/ Language: Hungary / Genre:antique

Húsz év múlva

Alexandre Dumas


Tartalom

1. Richelieu fantoma

2. Éjjeli őrjárat

3. Két régi ellenfél

4. Ausztriai Anna negyvenhat éves korában

5. A gascogne-i s az olasz

6. D’Artagnan negyvenéves korában

7. D’Artagnan bajba kerül, de egyik régi hölgy ismerősünk segít rajta

8. Milyen hatást tehet a fél arany egy sekrestyésre, és milyent egy ministráns fiúra

9. D’Artagnan Aramist valahova messze képzeli, de észreveszi Planchet mögött, a ló hátán

10. D’Herblay abbé

11. A két paprikajancsi

12. Porthos du Vallon de Bracieux de Pierrefonds uram

13. Miből veszi észre D’Artagnan, Porthost viszontlátván, hogy a vagyon nem boldogítja az embert

14. Melyből kiderül, hogy ha Porthos elégedetlen volt is állapotával, bezzeg elégedett volt a magáéval Mousqueton

15. Két angyalfej

16. A Bragelonne-kastély

17. Athos diplomáciája

18. Beaufort herceg

19. Mivel szórakozott Beaufort herceg a vincennes-i öregtoronyban

20. Grimaud megkezdi működését

21. Mi mindent tartalmazott Marteau apó utódjának pástétoma

22. Marie Michon kalandja

23. Scarron abbé[54]

24. Saint-Denis

25. Beaufort herceg egyik szökési módja a negyven közül

26. D’Artagnan jókor érkezik

27. Az országút

28. Találkozás

29. Négy régi jó barát találkozásra készül

30. A Royale tér

31. Komp az Oise-on

32. Csetepaté

33. A szerzetes

34. A feloldozás

35. Grimaud beszél

36. A csata előestéje

37. Egy hajdani estebéd

38. I. Károly levele

39. Cromwell levele

40. Mazarin és Henriette királyné

41. Hogyan tekintik olykor a szerencsétlenek a véletlent gondviselésnek

42. Nagybátya és unokaöcs

43. Apaság

44. Még egy segítségkérő királyné

45. Melyből kiderül, hogy az első sugallat mindig a legjobb

46. Te Deum a lensi győzelemért

47. A Saint-Eustache templom koldusa

48. A Saint-Jacques-la-Boucherie templom tornya[91]

49. A felkelés

50. A zavargásból lázadás lesz

51. A balszerencse jó emlékeztető

52. A találkozás

53. A menekülés

54. A koadjutor úr kocsija

55. Hogyan szerzett D’Artagnan kétszázhatvankilenc, Porthos kétszáztizenegy aranyat szalmaeladáson

56. Hírek Aramisról

57. ...................

58. A bosszuló

59. Oliver Cromwell

60. A „ficsúrok”

61. Uram Jézus!

62. Melyben bizonyíttatik, hogy a nemes szív a legnehezebb helyzetben sem veszíti el a bátorságát, sem a jó gyomor az étvágyát

63. Üdv a bukott felségnek

64. D’Artagnan megoldást talál

65. A lánckenet-parti

66. London

67. A per

68. Whitehall

69. A munkások

70. Remember[116]

71. Az álarcos ember

72. Cromwell háza

73. Beszélgetés

74. A Villám nevű gálya

75. A portói bor

76. A portói bor

Folytatás

77. A végzet

78. Melyben Mousquetont, miután majdnem megsütötték, majdnem megeszik

79. A visszatérés

80. A követek

81. A fővezér három alvezére

82. A charentoni csata[129]

83. A picardiai út

84. Ausztriai Anna hálája

85. Mazarin királysága

86. Óvatosság

87. Az ész és az erő

88. Az ész és az erő

Folytatás

89. Az erő és az ész

90. Az erő és az ész

Folytatás

91. Mazarin süllyesztői

92. Tanácskozás

93. Melyben hihetővé kezd válni, hogy Porthos végre báró s D’Artagnan kapitány lesz

94. Melyből kiderül, hogy tollal és fenyegetéssel jobb s gyorsabb eredmény érhető el, mint karddal és önfeláldozással

95. Melyből kiderül, hogy tollal és fenyegetéssel jobb s gyorsabb eredmény érhető el, mint karddal és önfeláldozással

Folytatás

96. Melyből kiderül, hogy a királyoknak olykor bajosabb birodalmuk fővárosába visszatérni, mint kivonulni onnan

97. Melyből kiderül, hogy a királyoknak olykor bajosabb birodalmuk fővárosába visszatérni, mint kivonulni onnan

Folytatás

Zárószó

ALEXANDRE DUMAS

HÚSZ ÉV MÚLVA

„A HÁROM TESTŐR” FOLYTATÁSA

Fordította: Jékely Zoltán

Ez a könyv az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából

származik - http://mek.oszk.hu

A konvertálást a Kindlevarázs készítette, további PRC könyvek

a Kindle Tékában - http://kindlevarazs.wordpress.com/kindle-teka/

Amennyiben támogatni szeretné munkánkat,

http://kindlevarazs.wordpress.com/ oldalon teheti (PayPal)

1. Richelieu fantoma

A Bíborosi Palota egyik, előttünk jól ismert szobájában, négy sarkán aranyveretű, irományokkal s könyvekkel megrakott asztalnál, kezébe hajtott fővel egy férfi ült.

Mögötte hatalmas, vörösen izzó kandalló, melynek szikrázó parazsai széles, aranyozott tűzikutyákon omlottak szerte. E kályha fényei hátulról világították meg a tűnődő pompás öltözetét, elölről pedig több karú gyertyatartó vetett rá világosságot.

A vörös palást, a dús csipkék, a sápadt, tűnődésbe merült homlok, a dolgozószoba magánya, az előcsarnokok csendje, az őrt álló gárdisták kimért léptei láttán az ember azt hitte volna, hogy Richelieu bíboros árnyéka még mindig itt van a szobájában.

Sajnos, valóban csak árnyéka volt a nagy férfiúnak! A meggyengült Franciaország, a királyi tekintély hanyatlása, a megerősödött és garázdává vált hatalmasok, a határokon bevonult ellenség azt bizonyította, hogy Richelieu nincs többé jelen.[1]

De ami mindennél jobban bizonyította, hogy a vörös palást nem az öreg bíborosé: a magányosság volt, mely, amint mondtuk, inkább holmi kísértetből látszott áradni, mint élő személyből; meg azok az udvaroncok nélkül kongó folyosók s az őröktől nyüzsgő udvarok; bizonyítá továbbá az utcáról beözönlő, csúfolkodó hangulat, mely áthatolt e miniszter ellen összefogott város izzó leheletében rázkódó szobának az ablakain; végül a távoli s meg-megújuló puskalövések dördülései, melyeket szerencsére vaktában s eredmény nélkül eregettek, csak azért, hogy megmutassák a gárdistáknak, a svájci gárdának, a testőröknek s a Palais-Royalt körülvevő katonaságnak (mert maga a Bíborosi Palota is nevet változtatott), hogy a népnek is vannak fegyverei.

Richelieu-nek ez a fantoma: Mazarin volt.

Nos, Mazarin egyedül volt, s gyengének érezte magát.

- Idegen! - suttogta. - Olasz! Ez hát a jelszavuk! Ezzel a jelszóval gyilkolták meg, akasztották fel s pusztították el Concinit,[2] s ha engedném nekik, engem is így gyilkolnának meg, akasztanának fel és pusztítanának el, ámbár soha egyéb rosszat nem míveltem velük, csak egy kicsit megszorongattam őket. Az ostobák! Nem érzik hát, hogy nem ez a franciául rosszul beszélő olasz az ellenségük, hanem sokkal inkább azok, kik oly ékesszóló s oly hibátlan párizsi szójárásban mondanak nekik szép hazugságokat.

- Igen, igen - folytatta a miniszter, ravasz mosolyával, mely ez alkalommal oly furcsának hatott sápadt ajkain -, igen, morajotok azt mondja nekem: a kegyencek sorsa kétes; de ha ezt tudjátok, azt is tudnotok kell, hogy én nem akármilyen kegyenc vagyok! Essex grófjának[3] pazar, gyémántokkal tündöklő gyűrűje volt, melyet királyné-szeretőjétől kapott; az én gyűrűm egyszerű, csak egy monogram s egy dátum diszíti[4], ezt a gyűrűt azonban megáldották a Palais-Royal kápolnájában; de nem is fognak engem megtörni kényük-kedvük szerint! Nem veszik észre, hogy örökös „Le Mazarinnal” kiáltozásuk közben, hol „éljen Beaufort”-t[5], hol „éljen a Hercegúr”-at[6], hol „éljen a parlament”-et kiáltatok velük!... Nos: Beaufort Vincennes-ben van, a Hercegúr maholnap követi oda, a parlament pedig...

Most a bíboros mosolya oly gyűlölet fintorát öltötte, amilyenre szelíd ábrázata képtelennek látszott.

- Az ám, a parlament!... Majd meglátjuk, mit csinálunk a parlamenttel; itt van Orléansis Montargis. Ó, ráérünk arra még; de azok, akik elkezdték, hogy „Le Mazarinnal”, előbb-utóbb úgy végzik, hogy ezeket az urakat hurrogják le, sorra mind! Richelieu, kit gyűlöltek, amíg élt, s kit halála óta folyton emlegetnek, lennebb volt, mint én; mert több ízben elkergették, s még többször félt, hogy elkergetik. A királyné engem soha el nem kerget, s ha kénytelen leszek a népnek engedni, velem együtt fog engedni ő is; ha menekülök, ő is menekül, s akkor majd meglátjuk, mit kezdenek a rebellisek királynéjuk s királyuk nélkül! Ó, csak legalább ne volnék idegen, ha legalább francia volnék, ha legalább nemesember!

És visszaesett révedezésébe.

A helyzet csakugyan súlyos volt, s az elmúlt nap csak még bonyolultabbá tette. Mazarin, piszkos fösvénységtől sarkallva, adókkal szipolyozta a népet, s a nép, melynek csak a lelke maradt, ahogyan Talon főügyész mondta volt (s lelke is csak azért, mert azt nem lehetett elárverezni), a nép, melynek türelmét a győzelmes csaták hírével próbálták táplálni, úgy találta, a babér nem pecsenye, hogy megehetné:[7] már régóta zúgolódott.

De ez még nem minden; mert ha csak a nép zúgolódik, amúgy magában, a polgárságtól s a nemességtől elrekesztve, az udvar meg se hallja. Azonban Mazarin elég meggondolatlan volt, és megtámadta a magas rangú tisztviselőket. Eladott tizenkét kincstári előadói pátenst, s lévén, hogy a régebbi tisztviselők állásukat nagyon drágán vásárolták meg, s a tizenkét új kolléga bevonulása jövedelmüket apasztotta, összegyűltek s megesküdtek az evangéliumra, hogy nem tűrik ezt a szaporulatot, s az udvar minden zaklatásának ellenállnak, megfogadván egymásnak, hogy ha egyikük vagy másikuk e tiltakozás miatt állását vesztené, közadakozásból kárpótolnák veszteségét.

Íme, mi történt hát e két társadalmi rétegben:

Január 7-én hét- vagy nyolcszáz párizsi kereskedő gyűlt össze, s tiltakozott az új adó ellen, melyet a háztulajdonosokra készültek kivetni, s tízüket küldöttségbe menesztették az orléans-i herceghez, ki régi szokása szerint kereste a népszerűséget. A herceg fogadta őket; kijelentették: még akkor sem fizetnék meg ezt az új adót, ha fegyveresen kellene védekezniök a király adószedői ellen. Orléans hercege nagy megértéssel hallgatta meg őket, s némi módosítás reményét csillantotta meg, ígérve, hogy beszélni fog a királynéval az ügyről, s a fejedelmek szokásos: „majd meglátjuk”-ával elbocsátotta őket.

A másik részen, január 9-én, a kincstári előadók a bíborost keresték fel, s egyikük, a többi szószólója, oly erélyesen és bátran beszélt, hogy a bíboros valósággal megdöbbent; de csak elküldte őket, ugyanazt mondván, amit az orléans-i herceg, hogy majd meglátjuk.

Ekkor, hogy meglássák, összehívták az államtanácsot, s odakérették Émery adófőfelügyelőt is.

Ezt az Émeryt igen gyűlölte a nép; először, mert adófőfelügyelő volt, s minden adófőfelügyelőt gyűlölni kell; aztán meg, mi tagadás, mert erre némileg rászolgált.

Egy Particelli nevű lyoni bankár fia volt, ki nevét csődbe jutása után Émeryre változtatta.[8] Richelieu bíboros nagy pénzügyi talentumot fedezvén fel benne, Émery néven bemutatta XIII. Lajos királynak, s adófelügyelővé akarván kineveztetni, csupa jót mondott róla.

- Nagyszerű - felelte a király -, örülök, hogy Émeryt emlegeti ez állásra, mely becsületes embert kíván. Azt mondták, azt a gazember Particellit támogatja, s féltem, hogy még a nyakamba varrja!

- Sire! - felelte a bíboros -, nyugodjék meg felséged, azt a Particellit, akit emleget, felakasztották.

- Úgy!? Annál jobb! - kiáltott fel a király -, vagyis nemhiába hívnak engem Igazságos Lajosnak!

És aláírta Émery kinevezését.

Ugyanez az Émery lett azután adófőfelügyelő.

Amikor a miniszter hívatta, sápadtan és rémülten rohant be, mondván, a fiát kis híja hogy meg nem ölték a Palota téren: a tömeg felismerte, s szemére hányta felesége fényűzését, akinek arannyal futtatott vörösbársony tapétájú lakosztálya volt. Ez annak a Nicolas de Camus-nak a leánya volt, ki 1617-ben még szekretárius, s Párizsba húsz frankkal érkezett, nemrég pedig, magának negyvenezer frank évjáradékot tartva meg, szétosztott kilencmilliót a gyermekei közt.

Émery fiát kis híján megfojtották, mivel egy lázadó azt tanácsolta, hogy addig szorítsák, míg vissza nem adja a felzabált aranyakat... A gyűlés mit sem határozott aznap, lévén a főfelügyelő túlságosan felzaklatva, semhogy a feje világos lehessen.

Másnap az első elnököt, Mathieu Molét,[9] kinek bátorsága mindez ügyekben - Retz bíboros szerint - fölért a Beaufort-ével s Condé hercegével, vagyis ama két emberével, kiket Franciaországban a legbátrabbaknak tartottak, másnap, mondom, az első elnököt is megtámadták; a nép azzal fenyegette, hogy rajta torolja meg a sérelmet, ami őket érte; de az első elnök szokásos nyugalmával azt felelte, minden izgalom és meghökkenés nélkül, hogy ha a zavargók nem engedelmeskednek a király akaratának, bitófákat állíttat fel a tereken, és tüstént felkötteti reájuk a rendbontókat. Mire azok azt felelték, hogy alig várják már ezeket a bitókat, legalább lesz mire felhúzniok a gonosz bírókat, kik a nép nyomorán vásárolják meg az udvar kegyét.

Ez nem minden; 11-én, amikor a királyné, mint szokása szerint minden szombaton, a Notre-Dame miséjére tartott, nyomába szegődött vagy kétszáz igazságot kérő-követelő asszony. Egyébként mi rossz szándékuk sem volt, csupán térdre akartak borulni előtte, hogy benne könyörületet ébresszenek; de az őrök megakadályozták, a királyné gőgösen és fenségesen vonult tovább, meg se hallgatva jajszavukat.

Délután újabb tanácsülés volt; s azon elhatározták, hogy a királyi tekintélyt fenntartják; következésképpen a parlament másnapra, 12-re összehívatott.

E napon, melynek estjén új történetünk kezdődik, az akkor tízéves király, bárányhimlőből lábadozva, azzal a magyarázattal, hogy gyógyulásáért hálát adandó, a Notre-Dame-ba megy, mozgósította gárdistáit, svájciait és testőreit, felállította őket a Palais-Royal körül, a rakparton s az Új Hídon, s a mise meghallgatása után átment a parlamentbe, hol rögtönzött trónjáról nemcsak hogy fenntartotta régebbi rendeleteit, hanem öt-hat újabbal is megtoldotta, Retz bíboros szerint károsabbnál károsabbakkal; oly mértékben, hogy az első elnök, ki, amint láttuk, az előző napon még az udvar pártján volt, most igen bátran tiltakozott az eljárás ellen, hogy a királyt a parlamentbe hozzák, így ellenőrzendő és befolyásolandó a szavazás szabadságát.

De az új adók ellen a leghevesebben mégis Blancmesnil elnök és Broussel[10] tanácsos tiltakozott.

A rendeleteket kiadva, a király visszatért a Palais-Royalba. Nagy sokaság lepte el útvonalát, tudván, hogy a parlamentből jön, azt azonban nem, hogy a népnek igazságot szolgáltatni, vagy a népet még jobban elnyomni ment-e oda, egyetlen örömkiáltás sem hangzott amerre elhaladt, hogy gyógyulását üdvözöljék. Sőt, az arcok egytől egyig zordonak s nyugtalanok voltak, némelyek éppenséggel fenyegetők.

A király hazatért ugyan, de a csapatok helyükön maradtak: félő volt, hogy zendülés tör ki, ha a parlamenti ülés eredményét megtudják; s valóban, alighogy híre terjedt az utcákon, hogy a király az adókat nemhogy csökkentette volna, de még emelte is: csoportok verődtek össze, s hatalmas ordítások visszhangoztak: „Le Mazarinnal! Éljen Broussel! Éljen Blancmesnil!” - mert a nép megtudta, hogy Broussel és Blancmesnil az érdekében szólalt fel; s bár ékesszólásuk hasztalan volt, azért nem kevésbé esett jól nekik.

Ezeket a csoportokat persze szét akarták oszlatni, s a kiáltozást el akarták némítani, de ahogyan ilyenkor történni szokott, a csoportok egyre növekedtek, s a kiáltozások megkétszereződtek. A királyi gárdisták s a svájciak éppen megkapták a parancsot, nemcsak arra, hogy tartsanak ki a helyükön, hanem indítsanak őrjáratokat is a Saint-Denis s a Saint-Martin utcába, hol különösen nagyszámú s izgatott csoportok mutatkoztak, mikor a Palais-Royalban bejelentették a polgármestert.

Azonnal bevezették; azért jött, hogy megmondja: ha ezeket a fenyegető csapatmozdulatokat tüstént vissza nem vonják, két órán belül egész Párizs fegyvert ragad.

Javában tanakodtak, mitévők legyenek, mikor Comminges gárdahadnagy megtépázva, vérző arccal beállított. A királyné, ahogy megpillantotta, ijedtében felsikoltott, s megkérdezte, mi történt.

Az történt, hogy a gárdisták láttán, ahogyan a polgármester jósolta, a lelkek végképp nekikeseredtek. Megrohanták a tornyokat, s a harangokat félreverték. Comminges jól tartotta magát, elfogott egy embert, ki az egyik főkolomposnak látszott, s megparancsolta, hogy elrettentő például akasszák fel a Trahoir keresztjére.[11] A katonák, a parancsot végrehajtandó, elvonszolták. A vásárcsarnoknál azonban kőzápor fogadta őket, s alabárdcsapások; a lázadónak e csetepatéban sikerült megszöknie a Lombardok utcáján át, s beugrott egy házba, melynek kapuját tüstént betörték.

Ez az erőszak hasztalan volt, a bűnösre nem tudtak ráakadni. Comminges őrséget hagyott az utcában, s csapata többi részével visszatért a Palais-Royalba, hogy a királynénak beszámoljon a történtekről. Egész úton fenyegető és becsmérlő kiáltások kísérték, több emberét dárda- és alabárddöfés érte, őt magát is egy kődobás, hogy felhasadt a szemöldöke.

Comminges beszámolója alátámasztotta a polgármester véleményét, komoly lázadással nem állt módjukban szembeszállni; a bíboros szétkürtöltette Párizs-szerte, hogy a csapatok a rakparton s az Új Hídon csak a szertartás miatt sorakoztak fel, s hamarosan visszatérnek onnan. Valóban, délután négy óra tájt mind a Palais-Royal köré húzódtak; a Sergents sorompóhoz őrséget állítottak, egy másikat a Quinze-Vingts-hez, s végül egy harmadikat is, a Saint-Roch dombra. Az udvarokat s a földszintet svájciakkal és testőrökkel szállatták meg, és vártak.

Így álltak tehát a dolgok, midőn olvasóinkat Mazarin bíboros dolgozószobájába vezettük, mely Richelieu bíborosé volt azelőtt. Láttuk, milyen lelkiállapotban figyelte a nép moraját, mely fülébe hatolt, s a puskalövések szobájában visszhangzó dördüléseit.

Hirtelen felkapta a fejét, s félig ráncolt szemöldökkel, mint aki végre határozott, rámeredt a hatalmas ingaórára, mely hamarosan tízet ütött, majd felkapott egy aranysípot az asztaláról, s kettőt füttyentett.

A faliszőnyegek mögé rejtett ajtó kinyílt, s egy fekete ruhás ember közelgett feléje halkan, majd a karosszék mögött megállt.

- Bernouin - mondta a bíboros, s még csak hátra se fordult, mert a két füttyentésre, tudta, csak a komornyikja jöhet -, miféle testőrök szolgálnak a palotában?

- A fekete testőrök, kegyelmes uram.

- Melyik század?

- Tréville százada.

- Van-e itt az előszobában valamiféle tiszt a századból?

- D’Artagnan hadnagy.

- Megbízható, remélem?

- Az, kegyelmes uram.

- Hozzon nekem egy testőrruhát, és segítsen átöltözni!

A lakáj éppoly halkan, ahogyan jött, kiment, s egy pillanat múlva visszatért a kért ruhával.

A bíboros ekkor, némán s tűnődőn, elkezdett kivetkőzni a főpapi ünneplőből, s katonazubbonyba bújt, melyet bizonyos könnyedséggel viselt, hála régi itáliai hadjáratainak; majd, midőn teljesen átöltözött, így szólt:

- Menjen, s hozza ide D’Artagnan urat.

S a lakáj most már a középső ajtón ment ki, éppoly halkan osonva, mondhatni, mint valami árnyék.

A bíboros, egyedül maradva, bizonyos elégedettséggel nézte meg magát a tükörben; még fiatal volt, alig negyvenhat éves, termete elegáns, s a közepesnél valamivel magasabb; arcszíne élénk, tetszetős, szeme csupa tűz, orra nagy s mégis eléggé arányos, homloka széles és parancsoló, barna haja egy kissé göndör, szakálla hajánál sötétebb s mindig gondosan bodorított, ami csinos külsőt kölcsönzött neki. Ekkor felcsatolta vállszíját, gyönyörködve nézte meg a kezét, mert szép keze volt, s nagy gondot fordított rá, majd a hatalmas szarvasbőr kesztyűt - mely az egyenruhához tartozott, s már felhúzta volt - levetvén, egyszerű selyemkesztyűt húzott fel. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó.

- D’Artagnan úr - mondta a komornyik.

Belépett egy tiszt.

Harminckilenc-negyven év körüli férfiú volt, alacsony, sovány, de mokány termetű; szeme élénk és értelmes, szakálla fekete, s haja deresedő, mint általában azoké, akik az életet túl jónak vagy túl rossznak találták, kivált ha sötétbarnák.

D’Artagnan egyet-kettőt lépett a szobában, ráismert, mivel járt benne egyszer Richelieu idejében, s látván, hogy egy századbeli testőrön kívül senki sincs odabent, megállt, szemügyre vette a testőrt, s ruhája alatt az első pillantásra felismerte a bíborost.

Megállt, tiszteletadó, de méltóságteljes magatartásban, mint ahogy rangos emberhez illik, kinek többször volt alkalma életében nagyurakkal érintkezni.

A bíboros rászegezte inkább ravasz, mint átható tekintetét, figyelmesen vizsgálta, majd néhány pillanatnyi hallgatás után megkérdezte:

- D’Artagnan úr?

- Én vagyok, kegyelmes uram - felelte a tiszt.

A bíboros még nézte egy pillanatig ezt az értelmes főt, ezt az arcot, melynek rendkívüli mozgékonyságát esztendők és tapasztalatok merevítették; D’Artagnan azonban olyan ember módján állta ezt a vizsgálatot, kit valaha egészen másként tűző szemsugarak bámultak, mint aminők most igyekeztek a veséjébe látni.

- Uram - mondta a bíboros -, most velem fog jönni, vagy inkább én megyek magával.

- Parancsára, kegyelmes uram - mondta D’Artagnan.

- Személyesen akarom meglátogatni a Palais-Royalt körülvevő őrsöket; gondolja, van valami veszély?

- Veszély, kegyelmes uram? - kérdezte D’Artagnan csodálkozva. - Miféle volna?

- Azt mondják, a nép teljes forrongásban.

- A királyi testőrök uniformisát nagyon tisztelik, kegyelmes uram, s ha nem tisztelnék, én negyedmagammal száz ilyen bugrist meg bírnék szalasztani!

- Mégis, láthatta, Comminges-zsal mi történt?!

- Comminges úr a gárdistáknál szolgál, nem a testőröknél - felelte D’Artagnan.

- Ami azt jelenti - kérdezte a bíboros mosolyogva -, hogy a testőrök jobb katonák, mint a gárdisták?

- Mindenki büszke a maga uniformisára, kegyelmes uram.

- Kivéve engem, uram - jegyezte meg a bíboros tréfásan -, mert hisz láthatja, hogy a magamét a magukéra cserélem!

- Ugyan, kegyelmes uram, ez csak szerénység - mondta D’Artagnan. - Ami engem illet, kijelentem, hogy ha az eminenciádét viselhetném, beérném vele, s ha kell, megfogadnám, hogy soha mást fel nem veszek!

- Csakhogy a ma esti kiruccanáshoz talán nem lett volna elég biztonságos. Bernouin, a kalapomat!

A komornyik széles karimájú testőrkalappal jött vissza. A bíboros legényesen a fejébe nyomta, majd ismét D’Artagnanhoz fordult:

- Felnyergelt ló, ugyebár, mindig van az istállóban?

- Van, kegyelmes uram.

- Nos hát induljunk!

- Hány embert akar, kegyelmes uram?

- Azt mondta, négy emberrel száz bugris megfutamítására vállalkozik; mivelhogy kétszázzal is szembekerülhetünk, hozzon nyolcat.

- Ahogy eminenciád parancsolja.

- Maga után megyek, vagy jobb lesz - torpant meg a bíboros -, ha erre megyünk ki. Világítson nekünk, Bernouin.

A komornyik fogott egy gyertyát, a bíboros felkapott egy kicsi, lyukas kulcsot az íróasztaláról, s a titkos lépcső ajtaját kinyitván, néhány pillanat, s lent voltak a Palais-Royal udvarán.

2. Éjjeli őrjárat

A kis csoport tíz perccel ezután kilépett a Bons-Enfants utcára,[12] a színház mögött, melyet a Mirame előadására Richelieu építtetett; benne Mazarin, a muzsikát az irodalomnál jobban kedvelvén, nemrégiben játszatta az első operát Franciaországban.[13]

A város nagy nyugtalanság képét mutatta; az utcákon hatalmas csoportok jöttek-mentek, s bármit mondott is D’Artagnan, a katonákat fenyegető csúfondárossággal bámulták meg útjukban, ami arra vallott, hogy a polgárok megszokott jámborságukat harciasabb indulatokra cserélték. Időről időre lárma, kiabálás hallatszott a Vásárcsarnok felől. A Saint-Denis utcában puskák ropogtak, s némelykor hirtelen, azt se tudták, miért, kongani kezdett egy-egy, a népszeszély megszólaltatta harang.

D’Artagnan olyan ember módjára folytatta útját, aki az effajta bohóságokat fel se veszi. Ha valami csoport az utca közepén ácsorgott, figyelmeztetés nélkül nekik rúgtatott, s azok, lázadók vagy sem, mintha tudták volna, kivel van dolguk, szétváltak, utat nyitottak az őrjárat előtt. A bíboros irigyelte ezt a higgadtságot, s a veszélyhez szokottságnak tulajdonította; de azért nem kevésbé csodálta a tisztet, kinek ez idő szerint rendelkezése alá helyezte magát, azzal a tisztelettel, mellyel az óvatosság adózik a könnyelmű bátorságnak.

Mikor a Sergents sorompó őrségéhez értek, az őrszem „Állj, ki vagy!” kiáltására D’Artagnan felelt, s miután megkérdezte a bíborostól a jelszót, előrelépett. Louis és Rocroi volt a jelszó.

Jelszót váltottak, majd D’Artagnan megkérdezte, nem Comminges-e az őrség parancsnoka. Az őr rámutatott egy tisztre, ki állva s kezét a ló nyakán tartva beszélgetett nyeregben ülő társával; ő volt az, akit D’Artagnan keresett.

- Itt van Comminges úr - mondta D’Artagnan a bíboroshoz visszatérve.

A bíboros hozzájuk rúgtatott, D’Artagnan tapintatból hátrahúzódott; de arról, ahogyan a földön álló s a lovon ülő tiszt kalapot emelt, látta, hogy felismerték őeminenciáját.

- Bravó, Guitaut[14] - mondta a bíboros a lovon ülőnek -, látom, hogy hatvannégy éves fejével még mindig a régi, rugalmas és szolgálatkész. Mit mondott itt ennek az ifjúnak?

- Azt, kegyelmes uram - mondta Guitaut -, hogy furcsa korszakban élünk, s hogy ez a mai nap módfelett hasonlít a Liga ama napjához, melyről annyit beszéltek ifjúkoromban. Tudja, hogy nem kevesebbről volt szó a Saint-Denis s a Saint-Martin utcában, mint hogy barikádot állítsanak?

- S erre Comminges mit válaszolt, kedves Guitaut uram?

- Kegyelmes uram - felelt meg Comminges -, azt feleltem, hogy az új Liga megteremtéséhez csak egy, méghozzá lényeges kellék hiányzik nekik, s ez egy másik Guise herceg;[15] egyébként sem csinálja az ember kétszer ugyanazt a dolgot.

- Azt nem, de Fronde-ot[16] igen, amint nevezik - jegyezte meg Guitaut.

- Micsoda is az a Fronde? - kérdezte Mazarin.

- Kegyelmes uram, így nevezik ők a pártjukat.

- S honnan származik ez az elnevezés?

- Azt hiszem, Bachaumont tanácsos mondta a Palais-ban néhány nappal ezelőtt, hogy a zavargók általában az olyan iskolás gyermekekhez hasonlítanak, kik a párizsi várárkokban parittyáznak, s ha megpillantják a csendbiztost, szétszaladnak, aztán mihelyt elment, újra összegyűlnek. Nos, ők pedig röptiben kapták el a szót, ahogy a „koldusok”[17] annak idején Brüsszelben, s elnevezték magukat parittyásoknak. Ma és tegnap már minden a Fronde-é volt, a kenyér, a kalap, a kesztyű, a karmantyú, a legyező; figyelje csak!

Csakugyan, e pillanatban kinyílt egy ablak; megjelent benne egy ember, s énekelni kezdte:

Ma reggel újra

zúg a fronde-i szél;

Mazarin úrra

ezt-azt döngicsél.

Ma reggel újra

zúg a fronde-i szél.

- A pimasz! - dörmögte Guitaut.

- Kegyelmes uram - szólt Comminges, aki sebe miatt keserves kedvében volt, s szemet-szemért, bosszúra vágyott -, akarja, hogy golyót eresszek abba a fickóba, s egyszer s mindenkorra elvegyem a kedvét ily hamis énekléstől?

S már nyúlt is nagybátyja nyeregkápájához.

- Nehogy, nehogy! - kiáltotta Mazarin. - Diavolo! Mindent elrontana, kedves barátom. Ellenkezőleg: a dolgok pompásan alakulnak. Úgy ismerem a maguk franciáit, mintha egytől egyig én alkottam volna őket; énekelnek, fizetni fognak. A Liga idején, melyről Guitaut az imént beszélt, csak a misén énekeltek, rosszul is ment minden. Jöszte, Guitaut, hadd nézzük meg, a Quinze-Vingts-nél is oly éberen őrködnek-e, mint a Sergents sorompónál?

És Comminges-tól egy intéssel búcsúzva, ismét csatlakozott D’Artagnanhoz, ki kis csapata élére állt, mögötte közvetlenül a bíboros és Guitaut, s nyomukban a kíséret többi tagjai.

- Persze, persze - suttogta Comminges, a távolodó bíborosra nézve -, elfeledtem, hogy neki csak az a fontos, hogy fizessenek, semmi más.

Befordultak a Saint-Honoré utcába, egyik csoportot a másik után hárítván el útjukból; ezekben a csoportokban egyébről sem beszéltek, mint az új rendeletről; vádolták az ifjú királyt, mert tudtán kívül így megnyomorítja népét; mindent Mazarin bűnéül róttak fel; hangoztatták, hogy Orléans hercegéhez s a Hercegúrhoz folyamodnak; Blancmesnilt és Brousselt magasztalták.

D’Artagnan oly gondtalanul haladt e csoportok között, mintha lovával együtt vasból lett volna; Mazarin és Guitaut halkan, suttogva beszélgetett; a testőrök, kik végül felismerték a bíborost, némán léptettek a nyomukban.

A Saint-Thomas-du-Louvre utcához érve, ahol a Quinze-Vingts őrhely volt, Guitaut odaszólította egy alantasát jelentésre.

- Nos? - kérdezte Guitaut.

- Kapitány uram - mondta a tiszt -, e környéken minden rendben, hacsak ott nem történik valami, gondolom, ama palotában!

S egy nagyszerű palotára mutatott, mely addig a térig terjedt, hol később a Vaudeville[18] épült.

- Ebben a palotában? - csodálkozott Guitaut. - De hisz ez a Rambouillet-palota![19]

- Azt nem tudom, miféle palota - folytatta a tiszt -, de annyi szent, hogy számtalan sötét alakot láttam oda bemenni!

- Az ám - fakadt hahotára Guitaut -, hiszen azok költők!

- Ejnye, Guitaut - mondta Mazarin -, nagyon kérlek, ne beszélj ilyen tiszteletlenül ezekről az urakról! Nem tudod, hogy magam is költő voltam ifjúkoromban, s Benserade módján írogattam verseket?

- A kegyelmes úr?

- Én bizony! Mondjak el vagy egyet?

- Nekem ugyan mondhat, kegyelmes uram! Nem értek olaszul.

- De franciául értesz, nemde, kedves és derék Guitaut-m - folytatta Mazarin, s kezét barátságosan a vállára tette -, s akármilyen parancsot kapnál e nyelven, végrehajtanád?

- Kétségkívül, kegyelmes uram, ahogyan eddig is tettem, feltéve, ha a királynétól kapom!

- Persze, persze! - mondta Mazarin, ajkát beszíva. - Tudom, hogy a legáldozatosabb híve vagy.

- Több mint húsz esztendeje vagyok gárdistáinak kapitánya.

- Indulás, D’Artagnan úr - fordult D’Artagnanhoz a bíboros -, minden rendben van ezen a tájon.

D’Artagnan szó nélkül elfoglalta helyét a csapat élén, az öreg katonákra jellemző néma engedelmességgel.

A Saint-Roch domb felé vette útját, a harmadik őrhelyhez, a Richelieu utcán s a Villedo utcán áthaladva. Ez volt a legmagánosabbik, mert majdnem a sáncoknál feküdt, s a város gyéren lakott volt errefelé.

- Kicsoda az őrség parancsnoka?

- Villequier - felelte Guitaut.

- Az ördögbe! - mondta Mazarin. - Beszélj vele magad; tudod, összezördültünk, mióta te kaptál megbízatást Beaufort herceg elfogására; mint királyi gárdakapitány, úgy ítélte, ez a megtiszteltetés őt illeti.

- Jól tudom, s százszor mondottam neki, hogy nincs igaza, a király nem adhatott neki ilyen megbízatást, lévén a király akkor alig négyesztendős.

- Igen, de én adhattam volna neki, Guitaut, csak jobbnak láttam neked adni.

Guitaut mit sem válaszolt, előreléptetett, s az őrszemnek megmondván kicsoda, hívatta Villequier-t.

Villequier előjött.

- Nocsak, maga az, Guitaut! - mondta szokása szerint morcosan. - Mi az ördögöt keres itt?

- Jöttem megkérdezni, van-e valami újság errefelé?

- Ugyan mi volna? „Éljen a király”, kiáltozzák, meg: „Le Mazarinnal.” Ez igazán nem újság; egy idő óta megszoktuk az efféle kiáltozásokat.

- És velük fújják? - kérdezte nevetve Guitaut.

- Becsületemre, néha nagy kedvem volna! Nézetem szerint igazuk van, Guitaut. Szívesen odaadnám ötévi fizetésemet, ha öt évvel idősebb volna a király!

- Igazán, és mi történnék, ha a király öt évvel idősebb volna?

- Mihelyt nagykorú volna, maga adná ki rendeleteit, s az ember szívesebben engedelmeskednék IV. Henrik unokájának, mint Pietro Mazarini fiának. A királyért, az ördögit neki, szívesen adnám az életem, de ha Mazarinért öletném meg magam, mint ahogy ez majdnem megesett ma a maga unokaöccsével, nincs az a paradicsom, mely, bármily jó helyre kerülnék is benne, valaha is megvigasztalna érte!

- Jól van, jól van, Villequier uram - mondta Mazarin. - Legyen nyugodt, hűségéről beszámolok a királynak!

Aztán a kíséretéhez fordult.

- Menjünk, uraim, minden rendben van, menjünk haza.

- No nézd csak - mondta Villequier -, Mazarin volt itt! Annál jobb! Már régóta szemébe akarom mondani, mit gondolok róla; maga alkalmat adott rá, Guitaut; s ha talán nem is a legjobb szándék vezette, hálás köszönet érte.

Sarkon fordult és visszatért az őrséghez, közben egy Fronde-dalt fütyörészve.

Mazarin azonban töprengve ügetett hazafelé; amit egymás után Comminges-tól, Guitaut-tól és Villequier-től hallott, megerősítette abban a gyanújában, hogy súlyos zavargások esetén csak a királyné volna vele, s még a királyné is annyiszor cserbenhagyta barátait, hogy támogatása, bármily óvintézkedéseket tett is Mazarin, vajmi bizonytalannak és kétesnek tűnt fel olykor előtte.

Végig az éjjeli őrjárat alatt, vagyis körülbelül egy órán át, a bíboros, míg felváltva Comminges-t, Guitaut-t és Villequier-t fürkészte, egy embert figyelt. Ez az ember, ki a nép fenyegető viselkedésére rá se hederített, s arca Mazarin csípős megjegyzéseire éppúgy nem fintorodott el, mint az őt csipdesőkre, ez az ember különös lénynek s az olyanfajta eseményekben jártas egyéniségnek tetszett, melyek most voltak alakulóban.

A D’Artagnan név különben sem volt egészen ismeretlen előtte, s noha ő maga csak 1634 vagy 1635 körül jött Franciaországba, vagyis hét-nyolc évvel az előző történetben elbeszélt események után, úgy rémlett a bíborosnak, hallotta emlegetni e nevet, mint olyan emberét, aki magát, már nem jutott eszébe, milyen körülmények között, a bátorság, ügyesség s önfeláldozás mintaképeként tüntette ki.

Ez a gondolat annyira izgatta, hogy elhatározta, tüstént a végére jár; de a D’Artagnanról kívánt felvilágosítást természetesen éppen D’Artagnantól nem kérhette. A testőr egy-két szavából tudta már, hogy gascogne-i; s az olaszok és a gascogne-iak túl jól ismerik egymást, s túlságosan hasonlítanak, semhogy megbíznának abban, amit magukról mondhatnak. Éppen ezért, a Palais-Royalt övező kert falához érkezve, a bíboros kopogtatott egy kiskapun, azon a tájon, ahol ma a Foy kávéház található, s megköszönve D’Artagnannak szolgálatát, megkérte, várakozzék az udvarban, majd intett Guitaut-nak, hogy kövesse. Leszálltak a lóról, a kantárszárat a kaput nyitó lakáj kezébe adták, s eltűntek a kertben.

- Kedves Guitaut - szólalt meg a bíboros, kezét az öreg gárdakapitány karjára téve -, azt mondta az imént, ugyebár, hogy idestova húsz éve áll a királyné szolgálatában?

- S ez így is igaz - felelte Guitaut.

- Kedves Guitaut - folytatta a bíboros -, észrevettem, hogy elvitathatatlan bátorságán s kétségbevonhatatlan hűségén kívül csodálatos emlékezőtehetséggel is megáldatott!

- Észrevette, kegyelmes uram? Az ördögbe, annál rosszabb rám nézve! - mondta a gárdakapitány.

- Hogyhogy?

- Mert, gondolom, az udvaronc egyik legelső erénye, hogy felejteni tudjon.

- De hát maga nem udvaronc, Guitaut, hanem derék katona, az olyan kapitányok fajtájából, amilyenek már kevesen élnek, IV. Henrik idejéből, s nemsokára, sajnos, egy sem marad belőlük.

- Ejnye, kegyelmes uram! Azért hívott magával, hogy horoszkópot mondjon nekem?

- Nem - mondta nevetve Mazarin -, azért hívtam, hogy megkérdezzem: megfigyelte-e a mi testőrhadnagyunkat?

- D’Artagnan urat?

- Őt.

- Nem kellett megfigyelnem, kegyelmes uram, már régóta ismerem.

- Akkor mondja meg, miféle ember?

- Hát - mondta Guitaut, akit a kérdés meglepett - igazi gascogne-i.

- Igen, ezt tudom, de azt kérdezem, olyan ember-e, akiben megbízhatunk?

- Tréville úr nagyon becsüli, s Tréville úr, amint tudni méltóztatik, a királyné legjobb hívei közül való.

- Azt szeretném tudni, olyan ember-e, aki megállta már a próbát?

- Ha úgy érti, hogy mint bátor katona, azt hiszem, igennel válaszolhatok. La Rochelle ostrománál, a Suze-szorosnál és Perpignanban, úgy hallottam, nemcsak a kötelességét teljesítette.

- Igen, igen, de maga tudja, Guitaut, hogy nekünk, szegény minisztereknek, néha más emberekre is szükségünk van, nemcsak bátrakra. Szükségünk van ügyes emberekre is. Vajon nem keveredett-e bele D’Artagnan úr a bíboros idejében valami cselszövénybe, melyből, a szóbeszéd szerint, igen ügyesen vágta volt ki magát?

- Kegyelmes uram - mondta Guitaut, ki jól látta, hogy a bíboros szóra akarja bírni -, erre vonatkozóan kénytelen vagyok azt felelni eminenciádnak, hogy magam is csak annyit tudok róla, amennyit a szóbeszéd elárul. A magam részéről soha semmiféle cselszövénybe nem keveredtem bele, s ha olykor hallottam is egyet-mást mások cselszövényeiről, kegyelmes uram nem helytelenítheti, ha némely titkát megőrzöm azoknak, akik rám bízták.

Mazarin a fejét csóválta.

- Hej - sóhajtott -, pedig szavamra, vannak olyan boldog miniszterek, kik mindent megtudnak, amit akarnak!

- Kegyelmes uram - mondta Guitaut -, ez azért van, mert nem mérnek mindenkit azonos mértékkel, háború dolgában katonaemberhez fordulnak, s cselszövény dolgában cselszövőkhöz. Forduljon csak ama korszak valamelyik cselszövőjéhez, attól majd mindent megtud, amire kíváncsi, természetesen, ha megfizeti.

- Hej, a keservit! - mondta Mazarin bizonyos fintor kíséretében, mely mindig megjelent az arcán, valahányszor oly értelemben érintettek előtte pénzkérdést, mint most Guitaut -, megfizetem hát, ha más módon nem megy.

- Komolyan akarja eminenciád, hogy megnevezzek valakit, ki e korszak minden ármányában benne volt?

- Per Bacco![20] - vágta rá Mazarin, mert kezdte türelmét veszteni - már egy órája, hogy erre kérem, maga vasfejű!

- Nohát, tudok egy embert, akiért felelek e tekintetben, ha akar beszélni egyáltalán.

- Csak bízza rám!

- Jaj, kegyelmes uram, nem mindig könnyű dolog kiszedni az emberekből, amit nem akarnak elmondani!

- Ugyan! Türelemmel elérhető. Nos, ki ez az ember?

- Rochefort gróf.

- Rochefort gróf!

- De sajnos, eltűnt vagy négy-öt esztendeje, s nem tudom, mi lett vele.

- De én tudom, Guitaut - mondta Mazarin.

- Akkor hát miért panaszkodott az imént eminenciád, hogy semmit sem tud?

- S azt hiszi, hogy Rochefort...

- A bíboros rossz szelleme volt, kegyelmes uram; de figyelmeztetem, hogy nagy ára lesz! Richelieu bőkezű volt kreatúráihoz.

- Igen, igaz, Guitaut, nagy ember volt - mondta Mazarin -, de megvolt ez a hibája. Köszönöm, Guitaut, s élni fogok jó tanácsával még ma este!

S minthogy a két társalgó férfi közben a Palais-Royal udvarába ért, Mazarin egy intéssel elbúcsúzott Guitaut-tól; s megpillantván egy fel s alá járkáló testőrtisztet, feléje indult.

D’Artagnan volt; várta a bíboros hazaérkezését, ahogyan a parancsa szólt.

- Jöjjön, D’Artagnan úr - mondta Mazarin a legfuvolázóbb hangján -, valami utasításom lesz magának.

D’Artagnan meghajolt, követte a bíborost a titkos lépcsőn át, s egy pillanat múlva újra a dolgozószobában állt, ahonnan elindultak. A bíboros egy ív papírt tett maga elé, s néhány sort firkantott rá.

D’Artagnan szenvtelenül, türelmetlenség s kíváncsiság nélkül állt és várt: rugóra járó, vagy inkább engedelmeskedő katonagéppé vált az idők folyamán.

A bíboros összehajtogatta a levelet, s rátette pecsétjét.

- D’Artagnan úr - mondta -, vigye el ezt a levelet a Bastille-ba, s hozza ide azt a személyt, akiről szó van benne; menjen hintóval, kísérettel, s a fogolyra gondosan vigyázzon!

D’Artagnan átvette a levelet, kezét a kalapja széléhez emelte, sarkon fordult, hogy a legügyesebb kiképző őrmester se jobban, kiment, s egypár pillanat múlva hallani lehetett rövid, kopogó parancsait:

- Négy embert kíséretnek, egy hintót, a lovamat!

Öt perc múlva felhallatszott a kocsikerekek dübörgése s a lópatkók dobogása az udvar kövezetén.

3. Két régi ellenfél

D’Artagnan fél kilenc tájt érkezett a Bastille elé. Bejelentette magát a kormányzónak, s ez, mihelyt megtudta, hogy a miniszter parancsát hozza, egészen a folyosóig sietett eléje.

A Bastille kormányzója akkor Tremblay úr volt, a híres Joseph kapucinus barát, Richelieu Szürke Eminenciásnak nevezett iszonyú kegyence fivére.

Mikor Bassompierre marsall a Bastille-ban raboskodott, hol, mellesleg, legalább tizenkét évet töltött, s rabtársai szabadságról álmodozva azt mondogatták egymásnak: én ekkor meg ekkor kerülök ki, én ekkor meg ekkor, Bassompierre így szólt: én pedig, uraim, akkor, amikor Tremblay úr! Amivel azt akarta mondani, hogy a bíboros halálával Tremblay feltétlenül elveszti a Bastille-beli állást, Bassompierre pedig visszanyeri a magáét az udvarnál.

Jóslása teljesült is, csak egy kissé másként, ahogyan Bassompierre elképzelte, mert a bíboros meghalt ugyan, de a dolgok, minden várakozás ellenére, ugyanúgy folytak tovább; Tremblay úr nem került ki, s Bassompierre is csak nagy nehezen.

Tremblay úr tehát még a Bastille kormányzója volt, mikor D’Artagnan, a miniszter parancsát végrehajtandó, jelentkezett ottan; a legnagyobb udvariassággal fogadta, s mivel éppen asztalhoz készült, meghívta D’Artagnant, hogy vacsorázzék vele.

- Nagy örömömre szolgálna - mondta D’Artagnan -, de ha nem tévedek, a borítékon nagyon sürgős olvasható!

- Csakugyan - mondta Tremblay úr. - Hé, várnagy! Hozassa be a 256-ost!

Aki a Bastille-ba került, megszűnt ember lenni, szám lett belőle.

D’Artagnant a kulcscsörgés hallatára kirázta a hideg, maradt lóháton, mi hajlandóságot sem érzett leszállni, s elnézte a rácsokat, a megerősített ablakokat, melyeket eddig csak a vársánc túlsó feléről látott, s oly nagy félelmet keltettek benne húsz évvel ezelőtt.

Csengőszó zendült.

- Itt hagyom - mondta Tremblay úr -, hívnak, hogy a rab obsitját aláírjam. A viszontlátásra, D’Artagnan úr!

„Az ördög szánkázzék a hátamon, ha viszonzom a kívánságodat! - gondolta D’Artagnan, s a legnyájasabb mosollyal kísérte átkát. - Öt perc elég ebben az udvarban, hogy belebetegedjem. Bizony mondom, szívesebben halok meg szalmavackon, ami vár is rám alkalmasint, mint hogy tízezer frank életjáradék reményében a Bastille kormányzója legyek!”

Alighogy e monológot befejezte, megjelent a fogoly. Rápillantva D’Artagnan összerezzent meglepetésében, de nyomban úrrá is lett érzelmein. A rab úgy szállt be a kocsiba, mintha D’Artagnant nem ismerte volna meg.

- Uraim - mondta D’Artagnan a négy testőrnek -, lelkemre kötötték, hogy a fogolyra a lehető legjobban vigyázzunk; nos, hogy a hintónak nincsenek záros ajtajai, beszállok melléje. Lillebonne úr, szíveskedjék a lovamat vezetékre venni.

- Készségesen, hadnagy úr - felelte a megszólított.

D’Artagnan leszállt a lováról, a kantárt a testőr kezébe adta, beszállt a hintóba, a fogoly mellé telepedett, s a legszenvtelenebb hangon, melyen a legkisebb megindultságot sem lehetett észrevenni, kiszólt:

- A Palais-Royalba, de ügetésben!

A hintó rögtön elindult, s D’Artagnan a kapuboltozatban uralkodó sötétséget kihasználva, a fogoly nyakába borult.

- Rochefort! - kiáltotta. - Maga! Csakugyan maga! Nem tévedek?

- D’Artagnan! - kiáltott fel most már Rochefort is, meglepetésében.

- Jaj, szegény barátom! - folytatta D’Artagnan. - Hogy négy-öt éve sehol se láttam, holtnak hittem.

- Higgye el - mondta Rochefort -, nincs valami nagy különbség a halott s az eltemetett között; márpedig engem eltemettek, vagy majdnem el...

- S milyen bűnért került a Bastille-ba?

- Akarja, hogy megmondjam az igazat?

- Akarom.

- Nos hát, fogalmam sincs róla.

- Bizalmatlan irányomban, Rochefort?

- Nem én, nemesi becsületemre, nem! De lehetetlenség, hogy azért kerültem volna be, amivel vádolnak.

- Mivel vádolják?

- Éjszakai rablással.

- Maga mint éjszakai rabló! Rochefort, tréfál?

- Értem. Ugye, ez magyarázatra szorul?

- Mi tagadás.

- Nos hát, így történt: egy este Reinard-nál szórakoztunk a Tuilériákban, s a dáridóból jövet D’Harcourt herceggel, Fontrailles-jal, De Rieux-vel s másokkal, D’Harcourt herceg indítványára elmentünk az Új Hídra kabátokat lehúzogatni; ezt a szórakozást, amint tudja, az orléans-i herceg tette nagy divattá.

- Bolond volt, Rochefort? A maga korában!

- Nem, csak részeg; de így is, hogy e mulatságot középszerűnek tartottam, De Rieux lovagnak azt javasoltam, legyünk nézők szereplők helyett, s hogy a mutatványt az első páholyból lássuk, másszunk fel a bronz lóra.[21] A gondolatot tett követte! Hála a sarkantyúnak, mely vaskampóul szolgált, egy pillanat alatt a ló hátán voltunk; pompásan ültünk, pazarul láttunk. Már négy vagy öt kabátot leszedtek páratlan ügyességgel, s anélkül, hogy a kárvallottak mukkanni mertek volna, mikor nem tudom melyik, a többinél kevésbé béketűrő hülye, kiáltozni talált: „Őrség!”, s nyakunkra hozott egy őrjáratot. D’Harcourt herceg, Fontrailles s a többiek menekülnek; De Rieux is szeretne. Én tartóztatom, mondván, hogy onnan, ahol vagyunk, nem szednek le bennünket. Nem hallgat rám, lábát a sarkantyúra illeszti, hogy leszálljon, a sarkantyú eltörik, ő lezuhan, lábát töri, s nemhogy hallgatna, de mint akit nyúznak, üvölteni kezd. Most már én is ugrani akarok, de késő: az őrség karjaiba esem, mindjárt a Châtelet-ba visznek, ott elalszom, mint a bunda, abban a hitben, hogy másnap kieresztenek. De a másnap eltelik, el a következő nap is, el egy hét; írok a bíborosnak. Még aznap értem jönnek, s a Bastille-ba visznek. Öt éve vagyok ott. Nos, maga elhiszi, hogy azért, mert elkövettem a szentségtörést, hogy felmásztam a ló hátára, IV. Henrik mögé?

- Nem, nem, igaza van, kedves Rochefort, ezért nem lehetett, de talán hamarosan megtudja, miért.

- Persze, persze! Csak most jut eszembe megkérdeznem: hova visz?

- A bíboroshoz.

- Mit akar tőlem?

- Sejtelmem sincs róla, hiszen még azt sem tudtam, hogy magáért megyek.

- Lehetetlen! Maga, aki egyik kegyence!

- Kegyenc, én? - csodálkozott D’Artagnan. - Jaj, szegény Rochefort, hisz most még inkább gascogne-i apród vagyok, mint amikor Meung-ben először találkoztunk, emlékszik, ó jaj, vagy huszonkét esztendeje!

S a mondatot hatalmas sóhajtással fejezte be.

- De hisz ezt a szakaszt maga hozta értem!

- Mert véletlenül éppen én voltam az előszobában, a bíboros úgy fordult hozzám, ahogy bárki máshoz is fordult volna; biz én még mindig csak testőrhadnagy vagyok, s ha jól számítom, már húsz esztendeje az!

- Hát ha vesszük, hogy nem esett baja, már az is valami!

- Ugyan már, milyen bajom esett volna? Ahogy az a latin vers mondja, melyet már elfelejtettem, azaz sohasem is tudtam pontosan: villám nem vág a völgybe. Én pedig völgy vagyok, kedves Rochefort, valóságos szurdok!

- Tehát Mazarin még mindig Mazarin?

- Inkább, mint valaha, kedvesem; azt mondják, egybekelt a királynéval.

- Egybekelt!

- Ha nem is a férje, feltétlenül a szeretője.

- Ellenállt Buckinghamnek, s egy Mazarinnak engedett!

- Ilyenek a nők! - bólintott rá filozofikusan D’Artagnan.

- A nők hagyján, de a királynék!

- Istenem, e tekintetben a királynék kétszeresen nők.

- Hát Beaufort: még mindig börtönben van?

- Még mindig. Miért?

- Csak azért, mert jóakaróm volt, s kihúzhatott volna a csávából.

- Lehet, hogy maga közelebb van a kiszabaduláshoz, mint ő; így maga húzza majd ki őt.

- Hát a háború?

- Meglesz.

- Spanyolországgal?

- Nem, Párizzsal.

- Hogy érti ezt?

- Hallja ezeket a puskalövéseket?

- Hallom. Nos?

- A polgárok! Most még csak játszadoznak, mielőtt igazi játékba kezdenének.

- Azt hiszi, lehet valamit kezdeni a polgárokkal?

- Hogyne, fogadkoznak, s ha volna vezérük, ki eggyé kovácsolná a különböző csoportokat...

- De keserves, hogy nem vagyok szabad!

- Ej, csak semmi kétségbeesés! Ha Mazarin előszedi, szüksége van magára; ha pedig szüksége van magára, akkor fogadja szerencsekívánataimat! Bezzeg rám senkinek sincs szüksége már jó néhány esztendeje; láthatja is, mire vittem.

- Menjen panaszra, tanácsolom!

- Rochefort, ide hallgasson. Kössünk egyezséget...

- Mire?

- Ugyebár, jó barátok vagyunk?

- Az áldóját, viselem is bizonyítékát barátságunknak: három kardvágást!...

- Nos, ha újra kegybe kerül, ne feledkezzék meg rólam.

- Szavamat adom, de viszontszolgálat fejében.

- Rendben van, itt a kezem.

- Tehát az első kínálkozó alkalommal beszélni fog rólam.

- Én igen, hát maga?

- Én szintúgy.

- Erről jut eszembe: hát a barátai? Róluk is beszéljek?

- Miféle barátaim?

- Athos, Porthos s Aramis, hát elfelejtette őket?

- Majdnem.

- Mi lett belőlük?

- Sejtelmem sincs róla.

- Csakugyan?!

- Bizony, bizony! Istenem! Tudja, hogyan váltunk el egymástól; élnek, ez minden, amit mondhatok; néhanapján hallok róluk közvetett híreket; de hogy a világ melyik pontján élnek, vigyen el az ördög, ha csak sejtem is. Nem, becsületemre! Már csak maga van barátom, Rochefort.

- S az a híres-neves... Hogy is hívták azt a legényt, akit őrmesterré tettem a piemonti ezredben?

- Planchet?

- Úgy van, ez az! Hát a híres-nevezetes Planchet-ból mi lett?

- Hát, feleségül vett egy cukrászboltot a Lombardok utcájában, mert hát a fiú mindig szerette az édességet; úgyhogy már párizsi polgár, s most éppen a lázadás tésztáját keveri, minden valószínűség szerint. Meglátja, a fickó hamarabb lesz városi tanácsúr, mint én kapitány!

- Ugyan, kedves D’Artagnan, fel a fejjel! Amikor a legalján vagyunk, akkor fordul át, s emel fel a kerék! Sorsa, talán már ma este, megváltozhatik!

- Ámen! - bólintott rá D’Artagnan, s a kocsit megállíttatta.

- Mit csinál?

- Azt, hogy mindjárt megérkezünk, s nem akarom, hogy lássanak kiszállni a hintájából; nem ismerjük egymást.

- Igaza van. Isten vele!

- A viszontlátásra; s ígéretéről ne feledkezzék!

Azzal D’Artagnan ismét lóra ült, s a kíséret élére rúgtatott.

Öt perc múlva berobogtak a Palais-Royal udvarába.

D’Artagnan a foglyot a főlépcsőn vezette fel, s átszelte vele az előcsarnokot s a folyosót. Mazarin dolgozószobája elé érve éppen be akarta jelentetni magát, mikor Rochefort kezét a vállára tette:

- D’Artagnan - mondta mosolyogva -, akarja-e, hogy bevalljak valamit, ami egész úton eszemben járt, a polgárok csoportjait látván, amint át-átvágtunk rajtuk, s ők szikrázó szemmel nézték magát és négy emberét?

- Hadd halljam - felelte D’Artagnan.

- Hogy csak kiáltanom kellene, hogy miszlikbe vagdalják magát és kíséretét, s máris szabad volnék!

- S miért nem kiáltott? - kérdezte D’Artagnan.

- Ugyan már! - felelte Rochefort. - A megpecsételt barátság! Hej, ha másvalaki kísért volna, akkor, nem mondom...

D’Artagnan lehajtotta a fejét.

„Lehetséges, hogy Rochefort jobb ember lett énnálam?” - gondolta.

És bejelenttette magát a miniszterhez.

- Vezesse be Rochefort urat - szólalt meg Mazarin türelmetlen szava, mihelyt a két nevet meghallotta -, s kérje meg D’Artagnan urat, várjon; még nem végeztem vele.

És e néhány szó D’Artagnant egészen felvidította. Amint mondotta, régóta nem volt rá szüksége senkinek, s Mazarinnak e ragaszkodását őhozzá jó előjelnek vette.

Ami Rochefort-t illeti, rá Mazarin hangja úgy hatott, hogy teljesen gyanakodóvá tette. Belépett a dolgozószobába, s Mazarint asztala előtt szokott, vagyis érseki öltözetében találta; ez majdnem azonos volt a korszak papjainak viseletével, kivéve, hogy lila harisnyát és palástot viselt.

Az ajtók becsukódtak, Rochefort a szeme sarkából nézte Mazarint, s egyszer csak a miniszter tekintete összevillant az övével.

A miniszter még mindig ugyanaz volt: szépen fésült, szépen bodorított, jó illatú, s hála hiúságának, annyi idősnek sem látszott, amennyi volt. Rochefort-ral bezzeg másként állt a dolog: a börtönben töltött öt esztendő megvénítette Richelieu e méltó barátját; fekete haja galambősz lett, arcának bronzszínét a kimerültség teljes fakósága váltotta fel. Ahogy megpillantotta, Mazarin észrevétlenül olyan arckifejezéssel csóválta a fejét, mintha ezt mondta volna:

„Nem olyan embernek látom, akit használni lehetne még valamire.”

A valóságban is eléggé hosszú csend után, mely azonban Rochefort-nak egy évszázadig tartott, Mazarin egy iratcsomóból nyitott levelet húzott elő, odamutatta Rochefort-nak, mondván:

- Egy levél került itt a kezembe, melyben szabadságáért könyörög. Tehát börtönben van?

Rochefort e kérdésre összerázkódott.

- De hisz, gondoltam, eminenciád mindenkinél jobban tudja!

- Én? Honnan tudnám? Annyi fogoly van még a Bastille-ban Richelieu úr óta, hogy a nevüket sem tudom.

- Igen, de én más eset vagyok, kegyelmes uram! Az én esetemről tudott, mert eminenciád parancsára vittek volt a Châtelet-ból a Bastille-ba!

- Azt hiszi?

- Biztos vagyok benne!

- Igen, igen, csakugyan, mintha derengene valami; nem tagadta meg abban az időben, hogy a királyné szolgálatában Brüsszelbe utazzék?

- Vagy úgy? - nézett nagyot Rochefort. - Ez hát az igazi ok? Öt éve töröm rajta a fejem. S én balga, nem találtam ki!

- Egy szóval sem mondtam, hogy fogságának ez az oka; de hogy megértsük egymást, hadd tegyek fel egy kérdést: nem tagadta-e meg, hogy a királyné szolgálatában Brüsszelbe utazzék, holott a boldogult bíboros szolgálatában vállalkozott ez utazásra?

- Éppen, mert a bíboros szolgálatában már jártam ott, nem térhettem vissza a királyné szolgálatában. Borzalmas körülmények közt voltam Brüsszelben. A Chalais-féle összeesküvés idején volt ez. Azért küldtek, hogy elfogjam Chalais levelezését a főherceggel, s már akkor, amikor felfedeztek, kis híja, hogy ízekre nem szaggattak ott. Hogy kívánja, hogy visszamentem légyen? A királynét így elvesztettem volna, ahelyett hogy szolgálnám.

- No látja, kedves Rochefort uram, így magyarázhatók félre a legjobb szándékok is. A királyné a maga tiltakozásában egyszerű visszautasítást látott; nyomós oka volt őfelségének neheztelni magára, a boldogult bíboros idejében!

Rochefort megvető mosollyal válaszolta:

- Éppen, amiért jól szolgáltam Richelieu bíborost a királynéval szemben, kellene eminenciádnak megértenie, hogy ha már ő halott, eminenciádat is jól szolgálnám az egész világgal szemben!

- Én, Rochefort uram, nem vagyok olyan, mint Richelieu - mondta Mazarin -, ki teljhatalomra tört; én egyszerű miniszter vagyok, s a királyné szolgája lévén, szolgákra nincs szükségem. Nos, őfelsége módfelett érzékeny; mikor tudomására jutott a maga visszautasítása, gondolom, hadüzenetnek vette, s magát kiváló, tehát veszedelmes embernek tartva, kedves Rochefort uram, elrendelte, hogy fogassam el. Íme, így került a Bastille-ba.

- Jó, jó, kegyelmes uram, de ha, mint látom, tévedésből kerültem oda, talán...

- Hogyne, hogyne - vágott közbe Mazarin -, a dolog természetesen elsimítható; maga olyan ember, aki megért bizonyos ügyeket, hallja, s ha megérti, lendíteni is tud rajtuk.

- Ez volt a Richelieu bíboros úr véleménye is, s csodálatom e nagy ember iránt még csak fokozza, ha hallom, hogy eminenciád is így vélekedik.

- Bizony - felelte Mazarin -, a bíboros úrban sok ravaszság volt, ez emelte őt annyira fölém, ki egészen egyszerű, fondorlat nélkül való ember vagyok; s ami főként árt nekem: franciásan nyíltszívű!

Rochefort beharapta az ajkát, hogy ne mosolyogjon.

- De térjünk a tárgyra. Nekem jó barátokra, hű szolgákra van szükségem; azt mondom, nekem, de a királynét értem. Amit teszek, a királyné parancsára teszem, érti-e? Nem úgy van, mint Richelieu-nél, ki mindent a maga szeszélye szerint tett. Épp ezért soha nem is leszek oly nagy ember, mint ő; ezzel szemben jó ember vagyok, Rochefort úr, s remélem, be is bizonyíthatom magának!

Rochefort ismerte ezt a selymes hangot, melybe olykor-olykor viperáéhoz hasonló sziszegés vegyült.

- Kész vagyok hinni eminenciádnak - mondta -, ámbár, ami engem illet, vajmi kevés bizonyítékom van e jámborságra, amelyről beszél. Ne felejtse el, kegyelmes uram - folytatta Rochefort a miniszter egy leplezhetetlen mozdulatára -, ne felejtse, hogy öt esztendeje a Bastille-ban vagyok, s hogy mi sem befolyásolja jobban a gondolkodást, mint az, ha börtönrácson keresztül látjuk a dolgokat!

- Ej, Rochefort uram, mondottam már, hogy semmi közöm nem volt a börtönéhez! A királyné... női, s királynői düh, hiába! De oly gyorsan illan, ahogyan jött, s nem gondol rá többé...

- Meghiszem azt, kegyelmes uram, hogy nem gondol rá többé! A Palais-Royalban töltötte ezt az öt évet, ünnepségek, udvaroncok között; de én, aki a Bastille-ban...

- Istenem, Rochefort úr, valóban azt hiszi, hogy a Palais-Royalban vidám az élet? Bizony nem az, higgye el. Nekünk is megvoltak a kellemetlenségeink, megnyugtatom. De mondok valamit: ne beszéljünk erről többet. Én nyílt kártyával játszom, mint mindig is. Halljam hát, mellettünk marad-e?

- Meg kell értenie, kegyelmes uram, hogy bár jobbat nem is kívánok, de hát fogalmam sincs a mai helyzetről. A Bastille-ban csak a katonákkal s a porkolábokkal beszél az ember politikáról, s elképzelheti, kegyelmes uram, mit tudnak ezek az emberek a világ zajlásáról. Egyébként még mindig Bassompierre-rel tartok... Még mindig a tizenhét zászlósúr egyike?

- Meghalt, uram, s ez nagy veszteség. A királyné őszinte híve volt, s ritkák az áldozatos emberek.

- Meghiszem azt! - hagyta helyben Rochefort. - De a nemjóját, ha akad egy-egy, a Bastille-ba küldik!

- Meg aztán az is - mondta Mazarin -, hogy mi bizonyítja őszinte hűségüket?

- A tettek! - mondta Rochefort.

- No, persze, a tettek! - bólintott eltűnődve a miniszter. - De hol vannak a tettre kész emberek?

Rochefort a fejét csóválta.

- Ilyenekben sosincs hiány, kegyelmes uram, csak helytelenül keresi őket.

- Helytelenül keresem! Mit akar ezzel mondani, kedves Rochefort uram? Nosza, okosítson ki! Bizonyára sokat tanult a boldogult bíborossal való meghittségben. Hej, az volt csak a nagy ember!

- Nem sértődik meg, kegyelmes uram, ha megleckéztetem?

- Én? Soha! Jól tudja, nekem mindent megmondhatnak. Arra törekszem, hogy szeressenek, s nem hogy féljenek tőlem.

- Nos hát, kegyelmes uram, van egy közmondás a cellám falán szeggel bekarcolva.

- Hogy szól az a közmondás? - kérdezte Mazarin.

- Így, kegyelmes uram: Amilyen a gazda...

- Ismerem: olyan az inasa.

- Nem: a szolgája. Apró módosítás csupán, az imént említett hűséges lelkek eszközölték, egyéni elégtételül.

- Nos hát: mit jelent e közmondás?

- Azt jelenti, hogy Richelieu úr tudott magának hűséges szolgákat találni, akár tucatjával!

- Ő, minden gyilok céltáblája! Ő, aki életét azzal töltötte el, hogy kivédje a feléje irányuló döféseket!

- De végtére is kivédte, pedig keményen intézték őket. Igen, mert ha kemény ellenségei voltak, voltak jó barátai is.

- De hisz ez minden, amit kívánok!

- Ismertem embereket - folytatta Rochefort, vélvén, itt a pillanat, hogy teljesítse D’Artagnannak tett ígéretét -, ismertem embereket, akik ügyességükkel százszor jártak túl a bíboros eszén; bátorságukkal legyőzték őreit és kémeit; és pénz, támogatás, jutalom nélkül megvédték a koronát egy koronás főn, s térdre kényszerítették a bíborost.

- De ezek az emberek, akikről beszél - mondta Mazarin, azon mosolyogva, hogy Rochefort oda lyukad ki, ahová ő akarta kormányozni -, nem voltak a bíboros hívei, hiszen ellene harcoltak.

- Nem, pedig nagyobb jutalomban részesültek volna; de szerencsétlenségükre mégis a királynénak voltak odaadó hívei, ki számára az imént hű szolgákat kért.

- Honnan tudhat maga mindent ezekről a dolgokról?

- Tudok ezekről a dolgokról, mert ezek az emberek ellenségeim voltak abban az időben, harcoltak ellenem, én úgy ártottam nekik, ahogy tudtam, ők is nekem, ahogy tőlük telt; s mert egyiküktől, akivel a leginkább meggyűlt a bajom, idestova hét éve, kardvágást kaptam: ez volt a harmadik ugyanattól a kéztől... egy régi ügy elszámolásaként.

- Hej - sóhajtotta Mazarin hihetetlen jámborsággal -, ha én ilyen embereket ismernék!

- Ugyan, kegyelmes uram, hiszen hat év óta áll az ajtaja előtt, s hat év óta nem találta jónak semmire.

- Kicsoda hát?

- D’Artagnan úr.

- Ez a gascogne-i! - kiáltott fel Mazarin tökéletesen színlelt meglepetéssel.

- Ez a gascogne-i megmentett egy királynét, s Richelieu-vel beismertette, hogy ügyesség, ravaszság és politika dolgában hozzá képest nebuló.

- Csakugyan?!

- Úgy igaz, ahogy van szerencsém eminenciádnak állítani!

- Mesélje el egy kissé részletesebben, kedves Rochefort uram!

- Nagyon nehéz, kegyelmes uram - mondta a nemes mosolyogva.

- Akkor majd ő fogja elmesélni!

- Kötve hiszem, kegyelmes uram.

- S vajon miért?

- Mert a titokkal nem élhet vissza; mert amint már mondottam, ez a titok egy nagy királyné titka!

- S ama vállalkozás végrehajtására egymagában volt?

- Nem, kegyelmes uram, három barátja volt, három bátor ember segédkezett neki, olyan emberek, amilyeneket épp most keres eminenciád.

- S ez a négy ember összefogott, azt mondja?

- Egy emberként, kegyelmes uram, mintha négy szív egy kebelben dobogott volna! És mi mindent vittek végbe ők négyen!

- Nem tagadom, kedves Rochefort, úgy felcsigázza képzeletemet, hogy az már sok! Nem tudná mégis elmesélni azt a történetet?

- Azt nem. De elmondhatok egy mesét, egy igazi tündérmesét, erről kezeskedem, kegyelmes uram!

- Jaj, mesélje már, Rochefort uram! Imádom a meséket.

- Igazán akarja, kegyelmes uram? - kérdezte Rochefort, s igyekezett kifürkészni az igazi szándékot e ravasz és fondor ábrázaton.

- Akarom.

- Jó. Figyeljen hát. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyné... de hatalmas királyné ám, a világ egyik legnagyobb birodalmának királynéja, kit egy nagy miniszter nagyon gyűlölt, miután addig nagyon szerette... Ne találgassa, kegyelmes uram! Úgyse tudja meg, ki volt. Mindez réges-rég történt, mielőtt még eminenciád ama birodalomba jött volna, ahol a királyné uralkodott... Nos, az udvarba egy oly rendkívül derék, gazdag és előkelő nagykövet érkezett, hogy minden nő belebolondult, maga a királyné pedig elkövette a meggondolatlanságot, s emlékül az államközi ügyekben való tevékenységére egy oly feltűnő ékszert adott neki, melyet pótolni nem tudott. Lévén, hogy ezt az ékszert a királytól kapta volt, a miniszter rávette a királyt, követelje feleségétől, hogy a legközelebbi bálon a ruháján viselje. Felesleges mondanom, kegyelmes uram, hogy a miniszter biztos tudomása szerint az ékszer a nagykövettel együtt távozott, az pedig már nagyon messze, a tenger túlsó partján volt. A nagy királyné el volt veszve! Mélyebben, mint a legutolsó alattvalója, mert nagyságának magasából zuhant...

- Hallatlan! - mondta Mazarin.

- Nos, kegyelmes uram, négy ember elhatározta, hogy megmenti. Ez a négy ember nem volt herceg, fejedelem, nem voltak nagy hatalmú urak, még csak gazdagok sem: négy nagyszívű, jó izmú, fürge kardú katona volt. Elindultak. A miniszter tudott indulásukról, s az út mentén embereket állíttatott lesbe, megakadályozandó célba jutásukat. Hármukat nagyszámú támadójuk harcképtelenné tette; egyikük azonban elérte a kikötőt, megölte vagy megsebesítette azokat, akik útját állták, átkelt a tengeren, s elhozta az ékszert a nagy királynénak, s az a kijelölt napon keblére tűzhette; mitől a miniszter majdnem nyakát törte. Mit szól ehhez a csínyhez, kegyelmes uram?

- Nagyszerű! - mondta révedezve Mazarin.

- Nahát, még tíz ilyent tudok!

Mazarin többé nem szólalt meg, tűnődött. Öt-hat perc telhetett el.

- Nincs tőlem több kérdeznivalója? - kérdezte Rochefort.

- De van: e négy ember közül egyik D’Artagnan volt, azt mondja?

- Ő volt az egész vállalkozás lelke.

- S a többi három ki volt?

- Kegyelmes uram, engedje meg, hogy megnevezésüket D’Artagnan úrra bízzam. Az ő barátai voltak, nem az enyémek; csak neki lehetne rájuk némi befolyása, én magam még a valódi nevüket sem tudom.

- Maga bizalmatlan irántam, Rochefort uram. Hát jó, én a végsőkig őszinte leszek: szükségem van magára, őrá, mindnyájukra!

- Kezdjük rajtam, kegyelmes uram, ha már értem küldetett, és itt vagyok. Ugye, nem lepi meg kíváncsiságom: ha az ember öt évet tölt börtönben, nem sértődik meg, ha megmondják neki, hová fogják küldeni.

- Maga, kedves Rochefort-om, bizalmi feladatot kap, s bemegy a Vincennes-erődbe, hol Beaufort úr raboskodik. Szemmel tartja őt. Nos, mi leli?

- Csak az, hogy lehetetlenséget ajánl - mondta Rochefort, és fejét rázta, csalódott arckifejezéssel.

- Hogyhogy lehetetlenség? Miért volna ez lehetetlenség?

- Mert Beaufort a barátom, vagy inkább én vagyok az ő barátja; elfelejtette, kegyelmes uram, hogy ő vállalt kezességet értem a királynénál?

- Beaufort úr attól az időtől fogva az állam ellensége.

- Ez lehetséges, kegyelmes uram; de mivel sem király, sem királyné, sem miniszter nem vagyok, énnekem nem ellenségem, s nem fogadhatom el ezt az ajánlatot.

- Tehát ezt nevezi maga hűségnek? Gratulálok! Hűsége nem valami kecsegtető, Rochefort uram!

- Aztán meg - folytatta Rochefort -, eminenciád megérti, hogy kijönni a Bastille-ból, s bemenni a Vincennes-be: cseberből vederbe, bizony!

- Inkább mondja meg mindjárt, hogy a Beaufort pártjához tartozik, ez sokkal őszintébb volna.

- Kegyelmes uram, én oly sokáig voltam börtönben, hogy csak egy párthoz tartozom: a szabad levegőéhez! Használjon fel bármi másra, indítson küldetésbe, foglalkoztasson tevékenyen, de az országutakon, ha lehetséges!

- Kedves Rochefort - mondta Mazarin, most már csúfondáros hangján -, buzgalma elragadja: még fiatal embernek tartja magát, mivel a szíve az maradt; de ereje fogytán! Higgyen hát nekem: legfőképpen nyugalomra van szüksége! Hé, valaki!

- Mit sem határoz hát felőlem, kegyelmes uram?

- Ellenkezőleg, már határoztam. Bernouin lépett be.

- Hívj egy ajtónállót - szólt Mazarin -, s maradj mellettem tette hozzá halkan.

Bejött egy ajtónálló. Mazarin néhány szót írt, odaadta az embernek, majd bólintva elköszönt:

- Ég vele, Rochefort uram - mondta.

Rochefort tisztelettel meghajolt.

- Látom, kegyelmes uram - mondta -, hogy visszavisznek a Bastille-ba.

- Értelmes ember.

- Visszamegyek hát, kegyelmes uram; azonban még egyszer mondom, rosszul teszi, ha nem tud engem felhasználni!

- Magát, ellenségeim barátját?!

- Hát aztán? Tett volna róla, hogy ellenségei ellensége legyen.

- Azt hiszi, maga az egyetlen, Rochefort uram? Ne féltsen engem, találok én magánál értékesebbeket is!

- Szívből kívánom, kegyelmes uram.

- Köszönöm. Menjen, menjen! Még egy szót: felesleges nekem írogatnia, Rochefort úr, levelei elveszett levelek lesznek.

- Kikapartam a gesztenyét - motyogta Rochefort, kifelé farolva -, s ha D’Artagnan nem lesz elégedett, mikor most mindjárt elmesélem neki, micsoda dicshimnuszt zengedeztem róla, akkor lehetetlen fráter. De hova a pokolba visznek?

Bizony, Rochefort-t a kisebbik lépcsőn vezették, ahelyett, hogy az előszobán át kísérték volna, hol D’Artagnan várakozott. Az udvarban ott találta a hintót s négy kísérőjét; de a barátját hiába kereste.

„Tyűha - mondta magában Rochefort -, a helyzet ezzel szörnyen megváltozott. De ha még mindig oly nagy a népnyüzsgés az utcákon, majd megpróbálom bebizonyítani Mazarinnak, hogy másra is jó vagyok én még, hál’ istennek, mint fogolyőrzésre!”

4. Ausztriai Anna negyvenhat éves korában

Bernouinnal kettesben maradva Mazarin tűnődött még egy pillanatig; sokat megtudott, de mégsem eleget. Mazarin mindig csalt a játékban; s amint Brienne feljegyzése megőrizte, ezt ő előnyszerzésnek hívta. Elhatározta, hogy D’Artagnannal csak akkor kezdi meg a játszmát, mikor ellenfelének már minden kártyáját ismeri.

- Kegyelmes uram, nem parancsol semmit? - kérdezte Bernouin.

- De igen - felelte Mazarin -: világíts nekem, megyek a királynéhoz.

Bernouin fogott egy gyertyát, s előrement.

Volt egy titkos folyosó, mely Mazarin dolgozószobájából a királyné lakosztályába vezetett; ezen közlekedett a bíboros, hogy bármely pillanatban Ausztriai Annánál lehessen.[22]

A hálószobába érve, melybe ez a folyosó közvetlenül vezetett, Bernouin Beauvais-néval találkozott. Beauvais-né és Bernouin bizalmas beavatottjai voltak ez élemedett kori szerelemnek, s Beauvais-né készséggel jelentette be a bíborost Ausztriai Annánál, ki az ifjú XIV. Lajossal a házi kápolnában volt.

Ausztriai Anna, hatalmas karszékben ülve, fejét a kezébe s könyökét egy asztalkára támasztva, nézte a királyi gyermeket, ki a szőnyegen hasalva lapozgatott egy csataképes könyvet. Ausztriai Anna olyan királyné volt, ki fenségében a legjobban tudott unatkozni: néhanapján órákon át ült így a szobájában vagy kápolnájában, minden olvasás vagy imádkozás nélkül.

A könyv, mellyel a király szórakozott, Quintus Curtiusnak Nagy Sándor hőstetteit ábrázoló metszetekkel díszített műve volt.

Beauvais-né megjelent a kápolna ajtajában, s jelentette Mazarin bíborost.

A gyermek fél térdre ereszkedett, s szemöldökráncolva kérdezte anyjától:

- Miért csak így, anélkül, hogy kihallgatást kérne?

Anna enyhén elpirult.

- Rendkívül fontos - felelte -, hogy a miniszter ilyen időkben bármikor beszámolhasson a királynénak az eseményekről, anélkül hogy az udvar kíváncsiságát vagy képzeletét felizgatná.

- De nekem úgy dereng, hogy Richelieu úr sohase jött be csak így - felelte a gyermek kérlelhetetlenül.

- Hogyan emlékezhetik arra, mit mívelt Richelieu? Nem tudhatja, hisz egészen kicsi volt.

- Nem is emlékszem, csak érdeklődtem és megmondták.

- És ki mondta meg? - kérdezte Anna, alig palástolható bosszúsággal.

- Azoknak a nevét, akik kérdéseimre felelgetnek, tudom, sohasem árulhatom el - felelte a gyermek -, különben semmit se tudhatnék meg többé.

E pillanatban lépett be Mazarin. A király ekkor felkelt, fogta a könyvét, becsukta, s odavitte az asztalra, mely mögött állva maradt, hogy Mazarint is állni kényszerítse.

Mazarin értelmes szemével végigfigyelte ezt a jelenetet, s belőle mintha a megelőzőt szerette volna kihámozni.

Hódolatteljesen meghajolt a királyné előtt, s mély hajbókolással üdvözölte a királyt, ki meglehetősen hetyke biccentéssel válaszolt; azonban a királyné szemvillanása felrótta neki, hogy ismét hagyja magán eluralkodni a gyűlölet amaz érzését, mellyel XIV. Lajos apró gyermekkora óta viseltetett Mazarin iránt, mire mosolygós ajakkal fogadta a miniszter üdvözletét.

Ausztriai Anna igyekezett leolvasni Mazarin arcáról e váratlan látogatás okát, hiszen a bíboros rendszerint csak akkor ment be hozzá, mikor már mindenki nyugovóra tért.

A miniszter bólintott egyet, alig észrevehetőt, mire a királyné Beauvais-néhoz fordult, mondván:

- Ideje, hogy a király pihenni térjen, hívja be Laporte-ot.

A királyné már kétszer-háromszor mondta volt az ifjú Lajosnak, hogy térjen nyugovóra, de a gyermek mindig szelíden kérlelte, hogy még maradhasson; most azonban nem tett semmi megjegyzést, csak ajkát beharapta és elsápadt.

Egy pillanat múlva Laporte belépett.

A gyermek egyenest hozzáment, anélkül hogy anyját megcsókolta volna.

- Ejnye, Lajos - mondta Ausztriai Anna -, még csak meg se csókol?

- Azt hittem, neheztel rám, Madame: elkerget!

- Nem kergetem én, de most volt bárányhimlője, még maródi, s féltettem, fárasztja a virrasztás.

- Bezzeg nem féltett, mikor ma a Palais-ba küldött, hogy azokat a gonosz rendeleteket kiadjam, melyek úgy felbőszítették a népet.

- Sire - szólalt meg Laporte, a figyelmet elterelendő -, a gyertyát kinek óhajtja átaladnom?

- Akinek akarja, Laporte - felelte a gyermek, majd emeltebb hangon így folytatta -, csak Mancininak ne!

Mancini a bíboros unokaöccse volt; a bíboros apródnak tette meg Lajos mellé, aki rá is kiterjeszté nagybátyja ellen táplált gyűlöletét.

És a király kiment, anélkül hogy anyját megcsókolta s a bíborost üdvözölte volna!

- Nagyon helyes! - mondta Mazarin. - Örömmel látom, hogy őfelségét így nevelik, a képmutatástól való borzadozásban!

- Miért mondja ezt? - kérdezte a királyné szinte félénk hangon.

- Úgy vélem, a király távozásának módja nem kíván semmi kommentárt: őfelsége egyébként sem igyekszik titkolni, hogy vajmi kevéssé vagyok kedves neki; ez persze nem akadályoz abban, hogy éppoly odaadó hűséggel szolgáljam, mint felségedet.

- Bocsánatot kérek miatta, bíboros - mondta a királyné -, ő még gyermek, nem tudhatja, mi mindenért a lekötelezettje.

A bíboros elmosolyodott.

- De, gondolom, valami fontos ügyben jött - folytatta a királyné -, mi történt hát?

- Az - felelte a bíboros -, hogy alkalmasint kénytelenek leszünk nemsokára elválni egymástól, hacsak irántam való odaadásában hajlandó nem lesz velem Itáliába jönni.

- Ugyan miért? - kérdezte a királyné.

- Mert - folytatta Mazarin -, ahogyan a Thisbe című operában hangzik:

A világ összefog kettészakítni lángunk.

- Tréfálkozik, uram! - mondta a királyné, hajdani méltóságát feltámasztani igyekezvén.

- Sajnos nem, Madame - mondta Mazarin -, a legkevésbé sem tréfálkozom, inkább sírni szeretnék, higgye el; mert van miért, s jól jegyezze meg, amit mondtam:

A világ összefog kettészakítni lángunk.

Nos, mivel asszonyom is része a világnak, figyelmeztetem, hogy szintén cserbenhagy engem!

- Bíboros!

- Mert Istenem, talán nem láttam, hogy mosolygott a minap az orléans-i hercegre, vagy inkább arra, amit mondott!

- Ugyan, mit mondott?

- Ezt mondta, asszonyom: „Mazarinja a botránykő, Madame; menjen el, s minden jóra fordul.”

- Mit tehettem volna?

- Ejnye, asszonyom a királyné, ha nem tévedek!

- Szép királynéság, a Palais-Royal bármely irattári firkászának vagy az ország akármelyik kurtanemesének kénye-kedve szerint!

- Ahhoz mégis elég erős, hogy a kelletlen alakokat távol tartsa magától!

- Vagyis azokat, akik magának kelletlenek! - vágott vissza a királyné.

- Nekem?!

- Biz’ úgy! Ki űzte el Chevreuse hercegnét, azt a nőt, aki tizenkét évig volt üldözött Richelieu idejében?

- Azt a cselszövő teremtést, aki ellenem akarta folytatni a Richelieu ellen kezdett ármánykodást?

- Ki küldte el Marie Hautefort-t, ezt a tökéletes barátnőt, ki a király kegyeit visszautasította, csakhogy az én kegyeimben maradhasson?

- Azt az álszemérmes banyát, ki minden este, miközben vetkőztette, azt mondta magának: elkárhozik, ha papot szeret - mintha bizony pap volna az ember, amiért bíboros!

- Ki fogatta el Beaufort urat?

- Azt a hóbortosat, ki másról se beszélt, csak arról, hogy meggyilkoljanak?

- Jól tudja, bíboros - jegyezte meg a királyné -, hogy ellenségei az én ellenségeim.

- Madame, az kellene, hogy barátai is a barátaim legyenek!

- A barátaim, uram!... - a királyné megrázta a fejét. - Sajnos, nincsenek többé.

- Hogyhogy nincsenek többé barátai, boldogságában, mikor oly sok volt balsorsában?

- Azért, mert boldogságomban megfeledkeztem a barátaimról, uram, mert úgy viselkedtem, mint Medici Mária, ki első száműzetéséből visszatérve mindenkit megvetett, ki szenvedett érte, s aztán, második száműzetésében, Kölnben, mindenkitől, még a fiától is elhagyatva halt meg, mert most már őt is megvetette mindenki.

- Nos hát lássuk csak: nem lehetne még idejekorán jóvátenni a bajt? Keresgéljen csak legrégibb barátai között!

- Mit akar ezzel mondani, uram?

- Semmi egyebet, mint amit mondok: keresgéljen!

- Fájdalom, hiába tekintek körül, senkire sincs befolyásom. Az orléans-i herceget, mint mindig, kegyence sugalmazza, tegnap Choisy volt, ma La Riviére, holnap másvalaki. A Hercegurat a koadjutor sugalmazza, kinek a sugalmazója viszont De Guéménée hercegnő.

- Nem is azt mondom, asszonyom, hogy mostani barátai közt nézzen szét, hanem a régiek között!

- A régi barátaim között? - kérdezte a királyné.

- Úgy van, a régi barátai között, kik segítették küzdelmében, sőt, győzelmében Richelieu ellen!

- Hova akar kilyukadni? - suttogta a királyné, s riadtan nézte a bíborost.

- Bizony - folytatta az -, a hatalmas és éles elmével, mely felségedet jellemzi, képes volt bizonyos körülmények közt barátai vállvetett segítségével visszaverni az ellenfél támadásait.

- Én? - kérdezte a királyné. - Én csak szenvedtem, semmi több.

- Igen - mondta Mazarin -, ahogyan már a nők szenvednek, mikor bosszút állnak! De térjünk a tárgyra! Ismeri Rochefort urat?

- Rochefort úr nem tartozott a barátaim közé - mondta a királyné -, éppen ellenkezőleg, a legádázabb ellenségeim közé tartozott, mint Richelieu egyik leghűbb embere. Azt hittem, tudja.

- Olyan jól tudtam - felelte Mazarin -, hogy a Bastille-ba dugattuk.

- Kijött onnan? - kérdezte a királyné.

- Nem, nyugodjék meg, még ott van; s csak azért emlegetem, hogy egy másikra kapcsoljak. Ismeri D’Artagnan urat? - szegezte Mazarin a királynénak a kérdést.

Ausztriai Annát szíven találta a döfés. „Lovagiatlan lett volna a gascogne-i?” - motyogta magában.

Majd fennhangon:

- D’Artagnant? Várjunk csak. Hogyne, persze hogy ismerős nekem ez a név. D’Artagnan az a testőr, nemde, aki az egyik udvarhölgyembe, abba a boldogtalan kis teremtésbe volt szerelmes, ki megmérgezve halt meg miattam.

- Ez az egész? - kérdezte Mazarin.

A királyné most már döbbenten bámult Mazarinra.

- De, uram - mondta -, úgy látom, holmi vallatásnak vetett alá?!

- Melyre, asszonyom, természetesen - mondta Mazarin örökös mosolyával és mindig nyájas hangján - kedve szerint válaszol.

- Fejezze ki világosan, mit kíván, uram, s én is úgy válaszolok - mondta a királyné fokozódó türelmetlenséggel.

- Nos, asszonyom - mondta Mazarin meghajolva -, azt kívánom, ajánlja fel nekem a barátait, miképpen magam is felajánlottam, ami kis tehetséggel s szorgalommal az ég megáldott. A helyzet súlyos, erélyesen kell cselekedni.

- Megint! - mondta a királyné. - Azt hittem, Beaufort-ral mindent elintéztünk.

- Igen, mert csak az áradatot látta, amely el akarta seperni, s a lassú vízre ügyet sem vetett. Pedig a lassú vízről van egy francia közmondás.

- Fejezze be - sürgette a királyné.

- Jó! - folytatta Mazarin. - Naponta elszenvedem hercegeinek, címzetes lakájainak és a többi pojácának sértéseit, kik nem tudják, hogy én dróton rángatom őket, s méltóságteljes türelmem mögött nem fedezték fel a felbőszült ember keserű fintorát, ki megfogadta, hogy egy napon leszámol velük. Elfogattuk Beaufort urat, való igaz, de ez volt a legkevésbé veszedelmes valamennyi közt; aztán itt van a Hercegúr...

- A rocroi-i győző! Reá gondol?

- Rá, asszonyom, méghozzá gyakran; de pazienza,[23] ahogyan mi olaszok mondjuk. Aztán Condé úr után itt van még az orléans-i herceg.

- Mit beszél? Az első királyi herceg, a király nagybátyja?

- Sem első királyi herceg, sem a király nagybátyja, hanem aljas összeesküvő, ki a másik uralom alatt, szertelen s kapkodó természetétől hajtva, méltatlan bosszúságok, sivár törtetés sarkalltjaként, mindenkire féltékenyen, kik hűségben, bátorságban felülmúlták, bosszankodva, hogy senki volta következtében senki és semmi: mindenféle aljas rágalmat terjesztett, minden ármány és cselszövés lelke lett, buzdító intéssel sok-sok derék embert, akik ostobán hittek egy királyi herceg szavában, bátorított, hogy előre, s aztán, mikor a vérpadra léptek, megtagadta őket! Sem első királyi herceg, sem a király nagybátyja, ő, ismétlem, Chalais, Montmorency s Cinq-Mars gyilkosa, ki manapság is ugyanazt a játékot próbálja játszani, s azt képzeli, hogy mert ellenfelet cserél, a játszmát is megnyeri, s mert nem olyan ember áll vele szemben, aki fenyegeti, hanem mosolygós ember. De csalódik, rajtavesztett, hogy behálózta Richelieu-t, s nekem nem érdekem, hogy megtűrjem a királyné mellett a viszály e kovászát, amivel a boldogult bíboros húsz éven át forraltatta a király epéjét.

Anna elpirult, s arcát két kezébe temette.

- Nem szándékom megalázni felségedet - folytatta Mazarin higgadtabb hangon, de ugyanakkor valami különös határozottsággal. - Azt akarom, hogy tiszteljék a királynét, s tiszteljék a miniszterét, hisz mindenki szemében csak ez vagyok. Felséged már tudja, hogy nem vagyok, amint sokan mondják, holmi Itáliából jött pojáca; ezt mindenkinek tudnia kell, ahogyan felséged tudja.

- Jó, jó, mit kell tennem tehát? - kérdezte Ausztriai Anna e parancsoló hang előtt meghajolva.

- Találja meg emlékezetében ama hűséges és áldozatos férfiak nevét, kik Richelieu akaratával dacolva átkeltek a tengeren, vérükkel festették útvonalukat, hogy visszahozzanak felségednek bizonyos ékszert, melyet Buckinghamnek adományozott...

Anna méltóságteljesen és bőszülten ugrott fel, mintha acélrugó lökte volna, s a bíborost azzal a gőggel s fensőséggel mérte végig, mely oly ellenállhatatlanná tette fiatal korában, így szólt:

- Sérteget, uram!

- Azt akarom végül - fejezte be Mazarin a gondolatsort, melyet a királyné felugrása félbeszakított -, hogy a férje kedvéért tegye meg, amit a szerető kedvéért tett meg annak idején.

- Megint ez a rágalom! - kiáltott fel a királyné. - Pedig azt hittem, rég szertefoszlott, kihunyt, mert mindeddig megkímélt tőle. De lám, most maga emlegeti nekem! Annál jobb! Mert most legalább kettőnk közt lesz róla szó, s mindennek vége lesz, megértette?

- De asszonyom - mondta Mazarin, meglepődve, hogy a királyné így erőre kap -, én nem azt kérem, hogy mindent elmondjon nekem!

- Én pedig mindent el akarok mondani, érti! - felelte Ausztriai Anna. - Figyeljen hát! El akarom mondani, hogy valóban volt abban az időben négy áldozatos szív, hűséges lélek, biztos kard, kik többet mentettek meg, mint az életemet, uram: megmentették a becsületemet!

- Úgy! - mondta Mazarin. - Hát bevallja!

- Mintha bizony a becsülete csak a bűnösnek foroghatna kockán, uram, s nem lehetne, kiváltképp egy asszonyt, a látszat alapján is becstelennek nyilvánítani! Igen, a látszat ellenem szólt, s már elvesztettem a becsületem, amikor pedig, esküszöm, ártatlan voltam. Esküszöm...

A királyné valami szentséges dolgot keresett, amire esküdhetnék; s egy, a faliszőnyegbe rejtett szekrényfiókból kis, rózsaszínű, ezüstberakásos ládikót vett elő, az oltárra tette, s így szólt:

- Esküszöm ezekre a szent ereklyékre, szerettem ugyan Buckinghamet, de sohasem volt a szeretőm!

- És mik ezek az ereklyék, melyekre megesküdött, asszonyom? - kérdezte mosolyogva Mazarin. - Mert figyelmeztetem, hogy római mivoltomban hitetlenkedő vagyok: ereklye s ereklye közt nagy a különbség!

A királyné apró aranykulcsot húzott ki a kebléből, s a bíboros kezébe adta:

- Nyissa ki, uram, s győződjék meg! - mondta.

Mazarin hökkenten fogta a kulcsot, s kinyitotta a ládikát; csak egy rozsdamarta kést meg két levelet talált benne; az egyiken vérfoltokat.

- Ez micsoda? - kérdezte Mazarin.

- Ez micsoda, uram? - mondta Ausztriai Anna, királynői taglejtéssel, s az esztendők ellenére is tökéletesen szép karját a nyitott ládika felé nyújtotta. - Mindjárt megmondom magának. Ez az a két levél, amit neki valaha is írtam. Ez a kés pedig: mellyel Felton meggyilkolta. Olvassa ezeket a leveleket, s meglátja, hazudtam-e?

Noha engedélyt kapott rá, ahelyett hogy a levelekhez nyúlt volna, Mazarin természetes érzékkel a kést vette a kezébe, melyet a haldokló Buckingham rántott volt ki sebéből, s melyet aztán Laporte-tal elküldött a királynénak; éle teljesen csorba volt, mert a vér rajta rozsdává változott; Mazarin vizsgálgatta néhány pillanatig, miközben a királyné oly fehér lett, mint az oltár terítője, melyre támaszkodott, majd önkéntelen borzongással tette vissza a dobozba.

- Jól van, asszonyom, esküjében megbízom.

- Nem, nem! Csak olvassa! - mondta a királyné szemöldökráncolva. - Olvassa, akarom, parancsolom, azért, hogy legyen már vége egyszer, s többé ne térjünk vissza erre az ügyre. Vagy azt hiszi, hajlandó leszek ezt a dobozt - tette hozzá félelmetes mosollyal - minden jövendő vádaskodására újra kinyitni?

Mazarin, ez energiától lenyűgözve, szinte gépiesen engedelmeskedett, s olvasta a két levelet. Az egyik az volt, melyben a királyné a gyémántrezgőket kérte vissza Buckinghamtől; D’Artagnan vitte volt, s még idejében érkezett. A másik az, melyet Laporte-tal küldött, figyelmeztetve benne Buckinghamet, hogy meg fogják ölni, s amellyel elkésett.

- Jól van, asszonyom - mondta Mazarin -, erre nincs mit mondani.

- De van, uram - mondta a királyné, s a dobozt, rátenyerelve, becsukta -, bizony van mit mondani: azt, hogy mindig hálátlan voltam ezekkel az urakkal szemben, akik megmentettek engem, és mindent elkövettek, hogy őt is megmentsék; azt, hogy egyebet sem adtam ennek a derék D’Artagnannak, akit az imént emlegetett, csak azt, hogy megcsókolhatta a kezemet és ezt a gyűrűt.

És a királyné a bíboros felé nyújtotta szép kezét, s egy csodálatos drágakövet mutatott, mely az ujján tündöklött.

- Eladta, azt hiszem - folytatta némi zavarban -, eladta, hogy megmentsen másodszor is, mert az árán futárt küldött a hercegnek, hogy figyelmeztesse a veszedelemre.

- D’Artagnan tehát tudta?

- Mindent tudott. Honnan? Hogyan? Fel nem foghatom. Végül is eladta Des Essarts úrnak, kinek az ujján később megpillantottam és visszavásároltam; de ez a gyűrű az ő tulajdona, uram! Adja hát vissza nevemben, s ha már olyan szerencsés, hogy ilyen ember lehet a környezetében, becsülje is meg!

- Köszönöm, asszonyom - mondta Mazarin -, tanácsával élni fogok.

- Ezek után - mondta a királyné megtörten a nagy felindulástól - van-e még valami kérdezni valója?

- Semmi, asszonyom - felelte a bíboros a leghízelgőbb hangján -, csupán arra kérem, bocsássa meg alaptalan gyanúsításomat; de annyira szeretem, hogy nem csoda, ha féltékeny vagyok még a múltra is!

Valami meghatározhatatlan kifejezésű mosoly suhant át a királyné ajkán.

- Akkor hát, uram, ha nincs más kérdeznivalója, hagyjon magamra; meg kell értenie, hogy egy ilyen jelenet után magányra van szükségem.

Mazarin meghajolt.

- Megyek, asszonyom; megengedi, hogy visszajöjjek?

- Igen, de holnap; vajmi kevés időm lenne rá, hogy összeszedjem magam.

A bíboros megfogta a királyné kezét, gálánsan megcsókolta és elment.

Alighogy kitette a lábát, a királyné sietett a fia lakosztályába, s megkérdezte Laporte-tól, alszik-e a király. Laporte egy kézmozdulattal az alvó gyermekre mutatott.

Ausztriai Anna fellépett az ágylépcsőre, ajkát fia ráncolt homlokához közelítette, s gyengéd csókot lehelt reá; aztán halkan, ahogy jött, távozott, s csak ennyit mondott a lakájnak:

- Hasson oda, kedves Laporte, hogy a király legyen nyájasabb a bíboros úrhoz, kinek mindketten sok hálával tartozunk.

5. A gascogne-i s az olasz

Ezalatt a bíboros visszament a dolgozószobájába, melynek ajtajában Bernouin őrködött; megkérdezte, nem történt-e valami, s nem érkezett-e hír a városból. Tagadó válaszára intett, hogy nyugovóra térhet.

Egyedül maradván, elment kinyitni a folyosó, majd az előszoba ajtaját; D’Artagnan, fáradtan, egy padkán aludt.

- D’Artagnan úr! - hangzott halkan, szelíden.

D’Artagnan meg se moccant.

- D’Artagnan úr! - mondta hangosabban.

D’Artagnan tovább aludt.

A bíboros odament, s vállát megérintette az ujja hegyével.

D’Artagnan erre már összerezdült, felriadt, s hirtelen úgy szökkent talpra, mint riadóra a háborúban.

- Jelen! - mondta. - Ki szólít?

- Én - mondta Mazarin a legmosolygósabb ábrázatával.

- Bocsánatot kérek eminenciádtól - mondta D’Artagnan -, de olyan fáradt voltam...

- Tőlem ne kérjen bocsánatot, uram - mondta Mazarin -, hiszen az én szolgálatomban fáradt el.

D’Artagnan alig győzte csodálni a bíboros nyájas ábrázatát.

- Ejha! - mormolta a foga közt. - Igaz volna a közmondás, hogy a jó álmában éri az embert?

- Jöjjön velem, uram! - mondta Mazarin.

- Mi a csoda? - suttogta D’Artagnan. - Rochefort megtartotta a szavát! De hová a pokolba tűnhetett?

S a dolgozószoba minden zegébe-zugába bekémlelt, ám Rochefort-nak hűlt helye volt.

- D’Artagnan úr - kezdte Mazarin, miközben elterpeszkedett a karszékében -, maga mindig derék és lovagias ember volt az én szememben.

„Lehetséges - gondolta D’Artagnan -, de jó sokáig várt, hogy ezt kimondja!”

Ez a gondolat azonban nem akadályozta abban, hogy földig hajolva köszönje meg Mazarin kitüntető bókját.

- Nos, eljött az ideje hasznosítani tehetségét és képességeit!

A tiszt szemében villámszerű öröm villant, de ki is hunyt mindjárt, mert nem tudta, mire akar ezzel Mazarin kilyukadni.

- Rendelkezzék, kegyelmes uram - mondta -, készségesen engedelmeskedem parancsának.

- D’Artagnan úr - folytatta Mazarin -, az előző uralom alatt bizonyos vállalkozásokat hajtott végre...

- Eminenciád rendkívül jó hozzám, hogy visszaemlékezik... Nem mondom, a háborúban voltak némi sikereim.

- Én nem a hadi vállalkozásairól beszélek - mondta Mazarin -, mert hisz, ha kelt is némi hírük, más tettei alaposan túlszárnyalták!

D’Artagnan adta az álmélkodót.

- Nos - mondta Mazarin -, hát nem felel nekem?

- Várom - felelte D’Artagnan -, hogy kegyelmes uram mondja már meg, miféle vállalkozásokról beszél.

- Arról a kalandról beszélek... No! Jól tudja maga, melyikről!

- Fájdalom - felelte D’Artagnan elképedve -, nem én!

- Titoktartó, de annál jobb. A királynénak ama kalandjáról beszélek, tudja, a gyémántrezgőkkel, s arról az utazásról, melyre három barátjával együtt vállalkozott.

„Hohó! - gondolta a gascogne-i. - Ez csapda is lehet, tartsuk keményen magunkat!”

S ábrázatát oly tökéletes álmélkodással vértezte fel, hogy Mondori vagy Bellerose, a korszak két legjobb komédiása is megirigyelhette volna.

- Nagyon jó! - mondta Mazarin nevetve. - Bravó! Nekem azt mondták, maga az az ember, akire szükségem van. Hadd lássam hát, mi mindent tenne meg értem?

- Mindent, amit eminenciád tennem parancsolna - mondta D’Artagnan.

- Megtenné értem, amit egy királynéért tett annak idején?

„Nyilván beszéltetni akar - gondolta D’Artagnan. - Vajon hogy csinálja? Richelieu-nél nem lehet ravaszabb, az ördögbe is...”

- Egy királynéért? - kérdezte fennhangon. - Nem értem, kegyelmes uram!

- Nem érti, hogy szükségem van magára és három barátjára?

- Miféle barátaimra?

- A három régire.

- Régen - felelte D’Artagnan - nem három, de ötven barátom volt, kegyelmes uram! Húszéves korában az ember mindenkit barátjának nevez.

- Jó, jó, hadnagy uram! - mondta Mazarin. - Szép, szép a lovagiasság, de most már bánhatja, hogy annyira lovagias volt.

- Kegyelmes uram, Püthagorasz ötéves hallgatásra kényszerítette tanítványait, hogy megtanítsa őket hallgatni.

- Maga húsz évig hallgatott, uram. Tizenöttel tovább, mint egy püthagoreánus filozófus, amit még ésszerűnek tarthatok. De most már beszéljen, mert esküje alól maga a királyné oldozza fel.

- A királyné! - álmélkodott D’Artagnan, de ez már nem volt színlelés.

- Úgy van, a királyné! És annak bizonyságául, hogy a nevében beszélek, felhatalmazott, mutassam meg ezt a gyűrűt, melyet, feltételezi, ismernie kell; Des Essarts-tól vásárolta vissza.

És Mazarin a tiszt felé nyújtotta kezét; az pedig sóhajtva ismert rá a gyűrűre, melyet a királyné a városházi bálon adott neki.

- Csakugyan - mondta D’Artagnan -, ráismerek a királyné gyűrűjére!

- Láthatja tehát, hogy az ő nevében beszélek. Ezentúl minden komédiázás nélkül válaszoljon nekem. Mondtam már, s még egyszer mondom: a szerencséjéről van szó!

- Bizony, rám fér a szerencse, kegyelmes uram! - mondta D’Artagnan. - Oly régóta megfeledkezett rólam eminenciád.

- Ez egy hét alatt orvosolható. Maga legalább itt van, de hol vannak a barátai?

- Semmit se tudok róluk, kegyelmes uram.

- Hogyhogy semmit se tud?

- Semmit; már régen elváltunk, mert mindhárman otthagyták a szolgálatot.

- Hát hol találhatná meg őket?

- Bárhol, ahol vannak. Az én dolgom.

- Jó. Feltételeik?

- Pénz, kegyelmes uram, amennyi vállalkozásunkhoz szükséges. Emlékszem, hányszor torpantunk meg pénz híján, s e gyűrű nélkül, melyet kénytelen voltam eladni, végképp elakadtunk volna.

- A patvarba! Pénz, méghozzá sok! - csóválta a fejét Mazarin. - De kereken kimondja, hadnagy uram! Hát nem tudja, hogy a király ládáiban semmi sincs?

- Akkor hát kövesse példámat, kegyelmes uram, s adja el a korona gyémántjait; hallgasson rám, ne alkudozzunk, szerény eszközökkel bajosan hajtunk végre nagy dolgokat!

- Nos jó! - mondta Mazarin. - Azon leszünk, hogy kielégítsük.

„Richelieu - gondolta D’Artagnan - már adott volna ötszáz aranyat foglalóul.”

- Tehát az én embereim lesznek?

- Igen, ha barátaim is akarják.

- De ha ők vonakodnak, magára, ugye, számíthatok?

- Soha semmit se csináltam jól egyedül - mondta fejét csóválva D’Artagnan.

- Menjen hát, s keresse meg őket!

- Mit mondjak, hogy rábírjam őket eminenciád szolgálatára?

- Maga jobban ismeri őket. Ígérjen nekik jellemük szerint.

- Mit ígérjek?

- Ha úgy szolgálnak engem is, ahogyan akkor a királynét, hálám pazar lesz.

- Mi lesz a teendőnk?

- Minden, mert úgy látszik, mindenre képesek.

- Kegyelmes uram, ha az ember megbízik valakiben, s azt akarja, hogy az is megbízzék benne, jobban tájékoztatja, mint most eminenciád!

- Ha a cselekvés órája üt - folytatta Mazarin -, legyen nyugodt, mindenbe beavatom.

- De addig?

- Várjon és keresse barátait.

- Kegyelmes uram, talán nincsenek Párizsban, sőt ez valószínű, s akkor utazni kell. Én csak egy szegény testőrhadnagy vagyok, s az utazások költségesek.

- Nem célom, hogy valami nagy hűhóval magára vonja a figyelmet - mondta a bíboros -, tervemnek titoktartásra van szüksége, s a túl nagy kíséret csak ártana.

- Azonkívül, kegyelmes uram, fizetésemből nem utazhatom, mert három hónappal elmaradtak vele, félretett pénzemből sem utazhatom, lévén, hogy huszonkét évi szolgálatom alatt csak adósságaimat tettem félre...

Mazarin egy pillanatig töprengett, mintha nagy lelki tusa tombolna benne; aztán odament egy hármas lakattal bezárt szekrényhez, kivett belőle egy zacskót, s miután kétszer-háromszor meglatolgatta a markában, átadta D’Artagnannak.

- Fogja hát ezt - sóhajtotta -, útiköltségre.

„Ha jó spanyol aranyak vagy aranytallérok - gondolta D’Artagnan -, még összefoghatunk egymásért!”

Elköszönt a bíborostól, s a zacskót öblös zsebébe süllyesztette.

- Nos hát, rendben van: útnak indul.

- Igenis, kegyelmes uram.

- Írjon nekem naponta, s tájékoztasson a fejleményekről.

- Okvetlenül, kegyelmes uram.

- Nagyon helyes. Még valami: barátai neve?

- Barátaim neve? - visszhangozta D’Artagnan némi nyugtalansággal.

- Igen; mialatt keresi őket, én magam is érdeklődni fogok, s talán megtudok valamit.

- La Fére gróf, más néven Athos; Du Vallon úr, más néven Porthos; és D’Herblay lovag, ma D’Herblay abbé, más néven Aramis.

A bíboros mosolygott.

- Nemes ifjak - mondta -, azért álltak testőrnek álnévvel, hogy ne szeplősítsék be családi nevüket! Üres erszény, hosszú kard: ismerjük ezt.

- Ha Isten akaratából ezek a hosszú kardok eminenciád szolgálatába állnak - mondta D’Artagnan -, hadd reméljem, hogy ezúttal eminenciád erszénye legyen üres, s az övék tömött! Mert e három emberrel meg velem egész Franciaországot, sőt egész Európát felforgathatja!

- Ezek a gascogne-iak kérkedésben majdnem felérnek az olaszokkal - mondta nevetve Mazarin.

- Kardforgatásban pedig - mondta D’Artagnan a bíboroséhoz hasonló nevetéssel - felül is múlják őket!

S miután szabadságot kért, melyet Mazarin rögtön írásban adott meg neki, kiment. Mihelyt az udvarban egy lámpához ért, a zacskót lázasan kibontotta.

- Ezüsttallérok! - mondta fitymálva. - Sejtettem. Hej, Mazarin, Mazarin! Nem bízol bennem! A te bajod! Ezt még bánni fogod!

Ezalatt a bíboros a kezét dörzsölte.

- Száz tallér, száz tallér! - motyogta. - Száz tallérért olyan titkot vásároltam meg, melyért Richelieu húszezerrel fizetett volna! Nem is beszélve a gyémántról - pislantott szerelmesen a gyűrűre, melyet megtartott, ahelyett hogy D’Artagnannak adta volna -, e gyémántról nem is beszélve, mely legalább tízezer frankot ér!

És a bíboros, eredményes estjének örvendezve, bevonult a hálószobájába, a gyűrűt betette egy különféle gyémántokkal megrakott ékszeres dobozba, lévén nagy rajongója a drágaköveknek, s Bernouint szólította, hogy vetkeztesse, nem törődve többé a lármával, mely továbbra is hullámokban rezegtette az ablakokat, sem a puskalövésekkel, amelyek imitt-amott még mindig visszhangoztak Párizsban, noha már tizenegy óra is elmúlt.

Közben D’Artagnan a Tiquetonne utca felé igyekezett, hol A Gödölyéhez címzett fogadóban lakott.

Hadd mondjuk el röviden, mi indította D’Artagnant, hogy ezt a szállást válassza.

6. D’Artagnan negyvenéves korában

Fájdalom, azóta, hogy A három testőr című regényünkben D’Artagnantól a Sírásók utcája 12. alatti házban elbúcsúztunk, sok minden elmúlt, kivált sok esztendő.

Nem D’Artagnan szalasztotta el az alkalmakat, hanem az alkalmak szalasztották el őt. Mindaddig, míg barátai vették körül, D’Artagnan fiatal s költői maradt; amaz éles eszű, szellemes természetek közül való volt, kik könnyűszerrel sajátítják el mások jó tulajdonságait. Athos nagyvonalúságából, Porthos lelkesedéséből, Aramis választékosságából adott neki. Ha D’Artagnan továbbra is e három ember közt él, rendkívüli ember lehetett volna. Elsőnek Athos hagyta el, hogy visszavonuljon Blois táján örökölt kis birtokára; másodiknak Porthos, hogy feleségül vegye az ügyvéd özvegyét, végül harmadiknak Aramis, hogy végleg szerzetbe lépjen, s abbé legyen. Ettől fogva D’Artagnan, ki jövőjét mintha összekapcsolta volna három barátja jövendőjével, magányosnak és gyengének érezte magát, s bátortalannak egy olyan pályán, melyen, tudta, csak úgy vihetne valamire, ha barátai átengednék neki, ha lehet így mondani, egy-egy részét ama delejes erőnek, melyet az égtől kaptak.

Így aztán, noha testőrhadnagy lett, D’Artagnan továbbra is csak magányosnak érezte magát; származása nem volt olyan főrangú, mint Athosé, hogy a paloták megnyíljanak előtte; nem volt annyira hiú, mint Porthos, hogy elhitesse magával: bennfentes az előkelő társaságban; nem volt annyira előkelő, mint Aramis, hogy megmaradjon vele született eleganciájában, önnönmagából merítvén az eleganciát. Bonacieux-né bájos emléke bizonyos költészettel jegyezte ugyan el az ifjú hadnagy lelkét; de mint minden e világon, rendre-rendre ez a törékeny emlék is elhomályosult; a laktanyaélet végzetes, még a főúri intézményekben is. A személyiségét alkotó két ellentétes jellem közül hovatovább az anyagias győzött, s mindig laktanyában, mindig táborban, mindig lovon, D’Artagnan szép csendesen, hogy ő maga sem vette észre, azzá vált (nem tudom, ama korban minek nevezték), amit napjainkban igazi hadfinak neveznek.

De azért D’Artagnan egyáltalán nem vesztette el vele született talpraesettségét; ellenkezőleg: talpraesettsége talán még fokozódott is, és még jobban kiütközött a kissé durva külső alól; csakhogy ezt a talpraesettséget az élet apró-cseprő ügyeire fordította, s nem pedig nagy dolgokra; az anyagi jólétre, ahogyan ezt a katonák értelmezik, vagyis hogy jó szállása, kosztja, gazdasszonya legyen.

S hat esztendeje A Gödölyéhez címzett Tiquetonne utcabeli vendégfogadóban mindezt megtalálta.

Itt-tartózkodása elején a fogadósné, egy huszonöt-huszonhat év körüli szép és üde flamand nő, fülig szerelmes lett bele; s némi turbékolás után, melyet a D’Artagnan által tízszer is karddal fenyegetett kellemetlenkedő férj erősen akadályozgatott, ez utóbbi eltűnt egy szép napon, örökre elbujdosván, miután egy-két hordó bort suttyomban eladott, és árát meg az ékszereket magával vitte. Holtnak hitték; kiváltképp a felesége, kinek hízelgett az elözvegyülés kellemes gondolata, erősítgette bőszen, hogy férje megboldogult. Végül, háromévi kapcsolat után, melyet D’Artagnan nagyon óvakodott megszakítani, mert tanyáját és szeretőjét egyre kellemesebbnek találta, hisz egyik a másik tekintélyét fokozta: a menyecske azzal a lehetetlen igénnyel állt elő, hogy D’Artagnan vegye feleségül.

- Piha! - válaszolta D’Artagnan. - Ez bigámia, drágám! Csak nem gondolja komolyan!

- De hát holtbiztos, hogy megholt!

- Nagy kópé volt, még visszajön, s felakasztat bennünket.

- Hát csak jöjjön! Majd maga megöli; ha már oly bátor és talpraesett!

- A rosseb! Akkor is felakasztanak, életem!

- Tehát visszautasítja a kérésemet?

- De még mennyire! A leghatározottabban.

A szép fogadósné kétségbeesett. Milyen szívesen tekintette volna D’Artagnant nemcsak férjének, de istenének! Oly szép férfi volt, s micsoda büszke bajsza!

E viszony negyedik évében következett be a franche-comté-i hadjárat[24]. D’Artagnant beosztották, indulásra készült. Volt is bánat, sírás-rívás, ünnepélyes fogadkozás, hogy hű marad, természetesen a fogadósné részéről. D’Artagnan túl agyafúrt volt ahhoz, hogysem bármit is ígérjen; csak annyit ígért meg, hogy minden tőle telhetőt megtesz majd hírnevének öregbítésére.

E tekintetben ismerjük D’Artagnan bátor természetét. Csodálatos módon vitte vásárra a bőrét; egyszer, amint csapata élén támadott, mellét golyó járta át, s egész hosszában elterítette a csatamezőn. Látták lováról leesni, többé fel se kelni, holtnak hitték, s valahányan a rangjára pályáztak, annak is hirdették, vaktában. Az ember könnyen elhiszi, amire vágyik; nos, a hadseregnél, az altábornoktól kezdve, ki a tábornok halálát kívánja, a közlegényig, ki káplárja halálát kívánja, mindenki kívánja valakinek a halálát.

D’Artagnan azonban nem az az ember volt, aki hagyta volna csak úgy megöletni magát. A nappali forróságban ugyan aléltan hevert a csatatéren, az éj hűvösében azonban magához tért; beért egy faluba, bekopogott a legszebb ház kapuján, beengedték s úgy fogadták, mint mindig mindenütt minden franciát, ha sebesült; Franciaországba érve egyenest Párizsba, Párizsban pedig a Tiquetonne utcába igyekezett.

Szobájában azonban tömött férfi utazótáskát talált s egy kardot a falnak támasztva.

„Úgy látszik, hazajött - gondolta -, annál rosszabb, és annál jobb!”

D’Artagnan természetesen egyre a férjre gondolt.

Érdeklődött: új inas, új szobalány, a fogadósné pedig sétálni ment.

- Egyedül? - kérdezte D’Artagnan.

- Az úrral.

- Az úr tehát visszajött?

- Vissza hát - felelte a szolgáló ártatlanul.

„Ha volna pénzem - gondolta D’Artagnan -, továbbállnék; de nincsen, maradnom kell, s követnem fogadósném tanácsát, keresztülhúzván e kelletlen kísértetférj számításait.”

Alighogy befejezte e monológot, ami bizonyítja, hogy nehéz helyzetben mi sem természetesebb, mint a monológ, midőn a szolgáló, ki a kapuban leskelt, hirtelen elkiáltotta magát:

- Oda nézzen! Épp most jő asszonyom az úrral!

D’Artagnan pillantása messzire szállt az utcán, s csakugyan, a Montmartre utca sarkán meglátta a fogadósnét egy hatalmas termetű svájci karján, ki oly hányaveti módon s oly arckifejezéssel lépkedett, hogy régi barátját, Porthost juttatta eszébe jólesően.

„Ez volna a férje? - töprengett D’Artagnan. - Ejha, mintha megnőtt volna, ha nem tévedek!”

S leült a szobában, olyan helyen, hogy rögtön feltűnjék.

A fogadósné, ahogy belépett, azonnal észrevette, s halkan felsikoltott.

E kis sikoltást D’Artagnan felismertetésének tulajdonítván, hozzárohant s gyengéden megcsókolta.

A svájci nagyot nézett, a fogadósné viaszfehér lett.

- Jaj, maga az, uram? Mit akar tőlem? - kérdezte a legnagyobb zavarban.

- Ez az úr az unokaöccse? Vagy az öccse ez az úr? - kérdezte D’Artagnan, egy pillanatra ki nem esvén a szerepéből.

S a választ meg se várva, a svájci nyakába borult, aki dermedten tűrte.

- Ki ez az ember? - kérdezte.

A fogadósné csak hebegett-habogott.

- Ki ez a svájci? - kérdezte D’Artagnan.

- Ez az úr feleségül vesz engem - felelt a fogadósné, egyik ájulásból a másikba esvén.

- Hát az ura meghalt végre?

- Mi köze hozzá?

- Az a közöm hozzá - felelte D’Artagnan -, hogy nemcsak azért nem veheti feleségül az asszonyságot, mert nem kérte a beleegyezésemet, hanem mert...

- Mert?

- Mert nem adom - mondta a testőr.

A svájci olyan veres lett, mint a bazsarózsa; szép aranypaszomántos uniformisában volt, D’Artagnan holmi szürke hacukában, a svájci hat láb magas volt, D’Artagnan alig öt; a svájci otthon érezte magát, D’Artagnant betolakodónak vélte.

- Nem tagarodig inned? - rikácsolta, s nagyot dobbantott, mint aki komolyan dühbe gurult.

- Én? Eszem ágában sincs! - mondta D’Artagnan.

- Úgy hát karhatalomhoz kell folyamodni - mondta egy inas, ki fel nem foghatta, hogy e kis ember magának követeli az óriás helyét.

- Te - mondta D’Artagnan, kinek a harag kezdett a fejébe szállni, s az inast fülön ragadta -, ha nem maradsz veszteg, kitépem ezt, aminél fogva kezemben tartalak! Maga pedig, dicső Tell Vilmos-ivadék, menjen, csomagolja össze a motyóját ott az én szobámban, mert utamban van, s tüstént lóduljon más fogadót keresni.

A svájci harsány nevetésre fakadt.

- Én lótuljag? - kérdezte. - Utyan mérd?

- Vagy úgy! Helyes - mondta D’Artagnan -, látom, ért franciául. Jöjjön hát, járjunk egyet, mindent megmagyarázok.

A fogadósné, ki tudta, hogy D’Artagnan remek kardforgató, sírásra fakadt, s a haját tépte.

D’Artagnan visszaszólt a kétségbeesett asszonynak.

- Hát akkor adja ki az útját maga!

- Tjű! - toporzékolt a svájci, kinek némi időre volt szüksége, hogy felfogja D’Artagnan indítványát. - Tjű, ki fan maga etyáltalán, hogy aszt montya, járjunk etyet?

- Őfelsége testőrhadnagya vagyok - felelte D’Artagnan -, ehhez képest a maga feljebbvalója, mindenben! Csakhogy itt nem rangról, hanem beszállásolócéduláról van szó, ismeri a szokást. Jöjjön, váltsa ki a magáét! Aki elsőnek tér ide vissza, az foglalja el a szobát!

D’Artagnan elindult a svájcival, a fogadósné akárhogy is jajveszékelt, mert bár szíve a régi babája felé hajolt, nem bánta volna, ha megleckéztetik a büszke testőrt, ki elkövette azt a sértést, hogy kezét visszautasította...

Az ellenfelek egyenest a montmartre-i sáncokba mentek; mire odaértek, beesteledett; D’Artagnan udvariasan megkérte a svájcit, adja át neki a szobát, s ne jöjjön többet vissza; ez azonban tagadólag rázta a fejét, s kardját kivonta.

- Akkor hát itt fog aludni - mondta D’Artagnan -, cudar fekhely, de nem tehetek róla, maga kívánta.

Azzal ő is kardot rántott, s a másikén keresztbe tette.

Markos legénnyel volt dolga, de hajlékonyságával az erőnek fölébe kerekedett. A német vasa sohasem találta el testőrünknek még vasát sem. A svájci két vágást is kapott, mielőtt, a hideg miatt, egyáltalán észrevette volna; a vérveszteség okozta gyengeség azonban hirtelen leülni kényszerítette.

- Lám-lám - mondta D’Artagnan -, nem megjósoltam! Most aztán jól járt, a makacs fejével! Szerencsére két hét alatt kiheverheti. Maradjon itt, cókmókját az inassal ideküldetem. A viszontlátásra! Erről jut eszembe: költözzék a Labdázó Macskába a Montorgueil utcában. A koszt ott kitűnő, ha a fogadósné még a régi. Ég áldja!

S azzal vidáman visszatért a Gödölyébe, a cókmókot valóban a svájci után küldte, kit az inas ugyanazon a helyen talált üldögélve, ahol D’Artagnan hagyta volt, s ahol még mindig ellenfele bátor fellépésén hüledezett.

Az inas, a fogadósné s az egész ház úgy bámult D’Artagnanra, ahogy Herkulesre bámultak volna, ha visszatér a földre, tizenkét hőstettét újra kezdeni.

De mihelyt kettesben maradt a fogadósnéval, így szólt:

- Most már tudja, szép Madeleine, mi a különbség egy svájci s egy nemesember között; egyébként úgy viselkedett, mint egy kocsmárosné. Elég baj ez magának! mert ezzel a viselkedéssel elvesztette megbecsülésemet s vonzódásomat is. A svájcit elkergettem, hogy megalázzam magát; de többet nem lakom itt; hé, inas, holmimat vigyék a Szerelmes Hordóba, a Bourdonnais utcába! Isten áldja, asszonyom.

D’Artagnan, úgy látszik, e dörgedelmet tartva, magasztos s egyszersmind megindító is volt: a fogadósné térdre vetette magát előtte, úgy kért bocsánatot, s gyöngéd erőszakossággal tartóztatta. Mit mondjunk még? A nyárs éppen forgott, a kemence duruzsolt, a szép Madeleine sírdogált; D’Artagnan érezte, hogy az éhség, a hideg, a szerelem egyszerre környékezi: megbocsátott, s megbocsátván, maradt.

Nos hát ezért lakott D’Artagnan a Tiquetonne utcabeli Gödölye fogadóban!

7. D’Artagnan bajba kerül, de egyik régi hölgy ismerősünk segít rajta

D’Artagnan tehát mély tűnődésben mendegélt hazafelé, nem kis örömét lelvén a Mazarintól kapott erszényben, s a szépséges gyémántra gondolgatván, mely az övé volt egyszer, s most a főminiszter ujján látta tündökölni.

„Ha az a gyémánt valaha még a kezembe kerül - gondolta -, azonnal eladom, az árán valami birtokocskát vásárolok apám kastélya körül, mely egészen csinos hajlék, de minden tartozéka egy kert, nem nagyobb, mint az Aprószentek temetője, s ott várnám majd, fenségesen, hogy valamely gazdag örökösnő, jóképűségemtől csábíttatva, jöjjön s férjül vegyen; aztán majd lesz három fiam; az egyikből olyan nagyurat csinálok, mint Athos, a másodikból olyan nyalka katonát, mint Porthos, a harmadikból olyan bájos abbét, mint Aramis. Isten bizony, ez százszor többet érne, mint mostani életmódom; de sajnos, Mazarin túlságosan hitvány alak ahhoz, semhogy gyémántját az én kedvemért kiengedje a markából!”

Mit szólt volna D’Artagnan, ha tudja, hogy a királyné azt a gyűrűt azért bízta Mazarinra, hogy neki átadja?

A Tiquetonne utcába érve nagy nyüzsgést látott, s tekintélyes csoportosulást a szállása táján.

- Tyűha! - mondta - tán kigyulladt a Gödölye, vagy csakugyan visszajött volna Madeleine ura?

De sem ez, sem az nem történt; közeledvén, D’Artagnan észrevette, hogy nem a fogadó előtt zajlik, hanem a szomszéd ház előtt, ez a csődület. Hangos kiáltások estek, fáklyákkal futkostak, s a fáklyák világánál D’Artagnan uniformisokat is látott.

Megkérdezte, mi történt.

Azt felelték, hogy egy polgár vagy húsz cimborájával megtámadott egy hintót, melyet a bíboros gárdistái kísértek, de ezek erősítést kaptak, s a polgárok menekülésre fogták. A rajtaütés vezére egy szomszédos házba menekült, s épp most folyik a ház átkutatása.

D’Artagnan fiatal korában odafutott volna, ahol uniformisokat lát, és támogatta volna a katonákat a polgárokkal szemben, de forrófejűsége rég lehiggadt; egyébként is a zsebében csörgött a bíboros száz tallérja, s nem akart semmiféle csetepatéba keveredni.

Többet nem kérdezősködött, bement a fogadóba.

Régebben D’Artagnan mindig mindent tudni akart; most mindig eleget tudott.

A szép Madeleine-t ott találta, ki nem remélte jöttét, mert hisz maga D’Artagnan mondta, hogy a Louvre-ban éjszakázik; annál kitörőbb örömmel adózott a váratlan hazatérőnek, ki azért is kapóra jött neki, mert az utcán zajló események szörnyen megijesztették, s egyetlen svájcija sem volt, hogy oltalmazza.

Mindjárt társalgásba akart vele bocsátkozni, elmesélni a történteket; de D’Artagnan azt mondta, küldje fel a vacsoráját a szobájába, s egy palack régi burgundit is mellé.

A szép Madeleine megszokta, hogy katonásan engedelmeskedjék, vagyis egy-egy intésre is. Ezúttal D’Artagnan beszélni is kegyeskedett, tehát kettős gyorsasággal engedelmeskedett neki.

D’Artagnan fogta kulcsát és gyertyáját, s felment a szobájába. Hogy ne rontsa az üzletet, egy negyedik emeleti szobával is beérte. Sőt igazságszeretetünk arra kényszerít, hogy bevalljuk: a szoba közvetlenül az ereszcsatorna s a tetőfedél alatt volt.

Ez volt az ő Akhilleusz-sátra. Ebbe a szobába zárkózott, valahányszor távolmaradásával akarta büntetni a szép Madeleine-t.

Első dolga volt, hogy erszényét, melynek tartalmáról meggyőződendő nem érezte szükségét az ellenőrzésnek, egy új zárral felszerelt íróasztalkába zárja; aztán, hogy a vacsorát hamarosan felszolgálták, s borát is felhozták, az inast elküldte, s asztalhoz ült.

Ezt nem azért tette, hogy gondolkozzék, ahogy vélte volna az ember, hanem mert D’Artagnan szerint csak akkor csinálunk jól valamit, ha a maga idejében csináljuk. Éhes volt, vacsorázott; vacsora után pedig lefeküdt. D’Artagnan nem tartozott azok közé sem, akik azt vallják, hogy az éjszaka jó tanácsadó; éjjel D’Artagnan aludt. Ezzel szemben reggel friss volt és eleven, s a legjobb ötletek villództak a fejében. Régóta nem volt alkalma rá, hogy reggel gondolkozzék, azonban éjjel mindig aludt.

Korán reggel ébredt, katonás határozottsággal ugrott ki az ágyból, és a szobájában körbe-körbe járva elmélkedett.

„43-ban - így gondolkozott -, körülbelül fél évvel a boldogult bíboros halála előtt, levelet kaptam Athostól. Hol is? Lássuk csak... Megvan, Besançon ostrománál, emlékszem... a lövészárokban voltam. Mit is írt benne? Hogy egy kis birtokon lakik, igen, így írta, egy kis birtokon; de hol? Eddig jutottam a levélben, mikor egy szélroham kikapta a kezemből, valaha utánamentem volna, noha a szél nyílt területre sodorta. De a fiatalság nagyon hiányzik... mikor az ember már nem fiatal. Hagytam hát a levelemet címestül a spanyolokhoz repülni, kik, nem lévén mit kezdeniük vele, bizony visszaküldhették volna... Athosra hát ne gondoljunk többé. Lássuk Porthost.

Tőle is kaptam egy levelet: nagy vadászatra hívott meg a birtokára 1646 szeptemberében. A levél, szerencsétlenségemre, Béarnba jött utánam, ahová apám halála szólított: akkor ért oda, mikor már onnan is továbbmentem. Még tovább is üldözött, de Montmédyben is csak hűlt helyemet találta. Végül 1647 áprilisában utolért; de hogy a meghívás 46 szeptemberére szólt, természetesen nem élhettem vele. Keressük csak meg: itt kell lennie az okmányaim között.”

Kinyitott egy öreg ládát, mely a szoba sarkában hevert, s tele volt pergamenekkel kétszáz évre visszamenőleg a családja birtokára vonatkozóan, amely azóta teljesen kicsúszott a lábuk alól; felkiáltott örömében: ráismert Porthos szarkaláb betűire, s alatta, néhány sorban, derék hitvese ákombákomára.

A levél újraolvasására nem fecsérelt időt, úgyis tudta, mit tartalmaz, csak a cím érdekelte.

A cím ennyi volt: a Du Vallon kastélyban.

Porthos minden egyéb felvilágosításról megfeledkezett. Büszkeségében azt hitte, mindenkinek ismernie kell a kastélyt, melyet a maga nevére keresztelt.

- A mennykő a hiúságodba! - mondta D’Artagnan. - Mindig ugyanaz! Pedig mégis vele kell kezdenem, tekintve, hogy bizonyára nincsen pénzszűkiben, hisz Coquenard úrtól nyolcszázezer frankot örökölt. Éppen ilyen ember kell nekem! Athos talán meghülyült a sok ivástól, Aramist pedig alkalmasint végképp elnyelték a hitbuzgalmi gyakorlatok.

D’Artagnan, miközben így morfondírozott, még egyszer Porthos levelére pillantott; egy post scriptum is volt benne, a következő mondat formájában:

Postajártával Aramisnak is írok, a kolostorába.

„A kolostorába? Az ám, de melyik kolostorba? Csak Párizsban van kétszáz, s Franciaországban háromezer. És az is lehet, hogy kolostorba vonulván, harmadszor is nevet változtatott. Vajha tudós volnék a teológiában, s emlékezném a tételekre, melyek fölött Crévecoeurben a montdidier-i plébánossal meg a jezsuita rendfőnökkel vitatkozott, megállapíthatnám, miféle doktrínáért lelkesedik, s melyik szentnek ajánlotta fel magát. Csakugyan, ha felkeresném a bíborost, s menlevelet kérnék minden kolostorba, még az apácazárdákba is?! Nem rossz ötlet, s talán megtalálnám valamelyikben, mint Akhilleuszt a...[25] Igen, de ezzel már a kezdet kezdetén elárulnám tehetetlenségemet, s egy csapásra elveszett emberré válnék a bíboros szemében. A hatalmasok csak akkor hálásak, ha az ember lehetetlenséget művel értük. »Ha lehetséges lett volna, magam is megtettem volna« - mondják nekünk. És igazuk van. De várjunk csak, gondolkozzunk egy kicsit. Hisz ő is írt volt egy levelet, a kedves jó barát, abból az alkalomból, hogy valami kis szívességre kérjen, melyet meg is tettem neki. Igen, így van! De hová tehettem most már ezt a levelet?”

Egy pillanatig törte a fejét, aztán a fogas felé indult, melyen régi ruhadarabjai lógtak; keresni kezdte az 1648-beli ujjasát, s minthogy rendes fiú volt a mi D’Artagnanunk, szegre akasztva meg is találta. Kotorászott, kotorászott a zsebében, s előhúzott egy papírdarabot: éppen az Aramis levele volt.

D’Artagnan úr - írta -, talán tudja, hogy összekülönböztem egy nemessel, s az találkozót adott nekem ma estére, a Place-Royale-on; minthogy az Egyházhoz tartozom, s az ügy árthatna nekem, ha nem olyan megbízható barátommal közölném, mint maga, ez úton kérem meg, legyen a segédem.

Az Új-Szent-Katalin utcáról jöjjön, jobbra a második oszlop mellett találja ellenfelét. Én a magaméval a harmadik alatt leszek.

Készséges híve

Aramis.

Ennek a levélnek még utóirata sem volt. D’Artagnan megpróbálta felidézni emlékeit: a találkozóra elment, találkozott jelzett ellenfelével, kinek még a nevét se tudta, csinos szúrást ejtett a karján, aztán indult Aramishoz, ki éppen elébe sietett, mivel szintén végzett már az ő ellenfelével.

- Végeztünk - mondta Aramis. - Azt hiszem, megöltem a pimaszt. Persze, kedves barátom, ha szüksége lesz rám, tudja, hogy készséges híve vagyok.

Erre kezet nyújtott neki, s eltűnt az árkádok alatt.

Tehát nem derítette ki, hol volt Aramis, hol Athos és Porthos, s érezte, a dolog kezd kínossá válni, midőn a másik szobája ablaka hirtelen betört. Rögtön az erszényére gondolt, ott az asztalkában, s rohant a másik szobába. Nem tévedett. Amikor betoppant, egy ember lépett be az ablakon.

- Megállj, nyomorult! - kiáltott fel, a fickót rablónak tartván, s kardot ragadván.

- Uram - könyörgött az ember -, az égre kérem, tegye vissza kardját hüvelyébe, s ne öljön meg, míg meg nem hallgat! Nem vagyok tolvaj, egyáltalán nem! Becsületes, jómódú polgár vagyok, utcai-portálos boltom van! A nevem... De ni! Ha nem tévedek, D’Artagnan úr!

- Te pedig Planchet! - kiáltott fel a hadnagy.

- Szolgálatára, uram - mondta Planchet, túláradó boldogsággal -, ha ugyan még erőmből futja.

- Remélem - mondta D’Artagnan -, de mi a csudát mászkálsz te a háztetőkön reggel hét órakor, januárius havában?

- Uram - mondta Planchet -, meg kell tudnia... De nem, talán mégsem kell megtudnia.

- Ugyan mit, te? - kérdezte D’Artagnan. - Előbb azonban tégy egy kendőt az ablakra, s húzd le a függönyt.

Planchet engedelmeskedett, s mikor végzett, D’Artagnan tovább faggatta:

- Nos, mi baj?

- Mindenekelőtt, uram - mondta az óvatos Planchet -, milyen viszonyban van Rochefort úrral?

- A legjobban! Rochefort-ral...? Tehát tudod, hogy most ő az egyik legjobb barátom?!

- Úgy? Annál jobb!

- De mi köze Rochefort-nak ahhoz, hogy így állítsz be a szobámba?

- Jaj, éppen ez az, uram! Először is meg kell mondanom, hogy Rochefort úr...

Planchet habozott.

- Az áldóját! - kiáltotta D’Artagnan. - Magam is jól tudom, a Bastille-ban van.

- Azaz hogy csak volt - helyesbítette Planchet.

- Hogyhogy csak volt? - csodálkozott D’Artagnan. - Talán szerencséje volt megszökni?

- Jaj, uram - csodálkozott most Planchet -, ha ezt szerencsének nevezi, akkor minden rendben! Hadd mondjam el hát, hogy tudtommal tegnap elmentek a Bastille-ba Rochefort úrért.

- Az áldóját, ezt aztán tudom, hiszen én magam mentem érte!

- De vissza már nem D’Artagnan úr vitte az ő nagy szerencséjére; mert ha magát ott láttam volna a kíséretben, elhiheti, uram, még mindig túlságosan respektálom, semhogy...

- Fejezd be már, barom! Halljam hát, mi történt?

- Nos, az történt, hogy a Ferronnerie utca közepén, amint Rochefort úr hintaja egy csoporton hajtott át s a kíséret emberei bántalmazták a népet, nagy ribillió támadt; a fogoly úgy gondolta, itt az alkalom, megmondta a nevét, és segítségért kiáltott. Ott voltam, meghallottam a Rochefort nevet; eszembe jutott, hogy ő csinált belőlem őrmestert a piemonti ezredben; elkiáltottam magam, hogy a fogoly Beaufort herceg barátja. Több se kellett nekik! A lovakat megállították, a kíséretet fellökdösték, én közben kinyitottam a hintóajtót, Rochefort úr kiugrott, s eltűnt a sokaságban. Szerencsétlenségre egy őrjárat épp akkor ért oda, összefogott a kísérettel, s nekünk estek. A Tiquetonne utca felé vonultam vissza, a sarkamban voltak, bemenekültem ide a szomszéd házba; a házat körülzárták, átkutatták, de hiába; az ötödik emeleten egy megértő emberre akadtam, elbújtatott két matrac közé. Majdnem hajnalig a rejtekhelyen maradtam, majd attól tartva, hogy este elölről kezdik a hajszát, kimerészkedtem a háztetőkre, hogy előbb be-, majd kijárást találjak valamelyik házban, melyet nem őriznek. Ez a történetem, uram, s becsületemre, kétségbeesném, ha bosszúságára szolgálna!

- Éppen nem, ellenkezőleg - mondta D’Artagnan -, biz’ isten, nagyon örülök, hogy Rochefort szabad; de tudod-e, hogy ha a király emberei elcsípnek, könyörtelenül felakasztanak?

- Az áldóját, hogy tudom-e? Éppen emiatt fáj a fejem, s most már tudja, mért örülök, hogy találkoztunk; mert ha el akarna rejteni: úgy elrejthet, hogy senki jobban!

- Hogyne - felelte D’Artagnan -, magam is ezt szeretném, noha se többet, se kevesebbet nem kockáztatok, mint a rangomat, ha kitudódik, hogy menedéket adtam egy lázadónak.

- Ó, uram! Ugye tudja, hogy én az életemet kockáztatnám magáért!

- Azt is hozzátehetnéd, hogy egyszer már kockáztattad is, Planchet. Én csak olyasmit felejtek el, amit el kell felejtenem, márpedig erre szeretek emlékezni. Ülj hát le szépen, egyél nyugodtan, mert úgy veszem észre, félreérthetetlen pillantásokat vetsz vacsorám maradványaira.

- Igen, uram, mert a szomszéd éléstára tartalmas dolgokban igen-igen szűkölködött, s tegnap dél óta egy darab kenyéren meg egy kis lekváron kívül semmit sem ettem. Az édességet nem vetem meg ugyan a maga helyén és idejében, ezt a vacsorát azonban egy kissé túl könnyűnek találtam.

- Szegény fiú! - mondta D’Artagnan. - Csak rajta, gyűjts erőt!

- Ó, uram! Maga kétszer menti meg az életemet - mondta Planchet.

És asztalhoz ült, s elkezdett zabálni, akárcsak a Sírásók utcájabeli szép napokban.

D’Artagnan tovább rótta fel s alá a szobát; azon törte a fejét, hogyan vehetné hasznát Planchet-nak az adott helyzetben. Planchet ezalatt derekasan dolgozott, hogy pótolja a mulasztottakat.

Végül a jóllakott ember elégedett sóhajával jelezte, hogy az első, tartalmas bevezetés után rövid szünetet fog tartani.

- Mondd csak - kérdezte D’Artagnan, úgy gondolván, itt az ideje, hogy vallatásba kezdjen -, haladjunk sorrendben: tudod, hol van Athos?

- Nem én, uram - felelte Planchet.

- Átok! Tudod, hol van Porthos?

- Azt se jobban.

- Átok, átok! Hát Aramis?

- Nem én.

- Átok, átok, átok!

- De viszont - mondta Planchet hamiskás vigyorral - tudom, hol van Bazin!

- Hogyan? Tudod, hol van Bazin?

- Tudom, uram.

- Hát hol van?

- A Notre-Dame-ban.

- S mit csinál a Notre-Dame-ban?

- Egyházfi.

- Bazin egyházfi a Notre-Dame-ban? S ebben bizonyos vagy?

- Tökéletesen: láttam, s beszéltem is vele.

- Tudni fogja, hol a gazdája!

- Semmi kétség!

D’Artagnan gondolkozott, majd fogta kardját, köpenyét, s indulni készült.

- Uram - kérlelte Planchet siralmas képpel -, hát így hagy cserben engem? Gondolja meg, magában van minden reménységem!

- De hisz csak nem fognak az én szobámban keresni!

- És ha mégis keresnének - mondta az okos Planchet -, gondolja meg, hogy a háznép szemében, kik nem láttak bejönni, tolvaj leszek!

- Igaz - mondta D’Artagnan. - Mondd csak, nem beszélsz valami tájszólást?

- Nemcsak hogy valami táj szólást: egy valódi nyelvet beszélek, vagyis flamandul, uram!

- Hol az ördögben tanultad?

- Artois-ban, hol két évig táboroztunk. Hallgassa csak: Goeden morgen, myjnheer! Ik ben begeerig te weten de gezondheitsomstand.

- S ez mit jelent?

- Jó napot, uram! Sietek érdeklődni egészségi állapota felől.

- S ezt még nyelvnek hívja!... De bánom is én, ez is jól fog most.

Azzal az ajtóhoz ment, hívott egy inast, s üzent a szép Madeleine-nek, hogy jöjjön fel.

- Mit mível, uram? - kérdezte Planchet. - Csak nem bízza titkunkat asszonyszemélyre!

- Légy nyugodt, ez nem fogja kikotyogni!

E pillanatban betoppant a fogadósné. Abban a hitben, hogy egyedül találja, mosolygós arccal sietett D’Artagnan felé; de Planchet-t megpillantva rémülten hőkölt hátra.

- Drága asszonyom - mondta D’Artagnan -, hadd mutassam be bátyjaurát, most érkezett Flandriából, s néhány napra szolgálatomba fogadom.

- A bátyámat? - kérdezte egyre döbbentebben a fogadósné.

- Kívánjon hát adjonistent a húgának, master Peter.

- Welkom, zuster! - vágta ki Planchet.

- Goeden dag, broer![26] - mondta rá az elképedt fogadósné.

- A helyzet a következő - mondta D’Artagnan. - Ez az úr a maga bátyja, s ha maga talán nem is ismerte, én ismertem. Amszterdamból jött; távollétem alatt felöltözteti; visszatértemkor, vagyis körülbelül egy óra múlva, bemutatja nekem, s én, a maga ajánlására, ámbár egy szót sem tud franciául, mert hát megtagadhatnék-e magának valamit, szolgálatomba fogadom. Érti?

- Inkább csak sejtem, mit kíván, s ennyi nekem elég - mondta Madeleine.

- Csodálatos asszony maga, drága Madeleine, s én mindent magára bízok!

Azzal Planchet-nak bátorító búcsút intve, elindult a Notre-Dame-ba.

8. Milyen hatást tehet a fél arany egy sekrestyésre,

és milyent egy ministráns fiúra

D’Artagnan a Planchet-val való találkozástól boldogan vágott neki a Pont-Neufnek; mert ha látszatra ő tett is szolgálatot a derék fickónak, valójában az segített rajta. Mi sem lehetett kellemesebb neki jelen pillanatban, mint egy derék és értelmes inas. Igaz, hogy Planchet alkalmasint nem maradhat sokáig a szolgálatában; de ha újra elfoglalja polgári helyét a Lombardok utcájában, lekötelezettje marad D’Artagnannak, ki a lakásán rejtegetvén, úgyszólván az életét mentette meg, s D’Artagnan egyáltalán nem bánta, hogy kapcsolatban van a polgársággal akkor, mikor az háborút készít indítani az udvar ellen. Betekintés volt ez az ellenséges táborba, s egy olyan éles eszű ember számára, mint amilyen D’Artagnan volt, a legapróbb dolgok is nagy dolgokra vezethettek.

Ilyen hangulatban, eléggé hálásan a sorsnak s magamagának, ért D’Artagnan a Notre-Dame elé. Felment a lépcsőn, belépett a templomba, s az egyik kápolnában sepregető sekrestyéshez fordulva megkérdezte, ismeri-e Bazin urat.

- Bazin urat, az egyházfit?

- Őt magát.

- Ahol ni, a misénél segédkezik, a Szűz kápolnájában.

D’Artagnan majd felugrott örömében, mert bármit mondott is neki Planchet, nem hitte, hogy Bazinra valaha is rátalál; de most, hogy úgyszólván kezében tartotta a fonál egyik végét, semmi kétsége sem volt afelől, hogy odaér a fonál másik végéhez.

Letérdelt a kápolnával szemben, hogy emberét szem elől ne tévessze. Szerencsére csendes mise volt, s rövidesen véget kellett érnie. D’Artagnan imádságait rég elfeledvén, és imádságoskönyvet most is elmulasztván kezébe venni, Bazin fürkészésére fordította az áhítat pillanatait.

Elmondható, hogy Bazin éppoly méltóságteljesen, mint boldogan viselte öltözetét. S ez érthető, hisz vágyainak alkalmasint csúcspontjára ért, s a kezében tartott ezüstveretű seprűnyelet legalább oly tiszteletet parancsolónak vélte, mint ama parancsnoki pálcát, melyet Condé herceg a fribourg-i csatában az ellenség vonalai közé dobott, ha igaz...[27] Testalkata az öltözetével teljesen párhuzamos változáson esett át: meggömbölyödött, úgyszólván elpapiasodott. Ami pedig ábrázatát illeti: a kiugró részek mintha végképp eltűntek volna róla. Az orra még megvolt, de pufók orcái jobbról s balról maguk felé lapították, álla beolvadt a tokájába, amit nem háj, hanem valami puffadtság növesztett meg olyan szépen, hogy a szeme is beragadt tőle; homlokát pedig majdnem a szemöldökéig borította szögletesen és szentéletűen nyírott haja. De siessünk megjegyezni, hogy Bazin homloka soha, még a legfedetlenebb korszakában sem volt másfél hüvelyknél magasabb.

A pap a misét D’Artagnan vizsgálódásával egyidőben fejezte be; s az elbocsátó szavak után, D’Artagnan legnagyobb csodálatára, áldását adta a letérdeplő hívekre. Csodálkozása azonban eloszlott, mikor a miséző papban ráismert magára a koadjutorra, vagyis a hírhedt Jean-François de Gondyra[28], ki a rá váró szerepet megérezvén, ez időben kezdte magát, alamizsnák révén, népszerűvé tenni. E népszerűség fokozása végett mondott időnként egy-egy reggeli misét, melyet csak a szegényebb nép szokott meghallgatni.

D’Artagnan letérdelt, akárcsak a többi, ő is megkapta az áldást, s keresztet vetett; de abban a minutában, mikor Bazin, égre fordult szemmel s alázatosan utolsónak maradva, mellette haladt el, D’Artagnan köntöse aljánál fogva megrángatta. Bazin az égről a földre fordítá tekintetét, s úgy szökött egyet hátra, mintha kígyó csípte volna meg.

- D’Artagnan úr! - kiáltott fel. - Vade retro, Satanas![29]

- No lám, kedves Bazin - mondta nevetve a testőr -, hát így fogadja régi barátját!

- Uram - felelte Bazin -, a keresztény embernek azok az igazi barátai, kik segítik őt az üdvözülésben, s nem akik attól eltérítik!

- Nem értem magát, Bazin - mondta D’Artagnan -, s nem látom, mivel volnék én akadálya üdvözülésének!!

- Elfelejti, uram - felelte Bazin -, hogy majdnem örökre lehetetlenné tette szegény gazdám üdvözülését, s nem magán múlt, hogy testőrnek maradván el nem kárhozott, holott hivatása lángolón vonzá az egyház felé.

- Kedves Bazin - folytatta D’Artagnan -, már e helyről is láthatja, ahol találkozunk: mindenben gyökeresen megváltoztam! A kor meghozza az ember eszét; s mivel bízvást hiszem, hogy gazdája legjobb úton halad az üdvözülés felé, azért jöttem, hogy megtudjam, hol tartózkodik, hadd segítse elő jó tanácsaival az én üdvözülésemet is.

- Inkább azért jött, hogy visszacsalja magával a világi életbe! Azonban szerencsére nem tudom, hol tartózkodik; szent helyen vagyunk, nem mernék hazudni.

- Hogyan? - kiáltott fel D’Artagnan keserűn csalódva. - Nem tudja, hol van Aramis?

- Először is - mondta Bazin - Aramis a kárhozatát jelentette, benne a Simara név foglaltatik, ez pedig egy démon neve; szerencsére örökre letette ezt a nevet!

- De hisz - mondta D’Artagnan, aki eltökélte, hogy a végsőkig türelmes lesz - nem is Aramist keresem én, hanem D’Herblay abbét. Ugye, kedves Bazin, megmondja, hol van?

- Nem hallotta, D’Artagnan úr, hogy nem tudom, merre van?

- Hogyne hallottam volna; erre azonban azt felelem, hogy ez lehetetlen!

- Márpedig ez az igazság, uram, a tiszta igazság, az Isten igazsága!

D’Artagnan belátta, hogy semmit se szedhet ki Bazinból; nyilvánvaló volt, hogy hazudik, de olyan buzgón és konokul hazudott, hogy sejthető volt: most már kitart mellette.

- Jól van, Bazin! - mondta D’Artagnan - mivelhogy nem tudja, hol lakik a gazdája, többet ne beszéljünk a dologról, váljunk el jó barátságban, ezt a fél aranyat pedig igya meg az egészségemre.

- Én nem iszom, uram - mondta Bazin, s a testőrtiszt kezét méltóságteljesen ellökte magától -, az ilyesmi világiaknak való.

- Megvesztegethetetlen! - dörmögte D’Artagnan. - Üldöz a balsors, semmi kétség.

S ahogy D’Artagnan gondolataiba merülve, szórakozottan elengedte Bazin köntösét, ez, élve szabadságával, hanyatt-homlok vonult vissza a sekrestyébe, de ott sem érezte magát biztonságban, amíg az ajtót magára nem zárta.

D’Artagnan csak állt, állt tűnődve, mozdulatlan, s szemét az ajtóra szegezve, mely közéje és Bazin közé válaszfalat emelt, mikor hirtelen könnyű ujjbegyek érintése súrolta vállát.

Hátrafordult, s már-már felkiáltott meglepetésében, midőn az, aki ujjbegyével megérintette, ujját most már az ajkára tette, hogy csendre intse.

- Maga itt, kedves Rochefort! - szólt halkan.

- Pszt! Tudta-e, hogy szabad vagyok?

- Méghozzá első kézből.

- S kitől?

- Planchet-tól.

- Hogyhogy Planchet-tól?

- Bizony tőle! Hiszen ő szabadította ki!

- Planchet!... Csakugyan, mintha felismertem volna, íme, ez is bizonyíték rá, hogy a jótett sosem vész kárba.

- És itt mit keres?

- Jöttem hálát adni Istennek, szerencsés megszabadulásomért - mondta Rochefort.

- S azonkívül? Mert feltételezem, hogy nemcsak ezért jött.

- Meg azért, hogy átvegyem a koadjutor parancsait, s lássam, nem tudjuk-e egy kicsit megtáncoltatni Mazarint.

- Konok ember! A végén még újra bedugatja magát a Bastille-ba.

- Ó, ettől ne féltsen, ettől óvakodni fogok, kezeskedem! Oly pazar a friss levegő! El is megyek kószálni vidékre - folytatta Rochefort, s teleszívta tüdejét -, kiszellőztetem magam.

- Érdekes! - mondta D’Artagnan. - Magam is készülök.

- S ha szabad kérdeznem, hova megy?

- Megkeresni barátaimat.

- Miféle barátait?

- Azokat, akikről tegnap érdeklődött.

- Athost, Porthost és Aramist? Őket keresi?

- Őket.

- Becsületére?

- Mi ebben a meglepő?

- Semmi. Furcsa. És kinek a megbízásából keresi őket?

- Máris kitalálta.

- Bizony.

- Csak az a baj, hogy nem tudom, hol lehetnek.

- És semmi módja, hogy róluk hírt szerezzen? Várjon egy hetet, én majd szerzek!

- Egy hét: sok; három nap alatt meg kell találnom őket.

- Három nap: kevés - mondta Rochefort -, Franciaország pedig nagy!

- Nem számít; ismeri a szót: muszáj; ezzel a szóval sok mindent végre lehet hajtani.

- S mikor indul keresésükre?

- Már el is indultam.

- Jó szerencsét!

- Magának pedig jó utazást!

- Alkalmasint találkoznak még az útjaink.

- Nem valószínű.

- Ki tudja? A véletlen oly kiszámíthatatlan.

- Isten áldja.

- A viszontlátásra! Még valamit: ha Mazarin emlegetne, mondja meg, azt üzenem neki: hamarosan meglátja, hogy vajon, mint ő mondta, túl öreg vagyok-e a cselekvésre!

És Rochefort azzal a diabolikus mosollyal távolodott, mely oly gyakran borzongatta meg D’Artagnant annak idején.

- Csak menj, sátán, s tégy, amit akarsz - mondta magában -, még egy Constance nincs a világon!

Ahogy megfordult, észrevette Bazint, ki, hivatali ruhájától immár megválva, a másik sekrestyéssel beszélgetett, kit D’Artagnan a templomba lépve megszólított. Bazin módfelett izgatottnak látszott, s rövid, vastag karjaival hevesen gesztikulált. D’Artagnan megértette, hogy minden valószínűség szerint őt illetően intette a legnagyobb titoktartásra.

D’Artagnan a két templomszolga beszélgetését a székesegyházból való kisurranásra s a Canettes utcában való lesben állásra használta fel. Arról a pontról nézve, ahol elrejtőzött, Bazin nem léphetett ki észrevétlenül.

Öt perccel azután, hogy D’Artagnan elfoglalta leshelyét, Bazin megjelent a templom előterén; jobbra-balra nézelődött, hogy lássa, nem figyelik-e, de hogyan is fedezhette volna fel tisztünket, ki csak a fejét dugta ki egy ház sarkánál, vagy ötven lépésnyire! A látszattól megnyugodva beóvakodott a Notre-Dame utcába. D’Artagnan előugrott leshelyéről, s idejében ért oda, hogy lássa, mikor a Zsidók utcája felé fordulva betért a Calandre utcában egy tisztes külsejű házba. Egy percig se kételkedett, hogy a derék sekrestyés ebben a házban lakik.

Esze ágában sem volt bemenni s kérdezősködni: a házmestert, ha volt, már bizonyosan figyelmeztették; ha pedig nem volt, kihez is fordulhatott volna?

Belépett egy kiskocsmába, a Saint-Élois s Calandre utca sarkán, s egy icce mézes bort kért. Ennek az italnak az elkészítéséhez jó félóra kellett; D’Artagnan ezalatt minden feltűnés nélkül leshetett Bazinra.

Az ivóban megpillantott egy tizenkét-tizenöt éves forma, értelmes képű kis lurkót, akit mintha ministráns köntösben látott volna vagy húsz perccel előbb. Megszólította, s minthogy az alszerpapinasnak mi oka sem volt mellébeszélni, elmondta, hogy reggelenként héttől kilencig ministráns fiú, kilenctől éjfélig pedig a borfiú hivatalát tölti be.

Mialatt a gyermekkel beszélgetett, egy lovat vezettek Bazin házának kapuja elé. A ló teljesen felszerszámozva állt elő. Egy pillanat múlva az utcán termett Bazin.

- Nini! - mondta a fiú. - Sekrestyésünk útnak indul.

- Vajon hova mehet? - kérdezte D’Artagnan.

- Biz én nem tudom.

- Egy fél aranyat adok - mondta D’Artagnan -, ha megtudod.

- Nekem? - kérdezte a fiú, s szemében öröm csillant. - Ha megtudom, hová megy Bazin?! Mi sem könnyebb! Nem bolondít az úr?

- Nem én, tiszti becsületemre, ihol a fél arany.

S megmutatta a megvesztegető pénzdarabot, de még nem adta oda.

- Megyek s megkérdezem tőle.

- A legjobb módja, hogy mit se tudj meg - mondta D’Artagnan.

- Várd meg, míg elmegy, s csak aztán érdeklődj, fürkéssz, kérdezősködj, hékám! A te dolgod, a pénzed itt van. - És újra zsebre tette.

- Értem - mondta a gyerek, a kis párizsi csibészek sajátos mosolyával. - Akkor hát várjunk.

Nem kellett sokáig várni. Bazin öt perc múlva poroszkálva útnak indult, s lovát esernyőcsapásokkal nógatta gyorsabb ügetésre.

Bazin ugyanis, szokása szerint, korbács helyett mindig esernyőt vitt magával.

Alig fordult be a Zsidók utcája sarkán, a fiú mint a vizsla vetette magát a nyomába.

D’Artagnan úgy ült vissza az asztalhoz, mely mellé az imént telepedett, hogy tíz percen belül meg fogja tudni, amit akart.

Valóban, még ennyi idő se kellett, s a gyermek visszajött.

- Nos? - kérdezte D’Artagnan.

- Nos - mondta a fiúcska -, tudjuk a dolgot.

- Hová ment hát?

- A fél arany még mindig az enyém?

- Persze! Beszélj!

- Előbb látni szeretném. Adja ide egy kicsit, hadd lám, nem hamis?

- Fogd.

- Hallja-e, gazduram - szólt oda a korcsmárosnak -, ez az úr váltani szeretne.

A korcsmáros a pultnál állt; elvette az aranyat, s aprót adott vissza.

A gyermek az aprót zsebre tette.

- Megmondod-e végre, hová ment? - kérdezte D’Artagnan, ki mosolyogva nézte a fickó ügyködését.

- Noisyba.

- Honnan tudod?

- Istenkém, ehhez igazán nem kellett nagy ravaszság! A lovat ismerem: a mészárosé; időnként Bazin úrnak bérbe adja. Nos, azt gondoltam, a mészáros nem adja oda a lovát csak úgy, hogy ne kérdezné meg, hová megy vele, ámbár én magam nem hiszem, hogy Bazin úr képes volna agyonhajszolni bármiféle lovat is.

- S ő azt mondta, hogy Bazin úr...

- Noisyba ment. Egyébként azt hiszem, szokása ez, eljárogat oda hetente kétszer-háromszor is.

- Ismered Noisyt?

- Meghiszem azt! Ott él a dajkám.

- Van valami kolostor Noisyban?

- Méghozzá nagy, a jezsuitáké!

- Jó, most már semmi kétség.

- Most aztán megelégedett?

- Az. Mi a neved?

- Friquet.

D’Artagnan elővette noteszét, felírta a fiú nevét s a korcsma címét.

- Mondja csak, tiszt uram - kérdezte a gyerek -, lehet-e ilyen fél aranyat többet is szerezni?

- Talán - mondta D’Artagnan.

S miután így megtudta, amit tudni akart, megfizette a mézes bort, melyet meg se kóstolt, s szaporán indult vissza a Tiquetonne utcába.

9. D’Artagnan Aramist valahova messze képzeli,

de észreveszi Planchet mögött, a ló hátán

D’Artagnan hazatérve, egy embert látott a kemencepadkán; Planchet volt, de az elszökött férj hagyta ruháknak hála, oly átalakult külsővel, hogy alig ismert reá. Madeleine bemutatta őt, valamennyi inas füle hallatára. Planchet szép flamand mondatot intézett a testőrtiszthez, az felelt neki néhány szóval, valami nem létező nyelven, s kész volt az egyezség. Madeleine bátyja D’Artagnan szolgálatába szegődött.

D’Artagnan terve már tökéletesen kész volt: Noisyba nem akart nappal érkezni, mert félő volt, felismerik. Volt tehát még elég ideje, lévén Noisy csak három-négy mérföldnyire a meaux-i út mentén.

Bőséges reggelivel kezdte hát, ami kezdetnek nem valami jó, ha az ember a fejével akar dolgozni, de ha testi próba várja, kiváló gondoskodás; aztán ruhát váltott, attól tartva, hogy testőrsisakja bizalmatlanságot kelthet; majd három kardja közül a legerősebbet s legbiztosabbat választotta ki, melyet csak nagy napokon használt. Két óra tájban felnyergeltetett két lovat, s nyomában Planchet-val, a La Viliette sorompón át, kilovagolt a városból. A Gödölyével szomszédos házban még mindig lázas kutatás folyt Planchet után.

Párizstól másfél mérföldnyire D’Artagnan, látván, hogy türelmetlenségében még mindig túl korán indult, megállt, hogy a lovak kifújhassák magukat; az útszéli fogadó eléggé rossz képű alakokkal volt tele, akik mintha éppen valamiféle éjjeli vállalkozásra készülődtek volna. Az ajtóban megjelent egy köpenybe burkolózott alak; az idegen láttán azonban intett egyet, mire két ivó hozzálépett, s tanácskozásba merült vele.

D’Artagnan azonban gondtalanul lépett a fogadósnéhoz, borát dicsérte, mely pedig irtózatos montreuili vinkó volt, egyet-mást kérdezett tőle Noisyról, s megtudta, hogy a faluban csak két feltűnőbb ház van: az egyik Párizs érsekéé, s most éppen az unokahúga, Longueville hercegné tartózkodik benne; a másik a jezsuita kolostor, derék atyák tulajdona; tévedni hát nem lehetett.

D’Artagnan négy órakor továbbindult; lépésben haladt, nem akart odaérni az éj beállta előtt. Nos, ha az ember lépésben lovagol, téli napon, borús időben, eseménytelen táj közepén, legjobb, ha azt teszi, amint La Fontaine mondja, amit a nyúl a vackán: gondolkozik. Csakhogy, amint látni fogjuk, egy kissé különböztek ábrándjaik.

A korcsmárosné egy szava sajátos irányba terelte D’Artagnan gondolatait; ez a szó a Longueville hercegné neve volt.

S valóban, Longueville-nében meg is volt minden, ami miatt gondolni kellett reá: a királyság egyik legelőkelőbb s az udvar egyik legszebb hölgye volt. Hozzámenvén az öreg Longueville herceghez, akit nem szeretett, előbb abban a hírben állt, hogy Coligny szeretője, ki miatta ölette meg magát Guise herceggel párbajban a Place-Royale-on[30]; ezután a bátyja, Condé herceg iránt való kissé túl gyöngéd barátságáról beszéltek, ami megbotránkoztatta az udvar aggályos lelkeit; végül, ennek is híre járta, barátságát valódi, mély gyűlölség váltotta fel, s Longueville hercegné jelenleg, amint beszélték, politikai viszonyt tart fenn Marcillac herceggel, a vén La Rochefoucauld herceg idősebb fiával, s azon buzgólkodik, hogy Condé hercegnek, vagyis a bátyjának ellenségévé tegye...

D’Artagnannak ezek a dolgok most mind eszébe jutottak. Arra gondolt, hogy mikor a Louvre-ban volt, a szépséges Longueville-nét gyakran látta maga előtt tündöklőn, sugárzón elsuhanni. Aramisra gondolt, aki, anélkül hogy több volna őnála, valaha Chevreuse hercegné kedvese volt, ki a régi udvarnál az volt, ami most az újnál Longueville hercegné. S azon töprengett, mért vannak a világon olyan emberek, akik mindent elérnek, amit kívánnak, rangban, szerelemben, viszont mások, véletlenből vagy balszerencséből, vagy velük született természetes gátoltságból, minden reménységüknek fele útjáig érnek.

Kénytelen volt bevallani magának, hogy hiába minden eszessége, ő az utóbbiak közé tartozik, s talán fog is mindig, mikor Planchet hozzá rúgtatott, s így szólt:

- Fogadjunk, uram, hogy egy dologra gondolunk!

- Nem hinném, Planchet - mondta mosolyogva D’Artagnan -, de te mire gondolsz?

- Azokra a sötét alakokra, akik a kocsmában ittak, mikor betértünk.

- Mindig ez az óvatosság, Planchet!

- Uram, ez nálam ösztön.

- Nos hát lássuk, mit súg az ösztönöd az adott körülmények között.

- Uram, ösztönöm azt súgta, hogy azok a fickók ottan valami rosszat forralnak, s azon tépelődtem, amit ösztönöm súgott az istálló legsötétebb zugában, mikor egy köpenybe burkolózott alak surrant be oda, s két másik alak a nyomában.

- Tyűha! - mondta D’Artagnan, mert Planchet előadása igazolta az ő megfigyeléseit. - És aztán?

- Az egyik ember így szólt: „Bizonyosan Noisyban van vagy lesz ma este, mert felismertem a szolgáját!”

„- Biztos vagy benne?”

„- Biztos, hercegem.”

- Hercegem - jegyezte meg D’Artagnan.

- Igen, „hercegem”. De hadd folytatom:

„- Ha ott van, mit csináljunk vele?” - kérdezte a másik.

„- Mit csináljunk vele?” - kérdezte vissza a herceg.

„- Mit? Nem olyan ember az, aki hagyja magát csak úgy elfogni, használni fogja kardját.”

„- Akkor hát követni kell a példát! De azért csak próbáljátok élve elfogni! Van-e jó erős köteletek, s pecek a szájába?”

„- Ez mind van.”

„- Vigyázzatok, alkalmasint lovagnak lesz öltözve.”

„- Hogyne, hogyne, csak legyen nyugodt, kegyelmes uram.”

„- Egyébként magam is ott leszek, s vezetlek titeket.”

„- Kezeskedik-e, hogy a törvény...”

„- Mindenért kezeskedem” - mondta a herceg.

„- Jól van, megtesszük a tőlünk telhetőt.”

- Ezzel kimentek az istállóból.

- No és - mondta D’Artagnan -, mi közünk nekünk mindehhez? Ilyen vállalkozás naponta előfordul.

- Bizonyos benne, hogy nem ellenünk irányul?

- Ellenünk? Ugyan miért?

- A szentjét! Emlékezzék csak, mit mondott az egyik: „Felismertem a szolgáját”, s ez bízvást rám vonatkozhatik.

- Aztán?

- Aztán a herceg így szólt: „Vigyázzatok, alkalmasint lovagnak lesz öltözve”, ami nézetem szerint félreérthetetlen, hisz maga lovagruhában van, s nem testőrtisztiben! Ehhez mit szól?

- Jaj, kedves Planchet - sóhajtott nagyot D’Artagnan -, azt mondom, hogy sajnos rég elmúlt az a kor, mikor hercegek akartak engem megöletni! Haj, azok voltak a szép idők! Légy hát nyugodt, ezek az alakok egyáltalán nem ránk fenik a foguk.

- Bizonyos ebben, uram?

- Kezeskedem!

- Akkor jó; többet ne beszéljünk róla.

Azzal Planchet újra D’Artagnan háta mögé került, azzal a fenséges bizalommal, mellyel gazdája iránt mindig is viseltetett, s melyen a tőle távol eltöltött tizenöt év sem változtatott.

Körülbelül egy mérföldet haladtak így.

A mérföld vége felé Planchet ismét D’Artagnan mellé rúgtatott.

- Uram - mondta.

- Mi az? - kérdezte D’Artagnan.

- Nézze csak, amott - mondta Planchet - nem úgy rémlik, mintha árnyékok suhannának a sötétben? Figyeljen! Mintha lódobogást is hallanék!

- Lehetetlen - mondta D’Artagnan -, dagasztó sár az út; de azért, ahogy mondod, mintha én is látnék valamit.

Megállt nézelődni, hallgatózni.

- Ha lódobogás nem is, de nyerítés az hallatszik! Figyeld!

Valóban, a sötétben messziről nyerítés hatolt D’Artagnan füléig.

- Ezek a mi embereink, valami éjjeli portyán - mondta -, de mi közünk hozzá, csak folytassuk utunkat.

És továbbindultak.

Egy félóra múltán elérték Noisy első házait; az idő fél kilenc-kilenc körül járhatott.

Falusi szokás szerint mindenki aludt már, s a faluban egyetlen lámpa sem égett.

D’Artagnan és Planchet folytatta útját. Az út jobb és bal felén a sötét eget a háztetők még sötétebbre csipkézték, rovátkolták; olykor-olykor felriadt kutya ugatott a kapu mögött, vagy rémült macska ugrott fel a kövezetről, s menekült hanyatt-homlok valami rőzserakásba, honnét csak úgy parázslott feléjük, mint a karbunkulus, ijedt két szeme. Mintha rajtuk kívül más élőlény nem is lett volna a faluban.

A falu közepe táján, a piactér felett uralkodva, sötét, két utcácska közé szorult kastély darvadozott, homlokzatára hatalmas hársfák nyújtogatták lombtalan karjaik. D’Artagnan figyelmesen vizsgálgatta az épületet.

- Ez lehet az érsek kastélya, a szép Longueville-né laka! De hol a kolostor?

- A kolostor? - kérdezte Planchet. - A falu végén, jól ismerem.

- No, Planchet - mondta D’Artagnan -, akkor nyargalj el odáig, én azalatt megszorítom a lovam hevederét; nézd meg, van-e világos ablak a jezsuitáknál!

Planchet engedelmeskedett, s elnyelte a sötét. D’Artagnan pedig, amint mondta, leszállt, s megigazította a nyeregkötést.

Planchet öt perc múlva visszajött.

- Uram, csak egy ablak világít, a mező felőli oldalon.

- Hm - mondta D’Artagnan -, ha frondőr volnék, itt kopognék be, s biztosra venném, hogy jó szállást találok; ha szerzetes volnék, ott zörgetnék be, s biztosra vehetnem, hogy jó vacsorát kapok; így viszont nagyon valószínű, hogy a puszta földön alszunk a kastély s kolostor között, étlen-szomjan haldokolva!

- Bizony - hagyta helyben Planchet -, miként Buridan híres szamara. Addig is akarja-e, hogy kopogtassak?

- Pszt! - mondta D’Artagnan. - Az egyetlen világos ablak hirtelen elsötétült!

- Hallja ezt, uram? - kérdezte Planchet.

- Csakugyan, miféle lárma?

Olyan zaj támadt, mintha fergeteg közelednék; ugyanakkor két lovascsapat, tizenöt-tizenöt ember, rontott ki az épület előtt húzódó két utcácskából, s D’Artagnan és Planchet elől minden kijárást elzárva, körülvették őket.

- Tyű - mondta D’Artagnan, s kardot rántva húzódott a lova mögé, miközben Planchet ugyanígy járt el -, lehet, hogy igazad volt, s valóban bennünket keresnek?

- Ihol ni, elcsíptük! - kiáltottak a lovasok, s kivont karddal rontottak D’Artagnanra.

- El ne szalasszátok! - hallatszott parancsolón.

- Ne féljen, kegyelmes uram!

D’Artagnan elérkezettnek látta az időt, hogy belevegyüljön a társalgásba.

- Hohó, uraim - kezdte gascogne-i tájszólásban -, mit akarnak? Mit óhajtanak?

- Mindjárt megtudod! - kiáltották kórusban a lovasok.

- Megálljatok! Megálljatok! - kiáltotta az, akit kegyelmes úrnak szólítottak. - Megálljatok, ez nem az ő hangja!

- No még ilyet, uraim - méltatlankodott D’Artagnan -, hát mindenki megveszett Noisyban? De csak vigyázzanak, mert istenuccse, az elsőt, aki kardvégemig jön, márpedig a kardom hosszú, kibelezem!

A vezér közelebb jött.

- Mit keres itt? - kérdezte emelt s láthatólag parancsoláshoz szokott hangon.

- És maga mit? - pattogott D’Artagnan.

- Legyen illedelmes, vagy derekasan elkefélik itt! Amiért nem óhajtja magát megnevezni az ember, azért a rangjának a tiszteletet megköveteli!

- Azért nem akarja magát megnevezni, mert valami orvtámadást irányít - mondta D’Artagnan -, de nekem, aki békésen utazom a szolgámmal, mi okom sincs rá, hogy nevem elhallgassam.

- Most már elég! Hogy hívják?

- Megmondom, hogy tudja, hol találhat meg, kegyelmes uram, herceg uram, vagy ahogy óhajtja szólíttatni magát - mondta a gascogne-i, nem akarván azt a látszatot kelteni, mintha hatna rá a fenyegetés. - Ismeri-e D’Artagnant?

- A testőrhadnagyot? - kérdezte a hang.

- Azt.

- Ismerem.

- Nos - folytatta a gascogne-i -, talán hallotta, hogy kemény öklű s jó kardú ember?

- Maga D’Artagnan?

- Az vagyok.

- Akkor hát az ő védelmére jött?

- Ő?... Ki ő?

- Akit keresünk.

- Úgy látszik - folytatta D’Artagnan -, Noisy helyett óvatlanul a Titkok birodalmába értünk.

- Inkább feleljen! - mondta a hetyke hang. - Itt várja őt az ablak alatt? Azért jött Noisyba, hogy védelmezze?

- Senkit se várok - mondta D’Artagnan, s kezdte türelmét veszteni -, senkit se védelmezek, csak magamat, de azt, ha kell, határozottan védelmezem, erre figyelmeztetem!

- Jó - mondta a hang -, akkor pedig azonnal tűnjék el innen!

- Tűnjek el? - pattogott D’Artagnan, mert ez a felszólítás keresztezte terveit. - Nem könnyű dolog, tekintve hogy összeesem a fáradtságtól, s a lovam szintúgy; azonban ha hajlandó, vacsorámról s szállásomról gondoskodni valahol a közelben...

- Gazfickó!

- Hallja az úr - mondta D’Artagnan -, válogassa meg, kérem, a kifejezéseit, mert ha ilyesmit talál még mondani, lehet márki, herceg, fejedelem vagy király: a torkára fojtom, megértette?!

- Ejnye, ejnye - mondta a vezér -, semmi kétség, gascogne-i ez, vagyis nem az, akit keresünk. Ma este hoppon maradtunk, vonuljunk vissza. De én még találkozom magával, D’Artagnan mester! - toldta meg a főnök még emeltebb hangon.

- Igen, de soha ilyen előnyös helyzetben - mondta a gascogne-i gúnyosan -, mert akkor talán egyedül lesz, s fényes nappal!

- Jól van, jól van! - mondta a herceg. - Indulás, uraim!

S a csoport zúgolódva, szitkozódva tűnt el a sötétségben, Párizs irányában.

D’Artagnan és Planchet még egy-két percig védelmi állásban maradt; de hogy a lódobogás távolodott, kardjukat visszadugták a hüvelyébe.

- Na látod, tökfej - mondta higgadtan D’Artagnan Planchet-nak -, hogy nem ránk fenekedtek!

- Akkor hát kire? - kérdezte Planchet.

- Esküszöm, fogalmam sincs róla! És nem is érdekel. Csak az érdekel, hogy bemehetünk-e a jezsuiták kolostorába. Lóra hát! Menjünk s kopogtassunk be. Lesz, ahogy lesz, az ördögbe is, talán meg nem esznek bennünket.

És nyeregbe vetette magát.

Planchet követte a példát, amikor váratlanul súlyos teher zökkent mögéje, a lova hátára, hogy az beleroggyant.

- Jaj, uram! - kiáltott fel Planchet. - Egy ember ül a hátam mögött!

D’Artagnan hátrafordult, s valóban két emberi alakot is látott Planchet lován.

- Az ördög üldöz bennünket! - kiáltotta, kardot rántott, s már-már a jövevényre rontott.

- Nem, kedves D’Artagnan, nem az ördög - mondta az. - Én vagyok, Aramis! Vágtában, Planchet, a falu végére, s ott balra tarts?

És Planchet nekivágott galoppban, Aramisszal a háta mögött, s maga előtt D’Artagnannal, aki kezdte hinni, hogy valami fantasztikus, összefüggéstelen álmot él át.

10. D’Herblay abbé

Planchet a falu végén balra fordult, ahogy Aramis előírta volt; majd megállt a világos ablak alatt. Aramis leugrott a lóról, s hármat tapsolt. Az ablak rögtön kinyílt, s egy kötélhágcsó, ereszkedett alá.

- Kedves barátom - mondta Aramis -, ha feljönne hozzám, örömmel fogadnám!

- Ejha! - kiáltott fel D’Artagnan. - Hát így lehet magához bejutni?!

- Este kilenc után, az istenfáját, bizony így! - mondta Aramis. - A kolostor fegyelme vajmi szigorú!

- Bocsásson meg, kedves barátom - replikázott D’Artagnan -, de mintha azt mondta volna: az istenfáját!

- Gondolja? - nevetett Aramis. - Ez bizony lehetséges; nem is képzeli, kedvesem, milyen rossz szokások ragadnak az emberre ez átkozott klastromban, s milyen cudarul viselkednek ezek az egyházi férfiak, akikkel kénytelen vagyok egy fedél alatt élni! Nos, feljön-e hát?

- Menjen előre, követem.

- Ahogyan a boldogult bíboros a boldogult királynak mondta: „Hogy megmutassam az utat felségednek.”

Azzal Aramis fürgén kapaszkodni kezdett a hágcsón, s egy pillanat alatt elérte az ablakot.

D’Artagnan a nyomában kapaszkodott, de lagymatagabban; látszott, hogy a közlekedés e módja nem oly megszokott neki, mint a barátjának.

- Bocsánat - szólt le hozzá Aramis, észrevéve ügyetlenségét. - Ha tudtam volna, hogy látogatásával szerencséltet, idehozatom a kertészlétrát; de hát nekem ez is megfelel.

- Uram - szólalt meg Planchet, látván, hogy D’Artagnan már-már sikeresen a magasba ér -, ez jó lehet Aramis úrnak, s beválik, lám, magának is, sőt, szükség esetén nekem is, de már a két ló sehogy se mászhatik fel a létrán!

- Vigye őket ama szín alá, barátom - mondta Aramis, s egy fészerre mutatott a mezőn -, ott majd talál nekik szénát és zabot.

- Hát nekem mit?

- Majd visszajön ez alá az ablak alá, hármat tapsol, s lebocsátunk némi harapnivalót. Nyugodjék meg, teringettét, itt nem lehet éhen halni!

Azzal a hágcsót felhúzta, s az ablakot becsukta.

D’Artagnan szemügyre vette a szobát.

Soha harciasabb s ugyanakkor előkelőbb lakást nem látott: minden sarokban haditrófeák, szemnek-kéznek mindenféle kardokat kínálók, a falon négy nagy festmény, Lorraine, Richelieu, Lavalette bíborosok és a bordeaux-i érsek, mindegyikük harci ruhában. Ezenkívül viszont mi sem árulta el, hogy abbé lakik benne; kárpitja damaszt, szőnyegei Alençonból valók, az ágy meg csipkés ágyneműivel és takaróival sokkal inkább olyan, mint egy szépasszonyé, semmint olyan férfiúé, ki fogadalmat tett, hogy önmegtartóztatással, önsanyargatással érdemli ki az üdvösséget.

- Bámulja az odúmat? - mondta Aramis. - Bocsásson meg, kedvesem. Mit tehetnék? Úgy lakom, mint egy karthauzi. De mit keres a szemével?

- Azt, aki a hágcsót leeresztette; senkit se látok, márpedig a hágcsó magától le nem ereszkedett.

- Nem, Bazin volt az.

- Vagy úgy! - mondta D’Artagnan.

- De - folytatta Aramis - az én Bazinom jól nevelt legény, s látván, hogy nem egyedül jövök fel, tapintatosan elvonult. Üljön le, kedvesem, s beszélgessünk.

Ezt mondván, öblös karszéket tolt D’Artagnan felé, s az kényelmesen elterpeszkedett benne.

- Először is, ugyebár, velem vacsorázik? - kérdezte Aramis.

- Hogyne, ha szívesen lát - mondta D’Artagnan -, sőt, nagy örömömre szolgálna, mi tagadás; az utazástól farkasétvágyam támadt!

- Ó, szegény barátom! - mondta Aramis. - Sovány kosztot talál, hisz váratlan vendég.

- Tán csak nem az a bizonyos éhkopp-palacsinta fenyeget, ürömmártással? Vagy nem így nevezte a spenótfőzeléket annak idején?

- No, azért van rá némi remény - mondta Aramis -, hogy Isten és Bazin segedelmével valami jobbat is találunk a derék jezsuita atyák éléskamrájában! Bazin barátom, jöjjön csak! - kiáltott ki.

Az ajtó kinyílt, s Bazin betoppant; de amint észrevette D’Artagnant, akkorát üvöltött, hogy segélykiáltásnak is bevált volna.

- Kedves Bazin - mondta D’Artagnan -, örömmel tapasztalom, milyen lelki nyugalommal hazudik még a templomban is!

- Uram - jelentette ki Bazin -, a derék jezsuita atyáktól azt tanultam, szabad hazudni, ha az ember jó szándékkal hazudik.

- Jól van, jól van, Bazin - avatkozott közbe Aramis. - D’Artagnan úr mindjárt éhen hal, de én magam is, adjon hát valami vacsorát, amilyen jót csak adhat, s jó bort hozzon fel, legkivált!

Bazin engedelmessége jeléül meghajolt, sóhajtott egy hatalmasat s kiment.

- Most, hogy végre magunkban vagyunk, kedves Aramisom mondta D’Artagnan, s szemét a szobáról lakójára fordította, s a berendezésen kezdett vizsgálódását annak ruháján fejezte be -, mondja meg, honnét az ördögből jött, mikor a Planchet háta mögé pottyant?

- Ej, hát amint láthatta, egyenest az égből!

- Az égből! - csóválta a fejét D’Artagnan. - Nem úgy fest, mint aki onnét jön, hanem mint aki oda igyekszik!

- Barátom - mondta Aramis oly elbizakodott arckifejezéssel, milyent D’Artagnan sosem észlelt rajta testőrkorában -, ha nem is az égből, de legalábbis a Paradicsomból: s e kettő nagyon hasonlatos.

- Akkor hát a tudósok végre megvilágosodtak - állapította meg D’Artagnan. - Mindmáig nem tudtak megegyezni a Paradicsom pontos helyében; némelyek az Ararát hegyére tették, mások a Tigris s az Eufrátesz közé; úgy látszik, túl messze keresték, mikor pedig itt van, egészen közel. A Paradicsom tehát itt keresendő Noisyle-Secben, a párizsi érsek őeminenciája kastélya területén. S belőle nem az ajtón, hanem az ablakon a kijárás; nem holmi előcsarnok márványlépcsőjén ereszkednek le, hanem egy hársfa ágbogain, s a lángpallosú angyal, aki őrzi, úgy látom, égi Gábriel nevét a földi Marcillac herceg nevére változtatta.

Aramis kacagásra fakadt.

- Még mindig a régi, vidám cimbora, kedvesem - mondta -, s nem hagyta cserben szellemes gascogne-i humora. Bizony, van valami abban, amit mond; csak nehogy azt találja hinni, hogy Longueville-nébe vagyok szerelmes!

- Isten ments! - mondta D’Artagnan. - Miután oly sokáig volt szerelmes Chevreuse hercegnébe, szívét nem volna képes az ő leghalálosabb ellenségének ajándékozni.

- Ez így is van - mondta Aramis közönyös arccal -, bizony, a szegény hercegnőt nagyon szerettem valaha, s annyi igazsággal tartozunk neki, hogy nagy hasznunkra volt; de, Istenem, el kellett hagynia Franciaországot! Durva ellenfél volt ez az átkozott bíboros! - folytatta Aramis, s a néhai miniszter arcképére futó pillantást vetett. - Parancsot adott, hogy fogják el, s vigyék a loches-i várkastélyba; becsületemre, leüttette volna a fejét, mint Chalais-nak, Montmorencynak és Cinq-Marsnak; férfinak öltözve menekült, komornájával, a szegény Kettyvel; amint hallottam, furcsa kalandja is esett valamilyen faluban, már nem tudom, milyen nevű pappal, akitől szállást kért, s aki, csak egy szobája lévén, felajánlotta, ossza meg vele. Mert a drága Marie a férfiruhát hihetetlen ügyesen viselte. Csak egy nőt ismerek még, aki ilyen ügyesen viseli, de írtak is róla gúnydalocskát:

Laboissiére, mondsza...

- Tudja ezt a dalt?

- Nem én, dalolja el, barátom!

És Aramis rágyújtott, amúgy legényesen:

Laboissiére, mondsza hát,

 nem festek én jól férfimezbe?

   - Úgy lovagol, az angyalát,

mint senki más a regimentbe.

   És úgy feszít

az alabárdosok sorában,

s a gárdatisztek táborában,

   mint egy kadét.

- Bravó! - kiáltott D’Artagnan. - Még mindig pompásan énekel, kedves Aramisom, s megállapítom, hogy a misézés nem tette tönkre a hangját.

- Tudja, kedves barátom - mondta Aramis -, testőrkoromban a lehető legritkábban álltam őrségben; most, hogy abbé vagyok, a lehető legkevesebbszer mondok misét. De térjünk csak vissza a szegény hercegnére.

- Melyikre? Chevreuse-nére vagy Longueville-nére?

- Mondtam már, kedves barátom, hogy az égvilágon semmi sem volt köztem s Longueville-né között, némi kacérkodás talán, semmi több. Tehát a szegény Chevreuse hercegnéről beszélek. Látta-e őt, mikor Brüsszelből visszatért, a király halála után?

- Hogyne, természetes, s még nagyon szép volt akkoriban.

- Az - mondta Aramis. - Én is találkoztam vele akkortájt; kiváló tanácsokat adtam neki, de nem fogadta meg; egyre hajtogattam, hogy Mazarin a királyné szeretője; nem akarta elhinni nekem, mondván, ismeri Ausztriai Annát: és sokkal kevélyebb, semhogy egy sehonnaiba szeressen bele. Közben azután szépen belekeveredett Beaufort herceg hálójába, Beaufort-t a sehonnai börtönbe vetette, Chevreuse-nét pedig száműzte.

- Tudja-e - kérdezte D’Artagnan -, hogy engedélyt kapott a visszatérésre?

- Tudom, sőt azt is, hogy visszatért... Még újra elkövet valami ostobaságot.

- Ugyan! Ez alkalommal csak megfogadja tanácsait!

- Haj, ez alkalommal nem találkoztunk - mondta Aramis -: nagyon megváltozott.

- Nem úgy, mint maga, kedves Aramis, mert maga mindig ugyanaz; ugyanaz a szép fekete haja, elegáns alakja, nőies keze, mely lám, bámulatos prelátus-kézzé finomult!

- Hát igen, ez igaz - mondta Aramis -, sokat ápolom magam. Tudja, barátom, öregszem, maholnap harminchét éves vagyok.

- Hallgasson ide - mondta D’Artagnan somolyogva -, ha már találkoztunk, állapodjunk meg valamiben: hogy a jövőben milyen idősek leszünk?

- Hogy érti ezt? - nézett nagyot Aramis.

- Úgy - mondta D’Artagnan -, hogy hajdanán én voltam magánál két-három évvel ifjabb; de ha nem tévedek, a negyvenet is már alaposan megütöttem.

- Ugyan! - csodálkozott Aramis. - Akkor hát én tévedek, mert hisz maga, barátom, mindig kiváló matematikus volt. Tehát a maga számítása szerint negyvenhárom éves lehetek! A rossznyavalyába, kedvesem! Csak el ne mondja a Rambouillet-palotában, ez fájna nekem.

- Legyen nyugodt - mondta D’Artagnan -, nem is járok oda.

- De lám csak - kiáltott fel Aramis -, mit csinálhat az a barom Bazin? Bazin! Igyekezzék hát, tökfej uram! Éhen-szomjan itt megveszünk!

Bazin, ki éppen most állított be, magasba emelte egy-egy palackkal felfegyverzett két kezét.

- Készen vagyunk-e valahára, hé? - kérdezte Aramis.

- Hogyne, uram, rögtön - mondta Bazin -, de hát kellett hozzá egy kis idő, hogy felhozzam a...

- Mert mindig a vállán érzi sekrestyéslebernyegét - vágott szavába Aramis -, s minden idejét breviárium-olvasással tölti. De figyelmeztetem, ha a kápolnák holmijainak tisztogatása miatt elhanyagolnád kardom fényesítését, valamennyi szentképedből máglyát rakok, s elevenen megégetlek rajta!

Bazin felháborodva vetett keresztet a kezében tartott flaskóval. D’Artagnan pedig, jobban csodálkozva, mint valaha, D’Herblay abbé hanghordozásán s viselkedésén, mely a testőr Aramis hangjának, viselkedésének épp ellentéte volt, tágra nyílt szemmel állt barátja előtt.

Bazin damasztabrosszal sürgősen asztalt terített, s erre az abroszra annyi ropogós, illatos holmit rakott, hogy D’Artagnannak tátva maradt a szája.

- Mi az, talán várt valakit? - kérdezte.

- Hát!... Mindig jöhet valaki; azonkívül tudtam, hogy keresett.

- Kitől?

- Bazin mestertől, aki magát az ördögnek nézte, barátom, s ide nyargalt, hogy figyelmeztessen a lelkemet fenyegető veszélyre, ha újra olyan rossz társaságba keveredném, amilyen egy testőrhadnagy.

- Jaj uram!... - nyögött fel Bazin, s könyörögve az égre emelte összefont kezét.

- Csak semmi szemforgatás! Tudja, hogy ezt nem szeretem. Jobbat cselekszik, ha ablakot nyitván leenged egy sült csirkét, egy cipót s egy flaska bort Planchet barátjának, ki belepusztul a folytonos tapsolásba.

Csakugyan: Planchet, miután a lovaknak szénát és zabot adott, visszajött az ablak alá, idestova egy órája, s a megbeszélt jelt kétszer-háromszor is megismételte ottan.

Bazin engedelmeskedett, a mondott három tárgyat egy madzag végére kötözte, s leengedte Planchet-nak, akinek több se kellett, tüstént indult velük a fészer alá.

- Most pedig vacsorázzunk - mondta Aramis.

A két cimbora asztalhoz ült, s Aramis a csirkék, foglyok, sonka felvagdalásához valóságos ínyesmesteri ügyességgel látott hozzá.

- A kutyafáját, de jól táplálkozik! - mondta D’Artagnan.

- Nem panaszkodhatom. A böjtös napok alól felmentésem van Rómától, a koadjutor úr járta ki, egészségem miatt; azonkívül szakácsnak Lafollone ex-szakácsát fogadtam meg, emlékszik, a bíboros régi barátjáét, aki nagy ínyenc volt, s minden asztali áldása így hangzott: „Én Istenem! add, hogy jól megemészthessem, amit oly jóízűen megettem!”

- Ami nem akadályozta, hogy gyomorrontásban haljon meg! - mondta nevetve D’Artagnan.

- Hát bizony - jegyezte meg fásult arccal Aramis -, sorsát senki sem kerülheti el.

- De kérdeznék valamit, s előre bocsánatot kérek érte - mondta D’Artagnan.

- Csak nyugodtan; jól tudja, hogy köztünk nem lehet titok.

- Jól látom, hogy gazdag ember lett?

- Dehogy lettem, Istenem! Évi tizenkétezer frankot keresek, nem számítva egy kisebb, ezertalléros javadalmat, melyet a Hercegúr juttatott nekem.

- S ezt a terítéket mivel keresi meg? - kérdezte D’Artagnan. - A költeményeivel?

- Nem, a versírásról lemondtam, kivéve egy-egy bordalt nagy néha, vagy gáláns szonettet, ártatlan epigrammát; szentbeszédeket írok, kedvesem.

- Szentbeszédeket?

- Az ám, mégpedig csodálatosakat, ha hiszi, ha nem! Legalábbis úgy látom.

- S maga is mondja el őket?

- Nem, eladom.

- Kinek?

- Azoknak a rendtársaknak, kik nagy hitszónokok szeretnének lenni.

- Valóban? S magát nem kísértette meg ez a dicsőség?

- De meg, kedvesem, csakhogy a természet elnyomta. Mikor a szószéken vagyok, s véletlenül rám tekint egy szépasszony, én is reá; ha mosolyog, mosolygok én is. S aztán bolondokat beszélek: ahelyett, hogy a gyehenna gyötrelmeit ecsetelném, a Paradicsom pompáiról papolok. Például a Marais-beli Saint-Louis templomban is mi történt velem: egy ficsúr az arcomba röhögött, mire én a beszédet félbeszakítottam, s közöltem vele, hogy hülye. A hívek kitódultak, köveket kapdostak fel; közben azonban oly szerencsésen változtattam a jelenlevők hangulatán, hogy végül őt kövezték meg. Igaz, hogy másnap meglátogatott, azt hívén, hogy olyan abbéval van dolga, mint a többi.

- S e látogatás eredménye mi lett? - kérdezte D’Artagnan, s kacagtában az oldalát fogta.

- Az lett, hogy másnapra találkozást beszéltünk meg a Royale téren. De, istenuccse, erről maga is tud valamit!

- Az a pimasz lett volna, akivel szemben párbajsegédje voltam? - kérdezte D’Artagnan.

- Pontosan. Látta, hogyan intéztem el.

- Belehalt?

- Nem tudom. Mindenesetre feloldozást adtam neki, in articulo mortis[31] Épp elég a testet megölni, a lélek hadd éljen!

Bazin kétségbeesett mozdulattal jelezte, hogy ha helyesli is ezt a morált, a hangot, melyen kifejezték, nagyon helyteleníti.

- Bazin, barátom, nem veszi észre, hogy a tükörben látom magát! Nem megtiltottam egyszer s mindenkorra minden helyeslést vagy tiltakozást? Tehát legyen szíves, szolgálja fel a spanyol bort, s térjen szépen nyugovóra. Különben is, D’Artagnan barátom valami titkosat akar nekem mondani. Nemde, D’Artagnan?

D’Artagnan rábólintott, s Bazin, miután a spanyol bort az asztalra tette, visszavonult.

A két jó barát, magára maradva, egy pillanatig szótlanul ült ott egymással szemben. Aramis mintha édesdeden ejtőzött volna. D’Artagnan a mondókájára készült. Felváltva, mikor a másik nem nézett oda, hol egyik, hol másik kockáztatott meg egy-egy pillantást.

Elsőnek Aramis törte meg a csendet.

11. A két paprikajancsi

- Mire gondol, D’Artagnan - kérdezte -, milyen gondolatra mosolyog?

- Azon tűnődöm, kedvesem, hogy mikor testőr volt, minduntalan abbésdit játszott, s most, hogy abbé, úgy látom, erősen testőrködik![32]

- Ez igaz - mondta nevetve Aramis. - Az ember furcsa állat, ugye tudja, kedves D’Artagnan, csupa ellentét alkotja. Amióta abbé vagyok, már csak csatákról álmodom.

- Ez meglátszik a berendezésén: tele van változatos ízlésű, igen súlyos pallosokkal. Még mindig olyan jól vív?

- Én? Úgy vívok, ahogy maga vívott annak idején, talán még jobban. Egész nap egyebet se csinálok.

- És kivel?

- Egy kiváló vívómesterrel, aki itt él.

- Hogyhogy itt?

- Itt bizony, a kolostorban, kedvesem. Van minden a jezsuita kolostorban.

- Maga tehát megölte volna Marcillac urat, ha egyedül jön, s nem húsz lovas élén?

- Feltétlenül - mondta Aramis -, sőt húsz lovasa élén is, ha a felismerés kockázata nélkül ránthattam volna kardot.

„Isten bocsá! - mormolta magában D’Artagnan -, azt hiszem, gascogne-ibb lett még nálam is!”

Aztán hangosan:

- Nos, kedves Aramis, azt kérdezi, miért jöttem?

- Nem kérdezem én - mondta Aramis finom arckifejezéssel -, de várom, hogy megmondja.

- Nos hát, hogy Marcillac megölésének egyetlen módját felajánljam, akármilyen herceg is, amikor magának jólesik!

- Lám csak, lám! - mondta Aramis. - Egészen jó gondolat!

- Ajánlom hát, hogy éljen is vele. Mert nézzük csak: ezertalléros javadalmával meg a tizenkétezer frankkal, amit szentbeszéd-árulással szerez: gazdag-e? Feleljen őszintén.

- Én? Koldus vagyok, mint Jób, s ha minden zsebemet-ládámat is kikutatnám, nem hinném, hogy száz aranyat találnék!

„Száz aranyat, a kutyafáját, s még azt mondja, koldus, mint Jób - morfondírozott magában D’Artagnan. - Ha nekem mindig volna ennyi, Krőzusnak érezném magam!”

Aztán hangosabban:

- Nagyralátó?

- Mint Enkeladész[33].

- Akkor hát, barátom, olyasmit hozok, amitől gazdag, hatalmas lehet, s kedvére tehet mindent, amit akar.

Aramis homlokán valami felhő árnyéka suhant át, gyorsan, mint az augusztusi búzatábla fölött suhanók; de bármily futó volt is, D’Artagnan észrevette.

- Hadd halljam - mondta Aramis.

- De előbb még egy kérdést. Foglalkozik politikával?

Aramis szemében éppoly gyors villám cikázott, amilyen gyors az a felhőárnyék volt a homlokán, de mégsem annyira gyors, hogy D’Artagnan észre ne vegye.

- Nem - felelte.

- Akkor minden ajánlat kapóra jön magának, mivelhogy jelenleg nincs más gazdája Istenen kívül - mondta nevetve a gascogne-i.

- Lehetséges.

- Gondolt-e olykor, kedves Aramis, ifjúságunk nevetgélve, iddogálva, verekedve eltöltött szép napjaira?

- Hogyne, természetesen, s nem is egyszer sírom őket vissza. Haj, boldog idő volt, delectabile tempus!

- Nos, kedves barátom, ez a boldog idő újjáéledhet, e szép napok visszatérhetnek! Megbízást kaptam, hogy keressem meg társaimat, s magán akartam kezdeni, ki társaságunknak lelke volt.

Aramis meghajolt, inkább udvariasan, mint meghatottan.

- Újra beleártsam magam a politikába? - mondta elhaló hangon, s karszékében hátravetette magát. - Jaj, kedves D’Artagnan, nem látja, milyen szabályosan s kényelmesen élek! A hatalmasok hálátlanságából kaptunk már kóstolót, tudhatja!

- Ez igaz - mondta D’Artagnan -, de talán a hatalmasok megbánják hálátlanságukat.

- Ebben az esetben - mondta Aramis - más volna a helyzet. Hiszen minden bűnre lehet bűnbocsánat. Egyébként egy ponton igaza van, éspedig: ha egyszer kedvünk támadna újra beleártani magunkat az állam ügyeibe, ennek az ideje, azt hiszem, elérkezett.

- Honnét tudja maga, aki politikával nem foglalkozik?

- Hát Istenem, ha én magam nem is, de olyan világban élek, ahol foglalkoznak vele. Mikor még verselgettem, s persze szerelmeskedtem is, kapcsolatba kerültem Sarasin úrral, aki a Conti embere; Voiture-rel, aki a koadjutoré és Boisrobert-ral[34], ki, mióta Richelieu bíboros nincs többé, senkié sem, vagy mindenkié, ahogy tetszik; vagyis a politikától nem maradtam teljesen érintetlen.

- Sejtettem - mondta D’Artagnan.

- Egyébként, kedves barátom, amit most mondani fogok, tartsa csak amolyan remetebeszédnek, visszhang módján fecsegő ember szavának, ki egyszerűen szajkózza, amit hallott - folytatta Aramis. - Azt hallottam, hogy Mazarint mostanában nagyon nyugtalanítják a fejlemények. Mintha nem engedelmeskednének neki oly hajbókolva, miként madárijesztőnknek, a boldogult bíborosnak hajdanán, kinek arcképét látja itt; mert akármit mondjanak is, meg kell adni, nagy ember volt!

- Ebben nem mondok ellent, kedves Aramis, hisz ő csinált belőlem hadnagyot.

- Kezdetben szívvel-lélekkel a bíboros oldalán álltam; gondoltam, egy minisztert sosem szeretnek, de ha valóban oly zseniális, mint hírlik, előbb-utóbb diadalmaskodik ellenfelein, és rettegni fogják, ami, nézetem szerint, talán többet ér, mint ha szeretnék.

D’Artagnan bólintással jelezte, hogy e kétes értékű maximával teljesen egyetért.

- Igen - folytatta Aramis -, kezdetben ez volt a véleményem, lévén azonban teljesen járatlan ilyesmiben, a hivatásommal járó alázatosság megköveteli, hogy ne a magam véleményére hagyatkozzam, hát kérdezősködtem. Nos, kedves barátom...

- Nos? - kérdezte D’Artagnan.

- Nos - folytatta Aramis -, meg kell aláznom önfejűségemet, s be kell vallanom, hogy tévedtem.

- Igazán?

- Bizony! Kérdezősködtem, amint már mondottam, s hát mit feleltek többen is, más-más ízlésű és törekvésű emberek: Mazarin egyáltalán nem zseni, mint hittem.

- No még ilyet! - mondta D’Artagnan.

- Nem bizony. Egy senki, aki azelőtt Bentivoglio bíboros szolgája volt, s ármány nőttette naggyá; jöttment, senkiházi, ki Franciaországban csak átal-utakon járhat. Sok aranyat harácsol össze, eltékozolja a király jövedelmét, s minden járadékot magának fizettet, amiket a boldogult bíboros mindenkinek fizetett, de egy percig sem fog a legerősebb, a legnagyobb, a legtiszteltebb jussán kormányozni. Azonkívül úgy rémlik, sem viselkedése, sem lelke szerint nem nemesember ez a miniszter, inkább amolyan paprikajancsi: Pulcinella vagy Pantaleone. Maga ismeri? Mert én nem ismerem.

- Tyű - mondta D’Artagnan -, van némi igazság abban, amit mondott.

- Akkor hát, kedves barátom, csak büszke lehetek rá, hogy hála bizonyos éleslátásnak, mellyel megáldattam, véleményem a magáéval, ki az udvarban él, megegyezik.

- Igen, de csak őróla beszélt, s nem a pártjáról és támaszairól.

- Ez igaz. A királyné mellette van.

- S ez nem kis dolog, azt hiszem.

- De a király nincs mellette!

- Gyermek!

- Gyermek, de négy év múlva nagykorú.

- Ez a jelen.

- Igen, de nem a jövő, és még a jelenben sincs mellette sem a parlament, sem a nép, vagyis a pénz; és nincs mellette a nemesség sem, a főurak sem, vagyis a kard.

D’Artagnan csak vakargatta füle tövét, kénytelen volt beismerni, hogy a vélekedés nemcsak alapos, de igaz is.

- Látja, szegény barátom, még mindig a régi éleslátással rendelkezem. Lehetséges, hogy tévedés volt ily nyíltan beszélnem, mert maga mintha Mazarin felé hajlana.

- Én? - tiltakozott D’Artagnan. - Én? Mi sem áll tőlem távolabb!

- Valamilyen megbízatásról beszélt.

- Megbízatásról beszéltem volna? Akkor tévedtem. Nem, csak arra gondoltam, amit maga is mondott: a helyzet, íme, zavarodik. Nos hát, dobjunk tollat a szélbe, menjünk arra, amerre a szél viszi, s kezdjük elölről a kalandos életet! Fogjunk össze újra, nem a szívünkkel, hisz szívünkben sosem is szakadtunk el, hanem szerencsénkkel és bátorságunkkal. Az alkalom kedvező, hogy gyémántnál értékesebb dolgot is szerezzünk!

- Igaza van, D’Artagnan, mindig igaza! - folytatta Aramis. Bizonyíték rá, hogy én is ilyesmire gondoltam; csakhogy nekem, ki nélkülözöm a maga nyugtalan és termékeny képzelőerejét, sugalmazták; manapság mindenkinek támaszokra van szüksége; ajánlatokat kaptam, hajdani hőstetteink még nem merültek feledésbe, s miért kertelnék magának: a koadjutor üzent nekem.

- Gondy úr, a bíboros ellensége! - kiáltott fel D’Artagnan.

- Nem: a király barátja - mondta Aramis -, a király barátja, értse meg! Arról van hát szó, hogy a királyt kellene szolgálni, ami nemesi kötelesség!

- De a király Mazarinnal tart, barátom!

- Valójában nem jószántából: színből, de nem szívből, s éppen ez a csapda, melyet a király ellenségei a szegény gyermeknek állítanak!

- Az ám! De hisz ez egyszerűen polgárháború, amit itt ajánl, cimbora!

- Háború, a királyért.

- De a király annak a hadseregnek áll majd az élén, mely Mazarinért küzd.

- De szívvel ama másik mellett áll, melynek Beaufort lesz a parancsnoka.

- Beaufort? Az Vincennes-ben van.

- Beaufort-t mondtam? - kérdezte Aramis; majd így folytatta: - Beaufort, vagy valaki más, Beaufort, vagy a Hercegúr.

- De hisz a Hercegúr a hadsereghez áll majd, ő mindenestül a bíborosé.

- No, no! - mondta Aramis. - Most éppen valami civakodás van köztük. Egyébként, ha nem a Hercegúr, akkor Gondy...

- De Gondyból bíboros lesz, most kérik neki a lila kalpagot.

- Talán nincsenek harcos bíborosok? - kérdezte Aramis. - Ihol csak itt körülöttünk is, négy hadvezér-bíboros, akik Guébriant-nal és Gassionnal is felértek.

- Mégis: egy púpos generális![35]

- Páncélja alatt nem látszik majd a púpja. Egyébként jusson eszébe, hogy Nagy Sándor sánta volt, s Hannibál félszemű.

- Lát-e nagyobb előnyöket ezen az oldalon? - kérdezte D’Artagnan.

- Látom a hatalmas hercegek támogatását.

- Akiket a kormány majd proskribál.

- S a parlament meg a forradalom ezt semmissé teszi.

- Minden úgy alakulhatna, ahogyan mondja, ha sikerülne a királyt az anyjától elválasztani.

- Talán sikerülni fog.

- Soha! - kiáltott fel D’Artagnan, most már visszatérve meggyőződéséhez. - Magára hivatkozom, Aramis, ki éppoly jól ismerte Ausztriai Annát, mint jómagam. Azt hiszi, egy pillanatra is el tudná felejteni, hogy a fia az ő biztonsága, palladiuma, tekintélyének, vagyonának s életének záloga? Az kellene, hogy vele együtt a hercegek oldalára álljon, faképnél hagyván Mazarint; de maga bárkinél jobban tudja, milyen nyomós okok miatt nem fogja soha cserbenhagyni!

- Lehet, hogy igaza van - mondta révetegen Aramis -, tehát nem állok kötélnek.

- Nekik nem - mondta D’Artagnan -, de nekem?

- Senkinek. Pap vagyok, mi közöm a politikához? Breviáriumot sem olvasok; van egy kis társaságom, huncut-kellemes papok, bájos asszonyok; minél zavarosabb lesz a világ, annál kisebb botrányt keltenek kilengéseim. Vagyis minden a legjobban halad, anélkül, hogy bármibe is beleártanám magam; s nyilván nem is fogom beleártani.

- Nos hát, barátom - mondta D’Artagnan -, filozófiája meggyőz, s istenuccse, nem tudom, a nagyravágyás micsoda ördöngös legye csípett meg; állásom van, megélek belőle; a jámbor Tréville halála után, ki már erősen öregszik, kapitány lehetek; nagyon szép marsallbot ez egy gascogne-i nemesúrfinak, s érzem, hogyan vonzódom e szerény, de mindennapi kenyérhez: kalandok keresése helyett biz’ én elfogadom Porthos meghívását, elmegyek vadászgatni a birtokára... Tudja, hogy Porthosnak birtoka van?

- Hogyne tudnám! Tíz négyzetmérföldnyi erdő, mocsár és szakadék; hegynek s völgynek ura, s hűbérúri jogokért pereskedik a noyoni érsekkel.

„Remek - gondolta D’Artagnan -, csak ezt akartam tudni! Porthos Picardiában van.”

Aztán, fennhangon:

- S újra a Du Vallon nevet használja?

- A De Bracieux-t is hozzátoldta, valami régi báróság nevét!

- Úgyhogy láthatjuk még bárónak is?

- Semmi kétség! Kiváltképp Porthos báróné lesz csodálatos!

A két jó barát nagyot kacagott.

- Tehát - folytatta D’Artagnan - nem akar a mazarinistákhoz állni?

- Sem maga a herceghez?

- Nem. Akkor hát senkihez se álljunk, s maradjunk jó barátok; ne legyünk bíborosisták, se frondőrök!

- Úgy van - mondta Aramis -, legyünk csak testőrök.

- Még a csuhácskában is - jegyezte meg D’Artagnan.

- Főként a csuhácskában! - helyesbített Aramis. - Ez teszi igazán vonzóvá!

- Akkor hát, Isten áldja - mondta D’Artagnan.

- Nem marasztalom, kedvesem - mondta Aramis -, tekintve, hogy nem tudnám hová fektetni, hacsak méltatlanul fel nem ajánlanám Planchet fészerének a felét.

- Párizs különben is alig három mérföldnyire; a lovak pihentek, s egy óra alatt otthon vagyok.

S utolszor még töltött magának.

- Régi jó időnkre - mondta.

- Arra - mondta Aramis -, csak az a kár, hogy múlt idő... fugit irreparabile tempus...5[36]

- Ugyan! - mondta D’Artagnan. - Hátha még visszatér! Akárhogy is, ha szüksége van rám, megtalál a Gödölyében, a Tiquetonne utcában.

- Engem pedig a jezsuiták kolostorában: reggel hattól este nyolcig, a kapun át; este nyolctól reggel hatig, az ablakon át.

- Isten áldja, barátom!

- Ohó, nem válunk el csak így, hadd kísérjem ki. - És fogta kardját, köpenyét.

„Meg akar róla bizonyosodni, hogy valóban elmegyek-e” - gondolta D’Artagnan.

Aramis füttyentett Bazinnak, de Bazin aludt az előszobában a vacsora maradványai felett, s Aramis kénytelen volt a fülénél fogva felrázni.

Bazin szétcsapta a karját, szemét dörzsölte, s megpróbált újra elaludni.

- Gyerünk, gyerünk, hétalvó uram, gyorsan a létrát.

- De hiszen - mondta Bazin, s akkorát ásított, hogy majd kiakadt az állkapcsa - az ablakban maradt!

- A másikat, a kertészét! Nem láttad, hogy D’Artagnan úr mily bajosan mászott fel? Most még bajosabban fog leereszkedni?!

D’Artagnan épp azon volt, hogy eloszlassa Aramis ebbéli aggodalmait, mikor hirtelen eszébe jutott valami, és inkább hallgatott.

Bazin keserves sóhajtással indult a létráért. Néhány pillanat múlva jó erős létra támaszkodott az ablakhoz.

- Ez már igen! - mondta D’Artagnan. - Ezt már nevezhetjük közlekedési eszköznek, egy ilyen lajtorján feljöhet akár egy asszony is!

Aramis tekintete mintha barátja szívének legmélyéig hatolt volna, kifürkészni gondolatát; de D’Artagnan bámulatos ártatlan képpel állta ezt a pillantást.

És aztán mindjárt a létra legfelső fokára lépett, s indult lefelé.

Egy pillanat múlva lent volt. Bazin mellesleg az ablakban maradt.

- Maradj ott - mondta Aramis -, mindjárt visszajövök.

Elindultak a fészer felé; közeledtükre Planchet előjött, a két lovat kantárszáron vezetve.

- Ez már beszéd! - mondta Aramis. - Végre egy buzgó s éber szolga! Nem olyan, mint a rest Bazin, ki semmire se használható, mióta Isten szolgája lett. Jöjjön utánunk, Planchet, a falu végéig eldiskurálunk.

A két jó barát csakugyan így ment végig, közömbös dolgokról társalogván, az egész falun; de az utolsó házaknál így szólt Aramis:

- Menjen hát, kedves barátom, folytassa hivatását, s ha a szerencse magára mosolyog, ne szalassza el; ne feledje, hogy a szerencse kurtizán, s eszerint bánjék vele; ami engem illet, én megmaradok az alázatosságban és tespedtségben. Isten áldja!

- Tehát jól meggondolta - kérdezte D’Artagnan -, s amit ajánlottam, egy cseppet se vonzza?

- Ellenkezőleg, nagyon is vonzana - mondta Aramis -, ha olyan ember volnék, mint a többi, de, még egyszer mondom, ellentétek ötvözete vagyok: amit ma gyűlölök, holnap imádni fogom és vice versa. Be kell látnia, hogy nem csaphatok fel úgy, mint például maga, kinek kialakult elvei vannak.

„Hazudsz, alamuszi - gondolta D’Artagnan -, ellenkezőleg, te vagy az egyetlen, aki tudsz magadnak célt találni, s titokban feléje haladsz.”

- Isten áldja hát, kedvesem - folytatta Aramis -, köszönöm a jó szándékot, s kivált a jelenléte ébresztette kedves emlékeket!

Megölelték egymást. Planchet már nyeregben volt. D’Artagnan is lóra pattant, s aztán még egyszer kezet szorítottak. A két lovas sarkantyúba kapta lovát, s eltávolodtak Párizs felé.

Aramis ott állt mozdulatlanul a kövezeten, míg csak el nem tűntek előle.

Azonban alig kétszáz lépésnyire D’Artagnan hirtelen megállt, leugrott, a gyeplőt Planchet karjára dobta, a nyeregtáskából elővette pisztolyait, s az övébe dugta.

- Mi baj, uram? - kérdezte döbbenten Planchet.

- Az, hogy bármilyen ravasz is, arról szó sem lehet, hogy lóvá tegyen! Maradj itt, s ne mozdulj; csak éppen húzódj az útfélre, s várj!

Azzal D’Artagnan átugrott az út menti árkon, s nekivágott a mezőnek, mintha meg akarná kerülni a falut. A Longueville-né szállása s a jezsuita kolostor között észrevett volt egy sövény kerítette tisztást.

Egy órával azelőtt vajmi bajosan találhatott volna ide vissza, de a hold felkelt, s noha időnként eltakarták is a fellegek, az ember még az ilyen sötétedések alatt is látott annyira, hogy meglelje az utat.

D’Artagnan tehát visszatalált e sövényhez, s megbújt mögötte. Elmenőben amaz ablak alatt, mely mögött az imént leírt esemény történt, feltűnt neki, hogy az ablak újra kivilágosodott, pedig meggyőződése volt, hogy Aramis még nem tért haza, mikor pedig hazatér, nem egyedül fog hazatérni.

És csakugyan, néhány pillanat múlva közeledő lépéseket hallott, és halk beszélgetés foszlányait.

A sövény elején a lépések megálltak.

D’Artagnan fél térdre ereszkedett, s rejtekhelyül a sövény legsűrűbb részét választotta.

Ebben a pillanatban, D’Artagnan legnagyobb csodálkozására, két férfi jelent meg; de csodálkozása hamarosan megszűnt, mert selymes, dallamos hangok csengését hallotta: az egyik férfi lovagruhába bújt nő volt.

- Legyen nyugodt, kedves Reném, ilyesmi többé nem fordulhat elő - mondta a selymes hang -; egyfajta alagútra bukkantam, az út alatt vezet, s elég felemelnünk egy kőlapot a kapu előtt, hogy kijáratot találjon.

- Ó - hangzott a másik hang, melyben Aramiséra ismert -, lelkemre mondom, hercegnő, hogy ha nem a becsületünk függne ezektől az óvintézkedésektől, s ha csak az életemet kockáztatnám...

- Igen, igen, tudom, hogy éppoly bátor és vállalkozó szellemű, mint valami világi ember; de maga nemcsak az enyém, hanem az egész pártunké! Legyen óvatos, meggondolt.

- Mindig engedelmeskedem, asszonyom - mondta Aramis -, mikor ily édes hangon parancsolnak nekem.

És gyöngéden kezet csókolt.

- Jaj - kiáltott fel az édes hangú lovag.

- Mi történt? - kérdezte Aramis.

- Hát nem látja, hogy a szél lekapta a kalapomat?

Mire Aramis a szökevény kalap után vetette magát.

D’Artagnan megragadta az alkalmat, s a sövény gyérebb részén keresett kandikálóhelyet a rejtelmes lovagra. A hold, éppoly kíváncsian, mint a testőr, éppen kibújt egy felhő mögül, s tapintatlan világánál D’Artagnan felismerte Longueville hercegné nagy kék szemét, aranyhaját és nemes arcát.

Aramis, egy kalappal a fején, másikkal a kezében, nevetve jött vissza, s azzal szépen elindultak a jezsuita kolostor felé.

- Jól van - mondta D’Artagnan feltápászkodva s leporolva térdét -, most megfogtalak: frondőr vagy, s Longueville hercegné szeretője!

12. Porthos du Vallon de Bracieux de Pierrefonds uram

Az Aramisnál szerzett értesüléseknek hála, D’Artagnan, ki már addig is tudta, hogy Porthost családneve szerint Du Vallonnak hívják, most tudomásul vette, hogy birtokáról De Bracieux nevet is visel, s e birtok miatt pereskedik a noyoni püspökkel.

Tehát Noyon környékén keresendő e birtok, vagyis valahol Île-de France és Picardia határán.

Útvonalát egykettőre megállapította: egészen Dammartinig megy, ahol az út elágazik, egyik ága Soissons-ba, a másik Compiégne-be vezet; itt majd érdeklődik a Bracieux nevű birtok felől, s a válasz értelmében jobbra vagy balra megy tovább.

Planchet, ki menekülése színterén még nem érezte magát biztonságban, kijelentette, hogy D’Artagnant a világ végére is követné, akár jobbra, akár balra menne. Csupán arra esdekelt régi gazdájának, hogy este induljanak, több biztonságot kínál a sötétség. D’Artagnan ekkor azt javasolta, értesítsék a feleségét, hogy legalább megnyugodjék sorsa felől; Planchet azonban nagy bölcsességgel azt felelte, hogy biztos benne, miszerint hitvese abba még nem hal bele, ha nem tudja, hol van, viszont, ismerve nyelvének szaporaságát, mellyel megáldatott, őt, Planchet-t ölné meg a nyugtalanság, ha az asszony tudná, hol van.

Ezt az érvelést D’Artagnan annyira jónak találta, hogy beadta a derekát, s este nyolc óra tájban, mikor a köd sűrűsödni kezdett az utcákon, elindult a Gödölyéből, s Planchet-val a nyomában kisurrant a fővárosból a Saint-Denis kapun át.

A két utas éjfélkor Dammartinban volt.

Már túl késő volt ahhoz, hogy érdeklődjenek. A Hattyú fogadósa már aludt. D’Artagnan a kérdezősködést másnapra halasztotta.

Másnap hívatta a fogadóst. Afféle ravasz normandiai volt, ki nem mond sem igent, sem nemet, s azt hiszi, bajba keveri magát, ha egyenes választ ad a hozzá intézett kérdésre; mégis, azt vélvén kihámozni válaszából, hogy jobbra kell mennie, D’Artagnan, a meglehetősen homályos felvilágosítás szerint, útnak indult. Reggel kilenckor Nanteuilben volt; itt megállt reggelizni.

A fogadós ezúttal nyíltszívű, derék picardiai volt, ki Planchet-ban földijére ismervén, minden kertelés nélkül megadta neki a kívánt útbaigazítást. A Bracieux nevű birtok néhány mérföldnyire volt Villers-Cotterets-től.[37]

D’Artagnan ismerős volt Villers-Cotterets-ben, mert kétszer is járt ott valaha az udvarral, lévén akkoriban Villers-Cotterets királyi szállás. Meg sem állt hát e városig, s szokott fogadójában szállt meg, vagyis az Arany Delfinben. Itt igen megnyugtató felvilágosítást kapott. Megtudta, hogy Bracieux a várostól négy mérföldnyire van, Porthost azonban a világért sem itt kell keresni. Porthosnak csakugyan volt valami perpatvara a noyoni püspökkel, az övével határos pierrefonds-i birtok miatt, s megunván a sok birtokjogi pereskedést, melyből egy szót sem értett, ennek véget vetendő, megvette Pierrefonds-t, úgyhogy régi nevéhez az újat is hozzábiggyesztette. Most már Du Vallon de Bracieux de Pierrefonds volt a neve, s ott lakott új birtokán. Más hírnév, dicsőség híján Porthos nyilván a Carabas márki dicsőségére törekedett.[38]

Az Arany Delfinben másnapig kellett vesztegelni, mert a lovak egy nap alatt tíz mérföldet tettek meg s kimerültek. Igaz, vehettek volna másokat, de hatalmas erdőn kellett átkelniök, s Planchet, emlékszünk rá, nem kedvelte az erdőt éjnek évadján.

Volt még valami, amit Planchet nem kedvelt, éhgyomorral útra kelni; ehhez képest D’Artagnant, mikor felébredt, készen várta a reggeli. Ilyen figyelmesség panaszra igazán nem adott okot. D’Artagnan tehát mindjárt asztalhoz is ült; Planchet pedig, régi foglalkozásában természetesen régi alázatosságát is elővette, s éppoly kevéssé restellte a D’Artagnan hagyta maradékot, miként Motteville-né vagy Fargisné sem azt, amit Ausztriai Anna hagyott az asztalon.

Elég az hozzá, csak nyolc óra tájt indulhattak el. Tévedni nem lehetett, a Villers-Cotterets-ből Compiégne-be menő utat kellett követni, s az erdőből kiérve jobbra tartani.

Szép tavaszi reggel volt, a nagy fákon daloltak a madarak, a tisztásokon széles napsugarak ragyogtak át, mint valami aranyos függönyök.

Máshelyütt a napsugarak alig törték át a sűrű lombot, s a vén tölgyfatörzsek, a lovasok közeledtére hanyatt-homlok menekülő mókusokkal, homályba merültek. A reggeli természetből csak úgy áradt a növények, virágok s levelek szívvidító illata. D’Artagnan, megelégelvén Párizs poshadt bűzeit, arra gondolt, milyen boldog lehet az ember ebben a paradicsomban, ha három egymással érintkező birtok nevét viseli! Majd fejét csóválva mondta magában: „Ha én volnék Porthos, s D’Artagnan eljönne, s azt ajánlaná, amit én fogok neki, tudom Istenem, mit válaszolnék D’Artagnannak!”

Planchet bezzeg mire sem gondolt, emésztett.

Az erdő szélén D’Artagnan felfedezte a mondott utat, s az út végén egy hatalmas hűbérúri kastély tornyait.

- Ejha - suttogta -, ez a kastély, úgy rémlik, az orléans-i hercegek régi ágához tartozott; Porthos Longueville hercegtől szerezte volna?

- Úgy éljek, uram - mondta Planchet -, kitűnően művelt földek! S ha Porthos úr a gazdájuk, gratulálni fogok!

- Rosseb! - mondta D’Artagnan. - Nehogy Porthosnak szólítsd, még Du Vallonnak sem; szólítsd De Bracieux-nek vagy De Pierrefonds úrnak. Különben elpackázod a vállalkozásomat.

Ahogy a kastély közelébe értek, D’Artagnan megállapította, hogy barátjának semmiképp sem lehet ez a lakhelye; a tornyok bármily jól s tegnap rakottaknak látszottak is, repedezettek, úgyszólván kibelezettek voltak, mintha valami fejszés óriás hasogatta volna őket össze.

Az út végére érve D’Artagnan egy csodaszép völgyre tekinthetett alá; mélyén kies tavacska szendergett, néhány elszórt, hol cserép-, hol szalmafedelű házzal a partján, melyek hűbéruruknak egy csinos, IV. Henrik uralkodása elején épült kastélyt látszottak elismerni, főúri szélvitorlákkal a tetején.

D’Artagnannak most már nem volt kétsége, hogy Porthos hajléka áll előtte.

Az út egyenest a csinos kastélyhoz vezetett, mely őséhez, a hegyi várhoz képest olyan volt, amilyen Enghien hercegnek valamelyik klikkvezére lehetett egy talpig vasba öltözött, VII. Károly korabeli lovaghoz képest... D’Artagnan a lovát ügetésre nógatva indult lefelé, Planchet pedig paripája járását gazdája lováéhoz igazította.

Alig tíz perc múlva D’Artagnan befordult egy szép, szabályosan ültetett nyárfasorba, mely aranyozott dárdájú és keresztvasú rácsos kapuba torkollt. E fasor közepén egy zöld, s a kerítéshez hasonlóan aranyos ruhájú uraságféle volt látható, hatalmas vasderesen. Jobbján és balján két tetőtől talpig sujtásos mentéjű csatlós; tekintélyes számú naplopó hajbókolt körülötte.

- Jaj - mondta D’Artagnan -, csak nem Du Vallon de Bracieux de Pierrefonds báró? Ejnye, a nemjóját, de összetöpörödött, mióta nem Porthos a neve!

- Ez nem lehet ő - mondta Planchet, arra is felelve, amit D’Artagnan csak gondolt magában -, Porthos úr majdnem hat láb magas volt, ez meg alig öt láb magas.

- Pedig - folytatta D’Artagnan - vajmi alázatosan hajbókolják körül ezt az urat.

S azzal közelebb rúgtatott a vasdereshez, a tekintélyes férfiúhoz s a csatlósokhoz. Ahogy közeledett, mintha egyre ismerősebb lett volna az illető fizimiskája.

- Jézus Mária! Uram - ájuldozott Planchet, aki szintén felismerni vélte -, lehetséges volna, hogy ő az?!

E felkiáltásra a lovon feszítő férfiú roppant méltóságteljes lassúsággal hátrafordult, s a két utas teljes nagyságában láthatta felcsillanni kerek szemét, pirospozsgás képét és ékesszóló mosolyát - Mousquetonnak.

Mert valóban ő volt, egy zsír-háj, kövérségtől duzzadó, egészségtől kicsattanó Mousqueton, a képmutató Bazin tökéletes ellentéte, aki most lecsusszant a földre vasdereséről, s lekapott kalappal ment a testőrtiszt felé, elannyira, hogy az egybegyűltek hajbókolása egyetlen félfordulattal máris ez új, s a régit elhomályosító napra vonatkozott.

- D’Artagnan úr! D’Artagnan úr! - pötyögtette pufók pofijából Mousqueton, s csak úgy izzadt örömében. - Micsoda boldogság ez gazdámnak, Du Vallon de Bracieux de Pierrefonds báró úr őméltóságának!

- Jól van, Mousqueton! Tehát itt van a gazdád?

- Az ő birtokán áll, uram!

- No de hogy te be szép vagy, be kövér vagy, be viruló vagy! - folytatta D’Artagnan, fáradhatatlanul a változás részletezésében, melyben a szerencse a régi éhenkórászt részesítette.

- Hát nem mondom, hál’ istennek, uram! - mondta Mousqueton - megvolnék jó egészségben.

- Hát régi barátodnak, Planchet-nak semmit sem mondasz?

- Planchet barátomnak? Planchet, igazán te volnál? - kiáltott fel Mousqueton kitárt karral, s könnyel szemében.

- Személyesen - mondta Planchet most is óvatosan -, de előbb tudni akartam, nem lettél-e túlságosan kevély.

- Kevély, egy régi cimborával szemben?! Soha, Planchet. Vagy nem gondoltad komolyan, vagy nem ismerted Mousquetont.

- No, ennek örülök! - mondta Planchet, lováról leszállva, s karját szintén ölelésre tárva. - Bezzeg az az aljas Bazin úgy hagyott két óra hosszat egy fészerben, hogy még azt sem árulta el, megismert-e egyáltalán!

És Planchet meg Mousqueton oly kitörő érzelmességgel borult egymás nyakába, hogy a szemtanúk mélységesen megilletődtek, és feltételezték, hogy Planchet is valami álruhás nagyúr, oly magasra becsülték Mousqueton tisztségét.

- Most pedig, uram - mondta Mousqueton, mihelyt kibontakozott Planchet öleléséből, ki hasztalanul igyekezett két kezét összefogni barátja hátán -, most pedig, uram, engedje meg, hogy itt hagyjam, ugyanis nem szeretném, ha érkezése hírét gazdám másvalakitől tudná meg; nem bocsátana meg nekem, ha hagynám, hogy elémbe vágjanak.

- Hát az én kedves barátom - mondta D’Artagnan, gondosan kerülve, hogy Porthost akár az új, akár a régi nevén emlegesse - nem felejtett el engem?

- Ő? Magát, uram? - tiltakozott Mousqueton. - Nincs olyan nap, hogy ne várnók tábornagyi kinevezésének hírét, Gassion avagy Bassompierre uraimék helyére!

D’Artagnan ajka körül megjelent az a ritka kesernyés mosoly, amely szíve legmélyén húzódott meg s élt tovább ifjúkorának csalódásaiból.

- Ti pedig, parasztok - folytatta Mousqueton -, maradjatok itt D’Artagnan gróf úr körül, szórakoztassátok, ahogy tudjátok, mialatt én bejelentem a kegyelmes úrnak, hogy megérkezett.

S két könyörületes lélek segítségével felhágván termetes lovára, míg a fürgébb Planchet egyedül a magáéra, Mousqueton oly csinos galoppot vágott ki a fasor gyepén, hogy inkább a derék négylábú derekának, mint combjainak vált dicsőségére.

- Ez már beszéd! Ez jól kezdődik! - mondta D’Artagnan. - Semmi titokzatosság, semmi suba alatt, semmi politizálás itten; teli torokkal nevetnek, örömkönnyeket sírnak, mindenütt rőfnyi széles orcákat látok, úgy érzem, mintha itt maga a természet is ünnepet ülne, s a fák, levelek s virágok helyett, apró zöld meg piros szalagokkal volnának tele.

- Nekem meg úgy rémlik, hogy a legínycsiklandóbb pecsenyeillat lengedezik itten, s mintha bámész kukták sorfalát látnám, ahol végigmegyünk. Haj, uram, micsoda szakácsa lehet Pierrefonds úrnak, aki már akkor is annyit s oly jókat szeretett enni, mikor még csak Porthosnak hívták!

- Megállj! - szólt rá D’Artagnan. - Megijesztesz; ha a valóság megfelel a látszatnak, elvesztem. Egy ilyen boldog ember sohase fogja otthagyni a boldogságát, s vele szemben is úgy elbukom, mint Aramisszal szemben.

13. Miből veszi észre D’Artagnan, Porthost viszontlátván,

hogy a vagyon nem boldogítja az embert

D’Artagnan belépett a rácsos kapun, s előtte állt a kastély; leugrott, hát valami óriás jelent meg a tornácon. Hadd legyünk igazságosak D’Artagnan iránt, s mondjuk meg, hogy önzés ide, önzés oda, a szíve repesett az örömtől e magas termetet s marcona alakot megpillantván, mely őt egy derék s jó emberre emlékeztette.

Futva borult a Porthos nyakába; az egész cselédség tisztes távolságban köréjük seregelve alázatos kíváncsisággal bámult. Mousqueton, az első sorban, könnyeit terelgette, lévén, hogy szegény fickó azóta sem hagyta abba a sírást, amióta D’Artagnant s Planchet-t felismerte.

Porthos karon fogta régi barátját.

- Jaj, micsoda öröm viszontlátni magát, kedves D’Artagnan - lelkendezett baritonból basszusba bicsakló hangon. - Hát nem felejtett el, hallja?!

- Magát elfelejteni? Jaj, kedves Du Vallon, hát el lehet felejteni az ifjúság legszebb napjait, a legőszintébb barátokat, az együtt vállalt veszedelmeket?! Most, hogy viszontlátom, úgy érzem, régi barátságunknak nincs egy pillanata, melyre ne emlékezném!

- Bizony, bizony - mondta Porthos, igyekezvén bajuszának visszaadni azt a kackiás pörgeséget, mely magányában elveszett róla -, bizony, sok szép dolgot míveltünk a mi időnkben, s épp elég borsot törtünk a boldogult bíboros orra alá!

És sóhajtott egyet. D’Artagnan csak nézte.

- Mindenesetre - folytatta Porthos bágyadt hangon - Isten hozta, kedves barátom, majd segít nekem megtalálni régi kedvemet! Holnap nyulat kergetünk a pusztámon, mely csodálatos, vagy őzet az erdőmben, mely gyönyörű. Van négy agaram, a leggyorsabbak a tartományban, s olyan falkám, hogy párját ritkítja széles e világon!

És Porthos másodszor is sóhajtott.

„Ejha - gondolta D’Artagnan -, az én cimborám nem volna olyan boldog, amilyennek látszik?”

Aztán fennhangon:

- De mindenekelőtt mutasson be Du Vallonné asszonynak, mert hisz emlékezem bizonyos lekötelező meghívólevélre, melyet volt kedves írni nekem, s hitvese is vetett az aljára néhány szavacskát.

Porthos harmadszor sóhajtott.

- Már két éve elvesztettem Du Vallonné asszonyt - mondta -, attól lát még mindig ily bánatosnak. Ezért hagytam ott valloni kastélyomat, Corbeil mellett, s költöztem át ide Bracieux-be, s e változás vitt rá, hogy megvásároljam új birtokomat. Szegény Du Vallonné asszony természete - folytatta Porthos fancsali ábrázattal - nagyon különbözött az enyémtől, végül azonban kezdte elnézni szokásaimat, s beletörődött apró kedvteléseimbe.

- Most hát gazdag és szabad? - kérdezte D’Artagnan.

- Sajnos - felelte Porthos - özvegy vagyok, s negyvenezer frank az évi jövedelmem. Menjünk villásreggelizni, ha úgy tetszik.

- De még mennyire! - mondta D’Artagnan. - Jó étvágyat csinált a reggeli levegő.

- Igen - mondta Porthos -, a levegő kitűnő.

Beléptek a kastélyba; minden aranyozott volt, a padlótól a mennyezetig, párkányok, szegélyek, a székek fája: minden aranyozott.

Terített asztal várta őket.

- Látja - mondta Porthos -, ez a megszokott reggelim.

- Mi a fene? - csóválta a fejét D’Artagnan. - Ehhez csak gratulálhatok! A királyé sem bőségesebb!

- De nem ám - mondta Porthos -, hallottam, hogy Mazarin szörnyű sovány koszton tartja. Kóstolja meg ezt a bordát, kedves D’Artagnan, a saját ürüimből való!

- Zsenge húsú jószágok! Igazán gratulálok!

- Saját legelőimen táplálkoznak, első osztályú legelőkön!

- Adjon még belőle.

- Nem én, inkább ebből a nyúlból vegyen, tegnap lőttem a nyulaskertemben.

- Az áldóját! Micsoda íze van! - mondta D’Artagnan. - Talán bizony kakukkfűvel eteti a nyulait?

- S mit szól a boromhoz? - kérdezte Porthos. - Kellemes, nemde?

- Mámorító.

- Pedig erről a vidékről való.

- Igazán?

- Bizony, egy kis déli lejtőn, amott a hegyemen; háromszázötven hektót terem.

- De hisz ez már valódi szüret, hallja!

Porthos az ötödiket sóhajtotta. D’Artagnan számlálta Porthos sóhajtásait.

- S mégis - mondta, hogy a dolog végére járjon - azt mondaná az ember, kedves barátom, hogy valami bántja. Talán csak nem beteg?... Lehetséges, hogy az egészsége...

- Kifogástalan, barátom, jobb mint valaha. Egy ökröt leterítenék egyetlen ökölcsapással.

- Úgy hát családi bajok...

- Családi bajok!... Szerencsére senkim a világon.

- Akkor hát mitől sóhajtozik?

- Kedvesem - mondta Porthos -, őszinte leszek magához: nem vagyok boldog.

- Maga nem boldog, Porthos? Akinek kastélya, rétjei, hegyei, erdei vannak, akinek negyvenezer frank évi jövedelme van, a végén még nem is boldog!

- Megvan mindenem, az igaz, barátom, de magam vagyok, egyedül ennyi minden között.

- Hej, most már értem: együgyű paraszt népség veszi körül, s keserűség nélkül nem láthatja magát közöttük.

Porthos enyhén elsápadt, s felhajtott egy hatalmas pohárral az ő jó kis déli lejtőn termett borából.

- Éppen nem - mondta -, sőt, ellenkezőleg! Ha hiszi, ha nem, ezek mind afféle kurtanemesek, egytől egyig van valami címerük, s Pharamond-tól, Nagy Károlytól, vagy legalább Capet Hugótól származtatják családfájukat. Eleinte, az utolszor jött lévén, kedveskednem kellett nekik, megtettem; de tudja, barátom, Du Vallonné asszony...

Porthos, amint e szavakat kimondta, mintha kínnal nyelte volna a nyálát.

- Du Vallonné asszony nemessége kétes eredetű volt - folytatta -, első házasságában (de hiszen ezzel nem mondok újat magának) fiskális volt az ura. Ezt ők undorítónak találták. Mondták is, hogy undorító. Ezért a szóért harmincezer embert meg lehetne ölni. Én kettőt öltem meg; ez a többit elhallgattatta, de barátjukká, persze, nem tett. Így hát semmi társaságom, magamban éldegélek, unatkozom, emésztem magam.

D’Artagnan mosolygott; látta, hol vékony a páncél, szúrásra készült.

- De végtére is - mondta - maga magában is valaki, s a hitvese nem teheti kevesebbé.

- Az ám, de értse meg: nem lévén a történelmi nemességből való, mint a Coucyak, kik beérték azzal, hogy a nagyúr címet viselhették, s a Rohanok, kik nem akartak hercegek lenni, ezeknek az alakoknak itt, csupa grófnak meg őrgrófnak, elsőbbségük van velem szemben a templomban, az ünnepségeken, mindenütt, s én egy szót sem szólhatok. Jaj, volnék csak...

- Báró? Nem igaz? - kérdezte D’Artagnan, befejezvén barátja mondatát.

- Jaj - sóhajtott fel Porthos, s vonásai kisimultak -, jaj, ha báró lehetnék!

„Nagyon jó! - gondolta magában D’Artagnan. - Itt elérem a célom.”

Aztán fennhangon:

- Nahát, kedves barátom, éppen ezt az áhított rangot hozom én most magának!

Porthos akkorát ugrott ültéből, hogy a terem megrázkódott bele, s két-három borospalack egyensúlyát vesztve a földre gurult s összetört. A csörömpölésre Mousqueton berohant, s Planchet is felbukkant a háttérben, szája tele volt, a kezében asztalkendő.

- Szólított a kegyelmes úr? - kérdezte Mousqueton.

Porthos intett Mousquetonnak, hogy szedje össze az üvegtörmeléket.

- Örömmel látom, hogy még mindig maga mellett e derék fiú - mondta D’Artagnan.

- Ő az ispánom - mondta Porthos.

Aztán emeltebb hangon:

- Lehet egy s más a füle mögött, látszik rajta; de - folytatta halkabban - ragaszkodik hozzám, s semmiért sem hagyna el a világon!

„És kegyelmes úrnak szólítja” - jegyezte meg magában D’Artagnan.

- Elmehet, Mouston - mondta Porthos.

- Moustonnak szólítja? Jaj, értem, rövidítésül: a Mousquetont hosszú volna kimondani.

- Igen, aztán meg egy mérföldről megérződik rajta a hajdani kvártélymester. De éppen beszéltünk valamiről, mikor a kópé beállított.

- Csakugyan! - mondta D’Artagnan. - De jobb, ha folytatását későbbre halasztjuk, emberei még megneszelnének valamit; talán kémek is akadnak a környéken... Gondolhatja, Porthos, komoly dologról van szó!

- Rosseb! - mondta Porthos. - Hát jó, akkor sétáljunk egyet a parkomban.

- Örömest!

S mivel mindketten alaposan bereggeliztek, sétára indultak a csodálatos kertben; szelídgesztenyék és hársfák zártak körül egy legalább harmincholdnyi területet; mindegyik cserjésbe, bozótba torkolló fasor végén nyulak szaladgáltak, el-eltűntek a csalitban, vagy játszadoztak a magas fűben.

- Biz’ isten - mondta D’Artagnan -, a park is oly szép, mint minden más itt! S ha hal is van annyi a halastavában, amennyi nyúl a csalitban, akkor boldog ember maga, Porthos, ha csak egy kicsit is megőrizte vadászó kedvét, s megjött horgászó kedve is!

- Barátom, a horgászást Mousquetonnak hagyom, nyárspolgári mulatság; de néha vadászgatok, vagyis, ha unatkozom, letelepszem egy ilyen márványpadra, puskámat s kedvenc kutyámat, Gredinet-t kihozatom, s lődözöm a nyulakat.

- De hisz ez nagyon szórakoztató! - mondta D’Artagnan.

- Az ám - felelte Porthos, nagyot sóhajtva -, nagyon szórakoztató.

D’Artagnan nem számlálta tovább sóhajtásait.

- Aztán - folytatta Porthos - Gredinet megkeresi őket, s beviszi egyenest a konyhába: így van idomítva.

- Ó, a bájos kis állat! - mondta D’Artagnan elismerésül.

- De hagyjuk már Gredinet-t, ha akarja, magának adom, kezdek már ebbe belefáradni, s térjünk vissza arra az ügyre!

- Örömest - mondta D’Artagnan -, de figyelmeztetem, kedves barátom, hogy aztán ne foghasson rám csalafintaságot: életmódot kellene változtatni.

- Hogyhogy?

- Újra páncélt ölteni, kardot kötni, kalandokba keveredni, s mint hajdan: húsunkból ott-otthagyni egy kicsit az utakon; de hisz emlékszik, hogy folyt ez annak idején.

- Mennydörgős mennykő! - fohászkodott Porthos.

- Igen, megértem, elkényesedett, öreg barátom! Pocakot eresztett, csuklójának sincs meg már az a rugalmassága, melynek annyiszor érezték bizonyítékát a bíboros úr fogdmegjei!

- Ejnye, a csuklóm még a régi, erről kezeskedem - mondta Porthos, s kiterjesztette birkalapocka szélességű tenyerét.

- Annál jobb!

- Tehát újra háborúznunk kell?

- Hát, Istenkém, mi tagadás!

- És ki ellen?

- Figyelte a politikai fejleményeket?

- Én? Mi sem áll tőlem távolabb.

- A Mazarin oldalán áll-e, avagy a hercegekén?

- Nem állok én senki oldalán.

- Vagyis velünk van. Annál jobb, Porthos, a legjobb magatartás az előmenetelhez! Megmondhatom hát, öregem, hogy a bíboros megbízatásából jövök.

Ez a szó Porthosra olyan hatást tett, mintha még 1640-et írnának, s az igazi bíborosról volna szó.

- Ejha - mondta -, mit akar tőlem őeminenciája?

- Őeminenciája szeretné magát szolgálatában látni.

- S ki beszélt neki rólam?

- Rochefort. Emlékszik rá?

- Hogy a csodába ne! Az, aki annyi bosszúságot okozott nekünk esztendők során, s annyit nyargaltatott az utakon, vagyis az, akit maga három ízben is úgy megvagdalt, ahogy egyébként meg is érdemelte!

- De tudja-e, hogy a barátunk lett? - kérdezte D’Artagnan.

- Nem, ezt nem tudtam! Nahát! S nincs benne neheztelés?

- Téved, Porthos - mondta D’Artagnan -, bennem nincs neheztelés.

Porthos nem értette világosan e distinkciót; de az olvasó emlékszik, hogy felfogóképessége nem volt valami ragyogó.

- Tehát azt mondja - folytatta -, hogy a bíborosnak Rochefort beszélt énrólam?

- Úgy van, meg aztán a királyné.

- A királyné? Hogyhogy?

- Bennünk bizalmat keltendő, odaadta a bíborosnak azt a híres gyémántgyűrűt, tudja, amelyet eladtam volt Des Essarts-nak, s mely, hogy, hogy nem, ismét birtokába jutott.

- Ámbár úgy gondolom - mondta Porthos nagy jámboran -, jobban tette volna, ha magának adja vissza!

- Nekem is ez a véleményem - mondta D’Artagnan. - De hát mit tegyünk: a királyoknak s a királynéknak olykor furcsa hóbortjaik vannak. De végeredményben, mivel gazdagság s rang tőlük származik, s pénzt, címet ők osztogatnak, odaadó irántuk az ember.

- Az, az, odaadó! - mondta Porthos. - Maga tehát éppen odaadó kedvében van e pillanatban?

- A király, a királyné s a bíboros iránt; mi több, a maga odaadását is biztosítottam!

- S azt mondja, hogy ezt bizonyos feltételekhez kötötte?

- Kitűnőkhöz, kitűnőkhöz, öregem! Először is: pénze van, nem igaz? Évi negyvenezer frank jövedelem, amint mondta!

Porthos kezdett bizalmatlan lenni.

- Az úgy van, tudja, hogy azért soha sincs az embernek túl sok belőle! Du Vallonné asszony meglehetősen tisztázatlan örökséget hagyott; ilyesmihez én nem nagyon értek, úgyhogy egyik napról a másikra élek, elmondhatom.

„Attól fél, kölcsönkérni jöttem hozzá” - gondolta D’Artagnan. - Ó, barátom - mondta fennhangon -, csak annál jobb, ha szűkösen él!

- Hogyhogy annál jobb? - kérdezte Porthos.

- Úgy, hogy őeminenciája úgyis mindent megad, amit kíván, földet, pénzt, címet!

- Hú! huhuhú! - lelkendezett Porthos, s az utolsó szóra a szeme csak úgy meredezett az üregéből.

- A másik bíboros idején - folytatta D’Artagnan - nem tudtuk megragadni a szerencsét, ezt bizony el lehet mondani; persze nem magára értem, akinek évi negyvenezer frankja van, s akit a világ legboldogabb emberének tartok.

Porthos felsóhajtott.

- Mindazonáltal - folytatta D’Artagnan -, évi negyvenezer frank ellenére, sőt, tán épp a negyvenezer frank miatt, úgy gondolom, egy kis hétágú korona nem ártana a hintáján! Hm, hm!

- De nem ám - mondta Porthos.

- Hát akkor szerezze meg, öregem! Csak a kardját kell érte nyújtania. Csak nem leszünk önmagunk ellensége! A maga célja: cím. Az enyém: pénz; hogy újjáépíttessem Artagnan várát, melyet düledezni hagytak a keresztes háborúkban elszegényedett őseim, s vagy harminc holdat vásárolhassak körülötte, ez minden, amire vágyom; oda húzódom vissza, ott halok meg nyugodtan.

- Én pedig - mondta Porthos - báró akarok lenni.

- Az lesz.

- És a többi két barátunkra nem is gondolt? - kérdezte Porthos.

- Dehogy nem! Aramist meg is látogattam.

- S ő mit kíván? Püspök szeretne lenni?

- Aramis - mondta D’Artagnan, nem akarván Porthost kiábrándítani -, Aramis, képzelje, szerzetes lett, jezsuita, s úgy él, mint egy medve; mindenről lemondott, csak az üdvösségére gondol. Ajánlataim sem tudták megingatni.

- Kár érte! - mondta Porthos. - Elmés valaki volt. Hát Athos?

- Vele még nem találkoztam - mondta D’Artagnan -, de magától mindjárt hozzá indulok! Nem tudja, hol találom meg?

- Blois mellett, egy kis birtokon, melyet azóta örökölt, nem tudom milyen rokonától.

- A neve?

- Bragelonne. Értse meg, kedves barátom, Athos, aki amúgy is olyan előkelő származású, mint a császár, a tetejébe még egy grófságot örököl! Mi a csodát kezd majd ennyi grófsággal? La Fére grófja, Bragelonne grófja...

- S ha vesszük, hogy nincsen gyermeke - mondta D’Artagnan.

- Hohó! Nekem azt mesélték - mondta Porthos -, örökbe fogadott egy fiút, aki azonban nagyon hasonlít hozzá.

- Athos, a mi Athosunk, aki oly erényes volt, mint Scipio? Találkoztak azóta?

- Nem.

- Nos, holnap elindulok őhozzá, s majd beszámolok magáról. Köztünk legyen mondva, attól tartok, koravén s roskatag lett borisszasága miatt.

- Bizony, bizony, mi tagadás, sokat ivott.

- Azonkívül ő volt köztünk a legidősebb.

- Csak néhány évvel - jegyezte meg Porthos -; a komolysága öregített rajta.

- Ez is igaz. Akárhogy is, ha megnyerjük, jó; ha nem, egye fene, elviseljük valahogy. Mi ketten egy tucattal is fölérünk!

- Bizony - mondta Porthos, s mosolygott hajdani hőstetteikre emlékezve. - De négyen harminchattal érnénk föl; mert hisz nehéz dolgunk lesz, amint mondja.

- Nehéz az újoncoknak, de nem nekünk.

- Sokáig tart?

- Hát bizony eltarthat három-négy évig is.

- Sokat fogunk verekedni?

- Remélem.

- Annál jobb, végül is annál jobb - lelkesedett Porthos. - Fogalma sincs róla, öregem, hogy ropognak a csontjaim, amióta itt vagyok. Némelykor, vasárnap mise után, lóháton beszáguldozom a szomszédok földjeit, hogy valami jó kis csihi-puhiba keveredjem, annyira hiányzik nekem! De semmi, semmi, öregem! Vagy azért, mert tisztelnek, vagy azért, mert rettegnek, ami valószínűbb, elég az hozzá, békésen tűrik, hogy letapostassam kutyáimmal a lucernásukat, borsot törjek az orruk alá, és csak még nagyobb unalomban térek haza; ez az egész. De, mondja csak, Párizsban legalább egy kissé könnyebben lehet verekedni?

- Ha már kérdi: ott lehet még csak igazán! Se rendeletek, se bíborosi gárdisták, se Jussac vagy hasonló kopók. Istenkém! Ha hiszi, ha nem, egy lámpa alatt, a fogadóban, vagy bárhol. Frondőr vagy? Kard ki kard, és el van intézve. Guise herceg Colignyt a Place-Royale kellős közepén ölte meg, és nem lett belőle semmi baja.

- Hej, akkor biztató a helyzet, csakugyan! - mondta Porthos.

- Azonkívül rövidesen valódi csatáink is lesznek - folytatta D’Artagnan -, ágyúzással, tűzvésszel, vagyis igen-igen változatos lesz!

- Akkor hát döntöttem.

- Szavát adja?

- Mondom, ez elhatározott dolog. Szúrni-vágni fogok Mazarinért. De...

- De?

- De báróvá fog tenni!

- Ejnye, a mindenségit - mondta D’Artagnan -, ezt eleve kikötöttük! Mondottam már, s újra mondom: báróságáról kezeskedem!

Erre az ígéretre Porthos, ki nem kételkedett barátja szavában, indult is vele vissza a kastély felé.

14. Melyből kiderül, hogy ha Porthos elégedetlen volt is állapotával,

bezzeg elégedett volt a magáéval Mousqueton

A kastély felé mendegélve, miközben Porthos báróságáról szőtt álmaiban ringatózott, D’Artagnan az ember átkozott természetéről elmélkedett, mely mindig elégedetlen azzal, amije van, s mindig az után sóvárog, amije nincsen. Porthos helyében D’Artagnan a világ legboldogabb emberének érezte volna magát, Porthosnak ellenben ahhoz, hogy boldog legyen, micsoda is hiányzott? Öt betű a neve előtt, s egy kis hétágú korona, hogy rápingáltathassa hintája oldalára. „Egész életemet azzal tölthetném hát - tűnődött magában -, hogy jobbra-balra nézelődjem, s mégsem találnék soha egyetlen igazán boldog emberi arcot!”

Ennél a filozófiai felismerésnél tartott, mikor a Gondviselés mintha szándékosan kínált volna rá eleven cáfolatot. Mihelyt Porthos magára hagyta, hogy a szakácsának valami utasítást adjon, Mousqueton közeledett felé. A derék fickó ábrázata, némi enyhe zavartól eltekintve, mely nyári felhőcske módján inkább csak árnyalta, mintsem fátyolozta arcát, a legtökéletesebb boldogságot tükrözte.

„Ihol ni, ilyet keresek én - gondolta D’Artagnan -, de sajnos, a szegény fiú nem tudja, miért jöttem.”

Mousqueton tisztes távolságban maradt. D’Artagnan leült egy padra, s intett, hogy jöjjön közelebb.

- Uram - mondta Mousqueton, élvén az engedéllyel -, nagy szívességre kérném!

- Beszélj, barátom - biztatta D’Artagnan.

- Beszélnék, csak nem merek, attól félek, azt hinné, hogy a jólét megrontott.

- Tehát boldog vagy, barátom? - kérdezte D’Artagnan.

- Amilyen boldog ember csak lehet, de azért még boldogabbá is tehetne!

- Nos hát, ki vele! S ha tőlem függ, elintézem a dolgot.

- Ó, uram, csupán magától függ, senki mástól.

- Nosza!

- Nagy-nagy szívességre kérem! Éspedig: ne szólítson engem eztán Mousquetonnak, hanem Moustonnak. Mióta szerencsés vagyok a kegyelmes úr ispánja lenni, ezt a nevet vettem fel, mert méltóságteljesebb, s hozzájárul, hogy alantasaim tiszteljenek. Uraságod jól tudja, mily szükséges a tekintély a cselédség előtt!

D’Artagnan elmosolyodott: Porthos meghosszabbította a nevét, Mousqueton megkurtította.

- Remélhetek, uram? - kérdezte Mousqueton valósággal remegve.

- Jól van, kedves Mouston - mondta D’Artagnan -, légy nyugodt, nem felejtem el kérésedet, s ha örömödre szolgál, tegezni sem tegezlek tovább.

- Ó, uram - ujjongott Mousqueton, s elpirult örömében -, ha ekkora megtiszteltetésben részesít, hálás leszek, míg élek, de nem lesz túl sok, amit ezzel kérek?

„Fájdalom - gondolta magában D’Artagnan -, vajmi kevés a váratlan megrázkódtatáshoz képest, melyet e szegény ördögnek okozok, ki oly jól fogadott engem.”

- És az úr még sokáig marad minálunk? - kérdezte Mousqueton, s arca visszanyervén előbbi derűjét, úgy virított, mint a pipacs.

- Holnap elmegyek, barátom - felelte D’Artagnan.

- Jaj, uram, hát csak azért jött, hogy nekünk fájdalmat okozzon?

- Attól tartok - mondta D’Artagnan oly halkan, hogy a hajlongva hátráló Mousqueton nem hallhatta meg.

Valami lelkiismeret-furdalásféle suhant át D’Artagnan lelkén, lett légyen bármily kérges szívű is.

Porthost nem szánta olyan vállalkozásba sodorni, melyben élete s vagyona forog veszélyben, mert Porthos mindezt boldogan kockáztatja a bárói címért, melyre már tizenöt esztendeje sóvárog; ellenben Mousquetont, aki csak annyit kívánt, hogy Moustonnak nevezzék: nem volt-e kegyetlenség kiszakítani megrakott csűrének pazar életéből? Ez a gondolat marcangolta, mikor Porthos újra megjelent.

- Asztalhoz! - mondta Porthos.

- Hogyhogy asztalhoz? - kérdezte D’Artagnan. - Hát hány óra van?

- Egy óra múlt, barátom.

- Valóságos paradicsom az otthona, Porthos! Az időt itt elfelejti az ember. Megyek, de nem vagyok éhes.

- Csak jöjjön! Ha enni nem is lehet mindig, de inni lehet; szegény Athos egyik aranymondása ez, s csak azóta tudom, milyen igaz, amióta unatkozom.

D’Artagnan, akit gascogne-i természete mindig mértékletességre intett, mintha nem hitt volna ennyire Athos axiómájának igazában; de azért mindent elkövetett, hogy házigazdájával lépést tartson.

Eközben, amint Porthos lakmározását figyelte, s maga is tőle telhetően ivott, eszébe jutott Mousquetonra vonatkozó aggodalma, annál is erősebben, mert a derék fickó, bár nem ő maga szolgálatoskodott az asztal körül, mivel ezt méltóságán alulinak tartotta: időnként megjelent az ajtóban, s iránta való hálás elismerésének a felszolgáltatott borok korával és minőségével adott kifejezést.

Ehhez képest, mikor a csemegénél D’Artagnan egy intésére Porthos az inasokat kiküldte, s a két jó barát kettesben maradt, így szólt:

- Porthos, kicsoda kíséri majd e vállalkozásban?

- Hát Mouston, gondolom - felelte Porthos a legnagyobb természetességgel.

Ez D’Artagnant szíven találta; már látta, hogyan változik keserves fintorrá az ispán jóságos mosolya.

- Igen, de Mouston már nem mai gyerek, barátom! - vetette ellen D’Artagnan. - Mi több, szörnyen elhízott, s talán elvesztette fürge rugalmasságát.

- Tudom - mondta Porthos. - De megszoktam őt; egyébként sem hagyna magamra, túlságosan szeret.

„Ó jaj, milyen is a vak hiúság!” - gondolta D’Artagnan.

- S különben is - folytatta Porthos - maga talán nem a régi inasát tartja még mindig, azt a jó, derék, értelmes... hogy is hívják csak?

- Planchet-nak. Hát igen, újra rátaláltam, de már nem inas.

- Hát mi?

- Megmondom. Ezerhatszáz frankjából, emlékszik, abból az ezerhatszázból, amit La Rochelle ostrománál kapott egy levél elviteléért De Winter lordnak, egy kis üzletet nyitott a Lombardok utcájában, s most cukrász.

- Úgy! Cukrász, őkelme a Lombardok utcájában?! Akkor miért szolgálja magát?

- Vaj van a fején, s fél, hogy zaklatni fogják.

S elmesélte barátjának, hogyan került Planchet-val újra össze.

- Nahát! - csodálkozott Porthos. - Mit szólt volna annak idején, ha valaki azt mondja magának, hogy Planchet egy napon Rochefort-t kiszabadítja, s ezért maga bújtatni fogja őt?

- Nem hittem volna. De hát mit akar, az események megváltoztatják az embert!

- Ennél mi sem igazabb - ismerte el Porthos -; csak egy nem változik idővel, vagy ha igen, csak hogy javuljon: a bor. Kóstolja meg ezt; jófajta spanyol bor. Athos barátunk igen becsülte: jerezi.

Ebben a pillanatban az ispán bejött, hogy gazdájával tanácskozzék a másnapi ebédről, s a tervezett vadászkirándulásról is.

- Mondd csak, Mouston - kérdezte Porthos -, jókarban vannak a fegyvereim?

D’Artagnan dobolni kezdett a lábával az asztal alatt, hogy leplezze zavarát.

- A fegyverei, kegyelmes uram? - kérdezte Mouston. - Miféle fegyverei?

- Az áldóját, hát a páncélom!

- Miféle páncél?

- A hadipáncélom!

- Hát hogyne, kegyelmes uram. Legalábbis azt hiszem.

- Holnap megvizsgálod őket, s kijavíttatod szükség esetén. Melyik a gyorsabb lovam?

- Vulkán.

- S a legkitartóbb?

- Bayard.

- S te melyik lovat szereted a legjobban?

- Én? Rustaud-t, kegyelmes uram; kedves jószág, ezzel nagyszerűen megértjük egymást.

- Erős, szívós, nemdebár?

- Normandiai-mecklenburgi keverék, éjjel-nappal bírná az iramot.

- Akkor hát dologra! Abrakoltasd meg a három lovat, csiszolgasd vagy csiszoltasd meg a fegyvereimet; ezenkívül egy pisztolyt a te számodra s egy vadászkést.

- Tehát utazni fogunk, kegyelmes uram? - kérdezte Mousqueton aggodalmas képpel.

D’Artagnan, aki eddig csak bizonytalan akkordokat kopogott ki, most indulót vert.

- Annál is jobbat, Mouston! - felelte Porthos.

- Expedícióra indulunk, uram? - kérdezte az ispán, s arca rózsái kezdtek liliommá változni.

- Visszatérünk a szolgálatba, Mouston! - vágta ki Porthos, s közben folyton azon igyekezett, hogy bajszának visszaadja elvesztett marcona pörgeségét.

Alighogy e kijelentés elhangzott, Mousquetont oly reszketés fogta el, hogy márványfehér arca csak úgy rezgett bele, s oly kimondhatatlan gyöngéd szemrehányással pislogott D’Artagnanra, hogy a testőr alig tudta elviselni elpityeredés nélkül; aztán megtántorodott, s fojtott hangon kérdezte:

- Szolgálatba! Szolgálatba, a király hadseregébe?

- Igen is, nem is. Újra táborba szállunk, mindenféle kalandot keresünk, végre újrakezdjük életünket, a hajdanit!

Ez az utolsó szó úgy vágott bele Mousquetonba, mint a villám. Ez a borzalmas hajdani tette oly édessé a mostanit.

- Jaj, drága Istenem! Mit hallok? - kérdezte Mousqueton, még az előbbinél is rimánkodóbb tekintettel, mely D’Artagnannak szólt.

- Lássa be, szegény jó Mouston barátom - mondta D’Artagnan -, ilyen a végzet...

Most már lehetett tapintatos azzal, hogy nem tegezi s nevét az általa kívánt formában használja: Mousquetont éppoly súlyosan érte a csapás, s a csapás oly rettenetes volt, hogy egészen megzavarodva ment ki, s még az ajtót is elfelejtette betenni.

- A jó Mousqueton nem tud hová lenni örömében - mondta Porthos olyan hangon, amilyent Don Quijote használhatott, mikor Sanchót gebéje felnyergelésére nógatta, még egy utolsó vállalkozásra.

A két cimbora kettesben maradva beszélgetni kezdett a jövendőről, s ezer légvárat épített. A Mousqueton kitűnő bora D’Artagnannak rózsás látomást mutatott aranyhalmokról, ezüsthegyekről, Porthosnak pedig kékszalagot és hercegi palástot. Mi tagadás, az asztalra borulva aludtak, mikor értük jöttek, hogy éjjeli nyugovóra szólítsák őket.

Másnap Mousquetonba mégis sikerült D’Artagnannak lelket vernie, megsúgván neki, hogy a háború mindvégig Párizsban zajlik majd alkalmasint és a Vallon kastély közelében, mely Corbeil-jel szomszédos, Bracieux közelében, mely Melun mellett s Pierrefonds közelében, mely Compiégne s Villers-Cotterets közt fekszik...

- De én úgy emlékszem, mintha annak idején... - mondta félénken Mousqueton.

- Ó - mondta D’Artagnan -, manapság nem úgy háborúznak, mint annak idején! Ma ez merőben diplomáciai tevékenység, kérdezze meg Planchet-t.

Mousqueton elment felvilágosítást kérni régi barátjától, s ez minden pontban megerősítette, amit D’Artagnan mondott; csak - tette hozzá - ebben a háborúban a foglyokat a felakasztás veszélye fenyegeti.

- Nyavalyakórság! - mondta Mousqueton - azt hiszem, akkor már jobb szeretem La Rochelle ostromát!

Porthos pedig, miután őzet lövetett vendége tiszteletére, miután erdeiből hegyeire, hegyeiről tavaira vezetgette, miután megmutatta agarait, falkaját, Gredinet-t, vagyis mindent, amije volt, s még három felülmúlhatatlanul pompás lakomát készíttetett, végleges útbaigazításokat kért D’Artagnantól, ki kénytelen volt továbbindulni útján.

- Nos hát, ide hallgasson, kedves barátom! - mondta a bíboros követe. - Innen Blois-ig négy nap kell nekem, egyet ott töltök, aztán még három vagy négy nap, míg Párizsba érek. Induljon hát egy hét múlva, kíséretével; szálljon meg a Tiquetonne utcabeli Gödölye fogadóban, s várja meg érkezésemet!

- Rendben van - mondta Porthos.

- Én hát elindulok Athoshoz, e reménytelen útra - mondta D’Artagnan. - De hát ha mégoly magatehetetlen lett is, barátainkkal tartani kell a kapcsolatot.

- Ha magával mennék - mondta Porthos -, azt hiszem, jó szórakozás volna nekem.

- Meglehet - mondta D’Artagnan -, énnekem is az! De akkor nem volna ideje az előkészületekre.

- Ez igaz - mondta Porthos. - Menjen hát, s csak bátorság! Ami engem illet, csupa lelkesedés vagyok!

- Nagyszerű! - mondta D’Artagnan.

És csak Pierrefonds határának mezsgyéjénél vettek búcsút egymástól, mert Porthos a barátját egészen odáig kísérte.

- Legalább - mondta D’Artagnan Villers-Cotterets felé mentében -, legalább nem leszek egyedül. Ez az ördögadta Porthos még kitűnően bírja magát. Ha Athos jön, jó, akkor hárman leszünk, hogy Aramison gúnyolódjunk, e szerelemben szerencsés kis csuháson!

Villers-Cotterets-ből írt a bíborosnak.

Kegyelmes uram, egyet már felajánlhatok Eminenciádnak, de ez hússzal felér. Indulok Blois-ba, mert La Fére gróf e város közelében, a Bragelonne-kastélyban lakik.

S ezzel nekivágott a blois-i útnak, Planchet-val egyvégtiben társalogván, ki az egész hosszú utazáson nagy mulatságára szolgált.

15. Két angyalfej

Hosszú útról volt szó; D’Artagnan azonban egy cseppet sem nyugtalankodott: tudta, hogy lovai erőt gyűjtöttek Bracieux urának kövér szénájú jászolrácsai előtt. Bizalommal vágott hát neki a négy-öt napi utazásnak, a hű Planchet kíséretében.

Amint már mondottuk, e két ember, az utazás unalmát elütendő, egymás mellett lovagolt és fesztelenül beszélgetett. D’Artagnan fokról fokra levetkezte a gazdát, Planchet pedig teljesen kibújt inas bőréből. Minden hájjal megkent alak volt, ki is rögtönzött polgárrá válása óta sokszor sajnálta az országutak potya lakomáit, valamint a nemesurak ragyogó bátorságát s társalgását, és személyes értéke tudatában fájdalmas volt magát a közönséges halandókkal és gondolatokkal való érintkezésben elszürkülni látnia.

Annak oldalán tehát, akit még gazdájának szólított, hamarosan a bizalmas rangjára emelkedett. D’Artagnan hosszú esztendők óta nem nyitotta meg a szívét, így történt, hogy ez a két ember, egymásra találva, csodálatosan összemelegedett.

Planchet egyébként sem volt csak amolyan közönséges kalandtárs; jó tanácsadó volt, s ha nem is kereste a veszélyt, de a csapások elől sem hátrált meg, s ezt D’Artagnan már több ízben tapasztalhatta; végül pedig katonaember volt, s a fegyverek megnemesítették; s mindezen felül nemcsak Planchet-nak volt rá szüksége, neki sem volt Planchet végképp haszontalan, így aztán D’Artagnan és Planchet Blois vidékére úgyszólván két testi-lelki jó barátként érkezett.

Útközben D’Artagnan fejét csóválva téregetett vissza minduntalan rögeszmeszerű gondolatára:

- Jól tudom, hogy fellépésem Athosnál hiábavaló és lehetetlen, de régi barátomnak tartozom ezzel a gesztussal, aki a világ legnemesebb, legnagylelkűbb emberének tulajdonságait hordozta magában!

- Ó, Athos úr büszke nemesember volt! - mondta Planchet.

- Nemde? - kérdezte D’Artagnan.

- Úgy szórta a pénzt, mint a jégesőt az ég - folytatta Planchet -, s királyi arckifejezéssel tartotta kezét a kardján. Emlékszik, uram, az angolokkal való párviadalra, a karmelita barátok rétjén? Hej, be szép és magasztos volt Athos úr azon a napon, amikor azt mondta ellenfelének: „Azt követelte, hogy megmondjam a nevem, uram, csak magának ártott vele, mert arra kényszerít, hogy megöljem!” Mellette voltam s hallottam. Szó szerint idéztem a szavait. S az a szemvillanás, uram, mikor, amint megmondta, eltalálta ellenfelét, s az egyetlen jajszó nélkül rogyott össze. Ó, uram, ismétlem, igazi nemesember volt!

- Igen - mondta D’Artagnan -, mindez oly igaz, mint a szentírás, de félő, hogy minden jó tulajdonságát elvesztette egyetlen hibája miatt.

- Emlékszem - mondta Planchet -, szerette az italt jobban mondva: ivott. De nem úgy ivott, mint mások. Szeme mit sem árult el, mikor szájához emelte a poharat. Való igaz: nem volt még ilyen beszédes hallgatás. Nekem úgy rémlett, mintha ezt suttogta volna: „Befele, bor, s gyere mámor!” S hogy törte el a pohár talpát vagy a palack nyakát. Ehhez egyedül ő értett!

- Nos, ma ez a szomorú látvány vár reánk - állapította meg D’Artagnan. - Ez a büszke tekintetű nemesember, ez a délceg s páncéljában oly tündöklő lovag, hogy az ember sohasem értette, miért tart marsallbot helyett csak egy szál kardot a kezében: haj, bizonyára görnyedt hátú, vörös orrú, könnyes szemű aggastyánná változott! Ott találjuk valami gyepen, eldőlve s üveges tekintettel fog reánk meredni, s talán már meg sem ismer. Isten a tanúm, Planchet, messze kerülném e szomorú látványt - folytatta D’Artagnan -, ha nem érezném szükségét tisztelettel meghajolnom a hajdani dicső La Fére gróf nagybecsű árnyéka előtt, kit annyira szerettünk!

Planchet a fejét csóválta, s egy szót sem szólt; de látszott, hogy osztja gazdája aggodalmait.

- Aztán meg a rokkantság, mert Athos bizony már öreg; és talán a nyomorúság is, mert alkalmasint hagyta tönkremenni, ami kis jószága volt; s az a piszkos Grimaud, ki némább, mint valaha, s a gazdájánál is iszákosabb... Most már tudhatod, Planchet, mitől szakad meg a szívem.

- Mintha máris ott volnék, s látnám őt csukladozva, dülöngélve - mondta Planchet siralmas hangon.

- Bevallom, csak attól félek - folytatta D’Artagnan -, hogy Athos egy harcias-részeg pillanatában elfogadja ajánlatomat! Ez Porthosnak és nekem is nagy csapás volna, s főként szörnyű kényszerhelyzet állna elő; no de első dáridója közben egyszerűen faképnél hagyjuk. Ha magához tér, meg fogja érteni.

- Akárhogy is, uram - mondta Planchet -, hamarosan mindent megtudunk, mert azt hiszem, azok a napszentületben pirosló magas falak, amott, Blois városfalai!

- Valószínű - mondta D’Artagnan -, s ama hegyes és faragott tornyocskák, amott bal felől az erdőben, nagyon hasonlítnak ahhoz, amit Chambord városáról hallottam.

- Bemegyünk a városba? - kérdezte Planchet.

- Természetesen, hogy kérdezősködjünk.

- Uram, azt tanácsolom, hogy ha már bemegyünk, kóstoljuk meg azt a bizonyos krémet, melyet annyit emlegettek volt nekem, de sajnos Párizsba nem szállítható, helyben kell elfogyasztani.

- Persze hogy megkóstoljuk! Légy nyugodt - mondta D’Artagnan.

Ebben a pillanatban egy súlyos, ökörhúzta szekér, amilyenekkel a környék szép erdeiben vágott fát szállítják a Loire menti kikötőkig, fordult be egy csupa kerékvágás ösvényről az útra, melyen két lovagunk ballagott. Mellette egy ember, kezében hosszú, szeges végű rúd, azzal ösztökélte lomha barmait.

- Hé, barátom! - kiáltott oda D’Artagnan az ökörhajtónak.

- Mivel szolgálhatok, uraim? - kérdezte a paraszt e környék lakóinak rendkívül tiszta nyelvén, mely a Sorbonne tér s az Université utca finomkodó polgárait is megszégyenítené.

- La Fére gróf úr házát keressük - mondta D’Artagnan. - Ismer-e kend ilyen nevűt a környékbeli uraságok között?

A pór lekapta a kalapját e név hallatán, s így válaszolt:

- Uraim, ez a fa, melyet viszek, az övé; ebben a szálasban vágtam, s egyenest a kastélyba hordom.

D’Artagnan többet nem kérdezősködött ettől az embertől: irtózott esetleg más szájából hallani, amit ő maga mondott Planchet-nak az imént.

A kastélyba! - gondolta -, a kastélyba! Ó, értem! Athos nem lemondó; bizonyára kényszeríti parasztjait, akárcsak Porthos, hogy kegyelmesezzék s viskóját kastélynak nevezzék; súlyos keze volt a kedves Athosnak, kivált ha ivott.”

Az ökrök lassan ballagtak. D’Artagnan és Planchet a szekér mögött léptetett. A baktatásban türelmük fogyni kezdett.

- Ez az út tehát - kérdezte D’Artagnan az ökörhajtótól -, s nem kell féljünk, hogy eltévedünk rajta?

- Ó, Istenem, csak bátran, uraim - válaszolta az ember -, egyenest tovább! Unalmas ez így kelmeteknek a lassú ökrök mögött. Egy fél mérföld járásra megpillantanak egy kastélyt, jobb kéz felől; innét még nem látható, topolyaerdő takarja el. De ez nem Bragelonne, hanem La Valliére; haladjanak túl rajta: három puskalövésnyire egy nagy-nagy fehér, palafedelű házat látnak egy halmon, hatalmas platánok árnyékában, ez a La Fére gróf kastélya.

- S mennyi ez a fél mérföld ide? - kérdezte D’Artagnan. - Mert mérföld és mérföld közt nagy a különbség a mi szép francia hazánkban.

- Tízperces út, uram, az ilyen finom lábú lónak.

D’Artagnan köszönetet mondott az ökörhajtónak, s lovát rögtön sarkantyúba kapta; egy kissé később azonban, attól való zavarában, hogy hamarosan viszontlátja azt a különös embert, aki őt annyira szerette s tanácsaival, példájával annyira hozzájárult nemesemberi neveléséhez, lovát egyre lassúbb járásra fogta, s már úgy ballagott, lehajtott fővel, mint valami holdkóros.

A paraszttal való találkozás és annak viselkedése fölött Planchet is talált magának komoly elmélkednivalót. Sem Normandiában, sem Franche-Comtéban, sem Artois-ban, vagyis amely tartományokban a leginkább otthon volt, nem tapasztalt a falusiaknál ily könnyed viselkedést, derűs arcot, tiszta beszédet. Hajlandó volt azt hinni, hogy valami nemesemberrel, talán frondőrrel találkozott, amilyen ő is, aki politikai okokból volt kénytelen álruhát ölteni.

Nemsokára, az út kanyarulatában, amint az ökörhajtó mondotta volt, a La Valliére kastély tűnt az utasok szemébe; aztán körülbelül egy negyed mérföldnyivel messzebb, a platánfák keretezte fehér ház is kirajzolódott a tavasz virághavával hintett sűrű fák hátteréből.

Erre a látványra D’Artagnan, ki vajmi ritkán szokott megilletődni, különös zavart érzett a szíve mélyéig hatolni: oly erősek életünk végéig az ifjúkor emlékei. Planchet, kinek nem volt mitől megilletődnie, gazdáját ily izgatottnak látván, felváltva hol D’Artagnanra, hol a fehérlő házra bámult.

A testőr néhány lépés után abban a stílusban készült rácsos kapuval találta magát szemben, mely jellemzi e korszak öntvényeit.

A rácsokon át gondozott veteményeskertet, eléggé téres udvart lehetett látni, hol más-más livréjű lovászok több lovat jártattak kötőféken, egy hintó is volt ott s két helyi fajta ló elébe fogva.

- Vagy mi tévedünk, vagy az az ember tévesztett meg - mondta D’Artagnan -, ez itt nem lehet az Athos otthona! Úristen! Meghalt volna, s ez a birtok valamely névrokonának tulajdona? Szállj le, Planchet, eredj, s érdeklődj: megvallom, nekem nincs hozzá bátorságom.

Planchet leszállt.

- Mondd azt, hogy egy átutazó nemes óhajtja üdvözölni La Fére gróf urat, s ha a felvilágosítás kedvező, akkor, Isten neki, mondd meg a nevem!

Planchet, lovát kantárszáron vezetve, odament a kapuhoz, megrázta a kapucsengőt, mire rögtön előállt egy rizsporos hajú, öreg rendű s mégis egyenes tartású szolga, s fogadta.

- Itt lakik-e La Fére gróf? - kérdezte Planchet.

- Igenis, uram, itt lakik - felelte a szolga Planchet-nak, ki nem volt livrében.

- A gróf úr, ugye, katonai szolgálatból vonult vissza?

- Úgy, ahogy mondja.

- S volt neki egy Grimaud nevezetű inasa - folytatta Planchet, kinek szokásos óvatosságában felvilágosításból sohasem volt elég.

- Grimaud úr ez idő szerint nincs a kastélyban - mondta a szolga, s tetőtől talpig végigmérte Planchet-t, szokatlan lévén neki az effajta kérdezősködés.

- Akkor hát - kiáltott fel Planchet - bizony mondom, ez az a La Fére gróf, akit keresünk! Nosza, nyissa ki a kaput, hadd jelentsem a gróf úrnak, hogy gazdám, az ő kedves barátja, üdvözölni szeretné!

- Mért nem mondta hamarabb? - mondta a szolga, s kaput nyitott. - De hát hol a gazdája?

- Valahol itt, a hátam mögött.

A szolga kitárta a kaput, s betessékelte Planchet-t, aki intett D’Artagnannak, s az, olyan szívdobogással, mint még soha, az udvarba lépett.

Mikor Planchet a kastély elé ért, egy földszinti teremből ezt hallotta:

- Ejnye, hát hol az a nemes, s mért nem vezetik már be?

A hang D’Artagnanig is elhatolt, s szívében ezer meg ezer érzést, rég elfelejtett emléket keltett. Sebbel-lobbal leugrott, Planchet pedig mosolygós képpel indult a ház gazdája felé.

- De hisz én ismerem ezt a legényt! - mondta Athos, a küszöbön megjelenve.

- Hát már hogyne ismerne a gróf úr, mikor a gróf urat én is jól ismerem! Planchet vagyok, tetszik tudni, az a Planchet...

A derék szolga többet nem tudott mondani, annyira meghatotta a házigazda váratlan megjelenése.

- Micsoda? Planchet? - kiáltott fel Athos. - Tehát D’Artagnan úr is itt volna?

- Itt vagyok, barátom! Itt vagyok, kedves Athos! - mondta D’Artagnan dadogva, s majdnem tántorogva.

E szavakra látható elfogódottság jelent meg Athos szép arcán és nyugodt vonásain is. Két lépéssel D’Artagnan előtt termett, szemét egy pillanatra se vette le róla, s gyöngéden megölelte. D’Artagnan, zavarából magához térve, olyan elérzékenyedéssel viszonozta, mely könnyek formájában csillogott a szemében.

Athos ekkor kézen fogta, bevezette a szalonba, hol már voltak egynéhányan. Mindenki felállt.

- Bemutatom D’Artagnan urat, őfelsége testőrhadnagyát, hűséges barátomat, a legbátrabb, legszeretetreméltóbb nemesembert, kit valaha ismertem!

D’Artagnan, a szokásnak megfelelően, fogadta a jelenlevők bókjait, tőle telhetően viszonozta is, majd leült körükben, s mikor az imént félbeszakadt társalgás ismét általános lett, vizsgálni kezdte Athost.

Különös dolog! Athos alig öregedett. Szép szeme a virrasztások és orgiák okozta sötét karikáktól megszabadulva, nagyobbnak s tisztább tükrűnek látszott, mint valaha; némileg hosszúkás arca méltóságban nyerte vissza, amit lázas mozgékonyságából veszített. Még mindig csodálatosan szép és ideges keze, ha puhább húsú lett is, a csipkés kézelőből úgy fehérlett elő, miként némely Tizian vagy Van Dyck festette kéz. Karcsúbb volt, mint annak idején, széles, formás válla nem közönséges erőt sejtetett; szürke szállal csak elvétve hintett hosszú fekete haja előkelően, természetes hullámmal omlott a vállára; hangja most is oly csengő, üde volt, mintha huszonöt éves volna, s fehéren, épen megőrzött pompás foga leírhatatlan bájt kölcsönzött a mosolyának.

A gróf vendégei eközben, a társalgás alig érezhető kihűléséből észrevévén, hogy a két jó barát alig várja, hogy kettesben maradjon, a régiek minden tapasztalatával és illedelmével készülődni kezdtek a búcsúzkodásra, a nagyvilági emberek e komoly ügyére, mikor még voltak nagyvilági emberek. Ekkor azonban hatalmas kutyaugatás zendült az udvaron, s egyszerre több vendég is mondta:

- Ha! Raoul visszaérkezett!

Athos, a Raoul nevét hallván D’Artagnanra pillantott, mintha azt fürkészné, mekkora kíváncsiságot ébreszt barátja arcán ez a név. D’Artagnan azonban még semmit sem értett, hisz alig ocsúdott fel káprázatából. Tehát úgyszólván csak gépiesen fordult hátra, mikor egy szép, tizenöt éves, egyszerűen, de tökéletes ízléssel öltözött ifjú toppant be a szalonba, s kecsesen lekapta hosszú piros tollakkal díszített kalapját.

Ez a teljesen váratlanul érkezett új vendég hogy, hogy nem, lenyűgözte. Egész sereg új gondolata sarjadt, s ezek szelleme, értelme minden szálával magyarázták Athos megváltozását, mely eddig oly megmagyarázhatatlannak tűnt neki. A házigazda s ez ifjú közti rendkívüli hasonlatosság volt a kulcsa ez új erőre kapott élet rejtélyének... Várt, nézelődött és figyelt.

- Hát már visszajött, Raoul? - kérdezte a gróf.

- Vissza, uram - felelte az ifjú tisztelettel -, s teljesítettem a rám bízott feladatot.

- De mi leli, Raoul? - kérdezte Athos aggodalmasan. - Sápadt s izgatottnak látszik.

- Igen, uram, mert szerencsétlenség érte a mi kis szomszédunkat!

- La Valliére kisasszonyt? - kérdezte Athos izgatottan.

- Mi történt hát? - kérdezték többen is.

- Marceline-nal, a szolgálójával sétált azon a tisztáson, ahol a favágók fűrészelgetik a fájukat, mikor lóhátról észrevettem és megálltam, ő is meglátott, s egy farakásról, melyre felmászott volt, oly szerencsétlenül ugrott le, hogy a lába elcsúszott, s nem tudott felkelni. Azt hiszem, kificamította a bokáját[39].

- Ó, Istenem! - mondta Athos - s Saint-Rémyné asszonyt, az édesanyját, értesítették?

- Nem, uram, Saint-Rémyné asszony Blois-ban van, az orléans-i hercegnőnél. Attól félek, az elsősegélynyújtás ügyetlenül történt, futottam hát, hogy tanácsot kérjek.

- Küldjön valakit gyorsan Blois-ba, Raoul! Vagy inkább üljön a lovára, s maga nyargaljon el.

Raoul meghajolt.

- Hát Louise hol van? - kérdezte még a gróf.

- Idáig hoztam, uram, és Charlot feleségénél hagytam, aki addig is jeges vízbe mártatja a lábát.

E magyarázat után, mely ürügyet kínált a felkelésre, Athos vendégei elbúcsúzkodtak; csak a vén Barbé herceg, ki a La Valliére-házzal való húszéves barátság jussán családiasan viselkedett, látogatta meg a sírdogáló kis Louise-t, aki azonban Raoult megpillantván, szép szemét megtörölte, s rögtön mosolyogni kezdett.

A herceg ekkor felajánlotta, hogy a kis Louise-t elviszi Blois-ba a hintáján.

- Igaza van, uram - mondotta Athos -, hamarább lesz az anyja mellett; ami pedig magát illeti, Raoul, biztos vagyok benne, hogy hebehurgyán viselkedett, és maga is oka!

- Jaj, nem, nem, uram, esküszöm! - kiáltotta a lányka, az ifjú pedig halálsápadt lett a gondolatra, hogy talán ő a baleset oka.

- Ó, uram, biztosítom... - suttogta Raoul.

- Azért csak menjen el Blois-ba - folytatta a gróf jóságosan -, s kérjen bocsánatot nevemben is Saint-Rémyné asszonytól, aztán jöjjön vissza.

Az ifjú arcszíne rózsásan visszatért; miután a grófra kérdő szemmel tekintett, erős karjába kapta a leánykát, ki fájdalmas s egyszersmind mosolygós arccal borult a vállára, s szelíden elhelyezte a hintóban; aztán a tapasztalt lovas ügyességével és könnyedségével lóra pattant, s Athostól és D’Artagnantól elbúcsúzva, gyorsan távolodott a hintó ajtaja mellett s szemét folyton a belsejére szegezve.

16. A Bragelonne-kastély

D’Artagnan mindvégig ámuldozva, szinte szájtátva figyelte az egész jelenetet, hisz a dolgok annyira nem fedték eredeti elképzelését, hogy csak úgy hüledezett a csodálkozástól.

Athos karon fogta, s a kertbe vitte.

- Mialatt a vacsora elkészül - mondta mosolyogva -, ugye nem sértem meg, kedves barátom, ha röviden megmagyarázom a rejtélyt, mely tűnődésre készteti?

- Valóban, gróf úr - mondta D’Artagnan, ki hovatovább újra érezte eluralkodni maga fölött Athos határtalan arisztokratikus fölényét, mely mindig is jellemezte.

Athos szelíd mosollyal nézte.

- Először is - mondta -, kedves D’Artagnan, itt nincs semmiféle gróf úr! Ha én lovagnak címeztem, az a vendégeimnek szólt, hogy megtudják, kicsoda; de magának, remélem, még mindig Athos vagyok, bajtársa és barátja! Vagy azért volna ilyen ceremóniás, mert már kevésbé szeret?

- Isten ments! - mondta a gascogne-i, az ifjúság olyan őszinte hevével, amilyennel érett korban vajmi ritkán találkozik újra az ember.

- Akkor hát térjünk vissza régi szokásainkhoz, s kezdetnek legyünk egymáshoz őszinték. Mindenen csodálkozik itt?

- Határtalanul.

- De vallja be - mondta mosolyogva Athos -, leginkább éppen rajtam.

- Bevallom.

- Még fiatal vagyok, nemde, negyvenkilenc éves fejjel, még felismerhető vagyok?

- Ellenkezőleg - felelte D’Artagnan, az Athos kérte őszinteség túlzására készen -, mert bizony egyáltalán nem az!

- Hej, megértem - mondta Athos gyengén elpirulva -, egyszer minden véget ér, D’Artagnan, a bolondság éppúgy, mint minden egyéb.

- Azonkívül valami változás esett a vagyonában, amint látom. Otthona csodálatos; ez a ház a magáé, remélem.

- Az enyém; ez az a kis birtok, barátom, emlékszik, melyet akkor örököltem volt, mikor otthagytam a szolgálatot.

- Van parkja, lovai, falkája.

Athos mosolygott.

- A park húsz hold, barátom - mondta -, húsz hold, ebbe a veteményes s a melléképületek is beleértendők; lovaim száma: kettő; nem számítva, persze, inasom gebéjét. Falkámat négy kopó, két agár s egy vizsla teszi. De még ez a fényűző falkásdi sem való nekem - tette hozzá kesernyés mosollyal.

- Igen, értem - mondta D’Artagnan -, ez fiatalembernek, Raoulnak való.

És önkéntelen mosollyal pillantott Athosra.

- Kitalálta, barátom - mondta Athos.

- S ez az ifjú ember az apródja, a keresztfia vagy rokona? Hej, kedves Athos, de megváltozott!

- Ez az ifjú - felelte Athos nyugodtan -, ez az ifjú ember, kedves D’Artagnan, árva gyermek, kit az anyja egy szegény falusi plébánosnál hagyott; én istápoltam, neveltem.

- Ugye nagyon ragaszkodik magához?

- Azt hiszem, úgy szeret, mintha az apja volnék.

- S főképpen nagyon hálás?!

- Ó, ami a hálát illeti, az kölcsönös, én legalább annyival tartozom neki, mint ő nekem; amit neki nem mondok meg, csak magának: még lekötelezettje is vagyok!

- Hogy értsem? - kérdezte D’Artagnan álmélkodva.

- Hát úgy, Istenem, hogy neki köszönhetem ezt a változást, melyet észrevett; úgy száradoztam, mint valami árva, magános fa, melyet mi sem köt már a földhöz, s már csak valami mély érzelem verethetett volna velem az életbe újra gyökeret. Szerető? Ahhoz túl öreg voltam. Barátok? Maga messze került tőlem. Ez a gyermek találtatta hát meg velem mindazt, amit elvesztettem; magamért nem volt bátorságom élni, őérette éltem. A leckék terhesek a gyermeknek, a példa többet ér! Példát mutattam neki, D’Artagnan! Minden rossz szokásomat elhagytam; és színleltem a hiányzó jó tulajdonságokat. És nem hiszem, hogy túloznék vagy dicsekedném, D’Artagnan, de Raoult az Isten is arra teremtette, hogy belőle oly tökéletes nemesember váljék, aminőt szegényes korunknak teremnie még egyáltalán megadatott.

D’Artagnan növekvő álmélkodással nézett Athosra. Üde és árnyas fasor alatt sétáltak, melyen haránt át-átszűrődött a lenyugvó nap egy-egy sugara. Egy ilyen arányló sugár Athos arcába világított, s mintha a szeme is ugyanezt a langyos esti fényt tükrözte volna vissza, mely beléhatolt.

D’Artagnannak hirtelen a milady jutott az eszébe.

- Boldog, Athos? - kérdezte barátjától.

Athos éber szeme D’Artagnan szíve gyökeréig hatolt, s mintha olvasott volna gondolataiban.

- Olyan boldog, amilyen Isten teremtménye csak lehet e földön. De csak fejezze be, D’Artagnan, a gondolatát, mert nem mondta végig.

- Athos, maga félelmetes, hisz mit sem lehet titkolni maga előtt - mondta D’Artagnan. - Nos hát, bevallom, azt akartam kérdezni, nincsenek-e néha rémületei, hasonlatosak a...

- Lelkifurdaláshoz? - folytatta Athos. - Befejezem a mondatát, barátom. Igen is, nem is: nincsen lelkifurdalásom, mert az a nő, azt hiszem, megérdemelte az elszenvedett büntetést; nincsen lelkifurdalásom, mert ha életben hagytuk volna, kétségkívül folytatja kárhozatos munkáját; ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy jogunk volt megtenni, amit tettünk. Talán minden vérért lakolni kell. Ő már meglakolt; lehet, minekünk is lakolnunk kell.

- Én is ilyesmire gondoltam néha-néha, Athos - mondta D’Artagnan. - Annak a nőnek volt, ugye, egy fia?

- Volt.

- Hallott-e róla valaha is valamit?

- Soha. Huszonhárom éves lehet - suttogta Athos -; sokszor gondolok erre a fiatalemberre, D’Artagnan!

- Furcsa! És én teljesen elfeledtem!

Athos kesernyésen mosolygott.

- Hát Winter lordról van-e valami híre?

- Csak azt tudom, hogy nagy kegynek örvendett I. Károly királynál.

- Bizonyára osztozik sorsában, s az most keserves.[40] Látja, D’Artagnan - folytatta Athos -, ezzel visszatértünk ahhoz, amit az előbb mondtam: ő Straffordnak ontotta vérét; a vér vért kíván. S a királyné?

- Melyik királyné?

- Angliai Henriette, IV. Henrik leánya.[41]

- A Louvre-ban van, amint tudja.

- Igen, ahol semmije sincs meg, ugyebár? Az idei hideg telet beteg kisleánya, amint hallottam, tüzelő híján kénytelen volt ágyban tölteni. Érti ezt? - kérdezte Athos, vállát felhúzva. - IV. Henrik leánya, egy nyaláb tűzifa híján, didereg! Miért nem kérte bármelyikünk vendégszeretetét inkább, mint a Mazarinét! Meg lett volna mindene.

- Ismeri hát őt, Athos?

- Nem, de anyám látta gyermekkorában. Nem mondtam még soha, hogy anyám Medici Mária udvarhölgye volt?

- Nem. Ilyesmikről maga nem beszél, Athos.

- Ó, Istenem, dehogynem! - folytatta Athos. - Csak látja, alkalom kell erre is.

- Porthos nem várta volna ilyen türelmesen - mondta D’Artagnan mosolyogva.

- Természet dolga, kedves D’Artagnan, Porthosnak, ha egy kissé hiú is, vannak kiváló tulajdonságai. Találkozott vele?

- Öt napja búcsúztam tőle el - mondta D’Artagnan.

S ekkor áradó gascogne-i humorával elmesélte Porthos minden fényűző hóbortját, ott, a pierrefonds-i kastélyában; s miközben barátját így szurkálta, két-három nyilat a kiváló Mouston úr címére is röppentett.

- Csodálatos - vette át a szót Athos, s közben szép napjaikra emlékeztető vidámsággal mosolygott -, hogy annak idején véletlenül talált egymásra ez a néhány ember, kik még most, húszévnyi elszakadás után is összetartoznak. A barátság mély gyökeret ereszt a tiszta szívekben, D’Artagnan, higgye el, csak a rossz emberek tagadják a barátságot, mert nem értik meg. Hát Aramis?

- Vele is találkoztam - mondta D’Artagnan -, de ridegnek találtam.

- Ó, tehát találkozott Aramisszal! - folytatta Athos, s fürkésző szemmel nézett D’Artagnanra. - De hisz ez már valóságos zarándoklás, amit mível, kedves barátom, a Barátság templomához, ahogyan a költők mondanák.

- Hát igen - mondta D’Artagnan zavarában.

- Aramis, amint tudja - folytatta Athos -, természettől fogva hideg, aztán meg mindig lekötik bonyodalmas nőügyei.

- A mostani csak igazán bonyodalmas! - jegyezte meg D’Artagnan.

Athos erre nem válaszolt.

„Nem kíváncsi” - gondolta D’Artagnan.

Athos nemcsak hogy nem válaszolt, de még beszédtémát is változtatott.

- Látja - mondta, így kívánva észrevétetni D’Artagnannal, hogy visszaértek a kastélyhoz -, egyórás sétával körbejártuk a birtokomat!

- Minden takaros, s főként minden nemes gazdáját érezteti - állapította meg D’Artagnan.

Ebben a pillanatban lódobogás hallatszott.

- Raoul jön vissza - mondta Athos -, mindjárt megtudjuk, mi van a kicsikével.

Az ifjú csakugyan megjelent a kapuban, porral borítottan; belovagolt az udvarra, leugrott, a lovát valami lovászfélére bízta, s jött, hogy a grófot s D’Artagnant üdvözölje.

- Ez az úr - mondta Athos, s kezét D’Artagnan vállára tette -, ez az úr D’Artagnan lovag, akiről annyit meséltem, Raoul.

- Uram - mondta az ifjú, s D’Artagnant újra, még mélyebb meghajtással üdvözölte -, nevét a gróf úr mindig a rettenthetetlenség s a nagylelkűség példaképéül említette!

Ez a kis bók D’Artagnanra, persze, érzékenyen hatott, a szíve jólesően elbizseredett. Kezét nyújtotta Raoulnak, s így szólt:

- Fiatal barátom, minden nekem szóló dicséret a gróf urat illeti, mert nevelésemet neki köszönhetem minden dologban, s nem az ő hibája, ha növendéke oly keveset tanult. De magában kárpótlása lesz, szentül hiszem! Kedves nekem az arca, Raoul, s udvariassága meghatott.

Athos elragadtatását szó le nem írhatja; hálásan tekintett D’Artagnanra, majd azzal a különös mosollyal tisztelte meg Raoult, melyre a gyermekek, ha észreveszik, nagyon büszkék.

„Most aztán - gondolta D’Artagnan, ki e néma arcjátékot nem szalasztotta el - megbizonyosodtam!”

- Nos hát - kérdezte Athos a fiútól -, remélem, a balesetnek semmi következménye?

- Még nem tudni, uram, az orvos nem tudott a dagadás miatt bizonyosat mondani; de attól fél, hogy valami ideg is megsérülhetett.

- S mért nem maradt tovább is Saint-Rémyné asszonynál?

- Attól tartottam, nem érek vissza ebédidőre, uram - mondta Raoul -, és következésképp megvárakoztatom.

Ebben a pillanatban egy félig paraszt-, félig inasfiúcska jelentette, hogy a vacsorát felszolgálták.

Athos vendégét egy igen egyszerű ebédlőbe vezette, melynek ablakai egyfelől a kertre, másfelől egy csodálatos virágokkal teli melegházra nyíltak.

D’Artagnan szemügyre vette a terítéket; az étkezőkészség pompás volt, láthatóan régi családi ezüstnemű. Egy tálalóasztalkán felséges ezüstkancsó; D’Artagnan szeme megakadt rajta.

- Hát ez aztán isteni remek - mondta.

- Az - mondta Athos -, egy nagy firenzei mester, Benvenuto Cellini remekműve.

- És miféle csatát ábrázol?

- A melegnanóit. Ez a pillanat, mikor egyik ősöm átadja a kardját I. Ferencnek, mert azé eltörött. Ez alkalomból avatta a király ősömet, Enguerrand de La Fére-t, a Szent Mihály-rend lovagjává. Ezen a kancsón kívül a király később, tizenöt év múlva, nem feledvén el, hogy még három órán át harcolt Enguerrand barátja kardjával, anélkül hogy eltörött volna, egy kardot is adott neki, azt, amelyet látott talán nálam annak idején, s szintén elég szép ötvösmunka. Óriások kora volt az - mondta Athos. - Mi törpék vagyunk hozzájuk képest. Üljön le, D’Artagnan, s vacsorázzunk. De most jut eszembe - szólt oda Athos a kis étekfogónak, ki a levest épp behozta -, hívd be Charlot-t.

A gyermek kiment, s egy pillanat múlva belépett az a szolga, kihez utasaink fordultak volt, mikor a kastély elé értek.

- Kedves Charlot - fordult hozzá Athos -, különös figyelmébe ajánlom mindvégig, míg itt tartózkodik, Planchet-t, a D’Artagnan úr inasát. Szereti a jó bort; a pincekulcs magánál. Sokáig aludt kemény fekhelyen, a jó ágynak örülni fog; gondoskodjék erről is, kérem.

Charlot meghajolt s kiment.

- Charlot szintén derék ember - mondta Athos -, éppen tizennyolc éve szolgál nálam.

- Maga mindenre gondol - mondta D’Artagnan. - Köszönöm is Planchet nevében, kedves Athos!

Az ifjú e névre nagy szemet meresztett, s nézte, hogy a gróf-e csakugyan, kihez D’Artagnan beszélt.

- Ez a név furcsának hallatszik, ugye, Raoul? - kérdezte Athos mosolyogva. - Ez volt az álnevem, mikor D’Artagnan úr, két derék barátom meg jómagam La Rochelle-nél vitézkedtünk, a néhai bíboros és Bassompierre idejében, ki szintén meghalt azóta. D’Artagnan úrnak jólesik megőriznie számomra e baráti nevet, s valahányszor hallom, szívem felvidul.

- Híres név volt ám - mondta D’Artagnan -, s egy napon a győzelem babérja lengte körül.

- Mit ért ezen, uram? - kérdezte Raoul fiatalos kíváncsisággal.

- Esküszöm, mit sem tudok róla - mondta Athos.

- Elfeledte a Szent Gervasius bástyát? S azt a kendőt, melyből három golyóbis zászlót csinált! Nekem jobb az emlékezőtehetségem, én nem feledtem el, s el is mesélem magának, ifjú uram!

S elmesélte Raoulnak a bástya történetét, ahogy Athos az őse történetét az imént.

E történet alatt az ifjú azt hitte, olyan haditett pereg le előtte, amilyeneket Tasso és Ariosto írt le, s a lovagvilág dicső idejéből valók.

- De arról nem beszél D’Artagnan - mondta Raoulnak Athos -, hogy volt abban az időben egy kiváló bajnok: vas lábikra, acélcsukló, biztos szem, szikrázó tekintet, igen, ezekkel várta ellenfelét. Tizennyolc éves volt, hárommal idősebb, mint most maga, Raoul, mikor megláttam először harc közben, próbált férfiakkal szemben!

- És D’Artagnan úr lett a győztes? - kérdezte az ifjú, kinek csak úgy ragyogott a szeme e beszélgetés közben, s epedve várta a részleteket.

- Az egyiket megöltem, azt hiszem - mondta D’Artagnan, s Athost kérdezte tekintetével. - A másikat pedig lefegyvereztem vagy megsebesítettem, már nem is emlékszem.

- Úgy van, megsebesítette. Hej, de kemény bajvívó volt!

- Most sem vagyok sokkal gyengébb - jelentette ki D’Artagnan, egy kis magahitt gascogne-i mosollyal -, s még nemrégiben is...

Athos egy pillantása elnémította.

- Szeretném, ha megtudná, Raoul - vette át a szót Athos -, mert jó kardforgatónak tartja magát, de hiúsága egy napon keserves csalódást okozhat, szeretném, ha megtudná, milyen veszedelmes ellenfél az, akinek hidegvére fürgeséggel párosul! Mivel jobb példát úgysem mutathatok, kérje meg holnap D’Artagnan urat, hogy ha nem nagyon fáradt, szíveskedjék leckét adni magának.

- Ejnye, kedves Athos, hiszen maga is jeles mester, különösen azokban a tulajdonságokban, miket bennem is dicsér. Látja, épp ma emlegette Planchet azt a híres párbajt a karmeliták telkén, Winter lorddal és társaival. Bizony, fiatalember - folytatta D’Artagnan -, itt kell lennie valahol annak a kardnak, melyet gyakran az ország első kardjának neveztem!

- Ó, csak tönkretettem volna a kezemet, ha ezzel a gyermekkel vívok - mondta Athos.

- Van olyan kéz, amely sohasem megy tönkre, kedves Athos - mondta D’Artagnan -, de sok más kezet tönkretesz.

Az ifjú szívesen hallgatta volna ezt a társalgást akár reggelig; Athos azonban figyelmeztette, hogy vendégük bizonyosan fáradt, s pihenésre van szüksége. D’Artagnan udvariasan tiltakozott, de Athos ragaszkodott, hogy foglalja el a szobáját. A ház vendégét Raoul vezette be oda; Athos, attól tartván, hogy a fiú sokáig talál D’Artagnannál maradni, hogy ifjúkora minden hőstettét elmeséltesse, nemsokára maga is bement, s a szép estét egy baráti kézszorítással s a testőrnek jó éjszakát kívánva, bezárta.

17. Athos diplomáciája

D’Artagnan nem is annyira azért feküdt le, hogy aludjék, mint inkább, hogy egyedül legyen, s gondolkozzék az este látottakon és hallottakon.

Természeténél fogva jó ember lévén, s Athoshoz kezdettől fogva ösztönösen vonzódván, amiből végül őszinte barátság lett, most alig győzött eleget csodálkozni, hogy ezt az erőtől és értelemtől sugárzó férfiút találta a züllött, iszákos helyett, kit holmi szemétdombon képzelt el, tökrészegen hortyogva; minden ellenkezés nélkül elfogadta Athos állandó felsőbbségét, s nemhogy féltékenységet vagy csalódást érzett volna, ami megkeserített volna kevésbé nemes szíveket: végeredményben őszinte és igaz öröm járta át, s ez, küldetését illetően, a legrózsásabb reménységben ringatta.

Mindazonáltal úgy rémlett neki, hogy Athost mégsem találta minden ponton nyíltnak és világosnak. Ki volt ez az ifjú, akiről azt mondta, hogy örökbe fogadta, s aki oly feltűnően hasonlít hozzá? Mi ez a visszatérése a társasági életbe, s az a túlzó józanság, melyet az asztalnál megfigyelt? Még egy látszólag oly jelentéktelen körülmény is, Grimaud távolléte, kitől Athos nem tudott megválni valaha, de most még a nevét sem ejtette ki, bár e tárgyban történt némi kezdeményezés: mindez nyugtalanította D’Artagnant. Úgy látszik, barátja bizalmát nem bírja többé, vagy Athos valami láthatatlan lánc rabja, vagy lehetséges, hogy látogatására jó előre figyelmeztették.

Lehetetlen volt Rochefort-ra nem gondolnia, s hogy a Notre-Dame-ban mit mondott volt neki. Rochefort megelőzte volna Athosnál?

D’Artagnan nem vesztegethette az időt hosszas találgatásra. Elhatározta hát, hogy másnap végére jár a dolognak. Athos rendkívül ügyesen álcázott vagyonkája arra vallott, hogy ad a látszatra, s könnyűszerrel felébreszthető ambícióról árulkodott. Szellemi élénksége és eszméinek világossága pedig Athost másoknál gyorsabban lelkesedővé tette. A miniszter tervébe hát annál is buzgóbban kapcsolódhatnék bele, mivel természetes aktivitását a rászorultság tényezője még meg is kettőzné.

Ezek a gondolatok tartották most ébren D’Artagnant, bármilyen fáradt volt is; haditerveit csiszolgatta, s ámbár tudta, hogy Athos kemény ellenfél, támadásának időpontját a reggeli utáni pillanatokra tűzte ki.

Közben persze azt is meggondolta, hogy ilyen új területen óvatosan kell haladnia, s több napon keresztül tanulmányozni Athos ismereteit, figyelni, fölmérni új szokásait, s a naiv Raoultól vívóleckék közben vagy apróvadat űzve megpróbálni kiszedegetni a hézagot betöltő adatokat, melyek híján sehogy se tudta a hajdani Athost a mostanival összeegyeztetni; ez a módszer célravezető lesz, mert hisz a tanítómester alaposan hathatott növendéke szívére s lelkére.

De D’Artagnan, ki maga is rendkívül éles eszű fickó volt, azt is belátta rögtön, hogy micsoda támadási felületet kínálna, ha valami tapintatlanság vagy ügyetlenség folytán hirtelen Athos szeme elé tárulnának mesterkedései.

Azonkívül, kell-e mondani, hogy D’Artagnan, ki oly könnyeden élt csellel Aramis fortélyosságával vagy Porthos hiúságával szemben, D’Artagnan szégyellt Athosszal, a nyíltszívű, őszinte emberrel ravaszkodni. Úgy érezte, hogy míg Aramis és Porthos a furfangosságban mesterüknek ismervén el, csak még jobban becsülnék: Athos szemében viszont csak kisebbednék.

- Jaj, Grimaud, a hallgatag Grimaud mért nincsen itt? - sóhajtotta D’Artagnan. - Bezzeg sok mindent megértettem volna hallgatásából! Grimaud mindig oly beszédesen hallgatott!

Eközben a házban rendre-rendre minden zaj elült; D’Artagnan hallotta, hogy zárják az ajtókat, ablakokat; majd, miután egy ideig feleselgettek egymással, a falusi kutyák is sorban elhallgattak; a végén már csak egy facsoportban rejtőző fülemüle morzsolta egy ideig szépen zengő skáláját, majd elaludt; a kastélyban most már egyéb sem hallatszott, csak lépések egyhangú dobogása a szobája alatt, feltehetően az Athos szobájából.

„Sétál és elmélkedik - gondolta D’Artagnan -, de min? Lehetetlen megtudni. A többit sejtheti az ember, de ezt nem.”

Athos végül kétség kívül lefeküdt, mert az utolsó zaj is elnémult.

A csend s a fáradtság közös erővel D’Artagnant is legyőzte; szemét lehunyta, s szinte azonnal elnyomta az álom.

D’Artagnan nem volt nagy alvó. Alighogy a hajnal a függönyt bearanyozta, kiugrott az ágyból és ablakot nyitott. Az ablaktábla résén át mintha kószálni látott volna valakit az udvaron, zajtalan óvatossággal. Szokása szerint, hogy a közelében mit se hagyjon úgy végbemenni, hogy meg ne állapítsa, micsoda: minden zajt kerülve figyelt, s felismerte Raoul gránátveres mentéjét és barna haját.

Az ifjú, mert csakugyan ő volt, kinyitotta az istállóajtót, kihozta azt a pej lovat, amelyen azelőtt való nap ült, ő maga felnyergelte s szerszámozta, olyan ügyesen és gyorsan, hogy a leggyakorlottabb lovász se különben, majd a veteményesből nyíló fasoron végigvezetve kinyitott egy ösvényre nyíló kis oldalajtót, újra bezárta, s D’Artagnan még látta a kerítéstető fölött, amint nyílsebesen, a virágos juhar- s akácfaágak alatt meghajolva elvágtatott.

D’Artagnan megjegyezte az előző napon, hogy az az ösvény bizonyára Blois-ba vezet.

„Ejha - mondta magában a gascogne-i -, lám, a fickó már érti a dürgést, s egyáltalán nem úgy viselkedik, mintha osztaná Athosnak a szebbik nem elleni gyűlöletét; nem vadászni megy, mert se fegyver, se kutya vele; nem holmi üzenetet visz, mert lopakodik. Ki elől lopakodik?... Előlem-e, vagy az apja elől?... Mert szentül hiszem, hogy Athos az apja... Az áldóját! Ezt pedig megtudom, mert nyíltan szóba hozom majd Athosnak.”

A nap emelkedett; mindazok a zajok, melyeket este rendre-rendre elnémulni hallott, egymás után éledeztek fel; a madarak a lombban, a kutyák az ólban, a juhok a mezőn. A Loire-on horgonyzó hajók mintha maguktól ébredtek volna, elváltak a parttól, s magukat a víz sodrára bízták. D’Artagnan még sokáig maradt így az ablaknál, hogy senkit fel ne keltsen, majd mikor meghallotta, hogy nyitogatják a kastély kapuit és ablakait, haját még egyszer végigsimította, bajszát megsodorintotta, kalapja karimáját, szokása szerint, mentéje ujjával körülkefélte, s lement. Alig lépett ki a feljárat küszöbén, megpillantotta Athost a földre hajolva s olyan ember testtartásában, ki például egy pénzdarabot keres a homokban.

- Jó reggelt, kedves házigazdám! - köszönt rá D’Artagnan.

- Jó reggelt, kedves barátom! Jól telt az éjszaka?

- Kitűnően, Athos, mint ahogy az volt az ágy is, a vacsora is, melytől bizonyára ily jól aludtam, vagy amilyen a fogadtatásom is, mikor viszontlátott. De mit néz olyan figyelmesen? Talán nem lett tulipánkertész, vagy mi a csoda?

- Kedves barátom, azért még nem kellene velem gúnyolódjék! Vidéken az ízlés erősen változik, s a végén mindent szeretünk, anélkül hogy tudatosítnók, ami szépet csak Isten tekintete előhívott a föld mélyéből, s amit az ember úgy megvet a városban. Éppen e magam ültette íriszeket néztem itt, a medence körül: valaki ma reggel letaposta őket! Ezek a kertészek a világ legügyetlenebb emberei. Hagyták, hogy a ló itatás után belegázoljon az ágyasba.

D’Artagnan elmosolyodott.

- Ejnye - mondta -, azt hiszi?

És barátját végigvitte a fasoron, hol még jó sok lábnyom éktelenkedett, hasonló ahhoz, amely az íriszeket összetaposta.

- Ihol, még itt is, ha nem tévedek; nézze csak, Athos - mondta közömbösen.

- Bizony, bizony! Méghozzá egész friss nyomok!

- Egészen frissek - hagyta helyben D’Artagnan.

- De hát ki ment ki innen ma reggel? - kérdezte magában Athos nyugtalanul. - Kiszökött volna egy ló az istállóból?

- Nem valószínű - mondta D’Artagnan -, hisz a lépések nagyon egyenletesek és nyugodtak.

- Hol van Raoul? - kiáltott fel Athos. - S hogy lehet, hogy ma még nem láttam?

- Pszt! - mondta D’Artagnan, s egy ujját az ajkára tette.

- Mi történt hát? - kérdezte Athos.

D’Artagnan ekkor elmesélte, mit látott, s közben fürkészte házigazdája arckifejezését.

- Ó, most már mindent értek! - mondta Athos könnyed vállrándítással. - Szegény gyermek Blois-ba ment.

- Miért ment volna?

- Istenem, hát hogy hírt halljon a La Valliére leánykáról. Arról a gyermekről, tudja, aki tegnap kimarjította a bokáját.

- Gondolja? - kérdezte hitetlenkedve D’Artagnan.

- Nemcsak hogy hiszem, de bizonyos vagyok benne - felelte Athos. - Hát nem vette észre, hogy Raoul szerelmes?

- Jó! De kibe? Ebbe a hétéves kölyökbe?

- Barátom, Raoul életkorában a szív olyan teli, hogy álomra, valóságra, de valamire ki kell csordulnia. Nos hát, az ő szerelme ilyen: félig álom, félig valóság.

- Tréfálkozik! Ugyan! Egy kicsi leányba!

- Hát nem nézte meg? A legszebb kis teremtés a világon! Azok az ezüstszőke fürtök! Az a két, máris huncut és sóvárgó kék szeme!

- És mit szól ehhez a szerelemhez?

- Semmit, nevetek rajta s Raoulon is; de a szívnek az első követelőzései oly parancsolók, az ifjaknak e mélabús áradozásai egyszersmind oly édesek és keserűek, hogy sokszor a szenvedély jellegét öltik. Emlékszem, Raoul korában én egy görög szoborba szerettem bele, melyet a jó IV. Henrik király adott volt atyámnak, s azt hittem, fájdalmamba beleőrülök, mikor megtudtam, hogy Pügmalión története csak mese.

- A tétlenség teszi! Raoult nem foglalkoztatja eléggé, keres hát magának elfoglaltságot.

- Erről van szó. Gondoltam is, hogy elküldöm innen.

- Nagyon jól tenné.

- Kétségtelen; de a szíve megszakadna, s épp úgy szenvedne, mint egy igazi szerelemtől. Három vagy négy esztendő óta, mikor ő maga is még gyermek volt, megszokta, hogy díszítgesse és csodálja ezt a pici bálványt, kit a végén imádni fogna, ha itt marad. Ez a két gyermek egész nap együtt álmodozik, s úgy társalog ezer komoly dologról, mint igazi húszéves szerelmesek. A La Valliére leányka szülei sokáig csak mosolyogtak a dolgon, de azt hiszem, már kezdik ráncolni a szemöldöküket!

- Gyermekdolog! De Raoulnak kell valami szórakozás; távolítsa hát el, de gyorsan, különben sohasem nevel embert belőle!

- Azt hiszem - mondta Athos -, Párizsba fogom küldeni.

- Úgy! - mondta D’Artagnan.

S azt gondolta, elérkezett az erőpróba ideje.

- Ha akarja - mondta -, megalapozhatjuk a fiú szerencséjét.

- Úgy! - mondta most Athos is.

- Sőt, éppen beszélni akarok valamiről, ami megjárta az eszemet.

- Rajta.

- Nem gondolja, hogy ideje volna szolgálatba állni?

- Hát maga nincs már szolgálatban, D’Artagnan?

- Aktív szolgálatot értek. Vagy a régi életből már semmi sem kísérti, s ha valódi kedvezések és előnyök várnák, nem kezdené újra örömest, az én társaságomban, meg a Porthoséban, ifjúkorunk kalandjait?

- Ezek szerint ajánlatot tesz nekem? - mondta Athos.

- Nyíltat és őszintét!

- Hogy újra harcba induljak?

- Úgy van.

- Ki mellett és ki ellen? - kérdezte gyorsan Athos, s tiszta, jóságos szemét a gascogne-ira szegezte.

- Teringettét, de türelmetlen!

- S főként akkurátus. Ide figyeljen, D’Artagnan. Egyetlen ember, jobban mondva: egyetlen ügy van, amit magamfajta ember hasznosan szolgálhat: a király ügye.

- Pontosan erről van szó - mondta a testőr.

- Igen, de értsünk szót - folytatta komolyan Athos -, ha a király ügyén a Mazarin ügyét érti, vége köztünk az egyetértésnek.

- Nem mondom határozottan - felelte zavartan a gascogne-i.

- Nézze, D’Artagnan - mondta Athos -, ne köntörfalazzunk, hiszen csűrés-csavarása, szófacsarása elárulja, kitől jön hozzám. Ezt a célt csakugyan nem meri az ember fennen bevallani; s aki ennek érdekében verbuvál, fülét lesunyja s hangja bátortalan.

- Jaj, kedves Athos! - mondta D’Artagnan.

- Nagyon jól tudja - folytatta Athos -, hogy nem magáról beszélek, ki a bátor s derék emberek gyöngye, hanem arról a hitvány, cselszövő olaszról, arról a jöttmentről, ki fejére szeretné tenni a párna alól lopott koronát, arról a sehonnairól, ki pártját a király pártjának nevezi, s arra vetemedik, hogy vérbeli hercegeket tömlöcbe dugjon, mert megölni nem meri őket, ahogyan a mi bíborosunk, a nagy bíboros tette volt; egy uzsorás, ki aranyait méricskéli és halmokban őrzi, attól való félelmében, hogy ha mégúgy csal is, a másnapi játékon elveszítheti; egy barom, végül, ki sanyargatja a királynét, amint bizonygatják nekem; egyébként úgy kell neki! Három hónapon belül pedig polgárháborút fog kirobbantani, hogy megtarthassa jövedelmeit. Ezt a gazdát ajánlja nekem, D’Artagnan? Köszönöm szépen!

- Hevesebb, mint régente volt, Isten bocsássa meg nekem! - mondta D’Artagnan. - Az esztendők csak tüzesítették a vérét, nemhogy hűtötték volna. De ki mondta magának, hogy ez az én gazdám, s magának is a nyakába akarom varrni?

„Az áldóját - gondolta -, egy ilyen rosszkedvű embernek ne szolgáltassuk ki titkainkat!”

- Akkor hát, kedves barátom - kérdezte Athos -, mik azok az ajánlatok?

- Istenem, mi sem egyszerűbb: maga itt éldegél a birtokán, s úgy látszik, arany középszerűségében boldog is. Porthosnak talán ötven-hatvan ezer frank jövedelme van; Aramisnak mindig tizenöt hercegnője van, kik most úgy kapdossák el egymástól a papot, ahogyan valaha a testőrt kapdosták; a sors igazi elkényeztetett gyermeke ő! De én, én mit csinálok vajon e világon? Húsz év óta viselem páncélomat és pajzsomat, alacsony rangba görcsösödve, se előre, se hátra nem lépve, se nem élve! Egyszóval: halott vagyok. Most pedig, mikor arról van szó, hogy egy kicsikét feltámadhatnám, mind azt mondják nekem: az a jöttment, az a sehonnai gazember, az a rossz gazda! Hát a mindenségit, én is ezt vallom, de találjon valaki jobbat, vagy pedig szerezzen évjáradékot nekem!

Athos három másodpercig gondolkozott, s e három másodperc alatt átlátott D’Artagnan ravaszkodásán, ki, túlságosan előresietvén az előbb, most támadásba ment át, hogy leplezze szándékát. Azt világosan látta, hogy az ajánlat komoly, s részletezésére is sor került volna, ha meghallgatja.

„Jó - gondolta magában -, D’Artagnan a Mazarin embere.”

Ettől fogva rendkívül óvatosan viselkedett.

D’Artagnan pedig kerülni akarta a kockázatot, jobban, mint valaha.

- Egyáltalán, van valami elképzelése? - kérdezte Athos.

- Természetesen. Tanácsot akartam kérni mindhármuktól, s megállapodni a cselekvés módjában, mert mi egymás nélkül sohasem leszünk tökéletesek.

- Ez igaz. Az imént említette Porthost: rábírta hát, hogy újra szerencsét próbáljon? De hisz ő a szerencséjét megalapozta!

- Meg, semmi kétség; de az ember úgy született, mindig sóvárog valamire.

- És Porthos mire sóvárog?

- A báróságra.

- Persze, persze, el is felejtettem! - mondta Athos mosolyogva.

„Mi a csoda? - ámult el D’Artagnan. - Hát ezt honnan tudja? Aramisszal levelezget? Hej, ha ezt tudnám, mindent tudnék.”

A beszélgetés itt véget ért, mert Raoul betoppant. Athos harag nélkül meg akarta pirongatni, de a fiú oly csüggedt volt, hogy nem vitte rá a lélek, s abbahagyta, hogy megkérdezze, mi baja.

- Talán csak nincs rosszabbul a kis szomszéd leányka? - kérdezte D’Artagnan.

- Jaj, uram - felelte Raoul, s szinte fojtogatta a fájdalom -, súlyos az eset, s ha nincs is látható elváltozás, az orvos attól fél, egész életében sántítani fog!

- Ó, az borzasztó volna! - mondta Athos.

D’Artagnannak valami tréfa volt a nyelvén; de látván Athos részvevő magatartását, türtőztette magát.

- Jaj, uram - folytatta Raoul -, főként az bánt, hogy ennek a balesetnek én vagyok az oka!

- Hogyhogy maga, Raoul? - kérdezte Athos.

- Bizony! Vagy nem azért ugrott le a farakásról, hogy hozzám szaladjon?

- Csak egy megoldás van, kedves Raoul, éspedig az, hogy engesztelésül feleségül veszi!

- Jaj, uram, úgy látom, gúnyolódik őszinte fájdalmamon: ez nem szép dolog - mondta Raoul.

S ezzel, hogy szemtanúk nélkül kedvére kisírhassa magát, bement a szobájába, s csak a reggeli idején jött elő.

A két jó barát egyetértését egy cseppet se zavarta meg a reggeli összekoccanás; a legjobb étvággyal falatoztak, olykor-olykor a szegény Raoulra pillantva, ki könnyes szemmel, nehéz szívvel alig evett valamit.

A reggeli vége felé két levél érkezett, Athos rendkívül figyelmesen olvasta őket, s nem tudta megállni, hogy össze ne rázkódjék közben-közben. D’Artagnan, ki az asztal másik oldaláról átható pillantásokkal figyelte, hogyan olvas, meg mert volna esküdni, hogy az egyik levélen Aramis apró betűit ismerte fel. A másik női írás volt, szálkás és kusza.

- Gyerünk - mondta Raoulnak, látván, hogy Athos magára akar maradni, vagy, hogy a levelekre válaszoljon, vagy, hogy elgondolkozzék a tartalmukon -, gyerünk, nézzünk körül a vívóteremben, ez majd szórakoztatni fogja.

Az ifjú Athosra nézett, aki ezt beleegyező tekintettel viszonozta.

Bementek egy földszinti terembe, melynek falai kardokkal, vívósisakokkal, kesztyűkkel, mellvértekkel s más vívófelszereléssel voltak teleaggatva.

- Nos? - kérdezte Athos, mikor egy negyedóra múlva utánuk ment.

- Ez már a maga keze, kedves Athos - mondta D’Artagnan -, s ha a maga hidegvérével is rendelkeznék, csak gratulálhatnék neki...

Az ifjú azonban egy kissé restellte magát. Egy vagy két érintéssel szemben, melyet sikerült D’Artagnan karjára vagy combjára bevinnie, emez hússzor is megbökte a felsőtestén.

Ebben a pillanatban belépett Charlot, D’Artagnannak hozván egy igen sürgős levelet, mely futárral érkezett.

Most aztán Athos sandíthatott a szeme sarkából.

D’Artagnan elolvasta a levelet, látszólag minden izgalom nélkül, éppen csak a fejét csóválta:

- Látja, kedves barátom - mondta -, milyen a szolgálat! Biz’ isten igaza van, ha nem akarja újra kezdeni: Tréville úr beteg, s lám, a század nem tud meglenni nélkülem; így hát befellegzett a szabadságomnak.

- Visszamegy Párizsba? - kérdezte Athos izgatottan.

- Istenem, hát mit tegyek? - sóhajtott D’Artagnan. - De mondja, nem jön fel maga is?

- Ha felmegyek, boldog leszek, ha találkozhatunk.

- Hahó, Planchet! - kiáltotta D’Artagnan az ajtóból. - Tíz perc múlva indulunk: abrakoltasd meg a lovakat!

Aztán újra Athos felé fordult.

- Úgy érzem, valami hiányzott nekem innen, s igazán keserű a szívem, hogy itt kell hagynom anélkül, hogy Grimaud-val találkoztam volna.

- Grimaud!... Igazán? Magam is furcsálltam, hogy nem is érdeklődik iránta. Kölcsönadtam egyik barátomnak - mondta Athos.

- Aki olvas arcjátékából, mozdulatából is? - kérdezte D’Artagnan.

- Remélem - mondta Athos.

A két jó barát szeretettel megölelte egymást. D’Artagnan Raoultól kézfogással búcsúzott, megígértette Athosszal, hogy ha Párizsba jő, meglátogatja, ha nem, írni fog neki, és lóra ült. A mindig pontos Planchet nyeregben volt már.

- Nem jönne velem? - kérdezte Raoultól nevetve. - Blois-n megyek át!

- Nem, uram - felelte a fiú -, a gróf úrral maradok.

- Akkor hát Isten velük, kedves barátaim! - mondta D’Artagnan, s még egyszer kezet fogott mindkettőjükkel. - S Isten óvjon bennünket! ahogy mindig mondtuk egymásnak, valahányszor a néhai bíboros idejében búcsúzkodtunk.

Athos még egyet intett, Raoul még egyszer meghajolt feléje, s azzal D’Artagnan és Planchet elvágtatott.

A gróf sokáig nézett utánuk, kezét az ifjú vállán nyugtatva, kinek termete majdnem oly magas volt, mint az övé; de mihelyt eltűntek a fal mögött, így szólt:

- Raoul, ma este indulunk Párizsba!

- Hogyhogy? - kérdezte a fiú, s egészen belesápadt.

- Elmehet búcsút venni a nevemben is Saint-Rémyné asszonytól. Hét órára várom.

A fiú fájdalommal s hálával vegyes arckifejezéssel hajolt meg, s indult nyergelni.

D’Artagnan pedig, alighogy kijutott házigazdája látósugarából, elővette a levelet a zsebéből, s újra elolvasta:

Rögtön jöjjön vissza Párizsba.

G. M.

- A levél szűkszavú, száraz - dörmögte -, s ha nem volna post scriptuma, talán meg sem érteném; de szerencsére van post scriptuma.

És elolvasta a nevezetes post scriptumot, mely a levél száraz hangját elfelejtette:

P. S. - Blois-ban menjen be a király kincstárnokához, mondja meg a nevét, s mutassa meg ezt a levelet: kétszáz arany üti a markát.

- Istenemre - mondta D’Artagnan -, tetszik nekem ez a stílus; a bíboros jobban ír, mintsem gondoltam volna. Gyerünk, Planchet, gyerünk, látogassuk meg a kincstárnok urat, s aztán fel, útra!

- Párizsba, uram!

- Párizsba.

S azzal sebes-vágtatva elnyargaltak.

18. Beaufort herceg

Íme, mi minden történt közben, ami szükségessé tette, hogy D’Artagnan Párizsba visszatérjen.

Egy este, mikor Mazarin szokása szerint indult a királynéhoz, s már mindenki nyugovóra tért volt, az őrség szobája előtt menvén hangos beszédet hallott onnan; kíváncsi lett rá, miről diskurálnak a katonák, s szokása szerint lábujjhegyen odaosont, óvatosan benyitott, s az ajtónyíláson bedugta a fejét.

Az őrök vitatkoztak valamin.

- Márpedig én állítom - mondta az egyik -, hogy ha Coysel megjósolta, ez olyan biztos, mintha már be is következett volna. Én nem ismerem, de azt mondják róla, hogy nemcsak asztrológus, hanem varázsló is!

- No hiszen! Ha barátaid közül való, hékám, jól vigyázz! Kellemetlenséget okozhatsz neki.

- Ugyan miért?

- Mert könnyen perbe foghatják.

- Ugyan! Manapság már nincs boszorkányégetés!

- Nincs? Pedig mintha nem is olyan régen a boldogult bíboros megégettette volna Urbain Grandier[42]-t. Erről tudok egyet-mást, hallod-e? A máglya mellett álltam őrségben, s láttam, hogyan sült meg!

- Barátocskám, Urbain Grandier nem kuruzsló volt, hanem tudós, ami egészen más dolog. Urbain Grandier nem mondott jövendőt. A múltat ismerte ő, ami néha még rosszabb.

Mazarin helybenhagyólag bólintott, de a szóban forgó jóslatot mindenképp tudni szeretvén, a helyén maradt.

- Nem azt mondtam - folytatta az őr -, hogy Coysel nem kuruzsló, hanem azt, hogy ha eleve elhíreszteli jövendölését, csak azt éri el vele, hogy soha be nem teljesül!

- Miért?

- Márpedig így van. Ha például verekszünk egymással, s én bejelentem neked: „no, most mindjárt kapsz egy egyenest vagy egy oldalvágást”, könnyűszerrel kivéded. Na látod! Ha Coysel oly fennhangon hirdeti, hogy a bíboros is meghallja: „Ez s ez nap előtt, ez s ez a fogoly meg fog szökni”, kézenfekvő dolog, hogy a bíboros minden óvintézkedést megtesz, hogy a szökést megakadályozza.

- Istenem - szólalt meg egy másik, aki eddig a padon bóbiskolt, de ha látszólag aludt is, egy szót sem szalasztott el a beszélgetésből -, ó, Istenem, hát ti azt hiszitek, hogy az ember megszökhetik a végzete elől? Ha az van megírva odafent, hogy Beaufort hercegnek meg kell szöknie, akkor meg is fog szökni, s a bíboros minden intézkedése hiábavaló.

Mazarint kirázta a hideg. Olasz volt, vagyis babonás; hirtelen az őrök közt termett, kik, mihelyt észrevették, abbahagyták a beszélgetést.

- Mit beszéltek az urak? - kérdezte mézesmázos képpel. - Hogy Beaufort úr megszökött?

- Isten ments, kegyelmes uram - mondta a hitetlenkedő katona -, távol áll tőle pillanatnyilag. Csak azt mondták ott, hogy talán meg fog szökni.

- S ezt ki mondta?

- Nosza, ismételd el a mesédet, Saint-Laurent - mondta a katona, s bajtársa felé fordult.

- Kegyelmes uram - szólalt meg az őr -, mindössze annyit mondtam ezeknek itt, hogy fülembe jutott egy bizonyos Coysel jóslata, mely szerint Beaufort úr, akárhogy őrzik is, pünkösd előtt megszökik.

- S ez a Coysel valami holdkóros vagy bolond?

- Nem a - mondta az őr, megátalkodott babonásan -, sok mindent megjövendölt már, ami mind be is következett, például az is, hogy a királyné fiúgyermeknek ad életet, hogy Coligny urat megölik a Guise herceggel való párbajában, s végül, hogy a koadjutort bíborossá fogják kinevezni. S lám csak: a királynénak nemcsak hogy elsőszülöttje, de két év múlva a második gyermeke is fiú lett, és Coligny urat is megölték.

- Igen, de a koadjutor még nem lett bíboros.

- Nem, kegyelmes uram - mondta az őr -, de az lesz!

Mazarin olyan fintort vágott, mintha azt akarta volna mondani: még nincs a fején a bíboros süveg.

- Vagyis az a véleménye, barátom, hogy Beaufort úr meg fog szökni.

- Oly mértékben ez a véleményem, kegyelmes uram - mondta a katona -, hogy ha most eminenciád felajánlaná nekem Chavigny úr állását, vagyis a vincennes-i várnagyságot, el sem fogadnám. Persze, pünkösd másnapján másként állna a dolog.

Mi sem meggyőzőbb az erős meggyőződésnél, megejti még a hitetleneket is; márpedig Mazarin, amint mondtuk, nemhogy hitetlen, de babonás vala. Mélyen elgondolkozva vonult hát vissza.

- A zsugori! - mondta az őr, amelyik a padon hevert volt - megjátssza, hogy nem hisz a kuruzslódnak, Saint-Laurent, nehogy meg kelljen jutalmazzon; de mihelyt a szobájába ér, mindent megtesz, hogy kihasználja a jóslatodat.

S Mazarin, valóban, ahelyett hogy továbbment volna a királyné lakosztálya felé, behúzódott a dolgozószobájába, Bernouint behívta, s megparancsolta, hogy másnap korán reggel menjen el a rendőrtisztért, akit Beaufort mellé rendelt, s ébresszék fel, mihelyt az megérkezik.

A gárdista, tudtán kívül, a legérzékenyebb pontján érintette a bíborost. Öt év óta, amióta Beaufort tömlöcben volt, nem telt el nap, hogy Mazarin ne gondolt volna arra: előbb-utóbb kiszabadul. Nem tarthatta börtönben életfogytiglan IV. Henrik egy unokáját, kivált ha ez a királyi unoka még alig harmincéves. De akármi módon szabaduljon is, micsoda gyűlöletet halmozhatott fel a börtönben az ellen, akinek fogságát köszönhette; aki gazdag, bátor, dicsőséges korában fogatta el az asszonyok e bálványát s a férfiak e rémét, hogy életéből kivágja legszebb esztendeit, mert hisz a börtönélet nem élet! Mazarin mindenesetre megkétszerezte Beaufort őrizetét. Mégis hasonlatos volt a mesebeli fösvényhez, ki nem tudott aludni kincse mellett. Több ízben riadt fel éjjelente, mert azt álmodta, hogy Beaufort-t elrabolták. Ilyenkor érdeklődött felőle, s minden esetben keserves volt hallania, hogy a fogoly játszik, iszik, dalol, mint a pinty; de játék, ivás, dalolás közben minduntalan esküdözve fogadkozik, hogy Mazarin drágán fogja megfizetni ezeket az örömöket, amelyeket Vincennes-ben kényszerített rá.

Ez a gondolat foglalkoztatta álmában a minisztert mostan is; első szava tehát, midőn Bernouin hét órakor belépett a szobájába, hogy felébressze, ez volt:

- No mi van? Beaufort csakugyan megszökött Vincennes-ből?

- Nem hiszem, kegyelmes uram - mondta Bernouin, kit hivatalos nyugalma sosem hagyott cserben -, híreket azonban mindenesetre hozok róla, mert La Ramée vártiszt, kiért ma reggel Vincennes-be küldtünk, itt van, s várja eminenciád parancsait.

- Nyiss ajtót, s engedd be - mondta Mazarin, s párnáit úgy igazította el, hogy az ágyban ülve fogadja.

A vártiszt belépett. Nagy, tagbaszakadt, pirospozsgás és jóképű ember. Belőle olyan nyugalom áradt, hogy Mazarint nyugtalanítani kezdte.

- Vajmi buta fráternek nézem - suttogta.

A vártiszt némán állt a küszöbön.

- Jöjjön beljebb, uram - biztatta Mazarin.

A vártiszt engedelmeskedett.

- Tudja, mit beszélnek? - kérdezte a bíboros.

- Nem, kegyelmes uram.

- Nos hát, azt beszélik, hogy Beaufort úr meg fog szökni Vincennes-ből, ha ugyan már meg nem szökött!

A vártiszt arcán a legmélyebb meglepetés rajzolódott ki. Apró szemét, hatalmas száját egyszerre nyitotta tágra, hogy jobban élvezhesse a tréfát, amivel a kegyelmes úr őt megtisztelni kegyeskedett; aztán komoly képpel nem bírván tovább elviselni ilyesfajta feltételezést, hahotában tört ki, de olyanban, hogy kövér tagjai úgy rángatóztak mulattában, mintha vitustánca volna.

Mazarint elbűvölte, ha mégoly tiszteletlen volt is, ez az érzelemnyilvánítás, de azért megőrizte méltóságteljes komorságát.

Mikor La Ramée végre jól kinevette magát, s a szemét megtörölte, úgy gondolta, itt az ideje, hogy megszólaljon, s illetlen jókedvéért mentegesse magát.

- Megszökött, kegyelmes uram, megszökött?! Hát nem tudja eminenciád, hol van Beaufort?

- Tudom, hogyne tudnám, a vincennes-i öregtoronyban!

- Ott, kegyelmes uram, de egy olyan szobában, melynek fala hét láb vastag, s ablakain karvastagságú a rács!

- Uram - mondta Mazarin -, türelemmel minden falat át lehet fúrni, s egy órarugóval vasrácsot reszelhet keresztül az ember!

- De azt, úgy látom, nem tudja eminenciád, hogy nyolc őr van körülötte, négy az előszobájában, négy a szobájában, s ezek az őrök egy pillanatra se hagyják magára.

- Igen, de ki-kimegy a szobájából, métázik, labdázik!

- Kegyelmes uram, a foglyok megengedett szórakozásai! De ha eminenciád akarja, megvonjuk tőle.

- Nem, dehogy - mondta Mazarin, attól félvén, hogy foglya, ha eltiltják szórakozásaitól, csak még nagyobb elkeseredést táplál őellene, ha valaha kijön Vincennes-ből. - Csak azt mondja meg, kivel játszik?

- Kegyelmes uram, az őrtiszttel, vagy velem, avagy a többi fogollyal.

- És játék közben nem megy közel a várfalakhoz?

- Kegyelmes uram, hát egyáltalán nem ismeri ezeket a falakat?! Hatvan láb magasak, s nem hiszem, hogy Beaufort úr annyira megunta volna életét, hogy ilyen magasról leugorván, kockáztassa nyaka kitörését.

- Hm - dünnyögte a bíboros, s kezdett megnyugodni. - Tehát azt mondja, La Ramée uram, hogy Beaufort...

- Hacsak madárkává nem változik, felelek érte!

- Jól vigyázzon! Nagyon elbízza magát - folytatta Mazarin. - Beaufort úr azt mondta volt az őröknek, kik Vincennes-be vitték, gyakran gondolt rá, hogy börtönbe kerül, s erre az esetre a szökés negyven módját eszelte ki!

- Kegyelmes uram, ha e negyven mód közül egy is bevált volna - felelte La Ramée -, már régóta künt volna!

„No lám - gondolta. Mazarin -, nem is olyan buta ez a fickó, amilyennek véltem.”

- Azonkívül elfelejti eminenciád, hogy Vincennes-ben Chavigny úr a várnagy - folytatta La Ramée -, és Chavigny úr nem tartozik Beaufort barátai közé.

- Igen, de ha Chavigny úr nincs ott.

- Ha ő nincs ott, én ott vagyok.

- De amikor maga sincs ott, La Ramée uram?

- Ó, ha én magam nem volnék ott, olyan embert hagyok a helyemen, ki főporkolábságot remél kapni őfelségétől, s felelek érte, hogy jól őrködik. Amióta három hete szolgálatomba fogadtam, csak annyi kifogásom van ellene, hogy túl szigorú a rabokhoz.

- És kicsoda ez a cerberus?

- Valami Grimaud nevezetű, kegyelmes uram.

- S mivel foglalkozott, mielőtt Vincennes-ben maga mellé került volna?

- Hát, valahol vidéken élt, amint attól hallám, aki beajánlotta; valami rossz fát tett a tűzre, konokságából kifolyólag, s gondolom, csak hálás lehet, hogy a király uniformisába bújva büntetlenséget élvez.

- És kicsoda ajánlotta magának ezt az embert?

- Grammont herceg udvarbírója.

- Tehát megbízhatik benne, azt hiszi?

- Akárcsak bennem magamban, kegyelmes uram.

- Nem valami fecsegő alak?

- Jézus Mária! Kegyelmes uram, sokáig azt hittem, néma az istenadta, mert csak jelekkel kérdez és felel; úgy vélem, régebbi gazdája szoktatta így.

- Akkor hát mondja meg neki, kedves La Ramée uram - folytatta a bíboros -, hogy ha jó és hűséges porkolábunk lesz, szemet hunyunk vidéki csínytevései felett, s olyan uniformisba bújtatjuk, mely becsületet szerez neki, az uniformis zsebébe pedig néhány aranyat teszünk.

Mazarin ígéretekben roppantul bőkezű volt: szöges ellentéte a jámbor Grimaudnak, akit La Ramée úgy dicsért az imént, s ki keveset beszélt, de sokat cselekedett.

A bíboros még sok mindent kérdezett La Ramée-tól a fogolyról, táplálkozásáról, fekhelyéről, szobájáról, s mindenre oly kielégítő választ kapott, hogy emberét majdnem megnyugodva bocsátotta el.

Aztán, reggeli kilenc óra lévén, felkelt, beillatosította magát, felöltözött s átment a királynéhoz, hogy közölje vele, miért maradt el az esti látogatás. A királyné, aki legalább úgy félt Beaufort-tól, mint maga a bíboros, s legalább oly babonás volt, mint az, szóról szóra elismételtette vele La Ramée minden fogadkozását, s helyetteséről ejtett dicsérő szavait; majd, mikor a bíboros befejezte, így szólt:

- Ó, jaj, uram - mondta szinte sóhajtva -, miért is nem lehet minden herceg mellett egy-egy Grimaud-nk!

- Türelem - vigasztalta Mazarin olasz mosolyával -, ezt is megérjük tán egy napon! Addig is...

- Mit addig is?

- Addig is mindig meg fogom tenni óvintézkedéseimet.

Ezután írt D’Artagnannak, hogy megsürgesse visszatértét.

19. Mivel szórakozott Beaufort herceg a vincennes-i öregtoronyban

A fogolynak, ki a bíboros úrnak oly nagy félelmet okozott, s kinek szökési tervei az egész udvar nyugalmát megzavarták, sejtelme sem volt róla, mekkora ijedtség támadt miatta a Palais-Royalban.

Felismervén, mily csodálatosan őrzik, belátta, hogy minden kísérlet hiábavaló; bosszúja abban merült ki, hogy nem győzte eleget átkozni, gyalázni Mazarint. Még gúnydalok szerzésével is próbálkozott, de ezt hamarosan abbahagyta. Mert Beaufort az égtől nemcsak hogy verselőtalentumot nem kapott, de gyakran még prózában is csak igen keservesen tudta magát kifejezni. Blot, e korszak dalnoka-lantosa, így vélekedett róla:

A harcban mennydörög, cikázik,

s bizony, hogy joggal rettegik:

bezzeg, ha bölcsködik s vitázik,

együgyű lúdnak nézhetik.

Még Gastonnak is, ha papolgat,

úgy jár a szája, mint a pinty;

mért, hogy nincsen nyelve Beaufort-nak,

s mért, hogy Gastonnak karja nincs?

Ennek ismeretében érthető, ha a fogoly átkozódásra és szitkozódásra szorítkozott.

Beaufort herceg IV. Henrik és Gabrielle d’Estrées unokája volt, éppoly jó, bátor, büszke s főként gascogne-i, mint a nagyapja, csak sokkal kevésbé művelt. Egy ideig, XIII. Lajos halála táján, az udvar kedvence, fő-fő bizodalmasa, egyszóval első embere volt, helyét azonban csakhamar Mazarinnak kellett átengednie, s hirtelen másodiknak érezte magát; másnap, elég balgatag lévén, hogy megsértődjék e felváltás miatt, s elég meggondolatlan, hogy sértődöttségének kifejezést adjon, a királyné elfogatta és Vincennes-be vitette, azzal a Guitaut-val, kivel már találkoztunk e történet elején, s akivel még lesz alkalmunk találkozni. Természetesen, aki királynét mond: Mazarint mond. Nemcsak hogy megszabadultak ilyenformán személyétől és igényeitől, de nem is számoltak többé vele, bármily népszerű herceg volt is, s már öt esztendeje lakott a vincennes-i öregtorony egyáltalán nem hercegi szobájában.

Ez az időszak, melyben mindenki másnak benőtt volna a feje lágya, Beaufort szellemében mi változást sem idézett elő. Másvalaki valóban úgy gondolkozott volna, hogy ha lemond a bíborossal való ujjat húzásról, a hercegekkel való dacolásról s arról, hogy, amint Retz bíboros mondta volt: egy-két melankolikus, délibábkergető cinkost nem számítva, egyedül haladjon az útján, az eltelt öt év alatt vagy visszakapta volna szabadságát, vagy pártfogókra tett volna szert. Ilyen meggondolások azonban talán fel sem merültek a herceg lelkében, sőt, hosszú fogsága csak fokozta konokságát, s a bíboros naponta olyan értesüléseket kapott róla, melyek vajmi kevéssé voltak kellemesek őeminenciájának.

Miután a verselésbe beletört a bicskája, Beaufort úr festészettel próbálkozott. Szénnel lerajzolta a bíborost, de középszerű lévén e művészetben is, s nem érvén el különösebb hasonlatosságot: az arckép eredetijét mindenkivel felismertetendő, alája írta: „Ritratto dell’ilustrissimo facchino Mazarini.”[43] Chavigny úr, értesülvén erről, meglátogatta a herceget, s megkérte, áldozzék más szórakozásnak, vagy legalábbis ne lássa el felirattal arcképeit. Másnap a szoba fala tele volt arcképekkel és feliratokkal. Beaufort úr, mint általában a rabok, nagyon hasonlított a gyermekekhez, kik görcsösen ragaszkodnak ahhoz, amit megtiltanak nekik.

Chavigny úr értesült e profil arcképek elszaporodásáról. Ugyanis Beaufort, nem lévén elég önbizalma, hogy Mazarint szemből nézve rajzolja le, szobáját profil ábrázolatok kiállítási termévé tette. Ez esetben Chavigny egy szót sem szólt; de mikor egy napon Beaufort odakünt labdázott, lemosatta az összes rajzot, s a szobát enyves festékkel befestette.

Beaufort megköszönte Chavignynak, hogy szíves volt őt ilyenformán új rajzlapokkal ellátni; szobáját most már rekeszekre osztotta, s minden rekesz falát Mazarin élete egy-egy jelenetének szentelte.

Az első az illusztris csirkefogó Mazarinit Bentivoglio bíboros botütései alatt ábrázolta, akinek inasa volt.

A második az illusztris csirkefogó Mazarinit, amint Loyola Ignác szerepét játssza a hasoncímű tragédiában.

A harmadik az illusztris csirkefogó Mazarinit, mikor éppen elorozza a főminiszteri tárcát Chavigny elől, ki már a markában érezte.

Végezetül a negyedik az illusztris csirkefogó Mazarinit, amint megtiltja az ágynemű váltást Laporte-nak, XIV. Lajos komornyikjának, mondván, hogy egy francia királynak elég, ha minden negyedévben váltják az ágyneműjét.[44]

Hatalmas kompozíciók voltak ezek, s minden bizonnyal meghaladták a fogoly képességeit; be is érte hát a képek felvázolásával s címmel való ellátásával.

De így is elegendők voltak, hogy Chavignyt felhergeljék; megüzente hát Beaufort-nak, hogy ha nem mond le mázolmányai folytatásáról, minden alkalmas eszközt elkoboztat tőle. Beaufort erre azt felelte, hogy mivel a katonai dicsőség lehetőségétől megfosztották, festői hírnévre pályázik, s ha már sem Bayard, sem Trivulzio nem lehet belőle, Michelangelo vagy Raffaello akar lenni.

Egy napon, mikor Beaufort az udvaron sétált, elvitték a tűzhelyét, tűzhelyével a szenét, szenével az üszköt, úgy, hogy visszatérve semmi olyan tárgyat nem talált többé, amit plajbászként használhatott volna.

Beaufort káromkodott, ordibált veszettül, mondván, hideg és nyirkosság által akarják elveszejteni, ahogyan Puylaurens-t, Ornano marsallt és Vendôme nagyperjelét elpusztították,[45] mire Chavigny azt üzente, hogy elég, ha becsületszóval megfogadja, hogy nem rajzol többet, vagy megígéri, hogy nem alkot történelmi tárgyú képeket, s rögtön visszakapja a tüzelőt s mindent, ami a begyújtáshoz szükséges. Beaufort nem akarta megfogadni, s a tél hátralevő részére tűz nélkül maradt.

Mi több, egy fogolysétáltatás alatt lekaparták a rajzolatokat, s a szoba ismét fehér falú és csupasz volt, a freskóknak hírük-hamvuk sem maradt.

Ekkor Beaufort vásárolt az egyik őrtől egy Pistache nevű kutyát, mi sem tiltván, hogy a rabok kutyát tartsanak. Chavigny hozzájárult, hogy a négylábú gazdát cseréljen. Beaufort néha órákra bezárkózott a kutyájával. Azt sejtették ugyan, hogy ez órák alatt a rab Pistache idomításával foglalkozik, de arról fogalmuk sem lehetett, mire tanítja. Mikor Pistache elég tanultnak bizonyult, Beaufort meghívta Chavigny urat s a vincennes-i tiszteket a szobájában tartandó nagy látványosságra. A meghívottak megjelentek; a szobában annyi gyertya világított, ahányra Beaufort csak szert tudott tenni. A mutatvány megkezdődött.

A rab, a szoba padlóján, egy falból kikapart gipszdarabbal hosszú fehér vonalat húzott, mely kötelet jelképezett. Pistache gazdája első parancsára elhelyezkedett e vonalon, hátsó lábára állt, s első lábaival egy ruhaporoló pálcát fogván, elindult a vonal mentén, s úgy imbolygott is hozzá, mint valami kötéltáncos; miután pedig kétszer-háromszor végigment a „kötélen”, a pálcát Beaufort-nak szépen visszaadta, s a mutatványt újrakezdte, most már egyensúlyozgatás nélkül.

Az értelmes állatot tapsviharral jutalmazták.

Az előadás három részből állt; az első szám leperegvén, a második következett.

Chavigny úr Pistache elé tartotta a zsebóráját. Az óra fél hetet mutatott.

Pistache hatszor emelte fel s engedte le a lábát, hetedszer pedig a levegőben hagyta egy darabig. Felvilágosítás ennél értelmesebb nem lehetett; egy napóra sem válaszolhatott volna jobban; a napórának tudniillik az a hátránya, hogy csak addig mutatja az időt, amíg süt a nap.

A következő számban meg kellett mutatnia az egész társaság előtt, ki a legjobb börtönőr egész Franciaországban.

A kutya háromszor körbejárta őket, s végül a legnagyobb tisztelettel lefeküdt Chavigny úr lába elé.

Chavigny úr úgy viselkedett, mintha nagyon bájosnak találná a tréfát, s kényszeredetten kacagott hozzá; mihelyt abbahagyta, harapdálni kezdte az ajkát, s összevonta szemöldökét. Ezután Beaufort ezt a nehezen megválaszolható kérdést intézte Pistache-hoz: kicsoda a földkerekség legnagyobb tolvaja?

Pistache most is körbejárta a szobát, de senki előtt nem hasalt le, majd az ajtóhoz menvén nyüszítve kaparni kezdte.

- Látják, uraim - mondta a herceg -, ez a különös állat, a kérdezettet nem találván idebent, odakünt keresné. De ne aggódjanak, a választól nem esnek el azért! Pistache barátom - folytatta a herceg -, jer ide. - A kutya szót fogadott. - A földkerekség legnagyobb tolvaja, ugyan bizony nem a király titkára, Le Camus-e, aki Párizsba húsz frankkal érkezett, s most tízmilliója van?

A kutya a fejét rázta, tagadása jeléül.

- Avagy - folytatta a herceg - Émery főintendáns-e, aki fiának, Thoré úrnak kiházasításakor háromszázezer frank évjáradékot s egy olyan palotát adott, hogy ahhoz képest kaliba a Tuilériák s a Louvre kulipintyó?

A kutya fejét rázta tagadása jeléül.

- Még ő sem az - mondta a herceg. - De csak keressük tovább! Vajon véletlenül nem az illusztris csirkefogó, Mazarini di Piscina volna az?[46]

A kutya kétségbeesetten jelezte, hogy igen, ő az, s egyvégtiben nyolcszor-tízszer is bólintott a fejével.

- Uraim - fordult Beaufort a jelenlevőkhöz, kik most már kényszeredetten sem mertek nevetni -, láthatják, hogy az illusztris csirkefogó Mazarini di Piscina a földkerekség legnagyobb tolvaja; Pistache legalábbis ezt állítja. De térjünk át egy másik mutatványra! Uraim - folytatta Beaufort, a hosszú csendet arra fordítván, hogy előkészítse az előadás harmadik részét -, bizonyára mindnyájan emlékeznek reá, hogy Guise herceg Párizs minden kutyáját megtanította ugrálni Pons kisasszony tiszteletére, kit a szépek szépének hirdetett. Nos hát, uraim, ez bizony nem valami sok, mert azok az állatok gépiesen engedelmeskedtek, nem tudtak különcséget (Beaufort különbséget akart mondani) tenni, hogy kinek ugráljanak, s kinek ne a kisasszonyok között. Pistache most megmutatja a várnagy úrnak s minden jelenlevőnek, mennyivel többet ér ebtársainál. Chavigny uram, legyen szíves, adja kölcsön a botját.

Chavigny úr odaadta a pálcáját Beaufort-nak.

Beaufort a pálcát vízszintesen egylábnyi magasságban tartotta.

- Pistache barátom - mondta -, ugorj egyet a kedvemért Montbazonné[47] tiszteletére!

Mindenki kacagott: tudott dolog volt, hogy letartóztatása idején Beaufort Montbazonné nem titkolt szeretője volt.

Pistache, minden ellenkezés nélkül, vidáman átugrott a pálcán.

- Jó, jó - mondta Chavigny -, de amint látom, ez sem csinál többet, mint ebtársai, mikor Pons kisasszony tiszteletére ugráltak.

- Várjunk csak - mondta a herceg. - Pistache barátom, ugorj a királyné tiszteletére!

És a pálcát vagy hat hüvelykkel feljebb emelte.

A kutya tisztelettudóan átugrott a pálcán.

- Pistache barátom - folytatta a herceg, s a pálcát tíz hüvelykkel magasabbra tartotta -, ugorj a királyért!

A kutya nekirugaszkodott, s akármilyen magasan volt is, könnyeden átvetette magát a pálcán.

- Most pedig, figyelem! - emelte fel a hangját a herceg, botját viszont majdnem a föld színéig lebocsátotta. - Pistache barátom, ugorj most az illusztris csirkefogó Mazariniért!

A kutya hátulját fordította a bot felé.

- Ejnye, mit jelent ez? - kérdezte a herceg, s egy félkört írt le a kutya farkától a fejéig, a pálcát ismét elébe tette. - Nosza, ugorj, Pistache uram!

De Pistache, mint az előbb is, megint csak fordult egyet, s a fenekét mutatta oda a pálcának.

Beaufort harmadszor is elébe került, megismételte a felszólítást, Pistache-nak azonban elfogyott a béketűrése; dühödten elkapta a pálcát, kirántotta a herceg kezéből, s fogai közt kettéroppantotta.

Beaufort kivette a szájából a két darabot, s a legnagyobb komolysággal adta át Chavignynak, nem győzvén eleget mentegetőzni, s kijelentvén, hogy az előadás véget ért; de ha három hónap múlva méltóztatik megjelenni egy új előadáson, Pistache addigra új mutatványokat fog megtanulni.

Pistache-t három nap múlva megmérgezték.

Keresték a tettest; de, amint gondolható, a tettes ismeretlen maradt. Beaufort síremléket állíttatott, ezzel a felirattal:

„Itt nyugszik Pistache, a világ legokosabb kutyája.”

E dicséret ellen nem lehetett kifogást találni: Chavigny úr nem tilthatta meg.

Ekkor azonban a herceg jó fennszóval hangoztatni kezdte, hogy a kutyán próbálták ki a mérget, melyet neki szántak, s egy napon, ebéd után, ágyba feküdt, azt kiabálván, hogy hascsikarása van, mert Mazarin megmérgeztette.

Ez újabb kópéság fülébe jutott Mazarinnak, s nagyon megijesztette. A vincennes-i vártornyot szörnyű egészségtelennek tartották: Rambouillet asszony azt híresztelte, hogy a szobának a fala, melyben Puylaurens, Ornano marsall s a vendôme-i perjel meghalt, merő arzén, s mondása szárnyra kelt. Mazarin elrendelte hát, hogy a rab addig ne nyúljon az ételhez, míg a bort s a húst meg nem kóstolták. Ekkor tették melléje La Ramée várnagyhelyettest előkóstolói minőségben.

Chavigny azonban korántsem bocsátotta meg a csínytevéseket, melyekért az ártatlan Pistache már megbűnhődött. Chavigny a néhai bíboros kreatúrája volt, sőt, azt rebesgették, hogy a fia; a zsarnoksághoz tehát konyíthatott valamit. Beaufort ellen megkezdte kellemetlenkedéseit; elvétette, amit addig meghagytak neki: az acélkést és ezüstvillát, s helyette ezüstkést és favillát adatott. Beaufort panasszal élt; Chavigny azt üzente, hogy a bíboros, közölvén Vendôme hercegasszonnyal, hogy fia életfogytiglan Vincennes-ben marad, aggodalmának adott kifejezést, hogy foglya netán öngyilkosságot kísérelhet meg. Két hét múlva a labdatérhez vivő út mentén Beaufort két sorban elültetett, kisujjnyi facsemetéket látott; megkérdezte, mi az, mire azt felelték, azért ültették, hogy majdan neki árnyékot adjanak. Végül egy reggel bement hozzá a kertész, s jelentette, hogy spárgaágyásokat állítanak be neki. Nos, a spárgának, aminek manapság négy év kell, hogy élvezhető legyen, öt év kellett a kertészet ama kezdetlegesebb korában. Ettől a kedveskedéstől Beaufort dührohamot kapott.

Beaufort ekkor elhatározta, hogy negyven módjának egyikéhez folyamodik, vagyis a legegyszerűbbhöz, La Ramée megvesztegetéséhez; La Ramée azonban állását ezerötszáz tallérért vásárolta meg, s nagyon ragaszkodott hozzá. Ahelyett hát, hogy a rab oldalára állt volna, futva árulta be Chavignynak; Chavigny azonnal nyolc embert rakatott a herceg szobájába magába, a porkolábokat megkettőzte, a strázsákat megháromszorozta. Ettől fogva a herceg úgy járkált, akárcsak a színpadi királyok: négy ember előtte, négy mögötte, nem számítván azokat, akik láthatatlanul tartották szemmel.

Beaufort eleinte sokat nevetett ezen a szigorúságon: valósággal szórakoztatta. Amíg bírta, ezt hajtogatta: „Ez engem csak mulattat, szarakoztat.” (Beaufort azt akarta mondani: szórakoztat, de, amint tudjuk, nem mindig azt mondta, amit mondani akart.) Majd megtoldta: „Különben is, ha ki akarnám vonni magamat e megtiszteltetés alól, még mindig harminckilenc módszerhez folyamodhatom.”

Ez a szórakozás végül is gyötrelemmé vált. Beaufort legénykedésből állta a sarat vagy fél esztendeig; de akkor, állandóan nyolc ember között, kik leültek, ha leült, felkeltek, ha felkelt, megálltak, ha megállt, elkezdte ráncolni a szemöldökét s számlálni a napokat.

Ez az újabb gyötrés csak fellángoltatta Mazarin elleni gyűlöletét. Reggeltől estig átkozódott, ezerszer megfogadván, hogy ízekre szaggatja Mazarin fülét. Ez iszonyú volt; a bíboros mindenről értesülvén, ami Vincennes-ben történt, önkéntelenül a fülére húzta bíborossüvegét.

Egy napon Beaufort maga köré hívta őreit, s ékesszólásban való közmondásos fogyatékossága ellenére, ezt a beszédet tartotta nekik, melyet, igaz, előre elkészített:

- Uraim, meddig tűrik hát, hogy a jó IV. Henrik király unokájára gyötrelmeket és sertéseket (sértéseket akart mondani) zúdítsanak! Lánchordta-teremtette, ahogy nagyatyám mondogatta, hisz majdnem Párizs ura voltam, tudják-e! Egy álló napon át voltam a király s a Hercegúr őrzője; a királyné akkor megsimogatott, s a birodalom legbecsületesebb emberének nevezett. Uraim, derék polgárok, tegyenek ki innen, egyenest a Louvre-ba megyek, Mazarin nyakát kitekerem, kegyelmeteket testőreimmé teszem, szép nyugdíjú tisztjeimmé! Lánchordta-teremtette! Előre, indulj!

De bármily patetikus volt is IV. Henrik unokájának e szózata, nem hatotta meg e kőszívűeket; egyikük sem mozdult. Ezt látva Beaufort legazemberezte s ezzel kegyetlen ellenségeivé tette őket.

Valahányszor Chavigny meglátogatta, s ezt megtette hetenként kétszer-háromszor is, a herceg megragadta az alkalmat, hogy megfenyegesse.

- Mit csinálna, uram - kérdezte -, ha látná egy napon, hogy itt terem egy páncélos, puskás párizsi sereg, hogy kiszabadítson?

- Fenséges uram - válaszolta Chavigny, mélyen hajbókolva a herceg előtt -, a bástyákon húsz ágyúm van, s a kazamatákban harmincezer ágyúgolyó; lövetném őket, minden erőmből.

- Igen, de mikor mind a harmincezret kilőtte, a tornyot rohammal bevennék, s ha bevették, kénytelen volnék megengedni, hogy magát felakasszák, ami pedig nagyon elszomorítana.

Most a herceg hajlongott a legudvariasabban Chavigny úr előtt.

- Csakhogy én, fenség - magyarázta Chavigny -, az első nyomorult láttán, mely átlépi falaim küszöbét, vagy bástyáimra felhág, kénytelen lennék, igen nagy fájdalmamra, saját kezűleg megölni fenségedet, tekintve, hogy egészen különlegesen a lelkemre kötötték, s élve vagy halva el kell számolnom excellenciáddal!

És újra mélyet bókolt a herceg előtt.

- Az ám - folytatta Beaufort -, de mivel ezek a derék emberek bizonyára csak akkor indulnának ide, mikor Giulio Mazarini őkelmét már felakasztották, maga őrizkednék attól, hogy kezet emeljen rám, s életben hagyna, nehogy négy ló farkára kössék a jó párizsiak, ami még kellemetlenebb, mint a felakasztatás!

Ezek a keserédes élcelődések tíz percig, negyedóráig, legfeljebb húsz percig tartottak, s mindig ilyenformán értek véget:

Chavigny úr az ajtó felé fordulva elkiáltotta magát:

- Hé! La Ramée!

La Ramée előállt.

- La Ramée - mondta neki -, Beaufort urat a legmelegebb figyelmébe ajánlom! Bánjék vele a nevét s rangját megillető tisztelettel, s ehhez képest egy pillanatra se tévessze szem elől.

Aztán ott hagyta Beaufort-t, oly gúnyos udvariassággal üdvözölve, hogy az dührohamot kapott tőle.

La Ramée tehát a herceg kényszerű asztaltársa lett, állandó asztaltársa, valóságos árnyéka; de meg kell mondani, La Ramée, e jó kedélyű, életvidám, elismerten jó ivó, nagy labdajátékos s alapjában jámbor ördög társasága, akinek Beaufort szempontjából csak egy hibája volt, az, hogy nem lehetett megvesztegetni: a hercegnek végül is inkább szórakoztató volt, mint fárasztó.

Sajnálatosképpen azonban La Ramée szempontjából egyáltalán nem így állt a dolog, s noha értékesnek tartotta a megtisztelést, hogy ily nagy fontosságú rabbal lehet összezárva, a IV. Henrik unokájával való meghitt együtt-tanyázás örömei nem kárpótolták azért, hogy csak hébe-hóba látogathatta meg a családját.

Lehet az ember kiváló királyi porkoláb, s egyszersmind jó férj és atya. Nos, La Ramée mester imádta feleségét s gyermekeit, kiket csak a bástya tetejéről láthatott, mikor apai és férji lelkének vigasztalására eljöttek sétálni a sánc túlsó oldalán; ez, minden jel szerint, vajmi kevés volt neki, s La Ramée úgy érezte, hogy vidám jókedve, melyet jó egészsége forrásának tartott, nem is gondolván arra, hogy ellenkezőleg, alkalmasint következménye volt: nem sokáig bír el ilyen böjtölést. Ez a meggyőződés csak megerősödött benne, mikor Beaufort és Chavigny úr viszonya hovatovább úgy megromlott, hogy abbamaradt köztük minden találkozás. La Ramée lelkére attól kezdve egyre súlyosabb felelősség nehezedett, s joggal keresett, a fent leírt okoknál fogva, megkönnyebbülést, hogyne fogadta volna hát melegen barátja, Grammont marsall udvarbírája ajánlatát, hogy segítőtársat ád neki. Azonnal beszélt is Chavigny úrral, ki azt válaszolta, semmi ellenvetése, feltéve, ha az illető megfelel neki.

Teljesen feleslegesnek tartjuk Grimaud testi-lelki bemutatását olvasóinknak; ha, amint reméljük, nem felejtették el e mű első részét, bizonyára elég világosan emlékeznek e tiszteletre méltó egyéniségre, kin egyéb változás sem esett, csak az, hogy húsz évvel idősebb lett: mely gyarapodás csak még hallgatagabbá és csendesebbé tette, ámbár Athos, viselkedésének megváltoztatása óta, rég megengedte neki, hogy annyit beszéljen, amennyit akar.

De akkoriban Grimaud már vagy tizenöt éve hallgatott, s e tizenöt éves szokás második természetévé vált.

20. Grimaud megkezdi működését

Grimaud tehát, előnyös külsejével, jelentkezett a vincennes-i várban. Chavigny úr büszke volt rá, hogy szeme csalhatatlan, ami ismét csak arra vallott, hogy csakugyan a Richelieu bíboros fia, ki szintén csalhatatlannak tartotta magát. Figyelmesen megvizsgálta hát a jelöltet, s megállapította, hogy az összenőtt szemöldök, a keskeny ajak, a horgas orr s a kiugró pofacsontok döntő ismérvek. Csak tizenkét szót intézett hozzá; Grimaud ezekre néggyel felelt.

- Végre egy kiváló legény, mert annak tartom magát - mondta Chavigny úr. - Menjen, jelentkezzék La Ramée-nál, s mondja meg neki, hogy minden szempontból megfelel nekem!

Grimaud sarkon fordult s elindult, hogy alávesse magát La Ramée sokkal szigorúbb vizsgálatának. La Ramée-t az tette akadékosabbá, hogy Chavigny tudta, hogy megbízhatik benne, s ő is szeretett volna megbízhatni Grimaud-ban.

Grimaud-nak minden tulajdonsága megvolt, melyekkel megnyerhetett egy segítőtársra vágyó porkolábot; ehhez képest, a feltett ezernyi kérdés után, melyekre egyenként egy fél szó választ ha kapott, La Ramée e szűkszavúságtól elbűvölve dörzsölte kezét, s Grimaud-t beosztotta.

- Az utasítás? - kérdezte Grimaud.

- Ez: a rabot sohase hagyja egyedül, minden szúró vagy vágó szerszámot vegyen el tőle, akadályozza meg, hogy küntvaló személyekkel jeleket váltson, vagy túl sokáig beszélgessen őreivel.

- Ennyi? - kérdezte Grimaud.

- Ennyi, ez idő szerint - felelte La Ramée. - Új körülmények, ha netán felmerülnek, új utasításokat hoznak.

- Jó - felelte Grimaud.

És beállított Beaufort herceghez.

A herceg éppen szakállát fésülte, amit a hajával egyetemben megnövesztett volt, hogy megtréfálja Mazarint, nyomorúságával, beteges külsejével tüntetvén. Mivel azonban néhány nappal azelőtt a torony tetejéről egy hintóban Montbazonnét vélte megpillantani, kinek emléke még mindig kedves volt neki, nem akart előtte annak látszani, aminek Mazarin előtt; ehhez képest, a viszontlátás reményében, kért egy ólomfésűt, és meg is kapta.

Beaufort úr ólomfésűt kért, mert, mint a szőke férfiaknak általában, szakálla egy kissé vörhenyes volt: ezzel fésülködve festegette.

Grimaud, ahogy belépett, megpillantotta a fésűt, amit a herceg akkor tett az asztalra; elvette s mélyen meghajolt.

A herceg elképedve bámult a különös alakra.

Az alak a fésűt zsebre tette.

- Hallod-e, hé! Hát ez mi? - ordított rá a herceg. - S ki ez a barom?

Grimaud meg se mukkant, de újra meghajolt.

- Tán néma vagy? - üvöltötte a herceg.

Grimaud intett, hogy nem az.

- Akkor mi vagy? Felelj, parancsolom - mondta a herceg.

- Őr - felelte Grimaud.

- Őr! - bömbölte a herceg. - Még csak ez az akasztófavirág hiányzott a gyűjteményemből... Hé, La Ramée vagy valaki!

La Ramée berohant; a herceg szerencsétlenségére, Grimaud-ban megbízván, éppen Párizsba indult, már az udvarban volt, s bosszúsan mászta meg a lépcsőt.

- Mi az, herceg uram? - kérdezte.

- Ki ez a hupciher, aki elveszi a fésűmet és zsebre vágja? - kérdezte Beaufort.

- Egyik őre nagyméltóságodnak; derék legény, én mondom, úgy fogja becsülni excellenciád is nemsokára, ahogy Chavigny úr vagy jómagam!

- Miért veszi el a fésűmet?

- Csakugyan - fordult Grimaud-hoz La Ramée -, mért vette el a fenséges úr fésűjét?

Grimaud elővette a fésűt a zsebéből, ujját végighúzta rajta, nézte, mutatta hosszú fogait, s egyetlen szóval válaszolt:

- Szúr!

- Ez igaz - mondta La Ramée.

- Mit mond ez az állat? - kérdezte a herceg.

- Hogy excellenciádtól minden szúró tárgyat eltiltott a király.

- No még ilyet! - fakadt ki a herceg. - Bolond maga, La Ramée? Hisz éppen maga adta ezt a fésűt!

- S nagyon rosszul tettem, fenséges uram, mert odaadván, megszegtem a kapott utasítást.

A herceg dühödten mérte végig Grimaud-t, ki a fésűt átadta La Ramée-nak.

- Az már bizonyos, hogy ez a fickó sehogy se fog nekem tetszeni - dörmögte a herceg.

Valóban, a fogságban nincs átmeneti érzés. Mivel minden, ember és tárgy vagy barátunk, vagy ellenségünk, gyakran okkal szeretünk vagy gyűlölünk, de még gyakrabban ösztönösen. Nos, Grimaud, azon egyszerű oknál fogva, hogy első pillanatban megtetszett Chavignynak és La Ramée-nak, ám a várnagy s az őrtiszt felfedezte jó tulajdonságai a rab szemében fogyatékosságokká váltak, Beaufort-nak eleitől fogva csak ellenszenves lehetett.

Grimaud azonban nem akarta a fogollyal már az első napon összerúgni a patkót; nem szalmaláng utálatra, hanem szívós, állhatatos gyűlöletre pályázott.

Tehát most elhúzódott tőle, s helyét átengedte a négy őrnek, akik, reggelijüket befejezvén, szolgálatukat a herceg mellett ismét átvehették.

Ami a herceget illeti, éppen valami új kópéságot eszelt ki, amitől szép sikert remélt: másnapi ebédjére rákot kért, s ezt a napot takaros kis bitófa eszkábálásával készült eltölteni, melyre majd a legszebb példányt szobája közepén felakasztja. Főzés közben kapott bíborveres színe mi kétséget sem hagy a célzás felől, vagyis meglesz az öröme, hogy a bíborost jelképesen felakaszthatja, addig is, míg a valóságban felkötheti, s még csak meg sem róhatják, hogy valami egyebet, s nem csak egy rákot akasztott fel.

A napot az aktus előkészületeire fordította. A fogságban gyermekké válik az ember, s Beaufort hajlamos volt reá, hogy mindenkinél gyermekebbé váljék. Szokása szerint sétára ment, letört kéthárom, parádés céljának megfelelő ágacskát, és hosszas keresgélés után talált egy üvegcserepet, aminek láthatóan nagyon megörült. Visszatérve szobájába széthasogatta zsebkendőjét.

E mozzanatok közül egy sem kerülte el Grimaud figyelmét.

Másnap reggelre kész volt a bitófa, s Beaufort, hogy felállíthassa a szoba közepén, tövét hegyezni kezdte az üvegdarabkával.

La Ramée olyan családapa érdeklődésével figyelte működését, ki gyermekei számára új játék felfedezésében reménykedik, a négy őr pedig azzal a semmitmondó bámészkodással, mely akkoriban is, akárcsak manapság, a katona ábrázatának fő-fő jellemvonása volt.

Amikor Grimaud betoppant, a herceg éppen letette üvegdarabját, noha a bitófa tövét kellőleg még nem hegyezte meg; azért hagyta abba, hogy a másik végére ráerősítse a kötelet.

Grimaud-ra olyan pillantást vetett, mely a tegnapi bosszúság némi emlékéről árulkodott; mivel azonban eleve elégedett volt új találmánya elmaradhatatlan sikerével, nem méltatta különösebb figyelemre.

Igen, de miután a hurokkal elkészült, s a teli tál rákra pillantva kiszemelte a legpompásabb példányt, megfordult, hogy elővegye üvegdarabját. Az üvegdarab eltűnt.

- Ki vette el az üvegdarabomat? - kérdezte a herceg, s összevonta szemöldökét.

Grimaud némán jelezte, hogy ő volt.

- Hogyan? Megint te? És miért vetted el?

- Igen, igen - kérdezte La Ramée -, miért vetted el őexcellenciája üvegdarabját?

Grimaud, kezében az ablaküveg-törmelékkel, ujját végighúzta a szélén, s így szólt:

- Vág!

- Ez igaz, fenséges uram - mondta La Ramée. - Az áldóját! Micsoda remek legényt kaptunk mi ezzel!

- Grimaud úr - mondta a herceg -, esedezem, a saját érdekében, őrizkedjék attól, hogy a kezem ügyébe kerüljön!

Grimaud tisztelettel meghajolt, s a szoba végébe húzódott.

- Pszt, pszt, fenség - mondta La Ramée -, adja csak ide az akasztófácskáját, hadd hegyezzem meg a késemmel!

- Maga? - kérdezte nevetve a herceg.

- Én magam, hát nem ezt akarta?

- Mindenesetre. És így még érdekesebb lesz! - lelkesedett a herceg. - Fogja, kedves La Ramée.

La Ramée, mit sem érezve meg a herceg ujjongásából, a lehető legügyesebben hegyezte meg a kis akasztófa tövét.

- Ez az! - mondta a herceg. - Most pedig vájjon egy kis lyukat a padlóba, míg én előállítom a delikvenst.

La Ramée letérdelt, s vájni kezdte a padló földjét.

Azalatt a herceg a szép piros rákot madzagra fűzte. Aztán az akasztófát beállította a szoba közepére, s hahotára fakadt.

La Ramée is a hasát fogta nevettében, bár nemigen tudta, min nevet, s az őrök is kórusban röhögtek.

Csak Grimaud nem nevetett.

Odament La Ramée-hoz, s a rákra mutatva így szólt:

- Bíboros!

- Beaufort herceg őfensége által felmagasztalva - harsogta a herceg, s oly hangosan hahotázott, mint még soha -, Jacques-Chrysostome La Ramée mester, királyi őrtiszt segédletével!

La Ramée rémülten felordított, odarohant az akasztófához, a padlóból kitépte, diribdarabra törte, s kihajította az ablakon. A rákot is készült utánadobni fejvesztettségében, azonban Grimaud kikapta a kezéből.

- Ennivaló - mondta, és betette a zsebébe.

A hercegnek ez a jelenet oly derültséget szerzett, hogy szerepének hála, Grimaud-nak majdnem megbocsátott. De mikor később, a nap folyamán, elgondolkozott őre szándékán, s mert e szándékot alapjában rossznak vélte, gyűlölete irányában tetemesen növekedett.

Persze a rákhistóriának, La Ramée kétségbeesésére, így is hatalmas visszhangja támadt, nemcsak a várbörtönön belül, hanem kívül is. Chavigny úrnak, aki szíve mélyén igen-igen utálta a bíborost, volt gondja rá, hogy az esetet elmesélje két-három jó szándékú barátjának, kik azon melegiben elterjesztették.

Ez Beaufort-nak két-három jó napot szerzett.

Közben a herceg felfedezett őrei közt egy meglehetősen jóképű legényt, s annál is inkább igyekezett maga felé hajlítani, mert Grimaud percről percre gyűlöletesebb lett neki. Hát egy reggel, mikor sikerült ezt az embert félrevonnia és vele egy ideig négyszemközt beszélgetnie, betoppan Grimaud, látja, mi folyik, s az őrhöz s a herceghez illedelmesen közelebb lépve, az előbbit karon ragadja.

- Mit akar megint? - förmedt rá durván a herceg.

Grimaud az őrt elrángatta négy lépésnyire, s ajtót mutatott neki.

- Menjen! - mondta.

Az őr engedelmeskedett.

- Szörnyeteg! - kiáltotta a herceg. - Egy percig sem tűröm itt tovább. Most lakolni fog!

Grimaud illedelmesen meghajolt.

- Spion úr, most összetöröm a csontját! - üvöltötte magánkívül a herceg.

Grimaud hátrálva hajlongott.

- Spion úr - folytatta a herceg -, saját kezemmel fogom megfojtani!

Grimaud továbbra is hajlongva hátrált.

- Meg én - követte a herceg, s azt gondolta, jobb, ha most mindjárt elintézi -, ebben a szent pillanatban!

S görcsös két kezét kinyújtotta Grimaud nyaka felé, ki beérte azzal, hogy az őrt kilökje, s az ajtót bezárja mögötte.

Ebben a pillanatban már érezte is, hogy a herceg keze a vállára ereszkedik, mint két vaskapocs; beérte azzal, hogy segélykiáltás helyett mutatóujját lassan a szájáig emelje, s halkan, a legnyájasabb mosoly kíséretében ennyit mondjon:

- Csitt!

Egy mozdulat, egy mosoly és egy szó egyszerre: oly ritka teljesítmény volt Grimaud-tól, hogy őexcellenciája szinte megbénult az álmélkodástól.

Grimaud ezt a pillanatot használta fel, hogy lajbija béléséből elővegyen egy címeres pecsétű levélkét, melyet eredeti illatától a Grimaud ruhájában való hosszú tartózkodás sem foszthatott meg teljesen, s szó nélkül átnyújtotta a hercegnek.

A herceg, mindjobban elámulva, elengedte Grimaud-t, a levélkét elvette, s írását megismervén felkiáltott:

- Montbazonnétól?

Grimaud rábólintott.

A herceg gyorsan feltépte a borítékot, ujjával végigsimította a szemét, annyira káprázott, s olvasta, amint következik:

Kedves hercegem,

teljesen megbízhatik a derék legényben, ki e levelet átadja, mert egy közülünk való nemesember szolgája, s az húszévi kipróbált hűsége alapján kezeskedik róla. Vállalkozott rá, hogy porkolábjának szolgálatába álljon, s bezárassa magát Vincennes-be, hercegséged szökését előkészítendő, melyen mi is munkálkodunk.

Szabadulásának órája közeleg; merítsen türelmet és bizakodást a gondolatból, hogy az idő s a távollét dacára minden barátja a régi hűséggel és ragaszkodással érez maga iránt.

Mindig és mindenestül hűséges barátnője

Marie de Montbazon.

P.S. - Teljes nevemet írom alá, mert túlságos magahittség volna feltételeznem, hogy ötévi távollét után is rám ismerne nevem kezdőbetűiről.

A herceg egy pillanatig szédelegve állt. Amit öt év óta hiába keresett: egy hű szolgát, segítőtársat, jó barátot, hirtelen az égből pottyant elébe, amikor a legkevésbé nyújtogatta felé a kezét. Grimaud-ra álmélkodva nézett, s a levelet elejétől végig újra elolvasta.

- Ó, drága Marie - suttogta, mikor a végére ért -, hát mégis csak ő volt, akit a hintóban megpillantottam! Hogyan? Hát még mindig gondol rám, ötévi távollét után is! Istenuccse, olyan állhatatosság ez, amilyent csak az Astrée-ban[48] láthat az ember!

Aztán Grimaud-hoz fordult.

- S te, derék fiú, vállalkoztál, hogy segíts nekünk?

Grimaud rábólintott.

- És ezért jöttél ide?

Grimaud ismételte a bólintást.

- És én meg akartalak fojtani! - sopánkodott a herceg.

Grimaud elmosolyodott.

- De várj - mondta a herceg, s kotorászni kezdett a zsebében -, várj - mondta megint, s elölről kezdte az elsőre eredménytelen kísérletet -, olyan nincs, hogy IV. Henrik unokája jutalmazatlan hagyjon ekkora áldozatot.

Beaufort herceg mozdulata a lehetséges legjobb szándékra vallott a világon. Azonban a vincennes-i elővigyázatossági rendszabályokhoz tartozott, hogy ne hagyjanak pénzt a foglyoknál.

Mire Grimaud, látván a herceg fájdalmas csalódását, elővett a zsebéből egy arannyal tele erszényt és odaadta.

- Ezt keresi, ugye - mondta.

A herceg az erszényt kinyitotta, s a Grimaud markába akarta üríteni, de Grimaud a fejét rázta, mondván:

- Köszönöm, uram - és hátrálni kezdett -, de már megfizettek.

A herceg egyik meglepetésből a másikba esett.

Kezét nyújtotta Grimaud-nak; az odarohant és tisztelettel megcsókolta. Athos nagyúri szokásai mély nyomot hagytak Grimaudban.

- Most aztán mi a teendőnk? - kérdezte a herceg.

- Tizenegy óra van - felelte Grimaud. - Kérjen La Ramée-tól két órakor egy labdajátszmát, fenséges uram, s közben üssön át két-három labdát a várfalon!

- No és aztán?

- Aztán menjen el a falig, s kiáltson oda a sáncban foglalatoskodó embernek, hogy dobja vissza őket!

- Értem - mondta a herceg.

Grimaud arcáról élénk megelégedés sugárzott: annyira elszokott a beszédtől, hogy hosszabb társalgás vajmi keserves volt neki.

Máris hátrált, s el akart vonulni.

- No még ilyet - csóválta a fejét a herceg. - Hát igazán semmit sem akar elfogadni?

- Szeretném, ha fenséged megígérne valamit.

- Éspedig? Beszélj!

- Azt, hogy amikor majd szökünk, mindenütt s mindég én mehessek elöl; ha excellenciádat elfogják, legfeljebb azt kockáztatja, hogy visszaviszik a tömlöcbe, viszont ha engem fognak el, legkevesebb, hogy felakasztanak.

- Ez több, mint valószínű - mondta a herceg -, s becsületszavamat adom, úgy lesz, ahogy kívánod.

- Most pedig - folytatta Grimaud - még csak egyet kérek excellenciádtól: szerencséltessen továbbra is eddigi gyűlöletével!

- Majd igyekszem - mondta a herceg.

Kopogtak az ajtón.

A herceg a levelet s az erszényt eltette a zsebébe, s ágyára heveredett. Köztudomású volt, hogy legkeservesebb pillanataiban mindig így merített erőt. Grimaud ment nyitni: La Ramée jött, egyenest a bíborostól, az után a jelenet után, amit jóval fentebb már elbeszéltünk.

La Ramée árgus tekintettel nézett körül, s a fogoly és őre közt a kölcsönös ellenszenv tüneteit észlelvén, elmosolyodott, s az elégedettségtől csak úgy hízott a mája.

Aztán Grimaud-hoz fordult, s így szólt:

- Jól van, barátom, jól van! Szó esett magáról illetékes helyen, hamarosan örvendetes híreket fog hallani!

Grimaud a lehető legnyájasabb arckifejezéssel próbálta megköszönni, s mint máskor is, ha feljebbvalója bejött, szépen kioldalgott a szobából.

- Mi az, fenséges uram? - harsogta La Ramée vaskosan röhögve. - Még mindig prüszköl erre a derék fiúra?

- Ó, maga az, La Ramée? - pislogott a herceg. - Esküszöm, legfőbb ideje volt, hogy megérkezzék. Ágyamra heveredtem, a falnak fordultam, hogy ne engedjek a kísértésnek, és valóra ne váltsam fenyegetéseimet, vagyis meg ne fojtsam ez elvetemült Grimaud-t!

- Márpedig nem hiszem - mondta La Ramée, szellemes célzással alantasának szófukarságára -, hogy bármi kellemetlent mondott volna excellenciádnak!

- Hát azt nem is, a teremtésit! Napkeleti néma ez! Akárhogy is, éppen ideje volt visszajönnie, La Ramée, alig vártam, hogy viszontlássam.

- Milyen jó hozzám nagyméltóságod! - mondta La Ramée boldogan, mintha hájjal kenegették volna.

- Bizony - folytatta a herceg. - Ma ugyanis oly ügyetlennek érzem magam, hogy örülni fog a szíve, ha látja!

- Tehát menjünk egyet labdázni? - kérdezte gépiesen La Ramée.

- Ha volna hozzá kedve.

- Állok rendelkezésére!

- Mert hát, kedves La Ramée - folytatta a herceg -, maga igazán olyan finom ember, s immár csak azért is örökre Vincennes-ben szeretnék maradni, hogy hátralevő napjaimat a társaságában tölthessem.

- Fenséges uram - mondta La Ramée -, azt hiszem, a bíboroson nem múlik, hogy ebbéli kívánsága teljesüljön.

- Hogyhogy? Hát találkozott vele mostanában?

- Ma reggel hívatott.

- Csakugyan? Hogy rólam beszéljen magával?

- Ugyan, mi másról beszélne? Az az igazság, hogy fenséged az ő réme.

A herceg keserűen elmosolyodott.

- Hej, ha elfogadná az ajánlatomat, La Ramée!

- Ejnye, fenséges uram, látja, már megint erről beszél! Bizony isten nem beszámítható!

- La Ramée, már mondtam, de még egyszer mondom: megalapozom a szerencséjét!

- Ugyan miből? Alighogy kijut a börtönből, minden vagyonát elkonfiskálják!

- Alighogy kijutok a börtönből, Párizs ura vagyok!

- Csend! Csend legyen! Elvégre szabad-e nekem ilyesmiket hallgatnom? Éppen ilyen társalgás való a király tisztjéhez! Már látom, fenséges uram, még egy Grimaud-t kell ide szereznem!

- Jó, erről ne beszéljünk többet. Tehát eszmecserét folytattál a bíborossal? La Ramée, egyszer, amikor hívat, hagynod kellene, hogy felöltsem a ruhádat; elmennék helyetted, megfojtanám, s utána, nemesi becsületemre, ha az volna a feltételed, visszajönnék a börtönbe.

- Fenséges uram, látva-látom, hívnom kell Grimaud-t!

- Belátom, hibáztam. És mit mondott neked az a giliszta?

- Eltűröm ezt a szót, fenséges uram - mondta La Ramée ravasz képpel -, mert rím arra, hogy miniszter. Hogy mit mondott nekem? Azt, hogy jól vigyázzak excellenciádra.

- S miért kell rám jól vigyázni? - kérdezte a herceg izgatottan.

- Mert egy asztrológus megjósolta, hogy megszökik innen!

- Hűha, egy asztrológus ezt jósolta? - kérdezte a herceg, és hirtelen remegni kezdett.

- Hát Istenem, ezt! Már nem tudják, mit eszeljenek ki a becsületes emberek rémítgetésére ezek a kelekótya vajákosok.

- És te erre mit válaszoltál az eminenciás úrnak?

- Azt, hogy ha a szóban forgó asztrológus kalendáriumot nyomatna, nem tanácsolnám, hogy vásároljon belőle!

- Miért?

- Mert ahhoz, hogy fenségedet innen megszöktessék, pinttyé vagy ökörszemmé kéne változnia!

- Ebben bizony igazad van, sajnálatomra. Gyerünk, labdázzunk egyet, La Ramée.

- Fenséges uram, engedelmet kérek, de előbb egy félórát még adnia kell nekem.

- Hát azt miért?

- Mert Mazarin úr büszkébb, mint excellenciád, ha nem is oly előkelő származású, s elfelejtett meghívni reggelire.

- Nos hát, akarod-e, hogy ide hozassam a reggelit?

- Azt már nem, fenséges uram! El kell mondanom, hogy a cukrász, aki a kastéllyal szemben lakott, és akit Marteau apónak hívtak...

- Nos?

- Nos, egy héttel ezelőtt eladta a boltját egy párizsi cukrásznak, akinek az orvosok, mint hallom, falusi levegőt ajánlottak.

- Nos, mi közöm nekem hozzá?

- Várjon, fenséges uram! Az a helyzet, hogy ennek az átkozott új cukrásznak olyan sütemények állnak garmadával a kirakatában, hogy az embernek összefut a nyála.

- Te pákosztos!

- Hát Istenem, az ember nem mindjárt pákosztos, ha szeret jól táplálkozni. Benne van az emberi természetben, hogy a süteményekben is éppúgy a tökéleteset keresse, mint egyéb dologban. Nos, ez a kódis cukrász, hadd mondom el, amikor meglátott a kirakata előtt, csupa liszt képpel kijött hozzám, s így szólt: „La Ramée uram, szerezzen be engem áruimmal a várbeli foglyok közé! Azért vettem meg elődöm üzletét, mert állította, hogy szállít a kastélyba: viszontag, becsületemre, La Ramée uram, amióta ide telepedtem, Chavigny úr még egy árva tortácskát sem vitetett tőlem!”

„- Igen, mondom én, mert Chavigny úr bizonyára attól tart, hogy nem jók a süteményei!”

„- Nem jók a süteményeim?! No hát, La Ramée uram, ítélje meg kegyelmed, most mindjárt!”

„- Képtelenség, feleltem, okvetlenül vissza kell mennem a kastélyba.”

„- Akkor hát csak menjen dolgára, mondta, mert látom, milyen sietős, de jöjjön vissza egy félóra múlva!”

„- Egy félóra múlva?”

„- Úgy van. Reggelizett?”

„- Nem biz én.”

„- Akkor hát ez a pástétom várja, ide nézzen, egy üveg burgundi óborral...”

- Megértheti, fenséges uram, hogy korgó gyomromra való tekintettel, excellenciád engedelmével...

És La Ramée meghajolt.

- Eredj hát, barom - mondta a herceg -, de figyelmeztetlek, hogy csak egy félórát adok rá!

- Megígérhetem Marteau apó utódjának excellenciád szíves támogatását?

- Meg, de csak akkor, ha nem tesz gombát a pástétomba. Tudod - nyomta meg a szót a herceg -, a vincennes-i erdők gombái halált hozók az én famíliámra.[49]

La Ramée, anélkül hogy felfogta volna a célzást, kiment, s öt perccel távozása után beállított az őrség egy tisztje, azzal az ürüggyel, hogy enyhíteni szeretné a herceg úr magányát, valóságban azonban a bíboros parancsának eleget teendő, ki is, mint már mondottuk, lelkükre kötötte, hogy a foglyot egy pillanatig se tévesszék szem elől.

De az öt perc, amíg egyedül lehetett, elég volt a hercegnek ahhoz, hogy újra elolvassa Montbazonné levelét, mely azt bizonyította, hogy barátai nem feledkeztek meg róla, s kiszabadításán munkálkodnak. De mi módon? Még nem tudta, s el is határozta, hogy akármilyen szűkszavú is, beszédre bírja Grimaud-t, kiben annál is inkább megbízott, mert most már felmérte egész viselkedését, s belátta, hogy apró kellemetlenkedéseit csak azért eszelte ki, hogy az őrökben fel se merüljön a vele való cimborálás gyanúja.

E furfangosság alapján a herceg igen jó véleményt alkotott Grimaud szellemi képességeiről, s elhatározta, hogy teljesen megbízik benne.

21. Mi mindent tartalmazott Marteau apó utódjának pástétoma

Egy félóra múlva La Ramée vidáman s élénken toppant be, mint olyan ember, aki jól evett, s mi fő: jól ivott. A pástétomot kitűnőnek, a bort isteninek találta.

Az idő szép volt, igen alkalmas a tervezett labdajátszmára. A Vincennes-ben szokásos labdajáték a hosszúzás volt, vagyis szabadtéri, mi sem volt tehát könnyebb a hercegnek, mint Grimaud utasítását követni, vagyis egy-egy labdát a várárokba ütni.

Mindazonáltal, amíg az óra el nem kongatta a kettőt, a herceg nem ügyetlenkedett, mert ez volt a kitűzött idő. De azért addig is elvesztett minden játszmát, ami indokolttá tette, hogy dühbe guruljon, s mint ilyenkor már szokás, hibát hibával tetézzen.

Ehhez képest, mihelyt elkongatta a kettőt, a labdák elkezdtek az árok felé repülni, La Ramée nagy örömére, ki a herceg minden kiütött labdájáért tizenöt jó pontot számított magának.

A kiütések oly mértékben sűrűsödtek, hogy egyszerre csak elfogyott a labda. La Ramée ekkor azt javasolta, küldjenek ki valakit, hogy szedje össze a labdákat a várárokban. A herceg azonban nagyon bölcsen megjegyezte, hogy ez idővesztés volna, s a várfalhoz menvén, mely azon a helyen, ahogy a porkoláb mondta, legalább ötven láb magas volt, észrevett egy embert, ki ott dolgozott a számtalan kiskert egyikében, melyeket a parasztok az árok peremén művelgettek.

- Hé, jóember! - kiáltotta a herceg.

Az ember felkapta a fejét, s a herceg majdnem felujjongott meglepetésében. Ez az ember, ez a paraszt, ez a kertész vagy micsoda, nem volt más, mint Rochefort, akit a herceg a Bastille-ban hitt.

- Hát mi a baj odafent? - kérdezte az ember.

- Legyen szíves, dobja vissza a labdáinkat! - mondta a herceg.

A kertész bólintott, elkezdte hajigálni a labdákat, s La Ramée meg az őrök felszedegették. Az egyik a herceg lába elé pottyant, s mivel láthatóan neki szánták, zsebre dugta.

Aztán, a kertésznek köszönetet intve, folytatta a játékot.

De a hercegnek határozottan rossz napja volt: labdái továbbra is el-elkószáltak, s ahelyett hogy a játékvonalak közt maradtak volna, kettő-három megint az árokban ért földet. Mivel azonban a kertész már nem volt ott, hogy visszadobhassa őket, odavesztek, a herceg pedig kijelentette, hogy szégyell ennyi ügyetlenkedést, s jobb, ha a játékot abbahagyja.

La Ramée odavolt a dicsőségtől, hogy így tönkrevert egy vérbeli herceget.

A herceg szobájába vonult s lefeküdt; majdnem egész nap mást sem csinált, amióta elvették a könyveit.

La Ramée fogta a herceg ruháját, s azzal az ürüggyel, hogy csupa por, elvitte, hogy lekefélje őket, valójában azonban azért, hogy bizonyos legyen benne: a herceg nyugton marad. Körültekintő ember volt ez a La Ramée.

Szerencsére a hercegnek volt rá ideje, hogy a labdát a vánkosa alá rejtse.

Mihelyt az ajtó becsukódott, fogával tépte fel a labda burkát, mert hisz elvették minden vágóeszközét; még enni is hajlékony ezüstkéssel evett, mely jóformán nem is vágott.

A labda burka alatt egy levél volt, ezt írták benne:

Főméltóságú uram, barátai ébren őrködnek, szabadulása órája közeleg; holnapután kérjen egy pástétomot az új cukrásztól, aki megvásárolta a régi üzletét, s nem más, mint Noirmont, fenséged asztalnoka. A pástétomot csak akkor szegje meg, amikor magára marad, remélem, örülni fog a tartalmának!

Fenségednek mindig készséges híve a Bastille-ban csakúgy, mint mindenütt

Rochefort gróf

P.S. - Grimaud-ban tökéletesen megbízhatik, nagyon értelmes fiú, s mindenestül a mi emberünk.

Beaufort herceg elégette a levelet - mióta ugyanis lemondott a festészetről, a tűzhelyét visszaadták -, mint ahogyan, nagyobb szívfájdalommal, a Montbazonnéét is; s már-már a labdát is tűzbe dobta, mikor eszébe jutott, hogy a Rochefort-nak adandó válasz eljuttatásában segítségére lehet.

Alaposan szemmel tarthatták, mert mihelyt egyet mozdult, betoppant La Ramée.

- Szüksége van valamire fenségednek? - kérdezte.

- Csak fáztam - felelte a herceg -, s felszítottam a tüzet, hadd melegítsen. Tudja, barátom, a vincennes-i torony szobái hűvösségükről híresek. Jeget lehetne vermelni bennük és salétromot gyűjteni! Azokról, melyekben Puylaurens, Ornano marsall s nagybátyám, a perjel, meghalt, elmondhatjuk Rambouillet márkinéval, hogy merő arzén a faluk!

S a herceg a labdát a vánkos alá dugva visszafeküdt. La Ramée szája szögletén fanyar mosoly jelent meg. Derék fickó volt alapjában véve, s csupa ragaszkodás előkelő foglya iránt, úgyhogy kétségbeesett volna, ha valami szerencsétlenség éri. A három említett személyiséget ért egymást követő baleset pedig tagadhatatlan volt.

- Ne engedje át magát ilyen gondolatoknak, fenséges uram! Az ilyen gondolatok ölik meg az embert, nem a salétrom!

- Igazán nagyon kedves hozzám - mondta a herceg. - S ha én is el-eljárogathatnék pástétomra és burgundi óborra a Marteau apó utódjához, nem is volna semmi bajom!

- Annyi szent, fenség, hogy csodálatos a pástétoma, s a bora is pazar.

- Ezek szerint - mondta a herceg - pincéje is, konyhája is vetekedik a Chavigny úr konyhájával s pincéjével!

- Meghiszem azt - mondta La Ramée, s lépre ment -; de ki akadályozza, hogy fenséged is ne élvezhesse? Különben is már megígértem fenséged kegyes pártfogását.

- Jól tetted - mondta a herceg -, mert ha életfogytig kell itt maradnom, amint ezt Mazarin jóságos volt tudtomra adatni, kell valami szórakozásról gondoskodnom öreg napjaimra, vagyis nagy torkossá kell válnom.

- Fenséges uram, fogadja meg a tanácsomat: ne várjon vele, míg megöregszik.

- Jó - mondta Beaufort csak úgy maga elé -, ha igaz, hogy a hét főbűnből minden embernek kioszt legalább egyet a mennyei bölcsesség, ha ugyan nem kettőt: akkor La Ramée mesternek a falánkságot osztotta. Ám legyen! Majd hasznomra fordítom!

Aztán hangosan:

- Nos hát, La Ramée-m, holnapután ünnep?

- Az van, fenség, pünkösd!

- Adnál nekem egy kis leckét holnapután?

- Miből?

- Nyalánkságból.

- Örömest, fenséges uram!

- De négyszemközt! Az őröket elküldjük Chavigny úr konyhájára ebédelni, s mi ketten itt csapunk lakomát, a te gusztusod szerint!

- Hm - dünnyögte La Ramée.

Az ajánlat csábító volt; csakhogy La Ramée, bármily ügyefogyottnak nézte is a bíboros, öreg róka volt, s ismert minden csapdát, amit a foglyok csak állíthattak neki. Beaufort herceg, gondolta, a szökés negyven módját eszelte ki. Nem valami ravaszságot leplez ez a lakoma?

Egy pillanatig tűnődött, s tűnődése azt az elhatározást szülte, hogy a fogásokat s a bort ő maga rendeli meg, mihez képest semmiféle por nem kerülhet az ételbe, s a borba semmi gyanús folyadék.

Ami pedig a berúgatást illeti: a hercegnek esze ágába se lehet ilyen szándék, s kacagni kezdett már a gondolatára is, s közben olyan ötlete támadt, amitől teljesen megnyugodott.

A herceg figyelemmel kísérte La Ramée lelki tusáját, arcjátéka szerint több vagy kevesebb izgalommal; de végül a porkoláb arca felderült.

- Nos hát - kérdezte a herceg -, rendben van?

- Rendben, fenség, egy kikötéssel.

- Éspedig?

- Ha Grimaud lesz a felszolgálónk.

A hercegnek mi sem lehetett volna kedvesebb. Mégis volt hozzá lelkiereje, hogy a legszembetűnőbb savanyú arckifejezést öltse.

- A pokolba Grimaud-val! - kiáltotta. - Megkeseríti nekem az egész ünnepet!

- Megparancsolom neki, hogy fenséged háta mögött maradjon, s mivel amúgy sem beszél egy szót sem, fenséged se nem látja, se nem hallja majd, s egy kis jóakarattal azt képzelheti, hogy száz mérföldre van innen!

- Tudod, mit látok mindebből - kérdezte a herceg -, méghozzá világosan, mint a nap? Azt, hogy nem bízol meg bennem!

- Fenséges uram, holnapután pünkösd van!

- Hát mi közöm nekem a pünkösdhöz? Attól félsz tán, hogy a Szentlélek tüzes nyelvek képében leszáll ide, s kinyitja nekem a börtön kapuit?

- Nem, de elmondtam fenségednek, mit jósolt az az átkozott kuruzsló.

- Mit is mondott hát?

- Hogy a pünkösd nem múlik el anélkül, hogy fenséged ki ne kerüljön Vincennes-ből.

- Hát te hiszel a kuruzslóknak? Tökfilkó!

- Én - mondta La Ramée - ennyit sem törődöm vele - és pattintott az ujjával. - Bezzeg törődik Giulio kegyelmes úr; babonás, mint afféle talján.

A herceg vállat vont.

- Jól van, nem bánom hát - mondta tökéletesen színlelt együgyűséggel -, megtűröm Grimaudt, mert enélkül füstbe menne az egész; de Grimaud-n kívül senkit se lássak! Mindent rád bízok. Olyan vacsorát rendelj, amilyent akarsz, minden kívánságom csak az a pástétom, melyről beszéltél. Az én számomra rendeld egyenest, hogy Marteau apó utódja hadd vágja ki a rezet, minek fejében megígéred neki pártfogásomat, nemcsak arra az időre, amíg börtönben vagyok, hanem akkorára is, mikor kiszabadulok!

- Hát még mindig hiszi, hogy kiszabadul? - kérdezte La Ramée.

- Hiszem hát! - vágta rá a herceg. - Ha hamarabb nem, Mazarin halálakor; tizenöt évvel vagyok fiatalabb! Igaz ugyan - tette hozzá mosolyogva -, hogy Vincennes-ben az ember gyorsabban él.

- Fenség! - csóválta a fejét La Ramée. - Fenséges uram!

- Vagy pedig gyorsabban hal meg - toldta meg a herceg -, ami egyre megy.

- Fenséges uram - mondta La Ramée -, megrendelem a vacsorát.

- S azt hiszed, fogsz valami eredményt elérni a tanítványoddal?

- Legalábbis remélem, fenség - felelte La Ramée.

- Ha ugyan lesz rá időd - dörmögte a herceg.

- Mit mondott fenséged? - kérdezte La Ramée.

- Fenségem azt mondta, ne kíméld a bíboros úr bukszáját, ki volt kegyes vállalni ellátásunkat.

La Ramée a küszöbön megállt.

- Kit küldjek be addig fenségedhez?

- Akit akarsz, csak Grimaud-t ne!

- Akkor hát a tisztet?

- A sakkjátékost.

- Azt.

Ezzel La Ramée kiment.

Öt perc múlva az őrtiszt bejött, s Beaufort herceget mélységesen elmerülve találta a sakk és matt magasztos szövevényeiben.

Rendkívüli dolog az emlékezés, s micsoda forradalmakat idézhet elő benne egyetlen jel, szó vagy reménysugár is! A herceg öt éve volt börtönben, s egyetlen visszapillantására megjelent előtte ez az öt esztendő, s bármily lassúdan telt légyen is, most rövidebbnek tűnt neki, mint az a két nap, mely a szökésre kitűzött percig még hátra volt.

Aztán meg volt valami, ami különösképpen nyugtalanította: hogy milyen módon hajtják végre a szökést. Eredménnyel kecsegtették, de például azt sem kötötték az orrára, mit fog az a titokzatos pástétom rejteni. Milyen barátai várják? Hát ötévi fogság után voltak még barátai? Ez esetben igazán vajmi kiváltságos herceg volt.

Elfeledte, hogy barátain kívül, bármily rendkívüli dolog is, egy asszony emlékezett reá; lehetséges, hogy nem maradt hozzá szigorúan hűséges, de nem felejtette el, ami nagy dolog.

Mindez épp elég okot adott a hercegnek fejtörésre; következésképp a sakkban is úgy járt, mint a labdajátékban: egyik hibás lépést a másik után követte el, s a tiszt úgy megverte este, ahogy reggel La Ramée.

De sorozatos vereségeinek volt valami haszna is: agyon lehetett ütni az időt, egykettőre nyolc óra lett, ez is három óra nyereség; aztán jött az éjszaka, s az éjszakával az álom.

A herceg legalábbis remélte: csakhogy az álom nagyon szeszélyes istenség, s mikor a legjobban hívják, várat a legtovább magára. A herceg éjfélig várta, úgy forgolódván az ágyán, miként Szent Lőrinc a nyárson. Végtére elaludt.

De már hajnalban felébredt; fantasztikus álma volt; szárnya nőtt; fel is repült, egészen természetesen, s szárnya eleinte tökéletesen fenntartotta, de egy bizonyos magasságba érve ez a szokatlan végtagja csődöt mondott hirtelen, letört, vagy micsoda, s ő máris zuhanni kezdett a feneketlen mélybe, s úgy riadt fel, verejtékes homlokkal, mintha valóban a levegőből zuhant volna le.

Hamarosan újra elaludt, hogy megint csak a legszertelenebb álmok útvesztőjébe tévedjen; alighogy a szemét behunyta, egyetlen cél, a szökés irányába feszülő lelke máris a menekülés új módjával próbált szerencsét. De most már ekképpen: föld alatti folyosóra akadtak, mely feltehetően kivezetett Vincennes-ből, s ő nekivágott ennek az alagútnak, Grimaud nyomában, ki lámpással ment elöl; de az alagút fokról fokra szűkebb lett, s ő mégis egyre beljebb hatolt; végül annyira elszűkült, hogy a szökevény sehogy sem juthatott tovább: az alagút fala összeszorult, szorítani kezdte, hallatlan erőfeszítéssel igyekezett továbbjutni, de lehetetlen volt; s közben láthatta Grimaud-t a lámpással, amint vígan haladt tovább, tovább; hívni akarta, hogy segítse ki a fojtogató szűkületből, de egyetlen szót se tudott kinyögni. S akkor, az alagút másik végén, ahol behatolt volt, lépéseket hallott, üldözőinek lépteit, s a lépések egyre közeledtek, felfedezték, menekülésre már semmi remény. Az alagút mintha cinkosa lett volna ellenségeinek: annál jobban szorította, nyomta, minél életbevágóbb volt menekülnie; végül hallotta La Ramée hangját, s már látta is. La Ramée kinyújtotta mancsát, röhögve ragadta vállon; elfogták, s bevitték amaz alacsony, boltozatos szobába, ahol Ornano marsall, Puylaurens és a nagybátyja meghaltak; sírjuk is ott volt, mind a három, felhantolva, s egy negyedik sír is volt, frissen ásott, már csak a holttestre várva.

Mikor most felébredt, a herceg legalább úgy erőlködött ébren maradni, ahogyan elaludni az imént; s mikor La Ramée beállított, oly sápadtan s elgyötörten találta, hogy megkérdezte, nem beteg-e.

- Csakugyan - szólalt meg egyik a szobában alvó őrök közül, akinek fogfájása miatt alig jött álom a szemére -, őfenségének igen nyugtalan éjszakája volt, s álmában kétszer-háromszor is segítségért kiabált.

- De hát mi baja fenségednek? - kérdezte La Ramée.

- Mi? Hát te, tökfilkó - felelte a herceg. - Mert locsogásoddal, a szökésemről, este teletömted a fejem, ezért álmodtam, hogy megszöktem, s szökés közben nyakamat szegtem.

La Ramée hahotára fakadt.

- Látja, fenséges úr - mondta La Ramée -, ez az ég figyelmeztetése! De remélem is, soha fenséged magát ilyen esztelenségre nem ragadtatja!

- Neked pedig igazad van, kedves La Ramée - mondta a herceg, s törölgette még mindig, ébren is verejtékező homlokát -, ezentúl csak eszem-iszomon jár majd az eszem!

- Pszt! - intett La Ramée.

S az őröket különféle ürügyekkel eltávolította.

- Nos? - kérdezte a herceg, mikor kettesben maradtak.

- Nos - mondta La Ramée -, megrendeltem a vacsorát!

- Hű! És mi mindenből állítottad össze? No, ki vele, főétekfogó uram!

- Fenséged azt ígérte, hogy gusztusomra bízza, nem?

- S pástétom lesz-e a fogások között?

- De még milyen! Mint valami torony.

- Marteau apó utódja remekeli?

- Rendelés szerint.

- És megmondtad neki, hogy az én asztalomra lesz?

- Meg biz én.

- S erre mit felelt?

- Mindent elkövet, hogy rászolgáljon fenséged megelégedésére.

- Hála a fennvaló Úristennek! - mondta a herceg, s kezét dörzsölte.

- Ejha, fenséges uram - mondta La Ramée -, de nagy bolondja lett a hasának! Öt év alatt még egyszer sem láttam ilyen vidámnak az arcát!

A herceg észbe kapott, hogy egy kissé ellovagolta magát; de ebben a pillanatban Grimaud, mintha az ajtónál hallgatózván megértette volna, hogy La Ramée-nak másra kell terelni a figyelmét, betoppant, s jelezte, hogy van valami mondanivalója. La Ramée odament hozzá; Grimaud súgott valamit a fülébe.

A herceg közben összeszedte magát.

- Nem megtiltottam ennek az embernek, hogy engedélyem nélkül betegye a lábát?

- Fenséges uram - mondta La Ramée -, bocsásson meg neki, mert én magam hívattam.

- És mi az ördögnek hívattad, amikor jól tudod, hogy nem szenvedhetem.

- Fenséged csak emlékezzék, mi volt a megállapodás - mondta La Ramée -, vagyis hogy ő fog nekünk felszolgálni. Fenséged megfeledkezett a vacsoráról!

- A vacsoráról nem, de Grimaud-ról megfeledkeztem.

- Fenséged tudja, hogy nélküle nincs vacsora!

- Hagyd abba már, s tégy belátásod szerint.

- Jöjjön csak ide - mondta La Ramée -, s hallgassa meg, amit mondok.

Grimaud a legmorcosabb képpel lépett közelebb.

La Ramée folytatta:

- Őfensége megtisztelt azzal, hogy holnapra vacsorára hívott, vele kettesben.

Grimaud egy mozdulatával olyasmit látszott kifejezni, hogy mi köze neki hozzá.

- Sőt, sőt! - mondta La Ramée. - Nagyon is van köze, mert magát érte a megtiszteltetés, hogy felszolgáljon nekünk, és bárminő hatalmas az étvágyunk és a szomjúságunk, valamit csak hagyunk a tálakon s a palackok fenekén, az pedig mind a magáé lesz!

Grimaud meghajolt, hálája jeléül.

- Most pedig, fenség - mondta La Ramée -, engedelmet, de Chavigny úr néhány napra elutazik, s indulása előtt egy-két utasítást kell átvennem.

A herceg megpróbált összenézni Grimaud-val, de annak tekintete tökéletesen báva volt.

- Menjen csak - biztatta a herceg La Ramée-t -, s jöjjön vissza minél előbb.

- Úgy hát fenséged revánsot akar venni a tegnapi vereségért?

Grimaud észrevétlenül bólintott.

- Bizony - mondta a herceg -, de vigyázz, kedves La Ramée-m, nem mindig papsajt, s ma elhatároztam, hogy döntő vereséget mérek rád!

La Ramée kiment: Grimaud követte a szemével, anélkül hogy a teste egy hajszálra is elmozdult volna; aztán, mikor látta, hogy az ajtó becsukódott, sebtében elővett a zsebéből egy plajbászt, egy papírdarabot, s így szólt:

- Írja, fenséges uram!

- Mit írjak?

Grimaud felemelte az ujját, s diktálni kezdte:

Holnap estére minden készen, álljanak a leshelyükön két felnyergelt lóval, a körfolyosó első ablakából fogunk leereszkedni.

- Aztán? - kérdezte a herceg.

- Aztán, fenséges uram? - kérdezte Grimaud megütközve. - Aztán írja alá.

- Ez az egész?

- Mit akar még fenséged? - kérdezte Grimaud, a legzordabb szűkszavúság barátja.

A herceg aláírta.

- Most pedig megvan-e még a labda, fenséges uram?

- Miféle labda?

- Amelyikben a levél volt.

- Ihol! Gondoltam, hogy még hasznunkra lehet. Fogdsza.

S a herceg elővette a labdát a vánkos alól, odaadta Grimaud-nak.

Grimaud boldogan mosolygott, ahogy csak kitelt tőle.

- Nos? - kérdezte a herceg.

- Nos, fenséges uram - mondta Grimaud -, a levelet belevarrom a labdába, s labdázás közben üsse át az árokba.

- De hátha elvész?

- Legyen nyugodt, fenség, lesz ott valaki, aki felvegye.

- Valami kertész? - kérdezte a herceg.

Grimaud igent bólintott.

- Ugyanaz, aki tegnap?

Grimaud megint bólintott.

- Akkor hát Rochefort gróf?

Grimaud ezúttal hármat bólintott.

- Ejnye - mondta a herceg -, legalább egy-két mozzanatot árulj el: mi módon fogunk megszökni.

- Ezt megtiltották nekem - mondta Grimaud -, amíg a szökés perce el nem érkezik.

- Kik várnak majd a várárok túlsó oldalán?

- Fogalmam sincs róla, fenség.

- Akkor hát csak azt mondd meg, mi lesz abban a híres pástétomban, ha nem akarod, hogy megbolonduljak.

- Fenséges uram - mondta Grimaud -, lesz benne két tőr, egy kötél s egy nyuvasztókörte[50].

- Jó, értem.

- Láthatja fenséged, épp elég ez nekünk.

- A két tőrt s a kötelet magunknak tartjuk meg? - kérdezte a herceg.

- A körtét pedig megetetjük La Ramée-val - felelte Grimaud.

- Kedves Grimaud - mondta a herceg -, te ritkán beszélsz, de amikor megszólalsz, el kell ismerni, arany minden szavad!

22. Marie Michon kalandja

Az idő tájt, mikor Beaufort herceg és Grimaud ezeket a szökési terveket szövögette, két lovas kocogott be Párizsba a Saint-Marcel előváros főutcáján át s a nyomukban egy csatlós. La Fére gróf és Bragelonne vicomte volt ez a két lovas.

Az ifjú most jött először Párizsba, s Athos nem nagyon dicsekedett a fővárossal, régi szerelmével, mikor erről az oldaláról mutatta meg. Annyi szent, hogy Touraine legutolsó faluja is kellemesebb látványt kínált, mint Párizsnak ez a Blois felé néző arculata. Hadd mondjuk is meg, e sokat dicsért város szégyenére, hogy vajmi középszerű hatást tett az ifjúra.

Athos arcáról most is gondtalanság és derű sugárzott. A Saint-Médard-hoz érve Athos, mint ifjabb útitársának kalauza, a Postes, majd az Estrapade, aztán a Fossés-Saint-Michel, s végül a Vaugirard utcába fordult. Innen a Férou utcába tértek be. Ez utca közepe táján Athos mosolyogva nézett fel, s egy polgári külsejű házra mutatott.

- Látja, Raoul, ebben a házban töltöttem életem legszebb s legkedvesebb hét esztendejét!

Raoul is elmosolyodott, és tisztelgett a ház előtt. Pártfogója iránti odaadása megnyilvánult élete minden mozzanatában.

Ami Athost illeti, amint már mondtuk, Raoul nemcsak élete középpontja volt, hanem hajdani ezredemlékeitől eltekintve, érzelmeinek egyetlen tárgya is, s képzelhető, mily gyöngéden s mélységesen szerethetett ez esetben Athos szíve.

A két utas megállt a Vieux-Colombier utcában, a Zöld Róka cégére alatt. Athos régóta ismerte ezt a kocsmát, százszor is járt volt benne barátaival; de húsz év alatt sok változás esett a fogadón, kezdve mindjárt a gazdán.

Az utasok átadták lovukat az inasoknak, s nemes vérű állatokról lévén szó, lelkükre kötötték, hogy a leggondosabban lássák őket el, szalmát, zabot kapjanak, s langyos borral mossák meg lábukat, szügyüket. Utóvégre húsz mérföldet tettek meg e napon. Aztán, hogy igazi lovasok módján előbb lovukról gondoskodtak, kértek maguknak két szobát.

- Szedje rendbe magát, Raoul - mondta Athos -, be akarom mutatni valakinek.

- Ma, uram? - kérdezte a fiatalember.

- Egy félóra múlva.

Az ifjú meghajolt.

Athosnál kevésbé fáradhatatlan lévén, aki mintha acélból lett volna, alkalmasint jobban örül, ha megfürödhetik a Szajnában, melyről már annyit hallott, s melyről eleve elhatározta, hogy a Loire-nál alábbvalónak találja, majd aztán nyugovóra térhet; de La Fére gróf másként beszélt, s ő mindenképp engedelmeskedett.

- Egy szóra még! Csípje ki magát, Raoul - mondta Athos -, azt akarom, hogy csinosnak találják.

- Remélem, uram - mondta mosolyogva az ifjú -, szó sincs valami házasságról. Tudja Louise iránti kötelezettségem...

Athos elmosolyodott.

- Nem, ne féljen - mondta -, ámbár valóban egy hölgynek fogom bemutatni.

- Hölgynek? - kérdezte Raoul.

- Igen, sőt, azt szeretném, hogy szeresse.

Az ifjú bizonyos nyugtalansággal bámult a grófra; de Athos mosolya láttán rögtön meg is nyugodott.

- És hány éves ez a hölgy? - kérdezte Bragelonne vicomte.

- Kedves Raoulom, tanulja meg egyszer s mindenkorra, hogy ezt a kérdést sohase szabad feltennie! Ha egy nő arcáról leolvashatja életkorát, felesleges tőle megkérdeznie; ha nem olvashatja le, akkor tapintatlanság.

- Szép-e ez a hölgy?

- Tizenhat esztendeje nemcsak Franciaország legszebb, de legbűbájosabb nőjének is számított.

Ez a válasz a vicomte-ot tökéletesen megnyugtatta: Athosnak semmiféle terve sem lehetett vele és egy olyan nővel, ki születése előtt egy esztendővel számított Franciaország legszebb s legbűbájosabb nőjének.

Behúzódott hát a szobájába, s azzal az öntetszelgéssel, mely oly jól illik az ifjúsághoz, követte Athos utasítását, vagyis csinosítani kezdte magát, ahogy csak tudta. De hát könnyű dolga volt, hisz a természet eleve kezére játszott.

Amikor előállt, Athos azzal az atyai mosollyal fogadta, mely hajdan D’Artagnannak is kijárt, csakhogy a Raoulnak szólót még mélyebb gyöngédség hatotta át.

Athos egy pillantást vetett lábára, kezére, hajára, a nemes vér e három ismertetőjelére. Haját előkelőén kétfelé fésülte, e kor divatja szerint, s halvány orcáját keretező csigákban viselte a vállán; szürkés szarvasbőr kesztyűje, mely színben jól illett kalapjához, finom és előkelő kezet sejtetett, kesztyűjével és kalapjával egyszínű csizmája pedig mintha egy tízéves forma gyermek lábát borította volna.

- Ejnye - suttogta Athos -, ha nem lesz rá büszke, ugyancsak nehéz természetű asszony lett belőle!

Délután három óra volt, vagyis a legmegfelelőbb vizitidő. A két utas nekivágott a Grenelle utcának, ebből a Rosiers, majd a Saint-Dominique utcába fordult, míg végre a Jakobinus kolostorral szemben meg nem álltak egy pompás palota előtt, amelynek homlokzatán a Luynes címer díszelgett.

- Ez az - mondta Athos.

S azzal a határozott és biztos járással lépett be a palota kapuján, melyből a kapus megérthette, hogy van rá jussa ide belépnie. A lépcsőházban megkérdezte egy livrés inastól, meglátogatható-e Chevreuse hercegasszony, s fogadhatja-e La Fére grófot.

Egy perc múlva visszajött a lakáj, s jelentette, hogy Chevreuse hercegasszony La Fére grófot, noha nincs szerencséje ismernie, fogadja, s arra kéri, jöjjön be.

Athos követte az inast számtalan szobán át, s végül megállt egy zárt ajtó előtt. Egy szalonban voltak. Athos intett Bragelonne vicomte-nak, hogy maradjon ott, ahol van.

Az inas benyitott, s jelentette La Fére grófot.

Chevreuse hercegasszony, kiről annyit beszéltünk volt a három testőrről szóló történetünkben, anélkül hogy egyszer is szerepeltettük volna, még igen szép nőnek számított. Valóban, ámbár immár negyvennégy-negyvenöt éves lehetett, alig látszott harmincnyolc-harminckilenc évesnek; még mindig megvolt szép szőke haja, nagy, élénk és okos szeme, melyet annyiszor nyitott kerekre az intrika, s annyiszor hunyatott be a szerelem, s megvolt nimfatermete is, melynek hála, ha hátulról látták, még mindig mintha az a leányka lett volna, aki Ausztriai Annával átugrotta a Tuilériák árkát, mely 1633-ban egy örököstől fosztotta meg a francia trónt.[51]

Egyébként még mindig az a bolondos teremtés volt, ki szerelmeibe oly eredeti színt vitt bele, hogy ezek a szerelmek családjának szinte díszére váltak.

Egy kis szalonban üldögélt, melynek ablaka a kertre nézett. Ezt a kis női szalont, a madame de Rambouillet behozta divatnak megfelelően, egyfajta rózsaszín virágos, aranylombos kék damaszt vonta be. Nagy hiúság kellett ahhoz, hogy valaki a Chevreuse asszony korában ilyen szalonocskában fogadjon vendéget, kivált úgy, ahogyan e pillanatban volt, vagyis a kereveten elheveredve, a virágos selyemhuzatnak vetett fejjel.

Kezében nyitott könyvet tartott, s könyvet tartó kezét egy párnával támasztotta meg.

Az inas bejelentésére egy kissé felemelkedett, s fejét kíváncsian előrenyújtá.

Athos belépett.

Lila bársonyruha volt rajta, ugyanilyen paszománnyal; vállrojtjai barnás-ezüstből, köpenyén semmi aranyhímzés, s fekete kalapjára egyszerű lila toll borult.

Lábán fekete bőrcsizma, s fényes derékszíján ama pompás markolatú kard, melyet Porthos a Férou utcában oly sokszor megcsodált, de amelyet Athos sohasem akart neki kölcsönadni. Inge visszahajtott gallérja a legragyogóbb csipke; csizmaszára hajtókáján is csipke fodrozódott.

Az egész személyiségből, akit a Chevreuse asszony előtt teljesen ismeretlen néven jelentettek be, olyan főrangú előkelőség áradt, hogy az asszony fektéből félig felemelkedett, s kecses kézmozdulattal intett, hogy üljön le egy székre a közelében.

Athos meghajolt és engedelmeskedett. Az inas kimenőfélben volt, mikor Athos egy intéssel visszahívta.

- Asszonyom - mondta a hercegnének -, én bátorkodtam ismeretlenül is megjelenni palotájában; ez sikerült, mert kegyeskedett fogadni. Most az a kérésem, viselje el egy félóráig társaságomat!

- Elviselem, uram - felelte Chevreuse hercegasszony, a legbűbájosabb mosolyával.

- De ez nem minden, asszonyom! Tudom, rendkívül követelődző vagyok, de úgy képzelem, hogy négyszemközt viseljen el, s hő óhajom, hogy azalatt senki se zavarjon!

- Senkinek sem vagyok itthon - mondta a hercegné az inasának. - Elmehet.

Az inas kiment.

Egy pillanatig csend volt, s ezalatt ez a két ember, akik már az első pillanatban kölcsönösen felismerték a másik előkelő lényét, mindkét részről a legfesztelenebbül vizsgálgatta egymást.

Elsőnek Chevreuse-né törte meg a csendet.

- Nos, uram - mondta mosolyogva -, nem látja, milyen türelmetlenül várok?

- Én pedig - felelte Athos - csak ámulok-bámulok!

- Uram - mondta Chevreuse hercegné -, bocsásson meg, de szeretném tudni, kivel beszélek. Udvari ember, az kétségtelen, de az udvarnál mégsem láttam soha! Nem a Bastille-ból jött ki véletlenül?

- Nem, asszonyom - felelte Athos mosolyogva -, de talán a legjobb úton vagyok, hogy oda jussak.

- Ah! Ez esetben mondja meg gyorsan, kicsoda, és menjen innen - mondta a hercegné azon a derűs hangon, mely szintén bájaihoz tartozott -, mert már így is eléggé kompromittáltam magam, és semmi kedvem még nagyobb bajba keveredni.

- Kicsoda vagyok, asszonyom? Nevemet már megmondták: La Fére gróf. Ezt a nevet asszonyom sohasem hallotta. Annak idején más nevet használtam, azt ismerte talán, csak bizonyára elfelejtette.

- Mondja meg hát, uram!

- Annak idején - mondta La Fére gróf - Athosnak hívtak.

Chevreuse-né nagy, álmélkodó szemet meresztett. Nyilvánvaló volt, hogy, amint a gróf is mondta, ez a név nem mosódott el végképp az emlékezetében, noha meglehetősen összekeveredett más, régi emlékeivel.

- Athos? - mondta. - Várjon csak...

S két tenyerébe fogta homlokát, mintegy a mögötte elraktározott ezernyi suhanó gondolatot akarván rögzíteni egy pillanatra, hadd láthasson világosan e tündöklő és tarkabarka seregben.

- Akarja, hogy segítsek, asszonyom? - kérdezte mosolyogva Athos.

- Hogyne - mondta a hercegné, már belefáradva a kutatásba -, örömömre szolgálna!

- Ez az Athos három ifjú testőrrel volt barátságban, akiket pedig így hívtak: D’Artagnan, Porthos és...

Athos itt megállt.

- És Aramis - mondta élénken a hercegné.

- És Aramis! Ez az! - lelkesedett Athos. - Tehát mégsem felejtette el ezt a nevet?

- Nem - mondta a hercegné -, nem felejtettem el; szegény Aramis! Milyen vonzó, elegáns, jó érzésű fiatalember volt, egész csinos verseket írt! Azt hiszem, rossz útra tért - tette még hozzá.

- A legrosszabbra: pap lett belőle.

- Ó, micsoda csapás! - sóhajtotta Chevreuse hercegné, hanyagul játszadozván a legyezőjével. - Bevallom, gróf úr, hálára kötelez.

- Ugyan miért, asszonyom?

- Amiért eszembe juttatta ezt, vagyis ifjúságom egyik legszebb emlékét!

- Megengedi hát, hogy egy másikat is fölidézzek?

- Tán ezzel kapcsolatos?

- Igen is, nem is.

- Akárhogy is - biztatta Chevreuse-né -, csak mondja bátran! Olyan emberért, mint maga, mindenre vállalkozom.

Athos meghajolt.

- Aramisnak - folytatta - viszonya volt egy tours-i varróleánnyal.

- Egy tours-i varróleánnyal? - kérdezte Chevreuse hercegasszony.

- Igen, egy unokahúgával, akit Marie Michonnak hívtak.

- Ó, jól ismertem - kiáltott fel Chevreuse-né -, azzal, akinek levelet írt La Rochelle alól, hogy figyelmeztesse a szegény Buckingham ellen szőtt összeesküvésre!

- Pontosan - mondta Athos -; volna szíves megengedni, hogy róla beszéljek?

Chevreuse-né Athosra nézett.

- Megengedem - mondta -, feltéve, ha nem valami rosszat fog mondani róla.

- Hálátlan lennék - mondta Athos -, márpedig én a hálátlanságot nem holmi hibának vagy vétségnek, hanem egyenesen bűnnek tekintem!

- Maga hálátlan Marie Michon iránt, uram? - kérdezte Chevreuse-né, s megpróbált olvasni Athos szemében - hát ez hogy volna lehetséges? Hisz nem is ismerte személy szerint!

- Haj, asszonyom, ki tudja? - folytatta Athos. - Van egy közmondás, mely szerint csak a hegyek nem találkoznak, s a közmondások néha hihetetlenül igazak!

- Folytassa csak, folytassa, uram! - mondta izgatottan a ház asszonya. - El sem tudja képzelni, mennyire szórakoztat ez a társalgás.

- Felbátorít, asszonyom - mondta Athos -, tehát folytatom. Aramisnak ez az unokahúga, Marie Michon, vagyis ez a fiatal varrólány, szerény körülményei ellenére, a legmagasabb körökkel érintkezett; az udvar legnagyobb dámáit mondta barátnőinek, s a királyné, bármily gőgös volt is osztrák és spanyol volta szerint, húgának szólította.

- Sajnos - mondta Chevreuse-né egy könnyed sóhaj s enyhe szemöldökráncolás kíséretében, mely rá oly jellemző volt -, sajnos, azóta sok minden megváltozott!

- És a királynénak igaza volt - folytatta Athos -, mert Marie hozzá nagyon hűséges volt, oly hűséges, hogy közvetítőnek használhatta közte s bátyja, a spanyol király között.

- Amit ma nagy bűnéül rónának fel! - mondta a hercegné.

- Oly mértékben - folytatta Athos -, hogy a bíboros, az igazi bíboros, a másik, elhatározta egy napon, hogy elfogatja a szép Marie Michont, és Loches várába viteti. Szerencsére a dolgot nem lehetett oly titkosan intézni, hogy ne szivárgott volna ki; jó előre megállapodtak: ha Marie Michont veszély fenyegeti, a királyné zöld bársony kötésű, képes imakönyvet küld neki.

- Így volt, uram! Alaposan ismeri az ügyet.

- S egy reggel megérkezik a zöld könyv, Marcillac herceg vitte.[52] Nem volt vesztegetni való idő. Szerencsére Marie Michon és Ketty nevű szolgálója módfelett ügyesen viselte a férfiruhát. A herceg szerzett nekik, Marie Michonnak lovagruhát, Kettynek csatlósruhát, két pompás lovat adott nekik, a két szökevény sebtiben elhagyta Tours-t, s nekivágott Spanyolországnak, a legkisebb nesztől is remegve, s mindenféle átalutakon, mert az országúton féltek, s ha fogadót nem találtak, hol itt, hol ott kértek szállást.

- Nahát, ez szakasztott így történt! - kiáltott fel Chevreuse-né, és a kezét összecsapta. - Csakugyan roppant érdekes volna...

Itt megállt.

- Ha a két menekülőt egészen útjuk végéig követném? - kérdezte Athos. - Nem, asszonyom, ennyire mégsem garázdálkodom az idejével, tehát csak a Limoges-vidék egy kis falujáig kísérjük őket, Tulle és Angouleme között, mely falucskának Roche-l’Abeille a neve.

Chevreuse hercegné felsikoltott meglepetésében, s olyan elképedve bámult Athosra, hogy a hajdani testőr elmosolyodott.

- Várjon, asszonyom - folytatta -, mert amit még elmondani akarok, egészen másként furcsa, mint amit eddig elmondtam.

- Uram - mondta Chevreuse-né -, maga valóságos varázsló, mindenre elkészültem; de, igazság szerint... nem fontos, csak folytassa!

- Ez a napjuk hosszú és fáradalmas volt, hideg, október 11-ike; a faluban se kastély, se fogadó, a parasztházak nyomorúságosak és piszkosak, Marie Michon pedig rendkívül arisztokratikus teremtés; mint a „királyné húga”, jó illatokhoz, finom fehérneműkhöz szokott; elhatározta hát, hogy a papi lakban kér szállást.

Athos szünetet tartott.

- Jaj, folytassa - kérlelte a hercegné -, kijelentettem, hogy mindenre elkészítettem magam!

- A két utas megzörgette a kaput; az idő későre járt; a pap, aki már lefeküdt volt, „szabad”-ot kiáltott; bementek, mert a kapu be sem volt zárva. Nagy a bizalom faluhelyen. Abban a szobában, ahol a pap volt, égett a lámpa. Marie Michon, aki bizony a világ legcsinosabb lovagja volt, benyitott az ajtón, fejét bedugta és szállást kért.

„- Szívesen, ifjú lovag - mondta a pap -, ha megelégszik vacsorám maradékával s szobám felével.”

A két utas egy pillanatig tanakodott; a pap hallotta, hogy jót kacagnak, aztán az úr, jobban mondva az úrnő, így felelt:

„- Köszönöm, atyám, elfogadom.”

„- Akkor hát falatozzanak, s ne nagyon lármázzanak - mondta a pap -, mert magam is egész nap nyargaltam, s nem bánnám, ha aludhatnám ma éjszaka.”

Chevreuse-né szemmel láthatóan egyik meglepetésből a másikba, sőt ámulatba esett; arca, amint Athost nézte, leírhatatlan kifejezést öltött; látszott rajta, hogy szólni akar, de mégis hallgat, nehogy az elbeszélő egyetlen szavát is elszalassza.

- S aztán?

- Aztán? - mondta Athos. - Most következik a legnehezebbje!

- Ó, mondja, mondja, mondja! Nekem mindent el lehet mondani. Egyébként sem rám tartozik, a Marie Michon kisasszony ügye ez!

- Ez így is van - mondta Athos. - Nos, Marie Michon meg a szolgálója megvacsorázott, s aztán, élve az engedelemmel, maga bement a szobába, melyben házigazdája feküdt, Ketty pedig elhelyezkedett az első szoba egy karszékében, vagyis ott, ahol megvacsoráztak.

- Biz’ isten - mondta Chevreuse-né -, hacsak nem maga az ördög személyesen, fel nem foghatom, honnan tudja ezeket a részleteket!

- Bájos nő volt ez a Marie Michon - folytatta Athos -, amolyan bolondos teremtés, ki szüntelenül a legfurcsább ötleteket forgatja fejében, s arra született, hogy miatta mindnyájan mindenestül elkárhozzunk. Nos, a gondolatra, hogy házigazdája pap, eszébe jutott e ledérnek, micsoda vidám emlék lesz öregkorában, a már meglevő szép számú vidám emléke közt, ha elkárhoztat egy papot.

- Uram - mondta a hercegné -, becsületszavamra, rémületbe ejt!

- Sajnos, a szegény pap nem volt Szent Ambrus, s még egyszer mondom, Marie Michon imádni való teremtés!

- Uram - kiáltott fel a hercegné, s megragadta Athos kezét -, azonnal mondja meg, honnan tudja ilyen pontosan, különben hívatok egy barátot a Nagy-Augusztinusok kolostorból, hogy kiűzze magából az ördögöt!

Athos elkacagta magát.

- Mi sem könnyebb, asszonyom. Egy lovag, szintén valami fontos küldetésben járván, egy órával asszonyom előtt kért volt szállást a papi lakban, abban a percben, mikor a pap, egy haldoklóhoz hívatván, nemcsak a házát, de a falut is otthagyta egy éjszakára. Ekkor az Isten szolgája, vendégében tökéletesen megbízva, aki egyébként nemesember volt, házát, vacsoráját, szobáját átengedte neki. Tehát a jóságos pap vendége, s nem maga a pap volt az, kitől éjjeli szállást kért Marie Michon.

- S az a lovag, az a vendég, az a nemesember, aki előtte érkezett?!

- Én voltam, La Fére gróf - mondta Athos felállva és tisztelettel meghajolva a hercegné előtt.

A hercegné egy pillanatra megrökönyödött, aztán hirtelen elkacagta magát:

- Nahát! - mondta. - Biz’ isten mulatságos dolog! S hogy ennek a bolondos Marie Michonnak milyen szerencséje volt! Üljön le, kedves gróf, s folytassa történetét.

- Most pedig a magam vádolása következik, asszonyom. Mondtam már, hogy magam is sürgős küldetésben voltam; nos, alig virradt, halkan kiosontam a szobából, s hagytam, hadd aludjék édes hálótársam. Az első szobában, fejét a karszékben hátravetve, az úrnőjéhez oly méltó szolgáló is aludt. Csinos orcája megkapott, közelebb mentem, s felismertem a kicsi Kettyt, akit a mi Aramisunk szerzett volt be Marie Michonhoz. Így tudtam meg, hogy bűbájos hálótársam...

- Marie Michon! - mondta izgatottan Chevreuse-né.

- Marie Michon - hagyta helyben Athos. - Aztán kimentem a házból, egyenest az istállóba, s lovamat felnyergelve, inasom útra készen találván, felkerekedtünk.

- És többé sosem tért vissza abba a faluba? - kérdezte a hercegné izgalommal.

- Egy év múlva, asszonyom.

- No és?

- Találkozni akartam a jó plébánossal. Javában foglalkoztatta valami, amit sehogy sem értett. Egy héttel azelőtt kosárbölcsőben egy bájos, háromhónapos fiúcskát küldtek neki, s mellette egy arannyal teli erszényt meg egy levelet, ezekkel az egyszerű szavakkal: „1633. október 11.”[53]

- Ama különös kaland dátuma! - jegyezte meg a hercegné.

- Igen; de ő mit sem értett az egészből, csak arra emlékezett, hogy azt az éjszakát egy haldokló mellett töltötte, hisz Marie Michon maga is eltávozott a paplakból az ő visszatérte előtt!

- Tudja-e, uram, hogy Marie Michon, mikor 1643-ban hazatért Franciaországba, rögtön érdeklődött e gyermek felől, kit mint menekülő nem tudott magánál tartani; de mihelyt visszajött Párizsba, maga mellett akarta neveltetni.

- És mit válaszolt a pap? - kérdezte most Athos.

- Azt, hogy egy ismeretlen földesúr volt szíves elvállalni, jövőjéről kezeskedett és magával vitte.

- Valóban így volt.

- Ó, most már értem! Ez a földesúr maga volt, az apja!

- Pszt! Ne olyan hangosan, asszonyom! A fiú itt van.

- Itt van? - kiáltotta Chevreuse-né, és nagy sebbel-lobbal felkelt a kerevetről. - Itt a fiam, a Marie Michon fia itt van! Azonnal látni akarom!

- Vigyázzon, asszonyom, mert sem apját, sem anyját nem ismeri! - figyelmeztette Athos.

- A titkot megőrizte, s így hozza ide nekem, remélve, hogy boldoggá tesz vele! Ó, köszönöm, köszönöm, uram! - ujjongott Chevreuse-né, megragadta Athos kezét, s mindenáron csókot akart rá nyomni. - Köszönöm! Igazi nemesszívűség!

- Azért hozom el így, hogy most asszonyom tegyen érte valamit. Ez ideig én őrködtem nevelése felett, s azt hiszem, tökéletes nemesembert faragtam belőle; de úgy fordult az idő, hogy újra kénytelen vagyok folytatni az elkötelezett ember kóbor és veszedelmes életét. Már holnap valami kalandos vállalkozásba bocsátkozom, s bele is pusztulhatok; s akkor csak asszonyom vezetheti őt be a világba, ahol is méltó helyre hivatott.

- Ó, legyen nyugodt! - jelentette ki a hercegné. - Igaz, hogy jelenleg nincs sok tekintélyem, de ami maradt, az az övé; ami pedig a vagyonát s a címét illeti...

- Efelől cseppet se aggódjék, asszonyom! Ráírattam a bragelonne-i birtokot, melyhez örökségként jutottam, címét-nevét ez adja neki, s azonkívül tízezer frank évjáradékot.

- Lelkemre mondom, uram - hálálkodott a hercegné -, maga aztán igazi úriember! De most már sietek, hadd lássam a mi kis vicomte-unkat. Hol van hát?

- Itt a szalonban; behívatom, ha megengedi.

Athos egyet lépett az ajtó felé. Chevreuse-né megállította.

- Szép? - kérdezte.

Athos elmosolyodott.

- Anyjához hasonlít - mondta.

Közben nyitotta is az ajtót, intett a fiúnak, s az megjelent a küszöbön.

Chevreuse hercegné nem állhatta meg, hogy fel ne ujjongjon örömében, megpillantván a csinos kis lovagot, ki még leghiúbb reményét és elképzelését is felülmúlta.

- Jöjjön beljebb, vicomte - mondta Athos -, Chevreuse hercegasszony megengedi, hogy kézcsókra járuljon elébe.

A fiú bájosan mosolyogva, hajadonfővel lépett elébe, fél térdre ereszkedett, s megcsókolta Chevreuse-né kezét.

- Gróf úr - fordult vissza Athos felé -, nemcsak gyámoltalanságomat kímélendő mondta, hogy a hölgy Chevreuse hercegasszony, mikor inkább a királyné maga?

- Nem, vicomte - mondta Chevreuse-né, s most ő fogta meg a fiú kezét és maga mellé ültetve nézte-nézte örömtől csillogó szemmel. - Nem, fájdalom, nem én vagyok a királyné, mert ha az volnék, rögtön megtennék mindent magáért, amit megérdemel. De bárki legyek is - tette hozzá, s alig tudta türtőztetni magát, hogy ajkát rá ne nyomja e tiszta homlokra -, lássuk csak, milyen pályára kívánkozik?

Athos, amint ott állt, a kimondhatatlan boldogság arckifejezésével nézte őket.

- Azt hiszem, asszonyom - mondta a fiú bársonyosan zengő hangján -, nemesember számára csak egyetlen pálya lehetséges, a katonai. A gróf úr, gondolom, azzal a szándékkal nevelt, hogy katonát csináljon belőlem, s remélnem engedte, hogy Párizsban valaki olyannak mutat be majd, ki talán bemutathat a Hercegúrnak.

- Igen, megértem, és természetes, hogy egy ilyen ifjúnak, mint maga, olyan hadvezér alatt kell szolgálni, amilyen ő, no de lássuk csak... Személy szerint eléggé rosszban vagyok vele, mostohaanyám, Montbazon hercegné civakodásai miatt Longueville hercegasszonnyal; de Marcillac herceg révén... Ez az! Csakugyan, gróf úr, Marcillac herceg egyik régi barátom, a mi kedves vicomte-unkat ő majd bemutatja Longueville-nének, aki majd levelet ír a bátyjának, a Hercegúrnak, az pedig gyöngédebben szereti, semhogy ne teljesítené azonnal, bármit is kérne.

- Nos hát ez a legjobban alakul! - mondta a gróf. - De ugye megbocsátja, ha a legnagyobb sürgősséget ajánlom?! Van rá okom azt kívánni, hogy a vicomte holnap este már ne legyen Párizsban.

- Óhajtja-e, hogy megtudják, miszerint érdeklődik iránta, gróf uram?

- A jövőjéért üdvösebb volna talán, ha azt sem tudnák, hogy ismertem valaha!

- Jaj, uram - sóhajtott fel az ifjú.

- Tudja, Bragelonne - mondta a gróf -, hogy semmit sem teszek ok nélkül!

- Igen, uram - felelte az ifjú -, tudom, hogy bölcsessége határtalan, s szokásom szerint most is engedelmeskedem.

- Nos, jól van, gróf, hagyja őt most nekem - mondta a hercegné -; mindjárt üzenek Marcillac hercegnek, aki szerencsére éppen Párizsban van, s addig nem hagyok neki békét, míg az ügyet el nem intézte.

- Nagyszerű, hercegné asszony, ezer köszönet! Nekem is bokros teendőim vannak máma, s majd ha túlvagyok rajtuk, várom a vicomte-ot hat órakor, a szállóban.

- És este mi dolga?

- Scarron abbéhoz megyünk, levelem van a számára, azonkívül találkoznom kell nála egy barátommal.

- Jól van - mondta a hercegné -, egy pillanatra én is átnézek hozzá, el ne menjen addig!

Athos elköszönt Chevreuse-nétől, s indulni készült.

- Mi az, gróf úr - kérdezte nevetve a hercegné -, hát régi barátnőnktől ily komoran búcsúzunk?

- Haj! - mormolta Athos, a hercegné kezére hajolva. - Ha én hamarabb tudtam volna, hogy Marie Michon ilyen bűbájos teremtés!...

És sóhajtva távozott.

23. Scarron abbé[54]

Volt egy lakás a Tournelles utcában, melyet jól ismert Párizs minden gyaloghintósa s minden urasági inasa, pedig ez a lakás nem is valami nagyúré volt, sem holmi bankáré. Se nem lakomáztak, se nem kártyáztak, se nem táncoltak benne.

S mégis ez volt az előkelő világ találkozóhelye, s egész Párizs látogatta.

E lakás a kis Scarron lakása volt.

Annyit kacagtak e szellemes abbénál, annyi hírt hordtak oda, s e híreket oly gyorsan magyarázták, taglalták és változtatták át hol mesékké, hol epigrammákká, hogy mindenki igyekezett egy-egy órát a kis Scarronnál tölteni, meghallgatni, mit mond, s amit mondott, továbbadni. Sokan égtek a vágytól, hogy hallathassák ott a szavukat; s ha mulattatók voltak, szívesen látott vendégek lettek.

A kis Scarron abbé, ki egyébként csak azért volt abbé, mert volt egy apátsága, s nem mintha valami szerzethez tartozott volna, valaha lakóhelye, Mans város egyik leghiúbb tékozlója volt. Egy farsangi napon módfelett meg akarta örvendeztetni ezt a jó várost, melynek ő volt a lelke; lakájával tetőtől talpig mézbe mártatta magát, majd kibontott párnája pihéiben meghempergőzött, s az elképzelhető legfurább szárnyassá változott, így kezdte sorra látogatni barátait, barátnőit, ebben a szokatlan ruhában; előbb tátott szájjal tódultak a nyomába, aztán hurrogva, aztán a teherhordók megverték, a gyermekek kővel dobálták, s végül kénytelen volt futva menekülni e lövedékek elől. Ekkor már mindenki üldözte, minden oldalról, s bekerítve, megszorítva, fenyegetve Scarron csak egy módon menekülhetett üldözői elől: bevetette magát a folyóba. Úszott, mint a hal, de a víz jeges volt; izzadtan ugrott be, átjárta a hideg, s mire a túlsó partra ért, béna volt.

Minden ismert módon megpróbálták újra használhatóvá tenni tagjait, a kezelésekkel annyit gyötörték, hogy minden orvost elkergetett, mondván, a betegséget jobban szereti; aztán visszakerült Párizsba, ahol mint szellemes embernek már elég nagy híre volt. Itt csináltatott magának egy guruló széket, a saját leleménye szerint; s mikor egy szép napon ezen a széken meglátogatta Ausztriai Annát, szellemessége annyira elbűvölte a királynét, hogy megkérdezte, nem óhajt-e valami címet magának.

- De igen, felséges asszony, van egy, amire nagyon fáj a fogam - felelte Scarron.

- Melyik hát? - kérdezte Ausztriai Anna.

- A királyné betege! - felelte az abbé.

És ki is nevezték a királyné betegének, évi ezerötszáz frank kegydíjjal.

Ettől a pillanattól fogva, a jövő miatt többé nem aggódva, Scarron víg életet folytatott, felélve tőkéjét, jövedelmét.

Egy napon azonban a bíboros egy küldöttje közölte vele, hogy helytelen dolog volt a koadjutort fogadnia.

- Ugyan miért? - kérdezte Scarron. - Talán nem elég jó származású ember?

- Dehogynem, a teremtésit!

- Nem elég szeretetre méltó?

- Kétségtelenül!

- Nem elég szellemes?

- Sajnos, túlságosan is az.

- Akkor hát miért kívánja, hogy ne fogadjak többé ilyen embert?

- Mert rosszul vélekedik.

- Igazán? Kiről-miről?

- A bíborosról.

- Hogyhogy? - lepődött meg Scarron. - Én Gilles Despréaux urat[55], ki rosszul vélekedik rólam, továbbra is szívesen látom, s most azt akarja, hogy ne fogadjam a koadjutort, mert valakiről rosszul vélekedik? Lehetetlenség!

A társalgás itt félbeszakadt, és Scarron, merő ellenkezésből, Gondy urat ezentúl még többször látta vendégül.

Nos, ama nap reggelén, amelyhez érkeztünk és amely éppen a negyedévi esedékesség napja volt, Scarron, ahogy máskor is szokta, elküldte inasát a nyugtával, hogy negyedévi járandóságát a nyugdíjpénztárból felvegye. De ezt a választ kapta: „Az államnak nincs többé pénze Scarron abbé számára.”

Mikor az inas e választ Scarronnal közölte, Longueville herceg úr éppen nála volt, s rögtön kétszer akkora kegydíjat ígért neki, mint amekkorát Mazarin beszüntetett; de a ravasz köszvényesnek esze ágában sem volt elfogadni. Gondoskodott róla, hogy délután négy órára az egész város megtudja a bíboros eljárását. Éppen csütörtök volt, az abbé fogadónapja; csak úgy csődültek hozzá, s veszettül súgtak-búgtak városszerte.

Athos a Saint-Honoré utcában két ismeretlen nemesemberrel találkozott, szintén lovon, s akárcsak ő, egy inas kíséretében, s az ő útvonalát követve. Az egyik kalapját lekapva fordult hozzá:

- El tudja-e hinni, uram, hogy az a hitvány Mazarin beszüntette a szegény Scarron nyugdíját!

- Hallatlan! - mondta Athos, s ő is üdvözölte a két lovast.

- Látszik, hogy becsületes ember, uram - folytatta az a férfiú, aki már az előbb is szóba elegyedett Athosszal -, ez a Mazarin valóságos csapás!

- Sajnos, uram - felelte Athos -, az, aminek mondja.

És nagy udvariassággal elbúcsúztak.

- Éppen jókor, hogy ma este kell meglátogatnunk - mondta Athos a vicomte-nak -, biztosíthatjuk nagyrabecsülésünkről szegény fejét!

- De hát ki ez a Scarron úr - kérdezte Raoul -, hogy egész Párizst így felzaklatja? Talán valami kegyvesztett miniszter?

- Ó, Istenem, vicomte - felelte Athos -, egyszerűen csak egy nagy szellemű kis nemesember, ki azért lőn kegyvesztett a bíborosnál, mert néhány rigmust írt ellene.

- Hát írnak verset nemesemberek is? - kérdezte naivul Raoul. - Azt hittem, ez méltóságukon aluli...

- Az, kedves vicomte-om - felelte Athos mosolyogva -, ha rosszakat írnak; de ha jókat, az dicsőség. Itt van például Rotrou.[56] Mindazonáltal - folytatta Athos a jótanácsadás atyai hangján - jobb, ha nem ír az ember verseket.

- Tehát ez a Scarron úr költő? - kérdezte Raoul.

- Az, most már tudja, vicomte; nagyon ügyeljen magára ebben a házban; csak gesztusokkal beszéljen, vagy inkább csak folyton figyeljen.

- Igenis, uram - felelte Raoul.

- Látni fogja, hogy sokat beszélek majd egy barátommal: az lesz D’Herblay abbé, akiről már annyit beszéltem.

- Emlékszem, uram.

- Jöjjön hát közelünkbe, mintha mondani akarna valamit, de ne szóljon hozzánk; ne is figyeljen ránk; ez a játék arra lesz jó, hogy ne zavarjanak az alkalmatlankodók.

- Értem, uram, utasítását szó szerint követem.

Athos még két látogatást tett a városban. Aztán hét órakor elindultak a Tournelles utcába. Az utcát valósággal eltorlaszolták a gyaloghintók, lovak, kocsisok, inasok. Athos utat nyittatott magának, s nyomában az ifjúval belépett. Az első, aki szemébe tűnt, Aramis volt, egy nagyon széles, szőnyegmennyezettel borított kerekes karszék mellett állván, melyben brokáttakaróba burkolva egy apró, elég fiatal, elég mosolygós alak izgett-mozgott, s olykor elsápadt, anélkül hogy szeme egy pillanatig is abbahagyta volna eleven, sziporkázó vagy nyájas kifejezését. Ez volt Scarron abbé; folyton nevetgélt, gúnyolódott, dicsért, nyögött s egy pálcikával vakargatta magát.

A kerekes sátorszerűség körül nemesurak és hölgyek serege tolongott. A szoba igen tiszta s kényelmes bútorzatú volt. Hatalmas virághímes selyemfüggönyök, egykor tán élénk színűek, de most már egy kissé avíttak, omlottak a széles ablakok elé; a falkárpit szerény volt, de jó ízlésre valló. Két igen udvarias és jól nevelt inas végezte a szolgálatot, kifogástalanul.

Athost megpillantva, Aramis elébe sietett, kézen fogta s bemutatta Scarronnak, ki éppoly örömmel, mint tisztelettel fogadta új vendégét, s igen szellemes bókot intézett hozzá. Raoul hökkenten állt, a ragyogó elme e pazarlására nem volt elkészülve. De azért kellő kecsességgel üdvözölte. Athos ezután két-három úrral váltott üdvözletet, kiknek Aramis bemutatta; aztán a bevonulása keltette tolongás rendre-rendre eloszlott, s kialakult az általános társalgás.

Négy vagy öt perc múlva, melyet Raoul az egybegyűltek tanulmányozására fordított, nyílt az ajtó, s az inas Paulet kisasszonyt jelentette be.

Athos ujja hegyével megérintette a fiú vállát.

- Nézze meg ezt a hölgyet, Raoul - mondta - mert történelmi személyiség; őhozzá igyekezett volt IV. Henrik, amikor meggyilkolták.[57]

Raoul megborzongott; néhány nap óta lépten-nyomon egy-egy függöny emelkedett fel előtte, s hősi látványokat kínált: ez a még fiatal s szép nő, ki most belépett, ismerte IV. Henriket, beszélt vele.

Mindenki az újonnan jött köré sereglett, mert még mindig erősen divatban volt. Előkelő, kígyózó termetű nő volt, erdőnyi aranyhaja olyan volt, amilyent Raffaello kedvelt, s amilyennel Tizian látta el minden Magdalénáját. Ez a vörösbarna szín s a többi nőn aratott győzelme szerezte neki a „Nőstényoroszlán” elnevezést!

Mai szépasszonyaink, kik e fashionable[58] címre pályáznak, ebből megtudhatják, hogy ez nem Angliából származik, ahogyan talán hitték, hanem szépséges és szellemes honfitársnőjüktől, Paulet kisasszonytól.

Paulet kisasszony, a megjelenésére támadt és mindenütt jelenvaló zajongás közepette, egyenesen Scarronhoz ment.

- Nos, kedves abbém - szólalt meg nyugodt hangján -, hát szegény ember lett? Ma délelőtt tudtuk meg Rambouillet-né asszonnyal; Grasse úr mondta meg nekünk.

- Igen, de az állam most legalább gazdag - mondta Scarron. - Tudni kell áldozatot hozni hazánkért.

- A bíboros úr ezerötszáz frankkal több pomádét és parfümöt fog évente vásárolni - mondta egy frondőr, kiben Athos arra az úrra ismert, akivel a Saint-Honoré utcában találkozott össze.

- Hát a Múzsa mit mondana erre, kinek arany középszerűségre van szüksége - kérdezte Aramis behízelgő hangján. - Mert elvégre is:

Si Virgilio puer aut tolerabile desit

Hospitium, caderent omnes a crinibus hydri.[59]

- Nem rossz! - mondta Scarron, s kezét nyújtotta Paulet kisasszonynak - de ha kígyóm nincs is többé, oroszlánom legalább megmaradt!

Ezen az estén Scarron minden szava csodálatosnak hatott. Ez az üldöztetés privilégiuma. Ménage úr[60] lelkesedésében fel-felugrált.

Paulet kisasszony szokott ülőhelyére indult, de mielőtt leült volna, termetessége magasából végighordozta királynői tekintetét az egybegyűlteken, s szeme megakadt Raoulon.

Athos elmosolyodott.

- Vicomte, Paulet kisasszony felfedezte! Menjen és üdvözölje. Annak mutatkozzék, ami: őszinte vidékinek; de eszébe se jusson előtte IV. Henriket emlegetni!

A vicomte pirulva ment oda az oroszlánhoz; s hamarosan elvegyült a szobát körülvevő urak között.

Most már két élesen elkülönült csoport alakult: az egyik Ménage úr, a másik Paulet kisasszony körül; Scarron egyiktől a másikhoz futkosott, kerekes székét oly ügyesen kezelte e sokaságban, mint tapasztalt kormányos a bárkát a hullámsűrű tengeren.

- Mikor beszélhetünk? - kérdezte Athos Aramistól.

- Később - felelte az -, még nincs elég vendég, s feltűnést keltenénk.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, s az inas a koadjutort jelentette be.

E névre mindenki arrafelé fordult, mert ez a név már kezdett nagyon elhírhedni.

Athos is odafordult; Gondy abbét csak hírből ismerte.

Egy kicsi, fekete, rút, rövidlátó ember toppant be, kinek keze a kard s a pisztoly kivételével mindenhez ügyetlen volt, s aki most is nekiment az asztalnak, s kis híján feldöntötte; de mindennek ellenére volt valami előkelő és büszke vonás az arcán.

Scarron is feléje fordult, s karszékével eléje sietett; Paulet kisasszony integetéssel üdvözölte a helyéről.

- Nos, hallom - szólalt meg a koadjutor, Scarront végre figyelmére méltatva, de csak akkor, mikor közvetlen közelébe ért -, hogy kegyvesztett lett, abbé!

Ez volt ma a vezérszólam; százszor elhangzott az est folyamán, s Scarron már száz szójátékot is rögtönzött reá; nem is volt sok híja, hogy most csődöt mondjon; de kétségbeesett arckifejezéssel kivágta magát.

- Mazarin bíboros úr kegyeskedett gondolni rám - mondta.

- Csodálatos! - lelkesedett Ménage.

- De miből telik majd további fogadónapjaira? - folytatta a koadjutor. - Ha így megcsappant a jövedelme, kénytelen leszek kanonoknak kineveztetni a Notre-Dame-ba.

- Jaj, csak azt ne! - mondta Scarron. - Nagyon is rossz hírbe keverném!

- Akkor hát olyan erőforrásai vannak, melyeket mi nem ismerünk?

- Kölcsönt kérek a királynétól.

- De a királynénak semmije sincsen - mondta Aramis -; avagy nem házastársi vagyonközösségben él-e?

A koadjutor megfordult, rámosolygott Aramisra, s intett neki az ujja hegyével, barátsága jeléül.

- Bocsánat, kedves abbém - mondta neki a koadjutor -, maga elmaradt a világtól, kell hát tőlem egy ajándékot kapnia.

- Micsodát?

- Egy kalapzsinórt.

Mindenki a koadjutor felé fordult, aki most egy különös alakú selyemzsinórt húzott ki a zsebéből.

- Tyű, de hisz ez egy parittya! - mondta Scarron.

- Pontosan! - hagyta helyben a koadjutor. - Mindent parittyaszerűen készítenek. Paulet kisasszony, van egy parittyaszerű legyezőm magának! Megadom a kesztyűsöm címét, D’Herblay, az parittyás kesztyűket csinál; magának meg, Scarron, a pékemet, korlátlan hitellel: parittyás kenyeret süt, méghozzá kitűnőt!

Aramis átvette a zsinórt, s felkötötte a kalapja köré.

E pillanatban ismét nyílt az ajtó, s az inas jól hallhatón kiáltotta:

- Chevreuse-né hercegasszony.

Chevreuse-né nevére mindenki felállt.

Scarron a karszékét fürgén az ajtó felé kormányozta. Raoul elpirult. Athos intett Aramisnak, s az gyorsan belapult egy ablakfülkébe.

A tisztelgő bókok közepette, melyekkel megjelenését fogadták, a hercegné láthatóan keresett valakit vagy valamit. Végül felfedezte Raoult, s szeme csillogni kezdett; észrevette Athost, s ábrándos arckifejezést öltött; végül megpillantá Aramist az ablakfülkében, s meglepetést tükröző arcát alig tudta legyezője mögé rejteni.

- Hadd kérdezzem meg - fordult a házigazdához, mintegy azért, hogy elhessentse önkéntelenül rázúduló gondolatait -, hogy s mint van a szegény Voiture? Tud-e róla, Scarron?

- Hogyan? Hát Voiture beteg? - kérdezte az az úr, aki Athost a Saint-Honoré utcában megszólította. - S ugyan mi baja?

- Beleizzadt a kártyacsatába, de váltóingről az inasával nem gondoskodtatott - mondta a koadjutor -, aztán úgy meghűlt, hogy most halálán van.

- S hol történt?

- Istenem, hát nálam. Képzelje csak, a szegény Voiture ünnepélyes fogadalmat tett, hogy nem kártyázik többet. Nem bírta három napnál tovább, s eljött az érsekségre, hogy oldozzam fel fogadalma alól. Balszerencséjére éppen nagy horderejű ügyekről tárgyaltam a jó Broussel tanácsossal lakásom legmélyén, mikor Voiture felfedezi egy asztalnál Luynes márkit, aki játékostársra várt. A márki megszólítja, asztalához hívja. Voiture azt feleli, hogy addig nem játszhatik, míg fogadalmát fel nem oldozom. Luynes nevemben vállalkozik reá, s a vétket magára veszi; Voiture leül, négyszáz tallért veszít, beleizzad, meghűl, hazamegy, lefekszik és többé fel se kel.

- És csakugyan odavan az a kedves Voiture? - kérdezte Aramis, félig behúzódva az ablakmélyedésbe.

- Sajnos! - felelte Ménage úr - nagyon oda, úgy, hogy ez a nagy ember hamarosan itthagy bennünket, deseret orbem.[61]

- Ugyan - csattant fel epésen Paulet kisasszony. - Szultánák veszik körül, mint egy török császárt. Sainctot-né húslevessel rohan hozzá, Renaudot lánya a takaróit melegíti,[62] s egészen kedves barátnénkig, Rambouillet márkinéig nincs, aki ne küldene herbateát neki!

- Nem nagyon kedveli őt, kedves Parthéniám! - jegyezte meg kacagva Scarron.

- Ejnye, micsoda igazságtalanság, kedves betegem! Olyan kevéssé gyűlölöm, hogy szívesen mondatnék a lelkéért engesztelő misét!

- Nemhiába hívják Oroszlánnak, kedvesem - szólt oda Chevreuse hercegné a helyéről -: kegyetlenül harap!

- Egy nagy költőt sért meg súlyosan, ha nem tévedek, asszonyom! - kockáztatta meg Raoul a megjegyzést.

- Voiture nagy költő! Ugyan, vicomte, látszik, hogy vidékről jött, ahogyan az imént mondta is, s hogy sohasem látta őt. Voiture nagy költő?! Hisz alig öt láb magas!

- Bravó! - mondta egy nyalka bajszú, hatalmas kardú, száraz, fekete férfi. - Bravó, szép Paulet! Ideje, hogy a kis Voiture-t a maga helyére tegyük! Bátran kijelentem, érteni vélek a költészethez, s az övét mindig szörnyű utálatosnak találtam.

- Kicsoda ez a hetvenkedő? - kérdezte Raoul Athostól.

- Scudéry úr.

- A Clélie meg a Nagy Cyrus írója?

- Amiket felesben készített a húgával,[63] aki most azzal a csinos dámával beszélget, amott, Scarron mellett.

Raoul odafordult, s meglátta a két újonnan érkezettet: egy bájos, nagyon törékeny, nagyon szomorú, szép, fekete haj keretezte arcú hölgyet, kinek szeme oly bársonyos, mint az árvácska szirmai, melyek mélyén aranykehely ragyog; s egy másik, fölötte gyámkodni látszó, hideg, aszott és sárga nőszemélyt, a kegyes hárpia valódi mintaképét.

Raoul erősen eltökélte, hogy addig el nem megy a szalonból, míg a szép, bársonyos szemű leánnyal nem beszélt, mert a gondolat különös játéka folytán, noha egy cseppet se hasonlított hozzá, a szegény kis Louise-ra emlékeztette, akit maródi állapotban hagyott a La Valiére-kastélyban, s e sokaság közt egy pillanatra elfelejtett.

Ezalatt Aramis odament a koadjutorhoz, s ez kacagva néhány szót súgott a fülébe. Aramis, bármilyen önuralommal rendelkezett is, nem tudta palástolni meglepődését.

- Kacagjon hát - mondta Retz úr -; figyelnek bennünket.

Aramis nevetést színlelt, hogy egy-két kíváncsi figyelmét tévútra vezesse, s észrevéve, hogy most Athos húzódott abba az ablakmélyedésbe, melyben ő is rejtőzködött néhány pillanatig, azon volt, hogy jobbra-balra egy-két szót elejtegetve, feltűnés nélkül hozzá siessen.

Mihelyt együtt voltak, élénk taglejtések kísérte beszélgetésbe kezdtek.

Ekkor Raoul is odament hozzájuk, ahogy Athos utasította volt.

- Házigazdánk Voiture egy rondóját szavalja - mondta Athos jó hallatosan -, páratlan jónak találom!

Raoul egy pillanatig velük maradt, aztán Chevreuse-né körébe vegyült, melyhez egyik felől Paulet kisasszony, másik felől Scudéry kisasszony közeledett.

- Én bizony - mondta a koadjutor - bátorkodom nem mindenben osztani a Scudéry úr véleményét! Nézetem szerint Voiture költő, méghozzá tiszta költő! Mentes minden politikai eszmétől.

- Így tehát? - kérdezte Athos.

- Holnap! - felelte Aramis.

- Hány órakor?

- Hatkor.

- Hol?

- Saint-Mandéban.

- Ki mondta?

- Rochefort gróf.

Valaki közeledett.

- Hát még a filozófiai eszmék! Ezektől mentes csak igazán szegény jó Voiture költészete. Én is a koadjutor úr véleményét vallom: tiszta költő.

- Igen, kétségkívül, költészetben csodálatos volt - mondta Ménage -, mindazonáltal az utókor, ha majd csodálja is őt, valamit felró neki, éspedig azt, hogy túl nagy formai szabadságot vezetett be; s anélkül, hogy tudná, megölte a költészetet.

- Megölte, ez a helyes kifejezés! - mondta Scudéry.

- De micsoda mesterművek a levelei! - jelentette ki Chevreuse-né hercegasszony.

- Ó, e tekintetben csakugyan remek és tökéletes! - vallotta Scudéry kisasszony.

- Ez igaz - vélekedett Paulet kisasszony -, de csak amíg tréfálkozik, mert a komoly levél műfajában szánalmas, s otrombán, ismerje el, nagyon silányan közli mondanivalóját.

- De azt legalább elismeri, hogy tréfában utánozhatatlan!

- Hogyne, feltétlenül - felelte Scudéry, megsodorintva bajszát -, csakhogy úgy érzem, humora erőltetett, s tréfálkozása túlságosan közönséges. Itt van például A ponty levele a csukához...[64]

- Arról nem is szólván - vette át a szót Ménage -, hogy legjobb ötleteit a Rambouillet-palotának köszönheti. Példa rá a Zélide és Alcidal is.

- Ami engem illet - mondta Aramis, a körhöz közeledvén, s tisztelettel üdvözölve Chevreuse-nét, ki ezt bájos mosollyal viszonozta -, ami engem illet, még azt is szemére vetném, hogy a nagyokkal szemben túl sokat engedett meg magának. Több ízben sértette meg a hercegné asszonyt, D’Albret marsallt, Schomberg urat s magát a királynét is.

- Hogyhogy a királynét? - kérdezte Scudéry, s jobb lábát előrerakta, mintha vívóállásba helyezkednék. - A kutyafáját, ezt nem is tudtam. S ugyan bizony hogy sértette meg a királynét?

- Nem ismerik az Arra gondoltam... kezdetű versét?

- Nem - mondta Scudéry kisasszony.

- Nem - mondta Paulet kisasszony is.

- Csakugyan, a királyné, azt hiszem, nem soknak mutatta meg; én azonban biztos forrásból ismerem.

- És tudja is?

- Azt hiszem, még tudom.

- Halljuk! Halljuk! - kérték mindenfelől.

- Íme, milyen alkalomból írta ezt - mondta Aramis. - Voiture a királyné hintájában ült, kettesben sétakocsikáztak a fontainebleau-i erdőn; úgy tett, mintha gondolkodnék, hogy a királyné megkérdezze, mire gondol, ami be is következett.

„- Mire gondol hát, Voiture uram?” - kérdezte őfelsége.

Voiture elmosolyodott, öt percig elmélkedést színlelt, majd így felelt:

Arra gondoltam, hogy a végzet

jogtalan sok-sok vész után,

joggal koszorúzza fenséged

fénnyel, hírnévvel szaporán;

mennyivel vígabb volt az elme s

a szív is, akkor, hajdanán,

hogy azt ne mondjam: víg szerelmes!...

S ha mondom, a rímért csupán.

Scudéry, Ménage és Paulet kisasszony a vállukat vonogatták.

- Várjanak, várjanak - mondta Aramis -, három versszakból áll!

- Ej, mondja inkább azt, rigmusból - jegyezte meg Scudéry kisasszony -, hisz legfennebb sanzon ez.

Arra gondoltam: árva Ámor,

ki nyilát mindig kölcsönadta,

most, száműzetve udvarából

pőrén bolyong az istenadta;

hát énnekem mi lesz a hasznom,

ha még a legkészségesebb

hívének is a királyasszony

ilyen jutalmat fizetett?

- No, én ennek a rigmusnak, akár megfelel a költészet szabályainak, akár nem - mondta Chevreuse-né -, kegyelmet kérek, mert színigazság, és Hautefort-né meg Seneceyné is mellém áll,[65] ha kell, Beaufort hercegről nem is szólván!

- Hagyjuk az egészet - mondta Scarron -, engem ez már nem érdekel: ma reggel óta nem vagyok a királyné betege!

- Hát az utolsó rigmus? - kérdezte Scudéry kisasszony. - Halljuk az utolsó rigmust!

- Rögtön - mondta Aramis -; ennek az az előnye, hogy személyneveket is emleget, úgyhogy félreértés nem eshetik.

Arra gondoltam - mi poéták

gondolunk őrültségeket -,

hogy ha a palota terén át

jőni látná Buckinghamet,

s ő felköszönne felségednek:

amily szeszélyes-kedvű ma,

ki volna itt a kegye-vesztett,

a herceg, vagy Vincent atya?[66]

Erre az utolsó szakaszra általános felhördülés visszhangozta Voiture szemtelenségét.

- De én ezt a verset - mondta halkan a bársonyos szemű leányzó is - vesztemre egész kedvesnek találom.

Ez volt a Raoul véleménye is, aki odament Scarronhoz, s pirulva kérte:

- Scarron úr, tisztelettel kérem, szíveskedjék megmondani nekem, ki az az ifjú hölgy, ki ily egyedül áll véleményével ebben az illusztris társaságban?

- Mi az, kedves vicomte - mondta Scarron -, csak nem készül véd- és dacszövetségre lépni vele?

Raoul megint elpirult.

- Megvallom - mondta -, én is nagyon ügyesnek tartom ezt a verset.

- Mint ahogy az is - mondta Scarron -, de csitt, költők között ilyesmit nem illik mondani.

- Igen, de - mondta Raoul - én nem mondhatom költőnek magam, s azt szerettem volna megkérdezni...

- Persze, persze: hogy ki az az ifjú hölgy, nemde? A szép Indián-nő.

- Engedelmet, uram - mondta Raoul, egyik pirulásból a másikba esve -, de még mindig nem tudok többet, mint eddig. Sajnos, vidéki vagyok!

- Amiből következik, hogy nem ismeri a dagályos szóvirágokat, melyeket itt csak úgy ontanak a szájak. Örüljön neki, fiatalember, örüljön neki! Ne is igyekezzék megtanulni, csak kárba veszett idő: mire megtanulná, remélhetőleg már kimennek a divatból.

- Tehát, ugye, megbocsát, uram - mondta Raoul -, s lesz szíves megmondani, ki az a hölgy, akit a szép Indián-nőnek nevez?

- Hogyne, hogyne, párját ritkító bájos teremtés, Françoise d’Aubigné kisasszony.

- A híres Agrippának, IV. Henrik barátjának családjából?

- Agrippa unokája. Most jött Martinique szigetéről, azért hívom a szép Indián-nőnek.

Raoul szeme kerekre nyílt: és találkozott a fiatal hölgy szemével; mosolygott.

Tovább beszéltek Voiture-ről.

- Uram - fordult most d’Aubigné kisasszony is a házigazdához, hogy bekapcsolódjék a vicomte-tal folytatott társalgásba -, nem csodálja a szegény Voiture barátait? Figyelje csak, hogy kopasztják meg, dicsérgetése közben is! Egyik a jó érzést, a másik a költészetet, a harmadik az eredetiséget vitatja el tőle, a negyedik... Istenem, mit hagynak hát meg neki e tökéletes remekből, ahogy Scudéry kisasszony mondta.

Scarron elnevette magát, Raoul nemkülönben. A szép Indián-nő, maga is csodálva szavainak hatását, szemét lesütötte, s újra naiv arckifejezést öltött.

- Milyen szellemes és igaz! - mondta Raoul.

Athos, még mindig ott az ablakfülkében, az egész jelenet fölött lebegett, megvető mosollyal az ajkán.

- Hívja csak ide La Fére grófot - fordult Chevreuse-né a koadjutorhoz -, beszélnem keli vele.

- Nekem pedig az kell - mondta a koadjutor -, hogy el tudjam hitetni: nem beszélek vele. Szeretem és csodálom őt, mert ismerem régi kalandjait, vagy legalább egynéhányat; de csak holnapután reggel szándékszom üdvözölni.

- És mért csak holnapután reggel? - kérdezte Chevreuse-né.

- Holnap este megtudja - mondta nevetve a koadjutor.

- Igazán úgy beszél, kedves Gondy - mondta a hercegné -, mint az Apokalipszis. Kedves D’Herblay uram - fordult Aramishoz -, akar-e ma este még egyszer a lovagom lenni?

- Micsoda kérdés, hercegné asszony! - mondta Aramis. - Ma este, holnap vagy bármikor, rendelkezzék velem!

- No, akkor menjen, s hozza ide nekem La Fére grófot, beszélnem kell vele.

Aramis odament Athoshoz, majd együtt jöttek vissza.

- Gróf úr - mondta a hercegné, Athosnak egy levelet adva át -, íme, amit ígértem! Pártfogoltunkat készséggel fogadják!

- Asszonyom - mondta Athos -, ő nagyon boldog, hogy valamivel adósa lehet.

- No, e tekintetben nincs tőle mit irigyelnie! Mert én viszont magának köszönhetem, hogy megismertem - vágott vissza a ravaszdi nő olyan mosollyal, mely Athost és Aramist Marie Michonra emlékeztette.

E szavakra felkelt s kérette kocsiját. Paulet kisasszony már elment, Scudéry kisasszony éppen indult.

- Vicomte - fordult Athos Raoulhoz -, kísérje el Chevreuse hercegnét; kérje tőle azt a kegyet, hogy fogadja el a karját, midőn kiszáll a kocsiból, s ha kiszállt, köszönje meg.

A szép Indián-nő is búcsúzkodott Scarrontól.

- Hát már elmegy? - kérdezte a házigazda.

- Amint látja, az utolsók között. Ha hall valamit Voiture-ről, kiváltképp ha valami jót, kegyeskedjék holnap megüzenni nekem.

- Ó, most már nyugodtan meghalhat! - mondta Scarron.

- Hogyhogy? - kérdezte a bársonyos szemű leány.

- Úgy bizony! Már elmondták a búcsúztatóját.

És nevetve váltak el, s a leány visszafordult, hogy lássa még egy pillanatra a szegény bénát, s a szegény béna szerelmes tekintettel nézett a leány után.

A csoportok lassanként meggyérültek. Scarron úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy egy-két vendége titokzatosan össze-összedugta a fejét, hogy többnek is levelet hoztak, s hogy az egész estélyének mintha olyan rejtélyes célja lett volna, aminek vajmi kevés köze van az irodalomhoz, bármily hűhóval irodalmárkodtak is. De bánta is ezt Scarron? Most már frondőrködhettek nála kedvükre: reggel óta, ahogyan mondotta, már nem volt a királyné betege.

Raoul pedig csakugyan elkísérte a hintájáig a hercegnét, aki úgy ült be, hogy közben csókra nyújtá a kezét; majd azzal a szeszéllyel, mely oly imádnivalóvá s kivált veszedelmessé tette, hirtelen megfogta a fiú fejét, homlokon csókolta, s így szólt:

- Vicomte, imádságom és csókom hozzon magának szerencsét!

Aztán eltaszította, s kocsisának felszólt, hogy hajtson a Luynes-palotába.

A hintó elindult; a hercegné még egyszer intett az ifjúnak az ablakból, s az szédelegve baktatott vissza a lépcsőn.

Athos megérezte, mi történt, s mosolygott.

- Jöjjön, vicomte - mondta -, itt az ideje, hogy nyugovóra térjen; holnap indul a Hercegúr táborába! Töltse jól utolsó civil éjszakáját!

- Tehát katona leszek? - kérdezte az ifjú. - Ó, uram, szívből köszönöm!

- Isten vele, gróf - mondta D’Herblay abbé -, visszamegyek kolostoromba.

- Isten vele, abbé - mondta a koadjutor -, holnap szentbeszédet mondok, s még húsz textust kell átnéznem ma éjjel.

- Isten vele, uram - mondta Athos -, megyek, s huszonnégy órát alszom egyhuzamban, rogyok össze a fáradtságtól.

S a három férfi, még egy utolsó pillantást vetve, elbúcsúzott egymástól. Scarron, szalonja üvegajtaján át, figyelte őket a szeme sarkából.

- Egyik sem azt teszi, amit mond - dörmögte kismajom-mosolyával -, de csak menjenek a derék nemesurak! Ki tudja, vajon nem a nyugdíjam visszaszerzésén munkálkodnak-e!... Ők tudják mozgatni kezük-lábuk, s jaj, az nagy dolog! Nekem csak a nyelvem ép, de megpróbálom bizonyítani, hogy az is valami! Hé, Champenois, az óra elütötte a tizenegyet! Jöjjön, gurítson az ágyamhoz... Valóban, milyen csinos ez a D’Aubigné kisasszony!

Erre a szegény béna eltűnt a hálószobájában, az ajtó becsukódott mögötte; és a gyertyák egymás után kialudtak a Tournelles utcai szalonban.

24. Saint-Denis

Pitymallott, mikor Athos már felkelt s felöltözködött; szokásosnál erősebb sápadtságáról s a virrasztás hagyta vonásokról az arcán látható volt, hogy az éjszakát jóformán álmatlanul töltötte. Ebben az általában határozott és elszánt emberben volt ma reggel valami lassúság és tétovaság.

Igen, mert Raoul utazásának előkészületei foglalkoztatták, s ki akarta használni az időt. Először is illatos bőrtokból egy kardot vett elő, ő maga fente ki, megvizsgálta, elég biztonságos-e a markolata, s a penge elég szilárdan áll-e a markolatban.

Aztán a fiúnak előkészített útitáska mélyére egy kis erszény aranyat dobott, behívta Olivaint, az inast, akit Blois-ból hozott magával, az útipoggyászt a szeme előtt készíttette elő, ügyelve, hogy minden holmi belekerüljön, amire csak szüksége lehet egy táborba készülő ifjúnak.

Végül, legalább egy óra tevés-vevés, gondoskodás után, halkan benyitott a vicomte szobájába.

A nap már sugarasan tűzött a szobába a széles szárnyú ablakon át, melynek függönyét a későn hazatért Raoul elmulasztotta összezárni. Még aludt, fejét kecsesen a karjára hajtva. Hosszú fekete haja félig eltakarta bájos homlokát, melyen verejték gyöngyözött, és arcán is végigpergett, mint általában a fáradt gyermekekén.

Athos odament, gyöngéd-szomorkás testtartással föléje hajolt, sokáig elnézte a mosolygós ajkú, félig hunyt pillájú fiút, kinek álma bizonnyal édes, alvása könnyű volt: annyi gondoskodást, szeretetet sugárzott rá néma őrködésében védangyala. És Athos szemtől szembe e gazdag és tiszta ifjúsággal, mindjobban átengedte magát ábrándozása varázsának. Megjelent a saját ifjúsága, amaz édes emlékek, melyek inkább illatok, mint gondolatok. E múlt s a jelen között szakadék tátongott. De a képzeletnek angyal- és villámröpte van: átszel tengereket, melyeken majdnem hajótörést szenvedtünk, sötét mélységeket, ábrándjaink elnyelőit, s örvényeket, melyekbe boldogságunk fulladt bele. Eszébe jutott, hogy élete egész első felét egy asszony zúzta össze; s borzalommal gondolt rá, micsoda hatással lehet a szerelem egy rendkívül finom és erőteljes szervezetre.

Elmúlt szenvedéseire emlékezve elképzelte, mennyi szenvedés várhat Raoulra is, s a szívét elfogó gyöngéd és mélységes szánalom megnyilvánult könnyes tekintetében is, ahogy most a fiú fölé hajolt.

Ebben a pillanatban Raoul felébredt abból a felhőtlen, szorongás és fáradtság nélkül való álomból, mely jellemző bizonyos, madárszerűen finom alkatokra. Szeme találkozott Athoséval, s minden bizonnyal felfogta, mi minden zajlott e férfiú szívében, ki úgy várta ébredését, mint szerelmes a kedveséét, mert most már az ő tekintete is végtelen szeretetet sugárzott vissza.

- Itt volt, uram? - kérdezte megilletődve.

- Itt voltam, Raoul - felelte a gróf.

- És fel sem ébresztett?

- Hagyni akartam, hadd élvezze még a jótékony álmot néhány pillanatig, barátom; fáradt lehet a tegnapi naptól, hisz késő éjszakába nyúlt.

- Ó, milyen jó hozzám, uram! - mondta Raoul.

Athos elmosolyodott.

- Hogy érzi magát? - kérdezte.

- Igazán kitűnően, uram, pihenten és jókedvűen.

- Ugyanis még fejlődésben van - folytatta Athos a felnőtt férfi atyai és kedves érdeklődésével , s a fáradalmak kétszeresek a maga korában.

- Jaj, bocsásson meg, uram - mondta Raoul, ennyi gondoskodástól megszégyenülten -, de egy pillanat alatt felöltözködöm.

Athos behívta Olivaint, s az ifjú tíz perc alatt, azzal a pontossággal, melyet Athos, a katonaságtól magával hozva, nevelt fiába ültetett, csakugyan el is készült.

- Most pedig - mondta az ifjú az inasnak - fogjunk hozzá a csomagoláshoz!

- Poggyászai készen várják, Raoul - mondta Athos. - Szemem előtt folyt a csomagolás, semmije sem fog hiányozni. Már ott lehetnek, inasa holmijával egyetemben, a lovakon, ha végrehajtották utasításomat.

- Minden a gróf úr parancsa szerint történt - mondta Olivain -, s a lovak már várnak.

- És én aludtam! - kiáltott fel Raoul. - Míg a gróf úr szíves volt bajlódni helyettem! Valósággal elhalmoz a jóságával, uram!

- Tehát szeret egy kicsit, legalábbis remélhetem?! - válaszolta Athos, majdnem elérzékenyült hangon.

- Jaj, uram - sóhajtott Raoul, s nehogy meghatottságát valami érzelmi kitörésben nyilvánítsa, majdnem a bénaságig fékezte magát -, Isten a tanúm, mennyire szeretem és tisztelem!

- Nézzen szét, nem felejt-e itt valamit - s úgy tett, mintha maga körül tekingetne, hogy leplezze meghatottságát.

- Nem, semmit sem, uram - mondta Raoul.

Az inas ekkor, némi habozással, odament Athoshoz, s halkan mondta:

- A vicomte úrnak nincsen kardja, mert a gróf úr tegnap este elvétette azt, melyet letett.

- Rendben van - mondta Athos -, ez az én dolgom.

Raoul mintha e beszélgetésről nem vett volna tudomást. Úgy indult lefelé, hogy minden pillanatban a grófra nézett, hadd lássa, eljött-e a búcsúpillanat; de Athosnak szempillája se rezzent.

A feljáró előtt Raoul három lovat talált.

- Jaj, uram - ujjongott fel -, velünk jön hát?

- Elkísérem egy darabig - mondta Athos.

Öröm csillámlott Raoul szemében, és könnyeden nyeregbe szökkent.

Athos lassan ült fel a lovára, miután az inasnak halkan mondott valamit, aki is, ahelyett hogy rögtön követte volna, visszament a lakásba. Raoul boldogan, hogy a gróf társaságában lehet, mit sem vett, vagy úgy tett, mintha mit sem vett volna észre.

Átmentek az Új Hídon, végigmentek a rakparton, vagy inkább ott, amit akkor Pépin itatójának neveztek, s elhaladtak a Nagy Châtelet fala alatt. Befordultak a Saint-Denis utcába, mikor az inas utolérte őket.

Csendben folytatták útjukat. Raoul érezten-érezte, hogy a búcsú pillanata közeleg; a gróf előző este, a rá vonatkozó dolgokban, megszokott modorában különféle utasításokat adott. Egyébként tekintete kétszeres gyöngédséget sugárzott, s el-elejtett szavaiban is kétszeresre nőtt az érzelmesség. Időnként egy észrevétel vagy jó tanács szaladt ki a száján, s ezek is a féltő gondoskodás jegyében.

Miután átmentek a Saint-Denis kapun, s már a Récollets-zárda táján jártak, Athos egy pillantást vetett a Raoul lovára.

- Vigyázzon, Raoul - mondta -, ezt már többször mondtam, és nem szabad elfelednie, mert lovasnál ez nagy hiba. Látja, lova már fáradt; izzad, pedig az enyém olyan, mintha most hozták volna ki az istállóból. Eldurvítja a száját, ha így feszíti a zablát; de figyelmeztetem, nem tudja majd a kellő könnyedséggel irányítani! Márpedig a lovas boldogulása sokszor lova gyors engedelmességében rejlik. Jusson eszébe, hogy egy hét múlva már nem a lovardában, hanem a csatatéren lovagol!

Aztán, hogy ne adjon túl szomorú jelentőséget e megjegyzésnek, hirtelen így szólt:

- Oda nézzen, Raoul, micsoda szép fogolymadár-reptető mező!

A fiú megjegyezte a leckét, de főként azt csodálta, milyen gyöngéd tapintatossággal adták.

- Azt is megfigyeltem a minap - folytatta Athos -, hogy célzás közben túlságos merev karral tartotta a pisztolyt. Ez a merevség veszélyezteti a lövés biztosságát. Tizenkét lövésből három el is tévesztette a célpontot!

- Bezzeg a gróf úr mind a tizenkétszer beletalált! - felelte mosolyogva Raoul.

- Mert én behajlítottam a karomat, s így a kezemet úgyszólván a könyökömön nyugtattam. Ugye érti, mit akarok mondani, Raoul?

- Értem, uram; azóta egyedül is lövögettem célba, tanácsai szerint, s tökéletes eredményt értem el.

- S még valamit - folytatta Athos -: vívás közben túl hevesen támad. Ez életkora hibája, jól tudom; de a túl heves indulatok támadásban mindig kibillentik a kardot a vonalból; s ha hidegvérű emberrel kerülne szembe, már az első ilyen kitöréskor figyelmeztetné magát; egyetlen könnyű védéssel vagy éppenséggel egy egyenes vágással!

- Igen, ahogy a gróf úr is gyakran elbánt velem, csakhogy nem mindenki rendelkezik ilyen ügyességgel és bátorsággal.

- Micsoda hűvös szél kerekedett! - folytatta Athos. - Még a tél emléke ez... Aztán, mondja csak, ha majd tűzvonalba kerül, márpedig kerül, mert olyan ifjú hadvezérhez kapott ajánlást, ki él-hal a puskaporszagért, jól jegyezze meg, hogy párviadalban, amibe gyakran keveredünk, kivált mi, lovasok, jól jegyezze meg, hogy sohase lőjön elsőnek: aki elsőnek lő, ritkán találja el ellenfelét, mert eleve azzal a félelemmel lő, hogy utána fegyvertelen marad fegyveres ellenfele előtt. És amikor ellenfele lő, ágaskodtassa fel a lovát; ez az eljárás kétszer vagy háromszor is megmentette életemet.

- Alkalmazni fogom, már csak hálából is.

- Nini! Tán nem vadorzókat fognak el ottan? - kérdezte Athos. - De bizony, azokat... És még valami fontos dolog, Raoul: ha támadás közben megsebesül, lováról lezuhan, de marad némi ereje, húzódjék félre az ezred követte vonalból, mert visszafordulhatnak, s a lovak patái összetiporják. Akárhogy is, ha megsebesül, írjon vagy írasson nekem, mihelyt lehet; a sebekhez értünk mi magunkfajták - toldta meg mondanivalóját mosolyogva.

- Köszönöm, uram - mondta elérzékenyülten a fiú.

- Lám csak, megérkeztünk Saint-Denis-be - suttogta Athos.

S csakugyan, e percben értek a strázsák őrizte városkapu elé; az egyik így szólt a társához:

- Ahol ni, még egy nemesúrfi, ki, amint látom, szintén a táborba tart!

Athos erre megfordult; minden, ami, ha közvetett módon is, de Raoulra vonatkozott, rendkívüli érdeklődést keltett benne.

- Ezt vajon miből látja? - kérdezte az őrtől.

- Az arcáról, uram. Azonkívül megvan hozzá a kora is. Ez ma már a második.

- Hát már elment itt előttem egy velem egyívású fiú? - kérdezte Raoul.

- De el ám! Délceg, szép felszereléssel, egyszóval, akin látszott, hogy valami úriházból való.

- Legalább lesz útitársam, uram - mondta Raoul, továbbléptetve. - De fájdalom, ez még nem tudja elfeledtetni, akit itt hagyok!

- Nem hinném, hogy utolérheti, Raoul, mert beszélnivalóm van magával itt, s mondandóm tovább tart majd, semhogy az az ifjú alaposan elébe ne vágjon!

- Ahogy parancsolja, uram.

Imígy beszélgetve tovább ügettek az utcákon, melyek, ünnepnap lévén, tele voltak néppel, s megérkeztek a régi bazilika elé; odabent még tartott az első mise.

- Szálljunk le, Raoul - mondta Athos -, Olivain, vigyázzon a lovakra, s adja ide a kardot.

Athos átvette a kardot a csatlóstól, s oldalán Raoullal belépett a templomba.

Raoulnak szenteltvizet kínált. Némely apában oly figyelmes szeretet él, mint egy-egy szerelmesben a kedvese iránt.

Az ifjú megérintette Athos kezét, térdet hajtott és keresztet vetett.

Athos valamit mondott egy templomszolgának, az meghajolt, s indult a kripták felé.

- Jöjjön, Raoul, kövessük ezt az embert.

Az őr kinyitotta a királysírok rácsos ajtaját, s ott maradt a lépcső elején, Athos és Raoul pedig lefelé indult. A sírbolt grádicsát a legalsó lépcsőfokokon égő ezüstlámpás világította, s éppen e lépcsőfok fölött nyugodott, széles, aranyliliomos lila bársony takaróba vonva, egy tölgyfa bakra helyezett ravatal.

Az ifjú, kit szomorúsággal telő szíve s már a templom áhítatos fensége előkészített e pillanatra, ünnepélyes, lassú léptekkel szállt alá, s fedetlen fővel állt meg az utolsó király földi maradványai előtt, ki is csak akkor kerülhet ősei mellé, mikor majd utódja is őmellé kerül, s most mintegy azért tartózkodik itt, hogy azt mondja az emberi gőgnek, mely a királyi trónon oly gyakran bőszködik:

„- Földi porhüvely, várlak!”

Némán álltak egy pillanatig.

Aztán Athos felemelte a kezét, s a koporsóra mutatott:

- Ez ideiglenes koporsó - mondta -, egy gyarló s nagyság nélkül való emberé, kinek uralkodása mégis fontos eseményekben bővelkedett; igen, mert a király felett úgy őrködik egy másik ember szelleme, miként e lámpás őrködik világítón e koporsó felett. Ez az ember volt az igazi király, Raoul; a másik csak fantom, akire a lelkét áldozta. De mivelhogy a monarchia fensége oly hatalmas minálunk, ez az ember még sírhelyet sem érdemelt annak lábánál, kinek dicsőségéért életét áldozá, mert ez az ember, s ezt, Raoul, ne felejtse el, ha a királyt kicsinnyé is, a királyságot naggyá tevé, és a Louvre-palotában két dolog lakozik: a király, aki halandó, s a királyság, mely halhatatlan. Ez az uralom elmúlt, Raoul; s a gazdájától annyira gyűlölt és rettegett miniszter sírba dőlt, s maga után rántotta a királyt, nem akarván, hogy nélküle éljen tovább, és tönkretegye művét; mert egy király csak akkor alkot, amikor mellette van Isten vagy Isten szelleme. S mégis akkoriban mindenki felszabadulásnak érezte a bíboros halálát; s én magam is, lévén a kortársak vakok, keresztülhúztam olykor e nagy ember számítását, ki egész Franciaországot kezében tartá, s aszerint, hogy kinyitotta vagy becsukta markát, fojtogatá vagy juttatá kedvére levegőhöz. Ha nem zúzott össze engem és barátaimat rettentő dühében, bizonnyal azért volt, hogy ma elmondhassam itt: Raoul, igyekezzék a királyt mindig különválasztani a királyságtól! A király csak ember, a királyság Isten szelleme; ha kétség fogja el, és nem tudja, kit szolgáljon, hagyja ott az anyagi megjelenési formát a láthatatlan elvért, mert minden a láthatatlan elv! De Isten ezt az elvet foghatóvá akarta tenni azzal, hogy emberben testesítette meg. Raoul, úgy rémlik nekem, mintha valami felhőn át látnám a jövőjét. Jobb, mint a mienk, azt hiszem. Ellentétben a mienkkel, kiknek volt egy miniszterünk, király nélkül, maguknak egy miniszter nélküli királyuk leend! Tehát szolgálhatják, szerethetik s tisztelhetik a királyt. Ha pedig ez a király zsarnok, mert a teljhatalom örvénye vad, mely a zsarnokság felé sodorja: szolgálják, szeressék és tiszteljék a királyságot, vagyis a csalhatatlan elvet, Isten szellemét e földön, amaz égi szikrát, mely a port oly naggyá és szentté teszi, hogy még mi, főrangú emberek is oly semmik vagyunk e lépcső legalsó fokára szegezett tetem előtt, miként ez a tetem az Úr trónusa előtt.

- Imádni fogom istent, s tisztelni a királyságot, uram - mondta Raoul -; szolgálni fogom a királyt, s igyekezni fogok, hogy ha meg kell halnom, az a királyért, királyságért vagy Istenért legyen. Jól értettem, uram?

Athos mosolygott.

- Nemes jellem - mondta -, íme, a kardja.

Raoul fél térdre ereszkedett.

- Atyám viselte volt, egy hű nemes. Én is viseltem, s olykor becsületet szereztem neki, mikor markolata kezemben volt s csak hüvelye az oldalamon. Ha keze még gyenge volna e kard forgatására, Raoul, sebaj; annál több ideje lesz megtanulni, hogy csak akkor rántsa ki, mikor napvilágot kell látnia.

- Uram - mondta Raoul, s a kardot elvette a gróf kezéből -, mindent magának köszönhetek; ez a kard azonban a legdrágább ajándék minden eddigi közt. Esküszöm, örökös hálával fogom hordani.

A kardra hajolt, s markolatát áhítattal megcsókolta.

- Jól van - mondta Athos. - Emelkedjék fel, vicomte, s csókoljuk meg egymást.

Raoul felkelt, s lelkendezve veté magát Athos karjába.

- Isten vele - suttogta a gróf, s szíve majd meghasadt -, Isten vele, és gondoljon rám!

- Ó, örökké, örökké! - kiáltotta a fiú. - Esküszöm rá, uram, s ha valami baj ér, a neve végső leheletem, s emléke az utolsó gondolatom!

Athos, elfogódottságát leplezendő, valósággal felrohant a lépcsőn, a sírbolt őrzőjének adott egy aranyat, az oltár előtt térdet hajtott, s nagy léptekkel ért ki a templomkapuba, mely előtt Olivain várakozott a lovaival.

- Olivain - szólt s Raoul kardszíjára mutatott -, szorítsa meg ezt a csatot, mert a kard egy kissé lelóg. Jól van. Most pedig addig kísérje a vicomte-ot, amíg Grimaud utol nem éri magukat; akkor búcsúzzanak el. Értette, Raoul? Grimaud bátor és tapasztalt régi szolga, kísérje Grimaud azután.

- Igenis, uram - mondta Raoul.

- Lóra, fel! Hadd lássam indulásukat.

Raoul engedelmeskedett.

- Isten vele, Raoul - mondta a gróf -, Isten vele, kedves gyermekem!

- Isten vele, uram - mondta Raoul. - Isten vele, szeretett pártfogóm!

Athos csak integetett, mert szólni nem mert többet, míg Raoul, még mindig fedetlen fővel, távolodott.

Athos addig állt ott mozdulatlanul, míg a fiú el nem tűnt az útkanyarban.

Akkor a kantárt egy paraszt kezébe adta, lassan felment a lépcsőn, vissza a templomba, annak is a legsötétebb sarkába, és imádságba merült.

25. Beaufort herceg egyik szökési módja a negyven közül

Ezalatt a fogoly ideje úgy telt, mint általában azoké, akik szökésen törik a fejüket; csakhogy neki lassan telt. Mert ellentétben azokkal, kik lázasan szánják rá magukat valami veszedelmes vállalkozásra, s annál jobban lehűlnek, minél jobban közeleg a végzetes pillanat, Beaufort herceg, kinek tüzes vakmerősége közmondásos lett, s kit ötévi tétlenség nyűgözött, most úgyszólván korbácsolta maga előtt az időt, s esengve hívta a cselekvés óráját. Már pusztán a szökése is magában foglalta - a jövőre vonatkozó más, s meg kell vallani, egyelőre nagyon ködös és ábrándos tervein kívül - a bosszúállás kezdetét, ami gyönyörűséggel töltötte el. Ez a szökés először is Chavigny úrnak lesz kínos ügy, kit amaz apró gyötrések miatt gyűlölt; de még kínosabb ügy lesz Mazarinnak, ki az ellene elkövetett nagyobb sérelmek miatt volt neki gyűlöletes. Látható, hogy az arány pontosan megtartatott Beaufort úr érzelmeiben a fő-fő porkoláb és a miniszter, vagyis az alárendelt és a gazda iránt.

Azonkívül Beaufort, ki éppoly jól ismerte a Palais-Royal belsejét, mint a királyné s a bíboros közti viszonyt, képzeletével megelevenítette börtönében a drámai jelenetet, mely akkor játszódik le, mikor a miniszter dolgozószobájából Ausztriai Anna szobájáig visszhangzik a hír: Beaufort elmenekült! Miközben efféléket gondolt magában, Beaufort már odakünt érezte magát, amint teli tüdővel szívja az erdők s mezők illatát, s virgonc lovát sarkantyúzva kiáltja: „Szabad vagyok!”

Persze képzelgéséből felocsúdva ott találta magát a négy fal között, tíz lépésre La Ramée-tól, aki hüvelykujjával malmozott, miközben az őrök nevetgéltek, iddogáltak az előszobában.

Az egyetlen, ami e gyűlöletes környezetben megnyugtatta, lévén az emberi lélek módfelett állhatatlan, Grimaud morcos alakja volt, kit eleinte annyira utált, de aki azóta minden reménysége lett. Sőt, oly szépnek látta, mint Antoniust.

Felesleges mondani, hogy ez csak a fogoly képzeletének lázas játéka volt. Grimaud nem változott. Tehát megőrizte fölöttese, La Ramée teljes bizalmát, ki most jobban bízott benne, mint önnönmagában: amint mondtuk, La Ramée szíve mélyén valami gyengédséget érzett Beaufort iránt.

Következésképp a jó La Ramée valóságos ünneppé avatta a foglyával kettesben elköltött kis vacsorát. La Ramée-nak csak egy hibája volt: a torkossága; a pástétomot pompásnak, a bort kitűnőnek találta volt. Nos, Marteau apó utóda most fácánpástétomot ígért neki baromfipástétom helyett, és chambertini bort, mâconi helyett. Mindez, e nagyszerű herceg jelenlétével emelve, ki alapjában véve oly jó ember volt, s oly mókás csínyeket eszelt ki Chavigny úr, s oly vidám tréfákat Mazarin ellen, La Ramée számára ezt a mostani pünkösdöt az esztendő négy nagy ünnepének egyikévé avatta.

La Ramée tehát az esti hat órát éppoly türelmetlenül várta, mint a herceg.

Már reggel óta az utolsó simításokkal foglalkozott, s másban nem bízván, személyesen látogatta meg Marteau apó utódát. Ez felülmúlta önmagát: valódi pástétomcsodát mutatott, burkolatán Beaufort herceg címerével. A burkolat maga még üres volt, de mellette két sült fácán és fogolymadár hevert, oly sűrűn szalonnázva, mintha megannyi egy-egy tűpárna volna. A nyál összefutott La Ramée szájában, és kezét dörzsölve sietett vissza a herceg szobájába.

Hogy öröme teljes legyen, Chavigny úr, amint már mondtuk, megbízva La Ramée-ban, kisebb utazásra indult reggel, miáltal La Ramée lett a vár helyettes parancsnoka.

Ami Grimaud-t illeti, mogorvábbnak látszott, mint valaha.

Délelőtt Beaufort labdázott egyet La Ramée-val; Grimaud-nak egy jelzése arra intette, hogy mindenre figyeljen és vigyázzon.

Grimaud, előttük haladva, megjelölte az este követendő útvonalat. A labdatér a kis várudvar zárt terének nevezett részen volt. Eléggé elhagyatott hely, csak akkor küldtek ide őröket, mikor Beaufort játszott; de a fal magasságát tekintve, még ez az óvatosság is feleslegesnek látszott.

Három ajtót kellett kinyitni, míg erre a térre értek. Mindegyiket más-más kulcs nyitotta.

A terecskére érve Grimaud gépiesen leült egy lőrés mellé, lábát kilógatván a falon. Nyilvánvaló volt, hogy valahova ide fogják a kötélhágcsót erősíteni.

Az egész manőver, amennyire világosnak tetszett Beaufort előtt, annyira felfoghatatlan maradt természetesen La Ramée-nak.

A labdajáték elkezdődött. Beaufort ez alkalommal elemében volt, azt lehetett volna mondani, kézzel illeszti a labdát a kívánt célba. La Ramée-t tönkreverte.

Négy őr jött-ment a labdák után, és szedegette őket; a játszma véget ért, és Beaufort, kedvére gúnyolván La Ramée ügyetlenségét, az őröknek két aranyat ajándékozott, hogy négy másik társukkal együtt menjenek és igyanak egyet az egészségére.

Az őrök La Ramée-tól kértek és kaptak engedélyt, de csakis estére. Addig La Ramée-nak fontos ügyekben kellett intézkednie, s azt kívánta, hogy a fogolyról le ne vegyék a szemüket.

Beaufort, ha ő maga rendezi, sem valószínű, hogy kedvére valóbban rendezheti vala a dolgokat, mint ahogy a porkolábja csinálta.

Végre hatot ütött az óra; noha az asztalhoz ülést eredetileg hétre tűzték ki, a vacsora már készen, felszolgálva várta őket. Egy külön asztalkán ott díszelgett a kolosszális pástétom, a herceg címerével, s fényes-piros színéről ítélve a lehető legropogósabbra sütve.

A többi fogás is ugyanilyen pazarnak ígérkezett.

Mindenki türelmetlen volt, az őrök, mert inni, La Ramée, mert enni, s Beaufort, mert már szökni szeretett volna.

Csak Grimaud volt szenvtelen. Mintha Athos egész nevelését e nagy helyzet előreláttában végezte volna.

Voltak pillanatok, mikor Beaufort, ha véletlenül rápillantott, azt kérdezte magában, vajon nem álmodik, s ez a márvány alak valóban őt szolgálja-e, s megelevenedik-e, ha eljön az ideje.

La Ramée elküldte az őröket, lelkükre kötvén, hogy igyanak a herceg egészségére; aztán, mikor elmentek, az ajtót bezárta, a kulcsot zsebre vágta, s olyan mozdulattal mutatott az asztalra, mintha azt mondta volna:

- Amikor fenséged parancsolja!

A herceg Grimaud-ra, Grimaud az órára nézett; alig negyed hét volt, a szökést hétre tűzték ki, tehát még háromnegyed órát kellett várni.