/ Language: Hungary / Genre:antique

A királyné nyakéke

Alexandre Dumas


Tartalom

ELSŐ KÖTET

ELŐSZÓ

BEVEZETÉS

1 Egy agg nemesúr és egy agg udvarmester

2 Lapeyrouse

A KIRÁLYNÉ NYAKÉKE

1 Két ismeretlen nő

2 Egy párizsi lakás

3 Jeanne de La Motte de Valois

4 A Bélus

5 Út Versailles-ba

6 A parancs

7 A királyné hálószobája

8 Kora reggel a királynénál

9 A svájciak tava

10 A kísértő

11 Suffren

12 Charny

13 A királyné száz Lajos-aranya

14 Fingret úr

15 Rohan bíboros

16 Mesmer és Saint-Martin

17 A dézsa

18 Oliva kisasszony

19 Beausire

20 Az arany

21 A házikó

22 Néhány szó az Operáról

23 A bál

24 Szapphó

25 Beausire akadémiája

26 A követ

27 Boehmer és Bossange

28 A követségen

29 Az üzlet

30 A hírlapírónál

31 Hogyan lesz a barátból ellenség?

32 A Neuve-Saint-Gilles utcai ház

33 A Taverney család feje

34 Provence úr négysorosa

35 Lamballe hercegnő

36 A királynénál

37 Az alibi

38 Crosne rendőrfőnök

39 A kísértő

MÁSODIK KÖTET

1 Szerelemnek színlelt nagyravágyás

2 Kilóg a lóláb

3 Ducorneau végképp nem érti

4 Álom és valóság

5 Oliva kisasszony nem érti, mit akarnak tőle

6 A lakatlan ház

7 Jeanne, a pártfogó

8 Jeanne, a pártfogolt

9 A királyné erszénye

10 Louis doktor

11 Aegri Somnia

12 A szív sebét nem gyógyíthatja orvos

13 Delírium

14 Lábadozás

15 Két sebzett szív

16 A pénzügyminiszter

17 Megtalált illúziók - elveszett titok

18 Adós és hitelező

19 Elszámolás házastársak között

20 Mária Antónia, a királyné - Jeanne de La Motte, a nő

21 Boehmer elismervénye és a királyné kötelezvénye

22 A fogoly

23 Magasles

24 A két szomszédnő

25 A találka

26 A királyné keze

27 Nő és királyné

28 Nő és démon

29 Az éjszaka

30 Az elbocsátás

31 A féltékeny bíboros

32 A szökés

33 A levél és a nyugta

34 „Én Rohan herceg vagyok!”

35 Vívás és diplomácia

36 Nemesúr, bíboros, királyné

37 Magyarázkodás

38 A letartóztatás

39 A tanúvallomások

40 Az utolsó vád

41 Leánykérés

42 Saint-Denis

43 Egy halott szív

44 Amelyben kiderül, miért hízik a báró

45 Az apa és a menyasszony

46 Sárkány után vipera

47 Hogyan esett, hogy Beausire, abban a hitben, hogy nyúlvadászaton van, maga lett a nyúl, akire Crosne úr rendőrei vadásznak

48 Kalitkában a gerlepár

49 A királyné könyvtárszobája

50 A rendőrfőnök dolgozószobája

51 Kihallgatás

52 Az utolsó szalmaszál

53 A kis Beausire keresztelője

54 A szégyenpad

55 Egy vasrács és egy pap

56 Az ítélet

57 Az ítélet végrehajtása

58 A házasság

ALEXANDRE DUMAS

A KIRÁLYNÉ NYAKÉKE

Regény

FORDÍTOTTA FARKAS MÁRTA

Ez a könyv az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából

származik - http://mek.oszk.hu

A konvertálást a Kindlevarázs készítette, további PRC könyvek

a Kindle Tékában - http://kindlevarazs.wordpress.com/kindle-teka/

Amennyiben támogatni szeretné munkánkat,

http://kindlevarazs.wordpress.com/ oldalon teheti (PayPal)

ELSŐ KÖTET

ELŐSZÓ

Engedje meg az olvasó, hogy mindenekelőtt - már csak az imént leírt cím okából is - kisebb magyarázatba bocsátkozzam. Immár húsz esztendeje társalkodunk egymással, s remélem, hogy az itt következő néhány sor inkább szorosabbra fűzi barátságunkat, semmint meglazítja annak szálait.

Az utoljára váltott szavak óta bizony egy forradalom férkőzött közénk: én már 1832-ben[1] megjósoltam ezt a forradalmat, feltártam okait, végigkísértem fejlődésének állomásait, még a végkifejletét is leírtam, sőt mi több: tizenhat esztendeje megmondtam, mit teszek ezelőtt nyolc hónappal.

Hadd idézzem a Gallia és Franciaország című könyvem profetikus utószavának végsorait:

„Ebbe az örvénybe fog tehát beleveszni a jelenlegi kormány. Hiába gyújtjuk meg a világítótorony fényét, másra nem lesz jó, csak hogy hajótörését lássuk: mert már késő, a hajó kormányozhatatlan, sodorja az ár, űzi a vihar. Ám a szerencsétlenség pillanatában emberi mivoltunk felülkerekedik állampolgári sztoicizmusunkon, s egy hang ezt kiáltja majd messzehangzón:

HALÁL A KIRÁLYSÁGRA - MENTSD MEG, ISTEN, A KIRÁLYT!

Ez a hang az én hangom lesz!”

Hűtlen lettem-e ígéretemhez, s az egyetlen hang, amely Franciaországban búcsút mondott egy magasztos barátságnak, egy uralkodóház bukása közepette elég hangosan szárnyalt-e, hogy meg is hallják?

Az általam megjósolt és beharangozott forradalom nem ért tehát váratlanul bennünket. Úgy üdvözöltük, mint valami végzetesen közelgő, rég várt jelenést; nem reméltük, hogy jobb lesz, sőt tartottunk tőle, hogy rosszabb. Húsz esztendeje, amióta a népek múltjában vájkálok, tudom, mit jelent a forradalom.

Nem beszélek most sem azokról, akik a forradalmat csinálták, sem azokról, akik hasznot húztak belőle. Minden vihar felkavarja a vizet. Minden földrengés a felszínre löki azt, amit a mélység rejtegetett. Aztán az egyensúly természeti törvénye hatására minden molekula a helyére kerül. A föld ismét megmerevedik, a víz leülepszik, s az átmenetileg zavarossá vált égbolt arany csillagai ismét ott tündökölnek az örök tó tükrén.

Olvasóim ugyanolyannak találnak majd engem is, most február 24. után, amilyen azelőtt voltam: csupán egy ránccal több a homlokomon, egy sebhellyel több a szívemen. Az elmúlt iszonyatos nyolc hónap alatt csak ennyi változáson mentem át.

Akiket szerettem, most is szeretem; akiktől féltem, azoktól már nem félek; akiket megvetettem, jobban megvetem őket, mint valaha.

Nos tehát, a műben és bennem mi sem változott; talán a munkám is egy ránccal meg egy sebhellyel gazdagodott, mint jómagam. Ennyi az egész.

Ez idáig körülbelül négyszáz kötetnyit írtam. Sok-sok évszázadot végigkutattam, sok-sok alakot felidéztem, akik a felidézés nyomán kábán ácsorogtak a nyilvánosság vakító fényében.

Nos, most ünnepélyesen felszólítom a kísérteteknek eme gyülekezetét, mondják meg, feláldoztam-e valaha is bűneiket, hibáikat vagy erényeiket annak a kornak, amelyben éppen éltem: mindig megmondtam az igazságot vagy azt, amit igazságnak véltem, királyokról, nagyurakról, népről: s ha a holtak is tudnának tiltakozni, mint az élők, egyetlen kijelentésemet sem kellene visszavonnom a holtakról, mint ahogy egyetlen kijelentésemet sem vontam vissza soha az élőkről.

Vannak, akiknek minden szerencsétlenség szent, minden bukás tiszteletre méltó; ha élet vagy trón semmisül meg, én kegyelettel hajtok fejet a nyitott sír, a lehullott korona előtt.

Amikor könyvem első lapjára felírtam a címet, őszintén szólva nem szabad akaratomból választottam, hanem mert elérkezett az ideje, reá került a sor; a kronológia hajthatatlan; 1774 után el kellett jönnie 1789-nek; a Joseph Balsamo után A királyné nyakékének.

Ám ne legyenek aggályaik: éppen azért, mert manapság ki lehet mondani, a történész cenzúrázza majd a költőt. A királynéról mint asszonyról semmi légből kapott kijelentést nem teszek, mint ahogy a királynéról mint mártírról semmi kétségbe vonhatót. Igaz, mindent lefestek: az emberi gyengeséget, a királyi gőgöt, de mint az idealista festők, a hasonlatosság szép vonásait emelem majd ki; mint a nevében az Angelus szót viselő művész, aki imádott szeretőjében szent madonnavonásokra lelt; az aljas gúnyolódás és a túlzott dicshimnusz között részrehajlás nélkül, szomorúan, ünnepélyesen járom a költészet ábrándos útját. Az, akinek sápadt fejét a hóhér felmutatta a népnek, drágán megfizetett azért a jogáért, hogy ne kelljen pirulnia az utókor előtt.

Alexandre Dumas

1848. november 29.

BEVEZETÉS

1

Egy agg nemesúr és egy agg udvarmester

1784 áprilisának első napjaiban, körülbelül délután negyed négykor, régi ismerősünk, az öreg Richelieu marsall, miután illatos festékkel saját kezűleg kipingálta a szemöldökét, félretolta a tükröt, melyet szobainasa, a hűséges Fafté utódja tartott elé, aki ugyan követte, de nem helyettesíthette elődjét, és sajátos arckifejezéssel bólintott:

- Úgy ni - mondta -, meg is volnánk.

Aztán felállt a karosszékből, s fürge, fiatalos mozdulattal lepöckölte égszínkék bársonynadrágjáról a parókájából ráhullott fehér rizsporszemeket.

Majd miután öltözőszobájában kétszer-háromszor körbemasírozott, lábfejét lefeszítve, térdét kimerevítve, az udvarmesterét hívatta.

Öt perc múlva megjelent az udvarmester, tetőtől talpig szertartásos alkalmi öltözékében.

A marsall a helyzethez illő, komor arckifejezést öltött.

- Remélem, uram - mondta -, jó estebédet készített.

- Természetesen, nagyuram.

- Megkapta a vendégek névsorát?

- Meg, és meg is jegyeztem: kilenc teríték, ugyebár?

- Teríték és teríték között nagy különbség van!

- Persze, nagyuram, de...

A marsall kissé türelmetlenül kapta fel a fejét, bár mozdulatát méltóság fékezte.

- A de nem válasz, kérem: valahányszor a de szót hallom, és nyolcvannégy esztendő alatt jó néhányszor hallottam, szóval ahányszor csak hallottam, mindig valami butaság következett utána, bármennyire is kínos ezt tudtára adnom.

- Nagyuram!...

- Először is, hány órakor lesz az ebéd?

- A polgárság kettőkor, a hivatali nemesség háromkor, a nemesség négykor ebédel.

- És én hánykor?

- Nagyuram ma öt órakor ül asztalhoz.

- Nocsak! Ötkor?

- Igen, nagyuram, mint a király.

- És miért mint a király?

- Mert a listán, amelyet méltóztatott eljuttatni hozzám, egy király neve is szerepel.

- Téved, uram, semmiféle király neve nem szerepel rajta. Mai vendégeim mind egyszerű nemesurak.

- Nyilván tréfálni méltóztatik alázatos szolgájával, és én köszönettel veszem a megtiszteltetést. De Hága grófja, nagyuram egyik vendége...

- Nos?

- Nos, Hága grófja király.

- Nem ismerek ilyen nevű királyt.

- Akkor elnézést kérek - mondta az udvarmester és meghajolt -, de azt hittem, illetve feltételeztem...

- A maga feladata nem az, hogy higgyen! Meg hogy feltételezzen! Magának, uram, el kell olvasnia a parancsaimat, de semmiféle megjegyzést nem kell hozzájuk fűznie. Ha azt akarom, hogy valaki tudjon valamit, azt megmondom, de ha nem mondok valamit, akkor azt akarom, hogy azt ne tudják.

Az udvarmester ismét meghajolt, talán még annál is mélyebb tisztelettel, mint ha uralkodóval beszélne.

- Így hát legyen szíves - folytatta a marsall - a szokásos időben, azaz négy órakor tálaltatni, lévén a vendégeim csak nemesurak.

A parancs hallatán elborult az udvarmester homloka, mintha a halálos ítéletét olvasták volna fel. Elsápadt, és meggörnyedt a csapás súlya alatt.

Aztán a végső kétségbeesés bátorságával kihúzta magát:

- Isten kezében vagyunk - mondta -, de nagyuram bizony csak öt órakor ülhet asztalhoz.

- Miért? Hogyhogy? - kapta fel a fejét a marsall.

- Mert lehetetlen előbb tálalni.

- Uram - mondta a marsall, és büszkén megrázta még mindig életerőről árulkodó, fiatalos fejét -, ha nem tévedek, húsz esztendeje áll a szolgálatomban?

- Huszonegy esztendeje, egy hónapja és két hete, nagyuram.

- Nos, ehhez a huszonegy esztendőhöz, egy hónaphoz és két héthez egyetlen napot, egyetlen órát sem teszünk hozzá. Érti? - mondta keskeny ajkát összeszorítva, festett szemöldökét ráncolva az öregúr. - Már ma este új gazdát kereshet. Nem tűröm, hogy az én házamban a lehetetlen szót kiejtsék. És az én koromban eszem ágában sincs gyakorolni ezt a szót. Nincs vesztegetni való időm.

Az udvarmester harmadszor is meghajolt.

- Ma este búcsút veszek hát nagyuramtól - mondta -, de az utolsó pillanatig úgy fogom ellátni a dolgomat, ahogyan kell.

És két lépést hátrált az ajtó felé.

- Mit ért azon, hogy ahogyan kell? kiáltotta a marsall. - Tudhatná, hogy itt a dolgok úgy történnek, ahogyan nekem kell, ez az íratlan szabály. Nos, én négy órakor akarok enni, és ha nekem négykor van ehetnékem, maga ne ötkor tálaljon.

- Marsall úr - mondta szárazon az udvarmester -, én pincemester voltam Soubise hercegnél, intendáns Louis de Rohan herceg bíboros úrnál. Az elsőnél évente egyszer őfelsége, Franciaország megboldogult királya vacsorázott; a másodiknál havonta egyszer őfelsége, Ausztria császára. Tudom tehát, mi jár az uralkodóknak. Soubise hercegnél hiába hívták XV. Lajos királyt Gonesse bárónak, akkor is király volt; a másodiknál, azaz Rohan bíborosnál hiába hívták József császárt Packenstein grófnak, azért mégiscsak császár volt. A marsall úr vendégét hiába hívják Hága grófjának, attól Hága grófja mégis Svédország királya. Ma este vagy távozom marsall úr házából, vagy úgy fogadják Hága grófját, mint királyt.

- Öszvér uram! Ha belegebedek, akkor sem érti meg, hogy éppen ezt nem akarom? Hága grófja ragaszkodik a legszigorúbb, a legteljesebb inkognitóhoz. A kutyafáját, azt hiszik, nem látok át a buta hiúságukon, szalvétás uraim? Nem a koronának, hanem saját maguknak akarják leróni tiszteletüket a mi pénzünkön.

- Feltételezem, nagyuram - mondta savanyú ábrázattal az udvarmester -, nem gondolja komolyan, amikor pénzről beszél nekem.

- Na nem, nem - mondta a marsall, majdhogynem restelkedve. - Pénz! Ki a fene beszél magának pénzről? Nagyon kérem, ne forgassa ki a szavaimat, és ismétlem, nem akarom, hogy itt királyról szó essék.

- De hát marsall uram, minek néz engem? Nagyuram nem feltételezi, ugyebár, hogy ilyen vak vagyok? Királyról nem lesz szó.

- Akkor viszont ne makacskodjék, adjon enni négy órakor.

- Nem lehet, kérem, mert négykor még nem lesz itt az, amit várok.

- Mit vár? Halat, mint Vatel úr?

- Vatel, Vatel - motyogta az inas.

- No, tán meglepte a párhuzam?

- Nem, de az a tragikus döfés, amely Vatel úr testét önkezétől átjárta, Vatel urat halhatatlanná tette!

- És maga úgy gondolja, hogy a kollégája túl olcsón vásárolta meg a dicsőséget?

- Nem, nagyuram. De hányan szenvednek többet a mi pályánkon, hányunkat emésztenek tőrdöfésnél százszorta égetőbb fájdalmak és megaláztatások, és mégsem nyerjük el a halhatatlanságot!

- Ejnye, uram, talán nem tudja, hogy a halhatatlansághoz akadémai tagnak kell lenni, vagy meg kell halni?

- Ha így van, nagyuram, akkor még inkább élek és szolgálok. Nem fogok meghalni, és úgy teljesítem a feladatomat, ahogy Vatel teljesítette volna, ha Condé herceg kissé türelmesebb, és vár a halra egy félórát.

- Nini, hiszen maga csodákat ígér! Igazán ügyes.

- Nem, semmi csodát nem ígérek.

- Akkor mit vár?

- Óhajtja, hogy megmondjam?

- Hát persze! Kíváncsi vagyok.

- Nos, nagyuram, egy üveg bort várok.

- Egy üveg bort! Magyarázza meg, kezd a dolog érdekelni.

- Elmondom, miről van szó, nagyuram. Őfelsége Svédország királya, bocsánat, akarom mondani, őexellenciája Hága grófja kizárólag tokaji bort iszik.

- Na és? Annyira szegény volnék, hogy nincs a pincémben tokaji? Ha így van, ki kell dobni a pincemesteremet.

- Dehogyis, nagyuram. Körülbelül hatvan üveg tokaji bor van a pincében.

- Akkor hát azt hiszi, hogy Hága grófja hatvanegy üveg bort iszik meg az estebédhez?

- Türelem, nagyuram. Amikor Hága grófja először járt Franciaországban, még csak királyi herceg volt; akkor a megboldogult királynál vacsorált, aki az osztrák császártól tizenkét üveg tokajit kapott. Méltóztatik tudni, hogy a tokaji színe-javát a császár pincéjébe viszik, és ebből a különleges termésből a többi uralkodó is csak akkor ihat, ha őfelségétől a császártól ajándékba kap?

- Tudom.

- Nos, nagyuram, ebből a tizenkét üvegből, amelyből annak idején a királyi herceg is ivott, mostanra mindössze két üveg maradt.

- Ó!

- Az egyik XVI. Lajos pincéjében van.

- És a másik?

- Nos, nagyuram - mondta az udvarmester diadalittas mosollyal, mert érezte, hogy hosszú küzdelem után közel a győzelem -, szóval a másikat ellopták.

- Kicsoda?

- Egyik barátom, a megboldogult király pincemestere, aki igencsak lekötelezettem.

- Ó! és aki magának adta az üveget.

- Úgy van - mondta gőgösen az udvarmester.

- És maga mit csinált vele?

- Gondosan elhelyeztem a gazdám pincéjében.

- A gazdája pincéjében? És ki volt akkoriban a gazdája?

- A bíboros, Louis de Rohan herceg.

- Uramisten! Strasbourg-ban?

- Saverne-ben.

- És maga a kedvemért elküldött a borért! - kiáltotta az öreg marsall.

- Nagyuram kedvéért - felelte az udvarmester olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: te hálátlan kutya!

Richelieu herceg megfogta az öreg cseléd kezét.

- Bocsánatot kérek, maga az udvarmesterek királya.

- És ki akart dobni! - felelte az udvarmester leírhatatlan fej- és vállmozdulat kíséretében.

- Száz aranyat fizetek magának azért az üvegért.

- Plusz száz aranyba kerül marsall uramnak az útiköltség, az már kétszáz. De még így is ingyen van, valljuk be.

- Azt vallok be, amit csak akar. Addig is, a mai naptól számítva megkétszerezem a fizetését.

- De nagyuram, igazán semmi különöset nem tettem, csak a kötelességemet teljesítettem.

- És mikor ér ide a százaranyas futárja?

- Ítélje meg, nagyuram, vajon elvesztegettem-e a drága időt: mikor is rendelte meg a mai estebédet?

- Ha jól emlékszem, három napja.

- Ha egy futár megállás nélkül rohan, huszonnégy óra alatt teszi meg oda és huszonnégy óra alatt vissza az utat.

- Még mindig marad huszonnégy órája: udvarmesterek fejedelme, mit csinált a maradék huszonnégy órájával?

- Sajnos, nagyuram, elvesztegettem. Csak másnap jutott eszembe az ötlet, miután megkaptam a vendégek névsorát. Ha már most hozzáadjuk a tárgyalásokra fordított időt, láthatja, nagyuram, hogy szigorúan a legszükségesebb időt kértem csak, amikor azt mondtam, hogy ötkor tálaljunk.

- Hogyhogy! Az üveg még nincs itt?

- Nincs, nagyuram.

- Te jó ég! És ha a maga saverne-i kollégája ugyanolyan hűséges cselédje Rohan hercegnek, mint maga nekem?

- Nos, akkor, nagyuram?

- Ha nem hajlandó odaadni az üveget, mint ahogy maga sem adná oda másnak?

- Én?

- Maga! Gondolom, ha az én pincémben lenne egy ilyen üveg, maga sem adná oda.

- Alázatosan elnézést kérek, nagyuram, de ha egy kollégának királyt kellene az ura asztalánál vendégül látnia és nagyuram legjobb borát kérné tőlem, én bizony azonnal odaadnám neki.

- Nocsak! - mondta a marsall enyhe fintorral.

- Segíts, hogy segíttessél, nagyuram.

- Hát akkor nagyjából megnyugodtam - mondta sóhajtva a marsall -, de még mindig történhet valami balszerencse.

- Micsoda?

- Például eltörik az üveg.

- Á, nagyuram, arra még nem volt példa, hogy valaki eltörjön egy üveg bort, amely kétezer frankot ér.

- Akkor hagyjuk, tévedtem. Lássuk csak, hánykor érkezik a futárja?

- Pontosan négykor.

- Akkor miért nem ehetünk négykor? - csapott le ismét a marsall makacsul, mint az öszvér.

- Mert a boromnak egy órai pihenőre van szüksége, s ez is csak azért elég, mert feltaláltam egy különleges eljárást. Enélkül három napig kellene pihentetni.

A marsall elismerte, hogy ez alkalommal is alulmaradt, így hát megadása jeléül tisztelgett az udvarmester előtt.

- Különben, mivel nagyuram vendégei nagyon jól tudják, hogy abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy Hága grófjával költhetik el estebédjüket, csak fél ötre jönnek.

- Nahát, már csak ez hiányzott!

- Pedig így van. Nagyuram vendégei ugyebár Launay gróf, Dubarry grófné, Lapeyrouse, Favras, Condorcet, Cagliostro és Taverney urak lesznek?

- Ők.

- Nos, ha végigvesszük őket: Launay úr a Bastille-ból jön, a mostani jeges utakon Párizsból három óra alatt érhet ide.

- Igen, de rögtön indul, ahogy a rabok megebédelnek, tehát délben; én ezt jobban tudom.

- Elnézést, de azóta, hogy nagyuram a Bastille-ban volt, megváltozott az ebédidő: a Bastille most egy órakor ebédel.

- Jó pap holtig tanul. Köszönöm. Folytassa.

- Dubarryné asszony Luciennes-ből jön, végig lefelé a jeges úton.

- Ó, azért ő még pontosan ideér. Amióta egy egyszerű herceg kedvese, akinek az ereiben nem folyik királyi vér, csak a bárókkal szemben játssza a királynét. De értsen meg már maga is valamit: Lapeyrouse úr miatt akartam korán asztalhoz ülni, mert ma este elutazik, és szeretne idejében indulni.

- Nagyuram, Lapeyrouse úr a királynál van, és őfelségével földrajzról és kozmográfiáról cseveg, így nem fog egyhamar szabadulni.

- Az meglehet...

- Biztos, nagyuram. Ugyanaz a helyzet Favras úrral, aki Provence grófjával nyilván Caron de Beaumarchais darabjáról társalog.

- A Figaro házasságá-ról?

- Arról.

- Nahát, hogy maga milyen művelt!

- Szabad időmben olvasgatok, nagyuram.

- Itt van még Condorcet úr, aki úgy is mint a mértan tudósa, igazán pontosságával kérkedhetne.

- Igaz, de ha belemélyed valami számításba, mire kikászálódik belőle, máris félórát késett. Ami pedig Cagliostro grófot illeti, mivel külföldi, s csak nemrég lakik Párizsban, valószínűleg nem ismeri eléggé a Versailles-ba vezető utat, így rá is várni kell majd.

- Szépen felsorolta az összes vendégemet - mondta a marsall -, Homéroszhoz meg az én szegény Raftémhoz méltó elősorolás volt; egyedül Taverney maradt ki.

Az udvarmester meghajolt.

- Taverney úrról azért nem beszéltem - mondta -, mert ő, mint régi barát, alkalmazkodni fog a többiekhez. Azt hiszem, nagyuram, a ma esti nyolc terítékkel meg is volnánk.

- Valóban. Hol fogunk enni?

- A nagy ebédlőben.

- Ott megvesz bennünket az Isten hidege.

- Három napja fűtjük, nagyuram, és úgy intéztem, hogy tizennyolc fok legyen.

- Remek! Na, most ütötte a felet.

A marsall az ingaórára pillantott.

- Fél öt van.

- Annyi, nagyuram, és íme, most fordul be az udvarba egy lovas. Itt a tokajim.

- Bárcsak még húsz esztendeig így szolgálnának ki! - mondta az öreg marsall, majd ismét a tükréhez fordult, az udvarmester pedig szaladt tenni a dolgát.

- Húsz esztendeig! - mondta nevetve valaki, amikor a herceg éppen a tükrébe pillantott. - Drága tábornagyom, szívből kívánok magának még húsz esztendőt, bár akkor én már hatvan leszek és nagyon öreg.

- Maga az, grófné! - kiáltotta a marsall. - Maga az első... Uramisten, hogy maga most is milyen szép és üde!

- Talán inkább a fagy csípte pirosra az arcom.

- Jöjjön be, kérem, a kisszalonba.

- Ó, hogy kettecskén legyünk?

- Hármacskán - szólt egy rekedt hang.

- Taverney! - mondta a marsall. - Átkozott ünneprontó - súgta oda a grófnénak.

- Maga meg elbizakodott - súgta vissza Dubarryné, és nagyot nevetett.

Aztán mind a hárman átmentek a szomszéd szobába.

2

Lapeyrouse

A hópárnás kockaköveken egyszerre több kocsi tompa robaja figyelmeztette a marsallt, hogy megérkeztek a vendégei, s hála az udvarmester pontosságának, a kilenctagú társaság hamarosan helyet foglalt az ebédlő ovális asztalánál; kilenc lakáj - mind csendes, mint az árnyék, ügyes, de nem kapkodó, előzékeny, de nem tolakodó - suhant a szőnyegeken, hajolt a vendégek közé, anélkül, hogy egyszer is akár csak a karjukhoz ért volna, meglökte volna a prémmel dúsan kibélelt karosszékeket, melyekbe egészen térdhajlatig süppedt a vendégek combja.

A marsall vendégei élvezték a kályhák lágy melegét, a húsok illatát, a borok bukéját s a leves után meginduló csevegés zsongását.

Kintről semmi nesz nem hallatszott (a zsalugátereken hangfogó volt); odabent sem lehetett hallani mást, csak a vendégek hangját: a tányérok koccanás nélkül cserélődtek, az ezüstnemű pendülés nélkül került a tálalókról az asztalra, az udvarmester ajkáról suttogás sem rebbent; a szemével parancsolt.

Így hát tíz perc elteltével a társaság úgy érezte, hogy teljesen egyedül van a teremben; ezek a néma szolgák nyilvánvalóan süketek is.

Richelieu jobb oldali szomszédjához fordult:

- Nem iszik, gróf úr?

Szavait egy harmincnyolc esztendős, szőke, alacsony termetű, szögletes vállú férfihoz intézte, akinek többnyire mélabús világoskék szeme néha élénken fel-felcsillant; nyílt, nemes homlokáról cáfolhatatlanul lerítt magas származása.

- Csak vizet iszom, marsall - felelte.

- Kivéve XV. Lajosnál - mondta a herceg. - Volt szerencsém a gróf úrral nála vacsorálni, s akkor bort ivott.

- Nagyon kellemes emléket idéz fel, marsall, igen, 1771-ben, s akkor a császár terméséből való tokajit ittam.

- Ugyanazt a bort, mint amit most az udvarmesterem tölt, gróf úr - válaszolta meghajolva Richelieu.

Hága grófja a szeme elé emelte a poharát, s a gyertyák fényében nézte az italt.

A pohárban mintha folyékony rubin csillámlott volna.

- Így van, marsall, köszönöm.

S a gróf olyan nemes, olyan kedves hangsúllyal ejtette ki a köszönöm szót, hogy a többiek lelkesen felpattantak:

- Éljen őfelsége! - kiáltották.

- Igen - mondta Hága grófja -, éljen őfelsége, Franciaország királya! Ugye egyetért velem, Lapeyrouse úr?

- Gróf úr - felelte a kapitány olyan simogató és egyben tiszteletteljes hangon, ahogy azok beszélnek, akik hozzá vannak szokva a koronás főkkel való társalgáshoz -, egy órával ezelőtt jöttem el a királytól, s a király olyan végtelenül jó volt hozzám, hogy senki nálam hangosabban nem kiáltaná, hogy éljen a király! Mivel azonban engem egy óra múlva már a tenger felé röpít a postakocsi, ahol a király által rendelkezésemre bocsátott két gyönyörű háromárbocos vár rám, engedélyt kérek, hogy amikor kilépek innen, hadd éltessek egy másik királyt, akit szíves örömest szolgálnék, ha nem lenne ilyen jó uram, amilyen van.

Lapeyrouse felemelte a poharát, és alázatosan meghajolt Hága grófja előtt.

- Mindnyájan boldogan iszunk őfelsége egészségére - mondta Dubarryné, a marsall balján. - De, ahogy a parlamentben mondanák, a korelnöké a felköszöntés joga.

- Ez rád vonatkozik, Taverney, vagy rám? - kérdezte nevetve a marsall, s öreg barátjára nézett.

- Nem hiszem - szólt a Richelieu marsallal szemben ülő férfi.

- Mit nem hisz, Cagliostro úr? - kérdezte Hága grófja, s átható pillantással nézett a közbeszólóra.

- Nem hiszem, hogy Richelieu úr a korelnök közöttünk, gróf úr - mondta meghajolva Cagliostro.

- Remek! - mondta a marsall -, akkor hát te vagy, Taverney.

- Ugyan, ugyan, nyolc évvel fiatalabb vagyok nálad, 1704-es - tiltakozott az öregúr.

- Micsoda udvariatlanság - mondta a marsall. - Hát nem kibeszéli, hogy nyolcvannyolc éves vagyok?

- Csakugyan nyolcvannyolc éves, herceg? - kérdezte Condorcet.

- Annyi bizony. Könnyű kiszámolni, így nem is méltó olyan jó matematikushoz, mint maga, márki. A múlt században születtem, a nagy században, ahogy mondani szokás: 1696-ban. Jó régen volt!

- Lehetetlen - mondta Launay.

- Ha itt volna az édesapja, Bastille-igazgató uram, ő nem mondaná, hogy lehetetlen, hiszen 1714-ben a kosztosa voltam.

- Kijelentem, hogy a korelnök az a bor, amit Hága grófja éppen most önt a poharába - mondta Favras.

- Százhúsz éves tokaji; igaza van, Favras úr - mondta a gróf. - Ezt a tokajit éri hát a megtiszteltetés, hogy a király egészségét köszöntse.

- Egy pillanat, uraim - mondta Cagliostro és élénk vonású, okos, busa fejét magasra emelte az asztal fölött -, tiltakozom.

- Kétségbe vonja a tokaji korelnökségét? - kérdezték kórusban a vendégek.

- Bizony - mondta nyugodtan a gróf -, mivel ezt az üveget magam zártam le viaszpecséttel.

- Maga?

- Én, mégpedig aznap, amikor 1664-ben Montecuccoli legyőzte a törököket.

Nevetés harsant, pedig Cagliostro rendületlen komorsággal ejtette ki e szavakat.

- Ha jól számolok - mondta Dubarryné -, úgy százharminc éves lehet, uram, mert legalább tízesztendősnek kellett lennie, hogy abba a hasas palackba beletölthesse ezt a finom bort.

- Jócskán elmúltam tízéves, amikor ezt a műveletet lebonyolítottam, asszonyom, mivel harmadnap őfelsége Ausztria császára azzal bízott meg, hogy szerencsekívánatait tolmácsoljam Montecuccolinak, aki a szentgotthárdi győzelemmel megbosszulta Especk 1536-ban bekövetkezett szlavóniai vereségét, amikor is a hitetlenek kegyetlenül elpáholták császári barátaimat és fegyvertársaimat.

- Ezek szerint az úr akkoriban tényleg több volt, mint tízesztendős - mondta Hága ugyanolyan komolyan, ahogy Cagliostro beszélt -, lévén hogy személyesen részt vett abban a nevezetes csatában.

- Eszeveszett menekülés volt, gróf úr - felelte Cagliostro meghajolva.

- Mégsem volt olyan iszonyatos, mint a crécyi futás - mondta mosolyogva Condorcet.

- Úgy van, uram - mondta Cagliostro szintén mosolyogva -, a crécyi menekülés borzalma abban rejlett, hogy akkor nemcsak egy hadsereget győztek le, hanem egész Franciaországot. Ámbár meg kell adni, hogy az angolok részéről sem volt egészen becsületes győzelem. Edward királynak ágyúi voltak, amiről Valois Fülöpnek fogalma sem volt, vagy inkább nem akarta elhinni, hogy ágyúi vannak, pedig én figyelmeztettem rá, mondtam neki, hogy a saját szememmel láttam azt a négy üteget, melyeket Edward a velenceiektől vásárolt.

- Ó, ne mondja! - szólt Dubarryné. - Ismerte VI. Fülöpöt?

- A király öt főúr kíséretében hagyta el a csatateret, az egyik főúr én voltam, asszonyom - felelte Cagliostro. - A szerencsétlen, öreg, vak cseh királlyal érkeztem Franciaországba, aki éppen akkor esett el, amikor jelentették neki, hogy minden elveszett.

- Jaj, istenem, nem is hinné, uram, mennyire sajnálom, hogy a crécyi csatában vett részt és nem az actiumiban - mondta Lapeyrouse.

- Miért?

- Hát mert olyan hajózásra vonatkozó részletekről mesélhetne, amiket sosem értettem egészen, bár Plutarkhosz igazán szépen ír ezekről a dolgokról.

- Milyen részletekre gondol? Örülnék, ha segíthetnék valamiben.

- Eszerint ott volt?

- Nem, uram, akkoriban Egyiptomban jártam. Kleopátra királynő megbízott, hogy rendezzem át az alexandriai könyvtárat, s erre én voltam a legalkalmasabb, mivel személyesen ismertem az ókor legkiválóbb szerzőit.

- És látta Kleopátra királynőt, Cagliostro úr? - kiáltotta Dubarryné.

- Mint ahogy magát látom, asszonyom.

- Valóban olyan szép volt?

- Mint tudja, grófné, a szépség relatív. Kleopátra Egyiptomban elragadó királynő volt, de Párizsban csak aranyos kis varrólány lehetett volna.

- Ne szólja le a varrólányokat, gróf úr.

- Isten őrizz!

- Kleopátra tehát...

- Alacsony, vékonyka, élénk, szellemes asszony. Nagy mandulaszeme volt, görögös orra, a foga, mint az igazgyöngy és a keze, mint a magáé, asszonyom: jogar való bele. Nézzék csak, ezt a gyémántot tőle kaptam, ő meg az öccsétől, Ptolemaiosztól. Kleopátra a hüvelykujján viselte.

- A hüvelykujján! - kiáltotta Dubarryné.

- Ott, egyiptomi divat szerint. S amint látja, nekem alig megy fel a kisujjamra.

Lehúzta a gyűrűt, és megmutatta Dubarrynénak.

Csodálatos gyémánt volt, olyan tiszta vizű, olyan szépen csiszolt, hogy megért vagy harminc-negyvenezer frankot.

A gyémánt kézről kézre járt, végül visszajutott Cagliostróhoz, ő pedig nyugodtan visszahúzta az ujjára.

- Látom én, hogy nem hisznek nekem: egész életemben a hitetlenkedés ellen kell küzdenem. Valois Fülöp nem hitt nekem, amikor azt tanácsoltam, hogy vonuljon vissza Edward elől; Kleopátra nem hitt nekem, amikor figyelmeztettem, hogy Antoniust legyőzik. A trójaiak nem hittek nekem, amikor azt mondtam a falóról: „Kasszandrát megszállta az ihlet, hallgassatok Kasszandrára.”

- De hiszen ez csodálatos! - mondta Dubarryné, s majd rosszul lett a nevetéstől. - Komolyan mondom, életemben nem láttam még ilyen komoly és egyszersmind ennyire mulatságos embert, mint maga.

- Biztosíthatom - mondta Cagliostro s meghajolt -, hogy Jonathán nálam is sokkal mulatságosabb volt. Ó, micsoda elragadó bajtárs! Olyannyira, hogy amikor a filiszteusok megölték, majdnem belebolondultam.

- Nézze, gróf, ha tovább folytatja - mondta Richelieu -, ez a szegény Taverney fog belebolondulni. Annyira fél a haláltól, hogy kővé dermedve bámulja magát, mert halhatatlannak képzeli. És most mondja meg őszintén, halhatatlan vagy nem?

- Én?

- Maga.

- Fogalmam sincs róla. Egyvalamit azonban bizton állíthatok.

- Mit? - kérdezte Taverney, a gróf hallgatói közül a legkíváncsibb.

- Hogy mindazokat a dolgokat és személyeket, amelyekről és akikről az imént beszéltem, láttam és ismertem.

- Ismerte Montecuccolit?

- Ahogyan magát, Favras, sőt, közelebbről, mert magát csak másodszor vagy harmadszor látom, a szóban forgó kiváló stratégával viszont majdnem egy esztendeig éltem egy sátorban.

- Ismerte Valois Fülöpöt?

- Amint már mondtam is, Condorcet; igaz, amikor ő visszatért Párizsba, én éppen Csehországba indultam.

- És Kleopátrát?

- Igen, grófné, Kleopátrát is. Mint mondtam, olyan fekete szeme volt, mint magának, és majdnem olyan szép keble.

- De gróf úr, maga nem is tudja, milyen a keblem!

- Olyan, mint Kasszandráé, asszonyom, s hogy teljes legyen a hasonlóság, neki csakúgy, mint magának, vagy magának csakúgy, mint neki, a baloldalon, a hatodik borda magasságában kis fekete anyajegye van.

- Te jó ég, maga kész boszorkánymester!

- Dehogyis, grófné - mondta nevetve Richelieu -, én mondtam meg neki.

- És maga honnét tudja?

A marsall elhúzta a száját.

- Hát - mondta -, az családi titok.

- Szép dolog... - mondta Dubarryné. - Komolyan mondom, ha magához jön az ember, jól teszi, ha vastagon bekeni az arcát pirosítóval. - Ismét Cagliostróhoz fordult: - Eszerint maga ismeri a fiatalság titkát, mert ahhoz képest, hogy két-háromezer éves, alig látszik negyvennek.

- Igen, asszonyom, ismerem a fiatalság titkát.

- Ó, akkor fiatalítson meg!

- Magát felesleges, asszonyom, a csoda már meg is történt. Az ember annyi idős, amennyinek látszik, és maga maximum harmincéves.

- Bókol.

- Nem, asszonyom, ez tény.

- Magyarázza meg.

- Igazán könnyű. Maga saját magára alkalmazta az én eljárásomat.

- Hogyhogy?

- Ivott az elixíremből.

- Én?

- Bizony maga, grófné. Csak nem felejtette el?

- Na de ilyet!

- Emlékszik arra a házra a Saint-Claude utcában, grófné? Emlékszik, hogy Sartines úrral kapcsolatban valami elintéznivalója akadt abban a házban? Emlékszik, hogy bizonyos Joseph Balsamo nevű barátomnak segített valamiben? Emlékszik, hogy Joseph Balsamo egy üvegcsét adott magának ajándékba, meghagyva, hogy minden reggel három cseppet vegyen be belőle? Emlékszik, hogy egészen tavalyig szedte a cseppeket, amikor is kiürült az üveg? Ha minderre nem emlékszik, grófné, az már nem feledékenység, hanem hálátlanság.

- Ó, Cagliostro úr, maga olyan dolgokat mond itt nekem...

- Amiket egyedül maga ismer, tudom én azt nagyon jól. De mitől lenne boszorkánymester az ember, ha még a felebarátja titkait sem ismerné?

- Így hát Joseph Balsamo is ismerte annak a csodálatos elixírnek a receptjét?

- Nem, asszonyom, de mivel egyik legjobb barátom volt, adtam neki három vagy négy üveggel.

- És van még neki?

- Ó, azt nem tudom. Három esztendeje eltűnt az én szegény Balsamo barátom. Utoljára Amerikában láttam, az Ohio partján; a Sziklás-hegységbe indult egy expedícióval, s azt hallottam, hogy ott meg is halt.

- Nagyon kérem, gróf úr, hagyja már abba az udvarlást! - kiáltotta a marsall. - A titkot, könyörgök, a titkot!

- Komolyan beszél? - kérdezte Hága gróf.

- Nagyon komolyan, felség; bocsánat, gróf úr - és Cagliostro úgy hajolt meg, hogy jelezze, a tévedést szándékosan követte el.

- Így hát a grófné nem elég öreg, hogy megfiatalítsa? - kérdezte a marsall.

- Pontosan így van.

- Akkor itt egy másik kísérleti alany, Taverney barátom. Mit szól hozzá? Nem úgy fest, mint Matuzsálem kortársa? Vagy talán ez a fordított eset, ő meg túl öreg?

Cagliostro a báróra nézett.

- Nem - mondta.

- Ó, drága grófom! - kiáltotta Richelieu. - Ha megfiatalítja a barátomat, kidoboltatom, hogy maga Médea tanítványa.

- Óhajtja, hogy megtegyem? - kérdezte Cagliostro, szavaival a házigazdához, tekintetével az egész hallgatósághoz fordulva.

Mindenki bólintott.

- És maga, Taverney úr, szintén?

- Én még a többieknél is inkább, a nemjóját! - mondta a báró.

- Nos, ez igazán könnyű - mondta Cagliostro.

Két ujját a zsebébe csúsztatta, s elővett egy apró, nyolcszögletű üveget.

Aztán fogott egy még tiszta kristálypoharat, s az üvegből pár csepp folyadékot öntött bele. Utána felhígította az elixírt félpohárnyi jegelt pezsgővel, és a poharat a bárónak nyújtotta.

A vendégkoszorú szájtátva követte pillantásával a legapróbb mozdulatát is.

A báró megfogta a poharat, ám amikor a szájához emelte, elbizonytalanodott.

A többiek észrevették, hogy habozik, és olyan viharos nevetésben törtek ki, hogy Cagliostro elvesztette a türelmét.

- Igyekezzék, báró - mondta -, különben kárba megy ez a folyadék, pedig minden cseppje száz aranyat ér.

- Az ördögbe is! - mondta Richelieu, aki tréfára próbálta venni a dolgot -, ez nem tokaji.

- Meg kell innom? - kérdezte szinte reszketve a báró.

- Vagy oda kell adnia valakinek, hogy legalább az élvezhesse a hatását.

- Ide vele! - mondta Richelieu herceg, s nyúlt a pohárért.

A báró beleszagolt a pohárba, és az erős balzsamos illat meg a szép rózsaszínű árnyalat, amit a pezsgő a néhány csepp elixírtől kapott, hirtelen elhatározásra bírta: felhajtotta a csodatévő italt.

Abban a szempillantásban egész testét borzongás járta át, s úgy érezte, hogy öreg, lomha, szunnyadó vére a lába ujjától a feje búbjáig megindul az ereiben. Ráncos bőre kifeszült, szeme, melyre petyhüdten borult a szemhéj, akaratától függetlenül nagyra nyílt. Szembogara kitágult, élénken csillogott, keze remegése helyébe az idegek játéka lépett; hangja erőteljes lett, a térde rugalmasan kifeszült, mint ifjúkora legszebb napjaiban, s a dereka kiegyenesedett; és mindezt szemmel láthatóan az idézte elő, hogy a folyadék, amint lefelé haladt, tetőtől talpig újjáélesztette a testét.

A teremben a meglepetés, a döbbenet, de talán leginkább a csodálat kiáltása harsant, Taverney, aki az ínyével csócsálta csak az ennivalót, most farkaséhséget érzett. Sebtében tányér és kés után kapott, mert magának a balján levő raguból, s miközben a fogoly csontjait ropogtatta, azt mondta, hogy érzi, amint húszéves kori fogai ismét kinőnek.

Félórán keresztül evett, hahotázott, ivott és kurjongatott örömében, s ez alatt a félóra alatt az asztaltársaság többi tagja szájtátva bámulta; aztán lassan-lassan lelohadt, mint a lámpa fénye, amikor kifogy az olaj. Előbb a homlokára vésődtek új ráncok, ahonnét az imént elsimultak a régiek; a háta meggörbült. Étvágyát vesztette, a térde újból remegett.

- Jaj! - nyögte.

- Mi baj? - kérdezték a többiek.

- Hogy mi baj? Vége a fiatalságnak.

Keserveset sóhajtott, s könnycsepp csillant a pilláján.

A társaság ösztönösen követte Taverneyt: az imént megfiatalodott s most még inkább megöregedett aggastyán láttán mély sóhaj szakadt fel a többiek kebléből.

- Érthető - mondta Cagliostro -, a bárónak mindössze harmincöt csepp életelixírt csöppentettem a poharába, így csak harmincöt percre fiatalodott meg.

- Jaj, még egy kicsit, gróf! - suttogta az öregember mohó vágyakozással.

- Nem, uram, a második próbatétel meg is ölhetné - felelte Cagliostro.

Dubarryné ismerte az elixír hatását, így hát a vendégek közül őt érdekelte a leginkább e jelenet minden részlete.

Ahogy az öreg Taverney erei duzzadni kezdtek az ifjúságtól és élettől, a grófné a szemével itta az ifjúság és az élet fejlődését. Kacagott, tapsolt, a látvány őt is megfiatalította.

Amikor a folyadék hatása a csúcspontra ért, a grófné majdnem Cagliostróra vetette magát, hogy kitépje a kezéből az élet vizét tartalmazó üvegcsét.

Ám abban a pillanatban Taverney öregedni kezdett, mégpedig sebesebben, mint ahogy a fiatalság visszaköltözött belé...

- Ó, jaj - mondta a grófné szomorúan -, most már látom, hogy minden hiábavaló, minden csak ábránd... a csodálatos titok mindössze harmincöt percig tartott.

- Így hát - szólalt meg Hága gróf -, ha az ember két évig szeretne fiatal lenni, egész folyót kellene kiinnia.

Mindenki nevetett.

- Nem - mondta Condorcet -, egyszerű kiszámítani: ha harmincöt perchez harmincöt cseppet kellett bevenni, akkor, ha egy esztendeig akarunk fiatalok maradni, nyavalyás kis hárommillió-százötvenháromezer cseppet kell inni.

- Egész árvíz - mondta Lapeyrouse.

- Velem más volt a helyzet, legalábbis maga szerint - szólt a grófné. - Az a kis üveg, amelyet a maga Joseph Balsamo barátja adott nekem, csak négyszer akkora, mint ez itt, s mégis elegendő volt hozzá, hogy tíz éven keresztül megállítsa az idő múlását.

- Pontosan, asszonyom, és egyedül maga tapintott rá a titokzatos igazságra. Annak, aki megöregedett, nagyon megöregedett, nagy mennyiségre van szüksége az azonnali hathatós eredményhez. Ám egy harmincéves asszonynak, amilyen maga, vagy egy negyvenéves férfinak, amilyen én voltam, amikor az élet vizét inni kezdtük, tehát életünk delén, még tele ifjúsággal, mindössze tíz csöppet kell bevennie a hanyatlási korszakokban. Tíz csepp elég hozzá, hogy megőrizze a fiatalságot és az életerőt.

- Mit ért hanyatlási korszakon? - kérdezte Hága gróf.

- Először is van a természetes ritmus, gróf úr. Természetes állapotában az ember ereje harmincöt éves koráig nő, aztán negyvenéves koráig nem változik. Negyven fölött csökkenni kezd, de ötvenig ez szinte észrevehetetlen. Ezután a halál pillanatáig egyre gyorsul a ritmus. Civilizált életvitel esetén, tehát ha az emberi testet elnyűvi a kicsapongás, a gond és a betegség, a fejlődés harmincéves korban megáll. Az erő harmincöt éves korban kezd csökkenni. Végül is mindegy, hogy a természet vagy a nagyváros emberéről van szó, a természetet azelőtt kell elkapnunk, mielőtt rombolni kezdene, pontosan akkor, amikor mozgásba akar lendülni. Aki, mint jómagam, ismeri ennek az elixírnek a titkát, ki tudja számítani a támadás idejét, és épp a legmegfelelőbb pillanatban üt rajta a természeten, így aztán mindig fiatal marad, vagy legalábbis elég fiatal, hogy a kor ne gátolhassa a cselekvésben.

- Ó, istenem, Cagliostro! - kiáltotta a grófné -, ha már maga választhatta meg a korát, miért nem húszesztendős, miért negyven?

- Azért, grófné - mondta mosolyogva Cagliostro -, mert jobb szeretek egészséges, kész negyvenéves férfi lenni, mint félkész húszéves.

- Nocsak! - mondta a grófné.

- Bizony, így van, asszonyom - folytatta Cagliostro. - Húszévesen az ember tetszik a harmincéves asszonyoknak; negyvenévesen viszont a húszéves nőket és a hatvanéves férfiakat is irányíthatja.

- Feladom - mondta a grófné. - Különben sem lehet élő bizonyítékkal vitatkozni.

- Én pedig felhagyhatok minden reménnyel - mondta szánalomra méltóan Taverney. - Későn kezdtem.

- Richelieu úr ügyesebb volt - szólt Lapeyrouse naiv tengerészőszinteséggel -, mindig is rebesgették, hogy a marsallnak van valami receptje...

- Ezt a hírt a nők terjesztették - nevetett Hága gróf.

- És akkor már nem is lehet elhinni, herceg? - kérdezte Dubarryné.

Az idős marsall nemigen szokott elpirulni, most azonban bíborszínű lett az arca.

- Kíváncsiak rá, uraim, mi volt az én receptem?

- Hogyne lennénk kíváncsiak!

- Nos, kíméltem magam.

- Nahát! - mondta a vendégsereg.

- Pedig így van.

- Kétségbe vonnám a receptet - mondta a grófné -, ha nem láttam volna az imént Cagliostro úr elixírjének a hatását. Jó lesz, ha vigyáz, varázsló uram, mert még van egypár kérdésem.

- Kérdezzen csak, asszonyom.

- Szóval azt mondta, hogy negyvenéves korában ivott először az életelixírből.

- Igen, asszonyom.

- És hogy azóta, tehát Trója elfoglalása óta...

- Valamivel előbb.

- Rendben van. Szóval azóta negyvenéves.

- Láthatja.

- Ha így van, uram - szólt Condorcet -, akkor többet bizonyít nekünk, mint amennyi a tételében foglaltatik...

- Mit bizonyítok, márki?

- Nemcsak a fiatalság meghosszabbítását, hanem az élet megőrzését is. Ha ugyanis maga a trójai háború idején negyvenéves volt, ez azt jelenti, hogy soha nem halt meg.

- Igen, márki, töredelmesen bevallom, hogy egyszer sem haltam meg.

- Pedig nem is sebezhetetlen, mint Akhilleusz, aki persze maga se volt sebezhetetlen, hiszen Parisz a sarkába lőtt nyíllal megölte.

- Legnagyobb sajnálatomra nem vagyok sebezhetetlen - mondta Cagliostro.

- Tehát megölhetik? Erőszakos halállal meghalhat?

- Sajnos meg.

- És hogyan tudott háromezer-ötszáz esztendőn át minden balesetet elkerülni?

- Szerencse dolga, gróf úr. Ha óhajtja, elmagyarázom.

- Halljuk!

- Halljuk, halljuk! - ismételték a többiek is.

Az érdeklődés félreérthetetlen jeleként mind az asztalra könyököltek és figyeltek.

- Mi az élet alapfeltétele? - törte meg a csendet Cagliostro, s elegáns, könnyed mozdulattal széttárta szép fehér kezét. Ujján a gyűrűk között úgy ragyogott fel a Kleopátráé, mint a sarkcsillag.

- Nyilván az egészség, nem?

- Igen, az - válaszoltak a többiek.

- És az egészség feltétele...

- A helyes táplálkozás - mondta Hága gróf.

- Igaza van, gróf úr, a helyes táplálkozásnak köszönhető az egészség. Nos, miért ne éppen az én elixírcseppjeim tartalmaznák a lehető legmegfelelőbb tápanyagokat?

- Ki tudja?

- Maga, gróf.

- Igen, persze, de...

- De senki más - mondta Dubarryné.

- Erre még visszatérünk, asszonyom. Szóval én mindig szedtem a cseppjeimet, és mivel ezek a cseppek megvalósítják az örök emberi álmot, azt, amit a régiek az ifjúság vizétől vártak, az életelixírtől reméltek, meg tudtam őrizni a fiatalságomat, következésképpen az egészségemet, következésképpen az életemet. Ez világos.

- Na de minden test, még a legszebb is elkopik egyszer, gróf úr.

- Parisz teste csakúgy, mint Vulcanusé - mondta a grófné. - Maga nyilván ismerte Pariszt, Cagliostro úr.

- Nagyon jól ismertem, asszonyom. Igazán szép fiú volt, de nem egészen érdemli meg, amit Homérosz mesél, és a nők gondolnak róla. Először is vörös volt.

- Vörös? Piha! - mondta a grófné.

- Sajnos, Helénának más volt a véleménye, mint magának, asszonyom. No de térjünk vissza az elixíremre!

- Igen, igen - mondták a vendégek.

- Taverney uram, maga azt állította az imént, hogy minden elkopik. Rendben van. De azt is tudja, hogy minden alkalmazkodik, minden újratermelődik, vagy minden helyett jön valami más, ahogy tetszik. Szent Hubert híres kése a legjobb példa: számtalanszor kicserélték mind a pengéjét, mind a nyelét, de azért változatlanul Szent Hubert kése. A heidelbergi szerzetesek pincéjében érlelt bor mindig ugyanaz a bor, pedig évente új termést öntenek az óriási hordóba. A heidelbergi barátok bora mindig tiszta, friss és zamatos, az a bor viszont, amit Opimusszal agyagamforákba öntöttünk és lepecsételtünk, száz év múlva, amikor meg akartam inni, csupán sűrű iszap volt, amit megenni talán meg lehetett volna, de meginni semmiképpen.

Nos, én nem Opimus példáját követtem, hanem kitaláltam, mi a heidelbergi barátok módszere. Úgy kezeltem a testemet, hogy minden évben új elemeket juttattam bele azzal a céllal, hogy az elöregedett alkotóelemeket regenerálják. Minden áldott reggel egy fiatal, friss atom helyettesített a véremben; a húsomban, a csontomban egy elhasználódott, életképtelen atomot.

Én új életre keltettem azokat a szövettörmelékeket, amelyek a közönséges ember egész testét észrevétlenül elárasztják: kényszerítettem ezeket a katonákat, melyeket Isten a romlás elleni védekezésül adott az emberi természetnek, és melyeket az átlagember szolgálatra alkalmatlannak nyilvánít, vagy semmittevésre ítélve bénaságra kárhoztat, szóval én ezeket a katonákat feszített munkatempóra kényszerítettem. Ez megkönnyítette, sőt megkövetelte, hogy mindig új izgatószer jusson a szervezetembe; mohón tanulmányoztam az életet, minek eredményeképpen a gondolkodásom, a mozgásom, az idegeim, a szívem, a lelkem soha nem felejtették el, hogyan kell jól működniök, s mivel ezen a világon egyik dologból következik a másik, mivel mindig azok csinálnak a legjobban egy bizonyos dolgot, akik mindig azt a bizonyos dolgot csinálják, természetes, hogy háromezer éves életem során mindig ügyesen el tudtam kerülni a veszélyt, mégpedig azért, mert sikerült mérhetetlen tapasztalatra szert tennem. Én mindenféle helyzet hátrányait előre látom, veszélyeit előre érzem. Így például nem tudnak rábeszélni, hogy belépjek egy olyan házba, amely esetleg összedőlhet. De nem ám! Olyan sok házat láttam már, hogy első pillantásra meg tudom állapítani, melyik a jó, melyik a roskatag. Nem tudnak rábeszélni, hogy olyan ügyetlen alakkal menjek vadászni, aki rosszul kezeli a puskáját. Sok-sok kétbalkezest ismertem. Kephalosztól, aki megölte Prokriszt, a feleségét, egészen a Régensig, aki kiszúrta a trónörökös szemét. Nem tudnak rábeszélni, hogy a csatában erre vagy amarra a helyre álljak, ahová bárki jöttment odaállna, mivel egyetlen másodperc alatt kiszámítom, hogy egyenes vagy parabola-röppályán becsapódhat-e lövedék arra a helyre. Mondhatják, hogy jó-jó, de jöhet egy eltévedt golyó... Erre én azt válaszolom, hogy valaki, aki egymillió puskalövést kikerült, megbocsáthatatlan ballépést követne el, ha hagyná, hogy egy eltévedt golyó éppen őt találja el. Ó, sose ingassák a fejüket, hiszen végül is élő tanúbizonyságként itt vagyok! Nem mondom, hogy halhatatlan vagyok; azt mondom csupán, hogy tudom, amit senki más nem tud, tehát ki tudok térni az erőszakos halál elől. Így például a világ minden kincséért sem maradnék itt egyedül egy negyedórára Launay úrral, aki most azt gondolja, hogy ha bezárhatna a Bastille egyik zárkájába, éhséggyakorlatokkal tenné próbára a halhatatlanságomat. Condorcet úrral sem maradnék, ő ugyanis éppen azt gondolja, hogy jó lenne a poharamba üríteni a bal keze mutatóujján levő gyűrű tartalmát, márpedig abban a gyűrűben méreg van; és még csak nem is gonosz szándék vezérelné a tettét, csupán tudományos kíváncsiság: megtudni, hogy vajon belehalok-e.

A két férfiú tiltakozva felemelte a kezét.

- Bátran bevallhatja, Launay úr, hiszen nem vagyunk mi bíróság, és a szándék különben sem büntetendő. No, vallja be, arra gondolt-e, amit mondtam! És maga, Condorcet úr, ugyebár szívesen megkóstoltatná velem a gyűrűjében levő mérget imádott kedvese, a tudomány nevében?

- Hitemre! - mondta Launay nevetve és pirulva -, bevallom, igaza van, gróf úr, őrült gondolat volt. De éppen abban a pillanatban futott át a fejemen, amikor megvádolt vele.

- Én is olyan őszinte leszek, mint Launay - mondta Condorcet. - Tényleg arra gondoltam, hogy ha megkóstolná, ami a gyűrűmben van, egy lyukas garast nem adnék a halhatatlanságáért.

Az asztal körül az ámulat kiáltása röppent.

Ez a vallomás nem a gróf halhatatlanságáról, hanem gondolatolvasó képességéről tett tanúbizonyságot.

- No látják - mondta nyugodtan Cagliostro -, no látják, hogy kitaláltam. És ugyanígy kitalálok mindent, ami be fog következni. Az életben való jártasságom az első pillantásra fellebbenti előttem azoknak a múltját és jövőjét, akikkel találkozom.

Ezen a téren annyira tévedhetetlen vagyok, hogy ez a képességem még az állatokra és az élettelen anyagra is kiterjed. Ha beülök egy kocsiba, a lovak külsejéből meg tudom állapítani, hogy megbokrosodnak-e, a kocsis képéből, hogy felborul-e velem, nekimegy-e valaminek; ha hajóra szállok, kitalálom, hogy a kapitány buta vagy makacs, következésképpen előre tudom, hogy nem fogja tudni, vagy nem akarja elvégezni a szükséges manővereket. Ez esetben elkerülöm a kocsist és a kapitányt, hagyom a csudába a lovakat és a hajót. Nem tagadom, csupán csökkentem a véletlen esélyeit; ahelyett, hogy száz esélyt adnék neki, mint mindenki más, elveszek tőle kilencvenkilencet, a századikra meg vigyázok. Nos, erre jó, hogy háromezer éve élek.

- Akkor hát - mondta nevetve Lapeyrouse, miközben a többiek lelkesen vagy csalódottan könyvelték el Cagliostro szavait -, akkor hát, kedves próféta uram, el kellene jönnie velem azokhoz a kis bárkákhoz, amelyekkel világ körüli útra indulok. Igazán nagy szívességet tenne.

Cagliostro nem felelt.

- Marsall uram - folytatta a hajós nevetve -, mivel Cagliostro grófnak nem akaródzik ilyen remek társaságot itt hagyni, és ezt meg is értem, engedje meg, hogy én megtegyem. Elnézését kérem, Hága gróf, elnézést, asszonyom, de hét óra van, és én megígértem a királynak, hogy negyed nyolckor kocsiba szállok. Elébb azonban Cagliostro grófnak meg kellene mondania, hogy mi vár rám Versailles és Brest között, ha már az én két háromárbocosomat nem akarja megnézni. Hogy mi lesz Bresttől az Északi-sarkig, nem is kérdem, az az én dolgom. De Versailles-tól Brestig tartozik nekem egy kis eligazítással.

Cagliostro még egyszer szemügyre vette Lapeyrouse-t, de olyan bánatos tekintettel, olyan gyengéd és egyszersmind szomorú arccal, hogy a legtöbb vendéget különös előérzet kerítette hatalmába. A hajós azonban semmit sem vett észre. Elbúcsúzott a vendégkoszorútól; az inasai vastag, földig érő bundába bújtatták, és Dubarryné a zsebébe csúsztatott néhány kis üveg finom szíverősítőt, ami olyan jólesik az utasnak, de magától szinte soha nem jutna az eszébe, s a távollevő barátokra emlékezteti az utazás hosszú, jeges éjszakáin.

Lapeyrouse változatlanul mosolygott, amikor nagy tisztelettel búcsút vett Hága grófjától, majd az idős marsallnak nyújtotta a kezét.

- Isten vele, drága barátom - mondta Richelieu herceg.

- Nem, nem, herceg! A viszontlátásra - felelte Lapeyrouse. - Csak világ körüli útra indulok, és az nem tart tovább négy-öt évnél.

- Négy-öt év! - kiáltotta a marsall. - Ezzel az erővel négy-öt évszázadot is mondhatna! Az én koromban egy-egy nap felér egy-egy esztendővel, úgyhogy bizony, azt mondom: isten vele.

- Ugyan, ugyan! - nevetett Lapeyrouse. - Kérdezze csak meg a jóst: legalább húsz esztendőt ad még magának. Ugye, Cagliostro? Jaj, gróf úr, miért is nem beszélt előbb azokról az isteni cseppekről? Bármi áron, de behajóztam volna belőle egy tonnányit az Astrolabe-ra. Ez az én hajóm neve, uraim. Hadd csókolom meg még egyszer azt a szépséges kezét, asszonyom, minden bizonnyal a legszebbet, ami osztályrészemül juthat mostantól a visszatértemig... A viszontlátásra!

És elment.

Cagliostro változatlanul baljós némaságba burkolódzott.

Még behallatszottak a kapitány léptei a kongó lépcsőfokokon, örökvidám hangja az udvarról, utolsó üdvözlő szavai a búcsúztatására összegyűltekhez.

Aztán a lovak megrázták csengettyűkkel teleaggatott fejüket, becsapódott a kocsi ajtaja, és a kerekek végigdübörögtek az utca kövén.

Lapeyrouse elindult ama titokzatos útjára, amelyről soha nem tért vissza.

Mindenki fülelt.

Amikor már semmit sem hallottak, a tekinteteket valami felsőbb erő mind Cagliostróra vonta.

A férfinak olyan átszellemült volt az arca, amilyen hajdan a Püthiáé lehetett; a vendégek megborzongtak.

Néhány másodpercig különös csend honolt.

Hága grófja szólalt meg először:

- Miért nem válaszolt neki, uram?

Ez a kérdés mindnyájuk szorongását tolmácsolta.

Az elmélyülten töprengő Cagliostro összerezzent a kérdés hallatára.

- Mert hazugságot vagy kegyetlen dolgot kellett volna mondanom - felelte.

- Hogyhogy?

- Mert azt kellett volna mondanom: „Lapeyrouse úr, a hercegnek igaza van, hogy örökre búcsúzik magától.”

- Hé, az ördögbe is! - mondta Richelieu sápadtan. - Ez Lapeyrouse-ra vonatkozik?

- Ó, nyugodjék meg, marsall - mondta hevesen Cagliostro -, a jóslat nem magára nézve szomorú.

- Hogyhogy! - kiáltotta Dubarryné -, ez a derék Lapeyrouse...

- Soha többé nem csókol kezet magának, asszonyom, és soha nem látja viszont azokat, akikkel ma este együtt volt - mondta Cagliostro, miközben figyelmesen vizsgálta vízzel teli poharát, melyben az opálos fényrétegeket a környező tárgyak árnyéka haránt kettévágta.

Döbbent kiáltás hagyta el a vendégek ajkát.

A társalgás percről percre érdekfeszítőbb lett; a jelenlevők olyan komoly, ünnepélyes, majdhogynem aggodalmas arccal lesték Cagliostro szavait, mintha ókori orákulum csalhatatlan jövendőmondását hallgatnák.

Favras e komor gondolatok közepette felállt, csendet intett, s lábujjhegyen kisettenkedett az előszobába, nem hallgatózik-e valamelyik inas.

De mint már mondottuk, Richelieu marsall házát jól vezették, így Favras csupán egy öreg intendánsra lelt az előszobában, aki marcona képpel védte az ebédlő környékét a desszert ünnepélyes perceiben.

Favras visszatért a helyére, és leült, közben intett a többieknek, hogy senki sem hallgatózik.

- És most mesélje el, mi vár arra a szegény Lapeyrouse-ra! - mondta Dubarryné.

Cagliostro csak a fejét rázta.

- Ejnye, ne kéresse magát, Cagliostro úr! - mondták a férfiak.

- Ám legyen! Lapeyrouse azért indul útnak, amint mondta is, hogy körülhajózza a világot, és hogy folytassa Cook utazásait, a szegény Cook utazásait! Tudják, akit a Sandwich-szigeteken megöltek.

- Igen, persze, tudjuk - bólintottak a vendégek.

- Minden jel arra vall, hogy a vállalkozás szerencsével fog járni. Lapeyrouse jó tengerész, és XVI. Lajos ügyesen jelölte ki az útvonalát.

- Igen - szólt közbe Hága grófja. - A francia király nagyon jól ért a földrajzhoz. Igaz, Condorcet úr?

- Jobban ért hozzá, mint amennyire egy királynak illenék. A királyoknak mindent felületesen kellene ismerniük, akkor talán hagynák, hogy a legjobb szakértők irányítsák őket.

- Jó kis lecke, márki - mondta mosolyogva Hága grófja.

Condorcet elpirult.

- Ó, dehogy is, gróf úr - mondta -, egyszerű eszmefuttatás, filozófiai általánosítás.

- Ott tartottunk, hogy útnak indul - szólt közbe Dubarryné, hogy gyorsan visszatérítse a beszélgetést az eredeti medrébe.

- Igen, útnak indul - folytatta Cagliostro. - De nem rögtön, bármilyen sietősnek láttuk is az imént; nem, úgy látom Brestben sok időt elveszteget.

- Kár - mondta Condorcet. - Ez a megfelelő idő vitorlát bontani. Sőt, már egy kicsit késő is, jobb lett volna februárban vagy márciusban.

- Ó, ne sajnálja tőle azt a két-három hónapot, Condorcet, legalább addig él, él és remél.

- Jó társaságot kapott legalább? - kérdezte Richelieu.

- Igen - mondta Cagliostro. - A második hajón egy kiváló tiszt a parancsnok. Úgy látom, még fiatal, kalandra éhes, derék ember, sajnos.

- Hogyhogy sajnos?

- Nos, egy évvel később hiába keresem ezt a barátot, nem látom sehol - mondta nyugtalanul Cagliostro a poharát vizsgálva. - Langle úr egyikőjüknek sem rokona vagy barátja?

- Nem.

- Nem is ismerik?

- Nem.

- Nos, őt éri utol először a halál. Már nem látom.

A hallgatók melléből az iszonyodás sóhaja szakadt föl.

- És ő... ő... Lapeyrouse? - hallik több akadozó hang is.

- Hajózik, kiköt, ismét hajóra száll. Szerencsés hajózás egy esztendeig, kettőig. Híreket kapunk felőle. Aztán...

- Aztán?

- Múlnak az évek.

- És végül?

- Végül az óceán parttalan, az ég sötét. Itt is, ott is felfedezetlen földek bukkannak elő, itt is, ott is undorító alakok, mint a görög szigetvilág szörnyei. Lesik a hajót, amint a szirtek között bujkál a ködben, az áramlat sodrásában, végül a vihar, a partnál vendégszeretőbb vihar, aztán baljós tüzek. Ó, Lapeyrouse! Lapeyrouse! Ha hallanál, azt mondanám: „Mint Kolumbusz Kristóf, egy világ felfedezésére indulsz, Lapeyrouse, de óvakodj az ismeretlen szigetektől!”

Elhallgatott. Jeges borzongás futott át a vendégeken.

- De miért nem figyelmeztette? - kiáltott föl Hága grófja, akit, mint a többieket, hatalmába kerített ennek a rendkívüli embernek a befolyása, hiszen az úgy játszott a szívükkel, mint macska az egérrel.

- Igen, úgy van! - mondta Dubarryné. - Miért nem fut utána valaki és mondja meg neki? Egy olyan ember élete, mint Lapeyrouse, igazán megéri egy futár útját, kedves marsall.

A marsall megértette a célzást, már felemelkedett, hogy csöngessen, de Cagliostro kinyújtotta felé a karját.

A marsall visszazöttyent a karosszékébe.

- Sajnos, minden figyelmeztetés felesleges lenne - folytatta Cagliostro. - Ha valaki előre látja is a sorsát, nem változtatja meg. Lapeyrouse csak nevetne, ha hallotta volna a szavaimat, mint ahogy Priamosz fiai is nevettek Kasszandra jóslatán. De hiszen maga is nevet, Hága gróf, s mindjárt átterjed nevetése a társaira. Ó, sose erőlködjék, Favras úr, én még nem találkoztam olyan hallgatósággal, amely hitt volna nekem.

- De mi hiszünk! - kiáltotta Dubarryné és az öreg Richelieu.

- Én is hiszek - motyogta Taverney.

- Én is - mondta udvariasan Hága gróf.

- Igen, hisznek - vette át a szót Cagliostro -, hisznek, mert Lapeyrouse-ról van szó, ám ha magukról lenne szó, nem hinnének.

- Ó!

- Egészen biztos.

- Bevallom, én akkor hinnék, ha Cagliostro úr azt mondta volna Lapeyrouse-nak: „Óvakodjék az ismeretlen szigetektől” - mondta Hága gróf. - Akkor óvakodna tőlük. Mindenesetre meg kellett volna próbálni.

- Biztosíthatom, hogy nem így van, gróf úr. Ha hitt volna nekem (és éppen ezért lenne iszonyatos felvilágosítani őt), a veszély pillanatában, az ismeretlen szigetek láttán, melyek számára végzetesek kell legyenek, az én próféciám ismeretében átérezné, amint a titokzatos, fenyegető halál egyre közeledik hozzá, és ő képtelen elfutni előle. Nem egy halált, de ezret halna; mert ezer halált hal az, aki a sötétben reménytelenséggel a szívében közeledik az ismeretlen felé. Gondolja csak meg, ha megfosztanám a reménytől, az utolsó vigasztól fosztanám meg, amihez még akkor is ragaszkodik a szerencsétlen emberfia, amikor már a bőrén a penge, amikor már érzi, hogy belevág az acél, hogy folyik a vére: az élet már kihunyt, de az ember még mindig remél.

- Ez így van - suttogta néhány vendég.

- Igen - vette át a szót Condorcet -, az az egyetlen valóságos jó, amit Isten az emberrel cselekedett, hogy az életünk végét eltitkolja előlünk.

- Akárhogy is - mondta Hága grófja -, ha azt mondaná nekem valaki olyan, mint Cagliostro úr: „Óvakodjék ettől vagy attól az embertől vagy dologtól”, megköszönném és megfogadnám a tanácsot.

Cagliostro elnézően, szomorú mosollyal az arcán csóválta a fejét.

- Csakugyan, Cagliostro - folytatta a gróf -, figyelmeztessen a veszélyre, és én megköszönöm magának.

- Azt szeretné, ha megmondanám magának, éppen magának, azt, amit Lapeyrouse-nak nem akartam megmondani?

- Igen, azt szeretném.

Cagliostro nagy lélegzetet vett, mintha beszélni akarna, de aztán csak annyit mondott:

- Ó, nem, gróf úr, azt már nem.

- Könyörgök.

Cagliostro elfordult.

- Soha! - suttogta.

- Vigyázzon - mondta mosolyogva a gróf -, megint nem fogok hinni magának.

- Jobb hitetlenkedni, mint félni.

- Cagliostro úr - mondta komoran a gróf -, maga megfeledkezik valamiről.

- Miről? - kérdezte tisztelettel a próféta.

- Arról, hogy vannak, akik minden további nélkül tudatlanságban maradhatnak a sorsuk felől, ám vannak, akiknek ismerniök kellene a jövőjüket, mivel az nemcsak nekik fontos, de milliók sorsa függhet tőle.

- Akkor adjon parancsot - mondta Cagliostro. - Parancs nélkül egy szót sem szólok.

- Mit akar ezzel mondani?

- Hogy felséged rendelkezzék, és én teljesítem a parancsát - mondta halkan Cagliostro.

- Megparancsolom, Cagliostro, hogy fedje fel előttem a jövőmet - mondta a király méltósággal teli, mégis udvarias hangon.

Amikor Hága grófja megengedte, hogy királynak tekintsék, és levetette inkognitóját, amennyiben parancsot adott valamire, Richelieu felállt, alázatosan köszöntötte az uralkodót, és azt mondta:

- Köszönöm, sire, a megtiszteltetést, hogy Svédország királya meglátogatta a házamat; szíveskedjék felséged az asztalfőre ülni. Ettől a pillanattól fogva az csakis felségedet illetheti meg.

- Maradjunk csak, marsall, úgy, ahogy vagyunk, és figyeljünk Cagliostro úr minden szavára.

- A királynak nem mondják meg az igazat, sire.

- Ugyan, most nem vagyok a magam királyságában. Üljön csak vissza, herceg, maga pedig beszéljen, Cagliostro, az isten szerelmére!

Cagliostro a poharába nézett; buborékok szálltak a fenekéről a felszín felé, mint a pezsgőben; mintha tekintetének mágneses vonzásával az akarata mozgatta volna a vizet.

- Mondja meg, felség, mit óhajt tudni, és én válaszolok - mondta Cagliostro.

- Tudni szeretném, milyen halállal halok meg.

- Golyó általi halállal, sire.

Gusztáv király homloka felragyogott.

- Ó, csatában, hősi halált halok! - mondta. - Köszönöm, Cagliostro, nagyon-nagyon köszönöm. Ó, már látom is lelki szemeimmel a csatát... Gusztáv Adolf meg XII. Károly megmutatta, hogyan hal meg Svédország királya.

Cagliostro nem felelt, csak lehajtotta a fejét.

Hága grófja összevonta a szemöldökét.

- Nocsak! - mondta -, mégsem csatában száll felém az a golyó?

- Nem, sire.

- Lázadás... igen, ez is lehetséges.

- Nem lázadás.

- De hát akkor hol lőnek le?

- Bálban, sire.

A király elmerengett.

Cagliostro az imént felállt, de most ismét leült, fejét a kezébe temette.

Mindenki sápadtan nézett a prófétára és arra a férfira, akire a jövendölés vonatkozott.

Condorcet odahajolt a vizespohárhoz, amelyből a jós kiolvasta a szerencsétlenséget, a talpánál fogva szemmagasságig emelte, és gondosan vizsgálni kezdte a metszett kristálykelyhet és a benne levő titokzatos folyadékot.

Az értelmes, fürkész tekintet mintha azt várta volna a szilárd és a folyékony kristálytól, hogy választ ad egy tisztán fizikai problémára.

A tudós valóban a víz mélyét, fénytöréseit és mikroszkopikus játékait számítgatta. Azon gondolkodott - mivel meg volt győződve róla, hogy mindennek oka van -, hogy mi lehet az oka és magyarázata annak a nagy hatásnak, amit ez a tagadhatatlanul rendkívüli képességű férfi gyakorol a sarlatánsággal az asztal körül ülő értelmes és művelt emberekre.

Nyilván nem kapott választ a kérdésre, mert abbahagyta a pohár vizsgálatát, visszatette az asztalra, és a Cagliostro jövendölését követő döbbent csendben így szólt:

- Nos, én is szeretném megkérni tisztelt prófétánkat, hogy jósoljon nekem a varázstükréből. Sajnos - tette hozzá -, én nem vagyok hatalmas nagyúr, parancsot nem adhatok, és középszerű életemtől nem függ milliók élete.

- Uram, maga a tudomány nevében parancsol - mondta Hága gróf -, és a maga élete nemcsak egy népnek, hanem az egész emberiségnek fontos.

- Köszönöm, gróf úr, de Cagliostro úr véleménye esetleg egyáltalán nem egyezik a magáéval.

Cagliostro úgy kapta föl a fejét, mint a paripa, ha megsarkantyúzzák.

- De igen, márki - mondta olyan ideges feszültséggel, amit valaha isteni befolyásnak tulajdonítottak volna. - Igenis, maga nagy hatalmú úr az értelem birodalmában. Kérem, nézzen a szemembe! Komolyan azt kívánja, hogy megmondjam a jövőjét?

- Igen, gróf - bizonygatta Condorcet -, becsületemre mondom! Nem is kívánhatnám komolyabban.

- Akkor hát, márki - mondta tompán Cagliostro, s merev tekintetét elfödte leereszkedő szemhéja -, attól a méregtől fog meghalni, amit az ujján lévő gyűrűben hord. Úgy fog meghalni...

- Na és ha kidobom? - vágott szavába Condorcet.

- Dobja!

- Ugye belátja, hogy ezt könnyen megtehetném?

- Dobja hát el, ha mondom.

- Igen, márki! - kiáltotta Dubarryné. - Könyörgök, dobja ki ezt a nyavalyás mérget; dobja ki, ha másért nem, hát hogy meghazudtoljuk egy kicsit ezt a kellemetlen jóst, aki agyongyötör bennünket a próféciáival. Hiszen ha kidobja, bizonyosan nem mérgezheti meg magát vele; és mivel Cagliostro út azt állítja, hogy ez a méreg fog végezni magával, mindenképpen meghazudtoljuk őt.

- A grófnénak igaza van - mondta Hága grófja.

- Bravó, grófné! - szólt Richelieu. - Rajta, márki, dobja már ki azt a mérget, annál is inkább, mert most, hogy tudom, hogy egy ember halálát hordja az ujján, ki fog rázni a hideg, valahányszor koccintunk. A gyűrű magától is kinyílhat... ajjaj!

- És két összekoccanó pohár bizony közel van egymáshoz - mondta Taverney. - Dobja ki, márki, dobja ki!

- Kár a szóért - mondta nyugodtan Cagliostro. - Condorcet úr nem fogja kidobni.

- Valóban nem válok meg tőle - mondta a márki -, de nem azért, hogy segítsek a sorsnak, hanem mert ez a méreg egyedülálló a maga nemében: Cabanis keverte nekem, a véletlen szilárd testté alakította, s Cabanis talán soha többé nem bukkan ismét arra a véletlenre; hát ezért nem dobom el a mérget. Tessék, diadalmaskodhat, Cagliostro úr.

- A sors - felelte emez - mindig hű ügynökökre talál, hogy rendeletei végrehajtásában segítsék őt.

- Így hát méregtől halok meg - mondta a márki. - Ám legyen! Nem mindenkinek jut osztályrészül ilyen halál. Csodálatos halált jósol nekem, egy csöpp méreg, a nyelvem hegyén, s már nem is élek. Ez nem is halál, hanem az élet kivonása, ahogy az algebrában mondanánk.

- Sajnálnám, ha szenvednie kellene - mondta hidegen Cagliostro, s intett, mintegy jelezve, hogy nem kíván többet mondani, legalábbis Condorcet-nak nem.

- Uram! - szólt Favras márki egész törzsével az asztalra dőlve, s mintha meg akarná előzni Cagliostrót. - Hajótörés, golyóbis, méreg: igazán ínycsiklandó halálnemek. Lenne olyan kedves nekem is jósolni valami hasonlóan kellemes kimúlást?

- Ó, márki - mondta Cagliostro, akit az irónia kezdett kihozni a sodrából -, igazán kár lenne ezekre az urakra irigykednie, mert úri becsületszavamra mondom, magának jobbat tartogatok.

- Jobbat! - kiáltotta nevetve Favras. - Vigyázzon, ez vakmerő ígéret: nehéz a tengernél, a golyónál és a méregnél jobbat találni.

- Kötél, márki úr - mondta könnyedén Cagliostro.

- Kötél... Ezt meg hogy értsem?

- Úgy, hogy felakasztják - felelte Cagliostro bizonyos prófétai dühvel, melynek már nem tudott parancsolni.

- Felakasztják! - ismételte a kórus. - A pokolba is...

- Az úr megfeledkezik róla, hogy nemes vagyok - mondta Favras hűvösen. - S ha netalán öngyilkosságra gondol, közölhetem, hogy annyira azért adok magamra, hogy ne nyúljak kötélhez, ha van kardom.

- Nem öngyilkosságról beszélek, uram.

- Akkor kivégzésről.

- Arról.

- Maga külföldi, uram, s így megbocsátom magának.

- Mit?

- A tudatlanságát. Franciaországban a nemeseket lefejezik.

- Majd intézze el ezt az ügyet a hóhérral, uram - mondta Cagliostro, s ezzel a kegyetlen válasszal a földre teperte vitapartnerét.

A vendégek hallgattak egy ideig.

- Őszintén szólva reszketek - mondta Launay -, az előttem szólók olyan balul választottak, hogy semmi jó nem származhat belőle, ha én is az ő útjukra lépek.

- Akkor hát okosabb, mint ők, és nem akarja megismerni a jövőt. Igaza van; Isten útjai kifürkészhetetlenek, ne próbáljuk hát kifürkészni őket.

- Ó, Launay úr - mondta Dubarryné -, remélem, magában is van annyi bátorság, mint a többiekben.

- Én is remélem, asszonyom - mondta a börtönigazgató meghajolva, majd ismét Cagliostro felé fordult: - Nagyon szépen kérem, uram, tegyen boldoggá a horoszkópommal.

- Igazán könnyen megtehetem - mondta Cagliostro. - Lesújt a bárd a fejére, s vége.

Szörnyülködve sikoltott fel a társaság. Richelieu és Taverney könyörgött Cagliostrónak, hogy hagyja abba; de a női kíváncsiság győzött.

- A maga szavai alapján, gróf - mondta Dubarryné -, az egész mindenség erőszakos halállal hal meg. Itt csak nyolcan vagyunk, de ötünket már ilyen halálra ítélt!

- Ó, csak nem veszi komolyan, asszonyom! Mi magunk is nevetünk rajta - mondta Favras, és megpróbált nevetni.

- Persze hogy nevetünk - mondta Hága gróf -, akár igaz, akár nem.

- Ó, én is szeretnék jót nevetni - mondta Dubarryné -, és restellném, ha gyávasággal szégyent hoznék a társaságra. De sajnos, én csak nő vagyok, és nem érhet az a megtiszteltetés, hogy osztozzam az urak szomorú végzetében. Egy asszony az ágyában hal meg. Bizony, az én halálom lesz az összes közül a legrémesebb: egy szomorú, elfelejtett öregasszony halála. Ugye, Cagliostro?

Az asszony habozott ezeknél a szavaknál: nemcsak a szavaival, de az arcával is kérte a jóst, hogy nyugtassa meg.

Cagliostro azonban hallgatott.

A félelmet legyőzte a kíváncsiság:

- Feleljen hát, Cagliostro úr - kérte Dubarryné.

- Mire feleljek, asszonyom, ha nem kérdez?

A grófné bizonytalankodott.

- De hát... - mondta.

- Nos - sürgette Cagliostro -, kérdez vagy nem?

A grófné bátorságot merített a társaság mosolyából:

- Na jó! - kiáltotta -, megkockáztatom: mondja meg, hogyan hal meg Jeanne de Vaubernier, Dubarry grófné!

- A vérpadon, asszonyom - felelte a vészjósló próféta.

- Ugye tréfál, uram?... - dadogta könyörgő pillantással a grófné.

Ám Cagliostrót már a végsőkig ingerelték, s meg sem látta ezt a tekintetet.

- Miért tréfálnék? - kérdezte.

- Mert ahhoz, hogy az ember a vérpadra kerüljön, az kell, hogy öljön, gyilkoljon, szóval valami bűntényt kövessen el, és minden valószínűség szerint én soha nem fogok semmiféle bűntényt elkövetni. Ugye, csak tréfa volt?

- Hát istenem, persze hogy az, mint minden, amit jósoltam - mondta Cagliostro.

A grófné olyan kacajra fakadt, mely túl hangos és metsző volt, semhogy természetes legyen.

- Na, Favras, megrendelhetjük a gyászkocsinkat - mondta.

- Magának nem lesz rá szüksége, grófné - mondta Cagliostro...

- Hogyhogy?

- Mert kordén fogják a vérpadra vinni.

- Fuj; undorító! - kiáltotta Dubarryné. - Jaj, de gonosz ember maga! Máskor jobb kedélyű vendégeket hívjon, marsall, különben nem jövök el többet magához.

- Bocsásson meg, asszonyom - mondta Cagliostro. - De maga csakúgy, mint a többiek, kierőszakolták tőlem.

- Én csakúgy, mint a többiek... De legalább annyi időm lesz, ugye, hogy magam válasszam meg a gyóntatómat?

- Felesleges fáradozás lenne, grófné - mondta Cagliostro.

- És miért?

- Az utolsó, akit gyóntató kísér a vérpadra...

- Ki lesz? - kérdezték egyszerre.

- Franciaország királya.

Cagliostro olyan tompán, olyan komoran ejtette ki ezeket az utolsó szavakat, hogy a jelenlévők úgy érezték, hogy megérinti őket a halál szelleme, és csaknem megállt a szívverésük.

Néhány percig néma csend volt.

E csöndben Cagliostro a szájához emelte a poharat, ahonnét ezeket a véres próféciákat kiolvasta; ám alig érintette meg az ajkával, legyőzhetetlen undorral letette, mintha keserű folyadék volna benne.

E mozdulata közben Taverneyre siklott a pillantása.

- Jaj! - kiáltott fel amaz, mert azt hitte, Cagliostro beszélni akar, -, nehogy megmondja, mi lesz a sorsom, én nem kérdeztem!

- Én viszont igen - mondta Richelieu.

- Nyugodjék meg, marsall - mondta Cagliostro -, mert maga itt az egyetlen; aki az ágyában fog meghalni.

- A kávé! - kiáltotta az öregúr boldogan -, a kávé, uraim! Mindenki felállt. Hága grófja, mielőtt átment volna a szalonba, odalépett Cagliostróhoz.

- Eszembe sem jut elfutni a sorsom elöl - mondta -, de árulja el, mitől kell óvakodnom?

- Egy karmantyútól, sire - felelte Cagliostro.

Hága grófja elfordult.

- És nekem? - kérdezte Condorcet.

- Egy rántottától.

- Jó, nem eszem több tojást.

És csatlakozott a grófhoz.

- Nekem mitől kell tartanom?

- Egy levéltől.

- Jó, köszönöm.

- És nekem? - kérdezte Launay.

- A Bastille bevételétől.

- Na, akkor nyugodtan alhatom.

És nevetve odébbment.

- Most én jövök - mondta a grófné zavartan.

- Szépséges grófné, maga óvakodjék a XV. Lajos tértől!

- Sajnos, egyszer már odatévedtem, és sokat szenvedtem miatta - felelte a grófné. - Akkor el is vesztettem a fejem.

- Legközelebb szintén elveszti, de végleg.

Dubarryné felsikoltott, és bemenekült a szalonba a többiekhez.

Cagliostro is a társaság után indult.

- Egy pillanat - mondta Richelieu -, most már csak Taverneynek és nekem nem mondott semmit, varázsló uram.

- Taverney úr megkért, hogy semmit se mondjak, maga pedig, marsall, semmit sem kérdezett.

- Jaj, most is csak arra kérem! - kiáltotta Taverney összekulcsolt kézzel.

- De hogy bebizonyítsa természetfölötti tudását, nem mondhatna nekünk valamit, amit csak mi ketten tudunk?

- Mit? - kérdezte Cagliostro mosolyogva.

- Nos, azt, hogy mit csinál itt Versailles-ban ez a derék Taverney, ahelyett hogy otthon élne szép birtokán, Maison-Rouge-ban, melyet a király három évvel ezelőtt visszavásárolt neki?

- Mi sem egyszerűbb ennél - felelte Cagliostro. - Tíz esztendeje az úr a királynak, XV. Lajosnak akarta adni Andrée nevezetű leányát, de nem sikerült a dolog.

- Ó, ó... - motyogta Taverney.

- Ma az úr a fiát, Philippe de Taverneyt Mária Antóniának, a királynénak akarja adni. Kérdezze csak meg, hazudok-e.

- Hitemre, ez az ember varázsló - mondta Taverney, és reszketett, mint a kocsonya. - Vigyen el az ördög, ha nem így van.

- Nono, csak ne beszéljen ilyen lovagiasan az ördögről, öreg bajtárs - mondta a marsall.

- Félelmetes, igazán félelmetes... - dörmögte Taverney, s megfordult, hogy még utoljára hallgatást könyörögjön Cagliostrótól, de az eltűnt.

- Na, menjünk át a szalonba, Taverney - mondta a marsall -, különben nélkülünk isszák meg a kávét, vagy ami sokkal rosszabb, kihűl a kávé.

És besietett a szalonba.

Ám ott egy lélek sem volt; egyetlen vendégnek sem volt mersze ismét szemtől szemben állni az iszonyatos jóslatok szerzőjével.

A gyertyák ott lobogtak a gyertyatartókban, a kávé ott füstölgött a karcsú füles kancsóban, a tűz sistergett a kandallóban.

S mindez hiába.

- Hitemre, öreg bajtárs, édes kettesben isszuk meg a kávénkat... Hé, hová a pokolba tűntél?

És Richelieu hiába tekergette a nyakát, a töpörödött öregúr is elillant, mint a többiek.

- Úgy is jó - mondta a marsall kuncogva, mint Voltaire szokott, és gyűrűkkel teli száraz, fehér kezét szaporán összedörzsölte. - Az egész társaságból egyedül én halok meg ágyban. Hóha, a saját ágyamban! Cagliostro gróf, én hiszek neked! A saját ágyamban, és a lehető legkésőbb? Hé, inas, hol vannak a cseppjeim?

A szobainas kis üveggel a kezében már meg is jelent, s átkísérte a marsallt a hálószobába.

A KIRÁLYNÉ NYAKÉKE

1

Két ismeretlen nő

Az 1784-és tél, ez a szörnyeteg, amely Franciaország egyhatodát felfalta, nem hatolhatott be Richelieu herceghez; ott morgott ugyan a kapu előtt, de ki volt rekesztve a meleg, illatos ebédlőből.

Az ablakokon egy kis jégvirág: íme az emberi pompát kiegészítő természeti pompa. A tél felfedi gyémántjait, csillámait és ezüsthímzését a gazdag ember előtt, aki prémjeibe süpped, kocsijába búvik vagy fűtött lakásának párnái, bársonyai közé van bugyolálva. A dér csak cicoma, a rossz idő csak díszlet, amit a gazdag ember az ablaküvegen át néz, amint az istennek nevezett nagy, örökkévaló gépmester éppen átrendezi.

Így van: aki melegben él, megcsodálhatja a kopasz fákat, és felfedezheti a szépséget a tél balzsamozta síkságok borongós látványában.

Aki érzi, mint árad feléje vacsorájának édes illata, gondolatait felfrissítendő, odabentről időnként beszippanthatja a hideg északi szél éles leheletét és a hó jeges páráját.

Végül az, aki egy kellemes nap után, amelyen honfitársainak milliói szenvedtek, elnyúlik a jó meleg ágyban, selyempaplan alatt, az az ember - mint az egoista, akiről Lucretius beszél, és akit Voltaire dicsőít - méltán mondhatja, hogy minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon.

Ám aki fázik, mit sem lát a természet szépségéből, pedig az fehér bundájában ugyanolyan gazdag, mint a zöldben.

Aki éhes, a földön keresgél, s menekül az égtől, a naptalan, mosolytalan égtől.

Nos, akkoriban, tehát április közepe felé, csupáncsak Párizsban háromszázezer, hidegtől és éhségtől haldokló nyomorult tengődött, Párizsban, ahol azzal az ürüggyel, hogy nincs még egy város, melyben több gazdag ember lakna, semmit sem tettek, hogy a szegények ne pusztuljanak el a hidegtől és a nyomortól.

Négy hónap óta üldözte az érckemény égbolt a nyomorultakat a falvakból a városokba, ahogy a tél a farkasokat az erdőből a falvakba hajtja.

Nincs kenyér, nincs tűzifa.

Párizs egyetlen hónap leforgása alatt felélte összes tartalékát; a polgármester, előrelátás és rátermettség híján, képtelen volt a város körül tíz mérföld körzetben rendelkezésre álló kétszázezer öl tűzifát behozatni a reá bízott fővárosba.

Kifogásai a következők voltak:

Ha éppen fagyott, a jég, mert a lovak elcsúsznak rajta; ha éppen olvadt, kevés a szekér és a ló. A mindig jóságos és emberséges, a nép fizikai nyomorát átérző XVI. Lajos - aki a nép társadalmi nyomorát könnyebben szem elől tévesztette - azzal kezdte, hogy kétszázezer frankot utalt ki kordék és lovak bérlésére, aztán a kordékat és lovakat egyszerűen elrekviráltatta.

Ezalatt a fogyasztás továbbra is meghaladta a beérkező áruk mennyiségét. Adót kellett kivetni a felvásárlókra. Először egy személy maximum két köbméter fát szállíthatott el a központi fatelepről, azután csak egyet. Egyre hosszabb lett tehát a sor a fatelepek kapujánál, amint később egyre hosszabb lett a pékségek ajtajánál.

A király egész magánpénztárát szétosztotta alamizsna gyanánt. A vámbevételekből elvett hárommilliót a szegények megsegítésére, kijelentvén, hogy a hideg és az éhezés sürgető szava minden más szót elhallgattat.

A királyné ötszáz Lajos-aranyat utalt ki megtakarított pénzéből. A kolostorokat, kórházakat, középületeket menedékhellyé alakították, és minden nagykapu kinyílt (kivéve a királyi palotáét), hogy a paloták udvarára behúzódhassanak, és nagy tűz köré kuporodhassanak a szegények.

Abban bíztak, hogy így kihúzhatják, amíg fel nem enged a fagy.

De az égbolt hajthatatlan maradt. Esténként rézvörös fátyol borult a firmamentumra; a csillagok szárazon, hidegen fénylettek, mint a ravatali lámpa, és az éjszakai fagy ismét gyémánttóvá dermesztette a déli naptól egy picinykét felolvadt, sápadt havat.

Nappal csákánnyal meg lapáttal munkások ezrei tornyozták a havat meg a jeget a házak mellé, úgyhogy az utcák felét vastag, nedves, kettős gát torlaszolta el, holott a legtöbb utca már eleve túl keskeny volt. Ide-oda csúszkáló, súlyos hintók, reszkető inú, el-elbukó lovak szorították a jégfalakhoz az esés, az összeütközés és az összerogyás hármas veszélyének kitett gyalogost.

A hó- és jéghalmok hamarosan akkorára nőttek, hogy a boltok ki sem látszottak mögülük, eltorlaszoltak minden utat, s le kellett mondani róla, hogy feltörjék és elszállítsák a jeget, mert sem emberi erő, sem szekér nem volt elegendő.

Párizs tehetetlenül legyőzöttnek nyilvánította magát, s hagyta, hadd dolgozzék a tél. Így telt el a december, január, február és március; néha két-három napig olvadt, ekkor Párizs - csatornák és lefolyók híján - óceánná alakult.

Ilyenkor bizonyos utcákon csak úszva lehetett átkelni, az odatévedő lovak bele is fulladtak. A hintók még lépésben sem merészkedtek arrafelé: hajóvá kellett volna alakulniuk.

Párizs nem hazudtolta meg önmagát: most az olvadás általi halálról énekelt, mint ahogy nemrég az éhhalálról dalolt. Sokan elzarándokoltak a nagyvásárcsarnokba, csak hogy lássák, hogyan adnak túl az árujukon a halasasszonyok, hogyan akarnak vevőt fogni hatalmas bőrcsizmájukban: a hosszú bugyogójukat a csizmájukba tűrve, a szoknyájukat a csípőjükig felrántva, viháncolva, hadonászva lökdösték egymást a mocsárban. Ám tiszavirág-életű volt minden olvadás, s utána még áthatolhatatlanabbul, még makacsabbul jött vissza a fagy; az előző napi tavak másnap síkos üveglappá váltak, a hintókat szánok helyettesítették, és a tükörsima útburkolaton korcsolyázók tolták, vagy szögesre patkolt lovak húzták őket. A Szajna több láb mélységig be volt fagyva, s a naplopók találkahelyévé vált, akik futóversenyeket rendeztek rajta, sinkóztak, korcsolyáztak, s mindenféle játékot kitaláltak. Amikor a testmozgástól jól áthevültek, s a fáradtság pihenésre kényszerítette őket, a legközelebbi tűzhöz rohantak, nehogy ráfagyjon a tagjaikra az izzadság.

Az emberek már elképzelték, milyen lesz, amikor sem a vízen, sem a szárazföldön nem lehet többé közlekedni, amikor nem érkezik több élelmiszer, amikor Párizs, ez a gigászi test, összerogy az éhségtől, mint azok a hatalmas cetfélék, melyek éhen halnak, amikor a sarki jég bezárul körülöttük, mert nem tudnak kicsúszni a réseken és melegebb égtájakra, gazdagabb vizekre úszni, mint a kis halak.

A király ebben a rendkívüli helyzetben összehívta az államtanácsot. Úgy döntött, hogy kitelepítik Párizsból - tehát megkérik, hogy költözzenek vidéki körzetükbe - a püspököket, apátokat, szerzeteseket, akik eddig fütyültek rá, hogy a törvény szerint kötelesek a székhelyükön tartózkodni; a megyék kormányzóit és intendánsait, akik Párizsba telepítették a hivatalaikat; végül a bírósági urakat, akik jobb szerettek az Operában ülni, mint a Bourbon-liliomos székükben.

Ezek az emberek töméntelen fát eltüzeltek tágas palotáikban, tengernyi élelmet feléltek hatalmas konyháikban.

Aztán ott volt a sok vidéki földesúr, akiket mind vidéki kastélyukba kellene száműzni. Ám Lenoir rendőrfőnök felhívta a király figyelmét, hogy mivel ezek az emberek nem követtek el semmi bűnt, nem kényszeríthetők rá, hogy egyik napról a másikra elhagyják Párizst; következésképpen - részben a kelletlenség, részben a rossz utak miatt - olyan lassan fognak kivonulni a városból, hogy az olvadás itt éri őket, s a rendelkezésből semmi előny, ám annál több kellemetlenség származik majd.

A király kincstár-kiürítő együttérzése és a királyné magánpénztár-adományozó jósága kivívta a nép őszinte háláját. Az emberek emlékműveket állítottak XVI. Lajos és a királyné jótékonyságának, bár az emlékművek ugyanolyan tiszavirág-életűek voltak, mint maga a rossz és a jó cselekedet. Annak idején a katonák a győztes hadvezérnek a legyőzött ellenfél fegyvereiből emeltek diadaloszlopot, most a párizsiak ott, a harc mezején, ahol a tél ellen küzdöttek, hó- és jégobeliszket emeltek a királynak meg a királynénak. Mindenki közreműködött: a kétkezi ember a karjával, a munkás a mesterségével, a művész a tehetségével, s minden nagyobb utcasarkon ott emelkedtek az elegáns, merész, télálló oszlopok, s a szegény irodalmár, akit az uralkodó jósága a padlásszobájában is utolért, inkább a szívéből, semmint a szelleméből fakadt feliratot ajánlotta fel hozzájárulásként.

Március végén olvadni kezdett, de nem egyenletesen és nem is teljesen, mert a fagy vissza-visszatért Párizsba, meghosszabbította a nyomorgást, a fájdalmat és az éhezést, de egyszersmind megőrizte a hó-emlékművet is.

Ebben az utolsó időszakban a nyomor soha nem látott méreteket öltött; a már langyos napsugár miatt még kegyetlenebbnek érezték az emberek a fagyos, szeles éjszakákat; a vastag jégrétegek megolvadtak és belecsorogtak a Szajnába, az meg mindenütt kilépett a medréből. Április első napjaiban az imént említett fagyhullámok egyike ismét beköszöntött; pedig az obeliszkeken már az elmúlást jelző verejtékpatakok csörgedeztek. Így a félig elolvadt oszlopok ismét megdermedtek, de most már torz, összetöpörödött formában; a körutakat és a rakpartokat szép hótakaró födte be, s újra megjelentek a kényesen lépkedő lovak húzta szánok. A rakpartokon és a körutakon mindenki odavolt a gyönyörűségtől. A szűk utcákon azonban a gyors kocsik meg hintók halálos rémületben tartották a gyalogosokat, akik nem hallották, amikor emezek közeledtek, s gyakran megesett, hogy a jégfalak miatt nem tudtak kitérni előlük, s végül menekülés közben általában a kerekek alá kerültek.

Sebesültek és haldoklók hevertek az utcákon. Emennek eltörött a lába, mert elcsúszott a jégen; amannak beszakadt a mellkasa, mert felöklelte egy száguldó bricska rúdja. A rendőrség azzal kezdett foglalkozni, hogy megmentse a kerekektől azokat, akiket a hideg, az éhínség és az áradások életben hagytak. Büntetést fizettek hát a gazdagok, ha eltaposták a szegényeket. Akkortájt ugyanis, mivel az arisztokrácia uralkodott, még a lovakat is lehetett arisztokratikusan vezetni: a királyi herceg figyelmeztető kiáltások nélkül, vadul száguldozott; a herceg, a nemesúr és az operacsillag sebes ügetéssel; az intézményi elnök és a bankár csendes ügetéssel; a ficsúr maga hajtotta a homokfutóját, mintha vadászni indulna, a zsoké meg ott állt a háta mögött és vigyázzt ordított, amikor a fiatalúr elsodort vagy fellökött egy szerencsétlent.

És aztán csak-csak feltápászkodott, aki bírt, s a párizsi polgár - annak örömére, hogy hattyúnyakú szép szánokat láthat végigsiklani a körúton, megcsodálhatja a nyuszt- vagy hermelinbundás szép udvarhölgyeket, amint meteorként elsuhannak előtte a csillogó jégbarázdákon, annak örömére, hogy az út mentén felsorakozó gyerekek gyönyörűségüket lelik a lovak aranyos csörgői, bíborszínű gyeplője és tollforgói látványában - megfeledkezett a rendőrség hanyagságáról és a kocsisok rémtetteiről, a nincstelen pedig, aki akkoriban még abban a tudatban élt, hogy a gazdagok (vagy akik gazdagnak mutatják magukat) a szegények jótevői, legalább egy percre megfeledkezett élete minden nyomorúságáról.

Nos, egy napsütéses, de hideg napon, egy héttel a Richelieu versailles-i vacsorája után, az imént vázolt körülmények között siklott be Párizsba négy elegáns szán, s végigsuhant a megkeményedett havon, a Cours-la-Reine és a körutak külső szakasza táján, ahol a Champs Elysées fut.

Vidéken hosszú ideig megmarad a hó szűzi fehérsége, mivel ritka a járókelő. Párizsban viszont óránként százezer lépés tiporja össze, feketíti be rövid idő alatt a tél káprázatos köpenyét.

Az országúton ropogva suhanó szánok egy pillanatra megálltak a körúton, ahol sár váltotta fel a havat. A napsugár ugyanis megenyhítette a levegőt, s elkezdődött az átmeneti olvadás; átmeneti, mert a tiszta levegő olyan jeges szellőt ígért éjszakára, ami áprilisban leperzseli a levelek zsengéjét meg az első virágokat.

Az első szánban két férfi ült, rajtuk bő, uszályos, barna posztókabát dupla gallérral; a két öltözet között csupán az volt a különbség, hogy az egyiken arany gombok meg paszományok ékeskedtek, a másikon meg selyempaszományok és selyemgombok.

A szánt fekete ló húzta, orrából vastag párafelhő gomolygott elő. A két férfi időnként hátrapislantott a mögöttük jövő szánra, mintegy ellenőrzésképpen.

Abban a második szánban két nő ült, annyira bebugyolálva prémjeikbe, hogy az arcukból semmi sem látszott. Tulajdonképpen azt is nehéz lett volna megállapítani, hogy milyen nemű a két személy, ha a frizurájuk nem lett volna olyan magasra tornyozva, és a tetején nem billegette volna a tollait egy kis kalap.

Ebből a szalagfonadékokkal és apró ékszerekkel agyonaggatott kolosszális hajépítményből fehér porfelhő szállt, mint télen, ha a szélrázta ágakról zúzmarafelhő zúdul le.

A két hölgy szorosan egymás mellett ült és egyfolytában csevegett, ügyet sem vetve a szépszámú közönségre, mely vonulásukat bámulta a körúton.

Az egyik nő, a magasabb és méltóságteljesebb, finom, csipkés batiszt zsebkendőt tartott a szája elé, a fejét egyenesen, mereven tartotta, bár a nagy sebesség miatt éles szél csapott be a szánba. A Saint-Croix-d’Antin-templom órája ötöt ütött, Párizsban sötétedett, és egyre hidegebb lett.

A szánok a Saint-Denis kapuhoz értek.

A hölgy, aki zsebkendőt tartott a szája elé, intett a két előfutárnak, akik erre hajszolni kezdték a fekete paripát, növelték a távolságot a két szán között, és hamarosan eltűntek a Bastille hatalmas építménye körül egyre sűrűbbé váló homályban. Aztán a hölgy hátrafordult az utóvéd két szánja felé, melyeket egy-egy egyenruha nélküli kocsis vezetett. A két kocsis megértette a jelet, s engedelmesen eltűnt a Saint-Denis utcában.

A hölgyek szánja a Ménilmontant körútra ért és megállt. Ilyenkor estefelé már alig jártak erre; ebben a kieső városnegyedben a polgárok nemigen kockáztatták meg a sétát lámpa és kíséret nélkül, amióta a tél úgy kiéheztetett három-négyezer gyanús koldust, hogy szép csendesen átvedlettek rablóvá.

A parancsokat osztogató hölgy ujja hegyével megérintette a kocsisa vállát.

A szán megállt.

- Mondja, Weber - szólt a hölgy -, mennyi idő alatt ér a hintóval arra a bizonyos helyre?

- Asszonyom a hintóval mety? - kérdezte a kocsis hamisítatlan német kiejtéssel.

- Azzal. A mellékutcákon akarok visszajönni, hogy lássam a tüzeket. A mellékutcák pedig még a körutaknál is sárosabbak, nemigen lehet szánnal menni. Meg át is fagytam. Ugye maga is, kicsim? - kérdezte a hölgy a társnőjéhez fordulva.

- Igen, asszonyom - felelte emez.

- Akkor hát ahogy mondtam, Weber, azon a helyen, a hintóval.

- Rentpen fan, asszonyom.

- Mennyi idő alatt ér oda?

- Ety fél óra.

- Jól van. Nézze meg az óráját, kicsim.

A fiatalabb hölgy kotorászni kezdett a bundájában, s a sűrű homályban nagy nehezen megnézte, hány óra.

- Negyed hét.

- Akkor hát háromnegyed hétkor, Weber.

Ezután a hölgy könnyedén kiugrott a szánból, lesegítette a barátnőjét, és elindult vele, a kocsis pedig tisztelettudó kétségbeeséssel hadonászott, és elég hangosan suttogta, hogy úrnője is meghallja:

- Fakmerősék, az mein Gott, micsoda fakmerősék!

A két nő nevetni kezdett, összehúzták magukon a bundájukat, melynek gallérja a fülükig ért, s átmentek a körút oldalfasorán, közben azzal szórakoztak, hogy bundabélésű cipőbe bújtatott apró lábukkal jó hangosan ropogtatták a havat.

- Magának jó a szeme, Andrée - mondta az idősebb nő, aki maga se lehetett több harminc-harminckét esztendősnél -, próbálja hát elolvasni ennek az utcának a nevét itt a sarkon.

- Káposztáshíd utca, asszonyom - mondta nevetve a fiatal nő.

- Micsoda utca ez a Káposztáshíd utca? Jaj, istenem, eltévedtünk! Kápostáshíd utca! Azt mondták, a második utca jobbra. Hm, érzi, Andrée, milyen finom friss kenyérillat van?

- Igazán nem csoda - felelte a másik -, hiszen egy pékség előtt vagyunk.

- Akkor hát kérdezzük meg a péktől, hol a Saint-Claude utca - mondta, s már lépett volna be a pékhez.

- Várjon, asszonyom! - mondta ijedten a fiatalabbik nő - majd én bemegyek.

- A Saint-Claude utcát keressük, szép hölgyeim? - szólalt meg egy derűs hang.

A két nő egyszerre pördült hátra a hang felé. Egy péklegény támasztotta az ajtófélfát egy szál rövidkabátban; a törzse és a lábszára - a jeges hideg ellenére - fedetlen volt.

- Jaj, egy meztelen férfi! - kiáltotta a fiatalabbik nő. - Csak nem Óceániába keveredtünk?

Hátralépett, és elbújt a társnője mögé.

- A Saint-Claude utcát keresik? - folytatta a péksegéd, aki nem tudta mire vélni a fiatalabbik hölgy ijedezését, s akinek, mivel hozzászokott a saját öltözékéhez, bizony meg sem fordult a fejében, hogy ilyen taszítóan hathat valakire.

- Igen, barátom, a Saint-Claude utcát - felelte az idősebbik hölgy, s alig tudta elnyomni a nevethetnékjét.

- Hát azt igazán nem nehéz megtalálni. Tudják mit? Elkísérem magukat - mondta a víg kedélyű lisztes fiatalember, s szavait tett követte: máris lépésre lendítette ormótlan papucsba bújtatott pipaszár lábát.

- Szó sem lehet róla! - szólt az idősebb hölgy, aki nyilván nem volt elragadtatva egy ilyen idegenvezetőtől. - Csak mondja meg, hol az az utca, igazán nem kell fáradnia.

- Az első utca jobbra, asszonyom - mondta a fiú, és tapintatosan visszahúzódott.

- Köszönjük - mondta egyszerre a két nő, s nevetésüket a muffjukba fojtva futni kezdtek a megjelölt irányba.

2

Egy párizsi lakás

Talán túlságosan az olvasó emlékezetére bízzuk magunkat, de reméljük, hogy már ismeri a Saint-Claude utcát, amely kelet felől a körútba torkollik, nyugat felől pedig a Saint-Louis utcába; mindenesetre ennek a történetnek több szereplője is megfordult ebben az utcában akkoriban, amikor a nagy fizikus, Joseph Balsamo lakott itt a szibillájával, Lorenzával meg a tanítómesterével, Althotasszal.

1784-ben csakúgy, mint 1770-ben, amikor először vezettük ide az olvasót, a Saint-Claude utca tisztességes utca volt, bár kissé sötét és koszos, elhagyatott, foghíjas és ismeretlen. De szentnek a nevét viselte, és a Marais negyedben volt, s abban a három-négy házban, amely tulajdonképpen az utcát alkotta, sok szegény magánzó, sok szegény kereskedő és sok szegény szegény húzta meg magát, akiket ottfelejtettek az egyházközség lajstromain.

E három-négy házon kívül állt még egy előkelő külsejű palota a körút sarkán, amellyel méltán hivalkodhatott volna a Saint-Claude utca; ám ez az épület, melynek magas ablakai az udvar kerítésfala fölött ünnepnapon az egész utcát bevilágíthatták volna a kandeláberek és csillárok puszta visszfényével is, az egész negyed legsötétebb, legnémább és legzártabb épülete volt.

Kapuja sosem nyílt meg; ablakait bőrpárnákkal tömték ki, minden ablakszárnyon zsalugáter, minden nyíláson spaletta, vastag porréteg, amit a fiziológiások vagy geológusok legalább tízesztendősre taksáltak volna.

Néha egy-egy tétlen bámészkodó vagy szomszéd odasomfordált a nagykapuhoz, és a súlyos zár kulcslyukán át belesett a palota belső udvarába.

De nem látott mást, csak fűcsomókat a kövezet résein, penészt és mohát a kőlapokon. Néha óriási patkány - e birodalom egyeduralkodója - cammogott át az udvaron, s levonult a pincébe, ami ugyan felesleges szerénység volt tőle, mert rendelkezésére álltak a kényelmes szalonok és hálószobák, ahol a macskák sem zavarhatták.

Ha járókelő vagy kíváncsiskodó lesett be a házba, látván, hogy milyen elhagyatottan néz rá vissza a palota, egykettőre odébbállt, de a szomszédok - érdekeltebbek lévén - általában elég hosszú ideig leselkedtek, hogy végül egy másik szomszéd is csatlakozzék hozzájuk, hasonlóan élénk kíváncsiságtól hajtva; s ilyenkor jobbára efféle társalgás alakult ki köztük:

- Mit lát Balsamo gróf házában, kedves szomszéd? - mondta, aki nem lesett, annak, aki lesett.

- A patkányt látom, kedves szomszéd - mondta, aki lesett, annak, aki nem lesett.

- Ó, engedjen csak oda...

És most a második kíváncsi kémlelt be a kulcslyukon.

- Látja? - kérdezte az elűzött szomszéd az elűzőtől.

- Látom - felelte emez -, látom bizony! Hűha! Jól meghízott.

- Csakugyan?

- De még mennyire!

- Végtére is, szabadon garázdálkodhat.

- És bárki bármit mond, sok minden maradhatott a házban.

- Sok minden, azt mondja?

- Még jó! Balsamo olyan hamar tűnt el, hogy bizonyosan ottfelejtett egyet s mást.

- Ejnye, szomszéd, ha egy ház félig leég, mi a csudát felejtenének benne?

- Hát lehet, hogy igaza van, szomszéd.

Majd miután újból jól szemügyre vették a patkányt, nagy ijedelemben váltak el, hogy tán túl sokat beszéltek egy ilyen titokzatos és kényes témáról.

Ami igaz, az igaz: a ház - pontosabban a ház egy része - leégett, Balsamo eltűnt, és senki sem gondoskodik a helyreállításról, a palota lakatlan.

Ott áll az éjszakában sötéten, nyirkosan, hófödte teraszaival, tűzrágta tetejével, s mi most tisztelegtünk előtte, mint valami régi ismerős előtt. Aztán átmegyünk az utca jobb oldalára egy magas, keskeny ház elé. Mellette vaskos fallal körülvett aprócska kert; a ház úgy mered fölfelé, mint valami hosszú, fehér torony a szürkéskék égen.

A háztetőn, mint valami villámhárító, nyúlik az ég felé a kémény, és pontosan a kémény csúcsánál vibrál és csillámlik egy vakító fényű csillag.

A ház legfelső emelete a homályba vész, csak két ablakában vöröslik fény, a harmadik sötét.

A többi emelet komor, kihalt. Talán már alusznak a lakók? Talán a takaró alá bújtak, hogy ne fogyjon a drága gyertya, s ne kelljen fűteni, hiszen az idén olyan nehéz fát kapni? Bárhogy van is, a négy emelet semmi életjelt nem ad, az ötödik viszont nemcsak hogy él, de szinte kihívóan világít.

Kopogjunk be; menjünk fel a sötét lépcsőn a legfelső emeletre. Innét már csak egy falhoz támasztott létra vezet a padlásra.

Az ajtón csengőfogantyú, előtte gyékény lábtörlő, mellette fa ruhafogas.

Ha kinyitjuk az első ajtót, sötét, kopár szobába jutunk; ez az, amelyiknek nem ég világ az ablakában. A szoba előszoba gyanánt szolgál; onnét nyílik a második, melynek bútorzatára igazán érdemes odafigyelnünk.

Parketta helyett kőburkolat, hevenyészve mázolt ajtók, három sárga bársonnyal bevont, puhafából készült fotel, egy árva szófa, melynek kárpitozását alaposan kikezdte az idő.

Egy elaggott, roggyant fotel gyűrődései mintha aszott öregasszony ráncai lennének: fiatalon duzzadt az erőtől, selyme csábítóan fénylett; vénségére, ha ráülnek, csak rogyadozik és nyöszörög.

Először két arckép vonja magára a tekintetünket. Egy gyertya meg egy lámpa fénye - az egyik egy háromlábú asztalkán, a másik a kandallón - a két arcképet kiemeli, mintha maguk is fényforrássá válnának.

Az első arckép közismert: kis kalap, hosszúkás, sápadt arc, tompa tekintet, hegyes szakáll, fodros gallér: a megszólalásig hasonlít III. Henrikre, Franciaország és Lengyelország királyára.

A kép alatt, a keret kopott aranyozásán fekete betűkkel ez olvasható:

VALOIS HENRIK

A másik képet később aranyozták, a festék is friss rajta. Fekete szemű, finom, egyenes orrú, kiugró arccsontú, komoly ajkú fiatalasszonyt ábrázol. A frizurája vagy inkább a fejét agyonlapító építmény hajból és selyemfonatokból készült, s mellette III. Henrik sipkája olyan, mint egy vakondtúrás a piramis mellett.

Ez alá az arckép alá is fekete betűkkel írták a nevet:

JEANNE DE VALOIS

Mi közük lehet ezeknek az arcképeknek az ötödik emeleti lakókhoz? Hiszen itt hideg a tűzhely, az ágyon fakózöld damasztterítő, a függöny szegényes, közönséges gyapjúszövetből készült.

Ám az utóbbi portré eredetije, egy egyszerű öltözékű, fiatal nő egy aprócska tölgyfa asztalnál éppen pecsétviasszal lezárt levelek címzését ellenőrzi.

Tőle háromlépésnyire hatvanesztendős kis öregasszony, a fiatal nő cselédje, Greuze dueñáira emlékeztető ruhában, félig kíváncsiskodó, félig tiszteletteljes tartásban várakozik és figyel.

A képaláírás így szól: „Jeanne de Valois.”

De ha az a hölgy egy Valois, miért tűri III. Henrik, a szibarita király, a kibodorított kéjenc - bárha csak festett kép - ilyen nyomor látványát, holott nemcsak arról van szó, hogy egy fajtájabéli, hanem egyenest olyan valaki tengődik itt, aki a nevét viseli?

Egyébként az ötödik emeleti hölgy külseje egyáltalán nem hazudtolta meg a származását. Finom vonalú fehér keze volt, melyet időnként összefont karja alá kellett dugnia, hogy felmelegedjék. Apró, kecses, hosszúkás lábfejét kacér bársonypapucsba bújtatta, s azt is igyekezett felmelegíteni: szaporán topogott vele a Párizst borító jégréteghez hasonlóan fényes, hideg kőburkolaton.

A fagyos szél besüvített az ajtók alatt meg az ablakréseken, és a társalkodónő vacogva bámulta a hideg kandallót.

A lakás úrnője pedig tovább számolta a leveleket, és olvasta a címeket. Aztán valahányszor elolvasott egy címet, rövid számítást végzett.

- Miseryné asszony - suttogta -, Őfelsége első komornája. Innen csak hat aranyat várhatunk, mert már kaptunk. - És sóhajtott. - Patrixné asszony, Őfelsége szobalánya, két arany. D’Ormesson úr, kihallgatásra invitálás. De Calonne úr, jó tanács. De Rohan úr, meghívás. És majd megpróbáljuk rávenni, hogy viszonozza - mondta mosolyogva a fiatalasszony. - Így hát egy hétre nyolc aranyunk van - folytatta ugyanolyan zsolozsmázó hangon.

Felemelte a fejét.

- Clotilde - mondta -, koppantsa már el azt a faggyúgyertyát.

Az öregasszony teljesítette a kívánságot, majd komoly, figyelmes képpel ismét visszaült a helyére.

A fiatalasszonyt szemmel láthatóan fárasztotta ez a kitartó ellenőrzésféle.

- Menjen csak, kedvesem - mondta -, nézze meg, nem maradt-e valahol egy kis viaszgyertyacsonk, és hozza ide. Utálom a faggyúgyertyát.

- Nem maradt.

- Azért csak nézze meg.

- Hol?

- Hát az előszobában.

- Ott nagyon hideg van.

- Na, amúgy is csengetnek - mondta a fiatalasszony.

- Asszonyom téved - mondta a csökönyös vénség.

- Pedig úgy hallottam, Clotilde.

És mivel látta, hogy az öregasszony továbbra is megtagadja az engedelmességet, ő adta be a derekát, bár közben halkan zsörtölődött, mint általában azok, akik valami oknál fogva hagyják, hogy alárendeltjeik olyan jogokat szerezzenek fölöttük, amelyek nem illetik meg őket.

Aztán folytatta számításait.

- Nyolc Lajos-arany, ebből hárommal tartozom a környéken.

Felvette a tollat, és írt:

- Három arany... Ötöt ígértem de La Motte-nak, hogy kibírja a bar-sur-aube-i szolgálatot... Szegény ördög! A házasságunktól ugyan meg nem gazdagodott; de türelem!

Megint elmosolyodott, s belenézett a két arckép közé helyezett tükörbe.

- Aztán - folytatta -, több oda-vissza út Párizs és Versailles között. Utazásokra tehát egy arany.

Felírta ezt az összeget is a „kiadások” rovatba.

- Aztán megélhetés egy hétre, egy arany.

Ezt is felírta.

- Öltözködés, bérkocsi, borravaló a portásoknak: négy arany. Van még valami? Na, adjuk össze.

De összeadás helyett felkapta a fejét.

- Mondom, hogy csöngetnek.

- Nem, asszonyom - felelte a hidegtől elgémberedett öregasszony -, nem itt csengettek, hanem alattunk, a negyediken.

- Négy, hat, tizenegy, tizennégy: hattal kevesebb aranyam van, és az egész ruhatáramat fel kellene újítanom, meg ezt a vén boszorkányt kifizetnem, hogy elküldhessem.

Aztán hirtelen dühösen felkiáltott:

- De hiszen mondom, hogy csengetnek!

S ezt már a legmakacsabb fül sem tagadhatta le, mert a vadul cibált csengettyű akkorát lendült a kuckójában és olyan hosszan vibrált, hogy a nyelv vagy egy tucatszor a csengő oldalfalának csapódott.

Míg a nagy nehezen felocsúdó öregasszony az előszoba felé iparkodott, úrnője villámgyorsan összekapkodta az asztalon szétszórt leveleket meg papírokat, és az egészet behajította egy fiókba. Gyorsan körülnézett a szobában, hogy vajon minden rendben van-e, aztán egy szenvedő, de immár sorsába beletörődő ember alázatos és szomorú tartásával helyezkedett el a szófán.

Ám csak a teste volt tétlen. A szeme élénken, nyugtalanul, fürkészőn csüggött a tükrön, melyben a bejárati ajtó látszott éppen, s a fülét is hegyezte, hogy a legkisebb zajt is felfoghassa.

A dueña kinyitotta az ajtót, s behallatszott, amint az előszobában néhány szót motyog.

Ekkor friss, kedves, mégis határozott hang szólalt meg:

- Itt lakik de La Motte grófné?

- De La Motte Valois grófné? - ismételte orrhangon Clotilde.

- Igen, igen, jóasszony. Itthon van?

- Itthon, asszonyom, a betegsége itthon marasztalja.

Az állítólagos beteg e beszélgetés alatt, melyből egyetlen szótagot sem veszített, a tükörben egy minden bizonnyal előkelő származású nőt látott, amint Clotilde-ot kérdezgeti.

Felpattant hát a szófáról, és a karosszékbe ült, hogy a díszhelyet a vendégnek hagyja.

Ezalatt persze nem láthatta, hogy a látogató kiment a lépcsőpihenőre, és a háttérben maradt másik személynek ezt mondta:

- Jöjjön be, asszonyom, jó helyen járunk.

Az ajtó becsukódott, és a két nő, aki nemrég a Saint-Claude utca felől érdeklődött, most belépett de La Motte Valois grófnéhoz.

- Kit jelenthetek be a grófnénak? - kérdezte Clotilde, miközben kíváncsian, bár tisztelettel sétáltatta le-föl a gyertyáját a két nő arca előtt.

- Jelentse, hogy két jótékonysági hölgy van itt - mondta az idősebb.

- Párizsból?

- Nem. Versailles-ból.

Clotilde bement az úrnőjéhez, a látogatók a nyomában. Ahogy beléptek a gyertyavilágos szobába, Jeanne de Valois kínlódva felemelkedett a karosszékéből, hogy illendően üdvözölhesse vendégeit.

Clotilde előretolta a másik két karosszéket, hogy a látogatók választhassanak, és kiszámított lassúsággal vonult vissza az előszobába, amiből könnyen ki lehetett találni, hogy ő majd az ajtó mögül kíséri figyelemmel a beszélgetést.

3

Jeanne de La Motte de Valois

Mihelyt az illendőség megengedte, hogy a szemét felvesse, Jeanne de La Motte igyekezett megállapítani, hogy milyen a látogatók arca.

Mint már mondtuk, az idősebbik úgy harminc-harminckét éves lehetett; feltűnően szép volt, bár a vonásain elömlő fensőbbséges gőg jócskán csökkentette arcának báját. Jeanne legalábbis így ítélt annak a kevésnek az alapján, amit a látogató arcából megpillanthatott.

A látogató ugyanis inkább a fotelt választotta, nem a szófát, így a lámpától messze, a szoba egyik sarkában telepedett le, s még a köpenye vattával bélelt taftcsuklyáját is a homloka fölé húzta, hogy az árnyékot vessen az arcára.

De a fejét olyan büszkén hordta, a tekintete olyan élénk és olyan nyílt volt, hogy a részleteket nyugodtan el lehetett leplezni, az egész mégis arról árulkodott, hogy a látogató nemes vérből való.

Társnője nem látszott ennyire visszahúzódó természetnek, bár négy-öt évvel fiatalabb volt, eszébe sem jutott titkolni valódi szépségét.

Csodálatos, hamvas arc; a hajviselet szabadon hagyja a halántékot, és kiemeli az arc tökéletes oválját; nagy, szinte derűsen nyugodt, talán a szív mélyébe látó, okos kék szem; lágy vonalú száj, melyet a természet nyíltsággal, a nevelés és az etikett tapintattal ruházott fel; az orra olyan, hogy nem kell irigyelnie a Medici Vénuszt. Aztán a többi részletre is elkalandozott a grófné tekintete, s megfigyelte, hogy a fiatalabbik nő termete kecsesebb és rugalmasabb, mint a társnőjéé, a mellkasa szélesebb és általában szebbek a vonalai, s végül a keze párnás, míg a másiké ideges, finom.

Jeanne de Valois mindezt a megfigyelést néhány másodperc alatt végezte, majd halkan megkérdezte, minek köszönheti a szerencsét.

A két hölgy egymásra nézett, s az idősebb jelt adott a másiknak.

- Asszonyom - kezdte a fiatalabbik -, mert azt hiszem, így kell szólítanom, nemde?

- Valóban: de La Motte gróf, egy kiváló nemesúr felesége vagyok.

- Igen. Tehát mi, grófné, egy jótékonysági alapítvány főnöknői vagyunk. A maga életkörülményeiről olyan dolgokat hallottunk, amelyek felkeltették az érdeklődésünket, így szeretnénk pontos részleteket tudni.

Jeanne várt egy pillanatot a válasszal.

- Hölgyeim - mondta, miközben megfigyelte, hogy a másik látogató továbbra is tartózkodóan hallgat -, ott láthatják III. Henriknek, az én ősöm testvérbátyjának az arcképét, mert én valóban Valois-vér vagyok, amint nyilván mondták is maguknak.

Most újabb kérdésre várt, s közben valami gőgös alázattal nézte a vendégeit.

- Asszonyom - szólalt meg most az idősebb komoly, lágy hangon -, igaz, hogy az édesanyja Bar-sur-Seine mellett egy Fontette nevű házban házvezetőnő volt?

Jeanne elvörösödött, de habozás nélkül válaszolt:

- Így van, asszonyom, az édesanyám egy Fontette nevű házban házvezetőnő volt.

- Ó! - mondta az előbbi hölgy.

- És mivel az anyám, Marie Jossel, rendkívül szép volt - folytatta Jeanne -, az apám szerelmes lett belé, és feleségül vette. Az apám ugyanis Saint-Remy de Valois volt, az uralkodó Valois-k egyenes ági leszármazottja.

- De hogyan süllyedhetett ilyen nyomorba, asszonyom?

- Sajnos, egyszerű a dolog.

- Hallgatom.

- Bizonyára tudják, hogy IV. Henrik trónra lépése után, amikor a Valois-háziak fejéről a Bourbonok fejére került a korona, a kegyvesztett családnak még volt néhány - bár kétségkívül satnya - sarja, akiknek bizonyítható a származása, a végzetszerűen elpusztult négy fivér törzséből fakadtak.

A két hölgy bólintott.

- Nos - folytatta Jeanne -, a Valois-sarjak attól féltek, hogy bár satnya kis hajtások, árnyékot vethetnek az új királyi családra, így a Valois nevet egyik birtokukról Remyre változtatták. XIII. Lajostól kezdve ezen a néven szerepelnek a családfán egészen az utolsó előtti Valois-ig, a nagyapámig, aki, mivel látta, hogy a monarchia szilárd, és a régi uralkodóházat elfelejtették, úgy gondolta, hogy ezentúl nem kell megfosztania magát ettől az illusztris névtől, egyetlen örökségétől. Ismét felvette hát a Valois nevet, s magával vitte a szegénységbe, az isten háta mögé. A francia királyi udvarban senki sem gyanította, hogy a trón fénykörén túl a régi francia királyok egy leszármazottja tengeti az életét, azoknak a királyoknak az utóda, akik ha nem is a legdicsőségesebb, mindenesetre a legszerencsétlenebb uralkodói voltak a monarchiának.

Itt Jeanne szünetet tartott.

Egyszerűen és mértéklettel beszélt; a látogatói erre fel is figyeltek.

- Nyilván megcáfolhatatlan bizonyítékai vannak erre, asszonyom - mondta kedvesen az idősebbik vendég, s mélyen a magát Valois-utódnak valló asszony szemébe nézett.

- Ó, bizonyítékom van épp elég - felelte emez keserű mosollyal. - Apám mindent összegyűjtött, s halála előtt más örökség híján átadta nekem a papírokat. De mire jók egy hasznavehetetlen igazságnak vagy egy olyan igazságnak a bizonyítékai, amelyet senki sem akar elismerni?

- Az édesapja meghalt? - kérdezte a fiatalabb hölgy.

- Sajnos igen.

- Vidéken?

- Nem, asszonyom.

- Akkor hát Párizsban.

- Itt.

- Ebben a lakásban?

- Nem, asszonyom. Apám, Valois báró, III. Henrik utóda, a nyomorba halt bele. Éhen halt.

- Iszonyú! - kiáltotta egyszerre a két nő.

- És még csak nem is itt - folytatta Jeanne -, nem is ezen a nyomortanyán, nem a saját ágyában, még ha priccs lenne is az az ágy! Nem. Apám a legnyomorultabbak, a legszenvedőbbek között halt meg. A párizsi Hôtel-Dieu ispotályban.

A két nő melléből az iszonyodás sikolya szakadt fel.

Jeanne meg volt elégedve a hatással, melyet szónoki művészetével elért; most mozdulatlanul, lesütött szemmel hallgatott.

A két hölgy közül az idősebbik figyelmesen vizsgálgatta, de mivel a fájdalomnak ebben az egyszerű és természetes kifejezésében semmi olyat nem talált, ami a sarlatánokra vagy a közönséges csalókra jellemző, megszólalt:

- Abból, amit elmond, asszonyom, kiderül, hogy szörnyű sorscsapásokat kellett átélnie, s főleg az édesapja halála...

- Ó, asszonyom, ha elmesélném az életemet, megtudná, hogy az apám halála nem is tartozik a legnagyobb csapások közé.

- Hogyhogy? Maga egy apa elvesztését a kisebb szerencsétlenségek közé sorolja? - kérdezte a vendég hölgy szigorúan összehúzott szemöldökkel.

- Igen, asszonyom. És amikor ezt mondom, kegyeletteljes lánya vagyok az apámnak. Mert ő, amikor meghalt, megszabadult minden rossztól, ami ezen a földön gúzsba kötötte, és ami továbbra is gúzsba köti nyomorult családját. A fájdalomba, amit az elvesztése miatt érzek, bizonyára öröm is vegyül, ha arra gondolok, hogy apám meghalt, és a királyok leszármazottjának nem kell ezentúl oda süllyednie, hogy kenyérért kolduljon!

- Kolduljon!

- Ó, nem szégyellem, mivel a szerencsétlenségünket nem apám, s nem is én okoztam.

- És az édesanyja?

- Nos, az imént őszintén elmondtam, hogy hálát adok Istennek, amiért magához szólította az apámat. Most ugyanolyan őszintén megmondom, hogy panaszt teszek Istennél, amiért anyámat életben hagyta.

A két nő egymásra nézett, s megborzongott e különös szavak hallatán.

- Tapintatlan lennék, ha arra kérném, asszonyom, hogy részletesebben is elmesélje balsorsát? - kérdezte az idősebbik.

- Én lennék tapintatlan, ha a nyomorúságom történetével fárasztanám magukat.

- Beszéljen, asszonyom! - mondta parancsolóan az idősebbik, akire ekkor jelentőségteljesen rápillantott a társnője, hogy figyelmeztesse: jobban uralkodjék magán.

És joggal, mert de La Motte-nét is meglepte az ellentmondást nem tűrő hang, s most meghökkenve nézett a hölgyre.

- Ha lenne olyan kedves, és elmondaná a történetét... - mondta most már lágyabb hangsúllyal amaz, s a hideg miatt akaratlanul is összerázkódott, és topogni kezdett a nyirkos kövön jéggé dermedt lábával.

Ekkor a fiatalabb odacsúsztatta az ő karosszéke alatt levő kis szőnyeget, mire most a másik pillantott rá megrovóan.

- Tartsa csak meg a szőnyeget, nővér, maga érzékenyebb a hidegre.

- Bocsásson meg, asszonyom - mondta de La Motte grófné -, szívből fájlalom, hogy átfagy itt nálam, de a fa megint hat frankkal drágább lett, úgyhogy most már hetven frankba kerül egy öl. Nekem meg már egy hete elfogyott a fám.

- Azt mondta az imént, asszonyom, hogy szerencsétlenségére még él az édesanyja - vette fel ismét a beszélgetés fonalát az idősebbik látogató.

- Egy ilyen káromló kijelentést meg kell magyarázni, ugye? - mondta Jeanne. - Akkor hát megmagyarázom, mivel ez a kívánsága, asszonyom.

A hölgy, akihez a grófné a szavait intézte, bólintott.

- Már említettem, hogy apám rangon alul házasodott.

- Igen, a házvezetőnőjét vette el.

- Nos, Marie Jossel, az anyám, ahelyett, hogy örökre büszke és hálás lett volna a megtiszteltetésért, tönkretette az apámat, ami különben nem volt nehéz. Mohón, minden kívánságát teljesítette abból a kevésből, ami még a férjének maradt. Aztán amikor eladatta vele az utolsó darab földjét is, meggyőzte, hogy Párizsba kell jönnie, és vissza kell követelnie a jogait, amelyek a neve alapján megilletik. Apámat könnyű volt megszédíteni, s talán maga is bízott a király igazságérzetében. Feljött hát, miután pénzzé tette azt a keveset, ami még maradt neki.

Apámnak rajtam kívül volt egy fia és egy lánya. A fiú ugyanolyan szerencsétlen, mint én, s a hadsereg ranglétrájának legalján tengeti az életét. A lányt, az én szegény húgocskámat, közvetlenül apám párizsi útja előtt kitették egy parasztgazda, a keresztapja háza előtt.

Az utazás felemésztette az utolsó fillérünket is. Apám hiábavaló, eredménytelen kérelmekkel kilincselt. Nemsokára hazajött, nyomort hozott, nyomort talált. Amíg oda volt, anyám ellenem fordult, mert neki mindig kellett egy áldozat. Eleinte a szememre vetette, hogy sokat eszem. Lassan-lassan leszoktam az evésről, csak kenyeret ettem, vagy azt sem, csak ültem a szegényes asztalunknál; ám anyám mindig talált okot, amiért büntessen: a legkisebb hibáért - amin más anya esetleg csak mosolygott volna - az én anyám megvert. A szomszédok puszta jó szándékból elmondták apámnak, hogy távollétében milyen rosszul bánt velem. Apám igyekezett megvédeni az anyámmal szemben, de nem vette észre, hogy a védelme pillanatnyi ellenségemet örök mostohává változtatta. Sajnos, magam sem tudtam a saját érdekemben hasznos tanáccsal szolgálni, hiszen olyan fiatal voltam, még gyerek. Elszenvedtem az okozatot, s nem próbáltam kideríteni az okot. Csak szenvedtem.

Apám megbetegedett, először csak szobafogságra volt ítélve, aztán már az ágyat sem hagyhatta el. Kiküldtek az apám szobájából azzal az ürüggyel, hogy fárasztom őt, mert olyan izgő-mozgó vagyok. Amint kitettem a lábam a szobából, ismét anyám keze közé kerültem, mint régen. Megtanított nekem egy mondatot, de úgy, hogy közben ütött-vert; aztán, amikor tudtam azt a megalázó mondatot, melyet a lelkem, ösztönösen elutasított, amikor a szemem már vörös volt a könnyektől, letuszkolt a kapuhoz, s a kapuból kilökött az első jobb külsejű járókelőhöz azzal a paranccsal, hogy ha nem akarom, hogy agyonverjen, mondjam el azt a mondatot.

- Ó, ez iszonyatos, iszonyatos! - suttogta a fiatalabb hölgy.

- És mi volt az a mondat? - kérdezte az idősebb.

- Ez volt: Uram, szánja meg a szegény kis árvát, aki Valois Henrik egyenes ági leszármazottja.

- Szörnyű! - kiáltotta undorodva az idősebb látogató.

- És milyen hatása volt ennek a mondatnak a járókelőkre? - kérdezte a fiatalabb.

- Volt, aki megszánt - mondta Jeanne. - Volt, aki feldühödött, és megfenyegetett. És végül volt olyan irgalmas lelkű, aki figyelmeztetett, hogy ezekkel a szavakkal, amelyek esetleg illetéktelen fülekbe juthatnak, nagy veszélynek teszem ki magam. Én azonban csak egy veszélyt ismertem, azt, amely akkor fenyegetett, ha nem fogadtam szót anyámnak. Csak egy dologtól féltem: a veréstől.

- És mi történt?

- Istenem, mi történhetett volna, asszonyom! Az, amit anyám várt; egy kis pénzt hoztam a házhoz, és az apám néhány nappal elodázhatta az iszonyú jövőt: az ispotályt.

Az idősebbik nő arca összerándult, a fiatalabbiknak könny gyűlt a szemébe.

- Végül is fellázadtam ez ellen a megalázó mesterség ellen, bár valamelyest megkönnyítettem vele az apám életét. Egy szép nap nem futottam a járókelők után, nem üldöztem őket a szokásos mondatommal, hanem leültem egy útjelző kő tövébe, s ott maradtam, szinte önkívületben, majdnem egész nap. Este üres kézzel tértem haza. Anyám annyira megvert, hogy másnapra megbetegedtem.

Ezután apám, semmi megélhetési forrása nem lévén, kénytelen volt az Hôtel-Dieu-be menni, ahol aztán meg is halt.

- Ó, micsoda borzalmas történet! - suttogta a két hölgy.

- Amikor az apja meghalt, mit csinált? - kérdezte a fiatalabb.

- Isten megkönyörült rajtam. Egy hónappal szegény apám halála után az anyám elment a szeretőjével, egy katonával, minket meg, a bátyámat meg engem, otthagyott.

- Árván maradtak!

- Ó, asszonyom, mi csak addig voltunk árvák, amíg anyánk volt. Az emberek irgalmassága megmentett bennünket. De mivel visszataszító volt számunkra, hogy kolduljunk, csak a legszükségesebbet koldultuk össze. Isten azt parancsolja a teremtményeinek, hogy éljenek... Egy szép napon azután szerencsénkre, megláttam egy hintót, amely lassan döcögött felfelé a Saint-Marcel negyed dombján; négy lakáj állt hátul; szép, még fiatal asszony ült a hintóban; nyújtottam a kezem; ő kérdezősködni kezdett; a válaszom meg a nevem meghökkentette, aztán hitetlenkedni kezdett. Megadtam a címem, és hogy hol adnak felvilágosítást rólam. Másnap már tudta, hogy nem hazudtam; a pártfogásába vett bennünket, a bátyámat és engem, a bátyámat elhelyezte az egyik ezrednél, engem meg egy varróműhelyben. Mindketten megmenekültünk az éhségtől.

- Ez a hölgy Boulainvilliers-né volt, ha nem tévedek.

- Igen.

- Ha jól tudom, meghalt.

- Meg. És a halála engem visszataszított a mélységbe.

- De hiszen a férje él és gazdag.

- A férjének köszönhetem mindazt a nyomorúságot, ami serdülő lány koromban rám szakadt, mint ahogy az anyámnak, amit gyermekként kellett elviselnem. Megnőttem, talán meg is szépültem; ő ezt észrevette; meg akarta fizettetni a jótéteményeit: én nem voltam hajlandó. Ez idő tájt halt meg Boulainvilliers-né, és én, én, akit hozzáadott egy derék, becsületes katonához, de La Motte-hoz, most - mivel a férjem távol van - még elhagyatottabb lettem, mint apám halála után.

Ez hát az én történetem, asszonyom. Röviden mondtam el, mivel a szenvedés mindig fárasztó, nem szabad boldog embereket untatni vele, még ha azok jóságosak is, mint ahogy maguk annak látszanak, hölgyeim.

De La Motte-né történetét hosszú csend követte.

Az idősebb hölgy szólalt meg elsőnek:

- És a férje mit csinál?

- A férjem Bar-sur-Aube-ban van, a csendőrség kötelékében, s ő is jobb időkre vár.

- Nyújtott be kérelmet az udvarnál?

- Ó, hogyne!

- Az okiratokkal bizonyított Valois név nyilván rokonszenvet ébresztett.

- Nem tudom, asszonyom, milyen érzelmeket ébresztett a nevem, mivel egyetlen kérelmemre sem kaptam választ.

- De hát csak volt a minisztereknél, a királynál, a királynénál?

- Senkinél. Mindenütt eredménytelenül próbálkoztam - felelte de La Motte-né.

- De hát nem koldulhat!

- Nem, asszonyom, már leszoktam róla. De...

- De...

- De ugyanúgy éhen halhatok, mint az apám.

- Nincs gyereke?

- Nincs, asszonyom. És a férjem, ha elesik a király szolgálatában, legalább dicső véget ér a sok nyomor után.

- Ne haragudjon, hogy ismét visszatérek erre a kérdésre, de vannak hitelt érdemlő bizonyítékai a származásáról?

Jeanne felállt, kutatott az egyik fiókban, elővett néhány papírt, s odaadta a hölgynek.

Jeanne ki akarta használni a pillanatot, amikor a hölgy megvizsgálja a papírokat, odamegy a lámpához, és így láthatóvá válnak az arcvonásai, de ez a szándéka hamar lelepleződött, amint a lámpa belét feljebb csavarta.

A jótékonysági hölgy, mintha bántaná a szemét a fény, hátát fordított a lámpának, következésképpen de La Motte-nénak.

Így olvasta el figyelmesen az összes iratot.

- De hiszen ezek itt mind másolatok, asszonyom, egyetlen eredeti okiratot sem látok közöttük.

- Az eredeti példányok biztos helyen vannak - felelte Jeanne -, és akkor mutatnám be őket...

- Ha rendkívüli alkalom adódna, ugye? - kérdezte mosolyogva a hölgy.

- Ez igazán rendkívüli alkalom, hogy eljöttek hozzám: de a szóban forgó dokumentumok annyira értékesek számomra, hogy...

- Értem. Nem adhatja ki őket az első jöttmentnek.

- Ó, asszonyom! - kiáltotta a grófné, aki végre megpillantotta pártfogójának méltósággal teli vonásait. - Maga igazán nem az első jöttment.

És gyorsan kinyitott egy titkos fiókot, és elővette a régi, Valois-címerrel díszített irattárcában gondosan elzárt eredeti okiratokat.

A hölgy átvette a papírokat, majd miután hozzáértően és figyelmesen átvizsgálta őket, megszólalt:

- Igaza van, az iratok teljesen szabályszerűek; kérem, hogy okvetlenül juttassa el őket az illetékeseknek.

- És maga szerint, asszonyom, mit fogok elérni vele?

- Minden bizonnyal kegydíjat a maga számára és előléptetést de La Motte úr számára, ha az úriember érdemes rá.

- A férjem a becsületesség mintaképe, és soha semmi kifogás nem merült fel ellene a katonaságnál.

- Ez elég is, asszonyom - mondta a hölgy, és teljesen az arca elé húzta a csuklyáját.

De La Motte-né aggodalommal figyelte minden mozdulatát.

Látta, ahogy a zsebébe nyúl, és először azt a csipkés zsebkendőt húzza elő, amellyel idejövet eltakarta az arcát.

A zsebkendőt egyhüvelyknyi átmérőjű és három-négy hüvelyk hosszúságú kis tekercs követte.

A hölgy letette a tekercset a fiókos szekrénykére, és azt mondta:

- A Jótékonysági Hivatal felhatalmazása alapján átnyújtom ezt a kis segélyt addig is, amíg többet tehetünk magáért.

De La Motte-né a tekercsre pillantott.

„Háromfrankos tallérok - gondolta -; legalább ötven, de lehet, hogy száz darab. Százötven, sőt talán háromszáz frank pottyan az ölünkbe. Bár ami azt illeti, százhoz képest rövid, ötvenhez képest hosszú a tekercs.”

Míg ezen töprengett, a két hölgy kiment az első szobába, ahol Clotilde asszonyság szundikált egy széken egy gyertya mellett, melynek vörös, füstölgő bele faggyútócsában ázott.

A fanyar, émelyítő szagtól összeszorult a jótékonysági hölgy torka. Gyorsan a zsebébe nyúlt, és elővett egy üvegcsét.

Jeanne hangos szóval felébresztette Clotilde-ot. Az asszonyság felkapta a gyertyacsonkot, s úgy emelte a sötét lépcső felé, mint valami fáklyát, bár a két idegen élénken tiltakozott, mert megvilágította az arcukat, s majd megfojtotta őket a füsttel.

- Viszontlátásra, grófné! - kiáltották, és gyorsan a lépcsőházba menekültek.

- Hol köszönhetem meg a jóságukat, hölgyeim? - kérdezte Jeanne de Valois.

- Majd értesítjük - mondta az idősebb hölgy, s már sietett is lefelé a lépcsőn.

S lépteik zaja elveszett az alsóbb emeleteken.

Jeanne de Valois visszament a lakásba, s alig várta, hogy ellenőrizhesse, vajon helyesek voltak-e a megfigyelései a tekerccsel kapcsolatban. Ám ahogy átment az első szobán, belebotlott valamibe, ami az ajtó és a kövezet között szigetelésként használt szőnyegre gurult.

De La Motte grófné ösztönösen lehajolt, felvette a tárgyat, és a lámpához szaladt vele.

Kerek, lapos és meglehetősen egyszerű rovátkolt aranydoboz, benne néhány illatos csokoládépasztilla; ám bármilyen lapos volt is a doboz, látszott, hogy dupla fenekű, s a grófnénak jó idejébe került, amíg megtalálta a titkos rugót.

Végre aztán rábukkant és megnyomta.

Szigorú, erélyes, parancsoló vonású szép nő arcképe nézett vissza rá.

A németes hajviselet és egy csodálatos nyaklánc, amely mintha valamely rend aranylánca lenne, meghökkentően idegenné tette az arcot.

A doboz alján egy M és egy T betűből összeállított monogram tekergett babérkoszorúban.

De La Motte-né úgy gondolta - mivel a portré hasonlított jótevője arcára -, hogy az anyja vagy nagyanyja képe lehet, és ösztönösen a lépcső felé futott, hogy visszahívja a hölgyeket.

Ám odalent éppen akkor csapódott be a bejárati ajtó.

Az ablakhoz szaladt hát, hogy utánuk kiabáljon.

De ott, ahol a Saint-Claude utca a Saint-Louis utcába torkollik, csak egy kétkerekű hintót látott távolodni.

Immár kilátástalan volt, hogy visszahívhassa két pártfogóját, így még egyszer alaposan megnézte a dobozt, és megesküdött, hogy visszaviszi Versailles-ba; aztán felkapta a fiókos szekrényen hagyott tekercset.

- Igazam volt - mondta -, nyilván ötven tallér van benne.

És a földre dobta a tekercsről lefejtett papírt.

- Aranyak! Dupla Lajos-aranyak! - sikoltott fel a grófné. - Ötven dupla Lajos-arany! Kétezer-négyszáz frank!

És mohó öröm költözött a szemébe, míg Clotilde tátott szájjal, összekulcsolt kézzel csak bámulta a töméntelen aranyat, hiszen ehhez foghatót még soha nem látott.

- Száz Lajos-arany! - ismételgette de La Motte-né. - Akkor ezek a hölgyek ugyancsak gazdagok... Ó, meg fogom őket találni!...

4

A Bélus

Az utca végén eltűnőfélben levő kétkerekű valóban a két jótékonysági hölgyet vitte el éppen. Magas kerék, könnyű kocsiszekrény, magasra húzott kocsibőr, hátul kényelmes lábtartóval, a kocsikísérő lakáj számára - akkortájt általában ilyen kétkerekű hintókat készítettek.

A kétkerekűt csodaszép, rövid farkú, domború farú ír pej paripa húzta. A kocsis ugyanaz volt, aki a szánt is hajtotta, s akit a jótékony hölgy Webernek szólított.

Weber erősen tartotta a gyeplőt, amíg a hölgyek meg nem érkeztek; megpróbálta csillapítani a tüzes, türelmetlen állatot, mert az idegesen kapálta az est leszállta óta egyre keményedő havat.

Amikor a két hölgy felbukkant, Weber magyarázkodni kezdett:

- Asszonyom, én Scipiót renteltem ite, mert ő natyon szelíd, és könnyű hajtani, te Scipio teknap este eltévette magát és csak a Pélus maratta, a Pélus mek ety nehéz állat.

- Ó, Weber, hiszen tudja, hogy nekem mindegy - mondta az idősebbik hölgy -, erős a kezem, és gyakorlott hajtó vagyok.

- Tutom, hoty asszonyom natyon jól hajt, te asz utak iken rosszak. Hová mety, asszonyom?

- Versailles-ba.

- Akkor hát a körutakon?

- Nem, nem, Weber, most a körutakon nyilván csupa jég az úttest. A kis utcákon talán könnyebb lesz, mert a sok ezer járókelő fellazította a havat. Rajta, Weber, induljunk, szaporán!

Amíg a hölgyek fürgén felugrottak a kocsiba, Weber visszafogta a lovat; aztán ő maga is felpattant hátulra, és kurjantott, hogy felszállt.

Az idősebbik hölgy a társnőjéhez fordult:

- Nos, mi a véleménye a grófnőről, Andrée?

Közben megrántotta a gyeplőt, mire a paripa kiugrott, mint a villám, és bekanyarodott a Saint-Louis utcába.

Ebben a pillanatban nyitotta ki de La Motte-né az ablakot, hogy visszahívja a két hölgyet.

- Úgy gondolom, asszonyom - mondta Andrée -, hogy de La Motte-né szegény és nagyon boldogtalan.

- Jól nevelt, ugye?

- Kétségtelenül.

- Úgy látom, kissé ellenszenves magának, Andrée.

- Őszintén szólva van valami alattomos az ábrázatában.

- Ó, maga igazán gyanakvó természet, Andrée, és ahhoz, hogy valaki tessék magának, minden jó tulajdonságot egyesítenie kell. Én a gőgjével és alázatosságával mégis egyszerűnek találom ezt a kis grófnét.

- Szerencsés teremtés, hogy megnyerte a tetszését őfel...

- Utat! - kiáltotta a hölgy, és hirtelen félrerántotta a lovát, mert majdnem elgázolt egy hordárt a Saint-Antoine utca sarkán.

- Utat! - süvöltötte Weber sztentori hangon.

És a kocsi folytatta útját.

Csakhogy az az ember, aki megmenekült a kerekek alól, vad szitkozódásban tört ki, és sokan csatlakoztak hozzá.

Ám a Bélus néhány másodperc alatt messzire repítette úrnőjét: az ellenséges kórus még ott átkozódott a Sainte-Catherine utcában, a hintó pedig már a Baudoyer téren járt.

A téren kettéágazik az út. Az ügyes kocsihajtó befordult a csöppet sem előkelő Tixéranderie utcába, amely igen népes és keskeny utcácska.

Érthető hát, hogy hiába ismételgette a hölgy, hogy „Utat! Utat!”, hiába ordított Weber, a járókelők dühödt kiabálása zúgott körülöttük:

- Ó, a nyavalyás bricska! Le a bricskával!

A Bélus rendületlenül folytatta az útját, és kocsisa, bár a keze finom, mint egy gyermeké, gyorsan és főleg ügyesen hajtotta a hóléingoványokon meg a veszélyes gleccsereken át, melyek patakokat és tavakat alkottak az úttesten.

Szerencsére nem történt baleset; fénylő lámpás világította meg előttük az utat, bár ezt az óvintézkedést a rendőrség akkoriban még egyáltalán nem tette kötelezővé a kocsik számára.

Csodálatosképpen egyetlen kocsival sem ütköztek össze, egyetlen útjelző követ sem súroltak, egyetlen járókelőhöz sem értek hozzá, mégis folytatódott a fenyegetőzés, a zúgolódás.

A bricska gyorsan és szerencsésen röpült végig a Saint-Médéric utcán, a Saint-Martin utcán és az Aubry-le-Boucher utcán.

Azt hinné az ember, hogy a polgáribb negyedek közelében a főúri jármű iránti gyűlölet nem lesz olyan tajtékzó, de épp az ellenkezője történt; alighogy a Bélus bevágtatott a Ferronnerie utcába, Weber, aki ott hátul a leginkább hallotta a csőcselék ordítozását, észrevette, hogy a kocsi mögött csoportosulás támad, sőt többen mintha utána akarnának futni, hogy megállítsák.

Weber azonban nem akarta idegesíteni úrnőjét. Megfigyelte, mennyi hidegvérrel, milyen ügyesen siklik át az akadályok között, amelyek a párizsi kocsis rémei, kikerüli őket.

A Bélus szilárdan állt a lábán, s a gyeplőt tartó kéz olyan előrelátóan tudta kikerültetni vele a lejtőket és a talaj egyenetlenségeit, hogy egyetlenegyszer sem csúszott meg.

A kocsi körül a csőcselék zúgolódása ordítozásba csapott át: a gyeplőt tartó hölgy ezt észre is vette, és mivel az ellenséges hangulatot valami közönséges oknak tulajdonította (nehéz idők járják, rossz a közhangulat), úgy döntött, hogy megrövidíti a próbatétel idejét.

Csettintett a nyelvével, erre a hangra a Bélus megremegett, és lassú ügetésből vágtába csapott át.

Az utcai árusok menekültek, a járókelők az út szélére vetették magukat.

Egyfolytában harsogott az „Utat! Utat!”

A kocsi már majdnem a Királyi Palotánál járt, éppen elhagyta a Coq-Saint-Honoré utcát, amelynek az elején a legszebb hóobeliszk meredt büszkén az ég felé; az olvadás olyan tűhegyesre vékonyította a csúcsát, ahogy a gyerekek az árpacukor-nyalókát szokták.

Az obeliszket kissé kókadt szalagokból font bóbita koronázta; a szalagon egy felirat himbálózott, amelyet két oldalról egy-egy lámpás világított meg. A feliraton a negyed nyilvános írnokának nagy betűvel felrótt négysoros költeménye volt olvasható:

Királyné, tündököl szépséged, kellemed,

Foglalj helyet a jó királynak oldalán!

E romlandó szobor merő hó s jég csupán...

Szívünk hozzád nem ily hideg![2]

A Bélus itt került először igazán veszélyes helyzetbe. Az építmény, amelyet éppen akkor világítottak ki, sok kíváncsiskodót odavonzott, s a kíváncsiskodók tömbjén nem lehetett ügetésben áthatolni.

A Bélust tehát vissza kellett fogni.

A tömeg azonban messziről úgy látta, hogy a Bélus jön, mint a villám; hallották a mögötte felcsapó visítozást, és bár a ló az akadály láttán azon nyomban megállt, a kétkerekű a lehető legkedvezőtlenebb fogadtatásra lelt.

De még itt is szétvált előttük a tömeg.

Az obeliszket elhagyva újabb csődületbe botlottak.

A Királyi Palota kapui tárva-nyitva voltak, az udvaron hatalmas tüzek körül egész koldussereg melegedett. Az Orléans-i herceg lakájai cseréptálkákban levest osztogattak.

Ám azok, akik ettek és melegedtek, még mindig kevesebben voltak, mint azok, akik nézték őket, ahogy esznek és melegednek. Párizsban ez már csak így szokás: minden látványosságnak akad nézőközönsége.

Tehát a kétkerekű, miután sikeresen vette az első akadályt, kénytelen volt megállni a másodiknál, mint a hajó a szirtzátonyok között.

Ebben a pillanatban az ordítozás, amely eddig csak mint bizonytalan, zavaros lárma kavargott körülöttük, teljesen világosan eljutott a két nő fülébe:

- Le a bricskával! Le a gázolókkal!

- Ez nekünk szól? - kérdezte a gyeplőt tartó hölgy.

- Félek, hogy igen, asszonyom - válaszolt Andrée.

- Hát elgázoltunk valakit?

- Dehogy!

- Le a bricskával! Le a gázolókkal! - bömbölte tajtékozva a tömeg.

Kitört a vihar: a lovat a kantárjánál fogva elkapták, és Bélus, akinek nemigen volt ínyére, hogy ilyen durva kezek érjenek hozzák, vadul toporzékolt, és kiverte a tajték.

- A rendbiztoshoz! A rendbiztoshoz! - sikoltotta egy hang.

A két nő döbbenten nézett egymásra.

Rögtön utána ezer hang ismételte:

- A rendbiztoshoz! A rendbiztoshoz!

Ezalatt kíváncsi fejek tolakodtak a kocsiernyő alá.

A tömeg kommentálta az eseményeket.

- Ni csak, ezek nők! - mondta egy hang.

- Azok bizony, méghozzá főurak babái.

- Operacsillagok, akik azt hiszik, hogy a szegény embert agyontaposhatják, mert nekik havi tízezer frankjuk van a kórházi költségekre.

Ezt a sértő megjegyzést dühödt éljenzés fogadta.

A két nő megijedt, de míg az egyik reszketve, sápadtan bújt a kocsi belsejébe, a másik határozott mozdulattal kidugta a fejét, és összehúzott szemöldökkel, összeszorított ajakkal nézett a tömegre.

- Jaj, asszonyom - kiáltotta a társnője, s húzta befelé -, mit tesz, az istenért?

- A rendbiztoshoz! A rendbiztoshoz! - kiabálták a leginkább acsarkodók. - És mondják meg, kicsodák!

- Jaj, asszonyom, elvesztünk - suttogta a fiatalabbik.

- Nyugalom, Andrée, nyugalom! - felelte a másik.

- De meglátják, talán fel is ismerik!

- Nézzen csak hátra a kisablakon, vajon Weber ott van-e még.

- Le akar szállni, de megrohanják... védekezik. Na, itt is van.

- Weber! Weber! Segítsen le bennünket - mondta a hölgy németül.

A lakáj engedelmeskedett, két váll-lökéssel odébb taszította az ostromlókat, s így sikerült kinyitnia a kocsiköpenyt.

A két nő könnyedén a földre ugrott.

Ezalatt a tömeg a lovon meg a kocsin kezdte kitölteni a dühét, ez utóbbinak éppen a szekrényét próbálták összetörni.

- Mi ez, mit akarnak? - mondta németül az idősebbik nő. - Maga érti ezt, Weber?

- Nem én, asszonyom - felelte a cseléd, aki a német nyelvben sokkal otthonosabb volt, mint a franciában. Eközben tovább osztogatta a rúgásokat, hogy az úrnőjétől távol tartsa a csőcseléket.

- Hiszen ezek nem is emberek, hanem vadállatok! - folytatta németül a hölgy. - Mivel vádolnak?

Egy udvarias hang, amely szöges ellentétben volt a két nőre záporozó fenyegetések és káromkodások durvaságával, hibátlan németséggel válaszolt a kérdésre:

- Azzal vádolják, asszonyom, hogy megszegte azt a rendőrségi parancsot, amely ma reggel jelent meg Párizsban, és amely kimondja, hogy tavaszig tilos könnyű kocsival közlekedni a városban. Ezek akkor is nagyon veszélyesek, ha jó az út. Ám amikor fagy, és nem lehet a kerekek elől elmenekülni, halálos veszélyt jelentenek a gyalogosokra.

A hölgy hátrafordult, hogy lássa, honnét jön ez az udvarias hang a fenyegető hangzavar közepette.

Fiatal katonatisztet pillantott meg, akinek nyilván ugyanúgy meg kellett küzdenie azért, hogy közelebb kerüljön, mint Webernek azért, hogy a helyén maradjon.

A hölgynek megtetszett a fiatalember kellemes, finom arca, magas termete, katonás fellépése, és gyorsan válaszolt neki, ugyancsak németül:

- Hűha! Fogalmam sem volt erről a rendelkezésről, fogalmam sem volt róla.

- Maga külföldi, asszonyom? - kérdezte a fiatal tiszt.

- Igen, uram. De mondja már, mit tegyünk, hogy össze ne törjék a kocsimat?

- Hagyja, asszonyom, hadd törjék össze, és tűnjenek el innét. A párizsi nép dühös a hivalkodó gazdagokra, és a ma reggeli rendelet értelmében a rendbiztoshoz fogják vinni magukat.

- Ó, azt már nem! - kiáltotta a fiatalabb hölgy -, azt már nem!

- Akkor hát - mondta nevetve a tiszt - használják ki a lehetőséget; utat vágok maguknak a tömegben, és tűnjenek el!

Ez utóbbi szavakat a tiszt meglehetősen könnyed hangon ejtette ki; nyilván hallotta a nép megjegyzéseit a főúri babákról.

Ám a pillanat nem volt megfelelő, hogy a két hölgy visszautasítsa ezt a hangot.

- Adja a karját, uram, és kísérjen bennünket egy bérkocsihoz - mondta az idősebbik hölgy parancsoló hangon.

- Éppen abban mesterkedem, hogy megugrassam a lovát. A zűrzavarban aztán maguk elmenekülhetnének - mondta a fiatalember, akinek minden vágya az volt, hogy lerázza magáról egy kétes kimenetelű pártfogás felelősségét. - A nép már unni kezdi, hogy olyan nyelven beszélünk, amit nem ért.

- Weber! - kiáltotta hangosan a hölgy. - Ugrasd meg a Bélust, hogy a tömeg megrémüljön és széthúzódjon!

- És aztán, asszonyom...

- És aztán maradj itt, amíg el nem megyünk.

- És ha összetörik a kocsit?

- Hadd törjék, mit törődsz vele; én csak azt kérem, hogy ha lehet, mentsd meg a Bélust és főleg magadat.

- Rendben van, asszonyom - felelte Weber.

És már meg is csippentette az ideges ír lovat, az kirúgott, s halomba döntötte a legszenvedélyesebb kocsirongálókat, akik már a gyeplőbe meg a kocsirúdba kapaszkodtak.

Nagy volt az iszonyodás meg a zűrzavar.

- A karját, uram - mondta ekkor a hölgy a tisztnek -, jöjjön, kicsim - tette hozzá Andrée-hez fordulva.

- Nocsak, nocsak, micsoda bátor nőszemély! - suttogta alig hallhatóan a tiszt, s igazi csodálattal nyújtotta a karját a hölgynek.

Néhány perc alatt a legközelebbi térre vezette a két nőt, ahol utasra várva ácsorogtak a fiákerek; a kocsisok az ülésen aludtak, lovaik pedig félig lehunyt szemmel, lógó fejjel várták a sovány esti abrakot.

5

Út Versailles-ba

A két hölgy kívül került a tömeg hatókörén, de változatlanul tartani lehetett tőle, hogy valamelyik kíváncsiskodó esetleg felismeri őket, s megismétli az előbbi jelenetet, ez alkalommal megnehezítve a szökést.

A fiatal katonatiszt tisztában volt ezzel az eshetőséggel, ami abbeli buzgalmából is kiderült, hogy felrázza a jéggé dermedt, bóbiskoló kocsist.

Olyan borzalmasan hideg volt, hogy ellentétben azzal a szokással, hogy a kocsisok az utasokat egymás orra elől elkapkodják, most egyetlen, óránként huszonnégy souért hajtó fiákeres sem moccant, még az sem, akihez szóltak.

A tiszt elkapta a kocsis ócska köpenyének a gallérját, és olyan keményen megrázta, hogy sikerült kirángatnia a tompultságából.

- Hé! Hé! - bömbölte a fiatalember a kocsis fülébe, amikor látta, hogy az végre életjelt ad.

- Jól van, uram, jól van - mondta a kocsis még félálomban, s közben úgy imbolygott az ülésen, mint egy részeg.

- Hová mennek, hölgyeim? - kérdezte a tiszt megint csak németül.

- Versailles-ba - felelte az idősebbik.

- Versailles-ba! - horkant fel a kocsis. - Azt mondta, Versaillesba?

- Oda hát.

- Á, persze, Versailles-ba! Négy és fél mérföld ilyen jeges úton! Csak az hiányzik.

- Megfizetjük - mondta az idősebbik német nő.

- Megfizetjük - ismételte franciául a tiszt.

- És mennyit fizetnek?- kérdezte bizalmatlanul a kocsis, s feléjük hajolt a magas ülésről. - Mert látja, tiszt uram, az még nem minden, hogy az ember elmegy Versailles-ba: onnét vissza is kell jönni.

- Egy arany elég lesz? - kérdezte a fiatalabbik hölgy a tiszttől megint csak németül.

- Egy aranyat ígérnek - ismételte a fiatalember.

- Egy arany? Na jó - dörmögte a kocsis -, merthogy még a lovaim lába is kitörhet.

- Te kópé, hiszen a Muette kastélyig csak három frank jár neked, az meg fele úton van. Számold ki: ha az oda-vissza utat fizetjük, tizenkét frank illet meg, és te tizenkettő helyett huszonnégyet kapsz.

- Ó, ne alkudozzék már - mondta az idősebb hölgy -; kettő, három vagy húsz frank, nem érdekel, csak induljon most rögtön, és meg se álljon.

- Egy arany elég, asszonyom - mondta a tiszt, majd ismét a kocsishoz fordult: - Na, lefelé, te csirkefogó, nyisd ki az ajtót.

- Azt akarom, hogy előbb fizessenek - mondta a kocsis.

- Akarod?!

- Jogom van hozzá.

A tiszt előrelódult.

- Fizessünk előre, fizessünk! - mondta az idősebbik német nő, és sietve a zsebébe túrt.

- Uramisten! - mondta súgva a társnőjének. - Nincs nálam a pénztárcám. Magánál van pénz, Andrée?

A fiatal nő ugyanolyan szorongással kutatta át a zsebeit, mint a másik.

- Nálam... nálam sincs.

- Kutassa át minden zsebét!

- Felesleges! - kiáltotta bosszúsan, mert látta, hogy a tiszt az egész jelenet során őket nézi, és a kocsis csúfondáros képpel már önelégült vigyorra tatja a száját, amiért ilyen bölcsen előrelátó volt.

A két hölgy hiába kutatott-keresett, egyik sem talált egyetlen fillért sem.

A tiszt látta, mint vesztik el a türelmüket, pirulnak és sápadoznak; a helyzet egyre kínosabb lett.

A hölgyek már éppen úgy döntöttek, hogy egy láncot vagy valami más ékszert adnak zálogul, amikor a tiszt, hogy megkímélje őket a további kellemetlenségektől, kivett egy aranyat a pénztárcájából, és a kocsisnak adta.

Az elvette a pénzt, megvizsgálta, méricskélte, ezalatt az egyik hölgy köszönetet mondott a tisztnek; aztán a kocsis kinyitotta a fiáker ajtaját, és a két hölgy beszállt.

- Most pedig, te csirkefogó - mondta a fiatalember a kocsisnak -, vidd ezeket a hölgyeket, méghozzá sebesen és főleg tisztességesen, hallod-e!

- Ó, ezt igazán nem kell külön a lelkemre kötni, tiszt uram.

Ez alatt a rövid párbeszéd alatt a hölgyek tanakodni kezdtek. Iszonyodva látták, hogy a kísérőjük, a pártfogójuk hamarosan magukra hagyja őket.

- Asszonyom - mondta egész halkan a fiatalabb a társnőjének -, ne hagyjuk, hogy elmenjen.

- De hát miért? Megkérdezzük, hogy hívják és hol lakik; holnap visszaküldjük neki az aranyat, maga pedig ír neki egypár köszönő szót.

- Nem, asszonyom, nem, könyörgök, jöjjön velünk ő is! Ha a kocsis gazember, ha kitalál valamit útközben... Ilyen időben, amikor az utak is rosszak, kihez fordulhatnánk segítségért?

- Á, hiszen tudjuk a számát.

- Persze, asszonyom, nem is tagadom, hogy később csúnyán megtáncoltathatja, de Uramisten, mit fognak szólni, ha nem érünk vissza ma éjjel Versailles-ba?

Az idősebbik hölgy elgondolkodott.

- Ez igaz - mondta.

Közben a tiszt már meg is hajolt, hogy elbúcsúzzék.

- Uram, uram - mondta németül Andrée -, csak még egy szóra, csak egy szóra, kérem!

- Parancsára, asszonyom - felelte a tiszt kelletlenül, de változatlanul a legtökéletesebb udvariassággal az arcán, a hangjában, sőt még a hanglejtésében is.

- Uram - mondta Andrée -, nagyon kérem, tegyen meg még egy szívességet ráadásként.

- Tessék.

- Nos, bevalljuk, hogy félünk ettől a kocsistól, aki rögtön az elején olyan kelletlenül viselkedett.

- Felesleges megijedniök - mondta a férfi -, tudom a számát: Z-107. Ha valami kellemetlenséget okozna maguknak, csak forduljanak hozzám.

- Magához? - csúszott ki Andrée száján franciául. - Hogy a csodába forduljunk magához, ha még a nevét sem tudjuk?

A fiatalember hátrahőkölt.

- Maga beszél franciául - ámuldozott -, és engem már egy fél órája arra ítél, hogy németül dadogjak! Ó, asszonyom, ez nem volt szép magától.

- Bocsásson meg, uram - mondta most a másik hölgy is franciául, hősiesen a társnője segítségére sietve, aki hirtelen nem tudott mit válaszolni. - Láthatja, uram, hogy bár nem vagyunk éppen külföldiek, de Párizsban, és főleg egy fiákerben, egészen elveszettnek érezzük magunkat. Maga nagyvilági férfi, megértheti hát, hogy rendkívül kellemetlen helyzetben vagyunk. Ha csak félig kötelez le bennünket, az olyan, mintha egyáltalán le sem kötelezne. Ha nem lenne olyan megértő, mint amilyen eddig volt, az felérne az udvariatlansággal. Mi helyesen ítéljük meg magát; kérjük hát, minket se ítéljen meg tévesen; és ha szolgálatot tehet nekünk, akkor tegye meg gondolkodás nélkül, ha viszont nem, akkor köszönetet mondunk magának, és más támasz után nézünk.

- Asszonyom - mondta erre a tiszt, akit lenyűgözött az ismeretlen nő nemes, elbájoló hangja -, rendelkezzék velem!

- Akkor hát legyen szíves beszállni velünk.

- A fiákerbe?

- És kísérjen el bennünket.

- Versailles-ba?

- Oda, uram.

A tiszt ellenvetés nélkül beszállt a fiákerbe, leült az elülső ülésre, és kikiáltott a kocsisnak:

- Csapj a lovak közé!

Miután becsukták az ajtókat, s igazságosan elosztották a köpenyeket és szőrméket, a fiáker végigment a Saint-Thomas-du-Louvre utcán, át a Carrousel téren, majd a rakparton folytatta útját.

A tiszt behúzódott az egyik sarokba, szemben az idősebbik nővel, és gondosan eligazgatta a térdén a redingotját.

Odabent mélységes csend honolt.

A kocsis - akár mert meg akarta tartani az üzlet feltételeit, akár mert a katonatiszt jelenléte tiszteletteljes félelmet ébresztvén benne, becsületes munkára serkentette - sovány pejkóit egyenletes ütemben futtatta a rakpart meg a Conférence út síkos kövein.

A három utas lélegzete lassan bemelegítette a fiákért. Finom illat dúsította a levegőt és gerjesztett a fiatalemberben olyan gondolatokat, amelyek útitársnőit percről percre kedvezőbb színben tüntették fel előtte.

„Nyilván elhúzódott a találkájuk - gondolta -, és most kicsit rémülten, kicsit szégyenkezve igyekeznek vissza Versailles-ba... De ha ezek a hölgyek - folytatta a gondolatmenetet - valamelyest is előkelő asszonyok, hogyan utazhatnak kétkerekű bricskán, és főleg hogyan hajthatják a kocsijukat ők maguk?

Ó, erre megvan a válasz.

A bricska túl kicsi hármójuknak, és ők nyilván nem ültetik maguk mellé a lakájt.

De, hogy egyiknél sem volt pénz! ez kínos, ezen érdemes elgondolkodni.

Nyilván a lakájnál volt a pénztárca. A bricska, amely most bizonyosan romokban hever, elegáns darab volt, és a ló... ha valamelyest is értek a lovakhoz, hát az legalább százötven aranyat ér.

Csak gazdag nők tudnak így, siránkozás nélkül sorsára hagyni egy ilyen kocsit és egy ilyen lovat. Az pedig, hogy nincs pénzük, az égvilágon semmit sem jelent.

Igen, de micsoda rögeszme ez, hogy idegen nyelven beszélnek, holott franciák?

Ez talán éppen azt bizonyítja, hogy jó nevelést kaptak. Nemigen fordul elő, hogy egy kalandornő úgy beszéljen németül, mint egy született német és franciául, mint egy párizsi.

Egyébként ezekben a nőkben van valami velük született finomság.

A fiatalabbik könyörgése egészen megható volt. Az idősebbik kérése nemesen parancsoló...

Meg aztán - folytatta gondolatmenetét a fiatalember, miközben a kardját úgy helyezte el a fiákerben, hogy ne zavarja a szomszédnőit - mióta veszedelmes egy katonának két órát egy fiákerben tölteni két szép asszonnyal?

Szép és tapintatos nők - tette hozzá -, mert nem beszélnek, várják, hogy én kezdjem a társalgást.”

A két nő nyilván szintén a tisztre gondolt, mint ahogy a tiszt őrájuk; ugyanis abban a pillanatban, hogy a férfi befejezte ezt a gondolatsort, az egyik hölgy angolul megszólította a társnőjét:

- Kedves barátném, olyan lassan cammog ez a kocsis, hogy soha nem érünk Versailles-ba. Fogadni merek, hogy a mi szegény útitársunk holtra unja magát.

- Nem mondhatnám, hogy nagyon szórakoztatók vagyunk - felelte mosolyogva a fiatalabbik.

- Maga szerint is tökéletes úriember, ugye?

- Az, asszonyom.

- Észrevette, hogy tengerész-egyenruhát visel?

- Nemigen ismerem az egyenruhákat.

- Akkor most tudja meg, hogy tengerésztiszti egyenruhát visel, és minden tengerésztiszt jó házból való fiatalember; különben jól illik az egyenruha neki, és igazán szép lovag, nemde?

A fiatalabbik már éppen válaszolni akart, mégpedig valószínűleg beleegyezően, amikor a tiszt egy mozdulattal belefojtotta a szót.

- Bocsánat, hölgyeim - mondta kitűnő angolsággal -, azt hiszem, jobb, ha megmondom, hogy elég jól beszélek és értek angolul, de nem tudok spanyolul, és ha maguk tudnak spanyolul, és van kedvük úgy beszélni, biztosak lehetnek benne, hogy nem értem a szavukat.

- Igazán nem akartunk rosszat mondani magáról, uram - válaszolta nevetve a hölgy -, ezt maga is észrevehette. Így hát nem is kellemetlen a dolog, de ha ezentúl mondanivalónk van egymásnak, csakis franciául fogunk beszélni.

- Köszönöm, asszonyom, ám ha a jelenlétem feszélyezné magukat...

- Hogy gondolja, uram? Hiszen mi kértük, hogy jöjjön velünk.

- Sőt, követeltük - szólt bele a fiatalabbik hölgy.

- Ne hozzon zavarba, asszonyom, és bocsássa meg, ha egy pillanatig képtelen voltam dönteni, de ismeri Párizst, ugye? Párizs tele van csapdával, kellemetlenséggel és csalódással.

- Így hát minket... minek tartott? Mondja csak meg őszintén.

- Az úr csapdának tartott minket, erről van szó.

- Ó, hölgyeim - mondta a fiatalember szégyenkezve -, esküszöm, hogy semmi ilyesmi nem jutott eszembe.

- Bocsánat, de mi ez? A fiáker megállt.

- Mi történt?

- Megnézem, hölgyeim.

- Azt hiszem, felborulunk; vigyázzon, uram!

És a fiatalabbik keze hirtelen előrelendült, és a fiatalember vállán állt meg.

A kéz szorításától a férfi megborzongott.

Magától értetődő mozdulattal odakapott, hogy megfogja, de akkorra Andrée, aki az imént első ijedtségében cselekedett, már a fiáker mélyén lapult.

A tiszt, mivel már semmi sem tartotta vissza, kiszállt, és ott találta a kocsist, aki éppen nagy igyekezettel próbálta kiszabadítani a kocsirúd meg az istrángok közé keveredett lovát.

Valamivel a Sévres híd előtt jártak.

A tiszt segített a kocsisnak, s így a szegény pára hamarosan a saját lábán állt.

A fiatalember visszaszállt a fiákerbe.

A kocsis meg, miután elégedetten nyugtázta, hogy ilyen szeretetreméltó utasai vannak, vígan csattogtatta az ostorát, nyilván azon kettős célból, hogy felrázza a pejkóit, magamagát meg felmelegítse egy kicsit.

Odabent viszont a nyitott ajtón beáramló hideg mintha jéggé dermesztette volna a már születő bizalmas hangulatot, amely a fiatalembert, számára érthetetlen okból, kezdte egészen elhajolni.

A két nő csupán annyit kérdezett, hogy mi volt odakint, ő meg elmesélte, mi történt.

És ezzel vége is volt, ismét rájuk telepedett a csend.

A tisztet annyira felajzotta az imént annak a langyos, rebbenő kéznek az érintése, hogy most szerette volna, ha a lábuk is összeérne. De bárhogy ügyeskedett, nem érte el a célját, szomorúan kellett tapasztalnia, hogy a hölgy lába menekül előle.

Egyszer meg éppen az idősebbik lábát súrolta, és az vérfagyasztó nyugalommal így szólt:

- Ugye, borzalmasan útban vagyok, uram... bocsánat!

A fiatalember fülig pirult, s közben hálát adott az Istennek, hogy elég sötét van, így nem láthatják a pirulását.

Ezzel aztán befejeződött mind a társalgás, mind az ő kísérletezése.

Ismét néma, mozdulatlan és tisztelettudó lett, mintha templomban volna, lélegezni is alig mert, és kicsire összehúzta magát, mint egy gyerek.

Ám lassan-lassan, akarata ellenére különös érzés kerítette hatalmába.

Érintés nélkül érezte, látás nélkül látta a két bájos asszonyt; lassacskán, ahogy megszokta, hogy egy levegőt szív velük, úgy érezte, hogy létük egy részecskéje beleolvad az ő létébe. Az előbb még a világ minden kincsét odaadta volna, hogy ismét beszédbe elegyedjenek, most meg már nem mert beszélgetni, mert félt a közhelyektől, ő, aki az induláskor még arra sem volt hajlandó, hogy a világ egyik legegyszerűbb szavát kimondja. Félt, hogy mulyának vagy éppen szemtelennek találják ezek a nők, akiknek - egy órával ezelőtt még így gondolta: - nagy megtiszteltetés, ha odadob egy aranyat és egy udvarias gesztust alamizsnaként.

Egyszóval, mivel az életben minden rokonszenv a megfelelő pillanatban egymással kapcsolatba lépő fluidumokkal magyarázható, a fiatalembert a három test illatából és ifjú melegéből képződő delejes erő tartotta hatalmában, ez ajzotta fel a gondolatait, s tágította nagyra a szívét.

Így születnek, élnek és szűnnek meg néha pár pillanat alatt a legigazibb, legédesebb, legforróbb szenvedélyek. Tiszavirág-életük elbűvöli az embert, s mert visszafojtjuk, nagy erő feszül bennük.

A tiszt egyetlen szót sem szólt. A hölgyek halkan suttogtak.

A férfi azonban, mivel a fülét végig nyitva tartotta, el-elkapott néhány szót, melyeket aztán a képzelete igyekezett kiegészíteni.

Ezt hallotta:

- Késő éjszaka... a kapuk... az ürügy, amivel eljöttünk...

A fiáker ismét megállt.

Háromórányi kitartó erőfeszítés után a derék kocsisnak sikerült felmelegítenie a karját, azaz úgy hajszolta a lovakat, hogy azok verejtékben úszva odaértek Versailles-ba. A város hosszú, sötét, kihalt fasorai, melyeken csak néhány zúzmarától fehér lámpás vörös fénye derengett, olyanok voltak, mint hórihorgas, fekete ruhás szellemek körmenete.

A fiatalember tudta, hogy megérkeztek. Milyen varázslat folytán tetszett olyan rövidnek az idő?

A kocsis az elülső ablakhoz hajolt:

- Versailles-ban vagyunk, jó uram.

- Hol álljunk meg, hölgyeim? - kérdezte a tiszt.

- A Fegyverek terén.

- A Fegyverek terére! - kiáltotta a fiatalember a kocsisnak.

- A Fegyverek terére?

- Oda, ha mondom.

- És lesz egy kis borravaló? - kérdezte vigyorogva a pénzéhes kocsis.

- Majd meglátjuk.

A kocsis újra a lovak közé csapott.

„Mégiscsak meg kell szólalnom - gondolta magában a tiszt. - Először pimasznak hittek, most meg hülyének fognak hinni.”

- Hát itthon vannak, hölgyeim - mondta még most is habozva.

- Hála a maga nagylelkű segítségének.

- Mennyi fáradságot okoztunk magának! - mondta a fiatalabbik.

- Ó, már el is felejtettem, asszonyom.

- Mi viszont nem fogjuk elfelejteni. Legyen szíves megmondani a nevét, kérem.

- A nevemet? Ó!

- Már másodszor kérdezzük, vigyázzon!

- És remélem, nem akar megajándékozni bennünket egy arannyal!

- Hát jó - mondta a tiszt egy kissé sértődötten -, Charny gróf vagyok, s amint asszonyom megfigyelte, a királyi tengerészet tisztje.

- Charny! - ismételte az idősebbik hölgy olyan hangon, mintha ezt mondta volna: „Rendben van, nem fogom elfelejteni.”

- Georges, Georges de Charny - tette hozzá a tiszt.

- Georges... - suttogta a fiatalabbik hölgy.

- És hol lakik?

- Az Hôtel des Princes-ben, a Richelieu utcában.

A fiáker megállt.

Az idősebbik hölgy a bal keze felől maga nyitotta ki a kocsi ajtaját, s ügyesen a földre ugrott, majd a kezét nyújtotta a társnőjének.

- De legalább fogadják el, hölgyeim, a karomat! - kiáltotta a fiatalember utánuk igyekezve. - Nem értek még haza, hiszen a Fegyverek terén senki sem lakik.

- Maradjon! - mondta egyszerre a két nő.

- Hogyhogy maradjak?

- Úgy, hogy maradjon a fiákerben!

- Na de hölgyeim, éjszaka, ilyen időben nem mehetnek egyedül!

- Ejnye! az előbb majdnem visszautasította a segítséget, most meg mindenáron többet akar segíteni, mint amennyire szükségünk van - nevetett az idősebbik.

- De mégis!

- Nincs mégis. Legyen az utolsó pillanatig gáláns, megértő lovag. Köszönöm, Charny úr, szívből köszönöm, és mivel maga gáláns és megértő lovag, még csak azt sem kérjük, hogy a szavát adja.

- Mire adnám a szavamat?

- Hogy becsukja az ajtót, és azt mondja a kocsisnak, hogy térjen vissza Párizsba. Ugye, megteszi, s még csak felénk sem pillant.

- Igazuk van, hölgyeim, felesleges lenne a szavamat adnom. Hé, kocsis! Forduljunk vissza, barátom.

És a fiatalember egy újabb aranyat csúsztatott a kocsis lapáttenyerébe.

A derék auvergne-i megreszketett az örömtől.

- Azt a fikomját - mondta -, legfeljebb beledöglenek a lovak!

- Meg vannak fizetve - morogta a tiszt.

A fiáker elindult, s kerekeinek robaja elnyomta a fiatalember kéjes sóhaját; a szibarita lefeküdt a két szép ismeretlen melegét őrző párnákra.

A hölgyek pedig ott álltak a téren, s csak akkor indultak el a palota felé, amikor a fiáker eltűnt.

6

A parancs

A Szent Lajos-templom órája háromnegyedet ütött, s az erős széllökések a két nő fülébe sodorták a hangot.

- Édes istenem! Már háromnegyed tizenkettő! - kiáltották.

- Minden kapu zárva - tette hozzá a fiatalabbik.

- Ó, ez igazán nem izgat, drága Andrée-m, mert akkor sem a díszbejáraton mennénk be, ha nyitva volna. Kerüljünk a medencék felé!

A palota jobb szárnya felé igyekeztek, mert itt egy kis kapu nyílik a kertek felé.

- A kiskapu zárva van, Andrée - mondta nyugtalanul az idősebbik nő.

- Zörögjünk be, asszonyom.

- Nem, bekiabálunk. Laurent-nak várnia kell, hiszen megmondtam neki, hogy esetleg későn érek haza.

- Akkor hát szólok neki.

Andrée a kapuhoz ment.

- Ki az? - kérdezte egy hang belülről, meg sem várva, hogy szólítsák.

- Jaj, ez nem a Laurent hangja - mondta rémülten a fiatal nő.

- Nem bizony.

Most a másik asszony is odament.

- Laurent! - suttogta a kapun át.

Semmi válasz.

- Laurent! - ismételte a hölgy, és kopogott.

- Itt nincs Laurent - felelte durván a hang.

- Akkor is nyissa ki, akár Laurent, akár nem - makacskodott Andrée.

- Nem nyitom ki.

- Maga nyilván nem tudja, barátom, hogy Laurent mindig kinyitja nekünk a kaput.

- Fütyülök Laurent-ra. Én parancsot kaptam.

- De hát ki maga?

- Hogy én?

- Maga.

- És maguk? - kérdezte a hang.

A kérdés kissé durva volt, de nem lehetett alkudozni, válaszolni kellett.

- Mi őfelsége udvarhölgyei vagyunk. A palotában lakunk, és haza szeretnénk menni.

- Nos, hölgyeim, én pedig az első Salischamade század svájci gárdistája vagyok, és éppen az ellenkezőjét fogom tenni, mint Laurent: kint hagyom magukat.

- Ó! - suttogta a két nő, s dühükben egymás kezét szorongatták.

Aztán egyikük erőt vett magán:

- Barátom - mondta -, megértem, hogy mint jó katona, teljesíteni akarja a parancsot, és én nem akarom, hogy megszegje. Csak arra a szívességre kérném, hogy szóljon Laurent-nak, aki nyilván itt van a közelben.

- Nem hagyhatom el az őrhelyemet.

- Küldjön érte valakit.

- Egymagam vagyok.

- Könyörgök!

- Teringettét, asszonyom, hát aludjanak a városban! Micsoda dolog ez! Hej, ha az én orrom előtt zárnák be a kaszárnya kapuját, bizony isten, találnék magamnak szállást!

- Idefigyeljen, gárdista uram - mondta határozott hangon az idősebb hölgy. - Húsz aranyat kap, ha kinyitja.

- És tíz esztendőre vasra vernek, köszönöm! Évi negyvennyolc frank nem valami sok.

- Előléptettetem magát őrmesternek.

- Igen, és akitől a parancsot kaptam, agyonlövet, köszönöm!

- De hát ki adta a parancsot?

- A király.

- A király! - ismételte holtra váltan a két nő. - El vagyunk veszve...

A fiatalabbik majdnem eszét vesztette ijedtében.

- Lássuk csak, lássuk csak, nincs itt más kapu? - kérdezte az idősebbik.

- Ó, asszonyom, ha ezt bezárták, akkor bezárták a többit is.

- És vajon hol lehet Laurent, hiszen mindig ennél a kapunál szokott őrt állni?

- Ezt valaki jól kieszelte.

- Igazad van, Andrée. Szörnyű tréfát űz velünk a király - mondta fenyegető megvetéssel a hölgy.

Az öblös kapualj afféle váróhelyiségként szolgált, kétoldalt egy-egy kőpad volt benne.

A két nő most kétségbeesve leroskadt az egyik padra.

A kapu alatt fénycsíkot lehetett látni. Hallatszott, ahogy a svájci le-fel járkál a kapu mögött, s hol felemeli, hol meg leteszi a puskáját.

Bent, a vékony tölgyfa akadály mögött ott a menekvés; kívül a szégyen és a botrány.

- Ó, jaj, mi lesz holnap, ha megtudják! - suttogta az idősebbik hölgy.

- Hát majd megmondja az igazat, asszonyom.

- De elhiszik-e?

- Bizonyítékai vannak, asszonyom. A katona nem fog egész éjjel itt virrasztani - mondta a lelkierejét egyre jobban összeszedő fiatal nő az idősebbiknek, aki viszont egyre jobban elcsüggedt. - Egy órakor leváltják, és talán az utóda megértőbb lesz. Várjunk!

- Jó, de éjfél után jön az őrjárat, és engem itt fognak találni, amint várok, bujkálok. Micsoda megaláztatás! Nézze, Andrée, arcomba szökik a vér, nem kapok levegőt.

- Ó, ne csüggedjen, asszonyom; maga általában olyan erős, én meg az imént még olyan gyenge voltam, s mégis nekem kell erőt öntenem magába!

- Összeesküvés áldozatai vagyunk, Andrée. A kaput eddig soha nem zárták be. Belehalok, Andrée, belehalok!

Hátravetette magát, mintha valóban fuldokolna.

Ekkor a kihalt Versailles jeges kövezetén léptek közeledtek.

És felcsendült egy dal: fiatalember énekelte könnyed, vidám hangon. Akkoriban az ilyen mesterkélt dalocskák örvendtek népszerűségnek:

Mért nem tudom elhinni ezt sem?

Ó, reszketek - való-e hát?

Az éj homályában mi ketten

Megértünk együtt ily csodát?

Pilláim álom zárta lágyan

s acéllá bűvölt engemet...

Te, mágnes-szirt az éjszakában,

magadhoz vontad testemet!

- Ó! - kiáltotta egyszerre a két nő.

- Ismerem ezt a hangot - mondta az idősebbik.

- Nahát!...

Az istenség szép, harci csellel

a szirtből ekhót csalt elő...[3]

- folytatta a hang.

- Ez ő! - súgta Andrée fülébe a hölgy, aki az imént még oly nyugtalan volt. - Ő az, meg fog minket menteni.

Nagy prémes köpenybe burkolózó fiatalember lépett a kapualjba, és megzörgette a kaput:

- Laurent! - kiáltotta.

- Fivérem! - súgta az idősebbik hölgy, és megérintette a fiatalember vállát.

- A királyné! - rikkantotta a fiatalember, hátrált egy lépést, és lekapta a kalapját.

- Csitt! Jó estét, fivérem.

- Jó estét, asszonyom; jó estét, néném; nincs egyedül?

- Nem, Andrée de Taverney kisasszonnyal vagyok.

- Á, remek. Jó estét, kisasszony.

- Nagyuram... - suttogta Andrée, és meghajolt.

- Készülnek valahová, hölgyeim?

- Dehogyis.

- Akkor hát hazajönnek?

- Legalábbis szeretnénk.

- Hívták már Laurent-t?

- Hogyne.

- Na és?

- Na és, próbálja meg maga is, majd meglátja.

- Bizony, bizony, hívja csak, nagyuram, és majd meglátja.

A fiatalember, Artois grófja, most odalépett a kapuhoz, ismét kiáltott és kopogott:

- Laurent!

- Nahát megint kezdik a szórakozást - mondta a svájci hangja. - Figyelmeztetem magukat, hogy ha tovább zaklatnak, hívom a felettesemet.

- Mi ez? - kérdezte döbbenten a fiatalember a királynétól.

- Egy svájcit állítottak Laurent helyére.

- De ki állította oda?

- A király.

- A király!

- Úgy bizony! A svájci mondta az előbb.

- És parancsot kapott...

- Nagyon is határozott parancsot.

- A pokolba is! Adjuk meg magunkat.

- Hogyan?

- Adjunk pénzt ennek a semmirekellőnek.

- Már akartam, de visszautasította.

- Kínáljunk neki rangot.

- Már kínáltam.

- És?...

- Hallani sem akar róla.

- Akkor csak egy lehetőség van.

- Mégpedig?

- Zajt csapok.

- Kompromittálni fog bennünket; drága Charles, könyörgök, ne tegye!

- A legkevésbé sem fogom kompromittálni magukat.

- Ó!

- Húzódjanak félre! Én zörgök, mint a süket, üvöltök, mint az őrült, végül csak kinyitják, maguk meg mögöttem beosonnak.

- Próbálja meg!

A fiatal gróf ismét Laurent után kurjongatott, aztán a kaput verte, aztán a kardja markolatával olyan lármát csapott, hogy a svájci megdühödött és ráordított:

- Á! Szóval így! Akkor hívom a felettesemet.

- Ej, a nemjódat, hát csak hívd, te gazfickó. Negyedórája erre várok.

Kisvártatva léptek hangzottak a kapu másik oldalán. A királyné meg Andrée Artois grófja mögé húzódott, eltökélve, hogy belopakodnak mögötte, mert a grófnak valószínűleg kinyitják majd a kaput.

Hallották, amint a svájci elmagyarázza, miért ez a nagy zenebona.

- Főhadnagy úr - mondta -, hölgyek vannak kint egy férfival, aki az előbb gazfickónak titulált. Erőnek erejével be akarnak jönni.

- Igenis, mi csodálkoznivaló van azon, hogy be szeretnénk jutni, lévén hogy a palotában lakunk?

- Természetes óhaj, uram, de tilos - vágott vissza a tiszt.

- Tilos! Ugyan ki tiltotta meg, a kutyafáját!

- A király.

- Már megbocsásson, de a király nyilván nem akarja, hogy a palota egyik tisztje idekint aludjék.

- Uram, nekem nem feladatom, hogy a király szándékát firtassam, nekem csak az a feladatom, hogy a parancsait teljesítsem.

- Ejnye, főhadnagy, nyissa már ki egy kicsit, hogy legalább ne a deszkán keresztül társalogjunk.

- Uram, ismétlem: azt a parancsot kaptam, hogy tartsam zárva a kaput. Ha maga valóban katonatiszt, ahogy állítja, tudnia kell, mi az, hogy parancs.

- Főhadnagy, maga egy ezred parancsnokával beszél.

- Ezredes úr, bocsánatot kérek, de határozott parancsot kaptam.

- A parancs nem vonatkozik egy királyi hercegre. Ejnye, uram, egy herceg nem alhat az utcán, és én királyi herceg vagyok.

- Egészen elkeserít herceg úr, de ez a király parancsa.

- A király azt parancsolta, hogy kergesse el az ő fivérét, mint valami koldust vagy tolvajt? Én Artois grófja vagyok, uram! A teringettét! sokat kockáztat, ha hagyja, hogy megfagyjak itt a kapu előtt.

- Királyi fenség - mondta a főhadnagy -, Isten a tanúm, hogy a véremet ontanám önért, de a király azzal tüntetett ki, hogy személy szerint nekem parancsolta meg, hogy még neki, a királynak se nyissak kaput, ha tizenegy óra után akarna bejönni. Így hát, nagyuram, alázatosan bocsánatot kérek; de katona vagyok, és ha a maga helyén, ott a kapun kívül, Őfelségét a királynét látnám jéggé dermedve, Őfelségének is azt válaszolnám, amit legnagyobb fájdalmamra magának kellett válaszolnom.

Ezután a tiszt mélységes tisztelettel elköszönt, és visszaballagott az őrhelyére.

A baka pedig, aki vállhoz tett fegyverrel a kapuhoz tapadt, már lélegezni sem mert, és a szíve olyan erősen dobogott, hogy Artois grófja, aki a másik oldalon szintén a kapuhoz támaszkodott, érezte a szívverését.

- El vagyunk veszve! - mondta a királyné a sógorának, és megszorította a kezét.

A férfi nem válaszolt.

- Tudja valaki, hogy kijöttek a palotából?

- Sajnos, fogalmam sincs róla - mondta a királyné.

- Talán csak ellenem adta ki ezt a parancsot a király. A király tudja, hogy én éjszaka el szoktam kóborolni, és néha későn jövök haza. Artois grófné nyilván megtudott valamit, panaszkodott őfelségének, és ezért született meg ez a zsarnoki parancs.

- Ó, nem, dehogy, kedves fivérem; köszönöm, hogy ilyen finoman igyekszik megnyugtatni. De bizony értem, jobban mondva ellenem hozták ezt a rendelkezést!

- Lehetetlen, néném, a király túlságosan is tiszteli, hogysem...

- Most mindenesetre itt topogok a kapu előtt, és holnapra szörnyű botrány támad egy ártatlan ügyből. Tudom jól, hogy ellenségem van nekem a király környezetében.

- Lehetséges, hogy ellensége van a király környezetében, kedves néném. Nekem viszont egy ötletem van.

- Ötlete? Mondja gyorsan!

- Olyan ötlet, aminek köszönhetően túljárhatunk az ellensége eszén.

- Ó, én semmi mást nem kívánok, csak hogy mentsen ki minket ebből a nevetséges helyzetből.

- Remélem, sikerülni fog. Ó, nem vagyok én butább, mint ő, bár ő tudósabb, mint én.

- Ki az az ő?

- Ki, ki... hát Provence grófja.

- Á, szóval maga is rájött, hogy ő az ellenségem?

- Miért? Talán nem ellensége mindennek, ami fiatal, mindennek, ami szép, mindennek amit... amit ő nem csinálhat!

- Szóval maga tud valamit erről a parancsról, fivérem?

- Talán; de ne ácsorogjunk itt a kapuban, hiszen farkasordító hideg van. Jöjjenek velem, kedves néném.

- Hová?

- Majd meglátják; valahová, ahol legalább meleg van. Jöjjenek csak, és útközben elmondom, mit gondolok a kapu bezárásáról. Ah, Provence uram, drága, méltatlan fivérem! Adja a karját, néném, karoljon belém maga is, Taverney kisasszony. Jobbra megyünk.

Elindultak.

- Nos, mit akart mondani Provence úrról? - kérdezte a királyné.

- Hát igen... Ma este, miután a király megvacsorázott, bejött a nagy dolgozószobába; a király napközben rengeteget beszélgetett Hága grófjával, és magát nem is láttuk.

- Két órakor Párizsba indultam.

- Én azt nagyon jól tudtam. A király, ne haragudjon, hogy ezt mondom, de kevesebbet gondolt magára ma, mint Harun al Rasidra és az ő nagyvezírjére, Dzsafarra, mert földrajzról beszélgetett. Én elég türelmetlenül hallgattam, mert nekem is el kellett mennem. Ó, bocsánat, valószínűleg nem ugyanazon okból mentünk el, maga és én, úgyhogy nyilván tévedek, ha...

- Folytassa csak, folytassa!

- Most forduljunk balra.

- Hová vezet bennünket?

- Csak húszlépésnyire. Vigyázzanak, itt hókupac van. Figyelmeztetem, Taverney kisasszony, hogy elesik, ha elengedi a karomat. Szóval, visszatérve a királyra, őfelsége csakis a hosszúsági meg a szélességi körökre gondolt, amikor Provence úr azt mondta:

- Nagyon fájlalom, hogy nem köszönthetem a királynét.

- Hűha! - mondta Mária Antónia.

- A királyné a lakosztályában vacsorál - felelte a király.

- Nahát, én meg azt hittem, Párizsban van - mondta Provence úr.

- Tévedett, a lakosztályában van - ismételte nyugodtan a király.

- Onnét jövök, de nem fogadtak.

A király összevonta a szemöldökét. Elbocsátott bennünket, a fivéremet meg engem, és aztán nyilván felvilágosítást kért magáról. Maga is tudja, hogy Lajosnak olykor féltékenységi rohamai vannak, és most alkalmasint az történt, hogy látni akarta magát, de nem engedték be, mire gyanakodni kezdett.

- Miseryné azt a parancsot kapta tőlem, hogy senkit se engedjen be.

- Ez az. És a király, hogy megbizonyosodjék a távollétéről, kiadta ezt a szigorú parancsot, amely miatt most kint rekedtünk.

- Jaj, micsoda iszonyú tréfa, gróf, micsoda iszonyú tréfa!

- Hát igen. No, de már itt is vagyunk.

- Ez a ház!...

- Nem tetszik magának, néném?

- Ó, dehogyisnem tetszik! Valósággal elbűvöl. És a személyzet?...

- Mi van vele?

- Mi lesz, ha meglátnak?

- Lépjen csak be, néném, biztosíthatom, hogy senki sem fogja meglátni.

- És aki kaput nyit? - kérdezte a királyné.

- Az sem.

- Lehetetlen!

- Azért csak próbáljuk meg! - mondta nevetve Artois grófja, és az ajtó felé nyúlt.

- A királyné megfogta a karját.

- Könyörgök, vigyázzon!

A herceg a szabad kezével megnyomott egy míves reliefet az ajtón.

És kinyílt az ajtó.

A királyné visszahőkölt.

- Lépjen be, néném - mondta a herceg. - Amint látja, eddig még senkivel sem találkozott.

A királyné segélykérően Taverney kisasszonyra nézett, egy pillanatra fohászkodni látszott, aztán kecsesen átlépett a küszöbön.

Az ajtó nesztelenül becsukódott mögötte.

Stukkódíszes, márványfalu előcsarnokban találta magát; az előcsarnok nem volt nagy, de tökéletes ízlésről árulkodott; virágcsokrokat ábrázoló mozaik volt a padozat, a márványkonzolokon pedig japán vázákban - ritka látvány ebben az évszakban -: rózsák pompáztak, s hullajtottak illatos szirmaikat.

A két hölgyet elbűvölte az andalító meleg s a még andalítóbb illat, olyannyira, hogy nemcsak félelmükről, hanem aggályaikról is csaknem megfeledkeztek.

- Remek, itt védett helyen vagyunk - mondta a királyné -, sőt, igen kellemes helyen. De mondja csak, fivérem, nem feledkezett meg valamiről?

- Miről?

- A cselédjeiről. Hogy eltávolítsa őket.

- Ó, mi sem könnyebb ennél.

A herceg az egyik oszlop vájatában elhelyezett csengőhöz nyúlt, és megszólaltatta: a csengő előbb csak egyet csendült, aztán a lépcsőház mélységeiben titokzatosan zengett tovább.

A két nő felsikoltott.

- Hát így távolítja el a személyzetet, fivérem? - kérdezte a királyné. - Azt hinné az ember, hogy a csengővel idehívja őket.

- Ha másodszor is csengetnék, csakugyan jönne valaki, de mivel csak egyet csengettem, legyen nyugodt, néném, senki sem fog idejönni.

A királyné elnevette magát.

- Nahát, maga igazán óvatos ember.

- Most pedig, drága asszonyom - folytatta a herceg -, igazán nem lakhat az előcsarnokban, fáradjon az emeletre.

- Fogadjunk szót - mondta a királyné -, az az érzésem, hogy a ház szelleme nem rosszindulatú.

És felment a lépcsőn a herceg után.

A lépcsőt takaró aubussoni szőnyeg elnyelte a lépteiket.

A herceg az emeleten ismét meghúzott egy csengőt, melynek a hangja ismét olyan váratlanul érte a királynét és Taverney kisasszonyt, hogy ijedtükben ismét összerezzentek.

Hát még hogy elámultak, amikor azt látták, hogy magától kinyílik az emelet összes ajtaja.

- Maga nem fél, Andrée? - szólt a királyné. - Én valósággal remegek.

- Amíg felséged előttem jár, én teljes bizalommal követem.

- Rendkívül egyszerű az egész, felséges néném - mondta a fiatal herceg. - Itt szemben a maga lakosztályának az ajtaja nyílt ki. Nézze csak!

És egy tündéri kis fészket mutatott a királynénak: pici, rózsafa bútorzatú előszoba, két polcos szekrénnyel, rózsafa mennyezettel és parkettával. Innen nyílt egy kis szalon, melynek fehér kasmír kárpitját a hímzés valódi mesterei szórták tele virággal.

A szalon bútorának huzatát a legfinomabb selyem gobelinhímzéssel varrták ki olyan mesterien, ahogy akkoriban a gobelint művészi képekké tudták varázsolni.

A kis szalon után szép kék hálószoba következett, tours-i csipke és selyemfüggönyökkel, egy sötét alkóvban pompázatos ággyal, fehér márvány kandallóban káprázatos tűzzel, clodioni gyertyatartókban tizenkét illatosított gyertyával, aranyszínű kínai rajzokkal díszített kék lakkozott fa spanyolfallal.

Egyetlen lelket sem lehetett látni: mindenütt meleg, fény, és sehol az oka ennek a rengeteg kellemes okozatnak.

A királyné, aki már a kis szalonba is csak vonakodva lépett be, a hálószoba küszöbén egy pillanatra mozdulatlanná dermedt.

A herceg rendkívül udvariasan bocsánatot kért, amiért királyi nénjét kénytelen hozzá méltatlan titokba beavatni.

A királyné félmosollyal válaszolt, s ez sokkal többet fejezett ki annál, mint amit szavakkal elmondhatott volna.

- Néném - mondta Artois grófja -, ez a lakás az én legénylakásom; egyedül én járok ide, és mindig egyedül.

- Majdnem mindig - mondta a királyné.

- Nem. Mindig.

- Ó! - csodálkozott a királyné.

- Sőt - folytatta a herceg - mint látja, van ebben a kis szalonban egy szófa és egy öblös karosszék, és sokszor megesett, hogy itt töltöttem az éjszakát, ha későig tartott a vadászat, és mondhatom, hogy ugyanolyan jót aludtam, mint az ágyamban.

- Most már értem, hogy Artois grófné miért olyan nyugtalan néha - mondta a királyné.

- Hát igen, de lássa be, néném, hogy ha a grófné ma éjszaka nyugtalankodik miattam, bizony nincs rá oka.

- Ma éjszaka, nem mondom, de máskor...

- Akinek egyszer nincs rá oka, annak máskor sincs.

- Nem vitatkozom - mondta a királyné, és leült egy fotelbe. - Borzalmasan fáradt vagyok. És maga, kedves Andrée-m?

- Jaj, én már esem össze a fáradtságtól, és ha felséged megengedi...

- Nagyon sápadt, kisasszony - mondta Artois grófja.

- Üljön le, barátném, vagy inkább feküdjön le - mondta a királyné -: Artois grófja bizonyára átadja nekünk ezt a lakást. Ugye, Charles?

- Rendelkezzenek vele, asszonyom.

- Még egy pillanat, gróf, csak egy szóra!

- Igen?

- Ha maga most elmegy, hogyan tudjuk hívni?

- Nem lesz rám szükségük, néném. Érezzék otthon magukat!

- Szóval van itt több szoba is?

- Hát persze. Először is van egy ebédlő, rögtön megmutatom.

- Nyilván terített asztallal?

- Természetesen. Taverney kisasszonynak, azt hiszem, nagy szüksége van egy erőlevesre, csirkeszárnyra és egy ujjnyi portóira; mindezt ott találja az asztalon. Magát pedig, néném, rengetegféle befőtt várja, amit annyira szeret.

- És mindezt inasok nélkül?

- Még csak az árnyékuk sincs a közelben.

- Majd meglátjuk. Aztán?

- Aztán?

- Igen, hogyan megyünk vissza a palotába?

- Arra gondolni sem lehet, hogy az éjszaka folyamán visszamenjünk, mivel a parancs az parancs. Ám az éjszakára kiadott parancs nappal érvényét veszti; hat órakor kinyílnak a kapuk, innen tehát háromnegyed hatkor kell elindulniuk. A szekrényekben mindenféle színű és szabású bő köpenyt találnak, ha azt akarják, hogy ne ismerjék föl magukat; szóval menjenek be a palotába, a szobájukba, feküdjenek le, és a többivel ne törődjenek.

- És maga?

- Hogyhogy én?

- Maga mit fog csinálni?

- Elmegyek.

- Hogyan? Elűzzük innét magát, szegény fivérem?

- Nem lenne illendő, hogy egy tető alatt töltsem magával az éjszakát, felséges néném.

- De akkor is meg kell szállnia valahol!

- Még három ilyen házam van.

A királyné elnevette magát.

- És még azt mondja, hogy Artois grófné feleslegesen nyugtalankodik! Megmondom neki - mondta bájosan fenyegető mozdulattal.

- Akkor én is mindent elmondok a királynak - évődött a herceg.

- Igaza van, ki vagyunk szolgáltatva neki - mondta a királyné Andrée-nak.

- Tökéletesen. Megalázó helyzet; de mit lehet tenni?

- Behódolunk. És ahhoz, hogy holnap reggel úgy menjünk ki innét, hogy senkivel se találkozzunk...

- Egyszer kell meghúzni a csengőt a lenti oszlopnál.

- Melyiknél? A jobb vagy a bal oldalinál?

- Mindegy.

- Kinyílik a bejárati ajtó?

- És be is csukódik.

- Magától?

- Magától.

- Köszönöm. Jó éjszakát, fivérem.

- Jó éjszakát, néném.

A herceg bókolt, s Andrée becsukta mögötte az ajtókat.

7

A királyné hálószobája

Másnap, pontosabban aznap reggel, XVI. Lajos király rendjelek és púder nélkül, lila reggeli köntösben bekopogott a királyné előszobájának az ajtaján.

Egy szobalány résnyire nyitotta az ajtót, és megismerte a királyt:

- Felség... - mondta.

- A királyné? - kérdezte parancsolóan XVI. Lajos.

- Még alszik, felség.

A király olyan mozdulatot tett, mintha el akarná tolni az útjából az asszonyt, ám az meg sem moccant.

- Na, megmozdulna végre? - mondta a király. - Hiszen láthatja, hogy be akarok menni.

- A királyné pihen, felség - jegyezte meg félénken a szobalány.

- Azt mondtam, hogy engedjen be - felelte a király, azzal félretolta az asszonyt, és bement.

A hálószoba ajtajában Miseryné, a királyné első komornája az imádságoskönyvét olvasta.

A hölgy, ahogy meglátta a királyt, felpattant.

- Felség - mondta halkan, mély bók kíséretében -, asszonyom még nem szólított.

- Nocsak - vetette oda gúnyosan a király.

- Még csak negyed hét van, és Őfelsége soha nem csenget hét óra előtt.

- És maga biztos benne, hogy a királyné az ágyában van? Biztos benne, hogy alszik?

- Nem tudom, hogy őfelsége alszik-e, de abban biztos vagyok, hogy ágyban van.

- Biztos benne?

- Igen, felség.

A király nem bírta türtőztetni magát. Egyenest az ajtóhoz csörtetett, és zajos sietséggel elfordította az aranyozott ajtógombot.

A királyné szobájában sötét volt, mintha éjszaka volna: a bezárt spaletták, behúzott függönyök sűrű homályban tartották a szobát.

A lakosztály legtávolabbi sarkában egylábú, kerek asztalkán éjjeli lámpa égett, de a pisla fény nem világította meg a királyné baldachinos ágyát. Az arany liliomokkal díszített hatalmas fehér selyemfüggönyök hullámzó redőkben omlottak alá.

A király gyors léptekkel odament az ágyhoz.

- Ó, Miseryné, miért ilyen nagy garral jön, látja, most felébresztett! - kiáltotta a királyné.

A király döbbenten megállt.

- Nem Miseryné ébresztette fel - motyogta.

- Ni csak, maga az, felség? - mondta Mária Antónia, és felült.

- Jó reggelt, asszonyom - nyögte a király keserű-édes hangon.

- Mi szél hozta, felség? - kérdezte a királyné. - Miseryné! Miseryné! nyissa ki az ablakokat.

Bejöttek a szobalányok, és amint a királyné szoktatta őket, azon nyomban ajtót-ablakot nyitottak, hogy Mária Antónia a beáramló levegőt élvezettel beszívhassa, amikor felébred.

- Jó mélyen aludt, asszonyom - mondta a király, és miután kutató tekintetét végighordozta a szobán, leült az ágy mellé.

- Igen, felség, sokáig olvastam, ezért hát ha felséged fel nem ébreszt, még most is aludnék.

- Miért nem fogadta tegnap a látogatóit, asszonyom?

- Kit nem fogadtam? Felséged fivérét, Provence urat? - kérdezte a királyné olyan lélekjelenléttel, hogy eleve eloszlatta a király gyanúját.

- Úgy van, a fivéremet. Üdvözölni akarta magát, de nem nyert bebocsátást.

- Na és?

- Azt mondták neki, hogy maga nincs itt!

- Azt mondták? - kérdezte nemtörődöm hangon a királyné. - Miseryné! Miseryné!

Az első komorna már ott is állt az ajtóban; kezében aranytálca, rajta egy csomó levél.

- Hívatott, felség? - kérdezte Miseryné.

- Igen. Tegnap azt mondták Provence úrnak, hogy én nem vagyok a palotában?

Miseryné, hogy ne kelljen a király előtt elmennie, mögötte ment a királynéhoz, és odanyújtotta neki a leveleket. Az ujját az egyik levélen tartotta: a királyné nyomban megismerte a kézírást.

- Feleljen a királynak, Miseryné - folytatta Mária Antónia ugyanolyan könnyed hangon. - Mondja meg őfelségének, mit válaszoltak tegnap Provence úrnak, amikor idejött. Én már nem emlékszem.

- Felséges úr - mondta Miseryné, miközben a királyné kinyitotta a levelet -, Provence grófja tegnap megjelent itt, hogy tiszteletét tegye őfelségénél, és én azt mondtam neki, hogy őfelsége nem fogad.

- Kinek a parancsára mondta ezt?

- A királyné parancsára.

- Ó! - mondta a király.

A királyné ezenközben felbontotta a levelet, és ezt a két sort olvasta benne:

Tegnap Párizsban volt, este nyolckor jött vissza a palotába.

Laurent látta magát.

Aztán a királyné továbbra is nemtörődöm arccal kibontott vagy fél tucat üdvözlő kártyát, levelet és folyamodványt, melyeket aztán szanaszét hagyott a dunyhán.

- Nos? - kérdezte a királytól felvetett fejjel.

- Köszönöm, asszonyom - mondta az az első komornának.

Miseryné kiment.

- Bocsásson meg, felség - mondta a királyné -, de szeretném, ha válaszolna valamire.

- Mire, asszonyom?

- Arra, hogy eldönthetem-e én magam, hogy fogadjam, vagy ne fogadjam Provence urat?

- Ó, hogyne dönthetné el, asszonyom, de...

- Az az ember a terhemre van. Különben sem szeret engem; az is igaz, hogy én sem szívelhetem őt. Tartottam a kellemetlen látogatásától, így hát nyolc órakor lefeküdtem, hogy ne kelljen fogadnom... Mi lelte, felség?

- Semmi, semmi.

- Az az érzésem, hogy kételkedik.

- De hát...

- De hát?

- De hát én azt hittem, hogy maga tegnap Párizsban volt.

- Hány órakor?

- Amikor állítása szerint lefeküdt.

- Persze hogy voltam Párizsban. De Párizsból is haza szokott jönni az ember.

- Jó, jó! Csakhogy az a kérdés, hány órakor jön haza az ember.

- Tehát azt akarja tudni, hogy pontosan hány órakor értem haza Párizsból?

- Úgy van.

- Mi sem könnyebb ennél, felség.

A királyné szólította Miserynét.

A komorna ismét bejött.

- Hány órakor jöttem haza tegnap Párizsból? - kérdezte a királyné.

- Nyolc óra tájban, felség.

- Nem hiszem - mondta a király. - Valószínűleg téved, Miseryné. Kérdezze meg valakitől.

A komorna feszes tartásban, közönyös arccal fordult az ajtó felé.

- Duvalné! - szólt.

- Tessék, asszonyom... - felelte egy hang.

- Tegnap este hány órakor jött haza őfelsége Párizsból?

- Nyolc óra lehetett, asszonyom - felelte a második komorna.

- Nyilván téved, Duvalné - mondta Miseryné. Duvalné kihajolt az előszoba ablakán, és lekiáltott:

- Laurent!

- Ki az a Laurent? - kérdezte a király.

- Az őr annál a kapunál, ahol tegnap őfelsége bejött a palotába - mondta Miseryné.

- Laurent! - kiáltotta ismét Duvalné. - Hány órakor jött haza tegnap őfelsége a királyné?

- Nyolc óra felé - válaszolta az őr a teraszról.

A király lehajtotta a fejét.

Miseryné elbocsátotta Duvalnét, Duvalné elbocsátotta Laurent-t.

A házaspár egyedül maradt.

XVI. Lajos szégyellte magát, és ezt igyekezett eltitkolni.

Ám a királyné ahelyett, hogy ujjongott volna az imént aratott győzelmén, hidegen csak ennyit mondott:

- Nos, lássuk, felség, mit óhajt még tudni?

- Ó, semmit! - kiáltotta király, és a felesége kezét szorongatta. - Semmit!

- Pedig...

- Bocsásson meg, asszonyom, nem is értem, hogy juthatott ilyesmi az eszembe. Bánom, amit tettem, de nagyon-nagyon örülök. Mondja, hogy már nem haragszik, mert becsületszavamra elemésztene a lelkifurdalás!

A királyné kivonta a kezét a királyéból.

- Ne büntessen, asszonyom! - mondta Lajos.

- Felség - felelte Mária Antónia -, Franciaország királynéja nem hazudik.

- Ezt miért mondja? - kérdezte döbbenten a király.

- Azért, mert tegnap este nem nyolc órakor jöttem haza.

A király visszahőkölt.

- Azért - folytatta hidegvérrel a királyné -, mert csak ma reggel hat órakor jöttem haza.

- Asszonyom!

- És Artois grófja nélkül, aki megsajnált, menedéket adott és elszállásolt az egyik házában, a kapu előtt maradtam volna, mint valami koldus.

- Tehát nem jött haza az éjjel - mondta a király elkomorodva. - Eszerint igazam volt?

- Bocsásson meg, felség, de maga számtantudóshoz illő és nem úriemberhez méltó következtetést von le a szavaimból.

- De miért, asszonyom?

- Azért, mert ahhoz, hogy megbizonyosodjék róla, mikor jöttem haza, nem kellett volna bezárni vagy bezáratni a kaput, hanem el kellett volna jönnie hozzám, és megkérdezni: „Hány órakor jött haza, asszonyom?”

- Ó! - nyögte a király.

- Eloszlattam a gyanúját és a kételyeit, uram; s azt is bebizonyítottam, hogy a kémeit megtévesztették vagy megvásárolták, a kaput betörték vagy kinyitották. Láttam, hogy szégyelli magát, amiért erőszakot alkalmazott egy asszonnyal szemben. Még élvezhettem volna a győzelmemet, de úgy vélem, hogy a maga eljárása szégyenletes egy királyra nézve, és nem méltó egy úriemberhez, ezért nem óhajtom megfosztani magam attól az élvezettől, hogy ezt meg is mondjam magának.

A király a csipkegallérját porolgatta, és szemlátomást visszavágáson törte a fejét.

- Ó, ne mondjon semmit, uram - mondta a királyné a fejét rázva -, úgy sincs mentség a viselkedésére.

- Téved, asszonyom, és ezt tüstént maga is belátja - felelt a király. - A palotában ugyebár egyetlen lélek sem feltételezte, hogy maga nem jött haza? Nos, ha mindenki úgy tudta, hogy maga itthon van, senki sem hihette, hogy maga miatt zárattam be a kapukat. Az aztán engem egyáltalán nem érdekel, hogy mivel magyarázták a parancsomat, Artois gróf kilengéseivel vagy valami mással. Következésképpen: nem hoztam kellemetlen helyzetbe magát, amit jól tettem, maga viszont kellemetlen helyzetbe hozott engem, amit rosszul tett. Továbbá: tegyük fel, hogy titokban meg akartam leckéztetni magát. Nos, a haragos viselkedése láttán meg vagyok győződve róla, hogy maga tanult a leckéből, tehát ez esetben is igazam volt, és semmit sem kell megbánnom.

A királyné végighallgatta hitvese válaszát, s közben lassacskán megnyugodott; nem mintha kevésbé bosszantotta volna a dolog, de a nagy csatára tartalékolta az erejét, amely véleménye szerint nem hogy nem fejeződött be, de még csak most kezdődik.

- Remek! - mondta. - Így hát nem kér bocsánatot azért, hogy a maga parancsa miatt Mária Terézia lánya, a maga felesége, gyermekeinek anyja a saját lakása kapujában fagyoskodott, mint valami ágrólszakadt. Maga szerint ez szellemes királyi szórakozás, amelynek magasabb rendű erkölcsi célzata csak megkettőzi az értékét. A maga szemében természetes dolog arra kényszeríteni Franciaország királynéját, hogy abban a házban töltse az éjszakát, ahol Artois grófja az operacsillagokat meg az udvar könnyűvérű nőit fogadja? Ó, mindez semmi, igen, egy király átsiklik az ilyen apróságok fölött, főleg ha az a király filozófus király. És maga aztán filozófus, felség. Mellesleg szólva Artois grófjának jutott a hálás szerep ebben a kis komédiában: igazán nagy szolgálatot tett nekem. Ez alkalommal hálát adhat az égnek, hogy a sógorom tékozló fiú, mivel az ő tékozlása volt a köpeny, amely a szégyenemet betakarta, az ő bűnei mentették meg az én becsületemet.

A király elvörösödött, és kínosan fészkelődött a székén.

- Ó! - mondta a királyné keserű kacajjal -, tudom én azt nagyon jól, hogy maga erkölcsös uralkodó, felség! De gondolt-e arra, hogy hová vezet az erkölcsössége? Azt mondja, senki sem tudta, hogy nem jöttem haza. És hogy maga is azt hitte, hogy itt vagyok. De merné-e állítani, hogy Provence úr, a maga felbujtója is azt hitte? Vagy merné-e állítani, hogy Artois grófja is azt hitte? Vagy merné-e állítani, hogy azt hitték a cselédeim, akik ma reggel az én parancsomra hazudtak magának? Vagy merné-e állítani, hogy azt hitte Laurent, akit Artois grófja meg én lefizettünk? Ej, a királynak mindig igaza van, de néha a királynénak is igaza lehet. Vezessünk be egy új szokást, jó, felség? Maga azt, hogy kémeket meg svájci gárdistákat küld a nyakamra, én meg azt, hogy megvásárolom a maga kémeit meg svájci gárdistáit, és állítom, hogy egy hónap sem telik belé - mert hiszen ismer engem, és tudja, hogy nem fogom fékezni magam -, szóval egy hónap sem telik belé, s ha egy szép napon kiszámítjuk, mibe kerül nekünk a trón fensége és a házasság szentsége, azt hiszem, nagyon elcsodálkozunk.

Nyilvánvaló volt, hogy ezek a szavak nem maradnak hatástalanok.

- Tudja - mondta a király remegő hangon -, tudja, hogy őszinte vagyok, és hogy mindig belátom, ha tévedek. De csak nem azt akarja bebizonyítani nekem, hogy helyesen cselekedett, amikor szánon útra kelt Versailles-ból a saját kíséretével? Ezzel a bolond társasággal, amelyik a mai nehéz időkben csak bajt hoz magára? Azt akarja bebizonyítani nekem, hogy helyesen cselekedett, amikor úgy eltűnt velük Párizsban, mint álarcosok a bálon, és csak éjjel került újra elő, botrányosan késői időpontban, amikor én még dolgoztam ugyan, de kívülem mindenki más aludt? A házasság szentségéről beszélt, a trón fenségéről és a maga anyai mivoltáról. Talán illő egy hitveshez, egy királynéhoz, egy anyához, amit maga csinált?

- Röviden válaszolok magának, uram, és előre megmondom, hogy még nagyobb megvetéssel fogok válaszolni, mint ahogy idáig beszéltem, mert őszintén szólva úgy látom, hogy vádaskodásának egyes részei csak megvetést érdemelnek. Azért hagytam el Versailles-t szánon, hogy hamarább érjek Párizsba; Taverney kisasszonnyal mentem, akinek a hírnevét hál’ istennek még az udvar sem kezdte ki, és azért mentem Párizsba, hogy magam győződjem meg róla, hogy Franciaország királya, a nagy család atyja, a filozófus király, az erkölcsi támasz, ő, aki enni adott a szegény idegeneknek, meleget a koldusoknak és jótékonyságával kiérdemelte népe szeretetét, szóval meg akartam győződni arról, hogy a király tényleg hagyja-e, hogy éhen haljon, feledésbe merüljön, a bűn és a nyomor minden támadásának ki legyen téve valaki a saját családjából. Azoknak a királyoknak a leszármazottjáról beszélek, akik egykor Franciaországot kormányozták.

- Ezt én hagyom? - mondta meglepve a király.

- Felkapaszkodtam egy padlásféle lakásba - folytatta a királyné -, s ott találtam egy nagy király utódját tüzelő, világítóeszköz és pénz nélkül; száz aranyat adtam a királyi feledékenység és nemtörődömség áldozatának. És mivel későn végeztem, és az emberi nagyság múlandóságán gondolkodtam, mert néha én is filozofálgatok, és mivel keményen fagyott, és a lovak lassan cammogtak a jeges úton, főleg a fiákerlovak...

- A fiákerlovak! - kiáltott fel a király. - Maga fiákeren jött haza?

- Igen felség, a 107-es fiákeren.

- Nahát ilyet! - motyogta a király, és lóbálni kezdte a jobb lábán átvetett bal lábát, ami nála az erős türelmetlenség jele volt. - Fiákeren!

- Igen, és még örülhettem, hogy kaptam fiákért - vágott vissza a királyné.

- Asszonyom - mondta a király -, helyesen cselekedett; magának mindig nemes elképzelései vannak, amelyeket talán túl gyorsan akar megvalósítani; de csak a nagylelkűségét okolhatjuk.

- Köszönöm, felség - válaszolta a királyné gúnyosan.

- Én semmi olyat nem tételeztem föl magáról, ami ne lenne tökéletesen egyenes és becsületes - folytatta a király -, nekem csak a módszer, a kalandornőre emlékeztető viselkedés nem tetszett; maga most is, mint mindig, jót cselekedett; de míg másokkal jót tett, ártott saját magának. Hát ezt vetem a szemére. Most helyre kell hoznom valamit, amit feledékenységből elmulasztottam: egy királyi család sorsáról kell gondoskodnom. Készen állok: avasson be ezeknek a nyomorultaknak a balsorsába, és én azonnal intézkedem.

- A Valois név, felség, azt hiszem, elég rangos hozzá, hogy emlékezzék rá.

- Haha! - robbant ki XVI. Lajosból a hangos nevetés -, most már tudom, miről van szó. A kis Valois, ugye, a... hogy is hívják, grófné...

- De La Motte.

- Az hát, de La Motte. Csendőr a férje, ugye?

- Igen, felség.

- És a feleség nagy cselszövő? Ó, ne sértődjék meg, az a nő eget-földet megmozgat; lerohanja a minisztereket; nyúzza a nagynénéimet; engem is kérelmekkel, folyamodványokkal és származási bizonyítványokkal áraszt el.

- Ej, felség, ez csak azt bizonyítja, hogy eddig eredménytelenül kilincselt.

- Nem is állítom az ellenkezőjét.

- Valois az az asszony vagy sem?

- Azt hiszem, hogy tényleg az.

- Na ugye! Csak azt kérem, hogy biztosítsunk neki királyi sarjhoz illő körülményeket: kapjon tisztességes kegydíjat az asszony, s egy ezredet a férj.

- Hohó, ne olyan hevesen, asszonyom! A kis Valois-lánynak nincs szüksége a maga segítségére: jó kemény csőre van neki, megtépázza a tollamat.

- Ó, én nem féltem magát, felség, tudom, hogy nem lehet olyan könnyen megkopasztani.

- Tisztességes kegydíjat! még csak ez hiányzik! Tudja egyáltalán, asszonyom, hogy ez a tél milyen szörnyű érvágás volt a magánpénztáramnak? Egy ezredet annak a kis csendőrnek, aki számításból feleségül vett egy Valois-lányt... És nekem nincs több odaajándékozni való ezredem, asszonyom, még azoknak se tudok adni, akik megfizetik vagy megérdemlik. Királyi sarjhoz illő körülményeket ezeknek a koldusoknak? Na hiszen! Hát nem látja, hogy nekünk, királyoknak hovatovább nincsenek gazdag magánemberhez méltó körülményeink? Az orléans-i herceg eladatta a lovait meg az öszvéreit Angliában, és felszámolta az udvara kétharmad részét. Én felszámoltattam a farkasvadász-személyzetemet. Saint-Germain úr megreformálta a katonai kabinetirodámat. Mindnyájunknak sok mindenről le kell mondanunk, drágám, nagyoknak és kicsiknek egyaránt.

- Akkor sem engedhetjük meg, felség, hogy egy Valois éhen haljon.

- Nem azt mondta az előbb, hogy száz Lajos-aranyat adott neki?

- Alamizsna!

- De királyi alamizsna!

- Akkor maga is adjon ugyanennyit!

- Eszemben sincs. Amit maga adott, kettőnk nevében is elég. Kegydíjról pedig szó se essék! Ezek a népek úgyis kiszedik magából, ami kell nekik; a rágcsálók családjából valók. Majd egyszer, egyetlenegyszer, én is adok nekik valamit, de csak ha sok-sok pénzem lesz. Egyébiránt higgye el, hogy sokat, nagyon sokat tudok arról a kis Valois-ról. A maga szívét csapdába ejtették, drága Antóniám.

Azzal Lajos a kezét nyújtotta a királynénak, aki ösztönösen lehajolt, hogy megérintse ajkával, de hirtelen eltaszította magától.

- Maga rossz hozzám! - mondta. - Haragszom.

- Haragszik? - mondta a király. - Maga? Nos, én... én...

- Ó, tudom, persze, maga nem haragszik rám... Csak éppen bezáratja előttem Versailles kapuit, s reggel fél hétkor vérben forgó szemmel betör a lakosztályomba.

A király elnevette magát.

- Úgy van - mondta -, én nem haragszom.

- Most már nem haragszik, mert végre észhez tért.

- Mit ad, ha bebizonyítom, hogy akkor sem haragudtam, amikor idejöttem?

- Előbb bizonyítsa be!

- Ó, azt igazán nem nehéz - válaszolta a király -, itt van a bizonyíték a zsebemben.

- Hűha! - kiáltotta a királyné kíváncsian, és felült az ágyban. - Ajándék? Ó, akkor maga tényleg nagyon szeretetreméltó férfiú. De csak akkor hiszek magának, ha most rögtön leteszi ide a bizonyítékot. Ó, nehogy valami kibúvót találjon! Fogadjunk, hogy megint csak ígérget...

Erre a király jóságos mosollyal kutatni kezdett a zsebében, lassan, hogy megkettőzze az élvezetet, mert az ilyen lassúságtól még jobban felcsigázva várja gyerek a játékot, állat a csemegét, asszony az ajándékot. Végre kihúzott a zsebéből egy művészi aranyozással díszített vörös szattyánbőr dobozt.

- Ékszerdoboz! - mondta a királyné -, ó, lássuk, mi van benne!

A király az ágyra tette a dobozt.

A királyné gyorsan felkapta, és magához szorította.

Alighogy kinyitotta, megrészegülve, elkápráztatva kiáltott fel:

- Ó, de gyönyörű! Istenem, de gyönyörű!

A király szívét édes öröm járta át.

- Tetszik? - kérdezte.

A királyné válaszolni sem tudott; elakadt a lélegzete.

Egy nyakéket vett elő az ékszeres dobozból, olyan nagy, olyan tiszta, olyan fénylő és olyan ügyesen összeillesztett gyémántokból, hogy úgy érezte, foszforeszkáló tűzfolyam csorog az ujjai között.

A nyakék úgy hullámzott, mint egy kígyó gyűrűi, melynek minden egyes pikkelye egy-egy villám.

- Csodálatos! - szólalt meg végre a királyné. - Csodálatos - ismételte, s a szeme felragyogott: vagy azért, mert tükröződtek benne a csillogó gyémántok, vagy mert arra gondolt, hogy a világon egyetlen más asszonynak sem lehet ilyen nyaklánca.

- Nos, tetszik? - kérdezte a király.

- El vagyok ragadtatva, felség. Végtelenül boldoggá tett.

- Csakugyan?

- Nézze az első sort: akkorák benne a gyémántok, mint egy-egy mogyoró.

- Igen.

- És ahogy összeválogatták őket! Ahogy nagyság szerint követik egymást! Milyen mesteri az arány az első és a második meg a második és a harmadik sor mérete között! Művész az az ékszerész, aki ezeket a gyémántokat összeszedte, és a nyakéket készítette.

- Ketten vannak.

- Boehmer és Bossange?

- Eltalálta.

- Igen, csak ők mernek ilyen vállalkozásba fogni. Milyen szép, felség, milyen szép!

- Ó, asszonyom, máris többet adott ezért a nyakékért, mint amennyit ér.

- Felség! - kiáltotta a királyné. - Ó, felség!

És ragyogó orcája hirtelen elborult.

Olyan gyors volt ez a változás, hogy a király észre se vette.

- Engedjen meg nekem valamit! - kérte a király.

- Mit?

- Hadd tegyem a nyakába ezt az ékszert.

A királyné felemelte a kezét.

- Nagyon drága, ugye? - kérdezte szomorúan.

- Mi tagadás - felelte a király nevetve. - De megmondtam, hogy többet fizetett érte, mint amennyit ér, és csak a helyén, tehát a maga nyakán nyeri el valódi értékét.

Lajos odament a királynéhoz, két kezében a csodálatos nyakék két végét tartotta, hogy a kapoccsal, melyet szintén egy nagy gyémánt takart, majd összefogja.

- Ne, ne! - mondta a királyné. - Ne gyerekeskedjünk. Tegye vissza a nyakéket a dobozába, felség!

És a fejét rázta.

- Nem engedi, hogy elsőként én lássam a nyakán?

- Isten a megmondhatója, hogy nem venném el magától ezt az örömet, felség, ha elfogadnám a nyakláncot, de...

- De?... - kérdezte csodálkozva a király.

- De sem maga, felség, sem senki más nem fog ilyen drága nyakláncot az én nyakamban látni.

- Nem fogja hordani?

- Soha!

- Visszautasít?

- Azt utasítom vissza, hogy a nyakamba akasszak egymilliót vagy talán másfél milliót. Mert annyit ér ez a nyakék, igaz?

- Maga mondta - felelte a király.

- Nem akarok másfél milliót hordani a nyakamon, hiszen a királynak hatszor is meg kell gondolnia, mennyit ad segélyezésre, és azt kell mondania a szegényeknek: „Nincs több pénzem, majd az Isten megsegít benneteket!”

- Ezt komolyan gondolja, asszonyom?

- Nézze, felség, Sartines úr egyszer azt mondta, hogy másfél millió frankba kerül egy sorhajó, és Franciaország királyának nagyobb szüksége van egy sorhajóra, mint Franciaország királynéjának egy nyakékre.

- Ó! - kiáltotta a király örömtől repesve, könnyes szemmel -, micsoda magasztos gondolkodás! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!... Antónia, maga nagyszerű asszony.

És hogy méltóképpen megkoronázza szívélyes, polgári érzelemkitörését, a jóságos király átölelte Mária Antónia nyakát és megcsókolta.

- Ó, hogy fogják áldani magát Franciaországban, asszonyom - kiáltotta -, ha megtudják, mit mondott az imént!

A királyné felsóhajtott.

- Még meggondolhatja magát - mondta hevesen a király. - Azért sóhajtott, mert fáj érte a szíve.

- Nem, felség, ez a megkönnyebbülés sóhaja volt. Zárja be az ékszeres dobozt, és adja vissza az ékszerészeknek!

- Már rendelkeztem a fizetési határidőről, a pénz pedig megvan. Lássuk csak, mit csináljak vele? Ne legyen annyira önzetlen, asszonyom.

- Jól meggondoltam a dolgot. Végleges az elhatározásom: nem kérem ezt a nyakláncot, viszont szeretnék valami mást.

- Ej, pedig már összeszedtem rá az egymillió-hatszázezer frankot!

- Egymillió-hatszázezret? Ilyen drága?

- Bizony, asszonyom, ha már kiszaladt a számon, nem vonom vissza.

- Nos, amit kérek, az kevesebbe fog kerülni.

- Mit kér?

- Hogy engedje meg, hogy még egyszer bemenjek Párizsba.

- Ó, hát ez igazán könnyű és főleg nem drága.

- Várjon csak, várjon!

- Nocsak!

- Párizsba, a Vendôme térre.

- Az ördögbe!

- Mesmer úrhoz.

A király a fülét vakarta.

- Végül is visszautasított egy egymillió-hatszázezer frankos szeszélyt, úgyhogy ezt igazán megengedhetem magának. Menjen hát Mesmer úrhoz, de most én kötök ki egy feltételt.

- Mit?

- Hogy egy királyi hercegnő kísérje oda.

A királyné eltöprengett.

- Lamballe-né jó lesz? - kérdezte.

- Lamballe-né? Jó.

- Akkor megegyeztünk.

- Meg.

- Köszönöm.

- Én meg most rögtön megrendelem a sorhajómat. Az lesz a neve, hogy A KIRÁLYNÉ NYAKÉKE. Aztán majd elküldöm Lapeyrouse-nak.

A király kezet csókolt a feleségének, és igen jókedvűen elhagyta a lakosztályt.

8

Kora reggel a királynénál

Mihelyt a király kihúzta a lábát a szobából, a királyné felkelt, az ablakhoz ment, és beszippantotta az éles, jeges reggeli levegőt.

Csillogónak ígérkezett a nap, tele kora tavaszi bájjal: az éjszakai fagyot érezhető langymeleg napsütés váltotta fel; tegnap óta északiról keletire fordult a szél.

Ha ilyen marad az idő, akkor véget ér a tél, ez a borzalmas 1784-es tél.

A rózsaszínű láthatáron szürkés pára sejlett fel: a napsugár elől menekülő nedvesség.

A növényekkel teleültetett teraszokon a zúzmara apránként lepotyogott az ágakról, és kis madarak finom kis karmaikkal a már kifakadt rügyeken hintáztak.

A fagy tépázta áprilisi virág, a repcsénretek kidugta már sötét fejecskéjét az olvadó hó alól. Az ibolya erőteljes, kemény, széles levelei alatt a titokzatos virág hosszúkás bimbója már kipattintotta két pici, ellipszis alakú alsó levélkéjét, a virágzás és az illat előhírnökét.

A fákról, a szobrokról, a kerítések tetejéről mint megannyi pergő gyémántcsepp olvadt le a jég; még nem víz, de már nem is jég.

Minden a tavasz néma harcát s a tél közeli bukását hirdette.

- Ha ki akarjuk használni a hideget - kiáltott fel a királyné, mintha a levegőt akarná megkérdezni -, azt hiszem, igyekeznünk kell! Ugye, Miseryné? - tette hozzá, ahogy megfordult. - Mindjárt itt a tavasz.

- Felséged már régóta ki akar menni korcsolyázni a svájciak tavára - felelte az első komorna.

- Nos, még ma kimegyünk - felelte a királyné -, mert holnap talán már késő lesz.

- Hány órakor óhajt felöltözni felséged?

- Most rögtön. Csak könnyű reggelit eszem, aztán megyek is.

- Más parancsa nincs, felséges asszony?

- Tudják meg, felkelt-e már Taverney kisasszony, s ha igen, mondják meg neki, hogy látni szeretném.

- Taverney kisasszony felséged kis szalonjában várakozik - felelte a komorna.

- Máris? - kérdezte a királyné, aki pontosan tudta, milyen későn feküdt le Andrée.

- Ó, asszonyom, már több mint húsz perce vár.

- Vezesse be!

Andrée éppen akkor lépett be a királynéhoz, amikor a Márványudvar órája a kilencet kezdte ütni. Szépen fel volt öltözve, mint az udvar bármely hölgye, akinek nincs joga uralkodójánál hanyag öltözékben megjelenni. Mosolygott, de egy kicsit nyugtalan volt.

A királyné is elmosolyodott, s ettől Andrée megnyugodott.

- Menjen, kedves Miseryné, küldje ide Léonard-t meg a szabómat - mondta a királyné.

Amikor látta, hogy az ajtó becsukódik Miseryné mögött, megszólalt:

- A király elragadó volt, nevetett, lefegyvereztem.

- De megtudta? - kérdezte Andrée.

- Andrée, ha az embernek igaza van, és kivált ha Franciaország királynéja, nem hazudik.

- Igaz, asszonyom - mondta Andrée elpirulva.

- Mégis azt hiszem, kedves barátném, hogy baklövést követtünk el.

- S nem is egyet, asszonyom - mondta Andrée.

- Az lehet, de mindegy. Szóval az első: hogy megsajnáltuk de La Motte-nét; a király nem szereti. Bevallom, hogy nekem mégis tetszett.

- Ó, Őfelsége túl jószemű bíró, semhogy elutasítsuk az ítéletét.

- Itt van Léonard - mondta a visszatérő Miseryné.

A királyné leült aranyozott ezüst fésülködőasztalához, és a híres fodrász munkához látott.

A királynénak tüneményesen szép haja volt, és hiúságának hízelgett, ha csodálták érte.

- Léonard tudta ezt, és ahelyett, hogy gyorsan dolgozott volna, mint ahogy bárki másnál tette, hagyta, hadd élvezze a királyné a saját szépségét.

Ezen a napon Mária Antónia elégedett, sőt boldog volt, szépnek látta magát. Tükrében Andrée-ra pillantott, s észrevette, milyen szeretettel néz rá.

- Magát bezzeg nem szidták meg - mondta. - Magát nem, hiszen szabad és büszke, mindenki fél is egy kicsit magától, mert olyan okos, mint Minerva istennő.

- Én, asszonyom? - hebegte Andrée.

- Igen, maga! Ó, istenem, milyen boldog is lehet, hogy még lány, Andrée, és főleg mert boldog, hogy az.

Andrée elpirult, és gyámoltalanul mosolyogni próbált.

- Fogadalmat tettem - mondta.

- És meg is tartja, szép Vesta-szűz? - kérdezte a királyné.

- Remélem.

- Erről jut eszembe!... - kiáltott fel a királyné.

- Micsoda, felség?

- Hogy bár nem ment férjhez, tegnap óta ura van.

- Uram?

- Bizony, a kedves bátyja; hogy is hívják, Philippe, ugye?

- Igen, asszonyom, Philippe.

- Megérkezett?

- Igen, tegnap.

- És még nem találkozott vele? Milyen önző is vagyok, tegnap elraboltam magát tőle, hogy Párizsba hurcoljam. Igazán megbocsáthatatlan önzés.

- Ó, asszonyom, tiszta szívből megbocsátok, és Philippe is.

- Biztos?

- Felelek érte.

- A saját nevében?

- Az enyémben és az övében.

- Milyen ő?

- Most is szép és jó, asszonyom.

- Hány éves is most?

- Harminckettő.

- Szegény Philippe! Tudja-e, hogy immár tizennégy esztendeje ismerem, s ebből kilenc-tíz évig nem láttam?

- Ha felséged fogadni óhajtja, boldog lesz, hogy biztosíthatja róla felségedet: a távollét nem halványította el benne a királyné iránti tiszteletteljes hűséget.

- Találkozhatnék vele most rögtön?

- Ó, negyedóra múlva felséged lába előtt fog térdelni, ha felséged megengedi.

- Jó, jó... megengedem... sőt akarom.

Ekkor egy élénk, gyors mozgású férfi lépett vagy inkább robbant be az öltözőszoba szőnyegére, s nevető, csúfondáros arcát a tükörhöz tolta, a Mária Antónia mosolygós arca mellé.

- Artois sógorom, jaj, de megijesztett! - mondta a királyné.

- Jó reggelt őfelségének - mondta a fiatal herceg. - Hogy töltötte felséged az éjszakát?

- Köszönöm, fivérem, nagyon rosszul.

- És a reggelt?

- Nagyon jól.

- Ez a lényeg... Az imént már gyanítani kezdtem, hogy szerencsésen átvészeltük a próbatételt, találkoztam ugyanis a királlyal, és ő nyájasan rám mosolygott. Milyen nagy dolog a bizalom!

A királyné elnevette magát. Artois grófja, aki még nem tudott a reggeli fejleményekről, szintén nevetett, de egészen más okból.

- Most jut eszembe - mondta a herceg -, amilyen kába vagyok, meg sem kérdeztem Taverney kisasszonytól, hogy töltötte az éjszakát.

A királyné a tükörbe nézett, s így semmi sem kerülhette el a figyelmét, ami a szobában zajlott.

Léonard éppen befejezte művét, és a királyné, megszabadulván indiai muszlin fésülködőköpenyétől, felvette reggeli ruháját.

Nyílt az ajtó.

- Tessék - mondta Artois grófjának -, ha meg akar tudni valamit Andrée-ról, itt van.

Andrée kezét fogva egy napbarnított, jóképű, fekete szemű férfi lépett be: tekintete nemes és szomorkás; homloka értelemről, egész lénye komolyságról árulkodik; életerős katona, olyan, amilyet Gainsborough festett szép családi képein.

Philippe de Taverney sötétszürke, finom ezüsthímzéssel díszített ruhát viselt, de rajta a szürke mintha fekete lett volna, az ezüst mintha vas; a fehér nyakkendő, a tompa fehér csipkegallér élesen elütött a sötét ruhától, és a rizspor a haján csak kiemelte arcszínének és vonásainak férfiasságát.

- Felség - mondta Andrée, és tisztelettel meghajolt -, itt a bátyám.

Philippe is meghajolt; lassan, méltóságteljesen.

Amikor felemelte a fejét, a királyné még mindig a tükörbe nézett. Igaz viszont, hogy onnét is ugyanolyan jól látta Philippe-et, mintha szemtől szembe állt volna vele.

- Jó reggelt, Taverney úr - mondta a királyné, és megfordult.

Tündöklően szép volt: fejedelmi szépsége méltán babonázta meg mind a királyság barátait, mind a női nem csodálóit; megvolt benne a szépség hatalma, s megvolt benne a hatalom szépsége is.

Philippe, amint látta, hogy a királyné mosolyog, s érezte, hogy ez a tiszta, büszke és mégis édes tekintet megnyugszik rajta, elsápadt, és egész lényén szörnyű zaklatottság lett úrrá.

- Ha nem tévedek, Taverney úr - folytatta a királyné -, nekünk szól első látogatása. Köszönöm.

- Én tartozom köszönettel - válaszolta Philippe.

- Mily sok esztendő telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást! - mondta a királyné. - Sajnos, életünk legszebb évei múltak el!

- Számomra valóban azok, asszonyom, de nem felséged számára, akinek minden nap élete legszebb napja.

- Úgy tetszik, maga igen jól érezte magát Amerikában, Taverney úr, hiszen akkor is ott maradt, amikor már mindenki visszajött.

- La Fayette úrnak szüksége volt egy bizalmi emberre, akire a segédszolgálatosok parancsnokságának egy részét bízhatta, amikor elhagyta az Újvilágot. La Fayette úr engem javasolt Washington tábornoknak, aki el is fogadta a jelölésemet.

- Ugye abból a maga Újvilágából tömegével térnek meg a hősök? - kérdezte a királyné.

- Nem rám értette felséged - felelte Philippe mosolyogva.

- Miért ne? - kérdezett vissza a királyné, aztán Artois grófjához fordult: - Nézze csak, kedves rokon, milyen jó színe és milyen hadfiúi külleme van Taverney úrnak.

Philippe, aki így hirtelen kapcsolatba került Artois grófjával, akit nem ismert, egy lépést tett feléje, s várta, hogy a herceg engedélyt adjon neki az üdvözlésére.

A herceg intett, és Philippe meghajolt.

- Micsoda szép katonatiszt! - kiáltott fel a fiatal herceg. - Nemes úr, boldog vagyok, hogy megismerhetem. Mik a szándékai most, hogy visszatért Franciaországba?

Philippe a húgára nézett.

- Nagyuram - mondta -, én a húgom érdekének vetem alá az enyémet, azt fogom tenni, amit a húgom szeretne.

- De hiszen él az édesapjuk, nemde Taverney úr? - mondta Artois grófja.

- Igen, nagyuram, hála istennek, él - felelte Philippe.

- Akárhogy is - szólt bele élénken a királyné -, jobb szeretem, ha Andrée-ra a bátyja vigyáz, a bátyjára meg maga, gróf úr. Ugye, a vállára veszi Taverney úr gondját?

Artois grófja bólintott.

- Tudja-e, hogy nagyon szoros szálak fűznek minket egymáshoz? - folytatta a királyné.

- Magát, néném, nagyon erős szálak? Hűha, mesélje csak el, kérem.

- Bizony, Taverney úr volt az első francia, akit megpillantottam, amikor Franciaországba érkeztem, és én még előzőleg nagyon komolyan megfogadtam, hogy boldoggá teszem az első franciát, akivel találkozom.

Philippe érezte, hogy még a homloka is elvörösödik. Az ajkait harapdálta, hogy közönyös tudjon maradni.

Andrée ránézett, aztán lehajtotta a fejét.

Mária Antónia észrevette a két testvér váltotta tekintetet; de hogyan is találhatta volna ki mindazt a fájdalmasan eltemetett titkot, amit egy ilyen pillantás magában rejt!

A királyné más oknak tulajdonította a tekintetükben bujkáló szomorúságot. Amikor 1774-ben annyian szerelmesek lettek a trónörökös feleségébe, miért ne szenvedett volna egy kicsit Taverney is a franciák járványszerű szerelmétől, melyet Mária Terézia lánya iránt tápláltak?

Ez a feltételezés egészen hihető volt, s még az asszonnyá, királynévá lett lány szépsége fölött a tükörben folytatott ellenőrzés sem döntötte meg.

Mária Antónia ilyen vallomásnak értette tehát Philippe sóhaját. A királyné rámosolygott a bátyra, és szeretettel teli pillantással simogatta meg a húgot; nem találta ki egészen, de nem is tévedett egészen ártatlan kacérkodásában, melyben senki sem találhat bűnt. A királyné, asszonyi hiúságában büszke volt rá, hogy szeretik. Némelyek mindig arra vágynak, hogy a környezetük rokonszenvét kivívják, s ezek az emberek nem tartoznak a kicsinyes lelkek közé.

Bizony, eljön a pillanat, te szegény királyné, amikor ezt a mosolyt, melyet most azokra pazarolsz, akik szeretnek - s ezért szemrehányással illetnek -, hiába küldöd majd azok felé, akik már nem szeretnek.

Artois grófja odament Philippe-hez; közben a királyné megkérdezte Andrée véleményét egy vadászruháról.

- Igazán olyan nagy tábornok az a Washington? - kérdezte Artois grófja.

- Igen, nagyuram, nagy ember.

- És a franciákról mi a véleménye az amerikaiaknak?

- Pont az ellenkezője, mint az angolokról.

- Értem. Maga, kedves Philippe de Taverney, az új gondolatok híve, de kíváncsi vagyok, elgondolkozott-e már egy bizonyos dolgon.

- Min, nagyuram? Bevallom, hogy ott, messze, a nagy tavak partján, a füves pusztákon táborozva gyakran jutott időm töprengésre.

- Elgondolkozott-e rajta, hogy amikor ott háborút viselt, nem az indiánok, de nem is az angolok ellen viselt háborút.

- Hát ki ellen, nagyuram?

- Maga ellen.

- Bizony, az meglehet, nagyuram.

- Belátja...

- Belátom, hogy egy olyan eseménynek is lehetnek szerencsétlen következményei, amely eredetileg megmentette a monarchiát.

- Sőt lehet, hogy e szerencsétlen következmények veszélyesebbek, mint az eredeti fenyegetés.

- Sajnos, így van, nagyuram.

- Hát ezért nem találom olyan hasznosnak Washington és La Fayette márki győzelmeit, mint a többiek. Tudom, hogy ez önzés, de nemcsak saját magam miatt vagyok önző. És tudja, miért fogom magát minden erőből segíteni?

- Bármi oka van is rá, őszinte hálával tartozom érte királyi fenségednek.

- Azért, kedves Taverney, mert maga nem tartozik azok közé, akiket az utcán avattak hőssé; derekasan szolgált, de kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezt világgá kürtölje. Magát nem ismerik Párizsban, ezért szeretem magát, s ha nem így volna... hát Taverney úr, hitemre!... ha nem így volna... tudja, én önző vagyok.

Ezután a herceg kezet csókolt a királynénak, üdvözölte Andrée-t, mégpedig nyájasabban, tisztelettudóbban, mint ahogy a nőket szokta, aztán távozott.

A királyné nyomban abbahagyta az Andrée-val való beszélgetést, Philippe-hez fordult, és azt mondta:

- Találkozott már az apjával, uram?

- Igen, asszonyom, mielőtt idejöttem volna, találkoztam vele az előszobákban; a húgom értesítette.

- Miért nem az apjához vezetett az első útja?

- Elküldtem hozzá a komornyikomat, asszonyom, meg a kis csomagomat, de Taverney úr visszaküldte a fiút azzal a paranccsal, hogy először a királynál vagy felségednél tegyem tiszteletemet.

- És maga szót fogadott?

- Igen, asszonyom; örültem, hogy megölelhetem a húgomat.

- Csodálatos idő van! - kiáltotta a királyné, s boldogan hátravetette a fejét. - Miseryné, holnapra megolvad a jég, most rögtön intézkedjen a szán felől.

Az első komorna már indult is, hogy teljesítse a parancsot.

- És ide kérem a kakaómat - tette hozzá a királyné.

- Nem reggelizik felséged? - kérdezte Miseryné. - Ó, hiszen tegnap este nem is vacsorázott!

- Téved, kedves Miseryné, tegnap este vacsoráztunk, kérdezze csak meg Taverney kisasszonyt.

- Méghozzá kiadósan - mondta Andrée.

- Egykettő, kedves Miseryné, hívogat a napsugár: sokan lesznek a svájciak taván.

- Felséged korcsolyázni indul? - kérdezte Philippe.

- Ó, maga most biztosan kinevet minket, amerikai úr - kiáltotta a királyné -, hiszen maga hatalmas tavakon korcsolyázott, ahol mérföldben többet tesznek meg, mint mi itt lépésben.

- Itt felségedet szórakoztatja a hideg és a suhanás a jégen; odaát meghalnak belé.

- Lám, már itt is a kakaó. Andrée, maga is igyon egy csészével!

Andrée elpirult az örömtől, és meghajolt.

- Látja, Taverney úr, én semmit sem változtam, ugyanúgy iszonyodom az etikettől, mint annak idején. Emlékszik, Philippe? És maga, maga változott-e?

Ezek a szavak szíven ütötték a fiatalembert; ha egy nő visszavágyja a múltat, az gyakran tőrdöfés a férfi szívében.

- Nem, asszonyom - felelte kimérten. - Én nem változtam, legalábbis a szívem nem.

- Akkor hát, ha ugyanolyan a szíve - mondta a királyné derűsen -, és mivel a szíve jó volt, a magunk módján köszönjük meg: egy csészét Taverney úrnak, Miseryné!

- Ó, asszonyom - kiáltotta szörnyű zavarban Philippe -, ezt nem gondolhatja komolyan felséged, ez túl nagy megtiszteltetés egy szegény, jelentéktelen katonának...

- Egy régi barátnak - mondta a királyné. - Ez a mai nap felém sodorja a fiatalság illatát; ezen a mai napon boldog, szabad, büszke, bolond vagyok!... Ez a nap az én imádott Trianonomban tett első sétáimat, meg az Andrée-val tett kiruccanásaimat juttatja eszembe. A rózsákat, a szamócát, a verbénát, a madarakat, amelyeket megpróbáltam felismerni a teraszon, mindent, még az én kedves kertészeimet is, akiknek derék ábrázata mindig valami új virágot, zamatos gyümölcsöt ígért; és Jussieu urat meg azt az eredeti embert, Rousseau-t, aki meghalt... Ez a nap... állítom, hogy ez a nap... megbolondít! De mi van magával, Andrée? oly piros az arca; mi van magával, Philippe? oly sápadt az arca?

A két fiatalnak csakugyan kegyetlen próba volt az emlék felidézése, s arcuk híven tükrözte érzelmeiket.

A királyné szavaira azonban mind a ketten felocsúdtak.

- Megégettem a szájpadlásomat - mondta Andrée. - Bocsásson meg, asszonyom.

- Én pedig még most sem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal - mondta Philippe -, hogy felséged úgy megtisztelt, mintha rangjabéli volnék.

- Ugyan már - nevetett Mária Antónia, s maga öntött kakaót Philippe csészéjébe -, maga katona, legalábbis azt állítja, és a katona hozzá van szokva a tűzhöz: égesse meg a száját dicső módon a kakaóval, mert nincs időm várni.

Philippe azonban komolyan vette a dolgot, mint valami falusi, csakhogy amit a falusi ember zavarában tett volna, azt Philippe hősiességből tette.

A királyné ezt észrevette, s csak még nagyobbat kacagott.

- Tökéletes jellem - mondta, és felállt.

A komornái kacér kis kalapot, hermelinköpenyt és kesztyűt adtak rá.

Andrée is pillanatok alatt elkészült.

Philippe ismét a hóna alá csapta a kalapját, és követte a hölgyeket.

- Taverney úr - szólt a királyné -, nem akarom, hogy ismét, elhagyjon; ma politikai okokból el akarok kobozni egy amerikait. Nyújtsa a bal karját, kérem.

Taverney szót fogadott. Andrée a királyné bal oldalára ment.

A királyné levonult a főlépcsőn, s tiszteletére díszfutamok peregtek a dobokon. A testőrök kürtszavától és a felkapott fegyverek súrlódásától visszhangzott a palota. Ez a királyi pompa, a mindenhonnét feléjük áradó hódolat, a királynét övező csodálat Taverneyt is megérintette, s a fiatalember amúgy is megzavart feje szédülni kezdett.

Homlokán forró izzadságcseppek gyöngyöztek, a léptei elbizonytalanodtak.

Ha nem suhintja meg ajkát és szemét egy hideg légörvény, bizonyosan elájul.

Oly sok időt töltött komor gondok között, száműzetésben, hogy most nem tudott ilyen hirtelen visszatalálni a büszke pompa és az érzelmek boldog világába.

Amerre csak elhaladt a tündöklő szépségű királyné, mindenki fejet hajtott, minden fegyver a levegőbe lendült, csak egy sovány kis öregember feledkezett meg az etikettről.

Ő nem hajolt meg, nem sütötte le a szemét, ellenkezőleg: ott állt egyenes gerinccel, tekintetét a királynéra és Taverneyre szegezve.

Amikor a királyné elvonult, az öregember kilépett a felbomló sorfalból, és futni kezdett, ahogy csak hetvenesztendős, pipaszárlába bírta.

9

A svájciak tava

Van Versailles-ban egy téglalap alakú, tavasztól őszig kékeszöld, selymes vizű, télen pedig fehér, kérgesre fagyott jegű medence, amelyet mind a mai napig a svájciak tavának neveznek.

A tavacskát körben hársfasor szegélyezi, melynek fái boldogan nyújtóztatják a nap felé vörhenyes ágaikat; ezt a fasort mindenféle rendű és rangú sétálók népesítik be, akik a szánkózókat és a korcsolyázókat jöttek megbámulni.

A nők ruháiban keveredik a régi udvar kissé nyomasztó, harsogóan zagyva pompája, meg az új divat kissé szeszélyes könnyedsége.

A magasra tornyozott hajkoronák, a fiatal homlokokra árnyékot vető csuklyás köpenyek, a jobbára szövetből készült kalapok, a bundák, és a selyemruhák széles pliszéfodrai meglehetősen furcsa egyveleget alkotnak a meggypiros papi ruhákkal, az égszínkék redingotokkal, a sárga lakájruhákkal és a bő, fehér felöltőkkel.

Cselédek kék és piros ruhája villan fel itt is, ott is a tömegben, mint a búzavirág meg a pipacs, amint a gabonatáblában vagy a lóherében hajladozik.

Időnként a csodálat sikolya rebben fel a tömegből: Saint-Georges, a vakmerő korcsolyázó, olyan tökéletes kört írt le, hogy ha egy mérnökember megmérné, ő sem találhatna benne kivetnivalót.

A medence partján olyan sok néző gyűlik össze, hogy messziről úgy fest, mint egy nagy, tarkabarka szőnyeg, amely fölött ott gomolyog a leheletekből összeverődő pára, maga a mesterséges tó pedig, amely most vastag jégtükörré dermedt, rendkívül változatos, örökké mozgásban lévő képet mutat.

Amott egy szánt három hatalmas szelindek húz, mint valami orosz trojkát. Ezek a címeres bársonytakarókba öltöztetett kutyák, fejükön libegő tollakkal, Callot ördögjeleneteinek vagy Goya démonképeinek rémálomszerű állataira hasonlítanak.

Gazdájuk, Lauzun úr nyeglén elterpeszkedik tigrisbőrökkel bélelt szánjában, s kihajol, hogy beszippantsa a friss levegőt, de máris visszahúzódik, mert arcul csapja a metsző szél.

Itt-ott szerényebb külsejű szánkók keresnek szabad helyet. Egy hölgy, aki nyilván a hideg miatt fátyolozta el az arcát, éppen beszáll egy ilyen szánkóba, s egy aranysujtásos, bő bársonyköpenyt viselő daliás fiatalember, korcsolyával a lábán, kívülről az üléstámlának feszülve, igyekszik mozgásba lendíteni a szánkót, melyet ő hajt és kormányoz.

Az álarcos hölgy és a bársonyköpenyes korcsolyázó egész közel hajolva egymáshoz vált egynéhány szót, de senki sem találhat kivetnivalót a szabad ég alatt, az egész Versailles orra előtt folyó titkos légyottban.

Mindegy, hogy mit mondanak, hiszen a többiek látják őket, s teljesen mindegy, hogy a többiek látják őket, hiszen nem hallják, mit mondanak: nyilvánvaló, hogy ügyet sem vetnek a sokaságra, repülnek, mint két vándormadár; hová? abba az ismeretlen világba, amelyet mindenki hajszol, s amelynek boldogság a neve.

Hirtelen nagy mozgolódás, nyüzsgés támad ezek között a légies alakok között, akik inkább siklanak, mintsem járnak.

A svájciak tavának partján ugyanis megjelent a királyné, mindenki megismeri és iparkodik helyet adni neki, de ő mindenkinek odaint, hogy csak maradjanak.

Felharsan a kiáltás: „Éljen a királyné!”; aztán repülő korcsolyázók és korcsolyázók lökte szánkók mintegy áramütésre nagy kört alakítanak a hely körül, ahol a felséges látogató megállt.

Ő került a figyelem középpontjába.

A férfiak ügyes manőverezéssel közelednek hozzá, s a nők tisztelettel s illemtudóan igazgatják az öltözéküket, végül is mindenki módját leli, hogy a nagyurak és magas rangú tisztek közé keveredjék, akik a királynéhoz siettek, hogy hódoljanak neki.

A nézőközönség azonban a többi illusztris személyiség között felfigyelt egy nagyon is feltűnő alakra, aki ahelyett, hogy az általános menetirányt követve a királyné elé járult volna, amikor felismerte a ruháját és kíséretét, leugrott a szánjáról és a kíséretében lévő személyekkel együtt eltűnt az egyik fasorban.

Artois grófját a közönség az egyik legelegánsabb és legkönnyedebb mozgású korcsolyázónak tartotta, s most az elsők között suhant át az őt a királynétól elválasztó térségen, hogy kezet csókoljon neki.

- Látja, hogyan kerüli magát testvérünk, Provence grófja? - kérdezte halkan, s ujjával a királyi fenségre mutatott, aki öles léptekkel távolodott a zúzmarás sarjerdőben, hogy kerülő úton jusson el a kocsijáig.

- Nem akarja, hogy szemrehányást tegyek neki - mondta a királyné.

- Ó, ami a rá váró szemrehányásokat illeti, az az én dolgom. Egyáltalán nem emiatt tart magától.

- Akkor hát a rossz lelkiismerete miatt - mondta vidáman a királyné.

- Más miatt, felséges néném. Most tudta meg, hogy Suffren úr, a dicsőséges győző, valószínűleg ma este érkezik, s mivel ez a hír fontos, azt akarja, hogy maga ne tudjon róla.

A királyné körülnézett, s látta, hogy néhány kíváncsi fület a tisztelet nem tart annyira távol tőle, hogy meg ne hallják sógora szavait.

- Taverney úr - mondta -, legyen olyan kedves, foglalkozzék a szánkómmal, kérem, és ha találkozik az édesapjával, csókolja meg, negyed órára kimenőt adok magának.

A fiatalember meghajolt, és átfurakodott a tömegen, hogy teljesítse a királyné parancsát.

A tömeg is értett a szóból: néha csodálatosak az ösztönei; kitágult hát a kör, és a királyné meg Artois grófja mindjárt jobban érezte magát.

- Kedves fivérem - mondta ekkor a királyné -, magyarázza meg, mi haszna van abból a bátyánknak, ha én nem tudok Suffren úr érkezéséről.

- Ó, néném, hát lehetséges, hogy nő és királyné, királyné és ellenség létére nem találta ki ennek a ravasz politikusnak a szándékát? Suffren úr megérkezik, az udvarnál senki sem tudja. Suffren úr az indiai tengerek hőse, következésképpen csodálatos fogadtatás illeti Versailles-ban. Megérkezik; a királynak fogalma sincs az érkezéséről, a király fütyül rá, bár erről mit sem tud, következésképpen esze ágában sincs fütyülni rá. Maga ugyancsak, felséges néném. Ezalatt Provence úr, aki tud Suffren érkezéséről, fogadja a tengerészt, mosolyog rá, hízeleg neki, négysoros versikét szaval neki, s az indiai hősnek hízelegve Franciaország hőse lesz.

- Ez világos - mondta a királyné.

- Az ördög vigye el! - mondta a gróf.

- Kedves hírlapíróm, maga csak egyetlen dologról feledkezik meg.

- Miről?

- Hogy maga honnét tudja a mi drága bátyánk és sógorunk eme nemes tervét?

- Honnét tudom? Onnét, hogy tudok minden dolgáról. Amikor észrevettem, hogy Provence úr lelkiismereti ügyet csinál abból, hogy mindent tudjon rólam, én is felfogadtam embereket, akik mindent elmesélnek nekem, amit ő csinál. Ó, ez még hasznos lehet, s nemcsak nekem, magának is.

- Köszönöm, hogy szövetségesévé tett, de a király?

- Nos, a királyt mégis figyelmeztették.

- Maga?

- Ó, dehogy. A tengerészeti minisztere, akit én küldtem hozzá. Mindehhez nekem semmi közöm, tudja, én léha, szétszórt, bolondos vagyok hozzá, hogy ilyen fontos dolgokkal foglalkozzam.

- És a tengerészeti miniszter sem tudta, hogy Suffren úr Franciaországba érkezik?

- Uramisten, drága néném, maga épp elég minisztert ismert tizennégy év alatt, amíg a francia trónörökös felesége volt, majd a király felesége lett, hogy tudja: ezek az urak mindig a fontos dolgokról nem tudnak. Nos, én felvilágosítottam ezt a miniszterünket, és ő el van ragadtatva.

- Azt elhiszem.

- Végre valaki, aki egész életében hálás lesz nekem, s nekem éppen hálára van szükségem.

- Mihez?

- Hogy egy kölcsönről tárgyaljak.

- Ó - nevette el magát a királyné -, most kibújt a szög a zsákból.

- Királyi néném - mondta Artois grófja gondterhelt arccal -, magának minden bizonnyal pénzre van szüksége; ne legyek az elhunyt francia király fia, ha nem adom oda magának a felét annak az összegnek, amit kapok.

- Ó, kedves rokon! - kiáltotta Mária Antónia -, csak tartsa meg, csak tartsa meg! Hála istennek, pillanatnyilag nincs szükségem semmire.

- Teringettét, ne várjon sokáig, hogy behajtsa rajtam az ígéretemet, kedves néném.

- Ugyan miért?

- Mert ha túl sokáig vár, előfordulhat, hogy már nem tudom tartani.

- Akkor majd én is teszek róla, hogy felfedezzek valami államtitkot.

- Még megfázik, kedves néném - mondta a herceg -, egészen kékre fagy az arca.

- Már itt is van Taverney úr a szánommal.

- Akkor nincs szükség rám, néném?

- Nincs.

- Kergessen el hát, kérem.

- Miért? Csak nem képzeli, hogy terhemre van?

- Dehogy képzelem. Ellenkezőleg: én szeretném visszanyerni a szabadságomat.

- Akkor isten vele.

- A viszontlátásra, kedves néném.

- Mikor találkozunk?

- Ma este.

- Miért, mi van ma este?

- Még nincs, majd lesz.

- Akkor hát mi lesz?

- Nagy csődület a királynál.

- És miért?

- Mert a miniszter odakíséri Suffren urat.

- Remek. Akkor a ma esti viszontlátásra.

A fiatal herceg a rá jellemző bájos udvariassággal búcsút vett a királynétól, s eltűnt tömegben.

Az idős Taverney tekintetével követte a fiát, míg az eltávolodott a királynétól, hogy a szánért menjen.

De éber pillantása hamarosan visszatért a királynéra. Mária Antónia élénk beszélgetése sógorával kissé idegesítette, mert ez a beszélgetés egyelőre véget vetett a királyné és a fia közti bizalmas együttlétnek.

Így aztán, amikor Philippe befejezte a szán indulásához szükséges előkészületeket, és a királyné parancsához híven át akarta ölelni az apját, akit tíz esztendeje nem látott, az eltolta magától és azt mondta:

- Majd később, majd később. Ha véget ért a szolgálatod, gyere vissza, és akkor beszélgetünk.

Philippe otthagyta hát az apját, s az öreg báró örömmel látta, hogy Artois grófja elköszön a királynétól.

A királyné beült a szánba, s Andrée-t is maga mellé ültette. Ám amikor két nagydarab hajdú ott termett, hogy tolja a szánt, azt mondta:

- Nem, nem, eszemben sincs így szánkózni. Taverney úr, maga nem korcsolyázik?

- Bocsásson meg, asszonyom - mondta Philippe.

- Adjanak korcsolyát a lovag úrnak - parancsolta a királyné, majd a fiatalemberhez fordult: - Nem is tudom, honnan veszem, hogy maga legalább olyan jól korcsolyázik, mint Saint-Georges.

- Philippe már régen is nagyon szépen korcsolyázott - mondta Andrée.

- Most meg már nincs is igazi ellenfele, ugye, Taverney úr?

- Asszonyom - mondta Philippe -, mivel felséged ennyire bízik bennem, iparkodni fogok.

Már fel is csatolta a pengeélesre köszörült korcsolyát, a szán mögé siklott, egyik kezével meglökte, és futni kezdett.

Különös jelenet tanúi lehettek ezután a nézők.

Saint-Georges, a tornászkirály, Saint-Georges, az elegáns mulatt, a divatos férfi, minden testgyakorlatok kiválósága, Saint-Georges vetélytársat fedez fel ebben a fiatalemberben, aki merészelt őmellé siklani a pályán.

Íziben kerengeni kezdett hát a királyné szánja körül, de oly tiszteletteljes hajlongásokkal, oly kecsesen, hogy Versailles parkettjén soha száraz talajon álló udvaronc hódítóbb bókokat nem kerekített; körzővel rajzolható szélsebes köröket írt le a szán körül, csodálatosan egymásba ívelő gyűrűkkel fonta körül, úgy, hogy az új kör mindig éppen oda került, ahová a szán érkezett, majd kifutott a körből, s a korcsolyázó egyetlen erős lökéssel, egyetlen ellipszissel mindazt az előnyt visszanyerte, amit vesztett.

Követni sem lehetett azt az ügyességet, mert elkábult a fej, káprázott a szem.

Philippe-et viszont ingerelte ez a játék, s vakmerő lépésre szánta magát: olyan félelmetes sebességgel kezdte lökni a szánt, hogy Saint-Georges kétszer is a szán mögött fejezte be a körét, ahelyett, hogy elé rajzolta volna, s mivel a szán sebessége rémült visítozást váltott ki a nézők soraiban, ami megijeszthette volna a királynét, Philippe azt mondta:

- Ha felséged óhajtja, megállok, vagy legalábbis lelassítok.

- Ó, ne, ne! - kiáltotta a királyné olyan lelkesedéssel, amely a munkában is, az élvezetben is jellemző volt rá -, nem félek. Még gyorsabban, lovag, még gyorsabban!

- Köszönöm az engedélyt, asszonyom, csak bízza rám magát, jó kezekben van.

És ahogy erős keze ismét összecsukódott az ülés háromszögletű támláján, olyan lendületet adott a szánnak, hogy annak minden eresztéke ropogott.

Az volt az ember érzése, hogy mindjárt felröpülnek a levegőbe.

Ekkor a másik kezével is elkapta a szánt - ezt az erőfeszítést eddig nem tartotta magához méltónak -, s acélkezével úgy röpítette magával, mint valami játékszert.

Ettől kezdve Saint-Georges minden körét még nagyobb körökkel keresztezte; a szán úgy suhant ide-oda, mint egy rendkívül rugalmas emberi test, teljes hosszában meg-megpördült, mintha nem is talpakon, hanem korcsolyán siklott volna; a tömege, a súlya, a kiterjedése ellenére korcsolyává vált, élt, repült, forgott, mint egy jégtáncos.

Saint-Georges, aki kecsesebb, finomabb, pontosabb kacskaringókat vésett a jégre, hamarosan nyugtalankodni kezdett. Már egy órája korcsolyázott; és Philippe, látva, hogy izzad, s észrevéve reszkető inának erőfeszítését, úgy döntött, hogy a fáradtság révén győzi le.

Lépést váltott, és abbahagyta a körözést (mert ilyenkor minden alkalommal fel kellett emelnie a szánt), s egyenesen maga előtt lökte a járművet.

A szán nyílsebesen száguldott.

Saint-Georges egyetlen lábmozdulattal rögtön utolérhette volna, Philippe azonban éppen abban a pillanatban, amikor a második lökés megsokszorozza az első lendületét, még érintetlen jégfelületre taszította a szánt, maga pedig mereven lefékezett.

Saint-Georges hatalmas lendületet vett, hogy utolérje a szánt, ám ekkor Philippe összeszedte minden erejét és olyan könnyedén siklott tova a korcsolya külső szélén, hogy Saint-Georges-ot megelőzve elkapta a szánt; aztán herkulesi erővel teljesen megfordította, és ellenkező irányba lökte. Saint-Georges-ot előbbi őrületes lendülete továbbröpítette, s immár behozhatatlan messziségbe, teljesen eltávolodott a szántól.

Olyan üdvrivalgás töltötte be a levegőt, hogy Philippe szégyenében elvörösödött.

S mennyire meglepődött, amikor a királyné, aki maga is tapsolt, most megfordult, és kéjesen elszoruló lélegzettel azt mondta:

- Ó, Taverney uram, most, hogy győzött, kegyelmezzen nekem! Megöl ez a vad iram...

10

A kísértő

A királynénak erre a parancsára vagy inkább könyörgésére Philippe megfeszítette acélizmait, s a térdét behajlítva egy pillanat alatt megállította a szánt, mint az arabs mén, amely a síkság homokján reszkető inakkal lefékez.

- Most pedig pihenjen - mondta a királyné, amint kiszállt a szánból. - Nem hittem volna, hogy a sebességtől így meg lehet részegedni, majdnem megőrjített.

És Philippe karjára támaszkodott, úgy reszketett keze, lába.

Döbbenet sistergett át a bíbor-bársony tömegen, s a királyné ebből rögtön tudta, hogy ismét vétett az etikett ellen; s e vétkek óriásiak a féltékenység és a szolgalelkűség szemében.

Philippe elbódult e túlzott megtiszteltetéstől, s jobban reszketett és szégyenkezett, mint ha úrnője nyilvánosan megsértette volna.

Szemét lesütötte, s szíve úgy dongott, hogy majd beszakadt tőle a melle.

A királyné is furcsán felajzottnak érezte magát, nyilván az iménti rohanástól, de most kikapta a karját a férfi karja alól, Taverney kisasszonynak nyújtotta, s egy széket kért.

Hoztak neki egy összehajtható széket.

- Bocsásson meg, Taverney úr! - mondta Philippe-nek. Lehalkította a hangját: - Istenem! Milyen rémes, hogy az embert örökké kíváncsiskodó, buta népség veszi körül!

Az állandóan szolgálatot teljesítő udvaroncok és udvarhölgyek máris ott nyüzsögtek körülötte, tekintetükkel Philippe-et falták, aki - hogy elrejtse pirulását - a korcsolyája lecsatolásával kezdett foglalatoskodni.

Amint elkészült, visszahúzódott, hogy átadja helyét az udvaroncoknak.

A királyné néhány pillanatig elgondolkodott, aztán felemelte fejét:

- Érzem, hogy meg fogok fázni, ha továbbra is mozdulatlanul ülök itt, forduljunk még egyet.

És ismét beszállt a szánjába.

Philippe parancsra várt, de hiába.

Erre vagy húsz udvaronc tolakodott oda.

- Nem, köszönöm, uraim, a hajdúimat kérem - mondta a királyné.

Majd amikor a lakájok elfoglalták a helyüket, csak ennyit mondott:

- Lassan, lassan.

És behunyta a szemét, és álmodozni kezdett.

A szán lassan távolodott, ahogy a királyné parancsolta, mögötte mohó, kíváncsi, féltékeny tömeg.

Philippe egyedül maradt, homlokáról letörölte a verejtéket.

Saint-Georges-ot kereste a pillantásával, hogy valami baráti bókkal megvigasztalja a vereségért.

Ám az már üzenetet kapott az orléans-i hercegtől, a pártfogójától, s elhagyta a csatateret.

Philippe kicsit szomorúan, kicsit fáradtan, utólag elszörnyedve attól, ami történt, mozdulatlanul állt, s tekintetével a királyné távolodó szánját követte, amikor valami hozzáért az oldalához.

Megfordult, s megpillantotta az apját.

A kis öregúr, töpörödötten, mint egy Hoffmann-mesefigura, prémekbe burkolva, mint egy szamojéd, a könyökével lökte meg a fiát, hogy ne kelljen előhúznia a kezét a nyakában lógó muffból.

A szemét a hideg vagy az öröm tágította nagyra, s Philippe úgy érezte, szinte lángokat vet rá.

- Nem csókol meg, fiam? - kérdezte olyan hangon, ahogy a görög atléta apja mondhatta fiának a köszönő szavakat, amikor az győzött a stadionban.

- Drága apám, dehogynem, szívből - felelte Philippe.

A szavak hangsúlya és jelentése között azonban nem volt összhang.

- Jól van! És most, hogy megcsókolt, rajta gyorsan!

És előrelökdöste.

- Ejnye, mit akar, uram, hová menjek? - kérdezte Philippe.

- Hát oda, a mindenit!

- Oda?

- Oda hát, a királyné mellé!

- Ó, nem, apám, köszönöm, nem.

- Hogyhogy nem? Hogyhogy köszönöm? Megőrült? Nem akar a királyné után menni?

- Bizony nem, mert lehetetlen; ne is gondoljon rá, édesapám.

- Hogyhogy lehetetlen? Lehetetlen, hogy a királyné után menjen, aki várja magát?

- Engem?

- De még mennyire! Igenis, a királyné vágyakozik maga után.

- Utánam?

És Taverney mereven a báró szemébe nézett.

- Az az érzésem, apám, hogy megfeledkezik magáról - mondta hidegen.

- Megdöbbentő! Szavamra, megdöbbentő - mondta az öregúr, kihúzta magát, és toppantott. - Jaj, Philippe, megtenné nekem azt a szívességet, hogy megmondja, honnét került ide?

- Uram - mondta szomorúan a lovag -, attól félek, hogy vagy a bolondját járatja velem, vagy...

- Vagy...

- Bocsásson meg, apám... vagy megbolondult.

Az öregúr olyan erővel szorította meg a fia karját, hogy a fiatalember összeráncolta a szemöldökét a fájdalomtól.

- Idefigyeljen, Philippe úr! - mondta az aggastyán. - Tudom én azt, hogy Amerika nagyon messze van Franciaországtól...

- Igen, apám, nagyon messze - ismételte Philippe. - De nem értem, hová akar kilyukadni.

- Amerika olyan ország, ahol nincs se király, se királyné.

- Se alattvalók.

- Rendben, se alattvalók, filozófus uram, nekem ugyan mindegy; van viszont valami, amit biztosra veszek, és ami igencsak aggaszt, megaláz, és félelemmel tölt el. Mégpedig az, hogy maga, fiam, ritka mulya ember, és ez egyáltalán nem illik egy ilyen szép szál fickóhoz. De nézze csak! Nézzen csak oda!

- Látom, uram.

- Nos, a királyné hátrafordul, és nem először, hanem harmadszor, igen, uram, a királyné háromszor fordult hátra, és tessék, most ismét hátrafordul; na, kit keres, mulya uram, puritán uram, Amerikából jött uram, na, kit?

És az öregember megszorította Philippe szürke szarvasbőr kesztyűs kezét.

- Nos, uram - mondta a fiatalember -, miért éppen engem keres a királyné?

- Jaj! - nyögött toporzékolva az öregúr -, azt kérdi, hogy miért éppen magát? De hiszen ez az ember nem is az én vérem, ez az ember nem Taverney!

- Nem vagyok a maga vére... - suttogta Philippe. Aztán halkan, szemét az égre emelve kérdezte: - Talán hálát kell érte adnom az égnek?

- Uram - mondta az öregúr -, mondom, hogy a királyné hívja, mondom, hogy a királyné magát keresi!

- Jó szeme van, apám - mondta szárazon Philippe.

- Na, jól van - mondta kedvesebben az öregúr, s igyekezett fékezni a türelmetlenségét -, jól van, hadd magyarázzam meg. Neked is megvan a magad véleménye, de nekem nagyobb a tapasztalatom; lássuk csak, kedves jó Philippe-em, férfi vagy, vagy nem!

Philippe enyhén megvonta a vállát, és nem válaszolt.

Az öregúr, látva, hogy hiába vár választ, megvetően szemügyre vette a fiát, és keserűen látta, milyen méltóság, milyen áthatolhatatlan tartózkodás, milyen megingathatatlan akarat vértezi fel ezt az arcot a rossz ellen.

Elfojtotta a bánatát, a muffjával megsimogatta vörös orra hegyét, s olyan édes hangon, mint Orpheusz, amikor a thesszaliai sziklákhoz szólt, ezt mondta:

- Figyelj ide, Philippe, barátom, hallgass rám!

- Egy negyedórája mást sem csinálok, apám - felelte a fiatalember.

„Jó, jó - gondolta az öregúr -, majd lelöklek én a méltóságod magaslatáról, amerikai uram; neked is van gyenge pontod, te kolosszus! Majd meglátjuk, hogy viseled el, ha vénséges karmaimmal beléd marok ott, ahol a legjobban fáj.”

Fennhangon pedig ezt mondta:

- Ugye, nem vettél észre valamit?

- Mit?

- Valamit, ami a naivságodat bizonyítja. Most jöttél vissza Amerikából. Amikor elutaztál, nem volt itt királyné, hacsak nem tekintjük annak a Dubarrynét, aki nem túl tiszteletre méltó felség; hazajössz, találsz itt egy királynét, és azt mondod magadban: illőn tiszteljük a királynét!

- Nyilván így van.

- Micsoda gyerek vagy! - mondta az öregúr, s megpróbálta a muffjába rejteni a köhögését meg a nevetését.

- Hogyhogy - kérdezte Philippe -, éppen maga veti a szememre, hogy tisztelem a királyságot? Maga, egy Taverney-Maison-Rouge, Franciaország egyik főura!

- Hohó, én nem a királyságról beszélek, hanem a királynéról!

- És különbséget tesz a kettő között?

- A kutyafáját! Mi a királyság, kedvesem? Egy korona; ahhoz nem nyúl az ember! Mi a királyné? Egy nő. Ó, egy nő egészen más, ahhoz hozzányúl az ember.

- Hozzányúl! - kiáltotta Philippe, elvörösödött a dühtől meg a megvetéstől, s szavait olyan csodálatos mozdulat kísérte, hogy egyetlen nő sem állhatta volna meg, hogy bele ne szeressen, egyetlen királyné sem, hogy ne imádja.

- Nem hiszed, ugye? Nos, kérdezd csak meg - folytatta az apró termetű öregúr alattomos, majdnem vad hangsúllyal és cinikus mosollyal -, kérdezd csak meg Coigny urat, kérdezd csak meg Lauzun urat, kérdezd csak meg Vaudreuil urat!

- Hallgasson, apám, hallgasson! - hördült fel Philippe -, különben a kardomba dőlök, ha már nem sújthatok le magára háromszor ezért a háromszoros gyalázkodásért!

Taverney egy lépést hátrált, majd mint a harmincéves Richelieu tette volna, ismét előrependerült, és a muffját rázva átkozódni kezdett:

- Ó, hiába, buta az állat; a ló csak szamár, a sas liba, a kakas kappan.

És ismét pördült egyet a sarkán.

Philippe arca elsötétült; félrefordultában elkapta az öregurat.

- Ugye, apám, nem mondta komolyan, amit mondott? - kérdezte. - Mert lehetetlen, hogy ilyen előkelő vérből való főúr, mint maga, hitelt adjon ezeknek a rágalmaknak, melyeket az ellenség terjeszt, s nemcsak a nőről, nemcsak a királynéról, hanem a királyságról is.

- És még kételkedik benne ez a tulok! - kiáltotta Taverney.

- Olyan őszintén beszélt előttem, ahogy Isten előtt beszélt volna?

- Igen.

- Isten előtt, akihez napról napra közelebb kerül.

A fiatalember ismét felvette a beszélgetés fonalát, melyet pedig éppen ő ejtett el az imént mélységes megvetéssel; ez a báró győzelmét jelentette.

- És ha nem tévedek, fiam, úriemberféle is vagyok, és nem szoktam hazudni... csak néha.

Ez a „néha” elég tréfásan hangzott, de Philippe nem nevetett.

- Az tehát a véleménye, uram, hogy a királynénak szeretői voltak?

- Micsoda újság!

- Azok, akiket felsorolt?

- Meg mások is... mit tudom én; kérdezd meg a várost meg az udvart. Ezt csak az nem tudja, aki most jött Amerikából.

- És ki híreszteli ezeket a rágalmakat, uram? Gúnyiratfirkászok?

- Nocsak, nocsak, engem is közéjük sorol netán?

- Nem. De az a legnagyobb baj, hogy a magafajta is szajkózza az ilyen aljasságokat, amelyek különben szertefoszlanának, mint a mérges gőzök, melyek néha a legtündöklőbb napot is elhomályosítják. Maga és a magához hasonló előkelők kölcsönöznek valóságszínezetet ezeknek az iszonyatos pletykáknak. Ó, uram, mindenre, ami szent, kérem, hogy ne mondjon máskor ilyesmiket.

- Pedig mondok.

- De miért? - kérdezte a fiatalember, és dobbantott.

- Ej! - mondta az öregember, a fia karjába kapaszkodott, s ördögi mosollyal nézett rá -, azért, hogy bebizonyítsam neked, hogy nem tévedtem, amikor azt mondtam: „Philippe, a királyné megfordul; Philippe, a királyné keres; Philippe, a királyné vágyakozik; Philippe, fuss, szaladj, a királyné vár!”

- Jaj, az égre kérem, hallgasson! - kiáltotta a fiatalember, s arcát a kezébe temette. - Hallgasson, apám, mert megőrjít!

- Igazán nem értelek, Philippe - felelte az öregúr. - Talán bűn szeretni? Az csak azt bizonyítja, hogy szíve van az embernek, és talán nem érzi az ember a szívet ennek a nőnek a szemében, a hangjában, a járásában? Szeret, szeret, ha mondom; de te filozófus vagy, puritán vagy, kvéker vagy, amerikai, te nem szeretsz, te aztán nem; hadd nézzen csak, hadd forogjon, hadd várjon, sértsd meg, vesd meg, utasítsd vissza, Philippe, azaz Joseph de Taverney!

S az öregember, látva, milyen hatást ért el vad gúnnyal kiejtett szavaival, elmenekült, mint a kísértő, miután először bujtott fel a bűnre.

Philippe egyedül maradt, a szíve majd megrepedt, az agya majd felforrt; még csak meg sem fordult a fejében, hogy már egy fél órája egy helyben áll, a királyné befejezte a szánkózást, már visszafelé jön, nézi őt, és az udvaroncok közül menet közben odakiált neki:

- Jól kipihente magát, Taverney úr? Jöjjön hát, senki olyan királyian nem tud királynét szánkóztatni, mint maga. Adják át a helyet, uraim.

Philippe vakon, kábán, részegen rohant oda hozzá.

Úgy érezte, lángra lobban, ahogy a kezét a szán ülésének hátlapjára tette; a királyné hanyagul hátradőlt; a férfi ujjai hozzáértek Mária Antónia hajához.

11

Suffren

Az udvari gyakorlattal ellentétben hűségesen őrizték a titkot, XVI. Lajoson és Artois grófján kívül senki sem tudott róla.

Senki sem tudta, hánykor és hogyan érkezik Suffren.

A király közölte, hogy este játszani kíván.

Hét órakor megérkezett a királyi hercegekkel meg hercegnőkkel.

A királyné kézen fogva vezette be mindössze hétesztendős leányát.

Népes, fényes gyülekezet!

Az összejövetel kezdetén, amikor mindenki éppen elhelyezkedett, Artois grófja csendesen odaosont a királynéhoz, és azt mondta:

- Nézzen csak jól körül, néném.

- Nos? mit kell hogy lássak? - kérdezte ő.

- Mit lát?

A királyné körbejártatta a pillantását, belefúrta tekintetét az üres és a kitöltött terekbe, s mindenütt barátokat, mindenütt alattvalókat látott, közöttük Andrée-t és a bátyját.

- Nagyon kellemes arcokat látok - mondta -, leginkább baráti arcokat.

- Ne azt nézze, kedves néném, ki van itt, hanem azt, ki nincs.

- Nahát! Igaza van! - kiáltotta a királyné. Artois grófja elnevette magát.

- Még nincs itt - folytatta a királyné. - Hóha, vajon mindig így menekül majd tőlem?

- Nem - mondta Artois grófja. - Most azonban kissé hosszúra nyúlik a tréfa. A király öccse elment, hogy megvárja Suffren tengernagyot a városkapuban.

- Ha ez így van, nem értem, miért nevet, testvérem.

- Nem érti, miért nevetek?

- Ha Provence grófja Suffren tengernagyot a városkapuban várja, nyilván ravaszabb volt nálunk, s mivel elsőként ő találkozik a győzővel, elsőként ő üdvözölheti majd.

- Ejnye, drága néném - nevetett a fiatal herceg -, maga aztán nincs valami nagy véleménnyel a diplomáciánkról. A király öccse a fontainebleau-i kapuhoz ment, hogy a tengernagyot üdvözölje, ez tény; a mi emberünk azonban a villejuifi fogatváltónál várja őt. Provence grófja hasztalan várakozik, mert a király parancsára Suffren úr megkerüli Párizst, és azon az úton jön Versailles-ba, ahol mi várjuk.

- Csodálatos ötlet.

- Hát igen, meglehetősen elégedett is vagyok magammal. Maga következik, néném, tegyen.

Ekkor már legalább száz magas rangú személy volt a játékteremben, köztük Condé herceg, Penthiévre, Trémouille, a királyi hercegnők.

Egyedül a király vette észre, hogy Artois grófja megnevetteti a királynét, s hogy egy kicsit ő is részese legyen az összeesküvésnek, rendkívül jelentőségteljes pillantást küldött feléjük.

Mint már mondtuk, Suffrennek, a Máltai Lovagrend kommendátorának az érkezéséről jószerivel senki sem tudott, s mégis, mint legyűrhetetlen előérzet, lebegett valami izgalom az emberek feje fölött.

Úgy érezték, valami rejtegetett titok fog kipattanni, valami újságra derül fény; kellemes izgalom lett úrrá ezeken az embereken, akiknek a legkisebb esemény is fontos, ha azzal jár, hogy az úr elégedetlensége jeléül összevonja a szemöldökét; vagy éppen mosolyra húzza a száját.

A király általában hatfrankos tallérral szokott kezdeni, hogy mérsékelje a hercegek meg az udvari urak tétjeit, de most észre sem vette, hogy a zsebében lévő összes aranyat a játékasztalra tette.

A királyné teljesen átadta magát a szerepének, a játék iránt megnyilvánuló, tettetett odaadásával okosan elterelte a figyelmet.

Philippe-et is bevonták a játékba, a húgával szemben ült, és minden érzékszervével mohón itta a csodálatos, döbbenetes érzést, mely a váratlanul kapott kegy nyomán lángolt fel benne.

Apja szavai akaratlanul is vissza-visszatértek. Azon töprengett, hogy végül is elképzelhető, hogy az öregúr, aki már három-négy kegyencnő uralkodását megélte, tényleg tisztában van az idők és erkölcsök valódi történetével.

Azon gondolkodott, hogy vallásos imádatból származó puritanizmusa vajon nem eggyel több nevetséges vonás-e, amit a távoli országokból hazahozott.

A királyné, ez a költői, szépséges, hozzá oly testvérien jó királyné vajon nem csupán kegyetlen, könnyűvérű nő-e, aki arra kíváncsi, hogy sikerül-e eggyel több alattvalójából kicsikarni a szenvedélyt, mint ahogy a rovartan tudósa eggyel több rovart vagy lepkét tűz fel a gyűjteményébe, s közben nem érdekli, mit szenved az a nyomorult állat, amelynek a szívébe tűt döfött.

Pedig a királyné nem közönséges nő, nem mindennapi jellem. Minden pillantása jelent valamit, hiszen soha nem esett a pillantása senkire anélkül, hogy ki ne számította volna a jelentőségét.

„Coigny, Vaudreuil - mondogatta magában Philippe - szerette a királynét, és ő szerette őket. Jaj, miért... jaj, miért ilyen kilátástalanul sötét ez a rágalom? miért nem surran le egy fénysugár abba a mélységes szakadékba, melyet női léleknek hívnak, s amely még mélyebb, ha egy királyné szívéről van szó?”

És amikor Philippe már eléggé meghányta-vetette magában ezt a két nevet, az asztal végére pillantott, ahol a sors különös szeszélye folytán egymás mellett ült Coigny és Vaudreuil; a szemük még csak közel sem járt a királynéhoz; gondtalanul, mondhatni, magukról megfeledkezve ültek ott.

És Philippe azt gondolta, hogy nem lehet, hogy ilyen önfeledten, ilyen nyugodtan terpeszkedjék itt ez a két férfi, ha egykor szeretett, ha egykor szerették. - Ó, ha a királyné szeretné, ha őt szeretné, beleőrülne a boldogságba; ha elfeledné, miután szerette, meghalna a kétségbeeséstől.

És Philippe most Mária Antónia arcát kezdte fürkészni.

S álmodozva faggatta a tiszta homlokot, a parancsoló ajkat, a fenséges tekintetet; a nő minden szép vonásától a királyné titkát tudakolta.

„Ó, nem, rágalom, rágalom mindaz a kósza hír, amely a nép között elterjedt, s amelynek csak az udvar érdekei, gyűlölete vagy cselszövése adott táptalajt.”

Itt tartott Philippe a gondolatmenetében, amikor az Őrség termében háromnegyed nyolcat ütött az óra. És ekkor, pontosan ekkor sietős, kemény léptek hangzottak a szomszédos teremből. A kőlapokon puskatus koccant. A félig nyitott ajtón nagy hangzavar hömpölygött be s vonta magára a király figyelmét, aki most hátravetette a fejét, hogy jobban halljon, aztán odaintett a királynénak.

A királyné megértette a jelet, és azonnal felállt, véget vetve a játéknak.

A játékosok mind összekapkodták, ami előttük volt, és lesték, hogy mit csinál a királyné.

A királyné átment a nagy fogadóterembe, ahová a király már előtte odaért.

Castries-nak, a tengerészeti miniszternek az egyik szárnysegédje odament a királyhoz, és valamit súgott a fülébe.

- Rendben van - felelte a király -, menjen csak.

Aztán a királynéhoz fordult:

- Minden a legnagyobb rendben.

Mindenki a szomszédját vallatta a tekintetével, mivelhogy a „minden a legnagyobb rendben” igen felizgatta a kedélyeket.

Hirtelen Castries marsall toppant a terembe, és fennhangon így szólt:

- Felség! Óhajtja fogadni Suffren kommendátort, aki most érkezett Toulonból?

E név hallatán, melyet ilyen hangosan, derűsen, diadalittasan ejtettek ki, leírhatatlan nyüzsgés támadt.

- Igen, uram - felelte a király szemmel látható élvezettel.

Castries kiment.

A tömeg odanyomakodott az ajtóhoz, ahol Castries az imént eltűnt.

Néhány szóval megmagyarázhatjuk Franciaország ily nagy rokonszenvét Suffren iránt, s azt, hogy miért iparkodott oly nagyon a király és a királyné, a királyi hercegekkel egyetemben, hogy Suffren úr elsőként őket pillantsa meg. Suffren tősgyökeres francia név, mint a Turenne, a Catinat vagy a Jean-Bart. Az Angliával vívott háború óta, pontosabban a békét megelőző utolsó csataidőszak óta Suffren kommendátor hét nagy tengeri csatát vívott, s egyet sem veszített, bevette Trincomalee-t és Gondelurt, biztosította a francia gyarmatokat, megtisztította a tengert a kalózoktól, és Hajder Ali[4] nábobnak világosan értésére adta, hogy Franciaország Európa első nagyhatalma. Tengerészmesterségét a ravasz üzletember diplomáciai érzékével, a katona vitézségével és taktikai tudásával, az okos vezető ügyességével gazdagította. Vakmerő volt, fáradhatatlan és kevély, ha a francia lobogó becsületéről volt szó, s mind a szárazföldön, mind a tengeren annyira megfélemlítette az angolokat, hogy a máskülönben vitéz tengerésznemzet katonái még túlerőben is visszavonultak, ha Suffren, az oroszlán, vicsorította a fogát.

Két hőstett között, melyek során a legutolsó matróz könnyelműségével tette kockára az életét, emberséges, nagylelkű és bajtársias volt; ízig-vérig tengerész, abból a fajtából, amelyet Jean-Bart és Duguay-Trouin óta kicsit elfelejtettek, s amelyet Franciaország Suffren tengernagyban talált fel újra.

Leírhatatlan volt a ricsaj, az üdvrivalgás Versailles-ban, az összejövetelre meghívott udvari méltóságok körében, amikor a tengernagy megérkezett.

Suffren ötvenhat esztendős, tömzsi, lángoló tekintetű, könnyed mozgású férfi volt. Kövér, de mozgékony, ruganyos, méltóságteljes; büszkén viseli a frizuráját, pontosabban a sörényét; s mivel olyan ember, aki hozzászokott, hogy mindenféle nehézséget leküzdjön, még a postakocsiban is sikerült díszruhába vágnia és megfésültetnie magát.

Az aranyhímzéses kék díszegyenruháját viselte, hozzá vörös mellényt és kék nadrágot. Magas állógallérját eltakarta nagy kerek álla és tokája, mely olyan volt, mint busa fejének egy ottfelejtett nyúlványa.

Amikor belépett az Őrök termébe, valaki odasúgott valamit a türelmetlenül fel s alá járkáló Castries-nak, aki tüstént elkiáltotta magát:

- Suffren úr!

Az őrök erre felkapták a karabélyukat, és sorba rendeződtek, mintha Franciaország királyáról lenne szó, s amikor a vezér elhaladt, díszkíséretül szép rendben, négyesével felzárkóztak mögötte.

A tengernagy megszorította Castries kezét, és meg akarta csókolni az arcát, de a tengerészeti miniszter kedvesen eltolta magától.

- Nem, nem, uram - mondta -, nem akarok megfosztani egy nálam méltóbbat attól az örömtől, hogy elsőként csókolja meg magát.

És odavezette Suffrent XVI. Lajoshoz.

- Tengernagy úr! - kiáltotta ragyogó arccal a király. - Isten hozta Versailles-ban. A dicsőséget hozza, mindazt, amit a hősök kortársaiknak hoznak ezen a földön; a jövőről nem is beszélek, az a magáé. Csókoljon meg, tengernagy úr.

Suffren beroggyantotta a térdét, a király magához emelte, és olyan barátsággal csókolta meg, hogy az egész társaságon örömteli, diadalittas, hosszú remegés futott át.

Csak a király iránti tiszteletük tartotta vissza a jelenlévőket attól, hogy éljenzésben törjenek ki, és elismerő hurrázással kísérjék a jelenetet.

A király a királynéhoz fordult.

- Asszonyom, íme Suffren úr, a trincomalee-i és gondeluri győző, a mi angol szomszédaink ostora, az én Jean-Bart-om.

- Uram - fordult Suffrenhez a királyné -, én nem tudok dicshimnuszokat zengeni. Csak annyit mondok, hogy maga Franciaország dicsőségére egyetlen ágyúlövést sem sütött el anélkül, hogy az én szívem ne kísérte volna csodálattal és hálával.

A királyné alig fejezte be, s már odafurakodott Artois grófja a fiával, Angoulême hercegével.

- Nézze csak, fiam - mondta -, itt egy igazi hős. Jól nézze meg magának, ritka dolog.

- Nagyuram - felelte a fiatal herceg az apjának -, nemrég olvastam Plutarkhosz nagy embereiről, de nem láttam őket. Most megköszönöm, hogy megmutatta Suffren urat.

A gyerek szavaira olyan sustorgás támadt, amiből megértette, hogy olyasmit mondott, ami szállóige lesz.

Ekkor a király karon fogta Suffrent, és be akarta vonszolni magával a dolgozószobájába, hogy mint földrajztudóst kifaggassa az utazásairól.

De Suffren tiszteletteljes ellenállást tanúsított.

- Felség - mondta -, engedje meg, hogy kihasználjam a jóságát...

- Ó! - kiáltott a király -, kérjen, amit csak akar, Suffren úr!

- Felség! Egy tisztem olyan súlyos fegyelmi vétséget követett el, hogy arra gondoltam, egyedül felséged lehet bíró az ügyében.

- Ó, Suffren úr, reméltem, hogy kegyet fog kérni, nem büntetést.

- Felség, én azt mondtam annak a tisztnek, hogy felséged ítéletére bízom a sorsát.

- Mondja hát!

- Az utolsó csatában ez a tiszt a Sévére-en szolgált.

- Azon a hajón, amelyik megadta magát? - kérdezte a király, és összevonta a szemöldökét.

- A Sévére kapitánya valóban megadta magát, felség - felelte Suffren meghajolva -, és Sir Hughes, az angol admirális már csónakot küldött, hogy megszállják az elfoglalt hajót, ám a csatahajó hadnagya, aki a fedélköz ágyúira felügyelt, észrevéve, hogy már nem lőnek, s jómaga azt a parancsot kapva, hogy szüntesse be a tüzet, felment a kapitányi hídra, ahol megpillantotta a bevont zászlót és a kapitányt, amint megadásra készül. Bocsánatot kérek felségedtől, de ettől a látványtól a francia vér a hadnagy agyára tódult. Felkapta a lobogót, s nagy hirtelen felszögezte az árbocszalag alá, közben pedig megparancsolta, hogy ismét tüzeljenek. Ez az esemény mentette meg felségednek a Sévére-t.

- Derék cselekedet volt! - mondta a király.

- Dicséretre méltó! - mondta a királyné.

- Igen, felség, igen, asszonyom, de egyszersmind súlyos lázadás is a fegyelem ellen. A hadnagynak teljesítenie kellett volna a kapitány parancsát. Kegyelmet kérek hát ennek a hadnagynak, s annál nagyobb odaadással teszem ezt, mert ez a hadnagy az unokaöcsém.

- Az unokaöccse! - kiáltotta a király. - Soha nem beszélt róla.

- A királynak valóban nem; de volt szerencsém jelentést tenni róla a tengerészeti miniszternek, azzal a kéréssel, hogy addig ne említse őfelségének, amíg én ki nem eszközöltem a bűnösnek a bocsánatot.

- Megadtuk, megadtuk - mondta a király. - És előre támogatásomról biztosítok minden fegyelemszegőt, aki így meg tudja bosszulni Franciaország lobogójának és királyának a becsületén esett sérelmet. Be kellett volna nekem mutatnia ezt a tisztet, tengernagy úr.

- Itt van - felelte Suffren -, és ha felséged megengedi... - Suffren hátrafordult. - Jöjjön közelebb, Charny úr - mondta.

A királyné megremegett. Ez a név igen eleven emléket idézett fel benne.

Egy fiatalember vált ki a Suffrent körülvevő csoportból, és a király előtt termett.

Az imént a királyné is megindult, hogy a fiatalember elé menjen, annyira el volt ragadtatva a hőstettétől, ám ahogy meghallotta a nevét, majd megpillantotta őt magát, amint Suffren a királynak bemutatja, megállt. Elsápadt és halkan felnyögött.

Taverney kisasszony is elsápadt, és szorongva nézett a királynéra.

Charny pedig az egészből semmit sem vett észre; az arca csak tiszteletről árulkodott; meghajolt a király előtt, az pedig csókra nyújtotta a kezét. Aztán a fiatalember szerényen és reszketve, irigy tekintetek kereszttüzében visszahúzódott a tisztek körébe, akik zajosan ünnepelték, olyan erővel szorongatták a karját, hogy majd eltörték.

Egy kis ideig meghatott csend uralkodott a teremben: a király boldogan, a királyné mosolyogva és határozatlanul, Charny lesütött szemmel, Philippe pedig, aki nagyon is jól látta a királyné izgatottságát, nyugtalanul és kérdésektől feszülő arccal állt.

- Na hát akkor - szólalt meg a király - jöjjön, Suffren úr, jöjjön, beszélgessünk; alig várom, hogy halljam a beszámolóját, és bebizonyítsam, mennyit gondoltam magára.

- Felséged igazán jóságos...

- Ó, majd meglátja a térképeimet, tengernagy úr, majd meglátja, hogy expedíciójának minden állomását előre láttam vagy kitaláltam. Jöjjön csak, jöjjön!

Aztán néhány lépésnyire magával vonszolta Suffrent, de hirtelen a királynéhoz fordult:

- Most jut eszembe... Amint tudja, építtetek egy százágyús hadihajót; úgy döntöttem, hogy mégsem úgy fogjuk hívni, ahogy megállapodtunk. Ugye, asszonyom...

Mária Antónia egy kissé már összeszedte magát, s azonnal tudta, mire gondol a király.

- Persze, Suffrennek hívjuk majd, és én leszek a keresztanya, a tengernagy úr meg a keresztapa.

Erre aztán kitört az addig visszatartott viharos éljenzés, „Éljen a királyi Éljen a királyné!”

- És éljen a Suffren! - tette hozzá a király hallatlan finomsággal, mert a király jelenlétében senki sem kiabálhatta, hogy „Éljen Suffren úr!”, de az etikett legszigorúbb őre is éljenezhetett így: „Éljen őfelsége hadihajója!”

- Éljen a Suffren! - harsogta hát a sokaság nagy lelkesen.

A király intett, hogy köszöni, amiért olyan jól megértették a gondolatát, s elvonult a tengernagy kíséretében.

12

Charny

Mihelyt a király kiment, az összes hercegek és hercegnők, akik csak a teremben voltak, mind a királyné köré gyülekeztek.

Suffren tengernagy jelt adott az unokaöccsének, hogy várjon rá; s miután az tisztelgéssel tudatta, hogy megértette a parancsot, ott maradt a tisztek csoportjában.

A királyné már előzőleg jelentőségteljes pillantásokat váltott Andrée-val, és most szinte egyetlen másodpercre sem tévesztette szem elől a fiatalembert. Valahányszor ránézett, ezt gondolta:

„Ez bizony ő, semmi kétség.”

Erre aztán Taverney kisasszony olyan arcjátékkal felelt, ami végképp semmi kétséget nem hagyott a királynéban, mivel azt jelentette:

„Jaj, istenem, ez ő, asszonyom, bizony ez ő!”

Mint már mondtuk, Philippe észrevette a királyné szorongását, s ha pontos okát nem is tudta, sejtette, miről van szó.

A szerelmes soha nem érti félre a szeretett lény arckifejezését.

Kitalálta hát, hogy a királynét valami különös és titokzatos esemény rázta meg, amelyet csak ő és Andrée ismer.

A királyné elvesztette magabiztosságát, menedéket keresett a legyőzője mögött, holott általában előtte sütötte le mindenki a szemét.

A fiatalember még mindig azon töprengett, vajon miért ilyen gondterhelt őfelsége, még mindig Coigny és Vaudreuil úr fizimiskáját fürkészte, hogy megbizonyosodjék, nem az ő kezükben van-e a titok nyitja (s látta, hogy igencsak közönyösen társalognak Hága grófjával, aki Versailles-ba jött tiszteletét tenni), midőn egy férfi lépett a fogadóterembe tisztek és főpapok kíséretében, méltóságteljes bíborosi öltözékben.

A királyné a terem túlsó végéből is nyomban megismerte Louis de Rohant, s elfordította a fejét, még a szemöldöke ráncolását sem leplezte.

A főpap átvágott a díszes gyülekezeten, de senkit sem üdvözölt, hanem egyenest a királynéhoz igyekezett, meghajolt előtte, de inkább világfi s nem alattvaló módjára.

Aztán igen szép bókot mondott őfelségének, mire az alig fordította feléje a fejét, csak két-három jegesen szertartásos szót lökött oda neki, aztán folytatta a társalgást Lamballe-néval meg Polignacnéval.

Louis herceg úgy tett, mintha észre sem vette volna, milyen kurtán-furcsán fogadta a királyné. Mélyen meghajolt, s a tökéletes udvaronc elbűvölő modorával, fesztelenül a király nagynénjeihez fordult. Velük aztán jó sokáig társalgott, s az udvarnál szokásos hintajáték szabályai szerint olyan meleg fogadtatásban részesült, amilyen jeges a királyné fogadtatása volt.

Louis de Rohan bíboros nemes tartású, méltóságteljes ember volt a legszebb férfikorban, arcvonásai értelmet és szelídséget sugároztak: finom vonalú, óvatosságról árulkodó szája s csodálatosan szép keze volt; már kissé magas homloka az örömöknek vagy a tanulmányoknak áldozó férfié; és Rohan hercegben valóban mindkettő megfért.

Kapkodtak utána azok a nők, akik nem szerették az ízetlen vagy zajos udvarlást. Híres volt bőkezűségéről: egymillió-hatszázezer frank évi jövedelmének módszeresen a nyakára hágott.

A király szerette, mert tudós ember volt; a királyné gyűlölte.

A gyűlölet okait senki sem tudta pontosan, mindenesetre kétféle magyarázatot találtak rá.

Az egyik szerint Louis herceg bécsi követ korában gúnyiratnak beillő leveleket írogatott XV. Lajosnak Mária Teréziáról, s azt Mária Antónia soha nem tudta megbocsátani.

A másik magyarázat szerint - s ez emberibb és hihetőbb - a követ a királykisasszonynak a francia trónörökössel kötendő házassága ügyében írt különös dolgokat XV. Lajosnak (a király állítólag fel is olvasta a levelet Dubarrynénál egy vacsorán), s a levél egynémely megjegyzése igencsak sértette a leendő királyné hiúságát.

Mária Antónia nyilvánosan nem ismerhette el, hogy e sértések áldozata, de állítólag megesküdött rá, hogy előbb-utóbb bosszút áll az őt becsmérlő követen.

Természetesen politikai cselszövés húzódott meg a dolog mögött.

Annak idején Breteuil volt a bécsi követ, de lemondatták Rohan javára.

Breteuil gyenge volt hozzá, hogy nyíltan küzdjön a herceg ellen, így hát cselhez folyamodott. Megszerezte a követté kinevezett főpap leveleinek másolatát (sőt talán az eredetijét), s a diplomata valóságos szolgálatait azzal a kis ellenséges érzelemmel ellensúlyozva, mellyel az osztrák császári családdal szemben viseltetett, sikerült olyan szövetségest szereznie a trónörökös feleségének személyében, aki szintén el akarta veszejteni Rohan herceget.

Ez a gyűlölet, mely tompán ott lappangott az udvarban, igencsak megnehezítette a bíboros helyzetét.

Valahányszor találkozott a királynéval, el kellett viselnie a fentebb vázolt jeges fogadtatást.

Ám Louis de Rohan felülemelkedett a feléje sütő megvetésen, és soha, egyetlen alkalmat el nem szalasztott volna, hogy közeledjék Mária Antóniához, akár mert valóban erős volt, akár mert ellenállhatatlan érzés kényszerítette, hogy mindent megbocsásson ellenségének, a királynénak. És mindig akadt mód a közeledésre. Louis de Rohan herceg volt a királyi főalamizsnás.

Soha nem panaszkodott, soha senkinek semmit el nem árult az egészről. Szűk baráti kör, köztük különösen egy német tiszt, Planta báró, aki meghitt bizalmasa volt, vigasztalta őt az elutasító királyi magatartás miatt, ha az udvar hölgyei, akik a bíboros iránti szigorúság terén nem mind követték a királyné példáját, nem tudták vele feledtetni a szigort.

A bíboros úgy vonult át a királyné képzeletén, mint egy árnyék a napsütéses tájon.

- Azt hiszem - mondta Mária Antónia felderülve Lamballe hercegnőnek -, hogy ennek a fiatal tisztnek, a tengernagy unokaöccsének a hőstette a háború egyik kiemelkedő eseménye. Hogy is hívják?

- Charnynak, ha nem tévedek - felelte a hercegnő, majd a biztonság kedvéért Andrée-hoz fordult: - Ugye, így hívják, Taverney kisasszony?

- Igen, Charnynak, felség - válaszolta Andrée.

- Mi is kíváncsiak vagyunk a történetre - folytatta a királyné -, Charny úrnak egyetlen részlettől sem szabad megfosztania minket. Vezessék ide! Itt van még?

Egy tiszt vált ki a körből, és iparkodott kifelé, hogy teljesítse a királyné parancsát.

A királyné is körülnézett, megpillantotta Philippe-et, s türelmetlenül odaszólt neki:

- Taverney úr! Kérem, keresse meg.

Philippe elpirult; talán arra gondolt, hogy előre ki kellett volna találnia uralkodónője óhaját. Elindult hát a szerencsés tiszt keresésére, akit bemutatása óta egyetlen percre sem veszített szem elől, s így könnyű volt megtalálnia.

Charny már ott is termett a királyné két küldönce között.

A kör kinyílt előtte; a királyné most figyelmesebben megvizsgálhatta, mint előző nap.

Huszonhét-huszonnyolc esztendős volt, egyenes tartású, széles vállú, karcsú fiatalember. Valahányszor tágra nyitotta mély tekintetű, nagy, kék szemét, finom, szelíd arca különös, erőteljes kifejezést vett fel.

Az arca furcsamód olyan fehér volt, mint amilyen barna Philippe-é, pedig háborút viselt Indiában; csodálatosan szép vonalú izmos nyakát hófehér nyakkendő övezte.

Amikor a királynét körülvevő csoporthoz közeledett, semmi jelét nem adta, hogy ismerné akár Taverney kisasszonyt, akár a királynét.

Tisztek vették körül, kérdezősködtek tőle, és ő udvariasan felelgetett, s úgy tetszett, megfeledkezett róla, hogy nemrég még egy királlyal beszélgetett, s egy királyné tekintete tapadt rá.

Mivel a királyné adott a helyes viselkedésre, udvariassága és tartózkodása miatt még inkább felfigyelt rá.

Charnynak nemcsak a többiek előtt kellett eltitkolnia meglepetését, amikor a fiákeres hölgyet ilyen váratlanul megpillantotta. A tisztesség úgy kívánta, hogy - amennyire lehetséges - a hölgy iránt is úgy viselkedjen, mintha most látná először.

Charny tekintete természetes maradt, jó ízlésről árulkodó félénkség bujkált benne, s addig fel sem pillantott, amíg a királyné meg nem szólította.

- Charny úr - mondta a királyné -, ezek a hölgyek nagyon szeretnék, s ez egészen természetes, mivel én is ugyanúgy érzek, szóval ezek a hölgyek nagyon szeretnék a legapróbb részletig megismerni a hadihajó történetét; kérem, mesélje el nekünk.

- Asszonyom - felelt a fiatal tengerész, s körülötte mély csend támadt -, könyörgök felségednek, mentsen fel e kötelesség alól, s ezt egyáltalán nem szerénységből, hanem emberségből kérem; amit a Sévére hadnagyaként tettem, tíz másik tiszt, a bajtársaim, velem egy időben szintén meg akarták tenni: csupán az az érdemem, hogy elsőnek vittem véghez a dolgot. Ami pedig azt illeti, hogy a történteknek olyan fontosságot tulajdonítsunk, hogy őfelsége szórakoztatására elbeszélést kerekítsünk belőle, nem, asszonyom, ez lehetetlen, és az ön nemes és főleg királyi szíve ezt meg fogja érteni. A Sévére volt parancsnoka derék tiszt, aki aznap elvesztette a fejét. Bizonyára a legbátrabbak is bevallották már, asszonyom, hogy az ember nem tud örökké helytállni. Tíz perc kellett volna neki, hogy helyrebillenjen; döntésünk, hogy nem adjuk meg magunkat, lehetővé tette számára ezt a haladékot, s visszanyerte a lelkierejét; attól a pillanattól kezdve ő viselkedett a legderekabban; ezért könyörgök felségednek, hogy ne túlozza el az én érdemeimet, hiszen ezzel tönkretenné azt a szegény tisztet, aki azóta minden áldott nap azon kesereg, hogy egyetlen percre megfeledkezett magáról.

- Jó, jó - mondta a királyné meghatottan és örömtől ragyogó arccal, amikor a fiatal tiszt szavai nyomán meghallotta a helyeslő zúgást maga körül -, rendben van, Charny úr, maga igazi úriember, így is ismertem meg magát.

E szavakra a tiszt felkapta a fejét, egészen fiatalos pír borította lángba az arcát, a pillantása szinte páni félelemmel vándorolt a királynéról Andrée-ra. Megijedt ettől a nagylelkű asszonytól, aki nagylelkűségében olyan vakmerő. És még nem volt túl a nehezén.

- Ugyanis - folytatta rendíthetetlenül a királyné - nem árt, ha mindnyájan megtudják, hogy az ismeretlen Charny urat, ezt a fiatal tisztet, aki csak tegnap szállt le a hajóról, nagyon is jól ismertük, még mielőtt ma este bemutatták volna, s megérdemli, hogy minden nő megismerje és csodálja.

Érezték, hogy a királyné most egy olyan történetet fog elmesélni, amelyből ki-ki kihámozhat magának egy kis botrányt vagy titkot. Kört alakítottak hát, hallgatták, szorongtak egymás mellett.

- Képzeljék csak - mondta a királyné -, Charny úr ugyanolyan elnéző a nőkkel, mint amilyen kérlelhetetlen az angolokkal. Elmeséltek nekem róla egy történetkét, amiért, ezt előre bocsátom, rendkívül nagyra becsülöm őt.

- Ó, asszonyom... - hebegte a fiatal tiszt.

Nem nehéz kitalálni, hogy a királyné szavai meg az, hogy ott volt az, akiről szóltak, csak megkettőzte a kíváncsiságot.

A hallgatóság kéjesen megborzongott.

Charny homlokát kiverte a veríték. Egy évet adott volna az életéből, ha még Indiában lehetne.

- Szóval ez történt - folytatta a királyné -: két hölgy, akiket jól ismerek, késő este nagy tömeg közepébe keveredett, s nem tudott továbbjutni. Amolyan igazi, nagy veszélyben forogtak. Charny úr véletlenül vagy inkább szerencsére éppen arra járt; helyet csinált a tömegben, s bár nem ismerte a hölgyeket, a rangjukat is nehéz volt felismerni, védelmébe vette s bizony jó messzire el is kísérte őket... ha nem tévedek legalább tíz mérföldre Párizstól.

- Ó, felséged túloz - mondta nevetve Charny, mikor látta, milyen fordulatot vesz az elbeszélés.

- Jó, jó, legyen öt mérföld - szólt közbe váratlanul Artois grófja.

- Ám legyen, kedves rokon - folytatta a királyné -, de az a legszebb az egészben, hogy Charny úr meg sem kísérelte kideríteni a hölgyek nevét, akiknek ezt a szolgálatot tette, hanem csak oda kísérte őket, ahová azok mondták, s elment, még csak hátra sem fordult. A hölgyek úgy rebbentek ki e pártfogó keze közül, hogy az a kéz egyetlen másodpercre sem kellemetlenkedett nekik.

Sikongtak, csodálták Charnyt, egyszerre húsz nő gratulált neki.

- Ugye, szép történet? - fejezte be a királyné. - A kerekasztal lovagjai sem tettek volna másként.

- Remek! - kiabált a kórus.

- Charny úr - vette fel ismét a fonalat a királyné -, a király nyilván gondoskodott róla, hogy megjutalmazza Suffren urat, a nagybátyját; nos, én pedig szeretnék valamit tenni a nagy ember unokaöccséért.

A királyné odanyújtotta a kezét.

S míg Charny az örömtől sápadtan a királyné kezére tapasztotta az ajkát, Philippe fájdalomtól sápadtan temetkezett a terem dús függönyredői közé.

Andrée is elsápadt, arról azonban fogalma sem volt, mennyire szenved a bátyja.

Artois gróf hangja törte meg a jelenet varázsát.

- Á, Provence bátyám! - mondta a gróf jó hangosan. - Jöjjön, jöjjön, olyan szép jelenetet szalasztott el: Suffren úr fogadtatását. Komolyan mondom, soha nem fogják elfelejteni a franciák azt a pillanatot! Hogy a pokolba tudott éppen erről lekésni, bátyám, maga, akinek vérében van a pontosság?

A király öccse összeszorította az ajkát, szórakozottan üdvözölte a királynét, és valami közhellyel válaszolt.

Aztán egészen halkan azt kérdezte Favras-tól, testőreinek parancsnokától:

- Hogy került Versailles-ba a tengernagy?

- Hát, nagyuram, egy egész órája ezen töröm a fejem, de nem tudok rájönni - felelte Favras.

13

A királyné száz Lajos-aranya

Most, hogy megismertettük olvasóinkat e történet főszereplőivel, vagy felújíttattuk velük az ismeretséget; most, hogy bevezettük őket egyrészt Artois gróf versailles-i palotájába, másrészt XIV. Lajos kastélyába, elkísérjük őket abba a Saint-Claude utcai házba, ahová Franciaország királynéja rangrejtve lépett be, s Andrée Taverneyvel felment a negyedik emeletre.

Amikor a királyné távozott a Saint-Claude utcából, La Motte-né boldogan számolgatta a száz Lajos-aranyat, mely csodával határos módon hullott az ölébe.

Ötven szépséges, negyvennyolc frankos dupla Lajos-aranyat tornyozott fel a szegényes asztalkára, s azok a lámpa fényében csak úgy csillogtak-villogtak; és mintha főúri jelenlétük mindent megalázott volna, ami ebben a nyomorúságos padláslakásban volt.

La Motte-né számára a birtoklás volt a legnagyobb öröm, de ez az öröm csak akkor vált teljessé, ha megmutathatta, amit birtokol, ha másokban irigységet kelthetett.

Egy ideje bizony nagyon utálta, hogy a cselédje minden nyomorúságának ismerője; íziben beavatta hát a szerencséjébe is.

Hívta Clotilde-ot, aki még mindig kint sertepertélt az előszobában, s a lámpa fényét ügyesen az asztalon lévő aranyakra irányította.

- Clotilde! - mondta.

A cseléd beljebb lépett.

- Jöjjön, és nézzen ide - tette hozzá La Motte-né.

- Ó, asszonyom... - kiáltott fel az öregasszony, összecsapta a kezét, és előremeresztette a nyakát.

- Félt, hogy nem kapja meg a járandóságát? - kérdezte a grófné.

- Ó, asszonyom, én soha életemben nem mondtam ilyesmit. Én csak azt kérdeztem, mikor tud asszonyom fizetni, és ez igazán természetes, merthogy már három hónapja nem kaptam egyetlen fillért sem.

- Maga szerint ebből kitelik a maga fizetése?

- Jézusom! Ha ez mind az enyém lenne, asszonyom, egész életemben gazdag lennék.

La Motte-né leírhatatlan megvetéssel vállat vont.

- Szerencse - mondta -, hogy egyesek emlékeznek arra a névre, melynek viselője vagyok, mert azok, akiknek emlékezniök kellene rá, elfelejtik.

- És mire fogja költeni ezt a rengeteg pénzt? - kérdezte Clotilde.

- Mindenre!

- Én, asszonyom, azt tartanám a legfontosabbnak, hogy feltöltsük a konyhát, mert most, hogy már van pénze, bizonyára vacsorákat is fog adni...

- Csitt! - mondta La Motte-né. - Kopognak.

- Téved, asszonyom - mondta az öregasszony, aki mindig takarékoskodott a lépteivel.

- Mondom, hogy kopogtak.

- Higgye el, asszonyom...

- Nézze meg, ki az!

- Semmit sem hallottam.

- Pont, mint az imént: akkor se hallott semmit... és ha a két hölgy elment volna?

Ezt az érvet már Clotilde is meggyőzőnek találta, elindult hát az ajtó felé.

- Most már hallja? - kiáltotta La Motte-né.

- Á, igaz, igaz - mondta az öregasszony. - Megyek már, megyek.

La Motte-né nagy sebesen a kezébe, majd onnét egy fiókba söpörte az ötven dupla aranyat.

Mialatt visszatolta a fiókot, ezt suttogta:

- Rajta, Gondviselés, adj még vagy száz aranyat!

S e szavakat olyan szkeptikus sóvárgással ejtette ki, hogy Voltaire is megmosolyogta volna.

Ezalatt kinyílt az előszobaajtó, s az első szobában férfiléptek hangzottak fel.

A férfi néhány szót váltott Clotilde-dal, de a grófné nem hallotta, mit mondanak, hiába fülelt.

Aztán az ajtó ismét becsukódott, a léptek elhalkultak a lépcsőn, és az öregasszony belépett egy levéllel a kezében.

- Tessék - mondta, s odaadta a levelet az úrnőjének.

A grófné figyelmesen megvizsgálta a kézírást, a borítékot és a pecsétet, aztán felkapta a fejét:

- Inas hozta? - kérdezte.

- Az, asszonyom.

- Milyen libériában?

- Semmilyenben.

- Akkor hát szürke ruhás volt?

- Igen.

- Ismerem ezt a címert - folytatta La Motte-né, s ismét a pecsétre pillantott.

Aztán a lámpához vitte a levelet.

- Kilenc áttört aranyrutával díszített vörös mező. Kinek a címere lehet ez?

Egy pillanatig kutatott az emlékezetében, de hiába.

- Akkor hát lássuk a levelet! - suttogta.

Óvatosan kinyitotta, nehogy megrongálja a pecsétet, s olvasni kezdte:

Asszonyom! Akivel sürgősen találkozni óhajtott, holnap este meglátogatja Önt, ha megnyitja előtte ajtaját.

Ez minden?

A grófné lázasan kutatott az emlékezetében.

- Annyi mindenkinek írtam - mondta. - Lássuk csak, kiknek is!... Mindenkinek. Vajon férfi vagy nő ez, aki itt válaszol?... Az írásból nem derül ki... jelentéktelen... igazi titkárírás... A stílus? Pártfogó-stílus... lapos és idejétmúlt.

Aztán elismételte:

„Akivel sürgősen találkozni óhajtott...”

- A mondat igyekszik megalázó lenni. Bizonyosan nő írta.

Folytatta:

„...holnap este meglátogatja Önt, ha megnyitja előtte ajtaját.”

- Egy nő így mondta volna: „Várja holnap este.” Férfi írta. És lám, a tegnapi hölgyek mégiscsak eljöttek, pedig nagyúri hölgyek. Nincs is aláírva... Ki a csudának van a címerében vörös mező, kilenc áttört aranyrutával? Ó - kiáltott fel -, hát nekem teljesen elment az eszem? Hát a Rohanoknak, azt a mindenit! Így van, írtam Guéménée úrnak meg Rohan úrnak! Egyikük válaszolt, egyszerűen ez történt... De a címerpajzs nincs négyfelé osztva, tehát a bíboros írta a levelet... Á, Rohan bíboros, ez a szoknyavadász piperkőc, nagyravágyó úriember... eljön La Motte-néhoz, ha La Motte-né megnyitja előtte az ajtaját!... Rendben van, nyugodt lehet, az ajtó nyitva lesz... Mikor is? Holnap este.

Álmodozni kezdett.

- Egy jótékonysági hölgyet, aki száz Lajos-aranyat ad, fogadhat az ember padláslakásban, megfagyaszthatja a hideg kövön a lábát; ő szenvedhet kemény székemen, mint Szent Lőrinc a tüzes roston, kivéve, hogy itt tűzről szó sem volt. De az Egyház egyik nagysága, hálószobák ismerője, szívek ura! Nem, nem, a nyomort, amelyet ilyen alamizsnaosztogató látogat meg, több fényűzéssel kell felcifrázni, mint amennyi jó néhány gazdag házában van.

Aztán a cselédjéhez fordult, aki éppen megágyazott neki:

- Jó éjszakát, Clotilde - mondta -, el ne felejtsen felkölteni kora reggel!

Ezzel intett az öregasszonynak, hogy hagyja magára, nyilván, hogy kedvére gondolkodhasson.

Clotilde felpiszkálta a tüzet, amit az imént a hamu alá kapartak, hogy a lakás még nyomorúságosabban fessen, majd becsukta maga mögött az ajtót, és kiment a kamrájába aludni.

Jeanne de Valois egész éjjel terveket szőtt, nem aludt. Az éjjeli mécses világánál ceruzával jegyzeteket készített, azután a másnap felől megnyugodva, hajnali három óra tájt álomba merült. Clotilde sem aludt többet nála, de napkeltekor hűségesen felrázta asszonyát kábult álmából.

A grófné nyolc órára kész lett az öltözessél, elegáns selyemruhát vett föl, s a haját remek ízléssel fésülte meg.

Nagyúri s egyben szépasszonyos lábbelit húzott, a bal orcájára szépségflastromot ragasztott, s elküldött egy gyaloghintóra emlékeztető kétkerekűért a Pont-aux-Choux utcába.

Szívesebben vett volna egy igazi gyaloghintót, de azért túl messzire kellett volna menni.

A kétkerekűt egy jól megtermett auvergne-i húzta, aki most azt a parancsot kapta, hogy a grófnét a Royale téren tegye le, ahol egy elhagyatott magánpalota egykori földszintjét foglalta el Fingret mester lakásdíszítő kárpitos, aki jutányos áron adott el és adott bérbe alkalmi bútorokat meg minden mást.

Az auvergne-i gyorsan elkocogott a járgányával a Saint-Claude utcától a Royale térig.

Tíz perccel azután, hogy kilépett a kapun, a grófné már ott állt Fingret mester raktárában, s ámultan méregette a szemét ebben a rablótanyára emlékeztető összevisszaságban.

Képzeljünk el egy körülbelül ötven láb hosszú, harminc láb széles és tizenhét láb magas kocsiszínt; a falakon IV. Henrik és XIII. Lajos korának összes falikárpitja megtalálható; a mennyezeten mindenféle felfüggesztett tárgyak erdejében, kitömött gyíkok, templomi lámpák és repülőhalak társaságában alig lehet észrevenni a XVII. századbeli girlandos csillárokat.

A földön szőnyegek és gyékények, tekergőoszlopos vagy szögletes lábú bútorok, faragott tölgyfa ebédlőszekrények, aranyozott karmokkal díszített XV. Lajos-konzolok, rózsaszín damaszttal vagy utrechti bársonnyal bevont szófák, heverők, öblös bőrfotelok, amilyeneket Sully szeretett, domborműves ajtószárnyú, rézfogantyús ébenfa szekrények, zománcberakásos vagy porcelán lapú Boulle-féle asztalok, triktrakok, teljesen felszerelt öltözőasztalok, zeneszerszámokat vagy virágokat ábrázoló berakásokkal ékes fiókos szekrények.

Rózsafa és tölgyfa ágyak, rácsosak és baldachinosak, mindenféle függönyök, minden elképzelhető mintával és anyagból, összegabalyodva, zagyván egymásra szórva, egymásba bonyolódva a raktár félhomályában.

Csembalók, spinétek, hárfák, sistrumok egy kerek asztalon; Malborough kitömött kutyája zománcszemmel.

Aztán mindenféle minőségű ruhanemű: bársonyöltönyök mellett lógó női ruhák; acél, ezüst és gyöngyház kilincsek.

Gyertyatartók, ősök arcképei, szürke színekben festett képek, bekeretezett metszetek, és Vernet utánzói tömegesen: Vernet akkoriban nagyon divatos festő volt, a királyné neki mondta olyan kedvesen és finoman:

- El kell ismernem, Vernet úr, hogy Franciaországban egyedül maga képes esőt vagy szép időt csinálni.

14

Fingret úr

Ezek a dolgok kápráztatták el tehát a kispénzű emberek szemét és képzeletét Fingret úrnál, a Royale téren.

A használt áruk eme tömege - s ezt a cégtábla is becsületesen bevallotta, mármint hogy használt cikkekről van szó - így együtt egymás értékét növelte, és együttvéve igencsak tekintélyes összegre rúgott volna, ha valaki az egészet meg akarta volna vásárolni.

La Motte-né csak akkor ébredt tudatára, hogy mi mindene nincs a Saint-Claude utcában, amikor ez a rengeteg gazdagság elé tárult.

Nem volt szalonja, ahová szófákat, foteleket, karosszékeket tehetne.

Nem volt ebédlője, ahol pohárszékek, faliszekrények és tálalók állnának.

Kis társalgója, ahol perzsafüggönyei, egylábú asztalkái és paravánjai lehetnének.

És végül, ami a leginkább hiányzott neki, legyen bár szó szalonról, ebédlőről vagy társalgóról, az a pénz volt, hogy megvehesse a bútorokat abba a bizonyos új lakásba.

Ám a párizsi használtbútor-kereskedőkkel mindig könnyű volt üzletet kötni, s olyan még nem fordult elő, hogy egy szép fiatal nő ott halt volna meg a küszöbükön, mert az ajtó nem nyílt meg előtte.

Párizsban azt, amit az ember nem tud megvenni, bérbe veszi; a „Nézd meg és a tiéd” jelszót a bútorokat bérbe adó kereskedők vetették be a köztudatba.

La Motte-né kiszemelt magának egy boglárkasárga selyemmel bevont garnitúrát, amely az első pillantásra megtetszett neki, s méretet vett róla, abban a reményben, hogy bérbe veheti.

Csakhogy ez a tíz darabból álló garnitúra nem férne be a SaintClaude utcai lakásába.

Az egyetlen megoldás az lenne, ha kibérelné a harmadik emeletet, amely előszobából, ebédlőből, kis szalonból és hálószobából áll.

Akkor a harmadik emeleten fogadná a bíborosok alamizsnáit, a negyediken a jótékonysági intézményekét, azaz fényűzés közepette azoknak a könyöradományait, akik kétkedésből jótékonykodnak, nyomor közepette pedig azoknak az előítélettel terhes személyeknek az ajándékait, akik utálnak olyanoknak adni, akiknek semmi szükségük rá, hogy kapjanak.

Miután a grófné döntött, a raktár sötét sarka felé nézelődött, vagyis oda, ahol a legcsillogóbb pompa kínálkozott a szemnek, a kristályok, aranyozott tárgyak és tükrök felé.

Sipkáját a kezében tartó, türelmetlen képű és enyhén csúfondáros mosolyú párizsi polgár alakját pillantotta meg, amint mutatóujján egy kulcsot pörget.

A használt cikkek eme tisztes őre maga Fingret úr volt, akinek kereskedősegédei jelentették, hogy egy szép hölgy érkezett hozzá gyaloghintón.

Ezek a segédek éppen kint foglalatoskodtak az udvaron rövid daróc- meg gyapjúgöncökben; lábikrájuk csupaszon világított a némileg vidámabb színű térdnadrágjuk alatt. Régi bútorokkal javítgatták a kevésbé régieket, pontosabban antik szófákat, foteleket és szögletes párnákat beleztek ki, kicibálták belőlük a lószőrt meg a tollat, hogy azzal majd a bútorok utódait tömjék ki.

Az egyik a lószőrt kártolta, bőkezűen keverte belé a kenderkócot, s a keverékkel egy új bútort tömött feszesre.

Egy másik a még jó karosszékeket tisztította.

Egy harmadik illatos szappanokkal kitisztított szöveteket vasalt.

És ezekkel az ócska kellékekkel olyan szép használt bútorokat fabrikáltak, amilyeneket most La Motte-né csodált éppen.

Fingret úr észrevette, hogy a vevője megláthatja a segédei ügyködését, és az alkalmi vételt esetleg nem az ő érdekeinek megfelelően fogja majd fel, becsukta hát az udvarra nyíló üveges ajtót, mondván, hogy még a hölgy szemébe megy a por...

- Nos tehát, kedves...

Elhallgatott.

- De la Motte Valois grófné - felelte könnyedén Jeanne.

Erre a jól hangzó címre Fingret úr íziben zsebre vágta a kulcsát, és odament az asszonyhoz.

- Ó, itt igazán semmi olyasmi nincs, ami asszonyomnak megfelelhet. Van nekem új, szép, csodálatos árum. Nehogy azt higgye a grófné, hogy mivel a Fingret cég a Royale téren van, nincs ugyanolyan szép bútora, mint a király bútorkereskedőjének. Hagyja ezeket, asszonyom, nagyon kérem, és jöjjön át velem a másik üzlethelyiségbe!

Jeanne elpirult.

Mindazt, amit itt látott, olyan gyönyörűnek találta, hogy álmában sem remélte, hogy az övé lehet.

Nyilván hízelgett neki, hogy Fingret úr oly kedvező képet alakított ki róla, ám nagyon is tartott tőle, hogy túlbecsüli a lehetőségeit.

Máris megbánta, hogy nagy gőgösen nem mint egyszerű polgárasszony mutatkozott be.

De az ügyes ember a legkínosabb helyzetet is a maga javára tudja fordítani.

- Nem, uram, eszem ágában sincs újat venni - mondta.

- Asszonyom nyilván valami kis szerelmi fészket kíván bebútorozni.

- Ahogy mondja, uram, szerelmi fészket. Nos, akkor már érti is, hogy az ember egy ilyen lakást...

- Tökéletesen. Válasszon, asszonyom - felelte Fingret, hiszen párizsi kereskedő lévén ravasz ember volt, aki nem csinál hiúsági kérdést abból, hogy inkább újat adjon el, mint ócskát, ha ez utóbbin ugyanannyit nyer, mint az előbbin.

- Például az a kis boglárkaszínű bútor ott... - kezdte a grófné.

- Ó, de hiszen ez igazán jelentéktelen garnitúra, csupán tíz darabból áll.

- Kicsi a szoba is - vágta rá a grófné.

- Teljesen új, amint asszonyom is láthatja.

- Új... ahhoz képest, hogy használt.

- Úgy bizony - mondta Fingret nevetve. - Így, ahogy van, nyolcszáz frank.

Az ár hallatán a grófné összerándult; hogyan vallhatná be, hogy a Valois-k leszármazottja megelégedne egy használt bútorral, de nem tud érte nyolcszáz frankot fizetni.

- De hát ki beszélt magának vételről, uram? - kiáltotta. - Honnét veszi, hogy én meg akarom, venni ezeket az ócskaságokat? Bérelni akarom őket, és még így is...

Fingret elfintorodott, mert az üzlet lépésről lépésre soványodott. Nem volt itt már szó sem új bútorról, sem használt bútor eladásáról, hanem csak bérletről.

- Tehát ezt a boglárkaszínű garnitúrát parancsolja? - kérdezte. - Egy évre?

- Nem, egy hónapra. Egy vidéki lakást kell bebútoroznom.

- Száz frank egy hónapra - mondta Fingret.

- Gondolom, tréfál, uram, mert ezen az alapon nyolc hónap alatt az enyém a bútor.

- Úgy van, grófné.

- Nahát! És?

- Nos, asszonyom, ha a magáé lenne, nem lenne az enyém, következésképpen nem kellene azzal foglalkoznom, hogy helyrehozassam, felfrissítsem, ezek ugyanis mind költséges dolgok.

La Motte-né eltöprengett.

„Havi száz frank igazán sok - gondolta -, de gondoljuk csak végig a dolgot! Vagy túl drága lesz egy hónapra, és akkor visszaadom a bútorokat, a kárpitosnak meg meglesz rólam a véleménye, vagy egy hónap múlva olyan helyzetben leszek, hogy új bútort rendelhetek magamnak. Úgy számoltam, hogy öt-hatszáz frankot költök erre; játsszunk nagyban, költsünk el száz tallért!”

- Kérem ezt a boglárkaszínű szalongarnitúrát a hozzávaló függönyökkel - szólt.

- Igen, asszonyom.

- És a szőnyegek?

- Erre tessék!

- Mit ajánlana egy másik szobába?

- Ezeket a zöld, támla nélküli, párnázott padokat, ezt a tölgyfa; szekrényt, ezt a görbe lábú asztalt, meg hozzá a zöld damasztfüggönyöket.

- Jó. És egy másik hálószobához?

- Szép, széles kényelmes ágyat, rózsaszínnel és ezüsttel hímzett bársony ágytakaróval, kék függönyöket, enyhén gótikus, de gazdag, aranyozott kandallókészletet.

- Öltözőszoba?

- A hozzávaló csipkék Mechelenből valók. Nézze csak meg, asszonyom. Finom berakásokkal díszített komód, hasonló ruhásszekrényke, kárpitozott szófa ugyanolyan székekkel, elegáns kandallóval, amely Pompadourné choisyi hálószobájából származik.

- És mindezt mennyiért?

- Egy hónapra?

- Igen.

- Négyszáz frank.

- Nézze csak, Fingret úr, nagyon kérem, ne tévesszen össze valami varrólánykával. A magamfajtát nem lehet díszes rongyokkal elkápráztatni. Gondolja csak el, kérem, hogy havi négyszáz frank évi négyezer-nyolcszázra rúg, és hogy ezért az árért teljesen bebútorozott villát bérelhetek.

Fingret a füle tövét vakarta.

- Elment a kedvem a Royale tértől - folytatta a grófné.

- Ne ejtsen kétségbe, asszonyom!

- Akkor tegyen ellene! Az egészért nem adok többet száz tallérnál.

Jeanne ezeket az utolsó szavakat olyan felsőbbségesen ejtette ki, hogy a kereskedőnek ismét a jövő jutott az eszébe.

- Rendben van, asszonyom - mondta.

- Mégpedig egy feltétellel, Fingret úr.

- Igen?

- Hogy ma délután háromig minden a helyén lesz, el lesz rendezve abban a lakásban, amelyet majd megjelölök.

- De asszonyom, tíz óra van, éppen most üt tízet az óra!

- Igen vagy nem?

- Hová kell szállítani, asszonyom?

- A Saint-Claude utcába, a Marais negyedbe.

- Ide egy ugrásra?

- Ahogy mondja.

A bútorkereskedő kinyitotta az udvari ajtót, és nagy hangon elrikkantotta magát: „Sylvain! Landry! Rémy!” Három kereskedősegéd futott oda igen boldogan, amiért ürügyük akadt, hogy abbahagyják a munkát, meg hogy megnézzék maguknak a szép hölgyet.

- A targoncákat, uraim, a kézikocsikat! Rémy, maga felrakodja a boglárkaszínű bútort. Sylvain, az előszobát a kézikocsiba, maga, Landry, mivel gondosabb ember, a hálószobát pakolja fel.

- Intézzük el a számlát, asszonyom; ha nincs ellenére, aláírom az elismervényt.

- Tessék, hat dupla Lajos-arany - mondta a grófné -, meg egy sima. Adjon vissza belőle.

- Parancsoljon, két hatfrankos tallér, asszonyom.

- Az egyiket ezeknek az uraknak fogom adni, ha rendesen elvégzik a munkájukat - folytatta a grófné.

Aztán megadta a címét, és visszaült a gyaloghintóba.

Egy óra múlva már ki is bérelte a harmadik emeleti lakást, két óra sem telt el, és már bútorozták a szalont, az előszobát és a hálószobát, s aggatták fel a függönyöket.

A hatfrankos tallért megkapta Landry, Rémy és Sylvain úr.

Átalakították a lakást, megtisztították az ablakokat, begyújtottak a kandallókba, és Jeanne nekilátott az öltözködésnek. Két óra hosszát élvezte a boldogságot; járkált a kellemes melegben a puha szőnyegen, és kéjjel lélegezte be a japán vázákban pompázó violacsokrok bódító illatát.

Fingret nem feledkezett meg az aranyozott gyertyatartó karokról s a tükrök mellett kétoldalt üvegfüzérek bontották fel a viaszgyertyák fényét; a szivárvány minden színében csillámlottak.

Tűz, virág, gyertyák: Jeanne igyekezett őexcellenciája tiszteletére minél gyönyörűbbé varázsolni ezt a kis illatos édent.

Még arra is ügyelt, hogy a kacéran félig nyitva hagyott hálószobaajtón át meleg fényű, vörös tűz látványa csalogasson, melynek fényében meg-megcsillan a karosszékek lába, az ágy fája és Pompadourné tűzkutyája, melynek szörnyfejein nyugodott egykor a márkiné csinos lába.

Jeanne kacérsága azonban nem csak idáig terjedt.

Lobogó lángok világították meg a sejtelmes hálószobát, lengedező illatok árulkodtak a nőről, a nő megjelenése pedig előkelő fajtáról, szépségről, szellemről, egy eminenciás úrhoz méltó ízlésről árulkodott.

Jeanne olyan kényes ízléssel öltözködött fel, hogy az La Motte-ot, távollévő férjét, bizonyosan gyanakvással töltötte volna el. Az asszony méltó volt a lakáshoz és a Fingret-től bérelt bútorokhoz.

Könnyű vacsorát evett, hogy megőrizze szelleme frissességét és halvány arcszínét, aztán elnyúlt egy kényelmes, nagy karosszékben, a tűz mellett a hálószobában.

Kezében könyvvel, lábát egy puffon nyugtatva hallgatta az ingaóra ingájának pengését meg a Marais negyed sivatagi nyugalmát csak hébe-hóba zavaró kocsik távoli robogását.

Várt. Az óra kilencet, tízet, majd tizenegyet ütött; senki sem jött, sem kocsin, sem gyalog.

Tizenegy óra! Pedig ez a széptevő papok órája, akik jótékony hajlamaikat egy körúti vacsorán már kiélvezték, s mivel alig kőhajításnyira vannak a Saint-Claude utcától, éppen most örvendeznek magukban, hogy olyan emberségesek, jóságosak és irgalmasak - ráadásul olcsón.

Vészjóslóan éjfélt ütött a Filles-du-Calvaire templom órája.

Se pap, se kocsi; a gyertyák fénye sápadozni kezdett, némelyik áttetsző réteggel vonta be aranyozott sárgaréz tartóját. A tűzből csak parázs s végül hamu maradt. A két szobában trópusi hőség uralkodott.

A kiöltözött öreg cseléd zsémbelt, zsörtölődött; sajnálta a pöffeszkedő szalagokkal felcicomázott bóbitáját, melyen maradandó nyomokat hagyott az olvadt viasz meg a korom. Az asszonyság ugyanis el-elbóbiskolt az előszobában, s félrenyaklott feje túlságosan közel került a gyertyához.

Fél egykor Jeanne tajtékozva felpattant a fotelból, kinyitotta az ablakot, kihajolt s végigpásztázta az utcát a tekintetével.

A negyed olyan nyugodt volt, mint a világ teremtése előtt.

Jeanne levetkőztette magát, s elküldte a cselédasszonyt, akinek a kérdezősködése már nagyon a terhére volt.

És a selyemkárpitjai között, a szép függönyök alatt, a remek ágyban, egyedül, bizony nem aludt jobban, mint előző éjszaka, mert előző éjszaka boldogabb volt az álma: az a reményből született.

De Jeanne nem hagyta, hogy leteperje a csüggedés, és mentséget bőven talált a bíborosnak.

Először azt, hogy a bíboros bíboros, királyi főalamizsnás, ezer és ezer halasztást nem tűrő ügyet kell elintéznie, melyek mind fontosabbak, mint a Saint-Claude utcai látogatás.

Aztán azt, hogy a bíboros nem is ismeri Valois grófnét, s ez őrá, Jeanne-ra nézve nagyon is vigasztaló. Ó, egészen más lenne a helyzet, ha Rohan úr már járt volna nála!

Ezt a botcsinálta indokolást azonban bizonyítani kellett.

Jeanne kiugrott az ágyból, meggyújtotta az éjjeli mécsest, s hosszasan nézte magát a tükörben.

A vizsgálódás után elmosolyodott, elfújta a gyertyát, és visszafeküdt. Őrajta semmi se múlik.

15

Rohan bíboros

Másnap, mintha mi sem történt volna, Jeanne újrakezdte a lakás meg a maga csinosítását.

A tükör az éjjel elárulta neki, hogy Rohan úr el fog jönni, ha már hallott róla.

Éppen hetet ütött az óra (a szalonban már nagyban lobogott a tűz), amikor a Saint-Claude utcán egy hintó gördült lefelé.

Jeanne-nak még nem volt ideje az ablakhoz szaladgálni és türelmetlenkedni.

A hintóból hosszú köpenybe burkolózó férfi szállt ki, és bement a házba. A hintó visszahúzódott a szomszédos kis utcába.

Hamarosan megszólalt a csengő, és La Motte-né szíve akkorát dobbant, hogy tán kívül is hallani lehetett.

De Jeanne elszégyellte magát, amiért ilyen oktalanul reménykedik, csendet parancsolt a szívének; sebtiben megigazította a hímzett terítőt az asztalon, egy új dal kottáját a csembalón és egy újságot a kandalló sarkán.

Néhány másodperc múlva Clotilde jelentette a grófnénak:

- Az a személy van itt, aki tegnapelőtt írt.

- Vezesse be!

Selyembe-bársonyba öltözött, büszke tartású, könnyű léptű, szálfatermetű szép férfi lépett be.

Jeanne-t kellemetlen meglepetésként érte, hogy a személy megőrizte inkognitóját. De okos nő lévén úgy döntött, hogy ebből is előnyt kovácsol.

- Kihez van szerencsém? - kérdezte, s nem úgy bókolt, ahogy egy pártfogolthoz, hanem ahogy egy pártfogóhoz illik.

A herceg a szalonajtóra nézett, hogy kiment-e az öregasszony.

- Rohan bíboros vagyok - válaszolta.

Erre aztán La Motte-né úgy csinált, mintha elpirulna, és alázatos zavarában olyan bókot vágott ki, amilyen a királyoknak jár.

Aztán rámutatott egy karosszékre, de ahelyett, hogy ő maga székre ült volna, amint az etikett előírja, a nagy öblös fotelba ereszkedett.

Amikor a bíboros látta, hogy kényelembe helyezkedhet, kalapját az asztalra tette, és Jeanne szemébe nézett, aki szintén egyenesen őt nézte.

- Igaz tehát, kisasszony...

- Férjnél vagyok - vágott a szavába Jeanne.

- Bocsánat... elfelejtettem... Szóval igaz, asszonyom?...

- A férjemet La Motte grófnak hívják, nagyuram.

- Igen, hogyne, a királynak vagy a királynénak a testőre, ugye?

- Igen, nagyuram.

- És maga, asszonyom, csakugyan született Valois?

- Igen, nagyuram, Valois-vér vagyok.

- Nagy név - mondta a bíboros egyik lábát a másikon átvetve -, ritka, kihalt név.

- Kihaltnak nem kihalt, nagyuram - mondta az asszony -, mivel engem is így hívnak, és van egy bátyám, Valois báró.

- Elismerték?

- Nincs rá szükség, hogy elismerjék, nagyuram; a bátyám, akár gazdag, akár szegény, az marad, akinek született, Valois bárónak.

- Kérem, mesélje el a történetét. Érdekel a sorsa.

Jeanne egyszerűen, könnyedén elmesélte, amit az olvasó már tud.

A bíboros hallgatta és nézte.

Nem vette a fáradságot, hogy titkolja érzéseit. Minek is: nem hitt sem Jeanne érdemeiben, sem kiválóságában; szépnek és szegénynek látta; nézte őt, és ez elég volt.

Jeanne mindent észrevett, és kitalálta jövőbeli pártfogójának aljas gondolatát.

- Nos, igen - mondta Rohan bíboros fesztelenül -, valóban szerencsétlen sorsa volt.

- Nem panaszkodom, nagyuram.

- Én is úgy látom, hogy túlontúl sanyarúnak festették le a helyzetét. - Körülnézett. - Kényelmes, kellemesen berendezett lakás.

- Egy varrólánynak az - felelte keményen Jeanne, aki már alig várta, hogy a lényegre térjenek. - Az, nagyuram.

A bíboros felkapta a fejét.

- Hogyan? - kérdezte. - Maga ezt a bútort egy varrólány lakásába illőnek tartja?

- Nem hiszem, hogy nagyuram hercegnőhöz méltónak ítéli - felelte Jeanne.

- Maga pedig hercegnő - mondta a férfi árnyalatnyi gúnnyal, melyet csak a rendkívül kifinomult elmék vagy a legelőkelőbb családok tagjai tudnak úgy a beszédükbe keverni, hogy ne lehessen a szemtelenség vádjával illetni őket.

- Én Valois-nak születtem, nagyuram, éppúgy, mint maga Rohannak. Csak ennyit mondhatok - szólt Jeanne.

És ezeket a szavakat a lázadó szerencsétlenség finom méltóságával ejtette ki, annak a nőnek a méltóságával, aki úgy érzi, félreismerik; ezek a szavak olyan derűsek és egyúttal olyan fensőbbségesek voltak, hogy nem sértették ugyan a bíboros hercegi méltóságát, de mint férfinak a szívéig hatoltak.

- Asszonyom - mondta -, megfeledkeztem róla, hogy bocsánatkéréssel kellett volna kezdenem. Azt írtam, hogy tegnap idejövök, de Versailles-ban volt dolgom, fogadnom kellett Suffren urat. Le kellett tehát mondanom róla, hogy láthassam magát.

- Nagyuram még így is túlságosan megtisztel, hogy ma rám gondolt, és La Motte gróf, a férjem, még sokkal inkább el lesz keseredve, hogy ott kell lennie száműzetésben, ahová a nyomor kényszeríti, mivel ez a száműzetés megfosztja egy ilyen magas rangú látogatóval való találkozástól.

A bíboros felfigyelt a férj szóra.

- Egyedül él, asszonyom? - kérdezte.

- Egyedül, nagyuram.

- Derék dolog egy fiatal, bájos asszonytól.

- Egyszerű dolog, nagyuram, egy olyan asszonytól, aki minden más társaságban kívülálló lenne, csak abban nem, amelyiktől a szegénysége eltávolítja.

A bíboros hallgatott egy darabig.

- Ha nem tévedek, a családfakutatók nem vonják kétségbe a származását?

- És nekem mi hasznom ebből? - kérdezte megvetően Jeanne, miközben bájos mozdulattal megigazította a halántékán a pici, kibodorított, rizsporos huncutkákat.

A bíboros közelebb húzta a karosszékét, mintha csak a tűzhöz akarta volna odatartani a lábát.

- Azért jöttem, asszonyom, hogy megtudjam, miben segíthetek - mondta.

- Ó, semmiben, nagyuram.

- Hogyhogy semmiben?

- Eminenciád már így is túlságosan kitüntet.

- Beszéljünk őszintén!

- Ennél már nem lehetek őszintébb, uram.

- Az imént még panaszkodott - mondta a bíboros és körülnézett, talán hogy emlékeztesse Jeanne-t, hogy mit mondott a varrólányokhoz illő bútorzatról.

- Valóban panaszkodtam. De... úgy látom, hogy eminenciád alamizsnát akar adni...

- Ó, asszonyom!

- Nem is mást. Eddig alamizsnát kaptam, de ezentúl nem fogok.

- Ez mit jelent?

- Nagyuram, én annyira meg vagyok alázva, hogy ezt tovább nem tűrhetem.

- Ne forgassa ki a szavakat, asszonyom! A bajban az ember nem veszti el a becsületét...

- Még akkor se, ha olyan nevet visel, mint én? Maga talán képes volna koldulni, Rohan úr?

- Én nem magamról beszélek - mondta a bíboros fensőbbséggel, egyszersmind zavartan.

- Én csak kétféle koldulást ismerek, nagyuram: vagy hintóban, vagy a templom kapujában; vagy bíborban-bársonyban vagy condrákban. Nos, nemrég még nem hittem volna, hogy meglátogat, azt hittem, elfeledkezett rólam.

- Hát tudta, hogy én írtam magának? - kérdezte a bíboros.

- Természetesen láttam a levél pecsétjén a címerét.

- S mégis úgy tett, mintha nem ismerne.

- Mivel nem tisztelt meg vele, hogy bejelentse magát.

- Tetszik nekem a büszkesége - mondta felvillanyozva a bíboros, és kedvtelve, figyelmesen nézegette Jeanne élénken csillogó szemét, büszke arcvonásait.

- Szóval, mielőtt meglátogatott volna - folytatta Jeanne -, úgy döntöttem, hogy levetem a nyomoromat leplező, a nevem meztelenségét eltakaró, nyomorúságos köpönyeget, és mint minden rendes keresztyén koldusasszony, rongyokban koldulom össze a kenyeremet, mégpedig nem a járókelők gőgjére, hanem könyörületes szívére apellálva.

- Remélem, asszonyom, nincsenek igazi nehézségei?

Jeanne nem válaszolt.

- Csak van valami földje, még ha jelzáloggal terhelt is; családi ékszerek: mint ez itt például?

Arra a kis dobozra mutatott, amellyel a fiatalasszony finom vonalú fehér ujjai játszadoztak.

- Ez? - kérdezte Jeanne.

- Szavamra, eredeti darab. Megengedi? - kérdezte, és kézbe vette.

- Nicsak, egy arckép! - kiáltotta meglepődve.

- Ismeri ennek a képnek az eredetijét? - kérdezte Jeanne.

- Mária Terézia.

- Mária Terézia?

- Az, az osztrák császárnő.

- Ne mondja! - kiáltotta Jeanne. - Komolyan ő az?

A bíboros még alaposabban megnézte a dobozt.

- Honnét való? - kérdezte.

- Egy hölgy hagyta itt tegnapelőtt.

- Magánál?

- Nálam.

- Egy hölgy?

És a bíboros ismét élénk érdeklődéssel nézegette a dobozt.

- Rosszul mondom, nagyuram - mondta a grófné -, két hölgy volt.

- És az egyik hölgy adta magának ezt a dobozt? - kérdezte a férfi gyanakodva.

- Nem, nem adta nekem.

- Akkor hát hogy került magához?

- Itt felejtette.

A bíboros elgondolkodott, de annyira, hogy az már nyugtalanítani kezdte és óvatosságra intette Valois grófnőt.

Aztán a bíboros felemelte a fejét, és figyelmesen a grófnéra nézett.

- És hogy hívják azt a hölgyet? Ugye, megbocsát, hogy ezt megkérdezem magától - mondta -, higgye el, hogy szégyenkezem is miatta, és úgy érzem magam, mint egy vizsgálóbíró.

- Valóban különös kérdés - mondta La Motte-né.

- Talán tapintatlan, de különösnek nem nevezném.

- Ismétlem, különös. Ha ismerném azt a hölgyet, aki a dobozt itt felejtette...

- Nos?

- Nos, akkor már visszaküldtem volna neki. Nyilván ragaszkodik a dobozhoz, és nem szeretnék kétnapi idegeskedéssel fizetni a kedves látogatásáért.

- Így hát nem ismeri...

- Nem. Csupán annyit tudok, hogy egy jótékonysági intézmény főnökasszonya...

- Párizsból?

- Versailles-ból...

- Versailles-ból?... Egy jótékonysági intézmény főnökasszonya?...

- Nagyuram, én nőktől elfogadom a segítséget, egy nő nem aláz meg egy másik szegény asszonyt, ha segít rajta, és ez a hölgy, akit jólelkű emberek felvilágosítottak a helyzetemről, száz Lajos-aranyat tett a kandallóm párkányára, amikor meglátogatott.

- Száz aranyat! - mondta döbbenten a bíboros. Aztán látva, hogy megsértette Jeanne érzékenységét (az asszony szinte hátrahőkölt), hozzátette:

- Bocsánat, asszonyom, nem az döbbentett meg, hogy magának ilyen összeget adott valaki. Ellenkezőleg, a könyörületes embereknek igenis törődniük kell magával, és a maga származása szinte kötelezővé teszi, hogy segítsenek. Csupán a „jótékonysági hölgy” elnevezés lep meg; a jótékonysági hölgyek általában kisebb alamizsnát szoktak adni. Le tudná írni nekem ezt a hölgyet, grófnő?

- Nehezen, nagyuram - felelte Jeanne, hogy még inkább felajzza a másik kíváncsiságát.

- Hogyhogy nehezen? Hiszen itt volt.

- Persze hogy itt volt. A hölgy valószínűleg nem akarta, hogy felismerjék, így az arcát bő csuklyába rejtette; különben pedig tetőtől talpig bundában volt. De azért...

A grófné úgy tett, mintha kutatna az emlékezetében.

- De azért?... - ismételte a bíboros.

- Mintha láttam volna... De nem merem bizton állítani, nagyuram.

- Mit látott?

- Hogy kék szeme volt.

- És a szája?

- Kicsi, bár az ajkai duzzadtak, főleg az alsó.

- Magas volt vagy közepes termetű?

- Közepes.

- A keze?

- Tökéletes.

- A nyaka?

- Hosszú, vékony.

- Az arckifejezése?

- Szigorú, nemes.

- A beszéde?

- Mintha kicsit zavarban lett volna. Ismeri ezt a hölgyet, uram?

- Honnan ismerném? - felelt indulatosan a főpap.

- Csak a sok kérdése miatt gondoltam, nagyuram, meg aztán a jótékonyságot gyakorló emberek egymás iránti rokonszenve is kihallatszik a szavaiból.

- Nem, asszonyom, téved. Nem ismerem.

- De ha mégis gyanítaná, uram?...

- Miből gyanítanám?

- Például ebből az arcképből.

- Ó, persze, a kép... - vágta rá gyorsan a bíboros, aki félt, hogy máris túl sok gyanakvásra adott okot.

- Nos, a kép, nagyuram?

- Nos, most is azt hiszem, hogy...

- Hogy Mária Terézia császárnő képe, ugyebár?

- Azt hiszem, igen.

- Így hát azt gondolja?...

- Azt gondolom, hogy egy osztrák hölgy látogatta meg, azok egyike, akik ezeket a segélyegyleteket alapították...

- Versailles-ban?

- Igen, asszonyom, Versailles-ban.

A bíboros elhallgatott, de látszott rajta, hogy még mindig kételkedik, és hogy ez a doboz a grófné házában a királyné iránt érzett összes régi gyanakvását felkeltette.

Jeanne viszont hiába igyekezett, nem talált magyarázatot a herceg gondolatainak valódi hátterére, csak annyit érzett, hogy ez a gondolat egyértelműen hátrányos rá nézve, s a legjobb esetben is arra utal, hogy ő csapdát akar állítani neki.

Azt mindenki tudhatta, hogy a bíboros milyen élénk érdeklődést tanúsít a királyné dolgai iránt, hiszen ez az udvari pletyka már rég túl volt az „állítólag” állapotán, kiszivárgott, s a királyné bizonyos ellenségei mindent megtettek, hogy szítsák az ellenségeskedést a királyné és a főalamizsnás között.

Hogyan kerülhetett az alamizsnakolduló Jeanne kezébe Mária Terézia arcképe, a doboz, amelyet a királyné mindig magánál hordott, s amelyet a bíboros százszor is látott a kezében?

A királyné valóban eljött ide, ebbe a szegényes kis lakásba?

Lehetséges, hogy Jeanne valóban nem ismerte meg? Vagy valami okból titkolja, hogy milyen kitüntetés érte?

A főpap nemigen hitte.

Már előző nap is gyanakodott. A Valois név már megtanította, hogy óvakodjék, és tessék, most nem egy szegény asszonyról van szó, hanem egy hercegnőről, akinek a királyné személyesen hozza el a kézzelfogható jótékonyságot.

Mária Antónia ennyire könyörületes szívű volna?

Míg a bíboros imigyen töprengett, Jeanne egy pillanatra sem vette le róla a szemét, egyetlen érzelemmegnyilvánulása sem maradt titok előtte, bár közben a kínok kínját állta ki. Mert hiszen így van ez: azoknak, akik tele vannak hátsó gondolatokkal, valóságos mártíromságot kell kiállniok, ha azok gyanakvását látják, akiket a tiszta igazságról akarnak meggyőzni.

Mindkettejüknek kínos volt a csend; végül a bíboros újabb kérdéssel törte meg:

- És azt a hölgyet meg tudta figyelni, aki a jótevőjét idekísérte?

- Ó, őt igazán jól láttam - mondta a grófné. - Magas, szép nő, határozott arcvonásai, csodaszép bőre és szoborszerű alakja van.

- És a másik hölgy nem szólította a nevén?

- De bizony, egyszer, de akkor is csak a keresztnevén.

- És mi a keresztneve?

- Andrée.

- Andrée! - kiáltotta a bíboros, és megremegett.

La Motte grófné erre a mozdulatra is felfigyelt.

A bíboros most már tudta, mihez tartsa magát, az Andrée név minden kétségét eloszlatta.

Valóban: két nappal ezelőtt híre kelt, hogy a királyné Párizsba jött Taverney kisasszonnyal. Versailles-ban olyasmit is fecsegtek, hogy későn ért haza, a kapukat zárva találta, és a király meg a királyné között házastársi veszekedés zajlott le.

A bíboros fellélegzett.

A Saint-Claude utcában sem csapdától, sem összeesküvéstől nem kell tartania. La Motte-né olyan szépnek és tisztának tűnt most a szemében, mint a földre szállt angyal, ennek ellenére egy utolsó próbát akart tenni. A herceg diplomata volt.

- Grófné - mondta -, bevallom, hogy egyvalami rendkívül megdöbbent.

- Micsoda, nagyuram?

- Az, hogy a maga nevével és címeivel nem a királyhoz fordult.

- A királyhoz?

- Hozzá.

- De nagyuram, én a királynak vagy húsz kérvényt, vagy húsz folyamodványt nyújtottam be.

- Eredménytelenül?

- Eredménytelenül.

- De ha a király nem is, a királyi ház összes vérbeli hercege válaszolt volna a fellebbezéseire. Az orléans-i herceg például könyörületes szívű férfiú, meg aztán gyakran szereti azt tenni, amit a király nem.

- Többször is folyamodtam őfenségéhez, az orléans-i herceghez, uram, de mindhiába.

- Mindhiába! Ez megdöbbentő.

- Tudja, uram, ha az ember nem gazdag, és nincsenek pártfogói, a folyamodványai már a hercegek előszobájában elkallódnak.

- Na és Artois gróf? A tékozló ember gyakran nagylelkűbb, mint a jótékonykodó.

- Artois grófjával is úgy jártam, mint őfenségével, az orléans-i herceggel vagy őfelségével, Franciaország királyával.

- Ott vannak a király nénjei. Ha ők se adtak magának kedvező választ, grófné, akkor nagyon rossz emberismerő vagyok.

- Pedig ők se voltak kegyesek hozzám, nagyuram.

- Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Erzsébet, a király nővére, érzéketlen szívű volna.

- Nem is az, nagyuram, őfensége a kérvényem láttán megígérte, hogy fogad, de miután beszélt a férjemmel, valami miatt soha többé nem méltatott válaszra, hiába folyamodtam hozzá.

- Roppant különös - mondta a bíboros. Aztán hirtelen, mintha csak abban a pillanatban jutott volna eszébe, felkiáltott:

- Jó ég! Pont őt felejtettük el!

- Kit?

- Azt a személyt, akihez legelőször kellett volna fordulnia.

- És ki légyen az?

- A kegyek osztogatója, aki még soha nem tagadott meg megérdemelt segítséget. A királyné!

- A királyné?

- Igen, őhozzá kellett volna fordulnia. Találkozott már vele?

- Soha - felelte Jeanne.

- Nem juttatott el folyamodványt a királynéhoz?

- Nem.

- Nem próbálta meg elérni, hogy őfelsége fogadja magát?

- Megpróbáltam, de nem sikerült.

- Akkor legalább igyekeznie kellett volna, hogy az útjába kerüljön, hogy felfigyeljen magára, az udvarba hívassa. Ez is egy lehetőség lett volna.

- Soha nem használtam ki.

- Ez hihetetlen, asszonyom.

- Én csak kétszer voltam Versailles-ban, és mindössze két személlyel találkoztam. Az egyik Louis doktor volt, aki szerencsétlen édesapámat ápolta az Hôtel-Dieu-ben, a másik meg Taverney báró, akihez beajánlottak.

- Mit mondott magának Taverney úr? Ő igazán egyengethette volna az útját a királyné felé.

- Azt válaszolta, hogy ügyetlen vagyok.

- Hogyhogy?

- Mert a király jóindulatától olyan rokonság elismerését követelem, ami természetszerűen ellenérzést kelt őfelségében, mivelhogy a szegény rokonnak senki sem örül.

- Ez valóban az önző, durva lelkű báróra vall - mondta a herceg.

Aztán eltöprengett Andrée látogatásán a grófnénál.

„Különös - gondolta -, az apa elzavarja a kérelmezőt, a királyné meg egyenest a kérelmezőhöz viszi annak az apának a lányát. Valami rejtély búvik meg ebben az ellentmondásban.”

- Nemesi becsületszavamra! - mondta aztán hangosan -, csodálkozom, hogy azt kell hallanom egy kérelmezőtől, a legmagasabb rangú nemesség egyik hölgyétől, hogy soha nem látta sem a királyt, sem a királynét.

- Hacsak nem festményen - mondta Jeanne mosolyogva.

- Nos - kiáltott a bíboros, immár meggyőződve a grófné jóhiszeműségéről és őszinteségéről -, ha kell, magam viszem magát Versailles-ba, s megnyittatom maga előtt a kapukat.

- Ó, nagyuram! - kiáltott fel örömmel a grófné.

A bíboros odament hozzá.

- Majd meglátja - mondta -, hogy rövid időn belül maga lesz a társaság középpontja!

- Ó, bárcsak úgy lenne! - mondta Jeanne bűbájos sóhajjal. - Komolyan gondolja?

- Bizonyos vagyok benne.

- Félek, hogy csak hízeleg, nagyuram - felelte Jeanne, és mereven a szemébe nézett.

És valóban, ez a hirtelen változás joggal lepte meg a grófnét, hiszen az imént, alig tíz perce, a bíboros még hercegi fölényének magasából beszélt vele.

Jeanne pillantása úgy röppent felé, mint nyílhegy az íjból, s most a bíborosnak mind a szívét, mind az érzékiségét eltalálta. Ambíció vagy vágy tüze égett a pillantásban; mindenesetre tűz volt benne.

Rohan értett a nőkhöz, és nagy tapasztalatai voltak, most mégis el kellett ismernie, hogy kevés ilyen hódító asszonnyal volt dolga.

„Nahát - gondolta a diplomáciai pályára szánt udvaronc módjára -, szavamra, igazán rendkívüli eset vagy rendkívüli szerencse volna, ha ez a találkozás egy agyafúrt kis bestia álarcában tetszelgő tisztességes asszonnyal egyúttal ugyanennek a nyomorgó asszonynak a teljhatalmú pártfogójával is összehozna.”

- Nagyuram - szólalt meg a szirén -, néha úgy elnémul, hogy megrémít. Bocsásson meg, hogy szóvá teszem.

- Mitől rémül meg? - kérdezte a bíboros.

- Attól, nagyuram, hogy az olyan férfi, mint maga, csak kétféle nő társaságában tekint el az udvariasságtól.

- Jézusom, grófné, mit akar mondani? Megrémít!

Megfogta a grófné kezét.

- Igen, kétféle nővel nem udvarias.

- Mégpedig?

- Azzal, akit szeret, és azzal, akit egy cseppet se becsül.

- Pirulok a szégyentől, grófné. Talán udvariatlan voltam magához?

- De mennyire!

- Jaj, ne mondja, az borzasztó volna!

- Pedig úgy van, nagyuram. Szeretni nem szerethet; arra pedig ez idáig nem adtam okot, hogy lebecsüljön.

A bíboros megfogta Jeanne kezét.

- Ó, grófné, igazán mondom, úgy beszél, mintha megsértődött volna valamiért.

- Nem, nagyuram, mert még nem érdemelte ki a haragom.

- És soha nem is fogom kiérdemelni, hiszen most, hogy láthattam, megismerhettem, tudom, hogy kivel van dolgom.

„Lám, nem csapott be a tükröm!” - gondolta Jeanne.

- A mai naptól kezdve gondoskodom magáról.

- Na, tessék! - mondta a grófné, aki még nem húzta ki kezét a bíboros kezéből.

- Tessék?

- Ne beszéljen pártfogásról.

- Isten óvjon, hogy kiejtsem a számon ezt a szót. Nem magát, hanem engem alázna meg.

- Akkor hát, bíboros úr, egyezzünk meg valamiben, ami rendkívüli módon legyezné a hiúságomat.

- Máris megegyeztünk.

- Egyezzünk meg abban, nagyuram, hogy maga udvariassági látogatást tett La Motte Valois asszonynál. Pusztán csak udvariassági látogatást.

- Akkor viszont nem is kevesebbet, mint udvariassági látogatást - felelte a gáláns bíboros.

Majd Jeanne kezét az ajkához vonta, és elég hosszan ott is tartotta.

A grófné visszahúzta a kezét.

- Ó, udvariasság! - mondta a bíboros kifinomult, könnyed komolysággal.

Jeanne visszaadta a kezét, s most a főpap igazán tiszteletteljes csókot nyomott rá.

- Így már igen, nagyuram.

A bíboros meghajolt.

- Esküszöm magának, hogy egy esztendőre elég vigasz azt tudnom - folytatta a grófné -, hogy egy mákszemnyi rész nekem is jut egy ilyen kiváló és ilyen közkedvelt férfi szívéből.

- Egy esztendőre! ez igazán nem sok... Bízzunk benne, hogy több lesz, grófné.

- Nos, nem mondok nemet, bíboros úr - felelte az asszony mosolyogva.

Immár másodszor engedte meg magának, hogy kurtán csak bíboros úrnak szólítsa a herceget, ami egészen családias megszólításszámba ment. A főpap megütközhetett volna rajta, hiszen meglehetősen gőgös természet volt, de immár úgy álltak a dolgok, hogy nemcsak hogy nem ütközött meg rajta, hanem egyenest jólesett neki, mintha kegyben részesült volna.

- Ó, bízzék bennem! - kiáltotta s ismét közeledett. - Igazán csodálatos lenne!

- Bízom, igen, nagyuram, mert érzem eminenciádban...

- Az imént bíboros úrnak szólított, grófné.

- Bocsásson meg, nagyuram; nem ismerem az udvari szokásokat. Szóval azért mondom, hogy bízom magában, mert maga megérti az én kalandozó, de jóságos lelkemet, kristálytiszta szívemet. A szegénység megpróbáltatásai és aljas ellenségeim szította küzdelmeim dacára van bennem annyi jó, hogy eminenciád ki tudja majd válogatni belőlem, pontosabban a beszédemből azt, ami méltó eminenciádhoz.

- Akkor hát barátok vagyunk, asszonyom. Aláírtuk, megesküdtünk rá?

- Szívből kívánom.

A bíboros felállt, és közelebb ment La Motte-néhoz; ám mivel a karja nagyon is tárva volt egy egyszerű eskütételhez képest... a grófné könnyed, rugalmas mozdulattal kisiklott a karok alkotta körből.

- Mindhárman barátok vagyunk! - mondta utánozhatatlan gúny és ártatlanság keverékével a hangjában.

- Hogyhogy hárman? - kérdezte a bíboros.

- Hát már hogyne lennénk hárman; nincs talán valahol a világban egy szegény testőr, egy száműzött, akit La Motte grófnak hívnak?

- Jaj, grófné, hogy magának micsoda szörnyű emlékezőtehetsége van!

- Kénytelen vagyok én szóba hozni, ha már maga hallgat róla.

- Tudja, grófné, hogy miért nem beszélek róla?

- Mondja csak.

- Mert majd ő beszél saját magáról, a férjek soha nem feledkeznek meg magukról, higgye el nekem.

- És ha ő beszél magáról?

- Akkor az emberek magáról, rólunk fognak beszélni.

- Hogyhogy?

- Például azt mondják majd, hogy La Motte gróf jól járt, vagy rosszul járt; hogy Rohan bíboros a héten háromszor, négyszer vagy ötször látogatta meg La Motte-nét a Saint-Claude utcában.

- Ó, maga túloz, bíboros úr! Háromszor, négyszer vagy ötször egy héten?

- Hol van különben a barátság, grófné? Azt mondtam, ötször, nos, tévedtem. Azt kell mondanom, hogy hatszor vagy hétszer.

Jeanne elnevette magát.

A bíboros észrevette, hogy az asszony most először értékelte az élcelődését, s ez ismét kellemesen érintette.

- Talán meg fogja akadályozni, hogy beszéljenek? - kérdezte a grófné. - Hiszen tudja, hogy lehetetlen.

- Nem az - vágott vissza a bíboros.

- Mégpedig?

- Egészen egyszerű a dolog; a párizsi nép ismer engem, akár mert szeret, akár mert utál.

- Mert szeretik magát, nagyuram.

- Viszont szerencsétlenségükre nem ismerik magát.

- No és?

- Fordítsuk meg a kérdést.

- Fordítsa meg, azaz...

- Ahogy parancsolja... Ha például...

- Fejezze be!

- Ha maga menne, és nem én?

- Hogy én nagyuram palotájába menjek...

- Egy miniszterhez elmenne, nem?

- Egy miniszter nem férfi!

- Maga imádatra méltó. Nos, nem a palotámról van szó, van nekem egy házam.

- Mondjuk ki kereken: találkahely.

- Szó sincs róla, egy ház, ami a magáé.

- Hűha! - mondta a grófné -, az enyém? Mégis hol? Eddig sose láttam.

A bíboros közben leült, de most ismét felállt.

- Holnap délelőtt tízkor megkapja a címet.

A grófné elpirult, a bíboros gálánsan megfogta a kezét.

És ez alkalommal a csók tiszteletteljes, gyengéd és merész volt egyszerre.

Aztán olyan mosolygós ceremóniával köszöntek el egymástól, ami már a közeli bizalmas viszony előjele volt.

- Világítson őeminenciájának! - kiáltott ki a grófné.

A főpap kiment.

„Hűha! - gondolta Jeanne. - Ha nem tévedek, hatalmas lépést tettem előre.”

„Ez már igen! - gondolta a bíboros, miközben beült a hintójába. - Két legyet ütöttem egy csapásra. Ennek a nőnek túl sok esze van, hogysem a királynét ugyanúgy le ne venné a lábáról, mint engem.”

16

Mesmer és Saint-Martin

Valaha, amikor még alig volt üzleti élet Párizsban, következésképpen rengeteg szabad ideje volt az embereknek, mindenki szívvel-lélekkel foglalkozott olyan kérdésekkel, melyek napjainkban a gazdagok és tudósok kiváltságává lettek, a gazdagoké, akiket heréknek minősítünk és a tudósoké, akiket resteknek.

1784-ben a divatos kérdés, mely magasan a többi fölött lebegett, a levegőben úszkált, és minden, valamelyest is fent hordott fejben megtelepedett, mint a ködök a magasabb hegyeken, a mesmerizmus volt, ez a titokzatos tudomány, melyet feltalálói nem valami pontosan határoztak meg, mivel úgy tartották, hogy felesleges egy találmányt a születése pillanatától a nép szintjére leszállítani, hagyták hát, hogy egy férfi nevét vegye fel, tehát arisztokratikus cím birtokába lépjen, ahelyett, hogy a szokásos, görögből előráncigált tudományos nevet kapta volna, melynek segítségével a modern tudósok szemérmetes szerénysége manapság minden tudományos dolgot közkinccsé tesz.

De tényleg, mire jó 1784-ben közkinccsé tenni egy tant? A népet több mint másfél évszázada nem kérdezték meg a véleménye felől; számított-e hát valamit is a nép a kormányzói szemében? Nem: a nép a bőven termő föld, a gazdag termés; ám a föld ura a király, s az aratás haszonélvezője a nemesség.

Ma minden más: Franciaország évszázados homokórára hasonlít; kilencszáz éven át a királyság idejét mutatta; az Úr hatalmas jobbja most megfordította, s századokon át a nép idejét fogja mutatni.

1784-ben tehát egy személynév ajánlólevél volt. Ma éppen ellenkezőleg, sikert csak köznévtől lehetne várni.

De most hagyjuk a mát, pillantásunk a tegnapra essen! Az örökkévalósághoz viszonyítva mi ez a fél évszázadnyi távolság? Még csak annyi sem, amennyi a tegnapelőtt és a holnapután között van.

Mesmer doktor Párizsban volt, amint magától Mária Antóniától megtudtuk, amikor engedélyt kért a királytól, hogy meglátogassa. Engedtessék meg, hogy egy-két szót szóljunk Mesmer doktorról, akinek a nevét ma csak néhány, a tudomány titkaiba beavatott személy ismeri, pedig abban az időben, amelyet megkísérlünk lefesteni, az a név bizony közszájon forgott.

Mesmer doktor 1777 táján a ködös álmokkal terhes Németországból egy felhőktől és villámoktól pukkadozó tudományt hozott be Franciaországba. A villámok fényénél a tudós csak a feje fölött nyomasztóan sűrűsödő felhőket látta; a tudatlan meg csak a villámokat.

Mesmer Németországban kezdte pályafutását az égitestek hatásáról írt értekezésével. Azt igyekezett bizonyítani, hogy az égitestek a kölcsönös vonzást előidéző erő révén hatást gyakorolnak a lelkes állatokra is, és különösképpen az idegrendszerre, mégpedig egy gyorsan ható fluidum közvetítésével, amely az egész világegyetemet betölti. Ám ez az első elmélete ugyancsak elvont volt. Hogy megértse az ember, ismernie kellett a Galileik és Newtonok tudományát. Sokféle csillagászati elmélet keveréke volt ez, asztrológiai álmokkal vegyítve, de még az előkelők tudományává sem lehetett tenni, nemhogy népszerűsíteni, mivelhogy ehhez a nemesi testületet tudós társadalommá kellett volna alakítani. El is vetette hát Mesmer ezt az első elméletét, s a delejelméletbe mélyedt.

Az idő tájt buzgón tanulmányozták a mágneses jelenséget, a mágnes vonzó és taszító tulajdonságait, melyek alapján az ásványokat körülbelül olyan élettel ruházták fel, mint az embert, mivel az emberi lét két nagy szenvedélyét kölcsönözték neki: a szeretetet és a gyűlöletet. Ebből következett, hogy a mágnesességnek rendkívüli hatást tulajdonítottak a betegek gyógyításában. Mesmer a delejességet összekapcsolta első elméletével, s igyekezett valami hasznot húzni ebből a kapcsolatból.

De nem volt szerencséje, ugyanis ahogy Bécsbe érkezett, ott talált egy már befutott vetélytársat. Ez a vetélytárs, akit különben Hallnak hívtak, azt állította, hogy Mesmer ellopta tőle az eljárását. Mesmer nagy képzelőerővel megáldott ember volt, kijelentette hát, hogy a delejek haszontalan dolgok, és nem foglalkozik velük többé, meg hogy ezentúl nem ásványi magnetizmus segítségével fog gyógyítani, hanem állati magnetizmus segítségével.

Ez a szó, melyet úgy ejtettek ki, mint valami felfedezést, nem volt új találmány; az ókorban is ismerték (például az egyiptomiak beavatási szertartásokban, a görögök a delphoi jósdában alkalmazták), s a középkorban mint hagyományt őrizték; ennek a tudománynak néhány összekapirgált foszlánya alkotta a tizenharmadik, tizennegyedik és tizenötödik század boszorkányainak tudományát. Sokakat megégettek közülük, s ők a lángok között bevallották a különös vallást, melynek áldozatul estek.

Nos, Mesmer hallott ennek a hol itt, hol ott felbukkanó tudománynak a csodáiról, s a nyomába eredt, mint amikor az ember éjszaka a lápok fölött libegő lidérc után fut; egész kis elméletet, egységes rendszert fabrikált belőle, és a mesmerizmus nevet adta neki.

Amikor idáig eljutott, közölte az elméletét a párizsi tudományos akadémiával, a londoni királyi társasággal, a berlini akadémiával; az első kettő válaszra sem méltatta, a harmadik meg azt mondta, hogy bolond.

Mesmer gondolt egy merészet, Franciaországba sietett, s vállalta egy tizenkét éves májbeteg, fekete hályogos lány kezelését. A lány három hónap alatt meggyógyult.

Ez a kúra sok hívet szerzett Mesmernek, többek közt egy Deslon nevű orvost, aki a tan apostola lett.

Ettől kezdve Mesmer hírneve nőttön-nőtt; az akadémia a feltaláló ellen foglalt állást, az udvar mellette; a minisztérium tárgyalásokba bocsátkozott Mesmerrel, hogy tegye közzé tanát az emberiség javára. A doktor nagy árat kért a jótéteményért. Alkudoztak; Breteuil a király nevében egész életre szóló húszezer frankos évjáradékot ajánlott fel neki meg tízezer frankos fizetést, ha három, a kormány által kijelölt szentéllyel együtt alkalmazza az általa feltalált gyógymódot. Mesmer azonban felháborodott ezen a királyi garasoskodáson és visszautasította az ajánlatot, majd néhány betegével a gyógyvizeiről híres Spába utazott.

A doktort azonban katasztrófa fenyegette. Deslon, a tanítványa, Deslon, aki ismerte a híres titkot, melyet Mesmer nem volt hajlandó évi harmincezer frankért eladni, magánpraxist kezdett a mesmeri módszer alkalmazásával.

Mesmer megtudta ezt a fájdalmas újságot; tolvajt, csalót kiáltott; majdnem megőrült. Ekkor egyik betegének az a kiváló ötlete támadt, hogy a tiszteletre méltó professzor tudományát tegyék betéti társaságba; száz személyből bizottságot alakítottak háromszáznegyvenezer frank tőkével, azzal a feltétellel, hogy a tudós felfedi titkát a részvényeseknek. Mesmer elkötelezte magát, hogy ezt meg fogja tenni, felvette a tőkét, és visszatért Párizsba.

Az időpont kedvező volt. A népek életében vannak olyan pillanatok, amelyek egyébként a nagy átalakulásokat előzik meg, amikor az egész nemzet megáll, mintha ismeretlen akadállyal találná szemben magát, habozik, s érzi, hogy szakadék szélére érkezett, érzi, bár nem látja a meredélyt.

Franciaország ekkor ilyen pillanatát élte; kívülről nyugodt társadalomnak látszott, de a lelke fel volt ajzva; mintha a társadalom belekábult volna valami mesterkélt jólétbe, melynek azonban már látszott, hogy vége lesz, mint amikor az erdő széléhez közeledve megsejti az ember a pusztaságot a ritkuló fák mögött. Fárasztó volt ez az állandóság nélküli, valóság nélküli nyugalom; mindenütt szenvedélyt hajhásztak, s mindenféle újdonságot örömmel fogadtak. Az emberek felületesek lettek hozzá, hogy a kormányzás vagy a szabad akarat komoly kérdéseivel foglalkozzanak; inkább zenei kérdéseken civakodtak, Gluck-pártiak vagy Piccini-pártiak voltak, az Enciklopédiá-ért rajongtak, vagy Beaumarchais emlékirataiért lelkesedtek.

Egy új opera bemutatása jobban foglalkoztatta az emberek képzeletét, mint az Angliával kötött béke és az Egyesült Államok köztársaságának elismerése. És végül, olyan időszak volt ez, amikor az emberi szellem, melyet a filozófusok az igazság, azaz a kijózanodás felé terelnek, belefáradt a lehetőségek határait s minden dolgok lényegét megmutató tanokba; merész lépéssel megpróbálta áthágni a való világ határait, hogy belépjen az álmok és a képzelet birodalmába.

Bizony így van ez: való igaz, hogy a világos, egyértelmű igazságok gyorsan népszerűvé válnak, de nem kevésbé igaz, hogy a titokzatos dolgok is ellenállhatatlan vonzerővel hatnak minden népre.

Franciaország népét tehát feltartóztathatatlanul vonzotta, vonszolta magával a mesmeri fluidum különös titka, amely fluidum - a beavatottak szerint - visszaadta a beteg egészségét; az őrülteknek józan észt, a józan eszűeknek viszont őrültséget adott.

Mindenütt Mesmerrel foglalkoztak. Mit csinált? Kin alkalmazta isteni csodatetteit? Melyik nagyúrnak adta vissza látását vagy erejét? Melyik éjszakázásba, játékba belefáradt hölgynek frissítette fel az idegeit? Melyik fiatal lány pillanthatott a jövőbe delejes önkívületében?

A jövő! Minden idők e nagy szava, minden lelkek e nagy kérdőjele, minden baj orvossága. Végül is mi volt a jelen?

Királyság csillogás nélkül, nemesség hatalom nélkül, ország kereskedelem nélkül, társadalom bizalom nélkül.

Nyugtalan, elszigetelt királyi család, putrikban éhező pórcsaládok; s mindenütt nyomor, szégyen, félelem.

Elfeledni a többieket, hogy csak magunkra gondolhassunk; új, különös, ismeretlen forrásokból meríteni a hosszabb élet biztosítékát: makkegészséges szervezetet; valami többet kicsikarni a fukar égtől - olyan nehéz megérteni, hogy az emberek mindezek reményében az ismeretlen felé fordultak, melynek egy csücskéről Mesmer fellebbentette a fátylat?

Voltaire meghalt, és Franciaországban egyszer sem harsant nevetés, kivéve a Beaumarchais-ét, aki még keserűbben nevetett, mint mestere. Rousseau meghalt, s vele a vallásos filozófia: nem volt olyan gondolkodó, ki elegendő erőt, tudást, bátorságot érzett volna magában, hogy Isten létét merészelje tanítani.

Régen a háború minden franciát közelről érintett. A királyok a nép vérén, verejtékén tartották fent a nemzeti hősiesség intézményét; most az egyetlen francia háború az amerikai háború volt, s a királynak abban se volt semmi része. Igen: ott azért az ismeretlen dologért harcoltak, amit az amerikaiak függetlenségnek hívnak, de amit a franciák egy elvont eszme nevével, a szabadság szóval fordítanak.

Csakhogy ez a távoli háború, amely nemcsak egy másik nép, hanem egy másik világ háborúja is volt, véget ért.

Mindent összevéve talán okosabb volt Mesmerrel, a német orvossal foglalkozni, aki hat év alatt immár másodszor hozta lázba Franciaországot, mint Lord Cornwallisszal vagy Washingtonnal, akik olyan messzi voltak, hogy valószínűleg soha senki sem fogja látni se egyiket, se másikat.

Mesmer viszont itt volt: mindenki láthatta, érinthette, s ami a párizsiak nagy többségének a szemében a vágyak netovábbja volt: Mesmer is érinthette őket.

Így hát az a férfi, akit Párizsba érkeztekor senki sem támogatott (még a királyné sem, pedig ő ugyancsak pártfogolta honfitársait), az a férfi, aki Deslon doktor nélkül, aki később elárulta, örökké az ismeretlenség homályában maradt volna, nos az a férfi jobban foglalkoztatta a közvéleményt, mint a király, akiről soha nem beszéltek, vagy La Fayette, akiről még nem beszéltek, vagy Necker, akiről már nem beszéltek.

És mintha ez a század azt a megbízást kapta volna, hogy mindenkinek szellemi képességei szerint juttasson, és minden szívnek azt adja, amit szeret, minden testnek azt, amire szüksége van, Mesmerrel, a materializmus hirdetőjével szemben ott állt Saint-Martin, a spiritualizmus hirdetője, akinek a tana gyógyír volt azon lelkeknek, akiket sértett a német orvos pozitivizmusa.

Képzeljük el az ateistát szívmelengetőbb vallással, mint maga a vallás; képzeljük el a köztársaságpártit, aki rendkívül udvarias és megértő a királyok iránt; a kiváltságos osztályból való úriembert, aki szereti, gyengéden magához akarja ölelni a népet, mi több, szerelmes belé; képzeljük el ennek a férfinak háromirányú támadását, akit a tetejében vaslogikával vértezett fel, s elbűvölő szónoki tehetséggel áldott meg a teremtő; ez a férfiú a különböző kultuszok ellen beszél, melyeket őrültségnek bélyegez azon egyszerű oknál fogva, hogy isteniek!

Képzeljük el végül Epikuroszt fehérre rizsporozva, hímzett frakkban, flitteres mellényben, szatén térdnadrágban, selyemharisnyában és piros sarkú cipőben; Epikuroszt, aki ez alkalommal nem éri be vele, hogy leráncigálja a trónjukról az isteneket, akikben nem hisz, de a kormányokat is megrendíti, úgy beszél róluk, mint megannyi kultuszról, mivel soha nem tudnak egymással megegyezni, és majdnem mindig előidézői az emberiség nagy sorscsapásainak.

Saint-Martin rövid úton hatályon kívül helyezi a társadalmi törvényt, mondván: hasonlóan büntet különböző bűnöket, az okozatot bünteti anélkül, hogy figyelembe venné az okot.

Most pedig tételezzük fel, hogy ez a kísértő, aki az „ismeretlen filozófus” kitüntető címet viseli, abból a célból, hogy az embereket a különböző felfogások alkotta kör valamelyik pontjára elhelyezze, mindent összegyűjt, amit a képzelet mint vonzót egy erkölcsi paradicsom vágyálmához csak hozzátehet, s ahelyett, hogy azt mondaná: az emberek egyenlők, ami képtelenség, kitalálja a következő formulát, amely szinte akaratlanul annak a száján is kiröppen, aki tagadja:

Minden értelmes lény király!

Nos, képzelhetjük, milyen következményekkel jár egy ilyen erkölcsi lecke, amely egy reményét vesztett, vezető nélküli társadalomra, egy eszmékkel, azaz sziklazátonyokkal telehintett szigettenger-társadalomra hull. Akkoriban a nők gyengédek és bolondosak voltak, a férfiak hatalomra, dicsőségre és örömökre vágytak; a királyok pedig hagyták, hogy félrecsússzon a koronájuk, melyre most először meredt egy kíváncsi, egyszersmind fenyegető pillantású alak tekintete. Nem csoda, hogy a tan odaadó hívekre lel, mondván:

„Válasszátok ki magatok közül a legmagasabb rendű lelket, azt, aki a leghőbb szeretetre, a legönzetlenebb könyörületességre képes, aki mindeneknél jobban áhítozik rá, hogy boldogítsa a többieket; aztán, amikor ez a lélek ember alakban megmutatkozik előttetek, hajoljatok meg, alázkodjatok meg, semmisüljetek meg mind, ti alacsonyabb rendű lelkek, hogy teret adjatok ama lélek egyeduralmának, akinek az a megbízatása, hogy benneteket lényegetekben, tehát a szenvedésben való egyenlőségben jogaitokba visszahelyezzen, kiemeljen a képességek és a teljesítmények egyenlőtlenségéből.”

Tegyük hozzá, hogy az ismeretlen filozófus rejtelmekkel vette körül magát; sűrű sötétben, nyugodt körülmények között szeretett vitatkozni - távol a kémektől és élősködőktől - arról a nagy társadalmi elméletről, amelynek az egész világ politikájává kellett volna válnia.

- Figyeljetek rám - mondta -, hű lelkek, hivő szívek, figyeljetek rám, és igyekezzetek megérteni engem, vagy inkább csak akkor figyeljetek rám, ha érdeketek és kíváncsiságotok hajt benneteket, hogy megértsetek, mert nem lesz könnyű, a titkaimat nem fogom felfedni az előtt, aki nem akarja róluk letépni a fátylat. Olyan dolgokat mondok, amiket mintha egyáltalán nem akarnék mondani, ezért gyakran úgy tűnik majd, hogy mást mondok, mint amit mondok.

És Saint-Martinnak igaza volt, életműve körül tényleg ott álltak annak néma védelmezői, komoran és féltékenyen őrködve tanai fölött, e fölött a rejtelmes elmélet fölött, melynek senki sem tudott sötét, vallásosan misztikus lényegéig lehatolni.

Így dolgozott hát e két férfi, aki Franciaország minden gondolkodó szellemét, minden kiváltságosát két ellentétes vágyálom megvalósulását kívánó táborra osztotta: az egyik a lélek, a másik az anyag dicsőségre jutását várta. Közben mindkét férfiú arról álmodozott, hogy megsemmisíti Istent és megsemmisíti Krisztus vallását.

Így csoportosult az egyik tábor a Mesmer dézsája körül, ahonnét ennek az elfajult nemzetnek a testi jóléte, érzéki élete, könnyed materializmusa fröcskölt szanaszét, a tévelygések és az igazság könyve köré pedig a kegyes, könyörületes, szerető lelkek tömörültek, akiknek elvette a józan eszét, hogy oly nagyon vágytak ábrándjaik megvalósítására.

E kivételezett szférák alatti légrétegekben az eszmék eltorzultak és összegabalyodtak; az innét kiszivárgó zajok mennydörgéssé öblösödtek, a kivillanó fények villámlássá erősödtek s így érthető, hogy igen zavaros lelkiállapotba kerültek az alantas társadalmi rétegek, tehát a polgárság és a nép, amely rétegeket később úgy nevezik, hogy harmadik rend, s amely éppen csak megsejtette, hogy foglalkoznak vele, s türelmetlenségében és kisemmizettségében égett a vágytól, hogy ellophassa a szent tüzet, mint Prométheusz, hogy azzal melegítse azt a világot, amely majdan az övé lesz, és amelyben ő maga intézi az ügyeit.

A gondolkodó előtt, aki még nem ismerte ennek a társadalomnak a másik életét, felsejlett a polgárháború és az anarchia réme. De hát mi mást is láthatott ennek a különös XVIII. századnak a végén, hacsak nem egy világ szétesését, valami ahhoz hasonlót, mint ami Caesar halála után, Augustus hatalomra jutása előtt történt.

Augustus volt a mezsgye a pogány és a keresztény világ között, miként Napóleon a feudális és a polgári világ között.

Talán kicsit hosszúnak tűnt az olvasónak ez a kitérő, de bajos volna megérteni e kort, ha nem érintenénk e komoly kérdéseket.

17

A dézsa

Miután ez előző fejezetben sebtében felvázoltuk a kor képét és amaz emberek portréját, akikről a legtöbb szó esett azidőtt, talán most már érthető, miért iparkodtak oly eszeveszetten a párizsiak, hogy jelen legyenek Mesmer nyilvános kezeléseinél.

XVI. Lajos tehát - akiben megvolt, ha nem is a kíváncsiság, de legalább a hajlam, hogy értékelje az újdonságokat, melyek az ő derék Párizsában nagy port vernek fel - megengedte a királynénak, hogy egy királyi hercegnő kíséretében megnézze, amit már mindenki látott.

Két nap telt el azóta, hogy Rohan bíboros La Motte-nénál járt. Az idő megenyhült; olvadt. Utcaseprők hada tuszkolta az utolsó sáros, fekete patakokká szétolvadt hókupacokat a csatornába; boldogan és büszkén serénykedtek, hogy végre leszámolnak a téllel, s olyan odaadással, mint a katonák, amikor rohamra indulnak.

A tiszta, kék égbolton éppen felragyogtak az első csillagok, amikor La Motte-né elegánsan, a gazdagság minden külső jelével felékesítve fiákerbe ült, majd megállt a Vendôme téren egy méltóságteljes küllemű ház előtt, melynek magas ablakai fényesen ki voltak világítva.

Ez a ház volt Mesmer doktor háza.

La Motte-né fiákerén kívül jócskán ácsorogtak a ház előtt mindenféle járművek meg hordszékek; s a járműveken és hordszékeken kívül két-háromszáz kíváncsiskodó is ott toporgott a sárban arra várva, hogy a meggyógyult betegek kilépjenek a házból, vagy a meggyógyítandó betegek belépjenek a házba.

A betegek majdnem mind gazdagok és nemesek voltak, címeres kocsijukon érkeztek, a lakájuk segítette ki őket a kocsiból, cipelte be őket a házba, és ezek a szőrmebundába vagy szaténköpenybe bugyolált csomagok kiváló vigaszt nyújtottak a rosszul öltözött, kiéhezett bámészkodóknak, akik, lám, megbizonyosodhattak felőle, hogy Isten az egészséget és a betegséget a családfa tanulmányozása nélkül osztogatja.

Ahányszor egy-egy ilyen sápadt képű, elesett beteg eltűnt a nagy kapuboltozat alatt, a nézők között nagy sustorgás támadt, s bizony ritka volt, hogy a bámész sokadalom, amely a báltermek meg a színházak bejáratánál épp elégszer látta már az élvezetre éhes arisztokratákat, fel ne ismerte volna a béna kezű vagy lábú herceget, avagy azt a tábornokot, akinek a lába felmondta a szolgálatot, no nem a sok menetelés miatt, hanem mert túlontúl sokat álldigált az operacsillagok vagy az olasz színház primadonnái előtt.

Mondanunk sem kell, hogy a tömeget nemcsak a férfiak kiléte érdekelte.

Lám, az a fénytelen tekintetű hölgy is, akit az imént láttak a hajdúi karjaiban, s akinek úgy kókadozott a feje, mint ama római hölgyeknek, akiket thesszáliai rabszolgáik vittek el a nagy dáridók után, szóval, az a hölgy, akinek idegfájdalmai vannak, vagy a kicsapongásoktól és éjszakázástól a végkimerülésig elgyengült, s akit, sem a divatos színészek, sem más életerős angyalok nem tudtak meggyógyítani vagy ismét életre kelteni, most Mesmer dézsájától várja azt, amit másutt hiába keresett.

És ez nem túlzás: akkoriban vetélkedés folyt az udvari hölgyek és a színházi kisasszonyok között. Ez utóbbiak elvették a nagyvilági hölgyektől a szeretőiket és a férjüket, az előbbiek ellopták a színházi kisasszonyoktól a kollégáikat meg a távoli rokonaikat.

Némely udvari hölgyeket ugyanúgy ismert a tömeg, mint a férfiakat, s a nevük ugyanolyan nagy zúgást váltott ki a tömegben, de ma este éppen a legismertebb nevek viselői közül sok beteg arcát szatén álarc fedte, s így legalább a tömeg zsivajgását megúszták.

Aznap ugyanis éppen a nagyböjt félidejénél tartottak, s az Operában maszkabál volt, s ezek a hölgyek úgy tervezték, hogy a Vendôme térről egyenest a királyi palotába mennek.

E csúfolkodó, ámuldozó és főleg morgolódó tömegen át ment be a házba az álarcot viselő La Motte-né. Egyenes derékkal, határozott léptekkel ment, s nyomában szájról szájra járt ez a mondat:

- Na, ez biztos nem halálos beteg.

És ha a hölgynek kutya baja, vajon mit keres Mesmernél?

La Motte-né sokat töprengett a Rohan bíborossal folytatott beszélgetésen, s főleg azon a rendkívüli érdeklődésen, amellyel a bíboros az arcképes dobozka iránt viseltetett.

És mivel a bíboros hirtelen támadt kedvességének a kulcsa a doboz tulajdonosának a nevében rejlett, La Motte-né két módszert agyalt ki a név kiderítésére.

Előbb az egyszerűbbet alkalmazta.

Elment Versailles-ba, hogy érdeklődjék a német hölgyek jótékonysági intézménye felől.

Ott természetesen semmi felvilágosítást nem kapott.

Versailles-ban legalább százötven-kétszáz német hölgy lakott, hála annak a nyílt rokonszenvnek, amit a királyné honfitársnői iránt tanúsított.

Ez a sok német hölgy mind igen jótékony volt, ám egynek sem jutott eszébe, hogy a jótékonysági irodájára cégtáblát tegyen.

Jeanne tehát mindhiába kérdezősködött a két hölgy után; hiába ismételgette, hogy az egyiket Andrée-nek hívják, Versailles-ban egyetlen Andrée nevű német hölgyet sem ismertek, lévén az Andrée egyáltalán nem német név.

Erről az oldalról tehát teljesen eredménytelen maradt a kutatás.

Ha egyenest Rohan bíborostól kérdezi meg, hogy szerinte ki a doboz tulajdonosa, akkor először is a bíboros rájön, mit gondol róla Jeanne; aztán meg nem lett volna meg az élvezete és érdeme, hogy minden akadály ellenére egyedül derítse ki a dolgot.

Nos, mivel a Jeanne-t meglátogató hölgyek eljárásában volt valami titokzatos, mint ahogy volt valami titokzatos Rohan bíboros megdöbbenésében meg elhallgatásaiban is, a titokzatosság segítségével kell megtudni a sok titok varázsszavát.

Jeanne jelleméből fakadt, hogy kedvére volt az ismeretlennel való harc.

Hallott róla, hogy Párizsban egy ideje felbukkant egy férfi, egy isteni sugallattól megáldott csodatevő, aki rájött, hogyan lehet kiűzni az emberi testből a betegségeket meg fájdalmakat. Tudta, hogy ez az ember nemcsak a fizikai bajokat gyógyítja, hanem kiszedi a betegből a lélek fájdalmas titkait is. Látták, amint mindenható ördögűző szavai hatására betegeinek szívós ellenállása megtört és rabszolga-engedelmességgé szelídült. A tudós doktor a legfelajzottabb szervezetet is lecsillapította, a tökéletes felejtés állapotába ringatta, s a felüdült lélek tökéletesen alávetette magát új urának. Ettől kezdve ő irányította minden ténykedését; ő tartotta kezében az összes szálakat; a hálás lélek minden gondolata olyan nyelven jutott el hozzá, amelynek megvolt az az előnye (vagy hátránya), hogy sohasem hazudott.

Sőt mi több, miután a varázsló első parancsszavára a lélek kiröppent a test börtönéből és bejárta a világot, a többi lelkek közé vegyült, fáradhatatlanul kutatott bennük, könyörtelenül vájkált a titkaikban, s oly jól végezte a dolgát, hogy - mint a vadászkutya, amely kikergeti a vadat a bozótból, ahová elbújt, s ahol már biztonságban érezte magát - a végén kibányászta a szív mélyére temetett titkot, nyomába eredt, utolérte, s visszahurcolta a gazdája lábához.

Ily módon garmadával lehet csodálatos titkok birtokába jutni.

Duras-né ekképpen talált meg egy dajkaságban ellopott gyereket; Chantoné grófné egy picurka angol ölebet, amelyért a világ összes gyerekét odaadta volna, és Vaudreuil úr egy hajtincset, amelyért fele vagyonát feláldozta volna.

Ezeket a vallomásokat látók vagy látóasszonyok tették Mesmer doktor delejkúrái után.

Így hát a tiszteletre méltó doktor házánál ki lehetett választani a legmegfelelőbb titkot, hogy ki-ki azon gyakorolja természetfölötti megsejtő képességét, és La Motte-né arra számított, hogyha részt vesz egy ilyen szeánszon, megleli különös kutatásainak főnixét, s a segítségével leleplezheti a doboz tulajdonosnőjét, amely doboz pillanatnyilag gyötrő kíváncsiságának tárgya volt.

Ezért iparkodott hát olyan nagyon abba a terembe, ahol a betegek gyülekeztek. Az ember áthaladt az előszobákon, felmutatta a szolgálattévő kapusoknak a szükséges papírokat, s bemehetett egy szalonba, melynek hermetikusan zárt ablakai kirekesztették a nappal világosságát és levegőjét, az éjszaka zajait és hidegét.

A szalon közepén, egy csillár alatt, melybe sápadt fényű, majdnem elhaló világot nyújtó gyertyák égtek, nagy fedővel letakart kád állt. Sehol egy dísz rajta; semmiféle lepel nem titkolta fémoldalainak mezítelenségét.

Ezt a kádat hívták Mesmer dézsájának.

Mi erénye volt hát ennek a dézsának?

Majdnem egészen tele volt kénes elemekkel dúsított vízzel, s ez a víz a fedő alatt összesűrítette gyilkos páráit, hogy aztán ezekkel annak rendje és módja szerint megteljenek a dézsa alján fordított helyzetben leállított üvegek.

Így a titokzatos áramlatok keresztezték egymást, s ezek hatására a betegek meggyógyultak.

A fedőre vasgyűrű volt erősíve, s rajta hosszú kötél, melynek rendeltetését mindjárt megértjük, ha egy pillantást vetünk a betegekre: férfiak és nők vegyesen, sápadtan és összetörve ücsörögnek a kád köré helyezett karosszékekben.

Közönyösen, komolyan vagy nyugtalanul várták a kezelés eredményét.

Egy inas megfogta a dézsa fedőjébe akasztott hosszú kötél egyik végét, körbegyűrűzte vele a beteg testrészeket úgy, hogy mindnyájukat egy láncban, egyszerre járta át a dézsában összegyűlt elektromos hatás.

Aztán a betegek az orvos utasítására egymáshoz érintették a könyöküket, a vállukat vagy a lábukat, hogy az egyes testeknek átadott és általuk átalakított életfluidumok hatása meg ne szakadjon, s így az életmentő dézsa minden testbe eljuttatta hatalmas melegét és újjáteremtő erejét.

Fura jelenet volt ez az orvosi szertartás, s így nem meglepő, hogy ennyire felcsigázta a párizsiak érdeklődését.

Húsz-harminc beteg ül a dézsa körül; egy néma inas kötéllel összekötözi őket, s most úgy festenek, mint Laokoón és fiai a kígyók tekervényeiben; az inas is sietős léptekkel eltűnik, de előbb megmutatta a betegeknek a vasrudakat, melyeket a dézsa lyukaiba dugva, közvetlenebbül magukba vezethetik a gyógyító mesmeri fluidumot.

A kezelés elején lágy, átható meleg kezdett gomolyogni a teremben: lecsillapítandó a betegek idegfeszültségét; fokozatosan a padlótól a mennyezet felé emelkedett, s megtelt bódító illatokkal, melyeknek gőzeiben a leglázongóbb agy is elnehezedett.

A betegek átadták magukat e levegő kéjes hatásának, s ekkor láthatatlan zenészek megszólaltatta láthatatlan zeneszerszámokból édes, szívszorító zene kúszott az illatokba, a melegbe, mint valami puha tűznyelv.

Ez a kristálytiszta muzsika ellenállhatatlan erővel hatott az idegekre. Mintha csak a természet valamely rejtelmes, ismeretlen neszezése volna, mely még az állatokat is megdöbbenti és elkápráztatja: a sziklák visszhangspiráljaiban nyargaló szél siráma.

Az üvegharmonika hangjaihoz hamarosan más hangok is csatlakoztak szép harmóniában. Az imént még a meglepetés élénkítette fel az arcokat, most lassan-lassan a minden érzékeny ponton simogatott testi kielégülés rajzolódott ki rajtuk. A lélek is megadta magát; előjött arról a rejtekhelyről, ahol megbúvik, ha a test bajai ostromolják, s most szabadon és ujjongva áradt szét az egész testben, megzabolázta és átalakította az anyagot.

Ekkor minden beteg a kezébe vett egy-egy vasrudat, amely a dézsa lyukaiba illett, és a rudat a mellkasa, a szíve vagy a feje felé irányította, ahol a betegség fészkelt.

Már nem szenvedés vagy szorongás tükröződött a csendben ülő vagy halkan sóhajtozó kezeltek arcán, hanem üdvözült boldogság: testüket, lelküket borzongató gyönyör járta át.

S most néhány szót a szereplőkről!

A szereplők két osztályba sorolandók. Az egyikbe a betegek, az igazi szereplők tartoznak, akik azért jöttek ebbe a terembe, hogy meggyógyuljanak, és szívük teljes hevével igyekeznek célt érni.

A másik osztály képviselői a kételkedők vagy a kíváncsiak, akiknek kutya bajuk, s úgy jöttek Mesmer házába, mint ahogy az ember színházba megy, akár mert tudni akarták, hogy milyen érzés, amikor az elvarázsolt dézsa köré gyűlnek az emberek, akár pedig mint egyszerű nézők, csupán tanulmányozni akarták ezt az új fizikai elméletet, s csak a betegeket bámulták, meg azokat, akik részt vesznek a kezelésben, bár remekül érzik magukat.

Mesmer jelenlevő rajongó hívei közt volt egy kicsit különc öltözetű, szép, fiatal nő. A fluidum hatására elkezdte szörnyen forgatni a szép szemét, a keze meg rángott, jelezve, hogy a mágneses fluidum elárasztotta a testét.

A feje hátrahanyatlott a karszék támlájára, s a jelenlevők kedvükre kigyönyörködhették magukat a sápadt homlokban, a vonagló ajakban meg a vér gyorsabb áramlásától lassan márványos színűvé váló szép nyakban.

Ekkor ketten-hárman összehajoltak, s nyilván valami különös dolgot közöltek egymással, mert ezután még felajzottabb figyelemmel bámulták a fiatal nőt.

A kíváncsiak közt volt La Motte-né is, aki - mivel eszébe sem jutott, hogy felismerhetik, vagy nemigen törődött vele - a kezében tartotta szatén álarcát, melyet akkor tett föl, amikor átvágott a tömegen.

Az ajtó mellett egy lépcsőoszlopnak támaszkodva állt, egy függöny mögött: ő mindent látott, de őt nemigen láthatták.

La Motte-né figyelmét is a mesmeri fluidum delejezte fiatal nő arca vonta magára.

Ez az arc annyira lenyűgözte, hogy már jó pár perce nem tudta levenni róla a szemét.

- Ó! - suttogta -, ez bizony az a jótékonysági hölgy, aki a múltkor este nálam járt, s aki miatt Rohan bíboros érdeklődik irántam.

S mélységes meggyőződéssel, hogy nem téved, s hálásan a véletlennek, mely megtette érte azt, amit az ő nyomozása egymagában nem tudott elérni, közelebb lopakodott.

Ám ebben a pillanatban a rángatózó nő behunyta a szemét, összeszorította a száját, s a kezével tétován kapálózott a levegőben.

S ez a kéz nem éppen az a finom, karcsú, viaszfehér kéz volt, amelyet La Motte-né néhány nappal korábban megcsodálhatott.

A legtöbb betegnél hirtelen állt be a krízis, az agy telítődött zajokkal és illatokkal. Az egész idegrendszer izgalmi állapotba került. Hamarosan férfiak és nők követték fiatal társnőjük példáját, és sóhajok, nyögések, sikoltozások közepette a karjukat, lábukat, fejükét rángatták: rohamot kaptak, mely rohamnak a mester a krízis nevet adta.

Ebben a pillanatban egy férfi jelent meg a teremben: senki se látta belépni, senki sem tudta volna megmondani, hogy került oda.

Csak nem a dézsából lépett elő? A vizek Apollójaként talán a terem illatos, muzsikás gőzéből sűrűsödött emberi alakká? Mindenesetre ott termett, és szép, sápadt, okos és derűs arca nem hazudtolta meg a jelenés kissé isteni jellegét.

Hosszú botot tartott a kezében, s a híres dézsába mélyesztette.

Jelt adott: az ajtók kinyíltak, húsz megtermett inas szaladt be, és mindegyik gyors mozdulattal felkapott egy-egy beteget (éppen jókor, mert már ide-oda dülöngéltek a karosszékükben), majd egy szempillantás alatt átvitték őket a szomszéd terembe.

Amikor ez a művelet befejeződött - ami főleg azért volt érdekes, mert a fiatal rángatózó nő éppen a tajtékzó boldogság tetőfokára hágott -, La Motte-né, aki a többi kíváncsiskodóval együtt betolult a másik terembe, ahová a betegeket szállították, hallotta, amint egy férfi felkiált:

- De hiszen ez ő, mondom, hogy ő!

La Motte-né éppen meg akarta kérdezni, ki az az ő, amikor két hölgy lépett be az első terembe, egyik a másikra támaszkodva. Bizonyos távolságra lemaradva tőlük egy férfi kísérte őket, akiről könnyű volt kitalálni, hogy belső inas, bár nem viselt egyenruhát.

A két nő viselkedése annyira magára vonta La Motte-né figyelmét, hogy egy lépést tett feléjük.

Ebben a pillanatban nagy sikoltás röppent föl a rángatózó nő ajkáról, mire mindenki odakapta a fejét.

Erre az a férfi, aki már az előbb azt mondta: „Ez ő!”, s aki éppen La Motte-né mellett állt, fojtott, titokzatoskodó hangon kiáltotta:

- Nézzék, uraim, a királyné!

Erre a szóra Jeanne összerándult.

- A királyné! - kiáltotta egyszerre több hang is, ki rémülten, ki meglepődve.

- A királyné Mesmernél!

- A királyné delejes rohamban! - mondogatták megint.

- Ó - mondta valaki -, ez lehetetlen.

- Nézzen oda! - mondta az ismeretlen nagy nyugalommal. - Ismeri a királynét, nem?

- Tényleg - suttogta a legtöbb jelenlévő -, szinte hihetetlen a hasonlóság.

La Motte-nénak is, mint a többi nőnek, aki Mesmertől egyenest az Opera báljára készült, álarca volt, kockázat nélkül kérdezősködhetett hát.

- Uram - fordult a kiabálós emberhez, aki egyébként igen erős testalkatú, telt, piros képű, csillogó szemű, különösen éles pillantású férfi volt -, csak nem azt akarja mondani, hogy a királyné itt van?

- Ó, asszonyom, semmi kétség nem fér hozzá - felelte a férfi.

- De hol?

- Hát az a fiatalasszony ott ni, a lila párnákon, akinek olyan heves rohama van, hogy nem tud uralkodni a rángatózásán. Az a királyné.

- De mire alapozza, uram, hogy ez a királyné?

- Egész egyszerűen arra, asszonyom, hogy ez az asszony a királyné - felelte rendíthetetlen nyugalommal a vádló férfiú.

S már ott is hagyta beszélgetőtársát, hogy a többi csoportban is elhintse és terjessze az újságot.

Jeanne elfordult a majdhogynem felháborító látványtól, melyet a rángatózó nő nyújtott. Ám alig tett néhány lépést az ajtó felé, szembe találta magát azzal a két hölggyel, akik arra várva, hogy odajussanak a rángatózóhoz, élénk érdeklődéssel nézegették a dézsát, a botokat meg a fedőt.

Jeanne ekkor megpillantotta az idősebbik arcát, s most rajta volt a sor, hogy sikoltson egyet.

- Mi baj van? - kérdezte a hölgy.

Jeanne egyetlen mozdulattal letépte az arcáról a maszkot.

- Megismer? - kérdezte.

A hölgy hátrahőkölt, de máris uralkodott magán.

- Nem, asszonyom - mondta zavartan.

- Én viszont megismerem, asszonyom, és be is bizonyítom.

Erre a kihívásra a két hölgy rémülten szorította meg egymás kezét.

Jeanne elővette a zsebéből a képes dobozkát.

- Ezt nálam felejtette - mondta.

- De mikor, asszonyom - kérdezte az idősebb -, és miért van így felindulva?

- Azért, mert felséged itt veszélyben forog.

- Hogyhogy?

- Egy szót se szólok, amíg felséged fel nem teszi ezt az álarcot.

És odaadta az álarcát a királynénak, aki még most is habozott, mert úgy vélte, eléggé eltakarja a köpenye csuklyája.

- Könyörgök, nincs vesztegetni való időnk - folytatta Jeanne.

- Tegye, amit mond, asszonyom - súgta a másik nő a királynénak.

A királyné gépiesen feltette az álarcot.

- Most pedig jöjjenek, jöjjenek - mondta Jeanne.

És olyan hévvel vonszolta maga után a két nőt, hogy azok csak az utcára nyíló kapunál tudtak megállni néhány másodperc múlva.

- Ejnye, na... - mondta a királyné nagyot sóhajtva.

- Senki sem látta felségedet?

- Azt hiszem, senki.

- Hála Istennek.

- Megmagyarázná végre, hogy?...

- Kérem felségedet, higgyen leghűségesebb szolgálólányának, aki azt állítja, hogy felséged szörnyű veszélyben forog.

- Miféle veszélyről beszél?

- Nagy megtiszteltetés lesz számomra, ha egyszer majd mindent elmondhatok felségednek, ha méltóztatik egy órácskára fogadni. Hosszú történet, s félő, hogy felségedet megismerik, felfigyelnek a jelenlétére.

S mivel Jeanne látta, hogy a királyné kezdi türelmét veszteni, Lamballe hercegnőhöz fordult:

- Ó, asszonyom, könyörgök, támogasson, hogy őfelsége távozzék innék, mégpedig tüstént.

A hercegnő könyörgően nézett a királynéra.

- Jól van, menjünk - mondta a királyné, majd La Motte-néhoz fordulva hozzátette: - Azt kérte, hogy fogadjam?

- Nincs hőbb vágyam, mint hogy megmagyarázzam felségednek a viselkedésemet.

- Nos, hozza vissza nekem ezt a dobozkát. Kéresse Laurent kapuőrt, ő tudni fog a dologról. - Kiáltott: - Kommen Sie da, Weber!

Sebesen odagördült egy hintó; a két hercegnő egy pillanat alatt beszállt.

La Motte-né a kapuban maradt, amíg csak el nem tűntek a szeme elől.

- Ó, jól tettem, hogy azt tettem, amit tettem - suttogta. - A továbbiakat pedig majd meglátom.

18

Oliva kisasszony

Ezenközben az a férfi, aki az imént felhívta a jelenlévők figyelmét az állítólagos királynéra, megkocogtatta egy kopott ruhás, sóvár tekintetű néző vállát.

- Mit szól ehhez a remek cikktémához, újságíró uram?

- Miféle témához? - kérdezte a hírlapíró.

- Ha óhajtja, röviden összefoglalhatom.

- Kíváncsivá tett.

- Nos, íme: „Milyen veszedelmek érhetik annak az országnak az alattvalóját, amelynek a királyát egy rohamokat kedvelő királyné kormányozza?”

A hírlapíró elnevette magát.

- Megfeledkezik a Bastille-ról - mondta.

- Ugyan, ugyan! Egypár anagrammával minden királyi cenzort ki lehet játszani. Van-e cenzor, aki megtiltaná magának, hogy elmesélje Solaj herceg és Nótaina hercegnő, Cafrinaország uralkodónője történetét? Na? Mit szól hozzá?

- Remek ötlet! - kiáltotta lángra gyúlva a hírlapíró.

- És kérem, higgye el, hogy az a fejezet, melynek, mondjuk, ez lesz a címe: „Nótaina fejedelemasszony rohamai Remsem fakírnál”, irigylésre méltó sikert aratna a szalonokban.

- Magam is meg vagyok győződve róla.

- Akkor hát szíveskedjék a lehető legjobban megírni a dolgot!

A hírlapíró megszorította az ismeretlen kezét.

- Küldjék magának néhány példányt? - kérdezte. - Igazán örömmel tenném, ha szíveskedne megmondani a nevét.

- Már hogyne! El vagyok ragadtatva az ötlettől, és ha maga írja meg, óriási siker lesz. Általában hány példányban nyomják ki a gúnyiratait?

- Kétezerben.

- Megtenne nekem egy szívességet?

- Örömmel.

- Fogja ezt az ötven Lajos-aranyat, és nyomassa ki a művét hatezer példányban!

- Ó, uram! Micsoda bőkezűség!... Mondja meg a nevét, hadd tudjam, ki ez a nagylelkű irodalompártoló...

- Meg fogom mondani egy hét múlva, amikor ezer példányt elhozatok, darabját két frankért. Megfelel?

- Éjt nappallá téve dolgozni fogok, uram.

- Fő, hogy mulatságos legyen.

- Egész Párizsnak csorogni fog a könnye a kacagástól, kivéve egyvalakit.

- Aki viszont krokodilkönnyeket fog hullajtani, igaz?

- Ó, uram, hogy maga milyen szellemes!

- Igazán kedves. Jut eszembe: a cikket Londonból küldi...

- Mint mindig.

- Hát akkor, Isten áldja, uram!

És a testes ismeretlen útjára bocsátotta a pamfletírót, aki zsebében az ötven arannyal szinte repült kifelé, mint valami baljós madár.

Az ismeretlen egyedül, pontosabban beszélgetőtárs nélkül maradva tovább nézte a fiatal nőt, aki az eksztázis után most kimerülten hevert, s akinek felcsúszott szoknyáit a roham prédájaként vergődő hölgyek szolgálatára kirendelt szobalány szűzies mozdulatokkal lehuzigálta.

A férfi megfigyelte a buja vonásokat a törékenyen szép arcon, a magáról nem tudó nő nemes báját; majd ismét visszafelé indult a másik terembe.

„Hajmeresztő a hasonlatosság - gondolta. - A Teremtőnek megvolt vele a maga terve, s ítélete inkább azt a másikat sújtja, akire emez annyira hasonlít.”

Alighogy megfogalmazta magában ezt a fenyegető gondolatot, a fiatal nő lassan felemelkedett a párnákról, s az eksztázisból már előbb felébredt szomszédja karjára támaszkodva egy kicsit rendbe szedte az öltözékét meg a frizuráját.

Elpirult, amikor észrevette, mennyire figyelik a többiek, kacér udvariassággal válaszolt Mesmer komoly s mégis nyájas kérdéseire; majd cicásan kinyújtóztatva gömbölyű karját, szép lábát, átment a három termen, s útközben egyetlen rászegeződő tekintet se kerülte el a figyelmét, akár csúfondáros, akár sóvárgó, akár döbbent pillantás volt is.

Ám amikor a szalon egyik sarkában tömörülő, suttogó csoporthoz ért, kétértelmű pillantások és bókok helyett olyan mélységes meghajlások kísérték, amilyeneket a francia udvaroncok szoktak bemutatni a királyné üdvözlésére.

Ezt a csoportot a fáradhatatlan ismeretlen terelte össze nagy sietve.

- Akárhogy is van, uraim - súgta -, ez akkor is Franciaország királynéja, üdvözöljük, hajoljunk meg mélyen...

A kis hölgy, akit olyan tisztelettel búcsúztattak, kissé nyugtalanul ment át az utolsó előszobán, s végre kiért az udvarra.

Ott fáradt tekintete fiákért vagy hordszéket keresett; sem ezt, sem azt nem talált, de egy percnyi habozás után, amikor már épp kilépett az utcára, hogy gyalogszerrel térjen meg otthonába, magas termetű lakáj lépett oda hozzá, s így kiáltott:

- A hölgy kocsiját!

- De hiszen nekem nincs kocsim - felelte a fiatal nő.

- Fiákerben jött, asszonyom?

- Igen.

- A Dauphine utcából?

- Onnét.

- Hazaviszem, asszonyom.

- Remek, vigyen haza - mondta a kis hölgy könnyed hangon, s bár meghökkent, árnyéka sem volt benne a nyugtalanságnak, amely minden más nőt elfogott volna a helyében e váratlan ajánlkozásra.

A lakáj jelt adott, rögvest fel is tűnt egy kellemes külsejű hintó.

A lakáj felhajtotta a hintó lépcsőjét, s odakiáltott a kocsisnak:

- Dauphine utca!

A lovak vágtatva elindultak; a Pont-Neufre érve a kis hölgy, akinek igencsak tetszett ez a rohanás, sajnálni kezdte, hogy nem a Jardin-des-Plantes-nál lakik, az jóval messzebb van.

A kocsi megállt, a lépcsőt leeresztették, s a jól betanított lakáj máris nyújtotta a kezét a tolvajkulcsért, amellyel Párizs harmincezer olyan házának a kapuja nyílik, melynek nincs házmestere vagy kapusa.

Kinyitotta a kaput, hogy kímélje a kis hölgy ujjacskáit, majd amikor ez belépett a sötét, szűk kapualjba, tisztelgett és bezárta a kaput.

A hintó elindult, s már el is tűnt.

- Nahát, ez igazán kellemes kaland volt! - kiáltotta a fiatal nő. - Igazán nagylelkű ez a Mesmer doktor. Jaj, de fáradt vagyok! Ezt ő nyilván előre tudta. Tényleg nagy orvos.

Már fel is ért a második emelet lépcsőpihenőjére, ahonnét két ajtó nyílt.

Bekopogott, s egy öregasszony máris ajtót nyitott neki.

- Jó estét, anyám! Kész a vacsora?

- Kész, már el is hűlt.

- És ő, ő itt van?

- Még nincs, de az úr itt van.

- Miféle úr?

- Hát akivel ma este beszélnie kell.

- Nekem?

- Bizony, magának.

Ez a beszélgetés egy aprócska, üveges előszobában folyt, amely elválasztotta a lépcsőpihenőt az utcára néző nagyszobától.

Az üvegen át látni lehetett odabent a lámpát, amely az úgy-ahogy berendezett szobát megvilágította.

Régi sárga selyemfüggönyök, melyeknek anyagát az idő helyenként megcsíkozta, másutt kifehérítette, utrechti zöld kordbársony huzatú székek, egy intarziás, nagy ruhásszekrény meg egy ócska sárga szófa - íme a lakás csodálatos bútordarabjai.

A fiatal nő nem ismerte azt a férfit, ám olvasóink annál inkább: ő csődítette a kíváncsiskodókat az állítólagos királyné köré, ő adott a gúnyiratra ötven Lajos-aranyat.

A kandallópárkány két szélén két, szemmel láthatóan repedt kék japán váza állt, köztük egy óra.

A fiatal nő hirtelen kivágta az ajtót, és a szófához ment, ahol mélységes nyugalommal ücsörgött egy jó megjelenésű, testes férfi, és igen szép fehér kezével a csodálatosan gazdag csipkéjű mellfodrával játszadozott.

A fiatal nőnek nem nyílt alkalma rá, hogy ő kezdje el a beszélgetést.

A különös úriember üdvözlésképpen félig meghajolt, majd jóindulattal teli, csillogó pillantást vetett vendéglátójára.

- Tudom - mondta -, hogy mit akar kérdezni: ám a válaszom teljesebb lesz, ha én kérdezem magát. Maga Oliva kisasszony?

- Igen, uram.

- Bájos, nagyon ideges hölgy, aki rajong Mesmer módszeréért.

- Éppen tőle jövök.

- Remek! Amint szép szeme a tudomásomra hozza, ez még mindig nem magyarázza meg, miért talál engem a szófáján, mert ugye most leginkább ezt szeretné tudni?

- Úgy van, uram.

- Parancsoljon, foglaljon helyet; ha állva maradna, nekem is fel kellene állnom, és akkor nem tudnánk kényelmesen csevegni.

- Ugyancsak különös a modora, uram - jegyezte meg Oliva kisasszony.

- Láttam magát az este Mesmer doktornál, és olyannak találtam, amilyennek kívántam.

- Uram!

- Ó, ne ijedjen meg, kisasszony; nem azt mondom, hogy bájosnak találtam, mert még azt hinné, hogy szerelmi vallomást akarok tenni, pedig eszem ágában sincs.

- Akkor hát mit akar? - kérdezte ártatlan képpel Oliva.

- Tudom - folytatta az ismeretlen -, hogy hozzá van szokva, hogy mindenki szépnek mondja; különben én is úgy gondolom, de nekem most más ajánlatom van.

- Uram, maga olyan hangon beszél velem, hogy őszintén szólva...

- Ne rémüldözzön, kérem, hiszen végig sem hallgatott... Nem bújt itt el valaki?

- Nem bújt el senki, uram, de hát...

- Akkor ne kerülgessük a forró kását... Mit szólna egy kis társuláshoz maga és énközöttem?

- Társulás... Na ugye...

- Már megint tévúton jár. Nem azt mondom, hogy kapcsolathoz, hanem társuláshoz. Nem szerelemről, hanem üzletről beszélek.

- Milyen üzletről? - megdöbbenve és leplezetlen kíváncsisággal kérdezte Oliva.

- Mit csinál maga egész nap?

- Hát...

- Sose féljen, nem azért kérdezem, hogy zavarba hozzam.

- Semmit se csinálok, vagy legalábbis a lehető legkevesebbet.

- Szóval lusta.

- Ó!

- Nagyon helyes.

- Ezt miért mondja?

- Miért ne mondanám? Azt hiszi, törődöm én vele, hogy maga lusta? Szeret sétálni?

- Nagyon.

- Színházba, bálba járni?

- Mást se csinálnék.

- Jól élni?

- Főleg azt.

- Mit szólna, ha havi huszonöt Lajos-aranyat kapna tőlem?

- Uram!

- Kedves Oliva kisasszonykám, már megint kételkedik. Pedig megegyeztünk, hogy nem kezd el rémüldözni. Huszonötöt mondtam, de mondhattam volna ötvenet is.

- Szívesebben vennék ötvenet, mint huszonötöt; ám még ötvennél is szívesebben választanám meg magam a szeretőmet.

- A kutyafáját! Hányszor mondjam még, hogy nem akarok a szeretője lenni! Ne hajtogassa ezt a butaságot!

- Akkor hát mit kell csinálnom azért az ötven aranyért?

- Ötvenet mondtunk?

- Annyit.

- Na jó, legyen ötven! Fogad engem, a lehető legnyájasabb hozzám, ha kérem, belém karol, pontosan eljön a megbeszélt találkozóra.

- Csakhogy nekem szeretőm van, uram!

- Na és?

- Hogyhogy na és?

- Dobja ki a fickót!

- Hohó, Beausire-t nem lehet olyan könnyen kidobni!

- Segítsek?

- Ne! Szeretem Beausire-t.

- Ó!

- Egy kicsit.

- Az sok.

- Pedig így van.

- Akkor hát Beausire marad.

- Magával könnyű szót érteni, uram.

- Megfelelnek a feltételek?

- Megfelelnek, de csak ha nincs több kívánsága.

- Egyelőre nincs több kívánságom, kedvesem.

- Becsületszavára?

- Becsületszavamra! De meg kell értenie valamit...

- Mit?

- Azt, hogy ha véletlenül szükségem lenne rá, hogy maga tényleg a szeretőm legyen...

- Na, mit mondtam... Ilyenre soha nincs szüksége az embernek, uram.

- De hogy azt higgyék.

- Az még elmegy.

- Akkor hát megegyeztünk.

- Itt a kezem.

- Tessék, előlegnek az első havi bér. - Azzal nyújtotta az ötven aranyat tartalmazó tekercset. A lény habozott, erre a férfi belecsúsztatta a ruhája zsebébe a pénzt, de közben egy ujjal se ért a kerek, ringó csípőhöz, amelynek láttára a legínyencebb spanyol is csettintett volna.

Alighogy az arany a zsebbe került, két rövid koppantás hallatszott a kapun. Oliva az ablakhoz ugrott.

- Jézus Mária! - sikoltotta. - Meneküljön, ez ő!

- Kicsoda?

- Beausire... a szeretőm... Mozduljon már, uram!

- Annyi baj legyen!

- Hogyhogy annyi baj legyen? Hiszen miszlikbe aprítja magát!

- Ugyan, ugyan!

- Nem hallja, hogy dörömböl? Mindjárt betöri az ajtót.

- Szóljon, hogy nyissák ki. A pokolba is, miért nem ad neki kulcsot?

És az ismeretlen végigheveredett a szófán, és halkan azt mondta:

- Megnézem magamnak ezt a fickót...

Beausire kitartóan dörömbölt, és egyre hangosabban szitkozódott.

- Menjen már, anyám, menjen, nyissa ki! - mondta Oliva dühtől tajtékozva. - Ami meg magát illeti, uram, maga kereste a bajt!

- Én bizony - felelt rendíthetetlen nyugalommal az ismeretlen, s nem moccant a szófáról.

Oliva reszketve hallgatózott a lépcsőfordulón.

19

Beausire

Zilált ruhájú, rekedten átkozódó, dühödten hadonászó férfi rontott a lakásba.

- Beausire! Beausire! - vetette elé magát Oliva, de a hangjában nem volt rémület.

- Félre az utamból! - kiáltotta a férfi, és durván lelökte magáról Oliva ráfonódó karját. - Á, szóval ezért nem nyitottak ajtót, mert férfi van itt!

Az ismeretlen változatlanul a szófán hevert, s Beausire nyilván határozatlanságnak, sőt félelemnek vélte a mozdulatlanságát. Fogát csikorgatva odaállt elé.

- Magyarázatot követelek, uram! - szólt.

- No és mit magyarázzak meg magának, kedves Beausire uram?

- Mit keres maga itt? És egyáltalán kicsoda maga?

- Én egy nagyon nyugodt ember vagyok, akire maga szörnyű szemeket mereszt. Amúgy pedig a hölggyel társalogtam, mégpedig a lehető legillendőbb módon.

- Úgy van, a legillendőbb módon - mondta Oliva.

- Maga hallgasson! - ordította Beausire.

- Ejnye, ejnye! - szólt rá az ismeretlen. - Ne beszéljen ilyen durván a hölggyel, aki teljesen ártatlan, és ha éppen rossz kedve van...

- Biztos veszített - mondta félhangon Oliva.

- Kifosztottak, a teremtésit! - hörögte Beausire.

- És nem bánná, ha maga is kifosztana valakit - mondta nevetve az ismeretlen. - Ez nagyon is érthető, kedves Beausire uram!

- Velem maga ne élcelődjön, hallja-e! És legyen szíves, tűnjön el innét.

- Türelem, Beausire úr, türelem!

- Ördög és pokol! Tisztuljon, mert összetöröm a szófát magával együtt.

- Miért nem mondta, kisasszony, hogy Beausire úr ilyen heves természetű? Teringettét. Micsoda szilajság!

Beausire nem tudta elviselni, hogy csúfolódnak vele: színpadias mozdulattal előrántotta a kardját, s legalább tíz láb kerületű kört írt le vele.

- Keljen fel, vagy odaszögezem a háttámlához! - rivallt a vetélytársra.

- Na, ahhoz azért nekünk is lesz egy-két szavunk - felelte az ismeretlen, és a bal kezével szép csendesen előhúzta azt a rövid kis kardot, amelyet előzőleg a háta mögé csúsztatott a szófán.

Oliva sikoltozott.

- Ugyan, kisasszony, hallgasson már - mondta a férfi karddal a kezében, de továbbra is a szófán heverészve -, hallgasson, mert Beausire úr elkábul a visítozástól, és beleszalad a kardomba, vagy ami még rosszabb, feljön az éjjeli őrjárat, megveri, és egyenest a Saint-Lazare börtönbe viszi magukat.

Oliva tüstént abbahagyta a sikoltozást, és csodálatosan kifejező némajátékkal kísérte a jelenetet.

Furcsa jelenet volt: a zilált ruházatú, pityókos, dühtől remegő Beausire vadul döfködött és vagdalkozott, ellenfele pedig rendíthetetlen nyugalommal ült a szófán, fél kezét a térdén nyugtatva, ügyesen, elegánsan védte a támadásokat, s úgy kacagott, hogy attól a rettenthetetlen Szent György is pánikba esett volna.

Beausire fáradni kezdett, szuszogott, s dühét rettegés váltotta fel: ha az az elnéző kard akarná, bizony könnyűszerrel utat találna a szívébe. Úrrá lett rajta a bizonytalanság, takarodót fújt, és már csak tessék-lássék ütögette az ellenfél pengéjét. Az ismeretlen úr lendületes tercvágással kicsapta a kezéből a kardot, mely úgy röpült el, mint a pihe.

A kard átszállt a szobán, kirepült az ablakon.

Beausire ott állt szégyenkezve és leforrázva.

- Na, Beausire uram - mondta az ismeretlen -, ha a kardja netán éppen a hegyivel esett le, és valaki pont ott ment el, azt temethetik!

Beausire összerezzent, és uzsgyi, lerohant a fegyveréért, elkerülendő a rendőrséggel való esetleges nézeteltérést.

Oliva megragadta a győző kezét, és azt mondta:

- Jól megleckéztette Beausire-t, uram, de az álnok ember ám! Menjen most gyorsan, mert rossz fényben tüntet fel engem; igaz, Beausire biztosan meg fog verni, de...

- Akkor maradok.

- Ne, ne, könyörgök! Ne féljen, ha megver, én is megverem őt, és én szoktam felülkerekedni, de csak mert nincs féltenivalóm. Menjen hát, nagyon kérem!

- Van ám valami, amire nem gondolt, kedvesem: ha én most elmegyek, Beausire-t vagy odalent találom, vagy a lépcsőn leselkedik rám; újból egymásnak esünk; és a lépcsőn nem olyan kényelmes kivédeni a vagdalkozást, mint a kanapén. Ráadásul sose lehet biztos a dolgában az ember. Előfordulhat, hogy megölöm Beausire-t, vagy hogy ő megöl engem.

- Jaj, Istenem! Szép kis botrány lenne.

- Azt pedig el kell kerülni, szóval maradok.

- Könyörgök, menjen el! Menjen fel a fölöttünk levő emeletre, amíg ő vissza nem jön a lakásba. És mivel azt fogja hinni, hogy itt találja magát, odakint nem keresi. Ha beteszi a lábát a lakásba, maga hallani fogja, hogy én kétszer elfordítom a kulcsot a zárban. Becsukom ide az emberemet, a kulcsot zsebre dugom, maga meg szépen leoson, amíg én hősiesen harcolok, hogy eltereljem Beausire figyelmét.

- Maga igazán aranyos kislány! Viszontlátásra!

- Viszontlátásra. De mikor?

- Ma éjszaka.

- Hogyhogy ma éjszaka? Megbolondult?

- Miért? Hát nem tudja, hogy bál van az Operában?

- Csakhogy már éjfél van.

- Na és aztán?

- Jelmezt kell szerezni.

- Majd Beausire elmegy és szerez, ha már maga jól elverte.

- Igaza van - mondta Oliva nevetve.

- Tessék, tíz arany jelmezre - mondta az ismeretlen szintén nevetve.

- Isten áldja! És köszönöm!

Kituszkolta a férfit a lépcsőházba.

- Épp most zárja be a kaput - mondta az ismeretlen.

- Csak retesz van belülről. Menjen gyorsan, jön!

- És ha véletlenül maga húzza a rövidebbet, hogyan értesít?

A lány gondolkozott.

- Van lakája, ugye? - kérdezte.

- Van. Itt fog állni az ablaka alatt.

- Remek! Várjon, amíg egy kis levélke nem pottyan a fejére!

- Várni fog. Viszontlátásra.

Az ismeretlen felment a felső emeletre. Lépteinek zaját elnyomta Oliva kiáltozása.

- Beausire! Beausire! Jöjjön már, maga tajtékzó őrült!

Beausire töprengve kaptatott fel a lépcsőn: nem elég, hogy ez az arcátlan ismeretlen betolakodik az ő felségterületére, de ráadásul testi és szellemi fölényével visszaélve, még csúfot is űz belőle!

Végre felért arra az emeletre, ahol Oliva várta. A kardját már visszadugta a hüvelyébe, s most egy szónoklatot fogalmazott magában.

Oliva vállon ragadta, bependerítette az előszobába, s ígéretének megfelelően kulcsra zárta az ajtót.

Az ismeretlen, ahogy lefelé settenkedett, hallhatta a kibontakozó csata zajait: csattanós pofonok, éles sikolyok, dörgő szemrehányások.

„Nem gondoltam volna - elmélkedett az ismeretlen távoztában -, hogy ez a nő, aki valósággal megdermedt a félelemtől, amikor a kedvese dörömbölni kezdett a kapun, ilyen merészen szembe fog szállni vele.”

Arra már nem vesztegette az idejét, hogy megvárja az összecsapás végét.

„Olyan hévvel kezdték, hogy hamarosan eljutnak a végkifejletig” - gondolta.

Befordult a kis Anjou-Dauphine utcába, ahol a hintaja várt rá.

Odaszólt az egyik emberének, mire az odaállt Oliva ablakaival szembe, egy ősrégi ház kapubejárata fölé hajló kis árkád sűrű árnyékába húzódva.

Így láthatta a kivilágított ablakokat, s az árnyékok mozgásából megítélhette mindazt, ami odabenn történik.

Az árnyékok eleinte nagyon nyüzsögtek, aztán kissé lecsillapodtak. A végén pedig már csak egy árnyék látszott.

20

Az arany

A függönyök mögött pedig a következő történt:

Először is Beausire meghökkent, hogy az ajtót kulcsra zárják mögötte.

Aztán meghökkent, hogy Oliva kisasszony oly igen hangosan kiabál vele.

És végül még jobban meghökkent, amikor a szobába lépvén nem találta ott ellenségét.

Kutatás, fenyegetőzés, szólongatás; a férfi elbújt, s ez azt jelenti, hogy fél; ha meg fél, az azt jelenti, hogy ő, Beausire győzött.

Oliva parancsára aztán abbahagyta a keresését és hajlandónak mutatkozott, hogy feleljen a lány kérdéseire.

Beausire, mivel az imént kicsit durván bántak vele, most úgy érezte, hogy magas lóról kell beszélnie.

Oliva tudta, hogy már nem bűnös, mivel a bűntárgy eltűnt (Quia corpus delicti aberrat - ahogy a törvény mondja); egyszóval Oliva olyan hangosan rikácsolt, hogy Beausire a szájára tapasztotta a tenyerét, pontosabban csak akarta tapasztani.

De Oliva félreértette Beausire csitító és békéltető mozdulatát. Az arca felé közeledő gyors kéz elé olyan ügyesen és olyan könnyedén kapta a kezét, mint az imént az ismeretlen a kardot. Imigyen kivédve a feltételezett támadást, lépéskitöréssel képen vágta Beausire-t.

A férfi nem maradt adósa: a csattanós válasz nyomán élénk pír öntötte el Oliva bal orcáját.

A beszélgetésnek ezt a részét még hallotta az ismeretlen is.

Az ily módon elkezdett magyarázkodás - mint mondtuk - hamarosan elvezet a végkifejlethez; a kedvező végkifejletnek azonban egész sor előkészületre van szüksége, hogy kellőképpen drámai legyen.

Oliva Beausire pofonjára súlyos, veszedelmes lövedékkel válaszolt: egy cserépkancsóval; Beausire erre sétapálcát ragadott, s olyan hevesen kaszált vele, hogy összetört egynéhány csészét, levert egy gyertyát, s a végén vállon találta a nőt.

Oliva dühöngve Beausire-ra vetette magát, és fojtogatni kezdte. Amaz szabadulni igyekezett szorult helyzetéből, s a bősz tusában eltépte Oliva ruháját. Több se kellett az amazonnak, akkorát lódított kedvesén, hogy az elvágódott.

Beausire tajtékozva feltápászkodott, de felmérve, hogy olyan ellenfélre akadt, akivel nem tud egykönnyen elbánni, jónak látta, ha a szó fegyveréhez folyamodik.

- Gonosz teremtés! - szólt. - Maga tönkretesz engem.

- Maga tesz tönkre engem - mondta Oliva.

- Még hogy én teszem tönkre! De hisz semmije sincs.

- Már nincs. Mert maga mindenemet eladta, elitta, vagy eljátszotta.

- Nem átallja a szememre vetni, hogy szegény vagyok.

- No és miért szegény? Szegénynek lenni bűn.

- Majd mindjárt maga bánja meg az összes bűnét!

- Csak nem akar megverni?

Oliva felkapott egy súlyos csípővasat, melynek láttán Beausire hátrálni kezdett.

- Már csak az hiányzott, hogy szeretőket tartson.

- Ne feledkezzen meg azokról a kis nőcskékről, akik maga mellett ücsörögnek a játékbarlangokban, ahol éjjel-nappal tanyázik!

- Azért játszom, hogy megéljek.

- Igazán szép sikerrel; az éhhalál küszöbén vagyunk: mondhatom, szép kis üzlet!

- Maga se dicsekedhet a sikereivel! Tessék! zokog, amiért elszakadt a ruhája, mert nem tud újat venni. Mondhatom, messzire jutott.

- Még mindig messzebbre, mint maga - visított Oliva. - Tessék, itt a bizonyíték!

Kirántott a zsebéből egy marék aranyat, s odavágta.

A Lajos-aranyak szerteszaladtak; némelyek begurultak a bútorok alá, volt, amelyik meg se állt az ajtóig, de volt olyan is, amelyik megperdült, felszikráztatta csillogó ábrázatát, aztán fáradtan lehasalt.

Beausire hallva, ahogy az aranyeső a bútorok fáján meg a szoba kövezetén kopog, valósággal elszédült, s valamiféle lelkiismeretfurdalás kerítette hatalmába.

- Arany! Mennyi arany! - kiáltotta megsemmisülve.

Oliva újra a zsebébe markolt, s ezúttal Beausire képébe vágta a Lajos-aranyakat.

- Nekem így gyümölcsözik az üzletem - mondta gúnyosan a nő, s egyetlen nagy rúgással odébb lökte a padlót beborító aranyat meg Beausire-t, aki lehajolt, hogy összeszedje a pénzt.

- Tizenhat, tizenhét, tizennyolc - motyogta Beausire örömtől reszketve.

- Nyomorult - morogta Oliva.

- Tizenkilenc, huszonegy, huszonkettő.

- Gyáva.

- Huszonhárom, huszonnégy, huszonhat.

- Aljas.

Lehet, hogy Beausire meg se hallotta a becsmérlő szavakat, mindenesetre elpirult.

- Nahát - mondta olyan komolyan, hogy komolysága ellenállhatatlanul nevetésre ingerelt -, nahát, kisasszony, maga kuporgatta a pénzt, tőlem meg a betevő falatot is megvonta!

Oliva nem tudott mit felelni; Beausire folytatta:

- Elnézi, hogy én kifakult harisnyában, kirojtosodott, cafrangos béléssel járjak, s közben a Lajos-aranyain kotlik. Honnét van ez az arany? Az én rongyaimnak az árából, melyeket azóta adogatok el, amióta a sorsomat a magáéhoz kötöttem.

- Gazember! - suttogta Oliva.

Megvetéssel teli pillantást vetett a férfira, de az rá se hederített.

- Megbocsátom magának - mondta -, no nem a fösvénységét, hanem a takarékosságát.

- Az előbb még meg akart ölni!

- Az előbb igazam lett volna, most tévednék.

- Miért, ha szabad kérdeznem?

- Mert most igazi háziasszony lett magából, hozzájárul a háztartáshoz.

- Nyomorult alak!

- Édes kicsi Olivám!

- És most adja vissza az aranyamat!

- Ó, drágaságom!

- Adja vissza, vagy ledöföm!

- Oliva!

- Igen vagy nem?

- Nem, Oliva, az nekem nagyon rosszul esne, ha ledöfnél.

- Pedig megteszem, ha megmoccan. Ide a pénzt!

- Elfogadom mint ajándékot.

- Ó, maga gyáva, maga aljas! Koldulni, azt tud! Nem átallna hasznot húzni a ballépésemből! De hát ilyenek a férfiak; mindig is megvetettem őket, mind, egytől egyig! Azt még inkább, aki ad, mint aki kap.

- Aki ad - mondta komoran Beausire -, aki adhat, az boldog. Én is adtam magának, Nicole.

- Nem tűröm, hogy Nicole-nak szólítsanak.

- Bocsánat, Oliva. Csak azt akartam mondani, hogy én is adtam magának, amikor tehettem.

- Igazán nagylelkű volt! Ezüst fülbevalót, hat Lajos-aranyat, két selyemruhát, három hímzett zsebkendőt.

- Ez nem is kevés egy katonától.

- Hallgasson! A fülbevalót lopta valakitől, az aranyat kölcsönkapta, a selyemruhákat...

- Oliva, Oliva!

- Adja vissza a pénzemet!

- Inkább valami mást adnék.

- Hát adja a dupláját!

- Rendben van - mondta komolyan a semmirekellő. - Elmegyek játszani a Bussy utcába; nem a dupláját, hanem az ötszörösét hozom vissza neked.

És két lépést tett az ajtó felé. A lány elkapta a nagyon is kopottas kabátja szárnyát.

- Ezt jól megcsinálta! - mondta a férfi. - Eltépte a ruhámat.

- Majd kap helyette újat.

- Az hat aranyba kerül, Oliva, hat aranyba! Még szerencse, hogy a Bussy utcában sem a bankárok, sem a játékosok nem nagyon kényesek a megjelenésre.

Oliva nyugodtan megfogta a kabát másik szárnyát, és azt is letépte. Beausire dühbe gurult.

- Ördög és pokol! - kiabálta. - Magadra vess, ha megfojtalak! Nézze meg az ember: ki se tudok menni innét e miatt a tökéletlen némber miatt!

- Dehogynem tud! Mégpedig azonnal.

- Kabát nélkül?

- Vegye föl a télikabátját!

- Az csupa lyuk meg folt.

- Ha nem tetszik, nem veszi fel, de elmenni elmegy, az biztos!

- Nem én!

Oliva elővette a maradék aranyat a zsebéből, s két marokkal csörgetni kezdte.

Beausire a fejéhez kapott, és letérdelt.

- Parancsolj - mondta -, parancsolj velem!

- Szaladjon el a Seine utcába a Bűvösboltba, ott árulják az álarcosbálhoz a dominókat.

- És aztán?

- Vegyen nekem is meg magának is egy-egy dominót, hozzáillő álarcot meg harisnyát.

- Jó.