/ Language: Hungary / Genre:antique

Ady Endre összes költeménye

Ady Endre


Ady Endre

összes költeményei

Eredeti kiadvány: Verstár'98 [elektronikus dok.] : a magyar líra klasszikusai : félszáz költő összes verse

Budapest : Arcanum, 1998 / ISBN 963 85923 1 1

Mobil könyvoldal: http://mek.oszk.hu/mobil/konyvoldal.phtml?id=00588

Ez a könyv a Magyar Elektronikus Könyvtárból

származik: http://mek.oszk.hu

Országos Széchényi Könyvtár - http://www.oszk.hu

ÚJ VERSEK – 1906

E versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket.

Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő

lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében.

Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem.

Engedtem őket életre jönni, s átnyújtom őket Léda asszonynak.

GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK ÉN…

Góg és Magóg fia vagyok én,

Hiába döngetek kaput, falat

S mégis megkérdem tőletek:

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek

Legyek az új, az énekes Vazul,

Ne halljam az élet új dalait,

Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva

Mégiscsak száll új szárnyakon a dal

S ha elátkozza százszor Pusztaszer,

Mégis győztes, mégis új és magyar.

LÉDA ASSZONY ZSOLTÁRAI

A MI GYERMEKÜNK

Bús szerelmünkből nem fakad

Szomorú lényünknek a mása,

Másokra száll a gyermekünk,

Ki lesz a vígak Messiása,

Ki majd miértünk is örül.

Ha jönnek az új istenek,

Ha jönnek a nem sejtett órák,

Valamikor, valamikor

Kipattannak a tubarózsák

S elcsattan hosszú csoda-csók.

Mások lesznek és mink leszünk:

Egy napvirág-szemű menyasszony

S egy napsugár-lelkű legény.

A tubarózsa illatozzon

S áldott legyen a mámoruk.

S áldott legyen, ki: te meg én,

Ki az övék, kiért mi sírtunk,

Kit forró lázunk eldobott,

Öleltetőnk, kit sohse bírtunk,

Ki másoké: a gyermekünk.

Kit napvirág és napsugár

Új igére, új dalra termett,

Áldott legyen, ki eljövend,

Az idegen, nagyálmú Gyermek,

Kit küldtek régi bánatok.

A VÁR FEHÉR ASSZONYA

A lelkem ódon, babonás vár,

Mohos, gőgös és elhagyott.

(A két szemem, ugye, milyen nagy?

És nem ragyog és nem ragyog.)

Konganak az elhagyott termek,

A bús falakról rámered

Két nagy, sötét ablak a völgyre.

(Ugye, milyen fáradt szemek?)

Örökös itt a lélekjárás,

A kripta-illat és a köd,

Árnyak suhognak a sötétben

S elátkozott had nyöszörög.

(Csak néha, titkos éji órán

Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)

A fehér asszony jár a várban

S az ablakokon kinevet.

MERT ENGEM SZERETSZ

Áldott csodáknak

Tükre a szemed,

Mert engem nézett.

Te vagy a bölcse,

Mesterasszonya

Az ölelésnek.

Áldott ezerszer

Az asszonyságod,

Mert engem nézett,

Mert engem látott.

S mert nagyon szeretsz:

Nagyon szeretlek

S mert engem szeretsz:

Te vagy az Asszony,

Te vagy a legszebb.

A KÖNNYEK ASSZONYA

Bús arcát érzem szívemen

A könnyek asszonyának,

Rózsás, remegő ujjai

Most a szivembe vájnak.

Érzem az illatát is ám

A rózsás, gyilkos ujjnak

S véres szivemre szomorún

A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,

A haja ide lebben,

Az egész asszony itt pusztít,

Itt, itt: az én szivemben.

Bosszút itt áll az életért,

Aknát itt ás a multnak.

Véres szivemre szomorún

A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bűnöm. Vesszen is,

Kire a végzet mérte,

Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát

Megérezze, megértse.

Maradjon szent talánynak Ő,

Maradjon mindig újnak.

Véres szivemre szomorún

A könnyek hullnak, hullnak.

FÉLIG CSÓKOLT CSÓK

Egy félig csókolt csóknak a tüze

Lángol elébünk.

Hideg az este. Néha szaladunk,

Sírva szaladunk

S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.

Égünk és fázunk.

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,

Ajkad csupa vér.

Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen

Megbékült holtak,

De kell az a csók, de hí az a tűz

S mondjuk szomorún:

Holnap. Majd holnap.

HUNYHAT A MÁGLYA

Hunyhat a máglya

Ezek a szomorú, vén szemek

Nem néznek soha másra.

Léda, elűzhetsz:

E vén, hű kutya-szemektől

Sohasem menekülhetsz.

Szerelmi máglya

Fölgyujtja tán újra a véred:

Hiába, mindhiába.

Jönnek a rémek:

Ezek a szomorú, vén szemek

El nem engednek. Néznek.

HIÁBA KÍSÉRTSZ HÓFEHÉREN

Én beszennyezlek. Én beszennyezlek

A leghavasabb, legszebb éjen:

Hiába kisértsz hófehéren.

Színem elé parancsolom majd

Fehér köntösös szűzi árnyad,

Saját lelkemből fölcibállak.

Hiába libeg félve, fázva:

Telefröccsentem tintalével,

Vérrel, gennyel, könnyel, epével.

Hiába reszket, hiába reszket:

Befoltozom gyanuval, váddal,

Bepaskolom mérges csalánnal.

S míg libeg búsan, szerelemben,

Én kikacagom kósza árnyad,

Felé fúvok: menj, elbocsátlak.

VAD SZIRTTETŐN ÁLLUNK

Vad szirttetőn mi ketten

Állunk árván, meredten,

Állunk összetapadtan,

Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:

Egy ingás és zuhanunk.

Véres hús-kapcsok óvnak,

Amíg összefonódnak:

Kékes, reszkető ajkunk.

Míg csókolsz, nincsen szavunk,

Ha megszólalsz zuhanunk.

TÜZES SEB VAGYOK

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,

Kínoz a fény és kínoz a harmat,

Téged akarlak, eljöttem érted,

Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,

Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,

Te vagy a kínom, gyehennám nékem,

Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,

Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,

Adj kínt nekem, a megéhezettnek:

Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

A FEHÉR CSÖND

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,

Itt a fehér csönd, a fehér lepel.

Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,

Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,

Állunk és várunk, csüggedt a kezünk

A csókok és könnyek alkonyatán.

Sikoltva, marva bukjék rám fejed

S én tépem durván bársony-testedet.

Nagyon is síma, illatos hajad,

Zilálva, tépve verje arcomat.

Fehér nyakad most nagyon is fehér,

Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.

Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:

Megállt az élet, nincsen több sora,

Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,

Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

Fehér ördög-lepel hullott miránk,

Fehér és csöndes lesz már a világ,

Átkozlak, téplek, marlak szilajon,

Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.

Megöl a csend, ez a fehér lepel:

Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

A MÁSIK KETTŐ

Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,

Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,

Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,

Sápadt a lángunk.

Piros kertek közt futott az utunk,

Piros, bolond tűz lángolt sziveinkben,

Egymás szemébe nézni nem tudunk,

Itt sápadt minden.

Csókoljuk egymást biztatón, vadul,

Nappalba sír be minden csókos estünk,

Hiába minden, csók ha csókra hull,

Hideg a testünk.

S piros kertekből, úgy tetszik nekünk,

Közelg egy leány és egy ifju ember

S mi, ím, egyszerre forrón ölelünk,

Nagy szerelemmel.

EGY ÓCSKA KONFLISBAN

Királyném, kigyúltak a lángok,

Aranyos hintónk, íme, száll,

Ma a nép közé vegyülünk el,

Te a királyné s én a király.

Lásd, ez a fényes kocsitenger

A villámfényes fák alatt

Miérettünk hullámzik, fénylik,

Hogy téged s engem lássanak.

Királyném, bocsásd le a fátylad:

Ma este kegyosztók leszünk.

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

Királyném, megölnek a vágyak.

Sohse vágyott, mint te meg én,

Földi pár úgy az élet-csúcsra

És sohse volt még íly szegény.

Vágy, élet és sugár a lelkünk

És utunk mégis koldus-út,

Jogunk van minden fényességhez,

Amit az élet adni tud.

Király vagyok és te királyné,

Hát trónunk sohse lesz nekünk?

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

LÉDA A HAJÓN

Hurráh, jön az Öröm hajója

És hozza Lédát már felém.

Virágos, pompás szőnyegén,

Én asszonyom, már látlak, látlak:

Hajadban a vérvörös rózsa.

Ugye kivánsz? Én is kivánlak.

Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.

Óh, jaj, szédülök itt a parton,

Óh, jaj, most mindjárt itt leszel,

Kérdezlek majd és kérdezel

És összecsap két szomju-lélek

És fejemet kebledre hajtom.

Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.

Óh, jaj, mi rég nem láttuk egymást.

IMA BAÁL ISTENHEZ

Óh, Baál, Nagyúr, ez az irgalom-óra.

Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk.

Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.

Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.

Pártütő isten, összetépett lélek,

Elesett titán. De itt van a párom:

Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat várom.

Bús asszony-ember, de lelke Nap üszke,

Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,

Didó királynő, csókolva is vádló,

Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,

Bíborra termett, egyetlenegy némber.

Óh, Baál, állj mellénk lelked kegyelmével.

Minden-Pénzeknek trónján valahol

Fordítsd felénk fényes, kegyetlen arcod.

Én harcolnék. Megharcolnám a harcot,

Tudok alázva élni, lélek-áron,

De nézz reá: királynő az én párom,

Selyemvánkost áztathat csak a könnye,

Selyemzászlót lengethet csak a gályánk.

Óh, öntsd reánk aranykönnyed folyását,

Óh, öntsd reánk, véres aranyak atyja,

Óh, nézz reánk, a két legkoldusabbra.

Ha ide néznél, vad aranyszived

Összeszorulna. Könnyed eredne

S úszó, sötét gályánk szőnyegére,

Óh, hullna az arany, hullna egyre.

A TÓ NEVETETT

Alkonyban szálltunk

Együtt a tavon,

Idegen ölű,

Ringató ölű,

Félelmes ölű,

Mélyvizű tavon.

Régi kínoknak

Bús köntösében

Úsztunk a tavon

S az éjre vártunk.

Öreg hajósunk

Karja reszketett,

Havas ormokról

Zúgtak a szelek,

A tó harsogott,

Hívott, kiabált,

Zúgott, jajgatott,

A tó nevetett.

Szálltunk, hajóztunk.

(A kínjainkat

– Súgtam csendesen –

Oldjuk végre fel.

Szent sír ez a tó,

Szerelmes karú,

Titkot őriző.

Ez ölelni tud,

Örökre ölel

És áldva ringat.

Nem tudja senki,

Ha ő átkarol,

Zuhanjunk, gyere.)

Ő néz, néz reám

És búsan tekint

És vágyón tekint

A partok fele.

Szállunk, rohanunk:

Óh, menni, menni,

Óh, élni tovább,

Bús kínok alatt

Járni, szenvedni,

De lenni, lenni.

A tó nevetett

Utánunk vadul,

A mélyvizű tó,

Idegen ölű,

Szerelmes ölű,

Áldott karú tó.

A tó nevetett

S bármerre megyünk

Azóta mindig:

Minden alkonyon

Halljuk nevetni.

MEG AKARLAK TARTANI

Őrjít ez a csókos valóság,

Ez a nagy beteljesülés,

Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva

Könyörgök hozzád, asszonyom:

Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,

Akkor fagyjon meg a tied,

Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,

Átok a legszebb jelen is:

Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,

Hadd lássam mindig hóditón,

Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,

Ezért választom őrödül

A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom

Egy asszonyról, aki szeret

S akire én örökre vágyom.

CSAK JÖNNE MÁS

Hódolni kergettem elébed

A vágyak éhes csapatát,

Nomád, vad, büszke csapatát

A vérnek.

Irigyellek, szánlak, utállak,

Szerencsés koldusasszonya,

Királyi koldusasszonya

A Vágynak.

Csak tudnék én mást úgy kivánni,

Mint téged. Óh, csak jönne más.

Egy más asszony. Valaki. Más.

Akárki.

A LÉDA SZÍVE

Boszorkák dobáltak meg

A bús csodáknak ligetében.

Én nem féltem. Én sohse féltem.

De a szeretőm elszaladt.

Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.

*

Sírtak s nevettek a boszorkák.

Köd volt és a gyászos, vak éjben,

A bús csodáknak ligetében

Zuhogva hulltak a szivek

S én elfödtem az arcomat.

*

Sziveket dobtak a boszorkák.

Én nem féltem. Én sohse féltem.

A bús csodáknak ligetében

Állottam búsan, egyedül.

A ködből hulltak a szivek,

Csúnya, kicsiny, kemény szivek.

*

Egyszerre szétszálltak a boszorkák,

Könnyesen, csöndben és fehéren,

A bús csodáknak ligetében,

Egy asszony jött fényben felém

S én ráemeltem arcomat.

*

Szemembe nézett s szivéért nyúlt,

Az arcomon még most is érzem:

A bús csodáknak ligetében

Arcomhoz vágta a szivét,

Meleg, beteg, szegény szivét.

LÉDA PÁRISBA KÉSZÜL

Van valakim, aki Minden,

Aki elhagy, aki itthagy:

Páris, Páris, állj elébe,

Térítsd vissza, ha lehet.

Állj elébe s mondd meg néki,

Hogy én fiad vagyok, Páris,

Elűzötten, száműzötten,

Messze tőled. De fiad.

Mondd meg néki, hogy te küldted

Magad helyett bús fiadnak,

Kis szerelmét az életnek

Ne vegye még tőlem el.

Élni, élni, be jó volna,

Ámulni még. Páris, Páris,

Üzend meg a leányodnak:

Hogyha elmegy, meghalok.

AZ UTOLSÓ MOSOLY

Óh, nagyon csúnyán éltem,

Óh, nagyon csúnyán éltem:

Milyen szép halott leszek,

Milyen szép halott leszek.

Megszépül szatir-arcom,

Megszépül szatir-arcom:

Mosoly lesz az ajkamon,

Mosoly lesz az ajkamon.

Üveges, nagy szememben,

Üveges, nagy szememben

Valaki benneragyog,

Valaki benneragyog.

Mosolyos, hideg ajkam,

Mosolyos, hideg ajkam:

Köszöni a csókodat,

Köszöni a csókodat.

VÉN FAUN ÜZENETE

Bús maskarája a világnak,

Apolló, a faun-mezű:

Üzenek néked, Léda. Várlak.

Tavasz van itt a Duna-tájon

És én olykor vért köhögök,

Szép itt az élet, csupa álom.

Pán-kereső utamba most már

Mámor-gályák utasa, én,

Itt állok a zord Bizonyosnál.

A lelkem még ronggyá-szedettebb,

Testem röpítné könnyű szél

Hádesz felé. És, és: szeretlek.

Új dalokat nem hallasz tőlem,

Csókom sincs csókolnivaló,

De kellesz e tavasz-időben.

Hogy akkor majd reám hajoljál,

Fülembe csókold, mit te tudsz

»Csúf faunom, Apolló voltál.«

VÁRNAK REÁNK DÉLEN

Sikongnak a meleg szelek

Messze Délen, messze Délen,

Várnak reánk, várnak reánk

Valahol egy tengerszélen.

Ott hallgattuk valamikor

Lármáját nagy, kék vizeknek.

Nem hallunk mi, nem hallunk mi

Soha szebbet, soha szebbet.

Bárka áll a kék vizen most,

Útra indul talán már ma,

Ha lekésünk, ha lekésünk,

Sohse tér meg az a bárka.

Sikongnak a meleg szelek.

Kék tengernek kék vizében

Üresen úszik a hajónk

Messze Délen, messze Délen.

HÉJA-NÁSZ AZ AVARON

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,

Csattognak az új héja-szárnyak,

Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.

A MAGYAR UGARON

A HORTOBÁGY POÉTÁJA

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,

Kínzottja sok-sok méla vágynak,

Csordát őrzött és nekivágott

A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok

Megfogták százszor is a lelkét,

De ha virág nőtt a szivében,

A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,

Gondolt halálra, borra, nőre,

Minden más táján a világnak

Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba

Társakra s a csordára nézett,

Eltemette rögtön a nótát:

Káromkodott vagy fütyörészett.

EL A FALUBÓL

A kis harang a régi,

Mely belezúg a csöndbe,

A szürkeség a régi,

Fölévirít a tavasz.

Minden, minden a régi,

De én hol élek, járok?

Nem voltam ilyen messze,

Nem voltam soha, soha.

Belehalok, ha mondják,

Hogy én itt szálltam útra,

Megtagadom a csókot,

Amely útra indított.

Én a bolondos zajnak,

Én a cifra városnak

Vagyok a kóbor lelke,

Ne gyalázz meg hát, falu.

Óh, kapj fel innen, Város,

Ragadj el innen, Város:

Kik messze kiröpültek,

Sohse térjenek haza.

BÚCSÚ SIKER-ASSZONYTÓL

Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.

Lantot, hitet vígan szegre akasztok.

Kicsit pirulok. Én és a Siker?

Jöjjenek a tilinkós álparasztok,

Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,

Jöjjenek a finom kultúrlegények.

Nem is tudom, hogy mi történt velem,

Hát sokat érne itt a győzelem?

S én száz arcban is kínáltam magam,

Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.

Ügyes kellner-had famulusa tán?

Éhes szemben vörös, vadító posztó?

Legyek neves hős kis kenyércsatán?

Fussak kegyért én, született kegyosztó?

Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,

Úri dölyffel megállni, mosolyogni,

Míg tovább táncol kacsintva, híva

A Siker, ez a nagy hisztérika.

Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.

Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

ÉNEK A PORBAN

Roggyant a lábam, süppedt a mellem,

Itt az ideje, össze kell esnem.

Lerogyok vígan, elnyúlok bátran,

Lalla, lalla,

Rokkantak halmán, nagy éjszakában.

Nagy rokkanásom kinek se fájjon,

Nem első hullás ezen a tájon:

Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,

Lalla, lalla,

Rokkanva ér el az éjszakáig.

Mocsaras rónán bércekre vágytam,

Egy kis halomig hozott a lábam.

Forró, szűz lelkünk rakjuk a sutra,

Lalla, lalla,

Be megjártad itt, óh, Zaratusztra.

Ám néha mégis szóljon az ének

Bús ég-vivásnak, átok-zenének,

Csalogatónak. Hadd jöjjön más is,

Lalla, lalla,

Rokkanjon más is, pusztuljon más is.

A TISZA-PARTON

Jöttem a Gangesz partjairól,

Hol álmodoztam déli verőn,

A szívem egy nagy harangvirág

S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,

Sivatag, lárma, durva kezek,

Vad csókok, bambák, álom-bakók.

A Tisza-parton mit keresek?

KÖLTÖZÉS ÁTOK-VÁROSBÓL

Nekropoliszban zene zendült

Egy süket, őszi napon.

Én már meghaltam akkor régen

S feküdtem vörös ravatalon.

Sírt az ajtóm. Csöndben belépett

Valaki és nevetett,

Valaki, kiért sokat sírtam

S akit halottan is szeretek.

Megsimogatta sárga arcom

És kacagott, kacagott:

»Fény-emberem, idekerültél?

Csúf Budapest a ravatalod?«

»Hát nem emlékszel már a fényre,

Mely déli sírokra száll?

Itt Budapesten csúf az élet

S ezerszer csúfabb a halál.«

»Gyere innen Átok-városból,

Gyere, halottam, velem,

Itt nem lehet szépet álmodni,

Itt nincsen könnyes, nagy szerelem.«

És kezeim puhán megfogta

És kacagott, kacagott

S azóta déli temetőbe

Készül egy szegény halott, halott.

LELKEK A PÁNYVÁN

Kipányvázták a lelkemet,

Mert ficánkolt csikói tűzben,

Mert hiába korbácsoltam,

Hiába űztem, hiába űztem.

Ha láttok a magyar Mezőn

Véres, tajtékos, pányvás ménet:

Vágjátok el a kötelét,

Mert lélek az, bús magyar lélek.

KORÁN JÖTTEM IDE

Későn jött az az asszony,

Aki néz, akit áldok

És ez a Puszta megöl,

Hol hasztalan kiáltok.

Óh, ez a nagy sivatag,

Óh, ez a magyar Puszta,

Szárnyaimat már hányszor

Sározta, verte, húzta.

Ténfergek s már az sincsen,

Ami könnyre fakasszon:

Korán jöttem én ide

S későn jött az az asszony.

A KRISZTUSOK MÁRTÍRJA

Vad, nagyszerű rajongást oltott

Az Érnek partja énbelém,

Csupa pogányság volt a lelkem,

Gondtalan vágy és vak remény.

Forgott körültem zagyva módon

Lármával, vadul a világ

És én kerestem egyre-egyre

Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,

Ki dalos, erős és pogány,

Ki szeretkezve és dalolva

Dől el az élet alkonyán.

Pogány erőtől, daltól, vágytól

A lelkem immár nem buzog,

Megöltek az evangélisták,

Az életbölcsek, krisztusok.

A LELKEK TEMETŐJE

E föld a lelkek temetője,

Ciprusos, árva temetője,

Sok vér ömlött itt valaha

S maggyilkos méreg lett belőle.

Itt azok éltek, kik nem éltek,

A legkülömbek sohse éltek,

Itt meddő a nagy gerjedés

S százszor boldogok a vetéltek.

Ez a szomorú magyar róna,

Halálszagú, bús magyar róna,

Hány megölt lélek sikoltott

Bús átkot az egekig róla.

Óh, boldogok itt, kik nem éltek,

A legkülömbek sohse éltek,

Itt meddő a nagy gerjedés

S százszor boldogok a vetéltek.

IHAR A TÖLGYEK KÖZT

Száradjon ki az iharfa,

A büszke fa, a magyar fa,

Amely engem gyökerével

Bever, lehúz, ide láncol.

Leveleit elhullassa,

Virágait korán esse,

Sohse lássa, sohse lássa,

A szent Napot terebéllyel.

Lombtalan lomb a mi lombunk,

Virágölő a virágunk,

Árnyéktalan az árnyékunk.

Miért legyünk erdő csúfja?

Álljunk az Égnek meredten,

Lombtalanul ő is, én is.

Tölgyek között, tölgyek között

Nyomorultul miért éljünk?

ELŰZÖTT A FÖLDEM

Az én földem aludni akar,

Itt most szent, néma árnyak ingnak.

Engem ideűztek a hegyek,

Ez az én földem. Itt ütök

Téli tábort az álmaimnak.

Kék hegyek ködje omlik ide,

Hóharmatos a tarka avar,

Az én földem aludni akar:

Pedig én ide ünnepre jövök,

Fura lányokkal jövök ide:

Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,

Hahó, vén alvó, itt megpihenünk.

Meddő álmok e sápadt némberek,

Menyasszony mind, az egész sereg,

Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:

Ködharangok búgnak, zene szól,

Jön a vőlegény a hegyek alól.

Hideg ez a sík, fátyolos arcú.

Átgázolom a ködtakarót. Csönd.

Dobogok lábammal a földön,

Hiába költöm, hiába költöm:

Az én földem aludni akar.

Károgó varjak csapata száll,

De néma, de csöndes az avar.

»Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,

Aki rég elment, az a fiad.«

Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,

A hullafoltos, vén Alvó riad.

»Honnan jössz?« »A városból jövök,

Hozzád jövök, már rég hazavágyom.«

»És mit akar itt e cifra sereg?«

»E cifra sereg? Hát látod te is?

Ez mind csak álom, néhány nyári álom.

Forrók, buják, meddők szegények,

Együtt bolyongtunk, velük élek.

Nem tudta megáldani sehogy

Szomjas méhüket a városi nyár,

Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,

Ez a meddő sereg csodádra vár.«

A köd kavargott, rám ült, befedett,

Átokzsivaj zúgott az avaron:

»Legyetek meddők, így akarom.

Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,

Az én síkomon nyílt a szerelem.

Itt a Jövő az úr a csók felett,

Itt nyáron szeret, aki szeret.

Űző vágynak itt nem üt csókos óra,

Pusztulj innen város beteg lakója,

Itt szűz világ van, álomnak szaka

S nem villámfényes nap az éjszaka,

Betelő a vágy, testes az álom,

Az élet mindig győz a halálon,

Itt álom és csók tiszta és egész,

Utánuk nem láz jő: szent pihenés.

Itt kínzó láz nem pusztít a sziven:

A sík ölel, terem és megpihen.

Az én sík-lelkem benned a lélek,

Neked nem kellett a sík-élet:

Szólít a város, várnak a hegyek,

Én idegennek ágyat nem vetek.

Bús álmaiddal vándorolj tovább,

Oda, hol egymás öldöső fele

A Csóknak és Termésnek istene,

Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak

S becsük van a magtalan álmodóknak,

Hol betelő vágy nincs s örök a láz:

Itt nincs már csók, megérett a kalász.«

Kalásztalan, bús lelkem indult,

Elhalt a ködharangok hangja s a zene

S én szálltam az álom-lányok csapatával

A város fele.

A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,

Nézem a várost és nincsen szemem,

Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,

Csak szállok búsan, némán, magasan:

Elűzött a földem.

TALÁLKOZÁS GINA KÖLTŐJÉVEL

Hahó, éjszaka van,

Zúgó vadonban őrület-éj,

Hahó, ez itt a vaáli erdő:

Magyar árvaság,

Montblank-sivárság,

Éji csoda és téli veszély.

Hahó, a lábam félve tapos:

Amott jön Gina és a költő

És fölzendül a vad Iharos.

Csont-teste vakít

A nagyszerü vénnek,

Ginát vidáman hozza kezén,

Hahó, Gina él.

Engedd a kezedről:

Ez az én asszonyom,

Az enyém.

És zúg az erdő, Gina remeg.

Léda. Kiáltok.

Léda. És néz reám

A csontváz-isten, lelkemnek atyja,

Néz és nevet.

Fölém mered csont-karja

A homlokomig, simogatón, felém

És az erdőn kigyullad a fény.

Hahó, száll Léda, Gina fut

S a fák közt az örök egyedülség

Bús, magyar titka zúg.

Hahó, őrület-éj.

Szent csont-lábakhoz

Vergődve esem

És zúg az erdő sorsot-hirdetőn,

Félelmesen.

S homlokomon simogat kezével

A Montblank-ember,

Én szent elődöm, nagy rokonom

S itt érezek

Egy szent kezet azóta mindíg,

Egy csont-kezet

A homlokomon.

A MAGYAR UGARON

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:

E szűzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,

Míg a föld alvó lelkét lesem,

Régmult virágok illata

Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,

A gaz lehúz, altat, befed

S egy kacagó szél suhan el

A nagy Ugar felett.

A DALOLÓ PÁRIS

EGY PÁRISI HAJNALON

Sugaras a fejem s az arcom,

Amerre járok, száll a csönd, riad,

Fölkopogom az alvó Párist,

Fényével elönt a hajnali Nap.

Ki vagyok? A győzelmes éber,

Aki bevárta, íme, a Napot

S aki napfényes glóriában

Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? A Napisten papja,

Ki áldozik az éjszaka torán.

Egy vén harang megkondul. Zúghatsz,

Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben

Gyujtom a lángot a máglya alatt,

Táncolnak lelkemben s a máglyán

A sugarak, a napsugarak.

Evoé, szent ősláng, Napisten.

Még alszik itt e cifra rengeteg,

Én vártam, lestem a te jöttöd,

Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.

Boldog Ad-üköm pirosabb legény

Volt, ugyebár, mikor papod volt?

Hej, sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,

Aki enyhülést Nyugaton keres,

Táltosok átkos sarja talán.

Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,

Mely, hogy kifáradt, engemet adott,

Ki sápadtan fut Napnyugatra,

Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,

Imádom a fényt, lángot, meleget,

Keresek egy csodát, egy titkot,

Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Keleti vérem, ez a lomha,

Szomjúhozóan issza Nyugatot:

A Napisten legbúsabb papja,

Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

Egy nóta csal. Rég dalolhatta

Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,

Egy illat űz, csodavirágból

Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás

Száll előttem s én lehajtom fejem,

Várok valamit. S amit várok,

Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

Mit várok? Semmit. Egy asszony

Utamba állt és néha csókot ad:

Sohse látott ez a csókos Páris

Betegebb és szomorúbb csókokat.

Várok. Lesz egy végső borzongás,

Napszálltakor jön, el fog jönni, el

S akkor majd hiába ébresztnek

Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

Elmúlik a Napisten papja,

A legfurcsább és a legbetegebb,

Aki fáradt volt, mielőtt élt

S aki még Párisban sem szeretett.

Evoé, szent ősláng, Napisten,

Kihuny a láng, Páris riadva zúg,

Új csatára indul az Élet,

A nagyszerű, a pompás, a hazug.

Én is megyek, kóbor, pogány hős,

Új, balga Don, modern, bolond lovag,

Ki, mi van is, irtja, kiszórja

Önlelkéből az áldott álmokat.

Sugaras a fejem s az arcom,

Zúg a harang, megyek lassan tovább:

Megáldozott a dús Párisnak

Kövein a legkoldusabb nomád.

HÁROM BAUDELAIRE-SZONETT

I.

Örökkön hajt a Démon, űz, kisérget,

Halk levegőként úszkálgat körültem,

Tüdőmbe suhan s én gyötrődve égek

Örökös vágyban, szomjúságban, tűzben.

Néha, mert tudja, imádom a Szépet,

Elém a legszebb némber képét hozza,

Képzelt okot ad, száz hazug mentséget

S kapatja ajkam gonosz italokra.

Isten arcától így visz messzebb, messzebb

Engem lihegőt, fáradtat, tépettet,

El, a nagy Untság bús sivatagára.

Zavart szemembe kap s előttem vágtat

Piszkos rongyok és nyitott sebek árnya

S egész rémes tára a Pusztulásnak.

II.

Édes és kínos a pislogó lángba

Meredni s várni téli éjben, csöndben,

Miként száll, száll föl a multaknak árnya,

Míg a harangok búgnak kint a ködben.

Boldog a harang, mely vénhedten is cseng

S ifjú torokkal küldi messze tájra

Hívó, szent dalát, mindig bátran, frissen,

Miként őrsátor vén, hű katonája.

Csak az én szegény, bús lelkem repedt el

S ha hideg éjek rémét dalsereggel

Vágyik elűzni, hangja csuklik, retten:

Mintha egy vértó partján elfeledten

Holttestek alatt sebesült hörögne,

Ki ott vész kínban, lenyomva örökre.

III.

Bűvös, szép őszi ég vagy, tündöklés, rózsaszirom.

Bennem a szomorúság tengere sírva árad

S ha visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon

Maró emlékezetét keserű iszapjának.

Kezed hiába csúszik alélt keblemen tova,

Amit keres, barátnőm, marcangolt hely, üres rég,

Széttépte azt az Asszony vad karma, éhes foga,

Óh, ne keresd a szívem, az állatok megették.

Palota volt a szívem s a tömeg befertőzte,

Most benne orgiáznak, gyilkolnak, civódnak ott.

Meztelen kebled körül parfüm szálldos felhőzve.

Lelkek kemény korbácsa, óh, Szépség, Te akarod.

Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tűzszemednek

A rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.

JEHAN RICTUS STRÓFÁIBÓL

I.

Koldusait a csóknak és reménynek,

Kiket legyőzött, letiport az Élet,

Ha dús leszek majd, én, a koldus, árva,

Behívom egy új, fényes palotába.

Milyen sereg lesz. Már előre látom:

Jönnek rongyokban, véznán, halaványon,

Akiknek mindig hazudott az Élet,

A megcsömörlők, undorodtak, vének,

Akiknek hátát véresre taposták

Birkózni tudó, ügyesebb legények.

*

Ház lesz. Tán kunyhó. Vagy egy deszka-pad tán,

De irgalom fog lakozni felette,

Nem mint a jó szív sok bűzös barakkján,

Hol elkönyvelik az irgalmasságot

S hol nem lel senki könnyre, szeretetre.

Ház, hol nem hull ránk megvetés és átok.

*

Istenem. Egy ház. A mienk egészen.

Hol nincs házmester, fertály és robot-nap,

Hova a fáradt bátoran benyithat,

Csak érezze, hogy a földön van éppen

S piheghet bátran, szabadon és mélyen.

II.

Él minden szívben egy bolond Kiméra,

Van mindenkinek álom-szeretője:

Ráleltem én is már a magaméra.

Enyém. Ne fájjon a más feje tőle.

Hajh, mert veszett egy legény vagyok én ám:

Amíg mások a vackon szenderegnek,

Én egy Madonnát hivogatok némán,

Nagyasszonyát az esett embereknek.

Bolond kis eset. Sokszor sírni késztet:

Nyakig a szennyben, mindig akkor látom,

Mikor a hátam gyönge egy ütésnek

S bőröm egy garast nem ér örök áron.

Mikor húz a sár s mint a puskafojtást,

Úgy rágom össze fogammal a szitkom,

Mikor vergődöm és dühöngök folyvást,

Akkor jelensz meg, én sugaras Titkom.

Ott, a barakkban, ott látom az ágyon,

Őt, a csodásat, szűzet és fehéret.

– Te, Te, Királynő, én rongy nyoszolyámon?

S elszáll holt fénnyel, mire odaérek.

Hogy ki? Nem tudom. És sohase kérdem.

Úgy kél föl bennem, mint nyáreste Holdja,

Úgy lobog, mint a fáklya csodafényben,

Ő az én lelkem lobbantó koboldja.

Éjem és Sorsom egy mély katlanában

Valahol les rám. Melle nyíló rózsa,

Úgy tüzel, úgy ég két szeme a vágyban,

Bennük buzog tán minden Idők csókja.

Ő tán a Szépség, Irgalom? Be várom.

S Ő énreám vár. Be régen is várhat,

Míg átgázolok könnyen, véren, sáron.

Ő nem csufolja az én rossz ruhámat.

Óh, messze van még. Szent, sápadó árnya

Behull vermén a titkos, barna Estnek,

Síroknak földjén lehet a hazája,

Hol süket kéjjel, álomban szeretnek.

De egyszer, nyirkos, gyilkos éji órán,

Óh, borzalom és keserűség Éje,

Könyörülsz majd az aszfaltok lakóján

S szűzen, csókosan elküldöd eléje.

De kit? (Óh, rongyos koldus, bamba, léha,

Hogy a te vágyad vágyakat fakasszon?

Nézted tükörben vánnyadt tested néha?)

Hol az a híres, csókos, szűz Menyasszony?

Én Istenem. Hisz olyan mindegy végre,

Azért szeretne, hogyha élne, vóna.

(Baktass, rohanj hát tovább a vad éjbe

S álmodj, ha még tudsz, álmok álmodója.)

ESTE A BOIS-BAN

Befödte lelkemet és Párist

Muzsikás, halk, szomoru este,

Eltévedtünk. A nagy Bois-ban

A kocsim az utat kereste.

És mintha rólunk ki se tudna

És mintha minket ki se várna,

Baktattunk álmos gördüléssel.

Nagymessziről zúgott a lárma,

A fákon át hívtak a mécsek,

Szomorú volt nagyon a lelkem,

A kocsis nótát fütyörészett.

Nagy éjszakába mintha hullnánk,

Csoda-világba, végtelenbe,

Új, titkos földre, új időbe,

Új létezésbe, új jelenbe,

Szent árnyak kerengtek előttünk.

Hahó, kocsis: kis, fehér házba,

Amott, amott. Hahó. Repüljünk.

Hajts, hajts. A múltba, ifjuságba.

Ott. Látom. Jaj. Villámos élet,

A nagy Bábel útjára hágtunk.

Sírtam. A kocsis fütyörészett.

A GARE DE L'ESTEN

Reggelre én már messze futok

S bomlottan sírok valahol:

Most sírni, nyögni nem merek én,

Páris dalol, dalol.

Én elmegyek most, hazamegyek,

Már sziszeg, dohog a vonat,

Még itt van Páris a szivemen

S elránt az alkonyat.

Most fűt bolond-sok álmom alá

A füttyös, barna szörnyeteg.

Holnap fehérebb én leszek-e?

Vagy a svájci hegyek?

Holnap fehérebb én leszek, én.

Téli sírkertek szele jő,

Küldi már a csókjait nekem

A magyar Temető.

Óh, az élet nem nagy vigalom

Sehol. De ámulni lehet.

Szép ámulások szent városa,

Páris, Isten veled.

Az én hűtlen, beteg istenem

Ülje itt mindig vad torát:

A tűzcsóvás, felséges Öröm.

Dalolj, dalolj tovább.

Tőled hallja a zsoltárokat

E koldus, zűrös, bús világ

S az életbe belehazudunk

Egy kis harmóniát.

Dalolj, dalolj. Idegen fiad

Daltalan tájra megy, szegény:

Koldus zsivaját a magyar Ég,

Óh, küldi már felém.

Fagyos lehellet és hullaszag

Száll ott minden virág felett.

Elátkozott hely. Nekem: hazám.

A naptalan Kelet.

Mégis megyek. Visszakövetel

A sorsom. S aztán meghalok,

Megölnek a daltalan szivek

S a vad pézsma-szagok.

Megölnek és nem lesz mámorom,

Kinyúlok bután, hidegen.

Páris, te óriás Daloló,

Dalolj mámort nekem.

Csipkésen, forrón, illatosan

Csak egyszer hullna még reám

S csókolná le a szemeimet

Egy párisi leány.

Az alkonyatban zengnének itt

Tovább a szent dalok.

Kivágtatna a vasszörnyeteg

És rajta egy halott.

PAUL VERLAINE ÁLMA

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

Forró és különös, áldott, nagy Látomás,

Aki sohasem egy s aki sohase más,

Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,

Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,

Sápadt homlokomnak verejték-patakán

Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,

Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

Szava messziről jőn, komoly, bús, fénytelen:

Mint elnémult drága szavak suhanása.

A SZAJNA PARTJÁN

A Szajna partján él a Másik,

Az is én vagyok, én vagyok,

Két életet él két alakban

Egy halott.

A Duna partján

Démonok űznek csúfot velem,

A Szajna partján álmokba von be

Százféle, szűz szerelem.

Rákacag Páris

S a boldog Másik visszakacag,

Itt röhejes mámorba kerget

Vijjogó, éji csapat.

Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,

Sejtelem-csók minden dalom,

Szent Cecilia hajol lelkemre

Álmatagon.

A Duna partján

Céda lányhoz hajt durva öröm,

A bor ad álmot

S a poharamat összetöröm.

Ott: ring lelkem muzsikás alkony

Szent zsivaján

S úgy csókolom meg az életet,

Mint orkideát a Léda haján.

SZŰZ ORMOK VÁNDORA

SÓHAJTÁS A HAJNALBAN

Óh, pírban fürdő

Szépséges világ,

Pihent testeknek

Boldog, lomha kéje,

Rejtelmes, fényes,

Ezer puha fészkű,

Gyönyörű város.

Óh, szent hajnal-zengés:

Élet szimfóniája,

Csodálatos Élet,

Be jó volna élni.

Mennyi öröm zúg

És mind a másé,

Mennyi arany cseng

És mind a másé,

Mennyi erő küzd

És mind a másé,

Mennyi asszony van

És mind a másé,

Mennyi új kéj zsong

És mind a másé,

Mennyi szándék tör

És mind a másé,

Mennyi minden van,

Mennyi szép minden,

Mennyi szent minden

És mind a másé.

SZÍVEK MESSZE EGYMÁSTÓL

Valahol egy bús sóhaj szállt el

S most lelkemen pihen,

Valahol kacagás csendült most

S mosolyog a szivem.

Valahol szép lehet az élet,

Mert lány után futok

S valahol nagy lehet az átok,

Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,

Bomlott, beteg szegény,

Megölte a vágy és a mámor

Éppúgy, mint az enyém.

Hallják egymás vad kattogását,

Míg a nagy éj leszáll

S a nagy éjen egy pillanatban

Mind a kettő megáll.

A CSÓKOK ÁTKA

Valami szent, nagy éjszakán

Vad nászban megfogant az élet

S azóta tart a nász örökké,

Minden kis mozgás csókba téved.

Csókok világa a világunk,

Csókban fogan a gondolat,

Kicsi kis agyvelő-csomócskák

Cserélnek tüzes csókokat

S a legforróbb csókból szület meg

A legszebb, legnagyobb ige,

Mely hódítóan csap belé

A végtelenbe, semmibe.

S a leglanyhább csókból fakadt ki

A szürkeség, a régi mása:

Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma

S nincs a világnak messiása.

Úgy van talán: szép a világ s jó,

Mi vagyunk satnyák, betegek,

Jégfagyos csókokban fogantunk

S a fagy a lelkünk vette meg.

Szent kéj a csók és szent az élet,

A párzás végtelen sora

S átok a csók, átok az élet,

Ha nincs a csóknak mámora.

Az eltűrt csókok tunya nászán,

A langyos csókok éjjelén

Az átok egyre nő fölöttünk

S így lesz az élet lomha, vén

S így leszünk mi, párzó királyok,

Kopottak, búsak, betegek,

Kiknek csókolni szomjas tűzzel

Már nem szabad és nem lehet.

Ha szomjas ajkak szomjas csókot

Csak szomjas ajkra hintenek,

Ma ez a föld üdvök Olimpja

S nem laknak itt: csak istenek.

VÍZIÓ A LÁPON

Ez itt a láp világa. Szürke,

Silány, szegény világ. Megülte

Az örök köd, mely egyre rémít.

A láplakók közt várom én itt

Az én szép, fényes reggelem,

Bús esti köd rémít s borul rám,

De az a reggel megjelen.

Rémek között, gomolygó ködben

Elszürkül minden itt a lápon,

A lelkem villan néha-néha,

Szikráit a rémekre hányom

S hogy el ne izzék, hogy legyen:

A szürkeségből néha-néha

Kidugom büszke, nagy fejem.

Vagyok fény-ember ködbe bújva,

Vagyok veszteglő akarat,

Vagyok a láplakók csodája,

Ki fényre termett s itt marad

Ködomlasztó reggelre várva,

Várván, jön-e a virradat.

Az lesz virradat. Csoda-reggel.

Vulkánhegyek nőnek a lápon,

Jön a sugár egész sereggel,

Végigcikázik a világon.

Lángoszlop lesz, mi most ködös rém,

Lángfolyó lesz a szenny, salak

S a veszteglő bús akaratból

Lesz diadalmas akarat.

Talán vulkánhegyekre lépek

Vérvörös, büszke lobogóval

És torlaszok fölött süvöltök

Rombolni hívó bomba-szóval,

A bűntengert szabaditom föl,

Hogy kiszakítson nádat, tölgyet,

Hogy végtől-végig hömpölyögjön,

Hogy megtisztítsa jól a földet,

Hogy tobzódjék a rég veszteglő,

A gátra szomjas akarat.

De lehet, hogy a vulkánhegyre

Fölnevet hozzám egy alak.

Arany-vörös hajtenger födje,

Fehér hab legyen melle, válla,

Gyilkos szemű, forrón lehellő

Legyen majd ez az ördög lánya

S én elhajítom lobogómat,

Rohanok, bukom őelébe,

Égetni vágyva, lángban égve,

Százszorozva duzzad föl bennem

A láp lenyűgözött hatalma:

Ráomlom gyilkos szerelemmel,

Beföd az arany-vörös tenger

S én elmerülök ölve, halva.

AZ ÉN MENYASSZONYOM

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

»Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Borúljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

»Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«

HA FEJEM LEHAJTOM

Asszony ölébe ha lehajtom

Nagy, szomorú szatír-fejem:

Emlékezem.

Egykor nagy asszonyként bolyongtam

Forró és buja tájakon

Álmatagon.

Messze és mélyen az Időben

Én asszony voltam: termetes,

Szerelmetes.

Jöttek utánam vézna ifjak

Simán, vágyóan, betegen:

Emlékezem.

RETTEGEK AZ ÉLETTŐL

Hiába ragadnak szent mámor-hattyúk

Boldog, nagy Vizen,

Gágogását hallom józan ludaknak,

Nincsen semmi sem,

Ami megmaradjon.

Csukló zokogásom hallom előre,

Mikor nevetek,

Lelkem hollóinak károgásába

Tréfás verebek

Belecsiripolnak.

Vágyakozni félek. A Teljesülés

Jön és meggyaláz.

Nyugalom sem kell, hisz vágtat utána

Egy vad mén: a Láz.

Jaj, rettegek élni.

MIDÁSZ KIRÁLY SARJA

Susogó nádak mezejében járok,

Királyi bottal csapkodok kevélyen

És zúg a nádas csúfondáros mélyen,

Királyi bottal valamerre járok.

Értem a titkot, a nádi beszédet,

Susog a nádas s én messzekiáltok:

Nádi világ, ím, megjött a királyod,

Midásznak sarja szállott, ím, elébed.

S bármint kacagtok léha, lenge nádak,

Hódolni fogtok új Midász királynak,

Hódolni fogtok bizonyosan nékem.

Mert szent az ősöm, szent királyi trónom:

Ősömet áldom, trónomat megóvom

Itt, a susogó nádak mezejében.

Hallod-e, nádas? Be szép a világ itt.

Áldalak, nádas, óh, áldalak, Élet,

Szépségedért, mely a vaknak világít,

Nyugalmadért, mely keresi a harcot,

Igazadért, mely süket fülbe harsog.

Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet,

Nagy gyávaságod, mely kifog a hősön

S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.

Óh, király-ősöm, be szép dolog élni

Szamárfüllel és ős királyi bottal,

Lelkendező, bolond, részeg robottal.

Óh, király-ősöm, be érdemes élni

Itt, a susogó nádak mezejében.

Áldalak újra, hálásan, kevélyen

Minden kis percért, amelyben örültem

És kacaghat itt a nádas körültem:

Úr és vidám lesz Midász sarja itten,

Kacagj csak nádas, én hiszek a hitben.

Akárhogy is, de gyönyörü a reggel,

Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel,

Szépek a dalok, melyek fognak zengni

És érdemes lesz őrjöngve szeretni

A csókos asszonyt, ki majd eljön értem.

Szépek a vágyak, az álmok, a tettek,

A csókok, melyek ezután születnek

S szent vagyok én e részeg mámor-vértben.

Az el nem dalolt csodaszép daloknak,

A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,

A csak álomban élő büszke tettnek,

A szép Holnapnak, meg nem érkezettnek

Vagyok királya, vagyok büszke hőse,

Aki utálja a mát, ezt a holtat,

Kinek az álma a szent, titkos Holnap

S a szamárfüles Midász volt az őse.

BÚGNAK A TÁRNÁK

Havas csúcsával nézi a napot

Daloknak szent hegye: a lelkem,

Gonosz tárnáktól általverten.

Álmok, leányok, bomlott ingerek,

Gondok, kínok vájták a mélyet:

Gyűltek a tárnák és a rémek.

Fent, fent a csúcson: nagy-nagy szűzi csönd,

Gondolat-manók csoda-tánca,

Lent: a rémeknek harsogása.

Lelkem tetőjén szent táncaikat

Fürge manók riadva járják,

Lentről, lentről búgnak a tárnák.

Egy pillanat és megindul a hegy:

A büszke tető táncos népe

Bevágódik a semmiségbe.

A SÁRGA LÁNG

Alágyujtott az álmaimnak

A sárga láng. Hamvadok, égek:

Merítsetek be arany-árba,

Adjatok, adjatok menedéket.

Egy vad muzsika kerget, őrjít,

Csörgő aranyak muzsikája.

Némítsa el már ezt a zenét

A bűvös pálca, az aranypálca.

Jöjjön az édes, süket este,

Hol dal nem hallik, láng se lobban:

Aludni akarok aranyágyon

Renyhén, meredten, jóllakottan.

A MESE MEGHALT

Mese-zajlás volt. Még élt a Mese

S egy tavaszon én valakire vártam.

Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,

Parthoz sodort egy illatos mesét,

Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.

Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,

Új mese volt ez s az árny csodasápadt.

Mindig szerettem árnyat és mesét:

A legszebb mesét és a legszebb árnyat

Egy babonás tavaszi éjszakán

Addig kérleltem, míg életre támadt.

Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.

Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese

Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,

Élő mesére s élő asszonyára

Riadtan néztem. Nem az én mesém.

És ez az asszony, ez a csodasápadt?

Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.

Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,

Idegen árnyat terem és mesét:

A mese régi s rizsporos árnyat

Kérleltem egy tavaszi éjszakán,

Mikor a vágyam utolszor megáradt.

Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.

HARC A NAGYÚRRAL

Megöl a disznófejű Nagyúr,

Éreztem, megöl, ha hagyom,

Vigyorgott rám és ült meredten:

Az aranyon ült, az aranyon,

Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én

Simogattam. Ő remegett.

»Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)

S meglékeltem a fejemet,

Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának

Tart talán?) S térdre hulltam ott.

A zúgó Élet partján voltunk,

Ketten voltunk, alkonyodott:

»Add az aranyod, aranyod.«

»Engem egy pillanat megölhet,

Nekem már várni nem szabad,

Engem szólítnak útra, kéjre

Titokzatos hívó szavak,

Nekem már várni nem szabad.«

»A te szivedet serte védi,

Az én belsőm fekély, galád.

Az én szivem mégis az áldott:

Az Élet marta fel, a Vágy.

Arany kell. Mennem kell tovább.«

»Az én jachtomra vár a tenger,

Ezer sátor vár énreám,

Idegen nap, idegen balzsam,

Idegen mámor, új leány,

Mind énreám vár, énreám.«

»Az egész élet bennem zihál,

Minden, mi új, felém üget,

Szent zűrzavar az én sok álmom,

Neked minden álmod süket,

Hasítsd ki hát aranyszügyed.«

Már ránk szakadt a bús, vak este.

Én nyöszörögtem. A habok

Az üzenetet egyre hozták:

Várunk. Van-e már aranyod?

Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,

Husába vájtam kezemet,

Téptem, cibáltam. Mindhiába.

Aranya csörgött. Nevetett.

Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,

A vérem hull, hull, egyre hull,

Messziről hívnak, szólongatnak

És mi csak csatázunk vadul:

Én s a disznófejű Nagyúr.

NE LÁSSATOK MEG

Ne adjatok rám aranyos palástot,

Nem kell a gyémántos korona,

De vigyétek a víg csörgő-sapkát is

S tarka köpenyeg sem kell soha.

Szürke-országnak vagyok a királya,

Láthatlan trónom nekem ragyog.

Amíg nem láttok, nem ékesíttek,

Nem rubrikáztok, addig: vagyok.

A KEZEK BÁBJA

Kezeket látok mindenütt,

Fekete raját a kezeknek:

Forró kezet és hideget,

Hívót, tolvajt és megadót,

Üszköst, vidámat és meredtet.

Én csak bús álom-báb vagyok,

Játékos kezek rángatottja,

Ők táncolnak táncot velem,

Ők dobnak a csillagokig

És ők merítnek a habokba.

Övék az álmom, a borom,

Az asszonyom, a szenvedelmem,

Sorstalan sorsom az övék

És akkor fog betelni majd,

Ha ők akarják, hogy beteljen.

Én a nagy áldozó vagyok,

A máglyagyujtók korcs utódja,

Elfogadom a kínokat,

Nincs egyebem, egy szivarom

És száll a füstje fölcsapódva.

Szivarfüstömbe hintsetek

Illatos port, már ég a máglya.

Várjatok egy kicsit, kezek,

Várjatok: a szivarom ég.

Elalszik mindjárt, nemsokára.

VÖRÖS SZEKÉR A TENGEREN

A tenger, ez a sápadt részeg,

Ezüstlávát ivott.

Reszket a Föld. Bús ragyogásban

Várunk valamit s szörnyű lázban.

A pálmás part inog,

Vadkaktuszok összehajolnak,

Sírnak a jázminok.

S ím, hirtelen violás árnyak

Csodás özöniben,

Messze, ahol az ár Eget ér,

Vörös szárnyú, nagy vizi szekér

Tör elő a Vizen.

Vörös szárnya repesve csapdos.

Megállott. Vár. Pihen.

Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?

Ő jön: az új vezér?

Milyen vörös iromba szárnya.

Új Hajnalnak a pírja, lángja

Vagy vér az, újra vér?

Várunk. S áll, áll a lilás ködben

A nagy, vörös szekér.

AZ ALVÓ KIRÁLYLEÁNY

Királyleányom, szűz Teljesedés,

Itt áll lovagod. Ez a mese-erdő:

Én vagyok itt a nagy életre keltő.

Ma a csodáknak éjjele vagyon,

Valóság lehet, mit csak álom festett:

Csak egy óráig őrizzem a tested.

S vissza se nézek, úgy futok tovább,

Várj új lovagot, újabb ezer évet,

Aludj az erdőn. Félek tőled. Félek.

JÁRTAM MÁR DÉLEN

Előttem el vad gépkocsik robognak,

Állok szirtjén mohos, avas romoknak,

Lelkemben Délnek pompája ragyog,

Bukik a nap és nézem a napot.

Jó éjszakát. Utolsó fénytivornyád

Részegít most, narancsvirágos ország

S míg lángok gyúlnak cifra partodon,

Én egy utolsót, búcsut álmodom.

Tegnap, igen, alig kétezer éve

S itt kacagott Gallián felesége,

Udvari nép közt itt ült trónusán

És itt zúgott a taps a vad tusán.

De csitt. Amott a romfalaknak alján

Nótázni kezd egy kóbor, béna talján:

»Csodás kék tenger, kék ég, kék hegyek,

Óh, nézzetek rám: én megyek, megyek.«

Ki ez a bárd? A mának hegedőse?

Vagy árny talán? A tegnap koldus-őse?

Előtte büszke, úri nép szalad

S a tányérjára nem hull pénzdarab.

S én álmodón, mámorral, könnyes szemmel

Szállok lejjebb, hol ül a nótás ember,

Lelkemben zendül nagy titkok szava

És összezúg a tegnap és a ma.

Tegnap, igen, ragyogott az aréna,

Tegnap, igen, itt ült a nótás béna

S az imperátor büszke asszonya

S a büszke nép rá nem nézett soha.

És akkor is az alkony, a bukó nap

Mámort adott egy ifjú vándorlónak,

Ki jött Keletről, arca halavány,

Poéta volt vagy nem is volt talán.

Belenézett a bukó, vörös napba,

Évezredek folytak egy pillanatba,

Lelke repült, szállt időn, téren át

S vitte zúgón a béna bárd dalát.

És álmodón, mámorral, könnyes szemmel

Megy, megy az is, hol ül a nótás ember,

Utolsó pénzét elébe veti

S a messzeségnek búsan vág neki.

MEGÖLTEM EGY PILLANGÓT

Megölök egy pillangót,

Óh, áldott isteni perc,

Szent kéje az ölésnek:

Minden gyűlöletemért

Hal meg e szines féreg.

Ki várja a holnapot:

Igy várja azt a holnap.

Vágjon elé a halál

Minden boldog mosolynak,

Szakadjon meg az erő,

Kezdetén nagy vívásnak,

Ne legyen víg lakoma

Az élet mindig másnak.

Tűz legyen minden arany,

Minden boldog csók méreg.

Szárnyad van, csapkodsz, örülsz?

Hát ezért öllek én meg.

S boldog vagyok, mert öltem.

A KÉK TENGER PARTJÁN

Ahol mások élnek, szeretnek,

Én eljöttem ide betegnek,

Csókot temetni, álmot dobni,

Nyugodt partokon nem nyugodni.

Mindig a holnapra mosolygok,

Elvágyom onnan, ahol bolygok,

Úgy vágytam ide s most már szállnék.

Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

A HAJNALOK MADARA

Virágporos, tüzes, szent szárnyát

Hiába verdesem, töröm,

Nem akar elmaradni tőlem

Az Öröm, az Öröm.

Virágport szitál a lelkemre,

Elkábít, mámorban ülök,

Bús, vad tüzek serkennek bennem:

Örülök, örülök.

Fölécsapok. Töröm a szárnyát.

Hess, hess. Óh, vidám hajnalok

Madara, mit akarsz te tőlem?

Meghalok, meghalok.

Ő csak szitál. Mind tüzesebben

Izznak az erek, idegek,

Csak a verejtékem lesz egyre

Hidegebb, hidegebb.

TEMETÉS A TENGEREN

Breton parton sújt majd az álom

S alszunk fehéren és halottan

Tengeres, téli, szürke tájon.

Jönnek erős, breton legények

S fejkötős, komoly, szűz leányok

S fölzeng egy bús, istenes ének.

Köd és zsolozsma. Zúg a tenger,

Vörös bárkára visznek minket

Könnyel, virággal, félelemmel.

S téli orkán vad szele dobban,

Vörös bárkánk tengerre vágtat

S futunk fehéren és halottan.

ÚJ VIZEKEN JÁROK

Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,

Röhögjenek a részeg evezősre.

Röpülj, hajóm,

Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

Szállani, szállani, szállani egyre,

Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,

Röpülj, hajóm,

Szállani, szállani, szállani egyre.

Új horizonok libegnek elébed,

Minden percben új, félelmes az Élet,

Röpülj, hajóm,

Új horizonok libegnek elébed.

Nem kellenek a megálmodott álmok,

Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,

Röpülj, hajóm,

Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,

Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:

Röpülj, hajóm,

Én nem leszek a szürkék hegedőse.

VÉR ÉS ARANY – 1907

A HALÁL ROKONA

AZ ANYÁM ÉS ÉN

Sötét haja szikrákat szórt,

Dió-szeme lángban égett,

Csípője ringott, a büszke

Kreol-arca vakított.

Szeme, vágya, eper-ajka,

Szíve, csókja mindig könnyes.

Ilyen volt a legszebb asszony,

Az én fiatal anyám.

Csak azért volt ő olyan szép,

Hogy ő engem megteremjen,

Hogy ő engem megfoganjon

S aztán jöjjön a pokol.

Bizarr kontyán ült az átok.

Ez az asszony csak azért jött,

Hogy szülje a legbizarabb,

A legszomorubb fiút.

Ő szülje az átok sarját

Erre a bús, magyar földre,

Az új hangú tehetetlent,

Pacsirta-álcás sirályt.

Fénye sincs ma a szemének,

Feketéje a hajának,

Töpörödött, béna asszony

Az én édes jó anyám.

Én kergettem a vénségbe:

Nem jár tőle olyan távol

Senki, mint torz-életével

Az ő szomoru fia.

NÓTA A HALOTT SZŰZRŐL

Athénben kikeletkor,

Hajnal-órán, a réten

(Ihaj, evoé, Tavasz)

Halott szüzet találtak.

Szép volt még, mintha élne,

Kemény mellén virágok.

(Ihaj, evoé, Tavasz)

Így kell szépen meghalni.

Egy kószáló poéta

Arra vetődött éppen

(Ihaj, evoé, Tavasz)

S faragta ezt a verset:

»Elszeretted előlem

Ezt a szép ismeretlent,

(Ihaj, evoé, Tavasz)

Jól tetted, hogy megölted.«

PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

EGY ISMERŐS KISFIÚ

Az a kisfiú jár el hozzám

Mostanában, nevetve, holtan,

Aki voltam.

Édes kölyök: beteg, merengő,

Körüllengi s babrálja lágyan

Szegény ágyam.

Vénülő arcom nézi, nézi

Csodálva s könnyét ejti egyre

A szememre.

S én gyermekként ébredek sírva

Százszor is egy babonás éjen,

Úgy, mint régen.

A HOTEL-SZOBÁK LAKÓJA

Öreg legény, boldog legény, hajh,

Nem sújtja soha Tűzhely-bánat:

Egyedül él és sorra lakja

Olcsón a kis hotel-szobákat.

Öreg legény, boldog legény, hajh,

Magtalanul, bölcsen, keserüen.

Öreg legény, boldog legény, hajh,

Egy szép napon ha összeestem,

Nem lesz kázus. Pincér jelenti

Itt, vagy Svájcban, vagy Budapesten:

Öreg legény, boldog legény, hajh,

Harminchat szám, harmadik emelet.

(Páris)

A PERCEK ARATÓJA

Nem zaklatnak már a régi miértek.

Nem kérdezek már: készek a válaszok.

Miért az élet, miért a viadal?

A fene bánja.

Nyilván akarja valami vak átok.

Nagy alázattal hajtom le a fejem.

Görgessen a perc, az ő dolga bizony,

Merre, mivégre.

Csak néha-néha torzul el az arcom.

Sokallom: mégis sok az én nyavalyám.

(Ejh, mégis, mégis aratok valamit:

Hullnak a percek.)

ELILLANT ÉVEK SZŐLŐHEGYÉN

Tort ülök az elillant évek

Szőlőhegyén s vidáman buggyan

Torkomon a szüreti ének.

Ónos, csapó esőben ázom

S vörös-kék szőlőlevelekkel

Hajló fejem megkoronázom.

Nézem a tépett venyigéket,

Hajtogatom részeg korsómat

S lassan, gőggel magasra lépek.

A csúcson majd talán megállok,

Földhöz vágom a boros-korsót

S vidám jóéjszakát kivánok.

KÖZEL A TEMETŐHÖZ

Egy ablaka lesz a szobámnak

És arcomon ezer redő

S száz lépésre a temető.

Kis temető a falu alján,

Olyan szelíd s mégis merész:

Holdas éjen szemembe néz.

Hajnalig bámulunk egymásra

S olykor a lelkem is remeg:

Jaj, a temető közeleg.

Engem is visznek titkos szárnyak

S már azt sem tudom, hogy vagyok,

Hogy élek-e? S a Hold ragyog.

Alszik a falu, én virrasztok,

Nézem, nézem a temetőt:

Itt van az ablakom előtt.

Síró, rettegő félálomban

Ezerszer is megkérdem én:

Én szállok, vagy ő jön felém?

A HALÁL ROKONA

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,

Hervadva ha vágynak, a nőket,

A sugaras, a bánatos

Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák

Kisértetes, intő hivását,

A nagy Halál, a szent Halál

Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,

Sírókat és fölébredőket,

S dér-esős, hideg hajnalon

A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,

Könnyetlen sírást és a békét,

Bölcsek, poéták, betegek

Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,

Aki rokkant, aki megállott,

Aki nem hisz, aki borus:

A világot.

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

A KÖDBE-FÚLT HAJÓK

Piros hajók kék Oceánon,

Öröm-zászlós, boldog vándorok,

Szép vitorlások, merre futtok?

Urak, urak: belső, bús örömök,

Halk mámorok.

Piros hajók, hé, hova mentek?

Öldökötökön egy néma áll,

Jeleket ad, tapsol, kormányoz.

Boldog tenger kedves hajósa ő:

A víg Halál.

Piros hajón vidám kormányos,

Hahó, nem mehetnék veletek?

Szeretek a Semmibe szállni,

Minden szépet, vakot, halálosat

Úgy szeretek.

Piros hajón, kék Oceánon

Borítsanak be sárga ködök,

Röpítsen a néma kormányos

S tülköljenek a ködbe-fúlt hajók,

Az örömök.

HALÁL A SÍNEKEN

Fáradt karokkal és kesergőn

Hideg síneket szoritok

S várom alkonyban a halált

Bábel alatt, rőt, őszi erdőn.

Nem ölelek többé, elég volt.

Nem ölelt vissza, eldobott

Az Élet: én szerelmesem

S dért sírt reám mindig az égbolt.

Élet, Élet: utcák leánya,

Elfonnyadt árván a karom.

Vége. Síneket ölelek

S jön a halálgép muzsikálva.

Már szállnak rám a tüzes pernyék.

Dübörög Bábel szekere

S ifjultan reszket a karom,

Már ölelnék, újra ölelnék.

Élet, Élet. S jön rám-zúdultan

Magtalan álmok bús raja,

Jönnek a nagy vágy-keselyűk,

Jön, jön fekete szárnyú multam.

S megölellek még egyszer, Élet,

Utolsót lendül a karom

S úgy fonódik be görcsösen

Küllőibe a szent keréknek.

A NAGY ÁLOM

Megálljatok, kínok, sebek,

Ne siessetek.

Meghalok én szépen, szabállyal,

De beszédem van a Halállal.

Akarom tudni, mit hozott

A szent átkozott?

Mint gyermekségem idejében,

Elalszom-e, nyugodtan, szépen?

A kis álom engem nevet,

Kerül és nem szeret.

Szép, nagy, komoly, altatlan álom,

Jó barát legyen a halálom.

A RÉG-HALOTTAK PUSZTÁJÁN

Napverte pusztán, lila ég alatt

Lángol a vörhenyes homok.

Egy óriás, tüzes kemence

A puszta. És én loholok.

És én loholok, loholok.

Forró haragját egyre ontja rám

Piros, dagadt arccal a nap.

Perzselt lábam agyamig lüktet,

Megállnék. »Siess. Nem szabad,

Siess. Nem szabad, nem szabad.«

Ez a puszta: a rég-halottaké

S készek a hűs ravatalok.

Jaj annak, jaj, aki megtudja,

Hogy halott. Hogy már rég halott.

Hogy már rég halott, rég halott.

A FIAIM SORSA

Úgy kötöm meg a szivemet is,

Miként strófákkal kötöm meg a dalt:

Keresem és kerülöm a vihart.

Utált béklyókért esdve futok,

Gyűlölöm és megáldom az eszem,

De ha feledni kell, emlékezem.

Faképnél hagynám százszor magam.

Mindig őrülten szépet akarok

S gyáva kutyaként a vágyba halok.

Fiaim: álmok, őrületek,

Apátok hű, jóságos: a Halál,

De meggyilkol anyátok: a Szabály.

A PLATÁNFA ÁLMA

A Nap huga, zöld szemü lány,

(Kit imádnak álom-vitézek)

Megszánt egy holdas éjjelen

És megigézett.

Két lábam elhült s szétbomolt

Gyökerekként a mélybe szállva

S itt állok a fehér mezőn,

Mint árva platánfa.

Girhes, szomorú derekam

Szökkenve büszke lombot ontott,

Lombom a felhőket veri

S elhagytak a gondok.

Állok: várom a Nap hugát

Némán a nagy éji mezőben

S koronámról hull a levél

Zörgőn, búsan, rőten.

SÍRNI, SÍRNI, SÍRNI

Várni, ha éjfélt üt az óra,

Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdezni, hogy kit temetnek,

Csengettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek

Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,

Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,

Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,

Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által

Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva

Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen

Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat, mellet verve,

Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva

Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni

És sírni, sírni, sírni, sírni.

AZ ŐSZI LÁRMA

Hallottátok már?

Ősszel, amikor kavarog a köd,

Az éjszakában valaki nyöszörög.

Valami dobban.

Valaki minden jajt összelopott,

Valaki korhadt, vén deszkákon kopog.

Egy régi ember.

Míg élt, sohse volt csillag az egén

S most vágyna egy kicsit szétnézni szegény.

MEGCSÓKOLOM CSÓK-KISASSZONYT

Megcsókolom Csók-kisasszonyt,

Ki biztosan finom delnő.

Lehet, hogy csak addig élek.

Megcsókolom Csók-kisasszonyt.

Ez az egy nő érdemes lesz,

Valószinű, hogy nem él még.

Valószinű, nem fog élni.

Ez az egy nő érdemes lesz.

Könnyel mázolom be arcát,

Szemöldökét vérrel festem,

Sóhajt tűzök a hajába.

Könnyel mázolom be arcát.

Aztán eredj, Csók-kisasszony,

Megfizettem minden nőért,

Megfizettem minden percért.

Aztán eredj, Csók-kisasszony.

A HALÁL AUTOMOBILJÁN

Töff-töff, robogunk

Motólás ördögszekéren,

Zöld gépkocsin,

Éljen az Élet, éljen, éljen.

Töff-töff, csupa kín

E sárgolyó dühös harca,

De fátyolos

Az én arcom s a Léda arca.

Töff-töff, a Halál

Kacag. Érzi a mi hültünk.

Csúf az Élet,

Éljen. Mi legalább röpültünk.

HÁROM ŐSZI KÖNNYCSEPP

Őszi délben, őszi délben,

Óh, be nehéz

Kacagni a leányokra.

Őszi éjben, őszi éjben,

Óh, be nehéz

Fölnézni a csillagokra.

Őszi éjben, őszi délben,

Óh, be könnyű

Sírva, sírva leborulni.

AZ ÉN KOPORSÓ-PARIPÁM

Éjfélkor jön az álom-fickó,

Kevés szavú, rossz szemü, fürge.

Dobol egy fekete koporsón,

Táncol bolondul a kezein

S röhögve mondja: »Ülj le, ülj le.«

És jön a másik, jön a többi,

Forognak, mint az ördög-orsók.

Csak a szemük néz mindig engem

S akit reszketve lovagolok,

Ezt a titokzatos koporsót.

A bal kezemben véres kantár,

Suhogó ostor van a jobban.

Gyí, gyí, kergetem a koporsót.

A fickó-had zúg, kereng, röhög

S a szívem csak nagy néha dobban.

És tótágast állnak a fickók,

Sötét van és kén-lángok égnek

S adnak, íme, újabb parancsot,

Tréfásat, vigat és iszonyút,

Ezek a kegyetlen legények.

»Kacagj, amíg a hajnal eljön,

Vágtass azzal a táltos-lóval.«

És én kacagva nyargalászok

Vérvevő álom-fickók között

Paripámmal, a koporsóval.

A FEKETE ZONGORA

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az Élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.

A MAGYAR MESSIÁSOK

BESZÉLGETÉS EGY SZEKFŰVEL

Ha a magyar Helikon adta,

Hervatag a hitünk s a szekfünk.

Azért bánatba sohse essünk.

Kicsi virág, szegény virág,

Úgyis eldoblak, beszélgessünk.

Te tudod, hogy én adtam többet.

Fenének kellett, amit adtak

És az se, amit megtagadtak.

Kicsi virág, szegény virág,

Hagyjatok meg úrnak, Magamnak.

Magyar gomb-lyuk virággal is bús,

Rád mégis sokak foga vásott.

Mély, nagy szemem megbabonázott.

Kicsi virág, szegény virág,

Irigyelnek a zabolások.

Míg nem jöttem, koldusok voltak,

Még sírni sem sírhattak szépen.

Én siratom magam s a népem,

Kicsi virág, szegény virág,

De ha megunom, általlépem.

Sok keresnivalóm itt úgy sincs,

Az ő Lomnicukon már ültem,

Tátrát és Karsztot átröpültem.

Kicsi virág, szegény virág,

Te tudod, hogy nem lelkesültem.

Én magamért vagyok s magamnak.

Akkor is, hogyha nótát mondok

S elpusztítnak rímek és gondok.

Kicsi virág, szegény virág,

Mért irigyelnek a bolondok?

Drága tudás az én tudásom

S egy szekfü is sok a magyarnak.

Irigy buták űznek, zavarnak.

Kicsi virág, szegény virág,

Hiszen eldoblak. Mit akarnak?

HAZAVÁGYÁS NAPFÉNY-ORSZÁGBÓL

Akkor én majd nem erre járok,

Nem Napfény-országban rogyok össze,

Magyar árok lesz az az árok.

Hajh, Erdélyország határszéle,

Hajh, régi, híres, bús Magyarország,

Jól hal meg ott a lantos-féle.

Volt, amíg élt, országút vadja,

De, ha az erő elfut inából,

Hazafias árok fogadja.

Álomlátó szeme meredten

Bámul a nagy, szürke, magyar égre,

Már nem könnyes s nem félve rebben.

Otthon süti végre magyar nap,

Otthon álmodik Napfény-országról

S kik rácsapnak: hazai varjak.

(Nizza)

MENEKÜLJ, MENEKÜLJ INNEN

Pocsolyás Értől elszakadt legény,

Sorvadva, várva itt tovább ne ülj.

Nem kellenek itt úri álmodók,

Menekülj, menekülj.

Rossz a világ itt: dacos Hunnia

Álmodva vívja a régi csatát.

Veri a Jövőt: balladát akar,

Balladát, balladát.

Homlokod sárgult, lázas a szemed,

Sejtő, beteg és finom a dalod.

És akarod még mindig a babért,

Akarod, akarod?

Dalaid könyvét dobd a tűzbe be,

Sorvadva, várva itt tovább ne ülj:

Pocsolyás Értől elszakadt legény,

Menekülj, menekülj.

HEPEHUPÁS, VÉN SZILÁGYBAN

Hepehupás, vén Szilágyban,

Hét szilvafa árnyékában

Szunnyadt lelkem ezer évet.

Paraszt zsályaként aludt el

S bús krizantém-fürttel ébredt

Hepehupás, vén Szilágyban.

Hepehupás, vén Szilágyban,

Hét szilvafa árnyékában

Várt volna még ezer évet,

Míg Idő jön a csodákra.

Óh, jaj nekem, hogy fölébredt

Hepehupás, vén Szilágyban.

GÉMEK AZ OLIMPUSZ ALATT

Olimpusz alatt gémek tanyáztak,

Fölrikácsoltak, áztak és fáztak.

Nagy akaratú, lápgázló gémek,

Ifjak és vének.

Igazi dalra máig se kaptak,

De itt maradtak, de itt maradtak.

Zsombék-lakású, nagyétü gémek,

Sánták és vének.

Olimpusz ledőlt, lent sír a sárban

S ti rikácsoltok bőven és bátran,

Kis akaratú s nagy lábú gémek,

Ifjan is vének.

Rikácsoljatok s éljetek bőven,

Hisz még csak most a Nap fölkelőben,

Homály-madarak, tág csőrű gémek,

Éhesek s vének.

Olimpusz mellett be jó pihenni,

Be jó ó-hangú madárnak lenni.

Nagy merészségű s kis vágyu gémek,

Sánták és vének.

Ti rikácsoltok s pénzt kaptok érte,

Mi belefúlunk bűnbe és vérbe,

Nagyokat lépő, mocsári gémek,

Ügyesek s vének.

Rikácsoljatok bőven és bátran

S vesszünk mi itt a magyar Mocsárban.

Magyar madarak, sár-faló gémek,

Ősek és vének.

Verje meg az Ég minden fajtátok,

Rajtatok ma sem fog még az átok,

Halászó, hízlalt, nagy nyakú gémek,

Sánták és vének.

GYÁVA BARLA DIÁK

Hadverő nem volt Barla diák,

Én jámbor, görögös, kopottas ősöm.

Elmaradt Töhötöm seregétől

Ama véres őszön.

Áthágta a Meszest a sereg,

Üszkös falvak küldtek utána átkot

S nem kereste a seregben senki

Kis Barla diákot.

Ő ott maradt a dúlt falvak között.

Virágos kunyhó épült a romokra

S kizöldült a megsebzett vidéknek

Minden véres bokra.

Zúgva nyargalt a hősi sereg

A reszkető, bérces Erdélyen által.

Barla maradt, rótt, szántott, álmodott

Egy kis szláv leánnyal.

FÖLSZÁLLOTT A PÁVA

»Fölszállott a páva a vármegye-házra,

Sok szegény legénynek szabadulására.«

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,

Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,

Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,

Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,

Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,

Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,

Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,

Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

»Fölszállott a páva a vármegye-házra,

Sok szegény legénynek szabadulására.«

MÁTYÁS BOLOND DIÁKJA

»Diák, írj magyar éneket,

Diák, a Földön Dante is élt.«

Kacagott, kacagott a diák.

Latin ütemben szállt a dal,

Nem magyarul, sohse magyarul.

Vergődött, vergődött a diák.

Lelkében Petrarca dalolt

S keltek újféle magyar zenék.

Álmodott, álmodott a diák.

De néha, titkos éjeken

Írt s eltépte, ha magyarul írt.

Zokogott, zokogott a diák.

MEGÁRADT A TISZA

Megáradt a rest, magyar Tisza,

Vize Lajtától Oltig szalad.

Ujjongnak a ludak, a gémek

S azok a rabló, azok az ősi

Griff-madarak.

Ár, szürkeség, víz-gőz, pocsolya

S a nagy magyar Alföld felett

Fészketlenül, kiverve röpdös

Riadt szivekkel egy szép énekű

Madár-sereg.

Sebten kiválik, ím, gőgösen

Egy fény-tollú sármány-madár,

Bús dalba kezd. Lenéz az árra.

Föld int Nyugatról s a sármány-madár

Nyugatra száll.

A MAGYAR MESSIÁSOK

Sósabbak itt a könnyek

S a fájdalmak is mások.

Ezerszer Messiások,

A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak

S üdve nincs a keresztnek,

Mert semmit se tehettek,

Óh, semmit se tehettek.

EGY CSÚF RONTÁS

Szűz borzongások, pompás szavak,

Új, nagy látások királyfia volnék

S lelkemen, szép, pogány lelkemen

Egy csúf rontás ül, pusztít, bitorol még.

Jaj, hányszor csupán krisztuskodok

S minden igém kenetesen terül szét.

Jaj, hogy elfut a tollam alól,

Ami igaz, ami esztelenül Szép.

Pedig a szó nekem ópium,

Pogány titkokat szívhatok belőle

S új részegség vagy új gondolat

Nekem nem új: régiek temetője.

Finom, dalos titkokkal tele

A lelkem. S mégse apollói bátor,

Mégse merek. És úgy dalolok,

Mint egy ósdi, telt szájú prédikátor.

Egy urambátyám röpdös körül:

Mult századokból nagy pipafüst-szárnnyal:

Egy ősöm. Tollamra néz, dohog

S kezemre csap a füstös pipaszárral.

SZENT MARGIT LEGENDÁJA

Vallott nekem a Nyulak-szigete

Regék halk éjén. Íme, a titok:

Királyi atyja klastromba veté

Legendák szűzét, fehér Margitot.

Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.

Ájulva hullt egy durva szó miatt.

S robogtak a királyi udvaron

Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

Nyugatról várt sokáig valakit.

Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr,

Dalos, törékeny, halk fiú legyen,

Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.

Már régen várt s megbénult szive.

Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak

Hátán érkeztek hetyke magyarok.

Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.

Ő nem járt a Duna táján soha,

Egy halk dalú és halk csóku legény.

És Jézusnak áldozák Margitot,

Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

A BEFALAZOTT DIÁK

Valahol, Erdély ősi szögében

Titkos, nagy kőház. Ósdi, mállott.

Alatta mélyen,

Bús boltok alatt süket falak

Őriznek egy diákot.

Század kialszik s új század lobban:

A diák ott vár elfeledten,

Befalazottan.

Lelke babona s árnyak hona,

De ő vár, meg se rebben.

Valami Nagyúr dobta le hajdan.

Tán a várkisasszonyra nézett.

Vagy büszke dalban

Zengett újszerüt vagy keserüt,

Szépet vagy szent-merészet.

Ott vár a diák. (A kőház tornya

Rég leomlott. Okos lakájok

S a sok tivornya

Megölték.) De vár, hogy sír a zár

S hogy fölenged az átok.

S messze, távolban, én érzem, látom:

(Óh, bús babonák vércse-kedve)

Ez az én átkom.

Én várok, lesek, vén könnyeket

Ejtvén egy pergamentre.

PÁRIS, AZ ÉN BAKONYOM

Megállok lihegve: Páris, Páris,

Ember-sűrűs, gigászi vadon.

Pandur-hada a szájas Dunának

Vághat utánam:

Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

Nagy az én bűnöm: a lelkem.

Bűnöm, hogy messzelátok és merek.

Hitszegő vagyok Álmos fajából

S máglyára vinne

Egy Irán-szagú, szittya sereg.

Jöhetnek: Páris szivén fekszem,

Rejtve, kábultan és szabadon.

Hunnia új szegénylegényét

Őrzi nevetve

S beszórja virággal a Bakony.

Itt halok meg, nem a Dunánál.

Szemem nem zárják le csúf kezek.

Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen

Valami nagy-nagy,

Bús semmiségbe beleveszek.

Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,

Tisza kiönthet magyar síkon:

Engem borít erdők erdője

S halottan is rejt

Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

EGY JÖVŐ KÖLTŐ

Mikor majd a magyar kertekben

Elfogyott az ember: a rózsa,

Marad egy szent, szomoru legény

S annak lesz még sírnivalója.

Jövő legény, be irigyellek,

Aki nótáját akkor zengi,

Mikor a mi nagy, magyar átkunk

Nem sínyli, hallja senki, senki.

DÉLIBÁB-ŐSÖM KÖD-VÁROSBAN

Fekete, komor árnyát

Láttam a Hortobágyon, az Égen.

Száz tornyú Köd-város előtt

Strázsált vad-kevélyen.

Vész-álmú, gyönge Isten,

Ki könnyes gőggel mered a Napba.

Olyan volt, mint én. Esküszöm:

Atyáimnak atyja.

»Atyám, a cifra ködben,

Megállj.« Ő álmodik. »Megállj.« Esengek

S ő szállt sötéten, álmodón,

Mint csoda-felleg.

Köd-város ingott-ringott.

»Jaj, szétszakad mindjárt ezer rongyra,

Atyám.« Rám néz s lép bátoran

Toronyról toronyra.

ÉN NEM VAGYOK MAGYAR?

Ős Napkelet olyannak álmodta,

Amilyen én vagyok:

Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,

Kegyetlennek, de ki elvérzik

Egy gondolaton.

Ős Napkelet ilyennek álmodta:

Merésznek, újnak,

Nemes, örök-nagy gyermeknek,

Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,

Nyugtalan vitéznek,

Egy szerencsétlen, igaz isten

Fájdalmas, megpróbált remekének,

Nap fiának, magyarnak.

(S az álmosaknak, piszkosaknak,

Korcsoknak és cifrálkodóknak,

Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,

Magyarkodóknak, köd-evőknek,

Svábokból jött magyaroknak

Én nem vagyok magyar?)

A DUNA VALLOMÁSA

Megtudtam, hogy titkokat rejteget

A mi Dunánk, ez a vén róka,

Mikről talán sohase álmodott

Az ősi barlang-tüzek óta

Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,

Titkait az árnyas Dunának.

Magyar földön ravasz a vén kujon,

Hisz látott ő búsabb csodákat.

De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom, mikor:

Tavasz volt és ő csacska-részeg.

Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,

Budapestre fitymálva nézett

S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén

Állott velem részegen szóba.

(Ma is félve kalimpál a szivem

S hajh, már régen késik e nóta.

Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.

Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.

Olyan volt, mint egy iszákos zseni.

Alig mert nézni a szemembe

S én vallattam keményen, egyre.

»No, vén korhely, láttál egy-két csodát,

Mióta ezt a tájat mossa

Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,

Mely az öreg árnyakat hozza.

Gyónjál nekem, vén falurossza.«

»Mindig ilyen bal volt itt a világ?

Eredendő bűn, lanyha vétek,

Hideglelés, vergődés, könny, aszály?

A Duna-parton sohse éltek

Boldog, erős, kacagó népek?«

S halk mormolással kezdte a mesét

A vén Duna. Igaz az átok,

Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:

Mióta ő zúgva kivágott,

Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámháritó,

Fél-emberek, fél-nemzetecskék

Számára készült szégyen-kaloda.

Ahol a szárnyakat lenyesték

S ahol halottasak az esték.

»Sohse lesz másként, így rendeltetett«,

Mormolta a vén Duna habja.

S boldogtalan kis országok között

Kinyujtózott a vén mihaszna

És elrohant tőlem kacagva.

AZ AVAR-DOMB KINCSE

Zengett az Avar-domb

Őszi, csöndes éjeken

Apám kis földjén.

Zengett az Avar-domb,

Nekem zengett, csak nekem.

Vad népe Bajánnak,

Véres fejű avarok

Nekem üzentek:

»Vad népe Bajánnak

Neked kincseket hagyott.«

Zengett az Avar-domb,

Kiszöktem egy hajnalon

Az ősi kincsért.

Zengett az Avar-domb,

Mélyedt, mélyedt a halom.

Vad népe Bajánnak,

Béna lesz már a kezem:

Ások, csak ások.

Vad népe Bajánnak;

Azt a kincset keresem.

AZ ŐS KAJÁN

ÖZVEGY LEGÉNYEK TÁNCA

Szent György-nap éjén sipitók,

Nyugtalanok a denevérek:

Dohos várak ó termeiben

Táncolnak az özvegy legények.

Bolond és fehér valahány.

Lesik a szent, tavaszi Holdat.

Hopp-Sárit és Áve-Máriát

Váltva és bokázva dalolnak.

Khiméra asszony serege,

Buta valót öldös, ahol jár.

Kereszttel őket szent pap űzi

S bütykös bottal hájhasu polgár.

Szent György-napon három a tánc.

Éjfélkor egy tátongó sírnak

Mélyébe esnek hirtelenül,

Hol rózsák és asszonyok nyílnak.

Huhog lármájuk messzire,

Viszik a hírt gyors inu kémek:

»Hahó, a tisztelt romok között

Dőzsölnek az özvegy legények.«

S egy rózsát tép le mindegyik.

Egy sóhajt hörg, mert jön a Hajnal.

Egy Lédát keres: reá-mered

S meghal kék, csókra-torzult ajkkal.

Reggel hiába gyűl a nép,

Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak:

Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon

S egy-két bolond, verses papír-lap.

JÓ CSÖND-HERCEG ELŐTT

Holdfény alatt járom az erdőt.

Vacog a fogam s fütyörészek.

Hátam mögött jön tíz-öles

Jó Csönd-herceg

És jaj nekem, ha visszanézek.

Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,

Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:

Egy jajgatás, egy roppanás.

Jó Csönd-herceg

Nagyot lépne és eltiporna.

A HALÁL-ÁROK TITKA

Iszapos, mély, fekete árok

A Halál-árok.

Oda kerülnek

A vén szerelmi csatárok.

Boldogak, kik vénen szerettek,

Holtig szerettek:

Kisérti őket

Száz, csókos, ifju eretnek.

Úgy halnak meg, hogy meg se halnak,

Ha meghalnak.

Tanui lesznek

Nagy, ölelő diadalnak.

Ifjak, akik csókolni tudnak,

Bolondul tudnak,

A Halál-árok

Babonás partjára futnak.

S pihennek a vén, csókos dalják,

A halott dalják,

Hanem a csókot

Jutalmul örökre hallják.

SÖTÉT VIZEK PARTJÁN

Ültem partjain Babylonnak

S ültem már partjain a Gondnak.

Láttam már apró szenvedelmet

S láttam beteg, hosszú szerelmet.

Lelkemet már nagy válság ülte

S voltam kis álmok kis őrültje.

Néhányszor, már-már szinte hittem,

Néhányszor megjelent az Isten.

Hárfámat már fölakasztottam,

Hárfámat már leakasztottam.

Isten, kétség, bor, nő, betegség

Testem, lelkem összesebezték.

Voltam trubadúr, voltam bajnok,

Rossz hátgerincem százszor hajlott.

Mennyi sok mindent odaadtam,

Amíg ily szépen elfáradtam.

Ülök, csapdos ár és hideg szél

Babyloni sötét vizeknél.

MOSTOHÁIM A BETŰBEN

Ujjuk tintás, arcukon betüs bánat.

Állnak,

Mintha testvéreim volnának.

Lángolnak szennyesen és ifjan vének.

Égnek

S nem tudják, hogy miért, szegények.

Tudnak ördög-konyhán mérget kavarni,

Marni

S nem tudnak se élni, se halni.

De bánat ül mégis mindnek az ajkán

Csalfán.

Akárhogy: mégis az én fajtám.

AKIK MINDIG ELKÉSNEK

Mi mindig mindenről elkésünk,

Mi biztosan messziről jövünk,

Fáradt, szomoru a lépésünk.

Mi mindig mindenről elkésünk.

Meghalni se tudunk nyugodtan.

Amikor már megjön a Halál,

Lelkünk vörösen lángra lobban.

Meghalni se tudunk nyugodtan.

Mi mindig mindenről elkésünk,

Késő az álmunk, a sikerünk,

Révünk, nyugalmunk, ölelésünk.

Mi mindig mindenről elkésünk.

A NYÁRI DÉLUTÁNOK

Mikor az Ég furcsa, lila-kék

S találkákra mennek a lyányok,

Óh, be titkosak, különösek

Ezek a nyári délutánok.

Járunk bolondul és ittasan

Nagyvárosi utcákon égve,

Fekete, szigoru vonalak

Rajzolódnak a nyári Égre.

A város árnyas és remegő,

Ezer tornya, kéménye, karja

Úgy mered a csókos Ég felé,

Mikéntha ölelni akarna.

Mint zavarodott szerelmesek,

Pírral s pihegve szemben állnak

Az Ég s a Város. Szivük dobog

Vad ritmusára a Halálnak.

Szemünk könnyes, mégis nevetünk,

Föl-föltekintve vágyva, félve

Arra, ki szép s kit nem ismerünk,

Hideg szeretőnkre, az Égre.

S ott fenn az Égen, ott valahol,

Egy-egy pillantást visszavetnek.

Sírván nevetünk az Ég alatt

S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

SÁRBAN VESZETT HÓ

Fehér hópelyhek, pici melódiák,

Gazdátlan álmok, fagyott angyal-szárnyak,

Jöjjetek, szálljatok, segítsetek

A sárnak.

Fent, a Semmiben, fehér, szűz a világ.

Óh, szép a Semmi, de jobb a valóság.

Jobb a sár, mint a köd s mint köd-kertben

A rózsák.

Sáros, édes Föld (milyen régi e dal),

Te vagy álmok s hópelyhek menedéke:

Élsz és sarad kacag a Semmire,

Az Égre.

RÓZSALIGET A PUSZTÁN

Éltem a Pusztán s megkisérteték:

Csengő, muzsikáló zsákkal a hátán

Jött, jött, jött kacagva a Sátán.

Tövises Pusztán, csalánok között

Szórta elémbe a kincset. Kiszórta

S virított nyomban ezer rózsa.

Dalolva járok s aranyat szedek,

Büszkén kacagom ki a tunya álmot:

Hiszen én rózsák között járok.

S csalános szik-föld lábamat töri,

Dalolok, míg serked vérem száz sebben,

Evoé, a rózsaligetben.

AZ ŐS KAJÁN

Bibor-palásban jött Keletről

A rímek ősi hajnalán.

Jött boros kedvvel, paripásan,

Zeneszerszámmal, dalosan

És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,

Iszunk, iszunk s én hallgatom.

Piros hajnalok hosszú sorban

Suhannak el és részegen

Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,

Ez a gyalázatos jelen

És a kicifrált köd-jövendő

Táncol egy boros asztalon

S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsaketben bóbiskálok,

Az ős Kaján vállán bibor.

Feszület, két gyertya, komorság.

Nagy torna ez, bús, végtelen

S az asztalon ömlik a bor.

Ó-Babylon ideje óta

Az ős Kaján harcol velem.

Ott járhatott egy céda ősöm

S nekem azóta cimborám,

Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,

Palástja csusszan, lova vár,

De áll a bál és zúg a torna.

Bujdosik, egyre bujdosik

Véres asztalon a pohár.

»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,

Bocsáss már, nehéz a fejem.

Sok volt, sok volt immár a jóból,

Sok volt a bűn, az éj, a vágy,

Apám, sok volt a szerelem.«

Nyögve kinálom törött lantom,

Törött szivem, de ő kacag.

Robogva jár, kel, fut az Élet

Énekes, véres és boros,

Szent korcsma-ablakunk alatt.

»Uram, kelj mással viadalra,

Nekem az öröm nem öröm.

Fejfájás a mámor s a hírnév.

Cudar álmokban elkopott

A büszke oroszlán-köröm.«

»Uram, az én rögöm magyar rög,

Meddő, kisajtolt. Mit akar

A te nagy mámor-biztatásod?

Mit ér bor– és vér-áldomás?

Mit ér az ember, ha magyar?«

»Uram, én szegény, kósza szolga,

Elhasznált, nagy bolond vagyok.

Miért igyak most már rogyásig?

Pénzem nincs, hitem elinalt,

Erőm elfogyott, meghalok.«

»Uram, van egy anyám: szent asszony.

Van egy Lédám: áldott legyen.

Van egy pár álom-villanásom,

Egy-két hivem. S lelkem alatt

Egy nagy mocsár: a förtelem.«

»Volna talán egy-két nótám is,

Egy-két buja, új, nagy dalom,

De, íme, el akarok esni

Asztal alatt, mámor alatt

Ezen az ős viadalon.«

»Uram, bocsásd el bús szolgádat,

Nincs semmi már, csak: a Bizony,

Az ős Bizony, a biztos romlás.

Ne igézz, ne bánts, ne itass.

Uram, én többet nem iszom.«

»Van csömöröm, nagy irtózásom

S egy beteg, fonnyadt derekam.

Utolszor meghajlok előtted,

Földhöz vágom a poharam.

Uram, én megadom magam.«

S már látom, mint kap paripára,

Vállamra üt, nagyot nevet

S viszik tovább a táltosával

Pogány dalok, víg hajnalok,

Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletről tovább Nyugatra,

Új, pogány tornákra szalad

S én feszülettel, tört pohárral,

Hült testtel, dermedt-vidoran

Elnyúlok az asztal alatt.

ÁLOM ÁLOM HELYETT

Egy óriás jön messziről felém,

Gyilokkal, egyedül.

Kacagok: látlak, pilláimon

Éber manó-sereg ül.

Párnámba, érzem, kanócot lopott

Egy gonosz. Csitt: szelek

Rázzák a régi harangokat,

Sír valaki, remegek.

Ismét csönd. Jön már? Várom zsibbatag,

Nyögve, sírva hivom.

Most dalba fog a manó-sereg

S táncol a pilláimon.

Várok megint, egy nagy, sötét golyó

Gyulladt ki valahol.

Egy nagy szív lóg fényes üstökén

És zakatol, zakatol.

S valakit, aki talán sohse élt,

Látok most hirtelen.

Fekszik, mint én s az ágya felé

Csúszik a veszedelem.

Sikoltok: fény, megjött a kék Hajnal,

Szobámba bekacag

S szórja szomoru kacagással

Reám a kék sugarat.

AZ ÁHÍTOTT CSÖMÖR

Csak egyszer, csak egyszer

Rakhatnék elébük rakás aranyat,

A rosszak, a szépek, csodásak elé.

Csak egyszer, csak egyszer

Lakhatnék dúsan szerelemmel.

Csak egyszer, csak egyszer

Csapna a szivemre szent, lanyha csömör,

Az az áldott, az a híres, az a nagy.

Csak egyszer, csak egyszer

Búcsúzkodnék a szerelemmel.

Csak egyszer, csak egyszer.

Jóllaktam és hullna a büszke arany

Formás, csaló, pipogya lábuk elé.

Csak egyszer, csak egyszer

Számolnék el a szerelemmel.

CSENG AZ ÉLET

Cseng az élet harangszóval,

Cseng az élet hivogatón,

Cseng az élet, evoé.

Cseng az élet, mindig csengjen,

Cseng az élet, hadd támadjon

Mindig egy víg valaki.

Cseng az élet, hiszen mindegy,

Hogy ki örül az életnek,

Csak örüljön valaki.

Cseng az élet, hadd örüljön

Egy senki, egy senki úr,

Egy víg, szerény valaki.

VÁRÁS A TAVASZ-KUNYHÓBAN

Gyep-trónján a Tavasz-kunyhónak,

Öreg csont, újra itt ülök.

Tágult szemekkel és nyugtalanul

Hevülök.

A Tavasz-kunyhó fala: álom.

Szőnyege: mult. Tetője: vágy.

S avarra vetve gúnyosan, puhán

Kész az ágy.

A Zavar, a Tavasz leánya,

Minden sarokból rám nevet

S bedúdolnak ős, trágár dalokat

A szelek.

Ez az a nász, amit igérnek

S amit soha meg nem kapunk.

»Holnap«, súgja a végső Tavasz is

S meghalunk.

De várok a Tavasz-kunyhóban

S a nász-vágy mindig tegnapi:

Elment örökre, vagy sohse jön el

Valaki.

BOLYONGÁS AZÚR-ORSZÁGBAN

Menton, november, Azur-ország

Nem volt soha kékebb.

Menjünk el innen, integetnek

A rózsaszínű párázatban

Csodálatosabb, azurabb vidékek.

Mentünk tovább, méla Cap-Martin,

Mindjárt itt az este.

Menjünk el innen, amott várnak

Alkonyos, áldott, enyhe csöndben

Szűz, nagy tájak, amott messze, messze.

És mentünk a csillagos éjben

S megyünk, amig élünk.

Óh, csodálatos Azur-ország:

Óh, Élet, milyen nagy és szép

Minden tájad, melyet el nem érünk.

A KARÁCSONY FÉRFI-ÜNNEP

Bethlehem, a te hajnalod

Férfi-hajnal volt. S férfi-bánat,

Hogy fia fogant Máriának.

Mienk az arany, mirha, tömjén

S a nagy, fájó gondolatok.

Mienk az élet s kötelez:

Kisded-sírás velünk veszekszik,

A nagy Titok fejünkre fekszik.

Óh, testvérek, miénk az élet,

Bennünket biztat és sebez.

Óh, élni bús és élni szép:

Áldott az, aki befogadja.

Ma, akinek van édesanyja,

Hím testvérem, borulj elébe

S csókold meg sírva a kezét.

AZ ALVÓ CSÓK-PALOTA

Halálon innen, Életen túl,

Csak férfi-ember juthat oda,

Csak szomorú hím juthat oda,

Ködben, homályban alszik, alszik

A csók-palota.

Ezer szobában ezer asszony,

Fehér, szép asszony várva piheg,

Forró, nagy asszony várva piheg

S mint tűzharang, úgy csendül, úgy kong,

Úgy ver a szived.

Ajtót ajtóra lopva nyitsz ki,

Mindenütt asszony és nyoszolya,

Parfüm, tűz-asszony és nyoszolya,

Csók-labirint és ezer asszony

És ezer Soha.

Ott fogsz futkosni mindörökké,

Gyáván, vacogva, csóktalanul,

Jégvirágosan, csóktalanul

S barna hajadra a nagy Ősznek

Hóharmata hull.

ASSZONYOK A PARTON

Állt a parton ezer asszony

Keszkenővel és virággal,

Kik zokogtak, integettek

S én ujjongtam a hajón.

Jött az alkony s ködbe vontan

Állt a parton ezer asszony.

De még láttam a zsebkendőt,

De még hullott a virág.

Jött az éj és úgy sötétlett,

Mint a multunk, mint a bosszú,

Állt a parton ezer asszony

És én sírtam a hajón.

Mert nem láttam már egyet sem,

Sem keszkenőt, sem virágot

S úgy hangzott, mint egy mese:

»Állt a parton ezer asszony.«

MI URUNK: A PÉNZ

SÍRÁS AZ ÉLET-FA ALATT

Lentről nézem ős terebélyed,

Piros csodákkal rakott Élet.

Óh, jaj,

Te hitvány, te hitvány, te hitvány.

Nem áhitott így soha senki,

Nem tud téged más így szeretni.

Óh, jaj,

Hiába, hiába, hiába.

Csodáidból csak egyszer adnál,

Fiadnak csak egyszer fogadnál.

Óh, jaj,

Be várom, be várom, be várom.

Véremmel hívlak, csallak, várlak,

Véremmel gyűlöllek, imádlak.

Óh, jaj,

Csak nézlek, csak nézlek, csak nézlek.

És itt maradok, itt a porban,

Tudom, én tudom, eltiportan.

Óh, jaj,

Halálig, halálig, halálig.

ÜLÖK AZ ASZTAL-TRÓNON

Ülök az asztal-trónon,

Én, mámor-fejedelem

S fejemet, a süllyedtet,

Följebb-följebb emelem.

Nagy szemeim tüzelnek,

Fülemben ifju dalok.

Orrom, szám, szivem töltik

Muskotályos illatok.

Boros, nagy dicsőségem

Villámlik, szinte vakít.

Kiáltok: »Hozzatok, hejh,

Egy inséges valakit.«

»Ma királyi kedvem van,

Ma az élet meghatott,

Ma sajnálok, ma szánok,

Ma szeretek, ma adok.«

S az első bús jöttmentnek

Pénzecském megcsörgetem

S királyian, vidáman

Lábai elé vetem.

A NAGY PÉNZTÁRNOK

»Gyere.« (Szólott a nagy Pénztárnok

S ömlöttek elébem az ezrek.)

»Gyere, nyavalyás, nyűgös ember,

Most kifizetlek.«

»Bajjal születtél: itt az ára.

Néhány bankó, mert sok husáng ért.

Tekercs-arany a kora-csókért,

Az ifjuságért.«

»Szemed, szived, gerinced béna?

Zúg a fejed, kerül az álmod?

Én most mindent, amit csak adtál,

Aranyra váltok.«

»Itt a napszám, mert sokat sírtál.

Itt a vérdíj, hogy magyar lettél.

Itt a pénz, mert sokat nótáztál,

Sokat szerettél.«

»Nagyon hittél, nagy fizetést kapsz.

Elpoklosodtál: itt a bére.

Itt a kínod, itt a reményed

S a szíved vére.«

»Eredj.« (Szólott a nagy Pénztárnok

És én nem bírtam elinalni.)

»Ki vagy fizetve, béna koldus

S most meg fogsz halni.«

ÖRÖM-VÁROS VOLT A HAZÁM

Arany-bércek, arany-kupolák,

Véremet az út pora issza,

Öröm-városból menekülök én

S nem mehetek sohase vissza.

Öröm-város volt az én hazám,

Most is sajog sanyaru testem.

Korbáccsal vertek ki, mert egy napon

Szomoruság bűnébe estem.

Futok, futok. Zengő városom

Átkot szórt a bús pártütőre.

Csak néha küld egy-két kis aranyat

Vékony örömre, borra, nőre.

Arany-bércek, arany-kupolák,

Öröm-városnak örök pírja,

Ha pénz égeti koldus-zsebemet,

Tiértetek örülök sírva.

LÁZÁR A PALOTA ELŐTT

I.

Éjfél, valaki dúskál:

Neszt küld a drága palota.

Pénzt olvas valaki.

Zenék zenéje:

Nem hallottam még ilyet soha.

Selymes papirok,

Ím, halk és büszke zsoltárra gyujtnak.

Csilingelnek a kölyök-ércek.

Zeng az arany

S az én könnyeim hullnak.

S én a palotát támasztom.

Zúg, megtolul, viharzik a zene.

Milyen zsolozsma,

Mintha a világ

Minden öröme benne zengene.

Kié az a pénz?

Az én könnyeim hullnak.

Száradjon el a keze,

Gonosz és boldog keze

A nyomorultnak.

II.

Egy cifra házban

Örömben, lázban

Összegyültek a gazdagok.

Énekeltek a gazdagok

Egy cifra házban.

Az utca sarkán,

Íme, vad, harsány

Zsoltár zendül. Lázár dalol,

Fölnéz a házra és dalol

Az utca sarkán.

Mélyén az éjnek

Mint támad ének?

Elsápadnak a gazdagok,

Elnémulnak a gazdagok

Mélyén az éjnek.

S csönd, Lázár hallgat.

Tapsot a dalnak.

És tapsolnak a gazdagok,

Hahotáznak a gazdagok.

S csönd, Lázár hallgat.

III.

Ősszel és szomoruan jön meg

Az öreg Lázár a Bibliából

S a gazdagok félve köszönnek.

Lázár lélegzik, lépdel, hallgat.

Látatlanul vele érkeznek

Régi, nagy, béna, ős hatalmak.

Lázárnak néha melle hördül,

Szeretne egy nagyot kacagni,

De a szája sírásra görbül.

Lázár az örök őszi-béna

S a Földön még szokás örülni.

Ő is szeretne néha-néha.

Ő is szeretne táncra kelni

S rőt erdőkben, rőt szatirokkal

Tréfás dudánál énekelni.

Be is áll az öröm-piacra,

Rossz mellével asszonyokat vár

S valamit, amitől kacagna.

Óbort és mustot hoz elébe

A gazdagok megriadt nyája

S ő bekóstol az édes lébe.

Bekóstol s testét megcsiklandja

Olykor egy lány, olykor egy asszony

S ez a Lázár örök kalandja.

Asztmás melléből fuldokolva

Jön föl az Ősznek köhögése,

Mintha egy csúf kéj-sóhaj volna.

Erre a köhögős örömre

Elfakulnak szivek és arcok:

Ősz lesz. Mintha a Halál jönne.

A GAZDAGSÁG ÁLMA

Hűvös park, őszi reggelek:

Dér-ittasan leszállingóznak

Valakire

Vörhenyes tölgyfa-levelek.

Valakinek szeme ragyog,

Szórja a levelet marokkal

S cseng a szive:

»Halleluja, szép aranyok.«

Kél a nap s irigyen nevet:

Valaki boldog. Csönd a parkban

És hullanak

Garmadával a levelek.

JÚDÁS ÉS JÉZUS

Dühödt, lázongó szívverésem

Golgotai bazaltra vésem.

Krisztus, poétám, szent Alak,

Eladtalak.

Enyém volt minden áldomásod,

Én voltam a lelked, a másod,

Megkoszoruztam a fejed,

Szerettelek.

S eladtalak, én fejedelmem,

Mert az Élet az én szerelmem,

Mert én is álmodok nagyot:

Költő vagyok.

Nem hallgatom zsoltáros ajkad,

Nem kell szép, égi birodalmad.

Selymet, pénzt akar egy leány,

Vár, vár reám.

Galád vagyok? Galád az Élet.

Bűve miért nincs az Igének?

Vággyal, kínnal miért gyötör

Pénzes gyönyör?

Írott kövem dobom a mélybe,

Megreng a Föld sok ezer évre

S késői, bűnös, bús szemek

Megértenek.

CSAK EGY PERC

Egy perc és megcsókol az Élet,

Testem vidám, lángoló katlan.

Égnek a nők, a házak, utcák,

A szívek, álmok. Minden ég

És minden halhatatlan.

Egy perc és kis ördögök jönnek:

Üstökkel a lángot lohasztják.

Jön a kétség, a húnyás, nagy Fagy.

A sár jön s tán eszünkbe jut

Egy vasalatlan nadrág.

Egy perc és szörnyü buta balság

Ül mellünkre jeges üleppel.

Röhögést hallunk: »Lapos erszény,

Bajos ember, kis valaki,

No-no, lassan a testtel.«

Egy perc és meghal minden bennünk.

Meghal a mesebeli herceg,

Meghal az Öröm. S mi sóhajtunk:

»Rossz Isten, adnál legalább

Csak tízszer ennyi percet.«

HAVASOK ÉS RIVIÉRA

Havas üstökünket jégsapkás

Vihar-kölykök hada cibálja

S lábunk alatt Tavasz kacag,

Nyíló kaktusz, áloe, pálma.

Az Alpokon vagyunk a Végek,

Minden kis szél-ficsúr bolondja

S lent a Nap a szent sugarat

S őrült kékjét a tenger ontja.

Mi csak szögeljük büszke kínban

Fejünket a hideg egeknek

S lábunk alatt finom urak

S parfümös asszonyok nevetnek.

Mi védjük őket, mi: a Végek.

Gémberedett, nagy testünk óvja

S végzi, hogy másoknak legyen

Sok-sok, boldog, tavaszi óra.

Meghalna, ha egyszer lerogynánk,

Az a Tavasz, ott lent a parton,

Meghalna pálma s a mosoly

Finom, együgyű, úri ajkon.

Ha mi egyszer egy dörgedelmes,

Rettenetes, nagy példát adnánk:

Hegy-bajtársak, egy szép napon

Mi lenne, ha lelátogatnánk?

UZSORÁS KHIRON KERTJE

Szebb tavasza Athénnek nem volt,

Nem is lesz annak soha mása.

Khiron volt az athéni ifjak

Uzsorása.

Dús hajlékra sohase hullt még

Annyi keserű legény-átok.

Sehol se nyíltak olyan szépen

A virágok.

Az élet szép: zengte a szent kert,

Khiron kertjében zene zengett.

Nem hallott Athén arany-ifja

Soha szebbet.

Khiron pénzéből kelt a mámor

Lanyha éjeken szerte-szerte.

Szállt az illat. Zengett, pompázott

Khiron kertje.

Hullt az átok és szállt az illat,

Bukott Athén sok szép legénye

S a virágok büszkén kacagtak

Föl az égre.

PÉNZ A REMETESÉGBEN

Beszálltam egy bús rengetegbe,

Égett nagy sebem, égett.

Üzengetett hozzám trillázva

Az Élet.

Ír-füvet fekélyes sebemre

Megbékült szívvel raktam:

Zúghatott a csúf, pénzes Élet

Miattam.

Éltem és a halálra vártam

S várván várva a véget:

Egy idegen ős-bozótomba

Betévedt.

»Vizet adj!« S én hűs vizet adtam

Bozótom fészerében

S pénzt dobott a vendég-gazember

Elébem.

S én nyomban vágytam a világot,