsuk az útitervet! - Felállt, s lelkesen gesztikulálva rótta a szobát fel-alá.

- A Tsla speciális, különleges faj. Több kötetnyi anyagot lehetne összeállítani róluk.

- Már komolyan aggódni kezdek érted! - ásított Etienne. - De légyszíves, tartsd az eszedben azt is, hogy még csak a folyó első szakaszát "fedeztük fel".

- Túlságosan kimerült vagy, Etienne. Majd mindent megbeszélünk reggel.

- Te is kimerült vagy!

- Tudom, tudom, de túlságosan izgatott vagyok Etienne, ezt meg kell osztanom valakivel! És ki mással, ha nem veled? - habozott, de szokatlan hangon hozzátette. - Tylt érdekelné.

- Szóval Tyl kenterbe ver engem a szótlan hallgatás terén! - Etienne a könnyű takarót felhúzta a nyakáig.

- Igen, és amilyen jó hallgatóság, ugyanolyan jól lehet vele beszélgetni is! Csak ez alapján tudom őt megkülönböztetni a társaitól. Meghallgattam az előadását az esti "prannon". A többi Tsla legalább olyan jó kondícióban van, mint Tyl. Ezek a lények sokkal nagyobb benyomást tettek rám, mint a satnya kis Maiok!

- Ez érthető. Az éghajlat miatt a teraszok megművelése jóval nagyobb fizikai erőt igényel, mint az ártereké.

- Igen, ez lehet az oka - mormogta Lyra.

- Örülök, hogy ilyen hasznos tapasztalatokra tettél szert. De ha most nem bánod, én folytatom az alvást.

- Bocs. Tapintatlan voltam. - Átszökdécselt a szobán. - Most itt hagylak, Etienne, és megpróbálok majd olyan halkan visszajönni, hogy ne ébresszelek fel. Meg kell találnom Tylt.

- Hát persze - dünnyögte a férfi már félálomban. - Menj csak Tylhez...

Etienne már sokkal frissebbnek érezte magát a következő nap reggelén. Meleg napfényben fürdött a város, s már előkészítették a fürdésre szánt hideg vizet. Nem aludt ilyen kellemesen azóta, mióta elhagyták a Steamer Állomást.

Megmosta az arcát, beletörölközött a trikójába, aztán körülnézett.

- Lyra?

A másik fekhely üres volt. Egy kicsit hangosabban újra szólította. - Lyra!

Egy pillanattal később a lány bedugta a fejét az ajtón. Etienne felvonta a szemöldökét.

- Nem aludtál semmit?

- Jaj, Etienne! Ez egy fantasztikus hely! Tudom, hogy nem túl szakszerű, amit most mondok, de lehetetlen ezeket a lényeket a Maiokkal összehasonlítani, kivéve talán Homatot. Ahogy Tyl szávaiból kivettem, náluk egyszerűen nincs bűnözés. Akárhová mehetünk anélkül, hogy félnünk kéne attól, hogy ellopnak valamit Ez a másik vonatkozása annak, amit a "szellemi egészségükről" meséltem. Ők képesek megbirkózni az ösztöneikkel, s felül tudnak emelkedni rajtuk, jobban, mint a Maiok, sőt, mint sok ember.

- Ezt a következtetést csak egy éjszakai beszélgetés alapján vontad le, és még nem találkoztál olyan sok őslakóval! Nem lehet, hogy amit elmondtál, az egyfajta íratlan szabály, ami az egyéb disznóságaikat van hivatva elfedni? Biztos vagyok benne, hogy idővel a Tslakról is kiderül "valami".

- Talán igen, de ennek még semmi jelét nem láttam. Siessünk, Tyl már vár ránk!

- Vár ránk? Hogyhogy?

Lyra meg sem próbálta elrejteni bosszúságát.

- Meg akarja mutatni nekünk Moraung Motau szent templomát, nem emlékszel?

- Bocs. Még mindig alszom. Van valami ennivaló?

- Persze. Én már meg is kóstoltam a helyi specialitásokat. Sokkal ízletesebben főznek, mint a Maiok! Ne aggódj Homat, meg a többiek miatt. Ők már rég végeztek az evéssel, és odakint süttetik magukat a nappal.

A fogások egyszerűek voltak, de mindenből bőséges adagokat hoztak. Tyl csatlakozott hozzájuk, s figyelte őket, amíg be nem fejezték az evést.

Etienne rövid köszönömöt mormogott, aztán megkérdezte:

- Milyen messze van az a templom?

- Egynapi járóföld. Az éjszakát ott töltjük. Etienne kutatott a memóriájában, de képtelen volt felidézni egyetlen nagyobb természeti képződményt is a völgy végén, amiről Tyl beszélt.

- Ne aggódj, Etienne. Ahová megyünk, egynapi "lekkagolásra" van Turputtól. Nem gyalog megyünk!

- Lowagonokkal? - tudakolta Etienne, hálásan a megnyugtató információ miatt.

- Nem. Azokat a Maiok használják. A mi hátasaink a lekkák. Ha elkészültetek, indulhatunk.

A szálláshelyük mögött találkoztak az első lekkával, ezzel a szőrös, vékony lábú teremtménnyel. Óriási pocakja, s az oldalát nyugtalanul csapkodó két farka volt. Tompa szőrös fejével kíváncsian fordult új gazdái felé, amikor megszimatolta az idegen illatot. Békésen kérődzött, míg a Tslak felkantározták. Mellső lábai hosszabbak voltak, mint a hátsók, amit - teherhordó állatról lévén szó -, elég különösnek találtak. Etienne véleménye szerint a lekka leginkább egy zsiráf és hiéna keverékére emlékeztette, habár jóval testesebb volt náluk. Emiatt nem is tettek nyerget az állatot borító szövettakaróra, viszont tekintélyes háttámaszt szereltek a gerincére. A "trónus" párnázott volt, ellenben nem csatlakozott hozzá kengyel. A nehezebb szakaszokon a vezetőknek kellett átvonszolniuk az állatot.

Mindketten felkapaszkodtak egy-egy lekkára. Tyl is felpattant a paripájára, és figyelmeztette őket.

- Egy dologra nagyon figyeljetek. A lekka bár csendesen álldogál, imád nyargalni. Ügyeljetek rá, mert nehéz megfékezni.

Kitárták előttük az istálló kapuját, Tyl pedig megsarkantyúzta a lekkáját. Számukra érthetetlen szót kiáltott, Etienne lekkája pedig megugrott, s ahogy mellső lábaira. nehezedett, majdnem levetette hátáról lovasát, noha az erősen kapaszkodott a szilárd trónusba. Majdnem az állat óriási szája előtt találta magát. Lyra mély, gyöngyöző kacagása nem tette boldogabbá. Gyilkos pillantást lövellt rá, de a lány tudomást sem vett róla, nyugodtan átporoszkált Tyl után a kapun.

Etienne majd megfulladt saját mérgétől, annyira dühös volt magára az ügyetlensége miatt. De nem tudott sokáig dühöngeni, az állat szokatlan ügetésre váltott, s kisvártatva utolérte a lányt a mocskos úton.

Az ösvény párhuzamosan haladt a folyóval. Az Aurang itt hat kilométer széles lehetett, de ami itt erős zuhatagnak látszott, csak vékony erecske volt a Skar óriási víztömegéhez képest. A völgy végénél a folyó hatalmas vízeséssel érte el a földet. Jó száz méter magas volt, s arra a zuhatagra emlékeztette őket, amit a thranxok földjén láttak egyszer.

Etienne kicsit megnoszogatta hátasát, s Lyrát és Tyüt elérve, megkérdezte a természeti csoda nevét.

- Visautiknak hívják - tájékoztatta Tyl. - Talán délben elérjük.

Etienne a meredek sziklafalat tanulmányozta, ami a völgy végét jelezte.

- Az ösvényt nem lehet innen látni. A kereskedelmi útvonal a Visautik egyik oldalán halad tovább, és a következő völgyben folytatódik. Néhány legátnyival távolabb tőle fekszik Moarung Motau szent temploma. És a Cuparaggai.

- Az micsoda? - kérdezte Lyra, miközben feljegyezte, hogy a Tslak ugyanazt a mértékegységet használják, mint a Maiok.

Nem lehetett megállapítani, hogy vezetőjük mikor mosolyog, mert arckifejezését elrejtette a kígyózó ormány, mindazonáltal kiérezték a derültséget a hangjából.

- Majd meglátjátok!

VIII. Fejezet

Már sokkal előbb hallották a Cuparaggait, mint ahogy meglátták, és sokkal előbb érezték, mint ahogy meghallották volna. Ott zúgott a fülükben, vibrált a csontjaikban. Üvöltése elnyelte a Visautik-vízesés robaját is.

A templomvölgy közel sem volt olyan nagy, mint amiben Turput feküdt, és az azt körülölelő falak magassága miatt szűkebbnek és kisebbnek is tűnt. Természetes ékszerekként apró megmunkált földek tarkították a völgyet, melyet az Aurang áradása táplált. Messze a völgy végénél feküdt az állandó mennydörgés láthatatlan forrása, s jelenlétét csupán a napsütötte homály jelezte.

Megpihentek a hegyorom tetején, és a Tslak szokatlan ebéddel kedveskedtek nekik, ami sajátos ízű göngyölt húsból és vékony, édes kenyér-rudacskákból állt. Miután ily módon felfrissültek, tovább lekkagoltak.

Néhány órával később Tyl megállt, és egy tucatnyi vattaszerű párnácskát kotort elő a zsebéből.

Lyra megvizsgálta a kezébe adott furcsa szerzeményeket.

- Hát ezek mire valók?

Tyl a kis nyílásokra mutatott a feje tetején, aztán beléjük gyömöszölte a pamacsdarabkákat.

- Oh - Lyra észre sem vette, hogy kiabálnia kell, ha azt akarja, hogy a hangját ne nyomja el teljesen a közeli robajlás; de csakhamar meggyőződött Tyl előrelátásának hasznáról, ahogy a pamacsokat a fülébe illesztette és a kellemes csend visszatért.

Minden figyelmeztetés és leírás ellenére sem voltak felkészülve arra a látványra, ami fogadta őket, amikor befordultak a kanyonba. Néhány kilométernyire előttük meredek sziklafalak találkoztak, hogy függőleges hegyszorost alkossanak, ami alig volt szélesebb négy kilométernél.

Mióta elhagyták a Skart, Etienne először feledkezett meg a Lyra okozta bosszúságáról. Teljesen elbűvölte az előtte fekvő csoda.

- Milyen magas lehet? - ^hajolt hozzá Lyra, s úgy kiabált, hogy a füldugóin keresztül is hallotta. Már sikerült bemérnie a látványt a csuklóján lévő műszerrel.

- 250 méter! - mivel a vízpermet fele olyan magasra sem csapódott vissza, mint amilyen magas a vízesés volt, tisztán láthatták, hol zúdul le az Aurang-folyó a Guntali-fennsík széléről. Ijesztő és döbbenetes zuhanás volt ez, aminek eredményeként egy egyedülálló arányokkal rendelkező vízesés jött létre, amit csak geológiai szuperlatívuszokkal lehet jellemezni.

Teljesen lehetetlenek tűnt, hogy a zuhatag alján lévő kövek ellen tudjanak állni az ekkora magasságból rájuk zúduló vízmennyiségnek, anélkül, hogy azon nyomban szétporladnának. Ugyanilyen szemkápráztató képtelenségnek látszott az a sokemeletes ősi építmény is, ami szorosan tapadt egy kiugró sziklához, és épen maradt, ahelyett, hogy darabjaira hullt volna szét évszázadokkal ezelőtt.

Tyl bólintott.

- Moraung Motau.

- Milyen idős? - kiabálta Lyra, ahogy a közelébe kerültek.

- Ezer vagy kétezer éves, ki tudja? - Tyl megsarkantyúzta a lekkát.

Ablakok százai verték vissza a napsugarakat a tervszerűtlenül épített sziklakolostorról, ami elég nagynak tűnt, hogy szükség esetén menedéket nyújtson Turput egész lakosságának. Óriási domborművek borították a homlokzatot, vonagló figurákkal és más díszítőelemekkel. Csak az tette ellenállóvá az építményt az állandó vibrálással szemben, amit a közeli óriási vízesés okozott, hogy magából a sziklából vésték ki.

Néhány ezer évet mondott Tyl, és Etienne nem kételkedett a Tsla igazmondásában. Eddig minden másban is szavahihetőnek bizonyult.

Ahogy közelebb kúsztak, vékony zöld csíkokat látott, melyek a Cuparaggai mindkét oldalán a szikla alsó részét borították. Nem szobrok, vagy festett minták díszítették, hanem óriási szőlőtőkék, olyanok, amilyeneket még Tslamainában sem látott. A Tslak keményen munkálkodtak, gondozták, ápolgatták a gyökereket és a leveleket. Valamilyen fénylő anyagból készült hosszabb köpenyt viseltek, ami megóvta őket a mindent átnedvesítő nyirkosságtól.

Tyl megállította a lekkáját, s a két ember szintén lelassított.

- Nem megyünk tovább? - kérdezte Lyra, megpróbálta túlkiabálni a Cuparaggai robaját. - Nem megyünk be a templomba?

Tyl tagadólag intett, és bocsánatkérően nézett lelkes kísérőire.

- Sajnálom, de nincs engedélyünk. Ti nem vagytok beavatottak. És nem is bírnátok odabent sokáig. A szerzetesek, akik itt élnek és dolgoznak, az öreg könyvek tanulmányozásának és az ősi utak felkutatásának szentelték egész lényüket és életüket. Teljesen süketek.

Ha a templomba nem is, azt viszont jóváhagyta, hogy bemerészkedjenek a közeli farmra. Etienne gyanította, hogy a kitérőről előzetesen nem értesítették a házigazdákat, de a farmer és két felesége olyan szívélyesnek és nyugodtnak mutatkozott, mintha évek óta ismernék vendégeiket.

Hosszasan időztek a tanyán, és a nap hátralévő részét beszélgetéssel töltötték, illetve házigazdáik udvariasan hallgattak, és megkíséreltek választ adni Lyra kifogyhatatlan kérdéseire. Lyrát minden érdekelte: a munkamegosztás a völgyben, a családok szerkezete, a papi rituálék, a kereskedelmi tevékenységek, az oktatás rendszere, továbbá az, hogy mit vár egy Tsla a halál utáni élettől - míg végül teljesen kimerítette a szegény farmert és feleségeit. Tyl közbelépett.

- Túl sokat kívánsz ettől a családtól. Ők nem tudnak mindenre választ adni a tudatlanságuk a tabuk, a szokások, vagy a bizonytalanság miatt. Még én sem. Csak egy valaki tudná kielégíteni a te végtelen kíváncsiságodat.

- Akkor az, az akivel én találkozni akarok!

- Mii-an a Fő Vígasztadó és Turput Első Tudósa. Ideje véges, és takarékoskodnia kell vele, mert már öreg és fáradt. De azt hiszem, hozzá fog járulni, hogy megossza veletek végtelen bölcsességét.

- Csodálatos lenne! - Lyra kezét férje karjára tette. - Hát nem lenne nagyszerű, Etienne?

- Nagyszerű lenne. De ugye nem bánod, ha én nem csatlakozom?

Lyra döbbentnek látszott.

- Etienne ez egy egészen különleges lehetőség! Hogy tudnál... - de mondata köhögőrohamba fulladt. - Inkább a vacak kavicsaidat nézegeted, igaz?

- Igaz. Inkább a kavicsok, mint a vigasztalás! Te meg mehetsz, és akár a lábai elé is vetheted magad! - Pillantása Tylra siklott. - Hacsak ez az egész nem valamiféle büntetés akar lenni...

- Etienne, testvérem, a tudás. megosztása mint önmagunk átadása soha nem büntetés! Ez maga a tiszta öröm és feloldódás!

A Turput felé vezető úton Etienne Tyl mögött tartotta a lekkáját, és így végre ordítás nélkül társaloghatott feleségével.

- Lyra, nem gondolod, hogy egyre kevésbé nézed ezeket a lényeket tudományos elfogulatlansággal? Neked kéne a legjobban tudnod, hogy egy primitív fajt nem lehet idealizálni, bármilyén hatásosnak tűnhet a filozófiájuk első pillantásra!

- Ez nem igaz! Te egyszerűen túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a technikának, Etienne! Van más útja is a fejlődésnek, és más típusa a magasabbrendű tudásnak!

Etienne azon kapta magát, hogy kezd dühbe gurulni. ; - Hagyd már ezt, Lyra! A Tslak tényleg kedvesek, és látszik, mennyire elégedettek önmagukkal, de ez aligha elég indok arra, hogy túlzásokba ess miattuk! Soha nem gondoltam volna, hogy romantikus érzelmekkel fogsz viseltetni egy csomó elefántorrú bennszülött iránt!

- Én nem használnám a bennszülött kifejezést rájuk! - válaszolta hidegen. - Messze túljutottak már ezen a fokon. Ami a "romantikus érzelmeket" illeti, nem tartalak rá méltónak, hogy használd ezt a kifejezést!

Lyra egész magatartása azt sugallta neki, hogy szándékosan terelte ilyen mederbe a vitájukat.

- Ennek, feltehetően egy tudományos expedíciónak kellene lennie! - vágott vissza. - Ez mégis többet jelent, mintha egy kis kirándulást tennénk Meseországban, nem?! Sajnálom, ha nem szakítok időt a romantikára, de nem szokásom gitáron cincogni a négy hold tündöklő fénye alatt, egyebekről nem is szólva! Emellett az éremnek két oldala van! Egy kis bátorítás a másik fél részéről szintén elkelne időnként!

A nő fékezte magát.

- Bőséges lehetőséget adtam már neked!

- Csak nem? Meg tudnád határozni a "bőséges" általad használt jelentését, és azt, amit te "bátorításon" értesz? Mert tudod, ez két különböző dolog!

- Ha te nem tudod - vágott vissza Lyra -, akkor én biztos nem tudom!

Megsarkantyúzta a lekkáját, és könnyű vágtában a vezetőjük mellé ért.

Etienne figyelte őket, ahogy élénk beszélgetésbe kezdenek a Tslak magatartásformáinak néhány bizonytalan pontjáról. Elbolondították - motyogta magának. Egy olyan jó tudóst, mint Lyra, elbolondított egy csapat, szőrös őslakó. Ezt nehéz volt megemészteni.

Persze, minden bizonnyal nemsokára túl lesz az egészen. A Tsla kultúrában minden újat jelentett számára, minden darabka információ meglepetést hozott, és éles kontrasztot mutatott mindazzal, amit a Maiokról tanultak. Ahogy befejezte itt a kutatásait, Barshajagad felé veszik az irányt, és az élet visszatér a rendes kerékvágásba. Hagyjuk kitombolni magát a munkájában! Elvégre neki is sok tennivalója van!

Ha Lyra megpróbálná bevonni őt bármilyen beszélgetésbe, azt fogja csinálni, hogy óriási lelkesedéssel ecsetelni kezdi majd a piroxin jelentőségét a helyi kőzetek átalakulásában, és akkor minden bizonnyal otthagyja majd. Sovány vigasz, gyenge lázadás, de ez van.

Ahogy mindig is állta a szavát, Tylnek sikerült engedélyt szereznie Lyra számára, hogy látogatást tehessen a Fő Vigaszadónál. Innentől kezdve Etienne ritkán látta a feleségét, szinte csak az étkezések alkalmával. Etienne is beletemetkezett a saját kutatásaiba, és egy annyira teljes és részletes jegyzetet hozott létre az Aurang kanyonjáról és annak formáiról, amennyire csak lehetett, felbecsülve a különböző rétegek korát, vissza-visszatérve leírásaiban a fenséges Cuparaggai-vízeséshez.

Alig néhány héttel később, az egyre ritkuló találkozásaik során, Etienne döbbenten figyelte, ahogy felesége a helyi népviselet díszes köpenyében suhan be a szobába.

- Honnan vetted ezt a szerelést? - méregette, és próbálta visszafojtani a nevetését.

Lyra kecsesen megpördült előtte. A fényes sávozású, szabadon omló köntös puhán örvénylett körülötte.

- Tyl adta nekem. Mii-an rendelkezett így. Úgy tűnik, nagyon nagyra tart engem. Ahogy látod, információkat cserélünk. Ő tanít engem, és én tanítom őt. Mii-an csak azért él, hogy megosszuk a tudásunkat.

- Örülök, hogy ilyen jól kijöttök egymással. De most komolyan, Lyra, azért ez a ruha...

- Mi a bajod vele? Megóv a széltől, melegen tart az éjszaka folyamán, nappal viszont kényelmes és szellős. Rendkívül praktikus. Igaz, hogy át kellett alakítaniuk a vállrészét Nekünk nincs olyan görbület a hátgerincünk felső részében, mint nekik, és a karjaim is hosszabbak, de miután ez egy sátorszerű öltözék, ez igazán nem látszik. Mii-an ragaszkodik hozzá, hogy viseljem.

- Szép az öregfiútól! És milyen megvilágosító felfedezésre jutottál?

- Minden, amit tőle tanulok, csak még jobban megerősíti azt, amit már eredetileg is gyanítottam. A Tslak szociológiai értelemben a legfejlettebb faj, amit valaha is felfedeztek. Nincs állandó katonaságuk, nincs rendőrségük, de minden polgár fegyverbe szólítható azon ritka alkalmakkor, amikor ez tényleg szükséges.

- És egy ilyen primitív társadalomban, mint amilyen ez is, egyáltalán nincs bűnözés?!

- Leszokhatnál már arról a gúnyos hangsúlyról, amivel a "primitív" szót kiejted, Etienne. Természetesen itt is van bűnözés. Ezeket az ügyeket a Vigaszadók és a Tanácsosok kezelik. Úgy bánnak a tettesekkel, mint a betegekkel, nem úgy, mint nálunk a bűnözőkkel! Itt gyógykezelés van büntetés helyett. Ennek megfelelően az Első Tudós mindenki lelkét ismeri.

- Téged is beleértve, természetesen.

- Engem is beleértve. - A gúnyos felhang most Lyrának kedvezett.

- Téged is beleértve. A Maiokat és a Nakat is beleértve! Aztán valami olyasmit mondott, amivel tényleg megijesztette Etiennet.

- Etienne, azt hiszem, a Tslak telepatikus képességekkel is rendelkeznek!

- Na, ez egy olyan felfedezés lenne, amit kikürtölhetnél az egyetemen! Te is tudod, hogy nincsenek telepatikus fajok, csak mutáns egyedek! Akkor meg mi vezetett erre az őrült megállapításra?

- A figyelemreméltó érzékenységük!

- Ösztönszerűen felfogják azt is, amit még ki sem mondtam!

A férfi kezdeti érdeklődése lehervadt.

- És miből gondolod, hogy ennél "többre képesek?

A nő szemmel láthatólag kényelmetlenül érezte magát.

- Egy dologból, amit Tyl mondott, és ez több, mint véletlen. Nem hiszi, hogy te meg én jól kijönnénk egymással.

Éles, spontán nevetés töltötte meg a szobát.

- És az egész feltételezésedet erre alapozod? Nem kell telepatikus őslakosnak lenni ahhoz, hogy felfedezzék, mi ketten nem éppen az ideális párt testesítjük meg! Biztos vagyok benne, hogy az erre vonatkozó nézeteidet megosztottad ezzel a Mii-annal, aki persze továbbmondta Tylnek!

- Vagy csak te nem akarod elismerni a lehetőséget, ugye?!

- Lehetőség?! Mutass nekem néhány bizonyítékot a telepatikus képességükre, és én leszek az első, aki elismeri ezt! Komolyan, kezdek érted aggódni, Lyra!

- Tartsd meg magadnak az aggódásodat! - megfordult, hogy elmenjen. - Tudhattam volna, hogy nem kéne téged a bizalmamba avatni!

- Lyra... - habozott. - Lyra még csak néhány hete vagyunk itt. A Tslak nem annyira természeti csodák, mint inkább egyszerű lények, akik élő példáik a rousseau-i elképzelésnek. Egyszerűen kedvesebb népcsoport, mint a Maiok. De attól, amit tudunk róluk, még lehet, hogy félévente tömeges áldozatot mutatnak be!

- Nem értem az ellenségességedet! Mi ez a hirtelen ellenszenv a Tslak iránt? Eddig igazán tökéletes házigazdának bizonyultak!

- Ez nem ellenszenv, és amit mondtam, semmi köze a Tslakhoz. Mindössze arról van szó, hogy csakis egy lelkiismeretlen kutató juthat ilyen gyors következtetésekre egy új fajjal kapcsolatban, aki véleményét csak arra a néhány hét megfigyelésére alapozza, amit a falusiak egy csoportjával töltött!

- Ezzel egyetértek, Etienne. Sokkal több kutatásra van szükségem, hogy bizonyítsam a feltevéseimet. Több kötetnyirevalót lehetne itt összeszedni. Még nem volt időm arra, hogy megvizsgáljam, milyen hatással van a Maiok és Nak jelenléte egy közös faj életszemléletére és szociális fejlődésére!

- Biztos vagyok benne, hogy egy nap valaki rendszerezni fogja az összes felhalmozott szociológiai tapasztalatodat!

Mivel a nő nem válaszolt, egy hirtelen jött gyanú fészkelte be magát a szívébe.

- Lyra, van valami, amit el akarsz még mondani?

- Igen. Még nem vagyok készen, hogy visszatérjek az Upriverre, Etienne. Épp, hogy csak elkezdtem a kutatásaimat.

- És mikor lennél készen, hogy folytathassuk az upriveri utunkat, kedvesem?

- Talán pár hónap múlva. Előbb biztosan nem.

- Akkor itt érne minket a helyi tél! Itt még nem jelent problémát, de fenn, a sarkkörhöz közel a Skar menthetetlenül befagy. A szárnyashajó pedig nincs felszerelve jégtörővel, Lyra! Nem várhatunk két hónapot!

A nő elfordult, s a csillogó gyapjúerdők bársonyosan ölelték körül karcsú alakját.

- Sajnálom, Etienne, de nem adom fel a kutatásaimat. Ahogy találóan rámutattál, nincs még elegendő bizonyítékom, hogy számos következtetést levonhassak.

- Most hová mész?!

- Esti meditációra. Meghívtak, hogy nézzem meg, és ha akarok, csatlakozhatok hozzájuk. Kérnélek, hogy tarts velünk, de te semmi élvezetet nem találnál abban, hogy egy csomó primitív bennszülöttel körbeülve próbálj kapcsolatot találni az ő belső énjükkel, igaz?

Ezzel otthagyta. Etienne egy hosszú pillanatig még bámult utána.

- Jó, akkor cseszd meg! - legszívesebben belerúgott volna az ágyba, ha azt nem a tömör sziklából faragták volna ki. Helyette addig ütötte öklével a tenyerét, míg belesajdult.

Egy dologban tökéletesen biztos volt Nem érdekli Lyra elhatározása, hogy ittmarad. Vissza kell térniük a Skarra. Ez volt a megállapodás! Hasonló egyezségek tartották fenn a házasságukat már vagy húsz éve, és hülye lenne megváltoztatni ezt a kapcsolatot egy csapat lelkes szemű ál-lámaista hangyász iránti fellángolás miatt!

Ezen az éjjelen Lyra nem tért vissza a szobájukba. Nem ez volt az első eset, hogy egész éjszakára kimaradt, de először történt meg, hogy Etienne sokáig éberen hánykolódott emiatt.

Nagyon korán volt még, amikor céltudatos léptekkel elindult a hordárok szállása felé.

Ahogy társai, Homat is vagy féltucat sűrű szövésű takaró alatt aludt. Etienne a szoba hőmérsékletét húsz fokra becsülte. Keményen oldalba bökte a derűsen szunnyadó Mait.

- Mi, mi van, de-Etienne? - tudakolta Homat, ahogy megpróbálta kidörgölni a szeméből az álmot.

- Kelj fel! És ébressz fel mindenkit! Indulunk!

- Indulunk, de-Etienne?! De hát nem is mondtad, és még nagyon korán van!

- Hirtelen változás állt be a terveinkben. Meg fogod látni, az emberek sokszor a pillanat hatása alatt döntenek dolgokról.

- Én értem, de-Etienne, de...

- Kint leszek az udvaron, ha kellek Mondd meg nekik, hogy siessenek!

Azzal otthagyta a teljesen megzavarodott Mait A meditáció már véget ért, vagy valaki felriaszthatta feleségét az elmélkedésből. Kiviharzott a nyitott udvarra, miközben óvatosan kerülgette a főkapu környékén feszülten kornyikáló gyíkszerű puo utsok csoportjait Etienne fel sem nézett a munkájából. Éppen a felszerelést ellenőrizte, amit néhány komor Tsla bocsátott a rendelkezésére.

- Etienne, nevetséges, amit csinálsz! Tudod, mennyire utálom, amikor gyerekesen viselkedsz!

- Igen, tudom, és azt is, hogy az ultimátumokat még ennél is jobban utálod!

- Csak azért, mert az ultimátumok a gyerekes viselkedés megnyilvánulásai! Azt hittem, múlt éjjel már mindent megbeszéltünk!

- Igen, mindent lerendeztünk a TE megelégedésedre! De nem az enyémre! ÉN elmegyek!

Erőszakosan rántott egyet a hátizsák hevederén. Lyra mélyen a szemébe nézett.

- Megmondtam, hogy még csak épp, hogy elkezdtem a munkámat, és még nagyon az elején vagyok annak, hogy megértsem ezt a kultúrát, ezeket a lényeket.

- Rendben. Ezt aláírom. - Továbblépett a következő csomaghoz.

Homat és a hordárok nagy része már kezdett kiszállingózni az épületből, és vacogtak a kora reggeli hidegben. Ennyire korán csak néhány Tsla volt ébren, és a nap is alig kukucskált ki a kanyon keleti fala mögül.

- Te ittmaradhatsz, Lyra. Nem kell velem jönnöd. Ha minden jól megy, hat hónap múlva visszajövök és felszedlek téged. Maradj és meditálj tovább az őrült tudósaiddal együtt!

- Nem mehetsz északra egyedül! - vitatkozott Lyra. - Két fő az abszolút minimum, amit engedélyeztek egy olyan expedícióra, mint ez.

- Akkor ettől a perctől kezdve az expedíció engedély nélkül megy tovább. Különben pedig Homat eleget tanult ahhoz, hogy segítségemre legyen. Igaz, Homat?

A Mai vezető óvatosan pislogott az egyik magas idegenről a másikra, aztán végül talált magának valami elfoglaltságot a csomagok körül, és gyorsan elkotródott, hogy minél messzebb legyen a vitatkozóktól.

Etienne egy másik csomag felé indult, és Lyrának igyekeznie kellett, hogy elállja az útját.

- Fejezd be, Etienne! Azonnal fejezd be! Nincs kedvem harcolni?

- Miért nincs? - kérdezte gúnyosan. - Csak nem megzavartam a reggeli áhítatot?! És ha már a gyerekes viselkedésnél tartunk, hogyan magyaráznád meg azt, hogy valaki nyolc év egyetem és húsz év kemény kutatómunka után visszavedlik őslakóvá, azok után, hogy maximálisan tisztában volt azzal, hogy mi az, ami igazán veszélyezteti egy expedíció sikerét?!

- Már ezerszer elmagyaráztam, hogy a Tsla egyedülálló faj, ami különleges vizsgálatot érdemel! És néha ahhoz, hogy elérjem a lehető legjobb eredményt, meg kell, hogy szegjem a szabályokat!

- Ami engem illet, szerintem nem! - körbemutatott a környező épületeken. - De te csinálj, amit akarsz! Maradj és élvezd ezt a delíriumos állapotot! Temesd el magad a helyi szokásokban és hagyományokban! Szívd magadba a primitív bölcsességeket, csatlakozz a helyi szektához, legyél Tsla apáca - ha van egyáltalán ilyen intézményük, mit bánom én! Soha nem korlátoztalak semmiben, Lyra, annak ellenére te most mindenféle ultimátumról beszélsz! Én viszont menni akarok, meg akarom határozni - a Skar forrásának a helyét, tanulmányozni, akarom a történetét és a földtanát, onnantól kezdve egészen a Skatandah mocsaráig! Félúton visszafelé majd megállunk, és felveszünk téged!

- Etienne!

- Na? - Elsasszézott mellőle, és szívvel-lélekkel egy koszlott csomagra koncentrált.

- Etienne, tudod, hogy nem engedhetlek el egyedül!

- Miért ne? Különben mi lesz a te zsúfolt kutatási programoddal?

- Mi egy csapat vagyunk, Etienne. Kiegészítjük egymást. Egyikünk sem tudja a legjobbat nyújtani a másik nélkül!

- Csak alkalmazkodnunk kéne valahogy, mi?

- Nem! - szólt egy új hang. Etienne összeráncolta a homlokát, és az előcsarnok felé nézett. Ő és Lyra szokásuktól eltérően a helyi nyelvjárást használták, Tsla nyelven vitatkoztak.

A Fő Vígasztadó és Turput Első Tudósa állt a bejáratnál. Etienne most látta őket először. Tyl a jobbján helyezkedett el, és támogatta a ráncos öreget, amikor szükség volt rá. Mii-an egy csavart nádpálca fölé görnyedt.

. - Értesítettek engem a zavargásról! - mondta meglepően erős hangon.

- Nincs szó zavargásról - motyogta Etienne, és úgy tett, mintha teljesen lekötnék a különleges hevederek működése. - Csak egy hangulatos családi csevely, semmi egyéb.

- Nem szeretnénk beavatkozni - tétovázott Tyl. - Rendkívül boldogtalanná tenne engem, ha azt kellene gondolnom, hogy...

- Az ég szerelmére! - fakadt ki Etienne, miközben keményen szembefordult az újonnan érkezőkkel. - Miért kell mindig olyan kibaszottul udvariasnak lennetek?!

- Sajnáljuk - válaszolta kimérten Mii-an. - A mi természetünk ilyen!

Etienne megadóan felemelte a kezét.

- Egy ilyen zavargást nem engedhetünk meg - folytatta Mii-an rendíthetetlenül.

- Mit értesz azon, hogy nem engedhetitek meg? - emelte fel a hangját Etienne.

- Nem tudjuk tolerálni a viszálykodást a vendégeink között.

- Valóban? És mit javasolsz megoldásként?!

Mii-an átcsoszogott az átjárón, és szorosan Lyra mellé állt. Etienne által nem ismert, furcsa, idegen fogással markolta meg a nő balkezét.

- Neked, kedvesem, a társaddal kell tartanod. Ha ez a kettősség az ára az ő tanulmányainak, nem engedhetem, hogy te itt maradj! Amikor minden elrendeződik, visszatérsz majd, hogy velünk tágítsd tovább tudásod határait!

- De hát mi ezt már megbeszéltük! - tiltakozott Lyra. - Úgy volt, hogy én itt maradok, és folytatom a kutatásaimat, tanulom a ti módszereiteket.

A Fő Vígasztadó felemelte hatujjú kezét.

- Hiányozni fogsz nekünk, hiszen annyira szomjazzuk végtelen bölcsességedet. De ti mind a ketten vendégek vagytok. Ha ide lehetne hozni társad munkáját, minden egyszerűbb lenne, de nehéz a hegyeket helyükből kimozdítani, magunknak kell odavándorolni. Ésszerűbb tehát, ha te kíséred el a társadat. Segítségére lehetsz, s tudománya adomány lesz a te számodra is, melyet megoszthatsz majd velünk, s amiért mi hálásak leszünk neked.

- Nem értelek, Mii-an. - Etienne hallgatta, anélkül, hogy ránézett volna. Nyilvánvalóan a Fő Vígasztadó az ő pártját fogta, és ő zavarba jött ettől a váratlan fordulattól.

- A Turput utáni területek nagy része ismeretlen a Mai kísérőitek számára - gesztikulált az öreg. - Ha hozzájárultok, Tyl és négy társa szívesen elkísér benneteket! Tyl már sok földet bejárt, és sok upriveri dialektus és élőlény kiváló ismerője! Ha már kimerítettétek tudásának tárházát, ő kész tanulni tőletek, hogy tapasztalatait majd megossza velünk, turputiakkal. Mindemellett pedig taníthat benneteket a mi módszereinkkel.

- Azt hittem, ehhez nem kell módszer, ezt csak úgy magatoktól csináljátok!

- A közvetítő nem számít. Egyedül a tudás fontos!

- Azért ez az egész nem ilyen egyszerű! - Lyra Etiennere pillantott, aki óvatosan kerülte felesége tekintetét. - Úgy tűnik, mindig te győzöl. Veled még vitatkoznék, de a Tsla logikával szemben tehetetlen vagyok! Így hát, ha nincs kifogásod ellene, Tyl csatlakozik hozzánk.

- Én aztán nem bánom, de ez a dolog nemcsak tőlünk függ! - felemelte a zsákot, amivel eddig feszülten bíbelődött. - Homat?

- Nektek már van vezetőtök, de-Etienne, - válaszolta az lassan, tagoltan.

- Van, méghozzá igen jó, de amit ez az öreg Tsla mond, abban is van spiritusz! Mintha azt mondtad volna, hogy az innentől kezdődő területek teljesen ismeretlenek számodra!

- Igen, ez az - Homat még mindig vonakodott feladni nehezen kivívott előjogait - Tudom, hogy igazad van, de-Etienne. Azt a Tslat, aki tudja az utat, én is szívesen látom!

Beljebb húzta a csuklyát az arcába, és úgy dörmögte:

- Bárki mást is szívesen fogadok, ha hajlandó kivinni bennünket ebből a jégveremből!

Etienne vigyorgott.

- Ja, bocsánat! El is felejtettem, milyen kegyetlenül kirángattalak a meleg kuckódból a hidegbe!

Majd az Első Tudóshoz fordult.

- Elfogadjuk a nemes felajánlást! Tyl ugyan még nem nyilatkozott, de mióta mi itt vagyunk, tényleg rendesen viselkedett, úgy hogy nem látom okát, hogy miért ne csatlakozhatna hozzánk. Mi a véleményed erről, Tyl? Még egy szót se szóltál!

- Itt és most csak Mii-annak van joga szólani és dönteni. De szívesen veletek tartok, hiszen sok tudást nyerhetek általatok. Ez egy egészen különleges lehetőség számomra.

- Na, akkor minden rendben van, leszámítva persze engem. - Lyra a szobájuk felé indult. - Nekem is készülődnöm kell. Látod, már, Etienne, mire gondoltam a Tslakat illetően? Még nekik is több eszük van, hogy belássák: mi egy csapat vagyunk és összetartozunk!

Etienne a Maira hagyta az utolsó simításokat, és felesége nyomába eredt. Lyrán látszott, beletörődött már az indulásba, noha eredetileg valóban nem így szólt a megállapodásuk.

- Sajnálom, hogy újra felhozom a témát Lyra, de azt hiszem, az előbb tényleg elment az eszem. Nem tudok más magyarázatot, egyszerűen begőzöltem.

- Észrevettem - lassított, és ahogy férje felé fordult, igyekezett megkeményíteni vonásait. - Talán igazad van, Etienne. Lehet, hogy tényleg túl közel kerültem itt a munkámhoz. De egy eredményesen működő csapat kompromisszumokra és lemondásokra épül. Én most megalkudtam. Csak emlékeztetőül: most te jössz!

- Megígérem, Lyra! A visszafelé úton annyi időt tölthetsz itt, amennyit csak akarsz! De vissza kell térnünk a Skarra, hogy megtaláljuk a forrást, mielőtt a hideg évszak beköszönt! Halvány sejtelmünk sincs, mennyire kemény itt a tél, mert a délibb partrészeken a Groalamasan jelentősen csökkenti a hideget.

- Hm, mintha már hallottam volna ezt valahol...

- És mi a helyzet Tyllel? - váltott témát Etienne. - Te dolgoztál együtt ezekkel a lényekkel Ő tudós, nem pedig kalandor. Gondolod, hogy eléggé felkészült egy ilyen nehéz, veszedelmes útra? Mármint fizikailag. Lelkileg, tudom, teljesen felkészült.

- Ne aggódj az állóképessége miatt Etienne! A Tslak ugyanúgy képesek alkalmazkodni a változó körülményekhez, mint mi, nem úgy, mint a Maiok Nyugodj meg, el fogja tudni viselni a hőséget Barshajagadban! És majd szorítunk neki helyet odabent. Elég sok kabinunk van. Úgyhogy ő és a társai teljesen készen állnak az útra.

- A társai?!

- Nem hallottad volna az Első Tudós szavait?

Etienne a fejét rázta.

- Mii-an nem engedi el egyedül Tylt. Négy hordárt ad mellé, akik majd a Maiokat helyettesítik, amikor elérjük a folyót, s azok búcsút mondanak nekünk.

- De hát a folyón nincs szükségünk hordárokra!

- Én is tudom, de Mii-an ragaszkodik ahhoz, hogy hordárok nélkül néhány ezer legát múlva kénytelenek lennénk visszafordulni!

- Ez igaz - megfordultak, s megpillantották a mögöttük álldogáló, türelmesen hallgatózó Homatot - Figyeltem, és sok érdekes dolgot tudtam meg, de-Etienne! A Tslak is mind erről beszélnek! - Tágranyílt szemeit Lyrára függesztette. - Vajon miért érdekli ez őket annyira?

- Mii-an egy olyan helyről tett említést az Upriveren túl, ahol a Skar "eltűnik"... ő ezt valahogy úgy nevezte, hogy ez a hely a "személyiség döbbenetes átalakulása", vagy valami ilyesmi. Úgy látszik, a Tslak is előszeretettel személyesítenek meg élettelen dolgokat, és ez a leírás remekül passzol ahhoz a helyhez. Egyébként a rendes neve Topapasirut.

Homat reakciója teljesen váratlanul érte őket. A Mai szemei kitágultak, és szélsebesen kezdte hányni a jeleket, hogy elűzze a gonosz démonokat.

- Ez a név annyit tesz - magyarázta Lyra a férjének -, mint "Minden Vizeknek Megtisztító Szent Helye".

- Nem is hangzik olyan fenyegetően - hümmögött Etienne.

- Egyetértünk, de Mii-an akkor is ragaszkodik ahhoz, hogy ezen a ponton nem fogunk tudni átkelni hajóval. Ezért akarja annyira, hogy hordárokat vigyünk magunkkal.

- Csak nem egy másik vízesésről van szó? A bolygóról készült topográfia nem mutatott semmilyen más vízesést a Barshajagad északi régióiban, habár ezek a felvételek kétségtelenül messze vannak a tökéletestől...

- Nem, nem vízesés. Valami más...

- És hogy állsz az öt Tslahoz, Homat?

- Én nem igazán szeretem, ha túl sok idegen nyüzsög a hajón, de-Etienne, de úgy tűnik, muszáj lesz őket elviselni, cserében a tudásukért!

Etienne Redowl legyőzve érezte magát, úgyhogy végül így szólt:

- Mondd meg annak, akit Mii-annak hívnak, hogy elfogadjuk a nagylelkű ajánlatát, de az összes hordárt te fogod irányítani, te parancsolsz nekik!

A Mai mintha pár centit nőtt volna a kijelentés hallatán.

- Ezt nem fogják tűrni - vitatkozott Lyra.

- Nem-e? De csak azért, mert a te okos és erős és intelligens Tslaidnak derogálna engedelmeskedni egy nyeszlett Mainak, ugye? Nehogy már azt mondd, hogy vitatkoznának ezzel a döntéssel!

- Tyl egy roppant fontos tudós személyiség!

- Én a négy hordárról beszéltem, nem a drágalátos Tylről! Meg kéne magyaráznod Mii-annak, hogy Homat már régóta velünk van, ismeri a hajót, a működését, szóval ő a mi jobb kezünk... vagy a bal, mit tudom én, melyik ügyesebb náluk...

- Mindkettő. Ők fizikailag is, szellemileg is "kétkezesek"...

- Egyszóval szükségünk van valakire, aki a hordárokat irányítja, meg kordában tartja. Elég szép számmal leszünk most a hajón, muszáj lesz rendet tartani köztük, és erre Homat kiválóan alkalmas. Egyébként pedig azt értem, hogy be kell engedni őket a kabinba, de biztos vagy abban, hogy megbízhatóak?

- Én tökéletesen megbízom Tylben, Etienne. Ami pedig a hordárokat illeti, legalább olyan áhítattal fogják tenni a dolgukat, mint a zarándokúton lévő buddhisták. Hidd el, keményen fogunk dolgozni az expedíció sikeréért.

- Akkor szólj nekik, hogy csipkedjék magukat, Homat! Hosszú út áll még előttünk!

- A folyón, de-Etienne, és végre rendes éghajlaton! Örömmel fogom sürgetni őket!

IX. Fejezet

A Skar partján való mászáshoz képest, az ereszkedés olyan gyönyörűséget jelentett, mint egy kora délutáni kószálás a Riviérán. Ráadásul a rakomány most kétszer annyi hordár között oszlott meg, de a Tslak szigorúan a Maioktól elkülönülve cipelték terheiket.

A Tslak kedvesen évődtek egymással, s Lyra számára már bizonyítottá vált a természettől való jóságuk, s az, hogy minden bizonnyal önkéntesként jelentkeztek erre a nehéz útra. Amikor Tyl közéjük vegyült, társai mind felettesüket kezelték, de mindenféle alázatos hajlongás, vagy bókolás nélkül, ami pedig a Maiok között teljesen elfogadott szokás volt A hordárok Tylben a lelki és szellemi felsőbbrendűséget tisztelték. Cserében ő soha nem használta ki előnyös pozícióját, hogy megbántsa vagy megalázza valamelyiküket.

Maguk a hordárok között is létrejött egyfajta szövevényes hierarchikus rendszer, de bármelyik is állt magasabb szinten, soha nem éreztette társaival. A sort egy rendkívül magas, hatalmas erejű, de lassú észjárású Tlsa zárta, Yulour. Elég nehezen bánt a szavakkal, s úgy tűnt, tompa agyának különös nehézséget okoz a gondolkodás, s társai jóindulatú csipkelődéseire mindig csak rendíthetetlen mosollyal válaszolt Kétségkívül volt valami félelmetes erő Yulour "lassúságában" is, és Etienne a sor ekjére kaptatott hogy ezt megtárgyalja Tyllel.

- Yulour? - Etienne szerette volna látni, amikor Tyl mosolyog, de a rugalmas ormány elrejtette a Tsla arckifejezését - Árván maradt a hegyekben, amikor a szüleit megölte valamiféle ragadozó, ezt nem igazán tudta nekünk leírni. Talán az a pillanatnyi borzalom sokkolta annyira, hogy agya megállt a fejlődésben. - Tyl tett egy mozdulatot amit Etienne nem tudott azonosítani.

- Mii-an egyik rokona nevelte fel, de hát ITT ő sem tudott rajta segíteni. - Tyl jelentőségteljesen megkopogtatta a halántékát - Ennek ellenére igazán jó lélek, becsületes és legalább olyan erős fizikailag, mint amilyen gyenge szellemileg. Ő is rengeteget nyer ezzel az utazással, de talán ez csak a halál utáni életben derül ki.

- Nem igazán rám tartozik, elvégre ez a terület a feleségem specialitása, de nem is tudtam, hogy a Tslak hisznek a halál utáni életben.

- Nem mindegyikünk Nem tudom például, hogy Yulour hisz-e benne. Úgy tűnik, ő teljesen elégedett a szegényes kis életével. Rengetegen vannak, akik irigylik tőle ezt az öntudatlan boldogságot. Ezen az utazáson az én felelősségemre bízták, természetesen a ti biztonságotokért is én felelek. - Semmi ravaszság nem volt a meleg, barna szemekben.

- Ha egyszer elkóborolna valamerre, soha nem találná meg a visszavezető utat. Bár egész életét ott töltötte, még Turputba sem találna vissza innen. Nincs elég esze ahhoz, hogy kövesse az utat - Tyl várt egy darabig, de miután nem kapott több kérdést, újra csatlakozott a társaihoz.

Etienne ismét kénytelen volt eltöprengeni saját viselkedésén. A Tslak valóban kedves és szeretetre méltó lények. Miért van az akkor, hogy egyre keresi, kutatja az ürügyet, hogy ne szeresse őket?!

Természetesen meg tudta válaszolni saját kérdését. Lyra nem csak hogy imádta a Tslakat, hanem valósággal belebolondult a rajongásba. De mi volt a probléma gyökere? Kénytelen volt bevallani magának... van egy Tsla, akivel különösen sok időt tölt a lány, akihez mindig bátran fordulhat a kérdéseivel: Tyl. Persze bizarrnak hatott a gondolat, de mégis! Tyl igazán egy nagyon tekintélyes és remekbe szabott példánya volt az emlősöknek. És nem ez az első alkalom, hogy Lyra személyes érzelmeket is belekevert a kutatásaiba.

"Na, ne! Féltékeny vagyok egy ormányos bennszülöttre!" - suttogta magának. A felismerés egy pillanatra elzsibbasztotta, majdnem leszédelgett az alant tátongó mélységbe. Lyra felfigyelt kábult tekintetére.

- Etienne? Minden rendben van?

- Persze. Igen, minden oké. - Hunyorgott aztán megpróbált lépést tartani a többiekkel, de végül olyan sebességre kapcsolt, hogy kisvártatva ő vezette az egész menetoszlopot. Lyra a férje hátát figyelte, aztán zavartan megrázta a fejét és megpróbálta utolérni.

A két Tsla zárta a sort Tyl közvetlenül Yulour mellett menetelt, de időnként akadályozta a hordár iszonyú mérete, hogy egyenletesen lépkedjen.

- Yulour?

- Igen, Tiszteletreméltó Mester?

- Mi az a jel, ami Oo és Strike között húzódik?

A hordár összeráncolta a szemöldökét, és próbálta megerőltetni az agyát, de képtelen volt szikrát csiholni a tompa állományból.

- Nem tudom, Tiszteletreméltó Mester.

- Rendben van, Yulour, nem fontos. Mondd csak, mi a véleményed az új barátainkról?

Yulour előrepillantott az emberek felé.

- Nagyon szépek, Mester, bár csak kevés szőrük van. És amikor egymás között beszélnek, akkor sem ránk, sem a Maiokra nem hasonlítanak. De elég szépek.

- Igen, azok. Köszönöm a véleményedet, Yulour. - A hordár kissé meghajolt.

Tyl csatlakozott az emberekhez.

- A kíváncsiságod miatt Etienne, feltettem néhány egyszerű kérdést Yulournak, olyanokat, amikre még egy kölyök is tud válaszolni. De ő nem tudott. Ez is meggyőzött engem arról, hogy sokkal boldogabb nálunk. Amíg nincs intelligenciája, addig nem érzi a magasabbrendű tudás hiányának fájdalmát. Az ostobaság, frusztráció és irigység: mind ismeretlen a számára.

- A végén még szentté avatod!

- Néha valóban azt teszem. De még most is előfordul, hogy nem értem őt.

- Van egy mondás, köztünk, emberek között, Tyl - Etienne igyekezett pontosan fordítani -, jobb egy szerencsés idióta, mint egy szerencsétlen zseni.

- Ó, igen, ez a "szerencse" furcsa egy dolog! Lyra már említette nekem. Nekünk nincs ilyen fogalmunk, hogy szerencse. El kell magyaráznod, hogy mit is értetek rajta valójában. - És Etienne addig fejtegette saját elképzeléseit, míg végre leküzdötték magukat a hegygerincről, s ott hullámzott előttük ezüstösen a Skar-folyó.

Ahogy a napok múltak, úgy nőtt a hőmérséklet, lassan meghaladta a negyvenöt fokot is. Ennek megfelelően a Tslak szépen fokozatosan megszabadultak ruházatuktól, és a köpenyek, tógák eltűntek a hátizsákok mélyén. Ez alkalommal látott Etienne Tslat a megszokott öltözék nélkül. Úgy látszott nagyon kényelmesen érzik magukat csupaszon, s bár a különböző ruhadarabok nem az időjárás viszontagságai ellen szolgáltak, inkább a társadalmi státuszt volt hivatva kifejezni, semmiféle tabuval nem rendelkeztek a meztelenséget illetően. Emberi értelemben nem is voltak teljesen csupaszok, hiszen puha, barna szőr fedte a testüket, leszámítva az alkart és a lábszárat. Váratlan meglepetés érte viszont az embereket a csökevényes farok láttán, ami rövid, öt-hat centiméteres csonkként meredezett hátul. Ezzel sokkal állatszerűbbnek tűntek, habár sok intelligens faj rendelkezik még farokkal. Sőt, egyesek a farok meglétét a magasabb fokú értelem nyilvánvaló jelének tekintik, nem pedig fordítva.

Más szempontból viszont a Tslak roppant emberszerűek voltak, ha figyelmen kívül hagyjuk a hatujjú végtagokat és a szokatlan arcot, ormánnyal a közepén. Volt még egy dolog a testfelépítésüket tekintve, ami felkeltette Etienne érdeklődését. Szerette volna megkérdezni Lyrá-tól, ha biztos lehetett volna benne, hogy a lány nem érti félre a kíváncsiságát. Kétségtelen, hogy Lyra mókásnak találta volna a bizonytalanságát...

Amikor a hőmérséklet megközelítette az ötven fokot, a Maiok is megszabadultak meleg felszereléseiktől, s hetek óta először érezték magukat igazán otthonosan, a füllesztő hőségnek és a fojtó párának köszönhetően.

Ahogy kiértek a Skar partjára, Aib felé vették az irányt. Etienne alig várta már, hogy egy hideg zuhanyt vehessen a hajón. Aztán, tisztálkodás után majd szépen kifizetik a helyi Oytnak a megegyezés szerinti összeg hátralévő részét, és végre folytathatják útjukat az Upriveren.

Azon az estén kisebb kavarodás támadt a Mai hordárok körül. Vezetőjük olyan gyorsan handabandázott, hogy még Lyrának is nehezére esett követni a szavait. Végül Homatra bízták a tolmácsolást.

- Valamit csinálniuk kell a vetéssel - magyarázta Homat -, és idegesek, hogy lekésik, és nem tudnak segíteni a társaiknak. Aztán valamiféle helyi adóról is beszélnek Ugyanis ők nem pontosan Aib városából, hanem az egyik távoli kerületből származnak Lyra jólértesülten bólintott.

- Értem. Meg akarnak lógni a fizetséggel, mielőtt a helyi hatóságok levennék róla a sápot! Tipikusan Mai szokás.

A hordárok sebtében megszervezett búcsúceremóniát tartottak, felmarkolták a pénzt, és gyorsan távoztak. A Tslak viszont könnyedén megbirkóztak a dupla annyi rakománnyal is. Magasabbak és erősebbek voltak, mint a Maiok, úgyhogy nem jelentett nekik problémát a megkettőzött súly.

Két nappal később elérték Aib külvárosát, és Etienne csodálkozva húzta fel szemöldökét - Vicces.

- Mi a vicces, Etienne? - kérdezte Tyl bizonytalanul. Etienne figyelmen kívül hagyta a kérdést. Tudta, hogy udvariatlanság, de nem törődött vele.

- Lyra, nem látom a hajót. Meresztgette a szemét a távolba.

- Én sem A te szemed jobb, mint az enyém, Etienne. Igazad van. Én sem látom. Biztos, hogy ez a kikötő, ahol hagytuk?

- Annak kell lennie - mormogta. - Látod ott azt a bazaltnyúlványt? Azt használják emelvényként a helybéliek.

- Valami baj van? - nyomakodott közelebb Tyl. - Igen, attól félek Ezek a Maiok, - s ugyanolyan hangosan folytatta, nem törődve azzal, hogy Homat hallja-e vagy sem - fél anat alatt ellopnak bármit, ami őrizetlenül marad, és akkor ezt nevezik ők erkölcsnek!

- Dehát megállapodást kötöttünk! - magyarázott Etienne, de meggyorsította lépteit. - Megegyeztünk a város vezetőjével, hogy szemmel tartja a hajónkat. A fele összeget még az indulásunk előtt kifizettük neki!

Homat elnézően szólt közbe:

- Talán nem is Aib lakossága felelős a szellemhajó eltűnéséért.

- Ez csak duma, Homat. Mit gondolsz valójában?

A Mai pillantása sebesen cikázott a két ember között. Ezt a nézést már nagyon is jól ismerte Etienne, úgyhogy igyekezett megnyugtatni a vezetőjüket.

- Semmitől sem kell félned. Homat A barátaid vagyunk.

- Emlékezz csak vissza, de-Etienne, én óva intettelek téged, hogy itthagyjátok a hajót!

- Most már minden világos.

Szinte futottak. A kikötő üresen ásított feléjük.

- Nem értem, de-Etienne, hogy a szellemhajó hogyan tűnhetett volna el az aibiak tudta nélkül. Ha nem ők vitték el, akkor biztos meg tudták akadályozni azt, hogy más szerezze meg. De hát azt mondtad, hogy a hajót nem is lehet ellopni, mert meg tudja védeni magát!

- Mi is azt hittük - felelte Etienne zordan. - De úgy látszik, nem volt igazunk. - A város felé nézett. - Látogassuk meg a mi kedves barátunkát, Gwattwét, oké?

Aib Ovijának szerény méretű rezidenciáját egypár állig felfegyverzett és szemmel láthatóan ideges őr vigyázta. Az Oyt, ahogy mondták, nem tartózkodott otthon.

- Nos, akkor engedjetek be, hogy itthagyjuk a tartozásunkat az asztalán!

- Megparancsolták, hogy senkit ne engedjek be! - A katona roppantul boldogtalannak tűnt.

Tyl megszólalt.

- A visszautasítás a Mai vendégszeretet égbekiáltó megcsúfolása lenne, katona!

- Ráadásul, ha nem engedsz be minket, kénytelenek leszünk a túlvilági szellemeket segítségül hívni, hogy pusztítsák el ezt a szégyenletes helyet! - Ez persze blöff volt inkább, mint ígéret, mert minden, amit a lézerpisztollyal tehettek volna, hogy megperzselik kissé a falakat, de ugye ezt az őr nem tudhatta. Mindenesetre ferde szemmel méregette az Etienne csípőjén himbálózó lézerpisztolyt, s bár nem volt biztos benne, sejtette, hogy fegyver. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy személyesen győződjön meg róla.

- Megnézem, mit tehetek - azzal sarkonfordult, és eltűnt az épületben. Pár perc múlva visszatért. Kíváncsi tömeg kezdett összeverődni a közeli házakból. Valamennyi a különös élőlényeket, legfőképpen az öt Tslat szerette volna szemügyre venni.

- Bebocsáttatást nyertetek - tájékoztatta az utasokat az őr. - De azokat a tárgyakat, amikkel a szellemeket hívjátok, kint kell hagynotok!

- A szellemek velünk jönnek! - mondta Lyra ellentmondást nem tűrő hangon.

Az őr bólintott.

- Engem csak arra kértek, hogy ezt közöljem veletek. Gyertek utánam!

A kőből és fából készült építmény valamivel elegánsabb volt, mint egy egyszerű lakóház, de jóval kisebb, mint egy igazi palota - de kétségtelenül a legalkalmasabb igazgatási központ volt egy olyan kisváros számára, mint Aib. Annak ellenére, hogy a hajó holléte miatt érzett aggodalom teljesen betöltötte a gondolatait, Etienne még így is szinte tapintani tudta azt az utálattal vegyes irigységet, amivel a helyi Maiok a Tslakat méregették.

Ahogy Etienne sejtette, Gwattwe egész idő alatt odabent lapult. Úgy tűnt neki, mintha a főnök kissé lerobbant állapotban lenné - talán a hagyományőrző hősködés tett be neki ennyire... Különös. Ha netán alkudozni akar az eltűnt hajóról, akkor elég rosszul indít!

- Hol van?! - csapott le rögtön az Oytra, miután nem volt hangulata az udvariaskodáshoz.

- Nem értem, mire célzol - válaszolta az Oyt fáradtan. - A mágikus hajótok nincs itt.

- Mert elloptátok! - mordult fel Etienne. - Megbíztunk benned, még biztosítékot is fizettünk, te meg elárultál bennünket! ígéretet tettél, hogy a vagyonunkat nem éri kár!

- Hazudtam - felelte egyszerűen Gwattwe.

"Tessék! A diplomácia egyik remekbe szabott mestere!" - dühöngött magában Etienne. De nem ez volt, amitől tartott, amikor elérték a várost. Valami más, valami sokkal rosszabb történt...

- Hová rejtettétek?!

- Nincs nálunk a szellemhajótok! - Gwattwe végrehajtotta a legalaposabb Mai hajlongást, miközben tanácstalan és sajnálkozó mozdulatokkal hadonászott a levegőben. Tyl figyelmesen nézegette.

- Megbíztam benned, amikor felajánlottátok a hajó védelmét! Most miért kéne elhinnem ennek az ellenkezőjét?!

- Nem számít, hogy hiszel-e nekem. Nincs nálunk a hajótok. Mi nem loptuk el. Persze, megpróbáltuk - arckifejezése savanyúvá változott -, kétségtelenül megpróbáltuk. A ti szellemhajótok elpusztította a tanácsadómat és néhány tanítványát! - Szünetet tartott, de ha szánakozást várt Etiennetől, akkor rosszul számított. Inkább folytatta.

- Megpróbálkoztunk mindennel, de soha nem sikerült egyetlenegy szellemet sem megpillantanunk! - felemelkedett a díványról.

- Akkor hol a hajónk?!

- Fáj, hogy ezt kell mondanom, de ellopták.

- És nem ti loptátok el?

- Nem. Gondolod, hogy akkor így bánkódnék?! Tiszta sor volt, hogy Aib Gwattwéje csak amiatt tört le, mert másnak sikerült az, amiben ő kudarcot vallott.

- Amikor elvesztettem a legjobb tanácsadóimat a hajó szellemei miatt, kapcsolatba léptem a híres Davahassival, aki Fő Tanácsadó Hochaclongai testületénél.

Tyl közelebb lépett Etiennehez, és Maiul mondta.

- Hochac nagyon rossz hely. Néhány legátnyira fekszik északra attól a helytől, ahol az Aurang a Skarba ömlik. Ritkán kereskedünk velük, mert híján vannak a léleknek, és sokkal jobban szeretnek ölni, mint fizetni... akár a többi Mai.

Etienne látta, hogy Homat megmerevedik, de a vezető féken tartotta a nyelvét Etienne tudta, figyelmeztetnie kell majd Tylt, hogy egy kicsit körültekintőbb legyen, amikor a Mai nyelvet használja, különösképp, amikor Homat a közelben van.

- Azt reméltük, hogy Davahassi majd megoldja a titkát a szellemhajónak, minthogy sokfelé járt már, és igen tapasztalt. Hajóval érkezett, s tanácsadóinak nagyszámú kíséretét is magával hozta. Gyanakodtam, de nem tudtam mit tenni. Napokig tanulmányozták a hajót, és ők is eltemették három tanácsadójukat, mire kieszelték agyafúrt tervüket Azt mondta, hagyni kell a szellemeket, s nem szabad behatolni a területükre, mivel a hajó az ő otthonuk, amit megoltalmaznak minden behatoló ellen. De ez nem jelenti azt, hogy magát az otthonukat ne lehetne elmozdítani! Ezért, az útmutatása alapján a langaiak óriási faketrecet eszkábáltak Sok varázslatra volt szükség, mire végül sikerült a ketrecet a hajóra rátenni, és elmozdítani a helyéről. Aztán kihúzták a vízből, és egy emelvényen Aib központjába szállították Ott ünnepeltünk. A vígasság alatt szellemeink teljes egyetértésben voltak, s úgy tűnt sikerül mindent megosztani egymással. Lepihentünk a "barátainkkal". Davahassi valószínűleg álomport szórt az italunkba, mert mire a következő reggel magunkhoz tértünk, nyoma sem volt a hajónak Visszacsúsztatták a hajót a vízbe, s a faketrec segítségével, ami nem volt más, mint egy zseniális tutaj, hazavontatták zsákmányukat... ezek a dögevők! Üldözőbe vettük őket, de már késő volt Katonákat sorakoztattak fel a hegyekben, Hochac és a városunk között. Meg se tudtuk volna őket közelíteni, - elégedetlen vállrándítással fejezte be a szomorú mesét.

- Amint látod, nem mi loptuk el a hajódat, bár a szándék megvolt bennünk.

- Milyen nemes tőled, hogy bevallod!

- Faketrec - dünnyögte Lyra. - A fa persze rohadtul rossz áramvezető. Ha a hajó egyszer kikerült a vízből, akkor biztonságban vannak, amíg nem érintkeznek a hajótesttel.

- Na, ennyit a szellemekről - válaszolta Etienne. - Ez megmagyarázza, hogy mi történt. Semmi sem hibásodott meg a hajó védelmi rendszerében. Egyszerűen elkerülték azt, hogy működésbe lépjen. Soha nem hittem volna, hogy a helybelieknek ennyi eszük legyen, hogy az egész hajót elmozdítsák, anélkül, hogy a fedélzetre másznának! - visszafordult Gwattwéhez. - Szeretném, ha segítenél visszaszerezni a tulajdonunkat! Ezzel kárpótolhatnál bennünket a tervezett tolvajlásért, másrészt még kereshetsz is azzal, hogy megtámadhassuk Hochacot!

- Ha ez megvalósítható lenne - mormogta Gwattwe, - már csak a bosszú kedvéért is megtenném, de Hochac nem Aib, szőrös testvérem! Sokkal több katonára lenne szükség, hogy Hochacot legyőzzük, mint amennyit Aib valaha is ki tudna állítani. Ráadásul Hochacot fal veszi körül, és erős őrség felügyel a biztonságra. Máskülönben hogyan is tudna ellenállni a szomszédainak, akik zsarnokoskodni akarnak felette? Mi aibiak békés nemzet vagyunk.

- Eddig a kezük ragadt, most meg a lábuk!

Egy kéz nehezedett puhán Etienne vállára.

- Talán - Tyl Tsla nyelven suttogott neki, hogy Gwattwe ne érthesse - jobb lenne, ha csak mi mennénk. A hochaciak nagy támadástól tartanak. Ha csendben közelítjük meg a várost, meglephetjük őket! De ezt ne áruld el Gwattwének. Mint a társai, rögtön pénzzé tenné a kapott információt, s azoknak adná el leghamarabb, akik őt megkárosították. Az ellenségeskedés körülbelül annyit ér náluk, mint az ígéret.

Etienne visszafordult a várakozó Oythoz.

- Úgy tűnik, végképp elvesztettük a hajónkat, így kénytelenek vagyunk visszatérni a Groalamasan parti állomáshelyünkhöz, hogy egy újabbat szerezzünk. De te tartozol nekünk azzal, amit már kifizettünk neked.

- Nem tagadom. Az üzlet az üzlet - Gwattwe ezt készségesen elismerte.

- Néhány igazán kiváló vitorláshajót kérünk cserébe, hogy biztonságosan visszatérhessünk a Downriverre.

Gwattwe megkönnyebbültnek látszott, ha nem is örült a kérésnek.

- Ez valóban megillet benneteket - mondta gyorsan. - Rendelkezésetekre állnak a hajóink. Remélem, biztonságos utatok lesz hazafelé.

Az biztos, merengett Etienne, főleg, hogy nem is arrafelé megyünk...

Miután a Tslak soha nem kényszerültek vízi életmódot élni, nem is voltak valami jó tengerészek. De Homat elemében érezte magát. Az ő segítségével mindkét hajó könnyedén suhant az Upriver felé.

Biztonságos távolban lehorgonyoztak a folyón, messze Hochac fallal övezett városától. Esetenként halászbárkákkal találkoztak s a legénység örömmel üdvözölte az arra járókat Etienne és Lyra az alsó fedélzetre húzódott amíg Homat kérdezősködött A Tslak látványa felkeltette a Maiok érdeklődését, noha többségük már messzebb is járt, mint az Upriver. Kíváncsiságuk nem volt fenyegető, és csak kevesen közülük vallották otthonuknak Hochacot. Számukra a Tslak jelenléte szokatlan volt, de korántsem riasztó.

Hochac uralkodója és tanácsadója, Davahassi valószínűleg értesült arról, hogy az ellopott szellemhajó tulajdonosai a Tslakat indultak meglátogatni, de semmi okuk nem volt arra, hogy kapcsolatot keressenek a mostani szőrös halászok és az aibi esemény között. Ahogy a partmenti városokban elterjedt, a két idegen, Lyra és Etienne Redowl már messze jártak.

Egy katonai bárka sem állította meg őket, így a két vitorlás akadály nélkül haladhatott a part mentén a szürkületben. Ahogy besötétedett, Etienne és Lyra kimerészkedtek a fedélzetre, s előkotorták a távcsöveket a hátizsákokból.

- Már sokszor megtámadhatták - sandított bele Etienne az egyik messzelátóba. - A cölöpkerítés fából és nem kőből készült, de elég magasnak és erősnek látszik. Túl magas, hogy belássunk a városba. De vannak foghíjak is a palánkban. A kerítés teteje sima, és üvegcserepekkel borított. Ravasz!

- Van valami jele az eltűnt hajónak? - kérdezte Tyl halkan.

- Semmit sem látok, ami a palánk mögött van, de valami pokoli fényességet áraszt a város közepén - megérintett egy gombot, és a nagy hatósugarú mikrofon kierősítette a hangokat Homat felugrott a váratlan zaj hallatán, míg a Tslak gyors jeleket vetettek. Lyra megnyugtatta őket.

Amikor Homat leküzdötte kezdeti gyanakvását a távcsővel szemben, Etienne megkérdezte.

- Szerinted mi tehet ez?

A Mai habozva figyelte a különös hangokat.

- Dobok, furulyák, éneklés: úgy tűnik, ünnepelnek valamit.

Hirtelen felragyogott az arca, ahogy megismerte a dallamot.

- Igen, jól gondoltam. A nagy győzelmüket ünneplik, amit Aib fölött arattak, és persze az ügyes lopást Nem ismertem fel először. Elég sok szót másképp ejtenek, mint Po Rabiban.

- Szóval rajtuk üthetünk, amíg mulatoznak.

- Nem hinném, de-Etienne. Rettenetesen őrizhetik a szellemhajót, nehogy néhány társuk ellopja és eladja a Downriveren. Aki elég okos ahhoz, hogy ellopja a szellemhajót, nem lehet olyan ostoba, hogy megbízzon a saját társaiban!

Etienne megérintette az övébe fűzött lézerpisztolyt.

- Jó, akkor majd odasétálunk, és udvariasan visszakérjük a jogos tulajdonunkat - rápillantott a feleségére, de ez alkalommal Lyra nem adta jelét, hogy különösen aggódna a helybéliek egészsége miatt.

- Nagyon sajnálatos Jenné, ha kioltanánk az életüket - szólt Tyl mély, érzelmes hangon.

- Én is sajnálnám, Tyl, de vissza kell szereznünk a hajónkat, és nincs kedvem ahhoz, hogy hosszan elmélkedjek az ellenség sorsán. Ha nem kapjuk vissza a hajót, az nemcsak az expedíciónk végét jelentené. Rengeteg olyan eszköz van a fedélzeten, ami igazi veszélyt jelenthet a Maiok számára, ha egyszer hozzáférnek! - letörölte a verítéket a homlokáról. A hőmérséklet ismét megközelítette az ötven fokot, a páratartalom pedig 90 százalék körül ingadozott.

- És van még valami, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Lyra és én valószínűleg épségben visszajutnánk a Skatandah-deltához, de nem valószínű, hogy sokáig húznánk ebben a hőségben.

- Nem vitatom, hogy vissza kell szereznetek a tulajdonotokat, Etienne. Én csak attól irtózom, hogy erőszakkal elvegyük az életüket ezeknek a lényeknek!

- Olyan keveset fogunk lövöldözni, amennyire lehetséges.

- Ez egy nagyon nagy ünnepség! - Homat még mindig feszülten figyelt a kerítés túloldaláról érkező felerősített hangokra.

- Gyorsan! - ordította el magát, és Lyra Etiennenel együtt máris az ülések mögött találta magát.

- Mi van? Mi történt?

- Őrjárat, azt hiszem. Most mit csinálunk?

Etienne Tylre pillantott.

- Van valami ötleted?

- Te és Lyra bújjatok el! Egyedül Homatot fogják kérdezgetni, különösen, ha meglátnak minket. Ahogy tudjátok, elég szokatlan, hogy Tsla létünkre lejövünk a folyóra. Ezeket a harcosokat valószínűleg érdekelni fogja, hogy miért vagyunk itt, de nem fognak gyanakodni, főleg, hogy tudják, mi békeszerető nép vagyunk.

- Jó ötlet, Tyl. Amíg lekötitek a figyelmüket, elég időnk marad, hogy megközelítsük és ártalmatlanná tegyük őket Lyrával.

Tyl ormánya megrándult.

- Túl kockázatos lenne, nem? - A társai felé mutatott. - Ha kell, vállaljuk a harcot!

- Na várj egy percig! - Lyra zavartnak látszott. - És mi van azzal, hogy ti békés nép vagytok, és nem akartok kárt okozni senkiben?

Etienne lepisszegte.

- Ne zavard össze a vendégeinket. Csak figyeld meg a pacifistákat, hogyan küzdenek, amikor szükség van rá! Gondolj arra, milyen érdekes lábjegyzet lesz ez a disszertációdban!

Lyra mérges pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.

Elrejtőztek a vitorlák mögött, amíg a Tslak a part felé eveztek. Etienne heves vágyat érzett, hogy belecsípjen Lyrába, de türtőztette magát.

Az őrség először megállásra szólította fel a hajót, de amikor meglátták a Tslakat, engedték, hogy kikössenek. Etienne feszülten hallgatózott. Percenként azt várta, hogy valaki félrerántja a vitorlákat, és ők szembetalálják magukat néhány lándzsával.

Végül a tompa küzdelem zaja hallatszott, mire ő és Lyra kezükben a kibiztosított pisztolyokkal kimásztak az ideiglenes selyemgubóikból.

Tyl és a hordárok könnyedén elbántak az őrszemekkel. Különösen Yulour jeleskedett, aki ismét próbára tehette óriási erejét. Etienne agyán átvillant a gondolat, hogy talán be kellene fejezni Yulour állandó ugratását...

Ügyesen elhallgattatták a Maiokat. Etienne újkeletű tisztelettel kezdett viseltetni a filozófus-vezető iránt, amikor készségesen ugrott, hogy társaival együtt segítsen neki az őrszemek testét a folyóba dobni. Még mindig képtelen volt felfogni, hogy hogyan tudták ennyire könnyen megszegni a megmerevedett Tsla dogmákat. De elég idejük marad még a szociális elemzésre, nyugtatta meg önmagát. A hangsúly most a hajó visszaszerzésén volt, nem a Tslak motivációján.

Homatot előreküldték, aki jelzett nekik, mikor mehetnek. Nemsokára ott álldogáltak a hatalmas fakerítés előtt. Rengeteg rést vágtak a fába, hogy az íjászok biztonságosan lődözhessenek. A város szabályosan hátat fordított a folyónak, s ahogy bekukucskáltak a lőréseken, csak a házak hátsó falát látták. Gyorsan végigosontak a palánk mellett, s rábukkantak egy kisebb kapura. Senki nem őrizte, s Homat könnyedén betaszította. Ahogy beoldalaztak, egy raktárépület mögött találták magukat.

Most már tisztán kivehették az eddig csak tompán kiszűrődő hangokat, és nyilvánvalóvá vált, hogy a szeszes drogfogyasztás szintje miatt igencsak emelkedett hangulatban vannak az őslakók. Ahogy a központ felé igyekeztek, futó pillantást vetettek a vad tivornyázók egy-egy csoportjára, akik néha annyira részegek voltak, hogy teljesen váratlan helyeken kötöttek ki. Időnként belebotlottak néhány ünneplőbe, akik öntudatlanul hevertek az utcákon.

Végre elérték a főteret, ami a fényes és hangos ünneplésnek otthont adott. Közepén, a szárnyashajó körül, óriási lángok lobogtak, győzelmi máglyaként. Szerencsére a tüzet biztonságos távolságban tartották a hajótól, nem mintha a hajó épségét féltették volna, sokkal inkább a faketrecért aggódtak. A kántálás egyre hangosabb és hamisabb lett. Etienne a feleségére pillantott, és némi undorral, de meglepődés nélkül vette tudomásul, hogy Lyra adatokat suttog a diktafonjába. Ez volt ő, ha netán a helybéliek halászlét főznének belőle, az utolsó pillanatban is azzal törődne, hogy lejegyezze a különleges receptet az utókor számára.

- És most mi legyen, Tiszteletreméltó Mester? - Tyl a maga részéről kimerítette a harctudományok tárházát. Etienne egy pillanatig perverz elégedettséget érzett, amiért a Tsla hozzáfordult haditanácsért.

- Hogyan tudjuk kiszabadítani a hajót, Mester? - tudakolta az egyik hordár. - Úgy tűnik, nagyon erősen őrzik!

- Nem számít - mondta Etienne. - Elég közel vagyunk már, csak attól félek, belesüketülünk ebbe a kornyikálásba.

- Ó, én már értem - mondta Homat magabiztosan. - Az a terved, hogy előhívod a szellemeket, akik a hajóra vigyáznak!

Tyl utálkozva nézett rá. A Tslak közel sem voltak annyira babonásak, mint a Maiok.

- Hogyan fogod visszanyerni a hatalmadat a hajó fölött, Etienne? És ami még fontosabb, hogy hogyan tudod eljuttatni a hajót a barátságtalan falun keresztül a folyópartig?

- Majd meglátod - válaszolta Etienne. - Homat nem is járt olyan messze az igazságtól!

Miközben egyre közelebb kúsztak a térséghez, Etienne szórakozottan szemügyre vette a helyi építészetet. A városban nem emelkedtek kőtornyok Ez nem Po Rabi volt. A házak többsége fából, szalmából, agyagból és vályogból épült, noha némelyikük igazán impozáns magasságokba emelkedett. De nem tudta csodálni őket. A hochaciak bűzös kultúrája a más városállamoktól elorzott kincsekre épült. Talán ezen az éjszakán sikerül majd visszafizetniük néhány szemétségért, amit a többi őslakó ellen elkövettek a mocskos kis hochaciak Remélte, hogy lesz rá lehetőségük Lyra valószínűleg kifogásolná a gondolkodásmódját, de nem érdekelte. Csak nézte, ahogy a lány hidegvérűen jegyzetelget, és csodálta ezért. Ha el is patkolnának ezen a szép estén, a kutya sem mondhatná, hogy elhanyagolták a kutatásaikat!

Félúton voltak a főtér felé, amikor néhány józan városlakóba botlottak Nagyon fiatalnak látszottak, és Etienne igazán sajnálta kihúzni a pisztolyát Túl lassú tánc volt, és túl sok időt vesztegetett a sajnálkozásra. Tyl és társai ismét csendes eredményességgel hajtották végre a piszkos munkát. Nem hallottak hörgést, vagy halálsikolyt, s a vékonyka figyelmeztető kiáltást is elnyelte a ricsaj és a kántálás.

Épp ezért lepődtek meg, amikor váratlanul egy nyílvessző fúródott Swd oldalába. A rövid tömött szőrzet felfogott valamennyit a lövedék erejéből, de nem eléggé, így a szerencsétlen Tsla összegörnyedve tántorogni kezdett a fájdalomtól. Miközben azzal küszködött, hogy kirántsa a nyílvesszőt a testéből, megpróbáltak menedéket találni az egyik kiszögellés alatt.

Az íjász a szemközti ház tornácán állt, és az íjával integetve próbálta felkelteni a téren mulatozó társai figyelmét, miközben fel-leugrált, és folyamatosan üvöltött.

Etienne legnagyobb bosszúságára Homat kilépett a sötétből, hogy elterelje a harcos figyelmét Az ünneplők felfigyeltek a lármára, és volt elég lélekjelenlétük, hogy szétszóródjanak, és fellármázzák a falut.

Néhány helybéli nyomulni kezdett előre. Bár a lándzsáik és a nyilaik kezdetlegesek voltak, ahogy a pórul járt Swd esete bizonyította, néha hatásosabbnak bizonyultak mindenféle modern fegyvernél. A lézerpisztoly és egy primitív nyílvessző között csupán a tetszetősség, és a találatbiztonság jelentett különbséget. Egyébként mindkettő halálos tudott lenni.

Egyre nyilvánvalóbbá vált a helybéliek túlereje. Etienne ordított, ahogy a torkán kifért, és célbavette a legközelebbi támadó lábát, majd tüzelni kezdett. A Mai térdtől lefelé megbénulva összerogyott.

Pár pillanatig még állták a rohamot, és ez elég volt arra, hogy a tér közepéről felhangzó morajlás hirtelen megállítsa a rohanó Maiokat, hogy visszanézzenek.

A máglya lobogó lángjainak fényében a szárnyashajó igazán impozáns látványt nyújtott ahogy lassan a fémtalpaira emelkedett, magával húzva a faketrecet is. Lassú piruettet írt le, és elindult feléjük. Ahogy kitört a tűz ölelő gyűrűjéből, lángoló fadarabok záporoztak szét minden irányba. A faketrec recsegett-ropogott körülötte, és a lassan széteső faalkotmány darabjai a rohanó Maiokra zuhantak.

X. Fejezet

Azok a Hochacitesek, akik józanok voltak, szellemekről és ördögökről kezdtek kiabálni, miközben fegyvereiket szanaszét hajigálva a legközelebbi menedék felé rohantak. Homat visszavonult, hogy újra csatlakozzon a többiekhez, s kitágult szemekkel figyelte a feléjük közeledő szellemhajó óriási tömegét.

Lyrának meg kellett löknie kissé, hogy végre elinduljon a cölöpkapu felé.

- Vissza az öbölbe, mindenki, mielőtt magukhoz térnek!

Olyan gyorsan mozogtak, amennyire csak lehetett, anélkül, hogy a sietős visszavonulás, a méltatlan szökés, vagy megfutamodás benyomását keltették volna. Olykor egy-egy arc bukkant fel, ahogy átrohantak az utcákon, de elég volt egy lövés, s máris becsapódtak az ajtók, ablakok.

Elérték a szűk átjárót, és gyorsan átmasíroztak rajta. Miután még nem tudott tisztán a palánk fölé emelkedni, a szárnyashajó hangosan addig zúzta és repesztette azt, amíg ripityára nem tört jónéhány masszív gerendát.

Etienne és a Tslak hátramaradtak a móló végénél, hogy ellenőrzés alatt tartsák a szárazföldet, amíg Lyra vízre kormányozza a hajót.

A szárnyashajó puhán visszaereszkedett a Skar vizére. Etienne lehajolt, hogy elkerülje a faketrec sértetlenül maradt részeit, és a fedélzetre ugrott.

Elégtétellel nyugtázta a felpörgő motor hangját, s a sugárhajtóművek ismerős dorombolását, azt, ahogy az erő újra átjárta s megbizsergette a hajó egész testét. Néhány fegyveres Mai kitört a cölöppalánk résein, de nem volt elég bátorságuk a támadáshoz. Ahogy a szellemhajó ismét normális hajó módjára viselkedett, a kezdeti félelmük elpárolgott, és megpróbálták visszaszerezni. Etiennenek nem akaródzott még egy lehetőséget adni nekik.

- Most, Tyl! Vidd gyorsan a társaidat a fedélzetre, mielőtt ezek újrarendezik a soraikat!

Míg Etienne hátrálva fedezte a Tslak visszavonulását, a merészebb falusiak lassan előrenyomultak.

Lyra gyors fejszámolást végzett, és elforgatta a kormányt, aztán előretolta a gázkart. A szárnyashajó kiszáguldott a Skar biztonságos világába, de nem olyan gyorsan, ahogy Etienne szerette volna. A ketrec ormótlan maradványai akadályozták a hajót, hogy a fémtalpaira emelkedjen. Távoli üvöltés hallatszódott a kikötőből, ahogy az üldözők rendezték soraikat.

A hajó szerszámai kőzött akadt egy speciális lángvágó, amivel vágni ugyanolyan jól lehetett, mint hegeszteni. Ezzel csak kis munkát jelentett megszabadulni a bőrszíjaktól, amelyek a faketrec egyes részeit rögzítették egymáshoz. Ahogy Etienne elvágta a szíjakat és a Tslak szétdobálták a gerendákat, jónéhány nyílvessző koppant a hajó hátsó felén. Végül hangos csattanással a ketrec alsó része is összeroskadt és hátrafelé sodródott a vízben. Az üldöző Maiok még mindig lőtávolon belül voltak, de addigra már Homat is belefáradt, hogy reagáljon a lövésekre.

Etienne akadozva mondta a mikrofonba:

- Rendben vagyunk, Lyra. Emeld fel!

A sugárhajtómű dorombolása éles sivítássá változott, ahogy a hajó a víztükör fölé emelkedett a talpain, és kényelmes hatvan kilométeres sebességgel robogott az Upriveren, messze maga mögött hagyva a megfélemlített Hochaciteseket, és ámuldozó suttogásra késztetve a Tslakat.

- Csodálatos, mesés! - motyogta Tyl, ahogy kikukucskált. - A hajó repül a vízen! Meg kell magyaráznotok, hogy hogyan működik!

Etienne megmerevedett, aztán ugyanolyan gyorsan meg is nyugodott. Tyl szavai felidézték benne Irquit nem túl kedves emlékét, azt a nyugalmat, amivel az tönkrevágta a hajó védelmi rendszerét.

De a félrevezetésnek nyoma sem volt a filozófus-tanár hangjában. Etienne bűnösnek érezte magát az ösztönös gyanakvása miatt.

- Ha ez téged boldoggá tesz! Elvégre jogod van megvizsgálnod azt, amit megmentettél. Megpróbálom nagyvonalakban elmagyarázni, de cserében neked is mesélned kell arról, ami az Uprivernél vár ránk, főleg annál a bizonyos Topapasirutnál, amit emlegettetek.

- Örömmel, Etienne. De ami a Topapasirutot illeti, nem sokat lehet róla mondani. Ahhoz, hogy megértsd, látnod kell.

- Még mindig biztos vagy benne, hogy nem jutunk túl rajta?

- Még mindig, igen, bár látva, hogy mit vittetek véghez az éjszaka, egyre kevésbé vagyok biztos benne.

Hát ez halvány remény, tűnődött Etienne. A további beszélgetéssel várniuk kellett reggelig. Etienne már iszonyúan vágyott a légkondicionált kuckójára. Lyra vezetett még egy félórát. Aztán már elég messze voltak mindenféle lézengő üldözőtől, hogy végre robotpilótára kapcsolhassanak.

Újra a megfelelő útvonalon hajóztak, és Etienne nem érzett túl nagy büszkeséget a lehetetlenül amatőr, de annál szükségesebb kitérő miatt, amiért Hochac kedves lakói voltak felelősek Némi szerencsével ez volt az első és egyben utolsó félbeszakítása az útjuknak.

Kénytelenek voltak beengedni a Tslakat a kabinba. Sokkal kényelmesebben érezték magukat odabent, lévén ott hasonló a hőmérséklet az otthonihoz. De Etienneben már nem motoszkált semmi kellemetlen gondolat. Egyrészt azért, mert túl fáradt volt. Másrészt, mert hetekig békésen aludt a Tslak között Kiérdemelték a bizalmát. Emellett ő és Lyra még mindig magukra zárhatták a kabint, és egyetlen kíváncsi Tsla sem tudta volna kikapcsolni a robotpilótát.

Felvirradt a párától csillogó, forró reggel, ami bűzlött a folyó kigőzölgésétől, de Etienne zavartalanul üldögélt Lyra mellett az apró étkezőfülkében. Tyl a padlón guggolt mellettük. A hordárok hátrébb étkeztek a raktároknál, ami most lakóhelyül szolgált számukra. Csatlakozhattak volna az emberekhez, de inkább a távolságtartás mellett döntöttek. Etienne tudni akarta az okát, s biztos volt benne, hogy csak valami egyszerű és nevetséges babona miatt kerülik a társaságukat.

- Szégyenlik magukat - magyarázta Tyl.

- Ah - Lyra elégedettnek látszott. Nyilvánvalóan ő is valami hasonló megállapításra jutott. - Amiatt, mert harcoltak?

- Ó, nem - Tyl majszolgatott a tányérjából, zömök, hatujjú kezével szilárd morzsák után kutatott. Redowlék már rég túl jutottak azon a ponton, hogy undorodjanak a Tslaktól, akik hosszú ormányukkal belekotorásztak mindenbe.

- Azért szégyenlik magukat, mert nem kaptak engedélyt arra, hogy végrehajtsák azt, ami a feladatuk lett volna.

- De hát megtették - vitatkozott Etienne. - Biztonságban vagyunk, és a hajót is visszaszereztük.

- Igen, de nem nekik köszönhetően.

- De ti tettétek ártalmatlanná az őrséget a kikötőben!

- Nekünk az volt a szándékunk, hogy mindenben segítünk, végig, az egész akció alatt, Etienne. Mégis, csak tanácstalanul álltunk, és néztük, ahogy ez a csodálatos hajó - meglapogatta a fémpadlót - jobban megvédte önmagát, mint mi tettük volna.

- De hát nem tehettetek többet annál, amit így is csináltatok - győzködte Lyra. - Nekünk is épp elég időnk maradt, hogy beindítsuk a hangstimulátort.

- Nem ez a lényeg. Tudatában vagyunk, hogy nem lettünk volna képesek elvinni a vállunkon a hajót a folyóhoz, de még csak lehetőségünk sem volt arra, hogy megpróbáljuk. Elvesztettük az érdemet, mert nem volt rá alkalmunk, hogy legyőzzük az ellenséget.

Lyra feszengett.

- Tudtommal ti egy békés nép vagytok.

- Igen, ez igaz.

- Akkor hogyan beszélhetsz olyan érdemről, amit harccal lehet elnyerni!

- Akár a vihar vagy egy kőomlás, a kijelölt ellenség is a természet egyik megnyilvánulása. Egy ellenség elpusztítása a saját civilizációnk védelmét jelenti!

Etienne élvezettel figyelte a felesége óriási zavarát.

- De a te ellenséged is a civilizáció nevében cselekszik!

- Így hát civilizált szabályok szerint is kell elítélni!

- Úgy érted, hogy Tsla értékrendszer alapján.

- Természetesen. Csak nem gondolod, hogy nekünk a Maiok értékrendszeréhez kellene alkalmazkodnunk?! - Hangja udvarias volt, de erőszakos. - Egy civilizált lény ösztönösen tudja, mit követel meg tőle a civilizált viselkedés.

- Ez úgy hangzik, mintha ránk is érvényes volna!

- Nem egészen: A mi erkölcsi normáink közel sem olyan rugalmasak.

- És érzel bűntudatot, amikor megölsz egy ellenséget?

- Természetesen. Az ellenség az, aki szabad akaratából lemondott a lelkéről. Mi mást érezhetnénk iránta, mint szánalmat?

- De ez, nem akadályozott volna meg abban, hogy minden Mait elpusztíts, akivel csak szembekerülsz?

- Természetesen nem, ha ellenszegültek volna, amikor mi a jogos tulajdonunkat akarjuk visszaszerezni, akkor figyelmen kívül hagyták volna a civilizált magatartás normáit, ily módon megértek a pusztulásra! Nem látok ebben semmi ellentmondást.

- Nincs is itt ellentmondás! - a feleségére pillantott. Lyra diktafonja folyamatosan rögzítette a beszélgetést, de ő nem nézett Tylre.

- Csak tisztázni akartam ezt a kérdést.

- Azt hittem - mondta Lyra csendesen - hogy a Tslak bűnnek tartják a gyilkosságot.

- Megölni egy civilizált lényt, az igen, az borzalmas bűn. De nincs erkölcsi akadálya, hogy megvédd magad egy civilizálatlan lény támadásával szemben, ez nem nagyobb bűn annál, mintha tetőt építenél, hogy távoltartsd az esőt.

- Minden tökéletesen világos - értett egyet Etienne. Elégedett volt. Egyértelművé vált, hogy kezdeti aggodalma a Tslak önvédelmét illetően teljesen alaptalan volt. Minden magasztos pacifizmus ellenére, abszolút alkalmasak voltak arra, hogy megvédjék magukat - ha szükség úgy hozza. Egy civilizált lény meggyilkolása bűn. De bárki, aki megtámad minket, az ugye civilizálatlan. Roppant agyafúrt!

És elég agyafúrt ahhoz is, hogy rombadöntse Lyra érzelmes elképzeléseit a Tsla társadalomról. Az általa annyira megkedvelt szőrös ormányosok sem voltak kevésbé vérszomjasak, mint akármelyik más primitív nemzet. Na igen, nem volt teljesen fair a dolog. De teljesen evidensnek tűnt, hogy Tslak képesek addig kínozni az áldozataikat amíg azok viselkedése meg nem felel a "civilizált" elvárásoknak. S ha valaki elfogadja ezt az értékszemléletet, annak könnyű dolga lesz eldönteni, hogy mit tekintsen gyilkosságnak és mit önvédelemnek...

Lyra tovább ostromolta Tyl újabb információkért, remélve, hogy még fel tudja támasztani a Tslak nemességébe vetett hitét. Etienne elment, hogy ellenőrizze a robot-pilótát, és hogy megnézze a többi Tslat és Homatot. Azt is közölni akarta a hordárokkal, hogy legalábbis az ő szemében óriási érdemeket szereztek azzal, amit Hochacban véghezvittek.

Több mint háromezer kilométerre voltak észak-északnyugati irányban a Steamer Állomástól és a távoli Skatandah-Deltától.

A felhőtakaró egyre vastagodott felettük, ami egy kis megkönnyebbülést jelentett a forróság és a pára után. A Barshajagad élesen szűkülni kezdett, a toronymagasságú falak alig engedték be a napsugarakat. Most már láthatóvá vált a völgy mindkét oldala, bár a Guntali-fennsík széle még mindig a messzeségbe veszett. De először érezték úgy, hogy valóban egy kanyonban hajóznak.

Előttük hullámzott a Skar másik óriási mellékfolyója, a Gaja. A két folyam találkozásán túl Tyl szerint a Barshajagad falai lélegzetelállító hirtelenséggel közeledtek egymáshoz, hogy elvágja őket attól a helytől, ahol a folyódémonok születnek, s amit mindenki Topapasirut néven ismert. Topapasirut után olyan ismeretlen tájak következtek, amit még Turput bölcsei sem láttak soha.

Még egy dolog meggyőzte Etiennet, hogy Lyra véleménye megváltozott a Tslakat illetően. Tyl hajnali alkalmazott harcászati filozófiáról szóló kiselőadása után, soha többet nem látta őt Tsla öltözékben, vagy abban az ominózus tógában.

Elérték azt a helyet, ahol a Gaja sűrűn és zavarosan ömlött a tisztavízű Skarba. A Tslak leírása pontosnak bizonyult. Elképesztően széles volt és halvány rozsdabarna árnyalatot nyert a színe. A Gaja szinte Amazonnyi mérettel rendelkezett, holott csak egy mellékfolyócska volt. Etienne már meg sem lepődött. Tslamaina már rég kimerítette a geológiai szótárát, ami a szuperlatívuszokat illeti.

A Gaja csatlakozásán túl a Skar gyorsan keskenyedett. Ezzel együtt a sodrása is erősödött. Alámerült hegyvonulatok és sziklák színezték fehérre a vizet - ilyennel most találkoztak először, mióta a hosszú upriveri utazásuk tartott. Vastag felhőréteg takarta felettük az eget, és Etienne ráeszmélt, hogy a folyónak ezt a részét miért nem tudta pontosan leírni egy egyszerű műhold.

Hétezer méterre felettük a Guntali széle szikrázott a jégtől és hótól. A peremszegélyek melyek csupán 250 méterre voltak egymástól, a kanyon feneke felé ereszkedtek meredek lejtőikkel. A távcsövön keresztül Etienne felfedezett egy csaknem függőleges falat négyezer méter magasan.

Lassan csordogáltak felfelé, így Etienne meg tudott vizsgálni néhány víz alatti mintát. Lyra a műszerfalnál ült, míg Etienne a fedélzeti laborban munkálkodott. Néhány Tsla érdeklődéssel szemlélte a kísérleti eredmények feljegyzését, Homat pedig félálomban szendergett a matracán a hátsó traktusban. Hirtelen az egész fémalkotmány vadul megrázkódott, majdnem ledöntötte Etiennet a lábáról. Valami nekipuffant a hajó jobb oldalának.

- Mi a pokol volt ez? - üvöltötte előre Etienne.

- Nem tudom! Valami nekünk jött alulról!

- Mit mutat a radar?

- Semmit! Ez nem a folyóból jöhetett!

Gyors gondolatok cikáztak a fejében. Akármi is ütközött ilyen durván, a radaron nem látszott. Tehát nem elölről kúszhatott feléjük. Szóval annak az izének hátulról kellett közelítenie!

Az is biztos, hogy az a szar nem szikladarab volt.

Homat hisztérikusan ordibált a tatról, így Etienne és a Tslak kirohantak a fullasztó hőségbe. Etiennenek egy pillanatra eszébe villant, hogy bárcsak nála lenne a pisztolya.

Nem mintha valamit is segített volna. Farkasszemet nézett egy lassan kiemelkedő sziklatömbbel, ami fekete obszidiánként fénylett a vízben. A szikla egyik ürege milliónyi nyáladzó kékesfekete foggal volt tele, úgy nézett ki, mint a bálnaszilák, csak vastagabbnak tűnt, és távolabb ültek egymástól.

- Lacoti! - nyüszített a félelemtől Homat. Etienne rögtön megértette, miért nem jelezte a radar ezt az undormányt, hiszen arra programozták a keresőt, hogy víz alatti sziklák, a zátonyok után kutasson, amelyek veszélyt jelenthetnek a hajó épségére. A szerkentyű meg vidáman figyelmen kívül hagyott minden szerves anyagot, ami a folyó fenekén várt rájuk szétterülve. A folyam elegendő élelmet biztosíthatott a Lacotinak, ami eddig kétségtelenül békésen lapult a Skar iszapjában, és tátott szájjal fogadott mindennemű táplálékot, amit a folyó felkínált neki.

Amíg valami meg nem zavarta, természetesen.

Ha a Lacotinak volna szeme, minden bizonnyal az óriási üreges gyomor hátoldalán helyezkedne el. A lény feléjük mozdult, de Etienne azonnal észrevette. A mikrofon felé kiáltott, s habár nem ijedt meg, semmi hajlandóságot nem érzett, hogy újabb pillantást vessen a Lacoti beleire. Lassan úszó lény lehetett, de bizonyára képes volt rákapcsolni az utolsó pillanatban.

- Lyra, van itt valami hátul, ami akkora, mint egy fél űrcirkáló! Vigyél ki minket innen!

- Mit gondolsz, mivel próbálkozom már mióta?! Én is látom a hátsó képernyőn! - szinte őrjöngött a dühtől. - Rövidzárlat van, vagy mit tudom én mi! Nem tudok sebességre kapcsolni!

- Ó, a francba! - motyogta. - Tyl?

A Tsla fatalista arckifejezést öltött.

- Nem vagyunk folyólakók, soha nem találkoztunk még ilyen teremtménnyel! Egyet tehetünk: imádkozzunk a szellemekhez!

Etienne megeresztett egy cifra káromkodást és berohant a kabinba. Mögötte a toronyhosszúságú nyelőcső egyre közelebb csúszott. A probléma egy része abból a tényből eredt, hogy a lény olyan iszonyú sebességgel szívta be a vizet, hogy nehéz volt a hajót ellentartani a szívóhatásnak. Ha nem a talpakon tartják a hajót és nem gyorsítanak, menthetetlenül lecsúsznak a Lacoti torkán, akár dugó a kanálisban. Elképzelése sem volt hogy mi ösztönözhette a lényt arra, hogy előbújjon az odújából. Talán a hajó motorja keltett valami zavaró vibrálást. De nem volt idő ezen töprengeni.

Elérte a pilótaülést és odébbtaszította Lyrát. Az nem tiltakozott:

- Biztonsági üzemmód?

- Már próbáltam!

Remegő ujjakkal matatott a billentyűk, gombok, kapcsolók között. A hátsó képernyők elsötétültek, és hallotta a víz visszhangját, ahogy lezúdult a szörnyűséges torkon.

A sugárhajtómű ismerős magas sivítása betöltötte a levegőt. Lyra a falhoz vágódott, a pilótaülés támlája pedig keményen belepréselődött Etienne hátába. Etienne egy pillanatig látni vélt egy vastag fekete szájat a fejük fölött... Aztán ismét kint voltak a fényben, és a hátsó képernyőn jól látszott a maguk mögött hagyott óriási száj. Bezárult, és a Lacoti elsüllyedt, akár egy sziget. A radar gyors jelzése tudatta velük, hogy nem vette őket üldözőbe, és végre felfedte a hínárszerű iszapos növényzetet is, melyek a masszív hátat borították. A gondolat, hogy egy Lacoti méretű lénynek is álcázására van szüksége, kijózanító volt. Minél hamarabb elérik a sekélyebb vizeket, annál jobb.

Ismételten átnézte a kijövő adatokat, mielőtt engedélyezett volna magának egy hosszú, megkönnyebbült sóhaj.

- Menj, és ellenőrizd az utasainkat!

- Ne parancsolgass! - vágott vissza a nő. - Tudom, mit kell tennem. Csak én nem vagyok olyan komputer-agyú, mint te, ennyi az egész!

Etienne óvatosan beszélt, tudatában annak, hogy Lyra a düh és hisztéria szélén áll.

- Amikor a gázkart próbálgattad, elfelejtetted feloldani a másodlagos biztonsági zárat a robotpilótán. Ezért nem működött a biztonsági üzemmód sem - magyarázta türelmesen, megnyugtatóan mély hangon.

- Tudom - motyogta a lány megsemmisülve. Etienne látta, hogy Lyra saját magára dühös, nem rá. - Láttam azt a valamit a képernyőn, és annyira megrémültem! Azt hiszem... kicsit pánikba estem...

- Akárkivel megtörténhetett volna - vigasztalta lágyan. Nem is ezt akarta mondani. Szerette volna esztelen kis őrültnek, szórakozott bolondnak nevezni, és magához húzni a remegő testét... Ehelyett csak nagyvonalú volt, és megértő. Lehetséges, hogy ez volt a legintelligensebb dolog, amit tett, mióta felkerekedtek a Steamer Állomásról? Ami igazán zavarta, hogy nem tudta, miért gondol ilyeneket...

- Megyek, és végigfutattok egy teljes ellenőrző programot - mondta végül. - Ez az izé, ami a hajó alól jött, jó kis megrázkódtatást jelenthetett az öreglánynak. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy semmi sem lazult ki, hogy minden a helyén van.

A lány bólintott.

- Én meg vetek egy pillantást a rakodótérre. Néhány percig volt csak távol, hamarabb visszatért, mint Etienne várta. Arckifejezése megijesztette.

- Etienne borzalmas dolog történt!

- Micsoda?! - megpördült a székével, és hitetlenkedve méregette Lyrát. - Hiszen időben helyrehoztunk mindent!

- A hordárok közül az egyik... Uon volt a neve... amikor sebességre kapcsoltál, én is nekivágódtam a falnak, olyan gyorsan történt minden... A többiek a fedélzeten voltak, tudod, de Uon fent állt, az árboc mellett... Amikor kilőttünk előre, elvesztette az egyensúlyát és... betört a koponyája. Meghalt!

Etienne ujjai szinte elfehéredtek, ahogy a székkarfát szorította.

- De hát nem volt más választásom - dörmögte. - Még egy pillanatnyi késlekedés, és uzsonna lett volna belőlünk.

- Már megmagyaráztam Tylnek, és a többieknek. Tökéletesen felfogták. Csak... lenne egy kívánságuk.

Etienne nem pillantott fel.

- Mit akarnak?

- Szeretnék, ha megállnánk valahol a közelben éjszakára, hogy megfelelő módon elbúcsúztassák Uont. A részleteket még nem tudom de nyilvánvalóan sok rituális dolgot tartalmazhat a ceremónia. Azt akarják, hogy valahol a part mentén vessünk horgonyt.

- Feltételezem, majd csak találunk valami csendes helyet. Ennyit igazán megtehetünk. Nagyon sajnálom, Lyra.

- Ez ugyanannyira az én hibám is volt - ragyogott fel Lyra mosolya. - Ezt ők komor tisztelettel el is fogadták. Azt hiszem, valami egészen fantasztikus módon kezelik a halál kérdését.

Etienne hirtelen felnézett.

- Ha ez a szociális érettségük jele, hajlandó vagyok felülbírálni az álláspontomat!

Szkeptikus véleménye nem tette Lyrát boldogabbá.

Estére találtak egy apró öblöt, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy óriási, vízzel feltöltött gödör, melyet a Skar örvényei alakítottak ki a part mentén. Az éjszakai égbolt egyhangú csillagtalanságával megfelelő hátteret nyújtott a gyászszertartásnak. A tömött, összefüggő felhőtakarónak volt mindez köszönhető, ami szürke bolyhos ponyvaként húzódott a Guntali egyik szélétől a másikig.

Lyra lassacskán túljutott a bánatán, ahogy belefeledkezett a jegyzetelésbe, és megpróbált minden apró részletet rögzíteni a hajó fedélzetén rendezett rituáléból. A ceremónia különös fáklyákat és porokat is igényelt, melyeket az előrelátó Tslak hoztak magukkal, ezenkívül mindenféle gyászos nyekergést, kántálást, amivel a halottaktól búcsúztak.

Miután nem kívánt benne részt venni. Homat inkább lemondott a fedélzeten lévő matracáról, s a hajóorrba vonult elmélkedni. Ott gunnyasztott, és a korláthoz lapulva rigmusokat mormolt Mai nyelven a foszforeszkáló motocrullereknek, ezeknek az apró, szupergyors kagylószerű állatkáknak, amelyek csodálatos fényörvényeket hoztak létre a hajó árnyékában.

Mivel ténylegesen kevesebb érdeklődést mutatott az őslakosok szokásai iránt, mint a felesége, Etienne is inkább kabinjuk megnyugtató kényelmét választotta.

Olvasmányaiból Lyra riasztotta fel, amikor beviharzott az ajtón. Odabotladozott hozzá, s csupán azért nem rogyott össze, mert Etienne erős karjai megtartották. Betegnek látszott.

- Mi van veled, Lyra, mi a baj? - Lyra nyitva felejtette az ajtót, így a monoton kántálás beszűrődött a kabinba.

- A szertartás... - suttogta, és szinte fuldokolt a szavaktól.

A kíváncsiság kezdett felülkerekedni rossz előérzetén, ahogy elhagyta a kabint s a tat felé vette az irányt, A fáklyák imbolygó fénye bevilágította a fedélzetet, ami megmagyarázta azt a nyomasztó hangulatot, amibe Lyra került. Amikor szeme elé tárult a látvány, az ő reakciója ugyan kevésbé volt heves, mint Lyráé - mivel már nem táplált túl nagy reményeket a Tslakat illetően, így kevésbé tudott csalódni bennük -, de a látvány őt is megdermesztette.

A Tslak mélységesen belemerültek a szertartásba, és egyedül Tyl szakított időt arra, hogy üdvözölje őt. Tyl is zavarban volt, ez némileg enyhítette a vértől csöpögő szájának látványát.

- Lyra oly gyorsan itt hagyott minket. Remélem, nem sértettük meg.

Etienne felfigyelt az alig átlátszó diplomáciai fogásra.

- A feleségem látta, hogy hogyan végzitek a szertartást, és úgy érezte, ti sokkal nemesebbek vagytok, mint sokan az embertársaink közül. A gyarlóság sok ember öröksége.

Tyl ormánya tekergőzött, és meleg, együttérző szemei az ajtó felé fordultak.

- Értem. De te másként érzel, igaz?

- Szokás szerint. Nem helyeslem, amit tesztek, de nincs is jogom elítélni. Lyra sem tenné, ha nem felejtené el időnként, hogy a dolgokat egy tudós, ne pedig magánember szemével figyelje.

- Sajnálom - folytatta Tyl - ez része a szertartásunknak. Ezt mindig még a halál napján meg kell tenni, olyan gyorsan utána, amennyire csak lehet, mert máskülönben...

Etienne félbeszakította.

- A tények önmagukért beszélnek, Tyl - képtelen volt levenni a szemét a fedélzeten folyó eseményekről. - Ez egy olyan szokás, ami merőben eltér a mi hagyományainktól.

- Ezt megértem - hátramutatott a kezével. - Uont nagyon szerették a barátai. Nem is tudják elképzelni, hogy az örökkévalóságnak adjuk a lelkét anélkül, hogy kimutatnánk a ragaszkodásunkat még a halála után is.

- Mi is hasonlóan érzünk, de hm, hogy is mondjam, a szeretetünk kimutatása nálunk kevésbé kötődik ennyire a holttesthez...

- A szokások különbözőek, Etienne. De ha megbocsátasz, most csatlakoznom kell társaimhoz, különben a távozó lélek engem nem sorol többé a barátai közé!

Etienne rámutatott.

- Véres az arcod!

Tyl letörölte a kézfejével.

- Ez az eredménye a rituális kapcsolattartásnak. Etienne otthagyta az ünnepséget, visszatért a kabinba, és bezárta az ajtót. Lyra az ágyon ült, tekintetével mereven követte a képernyőn villogó apró zöld pontokat. Kételkedett benne, hogy fel is fogja a szavak jelentését. Leült mögé, és mindkét kezét szelíden a vállára tette.

- Tudom mit érzel - mondta tanácstalanul. - Mindig szomorú, ha az ember illúziói szertefoszlanak...

- Csak a remény - motyogta összefüggéstelenül. - Úgy bíztam bennük! Azt hittem, sikerült messze jutniuk mindenféle technikai trauma nélkül.

- De hát messze jutottak! - a legnagyobb meglepetésére azon kapta magát, hogy védelmébe veszi a Tslakat. - De ez akkor is egy idegen kultúra, Lyra. Nem tévesztheted ezt szem elől, úgy, hogy közben kompromisszumot kötsz a tudományos megfigyeléseid eredménye és a személyes érzelmeid között! Nem antropomorfizálhatod őket annál jobban, mint ahogy ők befogadnak téged!

- Ha meg is próbálkoznék ezzel - suttogta -, akkor is reménytelen lenne.

- Arra is rájöttem, hogy sokkal részletesebben kellene beszámolnod a Tslak temetkezési szokásairól, mint eddig bármiről. Ez jelentené az eddigi személyes hangvétellel való kiegyenlítődést. Az egyensúly nagyon fontos. Segít megőrizni a tárgyilagosságodat. Különben el fogod hanyagolni a kutatásaid hátralévő részét! Rengeteg időt fogunk még közöttük tölteni!

- Természetesen igazad van - egy darabig a diktafon gombjait babrálta, majd visszafordult hozzá. - Nincs más választásom, igaz?

- Mint Lyra Redowlnak, úgy van. Mint xenológusnak, aki itt most minden olyan xenológust képvisel, akik nem jöhettek el erre az útra, úgy nincs.

Bólintott.

- Nem volt helyes elmenekülnöm Tudhattam volna, hogy ennyi új információ és szokás között mindig akad egy-két megrázó is.

- Persze nekem könnyebb a dolgom A kövek ritkán döbbentik meg az embert!

Elmosolyodott, de nem azért, mintha a bemondás olyan szellemes lett volna, hanem mert férje vette a fáradtságot, hogy megpróbálja felvidítani.

- Csak egészen egyszerűen emberek vagyunk, Lyra.

- Igen, és a Tslak nem azok Egy pillanatig ezt figyelmen kívül hagytam. De soha többé nem fogom elfelejteni.

- Vigyázz, nehogy most átess a ló túloldalára! Akármit is gondolsz a szokásaikról emberként, ők akkor is szeretetreméltó lények, és a barátaink Tyl az, aki mindig is volt: egy értelmes, tanult, önzetlen barát.

- A maga módján igen, Etienne. Igazad van. Hibáztam.

Etienne elfordult, mert zavarba jött a beismeréstől, mint mindig, amikor sikerült egy kis csatát nyernie a kétszemélyes hadviselésükben. Volt itt valami mély ellentmondás, amit nem értett. Elindult a hátsó fedélzet felé, miközben magában motyogott.

- Végülis, legalább egyszer sikerült közös nevezőre jutnunk...

A rituális halottgyalázás semmivel sem barbárabb, mint azok a szertartások, amelyeket ősi primitív kultúráknál figyeltek meg...

Ugyanakkor sajnálta is Lyrát és örült, hogy nem kell osztoznia vele abban a fegyelmezettségben, amit most rákényszerített. Eszébe véste, hogy szóljon Tylnek, ha netalán valami végzetes baleset érné őt, vagy a feleségét, akkor az emberi szokásoknak megfelelően temessék el őket.

Jó néhány nap telt el, mire Lyra újra rászánta magát, hogy szóba álljon Tyllel, vagy bármelyik más hordárral. Azok tiszteletben tartották megrökönyödését, és megtartották az általa kiszabott távolságot - habár ezt igen nehéz volt kivitelezni a szárnyashajó szűk korlátai között. A Tslak lefoglalták magukat azzal, hogy megpróbálták elsajátítani a hajóról való horgászás művészetét, amit eddig nem volt alkalmuk gyakorolni a felső-Aurang hajózatlan vizén.

Most már ötezer kilométerre északra voltak a Steamer Állomástól, és fogalmuk sem volt róla, hogy még milyen hosszú út vár rájuk. Nem tudhatták, miután a műhold csak elnagyolt képet adott az északi féltekének erről a részéről.

A hőmérséklet visszazuhant arra a pontra, amikor Homat már arra kényszerült, hogy hosszú kezeslábast öltsön magára, hogy kényelmesen érezze magát a harminchat fokos "hidegben".

Az időjárásnál sokkal nagyobb figyelmet érdemelt a Barshajagad látványos összeszűkülése. A toronymagasságú falak szinte összezárultak a folyó felett, melyet csatorna méretűre zsugorítottak. A sodrás egyre erősebbé vált, ami jelentősen lecsökkentette a sebességüket, még úgy is, hogy a hajó pusztán a két fémtalpával érintkezett a vízzel.

De Etienne alig tudott az adatokra figyelni, annyira lenyűgözték a kanyonfalak, melyek hétezer méterről zuhantak meredeken a vízbe. A szurdok páratlan óriásai elég szilárdak voltak ahhoz, hogy ellenálljanak a viharos szél és a víz eróziós tevékenységének. Ami egyedül az égboltra emlékeztette csak egy keskeny sáv volt már, de azt is örökös felhőréteg borította - a való világ elmosódott határaként.

Valahányszor elkanyarodott a folyó, visszapillantva a sziklaóriásokra, úgy tűnt, azok elnyelik a visszatérés utolsó reményét is. Ebben a természeti ősbirodalomban a szárnyashajó aprócska dióhéj volt csupán, ami még állhatatosan küzdött az áramlással.

Redowlék átvették a robotpilótától az irányítást, mert képtelenek voltak megbízni az automata rendszerben. Ha csak egy kicsit is veszítettek a sebességükből, fennállt a veszélye annak, hogy a folyó egyszerűen nekivágja a könnyű darualumínium hajótestet az egyik gránitfalhoz, olyan könnyen, mint egy tojáshéjat.

XI. Fejezet

Két nappal korábban fedezték fel, hogy a sebességük veszedelmesen csökken.

Lyra benyitott a pilótafülkébe, és álmos szemeit dörgölve megpróbálta gondolatait összeszedni.

- Etienne, ez így nem mehet tovább. Már mindketten túlpörgettük magunkat, és fogalmunk sincs, meddig tart ez még így!

Etienne a markába köhögött, és fanatikusan meredt az előttük habzó vízre.

- Azt hittem, ez az átkozott út mostanra kiszélesedik! Egyszerűen ésszerűtlen! Ekkora mennyiségű víznek, ami ilyen sebességgel ömlik lefelé, muszáj lenne szélesebb kanyont vágnia! Erre tessék!

Lyra csendesen mosolygott magában, aztán félig ásított, ahogy egy futó pillantást vetett a műszerfalra, és azt kívánta, bárcsak lenne egyetlen árva gomb, vagy billentyű, ami egy csésze kávét szolgáltatna neki, de sajnos, a legközelebbi forró fekete lé több fényévnyi távolságra volt.

- Nézd meg te is! - Etienne megérintett egy gombot, anélkül, hogy levette volna a szemét a folyóról.

Lyra áhítatosan pislogott a kijelzőre. Meleg, feketekávé helyett a folyó örvénylett előtte.

- Hihetetlen - motyogta.

- Igen, hihetetlen. Nincs hajó, ami kibírna ilyen mértékű sodrást!

- És mi lenne, ha a repellereken próbálnánk folytatni az utat?

- Ne is akarj rábeszélni! Igazán kedves, hogy ezt javaslod, de túl kockázatos... néhány óráig bírnák csak, nem tovább. Elvégre arra tervezték őket, hogy átugráljanak a zugokon, meg a zátonyokon, nem pedig folyamatos utazásra. Előbb-utóbb kimerítenénk az energiatartalékokat, és valószínű, hogy az Upriveren feljebb ugyanilyen helyzetbe kerülnénk. Nem kísérelhetjük meg... - valami káromkodást mormogott még az orra alatt.

- De hát nem hagyhatjuk itt abba! Már túl messze jutottunk ahhoz, hogy feladjuk! - Lyra a konzolnak támaszkodott. - Tudom, mennyit jelent ez számodra, Etienne. De nem kockáztathatjuk az életünket!

A férfi rámeredt.

- Úgy gondolod, hogy ez élet?! Váratlanul egy hang szakította félbe őket.

- Véletlenül kihallgattam a beszélgetéseteket. Lenne még egy megoldás. Hosszú ideig töprengtem rajta, hogy megemlítsem nektek, mert nem hittem, hogy meg lehet csinálni. De láttam, mire képes a szellemhajótok.

Etienne hátra sem fordult, csak lemondóan kérdezte.

- Miféle megoldásról beszélsz, Tyl?

- Emlékeztek arra, a keleti falat átvágó hasadékra, amit előző nap hagytunk magunk mögött?

- Nem. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy a tájban gyönyörködjek!

- Én a feljegyzéseimen dolgoztam - tette hozzá Lyra.

- Én végig a Barshajagadot figyeltem. Csodálatos! Láttam egy csapást a keleti falon. Ez abban a hasadékban végződik, amiről beszéltem.

Én már jártam ott ezelőtt! De eddig nem láttam értelmét, hogy említést tegyek róla, nehogy megzavarjalak benneteket a munkában. Akkoriban mi is hajóval jöttünk És most itt az alkalom, hogy megpróbáljuk azt az utat, különben mindennek vége.

- Csapás?... én nem... de, mintha... várj egy percig! - dünnyögött Lyra, miközben próbált visszaemlékezni. - Én láttam valamit! De azt hittem, az csak egy ősi folyó-meder volt.

- Pedig az egy ösvény, Tudós Lyra. Kereskedő út!

- És hová vezet?

- Fel! Fel a fennsíkra! De nem a Guntalira. Magasabbra ugyan, mint Turput, de alacsonyabbra, mint a Guntali. Elég magasra, hogy a Tslak meg tudjanak ott élni. De ez a ösvény meredekebb és veszélyesebb, mint az, ami Turputba vezetett.

- Mennyire veszélyes?

- Épp eléggé, hogy meghiúsítsa számos utazó tervét... de Topapasirut fölé emelkedik!

Etienne előrebökött a szűk, lehetetlenül mély kanyonba...

- Azt hittem, ez a hely volt Topapasirut!

Tyl tagadó mozdulatot tett, miközben csendesen mulatott magában.

- Nem. Ha fel tudnád mérni ellenfeled erejét, legyőzhetnéd... de te nem is tudod, mivel állsz szemben! De ha úgy gondoljátok, hogy fel akartok oda jutni, csak ez az egy út van!

- Egyre csökken a visszatérés esélye, Etienne - emlékeztette Lyra. - Minden egyes órával egyre több energiánk fogy, és egyre kisebb távolságot vagyunk képesek megtenni. Ki sem tudjuk számítani, hogy hol lesz az a pont, ahol azon kapjuk magunkat, hogy kész, vége, kaput!

- Szóval azt mondod, hogy van egy út, amivel meg lehet kerülni a Topapasirutot, Tyl?

- Hogy megkerüljük, az biztos. De hogy odajutunk... ezt nem tudom, még soha nem jártam azon a helyen. De ha az ösvény mellett döntesz, itt kell hagynotok a hajótokat, legalábbis, amíg...

- Itthagyni?! Hol?!

- Forduljunk vissza az ösvény végéhez! Eddig nem hittem volna, hogy ez megoldható, de a hajótok képes úgy szárnyalni, akár egy madár!

Etienne Lyrára nézett.

- Ez a te boltod, Etienne, neked kell döntened. Te vagy a geológus!

- A hidrológia viszont nem az én szakterületem! - visszanézett Tylre.

- A keleti falat mondtad?

A Tsla bólintott. Etienne a műszerfal felé fordult. Nehogy az áramlat oldalba kapja a hajót, óvatosan felemelte a törzset a fémtalpakra, és ügyesen megfordította a levegőben, majd finoman visszaeresztette a víz színére. A hajó éles szögben megdőlt, ahogy újra a vízhez ért. Miután rengeteg energiát felemésztett a manőver, hagyta, hadd haladjanak a sodrással, amíg az energiacellák újra feltöltődnek.

- Ez az utolsó lehetőség, Etienne! És muszáj megnéznünk azt, amiért elindultunk!

- Ezt én is tudom a francba! De a kanyonnak akkor is ki kell szélesednie valahol! Lehetetlen, hogy ez az egyetlen út vezessen a sarkkörig! Túl nagyfokú az eróziós hatás! Muszáj, hogy legyen valamilyen geológiai rendellenesség felettünk!

- Lehet, hogy ez egy másik vízesés, olyan, mint a Cuparaggai Turput felett?

- Nem. És ebben szinte teljesen biztos vagyok! Itt a víz nem úgy viselkedik, és semmi nyom nem utal váratlan emelkedésre ezen a ponton. Ebben a kérdésben a fotogrammetria elég megbízható. Pont emiatt nem fér a fejembe ez a szokatlan erősségű áramlat. De ha a Topapasirut a legszűkebb része a kanyonnak, meglátjuk milyen messze fekszik az Uprivertől... talán át tudunk kelni fölötte a reppelereken!

A nap közepére visszaértek a sziklafal Tyl által említetett pontjához. Etienne ismét a fémtalpaira emelte a hajótestet, majd egy, a vízből magasan kimeredő zátony tetejére ültette, hogy a víz sodrása ne érhesse el.

A hasadék, amire Tyl célzott, inkább törésnek látszott a Barshajagad testében, óriási, a semmibe vezető kanyonnak.

Amit Lyra ősi folyómedernek nézett, nem volt egyéb egy jól kitaposott ösvénynél.

- Itt fogunk felmászni - jelentette ki Tyl határozottan. - De meddig?

- Néhány napig.

- Homat nem fog tapsikolni örömében, az biztos! - motyogta Etienne.

- Miért nem hagyjuk itt, hogy vigyázzon a hajóra? - vetette fel Lyra.

- Tényleg! Itt marad valamelyik hordárral. A saját felszereléseinket talán még mi is elbírjuk. Nem hinném, hogy nagyon sajnálna lemondani arról a lehetőségről, hogy lássa a "folyódémonok szülőhelyét"!

- Én veletek tartok, a többieket pedig hátra hagyjuk, mert én nem bízom a Maiban - rendelkezett Tyl.

- Homat felbecsülhetetlen - válaszolta Etienne. - A segítsége nélkül most nem lehetnénk itt!

- A kedvessége és alázata kétszínű!

- Ebben az esetben azt hiszem, tévedsz, Tyl - avatkozott közbe Lyra. Ez volt az első alkalom, hogy Etienne látta őt nyíltan szembeszegülni egy Tsla véleményével.

Tyl a közömbösség jelével válaszolt.

- Akkor utasítani fogom Swd-et, hogy tartsa szemmel. Amíg vissza nem térünk, ügyel majd a tulajdonotokra,... és Homatra.

Kis erecske csörgedezett a kanyonban, ami meredekebbnek bizonyult minden eddig megmászott sziklafalnál. Ahogy fogytak a méterek, úgy csökkent a hőmérséklet is. Már Redowlék is rákényszerültek, hogy hosszú kezeslábasaikba bújjanak, amíg Tyl és a hordárok rendbeszedték köntöseiket és tógáikat. Mivel itt igazán nem remélhették, hogy összeakadnak egy helybelivel, akivel csereberélni tudnának, magukkal kellett, hogy cipeljék a teljes élelmiszeradagjukat.

Szinte a felhők magasságáig másztak. Ötezer méter magasan Lyrának már gondot jelentett a levegővétel, habár ezt inkább a szokatlan megerőltetésnek tulajdonították, mint a magasságnak.

Ahogy felkúsztak a csapáson, a vastag felhőréteg egy pillanatra szétnyílt Toronyként magasodott előttük a hegy, a Guntali széle mellett.

Ahogy lepihentek, Etienne jobban szemügyre vette a hegycsúcsot.

- Tizenegyezer méter magas, és a legnagyobb része fagyott.

- Aracunga - bólintott Tyl.

Etienne azt is észrevette, hogy valamennyi Tsla a legmelegebb ruháját viseli. Több mint kétezer méterrel jártak feljebb Turputnál, és ezzel a Tslak ökológiai életterük felső határához értek. Bár tudtak magasabbra is mászni, nem szívesen tették.

Néhány nappal az állandó keleti irányba mászás után északra fordultak. Etienne azt várta, hogy a Tslak tartani fogják ezt az irányt, de tévedett. Újabb nap elteltével nyugat felé vették útjukat, és estére újra fülükben morajlott az ismerős robaj.

Egy másik vízesés jelenlétét feltételezték, mondjuk egy ötezer méter magasról lezúduló vízmennyiséget. De nem láttak vízesést, és Tyl kíméletlenül hajtotta őket tovább, előre.

Etienne már tényleg nem tudta, mit gondoljon. Találgatásaira rendszerint tagadó választ kapott. Akkor ez kell, hogy legyen minden vízesés őse dörmögte végül. A negyedik napon a mennydörgés olyannyira hangos volt, hogy csak kézjelekkel tudtak kommunikálni egymással.

Redowlék még tudtak egymásnak üzengetni a csuklójukra erősített komputer segítségével, de a Tslaknak nem volt ilyen csodálatos készülékük, így mindent mozdulatokkal kellett kifejezniük.

Fokozatosan minden nyirkossá vált körülöttük, s a sziklák is alattomosan csúszósak, nyálkásak voltak De amint áttörtek a mindent elborító párarétegen, az égbolt felettük újra tisztán ragyogott.

Etienne hiába kutatta a jelét a várva várt vízesésnek Csak akkor oldódott meg a rejtély, amikor elérték a szakadék szélét.

Szabályosan "felfelé" esett az eső. A Barshajagad szűk torkába belekényszerítve, a Skar teljes terjedelmével egy éles kanyart írt le. Ennek eredményeként a váratlan irányváltoztatásra késztetett sebesen örvénylő folyó szüntelenül ágyúzta a sziklafal északi oldalát, lassan mélyítve, formálva az Aracunga-hegység lábát. Ez okozta a szemerkélő esőt, ami szinte porzott a tiszta levegőben, és eláztatta a kiálló gránit tömbökbe csimpaszkodó megfigyelőket.

A szilárd alapkőzet szinte rengett a megvadult folyó uralma alatt.

Tyl lelkesen gesztikulált, noha minden leírás feleslegesnek bizonyult: a fantasztikus látvány önmagáért beszélt.

Etienne ráeszmélt: ez hát a Topapasirut, minden "folyó-démon szülőhelye". Tudta, jól tették, hogy Tylre hallgattak - nincs hajó, ami képes lenne átjutni ezen a helyen. Még a szárnyashajó sem tudna olyan magasra emelkedni a repellereken, hogy elkerülje az örvényeket.

Túl a kanyonon, a szakadék túloldalán emelkedett egy átalakult kőzettömeg, ami mellett még az Aracunga is eltörpült.

- A Prompaj! - üvöltötte tájékozatásképpen Tyl Etienne fülébe. Etienne a műszerre pillantott.

- Tizennégyezer kétszáz méter ! - hüledezett, miközben Lyra orra alá dugta a mikro-komputert. - Egyszerűen lehetetlen! Azt hiszem, valaha a két hegycsúcs közelebb volt egymáshoz, mint most. Látod, hogyan fordul élesen nyugatnak a folyó, mielőtt megint délnek venné az irányt?

Tslamaina szeizmikusán most stabilnak tekinthető, de néhány évezreddel ezelőtt iszonyú földrengés rázhatta meg ezt a vidéket! Látod a csuszamlás nyomait? - egy különös rétegre mutatott a kanyonfalon.

- A felszínnek ez a része keleti irányba csúszott. A déli részek pedig nyugat felé. Az eredmény pedig a Skar északi harmadának elmozdulása lett, néhány kilométernyire keletre. Na, hát igazán örülök, hogy nem akkor jártunk errefelé!

Lyra mohón kapott a mondaton.

- A magam részéről most sem vagyok boldog, hogy itt vagyunk! Menjünk innen! Fázom és már teljesen bőrig áztam!

Pár percig még elidőztek ott, hogy Etienne tudjon néhány felvételt készíteni. Aztán visszafordultak az ösvény felé. Elhagyták a felhőket, a meredek hegyoldalakat, a Topapasirut mennydörgését, és a mindezek fölé magasodó hegytömböt, Prompajt.

Éjszakára egy kis barlangban vertek tábort, s a vidáman pattogó lángok mellett szárítgatták magukat és ruházatukat. Etienne érdeklődéssel figyelte, ahogy a hordárok nekiálltak kurkászni egymást.

Az emberpár alig szólt egymáshoz. Nem volt min töprengeni. Az expedíciójuk itt végetért. Falnak ütköztek, ha nem is kőfalnak, de vízinek annál inkább.

Amikor a teherhordók befejezték végre a vakarózást, és visszabújtak nedves gúnyáikba, körbeülték a tüzet. Tyl szónokolt, míg társai falatoztak.

- Mi a szándékotok, Tudós Etienne? Mihez fogtok most? Van még valami a szellemhajó birtokában, amit még nem láttunk, és ami képes bennünket átvinni a Topapasiruton?

- Nincs - válaszolta Etienne savanyúan. - Vannak más masinák, melyek madarakat megszégyenítő kecsességgel repülnek, de hát azok most nincsenek itt Annak idején a hajót választottuk az expedíció eszközéül. Ez mindenünk. Igazad volt, Tyl ne haragudj, hogy kételkedtem a szavadban.

- Te akkor még nem tudhattad, mit jelent a Topapasirut név! Senki nem hiszi el, amíg nem látja.

- Akkor ez minden, - Lyra korántsem volt annyira csalódott, mint a férje, habár igyekezett, hogy minél együttérzőbbnek tűnjön a hangja. Ha nem tudnak továbbmenni, akkor végre kénytelenek lesznek visszafordulni, és ő tovább folytathatja kutatásait a Tslak között...

- Téged egy geológiai jelenség tudott csak megállítani, Etienne! Gondolj arra, mit fog kiváltani a kollégáidból, amikor leírod nekik ezt a helyet! Meg aztán egy nap talán visszatérhetünk ide repülővel...

Etienne a barlang szikláit méregette. Most viszont dühösen pillantott fel.

- Biztosan el lennének ragadtatva! De ez akkor sem jelenti a kutatásaim befejezését!

- Etienne - mondta Lyra lágyan. - Nem juthatunk át ezen a vízesésen. Te magad ismerted el az előbb!

- Egy nyavalyás folyó akkor sem fog feltartóztatni! Még egyszer meg kell vizsgálnom mindent!

Lyra pislogott, aztán visszadőlt a hálózsákjára.

- Talán reggelre felfogod.

- Talán.

De nem, akkor sem tudta elfogadni a kudarcot! De megpróbálta magában tartani keserűségét, és tovább tűnődött, míg Tyl Lyra közelébe csúszott.

- Mi bántja Etiennet?

- Boldogtalan, mert tudja, hogy nem mehetünk tovább. Ez pedig azt jelenti, hogy befejezetlenül kell hagynia a munkáját.

- De hát ez nem az ő hibája! Nincs út, ami keresztül vezetne a Topapasiruton! A természet felett neki sincs hatalma! Ezt nem úgy kell felfognia, hogy valami legyőzte...

- Ezzel ő is tisztában van, Tyl. De Etienne makacs és iszonyú kitartó. Mindig is az volt.

- Látom. Egy Tsla tudós már rég beletörődött volna a megváltoztathatatlanba. Az effajta gyötrődés nagyon káros a lélekre!

- Lehet, de néha segít ez az állhatatosság. Előfordul, hogy akkor is eredményre vezet, amikor már minden kilátástalannak tűnik. Én már tapasztaltam ilyet. A mi szakterületünkön Etienne és én nagy tiszteletet vívtunk ki magunknak. Mi ott is sikereket értünk el, ahol mások kudarcot vallottak. Többek között ezért küldtek minket erre az expedícióra. Hidd el, Tyl, a makacs kitartás néha a józan ész felett is diadalmaskodik!

- Nem tudom megérteni, miért nem inkább a lélek és a szellem békéjével foglalkoztok! Becsülöm az állhatatosságot, de fel nem érhetem ésszel!

Amikor visszatértek a folyóhoz, rövid, de örömteli viszontlátásban volt részük. Homat meg sem próbálta eltitkolni megkönnyebbülését, amikor meglátta pártfogóit.

- Minden nap - suttogta később Lyrának -, külön megpróbáltatás volt ezzel a szörnyeteggel! Állandóan brummogott meg kántált magában! Minden épelméjű lény megőrül tőle, az biztos! De ti találtatok valamiféle utat át a Topapasiruton?

- Nem, nem találtunk.

Lyra legnagyobb meglepetésére Homat letörtnek látszott.

- Azt hittem, te örülni fogsz a hírnek, mivel ez azt jelenti, hogy vissza kell térnünk a Skatandah forró területeire. Nem is hiányzik?

- De igen nagyon hiányzik, de már én is beleéltem magam a ti elképzeléseitekbe, és most nagyon-nagyon csalódott és szomorú vagyok!

- Szép, hogy ezt mondod, Homat - igazán nem várt ilyen mély érzelmeket egy Maitól.

Nem színészkedett Valóban megrázta, hogy az utazásuk végetért. Homlokát ráncolva nézett a behúzott vállal elsomfordáló vezetőjük után.

Etienne épp elmélyülten beszélgetett Tyllel, és élénkebbnek látszott, mint bármikor az elmúlt napokban. Odasétált és csatlakozott hozzájuk.

- Mi az oka a nagy izgalomnak?

- Te mondd el neki! - javasolta Etienne Tylnek, és vonásai elárulták, hogy valami egészen különleges dologról van szó.

- Az Aracunga hegység keleti oldalán - magyarázott Tyl - fekszik egy Tsla kereskedőváros, Jakaie. Én magam ugyan még nem jártam ott, de a turputiak közül sokan ismerik Azt beszélik, túl Jakaien és a hegyeken, a folyó újra hajózhatóvá válik. Ha valahogy át tudnátok vinni a hajót arra a helyre, biztonságosan folytathatnátok az utazást - feltéve, ha a szóbeszéd igaz.

- Ez azért egy elég bizonytalan "ha"!

- Talán nem - dünnyögte Etienne. Feszült és élénk volt a felmerült lehetőségtől. - Talán meg tudnánk oldani a hajó odaszállítását.

Egy hosszú pillanatig csak nézte a férjét. Aztán pillantása visszasiklott a meredek ösvény alsó részére, ami nem ígért mást, csak kimerítő tortúrás kapaszkodást fel, a kanyon oldalán.

- Naná, hogy meg tudjuk oldani. Csak felkapjuk a hajót a vállunkra, és felcipeljük ötezer méter magasra! Tényleg elment az eszed?!

De még az ő szkepticizmusa sem tudta lelohasztani Etienne lelkesedését.

- Nem, én már kitaláltam milyen úton-módon lehetne ezt megoldani! A szárnyashajó ultrakönnyű anyagból készült, maga a hajótörzs például üreges karbonszálakból... A durvább pontokon pedig használhatjuk a repellereket is.

- És energiát honnan veszel hozzá?! - vitatkozott Lyra. - Az energiacellák már teljesen kimerültek!

- Nem, nem figyelsz! A repellereket csak a legmeredekebb helyeken használnánk! Az út többi részén pedig jöhet az izomerő! A teherhordók, Lyra! Felerősítjük a hajót egy faemelvényre, egy taligára, és felhúzzák!

Lyra néhány gyors számítást végzett.

- Elismerem, hogy a hajó könnyű, de hát ez csak relatív "könnyűség"! Még így is vagy ezer Maira illetve Tslara lenne szükség, hogy több ezer méter magasra felvontassák!

Etienne visszanézett Tylre.

- Mondd el neki!

- Van egy különös állat errefelé - magyarázta a Tsla -, amit a Maiok használnak a folyón. Vroqupiinak hívják. A Maiok azért tenyésztik őket, hogy hajókat vontassanak velük az Upriveren, árral szemben. Ezek az állatok nagyon erősek!

Homatra nézett. - Igaz, Mai?

A vezető töprengeni látszott.

- Sok kereskedőfalut hagytunk magunk mögött. Minden háznál kell lennie legalább egy vagy két vroqupiinak. És errefelé az állatok valóban nagyon erősek, hiszen nagy a sodrás ereje!

- Gondolod, hogy találunk eleget ahhoz, hogy megcsináljuk? - kérdezte Etienne mohón.

- Nem tudom. - Homat a nem túl bizalomgerjesztő ösvényre pillantott.

Lyra álma a visszatérésről és a békés turputi kutatásokról egy pillanat alatt szertefoszlott.

- Még ha találnánk is elég állatot, vajon tudunk-e eleget bérelni? Hozzájárulnak-e a gazdáik, hogy ilyen megpróbáltatásnak tegyük ki őket?

- Ha elég pénzt ajánlunk fel nekik, biztosan - válaszolta Homat.

- De hát mivel, tudnánk értük fizetni? - Lyra mindent kipróbált, hogy eltántorítsa őket ettől a vad elképzelésről.

- A kereskedésre szánt áruinkkal - felelte magától értetődően Etienne. - Még maradt valamennyi.

- Ha feláldozzuk az összes tartalékunkat, semmink se marad, amit a többi őslakosnak adhatnánk, akikkel még csak ezután fogunk találkozni!

- Ha nem lesz "ezután", akkor ez a kérdés feleslegessé válik!

Erre nem tudott mit mondani.

- Egyáltalán, képesek lesznek a vroqupiik olyan magasra mászni, mint Jakaie?!

Átváltotta a Tsla adatokat Mai mértékegységekre. Homat is aggodalmasnak tűnt.

- Magasabbra megyünk, mint amilyen magasan a minket kísérő Tslak otthona volt?

Etienne bólintott.

- Akkor már nem vagyok annyira biztos a vroqupiik erejében. De ezek az upriveri törzsek roppant büszkék. Minden feladatot kihívásnak tekintenek.

- Nem fogunk megfagyni! Annyira azért nem magas - esett le a tantusz Etiennenek, aki végül megértette, miért aggódik Homat.

Tyl egyetértett.

- Sok Mai megy túl még Turputon is, hogy leterítse a zsákmányt, és mégsem fagy meg a vér az ereikben!

- Hány vroqupiira lenne szükségünk? - tudakolta Homat.

Heves vita kezdődött a súlyról, tűrőképességről, felszerelésről, árucseréről, majd végül a Mai kihirdette az eredményt.

- Legkevesebb harminc kell. Negyven jobb lenne, ötven optimális, hatvan pedig ideális, de nem hinném, hogy ennyit találnánk, még akkor sem, ha a világ összes kincsét tennénk is a lábuk elé!

- Muszáj megpróbálni! - mondta Etienne.

- Akkor megteszek minden tőlem telhetőt, hogy meggyőzzem a Brulokat, így hívják ugyanis azokat, akik a vroqupiik tenyésztésével foglalkoznak.

Kopasz koponyája fénylett a délutáni napsütésben, és felszabadultan mosolygott a rábízott feladat miatt.

- Elvégre ez a munkám, nem?

Etienne mosolyogva bólintott.

- Akkor kezdjük! Lyra, biztos vagy benne, hogy képes leszel végigcsinálni?

A lány lemondóan vállat vont.

- Ha már ennyire eltökélted magad, én nem gátollak semmiben, Etienne. Bár azt hiszem, hiba feláldozni a maradék csereárunkat egy ilyen dologért, de nem vitatom, hogy ez az utolsó lehetőséged arra, hogy folytassuk az utunkat. A mi utolsó lehetőségünk - tette hozzá halvány mosollyal.

- Ígérem, hogyha végigcsináltuk, visszatérünk Turputba. Tudom, hogy a szíved csücske az a város...

Lyra majdnem elérzékenyült, és azt akarta mondani: "Én azt akarom, amit te Etienne!", de végül nem tette. A kapcsolatuk erősebb szálakra épült, hogysem érzelgős mondatokkal szórakoztassák egymást. Ilyet nem játszottak egymással, ebben még annak idején megállapodtak. És most valóban egyetértett Etiennenel, és máris azon járt az esze, hogy tudna a legjobban segítségére lenni... - Tyl, szerinted is meg lehet ezt csinálni harminc vroqupiival?

- Láttam már őket jól megrakott hajókat vontatni az Upriveren - válaszolta a Tsla elgondolkozva. - Nagyon erősek. De itt többről van szó, mint puszta erőről! Szövetségre kell lépnünk azokkal a Maiokkal, akiket felfogadunk. A vroqupiik, azt hiszem, fel tudnák húzni a szellemhajót Jakaieig, csak abban az esetben nem, ha a Brulok viszályt szítanak maguk és az állatok között.

- Együtt fognak működni! - vágott vissza Homat dühösen. - Tudom, hogy meg tudják csinálni!

- De miért hallgatnának az ember barátainkra? - mutatott rá Tyl minden rosszindulat nélkül. - Ők a Groalamasan partjáról menekültek ide, és nem bíznak meg senki olyanban, aki a Nagy víz környékén lévő városokból érkezett!

- Én nem vagyok városi! - húzta ki magát Homat. - Már nem! Én - habozott, és egy lapos pillantást vetett Etiennere, és Etienne hirtelen nagyon jól kezdte magát érezni.

- Engem ne sorolj be ebbe a "szellemi" törzsbe! - mondta Lyra kajánul. - Mert én ugyan belemegyek ebbe az őrültségbe, de abszolút nem hiszek benne! Ha Homat úgy gondolja, hogy Etiennehez tartozik, én nem ellenkezem! Az őrültség elvégre nem ismer faji korlátokat! Mindenki mosolygott.

- Gyerünk, Lyra! - mondta neki Etienne, karját a vállára téve.

- Majd meglátod! Felvisszük a hajót Jakaie-ig, át a Topapasiruton, le a túloldalon, és ismét helyben, akarom mondani vízben leszünk!

- Az biztos! Benne leszünk, nyakig! - válaszolta lágyan. Majd egy mély lélegzetet vett - Na, jó, jobb túllenni rajta! Minél hamarabb elkezdjük, annál hamarabb érünk a végére!

- Ez igaz - vigyorgott Etienne boldogan. - De remélem, nem úgy ér véget, ahogy te gondolod.

A hír bejárta a folyóvidéket, s erre előmerészkedtek a bátrabb Brul hajcsárok, akik kizárólag a legerősebb teherhordó állatok tenyésztésével foglalkoztak. Közben Taranau falu - ami a legnagyobb település címével dicsekedhetett a fokozatosan szűkülő Barshajagad mellett - összes ácsa Lyra utasításait követve, stabil faemelvényt készített a szárnyashajó számára. Nem volt könnyű feladat, hiszen a fataligának erősnek, ugyanakkor könnyűnek, és roppant masszívnak kellett lennie. Elől-hátul dupla kerékkel ellátott tengelyeket illesztettek az aljához. Ehhez a faalkotmányhoz erősítették oda a hajó két fémtalpát, úgy hogy szükség esetén minden további szerelés nélkül, szabadon használhassák őket.

Annak ellenére, hogy a Brulok olyan sebesen beszéltek mint ahogy levegőt vettek, kevésbé bizonyultak fecsegőknek és fontoskodóknak, mint városi rokonaik Mereven felépített, kemény törvényekkel szabályozott társadalmi rendbe szerveződve éltek, s mintha a Mai büszkeség a vonásaikba is beleszilárdult volna. Nem önteltség volt ez, csupán határtalan önbizalom.

Lyra megtanulta Homattól, hogy a legtöbb Brul a falun kívül él elszigetelt közösségekben, közvetlen családi kötelékek szövevényes rendszerében. Az életüket teljes mértékben megosztották a nekik oly hasznos segítséget nyújtó vroqupiiakkal.

Redowléknak nem kellett aggódniuk a csereáru-készletük miatt. A tulajdonosok tisztában voltak állataik erejével és szívósságával, s úgy vélték, ezt apró-cseprő árukkal nem lehet megfizetni - tehát a pénzhez ragaszkodtak. Az expedíciónak szerencséje volt. Negyven állatot és tulajdonost sikerült felfogadniuk a hosszú és kimerítő útra. Némi alkudozás után a Brulok négyesével igába fogták a vroqupiikat. Az állatok oszlopszerű lábaikon egykedvűen ballagtak, hasuk a földet súrolta. Valamennyi inas, erős jószág volt, kis kerek fejük a rövid nyakukon trónolt. A szarv vonala a felső állkapcsukig vezetett, és a szemek felett taréjban végződött, illetve kemény pajzsokat alkotott az állatok torkán.

A meghökkentő csordában néhány halványsárga kivételtől eltekintve, a vroqupiiknak rövid, tömött rózsaszínes szőrük volt. Hangosan röfögtek, ziháltak, ahogy a hámoknak feszültek, hogy megmozdítsák a rakományt. A Brulok kényelmes nyergekben terpeszkedtek, és nevetgéltek, vagy sértegették, gúnyolták egymást.

A Skar rohanó áradata ellenére az expedíció újra "sínen" volt. Eleinte az állatok és gazdáik jóindulatúan lökdöstek egymást a jobb pozíciókért, mert mindegyik azon igyekezett, hogy bebizonyítsa, az ő állata a legerősebb. Végül aztán a hajcsárok is keményen belefeküdtek a munkába, s a vitatkozások, beszélgetések zaja lassan elcsitult, ahogy mindegyik a feladatra kezdett koncentrálni.

A vroqupiik viszonylag csendben, alig fújtatva cammogtak előre, és sebességükön akkor sem változtattak, amikor az út nehéz, meredek szakaszához érkeztek. Eddig ugyan csak vízszintes terepen használták őket, ahol a víz folyamatos sodrása ellenére kellett húzniuk, de úgy tűnt, a lejtő sem okoz nekik különösebb nehézséget. Etienne tisztában volt vele, hogy az igazi megmérettetés az utolsó ezer méter lesz, amikor az idő igazán hidegre fordul, a levegő pedig szokatlanul ritkává válik.

Múltak a napok, és a sebességük alig csökkent. Ami észrevehetően megcsappant, az a Brulok jókedve és derűs hangulata volt, ahogy kezdtek belefásulni a fárasztó hajtásba. Etienne hagyta, hogy Homat a Mai társai között csellengjen, hogy figyelje az egyre jobban elkedvetlenedő Brulok beszélgetését.

A feszültséget mindenki nehezen viselte, s amikor elhagyták a négyezer méteres magasságot, emberek, Maiok, Tslak és az állatok ugyanolyan kimerültek és elcsigázottak voltak. Napok teltek el anélkül, hogy a Brulok megszólaltak volna, s az egyre zordabbá váló időben már inkább magukkal, mintsem az állataikkal törődtek. Néhány hajtó elpusztult, mert nem bírták a megpróbáltatást Az egyik, teljesen átfagyva egyszercsak lefordult a hátasáról, és a nehéz lábak alá került, melyek menthetetlenül átgázoltak rajta, mielőtt a csordát megállíthatták volna. Ott voltak azok a Brulok, akik dupla felelősséget vállaltak azzal, hogy felügyeltek barátaik, rokonaik rájuk bízott állataira is. Néhányan közülük csalódottan fordultak vissza az ösvényen, mert nem hittek a végső cél létezésében.

A hideg idő volt a másik, ami egyre inkább elbizonytalanította a hajcsárokat. A hőmérséklet már 18 fokra esett vissza, és minden, amit tehettek, annyi volt, hogy nehéz köpenyeikbe burkolózva megpróbáltak fentmaradni a vroqupiik hátán.

Állandó fagyos szél fújt az Aracungáról, s nemsokára még Lyrának és Etiennenek is be kellett bugyolálnia magát.

- Mit gondolsz, meg tudjuk csinálni? - kérdezte Lyra a férjétől egy nap, amikor végzett a megmaradt Brul hajcsárok összeszámlálásával.

- Úgy tűnik, hogy épp, hogy csak, feltéve, ha nem veszítünk több hajtót!

- Nem kéne inkább önbizalmat adnod nekem ilyenkor, amikor már magam is kételkedni kezdek? - szólt panaszosan Etienne, miközben a kezeit lehelgette.

Ha a hőmérséklet továbbra is így zuhan, elő kell bányászniuk a dzsekijüket a hajó raktárából. A Tslak is egyre kényelmetlenebbül érezték magukat. Sokkal hidegebb volt, mint mikor a Topapasirutot mászták meg.

Ahogy Tyl magyarázta, Jakaie tulajdonképpen a Tslak tűréshatárának végső határán feküdt. Efölött a szint fölött még a legszívósabb Tsla termények is elfagytak, megfonnyadtak, bár szerinte vadászattal túlélhető volt a magasság.

4500 majd 4600 méter magasan, ahogy Etienne idegessége nőtt, úgy nőtt Lyra lelkiereje.

- Meg tudjuk csinálni, Etienne! Mindig igazad volt! Meg fogjuk tudni csinálni! - bíztatta kedvesen.

- Majd elhiszem, ha a hajó végre Jakaie főterén csücsül! - válaszolta Etienne mogorván. - Bár tudnám, hogy tudsz ilyen lelkes lenni, amikor már valamennyien közel járunk a végkimerüléshez, és amikor én már egyre jobban aggódom?!

- Nem emlékszel? Mi kiegészítjük egymást! Amikor én mélyponton vagyok, te akkor érzed magad elemedben, és fordítva.

- Azt hittem, hogy egyedül csak Turput érdekel...

- Mert soha nem hittem, hogy ilyen messze eljuthatunk. S most, hogy már itt tartunk, majd belehalok, hogy láthassam, hogyan alkalmazkodnak a Jakaieban élő Tslak ezekhez a pocsék életkörülményekhez! Teljesen más építészetük, termelési módszerük és táplálkozási szokásaik lehetnek, a többiről nem is beszélve! Egy társadalom, ami a magassági viszonyok túlélésére épül! Fantasztikus! Ennyit pedig igazán megér!

- Ennek egy nagyon szoros kötelékbe szerveződött populációnak kell lennie!

- Egyetértünk, de hogyhogy ezen töprengsz? Nem szoktál túlságosan érdeklődni a dolgaim iránt!

- Szorosnak kell lenniük! Az egyetlen módja annak, hogy megőrizzék a meleget!

- Valahányszor fázol, és a hőmérséklet csökken, gondolj szegény Maiokra! - a vroqupiik irányába mutatott, s még messziről is jól kivehető volt, ahogy a Maiok zuzorogtak, reszkettek a hidegtől.

- Kíváncsi lennék, hogy mi az a hóhatár, ahol érzékennyé válnak a fagyhatásra!

- Most ha azt várod, hogy a szemed előtt fognak megfagyni, akkor hiába figyeled őket. Egy részük már annyira elzsibbadt a hidegtől, hogy már nem is érzik, ha fáznak!

Egyre több Brul vált ki a sorból a következő napok során. Azokra pedig, akik hűségesen velük maradtak, kemény küzdelem várt a meredek hegyoldalakon. Természetesen a célhoz ennyire közel egy sem adhatta fel anélkül, hogy társai gúnyolódásai és a megvető szitokáradat ne zúdult volna a nyakába.

A vroqupiik részéről nem hallottak egyetlen zokszót sem, jóllehet tömött szőrük miatt jobban is viselték a hideget, mint gazdáik. Tempójuk lelassult, lépteik megfontoltabbá váltak, így egy sem zuhant bele az alant tátogó szakadékokba. Némi pihenőt jelentett, amikor valami különösen meredek ponthoz érkeztek, és az emberek a repellereken segítették át a hajót.

4800 méter.

4900.

- Holnap reggel - lihegte Etienne, ahogy lekuporodott a hordozható főző mellé, amit minden másnap újratöltöttek a hajó energiacelláiról. Iszonyúan vágyott a fűtött kabin után, de Homat ragaszkodott hozzá, hogy ők is odakint töltsék az éjszakát. Ha nem így tennének, figyelmeztette őket, elveszíthetnék a Maiok megbecsülését.

- Holnap reggel elérjük a kanyon tetejét. Lehajtott egy csésze forró teát, és bekúszott a thermo-hálózsákjába. A takaró bár melegítette, de a hálózsák alatt a föld hideg volt és kemény. Egy pillantást vetett a hőmérőre. Tizenhárom fokot mutatott.

- Holnap, holnap sikerül - motyogta. Aztán végre csak elérik már Jakaiet, ahol találnak barátokat, menedéket és tüzet, ami majd a Brulokat is felmelegíti.

Lyra még mindig a főző mellett gubbasztott, és a férjét nézte.

- Soha nem tudod, mikor kell nemet mondani, igaz, Etienne? Igazi rossz szokás, ami egyszer majd mindkettőnk vesztét okozza! - aztán elmosolyodott. Hagyom magam végigvonszolni ezen az iszonyú úton, mert akkor talán előbb fordulunk vissza és térünk haza!

- Haza? - húzta fel a szemöldökét.

- Igen, vissza Turputba. Úgy gondolok rá, mint egy otthonra, távol a mi igazi otthonunktól!

- A lakók csodálatos temetési szertartása ellenére?!

- Még nem töltöttem igazán sok időt a halál tanulmányozásával. Egyszer majd én is kipróbálom...

- Nagyon vicces!

De Lyra még mindig mosolygott. Tyl, maga után vonszolva egyik hálóruhás társát, melléjük telepedett. Etienne figyelte Lyrát, ahogy a Tslakat hallgatja, anélkül, hogy magnóját bekapcsolná. A tűz vörhenyes fénye megvilágította arcát, s szinte leégette róla az apró ráncokat, hosszú évek nyomasztó emlékeit. Tíz év együtt... Mennyire gyönyörű volt tíz évvel ezelőtt! Mára már megkeményítette a munka, a sok hányattatás, a civilizációtól és mindenfajta kényelemtől távol töltött oly sok idő - de még mindig gyönyörű volt. Az a cseppnyi keserűség, pajkos gonoszság a lelkében, a szelíd irónia, vagy féktelen gúny a hangjában sem tudott ezen változtatni.

A lány mintha csak megérezte volna gondolatait, visszafordult hozzá.

- Ne haragudj, hogy azt akartam, forduljunk vissza...

- És hol van az engesztelő csók? Már olyan régen nem csókoltál meg! Bocsánatkérés nélkül még elvagyok, de...

Lyra egy pillanatig bizonytalanul nézett rá, aztán megkerülve a főzőt, közelebb jött, lehajolt hozzá, és ajkával lágyan megérintette az övét. Az éjszaka felizzott egy pillanatra körülöttük.

De elhúzódott, hamarabb, mint Etienne szerette volna.

Túl rövid volt, túl határozott, s a spontán kívánás hiányzott belőle - gondolta keserűen. De hát ez is valami. Nagyon hosszú idő óta még ennyi sem történt közöttük. Bekucorodott a takarója alá, és izgatottan gondolt a reggelre.

XII. Fejezet

Hangos ordítás, a pánik ismerős hangjai, s a vroqupiik rekedt nyerítése ébresztette fel - ez utóbbi élvezetben azóta nem volt részük, mióta a kapaszkodást elkezdték.

Hadonászó árnyékok rohangásztak fel-alá, melyek álmos szemei előtt szellemalakoknak tűntek. Csupán a tűz fénye látszott valóságosnak, ami vöröses fénnyel izzott a sötétségben.

Megpróbált feltápászkodni, hogy utánanézzen a zavargás okozójának. De hirtelen úgy érezte, valami megragadja, s felemeli a földről. Mintha erős acél hurkokat csavartak volna a válla és a nyaka köré. Addig csavargatta a fejét, míg végre sikerült felpillantania. Egy gondolat suhant át az agyán, hogy vajon miért itt találkoznak a pokol küldötteivel, ötezer méterre a bolygó magjától?

Négy hosszú szárny szelte át a levegőt, melyek egy zömök, lapos testet fogtak közre. Bűzös, áporodott szag csapta meg az orrát. Nem messze a szemétől, sőt, túl közel azokhoz, óriási szájat látott kitárva, tele horgas, kampószerű fogakkal. Csészealj nagyságú csillogó kék szempár nézett vele farkasszemet. Az óriási pupillák sárgán csillogtak az éjszakában. A dögszagot hirtelen az ózon friss illata váltotta fel. A szörny megrázta magát. Lyra újra tüzelt, és Etienne érezte, hogy zuhan. Nehézkesen lepuffant a takaróira és a hálózsákjára, s még szerencséje volt, hogy nem a puszta sziklákon ért földet. A jószágnak bőven elég volt az a két lyuk, melyet a lézersugarak égettek a szárnyába. Felemelkedett az égbolt felé, s olyan hangot bocsátott ki magából, amilyet az ördög hallatna, ha gargarizálna.

Etienne a földön fetrengett és sajgó könyökét markolászta, ami igencsak odanyekkent az eséskor. Szinte lüktetett a fájdalomtól. De legalább teljesen magához tért.

Lyra odafurakodott hozzá, és mellétérdelt. De szemeivel még az éjszakai eget pásztázta...

- Van még egy valahol! - azzal kezébe nyomta a másik lézerpisztolyt, és felsegítette.

Egymás hátát fedezve átbotladoztak a sikoltozó, megriadt tömegen. Etienne átvette a pisztolyt a bal kezébe.

De a legközvetlenebb veszélyt most nem is az éjjeli ragadozók, hanem a megvadult, bömbölő vroqupiik jelentették.

Etienne tüzelt és egyre csak tüzelt, habár sok eredménye nem volt, ujjai szinte rázsibbadtak a pisztoly markolatára. Végül úgy látszott, kitisztult az égbolt, így leeresztette a fegyvert. A csillagok újra felragyogtak, az égen, leszámítva északon, ahol óriási távolodó árnyak takarták el a fényüket.

Redowlék visszatértek a táborhelyre, visszaállították a főzőt a helyére, s kimerülten mellérogytak. Körülöttük a pánik lassacskán csendes dörmögéssé és az izgatott Maiok dühödt szitkozódásává szelídült.

Homat csatlakozott hozzájuk, de szinte elveszett a hatalmas ruháiban.

- Mik voltak ezek? - tudakolta tőle Lyra. Etienne a könyökét masszírozta, és még mindig az északi eget fürkészte, ahol végre az utolsó kóbor ragadozó, is csatlakozott távozó társaihoz, a tízméteres szárnyain.

- Szörnyek! - Homat a vastag öltözéke ellenére is reszketett.

- Nagyon ritkán látogatnak le a folyóhoz. De idefent mindennapos lehet az előfordulásuk, hiszen ez a föld tényleg csak szörnyeknek meg Tslaknak való!

Más is figyelemmel kísérte a beszélgetést. Ha Tyl hallotta is Homat utolsó szavait, nem tett rájuk megjegyzést.

- Strepanong - jelentette ki, és az égbolt felé intett rugalmas ormányával - Dögevők és gyilkosok - Szünetet tartott. - Sikerült két Brult elragadniuk Ritkán járnak errefelé, és soha nem merészkednek be a városokba. De még életemben nem láttam ennyit, egy helyen! Valószínűleg a sok hús jelenléte vonzotta ide őket.

- Rossz előjel, nagyon rossz ómen! - kárálta Homat. - Talán vissza kellene fordulnunk, de-Etienne!

Mintha tűt szúrtak volna a könyökébe, Etienne felszisszent.

- Még nem jutottunk elég messze, Homat. Most biztosan nem fogunk visszafordulni!

- A Brulok morogni fognak, ha mégegyszer le kell csillapítaniuk az állatokat! - figyelmeztette Homat - Nem azért jöttek el ilyen messzire, hogy szörnyekkel hadakozzanak!

- Tyl, ismételd csak el, hogy soha nem láttál ennyi dögöt egy helyen! Elég kicsi a valószínűsége, hogy újra felbukkanjanak, mielőtt elérnénk Jakaiet nem igaz, Tyl?

A Tsla gyászosan felelte:

- Semmit sem tudok garantálni, Tudós Etienne, csak azt mondhatom, hogy valóban szokatlan lenne!

- Egy strepanong is már túl sok a jóból! - vitatkozott Homat.

- Elriasztottuk őket - emlékeztette Lyra a pisztolyára mutatva. - Sokat megsebesítettünk közülük, talán halálosan is. De az biztos, hogy sikerült az egész falkát megrémíteni! Nem hinném, hogy újra próbálkoznának Ezt megmondhatod a Bruloknak is! És mostantól kezdve Etienne és én felváltva fogunk őrködni minden éjszaka, tehát nem érhet több meglepetés! Ha lesz is legközelebbi alkalom, akkor mi fogunk győzedelmeskedni a strepanongok felett!

- De ez nem vigasz annak a kettő családjának! - támadott Homat.

- A családjaikat kárpótolni fogjuk - ígérte Lyra. - Mondd meg a Bruloknak, hogyha egy csapat húsevő miatt most hazaszaladnak, semmivel sem jobbak a síró kisbabáknál, akik a mamájuk köténye alá bújnak, ha megijednek valamitől! Már csak párnapi járóföldre, vagy annál is kevesebbre vagyunk a céltól, ahol mindannyian meleg menedéket kapnak, és biztonságban lesznek!

Tyl megpróbálta oldani a feszültséget.

- Biztosíthatod őket arról, Homat, hogy a Tslak mindenkit szívesen látnak!

- És azt is megmondhatod nekik - folytatta Lyra hirtelen felbuzdulva -, hogyha ragaszkodnak ahhoz, hogy visszaforduljanak, fogunk elég Tslat találni helyettük, akik bátran segítenek nekünk az út hátralévő részében!

Homatot megmosolyogtatta a nő ravaszsága. De-Lyra igazán nagyon ügyesen gyakorolta a Mai gondolkodásmódot!

- Minden biztosítékotok haszontalan, de azt nem tűrhetjük, hogy szégyen érje a hírnevünket, és folt essen Mai becsületünkön! Átadom az üzenetet. Nem hinném, hogy problémát jelentene meggyőzni őket.

Azzal sarkon fordult és eltűnt a vroqupii karámok irányában.

Redowlék egyedül maradtak. Lyra szemügyre vette férje karját.

- Mi a helyzet a könyököddel?

Etienne keservesen vigyorgott.

- Egy pillanatra lábnak használtam... mivel ezen landoltam. De nem hinném, hogy eltört. Csak úgy érzem. Nem tudtad volna előbb lepuffantani azt az átkozott dögöt, mielőtt felemelt engem a földről?

- Sajnálom - válaszolta a nő szárazon. - A sérülésed pusztán annak volt köszönhető, hogy az ösvény szélesebb részén vertünk tábort... mert különben a szakadékba ejtett volna téged...

- Érdekes zuhanás lett volna! Jó sok időt vett volna igénybe, míg leérek, úgy kábé negyven pörgés és néhány tucat triplaszaltó után! Sajnos, nem hinném, hogy életben tudtam volna maradni addig, amíg hitelesítik az eredményemet!

- Ígérem, legközelebb megpróbállak egy kicsivel hamarabb megmenteni!

Etienne váratlan ünnepélyességgel az égre meredt.

- Remélem, nem lesz legközelebb. Akár bántja az önérzetüket, akár nem, nem hinném, hogy a Brulok túlélnének még egy támadást! Elég jól megfigyelhetted a látogatóinkat. Hová sorolod őket?

- Nem madarak voltak, az biztos. De nem hiszem, hogy az emlősök közé tartoznának. Úgy néztek ki, mint a kondorkeselyű és a százlábú keveréke!

- Milyen szabatos meghatározás! Remélem nem lesz részünk abban, hogy behatóbban tanulmányozhassuk őket! - fájdalmasan grimaszolt, ahogy megpróbálta kinyújtani a karját. - Ahhoz mindenesetre eleget láttam, hogy tudjam, a legtöbb idejüket a levegőben töltik!

- Még soha nem láttam négyszárnyú teremtményt! - morfondírozott Lyra. - Eltekintve persze néhány rovartól, de a strepanong nem rovar, akármennyire is úgy néz ki. Tollai is voltak, és horgas karmai!

- Éreztem! - A Tslak felé pislogott Tyl éppen őket figyelte, s a tűz fénye megcsillant tágranyílt, értelmes szemein.

- Igazad volt, valóban nincs több hátra csak egy-két napi menetelés, hogy elérjük a várost. - Tyl bonyolult jelet rajzolt a levegőbe az ormányával. - Egyszer vagy kétszer kell csak felkelnie a napnak ahhoz, hogy minket Jakaieban találjon. Már alig várom, hogy odaérjünk! Kíváncsi vagyok, hogy testvéreim hogyan képesek alkalmazkodni ehhez az izolált környezethez. Az élet itt biztosan keményebb, mint Turputban.

- De azért nem annyira kemény ugye, hogy ne tudnának nekünk segíteni?

- Tudós Etienne, minél nehezebb körülmények között él egy Tsla, annál nagylelkűbb vendéglátó!

Lyra is megerősítette ezt a kijelentést, és Etienne már biztos volt benne, hogy segíteni fognak nekik.

A Brulok a következő reggelen sokkal többet morogtak és zúgolódtak, míg felnyergelték a vroqupiikat. De hát ez várható volt. Etienne néha érezte a gyűlölet pillantásait, amit felé és feleségére lövelltek, de Homat biztosította róla, hogy teljesen mindegy, hogy a hajcsárok szeretik-e őket vagy sem. A lényeg, hogy tisztelettel tekintsenek rájuk.

Néhány vroqupiin újabb forradások éktelenkedtek, annak bizonyítékául, hogy a portyázó strepanongok őket is megpróbálták elragadni. De legalább az időjárás úgy döntött, hogy együttműködik velük, így a zúgolódás hangjai is elhalkultak Majdnem olyan meleg volt, mint mikor elkezdték az útjukat.

Elérték a kanyon tetejét, és egy rövid pihenő erejéig megálltak, s a Brulok sebtében rendezett ceremóniával próbálták elősegíteni a szörnyű véget ért Brulok lelkének felemelkedését a szellemek birodalmába.

Azon az éjszakán zavartalanul alhattak, s ígéretükhöz híven Redowlék felváltva őrizték az alvók nyugalmát, lézerpisztollyal a kezükben.

A következő nap szinte, minden nézeteltérés elsimult. Az ösvény sík terepen folytatódott, s a Brulok arra az időre abbahagyták a didergést, hogy körülnézzenek a számukra eddig ismeretlen tájon. Most eszméltek rá, hogy felfedezőivé váltak valami teljesen újnak, s azon kapták magukat, hogy élvezik az utazást.

Már csak két nap járásnyira voltak az ösvény végétől. A vroqupiik könnyedén leküzdötték a felmerülő kisebb akadályokat, emelkedőket. Az alattuk elterülő fennsík szépsége, ahogy a zúgó folyók sebesen rohantak a Skar vize felé, rabul ejtette az utazók szívét.

Lyra különösen azok iránt a satnya örökzöld kötegnyi pamacs iránt érdeklődött, amit Tyl Ayroytnak nevezett. Majdnem félhektárnyi területen borította a fennsíkot, és ez volt az egyetlenegy olyan növény, melynek ehető törzsét centiméternyi tüskék áthatolhatatlan páncélja védelmezte. És persze ott voltak a mohapuhaságú gombák, melyek a térdükig értek, s úgy szívták magukba a vizet, mint a szivacs.

A legtöbb csapást sziklába vájták. A termőföld értékes ritkaságnak bizonyult ezen a vidéken.

Éppen megközelítették az átjárót az Aracunga és az alacsony domboldal között, amikor a két Brul, akik előőrsként cirkáltak a csapat előtt, sebes vágtában visszatért hozzájuk. Már maga ez is megdöbbenést keltett, mert mióta Redowlék vroqupiit láttak, meg voltak győződve róla, hogy ez ügetésnél gyorsabb tempóra nem képes.

Homat előresietett, ahogy a tömeg engedte. Élénk beszélgetésbe kezdett a társaival.

- Talán meglátták Jakaiet a következő perem mögött - reménykedett Lyra. De csalódnia kellett.

Homat visszaügetett hozzájuk, s arckifejezése félelmet tükrözött.

- A Brulok ki akarják fogni az állataikat az igából!

- Micsoda? - Etienne a sor elejére nézett, s látta, hogy a hajcsárok már a hámokkal bíbelődnek. - Mi az ördög bajuk van?!

- Pontosan az! - kiáltotta Homat! - Túl sok az ördög, a démon! - szeme tágranyílt, s érezték, hogy a hisztéria határán van.

- Mi van ott? Még több strepanong? Vagy valami más állat?

- Ezek nem állatok, nem! - ragaszkodott az igazához Homat. - Démonok!

Etienne látta, hogy sokkal jobban megrémült, mint a dögevők támadásának éjszakáján. Felemelte a hangját.

- De hát nem torpanhatnak meg, és nem hagyhatnak minket cserben! Hiszen már majdnem ott vagyunk!

Szavai hatástalanok maradtak. Egyre több vroqupiit fogtak ki a sorból.

- Meg kell őket állítanod, Homat!

- Nem fognak engedelmeskedni, de-Etienne! A strepanongokat még megértették, de senki nem harcolhat démonok ellen!

Reményét vesztetten Etienne Tylhez fordult.

- Mi folyik itt? Mi a nyavalyától ijedtek úgy meg?

- Nem vagyok benne biztos. - mormogta Tyl -, de félek attól, amit tudnom kellene.

- Jakaieban démonok tanyáznak! - kontrázott Homat. Az átjáró irányába fordult. - Jakaie épp a peremen túl fekszik, és a démonok is ott vannak! A Brulok nem fognak továbbmenni, Etienne! Azt mondják, hazafelé veszik az irányt, és olyan gyorsan mennek, amilyen gyorsan a hátasaik csak vinni tudják őket! Zúgolódnak, hogy a szerződésben egy szó sem esett démonokról!

- De miféle démonok?! - vesztette el a türelmét Lyra.

- Jégdémonok!

- Ah, hát ez az, amitől tartottam! - Tyl elfordult és sebesen néhány szót váltott a társaival. Nyelve olyan gyorsan pergett, mintha Maiul beszélt volna.

Az első vroqupiik már elhagyták a hajót, és Barshajagad felé vették az irányt. Etienne odarohant a legközelebbihez.

- Itt kell maradnotok! - ordította Mai nyelven, s teljesen elvesztette a fejét. - Szerződést kötöttünk! Megállapodtunk! - igyekezett felidézni Lyra szavait, amit a strepanongok támadásának éjszakáján használt, hogy visszatartsa a hajcsárokat. Akkor hatásosnak bizonyultak - Mi van a híres kalmár becsülettel?!

- Ördögök elől menekülni nem szégyen! - jelentette ki egy Brul méltóságteljesen, de azért gyorsan hátrapislantott a válla felett, hogy nem üldözik-e őket a démonok.

Kevesebb, mint harminc perc múlva az utolsó Vroqupii is eltűnt a lejtő mögött, nyomukban az őket gyorsabb tempóra ösztökélő Brulokkal.

Etienne és Lyra a sziklán árválkodó hajójukat, és az üres hámokat nézték.

- Jégdémonok - dörmögte Etienne. - Micsoda marhaság! Hát nem látták, milyen könnyen bántunk el a strepanongokkal is?!

- Ezek nem strepanongok - mondta neki Tyl. - Látnod kellene, hogy megértsd a félelmüket, mint ahogy a Topapasirutot is saját szemeiddel kellett kitapasztalnod, hogy elhidd a létezését. Sajnállak titeket, Tudós Testvéreim. De nekünk is mennünk kell, hogy segítséget nyújtsunk bajba jutott testvéreinknek!

- Hé, és velünk mi lesz?! Azt akarod, hogy itt ücsörögjünk, és várjunk a következő dagályra?!

- Etienne - mondta Lyra kedvesen, akár egy ápolónő. - Most nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni. Mint mindig, amikor elveszted a nyugalmadat!

- Jó, akkor légyszíves világosíts fel, hogy most mi az ördögöt csináljunk!

- Ez a város épp, a hegygerinc mögött fekszik - morfondírozott Lyra, miközben jelentőségteljesen méregette a hajót. A hirtelen jött ötlet őt magát is megzavarta, de a Tslak nem vettek észre semmit. - Épp előttünk... Elég sok energiát megspóroltunk, és talán nem is kéne olyan magasra emelkedni... - bólintott, aztán a Tsla felé fordult. - Ezek a jégdémonok... nem lehet, hogy történetesen ezek a Nak?

- Milyen más démonok lehetnének különben? Azt hittem, ti tudjátok! - Tyl a hajó felé intett az ormányával. - Használni akarjátok a hajót, hogy segítsetek nekünk? ~

- Hogy segítsünk nektek, igen, és persze magunknak, de valahogy be kéne juttatni Jakaieba. Tudjátok, mit kell tennünk?

Tyl bólintott, és a teherhordókkal együtt a fedélzetre mászott. Redowlék követték őket.

- Látni akartad a legendás harmadik fajt, a Guntali lakóit - puffogott magában Etienne, miközben felfelé kapaszkodtak a létrán. - Úgy tűnik, most aztán bőven lesz lehetőséged ismerkedni!

- Nem vagyok benne biztos, hogy a körülmények a legmegfelelőbbek, de nem úgy néz ki, hogy túl sok beleszólásunk lenne a dologba!

Átfuttatták a hajó ellenőrző programjait. Jó néhány nap telt el azóta, hogy nem használták a repellereket. De a hajó könnyedén felemelkedett a föld fölé, elindult a fémtalpakon. A faemelvény a hajótest alatt lógott, a nehéz fakerekek céltalanul forogtak a levegőben. A kötessek nyikorogtak, recsegtek-ropogtak, de tartottak.

Jakaie közelebb volt, mint azt a Brul mondta nekik. Lyra azon mélázott, hogy milyen jól tették, hogy nem merítették ki teljesen az energiatartalékokat. Különben most addig kucoroghatnának valahol, míg a cellák újra feltöltődnek.

Jakaie az Aracunga egyik oldalába épült be. Az építészeti stílus hasonló volt a turputihoz, de az épületek tömörebbnek, masszívabbnak látszottak, ahogy ezt a körülmények megkövetelték. A házakon csupán lőrésszerű ablakok voltak, amiken a meleg kevésbé tudott kiszökni. Ilyen magasságnál pedig muszáj volt minden eszközzel őrizni a meleget.

Az északi fekvésű öntözött területeket fáradságos munkával összekuporgatott termőfölddel töltötték fel, aminek javarésze a szurdokból származott. De a legszembetűnőbb különbség a városfal volt Jakaie és Turput között. Látványos hat-hét méteres magassággal ölelte körül a várost.

Etienne megpróbált maga elé képzelni egy Nat, annak alapján, amit a Maioktól megtudott róluk - egy kétlábú, szőrös emlőst. És talán így is volt...

Jakaie elég nagy volt ahhoz, hogy menedéket adjon ötszáz vagy akár ezer lakónak is, de az eléjük táruló csata jelenetben úgy tűnt, szinte elvesznek a nagy számuk ellenére. Tsla tetemek borították a harcmezőt a falon kívül, s belül. Halott Nanak nyomát sem látták, habár volt egy, amelyik a harcból elvonultan a palánk tövében üldögélt. Közelebb érve jobban megfigyelhették az óriási hímet, aki szinte sündisznónak nézett ki a rengeteg testébe fúródott lándzsától és nyílvesszőtől, mintha milliónyi darázs hagyta volna benne fullánkját. Azzal foglalatoskodott éppen, hogy tüskéitől megszabaduljon, húzta, cibálta, rángatta az apró fegyvereket.

Végül a városkapu engedett a folyamatos fa, és kőzápornak. A Nak villámgyorsan beözönlőnek, és szétszóródtak odabent. Gyötrelmes halálsikolyok hangjai töltötték meg a levegőt.

- Sietnünk kell, Tudós Barátaim, vagy sokan odavesznek! - sürgette őket Swd a felső fedélzetről.

- Olyan gyorsan megyünk, ahogy csak tudunk - dörrent rá Etienne a hangszórón keresztül. - Ezt a hajót nem arra tervezték, hogy sziklás terepen szaladgáljon fel-alá.

Sok őslakos megdermedt a rémülettől egy pillanatra, ahogy meglátták a feléjük közeledő ismeretlen repülő tárgyat. Nem úgy a Nak! Vagy nem keltett bennük semmi félelmet a különös árny, vagy túlságosan is bíztak a túlerejükben. Néhány ugyan bömbölt valamit a hajó felé, ahogy az átsiklott a fal fölött, de folytatták az előrenyomulást.

A hajó nehézkesen bukdácsolt előre, ahogy lassan kievickéltek a házak közül. Tényleg nem arra tervezték, hogy ennyire-egyenlőtlen terepen haladjon. Mindenki megkönnyebbülésére Etienne végül letette a hajót egy parkszerű területen, Jakaie központja mellett. Néhány aggodalmas arcot és rugalmas ormányt láttak kikandikálni a lőrések mögül. Tisztán hallották a csatazajt. Etienne sürgősen kibiztosította a pisztolyát.

- Mi lesz, ha ebben a nagy kavarodásban néhány őslakót is leterítünk? - piszkálta Lyrát. - Hogyan fogod megmagyarázni az utókornak?

- Ha ezt a várost elpusztítják, soha nem találunk segítséget, hogy visszajussunk a folyóra!

- Miből gondolod, hogy az itteni Tslakat érdekelné, hogy segítsenek nekünk? Ez itt nem Turput!

Lekúszott a hajólétrán.

- Abból gondolom, hogyha segítünk nekik, megkedveltetjük magunkat! - válaszolta dacosan Lyra. - Nem mintha amúgy nem segítenék nekik! - elindult a lerombolt kapu irányába, és olyan gyorsan szedte a lábát, hogy Etiennenek sietnie kellett, ha lépést akart vele tartani.

"Ideges, hogy megmenthesse az imádott Tslait!" dörmögte magában. De egy dologban igaza volt Lyrának: segíteniük kell nekik Tyl és a teherhordók a Turputból vezető úton bebizonyították, hogy többet jelentenek számukra, mint egyszerű őslakosokat. A barátaikká váltak.

Tylt és társait gyorsan felfegyverezték Csupán Homat nem csatlakozott az utánpótláshoz. A hajón hagyták, mert a nehézkes ruházata, és a hőmérséklet miatt használhatatlan lett volna a harcban.

Nem ez volt az első alkalom, hogy erőszakos eseménynek lettek tanúi Tslamainában, de így is megdöbbentette őket, amikor egy Tsla nő lefejezett tetemébe botlottak az utca közepén. A fejet sehol sem látták A csatazaj egyre erősödött. Miután a Naknak sikerült betörniük a városba, a lakosok beszorultak házaikba, s a behatolókat megpróbálták lándzsákkal és nyílzáporral zaklatni. Etienne és társai megkerültek egy házat, s csupán egy pár méterre álltak azoktól a farmerektől, akiket néhány Na tartott sakkban a fal mellett. A Tslak megpróbálták hosszú lándzsáikkal távoltartani maguktól a támadókat, de egyre gyengült az ellenállásuk, s már semmi sem akadályozhatta meg, hogy a Nak egyesével felkapkodják őket a földről.

Etiennenek nem maradt ideje arra, hogy a Tslak halálmegvető bátorságát csodálja, mert vezetőik folyamatosan nyomultak előre a jellegzetes kacsázó járásukkal, hogy a Nakba vágják kifent pengéiket. Sikerült felsérteniük az egyik Na lábát, de a kések nem hatoltak túl mélyre, így gyorsan takarodót fújtak, hátrahagyva fegyvereiket. A Na viszont megérezte a fájdalmat, aztán lenyúlt, és kirántotta a fegyvert a bokájából.

A teremtmény négy méter magas lehetett, testét tömött, bozontos irha borította. Ruházata mindössze egy nyersbőr szandálból, mellvértként viselt bőrmellényből és ágyékkötőből állt. A derekára kötött szíjon csontkés himbálózott, melynek pengéje olyan hosszú volt, mint Lyra. Fő fegyverként a Na egy óriási bunkósbotot lóbált, ami egyszer régen egy tiszteletreméltó méretű fa lehetett.

A Na nehézkesen zihált, sötét nyelve kilógott a szája sarkából és fehér hab jelent meg rajta.

Szó nélkül Etienne balra, Lyra pedig jobbra fordult. Ahogy Etienne rohant, közben már tüzelt is. A szőr feketére pörkölődött az oszlopszerű combok hátoldalán. A Na felvonított, és figyelmét így sikerült elvonni a reménytelen helyzetben lévő farmerekről.

A teremtmény homloka alacsony volt, s tompa ormánya miatt úgy tűnt, arca képtelen bármilyen érzelem kifejezésére, de most úgy látszott, mintha bárgyú pofájára mély utálat ült volna ki. Négy szemfoga kivillant, kettő felül, kettő alul. Nem kellett biológusnak lenni ahhoz, hogy az ember felismerje, ezek a lények nem sokáig bírnák növényi diétán.

Miközben érthetetlen szavakat mormogott maga elé, bunkósbotjával a kézben Etienne felé lódult, gyorsabban mint az várta volna. Etienne szélsebesen egy zöldséggel megrakott kocsi mögé ugrott A bot lesújtott a kocsira, s Etienne védtelen arcára csak úgy záporoztak a szilánkok, forgácsok. Ahogy lábravergődött, egy pillanatra átfutott rajta: "Mit keresek én itt? Lehetnék most a katedrán is, zsémbelhetnék a másodévesekkel a pocsék záródolgozataik miatt, és találgathatnám összejövetelen ki csinál magából pojácát." De nem Volt idő a sajnálkozó nosztalgiára. A bunkósbot most közvetlenül mellette csapott le, s ahogy behúzta a nyakát, jól hallotta a füle mellett elsüvítő fadarab zaját. Aztán az óriási mancs a faméretű ujjakkal és karmokkal kinyúlt érte. Etienne botladozva hátrált a fenyegetően közeledő marok elől, miközben folyamatosan tüzelt. A lövedékek áthatoltak a szörny hüvelyk és mutatóujja közötti vékony bőrön, de bőven jutott a bal szemébe is. A Na mennydörgésszerűén felüvöltött, elejtette a bunkót és eszelősen rázkódva térdre hullott. Abban a pillanatban lehelte ki a lelkét, amikor teljes hosszában végignyúlt a földön.

Etienne megpróbált csatlakozni a társaihoz, amikor egy újabb Na állta el az útját. Vészesen közel volt már, bunkósbotját mindkét mancsával erősen markolta. Etiennenek épphogy csak sikerült elkerülnie azt, hogy a monstrum tejbepapit csináljon belőle, ahogy a mögötte lévő falra sújtott.

Ahogy elhárították a két támadót, a farmerek legyezőszerűen szétszóródtak a túlélő mögött. Lándzsákkal, karókkal és kaszákkal döfködték, szurkálták, vagdosták a testét, s igyekeztek az inakban és az izmokban komoly károkat okozni. A Na bömbölt, és megkísérel te a mancsába kapni az ormánytalan Tslat, aki társa vesztét okozta. De ahogy egy nagyobb izomszalagot sikerült a farmereknek átvágniuk, a szörnyeget fél térdre zuhant, azonban bunkóját lóbálva még így is elpusztított néhány könnyelműen a közelébe merészkedő Tslat.

Ám végre a földön volt, s máris nem tűnt olyan hatalmasnak és sebezhetetlennek Etienne óvatosan célzott, majd a koponya közepébe eresztett egy menetet. A csont túl keménynek bizonyult ahhoz, hogy a lövedékek áthatolhassanak rajta, de elég volt a sokk, amit okozott, hogy teljesen megbénítsa a teremtményt. Némi melegség járta át a szívét - noha tudta, Lyra nem örülne a látványnak -, amikor a béke filozófiáját valló Tslak vígan felugráltak a tetemre, és jó nagy darabokat hasogattak le belőle. Tudta, hogy segítségére máshol is szükség van, így magukra hagyta a hentesmunkát végző farmereket.

Már nem volt miért aggódnia. A Nak visszavonulásra szánták el magukat, miután nem boldogultak a hősiesen küzdő őslakosokkal. Észrevette Yulourt egy terményraktár feljáróján gubbasztani, és felmászott mellé.

- Te nem harcolsz, Yulour?

- Nem, Tiszteletreméltó Tudós - válaszolta a lassú észjárású hordár. - Én akartam segíteni, de Tyl Mester azt mondta, nem. Én úgyis csak megsebeztem volna magam!

Etienne bólogatott, magában pedig dicsérte Tyl előrelátását. Felugrott és lesietett a rámpán. A megfutamodó Nak óriási bála különböző szárított húsokat cipeltek, amiket abból a néhány raktárból raboltak el, ahová sikerült betörniük. A többiek pedig ismeretlen eredetű zsákmányokat vonszoltak az óriási bőrzsákjaikban. A Tslak ímmel-ámmal üldözték őket, de csak a szétzúzott kapuig.

Etienne csak egyetlen más Na holttestet látott. Talán társaik halála riasztotta meg annyira a Nakat, hogy végül menekülésre fogták a dolgot. Vagy talán sikerült megszerezniük azt, amiért jöttek. De hát az indítékon később is elmélkedhet. Jelen pillanatban teljesen lefoglalta az a felemelő érzés, hogy látja őket egyre jobban távolodni.

Más nép biztosan a nyomukba eredt volna, hogy visszaszerezze az ellopott árukat, nem így a Tslak. Filozófiájukban nem volt helye a szervezett katonai akcióknak. Másrészt kint a szabad földeken hátrányban lennének ellenségeikkel szemben, hiszen azok mozgását többé nem korlátoznák a szűk utcácskák és falak.

Lassított, ahogy elért a szétzúzott kapuhoz, hogy a távolodó Nak után nézzen. A helybeliek egy kíváncsi csoportja köré gyűlt. Mosolygott, és Tsla jelzésekkel a tudomásukra hozta barátságosságát és nagyrabecsülését, aztán áttört a gyűrűn. Tylt éppen elmélyült társalgásban találta egy öreggel.

A vezető bemutatta neki az öreget.

- Ez itt Ruu-an, Jakaie Első Tudósa. Ruu-an örömmel fogadja Etienne Mestert, egy másik világ nagy tanítómesterét... Etienne azért jött közénk, hogy tanuljon tőlünk, s mint ahogy méltóságod is tapasztalta, hogy néha segítségünkre legyen...

- Nagy örömömre szolgál, hogy körünkben üdvözölhetlek - szólt az öreg. Kiejtése eltért a megszokottól, de szavait azért fel lehetett ismerni. - Amiben itt részed volt, s amit láttál, azt mind felhasználhatod a tanulmányaidhoz, barátom. Úgy tájékoztattak, két Nat csak azért sikerült elpusztítani, mert ti beavatkoztatok a küzdelembe!

Etienne a pisztolytáskájába csúsztatta fegyverét.

- Gyakran rajtaütnek a városon a Nak? Ahogy én láttam, egy ismételt támadást nem biztos, hogy túlélnétek.

- A Nak támadásai ritkák, és rendszerint kevés áldozattal járnak. Rendszerint visszavonulunk a hegyek közé, és hagyjuk, hogy elvigyék, amit akarnak. Ők nem egyszerűen tolvajok, soha nem vesznek el többet, mint amennyire ténylegesen szükségük van. De ez a támadás a lehető legrosszabbkor jött nekünk, így ez alkalommal elhatároztuk, hogy szembeszállunk velük. Nem hinném, hogy bölcsen döntöttünk.

- Azért jöttek, hogy elrabolják az élelmiszer készleteket?

- Amikor nehéz idők járnak ránk, akkor az ő sorsuk is keserves. Egyik sem tudja, hogyan kell növényt termeszteni. A kinézetük ellenére még a zöldségekre is ráfanyalodnak, ha úgy hozza a szükség. Amikor viszont a Guntali is csak kevés növényt biztosít nekik, nos, olyankor látogatnak le hozzánk. Nem hiszem, hogy hibáztatni kéne őket ezért. Az élet a Guntalin nagyon kegyetlen tud lenni!

- Ez teljesen úgy hangzik, mintha megbocsátanál nekik! - hüledezett Etienne, miközben a szétszórt tetemeket nézte a lerombolt kapun innen és túl.

- Mint mindig - helyeselt az Első Tudós. - Hát nincs nekik ugyanolyan lelkük, mint nekünk? Inkább szánni kell őket, mint gyűlölni a tudatlanságukért és gyengeségükért!

- Hát, én bizony nem sok gyengét láttam közöttük, de azt már tapasztaltam, hogy a Tslak megbocsátóbbak, mint mi, emberek!

A helybéliek most már azzal foglalatoskodtak, hogy eltakarítsák a holttesteket. Ez kellemetlen emléket idézett fel benne.

- A temetési szertartás után... szóval, amikor befejeződik, akkor mit csináltok a tetemekkel? - miközben ezt mondta, megpróbált nem Tylre nézni. Az, mintha csak megérezte volna zavarát, tapintatosan az Első Tudósra bízta a választ.

- Elégetjük őket, aztán hamvaikat szétszórjuk a földeken, hogy az jobb termést hozzon, így megvoltukban is szolgálhatják a következő nemzedéket.

- Amit persze majd megint elrabolnak a Nak. Véget kellene vetni ennek!

- Az bizony jó lenne - mondta az öreg -, de sajnos, ez nem lehetséges. Nem üldözhetjük a Nakat a Guntalin. Ott túl hideg van nekünk, és a levegő is ritka ahhoz, hogy bírjuk a harcot. Odafent ők az urak! Hasonlóképpen ők sem képesek idelent küzdeni sokáig. A sűrű szőrzet alatt, ami a Guntalin megóvja őket a hidegtől - itt hamar melegük lesz, és kénytelenek visszavonulni.

- Na, én igazán örülök, hogy a mi védekezésünk nem függ az éghajlattól! - válaszolta Etienne. De nem az ő szakterülete volt, hogy kritizálja a Tslakat amiatt, ahogy a sorsukat intézik.

- Mindenesetre - folytatta az öreg, jócskán meglepve Etiennet -, előfordul az is, hogy békésen kereskedünk Velük!

- Nekem azt mondták, hogy a Tslak egyfajta átmenetet képeznek a Mai és a Na faj között, de ezt néha sikerült figyelmen kívül hagynom...

- Nem ítélheted el a Nakat egy ilyen támadás miatt! - tanácsolta Ruu-an. - Rengetegszer fordul elő, hogy a Maiok is inkább a harcot választják a békés kereskedés helyett!

Etienne őszintén örült, hogy Homat a hajón maradt.

- Figyelj csak, én itt állok, hallgatom ezt a tömérdek információt, holott ez nem is az én szakterületemhez tartozik. Lyra az, aki feljegyzéseket akar készíteni az életetekről! - elfordult és egy futó pillantást vetett a csatatérre. - De hol van Lyra? Nem láttam azóta, hogy szétváltunk, amikor be akartuk keríteni a Nakal.

- Ah, Tudós Lyra - motyogta Tyl.

- Tényleg nem veled volt, Tyl? - hirtelen hideg, nagyon hideg zsibbadtság áradt végig a csontjaiban, szinte görcsbe rándultak a végtagjai.

- Nem. Szétváltunk a csata után. Azóta nem láttam. Talán vissza kellene térnünk arra a helyre, ahol elkezdtük a csatát - határozottnak tűnt a hangja.

De Lyrának nyoma sem volt. Sem ott, ahol Etienne és a farmerek elpusztították a két Nat, sem a közeli utcákon, sem pedig a lerombolt kapu előtt. Eltűnésének híre elterjedt a helybéliek között is. Ha itt lenne közöttük, biztosan tudnának a hollétéről. Hiszen idegen külsejével azonnal feltűnne...

Amikor aztán megtudta a hírt, annak a visszavonhatatlansága elemi erővel hatott rá...

XIII. Fejezet

Az expedíció céljai között volt egy, amit Etienne még magának is alig vallott be: kettejük kapcsolatának javulása. Azok a feljegyzések, dokumentumok és iratok, melyeket különböző tudományos társaságoknak nyújtottak volna be, - s amelyeket minden bizonnyal hangos ováció és hálás köszönetnyilvánítások fogadtak volna - hirtelen nem jelentettek mást, mint egy borzasztó nagy ürességet a szívében. Tíz év kemény munkája veszett, oda, tíz év bosszankodása, gúnyolódása, vitája, összezárt szájú sértődéseinek sora, félbehagyott mondatainak tömege tűnt el olyan hirtelen, mint a kapu, ami oly hatástalanul védte Jakaie városát.

Több helybeli látta, ahogy az idegen nőnemű lény egy Na zsákjában tűnt el. Biztosan állították, hogy ekkor még életben volt. Két vagy három Tslat is vele együtt gyömöszöltek a zsákba.

Etienne és Tyl az Első Tudós kíséretében végigrohant a szűk utcán a kapu felé. A gyors kutatás eredményeként néhány ruhafoszlányra bukkantak Lyra trikójából és valami mást is találtak, ami sokkal lényegesebb volt. Pisztolya ott sötétlett az utca kövezetén, ott, ahol elejtette, ütötten-kopottan, de még működőképes állapotban.

Akarata ellenére bukott ki belőle a kérdés, és kétségbeesetten nézett Ruu-anra:

- Miért élve vitték magukkal?

Az öreg Tylre pillantott, aki jobban ismerte ezeket a különös teremtményeket, mint ő, de semmilyen választ nem kapott. Így kénytelen volt ő megmondani az igazat.

- Említettem, Tudós Etienne, hogy amikor nehéz idők járnak a Guntali lakóira, olyankor a Nak idejönnek élelemért. Nem válogatnak az ételek között. A hús az hús nekik, legyen az frissen leölt bármilyen teremtmény, vagy az, amivel kereskedni szoktak... vagy maga a kereskedő. Élve ejtik foglyul őket, hogy tovább kitartson a friss húskészletük, mint ahogy mi is ezt tesszük a háziállatainkkal.

A váratlan irónia örömtelen nevetésre ingerelte Etiennet, de képtelen volt rá, akár a sírásra. Az egyetlen, amit csinált, hogy némán bámult kifelé a lerombolt kapun keresztül, a földsánc irányába, ami a Guntali peremét jelentette, s ami több mint ezer méterrel magasodott Jakaie fölé.

Lyra valahol odafent volt, s ez páratlan lehetőséget biztosított neki, hogy közvetlen közelről tanulmányozza a Na kultúrát. Valószínűleg a fogolytársaival együtt zötykölődik egy zsákban, és éppen azon átkozódik, hogy nincs nála a diktafonja. Még akkor is ez izgatná, ha a Nak már a húsát csócsálnák. Az utolsó feljegyzése bizonyára azt részletezné, hogy milyen étkezési szokásokkal rendelkeznek házigazdái. Biztos volt benne, hogy az is a tudományos disszertáció mintaképe lehetne, s felesége utolsó pillanatában csak azt bánná, hogy senki nem jut majd hozzá, hogy elolvassa.

- A francba velük! - dörmögte. - És a francba vele is! - szabad folyást engedett dühének, gyűlöletének és félelmének, amit végül is egy kődarab, és egy, a közelébe merészkedő kíváncsiskodó bánt. Végül abbahagyta az önmarcangoló szóáradatot, mert még most sem volt képes sírni.

Ahogy visszafordult a türelmesen várakozó Tylhez, azon kapta magát, hogy döbbenetesen nyugodt hangon beszél. A beletörődés nyugalmával.

- Mit gondolsz, hamar felfalják, vagy őrizgetik még egy darabig? - mennyire könnyen ejtette ki ezeket a morbid szavakat!

Tyl válasz helyett Ruu-anra nézett.

- Ezt elég nehéz megmondani. Biztos van annyi eszük, hogy felfedezik a különbséget közte és a Tslak kőzött, ha valamelyik látott már Mait, azt gondolhatják, hogy Lyra egy távoli, de nagyobb Mai törzsből származik. Lehet, hogy rögtön meg akarják kóstolni az új húst, de én azt hiszem, inkább egy külön lakomát csapnak a tiszteletére. Talán őt tartogatják desszertnek.

- Jó, induljunk ki ebből a feltételezésből.

Tyl szeme elkerekedett a kíváncsiságtól.

- Mit tudnál tenni, Tudós Etienne? Én igazán nagyon kedveltem Tudós Lyrát. Sokat tanultam tőle, és élveztem, hogy megoszthatom vele tudásunkat és tapasztalatainkat. Egyszerre volt mester és tanítvány, de hát most már semmit sem tehetünk érte.

- Te és a te átkozott fatalizmusod! Ő a feleségem, a francba, és amíg a legcsekélyebb remény is van, hogy él, én addig megyek utána! Ez az ő kibaszott hibája, hogy ennyire vigyázatlan volt, és ilyen szar helyzetbe hozott engem, és lefogadom, ezzel ő is tisztában van! Valószínűleg remekül szórakozik a kínos helyzetemen, mert tudja, hogy vagy utána megyek, vagy hagyok mindent tönkremenni. Többhónapos melót, és többéves előkészületet kell kockáztatnunk amiatt, mert őkelme nem figyelt eléggé a kövér hátsójára, és hagyta, hogy néhány hibbant kretén a helyi törzsből begyömöszölje egy bevásárló szatyorba! És akkor, mindennek tetejében, még a pisztolyát is elhagyja! - rácsapott az övébe fűzött másik fegyverre. - Visszamegyek a hajóra a hideg elleni felszerelésünkért. Lyra még örülhet, ha nem fagy meg addig, amíg az étlapra kerül. Vagy talán mégsem lesz szerencséje. Attól függ, mennyire volt helytálló a megérzésetek, és milyen gyorsan jutok fel oda! - rábökött a sziklafalra. - Egy dolgot viszont kapásból megmondok: fel kell oda mászni! Nincs repeller, ami kibírná ezt az utat. És mi van az ösvényekkel? Van egyáltalán valami út, ami a fennsíkra vezet, vagy azt a csapást követi, ami éppen jön?

- Mindig a legkönnyebben járható utat használják - mondta döbbenten Ruu-an. - Ez az ő módszerük. Meg sem kísérelnek elbújni, hiszen nekik nincs mitől tartani! De igazán nem értem, mi a szándékod. Tudós Látogató! A foglyokat már elvesztettük. Akár élnek, akár halottak, már nem számít. Láthattad, hogyan harcoltak a Nak a mi otthonunkban! Gondold el az összecsapást, a Guntalin, ahol nekik kedveznek a körülmények! Meditálni fogok a társad lelkéért is.

- Sokra megyek vele! Én akkor is indulok! - vezetőjükhöz fordult. - Tyl, velem tartasz, ugye?

- Ahogy az Első Tudós mondta, a foglyok már elvesztek számunkra. Semmit sem tehetünk a Nakkal szemben, különösen a saját földjükön. Ha meg is próbálnánk, csak vesztenénk vele.

- Honnan tudod, hogy nem tehetünk semmit, amíg nem próbáltuk meg?!

- Logika, Tudós Etienne, és józan ész diktálja a mi cselekedeteinket. Mi nyugodtak vagyunk, mert megértjük és elfogadjuk a szerepünket a létezésben - kinyúlt, hogy megnyugtassa megzavarodott szőrtelen barátját.

- Kérlek, Etienne, barátom, folytatnod kell az ő munkáját. Lyra bizonyosan ezt szeretné. Nem szabad bánkódnod utána!

- Én nem bánkódom utána, te pipogya alak! Azért megyek utána, mert még életben van! - aztán sokkal csendesebben: - Nem akartalak megsérteni, Tyl. De addig nem tudom elsiratni, amíg kézzelfogható bizonyítékot nem találok arra, hogy halott.

- Ha az a kívánságod, hogy mellette halj meg, az érthető - mondta Ruu-an nagylelkűen, és megkísérelte értelmezni az idegen esztelen logikáját.

- Hé, én nem akarok öngyilkos lenni!

- Pedig ez nem más, követni a Nakat a Guntalira! - makacskodott Tyl. - Sajnálom, Etienne, de nem követhetlek Nem engedi a tudásom és a hitem. Valaki mást kellene megkérned! - nem tette hozzá, hogy ezt a maga részéről puszta időpocsékolásnak tartja.

Etienne kényszerítette magát, hogy olyan udvariasan válaszoljon, amennyire csak lehetséges.

- Tisztelem a hitedet, Tyl. Nem értem, és nem is tetszik nekem, de tiszteletben tartom. De csak az időmet vesztegetem, ha itt állok, és téged győzködlek - elképzelte, mit szólna Lyra, ha hallaná Tyl elutasító válaszát.

- Akkor egyedül megyek utána.

- Nem fogsz onnan visszatérni soha - figyelmeztette Tyl.

- Ó, dehogynem, visszajövök én! Fogd fel úgy, hogy elmegyek kibővíteni a tudásomat! Olyan lesz, mint egy tanulmányi kirándulás!

- Túl hamar meg akarod tapasztalni a halált - mondta szomorúan Tyl. - Ők, akik...

- Én veled tartok!

Olyan megfeszítetten próbált Tyl győzködésein és saját félelmein felülemelkedni, hogy az első pillanatban Etienne meg sem hallotta a hangot. De megismétlődött:

- Én veled tartok!

- Ki volt az?

Megpördült, és pont szembe találta magát az egyik teherhordóval. Az volt, akitől a legutoljára várta volna, hogy szóljon: Yulour.

- Ha akarsz engem, Tiszteletreméltó Mester.

- Hát persze, és nagyon örülök neki! - Nem hitte, hogy Yulour képes lenne elég gyorsan gondolkozni ahhoz, hogy segítséget jelentsen a harcban, de ha csak a felszereléseket cipeli a hátán, már az is sokat számít. És jó társaság lenne. Ebből a szempontból a teherhordó lassúsága nem aggasztotta.

Kételkedett benne, hogy túl nagy kedve lenne cseverészni a Guntali tetején.

- De miért tennéd, Yulour? Ez nem mond ellent a te lelki alapelveidnek?

- Nekem nincsenek lelki alapelveim. Tiszteletreméltó Mester! - Yulour küszködött a Tsla szavakkal. - Nincs hozzá elég eszem, hogy nekem is legyenek - habozva megfordult. - Tyl Tanítómesternek kell megengednie, hogy veled tartsak. Én, hozzá vagyok kötve!

Tyl kíváncsian méregette a hordárt.

- Én magam nem dönthetem el, hogy elmehetsz-e, és senki más sem a többiek közül, mert a te tudatod tiszta, és elszánt akarat van benned!

- Mi az a tudat? - kérdezte Yulour ártatlanul.

Tyl pislogott.

- Nem számít, Yulour, ne törődj vele. - Etiennehez fordult. - Elkísérhet téged, ha ragaszkodik hozzá. Nem tarthatom vissza, habár meg lenne hozzá a hatalmam. De minden, ami lényeges, az a szabad akarattól kell, hogy függjön! Emlékezz hát: a felelősség a tied, ha ő meghal. Ez a te tudatodat terhelné mindörökre!

- Emlékezni fogok rá. - Etienne az egyetlen önkéntes felé fordult. Már volt némi személyes kapcsolata Yulourral, habár, mint a többi hordár esetében, jobban szeretett Tylen keresztül utasításokat adni.

- Köszönöm, Yulour. Elfogadom a segítségedet! A te viselkedésedet sokkal jobban megértenék az én embertársaim.

A hordár szomorúan rázta a fejét.

- Nem értem, Tiszteletreméltó Mester.

Etienne megveregette a Tsla izmos vállát.

- Nem is fontos. Minden, ami számít, csak az, hogy segíteni akarsz.

- Én szeretem Lyra Tanítómestert! - válaszolta Yulour őszinte egyszerűséggel. - És segíteni akarok neki!

- Ha tudunk, segítünk, Yulour.

Visszasiettek a hajóra, kikerülték a kíváncsi Tslak tömegét, mely a hajót vette körül. Homat már alig várta, hogy üdvözölhesse őket.

Etienneben egy pillanatra bennszorult a lélegzet, ahogy a kabinból kiáradó hőség megcsapta. A hőmérséklet bent elérte az ötven fokot, ez körülbelül negyven fokos differenciát jelentett a kinti levegőhöz képest. Homat reakciója pont az ellenkezője volt Etiennenének. Ahogy a hideg levegő benyomult, Homat visszamenekült a takarók védelmébe, amit a pilótafülke padlóján halmozott fel, bebújt alájuk, és bocsánatkérően kukucskált ki Etiénnere.

- Kérlek, ne legyél rám dühös, de-Etienne! - magyarázkodott. - De amikor itt hagytatok, visszaemlékeztem arra, hogy hogyan működik az a dolog, ami a szellemhajó levegőjét melegíti, vagy hűti. Nem tudtam ellenállni neki. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy igazán kellemes meglepetésben volt részem!

Etiennenek mosolyognia kellett rajta.

- Nyugi, Homat, minden rendben. Nem vagyok rád mérges - mosolya lehervadt. - De-Lyrát elrabolták a Nak, a jégdémonok!

Homat siránkozni kezdett, de Etienne gyorsan leállította.

- Yulour és én utána megyünk.

Homat csaknem teljesen kopasz feje hirtelen felbukkant a takarók alól.

- A démonok után?!

- A Nak után, igen.

- Nem fogtok visszatérni!

- Igazán méltányolom, hogy egyetértesz a Tslakkal - motyogta, ahogy turkálni kezdett a raktérben, hogy előszedje a szükséges felszereléseket. - Soha nem hittem volna, hogy egy szép nap a Maiok és a Tslak tökéletesen egyetértenek valamiben!

- A démonok után... - suttogta Homat. - Én, én veletek mennék, ha tudnék...

Etienne csodálkozó pillantást vetett rá.

- Ez roppant kedves tőled. Homat, de te is tudod, hol vesszük a legnagyobb hasznodat! A hőmérséklet a Guntalin már fagypont alá esik. Nem hinném, hogy sokáig húznád ott. Egy Mai sem bírná ki. Az itteni klíma a felső határa a ti tűrőképességeteknek!

- Szeretném, ha nem így lenne, de-Etienne. Csodálatos, hogy te szabadon mozoghatsz a világ teteje és Skatandah között!

- A mi különleges öltözékünk teszi ezt lehetővé, Homat.

Kibányászott egy thermo-dzsekit az egyik csomag aljáról.

- Sokkal inkább a légnyomás foglalkoztat hatezer méter fölött. A levegő sokkal ritkább lesz, mint nálunk ebben a magasságban, de erre is van néhány eljárásunk, hogy. kompenzálni tudjuk.

A hatalmas hátizsákba került még vagy két tucat oxigén palack. Mindegyik maszkkal volt ellátva, mely kényelmesen illeszkedett az ember arcához, s egy rugalmas fémcső vezetett hátra a fejrész mögé, mely stabilan tartotta az egészet. A palack nagy nyomás alatti tiszta oxigént tartalmazott, így víz alatt is kitűnően lehetett használni.

A Barshajagad aljáról felvezető meredek hegyoldalak megmászása kellően megedzette őket a most következő kimerítő kapaszkodáshoz. Egyedül attól tartott, hogy esetleg szaladniuk kell ebben a magasságban. Kíváncsi lettem volna, hogy bírja Lyra az alacsony hőmérsékletet és a ritka levegőt. Ugyan korántsem véd meg az éjszakai hidegtől, kivált, mikor a hőmérséklet fagypont alá zuhan. Az egyetlen, ami megmentheti a fagyhaláltól, a többi fogoly testmelege.

- Yulour, te így nem fogsz fázni? - kérdezte a kísérőjétől, amikor elkészült a csomagolással. A hordár több réteg tógát és két felső köpenyt viselt, és valami meleg sálat tekert a feje köré.

- Jó leszek így, Mester. Kérlek, ne aggódj miattam. Idegesít, ha látom, hogy valaki reszket értem.

Tyl és Ruu-an a főkapunál várt rájuk, hogy végleg búcsút vegyenek tőlük Tipikus Tsla egykedvűséggel a kőművesek és ácsok máris nekiláttak, hogy a megrongált kaput helyreállítsák Ruu-an bemutatott Etiennenek egy köpcös falusit, aki vállalta, hogy elvezeti őket ahhoz a lejtőhöz, amerre a Nak menekültek.

- Szoktak hátrahagyni őrszemet vagy valami hasonlót? - kérdezte Etienne az Első Tudóstól.

Ruu-an a Tslak tagadó mozdulatával válaszolt.

- Mióta nem üldözzük őket, nem kell semmitől sem tartaniuk.

Az lesz tehát a legnagyobb segítségem, gondolta Etienne, hogy bíznak a sebezhetetlenségükben. Ha visszaértek a Guntali tetejére, valószínűleg megpihen a horda. A legkevésbé egy ellentámadásra számítanak. A siker a rajtaütés meglepetésszerűségétől függ. De azzal sem áltatta magát, hogy a Nak szerteszéjjel szaladnának a pániktól. A Na igazán nem volt egy rohangászós népség.

Nem, mégsem építhet a váratlanságra. Még két lézer-pisztollyal sem tudná pár percnél tovább sarokban tartani az óriások törzsét.

- Csak az időnket vesztegetjük - motyogta, miközben szorgalmasan loholt a helybéli vezető nyomában. Annyira gyorsan haladtak, hogy Yulour megtántorodott és elesett, de olyan fürgén talpra állt, mintha nem is zötykölődne széles vállain a nehéz hátizsák.

Tyl és Ruu-an csendben figyelte a távolodókat.

- Micsoda különös népség - szólalt meg az Első Tudós.

- Elképedéssel vettem tudomásul azokat a képességeiket, amiket mondtál, aztán tessék itt van ez a dolog, és úgy viselkednek, akár a gyerekek.

- Tele vannak ellentmondásokkal - Tyl a pillantásával még mindig követte Etienne távolodó alakját. - Az egyik pillanatban bölcsek, a következőben pedig bolondok, akár az a kis Mai. Azt hiszem, a lelküket örökös káosz uralja.

- Úgy hiszed, van lelkűk?

- Biztos vagyok benne, bár a turputi mesterek ezt vitatják.

- Lehetséges, hogy az agyuk különböző részei dominálnak az egyes pillanatokban, így lehetnek egyszer felnőttek, másszor meg gyerekek. Nagyon furcsa nép. Örülök, hogy találkozhattam és beszélhettem egy képviselőjükkel, mielőtt meghal.

- Igen, nekem is nagyon hiányoznak. A nő nap mint nap megkeresett, és végtelen sok kérdést tett fel, ami miatt egyre közelebb jutottam hozzá és a tudományához. És most elhagytak bennünket, csak az emlékeik maradtak velünk.

Elfordult, majd segített az idős Ruu-annak, hogy lassan, öregesen bandukolva visszajussanak a városba, miközben egyre az idegenekről folyt köztük a szó.

Rengeteg ösvényre bukkantak, melyeket hosszú évek folyamán tapostak ki a Nak felismerhető utakká, így a kapaszkodás felfelé nem is jelentett akkora megpróbáltatást, mint azt először gondolta. De szabályos időközönként meg kellett állnia, hogy levegőhöz jusson. A józan ész pihenőt követelt, míg aggodalma egyre gyorsabb tempóra sarkallta. Mivel a palackok sem tartanak örökké, megpróbált minél kevesebbet szívni az éltető oxigénből.

Az egyre gyakoribb pihenők ellenére hamarabb érték el a fennsíkot, mint azt remélni merte volna. A sűrű felhőrétegben keletkező rések csak néha engedtek egy-egy pillantást vetni Jakaiera és a völgyre. A valóságos világ fölött emelkedett a képtelen magasságú Aracunga-hegység. A jégkristályok alkotta fehér réteg megült a hegy tetején, amitől furcsa módon úgy nézett ki, mint egy füstölgő vulkán.

Néhány fa köszöntötte őket a fennsíkon, és az állandó szél hatására úgy látszott, mintha a karcsú, törékeny ágak tapsolnának nekik, a fantasztikus teljesítményük miatt. A közelben zöldesbarna bozótok kapaszkodtak a földbe.

Etienne lehajolt, hogy közelebbről megvizsgálja a termésüket, de alig tudta őket kikaparni a kemény, szegényes talajból. Mintha fa karmaikkal kapaszkodtak volna a földbe.

A fényes porhóban felfedezték néhány állat lábnyomát. Etienne ügy vélte, valami magas és karcsú élőlény szaladhatott erre. Ahogy elhagyták a peremet, nagyobb nyomókkal is találkoztak, melyeket valószínűleg egy nagyobb ragadozó hagyhatott.

Ha kétségük volt a helyes útirányt illetően, Yulour a földhöz nyomta túlméretezett ormányát, és megpróbálta elcsípni a Nak jellegzetes szagát.

- Már nincsenek messze - mondta Etiennenek a nap végén.

- Nincs rá okuk, hogy tovább menjenek. - Etienne belesandított a közeledő sötétségbe, miközben a hópelyhek megtelepedtek az arcán. - Valószínűleg találtak maguknak egy kényelmes pihenőhelyet, és éppen a jakaiei támadást tárgyalják. Ha elég eszük van, ezt teszik. Akkor pedig nemsokára utolérjük őket.

- Igen, nemsokára - állította Yulour. - Aztán mit csinálunk?

- Még nem tudom biztosan. Attól függ, hogyan vertek tábort.

Már akkor észrevette a tűz izzását, mielőtt Yulour szagot fogott volna. Lángokat nem láttak, mert a tüzet leszorították. Etienne csendre vonatkozó kívánságát betartva, Yulour követte mesterét egy alacsony hegyhátra, s máris egy sziklakráter peremén találták magukat. Mély volt, és remek védelmet nyújtott a szél ellen. A távolabbi oldalon, a kinyúló sziklák védelmében ücsörögtek az álmos Nak. Csak néhány mocorgott, a többi elnyúlt a ropogó tűz mellett. Égett krumpli szaga töltötte meg a levegőt.

Etienne először látott Na nőstényeket, két méteres csöppségeikkel. Más fajok gyermekeitől eltérően a Nak ivadékai cseppet sem voltak bájosnak mondhatók. Idegesen fészkelődtek álmukban, csupasz lábuk a tűz melege felé rugdalt.

Szokatlanul bőséges vegetáció alakult ki ebben a föld-teknőben, de nemcsak Nak által termesztett tápláló növényeket láttak, hanem különböző pocsolyákban tenyésző moszatszerű zöldségeket is. Az egyik ilyen kis "medence" szinte közvetlenül Etienne előtt feküdt, a tűz pedig a másik oldalon. Nagy csomó szárított állat testét világította meg a tűz fénye.

Yulour odamutatott, és gyerekes izgalommal suttogta:

- Odanézz, Mester, Odanézz!

Etienne pillantása a tűz jobb oldalára tévedt. Köveket és csontokat halmoztak egymásra, ebből alakítottak ki egy kezdetleges konyhát. Egy óriási csonthoz erősítve füstölgött valami a tűz fölött. Etienne egy pillanat múlva rájött, hogy amit lát nem más, mint egy szőrétől megfosztott Tsla teteme.

Oldalt rápislantott kísérőjére. De nem látott sem haragot, sem utálkozást a hordár arcán.

- Nem is érdekel téged?

- Mi nem érdekel engem, Mester?

Etienne a kezdetleges tűzhely felé bökött.

- Éppen most sütögetik meg az egyik társadat.

- De hát enni mindenkinek kell - mondta Yulour őszintén.

Etienne elfordult. Valószínűleg hosszabb kutatást venne igénybe, hogy teljesen megértse a Tslak gondolkodásmódját.

De ami most jobban érdekelte, az egy kezdetleges ketrec volt a földteknő jobb oldalán. Egy ismeretlen eredetű teremtmény csontjaiból készült, melyeket inakkal rögzítettek egymáshoz. Négy nem, öt Tsla hevert bent összekötözve. Köztük volt egy fénylő kék ruházatú alak is. Etienne pulzusa felgyorsult, ujjai reszketni kezdtek.

Lyra tehát élt, s ahonnan ő látta, sértetlennek tűnt. Trikójának gallérját szorosan a nyaka köré gombolta, hosszú haja az arcába lógott. A Nak a zsákokat a foglyok mellett hagyták, és Lyra félig egy ilyen alatt feküdt, hogy némileg védje magát a hidegtől.

Egy fiatal hím bóbiskolt a ketrec előtt, lustán kavicsokat hajigált a tűzbe, s alig figyelt a foglyokra.

- Mindjárt elalszik, Mester - állapította meg Yulour.

- Hát, jobban járna. - Etienne ellenőrizte, hogy mindkét fegyverét kibiztosította-e, s hogy rendben vannak-e az oxigén palackok Aztán óvatosan visszaaraszolt a lejtőn, és megkerülte a bemélyedést.

Amikor újra felmásztak, egyenesen a ketrec felett találták magukat. Vártak.

Jóval éjfél után Etienne megmozdult, hogy újabb pillantást vessen a földteknőre. Tslamaina holdjait eltakarták a felhők, s így az egyetlen fényforrás a középen lévő máglya volt.

Mozdulatlanul figyelte az őrt vagy egy félóráig, míg biztosra nem vette, hogy a Na elaludt.

- Mit kell tennem; Mester? - kérdezte Yulour.

- Csak maradj itt, és várj ránk csendben!

- Légy óvatos, Mester!

- Az leszek, Yulour.

- Lemegyek, ha szükséged van rám - tette hozzá a hordár aggódva, mikor Etienne megkezdte a hasmánt való leereszkedést.

- Tudom, Yulour! Te egy nagyon jó barát vagy, Yulour!

- Köszönöm, Mester - suttogta a hordár meghatódva. Etienne félig a hasán csúszva, félig mászva haladt lefelé a lejtőn. A törzs tagjai szinte halotti mozdulatlanságban bóbiskoltak a sziklák védelmében. A csuklójára pillantott, a minikomputerre. A kijelző tizenkét fokot mutatott Ő maga kényelmesen érezte magát de Lyra miatt aggódott. Ha a hőmérséklet ilyen gyorsan süllyed, nehéz lesz majd dermedt végtagjait a thermo-ruhába erőltetni.

Megállt egy kiszögellésnél, hogy lássa miként reagál az őr a legurított kőre. Az halk csattanással a ketrecnek ütközött, de az őr nem riadt fel. Etienne követte a kavics útját, aztán a csontkalitka mögé térdelt.

- Lyra! - suttogta feszülten, miközben szeme ide-oda cikázott a nő és az őr között. A testek megmoccantak, de egyikük sem ébredt fel.

- Lyra!

A lány feje megrebbent a sötétben, ahogy félrerázta arcából a haját. - Etienne?

- Miért, ki az ördögöt vártál? - kihúzta az egyik pisztolyát, miután ellenőrizte a ketrecet összetartó szíjakat. - Megpróbálom elégetni ezeket a vacakokat, amik a csontokat tartják össze. Légy készen, az ég szerelmére!

Dolgozni kezdett, s a pisztoly gyenge, zümmögő hangját elnyomta a szél és a pattogó tűz zaja. Lyra csendben mocorogni kezdett, hogy felébressze fogolytársait. Szerencsére volt elég lélekjelenlétük, hogy ne szólaljanak meg, egy kivételével, aki csodálkozva suttogta:

- Ez annak az idegennek a társa, aki velünk van!

Lyra lepisszegte.

- Amikor Etienne elvágta a szíjakat, emeljétek fel és tegyétek félre a csontokat! - a Tslak némán teljesítették a parancsot.

Etienne vigyorgott. Lehet, hogy fatalisták, de eszük ágában sincs itt maradni, most, hogy lehetőség nyílt a menekülésre.

- Etienne, mi a francot keresel itt?

- Eljöttem, hogy megmentsek egy ártatlan szüzet, mielőtt felszolgálják egy barbeque partin! - Újabb összetartó szíj hullott le. Az egyik Tsla pont jókor kapott a meglazult rész után, nehogy a zuhanó csontok zajt üssenek...

Lyra hallgatta a pisztoly döngicsélését, aztán megrázta a fejét.

- Soha nem hittem volna, hogy képes vagy ekkora hőstettre, Etienne!

- Pofa be, Lyra, dolgozom! - Újabb inak szakadtak, és felszabadult a második tartócsont is, ahogy az elsőt elmozdították a Tslak. Az újabb tartóelemek is könnyedén kiszabadultak. Lyra mászott ki először, de Etiennenek el kellett kapnia, annyira bizonytalan volt a járása. A lány izmai teljesen elzsibbadtak a hidegtől.

Egy pillanatig Etienne azt hitte, valamiféle láthatatlan belső sérülést szenvedett a lány, de ő gyorsan eloszlatta a feltételezést.

- Egy darabban vagyok, habár azt hittem, megfulladok abban az átkozott zsákban!

A Tslak szótlanul kimásztak és felsorakoztak mögötte, és zavarodottan tekintgettek körbe.

- Mi most fent vagyunk a Guntalin, igaz? A zsák átlátszatlan volt, úgyhogy abszolút nem tudtam tájékozódni!

Etienne bólintott.

- Hát akkor nem csodálkozom, hogy így fázom!

- A részleteket hagyjuk későbbre! - tanácsolta Etienne, s idegesen hátranézett a békésen szuszogó őrre.

- Mi nagyon hálásak vagyunk neked! - szólalt meg egy idős Tsla.

- Akkor legyetek hálásak, amikor már biztonságban visszaértünk Jakaieba! - figyelmeztette őket Etienne. - Kövessetek, és próbáljatok lehúzódni!

Azzal kúszni kezdett felfelé a lejtőn, és vissza-visszapillantott, hogy meggyőződjön róla, Lyra a sarkában van.

- Segítsek?

- Nem. Jó érzés újra mozogni!

Ahogy elérték a biztonságos sötét kiszögellést, Etienne előhúzta a thermo-felszerelést. Lyra annyira átfagyott, hogy háromszor annyi időbe telt belebújni, mint rendesen.

- Úgy örülök, hogy látlak, Mesterem! Nagyon aggódtunk érted!

Lyra meglepetten fordult Yulour felé, és a háta mögé kukucskált, hogy lássa, kik jöttek még a férjével. Csalódottsága szinte tapintható volt a sötétben.

- Etienne nem kell azt hinned, hogy a Naknak ez a szokásuk! Természetesen a kegyetlenségüket még nem tanulmányoztam. De ez egyszerűen hozzájuk tartozik! Viszont az áldozataik szükségtelenül szenvednek! Azt kell, hogy mondjam, hogy egyáltalán nincs szociális érzékenységük a dolgok iránt!

- Ezen majd akkor töprengj, ha kellően felmelegedtél! Majd kiegészítheted a tapasztalataidat. Mint már annyiszor...

- Lehet, de egyáltalán nem vagyok hozzá valami kiegyensúlyozott állapotban!

Amikor az utolsó Tsla is felért, Etienne sietősen eldarálta.

- Ahogy tudjátok, én vagyok a Tiszteletreméltó Mester, Lyra társa. Most visszatérünk Jakaieba. Próbáljatok meg együtt maradni, és ne beszéljetek, ha nem feltétlenül szükséges. Olyan gyorsan kell haladnunk, amennyire csak lehetséges. Ha bárki közületek elveszik, vagy leszakad a társaitól minden ok nélkül.

- Tudjuk, mit kell tennünk - szólt az idős Tsla -, csak a hazafelé vezető utat nem tudjuk.

- Mi viszont igen, úgyhogy maradjatok szorosan a nyomunkban! - megfogta Lyra kezét, és megfordult, hogy kövesse Yulourt. A Tslak néma csendben meneteltek utánuk.

XIV. Fejezet

Hidegben és szélben botladoztak át az éjszakán, pontosan követve Etienne útmutatásait. Bár folyamatosan ellenőrizte az irányt a csuklóján lévő mini-komputer segítségével, jobban örült annak, hogy bátran rábízhatják magukat Yulour szaglására, hogy rátaláljanak a helyes útra. A felkelő napot nemcsak a meleg miatt üdvözölték lelkesen, hanem mert további információt adott az útirányról. A legmegbízhatóbb támpont viszont mégiscsak az Aracunga volt, megbízhatóbb, mint bármely apró jelzés a miniatűr képernyőn.

Már jó darabot megtettek, amikor egy kisebb háznyi szikladarab zuhant le mögöttük, s porrá zúzott egy bazalt kiszögellést. Csupán pár méterre kerülte el Etiennet és Lyrát.

Etienne ösztönösen a falhoz lapult.

- Földcsuszamlás - motyogta.

Yulour egy gyors mozdulatot tett egyet nem értése jeléül, és felfelé pillantott.

- A Nak csinálják.

A Guntali felé mutatott, ahol egy magányos óriási bozontos alak toporzékolt és gesztikulált dühösen. Szája hangokat bocsátott ki, de ezeket elnyelte a szél. Aztán eltűnt a figura.

- Utánunk jönnek - kommentálta Etienne meghökkentő nyugalommal. - Reméltem, hogy erre nem kerül sor. - Megrántotta Lyra kezét. - Tudsz futni?

Lyra erősen megmarkolta pisztolyát és bólintott.

- Emlékezz vissza, drágám, mi nem akarunk egyetlen őslakost sem megsebesíteni, csak ha nagyon muszáj! - mondta Etienne szárazon.

- Bocs, hogy akkor nem voltam belátóbb. Ezek rohadt kannibál korcsok!

- Nincs időnk a véres részletekre, drágám.

Olyan gyorsan, ahogy csak tudtak, rohanni kezdtek az ösvényen. Bár újabb sziklaeső nem zúdult a nyakukba, amint elérték a sziklahegy alját, máris hallották a jellegzetes üvöltést és bömbölést a hátuk mögött.

Mivel az ösvény kanyargott, szinte lehetetlen volt meghatározni, milyen messze vannak üldözőik. A tiszta hegyi levegő messzire vitte a hangokat. Végre leértek az ösvényről, s már a jól kövezett úton rohantak tovább.

A Tsla, aki Lyra mellé csapódott a meneküléskor, figyelmeztető szavakat ordított a földeken gürcölő farmerek felé. Azok szerte-széjjel dobálták szerszámaikat, s még az oly értékes magokat is a tálakban hagyva rohanni kezdtek Jakaie biztonsága felé.

Yulour Etienne vállára tette a kezét, hogy forduljon. meg.

- Ott, Mester!

Etienne látta, hogy ez alkalommal nem rajtaütésszerű támadásról van szó, mert az egész törzs lezúdult utánuk, hogy visszakaparinthassák zsákmányukat Nők és gyerekek zárták a harcosok sorát Jó kis zűrzavart okozhattak a szökésükkel!

A Nak lassan futottak, de óriási lépteikkel szinte falták a métereket. Egyre közelebb értek hozzájuk a hímek, akik mindegyike egy-egy embernél is nagyobb méretű bunkós-botot lengetett.

- Gyerünk, mozgás! - üvöltötte Etienne a le-leszakadozó farmerekre.

- Megcsináljuk, van még időnk, Etienne! - mondta Lyra, de alig ejtette ki a szavakat, lába máris megtalálta az egyetlen gödröt a sima úton, elképedve felbucskázott, majd a hátára hengeredett. Fájdalom ült ki az arcára, ahogy ügyetlensége miatt átkozódott.

- Nem tört el - zihálta végül.

- Tudom, te hülye!

De Lyra már kezdett kétségbeesni a rohamosan dagadó bokájától.

Eközben a farmerek és a többi menekülő már majdnem elérte a városfalat.

- Gyerünk, Mester! - sürgette Yulour Etiennet. - Alig van már időnk!

- Kelj fel, Lyra! - parancsolt rá. Határozottsággal és sértettséggel vegyes dühödt pillantást lövellt rá a lány. Végül Etienne vállára és karjára támaszkodva lábra küzdötte magát. Lassan sántikálni kezdtek Jakaie felé. Lyra a bokájában lüktető iszonyú fájdalomtól csendesen sírni kezdett, de nem állt meg.

Etienne viszont megállt.

- Túl lassú! Soha nem fogjuk elérni azt a rohadt várost! - fölé hajolt, és Lyra fájdalma átadta helyét a csodálkozásnak.

- Etienne! - óbégatott a férfi válláról. - Tegyél le! Mindkettőnket megölsz a végén!

- Lyra, már megint túl sokat szövegelsz! - Lyra esetlenül fel-leugrált a vállán, ahogy futott. Nem okozott fájdalmat, de a jelentős súlytöbblet borzasztóan megerőltető volt. A lélegeztető készülék állandó oxigén ellátása nélkül nem tudta volna ezt megcsinálni.

- Mester, segíthetnék? - Yulour kacsázott oda melléjük. Valami egy hangos csattanással a földre érkezett mellettük, miközben aprófává zúzott egy bokrot. A Na bunkó legalább tízszer akkora volt, mint a szerencsétlen cserje.

Etienne vissza akart nézni, hogy milyen közel jutottak már az üldözőik, de képtelen volt megküzdeni az erős hátszéllel. A városkapu megjavított bejárata hívogatóan ásított feléjük. Ekkorra már fegyveres Tslak sorakoztak fel a falak mentén, és integetve, kiabálva sürgették őket. Hát most igazán a buzdításra volt a legkevesebb szüksége!

Úgy érezte, lábai belesüppednek ennek az átkozott bolygónak a mohaszerű talajába, és Lyra, a drága, édes Lyra... csak egy kicsit lenne kevésbé kéjsóvár...

Valami a hátának puffant, majdnem elvágódott. De tovább tántorgott, és ahogy visszanyerte egyensúlyát, vánszorogva loholt tovább.

Segítő kezek nyúltak feléje, hogy megszabadítsák terhétől. Úgy érezte, tűzhullám ömlik keresztül a tüdején... Lyrát melléfektették, és ő még egy utolsót slukkolt a lélegeztetőből, s zihált, mint egy versenyző, aki épp befejezte a hosszútávú víz alatti úszását. Az ünneplés hangjainak kavalkádja hatolt át kábultságának ködén.

- Túlságosan kivagyok, hogy felálljak! - lihegte. - Mi történik?

- Ne tőlem kérdezd. Tudod, hogy én vagyok az, azzal a kificamodott bokával! Rémlik valami?

- Kár, hogy nem a szádat ficamítottad ki!

- Nyugalom, mester - mondta az aggódó Yulour. - Mindjárt megnézzük! Azzal a kapu felé indult.

Lyra hosszú percekig masszírozta a bokáját. Etienne lassan visszanyerte erejét.

- Ostobaság volt, amit csináltál! - korholta Lyra. - Sérvet is kaphattál volna!

- Elnézést - szabadkozott két lihegés között. - Legközelebb majd ledoblak!

- Legközelebb lelövöm magam, mielőtt a kezükbe kerülnék!

Lyra látta a férje arckifejezését, és gyorsan másfelé nézett.

- Tudom, tudom, már megint nem gondolkozom tudóshoz méltóan. De nem tudok rajta segíteni! Nekem is vannak érzéseim! De mégis, mi a fene vitt rá arra, hogy ekkora hőstettet vigyél véghez? - amikor Etienne nem válaszolt, megbökdöste a vállát. - Fordulj meg! Látni akarom a hátadat! Láttam előbb a nyomát, ahol az a furkósbot eltalált!

Etienne nagy erőfeszítéssel a hasára fordult. Ahogy a lány ujjai a derekát simogatták, arca megvonaglott a fájdalomtól.

- Hát, jól tönkrevágtad a gerincedet! - mormogta Lyra gyengéden. - Van egy pokoli ronda horzsolás rajta.

- Nevezzük csak bibinek... Hová tűnt Yulour?

Lyra a kapu felé pillantott.

- Nem látom, de biztos rendben van. Még mindig üvöltöznek, meg sikongatnak a falakon, de az új kapu mintha erősebb lenne, mint a régi!

- Tiszta idióta vagy, Etienne. Megmentetted az életemet!

- Nagy ötlet volt tőlem, mi?

- Jó, de miért?

Etienne lassan a hátára fordult, és üres tekintettel az eget kémlelte.

- Átkozott legyek, ha tudom - arca eltorzult, ahogy a tűz melege a hátát bizsergette.

- Soha nem szűnsz meg szórakoztatni engem, Etienne. Csinálsz valami jó dolgot, aztán az ellenkezőjét mondod, és ezzel mindent agyoncsapsz! Maradj itt! Valamit el kell hoznom a hajóról! - megpróbált felállni, de nehézkesen visszazöttyent. - Hát ez nem megy. El is felejtettem, hogy nem tudok járni!

- Milyen bájos, turbékoló párocska vagyunk! - mormogta Etienne. - Oh, ha most láthatnának bennünket a támadóink! - A gondolat megmosolyogtatta, de még a vigyorgáshoz is fáradt volt.

- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, Etienne, akármiért is tetted! - mondta Lyra komolyan.

- Szóra sem érdemes. Csak szólj. Mit gondolsz, tudnál segíteni, hogy felüljek?

- Légy óvatos! - intette Lyra.

Hirtelen néhány arc tűnt fel körülöttük. Az egyik ismerősnek látszott.

- Hello, Tyl! - Etienne maga alá húzta a térdeit, és összegörnyedt, hogy enyhítse a fájdalmat a hátában. Izmai minden egyes mozdulat ellen tiltakoztak.

Tyl végrehajtotta a legszebb, legalaposabb Tsla bókolást.

- Nem reménykedtünk a visszatérésetekben, Tudós Etienne! Igazad volt, és mi tévedtünk, de ki akarom fejezni irántad érzett mélységes hálánkat! Óriási tettet hajtottál végre. Dalok fognak megemlékezni arról, amit tettél! És róla is, akinek segítsége példa nélkül való volt. - Yulour felé intett, aki a tömeg elején álldogált.

- Nem értem, Mester! - mondta tanácstalanul Yulour.

- Drága, édes, bátor Yulour! - mormogta Lyra. - Ismerem a szokásaitokat, és tudom, hogy a többiek miért nem jöttek, de te miért vállalkoztál rá?

- Nemes dolognak tűnt, így hát megcsináltam - zavartnak látszott.

- Megjutalmazunk majd azért, amit tettél! - mondta neki Lyra.

- Megju... nem értem!

- Tudom, hogy nem. Azt viszont biztosan megérted, hogy Etienne és én nagyon mélyen akarunk neked köszönetet mondani.

- Szívesen - mondta a hordár-nagyon ünnepélyesen. - Most mennem kell, hogy megtaláljam a barátaimat. Tyl figyelte, ahogy elmegy.

- Különleges lélek, de sok áldás kíséri.

- Az biztos, hogy legalább a miénk kíséri - mondta Lyra. A fal felé pillantott. Az ordítozás és a zaj már csillapodott, és a Tslak kezdtek leszállingózni a palánk tetejéről, miközben hevesen tárgyalták az eseményeket egymás között.

- Úgy tűnik, a Nak feladták, és visszavonulnak. Gondolod, hogy újra támadnak?

- Sok gonosz mozdulatot és kiáltást küldtek felénk - válaszolta Tyl -, de nem hinném, hogy ilyen tervet forgatnának a fejükben. Nem állatok, tudják, hogy csak meglepetésszerű támadásnak lehet eredménye. Ez alkalommal pedig nem erről volt szó, úgyhogy el kell, hogy kotródjanak a város közeléből.

- Szóval biztonságban vagyunk? - dünnyögte Etienne.

- Igen, most valamennyien biztonságban vagyunk, és Jakaie adós nektek a halottnak hitt Tslak lelkéért!

Etienne háta Lyra gondos ápolásának köszönhetően gyorsan gyógyult. A legrosszabb kezelés a fásli volt; amit rákényszerített, hogy állandóan viseljen. A hónaljától kezdve a derekáig bebugyolálta, amiben csak úgy tudott mozogni, mint egy frissen exhumált múmia.

A gyakorlatias gondolkodású Tslak között a csodálatos megmenekülésről szóló balladák, legendák lassan feledésbe merültek, s visszatértek a mindennapos apró-cseprő dolgaikhoz. Így is akadt néhány szégyenlős látogatójuk, akik vissza-visszatértek hozzájuk, hogy rokonaik és barátaik nevében köszönetet mondjanak.

Ragaszkodtak ahhoz, hogy hálájukat valamilyen formában leróják. Egy reggel Tyl megjelent a fedélzeten, hogy meglátogassa a beteget.

- Volt egy találkozónk. - A kabin hőmérséklete harminc fok körül lehetett, Homat dideregve gubbasztott a sarokban.

- Miféle találkozó? - tudakolta Lyra.

- Közösségi meditáció. Sajnálom, hogy téged nem hívtak meg, de nem volt rá idő. Felvázoltam nekik a problémátokat. Az a faszállító alkalmatosság még működőképes, ugye?

- A kerekei még nem estek ki, ha erre gondolsz - válaszolta Etienne.

- Itt nincsenek olyan nagy, szívós állatok, mint amilyennel a Maiok rendelkeznek. Vannak lekkák, de ezeket inkább közlekedésre használják. Itt a földeket leginkább kézzel művelik, nem úgy, mint Turputban. De mi Tslak vagyunk, és ez a nemzet erős!

Megfeszítette mindkét karját, s láthatták, ahogy izmai kidagadnak a rövid szőrök alól.

- Jakaie egész lakossága segíteni fog! Nem lesz könnyebb levinni a hajótokat a Barshajagad fenekére, mint felhúzni ide?

Etienne egy darabig fontolgatta a vezető szavait, s próbálta fékezni magát.

- Biztos, hogy könnyebb, de még így is nagy megpróbáltatást jelent a leereszkedés.

- Hosszan beszélgettem Ruu-annal, és a többi nagy öreggel. Innen északra van egy út, ami a Topapasirutot megkerülve levezet a Skarhoz. Azt is mondják hogy ez az út hosszabb, de jóval járhatóbb, mint a kanyon falon húzódó ösvény. Szerintük meg lehet csinálni!

- Mindig tudtam, hogy Ruu-an nagyszerű fickó! - mondta Etienne.

Úgy érezte, kiabál, jóllehet alig hallották a hangját.

- Mikor indulhatunk lefelé?

- Nemsokára. Akiket megmentettél, azoknak a családjai a legnagyobb örömmel fogják átvontatni a hajódat a legnehezebb pontokon!

- Köszönd meg nekik a nevünkben! - válaszolta Etienne.

- Magatok is köszönetet mondhattok majd - Tyl felcihelődött. - Egy kis időt még igénybe vesz, hogy mindent összekészítsünk, és találjunk olyan kötelet, ami elég erős ahhoz, hogy elbírja a hajótokat. Lesz tehát elég időtök, hogy megköszönjétek új barátaitoknak a felajánlott segítséget, és hogy meggyógyuljon a hátad!

- Várj egy pillanatig! - szólt Lyra a homlokát ráncolva. - Mi a helyzet a Nakkal? Mi lesz, ha akkor térnek vissza, amikor a város majdnemhogy néptelen?

- Ezt szintén megbeszéltük a meditáció alatt. Hosszú ideig nem fognak újra Jakaie közelébe merészkedni, elég lecke volt nekik a múltkori eset! És néhány nap múlva olyan magasra emelkedik a hőmérséklet, hogy képtelenek lesznek követni bennünket!

- Hát, ez ellen nem sok kifogást emelhetünk, igaz, drágám? - nézett Lyra jelentőségteljesen a férjére. - Ha a helybéliek ennyire biztosak a saját biztonságukat illetően, nem látom okát, miért ne vonszolhatnának bennünket végig a folyón!

A gyötrelmes barshajagadi emelkedő ellentéteként az Aracunga sziklás terepeinek zöme majdhogynem pihentető volt. Igazán kevés durva helyen kellett csak átkelniük a hajó repellerjein, és ahogy a Tslak ígérték, a lejtők is sokkal simábbak, egyenletesebbek voltak, mint a meredek kanyonfalon vezető út a nyugati oldalon.

Egyszólamban kántáltak, ahogy nekifeszültek a köteleknek, s gyorsabban vontatták a hajót a kerekes bölcsőjében, mint ahogy azt Redowlék hinni merték volna. Nehéz volt elképzelni, hogy a vroqupiik és a Brulok alig hatékonyabban végezték munkájukat, mint Jakaie lakói. Leginkább az segített, hogy a Tslak nem versengtek egymással. Homat is kénytelen-kelletlen elismerte, hogy néha az együttműködés sokkal többet ér a létszámnál és ügyességnél.

Amikor végre lehámozták a faalkotmányt a hajó törzséről, s újra a Skar vizére bocsátották a fémtestet, Etienne körbejárt, hogy személyesen mondjon köszönetet a Tslaknak a segítségükért. Ruu-an megpirongatta.

- Túl sok a köszöngetés! Ha igazán meg akarod hálálni a segítségünket, akkor amikor visszatérsz, meg kell, hogy oszd velünk a tudásodat! Várni fogunk, hogy újra felemeljük a hajódat, és átvigyük a Topapasiruton.

Minden akadály elhárult az útjukból, gondolta Etienne izgatottan. Nincs több homályos pont a topografikus képen, nem lesz újabb Topapasirut! A Maiok szerint a Barshajagad újra kiszélesül az északi területeken. Egy pillanatig talán úgy tűnhetett, hogy az óriási kanyonfalak alkotta száj örökre elnyeli az aprócska hajót, de most már túl vannak a folyódémonok szülőhelyén, s a meztelen, vad sziklák többé nem jelenthetnek fenyegetést rájuk nézve!

Hét Tsla velük együtt szállt vízre, s Redowléknak is nagy megkönnyebbülést jelentett visszatérni a hajóra. Hiszen már otthonukká, biztonságos menedékké vált, amiben ismerős minden zug, minden műszer, s ahol a technika az ő kényelmüket szolgálja.

Ahogy Etienne az áramlás irányába állította a hajót, a helybeliek összegyűltek a parton, s panaszos, a Maiok örvénylően magával ragadó énekeiktől eltérő, állandóan ismétlődő dallamot kántálva vettek búcsút az emberektől.

Az áramlat a folyó közepére sodorta a hajót. Lyra az első fedélzeten álldogált Tyllel, s a Tsla búcsúmozdulatok egész sorát produkálták a parton maradottaknak. Ahogy a távolság nőtt, úgy halt el lassan a búcsúdal utolsó hangja is a messzeségben. Lyra megfordult, és a férjét szólította.

- Azt hiszem, ennyi elég volt. Gyerünk, menjünk!

Etienne vágott egy pofát. Hirtelen a lány elbizonytalanodott.

- Mit gondolsz, mi a fenével próbálkozom?

Lyra az ablakhoz nyomta az arcát.

- Mit értesz az alatt, hogy próbálkozol?

Roppant sebesen haladtak - de rossz irányba. Egyedül a hajó belső stabilizátora gátolta meg azt, hogy céltalanul pörögjenek a vízben, akár egy elszáradt falevél a pocsolyában.

- Minden működik, leszámítva a szellőzőt.

- A francba! - Lyra a legközelebbi folyosó felé rohant. Ahogy a tat felé pillantott, látta, hogy a kanyonfalak egyre szűkülnek körülöttük, mintha csak egy óriási gránit tölcsér lenne. Gyorsan közeledtek ahhoz a ködfelhőhöz, vagy vízpárához, ami mögött szinte morajlott, háborgott a víz. Lyra visszarohant a férjéhez.

- Minden kiment, minden! Valahányszor be akarom indítani, lezárja a kódokat!

- Kényszer üzemmód?

- Felejtsd el! Próbálom, de semmi!

- Repellerek?

- Kimerítettük a tartalékenergiákat is! Időre van szükség, mire feltöltődik, de ez csak úgy lehetséges, hogyha már haladunk a folyón. Ha viszont tudnánk haladni, nem kéne feltölteni a rendszert - Gyorsan tett-vett a komputer körül, de csak értelmetlen válaszokat kapott a kérdéseire. Nem tudott semmi normálisat kicsikarni a gépből.

A morajlás egyre hangosabb lett körülöttük Sűrű köd fedte a kanyonhasadékot. Etienne a hang irányába fordította a radart, és fekete-fehér jelek tűntek fel a képernyőn, ahogy az ultrahangok áthatoltak a zavaros párán. Perceken belül a sodrás reménytelenül hozzácsapja őket a sziklafalhoz. Mindössze törmelék marad csak a szárnyashajóból, s a víz majd kimossa darabjaikat a partra, s a csodálkozó Maiok soha nem tudják meg, mire is bukkantak. A legénységről csak pár gondolatnyi emlék marad fenn. Sem hús, sem fém nem képes túlélni azt a borzasztó katasztrófát...

A hajó belekerült a viharba, ahogy a folyó az égbolt felé tört.

- Csinálj valamit! - sikoltotta Lyra.

- Csinálj valamit te!

Még egy pillantást vetett rá, mielőtt eltűnt volna az alsó fedélzeten. Lyra hangja utolérte viszont a motorházban is.

- Úgy tűnik, minden rendben van. A cellák kezdenek fel...

- Én is látom a kijelzőkön!

- Csak azt akartam, hogy tudd, mit látok én idelent. A motor csöndben van, és... várj egy kicsit! Megvan, miért nem tudtuk beindítani! - a hajótest idegesen vibrált talpai alatt. Meg sem tudta saccolni a sebességűket.

- Most próbáld - utasította Lyra.

Etienne zsibbadtan átbotladozott a kabinon, átfuttatta a programot, s akkor riadt fel, amikor kigyulladt a zöld "Üzemképes" felirat. Teljes erejével rátámaszkodott a sebváltóra, s a maximumig pörgette a motort.

Egy örökkévalóságig függtek mozdulatlanul az örvény felett, felfüggesztve a nyílt víz és a feledés láthatatlan határán. Aztán nagyon lassan a hajó megindult az Upriver felé. De Etiennenek ez a sebesség szinte elenyészőnek tűnt. Nagyon is tudatában volt annak, mi történne velük, ha a sugárhajtómű bedöglene ebben a szent pillanatban. De fokozatosan nőtt a sebességük, s a hajó végre a légpárnáira emelkedhetett. Ahogy a folyó lezúdult a hajótörzs mögött, végre feladták a céltalan forgást, s tényleges sebességre kapcsolhattak. A robaj lassan halkult mögöttük.

Ahogy kikerültek a ködből, Lyra felbukkant az alsó fedélzeten. Haja csatakosan, izzadtan tapadt az arcához. Szinte bűzlött a Skar tipikus szagától.

- Mi a francot csináltál odalent? - kérdezte anélkül, hogy ránézett volna a lányra. Képtelen volt levenni a szemét a kijelzőkről.

- Szükséghelyzet - beleroskadt a legközelebbi székbe. - Nagyon bonyolult - valamit tartott a jobb kezében. Ahogy Etienne visszafordult, látta, hogy strapabíró szigetelt kesztyűt visel. Féltucat csillogó kukac tekergőzött a markában. Mindegyiknek sötét feje volt.

- Ezek ragadtak bele a kábelekbe. Nézd meg őket! - Felemelt egy szondát, és az egyik kukac farkához illesztette. Hangos sziszegés töltötte be a kabint.

- Helyi rokona a terran gymnotids-nak Azt hitték valami szuper kis kuckót találtak maguknak amikor beslisszoltak a szűrön. Valahányszor parancsot adták hogy kinyíljanak a lemezek a szellőző az előbbi zörejekkel válaszolt. A komputer persze nem tudott mit kezdeni a hang forrásával Teljesen ismeretlen volt számára. Ezek a kis bestiák hatályon kívül helyezték az egész vezérlőművet!

Lyra felemelkedett a helyéről, és elfordult, hogy kinyissa az egyik kabintetőt. Nagy elővigyázattal olyan messzire hajította a vékony szerzeményeket, amennyire csak tudta. Aztán visszahúzódott, és leszólt Homatnak.

- Most már előbújhatsz a rejtekhelyedről, Homat! Vonakodva bár, de kisvártatva felbukkant a Mai vezető a fűtött bunkeréből amit ő eszkábált össze:

- Most már nem halunk meg, de-Lyra?

- Nem, nem halunk meg. Legalábbis ma nem. A szellemhajó újra rendesen működik!

Homat csatlakozott hozzájuk, de fülig beburkolózott a köpenyébe, hogy kiküszöbölje a légkondicionáló hatását. Nemsokára már nem lesz szükségük hűtőberendezésre. Ez mondjuk, nem lesz túl kellemes Homat számára, aki azóta folytatta a különböző ruhaneműk felhalmozását, mióta elhagyták a melegebb vidékeket, és egyre közelebb jutottak Tslamaina északi sarkköréhez.

Jakaie lakossága még mindig ott sorakozott a parton. Ahogy a szellemhajónak sikerült kiverekednie magát a halál torkából, megkönnyebbült hangok szálltak feléjük A falusiak gyorsan újra szabályos sorokba rendeződtek, s rázendítettek a búcsúdalra, amit Tyl és társai hosszas hajlongásokkal és bókolásokkal viszonoztak.

- Micsoda hidegvér! - dünnyögte Lyra. - Fogalmuk sincs, mitől menekültünk meg! - Az első fedélzeten álldogált Tsla barátai mellett. - Mondd csak, Tyl, mit csináltak volna abban az esetben, ha netán nem sikerült volna visszatérnünk?

- Miután vártak volna egy darabig, valószínűleg a temetési éneket kezdték volna énekelni, a búcsúdal helyett.

- Nem úgy tűnt, mintha pánikba esetek volna, amikor elragadott minket az örvény!

- Miért aggódtak volna? Semmit sem tehettek, hogy segítsenek rajtunk! - magyarázta türelmesen. - Tudnod kell, Lyra, hogy mi nem szoktunk vad érzelemkitöréseket produkálni, főleg nyilvánosan nem.

- Észrevettem. De volt egyáltalán valaki, aki elszomorodott volna a katasztrófánkon?

- Azt hiszem, igen. De semmit sem tudtak volna tenni értünk.

- Körülbelül annyira nem, mint ahogy azokon sem lehetett segíteni, akiket elragadtak a Nak! - szólt ki Etienne a pilótafülkéből, de megjegyzése csak feleségének szólt, így földi nyelven beszélt. - Nem érdekel, hogy milyen mértékű a higgadtságuk, de addig biztos, hogy nem lépnek előre a fejlődés útján, amíg nem szakítanak ezzel a rohadt megszállottságukkal! Ha nem figyelnek, a Maiok lehagyják majd őket, s egy magasszintű technikai civilizációt fognak létrehozni. A Tslak végül a Maiok felügyelete alatt fogják végezni, mint ahogy feltehetőleg a Maiok lesznek azok is, akik betörik a Guntalin élő Nakat!

- Tetszetős okfejtés a fejlődés és változtatás érdekében! - vágott vissza Lyra. - A Tslak elégedettek így is, ahogy vannak, sokkal jobban, mint a Maiok!

- Az biztos, hogy az ősi polinéziaiak is boldogabbak voltak, aztán emlékezz csak, mi történt az ő kultúrájukkal!

- Etienne ez a hasonlat itt nem állja meg a helyét! A Tsla teljesen különálló faj, amely abszolút más körülmények között él, mint a többi. Ezt a két dolgot nem lehet összehasonlítani! - Azzal teljes szívvel a történeti és antropológiai feljegyzésére kezdett koncentrálni, amit sem Homat, sem Tyl nem értett, bár roppantul szerettek volna kiigazodni rajta.

A lehető legjobb információk szerint, melyeket Ruu-antól és Jakaie nagy öregjeitől gyűjtöttek be, a Skar vizét két óriási mellékfolyó táplálta: a Madauk és a Rahaeng. Ezek becsatlakozásán túl következett a Felső-Skar ága, s a mindenki számára ismeretlen területek.

Néhány száz kilométerrel Topapasirut felett a föld felszíne gyökeresen átalakult. A barshajagadi szurdok kiszélesült, s a folyó sodrása felgyorsult. Redowléknak folyton fenn kellett lenniük, hogy figyelték a számítógép rendíthetetlenül egyhangú bipelését. Mióta a robotpilóta nem volt képes átjuttatni őket a zúgón, azóta álmosan tántorogtak inkább, de nem bízták rá a hajó irányítását.

A folyó szakadatlan morajlása éles kontrasztban állt az Aibnál megismert csendes folyam szelíd locsogásával. Éjszakára Tslamaina holdjainak fénye a fehér vízben tükröződve milliónyi csillogó csáppá változott. De nem mindenhol volt veszedelmes a folyó. Csendes szakaszain lágyan ringatta a hajót, s a víz békességet, végtelen nyugalmat árasztott.

Először volt alkalmuk arra, hogy pihenjenek, mióta elhagyták a Skatandah-deltát. Ahogy az idő hűvösebbre fordult, a parti élet néhány jelével is találkoztak. Ez a föld kizárólag Mai vadászok és gyűjtögetők számára volt elviselhető. Néha rozoga viskókat is láttak, melyeket szándékosan egy csomóba építettek. De nyoma sem volt megmunkált teraszoknak vagy öntözött földecskéknek.

A szigorúbb életforma az itt élő Maiokat is keményebbé tette. Nyitottabbak és becsületesebbek voltak, mint déli rokonaik. Vagy talán csak a szárnyashajó látványa ijesztette meg őket, és a furcsa legénység, amihez foghatót még soha sem láttak.

- Nem hinném, hogy csak erről van itt szó - elmélkedett Lyra.

- Elcsépelt közhelynek tűnik, hogy ezek a lények, akárcsak az emberek, ha nehezebb körülmények között élnek, sokkal becsületesebbek és segítőkészebbek, mint egyébként. A nehézségek annyira átformálják a személyes kapcsolataikat, hogy nemcsak egymással viselkednek rendesebben, hanem azzal is, aki véletlenül erre téved.

Etienne ismét nem bocsátkozott vitába, elvégre Lyrát sokkal jobban érdekelte a helybéliek nyitottsága, mint őt. Furcsa módon nem adták jelét a félelmüknek s ha meg is riasztotta őket a furcsa jármű, ez nem a jól ismert paranoiás félelem volt, vagy féltékeny tisztelet, amivel már találkoztak az útjuk során. Etienne gyanította, hogy azért, mert ezeknek az "úttörőknek" még mindig új volt a nap alatt Annyit tudtak csak hogy Redowlék valamilyen más városállamból származnak a Groalamasan partjáról, de arról fogalmuk sem volt hogy nem is tartoznak Tslamaina lakóihoz. Ha valaki két másik fajjal osztozik egy bolygón, nem olyan nehéz elhinni a harmadik létezését is.

Arra számítottak, hogy találnak majd néhány Tsla települést, de Ruu-an már jóelőre figyelmeztette őket, hogy erre hiába is várnak, s Jakaie bölcseinek igaza lett. Amint elhagyták a Tslak lehetséges életterét többé nem találkoztak egyetlen Tsla faluval sem. Homat és Tyl éjszakákon át vitatkozott ennek okáról, s a Mai mély meggyőződéssel állította, hogy az ő fajtái sokkal szívósabb, s Tyl kénytelen volt mély hallgatásba burkolózni a végén, ami még mindig a legjobb megoldásnak tűnt számára.

Jelentős meglepetés ért mindenkit a fedélzeten, amikor elérték a három folyó találkozását. Ahol a Madauk és a Rahaeng csatlakozott a Skarhoz, apró falvak nőttek ki a földből, mint kereskedelmi központok.

Nem a jelenlétük, vagy az elhelyezkedésük okozott akkora meglepetést, hanem a lakosságuk - Mai és Tsla kereskedők és vadászok szabadon keveredtek egymással mindenféle előítélet nélkül, s ez a harmónia megdöbbentő volt, kivált, mikor eszükbe jutott, hogy milyen nehéz amúgy fenntartani a békét a két faj között. Az együttműködés a nehézségek legyőzése érdekében elnyomott mindenféle ősi viszályt és féltékenységét. Homat legalább annyira megijedt ettől a keveredéstől, mint Tyl.

- Ez jóslat a jövőre nézve - kommentálta Lyra. - Talán amikor a Maiok felismerik, hogy hiába a magas technikai színvonal, akkor sem tudnak a Tslak nélkül működni, fel fogják fedezni, hogy a Tslak sokkal könnyebben alkalmazkodnak a nyirkos folyóvölgyekhez, és végül együttműködéshez vezet majd a nagy ellenségeskedés.

- Azért működnek itt együtt, hogy túléljék a helyi körülményeket - vitázott Etienne. - A természet kényszerítő hatása nélkül, csupán a technikai fejlődés még nem elegendő, hogy megoldja az ősi problémákat!

- Miért kell olyan átkozottul pesszimistának lenned?! - vágta oda Lyra dühösen.

Etienne felrántotta a vállát.

- Én úgy nézem a dolgokat, ahogy vannak, nem pedig úgy, ahogy szeretném, ha lennének!

- És emiatt egyfolytában kritizálod az objektivitásomat, ugye?!

- Sokkal könnyebb így objektívnek lenned, csak azért csinálom! - megemelt egy agyagpalát, amit a folyópartról szedett, ahol egy nappal azelőtt horgonyt vetettek -, és próbálta megbecsülni a súlyát. - A földön ezt prekambriuminak vagy visnu korinak hívnánk. De sokkal idősebb, mint a földi megfelelője. Ebben például semmi szubjektív nincs!

- Milyen szerencséd van!

- Senki sem kényszerített, hogy xenológus legyél Lyra! Te választottad!

- Persze, hogy én, mert úgy gondoltam, az a tudomány érdekesebb, ahol az alanyok vissza tudnak beszélni neked, és segíthetik a kutatásodat Sokkal jobb, mint a rabszolgamunka térdig koszban! Az én munkám mindennap új felfedezésekhez juttathat!

- Ez mind szép és jó addig, amíg személyes érzelmeket nem keversz a kutatásodba! - túl későn kapcsolt, hogy mérgében olyat mondott, amit soha nem akart elárulni. Ez egyszer a szája gyorsabban járt, mint az esze.

Lyra kérdően felvonta a szemöldökét.

- Ez mit akart jelenteni?

Etienne megpróbált némaságba burkolózni és egy sziklafal elmélyült tanulmányozásába fogott. A sziklák a túloldalon alig ezer méter magasan emelkedtek a víz színe fölé.

- Amikor megérkeztünk Turputba - motyogta, miközben figyelmét a műszerekre összpontosítva, ahelyett, hogy a lányra nézett volna - rengeteg időt töltöttél azzal - habozott, hogy megkeresse a legjobb szót -, hogy Tyllel meditálj.

- Nagyon tanulságos volt - válaszolta Lyra. - Még mindig nem tudlak követi, Etienne!

- Szóval úgy véltem, hogy kissé túl mélyen belemerültél a munkádba.

- De nem... - tátott szájjal bámult rá. Aztán vonásai mosolyba simultak. - Megőrülök. Te féltékeny vagy Tylre, igaz? Féltékeny egy primitív elefántormányú idegenre!

- Nem ezt mondtam! - vágott vissza gyorsan. - Már megint túl gyorsan vonsz le következtetéseket, persze úgy, ahogy te látni szeretnéd a dolgokat!

- Na jó, akkor megnyugodhatsz, Etienne. - mosolya szélesebbé vált. - Amíg a Tslak között a túlméretezett ormány a legfontosabb szexuális vonás, addig engem nem hiszem, hogy lázba tudna hozni egy ilyen óriás nózi.

Etienne arca megrándult, aztán hosszasan méregette a lányt.

- Csak annyit mondtam, hogy túl sok időt töltöttél vele, nem is értem, hogy mire célzol... piszkos egy fantáziád van, Lyra!

- Legalább annyira, mint a férjemnek! Nem hiszek neked. Nem tudom, hogy mikor hízelegsz, és mikor bántasz!

- Ó, a pokolba - motyogta Etienne. - Gyerünk, dolgozzunk!

Csoszogást hallott a hátuk mögül.

- Úgy tűnik, látogatóink lesznek!

- Jó, és ez miért zavar? Nem értik a földi nyelvet!

- Ebben azért ne legyél olyan biztos! A Tslakkal kapcsolatban egy dolgot el kell ismernem, iszonyú gyors a felfogóképességük Nem lennék meglepve, ha levonnának néhány következtetést a mi kis magáncsevelyünkről, különösen, ha a nevük is szerepel benne.

- Ez is a te piszkos fantáziádban, abban a paranoiás agyadban születhetett csak meg! - dünnyögte Lyra, de gyorsan abbahagyta, amikor Tyl és kísérői beözönlöttek a kabinba.

Homat két hordár között lapult, s a vastag szőrtől csak két szeme és szája volt látható.

- Én már többé nem tudok oda kimenni, de-Etienne - nyöszörögte. - Soha többé...

XV. Fejezet

A napok múltak, és a hőmérséklet lassan csökkent, de az éghajlat változása a szárnyashajón kívül radikális módosulásokat eredményezett a tájképben. Habár a legtöbb sziklacsúcsot már hó borította, csörgedező folyók százai szállították vizüket a Skarba.

Homat a főkabinban didergett, s bár alaposan bebugyolálta magát, látszott rajta, hogy valahol máshol szeretne inkább lenni. Etienne már napok óta ezen a problémán rágódott. Végül úgy döntött, megbeszéli a dolgot a Maijai.

- Talán tudunk szerezni neked valamit Homat, amiben nem fázol ennyire!

- Nem számít, Etienne. Én már úgysem megyek ki oda soha többé...

- Lyra, mit szólnál, ha felpróbálnánk rá az egyik thermo-kezeslábasodat? Neked úgyis kettő van. Körülbelül egyforma magasak vagytok, noha te, hm... kissé...

- Mondd csak! - mondta Lyra harciasan.

-... Némileg rubensi idomokkal rendelkezel. Szegény Homat valószínűleg úszkálni tudna a ruháidban, de remélhetőleg szorosabbra is lehet állítani a szíjakat, hogy a hőérzékelők közvetlenül érintkezzenek a bőrével, s ennek megfelelően be tudja állítani az ideális hőmérsékletet Homat számára.

- Megnézem, mit tehetek.

Letaszigálta Homatot az alsó fedélzetre. Néhány óra elteltével tértek csak vissza. A thermo-felszerelés óriási légpárnaként ölelte körül Homat karját és lábát, de sikerült a ruha alakját nagyjából Mai méretekhez igazítani.

- Még mindig laza egy kicsit. Elég sokáig tartott, mire meggyőztem, hogy semminemű szőr meg ruha nem kell a thermo-ruha alá, különben a hőérzékelők nem érintkeznek a bőrfelülettel. Végül feladta, bár azt hittem, inkább elpusztul, hogysem lemondjon a jól bevált öltözékéről. A cirkulációt viszont nem volt olyan nehéz beállítani.

Bedugta a kezét az egyik ruhaujjba, de vissza is kapta rögtön.

- Biztos, hogy jól érzed magad benne, Homat? Olyan meleg van odabent, a végén még megfősz!

A vezető ellenben ragyogott az elégedettségtől.

- Hosszú, hosszú napok óta most először érzem magam igazán kényelmesen! - válaszolta. - Nagyon kellemes! Köszönöm, de-Lyra, köszönöm!

- És mi a helyzet veled, Tyl? - fordult Etienne a háta mögött gubbasztó Tslahoz. - Bírni fogod a társaiddal az időjárás viszontagságait akkor is, ha netán muszáj lesz kimozdulnunk a hajóról?

- A köntöseink és csuklyáink béleltek, Etienne, és a hőmérséklet ilyen mértékű változását mi jobban elviseljük, mint ti. Nem fog tehát gondot okozni, feltéve, ha nem kell olyan sok időt kint töltenünk!

Etienne váratlanul előrelendült, és a hajó élesen a part felé fordult.

- Elnézést. Csak az ösztönöm... - Előremutatott. - Mi a fene az ott?

Alacsony "hegy" meredezett előttük a sekély vízben. A "szikladarab", vagy féltucat lábbal rendelkezett, ebből kettő tempósan taposta a vizet. Elragadtatva figyelték, ahogy ezt a több tonnányi vízivadász vagy száz kiló halat szippantott be hosszú ormányával. A hatalmas monstrum meglepően gyorsan mozgott. Hosszú fekete szőr borította a testét, mely uszályként úszott utána a vízben.

Csontos szemöldöke alól összeszűkült pupillákkal méregette őket. Etienne óvatosan közelebb oldalazott a hajóval, hogy alaposabban szemügyre vehessék az állatot. Ahogy a közelébe értek a szörny gyors hátraarcot csinált, és sebesen eldöcögött kurta lábain.

- Még soha nem láttam ilyet azelőtt, de-Etienne! - álmélkodott Homat. Miközben beszélt, a biztonság kedvéért sebesen hányta-vetette a különböző szelleműző jeleket.

- Én már igen - szólt közbe Tyl csendesen. - Ez egy Hyral volt. Eddig, mindössze kettőt láttam, de egyik sem élt már, valószínűleg lezuhantak a Guntali széléről.

Figyelték a bozontos szörnyeteget, ahogy felkacsázott egy lankás domboldalon, s kiadagolta magából a halászzsákmányt, hogy megossza párjával, és a két másik kis gömböccel - majd a hajó felé fordult, és átható magas hangon trombitálni kezdett.

Lyra gyors jegyzeteket készített az újabb felfedezésről.

- Bájos kis család. Kíváncsi lennék, még mi mást fogyasztanak a Nak!

- Talán kérdezd meg tőlük! - r tanácsolta pimaszul Etienne, miközben visszakormányozta a hajót a folyó közepére. - Itt már elég hideg van ahhoz, hogy lemerészkedjenek a folyóhoz, de még egyet sem láttunk!

- Talán valamilyen tabu vagy babona miatt maradnak távol a víztől...

- Nem szeretnek fürdeni, mi? Nem hiszem, hogy babonásak lennének a folyóval kapcsolatban, főleg, hogy csak úgy hemzsegnek benne a halak!

- Akkor talán a levegő túl sűrű nekik. Hiszen közel sem vagyunk olyan magasan, mint Turput! De hát amúgy sem számit. A folyó még mindig elég széles és mély ahhoz, hogy megvédjen bennünket - gondterhelten nézett körül. - Valamit muszáj lesz csinálni ezekkel a Nakkal! Arra már láttunk bizonyítékot, hogy a Maiok és a Tslak képesek együttműködni, de a Nak túl primitívek és harciasak ahhoz, hogy be lehessen őket vonni a fajok között kialakuló kapcsolatokba. Át kell őket nevelni előbb.

- Az, hogy nem rajongok értük túlságosan, még nem jelenti azt, hogy szívesen látnám, ha a két uralkodó faj kiirtaná őket. Elvégre a Nak sem állatok. Valamilyen szinten intelligensek, és létrehoztak egy kezdetleges társadalmat. Ha figyelembe vesszük, hogy mekkora területet tartanak uralmuk alatt, már nem is tűnik annyira egyértelműnek, hogy a Mai vagy a Tsla faj az uralkodó Tslamainán.

- Örülök, hogy ebben a kérdésben nem nekünk kell döntenünk - válaszolta Etienne. - Valaki másnak kell majd vállalnia azt, hogy esetleg beavatkozik a helyi faji zavargásokba, hogy megóvja a Nakat. De ez még eléggé távoli dolog.

Bár a Skar éles ívet írt le kelet felé, még mindig az északi irányban folytatták útjukat a bolygó jégsapkájához. A nap csak ritkán bukkant elő a sűrű felhőréteg mögül, s a gyenge napsugarak alig adtak valami meleget. Ennek ellenére Homat mértéktelenül sok időt töltött a fedélzeten, élvezte azt a mozgásszabadságot, melyet a vastag thermo-ruha biztosított neki, s hangosan kacagott, amikor eszébe jutott, hogy olyan hőmérsékletet is elvisel így, ami pedig pillanatokon belül végzett volna vele.

Mielőtt megpillantották, már néhány jelét tapasztalták a jégsapkának. Ott fénylett előttük, ahogy az időnként szétszakadozó felhőrétegen áthatoló nap sugarait visszaverte a hó.

A következő reggelen a fémtalpakra emelték a hajót, s ahogy elérték a következő folyókanyart, végre megpillantották a fagyos álomba merült táj legdélibb részét.

Az eddigi félelmetes barshajagadi kanyonfal kanyargó folyóvölggyé szelídült. Számos vízesés zuhogott alá a jégtakaró olvadozó peremére. Az éjszaka folyamán majd újra megfagynak.

Nem kellett sokat nyomozniuk, hogy a tucatnyi erecske alapján meghatározzák a Skar forrásának helyét. A legtöbb folyócska még hajózható volt s a jégfal egyik óriási mélyedéséből törtek fel, szabályos medret vágva maguknak a jégben. Etienne az egyik ilyen barlanghoz kormányozta a hajót. Számtalanszor súrolta a fövenyt, mire sikerült a partra manőverezniük Felül a jégréteg elvékonyodott, s a napsugarak át tudtak hatolni a barlang áttetsző, fagyott mennyezetén, ami - visszatükrözve a folyó színét - halvány kékes árnyalatban játszott. Dermesztő vízcseppek peregtek az arcukra a mennyezetről lelógó sima cseppkövekről, ahogy a fedélzetről csodálták a képződményeket.

- Micsoda gyönyörű hely! - Mormogta Lyra. A barlang egyetértően visszhangozta véleményét.

A négy Tsla körben letérdelt, s miközben kántáltak, különböző hókusz-pókuszokat rajzoltak a levegőbe. Redowlék tisztelettudóan várakoztak míg a ceremónia véget nem ért, majd Lyra gyorsan megkérdezte, hogy az egész mi célt szolgált.

- Köszönetet mondtunk - magyarázta Tyl -, mert lelkünk felmelegedett attól a tudattól, hogy sikerült messzebb jutnotok, mint ahová mi valaha is elértünk életünk során.

- A segítségetek nélkül ez soha nem sikerült volna - mondta Etienne.

- Mindezt csak a tudás megszerzésének öröméért tettük. Örülünk, hogy segíthettünk!

Swd és Yij hasonlóképpen adtak kifejezést érzelmeiknek, míg a mellettük álldogáló Yulour szinte elbódult az elégedettségtől.

- És most mit csinálunk? - tudakolta Homat, és kikukucskált a ruha szemnyílásán. - Holnap visszaindulunk? Hosszú utazás lesz!

- Tudom, hogy már alig várod, hogy visszamenjünk, Homat, de mi azért jöttünk, hogy megtaláljuk és megvizsgáljuk a Skar forrásvidékét, és most, hogy itt vagyunk, nem valószínű, hogy azonnal hazaindulnánk.

Homat zavartan sóhajtozott.

- De hát már mindent láttatok, de-Etienne! - előre mutatott a barlangban a távoli sötétség felé. - Miféle más forrás lehetne még itt?

Etienne elmosolyodott, s megfordult, hogy megmagyarázza:

- Ez itt nem a forrásvidék, Homat. Valahol újra fel kell bukkannia, talán egy hajszálrepedésben. Nem tudok más magyarázatot arra, hogy mi mélyíthette ki ezt a barlangot. Muszáj megvizsgálnom!

Homat szemei elkerekedtek.

- Csak nem arra gondolsz, de-Etienne, hogy vissza akarsz menni oda?! Hiszen az a világ teteje. Ki tudja, miféle szörnyek és démonok tanyáznak ott, akik nappal meglapulnak, hogy éjszaka kapják el a torkunkat?!

- Már hogy lennének ott olyan lények, Homat - nyugtatgatta Lyra finoman.

- Hiszen senki nem jár arra, tudtommal! Ha bármi élne is ott, már rég feladta a reményt, hogy valaha is arra téved valami húsféle!

- Nagyon meggyőzően érvelsz, Lyra, Szeretnék hinni neked, de valami azt súgja, nagy veszély leselkedik ott ránk!

- Ha itt jobban biztonságban érzed magad, nyugodtan letáborozhatsz a folyóparton, s megvárhatod, míg visszatérünk!

- Nem, nem. Veletek tartok! - jelentette ki bátran a Mai. - Inkább, mint hogy itt maradjak egyedül! Biztosak vagytok benne, hogy nem kell nagyon messze mennünk?

- Nem mondhatom biztosra, de fogadok, hogy nem telik bele egy órába. Ha netán túl sekély lesz a víz, majd repellereken folytatjuk az utat.

- Miért van az, hogy valahogy abszolút nem sikerült meggyőznötök engem? - dünnyögte Homat, de már megadta magát a két ember akaratának.

- Nyugi, Homat! - azzal Etienne Lyrához fordult. - Ha elértük a forrást, akarok majd néhány mintát venni. Nagyon ősi jégtakarónak kell ennek lennie, s a bolygó kialakulásának egész története valahol itt rejtőzik a lábunk alatt, s arra vár, hogy felfedezzük!

Lyra nem fűzött hozzá megjegyzést. A céljukat már elérték. Nemsokára elindulnak visszafelé, a melegebb tájakra. Hagyni kell Etiennet, hadd merüljön bele a kutatásaiba egy vagy két napig. Most már nem kellett rohanniuk sehová, hiszen elérték a tervezett végállomást.

Etienne benézett a barlangba.

- Jó kis hely. Már úgyis belefáradtam a kapaszkodásba. A víz sima és sekély. Átvisszük a hajót, aztán majd letesszük valahol a fövenyen. Legalább jót alszunk majd.

- Az sem elhanyagolható - tette hozzá Lyra -, hogy elég biztonságosnak látszik. Nincs nyoma egyetlen húsevőnek, sem csontnak vagy ürüléknek Ráadásul a víz távoltartja a férgeket a hajótól, feltéve, ha egyáltalán megélnek itt.

- Mindenesetre feltöltöm a hajótörzset egy kis elektromossággal, hogy elvegyük a kedvét minden éjszakai látogatónak.

- Ez valóban jó megoldásnak tűnik - értett egyet Tyl. - Valamennyiünknek szüksége van az alvásra.

- Akkor megbeszéltük Mindannyian pihenünk - összegezte Etienne. - Holnap reggel első dolgunk lesz, hogy felmegyünk az Upriveren a folyó forrásához, és begyűjtők néhány mintát. Ha szerencsénk van, azt is kideríthetjük, hogy mikor volt pontosan az a ütközés, ami a Groalamasan medencéjét létrehozta. Ez legalább elegendő munkát ad majd nekem, míg visszaérünk a Downriverre.

- Eddig mindig azon sopánkodtál, hogy képtelen vagy a melegben egy szót is leírni, nemhogy összeállítani egy teljes feljegyzést, most meg nem tudsz várni addig, amíg visszaérünk? - korholta Lyra.

- Én mindig, "hidegvérű" voltam, Lyra, tudod. Ez nem jelenti azt, hogy olyan nagyon élveztem volna az izzadást!

A változatosság kedvéért a vitának baráti szóváltás színezete volt. Majdhogynem pajkos évődés. De hát ez természetes volt most már, hogy elérték végre a végcélt...

Lyra félálomban szendergett, amikor fojtott kiáltás riasztotta fel. Egy darabig vakon meredt a kabin sötétjébe. Lassan kivette a komputer kicsiny zöld jelzéseit. Lágy szuszogás jelezte a túloldalról, hogy férje alszik.

A halk kiáltás belesimult az éjszaka csöndjébe, s már kezdte azt hinni, hogy csak álmodta az egészet, amikor a megnyugtató zöld fénnyaláb vörösre változott, s a vészjelző harsogni kezdett. Etienne azonnal felpattant, kiugrott az ágyból, és magára rángatta a nadrágját.

- Álriasztás?

- Nem tudom - mondta Lyra, és újra fülelni kezdett. - Azt hiszem, hallottam valami kiáltásfélét.

A vészjelző folytatta a zenebonát, de így is meghallották a halk koppantást az ajtón. Lyra gyorsan bekapcsolta a blúzát, és az ajtóhoz sietett.

- Mi történt? - kérdezte Tyl álmosan. A többi Tsla is ott nyomakodott mögötte. - Valami különös zajt hallottunk odakint, és Swd furcsa szagokat érzett a levegőben. Persze, tudjuk, hogy a hajó védve van...

- Zajok, szagok, és Lyra pedig hallott valamit... - motyogta Etienne, miközben a kabátjába bújt. - Na, lássuk!

Tslamaina holdjainak fénye átsütött az áttetsző kabinfalon. A vészjelző továbbra is ugatott, s Etienne ellenőrizni kezdte a műszereket.

- Semmit sem látok odakint. Nincs semmi abnormális jelzés. El sem moccantunk onnan, ahová tegnap este letettük a hajót, és a törzs még mindig áram alatt van.

- Megnézem hátul! - mondta neki Lyra. Kivette a pisztolyát a töltőblokkból.

- Vigyázz magadra! - figyelmeztette Etienne.

A Tslak kíséretében elindult a tat felé. Nyoma sem volt Homatnak, de ez nem aggasztotta különösebben. Talán még akkor sem dugná ki a kobakját a kellemesen felfűtött kamrájából, ha süllyedni kezdene a hajó.

Óvatosan belökte a hajótatra vezető ajtót. Fagyos levegő csapta meg, ezzel teljesen kiröppent szemeiből az álom. Ahogy elérte a hátsó fedélzetet, a víz halk locsogásán kívül semmilyen zajt nem hallott.

Egy darabig pásztázta a sötétséget. De nem látott mozgást a barlang felső részében sem. Csupán a holdak haladtak szép komótosan az égbolton. Vagy rövidzárlat lehetett, vagy valami helyi élősködő játszott a műszerek érzékenységével.

Váratlanul a jobb vállára puffant valami nehéz dolog. Az ütéstől összecsuklott. A lézerpisztoly átrepült a fedélzeten. Nagy fadarab hevert mellette.

A Na, aki a bunkót dobta, átnézett a hajókorláton. Szemei mohón megcsillantak a holdfényben. Majd még több szőrös pofa csatlakozott az elsőhöz. Egy óriási izmos kar elérte a korlátot, és Yij eltűnt a túloldalon.

Tyl és Yulour karjaikba vették Lyra testét, s berohantak az ajtó mögé. A következő fadarab nehézkesen puffant mögöttük a fémpadlón.

A vállában érzett hasogató fájdalom ellenére Lyra csak annyit suttogott:

- A fegyver... szerezzétek vissza a pisztolyomat! Váratlanul hangos visítás jelezte, hogy az egyik Na hozzáért az elektromossággal feltöltött hajótesthez, ahogy megpróbált a hajó fedélzetére jutni.

Óvatosan, hogy a fémet ne érintsék új célpontot találtak maguknak. A fejsze csontból készült éle körülbelül egy méteres volt. Az utolsó pillanatban Swd a feléjük zúgó fegyver útjába vetette magát. Sugárban ömlött a vér, ahogy az élettelen test pajzsként zuhant Lyrára, a fegyver valódi célpontjára. Yulour félreráncigálta a vértó, sikamlós tetemet.

Etienne máris ott termett, hogy segítsen, s gyorsan szemügyre vette a lány vállát, ott, ahol a bunkó eltalálta. Lyra hangosan nyögött, ahogy hozzáért. Etienne lezárta a fedélzeti nyílást, aztán felszólította a lányt, hogy mozgassa meg a karját.

- Baromian fáj, de legalább egyben van - sziszegett Lyra.

- Fordítsd meg! - parancsolta Etienne zordan. A lány engedelmeskedett, előbb tenyérrel fölfelé, majd lefelé fordította a karját. - Mázlista!

- Azért annyira nem - mondta fájdalmasan. - A pisztolyom valahol odakint maradt. Most vesztem el másodszor, és pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá! Muszáj lesz megkeresnem! - Tylre pillantott. - Láttad, hol ért földet?

- A "fénylő cső" átrepült a levegőn, de nem láttam, hova szállt.

- Kicsike fém eszköz - motyogta Yulour eszelősen, miközben próbálta felfogni a gyors eseményeket. - Én láttam, hová tűnt!

- Akkor miért nem mentél utána? - jajdult fel Lyra. - Mondtam, hogy hozzátok vissza!

Yulour a távolba meredt, kissé megbántódott.

- Mi inkább azt tartottuk fontosnak, hogy téged mentsünk meg, Lyra - mondta gyorsan Tyl. A hordárra nézett, és kedvesen kérlelte: - Jól van, Yulour. Mondd el nekünk, hol ért földet a "fénylő cső"!

- A vízben! - mondta röviden.

- A francba! - nézett Lyra Etiennere. - Sajnálom, Etienne, igazán sajnálom. Tényleg nem láttam őket! Kimentünk a fedélzetre, és minden normálisnak látszott, aztán hirtelen valami jól odasózott nekem.

- Ne ezzel foglalkozz most. A legfontosabb, hogy pihentesd a válladat!

Valami nekipuffant a kabin tetejének. Mindenki felkapta a fejét, figyeltek, de a fém tartott. Akármilyen vékony is volt, az ötvözet messze állt még attól, hogy megadja magát holmi csontoknak és köveknek.

- Mivel fogunk harcolni ellenük? - kérdezte Tyl. - Borzasztóan sötét van, és egyre közelebb jönnek!

- Nem kell harcolnunk semmivel, Tyl. Segíts Lyrának! A kabinon kívül a terep olybá tűnt, mint egy vízió Dante színművéből. A szárnyashajót legalább harminc, toronymagasságú őslakó fogta körbe, fel-leugráltak, üvöltöztek, köpködtek és dühödt átkokat szórtak a hajóra. Viszont óvatosan kerültek mindenféle közelebbi kapcsolatot a hajótesttel, s amikor az egyik azzal akarta érzelmeit kifejezni, hogy megpróbálta levizelni a hajót, a többiek már nem követték a példáját, mikor látták, mi történt a társukkal.

Hosszú lándzsákat és óriási bunkókat lengettek fegyverként. Mivel a fa és a kő nem vezették az áramot, a Nak hamar felfedezték, hogy vígan csapkodhatják vele a hajót anélkül, hogy kárt okoznának saját magukban.

Ahogy Redowlék látták, volt egy különösen nagydarab harcos közöttük, aki megpróbált a korláton átvetődve a fedélzetre jutni. De elvesztette az egyensúlyát, s mancsaival kétségbeesetten markolászott a levegőben, hogy kapaszkodót találjon. Alsóteste hozzácsapódott a hajótesthez, ami miriádnyi apró kék szikrát szórt rá. Amikor végül a szőrös ujjak szorítása elgyengült, az óriási test a folyóba zuhant.

Etienne bekúszott a pilótaülésbe, s ujjai egy darabig tanácstalanul repkedtek az ellenőrző rendszer gombjai felett. Tompa üvöltést hallottak, amikor a motor életre kelt. A szárnyashajó fél méterre felemelkedett a fémtalpaira, és kilőtt előre, úgy, hogy a Nak pánikszerűen spricceltek szét az útjából. Az egyik nem volt elég gyors, s csak egy fájdalmas sikolyt és reccsenést hallottak, ahogy a hajóorr átszelte az egyik őslakót.

A képernyők is életre keltek, s láthatóvá váltak a harcosok. Számos tetem lebegett a sekély vízben néhány leszakadt végtaggal egyetemben, s ahogy átsuhantak közöttük, egy kisebb árnyékot is megpillantottak: Yij testét.

A feldühödött Etienne felpörgette a motort, s végigszántott a megriadt támadók menekülő gyülekezetén. A fém és a hús találkozásának zaja. örömtelen, zord megelégedettséggel töltötte el, s megfordult, hogy újabb rendet vágjon a Nak szétzilált soraiban.

A Nak eldobálták fegyvereiket, és négykézláb igyekeztek kijutni a partra, amikor Etienne két újabb csapást mért a menekülőkre. Majd lassított, és a Skar távolabbi partrészén végül leállította a hajót.

- A folyó közepe elég mély ahhoz, hogy ne kíséreljék meg az átkelést utánunk - morogta. - Itt maradunk!

Pisztolyát Lyra ülésére csúsztatta, és megpaskolta a lány sérült vállát.

- Egy ilyen kis éjszakai kóborlás a fedélzeten, igen megerőltető a hölgyek számára.

Lyra válaszképpen halványan elmosolyodott.

Tyl és Yulour követték Etiennet a fedélzetre. Könnyedén kinyitották a fedélzeti feljárót, és óvatosan körülkémleltek. Majd hirtelen gondolattól vezérelve visszacsapta az ajtót, és utasította a Tslakat, hogy várják meg ott, majd eltűnt.

Amikor előkerült, egy pár hosszú fémrudat cipelt, és az egyiket megmutatta Tylnek.

- Ezeket földrengés előrejelzéshez szoktuk használni. Ne törődj azzal, hogy ez mit jelent, csak fogd meg. - A Tsla megtette.

- A végén robbanótöltetek vannak. Mindegyik végén öt-öt darab. Itt kell megnyomnod - azzal finoman megérintett egy gombot - miután a célra irányítottad. Elég nehéz kezelni, de hát elvégre nem is fegyvereknek készültek! Viszont hatásosnak bizonyulnak, ha arra kerül a sor.

- Értem, Etienne - mondta Tyl, miközben ujját a tűzgombra helyezte. Etienne a másik Tslahoz fordult. - És mi a helyzet veled, Yulour? Te érted? Nézd csak, itt kell megnyomnod, amikor már célbavetted azt, akit meg akarsz állítani.

A hordár üres tekintettel bámult rá, ostoba arckifejezésébe szomorúság és zavarodottság vegyült. Etienne óvatosan kivette a kezéből a fegyvert.

- Ne is törődj vele. Maradj szorosan a nyomomban, amikor újra kimegyünk!

Másodszorra is belökte az ajtót. Kint csend honolt, baljóslatú, sűrű csend.

A lézerpisztolyt maga elé tartva kilépett, s mélyen előrehajolva közelített Swd széthasított teteméhez. A hordár hűséges és engedelmes munkás volt, aki soha nem volt rest másokon segíteni. S most mindössze szánalmas példája a Tsla anatómiának. Etiennet túlságosan lefoglalták a gondolatai, hogy rosszul legyen a látványtól.

Tyl és Yulour szorosan a sarkában voltak Három Na teteme szinte szőrös takaróként borította a hátsó fedélzet korlátját, bizonyítva, hogy körömszakadtukig próbáltak bejutni a hátsó fedélzetre - sikertelenül.

Közelebbről nézve még hatalmasabbnak tűntek Etienne a part felé sandított. Semmi sem mozdult a homokos fövenyen. Minden, maga a folyó és a jégbarlang is tökéletesen élettelennek látszott.

- Nem szabad hagynunk, hogy meglepjenek bennünket! Mindig alábecsültük őket. Ha eddig nem is, most már okulnunk kell a veszteségeinkből.

- Sajnálom - mondta Tyl ünnepélyesen.

- Neked nem kell bocsánatot kérned, Tyl. A felelősség a miénk. Elvégre mi képviseljük azt a bizonyos "felsőbbrendű technológiát"! - keserűen felkacagott. - Csak vicc volt. De ez az egész csak azért történhetett meg, mert mióta visszatértünk Turputba, nemhogy Nat, de még a nyomukat sem láttuk. Nem vártam volna, hogy ilyen messze, északon akadunk velük össze ismét. Ez legalább a nagyfokú alkalmazkodóképességüket bizonyítja. De akkor sem hittem volna. Én vagyok az egyeden, akinek bocsánatot kellene kérnie! - Swd teteme felé intett. - Emiatt elvesztettél újabb két embert.

- Egyszer mindannyiunkat utolér a halál - válaszolta Tyl. - Azt kérted, hogy ne sajnálkozzunk. Akkor én meg azt kérem tőled, hogy ne sajnálj bennünket. Swd és Yij az utazás rövid ideje alatt többet vittek véghez, mint egész életükben, s mindezt neked és társadnak köszönhetik. Lelkeikben hála ébred irántad, nem harag.

"De én mérges vagyok! Átkozottul dühös! Dühös magamra, dühös..." még a levegő is benne szorult, ahogy Yulour hirtelen elkapta a derekát, és visszarántotta. Ennek eredményeként az apró nyílvessző az oldalába, és nem a gerincébe fúródott.

Tyl felhördült, s ugrott, hogy óriási ütést mérjen a fémcsővel a Na nyakára. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és megnyomta a tűzgombot. Éles villanás utána Na feje szabályosan leszakadt, és a sötétség megtelt vérrel és csontszilánkokkal... A fej hatalmas csobbanással érkezett meg a vízbe.

Yulour legurult Etienneről, aki a hátán feküdt, és merev tekintettel bámulta a jégbarlang mennyezetét. A hordár nagy elővigyázattal kihúzta a nyílvesszőt... Vér bugyogott fel a sebből. Tyl felpattant, hogy riassza Lyrát, de az már, ott is volt a fedélzeten, mert hallotta a robbanást.

Szemei elkerekedtek a rémülettől, amikor meglátta a seb nagyságát és mélységét. Újra eltűnt a hátsó fedélzeten, de egy pillanattal később már rohant is vissza az elsősegély felszereléssel.

Etienne szaggatottan lélegzett, ahogy Lyra megkísérelte elállítani a vérzést. Férje pulzusa gyors volt, és egyenetlen.

- Mi történt? - kérdezte Lyra a Tslatól.

Tyl magyarázott, miközben Yulour tanácstalan arccal próbálta követni a hallottakat.

- Ez itt - mutatott Tyl a lefejezett Na testére - nem halt meg, csak tettette.

Lyra a fej nélküli hullára pillantott, mely távolabb feküdt a két másik Na holttesttől.

- Behúzódott az árnyékba. Feküdt, és várta a megfelelő alkalmat. Akárhogy is, okosabbak, mint gondoltuk. Túl sok ész szorult ezekbe a szőrös vadállatokba! - Yulourra nézett. - Dobd be őket a vízbe, de vigyázz, hogy ne érintsd meg a fém törzset! Még mindig áram... Akarom mondani, még a "szellemhalál" uralma alatt van!

- Igenis, Mester!

Yulour ismét bizonyságot tett félelmetes erejéről, ahogy az óriási tetemet egymás után behajigálta a vízbe. Majd visszatért hogy bevigye Etiennet a hálókabinba.

Mindkét Tsla tiszteletteljes távolból figyelte Lyra mesterkedéseit. Később egy harmadik figura is csatlakozott hozzájuk.

- Nem tudtam, mit tegyek, hogyan segítsek - siránkozott Homat, és roppant picinynek tűnt a két Tsla mellett.

- Csend legyen, Homat!

A Mai elnémult, és csendben álldogált magasnövésű társai oldalán.

Figyelték, ahogy Lyra lassan bepólyázza Etienne oldalát és mellkasát. Amikor végzett a művelettel, arckifejezése semmi jót nem ígért. Etienne próbálta egy vigyorral megnyugtatni, de a fájdalom miatt még ez is nehezen ment.

- Nos... doktornő?

- Belső vérzés. Egyelőre sikerült elállítani. De félek, az artéria is megsérült. Meg kell állítanom Etienne, különben elvérzel! Bárcsak többet tudnék az operációról!

- Hál' Isten, hogy nem tudsz többet! - suttogta. - Húsz éve azzal vagy elfoglalva, hogy elfuseráld agyamat. Nincs szükségem arra, hogy most a "legbensőbb" titkaimba is belekotorássz!

- Vissza kell vinnünk a Steamer Állomásra, ahol megfelelően el tudnak látni! Tudod, hogy a thranxok milyen remek sebészek!

- Tudom. Röhejes, hogy jobban értenek az operációhoz, mint az emberek, holott egy darab csontjuk sincs! Mit jelent az, hogy "egyelőre" elállítottad a vérzést?

Lyra nem nézett rá.

- Nem tudom. A nyílvessző túl mélyre fúródott, Etienne. Sikerült bestoppolnom a lyukat, és elállítani a vérzést, de semmi sem garantálja, hogy nem fog minden egyes alkalommal felszakadni a seb. Ha ez megtörténik, nem tudom, mi lesz a vérkeringéseddel! A komputer azt tanácsolja, hogy annyit pihenj és feküdj, amennyit csak lehet! Némi gyógyszeres kezelés is javíthat az állapotodon. Azt viszont felejtsd el, hogy a sziklákon fogsz ugrálni, különben újra kinyílik a seb!

- Jó kisfiú leszek! - a gúnyos felhang ellenére Etienne valóban belenyugodni látszott a megváltoztathatatlanba. Más esetben Lyrának mindig úgy kellett lekötöznie, hogy beletömjön egy vitamin tablettát.

Lyra próbálta elterelni a figyelmét azzal, hogy elmagyarázta, hogyan tettette magát halottnak az a Na, aki őt megsebesítette.

- Többé nem leszünk ilyen elővigyázatlanok! - fejezte be végül. - Azt hiszem, van még félnivalónk ezektől a vadállatoktól. Holnap reggel visszaindulunk a Downriverre. Ahogy elértük az Állomás vételi körzetét...

- Nem - mondta Etienne röviden.

- Nem? Mit nem?

- Nem megyünk haza holnap reggel! Még nem végeztünk!

- Talán nem, de te annál inkább! Kész, befejeztük!

- Nem teljesen, Lyra. Először végigmegyünk a folyón, és csak azután fordulunk vissza! Nem előbb! Addig nem mozdulok, míg el nem értük az igazi végcélunkat! Ha megpróbálsz ebben akadályozni, dührohamot fogok kapni, és kinyírom magam!

- Na, jól figyelj rám, Etienne, mert csak egyszer fogom elmondani! - mondta a lány szelíden. - Te egy tökkelütött marha vagy. Egy nyavalyás szivacsba több ész szorult, mint a te fejedbe! Ha ki akarod nyírni magad, csak csináld, de engem, szegény, gyámoltalan asszonyt hagyj békén a hülyeségeiddel!

Etienne megszorította a kezét.

- Szeretlek.

- Hát erről van szó. Ki a fenével fogok üvöltözni, ha nem leszel mellettem?

- Értem én! Jó célpontot mindig nehéz találni!

- Egyetértek - észrevétlenül elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. - Emiatt akarok még néhány napig a nyakadon ülni. A vállam még mindig sajog. Talán most már ezen is szórakozhatnánk! Semmi mulatságos nincs azon a lyukon ott a bordáid között!

- Nekem mondod? - elengedte a kezét. - Lyra, tegyél meg nekem valamit! Óvatos leszek. Tényleg! Nem mászok sziklát, és nem bányászkodom. Nem fogom kezem-lábam törni az igyekezetben. És Yulour is segít majd nekem, ugye, Yulour?

- Igen. Yulour erős, Mester! Odaviszem a Mestert, ahová csak akarja.

- Túl kockázatos, Etienne! Nyugton kell lenned!

- A hazafelé úton ígérem, ki sem dugom az orrom a kabinból. Akkor majd ráérek meggyógyulni. De kész őrület lenne most visszafordulni, amikor már csak néhány órányira vagyunk az út végétől!

- Szükségem van azokra a jégmintákra! Semmi sem fogható azokhoz, hiába gyűjtenénk néhány másikat az alsóbb régiókból! Ha ragaszkodsz hozzá, te és Tyl végezhetitek a bányászkodást, én meg csak nézem! - szünetet tartott, majd csendesen hozzátette: - Mellesleg ha ez lesz az utolsó expedícióm, meg is őrülnék ha valamit befejezetlenül hagynék.

- Ne mondj ilyet - mondta Lyra halkan. - Megöllek ha ilyenekről beszélsz!

Etienne kipréselt egy mosolyt. - Szóval?

- Oké. De csak egy fél nap! Nem több! Nem akarom az éjszakát ebben a jégkorszakbeli sötétségben tölteni! Fél nap!

- Elég lesz! Remek! Megígérem, hogy a legnehezebb munkákat mind rátok hagyom!

- Nagyon jó vagy hozzám!

"Húsz év!" mélázott magában. "Húsz év óta játsszuk ugyanazt a játékot egymással!" Imádkozott, hogy továbbra is legyen még módja rá, hogy szembeszálljon a férfi akaratával...

XVI. Fejezet

Etienne végigaludta az éjszaka nagy részét. Lyra tudta, hiszen végig talpon volt, hogy figyelje a monitor kijelzőit férje állapotáról. A komputer ellenőrző programja szerint sikerült elállítani a belső vérzést. De az artéria fala és a körülötte lévő szövetek megsérültek, s ezeknek a kezelése és gyógyulása jóval tovább tart majd.

A masina biztosította róla, hogy Etienne túlélésének valószínűsége már nyolcvanöt százalék, feltéve, ha betartja az utasításokat, megfelelő időközönként gyógyszeres és ultrahangos kezelésben részesül és hat hónapon belül rendesen megoperálják. A sérülésnek nem marad nyoma, de Etiennenek tartózkodnia kell minden fizikai megerőltetéstől. Lyra óriási megkönnyebbüléssel olvasta a számítógép adatait.

Rendkívül óvatosnak kell lenniük a hazafelé vezető úton. Nem keveredhetnek bele semmiféle fajok közötti villongásba. Az ő további kutatásai Turputban is várhatnak még. Ha az egész egyik része használhatatlan, nem jó a többi sem semmire. Így van ez az ő csapatukkal is.

A kimerültség és a sötétség összeesküvése következtében hajnal felé őt is elnyomta az álom. Mikor újra magához tért, már messze benn jártak a délelőttben. Etienne ideges volt, amikor felébresztette, de még nem volt képes olyan erélyesen vitatkozni, mint azt megszokta tőle. Annak idején tartott minden bemondásától, de most külön gyönyörűséget jelentett számára az eldünnyögött kritika, amivel a reggelit illette.

Etienne ragaszkodott hozzá, hogy Yulour előrevigye, s elhelyezze őt egy priccsen, ahonnan kényelmesen szemügyre vehetett mindent a pilótafülke buborékján keresztül. Lyra elhelyezkedett a műszereknél.

A hajó felmordult, ahogy a víz fölé emelkedett Elindultak befelé, a barlang sötéten ásító torka felé. Nyoma sem volt már az éjszakai támadásnak. A sodrás szerencsére már elszállította a három Na holttestét.

Lyra igazán hálás lett volna, ha sikerül kipuhatolnia férje véleményét a Tslakról. Nemcsak a hűvös nyugalmukról, vagy a fajuk korát meghazudtoló tudásról, hanem arról, ahogy az elmúlt éjszaka eseményeit kezelték.

Ahogy távolodtak a barlang szájától, a napfény halvány derengéssé és fehér folttá változott a messzeségben. Lyra felkapcsolta a szárnyashajó lámpáit, kellően meglepve ezzel Homatot és Tylt. Két fénykéve pásztázta a partokat. A folyó kezdett összeszűkülni előttük, A halak riadtan menekültek az óriási fénylő ragadozó elől.

Meglepetésükre a barlang mennyezete megőrizte a nyomát annak is, hogy hosszú idővel azelőtt merre haladt a Skar folyama. Lassan haladtak a több tonnányi ősi jégtakarón.

- A szellemek tanyáznak itt! - Suttogta Homat idegesen. - Ez a világ teteje. Csak a szellemek élhetnek itt!

Etienne viszont nem figyelt rá.

- Több időszaki mintát kell venni a partmenti kavicsrétegből! - magyarázott Lyrának. A lány bizonytalanul nézett rá.

- Úgy gondolod, hogy szemmel tudnád tartani az ellenőrző berendezéseket addig?

- Hát nem lesz nehezebb, mint legyűrni a mai reggelidet! Yulour, segíts felkelni!

Miután meggyőződött róla, hogy Etienne állapota kielégítő, Lyra felrángatta magára a thermo-ruháját, és kibaktatott egy vödörrel a fedélzetre. Vagy fél óráig gyűjtögethetett, amikor hirtelen ráordított Etiennere.

- Állítsd meg a hajót, állítsd meg! - hangja sürgető volt, de korántsem riadt. Lefékezte hát a hajót, így visszahuppantak a befagyott víztükörre.

- Mi van? - kérdezte az adóvevőn keresztül.

Először azt hitte, Lyra Na nyomokat talált. De egyenesen állt a korlátnál, és a part felé meresztgette a szemét. A kiáltásra Tyl is sebesen magára kapkodta ruháit, és csatlakozott a lányhoz, Yulourral a sarkában. Homat szorosan Etienne mellé állt.

- Etienne gyere ki a fedélzetre, ha meg tudod csinálni anélkül, hogy kárt tennél magadban!

- Miért, mi van? Mi a baj?

- Majd meglátod! - mindössze ennyit tudott kivenni, s máris kezdte magát beleerőltetni a thermo-ruhájába. Ahogy elérte az átjárót, Homat megpróbálta feltartóztatni.

- Ne menj, de-Etienne! Odakint szellemek vannak! Udvariasan félretolta a Mait az útjából.

- Lyra nem szellemekkel társalog odakint! Mi nem hiszünk a szellemekben, Homat!

- Senki sem hisz, míg el nem jönnek érte!

- Fogadok, hogy itt most egy sincs!

Mégis, amikor kiért a fedélzetre, hogy megidézze, mi izgatta fel annyira Lyrát, azon kapta magát, hogy komolyan fontolgatja a szellemek megjelenésének valószínűségét...Mert hiába nem mutatkoztak, de hagytak számos jelet, amelyek a létezésüket bizonyítja.

Redowlék csendben meredtek a partra, aztán Tyl törte meg a csendet.

- Mi ez, Tiszteletreméltó Etienne?

- Nem vagyok benne biztos, Tyl. Azt hiszem, valamiféle szerkezet lehet.

Vagy legalábbis annak néz ki. A csuklóján lévő kis berendezéssel a hajó mindkét fénycsóváját a partra irányította. A fénykévék végigpásztázták a barlangfalat, majd megállapodtak a kékesen csillogó megfejthetetlen fémformákon. Sárgás-fehér orsók és tekercsek rögzítették egymáshoz a különböző részeket, s kisebb zöld és sötétsárga nyúlványok csatlakoztak a nagyobb formákhoz.

- Nem tudod, mi lehet ez a hely? - kérdezte a Tslatól.

- Még soha nem hallottam róla, Etienne. Tudomásom szerint még egyetlen Tsla sem járt erre.

Lyra nehézkesen kapkodta a dermesztően hideg levegőt.

- Közelebbről is meg kellene néznünk! - Lyra a férjére pillantott. - Ha nem a Tslak építették, akkor a Maiok biztos, hogy nem!

- Hát akkor kicsoda? Talán a Nak?

- Menj vissza a kabinba, és vigyél ki minket a partra!

Etienne bólintott, és visszamászott a fülkébe. A többiek a fedélzeten várakoztak, míg a hajó újra a fagyott víz felszíne fölé emelkedett. Megközelítette a partot, és félúton megállt az új felfedezés és a folyó között.

Lyra zseblámpákat osztott szét, még Homatnak is jutott, aki pedig csak ímmel-ámmal jött elő a kabinból. Így felfegyverkezve a sötét ellen, kimerészkedtek a partra, az idegen építményhez.

Tiszta sor volt, hogy a rajta lévő sérüléséket nem a jég okozta. Néhány letört fémdarab hevert a földön. De nem volt számottevő károsodás benne.

- Kíváncsi lennék, mennyi idős lehet ez a hely? - suttogta Lyra.

- Amíg meg nem vizsgáltuk, nem mondhatunk még csak megközelítő értéket sem. - Etienne óvatosan behajlította a térdét, s felemelt egy huzalokkal teli csőszerű anyagot. Kisebb alkotóelemeket figyelt meg az érdes, egyenetlen felületbe beágyazódva. Végigfuttatta ujját a rugalmas izzószálakon.

- Nem üvegből készült.

- Kvarckristály?

- Szilikon-vázas. Ennyi.

Lyra átvette tőle, de majdnem leejtette, úgy meglepődött a súlyán.

- Jesszusom, de nehéz! Van valami ötleted, hogy miből lehet? - Lassan forgatta a kezében a különös tárgyat.

- Irídium-ötvözet, vagy valami hasonló a platina csoportból. Elég nehéz csak így ránézésre meghatározni.

Homat nem értette a furcsa idegen szavak jelentését, s meglehetősen járatlan volt a fémtanban, hogy megértse a hallottakat - még akkor is gondot okozott volna, ha az emberek a Mai nyelvezetet használják.

De teljesen mindegy volt, figyelmen kívül hagyta, hogy mit mondanak.

Ő tudta, hogy miből épült a szellemek otthona.

Tömör SUNIT-ból.

Próbált magához térni a kábult fantáziálgatásból. Több SUNIT volt ott, mint amennyit egy kapzsi Mai valaha is elképzelhetett volna. Több volt, mint amennyit bármelyik Moyt birtokolt!

A vén kalmár meséje tehát igaznak bizonyult, nemkülönben a po rabi-i Zanurnak adott figyelmeztetése is. Ezt a földet valóban szellemek lakják. Homat csak úgy dagadt a büszkeségtől. Nem volt még Tsla, ki erre járt volna, de egy Mainak már sikerült megtennie ezt az utat! És bebizonyította ennek a helynek a létezését. És egy újabb Mai, ő, Homat, képes volt megismételni ezt a teljesítményt!

Nem mindegyik különös és félelmetes forma készült tiszta SUNIT-ból, de elegendő mennyiségben hevert szanaszéjjel a földön, hogy majd megdöbbentse vele a Zanur Testületet, azokat, akik őt erre az útra küldték álruhában. Ez a vagyon elég volt ahhoz, hogy több száz kereskedőhajót vegyen rajta, vagy akár raktárakat, vagy drágaköveket. Megvásárolhat egy egész városállamot, egész Suphumot, vagy Ko Phisit - vagy mindkettőt!

Elég ahhoz, hogy megvegye rajta az egész világot!

Teljesen megszédítették a víziók, ahogy kábultan barangolt a szellemházak között, s alig mert hozzáérni az értékes fémhez. Lyra figyelmeztette, hogy ne kószáljon el túl messzire. Lyra tudta, hogy a felfedezés a Maira is nagy hatást gyakorolt, de fogalma sem lehetett az igazi okról.

Néhány épület kétszáz méternyire magasodott előttük, s valahol át is törte a barlang mennyezetét, s a megolvadt jégréteg csendben csordogált lefelé a fémen. Az itt létrejött tágas barlang üreg magától értetődő volt. A fémszerkezetek hőt árasztottak, s így olvasztottak és tartottak meg elegendő nagyságú helyet maguknak.

- Nem túl nagy hőmennyiséget bocsát ki magából - állapította meg Etienne. - De elég ahhoz, hogy működjön, és ne fagyjon be az állomás.

- Nem ad ki hangot - hallgatózott Lyra.

- A szigetelés miatt. Ez a hely meg is követeli!

- Nem, ez több annál! - mondta a lány, végigsimítva a sima, fagymentes fémellipszisen. - Mozgást sem érzek. Még vibrálást sem! Szerintem ez a hőleadás az ötvözet sajátosságából adódik.

Lehúzta az egyik kesztyűjét, s keresett egy letört darabot.

- Ez már régebben leválhatott. Látod a töredezett széleket? Valószínűleg valamilyen magasabb pontról zuhanhatott le. Senki sem tudná megmondani, hogy milyen régóta hever itt, de még mindig ugyanolyan meleg, mint a többi. Tehát a hőfejlesztés a fém sajátja, Etienne.

- Oké, meggyőztél. De nem hinném, hogy csak erről lenne szó. A hőmérséklet állandóan változik. Ez pedig mindig csak akkora hőmennyiséget állít elő, ami megóvja a befagyástól, de mégsem annyit, hogy túl nagy lyuk keletkezzen a jégsapkában.

- Talán - mondta a lány csendesen - ezt az egész berendezést még akkor hozták létre, amikor a jégtakaró nem húzódott le még ennyire. Talán a jégréteg mozgásának következtében alakult ki körülötte ez a barlang.

- Ez azt jelentené, hogy a hely minimum tízezer éves! Folytatták a vizsgálódást, de semmi érdemlegeset nem találtak, ami magyarázattal szolgált volna a rendszer eredetére. Minden szilárdnak tűnt, de mintha képlékeny formák valamilyen nagyobb behatás következtében szilárdultak volna össze. Nem találtak rajta sem ajtót, sem ablakot, semmit, ami az alkotók méretére vagy alakjára utalt volna. Csupán csak simafalú geometriai alakzatok hevertek mindenfelé.

- Teljesen automata vezérlésű lehet - mutatott rá Lyra -, s úgy tervezték meg, hogy huzamosabb ideig is képes legyen működni mindenféle ellenőrzés nélkül.

- Lehetséges. Persze sokkal többet segítene, ha tudnánk, hogy most, jelen pillanatban működik-e vagy pedig nyugalomban van.

- Aha... nézzük csak... ehhez kellenének... - motyogta Lyra -, na, figyelj, ülj le, és pihenj, Etienne! Egy perc, és itt vagyok!

Azzal sarkonfordult, és elvágtatott a hajó irányában, maga mellé véve a két Tslat is. Az ő segítségükkel elhelyezett néhány szondát a hajótörzs körül, és a legújabb felfedezésük bemérésére állította őket.

Nemsokára megjelentek az első adatok, s nekiült, hogy értékelje a kijelzők méréseit. Néhány szonda jól működött még ilyen távolságban is, de volt olyan is, amit közelebb kellett vinnie a célponthoz.

Eltekintve az építmény állandó hő-kisugárzásától, a rendszer nyugalomban volt. Figyelembe véve a szerény felszereltségüket, most semmit nem tudtak kezdeni a felszerelésükkel.

A komputer könyvtára szerint ez az öngerjesztő exoterm fémötvözet csupán elméletben létezett - eddig. S mivel szinte semmit sem sikerült megtudniuk a rejtélyes állomásról, fogalmuk sem lehetett a civilizációról, ami létrehozta.

Bármilyen idős volt is, remek állapotban lévőnek tűnt. Annak ellenére, hogy néhány darabja letört, semmiféle kiterjedt károsodásnak nem látták jelét.

Bár nem tudták megállapítani a berendezés korát, vagy az alkotók kilétét, nagyjából meg tudták határozni a felhasznált fémek anyagát.

Az irídiumon kívül Etienne vagy két tucat, ötvözet jelenlétét mutatta ki kémiai és színképelemzéses eljárással. A komputer ragaszkodott hozzá, hogy az egyik ilyen ötvözet fém nátriumot tartalmaz, annak ellenére, hogy a nyirkos levegőn nyoma sem volt oxidációnak a sima fémfelületeken. Amikor beleejtették a vízbe, és semmi sem történt, Etienne kezdte úgy érezni, hogy a Homat által emlegetett szellemek kissé közelebb jöttek hozzájuk.

Tyl számára még a szárnyashajó is nagy csodát jelentett, és elég gondot okozott neki, hogy megtalálja a friss elemeket, amiért Lyra küldte. Óvatosan kotorászott a raktárban, s próbált olyan kis rendetlenséget csinálni csak, amilyet tudott. De a feje fölött hallott zaj hirtelen megállította.

A Tsla kíváncsian felmászott a létrán. Ormánya megnyúlt, ahogy a levegőben szimatolt. A hang, ami felcsalta a hajófenékről, a felső fedélzetről jött. Átsétált az emberek alvókabinján, elhagyta az élelmiszerkamrát, átvágott a hajókonyhán, s végül ott állt a pilótafülke áttetsző buborékja előtt.

Egy hosszú pillanatig csak bámult befelé, mielőtt megszólalt.

- Mit csinálsz itt, Mai?

Homat megpördült. Amikor a Tslaval találta magát szemközt, megkönnyebbült.

- Csak egyszerűen kíváncsi vagyok. Minket, Maiokat mindig nagyon érdekeltek az új dolgok!

Tyl szelíden megcsóválta az ormányát.

- Barátainknak minden bizonnyal szükségük van rád odakint.

- Tudom, tudom. Nemsokára ott leszek De annyira hideg van odakint, annyira dermesztően hideg! - vacogott szánalmasan.

- Én is fázom odakint, de ez a hidegség most inkább itt belül van bennem!

- Nem értelek, Mester!

- Túl sokat és túl gyakran, időzöl a hajónak ebben a nagyon fontos részében! Már jónéhány napja figyellek! Mindig azt nézed, hogyan dolgoznak itt az emberek, csak azóta nem, mióta a Nak megtámadtak minket. Azt hiszem, ez a fajta érdeklődés még nem keltette fel barátaink figyelmét, akik néha gyerekesen naivak tudnak lenni Teljesen belefeledkeztek a kutatásaikba. De én nem vagyok annyira elfoglalt, sem pedig naiv! Ez a szokatlan nagy érdeklődés számomra gyanús! - megfordult, hogy távozzon.

- Állj, Mester!

A Homat magatartásában észlelt hidegség mintha átkúszott volna a Mai hanghordozásába.

Tyl lassan hátrafordult. Pillantása a Mai bal kezében tartott fegyverre siklott. Nehéz volt tartania, ezért megtámasztotta a másik hatujjú kezével is. De a megfelelő vége Tylre irányult. Eleget láthatta már működés közben.

- Mai - suttogta, s megpróbálta tudatával befolyásolni a Mai szándékát.

De nem sikerült Homatot sem meghatnia, sem megfélemlítenie. A Tslak mindig ijesztgették a Maiokat, de nem őt, Homatot! A szőrös lény ugyan nagyobb és erősebb volt, de ez nem jelentette azt, hogy ügyesebb lenne! A nagyobb méret még nem a magasabbfokú intelligencia jele, mint ahogy ő ezt most be is bizonyította.

- Tudod, mi ez? - kérdezte, s élvezettel hadonászott a fegyverrel a Tsla orra előtt. - Ez itt az emberek "villámló csöve"! Már rengetegszer láttam, hogy hogyan használják! Lehet, hogy nehéz egy ilyet megcsinálni, de annál könnyebb használni! - rámutatott a pisztolytáskára. - A szellemek itt ülnek a kis házaikban, s mindig készen állnak arra, hogy szolgálják az embereket. De ezek a szellemek nagyon ostobák! Nincs szükségük sem áldozatbemutatásra, sem imákra, bárkinek engedelmeskednek, aki megtanulja, hogy hogyan parancsoljon nekik. Eléggé kiterjedt kutatást folytattam ezen ceremóniák terén az elmúlt hónapokban!

- Minek? - kérdezte halkan Tyl, miközben felbecsülte a köztük lévő távolságot.

- Te is láttad odakint a SUNIT-ot, és más fémeket! Ez a mennyiség elég arra, hogy megvegyem a fél világot!

- Biztos vagyok benne - mondta Tyl óvatosan -, hogy az embereket nem érdekelné, hogy magaddal hozol belőle!

- Én pedig abban vagyok biztos, hogy csak akkora mennyiséget engednének magammal hozni, amennyit Etienne a különböző sziklákból mintaként összegyűjtött! Miért kéne megelégednem ezzel, amikor meg tudom szerezni az egész hajót, hogy hazaszállítsam a SUNIT-ot! - elmosolyodott a maga jellegzetes Mai módján. - Enyém lesz a hajó! És a SUNIT a Maiok uralkodójává fog tenni engem! Az egész Groalamasan urává!

Tyl kezdeti dühe szomorúsággá és szánalommá változott.

- Szegény kis Mai. Álmaid nagyobbak, mint amennyit tested és elméd elviselne!

- Igen?! - rikoltotta Homat harciasan. - Azt terveztem, várok még, de örömmel végzek veled most! A Tslak mindig is elnyomták a Mai nemzetséget! De végül akkor is mi fogunk eltiporni benneteket! Látod, milyen egyszerűen működik az emberek szellem fegyvere? Csak megérintem ezt a kis gombot...

Etienne felpillantott, s Lyra kezdetleges mankójára támaszkodva a hajó felé fordult. De a reflektorok fénye elvakította.

- Nem hallottál semmit, bébi?

Lyra felnézett a munkájából. Épp azon töprengett, hogy az a repedés-sorozat, amit felfedezett a fém felszínén, takar-e valamiféle üzenetet.

- Hallani, mit?

- A hajóról. Azt hittem, hallottam valamit... Megrántotta a vállát.

- Hát, most nélkülöznöd kellett a füleimet... Etienne töprengett egy darabig, aztán a Tslahoz fordult.

- Yulour, hallottál valamit a szellemhajóról?

A türelmes Tsla a földön ücsörgött, s apró színes kavicsokkal játszadozott:

- Semmit sem hallottam. Mester. Hirtelen meglátta az ismerős alakot.

- Itt van Homat. Talán ő hallott valamit.

Lyra visszatért a kutatásaihoz, Etienne pedig várt, hogy a Mai a közelébe érjen.

- Homat, te a hajó közelében voltál. Hallottál valamit?

- Igen, Etienne - hangja szokatlan volt, de Etienne nem tudta volna megmondani, hogy mit érzett benne furcsának. - Hallottam. A "villámló cső" szólalt meg.

Ezt Lyra is hallotta, s lassan felemelkedett. Etienne igyekezett pontosan, tagoltan kiejteni a szavakat.

- A "villámló cső"? Úgy érted, hogy elsült? Hogyan történt?

- Így! - a Mai óvatosan növelte a köztük lévő távolságot, habár tudatában volt a férfi súlyos sérülésének. Elővette a lézerpisztolyt a thermo-ruha zsebéből. Etienne megmerevedett, s megpróbált visszaoldalazni a fémfal mögé.

- Úgy történt - folytatta Homat komótosan -, hogy egyszerűen csak megérintettem ezt a kis gombot itt alul. Megérintettem, és előhívtam a fénylő szellemeket! Én, Homat tettem ezt!

Etienne megfeszült, s megpróbálta kiválasztani a legmegfelelőbb szavakat.

- Ez egy nagyon veszélyes dolog, amit csinálsz, Homat. Nem is tudod, mit teszel! A fénylő szellemek kiszámíthatatlanok. Még magadat is megsértheted vele!

Homat felvihogott.

- Nagyon ravasz vagy te, ember! Idejöttél egy másik világból a fantasztikus eszközeiddel, és arról akartál meggyőzni minket, hogy rajtatok kívül senki sem tudja kezelni őket! - meglóbálta a fegyvert a kezében.

Nos, én tudom működtetni!

- És Tyl Mester hol van? - kérdezte Yulour bizonytalanul, és a Mait figyelte átható pillantásával, ahogy az a hajó felé hátrált.

- Neked csönd legyen, te idióta! A Mestered halott! Én öltem meg ezzel! - ismét meglóbálta a fegyvert.

- De miért?! - sikoltotta Lyra.

Homat hangja metszően éles volt, mint körülöttük a levegő.

- Hogy megbizonyosodjam róla, elő tudom hívni a villámló szellemeket! Igazán roppant egyszerű volt. Csak itt kell megérinteni! - egyik ujját ismét a gombra helyezte.

Etienne néhány bizonytalan lépést tett hátrafelé, a mankóira támaszkodva.

- Ne félj! - mondta neki gúnyosan Homat. - Nem hinném, hogy meg kéne öljelek titeket. Szükségem van a karotokra és a hátatokra!

- Miért?

Homat lángoló szemekkel nézett rá.

- Hogy telerakjátok a hajót azzal a szürke fémmel, a SUNIT-tal!

- Az irridum ötvözettel? A te népednél is nagy értékét jelent?

- Többet ér, mint bármi a világon! Uralkodóvá fog tenni engem!

- Minket aztán igazán nem érdekel, hogy hozol-e magaddal SUNIT-ot - mondta Lyra. - Annyit hozol, amennyi elegendő ahhoz, hogy gazdaggá tegyen téged! Hiszen jutalmat ígértünk azért, hogy segítettél nekünk!

- A Tsla majdnem ugyanezt mondta. De én magam akarom meghatározni és elvenni a jutalmamat! Annyi SUNIT-ot akarok visszavinni, amennyit csak elbír a hajó! Mindent kiürítünk, hogy elegendő hely legyen, kidobáljuk a felesleges kacatokat, mindazt, amit az út során felhalmoztatok! A növényeket, kavicsokat, ruhákat, csecsebecséket, mindent!

- Homat, ezt nem teheted! Nekünk szükségünk van azokra az anyagokra, hogy tovább tanulmányozhassuk a világotokat!

- Úgy látszik, nem értetted meg, amit mondtam. Ami nektek fontos, az nem számit! Nem érdekel, hogy a ti civilizációtok fejlettebb, mint a miénk, bár ebben már nem vagyok olyan biztos. Az sem számít, hogy nagyobbak és erősebbek vagytok! Csak ez számít! - és a lézerpisztolyra mutatott. - Azóta nem érinthettem meg, mióta elmúlt a Na veszedelem. Ez pusztította el a Tslat is! Biztos vagyok benne, hogy veletek is végezne! Ez egy olyan dolog, amit még mi, egyszerű Maiok is felfoghatunk!

- Tehát nem Irquit képviselte a Zanur Testületet! Te voltál az, elejétől fogva! - mondta Etienne vádlón.

- Ó, nem, Etienne, ő is a Zanur követe volt. Mindketten azok voltunk. De túlságosan figyelt rám, és én ezt nem tűrhettem! Nem volt szükségem arra, hogy kilesse, amikor én a csodálatos eszközeiteket vizsgálom. Előre tudtam azt is, hogy a Changritnál kudarcot vallanánk!

- Hát ezért árultad el! Po Rabiért, a te Zanur Testületedért, a te Najoke de-me-Halmurodérl!

Homat a földet kaparta a lábujjaival, hogy kifejezze utálatát.

- Ettől a pillanattól kezdve Najoke de-me-Halmur senki és semmi! Kevesebb, mint a hegyről legördülő legapróbb kavics, kevesebb, minta földekre hulló esőcsepp! A Zanur sem ér semmit! Po Rabi is semmi, ehhez az óriási értékhez képest! Ha akarom, egész Po Rabit megvehetem, például téli palotának! Mindennek én leszek az ura!

Lyra próbálta fékezni az indulatait.

- Figyelj rám. Homat. Lehet, hogy tudod használni a fegyvert anélkül, hogy leégetnéd vele a saját lábadat. De a szellemhajó teljesen más eset!

- Valóban? Eleget figyeltelek benneteket, mikor ti csak azt hittétek, melegedni mentem be a kabinba. És már vezettem is egyszer a hajót! Nem hiszem, hogy olyan nagyon bonyolult lenne használni! Csak néhány ellenőrző blokkra van szükségem, a többi már megy magától!

- Még a robotpilótának is szüksége van alapvető utasításokra!

- Igen? Szerintem pedig csak be akarsz csapni! Majd meglátjuk!

- És mi lesz - vetette fel Etienne -, ha a barátaink keresni kezdenének bennünket? Meg fogják találni a hajót, és benne téged is!

- Talán. Ha ez bekövetkezik, majd újra lekuporodom a kabinba, s megmagyarázom, hogy benneteket felfaltak a Nak, és én, Homat, nem tudtam, hogy mi mást tegyek, így visszatértem, hogy átadjam a hajót a jogos tulajdonosainak. Úgy gondolom, semmi ellenvetésük nem lesz, hogy megtartsam a SUNIT-ot, sőt, még meg is jutalmaznak majd bátorságomért és nagylelkűségemért.

- Még ha tudnád is vezetni a hajót - mondott ellent Lyra -, hogyan jutsz át a Topapasiruton a jakaiei Tslak segítsége nélkül?

- Ők is elhiszik majd a történetemet, ebben biztos vagyok. Ha netán vonakodnának elhinni, vannak más módszerek is a meggyőzésre! - a hatalmas fémtömeg felé intett. - A Tslak is csak kalmárok! Nem fognak tudni ellenállni ennek a nagyszerű lehetőségnek. Nem mindegyik szőrös foglalkozik azzal, hogy meditációval töltse az idejét! Keményen dolgoznak a boltjaikban és a földjeiken, aztán lejönnek a Skarhoz, és teljesen megváltoznak! Bennük is kereskedő-vér folyik! És van még valami, ami miatt biztos vagyok abban, hogy ezt az egészet meg lehet csinálni.

- Éspedig?

- Egy öreg po rabi-i kereskedő már megtette előttünk ezt az utat, villámló csövek, fantasztikus ruhák és szellemhajó nélkül! Eljött erre a helyre, s talán pont ugyanitt állt, mint mi most, és visszatért Po Rabiba a bizonyítékkal. Én sem fogok kudarcot vallani! De hát miért beszélünk arról, hogy ti nem tértek vissza? Semmi rosszindulat nincs bennem, nekem csak a puszta erőtökre van szükségem! Aztán majd meglátjuk. Természetesen megkönnyítenétek a dolgomat, ha beleegyeznétek abba, hogy segítettek nekem visszatérni a Skatandahoz. Talán még azt is megengedem, hogy megtartsátok a hajótokat. Igaz, hogy már nem lesznek meg a haszontalan kavicsaitok és a gizgazok, de legalább az emlékeiket őrizhetitek! Egy biztos. Nincs más választásotok, segítenetek kell nekem! Ha nem, akkor majd segít nekem ez a féleszű - intett Yulour felé. - De mindenképpen megcsinálom! És akkor minden bizonnyal végzek veletek!

- Yulour és én majd berakodjuk azt az értékes SUNIT-ot, de Etienne nem tud segíteni. Ha túl sokat áll vagy emel, újra kinyílhat a sebe.

- Ha ez bekövetkezik, majd meggyógyítod újra!

- Nem hinném, hogy megint sikerülne csak azokkal az eszközökkel, amik a fedélzeten vannak.

- Ugyanúgy fog dolgozni, mint te és a Tsla, vagy meghal! Nem fogom arra pazarolni az erőmet, hogy őt figyeljem mikor talál ki valamit, amivel meglepne!

Etienne előre sántikált.

- Vigyázok majd magamra, Lyra, ne aggódj! Majd megpróbálok minden súlyt a bal oldalamra átcsoportosítani.

- Minden, amiért dolgoztunk - motyogta vigasztalhatatlanul -, amiért küzdöttünk és szenvedtünk, nem lesz más, mint emlék...

- Viszont semmire sem mennénk velük, ha meghalnánk.

- Nem is vagy olyan buta - vigyorgott Homat elismerően. - Bár mindig is tudtam, hogy sok eszed van! De nem kedvelem ezt a helyet! Siessünk!

Hiába próbált meg vigyázni, a fájdalom soha sem hagyta magára, egy pillanatra sem. Szerencsére a belső vérzés nem indult meg újra, de Lyrának majd megszakadt a szíve, látva, hogy hogyan szenved a nehéz ötvözet cipelése közben.

Homat csendben figyelte és ellenőrizte őket, s úgy tűnt, semmi lelkiismeretfurdalást nem érez.

Az alsó traktust már teljesen megtöltötték, s már a második fedélzetet kezdték telerakni. Yulour megpróbált minél több terhet levonni barátai válláról.

Néhány nappal később Lyra, aki már teljesen beleizzadt thermo-ruhájába mogorván közölte Homattal.

- A hajó ennél többet nem bír el!

- Nem, nem, még vannak üres szobák! - ragaszkodott Homat az igazához.

- Folytassátok!

- Hallgass ide, Homat. A SUNIT fém, és ezért nagyon nehéz. Ha még többet rakunk a hajóba, azzal meggyengítjük a stabilitását. A világ minden SUNIT-ja sem ér annyit, hogy hazafelé fejreálljunk a Skarban! - visszatartotta egy pillanatra a lélegzetét. A szárnyashajó természetesen akár kétszer annyit is elbírt volna, de kételkedett benne, hogy Etienne kibírna-e még egy napot.

Homat bizonytalannak látszott.

- Nagyon jó. Ennyi elég is lesz. Elég ahhoz, hogy akár két várost is megvegyek magamnak! És akármikor visszajöhetek, hogy vigyek még belőle!

- Remek - kommentálta Etienne. - Akkor most engedd meg, hogy hazaszállítsuk az átkozott SUNIT-odat, aztán végleg szétválunk, amit már alig várok!

- Vagy ha ragaszkodsz ahhoz, hogy egyedül vezesd a hajót - tette hozzá Lyra -, de legalább azt engedd meg, hogy Turputig veled mehessünk Onnan már hazajutunk, találunk valakit, aki elviszi a Steamer Állomásra. Mire odaérünk, te már biztonságban leszel a Groalamason!

- És aztán? - kérdezte Homat gyanakodva, hiszen a Mai paranoia most sem hagyta cserben. - Aztán majd keresésemre indultok a barátaitokkal, és a különös fegyvereitekkel, hogy megbüntessétek szegény Homatot, és elraboljátok a dicsőségét! - erősebben markolászta a lézerpisztolyt.

Lyra lassan talpra állt.

- Homat, ne őrülj meg!

- Nem áll szándékomban!

Etienne visszabotorkált az idegen fém megnyugtató tömegéhez. Lyra utána sietett, de közben nem vette le a szemét a rájuk irányuló pisztolyról.

- Erre nincs szükséged. Homat! Nem fogunk utánad menni! Nem éri meg! Annyit még a szellemhajó sem ér! Bármikor szerezhetünk egy másikat!

- Igazán?

Lyra eleget tudott a Mai pszichológiáról ahhoz, hogy megérezze Homat bizonytalanságát. Tyl megölése egy dolog. A Maiok és a Tslak sosem szenvedhették egymást, és sokszor harcba is keveredtek egymással. De az ő elpusztításuk már mást jelentene. Idegen lelkek bevonását, különös idegen démonokét, és Homat még mindig nem bízott eléggé magában.

Ennek ellenére meg tudná húzni a ravaszt. Látta a szemében, kiolvasta a testtartásából, kihallotta a hangjából. Ez a kis ványadt, kopasz emberszerű primitív őslakó képes lenne őket hidegvérrel megölni itt a világ tetején, az évezredes jégtakaró mennyezete alatt.

- A rabszolgát megtartom - jelentette ki Homat ünnepélyesen. Yulour felé intett, aki aggódó arckifejezéssel, zavartan álldogált mellettük.

- A hazafelé úton fel fogom tudni használni a csodálatos erejét. Ő az, akitől abszolút nem kell tartanom, de bennetek nem tudok megbízni. Nem lehetek mindig talpon, hogy szemmel tartsalak benneteket! Amint elaludnék, rögtön megfeledkeznétek minden ígéretetekről, s belelöknétek szegény kicsi Homatot a Skar vizébe, hadd falatozzanak belőle a halak! És én nem arra születtem, hogy halak eledele váljon belőlem! Nem! Homat, a bátor, Homat a Nagyszerű ezt nem engedheti meg magának! - célbavette őket a pisztollyal.

- Ha megcélzott engem - suttogta Etienne, miközben előre lépett kissé - rohanj! Fedezlek addig, amíg kijutsz a reflektorok fényéből!

- De...

- Ne légy hülye! - mondta rekedten, s egy újabb lépést tett előre. - Most az egyszer legalábbis ne!

Homat rátette az ujját a tűzgombra.

- Szedd a lábad, Lyra! Mindkettőnkért!

A szeméből záporozó könnyek jobban elvakították, mint az erős fénnyalábok. Nem tudta, mit tegyen, s nem volt idő fontolgatni a döntést. Csak ne lenne Etienne olyan átkozottul logikus gondolkodású! De igaza volt. Ha el tud tűnni a sötétségben, kint a barlangban, még mindig van esélye, hogy ügyesen visszakússzon a hajóra anélkül, hogy Homat észrevenné. Sokkal nagyobb és erősebb volt, mint a ványadt kis Mai.

Homat felfigyelt rá, hogy Lyra hátrál Megpróbálta most őt célbavenni, de a fegyver ügyetlenül feküdt a kezében. Etienne látta a Mai határozatlanságát, s egy ugrással közibük vetődött, hogy felfogja a lövést.

Nem volt rá szükség. Hasonló gondolat jutott eszébe valaki másnak is. Akitől a legkevésbé várta Homat, az vetette magát a célpont és a fegyver közé.

Etiennenek nem volt ideje, hogy a Tsla váratlan magatartásán elmélkedjen. Meglökte Lyrát.

- Gyerünk, rohanj!

- Nem értem! Yulour nem úgy viselkedett, mint szokott!

- Ne ezzel foglalkozz, fogd be, és rohanj!

Lyra lehagyta a mankóján bicegő Etiennet, s Homat ismét célbavette a rohanó lányalakot. Yulour ismét a fegyver és a célpont közé ugrott.

- Menj az útból, te idióta! - üvöltötte Homat Yulour csendben állt és nem moccant a helyéről. - Azt mondtam, tűnés! Rád szükségem van még hazafelé!

Hallotta az emberlány csizmájának surrogását ahogy fölverte a parti homokot. Persze akár itt is hagyhatná őket, hogy lassan érje el őket a halál, de dühös volt hogy egy együgyű Tsla húzza keresztül a számításait.

- Te akartad, nyomorult! Kénytelen leszek nélküled hazaindulni! - azzal megnyomta a gombot.

Éles fény lövellt ki ropogó hanggal a pisztolyból, s Etienne felüvöltött:

- Ne! - és megpróbálta ellökni Homatot. De túl nagy volt köztük a távolság, hogy elérje, így tehetetlenül felhengeredett. Az éles fájdalom végighúzódott a bal lábától egészen a mellkasáig.

Por szállt a szemébe, ahogy némán és mozdulatlanul hevert a parti fövenyen. Yulour ellenben nem esett el, amikor elérte a lézersugár.

Nem eshetett el, hiszen nem is ő volt már ott.

Hanem valaki más...

XVII. Fejezet

Etienne egy pillanatig azt hitte, őt is eltalálták. Az legalább magyarázatot adott volna a vízionálásra. Talán a csendes Yulour új erőre kapott... Pislogott, de a vízió maradt. Az oldala még fájdalmasan tüzelt. Folyt az orra. De ez legalább valóság volt.

Ahol eddig Yulour állt, legalábbis aminek Yulournak kellett volna lennie, most vagy négy méteresre nőtt valami állat, ami majdnem elérte a barlang mennyezetét. Sovány teste ezüstös fényben fürdött A hideg nyúlós, ragadós alkatrészei úgy csavarodtak, örvénylettek a lövedék becsapódása körül, mint amikor a folyóba hajított kavics nyomában fokozódnak a hullámok Amit eddig Yulournak hívtak, most opálosan fénylő, vizenyős masszává változott Ahol ez a belső kavargás elérte a csúcspontját, az ezüstös árnyalat más színekkel is keveredett: szürkével, fehérrel, kékkel és bíborfénnyel. Szabálytalanul elhelyezkedő bugyborékoló foltok borították az élő masszatömeget.

Homat mozdulatlanul állt, kezeivel görcsösen szorongatta a lézerpisztolyt. Valószínűleg akkor sem tudta volna eldobni, ha akarja. Hirtelen a gyermekkorában felgyülemlett összes félelem, a Mai szellemvilágáról szóló történetek valamennyi démona, a vízióktól ragacsos lidércnyomásos álmokból előretörő, gonoszul vicsorgó szellemek kavalkádja most ott csoportosult előtte egyetlen testet öltött formában, a rémülettől és iszonyodástól kidülledt szemei előtt Reszketni kezdett, és teljesen elvesztette uralmát a saját teste fölött. Megpróbálta kiordítani magából a félelem gyötrelmét, de csak szánalmas suttogás hagyta el kiszáradt ajkát.

A fájdalom ködén keresztül Etienne hallotta Lyrát, ahogy őt szólongatja a rejtekhelyéről. A lány még az előbb megpróbált Homat háta mögé kerülni, de most csak bámult, nézte kimeredt szemmel a Yulourból kinőtt elevenül lüktető ezüstös csodát. Mindhárman dermedten meredtek az előttük vonagló lényre, s mivel egyedül Lyra Redowl volt jártas vagy félszáz világ népművészetében és mitológiájában, csakis ő tudta, hogy mi az, ami a barlang jeges valóságától körülölelten a szemük láttára testet öltött.

Már azelőtt is feljegyezték, hogy létezik - de valóban erről írtak? Senki sem mehetett. biztosra, hiszen annyi ismeretlen lényről készítenek alapos és részletes - s néha valótlan feljegyzést. A szóbeszéd különböző nevekkel látta el őket, de csak egy volt rá igazán alkalmas, hogy leírja ezt az örök változásban lévő kreatúrát.

- Kutya legyek - suttogta - ha ez nem egy Mutadén.

Etienne felfigyelt a szóra, s megpróbálta felidézni zsibbadt agyával, hogy mit is tud róla. Valamennyi helyen, a nemzetközösségi világokban és az Aann birodalom határain belül, beleértve a lakatlan bolygókat is, ismerték ezt a szót - a népmesékből. Minden, űrközpontban létesült civilizációnak megvolt a maga szőtte legendája a valódi alakváltoztatóról, a metamorfokról.

Mutadének.

De a legenda és csalás szövevényei a barlang nyirkos valóságában most eggyé váltak, testet öltöttek - egy szerény szellemi képességű Tsla helyén. A mese, a hallucináció maga volt a megtestesült igazság, de akármi is volt, megmentette Lyra életét.

Ahogy Etienne mozdulatlanul hevert a földön, s méregette a bugyborékoló, fodrozódó alakot, hirtelen ráeszmélt, hogy valószínűleg ő és Lyra az első emberi lények, akik Mutadénnel találkoztak.

Megmentette Lyrát. És ez volt az egyetlen dolog, ami számított.

Kíváncsi volt, hogy a test állandó mozgása a bizonytalan állagából következik-e. Ahogy ezen töprengett, a masszatömeg finoman megfordult, s látszott, hogy valamiféle szemkezdemény is van a fejrészen. A sötét szürke ovális gömb lágyan úszott az ezüst tengerben.

Mintha egy gyökerét vesztett fa lépkedett volna az olajos terepen, a Mutadén a hajó felé indult. Csendesen, lágyan mozgott. Az egyetlen karszerű nyúlvány Homat remegő ujjai között tartott fegyver felé tapogatózott. Etienne kíváncsi lett volna, hogy hogyan reagálna a lény a lézer hatására most.

De ő nem adott újabb lehetőséget egy második lövésre. A Mai a közeledő lény láttán iszonyodva rogyott össze a fövenyen, s erőtlen ujjai közül kihullott a fegyver. A szívókar utána nyúlt. Majd Homathoz hajolt, aki mozdulatlanul hevert a hajó egyik fémtalpa mellett, odatérdelt a vézna testhez, és az élet nyoma után kutatott. A halál oka egyértelmű volt, s a halottszemle ezt csak megerősítette. Homat a félelembe pusztult bele, a saját és a nemzetségének tudatában rejlő ősi, eszelős iszonyatba.

A Mutadén utoljára még a Mai testéhez hajolt. Aztán felegyenesedett, elfordult, és távolodni kezdett. Amerre elhaladt, a kövek és a homok borította parton mély benyomódásokat okozott lépteivel, mintha egy hatalmas, nehéz golyót gurítottak volna végig a terepen.

Óriási mérete ellenére a teremtmény könnyedén és méltóságteljes cseppfolyósággal lépkedett. Lyra szemmel tartotta, miközben talpra segítette Etiennet, s kezébe adta a mankóját. Semmit sem tudott felidézni a Mutadénekről szóló legendákból, ami a harciasságukra vonatkozott volna, de ez korántsem volt megnyugtató, főleg, hogy a hajótól távol eső, hideg, sötét parton álldogált a súlyosan sérült férjével.

Noha a szemgolyókat nem lehetett látni, Lyra úgy vélte, az a pár szürkés folt az ezüstös massza tetején éppen rámered.

- Kérlek, ne félj - mondta a Mutadén. Tisztán és érthetően beszélt, Yulour jól ismert hangján, de hiányzott belőle a Tslak lassú hanghordozása. - Igen, én az vagyok, akit ti Mutadénnek hívtok. És én vagyok az a őslakó is, akit Yulour néven emlegettek. Kérlek, ne rémüljetek meg! - A torony felső része a hajó felé hajolt. - Nem akartam, hogy ez itt kilehelje a lelkét, de hát mint annyian, ő is a saját félelmének börtönében élt. Akárhogyis, ti ennél jóval megfontoltabbak vagytok!

- Ne tulajdoníts ennek túl nagy jelentőséget! - motyogta Etienne. - Én például pokolian be vagyok rezeivé!

- Nem kell félnetek! - a Mutadén hangja majdhogynem lágy volt.

- De hát a Mutadének csak a gyermekmesében léteznek! - dünnyögte Lyra.

- Ó, ez a kedvenc létezési formánk. Ugyanis ez mindent leegyszerűsít!

Lyra otthagyta Etiennet, s előrelépett, miközben félszegen kinyújtotta a karját.

- Nem akarlak megbántani, de... megérinthetlek?

- Ha ezzel bebizonyítod a létezésemet a magad számára, csak tessék!

- Nem erről van szó. Tudom, hogy itt vagy. Egyszerűen csak szeretnék hozzád érni!

- Akkor tedd meg!

Lyra finoman megnyomogatta, s úgy érezte, mintha ujjai puha, meleg, képlékeny műanyagot tapintana. Nagy erőfeszítésébe került, hogy nem kapja el a kezét, nem mintha forró lett volna, csak egyszerűen azért, mert az anyag folyamatosan mozgásban volt.

Visszalépett, s úgy érezte, tenyere elviselhetetlenül viszket.

- Ha nem bánjátok - szólt közbe Etienne -, én igencsak elfáradtam, és jót tenne, ha leülhetnék! - Lyra örült, hogy férjét újra gúnyolódni hallja.

- Azt mondtad, ez a létezési forma "mindent leegyszerűsít" - idézte Lyra a teremtmény szavait - de mit egyszerűsít le?

- A munkánkat. Mi, Mutadének, felügyelők vagyunk.

- Felügyelők? És mire felügyeltek?

- A Xuncára.

Lyra felvonta a szemöldökét.

- Soha nem hallottam még róla!

- De hallottátok hírét Tar-Aiymnak és Hur'rikkunak, akik a csillagokat uralták, az egész galaxist hatalmukban tartották, míg el nem pusztították egymást a testvérháborúban.

- Igen, ismerem a történetet - bólintott Lyra -, mindkét faj eltűnt a galaxis színéről, legalább százezer éve!

- A Xunca mindkét eseményt megjósolta. Ősibb, mint amit bármely emlékezet fel tudna idézni. Mi vagyunk a felügyelői és az őrzői. Nem ismerjük saját magunkat, nem tudjuk, hogy különálló faj vagyunk, vagy csak általa megtervezett robotok, csupán csak a feladatunkat ismerjük!

- A Xuncák előbb éltek és uralkodtak, mint Tar-Aiym és Hur'rikku?

- Ők nem uralkodtak! Ők egyszerűen csak léteztek. Szondáikkal azokat a területeket vizsgálták, melyek pusztán matematikai úton leírhatók! Átjutottak a galaxison, át a ti műholdjaitok által ellenőrzött területeken, túl a Magellán Felhőn.

- Úgy érted, a technológiájuk megtagadott minden intergalaktikus szakadást? - kételkedett Etienne. - De ilyen technikai fejlettség egyszerűen nem létezik!

A Mutadén finoman emlékeztette:

- Nem a te fajtád mondta ugyanezt annak idején a fénysebességről, és a fényen túli sebességről is? Csak azt mondhatom, hogy a Xunca képes volt erre a teljesítményre! Ez a világ, amit ti Lószemnek kereszteltetek el, de Tsalamainának hívják, a Xunca technológia eredménye.

- A bolygó egy mesterséges építmény?!

- Nem - A Mutadén körülményesen jobbra fordult, így végre szabadon megfigyelhették a szárnyashajó reflektorainak fényében.

- A Xuncák nem felépítették ezt a világot, csak átalakították a szükségleteiknek megfelelően. A bolygó meteorral való összeütközése, ami a Groalamasan medencéjét létrehozta, nem csillagászati katasztrófa volt.

- Hát micsoda?

- A Xuncáknak szükségük volt egy nagy vízfelületre, ami mindig csak egy irányban cirkulál, s aminek az áramlata sosem vált irányt. A négy kisebb hold elhelyezkedése ezt biztosította. Itt az óceáni áramlatok örökkön örökké abban az irányban haladnak, amit ti "óramutató járásának" hívtok.

Ennek az örökmozgónak, melyet a holdvonzás irányít, soha nincs szüksége üzemanyagra, vagy karbantartásra. Egyszerűen csak létezik. Mióta Tslamaina tektonikusán stabilnak mondható, már nem kell attól félnünk, hogy a telepített szerkezeteket lerombolja egy földrengés.

Az óceán hatalmas, egyirányú áramlatai tehát zavartalanul működtethetik a rendszert. A berendezéseket azért telepítették ide, hogy leárnyékolják őket, nehogy az űrben közlekedő emberek bemérjék. Évezredek óta nyugszik és végzi a dolgát itt.

- Mennyi az a "évezredek óta"? - gondolkodott Lyra hangosan.

- Úgy körülbelül százmillió éve.

- És ti azóta őrzitek?!

- Mi hosszú életűek és jól megtervezettek vagyunk - magyarázta a Mutadén magátólértetődő nyugalommal.

- Nem hiszem el! - vitatkozott Lyra. - Semmi sem tud százmillió évig élni!

- Csak nézz a lábad elé! Kavicsok milliói élnek meg ugyanennyit. A mi belső felépítésünk sokkal inkább a sziklákéra, mintsem a tiétekére emlékeztet. Talán érdekel benneteket, de egy ehhez hasonló rendszer fekszik a ti bolygótok óceánjai alatt is. Lyra megdöbbent.

- A Földön?! Soha még csak hasonló jellegű berendezést sem regisztráltak a Földön! Vagy lehet, hogy a leárnyékolás volt ennyire hatékony?

- Igen, csak a földi állomást nagyrészt elpusztította a nagy kontinentális jégzajlás. Akkor telepítették oda, amikor a Földet még csak egyetlen ősmasszívum borította, s akár Tslaimanának csupán egy óceánja volt. De a Xuncák nem mindenhatóak. Nem számoltak minden eshetőséggel. De ez a pusztulás még nem érintette súlyosan a Birodalmat. A legfőbb közvetítő állomás ezen a bolygón létesült. A három intelligens faj függetlenül ettől alakult ki. S ők nem is gyanítják a Birodalom jelenlétét. Egyikük sem! Ez egy kis része a közvetítő hálózatnak. A legtöbb itt hever a lábatok előtt. A mi feladatunk az, hogy ellenőrizzük, működőképes állapotban vannak-e még.

- Az iszonyúan vastag jégréteg ellenére is képesek jelet sugározni?

- Nem. Az adás pillanatában, ha nem is az egészet, de a jég nagy részét megolvasztják...

Etienne agyában hirtelen megvilágosodott valami.

- Az olvadás persze majd megemeli a Groalamasan szintjét, s elárasztja a legfőbb városállamokat.

A Mutadén hangja bocsánatkérően csengett.

- Ahogy mondtam, ezt az egészet nagyon régen tervezték, s a Xuncák nem láthattak előre mindent. Az is lehet, hogy ez nem fog bekövetkezni. A rendszer évezredek óta nem lett beindítva. Ki tudja, hogy mi fog történni, ha újra működni kezd?

- Azt sem tudjuk, ki építette ezt az egészet - morogta Etienne -, honnan gondolhatnánk hát, hogy ez a rendszer képes beindulni?

- Már miért ne, Etienne? - kérdezte Lyra őszinte ártatlansággal. Aztán visszafordult a Mutadénhez. - De mire szolgál ez a rendszer?

- Nem tudjuk, mire való - válaszolta a Mutadén szomorúan. - Egyikünk sem tudja. Mi csak a karbantartók vagyunk, nem pedig a működtetők és az alkotók. Azt tesszük, amire évezredekkel ezelőtt utasítottak bennünket. Ügyelünk a biztonságára, arra, hogy épségben maradjon. De nehogy azt higgyétek, hogy csak ülünk és várunk. Megbeszéléseket, vitákat folytatunk egymással. Meglátogatjuk egymást a különböző világokban, felmérjük és megpróbáljuk megoldani egymás problémáját. Valójában nincs olyan sok dolgunk. A Xuncák hosszú távra tervezték, és jól megépítették őket. De egyedül ők ismerik a célt, amiért létrehozták.

- De mi történt velük? - kérdezte Etienne. - Ha ennyire nagy tudósok voltak, miért hagyták, hogy Tar-Aiym és Hur'rikku bitorolják a földjüket?

- Tar-Aiym és Hur'rikku semmit sem bitoroltak. Mindkét faj csak a Xuncák távozásakor tudott előretörni. De nem ők kényszerítették a Xuncákat, hogy elhagyják a területeiket. A Xuncákat soha, semmire nem lehetett kényszeríteni. Ők azért mentek el, mert találtak valamit, amivel a technológiájuk nem tudott megbirkózni.

- Akkor meg miért hagytak maguk mögött egy ilyen remekül kidolgozott rendszert? Talán azért, hogy biztosítsák számukra az esetleges visszatérést? Erről már csak tudtok valamit!

- Csak annyit, hogy a rendszer akkor fog működésbe lépni, ha beindítja önmagát. - A Mutadén tétovázott. - De azt is tudjuk, hogy ehhez az űr egyik különleges szekciójára is szükség lesz.

- Nem tudnád kissé kevésbé tudományosan elmagyarázni?

- Abban az irányban fekszik, amit ti Bootes csillagképnek neveztek, illetve attól kissé távolabb. Több mint háromszáz millió fényév messzeségben található.

Etienne összeráncolt homlokkal próbálta összeszedni a gondolatait, míg a Mutadén a pontosabb behatároláson töprengett.

- A Nagy Üresség. Több száz éve tudunk a létezéséről. Azt várnánk, hogy mint az űr többi része, ebben is a galaxisok és csillagködök vannak...

De csillagászati értelemben egyszerűen semmi sincs ott! Csak szabad hidrogén és néhány ismeretlen szerkezetű csillag.

- Ez az, amit mi is tudunk - tette hozzá a Mutadén. - Amit viszont nem tudunk, hogy a Xuncák hogyan lépnek ezzel kapcsolatba.

- Nem is értem, miért keresik vele annyira a kapcsolatot - motyogta Etienne. - Mi, emberek, társaságkedvelő banda vagyunk. Mi inkább a tömeget szeretjük, nem pedig a "nagy ürességeket"!

- Legalábbis, ami téged illet.

- Úgy tűnik viszont a Xuncák jobban bírják a magányt. És nem gyanítasz semmi veszélyt?

- Nem aggódunk, s nektek sem kell. Túl sok idő telt már el úgy, hogy semmi sem történt.

- De mégiscsak gondoltatok rá ti is!

- Elég időnk volt arra, hogy mérlegeljük a lehetőségeket. Csak annyit mondanék, hogy néhányan közülünk úgy gondolják, a Xuncák rendszere egyfajta figyelmeztetés.

- Furcsa, de egyáltalán nem nyugtattál meg! - dünnyögte Lyra.

- Pedig szeretném, ha meg tudnálak győzni benneteket! Semmi mást nem tudok mondani, mint azt, amit annakidején mi is megtanultunk: a Xuncák rejtélyes utakon járnak!

Etienne kényszerítette magát, hogy összefoglalja magában a hallottakat, hátha kihámoz belőlük valami értelmeset. De az, hogy a Nagy ürességről, egy több ezer, mit ezer, millió éves rendszerről, és az alakjukat folytonosan változtató felügyelőkről beszéltek, egyszerűen meghaladta a fantáziáját. Úgy érezte, muszáj