/ Language: Hungary / Genre:antique

Az ördöglovas

Bernard Cornwell

Hooktoni Thomas is egy a gyűlöletes angolok közül. Amikor a rablólovagok elpusztítják a faluját, Thomas hátat fordít apjának, aki papnak szerette volna látni fiát, és beáll íjásznak III. Edward angol király seregébe. A király és fia, a Fekete Herceg fegyvereseivel Franciaország ellen indít elsöprő erejű hadjáratot, ám ennek kiemenetele nem az egymással cívódó nemeseken és lovagokon múlik, de sokkal inkább a közembereken, az íjászokon, akik sikerre vagy kudarcra ítélhetik az egész vállalkozást. Thomas, aki idővel elfeledi régi világát és be nem váltott ígéreteit, megszereti a kemény katonaéletet, megtalálja a helyet az egyszerű harcosok között, sőt vadságának és ügyességének köszönhetően idővel hírnévre is szert tesz. Amikor azonban beleszeret egy breton asszonyba, aki az ellenséghez tartozik, törvényen kívüli számkivetett lesz, akire franciák és angolok egyaránt vadásznak. Egy ellensége menti meg és vezeti be egy olyan világba, ahol az ellenségek barátokká, a barátok ellenséggé változnak. Itt, túl az angolok által lángba borított látóhatáron, ráakad elfelejtett múltjának egy ismerőjére. Egy férfira, aki sohasem sejtett titkokat oszt meg vele és egy szent küldetést bíz rá. Vele együtt pedig rátalál egy sötét ellenségre is, akit nem kisebb hatalom segít, mint a kereszténység legnagyobb becsű ereklyéje, a Szent Grál. Thomas megkezdi kalandos utazását, amely végigvezeti Franciaország tájain, az ostromlott városokon és feldúlt birtokokon keresztül az ország egy jelentéktelennek tűnő kis zugáig, Crécyig. És itt, a két nagyhatalom gigászi csatájában, kezdetét veszi a százéves háború. Thomasnak végre el kell döntenie, melyik oldalra áll.

Bernard Cornwell

Az ördöglovas

(Tartalom)

AZ ÖRDÖGLOVAS

Richard és Julie Rutherford-Moore-é

„Számos halálos csatát megvívtak, embereket öldöstek, templomokat fosztottak ki és lelkeket nyomorítottak meg, meggyalázták a lányokat és zsenge szüzeket, tiszteletreméltó asszonyokat és özvegyeket; városokat, birtokokat és házakat égettek fel, rablók, útonállók, gonosztevők álltak lesben az utakon. Csorba esett az igazságon az ilyen dolgok miatt. A keresztényi hit megingott, és a kereskedelem hanyatlott, oly sok gonoszság és szörnyűség következett ezekből a háborúkból, hogy azokat sem elmondani, sem számba venni, sem leírni nem lehet.”

II. János, Franciaország királya, 1360

Harlekin: Vélhetően az ófrancia hellequin származéka; jelentése: az ördög lovasainak csapata.

PROLÓGUS

Hookton kincsét 1342 húsvétjának reggelén rabolták el.

Szentség volt, ereklye, amelyet a templom gerendájára függesztettek, s már az is rendkívülinek számított, hogy egy ennyire értékes tárgyat ilyen porfészekben őrizzenek. Akadtak, akik szerint semmi keresnivalója nem volt itt, rég egy székesegyházba, vagy apátságba kellett volna szállítani, míg mások váltig állították, hogy nem is valódi. Csakis a sültbolondok hihették, hogy minden ereklye eredeti. Gátlástalan kalandorok járták Anglia vidékeit, megsárgult csontokat kínáltak, amelyeket szentek ujjperceiként vagy bordáiként igyekeztek eladni. A csontok olykor csakugyan emberinek látszottak, s bár gyakrabban származtak disznóktól, sőt, szarvasoktól, a népek mégis buzgón vásárolták és imádták őket.

– Akkor már Szent Guinefort-hoz is imádkozhatnának – fakadt ilyenkor gúnyos kacajra Ralph atya.

– Egy sonkacsontot imádnak, istenemre! Legyen áldott a szent disznaja!

Ralph atya, aki elhozta a kincset Hooktonba, hallani sem akart arról, hogy azt egy székesegyházba vagy apátságba vigyék, így az ereklye nyolc év óta ott függött a kis templomban, gyűjtötte a port és a pókhálókat, amelyek ezüstösen csillogtak, ha a napfény beszüremlett a nyugati torony ablakain át. Verebek fészkeltek a kincsen, s reggelenként olykor denevérek függeszkedtek a rúdján. Ritkán tisztogatták, és még ritkábban vették le a helyéről, habár Ralph atya egyszer kierőszakolta, hogy hozzanak létrát és akasszák le a kincset, majd imát mondott felette, és szeretetteljesen megcirógatta.

Kérkedni sosem kérkedett vele. Más templomok vagy rendházak, ha efféle kincs birtokába jutottak, csak úgy vonzották magukhoz a zarándokokat, Ralph atya azonban nem kért belőlük.

– Semmi az – vonta meg a vállát, ha egy idegen a relikvia után érdeklődött –, hitványság. Kis semmiség. – Ha a látogató tovább erősködött, felfortyant. – Semmi az, semmi, semmi, semmi!

Ralph atya rémisztő jelenség volt, még ha nem is fortyant fel, dühében pedig csapzott hajú, tomboló démonnak tűnt, és a haragja mindeddig segített is megóvni a kincset, noha maga Ralph atya úgy tartotta, hogy a legjobb védelem a tudatlanság: amíg az emberek nem tudnak valamiről, addig az Isten is elég a megoltalmazásához. És az Úr meg is tette a magáét, legalábbis addig a napig.

Egy ilyen kincset senkinek sem jutott volna eszébe ilyen jelentéktelen helyen keresni. Hookton Anglia déli partvidékén feküdt, ahol a falucska mellett elhömpölygő, már-már folyóvá duzzadó Lipp patak kavicsos parton keresztül tört utat a tenger felé. A falu halászainak féltucatnyi hajó adott munkát, s ezeket maga a Hook, a Lipp utolsó kanyarulatát kijelölő keskeny kavicsos földnyelv oltalmazta, habár az 1322-es évi hírhedt viharában a tajtékzó tenger a Hook felett is átcsapott, hogy a felső parton szilánkokra zúzza a hajókat. A falu sosem heverte ki ezt a tragédiát. A vihar előtt még rendre tizenkilenc hajó indult útnak a földnyelvtől; húsz évvel később még mindig csak hat kis bárka veselkedett neki a hullámoknak a Lipp álnok kanyarulatán túl. A falu többi lakója a sófőző üstöknél ténykedett, vagy juhokat és marhákat legeltetett a zsúpfedeles kunyhók mögött emelkedő dombokon, s onnét tekintett le a kis kőtemplomra, amelynek megfeketedett gerendáiról a kincs aláfüggött. Ennyi volt Hookton, csónakok, halak, sófőző üstök és lábasjószágok otthona, maga mögött a zöldellő dombokkal, falai között a tudatlansággal, azokon túl a végtelen tengerrel.

Hookton, miként a keresztény világ bármely más települése, virrasztott húsvét előestéjén, és 1342-ben ez a kegyes feladat arra az öt férfiúra hárult, akik némán figyelték, amint Ralph atya megáldotta a húsvét szentségét, majd kenyeret és bort helyezett a fehér terítős oltárra. Az ostya egyszerű agyagtálba került, amelyet egy darabka fehérített vászonnal terítettek le, míg az ezüst boroskupát maga Ralph atya kölcsönözte az alkalomra. Ez az ezüstkupa is része volt a papot övező misztériumnak. A hórihorgas pap egyszerűen túl sokat tudott a világ dolgairól ahhoz, hogy egy ilyen falucska lelki atyja legyen. A szóbeszéd szerint rég püspök lehetett volna, ha az ördög nem üldözi gonosz rémálmokkal, abban pedig mindenki egyetértett, hogy sok évvel ideérkezése előtt egy monostor cellájában raboskodott, amiért megszállták a démonok. Amikor 1334-ben a démonok elhagyták, Ralph atyát Hooktonba küldték, ahol azzal borzasztotta el a falusiakat, hogy a sirályoknak prédikált, szüntelenül a partot rótta és vagy bűnei miatt rimánkodott, vagy éles kövekkel szabdalta a mellkasát. Amikor önnön megátalkodottsága még súlyosabban ülte meg a lelkét, szakasztott úgy üvöltött, mint egy kivert kutya, ám idővel mégis békére lelt a távoli falucskában. Jókora faházat ácsolt magának, amelyen gazdasszonyával osztozott, és barátságot kötött Sir Giles Marriott-tal, Hookton urával, aki kőházában ötkilométernyire északra élt.

Sir Giles természetesen úriember volt, de annak tűnt Ralph atya is, dacára elvadult hajzatának és dühödt kifakadásainak. Könyveket gyűjtött, amelyeket az általa hozott kincs mellett mindenki Hookton legnagyobb csodájának tartott. Olykor, ha nyitva hagyta ajtaját, az emberek szájtátva meredtek a bőrbe kötött és az asztalon felhalmozott tizenhét kötetre. Legtöbbjüket latinul írták, bár akadt néhány olyan is, amelyet franciául, Ralph atya anyanyelvén. Nem a franciák által beszélt francia nyelven, hanem a normannok franciáján, Anglia urainak nyelvén, és a helybéliek joggal gyanították, hogy papjuk nemesi sorba született, még ha szemtől szembe nem is merték erről faggatni. Valamennyien tartottak tőle, noha Ralph atya megtette minden kötelességét: megkeresztelte a falusiakat, misézett nekik, összeadta őket, meghallgatta gyónásukat, feloldozta, büntette és eltemette őket, csak épp az idejét nem töltötte velük. Egyedül, komor arccal sétálgatott, vadul csapkodó hajjal és villámló szemekkel, a falusiak mégsem szűntek meg vele büszkélkedni. A legtöbb vidéki templomban közönyös, puffadt képű papok szolgáltak, akik alig voltak tanultabbak híveiknél, ám Hookton Ralph atya személyében egy valódi tudóst tisztelhetett, aki, bár sosem illeszkedett be közéjük, egy élő szent, nemesi származású, megátalkodott bűnös és alighanem félnótás, ám ettől még kétségtelenül igazi pap.

Ralph atya megáldotta a szentségeket, majd figyelmeztette az öt férfit, hogy a húsvét előtti éjjelen Lucifer a vidéket járja, és az ördög másra sem vágyik annyira, mint elragadni a szentségeket az oltárról, ezért nekik rettenthetetlenül kell vigyázniuk a kenyeret és bort, s azok öten a pap távozása után rövid ideig így is tettek: kötelességtudóan térdepeltek és a serlegre meredtek, amelynek ezüstösen fénylő oldalára egy címerpajzsot véstek. A címer egy mitikus állatot ábrázolt, amely karmai között egy kelyhet szorongatott, és éppen ez a nemesi jelkép sugallta a falusiaknak, hogy Ralph atya rangba született férfiú, akit megszállottsága tett kegyvesztetté a felsőbb körökben. Az ezüstserleg valósággal izzani látszott a két toronymagasnak tűnő gyertya mellett, amelyek az egész hosszú éjszakán át világítani fognak. A legtöbb falusi nem engedhetett meg magának egy tisztességes húsvéti gyertyát, Ralph atya azonban minden évben kettőt is vásárolt Shaftesbury szerzeteseitől, és a falusiak rendre besompolyogtak a templomba, hogy megcsodálják őket. Ám azon az éjjelen, a sötétség leszállta után, csupán az öt ember láthatta a karcsú, táncoló lángokat.

Azután az egyik halász, John, elszellentette magát.

– Na, ez majd távol tartja a vén ördögöt! – A többiek harsányan felnevettek.

Ezután már valamennyien otthagyták a lépcsőket, és hátukat a főhajó falának vetve leültek a földre. John asszonya ellátta őket egy kosárra való kenyérrel, sajttal és füstölt hallal, míg Edward, aki saját sófőző telepet birtokolt a parton, álét hozott nekik.

A nagyobb keresztény templomokban ilyenkor igazi lovagok virrasztottak. Teljes vértezetben térdepeltek, köpenyükön ágaskodó oroszlánok, zsákmányukra lecsapó sólymok, szekercefejek, és kiterjesztett szárnyú sasok kivarrott képét viselték, fejükbe pedig tollbokrétás sisakot húztak. Hooktonban azonban nem akadtak lovagok, és fegyvert is csak a legfiatalabb férfiú, Thomas viselt, aki a többiektől kissé távolabb telepedett le. Thomas egy ódivatú, eltompult, láthatóan berozsdállt kardot szorongatott.

– A'sszed, hogy az a kivénhedt vas elijeszti az ördögöt, Thomas? – kérdezte John.

– Apám akarta, hogy hozzam magammal – felelte Thomas.

– Aztán mit kezd apád azzal a karddal?

– Nem dob ki semmit, te is tudod. – Thomas meglendítette az otromba fegyvert. Könnyedén emelte fel a súlyos pengét; tizennyolc éves létére máris szálas, szilaj erejű férfi volt. Mindenki kedvelte Hooktonban, mert bár a falu leggazdagabb családjába született, megmaradt dolgos, tisztességes fiúnak. Semmit sem szeretett jobban, mint amikor odakint a tengeren kérges és vérző kezekkel rángathatta a szurokkal átitatott hálókat. El tudta irányítani a hajót, és az ereje is kapóra jött, ha lelanyhult a szél, de éppúgy értett a kelepceállításhoz, íjazáshoz, sírásáshoz, miskároláshoz, tetőfedéshez is. Jókora, csontos, fekete hajú vidéki fiú volt, ám az Isten olyan apával áldotta meg, aki fölébe akarta emelni Thomast az ilyen hétköznapi dolgoknak, és papot akart faragni fiából, ezért is fejezte be Thomas nemrég az első oxfordi szemeszterét.

– Aztán mit csinálsz te ott Oxfordban, Thomas? – kérdezte Edward.

– Csupa olyat, amit nem kéne – vonta meg a vállát Thomas. Félrehajtotta fekete haját arcából, amely éppoly csontos volt, mint az apjáé. A tündöklően kék szemű, hosszú állkapcsú fiú készségesen felvillantott egy mosolyt. A lányok a faluban kivétel nélkül jóvágásúnak tartották.

– Aztán lányok is vannak ott Oxfordban? – kérdezte John sunyi mosollyal.

– Több, mint elég – felelte Thomas.

– Meg ne mondd apádnak – harsant fel Edward –, különben megint megostoroz. Jó ember ez a te apád, csak mindig ostoroz.

– Sose rosszabbat – sóhajtott fel Thomas.

– Csak a legjobbat akarja neked – vigasztalta John. – Ugyan ki hibáztatná érte?

Thomas igenis hibáztatta apját. Mindig is neheztelt az apjára. Hosszú éveken át viaskodott vele, és semmi sem szította fel jobban a kettejük ellentétét, mint Thomas íjak iránti szenvedélye. Anyai nagyapja, Dél-Anglia egyik legismertebb íj gyártója volt, és Thomas majd tíz éves koráig az ő házában élt. Apja ezután magával hozta Hooktonba, ahol találkozott Sir Giles Marriott vadászával, aki szintén jól értett a nyilazáshoz, és aki idővel kitanította a mesterségére. Thomas tizenegy éves korában készítette első íját, ám amikor apja megtalálta a fegyvert, a térdén törte ketté, majd a maradványaival alaposan eltángálta fiát.

– Te nem vagy közönséges ember – kiáltozta, miközben szilánkokra törte a szilfát Thomas hátán és lábain, de sem a szavak, sem a verés nem hozta meg a várt eredményt. Bármennyire is rendszeresen élt Thomas apja mindkettővel, neki épp elég ideje maradt szenvedélyére.

Tizenöt évesen már épp olyan jól értette az íjkészítést, mint nagyapja. Ösztönösen tudta, hogyan formálja a szilfát, amely az íj erős belső vázát alkotta, míg az előlapot a ruganyosabb szijácsból készítette. Amikor az íj meghajolt, a szilfa mindig igyekezett visszanyerni egyenes alakját, és a szijács lett az izomköteg, amely ezt lehetővé tette. Thomas mindig elegánsnak, nemesen egyszerűnek és gyönyörűnek látta a jól elkészített íjakat. Sima és egyszerű, ilyen a jó íj, akár egy leányka lapos hasa. Azon az éjjelen, ahogyan ott virrasztott a hooktoni templomban, Thomasnak eszébe jutott Jane, aki a falu kis kocsmájában szolgált.

John, Edward és a másik két férfi a világ dolgairól beszélgettek: felment az üsző ára a dorchesteri vásáron, a Lipp Hillen élő öreg róka tucatnál is több ludat ragadott el egyetlen éjjelen, Lyme-nál a tetők felett egy angyalt láttak elrepülni.

– Asszem, csak megint túl sokat nyakaltak – vélte Edward.

– Én is angyalt látok, ha iszok – szúrta közbe John.

– Jane lesz az – vigyorodott el Edward. – Úgy is fest, mint egy angyal, az már szent igaz.

– Csak épp nem úgy viselkedik – mordult fel John. – Viselős, mint hallom.

A négy férfi egyszerre fordult Thomas felé, aki ártatlan tekintettel meredt a gerendákról aláfüggő kincsre. Az igazat megvallva, Thomas is tartott tőle, hogy övé a gyerek, és rettegett attól, mit fog szólni az apja, ha majd rájön, aznap este mégis úgy tett, mint aki nem tud Jane terhességéről. Elnézegette a kincset, amelyet félig elrejtett egy száradni kifeszített halászháló, miközben a négy idősebb férfi lassan álomra szenderült. A két gyertya lángja megrebbent a hideg huzatban. Valahol a faluban kutya vonított, és Thomas idehallotta a tenger szüntelen, kitartó szívdobogását, amint a hullámok a kavicsos partnak robajlottak, majd visszavonultak, hogy ostromra induljanak megint. Hallgatta a négy férfi hortyogását, és azért imádkozott, hogy atyja soha ne szerezzen tudomást Jane-ről, bár a lány aligha akarná elvetetni magát. Ő maga sem tudta, mit tenne a legszívesebben. Talán az lenne a legjobb, ha elszökne, gondolta. Megfogná Jane-t, az íját, és csak szaladna – azután már semmiben sem volt biztos, csak meredt a templom tetejére felkötött ereklyére és a szenthez imádkozott segítségért.

Egy lándzsa volt a falu legbecsesebb kincse: óriási fegyver, a szára vastag, akár egy férfi karja, hosszra kétszer akkora, mint egy megtermett ember, és alighanem kőrisből készült, bár olyan öreg volt, hogy ezt már senki sem tudta megállapítani. A kor meggörbítette a roppant nyelet, és az nem vas- vagy acélhegyben végződött, hanem behomályosodott, de még mindig tűhegyes ezüstben. A nyél mindvégig sima és egyenletes maradt, akár egy ösztöke, és valóban, az ereklye leginkább túlméretezett ösztökének tetszett, még ha egyetlen gazda sem rakott volna ezüsthegyet egy ilyen közönséges szerszámra. Fegyver volt, igazi harci lándzsa.

Méghozzá nem is akármilyen lándzsa. Ugyanaz a lándzsa, amellyel Szent György ledöfte a sárkányt. Anglia lándzsája, hiszen Szent György egész Anglia védőszentje, ami páratlan értékké avatja ezt a kincset, még ha Hookton templomának pókhálós gerendáiról csüng is alá. Szép számmal akadtak, akik szerint ez nem lehetett Szent György lándzsája, Thomas azonban hitt az ereklye valódiságában, és szerette elképzelni, amint Szent György lovának patái felverik a port, miközben a sárkány gomolygó tüzet okádva készteti meghátrálásra, és a szent visszavonja lándzsáját. A napfény ilyenkor tündöklően övezte Szent György sisakját, akár egy angyal védelmező szárnyai, és Thomas elképzelte a sárkány bömbölését, pikkelyes farkának csapkodását, a paripa rémült sikolyát, majd látta, ahogyan a szent felemelkedik a nyeregben, mielőtt lándzsája ezüsthegyét átvezetné a szörnyeteg páncélkemény bőrén. Egyenest a szívét járta át a lándzsa, és a sárkány halálsikolya az eget is megremegtette, a bestia pedig addig rúgkapált, amíg ki nem vérzett és el nem pusztult. Azután a felkavart por leülepedett, a sárkány vére megkérgesedett a sivatagi homokon, Szent György pedig kiszabadította lándzsáját, amely valamiképp Ralph atya birtokába került. Vajon hogyan? A pap sosem árulná el a titkot, a roppant, sötét lándzsa mégis ott függött, készen arra, hogy bármikor újra szétzúzza egy sárkány pikkelyeit.

Így hát azon az éjjelen Thomas Szent Györgyhöz imádkozott, miközben Jane, a fekete hajú szépség, akinek hasa egyre csak kerekedett meg nem született gyermekétől, a kocsma söntésében aludt. Ralph atya felsikoltott az álmában kísértő sötét démonoktól való félelmében, a rókák hangosan visongtak a dombok között, és a vég nélküli hullámok kitartóan ostromolták Hookton kavicsos tengerpartját. Másnap húsvét napjára virradt.

Thomas a falu kakasainak hangjára riadt fel, és látta, hogy a drága gyertyák már szinte az ón cseppfogó tálcáig leégtek. A fehér terítős oltár felett szürkés fény szüremlett be az ablakon. Egy napon, ígérte Ralph atya a falusiaknak, az ablak színes üvegmozaikot is kap majd, rajta Szent Györggyel, amint épp ledöfi a sárkányt ezüstös hegyű lándzsájával. Most azonban a kőkeretet még csak szaruhártyák töltötték ki, amelyek a vizelet színére festették a templom áporodott levegőjét.

Thomas felállt, hogy maga is vizelni induljon, amikor a falu felől felhangzottak az első rémült sikolyok.

Megvirradt húsvét napja, Krisztus feltámadott, és a franciák partra szálltak Hooktonban.

A fosztogatók Normandiából érkeztek, négy hajón, amelyeket a nyugati szelek repítettek idáig. Vezetőjük, Sir Guillaume d'Evecque sokat látott harcos volt, aki Gascogne-ban és Flandriában is harcolt az angolok ellen, emellett két rablóhadjáratot is vezetett Anglia déli partjainál. Sieur d'Evecque mindkét alkalommal biztonságban hazavezette gyapjúval, ezüsttel, jószágokkal és asszonyokkal megrakott hajóit, és fényűző otthonban lakott a caeni île St Jean-on, ahol a tenger és a szárazföld lovagjaként ismerték. Harmincéves, széles mellkasú, szélfútta szőke hajú férfiú volt, jó kedélyű kalandor, aki a tengeren kalózkodásból, a szárazföldön lovagi szolgálatból élt, és aki most Hooktonnál ért partot.

Jelentéktelennek tűnt ez a hely, aligha érte meg a fáradtságot, Sir Guillaume-ot azonban felbérelték erre a feladatra, és ha kudarcot is vallott Hooktonnál, ha egyetlen rézpiculátsem tudott elszedni a falusiaktól, akkor is számíthatott a fáradtságáért cserébe felkínált ezer lívre-re. A szerződést megkötötték és lepecsételték, Sir Guillaume pedig az ezer lívre-én felül megtarthatott mindent, amit csak Hooktonban zsákmányolt. Száz lívre-t előre kifizettek, a maradékot Martin testvér őrizte a caeni Abbaye aux Hommes-ban, és Sir Guillaume-nak a maradék kilencszáz lívre-ért egyebet sem kellett tennie, mint elvezetni hajóit Hooktonba, elvenni, amit megkíván, majd átadni a templom javait annak az embernek, aki ilyen nagylelkű felajánlást tett. Annak az embernek, aki most is ott állt Sir Guillaume mellett a vezérhajó orrában.

Fiatal férfiú volt, nem egészen harminc, magas és fekete hajú, aki ritkán szólt, és még ritkábban mosolygott. Drága, térdig érő láncinget viselt, s felette éjfekete köpenyt, amelyre ugyan nem hímeztek címert, ám a rangba születettek gőgje és a kiváltságosok önhittsége mégis elárulta Sir Guillaume-nak, hogy nemesemberrel van dolga. Nyilvánvalóan nem normann nemes, azokat Sir Guillaume kivétel nélkül ismerte, és azt is kétellte, hogy Alenconból vagy Maine-ból jött volna, amelynek fegyvereseivel épp eleget lovagolt. Az idegen beteges arcszíne földközi-tengeri provinciát sejtetett, talán Languedocot vagy Dauphine-t, márpedig azok odalent mind veszettek. Veszettek, akár a kutyák. Sir Guillaume még a férfi nevét sem tudta.

– Vannak, akik úgy hívnak, Harlekin – válaszolta az idegen, amikor Sir Guillaume a nevét firtatta.

– Harlekin? – ismételte el Sir Guillaume a nevet, majd gyorsan keresztet vetett, hiszen egy ilyen névvel aligha lehet büszkélkedni. – Úgy érti, hellequin?

– Franciaországban talán hellequin – engedte meg a férfi –, de Itáliában harlekin. A lényeg ugyanaz. – A férfi szárazon elmosolyodott, és valami azt súgta Sir Guillaume-nak, hogy legjobb lesz sutba tennie a kíváncsiságát, ha igényt tart a maradék kilencszáz livre-re.

A férfi, aki Harlekinnek hívatta magát, most a ködös partot fürkészte, ahol lassan kirajzolódott a zömök templomtorony, a nyomorúságos viskók zsúpfedelei és a sófőző üstök elmaszatolódott füstje.

– Az ott Hookton? – kérdezte.

– Azt mondják – bökött Sir Guillaume válaszként a hajóskapitány felé.

– Akkor hát, Isten legyen hozzájuk irgalmas. – A férfi elővonta kardját, bár a négy hajó még ekkor csak félkilométernyire közelítette meg partot. A portyára szerződtetett génuai számszeríjasok keresztet vetettek, majd elkezdték felfeszíteni a húrokat, miközben Sir Guillaume megparancsolta, hogy lobogóját vonják fel az árbocra. A kék lobogón három sárga sas csapott le kiterjesztett szárnyakkal és begörbített karmokkal, készen a préda szétmarcangolására. Sir Guillaume már érezte a tüzek füstjét, és hallotta a kakasok kukorékolását.

A kakasok még akkor is kukorékoltak, amikor a négy hajó orra nekifutott a kavicsos partnak.

Sir Guillaume és Harlekin elsőként ugrott partra, utánuk következtek a génuai számszeríjasok, akik hivatásos harcosokként jól értették a dolgukat. Vezetőjük felvitte őket a parton, keresztül a falun, hogy lezárja a mögötte húzódó völgyet, ahová a falusiak elmenekíthették volna értékeiket. Sir Guillaume többi embere ezalatt kifosztotta a házakat. A tengerészek a parton maradtak, a hajót őrizni.

Hosszú, fagyos és nyugtalan éjszakát töltöttek a tengeren, most azonban learathatták érte a jutalmat. A negyven fegyveres megszállta Hooktont. Szorosan illeszkedő sisakot, bőrvértjük felett páncélinget viseltek, kardot, szekercét vagy lándzsát hordoztak, és kényük-kedvük szerint fosztogathattak. A legtöbbjük korábbi portyáira is elkísérte Sir Guillaume-ot, és pontosan tudta, mit kell ilyenkor tenni. Berúgni a vékony aj tó táblákat, és levágni a férfiakat. Engedni az asszonyokat sikoltozni, de könyörtelenül levágni a férfiakat, akik felvehetnék ellenük a harcot. Az asszonyok közül néhányan elszaladnak, de a génuai számszeríjasok készen állnak rá, hogy megállítsák őket. Miután a férfiak elhaltak, kezdődhet a fosztogatás, ami jó ideig eltart, lévén a parasztok a legváltozatosabb helyekre rejtik értékeiket, és minden ilyen helyet fel kell tárni. Zsúpszalmát kell lerángatni, kutakat felkutatni, padlókat megdöfködni, bár így is akadt elég holmi, amit el sem rejtettek. Sonkák várakoztak, hogy a hosszú böjt után megvágják őket, nem is említve a füstölt vagy szárított halat, halászhálókat, jó főzőedényeket, guzsalyokat és rokkákat, tojásokat, vajköpülőket, sóval teli hordókat – csupa szerény holmi, de ahhoz elég értékes, hogy magukkal vigyék Normandiába. Némelyik házból kisebb vagyonok kerültek elő különféle érmékben, és egyik házban, a helység paplakjában valóságos kincsre akadtak, ezüsttálak, gyertyatartók és kancsók formájában. A pap házából több vég gyapjúszövet és egy szép, faragott ágy is előkerült, az istállóban pedig jó állású hátasló várta őket. Sir Guillaume megvizsgálta a tizenhét könyvet is, de értéktelennek ítélte őket, s miután lefeszegette a bőrfedeleket összekapcsoló bronzpántokat, engedte, hogy a házzal együtt hamuvá égjenek.

A pap gazdasszonyát meg kellett ölnie, pedig nem szívesen tett ilyet. Sir Guillaume persze nem engedhette meg magának, hogy finnyás legyen, egyszerűen csak úgy gondolta, hogy az asszonyok öldöklése nem jár dicsőséggel, ezért embereit is tiltotta ettől, hacsak az asszonyszemély nem okozott komolyabb gondot, a pap gazdasszonya azonban mindenáron harcolni akart. Egy nyárssal rontott rá Sir Guillaume fegyvereseire, minden fattyúnak és ördögfajzatnak elmondta őket, mígnem Sir Guillaume, beletörődve a végzetbe, levágta a kardjával.

– Ostoba lotyó – mordult rá, majd hátrébb lépett a tetemtől, hogy bekukkantson a tűzhelybe. A kéményben két szép sonka füstölődött.

– Szedd le őket – parancsolta egyik fegyveresének, majd embereire hagyta a ház átkutatását, amíg ő elsétált a templomba.

Ralph atya, amint felriadt nyájának kétségbeesett sikoltozására, magára kapta reverendáját, és elrohant a templomba. Sir Guillaume emberei a tisztesség okán békében hagyták, ám amint a templomba ért, a pap hadakozni kezdett a betolakodók ellen. Végül megérkezett a Harlekin és ráripakodott embereire, hogy fogják le a papot. A fegyveresek megragadták karjait, és a szép fehér húsvéti abrosszal leterített oltár előtt tartották fogva.

Harlekin, kezében még most is a kivont karddal, mélyen meghajolt Ralph atya előtt.

– Nagyuram.

Ralph atya lehunyta szemét; talán imádságot rebegett, bár úgy tűnt, inkább csak elkeseredésében. Azután kinyitotta szemét, és egyenesen belenézett Harlekin jóvágású arcába.

– Fivérem fia vagy – a hangjából nem hallatszott ki ingerültség, csupán mély megbánás.

– Igaz.

– Hogy van atyád?

– Halott – felelte a Harlekin kurtán –, akárcsak az ő atyja és a tiéd.

– Isten nyugosztalja őket – bólintott Ralph atya ájtatosan.

– És ha te is halott leszel, vénember, én leszek a gróf, és a családunk újra felemelkedik.

Ralph atya szomorúan elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét, és felnézett a lándzsára.

– Nem lesz a hasznodra, mert hatalma csakis az erényeseké. Nem fogad szót egy ilyen istentelen söpredéknek, mint te – az atya különös nyávogó hangot hallatott, ahogy a lélegzet kiszorult belőle, és meredten nézett le oda, ahol unokaöccse beledöfte a kardját. Kétségbeesetten próbált megszólalni, de a szavak csak nem akartak előtörni. Végül összerogyott, amint a fegyveresek elengedték, és hagyták lecsúszni az oltár mellé, ölében az egyre terebélyesedő vértócsával.

Harlekin megtörölte pengéjét a vérfoltos oltárterítőben, majd ráparancsolt Sir Guillaume egyik emberére, hogy kerítsen egy létrát.

– Egy létrát? – kérdezte a fegyveres értetlenül.

– Zsúpszalmával fedik be a tetőt, igaz? Akkor hát létrájuknak is kell lennie. Keress egyet. – Harlekin hüvelyébe csúsztatta a kardot, majd felnézett Szent György lándzsájára.

– Megátkoztam – nyögött fel Ralph atya elhaló hangon. Arca kifakult, fájdalmasan eltorzult, mégis furcsamód nyugodt maradt.

– Az átkod, jó uram, annyira se aggaszt, mint egy csapláros szellentése. – Harlekin odalökte az ón gyertyatartókat a fegyvereseknek, majd kilapátolta az ostyát az agyagtálból, és a szájába tömködte. Felvette a cseréptálat is, megvizsgálta sötét anyagát, de úgy döntött, nem érdemes magukkal vinni, ezért ott hagyta az oltáron.

– Hol a bor? – kérdezte Ralph atyát. Ralph atya megrázta a fejét.

Calix meus inebrians – felelte, mire Harlekin felnevetett. Ralph atya lehunyta a szemét, amint a fájdalom görcsbe rántotta a gyomrát. – Ó, istenem – nyögött fel.

Harlekin leereszkedett nagybátyja mellé.

– Fáj, igaz?

– Mint a pokol tüze – hebegte Ralph atya.

– A pokolban is fogsz megégni, jó uram.

Harlekin észrevette, hogy Ralph atya sebesülését markolászva igyekszik útját állni a véráramnak, ezért elhúzta a kezét, felállt, és teljesen erőből hasba rúgta a papot. Ralph atya zihálni kezdett a fájdalomtól, és görcsösen összehúzta testét.

– A család ajándéka – mormolta Harlekin, majd elfordult, amint a létra megérkezett a templomba.

A falu eltelt sikolyokkal, hiszen a nők és gyermekek zöme még élt, és az ő megpróbáltatásaik még csak most kezdődtek. A fiatalabb lányokat Sir Guillaume emberei sietve magukévá tették, és a szebbeket, köztük a kocsmáros Jane-t is, a hajók felé terelték, amelyek Normandiába vitték őket, ahol szajha, esetleg Sir Guillaume katonáinak asszonya lett belőlük. Az egyik asszony felsikoltott, mert csecsemő gyermeke a házban maradt, de a katona egy szavát sem értette, ezért egyetlen ütéssel elhallgattatta és odalökte a tengerészeknek, akik lefektették a kavicságyra, és felhajtották a szoknyáját. Az asszony vigasztalanul zokogott, míg a ház porig nem égett. A ludakat, disznókat, kecskéket, teheneket és a pap hátasát a hajók felé terelték, miközben az égen köröző fehér sirályok a megkínzottak sikolyait visszhangozták.

A nap még alig emelkedett a keleti dombok fölé, és a falu máris többet adott, mint amennyit Sir Guillaume valaha is remélt.

– Körül kellene néznünk a környéken – vetette fel a génuai számszeríjasok kapitánya.

– Megvan, amiért jöttünk – avatkozott közbe a fekete ruhás Harlekin. A temető füvére fektette Szent György nehéz lándzsáját, és most mozdulatlanul meredt az ősi fegyverre, mintha próbálná megfejteni a hatalmát.

– Mi ez? – kérdezte a génuai számszeríjas.

– Semmi olyan, ami hasznodra lehetne. Sir Guillaume elvigyorodott.

– Elég ezzel egy döfés – vélte –, és úgy törik szét, akár az elefántcsont.

Harlekin vállat vont. Megkapta, amit akart, és Sir Guillaume véleménye fikarcnyit sem érdekelte.

– Nézzük meg a környéket – vetette fel újra a génuai kapitány.

– Mehetünk még néhány kilométert – engedte meg Sir Guillaume. Tudta, hogy a rettegett angol íjászok előbb-utóbb felbukkannak Hooktonnál, de dél előtt aligha érnek ide, és addig talán ráakadnak egy közeli falura, amit érdemes kifosztani. Elnézte, amint a katonák egy alig tizenegy év körüli, halálra vált lánykát terelnek a hajók felé.

– Hány halott van? – kérdezte.

– Nálunk? – A génuai kapitányt láthatóan meglepte a kérdés. – Egy se.

– Nem nálunk, náluk.

– Harminc férfi? Negyven? Meg néhány asszony.

– És még csak a hajunk szála se görbült! – kiáltotta Sir Guillaume. – Igazán kár lenne most abbahagyni. – Munkaadójára nézett, ám a sötét alakot láthatóan nem érdekelte, mit tesznek. A génuai kapitány is csak mordult egyet, ami meglepte Sir Guillaume-ot, lévén azt hitte, a férfi készséggel folytatja a portyázást, de azután már látta, hogy a férfi lemondását nem az érdeklődés hiánya, hanem a melléből előmeredő fehér tollas nyílvessző váltja ki. Az a nyíl úgy hatolt keresztül a láncingen és a bőrvérten, ahogyan tű a vásznon, és szemvillanás alatt végzett a számszeríjassal.

Sir Guillaume megkövült, és egy pillanattal később újabb nyílvessző szisszent el a feje felett, hogy a földbe fúródjon. Harlekin felkapta a lándzsát és a part felé rohant, míg Sir Guillaume a templom előcsarnokában keresett menedéket.

– Íjászok! – kiáltozta. – Íjászok!

Úgy tűnt, valaki mégis felvette velük a harcot.

Thomas hallotta a sikolyokat, és négy társával egyetemben a templom ajtajához rohant, hogy lássa, mit jelentenek, de még az előcsarnokot sem érhették el, amikor a temetőben felbukkantak az első fegyveresek, a pirkadat erőtlen fényében szürkéllő láncingeikben és sisakjaikban.

Edward becsapta a templomajtót, helyére tette a keresztrudat, majd kapkodva keresztet vetett.

– Szentséges Isten. – Összerezzent, amint egy szekerce hasított az ajtóba. – Add azt ide! – ragadta ki a kardot Thomas kezéből.

Thomas átengedte a fegyvert. A templomajtó megrázkódott, ahogyan a két-három fejsze folyamatosan hasogatta az öreg fát. A falusiak mindig úgy tartották, hogy Hookton túl jelentéktelen célpont a fosztogatók szemében. Most azonban az ajtó Thomas szeme láttára hasadt szilánkokra, és ő tudta, hogy ezek csak a franciák lehetnek. A part mentén fel-alá járt a szóbeszéd az efféle támadásokról, és mindenütt imádságokat mondtak a fosztogatók távol tartására, az ellenség azonban mégis elérte őket, és a templom most a fejszecsapásaitól visszhangzott.

Thomas halálra rémült, még ha nem is tudott róla. Csak annyit tudott, hogy el kell menekülnie a templomból, ezért hátrarohant és felpattant az oltárra. Jobb lábával felrúgta az ezüstserleget, amint felkapaszkodott a nagy keleti ablak párkányára, ahol kiütötte a sárga szaruhártyát. Látta, hogy vörösbe és zöldbe öltözött férfiak rohanják le a kocsmát, de senki se nézett fel, amikor leugrott a templom udvarára és elszaladt a vizesárokhoz, ahol alaposan megszaggatta ruháit, amíg sikerült keresztülvergődnie a túlsó oldalon emelkedő tövises sövényen. Átvágott az úton, átugrotta apja kertjének kerítését, és verni kezdte az ajtót, de senki sem válaszolt. Azután egy számszeríj nyila csapódott a szemöldökfába, alig néhány centiméternyire az arcától. Thomas lebukott, végigrohant a babkarók között az istállóhoz, ahol apja egyetlen lovukat kikötötte. A jószágot megmenteni már nem maradt idő, így Thomas felkapaszkodott a szénapadlásra, ahol íját és nyílvesszőit rejtegette. A közelben felsikoltott egy asszony. Kutyák nyüszítettek. A franciák üvöltve rugdalták be az ajtókat. Thomas megragadta az íjat és a tegezt, felszaggatta a szalmát a gerendákról, átfurakodott a résen, és leugrott a szomszéd gyümölcsösébe.

Rohant, mintha maga az ördög lihegne a sarkában. Egy nyíl fúródott mellette a földbe, amint felért a Lipp Hillre, és két génuai is üldözőbe vette, Thomas azonban fiatal volt, erős és fürge. Magabiztosan szaladt felfelé a kankalinoktól és százszorszépektől tarka legelőn, átugrotta a sövénykerítés hasadékát lezáró kaput, majd jobbra fordult, a dombgerinc felé. Meg sem állt, amíg el nem érte a domb túlsó felén húzódó erdősávot, ahol egy kék harangvirágokkal benőtt kis réten lefeküdt a fűbe, és zihálva hallgatta a közeli mezőn legelésző bárányokat. Kivárt, de senki sem közeledett. A számszeríjasok feladták az üldözést.

Thomas sokáig feküdt a harangvirágok között, míg végül óvatosan felkapaszkodott a gerincre, ahonnét láthatta a távolabbi dombon szétszóródott öregasszonyokat és gyermekeket, akiknek valahogyan sikerült kikerülniük a számszeríjasokat, és most kétségkívül északnak menekülnek, hogy figyelmeztessék Sir Giles Marriott-t. Thomas nem akart velük tartani, inkább lassan visszaaraszolt a mogyorócserjék közé, ahol kutyatej fű virágzott, és ahonnét beláthatta a haldokló falut.

A férfiak a Hook kavicsos partján megfeneklett négy különös formájú hajó felé hurcolták a zsákmányt. Lángra lobbant az első zsúpfedeles tető. Két döglött kutya feküdt az úton, egy szinte teljesen csupasz asszony mellett, akit lefogtak, miközben a franciák felhajtották láncingüket, és egymás után a magukévá tették. Thomasnak eszébe jutott, hogy az asszony nemrég ment hozzá egy halászemberhez, akinek első felesége szülés közben halt meg. Milyen szemérmes és önfeledten boldog volt, most pedig itt markolássza az út porát, miközben az egyik francia mókából fejbe rúgja, majd hétrét görnyed a harsány nevetéstől. Thomas látta Jane-t, a lányt, akit teherbe ejtett, és akit most a hajó felé vonszoltak, majd belepirult a szégyenbe, amiért megkönnyebbülést érzett, hogy most már nem kell apja elé állnia a kellemetlen hírrel. Egyre több ház kapott lángra, amint a franciák lobot vetettek a szalmatetőkre. Thomas figyelte, ahogyan a füst bodorodik és sűrűsödik, majd utat tört magának a mogyorócserjék között a sűrű galagonyabokrokig, amelyek mögött elrejtőzhetett. Csak itt vette le válláról az íjat.

Ez volt a legjobb íj, amit valaha is készített. Egy, a Csatornában elsüllyedt hajó bordafájából vágta ki, amelyet Hookton kavicsos partjára vetett ki a tenger. Tucatnyi ilyen dongát hozott partra a déli szél, és Sir Giles Marriott vadásza úgy vélte, azok csakis itáliai tiszafából lehetnek, amelynél gyönyörűbb fát még életében nem látott. Thomas tizenegy ilyen sűrű szövésű dongát adott el Dorchesterben, de a legszebbiket megtartotta magának. Megfaragta, a végeit meggőzölte, hogy kissé meggörbítse a fát a szálak ellenében, majd korom és lenmagolaj keverékével lefestette az íjat. Anyja konyhájában forralta fel a keveréket, azokon a napokon, amikor apja távol járt, és így sosem tudta meg, miben mesterkedik. Ha panaszkodott a bűz miatt, Thomas anyja mindig azt felelte, hogy főzetet készít a patkányok ellen. Az íjat le kellett festeni, hogy ne száradhasson ki, hiszen akkor a megfeszített húr könnyűszerrel elroppanthatná a fát. A festék mély, aranyló színben fénylett, akárcsak azokon az íjakon, amelyeket Thomas nagyapja készített dél-angliai műhelyében, Thomas azonban még sötétebb árnyalatot akart, ezért méhviasszal még több kormot dörgölt a fába, és két héten át egyebet se csinált, míg csak a fegyver éjfekete nem lett, mint Szent György lándzsája. Az íj két végén vájatos szarv feszítette az ideget, amelyet megfont és enyvbe áztatott kenderszálakból készített, majd azon a helyen, ahol a vessző felült az idegre, további sodort kenderszálakkal erősített meg. Apjától pénzt lopott, hogy Dorchesterbeli nyílhegyeket vehessen, majd kőrisből és lúdtollakból vesszőket készített. Azon a húsvét reggelen huszonhárom ilyen nyílvessző lapult a tegezében.

Thomas megmarkolta az íjat, előhúzott egy fehér tollas nyílvesszőt a tegezből, majd elnézett a templomhoz legközelebb eső három férfi felé. Messze álltak, de a fekete íj is volt olyan félelmetes fegyver, mint akármelyik, és a tiszafa ívben iszonytató erő lakozott. Az egyik férfi egyszerű láncinget viselt, a másik jeltelen fekete köpenyt, a harmadik a páncéling fölé vetett piros-zöld kabátot. Thomas úgy döntött, hogy a legharsányabban öltözött férfi lesz a fosztogatók vezére, ezért neki kell meghalnia.

Thomas bal keze megreszketett, amint felhúzta az ideget. A torka kiszáradt, úrrá lett rajta a páni félelem. Tudta, hogy így nem fog célt találni, ezért leeresztette a karját, és felengedte a megfeszült ideget. Emlékezz, mondogatta magában, emlékezz arra, amit megtanultál. Az íjász nem céloz, az íjász öl. Nem kell hozzá más, csak tiszta fej, erős kar és éles szem – egy embert megölni épp olyan, mint leszedni egy sutát. Hátrafeszíted és elengeded, ez minden, ezért gyakorolsz már több mint tíz esztendeje, hogy a feszítés és kilövés éppoly természetes cselekedet legyen, akár a lélegzetvétel, éppoly folyékonyan áradó, mint a patak vize. Nézz és lőj, ne gondolkozz. Ereszd el a húrt, és hagyd, hogy Isten vezérelje a nyiladat.

A füst megsűrűsödött Hookton felett, és Thomast hirtelen fekete epeként öntötte el a mérhetetlen harag. Előrelökte bal kezét, jobbjával hátravonta a nyilat, miközben egy szemvillanásnyi időre sem vette le szemét a vörös és zöld kabátról. Egészen a füléig hátrahúzta jobb kezét, azután eleresztette az ideget.

Ez volt a legelső alkalom, hogy Hooktoni Thomas egy embert vett célba, és a vessző alig szakadt el az idegről, amikor már tudta, hogy nem téveszthet célt, hiszen az íj meg sem rezzent. A nyíl sziszegve szelte át a levegőt, és ő figyelte, ahogyan lefelé görbülő ívben ereszkedik a dombról, hogy mélyen beletemetkezzen a zöld és vörös kabátba. Útjára küldte a második nyílvesszőt is, de a páncélinges férfi félreugrott és eliramodott a templom előcsarnoka felé, míg a harmadik betolakodó felkapta a lándzsát és a part felé szaladt, ahol hamarosan bele is veszett a füstbe.

Thomasnak huszonegy nyílvesszője maradt. Egy a szentháromság minden tagjára, gondolta, s még egy életének valamennyi évére, márpedig ez az élet most halálos veszélyben forgott, hiszen máris tucatnyi számszeríjas rohant felé a domboldalon. Elengedett egy harmadik nyilat, majd visszarohant a mogyorócserjék közé. Hirtelen izgatottság lett rajta úrrá, eltelt magabiztossággal és elégedettséggel. Abban a pillanatban, amint az első nyílvessző keresztülhasított az égen, megértette, hogy semmi mást nem vár az élettől. Íjásznak született. Felőle egész Oxford elmehet a pokolba, ő már megtalálta élete értelmét. Felkurjantott kitörő örömében, ahogy felfelé szaladt a domboldalon. Nyilak szakították fel a mogyorócserjék lombját, és Thomas felfigyelt rá, hogy mély, szinte búgó hangot hallatnak repülés közben. Miután átért a gerincen, nyugat felé vette az irányt, majd visszafordult a dombtaréj felé. Elég ideje maradt útjára küldeni még egy nyílvesszőt, mielőtt elfordult és tovább rohant.

Thomas az orruknál fogva vezette a génuai számszeríjasokat, a dombról a sövénykerítésig, végig a gyermekkora óta jól ismert csapásokon, és azok ostoba módon tovább követték, mert a büszkeség nem engedte beismerniük, hogy vereséget szenvedtek. Pedig vereséget szenvedtek, és még ketten haltak meg, mielőtt a parton megszólalt volna a kürt, amely a hajókhoz hívta a fosztogatókat. A génuaiak ekkor visszafordultak, és csak annyi időre álltak meg, hogy elvegyék a fegyvert, tarsolyt és láncinget egyik halott társuktól. Thomas újabb számszeríjassal végzett, amíg a halott mellett kuporogtak, és most már a túlélők menekültek őelőle.

Thomas követte őket a fojtogató füstbe burkolózott faluig. Elszaladt a kocsma mellett, amely épp ekkor vált a tomboló lángok martalékává, le egészen a kavicsos tengerpartig, ahol a négy hajó ekkor lódult neki a hullámoknak. A tengerészek a hosszú evezőkkel birkóztak, és a hajók mögé kötötték Hookton legjobb három halászbárkáját, míg a többit a lángoknak adták. Égett a falu is. A zsúpszalma szikrázva örvénylett a lángok felett, a gomolygó füstben. Thomas kétségbeesetten engedte el utolsó nyílvesszőjét, és nézte, ahogyan az hasztalanul hullik a vízbe a fosztogatók hajói mögött, majd elfordult, és a bűzlő, kiégett, véres falun át visszatért a templomhoz, az egyetlen épülethez, amelyet a fosztogatók nem gyújtottak fel. Négy társa, akikkel együtt virrasztott, holtan hevert a kövön, Ralph atya azonban még élt. A földön ült, hátát az oltárnak vetve. Reverendájának alja sötét volt kiömlött vérétől, hosszú arca természetellenesen kifakult.

Thomas letérdelt a pap mellé.

– Atyám?

Ralph atya felnyitotta a szemét és meglátta az íjat. Elfintorodott, bár hogy a fájdalomtól vagy rosszallása jeleként, azt Thomas meg nem tudta volna mondani.

– Megöltél valakit közülük, Thomas? – kérdezte a pap.

– Igen – felelte Thomas –, sokukat.

Ralph atya újra elfintorodott, majd megrázkódott. Thomas mindig úgy tartotta, hogy a papnál erősebb embert még sosem látott. Talán hibbant, de szívós, akár egy tiszafa íj, most mégis itt haldoklott, és hangja alig kivehető nyögésekké halkult.

– Sosem akartál pap lenni, igaz, Thomas? – Az anyanyelvén, franciául tette fel a kérdést.

– Nem – felelte Thomas ugyanazon a nyelven.

– Katona leszel – bólintott a pap –, akárcsak a nagyapád. – Itt elhallgatott és felnyögött, amint a fájdalom újra végigvillámlott a testén. Thomas segíteni akart neki, de az igazat megvallva, nem sok tennivalója maradt. A Harlekin megmártotta pengéjét Ralph atya hasában, és a papot már csak egyedül az Úr válthatta meg a szenvedéstől. – Ellenkeztem atyámmal – suttogta a haldokló –, ő pedig kitagadott engem. Kizárt az örökségemből, és én sosem beszéltem róla, egészen a mai napig. De te, Thomas, te hasonlítasz rá. Nagyon is. És te is mindig ellenkeztél velem.

– Igen, atyám – bólintott Thomas. Megragadta apja kezét, és a pap nem ellenkezett.

– Szerettem édesanyádat – vallotta meg Ralph atya. – Ez az én nagy bűnöm, és te vagy e bűn gyümölcse. Azt hittem, ha te is pap leszel, jóváteheted a bűnt. Eláraszt bennünket, Thomas, elmossa a világot. Mindenütt ott van. Én láttam az ördögöt, Thomas, láttam a saját szememmel, és tudom, hogy küzdenünk kell ellene. Ezt csak az egyház teheti meg. Csak az egyház. – Könnyek peregtek végig beesett, borotválatlan arcán. Thomason túlra, a főhajó gerendáira meredt. – Elvitték a lándzsát – mondta szomorúan.

– Tudom.

– A dédapám hozta még a Szentföldről – sóhajtotta fel Ralph atya. – Úgy loptam el az apámtól, és ma a fivérem fia rabolta el tőlünk. – Halkan, indulat nélkül beszélt. – Gonoszságot fog művelni vele. Hozd vissza ide, Thomas. Hozd vissza.

– Visszahozom – fogadta meg Thomas. A füst egyre sűrűsödött a templomban. A fosztogatók nem gyújtották fel, de a zsúpszalma így is lángra kapott a szélben örvénylő pernyétől. – Azt mondja, a fivére fia rabolta el? – kérdezte Thomas.

– Az unokatestvéred – suttogta Ralph atya lehunyt szemmel. – A fekete ruhás. Eljött és elrabolta.

– De ki ő? – akarta tudni Thomas.

– A gonosz – felelte Ralph atya. – A gonosz. – Felnyögött, és megrázta a fejét.

– Ki ő? – erősködött Thomas.

Calix meus inebrians. – Ralph atya hangja alig volt erősebb a sustorgásnál. Thomas ismerte a sort az egyik zsoltárból. „Kelyhem megrészegít”. Atyja szelleme elkalandozott, amint a lélek végleg szakítani készült a testtel.

– Árulja el, ki volt az apja! – követelte Thomas. Mondd meg, ki vagyok, kiáltotta volna szívesen. Mondd meg, ki vagy te, apám. Ralph atya azonban csukva tartotta szemét, bár Thomas kezét továbbra is erősen markolta.

– Atyám? – ösztökélte Thomas. A füst szétterült a templomban és elszivárgott az ablakon, amelyet Thomas tört ki menekülés közben. – Atyám?

Apja azonban nem szólt többet. Meghalt, és Thomas, aki egész életében hadakozott vele, kisgyermekként zokogott mellette. Voltak idők, amikor szégyenkezett apja miatt, ám ezen a füstös húsvét reggelen megtudta, hogy az mindig is szerette őt. A legtöbb pap megtagadja gyermekét, Ralph atya azonban sosem próbálta elrejteni Thomast. Ráhagyta a világra, gondoljon csak, amit akar, és készséggel bevallotta, hogy nemcsak pap, de férfi is. Ha vétkezett is gazdasszonyával, édes bűnét nem tagadta meg, soha, még legnagyobb bűnbánatában sem, pedig rettegett attól, hogy egész hátralévő életében büntetni fogja ezért az Úr.

Thomas elhúzta apját az oltártól. Nem akarta, hogy a tetem is bennégjen, amikor majd beomlik a tető. Az ezüstserleg, amelyet Thomas menekülés közben eltaposott, a halott vérrel áztatott köpenye alá került, és Thomas eltette, mielőtt a tetemet kivonszolta a temetőbe. A zöld és piros kabátos férfi mellé fektette apját, majd zokogva letérdepelt mellé. Kudarcot vallott élete első húsvéti virrasztásán – az ördög elrabolta a szentségeket, velük Szent György lándzsáját, és Hooktonnak vége lett.

Napközben Sir Giles Marriott érkezett a faluba tucatnyi, íjakkal és késekkel felfegyverzett emberével. Maga Sir Giles páncélinget és kardot viselt, ám nem akadt kihívni való ellenség, és élőnek is Thomas maradt egymaga a faluban.

– Kék mezőben három sárga sólyom – tudatta Thomas Sir Giles-szal.

– Thomas? – vonta fel a szemöldökét Sir Giles. Az uradalom feje idős ember volt már, de a maga idejében a skótok és a franciák ellen is harcolt. Jó barátja volt Thomas apjának, bár sosem értette Thomast, akit elvadult farkaskölyöknek tartott.

– Kék mezőben három sárga sólyom – ismételte Thomas, bosszúra szomjazva. – Ez a címere annak, aki ezt művelte. – Vajon a tulajdon unokatestvéréé? Nem tudhatta. Az apja oly sok kérdést hagyott megválaszolatlanul.

– Nem tudom, kinek a címere lenne – vonta meg a vállát Sir Giles –, de imádkozni fogok az Úristenhez, hogy a pokol kénköves lángjai közt szenvedjen ezért.

Nem volt mit tenni, amíg a tüzek maguktól ki nem hunytak; a tetemeket csak ezután lehetett kivonszolni a hamvak közül. A halottak feketére üszkösödtek, és különös pózokban zsugorodtak össze a hőségtől – még a legszálasabb férfi is kisgyermeknek tűnt. A halott falusiakat a temetőbe vitték, ahol tisztességgel eltemethették őket, míg a négy számszeríjast lerángatták a partra, és csupaszra vetkőztették.

– Te művelted ezt? – kérdezte Sir Giles Thomast.

– Igen, uram.

– Akkor hát köszönet érte.

– A legelső franciák, akiket megöltem – csattant fel dühödten Thomas.

– Nem – Sir Giles felemelte az egyik férfi tunikáját, hogy megmutassa Thomasnak az ujjrészre hímzett zöld serleget.

– Génuából jöttek – tudatta Sir Giles. – A franciák bérelték fel őket, mert jól értenek a számszeríjhoz. A magam idejében én is megöltem közülük néhányat, de mindig akad, aki a helyükbe lépjen. Ismered ezt a jelvényt?

– Egy serleg?

Sir Giles a fejét rázta.

– A Szent Grál. A génuaiak úgy tartják, egyik katedrálisukban őrzik. Úgy hallom, egy nagy zöld serleg, amit smaragdból faragtak ki, és valamelyik keresztes háborúból hoztak magukkal. Egy nap magam is szívesen megnézném.

– Akkor hát elhozom ide – csattant Thomas keserűen –, és visszahozom a lándzsánkat is.

Sir Giles a tengerre meredt. A fosztogatók hajói rég eltűntek, és nem volt odakint egyéb, mint a nap és a hullámok.

– Miért jöttek ide? – kérdezte.

– A lándzsáért.

– Kétlem, hogy valódi lett volna – sóhajtott fel Sir Giles, aki az évek során kivörösödött, őszbe csavarodott és terebélyessé vált. – Csak egy vén lándzsa, semmi egyéb.

– Valódi – erősködött Thomas –, ezért is jöttek el érte. Sir Giles nem szállt vitába.

– Atyád – mondta inkább – azt szerette volna, ha befejezed a tanulmányaid.

– Befejeztem a tanulmányaim – közölte Thomas kéretlen egyszerűséggel. – Franciaországba megyek.

Sir Giles bólintott. Mindig is úgy tartotta, hogy a fiú messze alkalmasabb katonának, mint papnak.

– Íjászként mégy? – biccentett a Thomas vállára vetett roppant íjra. – Vagy inkább laknál az én házamban, ahol kitanítanak a fegyverforgatásra? – Halványan elmosolyodott.

– Tudod te, hogy nemesi sorba születtél?

– Törvénytelen fattyú vagyok – rázta a fejét Thomas.

– Atyád jó családból származott.

– Tudja azt is, melyik családból? – kapta fel a fejét Thomas.

Sir Giles vállat vont.

– Sosem árulta el, ha pedig erősködtem, mindig azt felelte, hogy az Úr az ő atyja, szülőanyja pedig az egyház.

– Az én szülőanyám pedig – tette hozzá Thomas – egy pap gazdaasszonya és egy íjkészítő lánya. Íjászként megyek Franciaországba.

– Egy fegyverforgatónak nagyobb a tisztessége – jegyezte meg Sir Giles, Thomas azonban nem kért a tisztességből. Bosszúra szomjazott.

Sir Giles engedte, hogy szabadon válasszon leölt ellenségei holmija közül, és Thomas egy láncinget, egy pár hosszú szárú csizmát, egy kést, egy kardot, egy övet és egy sisakot vett magához. Egyszerű, de harcra fogható felszerelés volt, ügyedül a láncing szorult rá a javításra ott, ahol a nyílhegy felszakította a szemeket. Sir Giles azt állította, hogy tartozott Thomas apjának, ami akár igaz is lehetett, mindenesetre ott helyben megfizette az adósságot egy négyéves herélt formájában.

– Szükséged lesz lóra – tette hozzá. – Manapság minden íjász lovon jár. Eridj Dorchesterbe – tanácsolta Thomasnak –, ott bizonyosan találsz valakit, aki felfogad.

A génuaiak tetemeit lefejezték, testüket hagyták megrothadni, míg fejüket karóba tűzték, és Hookton kavicsos partvonalán állították ki. Sirályok lakmároztak a halottak szemein és húsán, amíg a fejekből nem maradtak, csak csupasz koponyák, amelyek üres tekintettel meredtek a hullámokra.

De Thomas már nem látta a koponyákat. Átkelt a nagy vízen, fogta fekete íját, és belevetette magát a háborúk forgatagába.

ELSŐ RÉSZ

Bretagne

Tél volt. A tengerről felszakadó fagyos reggeli szél elhozta a só fanyar illatát és a szitáló esőt, amely menthetetlenül kiszívta az erőt az íjak húrjából, hacsak meg nem óvták.

– Ha tudni akarjátok – szólalt meg Jake –, csak az időnket vesztegetjük.

A többiek oda sem figyeltek rá.

– Maradhattunk volna Brestben – morgolódott tovább Jake –, a jó meleg tűz mellett. Kortyolgathatnánk az álét.

Ezúttal sem felelt senki.

– Fura név egy ilyen városnak – jegyezte meg Sam hosszú idő után. – Brest. De azért tetszik. – Az íjászokhoz fordult. – Talán még a Feketerigót is látjuk újra? – vetette fel.

– Talán keresztüllövi a nyelved – mordult rá Will Skeat. – Nagy szívességet tenne vele.

Feketerigónak nevezték azt az asszonyszemélyt, aki a falakon harcolt, valahányszor a sereg megostromolta a várost. Fiatal, hollófekete hajú teremtés volt, aki fekete köpenyt viselt, és számszeríjjal küzdött. Az első ostromban, amikor Will Skeat íjászai adták az előőrsöt, és négy embert veszítettek, elég közel kerültek ahhoz, hogy tisztán láthassák a Feketerigót. Valamennyien gyönyörűnek találták, bár a kudarcba, fagyba, sárba és éhezésbe fulladt téli hadjárat után már minden asszony gyönyörűnek tetszett a szemükben. Mégis, Feketerigóban volt valami különleges.

– Nem hinném, hogy maga húzza fel a számszeríjat. – Samet fikarcnyit sem térítette el Skeat kifakadása.

– Még szép, hogy nem maga – hördült fel Jake. – Olyan fehérnép még nem jött erre a világra, amelyik felhúzna egy számszeríjat.

– Tökös Mary megcsinálta – vetette közbe valaki. – Olyan izmai voltak, mint egy kis bivalynak, az már igaz.

– És lehunyja a szemét lövés közben – ábrándozott tovább Sam a Feketerigóról. – Megfigyeltem.

– Ez is azért van, mert nem a dolgodat végzed – acsarkodott Will Skeat –, úgyhogy most már tényleg elég belőled.

Sam volt a legifjabb Skeat emberei közül. Tizennyolcnak mondta magát, bár nem lehetett egészen biztos a dologban, lévén valahol félúton elmaradt a számolásban. Egy szatócs fia volt, angyalhoz illő arccal, barna fürtökkel, éjfekete szívvel. Az íjászathoz azonban értett, másként nem is szolgálhatott volna Will Skeat alatt.

– Jól van, fiúk – emelte fel a hangját Skeat –, készülődjünk.

Mögöttük a táborban mozgolódás kezdődött. Hamarosan az ellenség is felfigyel rá, akkor pedig félreverik a templomok harangjait, és a városfalak megtelnek a számszeríjakkal felfegyverzett védőkkel. Azok a számszeríjak nyílzáport zúdítanak az ostromlók nyakába, és Skeatre marad, hogy nyilaival szétszórja a számszeríjasokat a falakon. Soványka esély, gondolta Skeat keserűen. A védők bármikor behúzódhatnak a pártázat mögé, megtagadva az emberektől a lehetőséget, hogy célba vegyék őket, és kétségkívül ez az ostrom is úgy végződik majd, mint a korábbi öt – kudarccal.

Kudarc ez az egész hadjárat. William Bohun, Northampton earlje vezette a kis angol sereget, amely a téli hadjárat révén remélte megvetni a lábát Bretagne északi felén, ám a Carhaix elleni támadás megalázó vereségbe torkollt. Guingamp védői kinevették az angolokat, és Lannion falai is visszavertek minden ostromot. Elfoglalták Tréguiert, de minthogy a városnak nem voltak falai, ezzel sem igen dicsekedhettek, ráadásul egy ilyen helyen be sem rendezkedhettek. Most, hogy a kudarcokkal teli év vége felé nem maradt különb tennivalójuk, az earl serege e kisváros alatt gyülekezett, amely kintről a legjobb esetben is sáncokkal övezett falunak tetszett, de még ez a nyomorúságos kis koszfészek is ellenállt a hódítóknak. Az earl támadást támadás után indított, de a védők visszaverték valamennyit. Az angolokat rendre nyílzáporral fogadták, az ostromlétrákat ellökték a sáncokról, és a városlakók minden visszavert ostrommal magabiztosabbak lettek.

– Mi is a neve ennek az istenverte helynek? – kérdezte Skeat.

– La Roche-Derrien – felelte egy magas íjász.

– Te csak tudod, Tom – vonta meg a vállát Skeat. – Te mindent tudsz.

– Ahogy mondja, Will – bólintott Thomas komolyan –, ahogy mondja.

– Ha ilyen átkozottul sokat tudsz – csattant fel Skeat –, akkor mondd csak még egyszer, mi is a neve ennek az istenverte városnak?

– La Roche-Derrien.

– Micsoda egy istenverte név – zsörtölődött Skeat. Ősz hajú, keskeny arcú férfi volt, aki közel harminc éve háborúzott már. Yorkshire-ban született, és pályafutását a skótok elleni hadjáratban, egyszerű íjászként kezdte. Ügyességével csak a jó szerencséje vetekedett, így az évek során szabadon fosztogatott, túlélte az ütközeteket és emelkedett a rangban, amíg elég vagyonos és befolyásos nem lett ahhoz, hogy saját csapatot toborozzon. Most hetven fegyverest és még egyszer annyi íjászt vezetett, akikkel Northampton earljének szolgálatába állt. Ezért kuporgott hát egy nyirkos sövénykerítés mögött, százötven lépésnyire egy olyan város falaitól, amelynek a nevét se tudta. Fegyveresei a táborhelyen maradtak, hogy kipihenhessék a legutolsó félresikerült ostrom fáradalmait. Ha valaki, hát Will Skeat ki nem állta a kudarcot.

– Le Roche... micsoda? – kérdezte újra Thomast.

– Derrien.

– És ez mi az ördögöt akarhat jelenteni?

– Bevallom, fogalmam sincs.

– Krisztus az égben – álmélkodott Skeat tettetett döbbenettel –, hát mégsem tud mindent.

– Az biztos, hogy közel áll a derrière-hez, ami segget jelent – tette hozzá Thomas. – Talán úgy fordíthatnánk, hogy a segg sziklája.

Skeat szóra nyitotta volna a száját, ám épp ekkor kondultak meg La Roche-Derrien első templomának harangjai. Repedt fazék módjára kongtak a harangok, és pillanatokon belül a többi templom is rákezdte, mígnem a nyirkos szél eltelt az érces, fülsértő hangokkal. A pokoli ricsajra megfáradt angol üdvrivalgás felelt, amint az ostromcsapatok előrontottak a táborhelyről, és csörtetni kezdtek az úton a város déli kapuja felé. Az élen haladók létrákat hurcoltak, a többiek kardokat és szekercéket. Northampton earlje vezette a rohamot, akárcsak az összes többit. Messze kitűnt a tömegből páncélzatában és az arra borított köpenyben, amelyre oroszlánokkal és csillagokkal telizsúfolt címerét hímezték.

– Tudjátok a dolgotok! – kiáltotta Skeat.

Az íjászok felegyenesedtek, felhúzták íjaikat, és lőttek. A falakon nem mutatkozott célpont, a védők megbújtak a lőrések mögött, de a kövekről lepattanó acélhegyű nyílvesszők legalább ebben a helyzetben tartották őket. A fehér tollas nyílvesszők sziszegve szelték át a levegőt. A két másik íjászcsapat is megtette a magáét. Sokan meredeken fellőtték az égre nyilaikat, hogy azok fentről hulljanak alá a védők nyakába, és Skeat nem tudta elképzelni, hogy bárki is életben maradhasson a tollas acélhegyek záporában. Ám amint az earl támadóoszlopa százlépésnyire került a falaktól, a falakról számszeríjak lövedékei kezdtek feléjük süvíteni.

A kapu közelében hasadék nyílt a falon. Egy katapult, az egyetlen használható állapotban megmaradt angol ostromgép ütötte, ám ezzel sem mehettek sokra, hiszen a lövedékek csak a fal felső harmadát rontották le, a védők pedig gerendákat és zsákokat tömtek a résbe. A fal mégis egyedül ezen a ponton gyengült meg, ezért a létrás katonák is errefelé rohantak, miközben a számszeríjak nyilai végigsöpörtek rajtuk. Fegyveresek botladoztak, vágódtak el, vonaglottak a porban és szenvedtek ki, de így is elegen maradtak, hogy a létrákat nekitámasszák a hasadéknak, és az első katonák már meg is indultak felfelé. Az íjászok olyan fürgén lövöldöztek, ahogyan csak tőlük telt. Megszórták a hasadék tetejét lövedékeikkel, ám ekkor egy pajzs bukkant fel odafent, egy pajzs, amelybe rögtön tucatnyi nyílvessző csapódott, és amely mögül egy számszeríjas zavartalanul lőhetett a felfelé kapaszkodó ostromlókra. Az élen haladó ostromlót máris leszedték, és újabb pajzs jelent meg a falon, mögötte újabb számszeríjassal. A hasadék tetejéről most egy kondért borítottak ki, és a leömlő tűzforró folyadék alatt egy férfi felsikoltott kínjában. A védők jókora köveket hajítottak az ostromlók nyakába, miközben csattogtak a számszeríjak.

– Közelebb! – kiáltotta Skeat, mire íjászai átfurakodtak a sövényen, és százlépésnyire kerültek a város árkától, ahol újra megfeszítették hosszú harci íjuk idegét, és nyílvesszőket küldtek a lőrések felé. A védők közül többen áldozatul estek, hiszen fel kellett állniuk, hogy számszeríjaikkal célba vegyék az ostromló tömeget, amely a hasadéknak és a falaknak támasztott négy létra aljában tolakodott. Katonák mászták meg a fokokat, de a védők villás póznáikkal hátralökték az egyik létrát. Thomas félrekapta bal kezét, hogy befogja az új célt, és eleresztette a nyilat, amely mélyen beletemetkezett a póznának veselkedő egyik férfi mellkasába. A férfit egyik bajtársa fedezte pajzsával, de a pajzs széle alig szemvillanásnyi időre emelkedett fel. Thomas nyila elsőként furakodott át a résen, bár két másik nyílvessző is követte, mielőtt a férfi kiadhatta volna a lelkét. Másoknak végre sikerült felérniük a létra tetejére.

– Szent Györgyért! – üvöltötték az angolok, ám a szent bizonyára elszunyókált, mert fikarcnyi segítséget sem nyújtott az ostromlóknak.

A sáncokról újabb kövek zúgtak alá, majd hatalmas lángoló szalmabálát engedtek le az egymás lábát taposó ostromlók közé. Egy katonának sikerült elérnie a hasadék tetejét, de ugyanabban a pillanatban végzett is vele egy szekerce, amely a sisakjával együtt a koponyáját is kettéhasította. A katona lerogyott a fokokra, elzárta a haladás útját a többiek elől, és amikor az earl megpróbálta kiszabadítani, az egyik lezúduló kő fejen találta, ő pedig összerogyott a létra lábánál. Két fegyveres visszavitte az elkábult earlt a táborba, és a parancsnokkal együtt láthatóan a harci szellem is eltávozott. Most már senki sem kiabált. A nyílvesszők tovább sziszegtek, az emberek tovább mászták a fokokat, de a védők már megérezték, hogy sikeresen visszaverték a hatodik rohamot is, és számszeríjaik könyörtelenül köpködték lövedékeiket. Ekkor látta meg Thomas a kapu feletti toronyban a Feketerigót. Célba vette a mellkasát, egy sóhajnyit feljebb emelte az acélhegyet, ám íjat markoló keze egy pillanatra megremegett, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy a nyíl célt tévesszen. Túl szép, kár lenne csak így lelőni, mondta magának, pedig tudta, hogy csak egy sültbolond gondolkodik így. A nő kilőtte nyilát és visszahúzódott. Féltucatnyi nyílvessző csapódott az ablakkeretnek, ahol az imént még állt, de Thomas is látta, hogy mind a hat íjász engedte lőni Feketerigót, mielőtt eleresztette volna a saját nyilát.

– Krisztus a kereszten – nyögött fel Skeat. A roham kudarcba fúlt, és a fegyveresek kétségbeesetten menekültek a nyílzápor elől. Az egyik létra most is ott támaszkodott a hasadékon, legfelső fokain a halott férfival.

– Vissza – üvöltötte Skeat –, vissza!

Az íjászok rohantak, amíg csak át nem furakodtak újra a sövényen, és le nem rogytak a vizesárokban. A védők éljeneztek, két ember megállt a kaputoronyban, és lecsupaszított hátsóját mutatta a legyőzött angolok felé.

– A mocskok – szitkozódott Skeat –, a szemét fattyai. – Nem szokott hozzá ennyi vereséghez. – Nem létezik, hogy ne lehessen bejutni.

Thomas leoldotta a húrt íjáról, és gondosan elcsomagolta a sisakjába.

– Mondtam, hogy juthatnánk be – fordult Skeathez. – Már hajnalban megmondtam.

Skeat hosszú ideig némán meredt Thomasra.

– Megpróbáltuk már, fiú.

– Jártam a cölöpöknél, Will. Esküszöm, hogy megtettem. És átmentem közöttük.

– Akkor hát mondd el megint – adta meg magát Skeat, és Thomas elmondta. Lekuporodott az árokba, s miközben La Roche-Derrien védőinek gúnyos kiáltozása csak nem akart szűnni, elmondta Will Skeatnek, hogyan törhetnék fel a város védelmét. Skeat figyelmesen hallgatta. A yorkshire-i megtanulta, hogy bízhat Hooktoni Thomas értékítéletében.

Thomas három éve harcolt már Bretagne-ban, s bár Bretagne még nem volt Franciaország, hatalomvágyó hercege kimeríthetetlen utánpótlást biztosított leölni való franciákból. Thomas hamar felfedezte, hogy tehetsége van az öldöklésre. Nemcsak remekül értett az íjhoz – a seregben hemzsegtek az olyanok, akik legalább olyan jók voltak, mint ő, és maroknyian, de akadtak nálánál is jobbak is –, de valamilyen rejtélyes okból mindig képes volt megérezni, mit akar az ellenség. Figyelte őket, figyelte a szemüket; látta, merrefelé néznek, sokszor előre kikövetkeztette lépéseiket és készen állt rá, hogy íjával akadályozza meg azokat. Mintha játékot űzött volna velük, amelynek szabályait egyedül ő ismerte, senki más. Sokat segített, hogy William Skeat megbízott benne. Skeat vonakodott felfogadni Thomast, amikor először találkoztak a dorchesteri tömlöc falainál. Skeat tucatnyi tolvajt és orgyilkost is próbára tett, hogy lássa, mennyire értenek a nyilazáshoz. Szüksége volt újoncokra, ahogyan a királynak is íjászokra, ezért még a bitóra való gazemberek is bocsánatot nyerhettek, ha külhonban harcoltak, márpedig Skeat csapatának közel felét ilyenek tették ki. Skeat, mint azt Thomas idővel megtapasztalta, sosem keveredett velük. Dorchesterben Skeat megragadta Thomas jobb kezét, látta ujjain a bőrkeményedéseket, amelyek íjász voltáról árulkodtak, ám azután kitapogatta a fiú puha tenyerét is.

– Mivel foglalkoztál? – kérdezte tőle.

– Apám azt akarta, hogy pap legyek.

– Pap, ugye? – vigyorodott el gúnyosan Skeat. – Akkor hát jobban teszed, ha imádkozol értünk.

– Pedig akár ölhetnék is.

Skeat végül engedte, hogy Thomas csatlakozzon a csapathoz, bár leginkább csak azért, mert a fiú saját lovat is hozott. Kezdetben azt gondolta, hogy Hooktoni Thomas is csak egy futóbolond, aki a kalandot hajszolja – bár furmányos egy bolond, azt meg kell adni –, de Thomas rövid idő alatt beleszokott az íjászéletbe. Egy hadjáratban a legfontosabb munka a fosztogatás, ezért Skeat emberei is nap nap után belovagoltak Károly herceg hűbéreseinek birtokára, hogy majorokat égessenek, terméseket raboljanak, jószágokat hajtsanak el. Az olyan uraság, akinek parasztjai nem fizetik meg a bért, nem engedheti meg magának, hogy fegyvereseket fogadjon, így Skeat katonái és lovas íjászai ragályként szállták meg az ellenség földjét. Thomasnak tetszett ez az élet. Fiatal volt, és nemcsak harcolt az ellenséggel, de el is pusztította azt. Gazdaságokat perzselt fel és kutakat mérgezett meg, elrabolta a vetőmagvakat, szétverte az ekéket, felgyújtotta a malmokat, és jól élt a zsákmányból. Skeat lett Bretagne valódi ura és a pokol ostora, ezért a hercegségtől keletre eső falvak francia ajkú lakói hellequin-nek, ördöglovasoknak nevezték őket. Az ellenség olykor megpróbálta kelepcébe csalni őket, és Thomas hamar megtanulta, hogy a hosszú harci íjakkal felfegyverzett angolok játszva felülkerekednek az ilyen ütközetekben. Az ellenség ki nem állhatta az íjászokat. Ha elfogtak egy angol íjászt, azonnal végeztek vele. Egy fegyverest tömlöcbe vetettek, egy nagyúrért váltságdíjat követeltek, de az íjászt mindig megölték. Előbb megkínozták, csak aztán ölték meg.

Thomas élte az életét, és Skeat felismerte, hogy a fickó agyafúrt, messze agyafúrtabb annál, hogysem még egyszer elaludjon, amikor pedig őrt kellene állni, és amiért Skeat a lelket is kitaposta belőle.

– Iszákos gazember! – ripakodott akkor Thomasra, majd alaposan eltángálta a fiút, pörölyként használva ökleit. Skeat betörte Thomas orrát, megrepesztette egy bordáját, bűzhödt ördögfattyának nevezte, ám a végén látnia kellett, hogy a fiú még mindig vigyorog. Hat hónappal később kinevezte vintenárnak, ami azt jelentette, hogy akkortól húsz íjásznak parancsolt.

Az a húsz ember szinte kivétel nélkül idősebb volt Thomasnál, de láthatóan egyikük se bánta a fiú előléptetését, mintha csak felismerték volna másságát. A legtöbb íjász kurtára nyírva viselte a haját, Thomas azonban szertelenül hosszúra engedte, és húrokkal fekete fonatba kötötte fürtjeit, amelyek lassan a derekát verdesték. Arcát simára borotválta, és mindig fekete öltözéket viselt. Az efféle különcségek akár népszerűtlenné is tehették volna, ám Thomas keményen dolgozott, gyorsan járt az esze, és nemes lelkűnek mutatkozott. Mindeközben megmaradt különcnek. Minden íjász viselt talizmánt – valami ócska fémfüggőt, rajta egy szent képével, esetleg egy szerencsehozó nyúllábat –, Thomas azonban egy kutya kiszikkadt mancsát hordta a nyakában, amelyről váltig állította, hogy Szent Guinefort keze, és senki sem mert vitába szállni vele, lévén nála tanultabb ember nem akadt Skeat csapatában. Beszélte a franciát, mint egy nemesember, és a latint, akár egy pap. Skeat íjászai különös módon büszkék voltak erre. Most, három évvel az után, hogy csatlakozott Will Skeat csapatához, Thomas már a főíjászok közé tartozott. Skeat olykor még a tanácsát is kikérte – igaz, csak nagyritkán fogadta meg, de azért kikérte –, Thomas pedig megőrizte kutyamancsát, törött orrát és pimasz vigyorát.

És most arra is volt ötlete, hogyan foglalják el La Roche-Derrient.

* * *

Aznap délután, amikor félbehasított koponyájú katona még mindig ott feküdt a hátrahagyott létra felső fokain, Sir Simon Jekyll a város felé ügetett, majd fel-alá lovagolt a földbe fúródott sötét tollas számszeríjnyilak vonala mentén, amely felrajzolta a védők fegyvereinek hatósugarát. Apródja – egy tátott szájú, álmélkodó tekintetű, együgyű teremtés – a távolból figyelte. A fegyverhordozó magánál tartotta Sir Simon lándzsáját, és ha a városban akadt bárki, aki Sir Simon arcátlan megjelenésén felhorgadva elfogadta a kihívást, a fegyvernöknek át kellett adnia urának a lándzsát, majd a két lovas addig harcolt a legelőn, míg az egyikük fel nem adta a küzdelmet. Márpedig az aligha lesz Sir Simon, hisz Northampton earljének seregében nemigen akadt nálánál képzettebb lovag.

Ahogyan szegényebb sem.

Csatalova, egy kemény szájú és csapott hátú jószág, már a tizedik évét taposta. Nyergét, amelynek magas kápagombja és fara szorosan közrefogta, apjától örökölte, míg a páncéling, amely nyaktól térdig beburkolta, még a nagyapjáé volt. Kardja messze túlhaladta a századik évét, és szüntelenül kicsorbult. Lándzsája szára megvetemedett a nyirkos téli időben; sisakja, amelyet most a nyeregkápa gombjára akasztott, alig volt több szakadozott bőrrel kibélelt öreg főzőüstnél. Pajzsa, amelyre címerét, a harci kalapácsot markoló páncélkesztyűs kezet festették, horpadt és megfakult volt. Páncélkesztyűjét, akárcsak vértezetének többi részét, rozsda marta – ez magyarázta a fegyvernök vörösen lüktető füleit és rémült arckifejezését is, pedig igazság szerint a páncélt nem azért falta a rozsda, mert az apród elfelejtett gondoskodni róla, hanem mert Sir Simon nem engedhette meg magának az acél súrolásához használatos ecetet és finom homokot. Ennyire szegény volt.

Szegény, megkeseredett és becsvágyó.

De a dolgát, azt értette.

Ezt senki sem tagadhatta. Megnyerte a tewkesbury-i lovagi tornát, és egy negyven fonttal teli tarsolyt kapott érte. Gloucesterben a győzelmet egy szép vértezettél honorálták, Chelmsfordban tizenöt fontot és egy finom nyerget kapott. Canterburyben szinte miszlikbe aprított egy francia lovagot, mielőtt kézbe vehette a pénzérmekkel teli aranyozott kupát. S hogy hová lettek mindezek a kincsek? Bankárok, ügyvédek, kalmárok tették rá a kezüket, akik zálogjogot élveztek a birtokon, amelyet Sir Simon két éve megörökölt. Öröksége pedig másból sem állt, csak adóságból, és abban a pillanatban, hogy Sir Simon atyja jólétre szenderült, a pénzkölcsönzők úgy vetették rájuk magukat, akár vérebek a sebesült üszőre.

– Házasodj be egy vagyonos családba – tanácsolta anyja, és tucatnyi arát is felvonultatott fia előtt, ám Sir Simon megkötötte magát, hogy asszonyának legalább olyan gyönyörűnek kell lennie, amilyen jóvágású ő maga. Márpedig Sir Simon csakugyan jóvágású férfiú volt. És ezt tudta is. Anyja tükrében nézegette magát, ott gyönyörködött képmásában. Sűrű szőke hajához széles arc és kurtára nyílt szakáll társult. Chesterben, ahol alig négy perc alatt három lovagot is kiütött a nyeregből, az emberek összetévesztették a királlyal, aki a szóbeszéd szerint álruhában indult az ilyen viadalokon. Sir Simon nem szándékozta sutba hajítani fenséges külsőjét valami szikkadt denevér kedvéért, csak mert az pénzt hozott a családba. Magához illő asszonyt akart elvenni, még ha ez a becsvágya nem is segített visszafizetni a birtok adósságait. Ezért aztán Sir Simon, csak hogy menedéket nyerjen hitelezői elől, III. Edward király oltalmába ajánlotta magát. A király maga védte meg Sir Simont minden jogi következménytől, ameddig egy külhoni háborúban őt szolgálta, és amikor Sir Simon hat fegyverese, tucatnyi íjásza és tésztaképű csatlósa társaságában átkelt a Csatornán, és hátrahagyta megtépázott uradalmát, Angliában maradt hitelezői nem tehettek mást, mint hogy végignézték. Sir Simon abban a hitben érkezett meg, hogy hamarosan foglyul ejt valami francia vagy breton nemesembert, akinek a váltságdíjából kamatostól megfizetheti minden tartozását. Ám a téli hadjáratban eddig egyetlen rangbéli sem esett fogságba, és rabolni is csak annyit tudtak, amiből fél fejadagra se telt. És ugyan milyen nemes rangú fogoly kerülhet elő egy ilyen nyomorúságos városból, mint La Roche-Derrien? Micsoda koszfészek!

Mégis fel s alá lovagolt a falak alatt abban reményben, hogy egy lovag csak elfogadja a kihívását, és elővágtázik a déli kapun, amely eddig hat angol rohamot vert vissza. A védők ehelyett gúnyt űztek belőle, amiért nem mert a számszeríjak hatósugarán belül merészkedni, és szidalmaik olyannyira sértették Sir Simon büszkeségét, hogy közelebb lovagolt a falakhoz. Lova patája csak úgy kopogott a földbe fúródott vas nyílvesszőkön. Az íjászok célba vették, de a vesszők messze elkerülték, és most Sir Simonon volt a gúnyolódás sora.

– Ilyen egy kötöznivaló bolondot. – Jake az angol táborból figyelte a jelenetet. Jake egyike volt William Skeat elítéltjeinek, akit az íja az exeteri bitótól mentett meg, és bármilyen csúnyán is kancsalított, egyenesebben tudott lőni, mint a legtöbben. – Most meg mit csinál?

Sir Simon megállította lovát, egyenesen szembe állt a kapuval, és az őt figyelő íjászok már azt gondolták, az egyik francia mégiscsak elfogadta az arcátlan angol lovag kihívását. Ehelyett azonban egy magányos számszeríjas bukkant fel a kaputoronyban, és intett oda Sir Simonnak, hogy léptessen még közelebb, a hatósugarán belülre.

Ilyen kihívásra csak mérhetetlenül ostoba ember válaszolt, és Sir Simon engedelmesen meg is indult előre. Huszonöt esztendős volt, megkeseredett és vakmerő lovag, aki azt gondolta, hányaveti merészsége elcsüggeszti az ostromlott várost, és lelkesedést plántál a fásult angol szívekbe Ezért egyenesen a vérmezőre léptetett, ahol a francia nyílvesszők rendre szétforgácsolták az angol rohamokat. Most egyetlen számszeríjas se lőtt; egyedül a magányos alak állt a kaputorony tetején, és Sir Simon, aki immár százlépésnyire került a falaktól, látta, hogy a Feketerigó az.

Ez volt a legelső alkalom, hogy Sir Simon megpillantotta az asszonyszemélyt, akit minden íjász csak Feketerigónak nevezett, és elég közel került hozzá, hogy azt is felmérje, igazi szépségbe botlott. Magasan és karcsún állt előtte. A fagyos szélben köpenyt öltött alakjára, hosszú fekete haja azonban szabadon repkedett, akár egy fiatal lánykáé. Gúnyosan meghajolt a lovag előtt, Sir Simon pedig viszonozta a gesztust. Esetlenül meghajtotta magát a feszes nyeregben, majd nézte, ahogyan a nő magához veszi, és a vállához emeli a számszeríjat.

Ha majd bevesszük a várost, gondolta Sir Simon, megfizetteti vele ezt az arcátlanságot. Akkor majd te leszel lent, Feketerigó, és én feletted. Mozdulatlanul tartotta lovát – egy magányos lovag a franciák földjén, aki arra biztatja ellenségét, hogy vegye célba nyugodtan, el úgysem találhatja. És amikor a nő majd elhibázza, gúnyosan odaint neki, és a franciák baljós előjelet látnak mindebben.

De ha mégis képes lesz egyenesen lőni?

Sir Simon kísértést érzett rá, hogy felvegye otromba sisakját a nyereg kápagombjáról, de ellenállt. Kihívta maga ellen Feketerigót, és huncut legyen, ha jelét adja szorongásának egy fehércseléd előtt. Mozdulatlanul várt, amíg a nő rászegezte a fegyvert. A város védői néma csendben figyelték, és alighanem imádkoztak. Vagy talán fogadásokat kötöttek.

Gyerünk már, te kis lotyó, mordult fel a bajsza alatt. Hideg volt, a homlokára mégis gyöngyözve ült ki a veríték.

A nő kivárt, elsimította fekete haját az arcából, majd megtámasztotta a számszeríjat a pártázaton, és újra célba vette. Sir Simon feltartotta fejét és egyenesen ránézett. Csak egy asszony, mondta magában. Talán egy szekeret se találna el öt lépésről. Csatalova megrázkódott, és ő megpaskolta a fejét, hogy lenyugtassa.

– Mindjárt indulunk – csitítgatta.

Feketerigó a mozdulatlanná dermedt védők karéjában lehunyta a szemét, és ellőtte a nyilat.

Sir Simon elmosódott kis foltnak látta a vesszőt, amely alig vált el a szürke égbolttól és a La Roche-Derrien falai fölé tornyosuló templom szürke építőköveitől.

Tudta, hogy a nyílvessző el fogja került. Csalhatatlan bizonyossággal tudta. Csak egy asszony, az Isten szerelmére! Ezért is nem moccant, amikor látta, hogy az elmosódott fekete folt egyenesen felé tart. Nem hitt a saját szemének. Arra várt, hogy a nyílvessző kitér valamelyik irányba, vagy még inkább belefúródik a fagyos földbe, ám az egyenesen a mellkasa felé tartott, és ő csak a legutolsó pillanatban kapta fel súlyos pajzsát és húzta be a nyakát, hogy a bal karján erőteljes csapást érezzen, amint a lövedék becsapódott, és kíméletlenül odacsapta a nyeregfarhoz. A számszeríjvessző olyan keményen találta el a pajzsot, hogy hasadékot nyitott a fűzfa táblák között, majd a hegye mélyen felszakította a láncing ujját, és a felkarjába fúródott. A franciák örömujjongásban törtek ki, míg Sir Simon, aki jól tudta, hogy a számszeríjasok igyekeznek majd befejezni, amit Feketerigó elkezdett, nekipréselte térdeit csatalova véknyájának. A jószág engedelmesen elfordult, és éppily készségesen fogadta az oldalába vájt sarkantyút is.

– Még élek! – kiáltotta Sir Simon, mintha ezzel a franciák torkára forraszthatta volna a gúnyos kiáltásokat. Istenverte szukája, gondolta, megfizetsz még ezért, sírva könyörögsz majd bocsánatért. Kicsit visszafogta lovát, hogy ne úgy tűnjék, mintha menekülne.

Egy órával később, mire a fegyvernök bekötözte a sérült kart, Sir Simonnak sikerült meggyőznie magát arról, hogy voltaképpen diadalt aratott. Kihívta ellenségét és túlélte az összecsapást. Tanúbizonyságot tett merészségéről és életben maradt, ezért hősnek tartotta magát, és hősnek kijáró fogadtatásra is várt, amikor gyalogosan közeledett a sátor felé, amely a sereg parancsnokának, Northampton earljének adott otthont. A sátor két vitorlából készült; a vászon a tengeren töltött hosszú évek után kisárgult, elszakadozott, kifoltosodott. Nyomorúságos kis menedéket adott, mégis jellemző volt William Bohunra, Northampton earljére, aki, lehetett bár a király unokatestvére és Anglia egyik leggazdagabb nemese, mélyen megvetette a hivalkodást.

Maga az earl is éppoly foltozottak és viharvertnek tűnt, mint a sátraként szolgáló vitorlák. Az alacsony, tömzsi férfiú arca a legtöbbeket egy borjú hátsó felére emlékeztette, pedig ez az arc híven tükrözte az earl természetét, amely egyszerre volt kéretlen nyers, merész és egyenes. A sereg szerette William Bohumot, Northampton earljét, amiért az éppoly szívós volt, mint a katonák maguk. Most, amikor Sir Simon előregörnyedve a sátrába lépett, az earl göndör barna haját félig eltakarta a kötés, ott, ahol a La Roche-Derrien faláról lehajított kő megtalálta, hogy felrepessze a sisakját, és a fém éles peremével felsértse a fejbőrét. Az earl keserű szavakkal üdvözölte Sir Simont:

– Megunta az életét?

– Az a fád lotyó még a szemét is behunyta, amikor meghúzta a kart! – Sir Simon nyilvánvalóan nem figyelt fel az earl hangjában bujkáló gúnyos élre.

– Mégis eltalálta – csattant fel az earl –, s ezzel is csak felbátorítja azokat a nyavalyásokat. Pedig, Isten a tanúm rá, eddig sem szenvedtek hiányt önbizalomban.

– Életben vagyok, uram – jelentette Sir Simon vidoran. – Meg akart ölni, de felsült. A medve él, a vérebek hoppon maradtak. – Elvárta volna, hogy az earl társai gratuláljanak a bátorságához, ám azok kerülték a tekintetét, ő pedig féltékenységükkel magyarázta ezt.

Sir Simon megveszekedett bolond, gondolta az earl, és megborzongott. Nem is bánta volna ezt a nyirkos hideget, ha legalább sikert aratnak, de az angolok és breton szövetségeseik két hónapja kudarcot kudarcra halmoztak, és a La Roche-Derrien elleni hat roham a nyomorúság legmélyebb bugyráig alacsonyította a sereget. Az earl tehát haditanácsot hívott össze, hogy egy mindent eldöntő végső rohamot javasoljon, ráadásul még aznap estére. Minden korábbi rohamot délelőtt hajtottak végre, de talán egy létrás ostrom a kihunyó téli nap fényében meglepetésként érné a védőket. Ám ami kis előnyt remélhettek egy ilyen váratlan támadástól, az most mind odalett, mert Sir Simonnak köszönhetően a védők legalább annyira elbizakodtak, amennyire elcsüggedtek a csapatok kapitányai, akik mind összegyűltek a sárga vitorlavásznak alatt.

A kapitányok közül négyen Sir Simonhoz hasonlóan lovagok voltak, akik saját embereiket vezették a csatába, a többiek azonban csupán zsoldosok, akik leszerződtek embereikkel az earl szolgálatára. Három breton is akadt, akik Bretagne urának fehér hermelines jelvényét viselték, és a Montfort hercegéhez hű embereket vezették. A többiek angol kapitányok, valamennyien közemberek, akik acélkeményre edződtek a háborúban. Ott volt William Skeat, mellette Richard Totesham, aki közönséges katonaként kezdte, és most száznegyven lovag mellett kilencven lándzsással lépett az earl szolgálatába. Soha egyikük sem mérkőzött tornaviadalon, nem is hívták őket oda, viszont mindketten vagyonosabbak voltak Sir Simonnál, ami megmérgezte a viszonyukat. Az én vérebeim, így nevezte Northampton earlje a független kapitányokat, és kedvelte is valamennyit. Igaz, az earl mindig is különös vonzódást érzett az ilyen útszéli társaság iránt. Lehetett bár a király unokatestvére, William Bohun boldogan vedelt az olyanokkal, mint Skeat vagy Totesham; velük evett, velük beszélte az angolt, velük vadászott és bennük bízott, Sir Simon pedig úgy érezte, kizárják őt ebből a kompániából. Ha akadt ebben a seregben bárki, aki iránt Northampton earljének bizalommal kellett volna lennie, akkor az csakis ő, Sir Simon, a lovagi tornák nagynevű bajnoka. Northampton mégis szívesebben fetrengett a csatornában az olyasfélékkel, mint Skeat.

– Az eső? – kérdezte az earl.

– Megint rákezdte. – Sir Simon fejével a sátor teteje felé biccentett, amelyet újult erővel kezdett ostorozni a zápor.

– Majd elvonul – mondta Skeat. Csak vajmi ritkán szólította az earlt „nagyuramnak”, a legtöbbször egyenlőként tárgyalt vele, amit az earl Sir Simon legnagyobb megrökönyödésére láthatóan élvezett.

– Csak esik és esik. – Az earl félrehajtotta a sátorlapot, hogy beengedje a hideg, nyirkos levegőt. – Tönkreteszi az íjak idegét.

– Na de a számszeríjakét is – jegyezte meg Richard Totesham. – A szemét fattyai – toldotta meg. Az angolok kudarcát az tette igazán elviselhetetlenné, hogy La Roche-Derrient még csak nem is katonák védték, hanem közönséges városi népek: halászok és hajóépítők, ácsok és kőmívesek, sőt Feketerigó, egy fehérszemély!

– És ha az eső el is áll – ment tovább Totesham –, a talaj akkor is csúszni fog. Nem tudjuk megvetni a lábunkat a falakon.

– Ne menjünk ma este – tanácsolta Will Skeat. – Hadd próbálkozzanak a fiúk holnap reggel, a folyónál.

Az earl megdörgölte fejsebét. Már egy hete ostromolta La Roche-Derrien déli falát, és még most is hitte, hogy be lehet venni azokat a sáncokat, ugyanakkor érzékelte vérebei bizonytalanságát is. Még egy visszavert roham, még harminc-negyven elesett ember, és az egész seregen úrrá lesz a csüggedés. Akkor aztán behúzott farokkal oldaloghatnak vissza Finisterre-be.

– Hogy akarják csinálni? – kérdezte. Skeat megtörölte orrát bőrkabátja ujjában.

– Apálykor – felelte – át lehet kerülni az északi falhoz. Az egyik emberem volt arra a múlt éjjel.

– Három napja mi is próbáltuk – tiltakozott a kapitányok egyike.

– Folyásirányban próbálták – torkollta le Skeat. – Mi a folyónak szembe akarjuk.

– A cölöpök mindkét oldalon ugyanolyanok – vetette közbe az earl.

– Lazák – bólintott Skeat. A breton kapitányok egyike lefordította a szóváltást társainak. – Az emberem kihúzta az egyiket – folytatta Skeat –, és szerinte vagy fél tucat másik is kijön vagy elroppan. Régi tölgyfarönkök, azt mondja, nem fűzfából vannak, és teljesen elkorhadtak.

– Milyen mély az iszap? – kérdezte az earl.

– Úgy térdig ér.

La Roche-Derrien falai csak nyugatról, délről és keletről övezték a várost, az északi oldal védelmét a Jaudy folyóra hagyták, és ahol a félköríves fal találkozott a folyóval, a városiak jókora cölöpöket vertek le az iszapba, hogy apály idején se támadhassák hátba őket. Skeat most arra utalt, hogy utat lehetne nyitni a korhadó cölöpök között, ám amikor az earl emberei próbálkoztak ugyanezzel a város keleti oldalán, a támadók beragadtak a sárba, és könnyű célpontot kínáltak a számszeríjaknak. Akkor nagyobb vérveszteséget szenvedtek, mint a déli kapu elleni bármelyik rohamnál.

– De a folyóparton attól még ott a fal – mutatott rá az earl.

– Ajé – engedte meg Skeat –, de az ostoba barmai több helyen is lerontották. Rakodópartot építettek, és az egyik ilyen hely közel esik a meglazult cölöpökhöz.

– Vagyis az emberei kihúzkodják a cölöpöket, felmásznak a rakodópartra, és mindezt a városiak orra előtt? – kérdezte az earl kétkedve.

– Képesek rá – jelentette ki Skeat.

Az earl még most is azt tartotta a siker legjobb esélyének, ha íjászait a déli kapu közelében helyezi el és imádkozik, hogy azok fedezékbe kényszerítsék a védőket, amíg fegyveresei beveszik a hasadékot. Ám ez a terv, vallotta be, éppúgy kudarcot vallott a mai napon, mint eddig minden alkalommal. Márpedig legfeljebb egy-két napjuk maradt. Kevesebb mint háromezer ember felett rendelkezett, azok harmada is beteg, és ha nem talál nekik tisztességes lakóhelyet, kénytelen lesz visszaoldalogni nyugatra. Szüksége van egy városra, bármilyen városra, még ez a La Roche-Derrien is megteszi.

Will Skeat látta az earl széles arcát elfelhőző aggodalmat.

– Az emberem múlt éjjel tizenöt lépésnyire volt a rakparttól – hangsúlyozta. – Besétálhatott volna a városba, hogy kinyissa nekünk a kaput.

– Akkor miért nem tette? – Sir Simon nem tudta megállni a kérdést. – Krisztus csontjaira! – csattant fel. – Én megtettem volna!

– Ön nem íjász, uram – torkollta le Skeat, majd keresztet vetett.

Guingampnél a védők elfogták Skeat egyik emberét, majd a gyűlöletes íjászt csupaszra vetkőztették és miszlikbe aprították a sánc tetején, hogy valamennyi ostromló tanúja lehessen gyötrelmesen lassú halálának. Előbb a húrtartó ujjait vágták le, majd a férfiasságát, és a férfi üvöltött, akár egy herélt malac, miközben halálra vérzett. Az earl intett egy szolgának, hogy töltse tele a kupákat forralt borral.

– Maga vezetné a támadást, Will? – kérdezte.

– Nem én – felelte Skeat. – Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy az iszapban bóklásszak. Ráhagyom a fiúra, aki múlt éjjel már járt a cölöpöknél. Érti a dolgát, az egyszer biztos. Agyafúrt egy gazfickó, habár ritka fajta. Papnak állt volna, ha nem találkozik velem, de én jobb belátásra térítettem.

Az earlnek határozottan tetszett az elképzelés. Eljátszott egy ideig kardja markolatával, majd bólintott.

– Azt hiszem, találkoznunk kellene ezzel az agyafúrt gazfickóval. Itt van valahol?

– Odakint hagytam. – Skeat megpördült az ülőzsámolyon. – Tom, te útonálló! Gyere csak be!

Thomas előregörnyedve belépett a sátorba, ahol az összegyűlt kapitányok egy magas, nyakigláb, a láncingjétől és a tunikájára varrt piros kereszttől eltekintve teljes egészében feketébe öltözött fiatalembert láttak maguk előtt. Valamennyi angol katona viselte Szent György keresztjét, hogy a csata forgatagában is tudják, ki barát és ki ellenség. Az ifjonc meghajolt az earl előtt, aki ráébredt, hogy már korábban is felfigyelt erre az íjászra – ami nem is csoda, hiszen Thomas szembeötlően jóvágású fiatalember. Hosszú copfban viselte íj húrral megkötött fekete haját, hosszú és hangsúlyos, bár törött orra felett átható, okos tekintettel méregette a világot, simára borotválta arcát, de a legszembeötlőbb tulajdonsága talán mégis az volt, hogy mennyire tiszta. És akkor még nem beszélt a vállára vetett harci íjról, amelynél hosszabbat az earl még sosem látott, és nemcsak hosszú, de feketére is van festve, míg a külső ívre egy furcsa ezüstlapkát erősítettek, rajta egy címerre emlékeztető jelvénnyel. Ad magára a fiú, gondolta az earl, hiú és büszke, ami egyaránt az előnyére válik.

– Ahhoz képest, hogy múlt éjjel térdig a mocsárban jártál – jegyezte meg az earl mosolyogva –, figyelemre méltóan tiszta vagy.

– Mosdottam, uram.

– Még megfázol! – figyelmeztette az earl. – Mi a neved?

– Hooktoni Thomas, nagyuram.

– Nos hát, mondd el, amit múlt éjjel láttál, Hooktoni Thomas.

Thomas elmondta ugyanazt, amit Will Skeatnek is. Sötétedés után, amint a dagály visszavonult, átgázolt a Jaudy lápján. Látta, hogy a cölöpkerítést elhanyagolták, a cölöpök korhadtak és lazák, egyiküket ki is emelte a helyéből, majd átfurakodott a résen, és néhány lépésnyire megközelítette a legközelebbi rakodóhelyet.

– Olyan közel kerültem, uram, hogy hallottam egy asszony énekét – tette hozzá. Az asszony ugyanazt a dalt dudorászta, amit saját anyjától is hallott gyermekkorában, és megdöbbentette a véletlen egybeesés.

Az earl a szemöldökét ráncolta, miután Thomas befejezte. Nem mintha nehezményezett volna bármit is az íjász beszámolójában, hanem a fej seb, amelytől kerek egy órán át öntudatlanul feküdt, megint lüktetni kezdett.

– Mit kerestél múlt éjjel a folyóparton? – kérdezte, leginkább csak azért, hogy időt nyerjen, és átgondolhassa a felvetést.

Thomas nem válaszolt.

– Más férfi asszonyát – felelt végül Skeat Thomas helyett – Ezt keresik mind, uram, más ember asszonyát.

Az összegyűltek harsány nevetésre fakadtak, kivéve az egy Sir Simon Jekyllt, aki mogorva tekintettel méregette az elpirult Thomast. Közönséges íjász a nyavalyás, mégis különb láncinget hord, mint amilyent ő megengedhet magának! És az arcátlanságig magabiztos. Sir Simon megborzongott. Sosem értette, miért ilyen igazságtalan vele az élet. Íjászbőrbe bújt falusi bugrisok lovakat, fegyvereket, vérteket zsákmányolhatnak, míg neki, a lovagi tornák bajnokának, még egy pár istenverte csizmára is alig jut. Ellenállhatatlan kényszert érzett rá, hogy a földbe döngölje ezt a hórihorgas, nyugodt íjászt.

– Elég egy éber őrszem, uram – vágott közbe Sir Simon a normannok nyelvén, hogy csupán a maréknyi nemesember érthesse őket –, és ez a fiú halott lesz, az embereinket pedig belefojtják az iszapba.

Thomas lapos, arcátlanul lekezelő pillantást vetett Sir Simonra, majd folyékony franciasággal válaszolt:

– Pedig sötétben kell támadnunk. – Újra az earlhöz fordult. – Az ár holnap virradatra vonul vissza teljesen, nagyuram.

Az earl meglepetten mérte végig.

– Hol tanultál meg franciául?

– Az apámtól, nagyuram.

– Ismerjük valahonnét?

– Kétlem, nagyuram.

Az earl nem feszegette a kérdést. Beharapta ajkát, és simogatni kezdte kardja markolatgombját, ahogyan gondolkodás közben mindig tett.

– Mondjuk, hogy a falakon belül kerülsz – mordult Thomasra Richard Totesham, aki Will Skeat mellett ült egy fej őszéken. Totesham vezette a legnagyobb szabadcsapatot, ezért nagyobb tekintéllyel rendelkezett, mint a többi kapitány.

– De mihez kezdesz odabent?

Thomas bólintott, mintha számított volna a kérdésre.

– Kétlem, hogy elérhetnénk a kaput – felelte –, de ha a folyó mentén húsz jó íjászunk kerülne a falakra, kitarthatnánk addig, amíg a létrák a helyükre kerülnek.

– És van is két létrám – ajánlkozott Skeat. – Azok megtennék.

Az earl tovább simogatta kardja markolatgombját.

– Amikor korábban a folyó felől próbáltunk támadni – mondta –, az emberek foglyul estek az iszapban. Ott se sekélyebb, ahová te akarsz menni.

– Vannak gyékényeink, uram – bólintott Thomas. – Az egyik majorban találtam néhányat. – A fűzfafonatos kerítéselemekből szükség esetén gyorsan karámot lehetett építeni a birkáknak, és ha a lapokat lefektették a mocsárban, az emberek megvethették rajtuk a lábukat.

– Mondom, agyafúrt egy gazember – húzta ki magát Will Skeat büszkén. – Még Oxfordba is járt, mi, Tom?

– Fiatalon sok ostobaságot művel az ember – felelte Thomas szárazon.

Az earl felnevetett. Kedvelte ezt a fiút, és már értette, hogyan bízhat rá Skeat ekkora feladatot.

– Holnap reggel, Thomas? – kérdezte.

– Jobb, mint ma este szürkületkor, uram. Ma este még túl nagy lesz az élet. – Thomas vetett egy komor pillantást Sir Simonra, jelezve, hogy a lovag értelmetlen és ostoba hősködése hangolta ilyen jókedvre a város védőit.

– Akkor hát holnap reggel. – Az earl Toteshamhez fordult. – Azért csak tartsa a fiúkat a déli kapu közelében. Azt akarom, hogy azt higgyék, újra támadni fogunk. – Visszafordult Thomashoz. – Mi az a jelvény az íjadon, fiú?

– Csak találtam valahol, nagyuram – hazudta Thomas, miközben átnyújtotta az íjat az earlnek, aki felé nyújtotta a kezét. Igazság szerint a címert az összetiport ezüstserlegből vágta ki, amelyet atyja köntöse alatt talált, majd a fémdarabkát az íj külső ívére fogatta, ahol keze szinte simára koptatta az ezüstöt.

Az earl tüzetesen megvizsgálta a jelet.

– Egy griff és egy kehely?

– Azt hiszem, uram – színlelt teljes tudatlanságot Thomas.

– Nem ismerek olyat, akinek ez lenne a címere. – Az earl próbára tette az íjat, és az erejét tapasztalva meglepetten felhúzta a szemöldökét. Visszaadta a fekete fegyvert, majd elbocsátotta Thomast. – Az Úr legyen veled holnap reggel, Hooktoni Thomas.

– Nagyuram – hajolt meg Thomas.

– Engedelmével, uram, én is mennék – emelkedett fel Skeat. Az earl bólintott, majd figyelte, ahogy a két férfi távozik.

– Ha csakugyan bejutunk – fordult hátramaradt kapitányaihoz –, az Isten szerelmére, nehogy szabadon engedjék a katonákat. Tartsák szorosan a pórázt. Meg szándékozom tartani ezt a várost, és nem akarom, hogy a városlakók gyűlöljenek. Öljenek, ha muszáj, de nem akarok vérfürdőt – végignézett a kétkedő arcokon. – Egyiküket ki fogom nevezni a helyőrség parancsnokává, úgyhogy ne nehezítsék meg a saját dolgukat. Tartsák pórázon az embereket.

A kapitányok felmordultak, hiszen jól tudták, milyen nehéz lesz visszatartani az embereket a város teljes kifosztásától, ám mielőtt bármelyikük is hangot adhatott volna kétkedésének, Sir Simon emelkedett szólásra:

– Uram? Lehetne egy kérésem? Az earl vállat vont.

– Az majd elválik.

– Engedélyezné, hogy én és az embereim legyünk a létráknál?

Az earlt láthatóan meglepte a kívánság.

– Úgy gondolja, Skeat nem képes boldogulni?

– Nem kételkedem a képességeiben, uram – válaszolt Sir Simon alázatosan –, mindazonáltal magamnak kérném e tisztességet.

Ha már el kell veszíteni valakit, inkább legyen Sir Simon Jekyll, mint Will Skeat, gondolta az earl. Bólintott.

– Persze, hogyne.

A kapitányok nem szóltak. Mi lehet abban a dicsőség, ha valaki első a falon, amelyet másvalaki már bevett? Nem, a nyomorult fattya nem dicsőségre szomjazik. Helyezkedni akar, hogy övé legyen a legzsírosabb zsákmány, mégsem szóltak egy szót sem. Lehetnek bár kapitányok, Sir Simon mégiscsak igazi lovag, még ha koldusszegény lovag is.

Az earl serege a kurta téli nap hátralévő részében szüntelenül ostrommal fenyegette La Roche-Derrient, ám a roham csak nem indult meg, s bár szürkületkor a városlakókban újra feléledt a remény, hogy túlélték megpróbáltatásaik javát, megtették az előkészületeket arra az esetre, ha az angolok másnap újra próbálkoznának. Összeszámolták a számszeríjnyilakat, köveket hordtak a sáncokra, és táplálták a tüzeket a katlanok alatt, amelyekben az ostromlók nyakába zúdított főzet rotyogott. Forró vizet az ördög nyakába, buzdítottak a papok, és a városlakók értékelték a tréfát. Tudták, hogy győzelemre állnak, és érezték, hogy megpróbáltatásaik már nem tarthatnak soká, hiszen az angolok nemsokára kifogynak az élelemből. La Roche-Derriennek nem kell egyebet tennie, mint kitartani, s ezzel megszolgálni Károly herceg háláját és jóindulatát.

A szitáló eső éjszakára abbamaradt. A városiak nyugodni tértek, bár kezük ügyében tartották fegyvereiket. Az őrszemek tüzeket gyújtottak a falak mögött és a sötétet kémlelték.

Éjszaka volt, fagyos téli éjszaka, és az ostromlók utolsó ütőkártyájukat játszották ki.

Feketerigó a keresztségben a Jeanette Marie Halevy nevet kapta, és tizenöt éves volt, amikor szülei elvitték Guingampba, az éves lovagi viadalra. Apja nem tartozott az arisztokraták közé, ezért a család nem foglalhatott helyet a torna helyszínén, Szent Lőrinc tornya alatt. Találtak azonban a közelben egy alkalmas helyet, és Louis Halevy gondoskodott róla, hogy leánya mindent jól láthasson: székeiket annak a szénásszekérnek a tetejére tette, amely idáig hozta őket La Roche-Derrienből. Jeanette apja jómódú hajóépítő és borkereskedő volt, bár üzleti szerencséje nem sugárzott ki életére is. Egyik fia megvágta az ujját, és a vérfertőzésbe belehalt, a másik útban La Coruna felé a tengerbe fulladt. Jeanette maradt az egyetlen gyermeke.

Guingampi útjukon a számítás vezérelte. Bretagne egész nemessége – de legalábbis azok, akik jó szemmel tekintettek a franciákkal kötött szövetségre – megjelent a viadalon, ahol a lovagok négy napon át, az összegyűlt tömeg előtt, amelyet éppúgy vonzott a vásár, mint a verekedés, számot adhattak lándzsa- és kardforgató tehetségükről. Jeanette jobbára unalmasnak találta az eseményt, lévén minden küzdelmet hosszú bevezető előzött meg, és ezekből a távolság miatt egy szót se hallott. Lovagok parádéztak végtelen sorban, sokszínű tollbokrétáik ott hajladoztak a szélben, majd hirtelen feldübörögtek a vasalt paták, fém csörrent fémnek, üdvrivalgás harsant, és valamelyik lovag lebukott a fűre. Szokás szerint a győztes lovag ilyenkor egy almát húzott lándzsája hegyébe, és ezzel ajándékozta meg azt a hölgyet, aki magára vonzotta a tekintetét. Jeanette apja éppen emiatt vezette el idáig az otromba szekeret. Négy nap után Jeanette tizennyolc almát gyűjtött be, és céltáblájává vált a nemes rangú kisasszonyok csipkelődésének.

Szülei ezután visszavitték La Roche-Derrienbe, és várakozni kezdtek. Közszemlére tették portékájukat; most már a vásárlóknak kellett utat találniuk a Jaudy folyó mentén álló fényűző otthonba. Homlokzata felől tekintve a ház aprónak látszott, ám amint átért a boltozatos folyosón, a látogató széles udvaron találta magát. Az udvar egészen a kőből épült rakodópartig ért, ahol dagály idején Monsieur Halevy kisebb hajóit kikötötték. Az udvar egyik oldalán a Szent Renan templommal közös fal húzódott, és mert Monsieur Halevy oly bőkezűen támogatta a templomot, még arra is engedélyt kapott, hogy kaput vágjon a falon keresztül, így a családnak mise felé menet még az utcára sem kellett kitennie a lábát. A külsőségek értésére adták minden komoly kérőnek, hogy vagyonos családdal akadt dolga, abból pedig, hogy az estebéden a parókia papja is megjelent, következtethetett a család odaadóan vallásos voltára is. Jeanette-et nem egy vagyonos arisztokrata játékszerének szánták, hanem jó hírű asszonynak.

Tucatnyi férfiú is rászánta magát, hogy látogatást ejtsen a Halevy házban, a háziúr lányának kegyeit mégis Henri Chenier, Armorica vikomtja nyerte el. Elsőrangú fogás volt, hiszen Chenier Blois Károly unokatestvéreként Fülöp francia királyt is unokafivérének tudhatta, amellett a franciák éppen Károlyt tekintették Bretagne hercegének és urának. A herceg megengedte, hogy Henri Chenier bemutassa menyasszonyát, utóbb mégis azt tanácsolta unokaöccsének, hogy hagyja faképnél a lányt, aki mégiscsak egy kalmár lánya, s így alig különb egy parasztnál – bár azt a hercegnek is be kellett ismernie, hogy szemrevaló teremtés. Haja feketén fénylett, orcáját nem csúfította el a himlő, és nem hiányzott egyetlen foga sem. Olyan bájos teremtés, hogy a láttára még a herceg udvarában tartott dominikánus testvér is álmélkodva csapta össze a tenyerét, és kijelentette, hogy Jeanette a szentséges Madonna földi képmása. A herceg egyetértett azzal, hogy gyönyörű, na de akkor mi van? Gyönyörű lány akad számolatlanul. Guingamp bármelyik tavernájában két lívre-ért akad olyan szajha, aki mellett a legtöbb asszony ocsmány varangynak tűnik. Egy asszonynak nem szépnek kell lennie, hanem gazdagnak.

– Tedd a lányt ágyasoddá – tanácsolta unokaöccsének, és gyakorlatilag megparancsolta Henrinek, hogy egy picardiai javadalom örökösét vegye el. Az örökös azonban ragyaverte szatyornak bizonyult, és Armorica grófja, akit megigézett Jeanette kivételes szépsége, ellene szegült nagybátyja akaratának.

A kalmár leányát plabennec-i kastélyának kápolnájában vette nőül, amely Finisterre-ben, azaz a világ végén feküdt. A herceg úgy vélte, unokatestvére túlontúl sokat hallgatta a trubadúrokat, ám a gróf és újdonsült arája boldogan éltek, és alig egy évvel menyegzőjük után, amikor Jeanette betöltötte tizenhatodik évét, fiuk is született. A herceg után Károlyra keresztelték a gyermeket, ám a herceg korántsem érezte megtiszteltetve magát. Többé nem volt hajlandó találkozni Jeanette-tel, és unokaöccsével is hűvösen viselkedett.

Ugyanabban az évben az angolok nagy erőkkel sorakoztak fel Montforti János támogatására, akiben Bretagne igazi hercegét látták. A francia király erősítést küldött unokatestvérének, Károlynak, akit viszont ő tartott Bretagne tényleges urának. Kitört a polgárháború. Armorica grófja ragaszkodott hozzá, hogy asszonya és csecsemő korú gyermeke térjenek vissza Jeanette apjának La Roche-Derrien-i házába, lévén Plabennec kastélya túlontúl kicsi volt, rászorult a felújításra, és túl közel esett a hódítók erőihez.

Azon a nyáron a kastély csakugyan az angolok kezére került, épp ahogyan Jeanette férje gondolta, majd a rákövetkező évben Anglia királya újabb sereget küldött Bretagne-ba, és ez a sereg visszaverte Károly bretagne-i herceg erőit. Nem került sor döntő ütközetre, inkább számtalan véres összecsapást vívtak. Az egyik ilyen közelharcban, amelyet egy meredek völgy sövénykerítései között vívtak meg, Jeanette férje is megsebesült. Felemelte sisakjának ellenzőjét, hogy kiáltásával bátorítsa az embereket, és egy nyílvessző egyenesen a szájába fúródott. A szolgák hozták el a grófot a Jaudy folyó melletti házba, ahol öt napra rá kiszenvedett. Öt teljes napig mardosta a kín, nem tudott enni, és levegőhöz is alig jutott, ahogy sebe elmérgedt, és a vér a torkára alvadt. Huszonegy éves volt, lovagi tornák bajnoka, és a végén már csak zokogni tudott, akár egy éretlen kölyök. A halálát fulladás okozta, Jeanette pedig világgá sikoltotta gyászát és bosszúszomját.

Ekkortól kezdődött Jeanette nyomorúsága. Özvegy lett, la veuve Chenier, és férje halála után nem egészen hat hónappal a vérhas a szüleitől is megfosztotta. Alig töltötte be a tizennyolcadik évét, fia, Armorica grófja pedig a kettőt, Jeanette megörökölte atyja vagyonát. Eltökélte magát, hogy visszavág a gyűlöletes angoloknak, akik meggyilkolták férjét, és saját költségen felszerel két hajót az angol utánpótlás fosztogatására.

Monsieur Belas, aki ügyvédként már apját is szolgálta, igyekezett eltántorítani őt ettől a tervtől. Jeanette vagyona nem tart örökké, figyelmeztetett, és semmi sem képes úgy felélni a pénzt, mint a hadihajók felszerelése. Azok ugyanis ritkán hajtanak hasznot, hacsak nem véletlenségből. Akkor már jobb, tanácsolta az ügyvéd, ha kereskedésre használja a hajókat.

– A lannioni kalmárok szép hasznot csinálnak a spanyol borból – vetette fel. Az ügyvéd megfázott a télen, és akkor is nagyot tüsszentett. – Kivételesen szép hasznot – toldotta meg sokatmondóan. A bretonok nyelvén beszéltek, bár ha a szükség úgy hozta, ő és Jeanette a franciával is remekül boldogult.

– Nincs szükségem spanyol borra – vetette ellene Jeanette –, angol lelkekre annál inkább.

– Abban nincsen haszon, úrnőm. – Belas még most is különösnek találta, hogy „úrnőmnek” kell szólítania Jeanette-et, akit gyermekkora óta ismert, és aki mindig csak a kis Jeanette volt a számára. Csakhogy a kis Jeanette időközben rangon felül megházasodott, majd megözvegyült, és meg kell adni, akaratos özvegy lett belőle.

– Angol lelkeket nem bocsáthatunk áruba, úrnőm – mutatott rá Belas tapintatosan.

– Hacsak nem az ördögnek – vetett keresztet Jeanette. – De spanyol borra akkor sincs szükségem, Belas. Megélünk a bérletekből.

– A bérletekből! – kiáltott fel gúnyosan Belas. Magas, ösztövér, ritkás hajú, de mindenekelőtt csavaros eszű férfiú volt. Sokáig és jól szolgálta Jeanette apját, ezért kellőképpen neheztelt amiatt, hogy a kalmár nem emlékezett meg róla végakaratában. Minden Jeanette-é lett, kivéve egy kisebb hagyatéki részt, amely Pontrieux szerzeteseinek jutott, hogy azok cserébe misét mondjanak a halott ember lelke üdvéért. Belas azonban leplezte neheztelését.

– Plabennec-ből semmilyen jövedelmünk sincs – magyarázta Jeanette-nek. – Az angolok elfoglalták, és mit gondol, meddig szedhetjük még be a bért atyja földjei után? Az angolok nemsokára ott is ott lesznek. – Az angol sereg megszállta a meg nem erősített Tréguiert, amely gyalogosan alig egy órányira esett észak felé, és lerombolták az ottani katedrális tornyát, csak mert néhány számszeríjas onnét vette célba őket. Belas remélte, hogy az angolok hamarosan visszavonulnak, hiszen benne jártak a télben, és a készleteik gyorsan fogyatkoztak. Ugyanakkor attól tartott, hogy távozásuk előtt még maradt idejük feldúlni La Roche-Derrien környékét. És ha ezt megtették, Jeanette birtokai egy csapásra értéktelenné váltak.

– Hogyan fizetnek bért egy felperzselt birtok lakói? – tette fel a kérdést.

– Nem érdekel! – csattant fel a nő. – Eladok mindent, ha kell, mindent! – Kivéve férje páncélját és fegyvereit. Azok az igazi értékek, és egy napon át is adja őket fiának.

Belas felsóhajtott ekkora ostobaság láttán, majd összehúzta magán fekete köpenyét, és közelebb görnyedt a tűzhelyben pattogó erőtlen lángokhoz. A közeli tengerről fagyos szél szakadt fel, s a huzat sípolva száguldott át a kéményen.

– Ha megengedi, úrnőm, adnék néhány tanácsot. Először is, az üzletről – Belas elhallgatott, amíg megtörölte orrát kabátja hosszú fekete ujjában. – Bár gyengélkedik, találhatok valakit, aki éppoly jól viszi majd, mint atyja tette, és akivel aláíratok egy szerződést, amelynek értelmében tisztességgel megfizeti a haszonból járó részt. Másodszor, úrnőm, gondolkodnia kellene egy újabb házasságon. – Megállt, láthatóan heves tiltakozásra számított, Jeanette azonban nem szólt. Belas felsóhajtott. Milyen szép! Tucatnyi férfi is akad a városban, aki feleségül venné, de mióta hozzáment egy arisztokratához, magasan hordja az orrát, és már nem érné be, csak egy hasonlóan rangbéli kérővel. – Özvegyként, úrnőm – folytatta az ügyvéd óvatosan –, most még tekintélyes vagyonnal rendelkezik, ám a vagyon előbb elolvad, mint az áprilisi hó. Keressen egy férfit, aki megoltalmazza, a fiával és a vagyonával együtt.

Jeanette meredt tekintettel fordult felé.

– Enyém volt a keresztény világ legnemesebb férje! Mit gondol, hol találhatnék hozzá hasonlót?

Olyanok, mint Armorica grófja, gondolta az ügyvéd, számolatlanul akadnak, csak éppen valamennyi páncél mögé bújt vadállat, aki nemes sportnak tartja a háborúzást. Jeanette-nek egy bölcs és előrelátó kalmár kellene, esetleg egy jómódú özvegy, bár Belas gyanította, hogy ezt a lehetőséget nem is érdemes említenie.

– Ne feledje a régi mondást, úrnőm – mondta jobb híján. – Amíg a nyúl vigyáz a csordára, jóllaknak a farkasok.

Jeanette megrázkódott az indulattól.

– Elfeledkezik magáról, Monsieur Belas. – Kimért mozdulattal elbocsátotta a férfit, és másnap az angolok elérkeztek La Roche-Derrienhez. Jeanette elővette a férje számszeríját, amelyet közös kincseikkel együtt rejtegetett, és csatlakozott a védőkhöz. Pokolba Belas-val és a tanácsaival! Úgy fog harcolni, mint bármelyik férfi, és Károly herceg, aki megvetette származása miatt, idővel megtanulja, hogy tisztelje, támogassa, és fiára ruházza elhalt férje birtokait.

Így lett Jeanette-ből Feketerigó, így haltak meg nyilaitól a falakat ostromló angolok, így merült feledésbe Belas tanácsa, és Jeanette most végre úgy érezte, hogy a város védőinek sikerült megértetniük az angolokkal, hogy felesleges minden további erőfeszítés. Minden a legnagyobb rendben lesz. Jeanette ebben a hitben tért aludni, és egy hete most először azonnal elnyomta az álom.

Thomas lekuporodott a folyó mentén. Át kellett törnie az égerek során, mielőtt elérhette a partot, ahol lehúzta csizmáját és nadrágját. Legjobb lesz csupasz lábbal menni, döntötte el, így legalább a csizmája nem ragad bent az iszapban. Hideg lesz a víz, már-már fagyos, mégsem emlékezett olyan időkre, amikor boldogabb lett volna. Szerette ezt az életet, miközben Hookton, Oxford és az atyja emléke szinte feledésbe merült.

– Vegyétek le a csizmátokat – szisszent rá Thomas a húsz íjászra, aki elkísérte az úton –, és vessétek a nyakatok köré a tarisznyát.

– Miért? – zsörtölődött egy hang a sötétben.

– Hátha beléd fojtja a szót – mordult rá Thomas.

– Mert így nem lesz vizes a nyílvessző – magyarázta másvalaki segítőkészen.

Thomas a nyaka köré kötötte a maga tarisznyáját. Az íjászok nem hordozták a tegezt, mint a vadászok, lévén a tegezek felül nyitottak voltak, így könnyen kihullhattak a nyílvesszők, amikor az ember szaladt vagy átmászott egy sövényen. A tegezben tárolt nyilak az esőben könnyen megnedvesedtek, márpedig nedves tollal kiszámíthatatlan a nyílvessző röpte. Épp ezért az igazi íjászok mindig viasszal vízhatlanná tett, és zsinórral lekötött szájú vászonzsákot használtak. A zsákot fűzfavessző merevítésekkel is ellátták, hogy a vászon ne nyomhassa meg a tollakat.

Will Skeat leoldalazott a folyópartra, ahol a tucatnyi férfi halomba gyűlt a gyékények fedezékében. Megborzongott a folyóvízről felszakadó hideg szélben. Az égbolt keleten még most is sötéten borult feléjük, csak a La Roche-Derrien sáncain lángoló tüzek felől szűrődött le némi világosság.

– Minden csendes és nyugodt – bökött fejével Skeat a város felé.

– Imádkozzunk, hogy aludjanak – bólintott Thomas.

– Jó nekik. Én már azt is elfeledtem, milyen egy ágy. – Skeat félrelépett, hogy egy újabb embert engedjen lesurranni a folyópartra. Thomas meglepetten ismerte fel Sir Simon Jekyllt, aki olyan lekezelő gúnnyal bánt vele az earl sátrában.

– Sir Simon – mordult fel Skeat, alig leplezve tulajdon megvetését – szót akar váltani veled.

Sir Simon elfintorodott, amint orrát megcsapta az iszap bűze. Javarészt a város ürüléke, gondolta. Még szerencse, hogy nem neki kell csupasz lábbal átgázolnia ezen a mocskon.

– Biztos benne, hogy képes lesz áthatolni a cölöpkerítésen? – kérdezte Thomast.

– Másképp bele se vágnék. – Thomas nem is bajlódott azzal, hogy megpróbáljon tisztelettudónak látszani.

Thomas hangneme felajzotta Sir Simon idegeit, de a lovag uralkodott indulatán.

– Az earl – folytatta fellengzősen – megadta nekem a tisztességet, hogy a falak elleni rohamot vezessem. – Hirtelen elhallgatott, és Thomas figyelmesen várta a beszéd végét, ám Sir Simon csak állt és némán, ingerült arckifejezéssel meredt rá.

– Vagyis Thomas beveszi a falat – szólalt meg végül Skeat –, hogy biztonságossá tegye az ön létráinak?

– Semmi szükségem arra – Sir Simon ügyet sem vetett Skeatre, és továbbra is egyenesen Thomashoz intézte a szavait –, hogy az embereim előtt érkezzenek a városba. Aki fegyverest csak látunk, egyből megöljük, ugye, megértette?

Thomas kis híján gúnyosan kiköpött. Az ő emberei íjászok, márpedig az ellenség egyetlen katonája sem hordoz olyan hosszú íjat, mint az angolok, így összetéveszteni is nehéz lenne őket a város védelmezőivel. Akárhogy is, tartotta a nyelvét, és komoran bólintott.

– Az íjászaival csatlakozhat a rohamhoz – ment tovább Sir Simon –, de csak ha aláveti magát a parancsnokságomnak.

Thomas újra bólintott, és Sir Simon, akit ez az arcátlanság még inkább feldühített, sarkon fordult és elviharzott.

– Micsoda egy vadbarom – morogta Thomas.

– Csak szeretné mindenki előtt a húsosfazékba dugni az orrát – vonta meg a vállát Skeat.

– Engedte neki, hogy használja a létráinkat? – kérdezte Thomas.

– Ha ő akar lenni az első, hát csak legyen. A létra is csak fából van, Tom, és ha eltörik, inkább ő bucskázzon le róla, mint én. Amellett szerintem jobb lesz, ha követünk a folyón felfelé, de ezt nem mondjuk meg Sir Simonnak. – Skeat elvigyorodott, majd keservesen káromkodni kezdett, amikor a folyó déli partjának sötétjéből hangos csattanás hallatszott. – Az átkozott fehér patkányok – morgolódott, majd beleveszett az árnyakba.

Fehér patkánynak a János herceghez hű bretonokat nevezték, akik fehér hermelines jelvényt viseltek. Jó hatvan breton számszeríjas csatlakozott Skeat katonáihoz és fürösztötte nyilakban a falakat, amikor a támadók nekitámasztották létráikat a sáncoknak. Ők voltak azok, akik zajongásukkal felverték az éjszaka csendjét, és a hangjuk egyre csak erősödött. Valami ostoba elindult a sötétben, belebotlott az egyik breton jókora pajzsába, amely mögött a számszeríjakat szokták újratölteni az ostrom idején, mire pillanatokon belül bősz lökdösődés és zajongás támadt. A védők persze maguk is felfigyeltek a hangokra, és lángoló szénakötegeket kezdtek átdobálni a falakon, majd rákezdte az egyik templom harangja, azután egy másik, és Thomas még csak bele se gázolhatott a folyóba.

Sir Simon Jekyll, akit megriasztott a váratlan harangszó és a lángoló szalma, kiáltozni kezdett, hogy azonnal indítsák meg a rohamot.

– Előre a létrákkal!

Védők rohantak La Roche-Derrien falain, és megérkeztek az első lövedékek a sáncok felől, amelyeket rőt fénybe vontak a lángoló bálák.

– Várjatok még azzal az átkozott létrával! – mordult rá Will Skeat embereire, majd aggodalmas tekintettel fordult Thomas felé. – Most mi legyen?

– Amondó vagyok, hogy most a kutya se figyel ránk – felelte Thomas.

– Akkor mégis mégy?

– Ha már nincs jobb dolgom, Will.

– Átkozott fehér patkányok!

Thomas belevezette embereit az iszapba. A gyékények segítségükre voltak, de nem annyira, amennyire elvárták volna, ezért csúszkálva-botladozva közeledtek a cölöpökhöz, és Thomas úgy érezte, Arthur király és a kerekasztal minden lovagja fel fog ébredni ekkora zsivajtól. Valamennyi templom harangja rákezdte, harsogtak a trombiták, üvöltöztek a katonák, vonyítottak a kutyák, kukorékoltak a kakasok, recsegtek és ropogtak a számszeríjak, ahogyan megfeszítették, majd hirtelen feloldották őket.

A falak Thomas jobbján tornyosultak. Eltűnődött, vajon megtalálná-e rajtuk Feketerigót. Már kétszer is látta az asszonyt, és egész rabul ejtette arcának szilajsága, vadul csapkodó fekete haja. Tucatnyi más íjász is látta őt, és valamennyi képes volt száz lépésről keresztüllőni egy nyakláncon, az asszony mégis élt. Elképesztő, gondolta Thomas, mire nem képes egy csinos kis arc.

Ledobta utolsó gyékényét, és ily módon elérte a facölöpöket, az iszapba lesüllyesztett egész fatörzseket. Emberei felzárkóztak hozzá, és nekivetették vállukat az akadálynak, amíg a korhadt fa szalmaként el nem pattant. A cölöpök hatalmas zajt vertek, amint belecsapódtak a vízbe, de még ez is belefúlt a város felől hallatszó hangzavarba. Jake, az exeteri fogházból szabadult kancsal gyilkos, odahúzódott Thomas mellé. Tőlük jobbra esett a fából ácsolt rakodópart, végében a hevenyészett létrával. Közeledett a pirkadat, és keletről erőtlen, koszos szürke fénynyaláb rajzolta ki a Jaudy felett épített híd körvonalát. Tetszetős kőhíd volt, az egyik végében barbakánnal, és Thomas előre rettegett az őrtoronyban megbúvó katonáktól; de eddig senki sem fújt riadót, és egyetlen nyílvessző sem süvített feléjük a nyugodt víztükör felett.

Thomas és Jake elsőként kapaszkodott fel a létrán, majd Sam, Skeat legifjabb íjásza következett. A faemelvény egyben ácstelepként is szolgált, és egy kutya eszelős igyekezettel ugatott a farönkök között, ám Sam elővont késsel beleveszett a sötétbe, és az ugatás nemsokára abbamaradt.

– Jó kiskutya – morogta Sam, amint visszatért.

– Fel a húrokkal – fordult hátra Thomas. Megfeszítette a kenderből font ideget fekete íján, majd kibontotta a nyilakkal teli vízhatlan zsákot.

– Utálom ezeket a nyavalyás dögöket – folytatta zavartalanul Sam. – Az egyik megharapta anyámat, amikor viselős volt velem.

– Akkor ezért vagy ilyen veszett – jegyezte meg Jake.

– Tartsátok a szátokat – emelte fel a hangját Thomas. Egyre több íjász kapaszkodott fel a rakpartra, amely vészesen inogni kezdett alattuk, és azt is láthatták, hogy a meghódításra váró falakon most már csak úgy hemzsegnek a védők. Az angol nyílvesszők fehéren izzottak fel a védők tüzeinek fényében, amint átszisszentek a falak felett, hogy a város kunyhóinak szalmafedeles tetőibe fúródjanak. – Talán mégis meg kellene nyitnunk a déli kaput – vetette fel Thomas.

– Sétáljunk keresztül a városon? – kérdezte Jake aggodalmasan.

– Nem olyan nagy város ez – vonta meg a vállát Thomas.

– Elment az eszed – csóválta a fejét Jake, de vigyorgott közben, így Thomas akár bóknak is vehette szavait.

– Akárhogy is, én megyek. Sötét lesz az utcákon, senki sem figyel majd fel az íjakra. Biztonságban odaérünk.

Tucatnyi ember követte Thomast, míg a többiek nekiláttak kifosztani a közeli épületeket. Egyre többen és többen érkeztek az átszakított cölöpkerítés felől, és Will Skeat is inkább mindenkit ebbe az irányba terelt, mint hogy céltalanul várakozzanak a falak alatt. A védők meglátták az iszapban sorjázó katonákat, és bőszen lövöldözni kezdtek rájuk a városfal végéből, ám az első támadók ekkorra már az utcákat járták.

Thomas végigbotorkált a városon. Szuroksötét volt a sikátorokban, nemigen tudhatta, merre jár, bár ha felfelé kapaszkodott azon a dombon, amelyre a város épült, előbb-utóbb el kellett érnie a dombgerincet, majd onnét lefelé haladva a déli kaput. Emberek rohantak el mellettük, de láthatóan senki sem ismerte fel bennük a gyűlölt angolokat. A harangok fülsüketítően zúgtak. Gyermekek bőgtek, kutyák vonítottak, sirályok sikongattak, és a zajongás kezdte felőrölni Thomas idegeit. Micsoda képtelen ötlet, gondolta. Lehet, hogy Sir Simon már meg is mászta a falakat? Talán csak az időt vesztegeti? A fehér tollas nyílvesszők azonban lankadatlanul hulltak a zsúpfedőkre, ami arra utalt, hogy a várost még nem vették be, ezért neki is tovább kellett mennie. Kétszer is zsákutcában találta magát, és másodszor, amikor visszafordult a széles főútra, kevés híján beleszaladt egy papba, aki épp akkor sietett elő a templomból, hogy fáklyát tegyen az egyik külső tartóba.

– Siess a sáncokra! – förmedt rá a pap, majd meglátta a hosszú íjakat a férfiak kezében, és eltátotta száját, hogy riadót kiáltson.

A hang sosem hagyhatta el a torkát, miután Thomas fekete íjának vége a gyomrába fúródott. A férfi összegörnyedt, levegő után kapdosott, Jake pedig gyakorlott mozdulattal elmetszette a torkát. A pap gurgulázó hangokat hallatott, amint elterült a kövezeten, és Jake összeráncolta a homlokát, míg a kellemetlen zaj fokozatosan abba nem maradt.

– Ezért még a pokolra kerülök – mormolta.

– Amúgy is oda kerülnél – legyintett Sam –, mint mi mindannyian.

– Mind a mennybe kerülünk – vetette ellene Thomas –, de csak ha nem piszmogjuk el az időt.

Hirtelen sokkal merészebbnek érezte magát. Mintha a pap lelkével együtt tulajdon félelme is elpárolgott volna. Nyílvessző fúródott a templomtoronyba, és hullott bele a sikátor sötétjébe, amint Thomas elvezette embereit a templom mellett, és váratlanul La Roche-Derrien főutcáján találta magát, amely meredeken ereszkedett az őrtüzekkel megvilágított déli kapu felé. Thomas visszahúzódott a templom melletti sötétbe. Az utcán hemzsegtek a fegyveresek, bár valamennyien a város fenyegetett oldala felé rohantak. Amikor Thomas legközelebb kinézett, a domboldalon már teremtett lelket sem látott. Csak a kapu feletti sáncon állt két őrszem. Thomas felhívta rájuk emberei figyelmét.

– Halálra válnak, amint meglátnak minket – mondta. – Lenyilazzuk a nyavalyásokat, és kinyitjuk a kaput.

– Lehetnek mások is – vetette közbe Sam. – Ott egy őrház.

– Akkor azokat is megöljük – intette le Thomas. – Gyerünk, indulás!

Kiléptek az utcára, haladtak néhány méter, majd előhúzták íjaikat. A nyílvesszők kiröppentek, és a sáncon álló két őrszem felbukott. Egy katona lépett elő a toronyban kialakított őrházból, és tátott szájjal az íjászokra meredt, de mielőtt bárki is felajzhatta fegyverét, visszalépett a házba, és elreteszelte az ajtót.

– A miénk! – kiáltotta Thomas, és vad rohamra vezette embereit a kapu ellen.

Az őrház zárva maradt, így senki sem próbálta megállítani az íjászokat, akik felemelték a keresztrudat, és kitárták a két nagy kapuszárnyat. Az earl emberei meglátták a nyitott kapukat, felismerték az angol íjászok körvonalát az őrtüzek fényében, és a sötétségből félelmetes üdvrivalgás harsant, amely tudatta Thomasszal, hogy a bosszúra szomjas csapatok megindultak feléjük.

Ami azt is jelentette, hogy gyötrelmes időszak kezdődött La Roche-Derrien számára. Az angolok bevették a várost.

Jeanette a harangokra ébredt, amelyek mintha a világvégét zengték volna, amikor a holtak kikelnek sírjaikból, és a pokol kapui kitárultak a bűnösök seregei előtt. Először ösztönösen fia ágya felé indult, de a kis Károly biztonságban volt. Láthatta csillogó szembogarait a sötétben, amelyet hiába próbáltak szétoszlatni a fojtottan izzó fahasábok.

– Mama? – sírt fel a gyermek.

– Csitt – nyugtatgatta a kisfiút, majd szaladt, hogy kinyissa az ablaktáblákat. Keleten, a háztetők felett, szürkés fény áramlott szét, majd léptek zaja hallatszott az utcán, és amikor mélyen kihajolt az ablakon, már a kardot, számszeríjat és lándzsát szorongató fegyvereseket is láthatta. A város központjában kürt harsant, majd a többi templom harangja is riadót kezdett zengeni a haldokló éjszakában. A Mária-templom repedt harangja éles, üllőszerűen pengő hangot hallatott, amely még riasztóbbnak tűnt a fülében.

– Madame! – kiáltotta egy szolgáló, berontva a szobába.

– Ismét támadnak az angolok. – Jeanette rákényszerítette magára a nyugodt hangnemet. Nem viselt mást, csak az éjszakai vászoninget, és hirtelen végigfutott rajta a hideg. Köpenyéért nyúlt, megkötötte a nyakán, majd karjaiba vette a fiát.

– Minden rendben lesz, Károly – próbálta megnyugtatni a gyermeket. – Az angolok megint támadnak, ez minden.

Pedig korántsem volt biztos magába. Olyan vadul zengtek a harangok. Nem a szokványos harangszót hallotta, amely bezengte az unalomig ismétlődő támadásokat, de a rémült hangzavart, mintha a kötelekbe kapaszkodó férfiak zajongásukkal igyekeztek volna visszaverni a rohamot. Újra kihajolt az ablakon, és látta, hogy angol nyílvesszők röppennek a házak teteje felett. Hallotta azt is, ahogyan tompán a szalmába csapódnak. A városbéli kölykök eddig is remek játéknak tartották, hogy összeszedegették az ellenséges nyílvesszőket, és ketten máris megsérültek, amint lecsúsztak a tetőről. Jeanette elérkezettnek látta az időt, hogy felöltözzék, de előbb még meg akarta tudni, pontosan mi is történik, ezért átadta Károlyt a szolgálónak, majd lesietett a lépcsőn.

Az egyik konyhai szolgával a hátsó ajtónál futott össze.

– Mi történt, madame?

– Újabb támadás, ez minden.

Kireteszelte az udvarra nyíló ajtót, majd a templomhoz vezető magánbejárathoz szaladt, amikor egy nyílvessző megtalálta a templomot és csattogva hullt le az udvarra. Felnyitotta a templom ajtaját, majd elkezdett felfelé kapaszkodni a meredek létrán, amelyet még atyja ácsolt. Louis Halevyt nemcsak ájtatossága ösztökélte arra, hogy felépítse ezt a tornyot. Idefentről láthatta a folyón közelgő hajóit, amellett e mellvédfal mögül nyílt a legszebb kilátás La Roche-Derrienre. Jeanette szinte megsüketült a félhomályban ingázó harangtól; minden haragütés újabb ostromot intézett a dobhártyája ellen. Eloldalazott a harang mellett, fellökte a létra tetején nyíló csapóajtót, és kimászott a kilátóba.

Az angolok bizony közeledtek. Látta a hullámzó embertömeget a védőfal folyó felőli pereménél. Keresztülgázoltak az iszapon, és patkányseregként árasztották el a kidöntött cölöpöket. Istennek szent anyja, gondolta, Istennek szent anyja, de hiszen akkor már a városban vannak! Lesietett a létrafokokon.

– Itt vannak! – kiáltott rá a papra, aki a harangkötelet rángatta. – A városban vannak!

– Előre! Előre! – harsogták az angolok.

Jeanette keresztülvágott az udvaron, és felrohant a lépcsőkön. Felkapta ruháit a székről, majd megpördült, amikor az angol katonák hangja már az ablak alatt harsant fel. Azonnal megfeledkezett ruháiról, és karjaiba vette Károlyt.

– Édes Istenem – imádkozott –, ments meg bennünket. Istennek szent anyja, ne hagyd, hogy bajunk essék. – Sírva fakadt tehetetlenségében. Károly is felsírt, amiért túlságosan szorosan vonta magához, ő pedig megpróbálta megvigasztalni.

Üdvrivalgás harsant az utcákon, és az ablakból láthatta, hogy a sötéten örvénylő folyam a városközpont felé hömpölyög. Zokogva rogyott össze az ablak mellett. Károly teli torokból üvöltött. Két újabb szolga húzódott be a szobába, és valamiért azt gondolták, Jeanette megoltalmazhatja őket, pedig már nem volt oltalom. Az angolok eljöttek értük. Az egyik szolga belökte a hálószobába vezető ajtó reteszét, de ugyan mire mehettek ezzel?

Jeanette-nek eszébe jutottak férje elrejtett fegyverei, és a spanyol kard éles pengéje; azon tűnődött, lenne-e elég mersze a mellkasának támasztani a kard éles hegyét, azután beledőlni a pengébe. Inkább így haljon meg, mint a gyalázatban, de mi lesz akkor a kisfiával? Vigasztalanul zokogott, azután hallotta, hogy valaki verni kezdi az udvarra vezető öles kaput. Fejszével esnek neki, gondolta, amint a csapásokat hallgatta, amelyekbe mintha az egész ház beleremegett volna. Egy asszony sikoltott a városban, majd egy másik, és válaszul felharsant a tivornyázó angolok erőszakos üvöltése is. A templomok harangjai, egyik a másik után, szépen elcsendesedtek, míg nem maradt más, csak a repedt harang magányos pengése. A fejsze tovább hasogatta a kaput. Vajon fel fogják ismerni? – tűnődött. Milyen diadalmasan állt meg a sáncokon, és lövöldözött férje számszeríjával az ostromlókra. Még a jobb vállát is megsebezte miattuk, de egy cseppet sem bánta, és abba a hitbe ringatta magát, hogy minden kilőtt nyílvesszővel csökken az angolok esélye.

Senki sem hitte, hogy betörhetnek a városba. És különben is, miért ostromolják La Roche-Derrient? Nincs itt semmi, csak a kikötő, de annak se sok haszna, hiszen a nagyobb hajók még a dagály tetőzésekor se köthetnének ki itt. Az angolok, gondolták a városlakók, csak erejüket fitogtatják, és hamarosan arrébb vonulnak. Most mégis itt vannak. Jeanette felsikoltott, amint a fát repesztő fejsze hangja megváltozott. Áttörtek, és most kétségkívül leemelik a keresztrudat. Lehunyta szemeit, és megrázkódott, amint a kapu a kockaköveket karistolva kitárult. Ó, Istennek szent anyja, fohászkodott, ne hagyj el minket!

Odalent kiáltások harsantak. Lábak dobogtak a lépcsőkön. Férfiak kurjongattak egy idegen nyelven.

Légy velünk most és halálunk óráján, mert az angolok eljöttek értünk.

Sir Simon Jekyll alig látott a méregtől. Felkészült rá, hogy megmássza a létrákat, ha – bár ebben kételkedett – Skeat íjászai elfoglalnák a falakat. Ám a sáncokat se szó, se beszéd elfoglalták, amikor neki kellett volna elsőként behatolnia a városba. Pedig már látta magát, ahogyan levágja a néhány halálra vált védőt, mielőtt keresne egy kifosztásra váró gazdag házat.

De semmi sem úgy alakult, ahogyan elképzelte. A város felébredt, a falakon védők hemzsegtek, és a létrák még csak meg sem indulhattak, amikor Skeat embereinek valahogy mégis sikerült beverekedniük magukat a folyó mocskából a városba. Azután a város déli oldalán felhangzó diadalmas üvöltés tudatta, hogy a kapu tárva-nyitva áll, ami azt jelentette, hogy az egész nyavalyás hadsereg Sir Simon előtt masírozhatott be La Roche-Derrienbe. Keservesen szitkozódott, így semmi sem marad neki!

– Nagyuram? – Sir Simon egyik embere tudni akarta, hogyan jutnak az asszonyokhoz és az értékekhez most, hogy a falak kezdenek megürülni, lévén a védők immár családjuk és otthonuk védelmével vannak elfoglalva. Gyorsabb, sokkalta gyorsabb lett volna az iszapon keresztül, csakhogy Sir Simon nem akarta bepiszkolni új csizmáját, ezért előrendelte a létrákat.

A létrákat frissen kivágott fából ácsolták, a fokok veszedelmesen meghajlottak a súly alatt, amint Sir Simon felfelé kapaszkodott, de végül egyetlen védő sem próbálta felvenni vele a harcot, és a létrák is kitartottak. Átpréselte magát a lőrésen és elővonta kardját. A sáncokon féltucatnyi, nyílvesszőkkel leterített védő hevert. Ketten közülük még éltek, és Sir Simon ledöfte a közelebbit. A férfi az ágyból ugrott ki, nem viselt vértet, de még bőrkabátot sem, az öreg, rozsdás kard mégis csak a legnagyobb erőfeszítések árán öklelte fel. Nem szúrásra, hanem vágásra készült. Az új, legfinomabb európai acélból kovácsolt pengék állítólag a láncinget és a bőrt is könnyűszerrel átjárták, ám Sir Simonnak minden erejére szüksége volt, amíg az ősi pengét átvezette a férfi mellkasán. És ugyan mi esély arra, gondolta Sir Simon keserűen, hogy jobb kardot talál magának egy ilyen nyomorúságos helyen?

Kőlépcsők vezettek le az utcára, amelyeken hemzsegtek a térdig sáros angol íjászok és fegyveresek. Betörtek a házakba. Az egyik férfi egy kitekert nyakú ludat szorongatott, a másik nagy halom ruhát cipelt. Megkezdődött a fosztogatás, és Sir Simon még mindig a sáncokon vesztegelt. Üvöltve noszogatta embereit, s amikor elegen gyűltek össze a fal tetején, levezette őket az utcára. Egy íjász teli hordót gurított ki egy pince ajtaján, egy másikuk karjánál fogva vonszolt maga után egy fiatal lányt. Merre induljon? Ez volt Sir Simon problémája. A legközelebbi házakat kivétel nélkül kifosztották, és a délről felharsanó üdvrivalgás tudatta, hogy az earl serege épp most foglalja el a városnak azt a részét. A városlakók közül sokan, miután rájöttek, hogy minden elveszett, az íjászok szeme láttára rohantak át a hídon és menekültek el az éjszakába.

Sir Simon úgy döntött, keletnek indul. Az earl emberei délen dőzsöltek, Skeat emberei megmaradtak a nyugati fal mellett, így a legjobb esély a keleti negyedben kínálkozhatott. Elrobogott Skeat sáros íjászai mellett, és embereit a híd felé vezette. Rémült városlakók szaladtak el mellette, ügyet sem vetve rá és abban reménykedve, hogy Sir Simon viszonozza ezt a szívességet. Átkelt a hídhoz vezető főutcán, és meglátta a folyóparton sorakozó nagy házak előtt vezető széles utat.

Kalmárok, gondolta Sir Simon, zsíros kalmárok zsíros haszonnal. Az ébredező fényben feltűnt előtte egy kapubejárat, amely fölött díszes címert helyeztek el. Egy nemes háza.

– Kinek van fejszéje? – szólt hátra embereinek.

Az egyik fegyveres előrelépett, Sir Simon pedig a vaskos kapura mutatott. A ház földszintjén ablakok nyíltak, de valamennyit karvastagságú fémrudak tagolták, amit Sir Simon kedvező jelként ítélt. Hátralépett, hogy a fejszés férfi a kapuhoz férhessen.

A fejszés értette a dolgát. Lyukat vágott azon a helyen, ahol a keresztrudat sejtette, s miután áttört, karjával benyúlt a hasadékba, majd feltolta a keresztrudat, amíg az ki nem fordult a tartóvasakból. Sir Simon és íjászai kitárták a kapuszárnyakat. Sir Simon két emberét hátrahagyta a kapunál, azzal a paranccsal, hogy tartsanak távol minden fosztogatót jogos tulajdonától, majd bevezette többi emberét az udvarra. Elsőként a folyóparton kikötött két sajkát látta meg. Nem voltak túlontúl nagy hajók, de a törzsük így is szép pénzt ért, ezért megparancsolta négy íjászának, hogy vontassa partra őket.

– Ha bárki kérdezné, mondjátok azt, hogy az enyém, megértettétek? Csakis az enyém!

Újabb választás elé állt: a raktárak, vagy a ház? Esetleg az istálló? Utasította két fegyveresét, hogy keressék meg az istállót, és álljanak őrt az ott talált lovak mellett, majd berúgta a ház ajtaját, és hat megmaradt emberét a konyhába vezette. Két asszony felsikoltott. Ügyet sem vetett rájuk – öreg, megcsúnyult szolgálók voltak, ő pedig értékesebb prédára vadászott. Egy ajtó vezetett kifelé a konyha hátsó részében, és Sir Simon elküldte egyik íjászát abba az irányba, majd kardját maga elé szegezve keresztülsurrant a sötét előszobán át az elülső helyiségbe. Bacchust, a bor istenét ábrázoló kárpit függött az egyik falon, és Sir Simon kaján örömmel gondolt arra, micsoda kincsek lehetnek elrejtve mögötte. Addig kaszabolta a szövetet, amíg az magától le nem hullt a kampókról, ám mögötte nem volt más, csak a csupasz fal. Sir Simon felrúgott egy széket, majd meglátta a ládát és rajta a fénylő sötét lakatot.

– Nyissátok ki – parancsolta meg két íjászának. – Bármit is találtok benne, az enyém.

Ezután – ügyet sem vetve a két könyvre, amelyeknek semmi hasznát sem láthatta – visszatért az előszobába, és megindult felfelé a sötétbe burkolózó lépcsőkön.

Sir Simon megtalálta az ajtót, amelyik a ház elülső részében kialakított emeleti szobába vezetett. Be volt reteszelve, és egy asszony sikoltott fel a másik oldalon, amikor megpróbálta felfeszegetni. Hátrébb lépett, és csizmája sarkával akkorát rúgott az ajtóba, hogy a retesz átrepült a szobán, az ajtólap pedig félig leszakadt a zsanérokról. Amikor diadalmasan a szobába lépett, öreg kardja megcsillant a hajnal erőtlen fényében, és ő meglátta a fekete hajú asszonyt.

Sir Simon mindig is gyakorlatias embernek tartotta magát. Atyja előrelátó módon nem akarta, hogy fia tanulásra vesztegesse idejét, noha Sir Simon így is megtanult olvasni, és kínnal-keservvel egy levelet is meg tudott írni. A hasznos holmikat kedvelte – vérebeket és fegyvereket, lovakat és vérteket –, és megvetette az előkelősködés múló divatját. Anyja ellenben imádta a trubadúrokat, és a végtelenségig elhallgatta volna az énekeket az olyan gyengéd lovagokról, akik Sir Simon meggyőződése szerint két percet sem bírtak volna ki egy lovagi tornán. Az énekek és költemények úgy ünnepelték a szerelmet, mint ritka, az életet varázslatossá tévő érzelmet. Sir Simonnak nem volt szüksége poétákra, hogy saját fogalmai szerint gyakorolja a szerelmet, vagyis meghágjon egy parasztlányt a mezőn, vagy magáévá tegyen egy álétól bűzlő cafkát valamelyik tavernában, ám amikor meglátta a fekete hajú teremtést, egyszerre megértette, miről is énekeltek azok a trubadúrok.

Nem számított, hogy az asszony reszketett a félelemtől, hogy haja csapzottan tolakodott arcába, hogy arcára könnyek vontak barázdát. Sir Simon felismerte szépségét, s az nyílvesszőként hatolt belé. A lélegzete is elállt tőle. Ez hát a szerelem! Villámként hasított belé a felismerés, hogy sosem lehet boldog, ha nem birtokolja ezt az asszonyt – márpedig az övé lesz, hiszen az ellensége, elfoglalták a városát, és ő elsőként bukkant rá.

– Kifelé! – reccsent rá a szolgákra. – Kifelé!

A szolgák könnyek közt menekültek, Sir Simon pedig csizmája sarkával bezárta a törött ajtót, majd elindult az asszony felé, aki fia ágya mellett kuporgott, a gyermekkel a karjai között.

– Mi a neve? – kérdezte Sir Simon franciául. Az asszony megpróbált bátornak tűnni.

– Armorica grófnője vagyok – felelte. – És az öné, nagyuram?

Sir Simon kísértést érzett arra, hogy egy főrendi méltósággal szerezzen magának jó pontot Jeanette-nél, de váratlanul feltörő érzelmei lelassították felfogását, és már hallotta is, ahogyan akadozva elárulja valódi nevét. Eközben lassan tudatára ébredt, hogy a helység egésze jómódról árulkodik. Az ágytakarót gazdagon kihímezték, a gyertyatartókat ezüstből öntötték, a kőkandalló két oldalán gyönyörűen megfaragott fapanelek ékesítették a falat. Sir Simon nekitolta az ágyat az ajtónak, hogy a meghittségnek legalább a látszatát megteremtse, majd közelebb lépett a tűzhöz, hogy átmelegedjen. Néhány szénkockát lökött a halódó tűzbe, és a meleg fölé tartotta átfagyott, kesztyűs kezeit.

– Ez lenne az ön háza, madame?

– Az enyém.

– Hát nem az uráé?

– Özvegy vagyok – húzta ki magát Jeanette.

Egy vagyonos özvegy. Sir Simon kevés híján keresztet vetett hálája jeleként. Angliában minden özvegy visszataszító, aszott denevér, na de ez! Ez itt egészen más. Ez az asszony méltó a lovagi tornák bajnokához, amellett láthatóan elég gazdag ahhoz, hogy megmentse őt birtoka és lovagi címe elvesztésének szégyenétől. Talán még ahhoz is elég jómódú, hogy báróságot vegyen általa! Vagy mindjárt grófságot?

Elfordult a tűztől, és sugárzó mosolyt küldött az asszony felé.

– Azok odalent az ön hajói?

– Igen, monsieur.

– A háború törvénye szerint immár az enyémek. Itt minden az enyém.

Jeanette összevonta a szemöldökét.

– Miféle törvény?

– A kard törvénye, madame, de azt hiszem, ön szerencsésnek vallhatja magát. Felajánlhatom önnek személyes védelmem.

Jeanette leült baldachinos ágya peremére, és szorosan magához ölelte Károlyt.

– A lovagiasság törvényei, nagyuram, mindenképp kezeskednek biztonságomról. – Összerezzent, amint egy közeli házból asszonysikoly hallatszott.

– Lovagiasság? – vonta fel a szemöldökét Sir Simon. – Lovagiasság? Én csak az énekekben tapasztaltam ilyent, madame, a háborúban soha. A mi feladatunk megbüntetni Blois Károly követőit, amiért fellázadtak törvényes uruk ellen. A büntetés és a lovagiasság sosem jár együtt. – Összeráncolta a homlokát. – Maga az, Feketerigó! – ismerte fel hirtelen Jeanette-et a feltámadó tűz fényében.

– Feketerigó? – Az asszony láthatóan nem értette a szót.

– Ott harcolt a falakon! Megsebezte a karomat! – Sir Simon nem is annyira dühödtnek, mint inkább elképedtnek tűnt. Arra számított, hogy elragadja majd az indulat, amikor végre szemtől szembe találkozik Feketerigóval, de most képtelen volt kisajtolni magából ezt az érzelmet. Elmosolyodott. – Lehunyta a szemét, amikor a számszeríjjal lőtt, ezért nem talált célba.

– De célba találtam! – méltatlankodott Jeanette.

– Csak egy kis karcolás – mutatta meg Sir Simon láncinge felsértett ujját. – De hát miért is harcol, madame, egy ilyen hamis vezér oldalán?

– A férjem – felelte az asszony halkan – Károly herceg unokaöccse volt.

Szentséges isten, gondolta Sir Simon, szentséges isten! Micsoda fogás. Meghajolt előtte.

– Akkor hát a gyermeke – biccentett Károly felé, aki nyugtalanul tekingetett felé anyja karjai közül – egy igazi kis gróf?

– Az bizony – erősítette meg Jeanette.

– Gyönyörű gyermek – préselte ki magából Sir Simon a bókot. Károlyt valójában puffadt arcú átokfajzatnak tartotta, akinek a jelenléte visszatartotta őt attól, hogy leteperje a Feketerigót, és leckét adjon neki a háború valóságából. Most azonban már azt is pontosan tudta, hogy az anyját, a szépséges arisztokratát rokoni szálak fűzik Blois Károlyhoz, a francia király unokaöccséhez. Ez az asszony mérhetetlenül gazdag, és Sir Simonnak elemi érdeke, hogy meggyőzze róla, neki is az lesz a legjobb, ha osztozik vele becsvágyán.

– Gyönyörű gyermek, madame – toldotta meg –, akinek apára van szüksége.

Jeanette szótlanul meredt rá. Szótlanul meredt Sir Simon üres arcára. A gumószerű orr és a határozott áll nem mutatta az intelligencia vagy az értelem mégoly parányi jelét sem. Önbizalma viszont határtalan, hiszen máris meggyőzte magát, hogy lehetősége lesz feleségül venni őt. Csakugyan komolyan gondolja? Meredten nézte tovább, majd rémülten sikoltott fel, amikor dühödt üvöltés hallatszott az ablaka alól. Néhány íjász megpróbált bejutni a kapunál hátrahagyott őrszemek mellett. Sir Simon kitárta az ablakot.

– Ez a hely az enyém – kiáltott le angolul. – Keressetek magatoknak saját prédát. – Visszafordult Jeanette-hez. – Látja, madame, hogy megvédelmezem?

– Mégis van hát lovagiasság a háborúban?

– A háború a lehetőségekről szól. Ön vagyonos, özvegy, tehát egy férfira van szüksége.

Az asszony tovább meredt rá nyugtalanítóan hatalmas szemeivel, szótlanul ekkora vakmerőség láttán.

– Miért? – kérdezte végül egyszerűen.

– Hogy miért? – Sir Simont meglepte a kérdés. Az ablak felé intett. – Hallgassa csak a sikolyokat. Mit gondol, mi történik az asszonyokkal, ha egy város elesik?

– De hát nem az imént mondta, hogy megoltalmaz engem? – mutatott rá.

– Meg is teszem. – Kezdte elveszíteni a beszélgetés fonalát. Ez az asszony, gondolta, lehet bármily gyönyörű, kétségbeejtően ostoba. – Én megvédem önt, ön pedig gondoskodik rólam.

– Mégis hogyan?

Sir Simon felsóhajtott.

– Itt van a pénze? Jeanette vállat vont.

– Van némi pénz odalent, nagyuram, a konyhában elrejtve.

Sir Simon dühödten ráncolta a homlokát. Hát ennyire ostobának nézi? Hogy ráharap a csalira, lemegy a földszintre, amíg ő egérutat nyer az ablakon keresztül?

– Egy dolgot én is tudok a pénzről, madame – mondta –, mégpedig azt, hogy sosem szabad olyan helyre rejteni, ahol a szolgák rátalálhatnak. A pénzt mindenki a saját szobájába rejti. A hálószobába. – Felnyitotta a ládát, kiszórta tartalmát a padlóra, de nem bukkant semmi értékesre. Hirtelen ötlettől vezéreltetve kopogtatni kezdte a faragott falburkolatot. Valahol hallotta, hogy sok helyütt ilyen panelek fedik el a rejtekhelyeket, és szinte azonnal meg is hallotta a kongó hangot.

– Ne, monsieur! – kiáltotta Jeanette.

Sir Simon ügyet sem vetett rá, elővonta kardját, és kaszabolni kezdte a hársfa burkolatot, amely végigrepedezett és elvált a gerendáktól. Sir Simon ekkor hüvelyébe dugta kardját, és kesztyűs kezével rángatni kezdte a felhasadt fát.

– Ne! – jajveszékelt Jeanette.

Sir Simon meredten nézett maga elé. Pénzt is elrejtettek a panel mögött, egy egész hordóra való érmét, mégsem ez igézte meg. Fáradozásának jutalma egy lovagi vért és egy olyan fegyverzet lett, amelyről Sir Simon eddig még csak nem is álmodhatott. Fénylő páncél, amelynek minden egyes darabját aprólékos részletek és arany berakások borították. Olasz munka? És az a kard! Amikor elővonta hüvelyéből, mintha magát az Excaliburt tartotta volna a kezében. A penge kékes fénnyel ragyogott fel, és közel sem volt olyan nehéz, mint a sajátja, mégis csodálatosan kiegyensúlyozott. Poitiers híres kovácsainak műremeke, vagy ami még jobb, eredeti spanyol acél?

– Ez mind a férjemé volt – könyörgött Jeanette. – Mindössze ennyim maradt utána. Azt akarom, hogy egy napon Károlyé legyenek.

Sir Simon ügyet sem vetett rá. Végighúzta kesztyűs ujját a mellvért finom berakásán. Ez a darab egymagában megér egy birtokot!

– Ennyi maradt neki az apja után – esengett tovább Jeanette.

Sir Simon leoldotta övét, és hagyta a régi fegyvert a padlóra hullni, majd derekára kötötte Armorica grófjának kardját. Elfordult, végigmérte Jeanette-et, megcsodálta makulátlanul sima arcát. Ez volt az a háborús zsákmány, amiről mindig is álmodott, és amelynek létezésében olykor már maga is kételkedett: egy hordónyi arany, egy királyhoz méltó vértezet, egy bajnokhoz illő kard és egy asszony, akit egész Anglia irigyelni fog tőle.

– A páncél az enyém – jelentette ki –, miként a kard is.

– Ne, monsieur, kérem.

– Mit tehetne ellene? Megvásárolja tőlem?

– Ha kell, igen – bólintott Jeanette a hordó felé.

– Az is mind az enyém, madame. – Sir Simon, hogy nyomatékot adjon szavainak, az ajtóhoz vágtázott, kitárta, és lekiáltott két íjászának, hogy azonnal jöjjenek fel. – Vigyetek le mindent – parancsolta –, és vigyázzatok rá. Ne higgyétek, hogy nem számoltam meg a pénzt, mert megszámoltam. Indulás!

Jeanette szótlanul figyelte a tolvajokat. Legszívesebben sírva fakadt volna az önsajnálattól, de nyugalmat erőszakolt magára.

– Ha elrabolja tőlem minden kincsem – fordult Sir Simonhoz –, hogyan vásároljam vissza a vértet?

Sir Simon újra nekilökte a gyermekágyat az ajtónak, majd megajándékozta az asszonyt egy széles mosollyal.

– Van valami, amit felajánlhat a vértezetért cserébe, kedvesem – mondta megnyerően. – Birtokában van egy kincsnek, mint minden szép asszony. Ezt még felajánlhatja.

Jeanette néhány szemvillanásnyi időre lehunyta szemét.

– Angliában minden úriember ilyen, mint maga? – kérdezte végül.

– A fegyverforgatáshoz csak kevesen értenek ennyire – húzta ki magát Sir Simon büszkén.

Belekezdett volna, hogy tornagyőzelmeivel elkápráztassa Jeanette-et, ám az belé fojtotta a szót.

– Úgy értem – szólt hűvösen –, hogy Anglia minden lovagja tolvaj, pipogya és erőszakos zsarnok-e?

Sir Simon őszintén megütközött a sértések hallatán. Az asszony láthatóan nem értékeli eléggé a jó szerencséjét, amit nem írhat, csakis végtelen együgyűsége számlájára.

– Elfelejti, madame – magyarázta türelmesen –, hogy a győztest illeti minden díj.

– És én lennék az ön díja?

Ez már több, mint ostobaság, gondolta Sir Simon, de hát ki várna éleselméjűséget egy asszonytól?

– Madame – folytatta –, én vagyok az ön védelmezője. Ha én elhagyom, leveszem önről a kezem, akkor sorba fognak állni a férfiak a lépcsőn, csak hogy meggyalázhassák. Most már ért engem?

– Azt hiszem – felelte a nő hűvösen –, hogy Northampton earlje sokkal alkalmasabb védelmezőm lenne.

Krisztus vérére, gondolta Sir Simon, ez már túlmegy minden határon. Hasztalan újabb érvekkel előhozakodni, ez a nő egyszerűen túl bárgyú ahhoz, hogy bármit is felfogjon. Fürgén átvágott a szobán, kiragadta Károlyt a nő karjai közül, és lehajította a kiságyra. Jeanette felsikoltott és megpróbálta megütni, de Sir Simon elkapta a karját, és kesztyűs kezével arcon ütötte, amikor pedig a nő mozdulatlanná dermedt a fájdalomtól és a döbbenettől, eltépte a köpenyét összefogó zsinórt, majd egyetlen mozdulattal végigszakította vászoninge elejét. A nő sikoltozott, és megpróbálta kezeivel eltakarni meztelenségét, de Sir Simon szétfeszítette a karjait, és elégedetten mérte végig. Csakugyan makulátlan!

– Ne! – zokogta Jeanette.

Sir Simon határozottan ledöntötte az ágyra.

– Azt akarja, hogy a fia megörökölje hitszegő ura páncélját? – sziszegte. – Vagy a kardját? Akkor, madame, a legjobban teszi, ha kicsit kedvesebb lesz az új tulajdonosához. Mert én alig várom, hogy kedves legyek magához. – Leoldotta a kardot, leejtette a padlóra, majd kibújt a láncingből, és ügyetlenül babrálni kezdett nadrágja madzagjával.

– Ne! – jajveszékelt Jeanette, és megpróbált lehemperegni az ágyról, de Sir Simon elkapta szakadozott ingét, és lerángatta a vásznat a derekáig. A fiú teli torokból üvöltött. Sir Simon most a páncélkesztyűvel piszmogott, és Jeanette úgy érezte, maga az ördög dúlja fel a házát. Próbálta leplezni csupaszságát, de az angol újra arcul ütötte. Az ablak túloldalán végre a Mária-templom csorba harangja is elhallgatott, mert az angolok bevették a várost. Jeanette-nek kérője akadt, és egy egész város zokogott vigasztalanul.

Miután kinyitotta a kaput, Thomasnak nem a fosztogatás járt az eszében, hanem hogy valahol lemossa magáról a folyó mocskát, amit egy alés hordóban, az első útjába kerülő tavernában meg is tett. A taverna tulajdonosa, egy nagydarab, kopasz férfi botor módon rátámadt az angol íjászokra egy furkósbottal, ezért Jake előbb elgáncsolta az íjával, majd felvágta a hasát.

– Ostoba vénember – csóválta a fejét Jake. – Nem is akartam bántani. Legalábbis nem ennyire.

A halott csizmája éppen illett Thomas lábára, ami önmagában meglepő volt, hiszen eddig nem sok ilyen akadt, és a meglepetése csak tovább fokozódott, amikor megtalálta benne a fogadós elrejtett pénzét is. Northampton earlje fel-le kaptatott a város főutcáján, nehogy esztelenül tobzódó katonai fel találják gyújtani a várost. Erődítményként megtarthatta La Roche-Derrient, egy nagy halom hamunak viszont nem sok hasznát látta.

Nem fosztogatott mindenki. Az idősebbek közül sokan, de még néhányan a fiatalabbak közül is csömörrel szemlélték az egész ténykedést, és próbálták elejét venni a durvább túlkapásoknak; ám számban messze alulmaradtak azokkal szemben, akik nem láttak mást az elesett városban, mint soha vissza nem térő lehetőséget. Hobbe atya, az angol pap, aki igen kedvelte Will Skeat embereit, megpróbálta meggyőzni Thomast és embereit, hogy álljanak őrt a templomnál, ám azok gondolatai másféle örömök körül forogtak.

– Ne szennyezd be a lelked, Tom – kérlelte Hobbe atya, aki egyúttal emlékeztette Thomast arra is, hogy előző nap mindenki mással együtt ő is részt vett a misén. Thomas azonban úgy vélte, az ő lelke mindenképp be fog szennyeződni, ha nem előbb, akkor utóbb. Egy lányra vágyott, akármilyen lányra, amilyent Will embereinek javarésze is tartott a táborban. Thomas korábban egy kedves kis bretonnal élt, csakhogy a lány a téli hadjárat előtt hirtelen lázba esett, és Hobbe atyának nemsokára halotti misét kellett mondania a lelkéért. Thomas némán figyelte, amint a lány lepel nélküli holtteste tompán belepuffan a sekély sírba, miközben Hookton sírjaira és atyjának tett ígéretére gondolt, majd hirtelen elhatározással félresöpörte a komor gondolatokat. Fiatal volt, és nem akarta bűntudattal terhelni a lelkét.

La Roche-Derrien most az angolok haragja alatt nyögött. A katonák az elrejtett kincsek utáni hajsza hevében feltépték a zsúpfedeleket, és romba döntötték a bútorokat. Megöltek minden férfit, aki csak megpróbálta megvédeni asszonyát, és erőszakkal megadásra kényszerítettek minden asszonyt, aki csak megpróbálta megvédeni az erényét. Néhányan a hídon át megmenekültek a fosztogatók haragjától, s velük együtt a barbakán kis helyőrsége is. Immár az earl emberei népesítették be az őrtornyot, amit azt jelentette, hogy La Roche-Derrien végzete megpecsételődött. Az asszonyok közül többen a templomban kerestek menedéket, és a szemrevalóbbak védelmezőre is leltek, ám a többségnek nem volt ilyen szerencséje.

Thomas, Jake és Sam végül felfedezett és kifosztott egy házat, ahol addig a helyi cserzővarga lakott, egy bűzölgő fickó visszataszítóan rút asszonnyal és három kis gyermekkel. Sam, akinek ártatlan arca első látásra bizalmat ébresztett minden idegenben, a legkisebb gyermek torkához tartotta kését, és ettől a cserzővargának hirtelen eszébe jutott, hová is rejtette el a pénzét. Thomas aggodalmas arccal figyelte Samet, és attól tartott, hogy csakugyan fel fogja metszeni a gyermek gigáját, mert Sam rózsás arca és pajkos tekintete dacára is volt olyan gonosz, mint akárki Will Skeat bandájában. Jake-et sem sorolta előrébb, noha mindkettőjüket barátjának tartotta.

– A szerencsétlen ördög még nálunk is szegényebb – álmélkodott Jake, miután átforgatta a cserzővarga kevéske megtakarított pénzét, majd a harmadát Thomas felé kínálta. – Akarod az asszonyt? – kérdezte előzékenyen.

– Krisztusom, dehogy! Még kancsalabb, mint te vagy.

– Azt mondod?

Thomas ráhagyta Samre és Jake-re a játszadozást, és elindult keresni egy tavernát, ahol ételre, italra és melegre lelhetett. Úgy gondolta, hogy amelyik lány megérné a fáradtságot, azt már rég elkapták. Leoldotta íját, elhaladt egy csapatnyi katona mellett, akik éppen ízekre szedtek szét egy társzekeret, és talált egy fogadót, ahol a megtermett özvegy bölcsen úgy óvta meg tulajdonát és három leányát, hogy szívélyesen fogadta az ide érkező első fegyvereseket. Ingyen hordta eléjük az ételt és az álét, majd korholni kezdte őket, amiért sáros lábukkal összemocskolták a padlót. Most már magából kikelve üvöltözött velük, lévén kevesen értették egyetlen szavát is, és a katonák egyike rámordult Thomasra, hogy hagyja békén az asszonyt és a lányait.

Thomas feltartott kézzel jelezte, hogy nem akar bántani senkit, azután magához vett egy tálra való kenyeret, tojást és sajtot.

– Fizesd csak ki – zsörtölődött az egyik fegyveres, Thomas pedig engedelmesen letette a pultra a cserzővarga néhány érméjét.

– Jóvágású legény – jegyezte meg az özvegy, mire lányai viháncolni kezdtek.

Thomas megfordult, és végigfuttatta tekintetét a lányokon.

– Ilyen csodaszép lányok nincsenek másutt Bretagne-ban – szólt az özvegyhez franciául –, de csak mert magára ütöttek.

A bók, lehetett bármily arcpirítóan túlzó, hangos kacagást váltott ki. A tavernán túlról nem hallatszott, csak sikoly és zokogás, ám idebent melegség és kedélyesség uralkodott. Thomas mohón falta az ételt, majd megpróbált elrejtőzni az ablaknyílásban, amikor Hobbe atya beviharzott az utcáról. A pap így is felfedezte Thomast.

– Még mindig szükségem lenne az embereidre, Thomas, hogy a templomot őrizzék.

– Sajnos, most be fogok rúgni, atyám – közölte Thomas vidoran. – Addig fogok inni, amíg vonzónak nem fogom találni a fogadós valamelyik lányát. – Fejével az özvegy és a vihorászó lányok felé biccentett.

Hobbe atya kritikus szemmel végigmérte őket, majd felsóhajtott.

– Csúfos véget fogsz érni, ha túl sokat iszol, Thomas. – Leült az asztalhoz, odaintett a lányoknak, majd Thomas korsójára mutatott. – Iszom egyet én is – jelentette ki a pap.

– Mi lesz a templomokkal?

– Nemsokára úgyis mindenki leissza magát – vonta meg a vállát Hobbe atya –, és véget érnek a borzalmak. Mindig ez van. Ale és bor. isten a tanúja, mindig ezek okozzák a szörnyűségeket, de legalább meg is rövidítik azokat. Isten nevére, átkozott hideg van odakint. – Elmosolyodott. – Hogy viseled azt a fekete lelked, Thomas?

Thomas végigmérte a papot. Kedvelte Hobbe atyát, aki apró, inas fickó volt, gyermekkori himlőtől sebhelyes arca körül vadul csapkodó fekete fürtökkel. Alacsony sorba született, egy sussexi bognár családjába, és mint minden vidéki, ő is remekül értett az íj használatához. Alkalmanként Skeat portyázó embereit is elkísérte Károly herceg országába, és készséggel erősítette az íjászokat a csatasorban. Az egyház törvénye megtiltotta a papoknak, hogy bármilyen éles fegyvert forgassanak, ám Hobbe atya kitartóan állította, hogy ő csakis tompa végű nyílvesszőket használ, noha azok éppoly hatékonyan ütötték át az ellenség vértjét, mint bármely más nyílvessző. Mindent egybevetve, Hobbe atya jó ember volt, akinek Thomas egyedüli hibájaként csak azt róhatta fel, hogy túlontúl érdeklődik a lelke üdve iránt.

– A lelkem – felelte Thomas – remekül oldódik az áléban.

– Azt mondod? – vidult fel Hobbe atya. – Feloldódik, mi? – Felvette a nagy fekete íjat és megbökte az ezüstjelvényt koszos ujjával. – Megtudtál erről bármit is?

– Nem.

– Vagy hogy ki rabolta el a lándzsát? – Nem.

– Talán már nem is érdekel?

Thomas hátradőlt a széken és kinyújtóztatta hosszú lábait.

– Jól végzem a munkám, atyám. Győzelemre állunk a háborúban, és jövő ilyenkorra... ki tudja? Talán még a francia király orrát is beverjük.

Hobbe atya megadóan bólintott, noha arckifejezése azt jelezte, hogy Thomas szavai mit sem számítanak. Végighúzta ujját a korsó peremén.

– Ígéretet tettél az apádnak, Thomas, méghozzá templomi ígéretet. Ugye, ezt mondtad nekem, Thomas? Ünnepélyes ígéretet, Thomas? Hogy visszaszerzed azt a lándzsát. Az Úr mindig meghallgatja az ilyen fogadkozást. Thomas elmosolyodott.

– Túl ezen a tavernán, atyám, annyi becstelenség, gyilkosság és erőszak történik, hogy a mennyek valamennyi angyala se győzné feljegyezni. És maga miattam aggódik?

– Igen, Thomas, aggódom. Vannak lelkek, amelyek érdemesek a megmentésre. Nekem valamennyire vigyáznom kell, de ha rátalálok egy ilyen értékes lélekre, akkor mindent meg kell tennem érte.

– Egy napon, atyám, megtalálom azt, aki elrabolta azt az átkozott lándzsát, és olyan mélyen feldugom a seggébe, hogy a feje tetején jöjjön ki. Egy napon. Elég ennyi? – mondta Thomas.

Hobbe atya arcán üdvözült mosoly ragyogott fel.

– Bőségesen elég, Thomas. De addig is, van egy kis templom a közelben, ahol elkélne még egy ember a kapu előtt. Teli van asszonyokkal! Vannak köztük olyan szépségek, hogy az ember szíve belesajdul, ha csak rájuk néz. Utána nyugodt szívvel leihatod magad.

– Csakugyan olyan szépek azok az asszonyok?

– Mégis, mit gondolsz, Thomas? Rondák, akár a denevérek, és bűzlenek, mint a kecskék, de attól még védelemre van szükségük.

Thomas tehát segített megvédeni a templomot, és azután, amikor a sereg részegségében már nem okozhatott több kárt, visszament az özvegy fogadójába, ahol a sárga földig leitta magát. Bevette a várost, jól szolgálta urát, és elégedett lehetett.

Thomast határozott rúgás ébresztette, majd rövid szünet következett, azután újabb rúgás és egy bögre hideg víz.

– Jézusom!

– Csak én vagyok – vigyorgott Will Skeat. – Hobbe atya mondta, hogy itt leszel.

– Jézusom. – Thomas feje sajgott, a gyomra émelygett, és úgy érezte, menten rosszul lesz. Hunyorogva nézett fel a napra, majd összeráncolt homlokkal Skeatre. – Maga az?

– Áldás lehet ilyen eszesnek lenni. – Skeat elégedetten vigyorodott Thomas láttán, aki csupaszon feküdt a fogadó istállójának szalmájában, amelyen az özvegy egyik leányával osztozott. – A sárga földig leihattad magad, ha képes voltál ilyen hüvelybe dugni a kardod – toldotta meg Skeat, miután végigmérte a lányt, aki kapkodva takarót kerített maga köré.

– Részeg voltam – nyögött fel Thomas. – Még most is az vagyok. – Botorkálva lábra állt, és elkezdte felhúzni az ingét.

– Az earl akar látni – közölte Skeat derűs hangon.

– Engem? – kapta fel a fejét Thomas. – Miért?

– Talán azt akarja, hogy vedd el a leányát – vonta meg a vállát Skeat. – Krisztus csontjaira, Tom, ha látnád, hogy nézel ki!

Thomas felhúzta a csizmáját és láncingét, majd magára rángatta nadrágját, posztókabátját a láncing fölé vetette. A kabát Northampton earljének címerét viseli magán, a három zöld és piros csillagot három fenséges oroszlán karmai között. Thomas vizet locsolt az arcára, majd éles késével kapargatni kezdte borostás állát.

– Növessz csak szakállt, fiú – javasolta Skeat. – Egy gonddal kevesebb.

– Miért akarhat Billy találkozni velem? – kérdezte Thomas, az earl közkeletű gúnynevét használva.

– Azok után, ami tegnap este a városban történt? – gondolkodott el Skeat. – Talán azt gondolta, a példa kedvéért nem ártana néhány semmirekellőt fellógatni, ezért megkérdezte, nincs-e olyan haszontalan nyavalyás a csapatomban, akitől meg akarnék szabadulni, én pedig egyből rád gondoltam.

– Ahogy érzem magam – nyögött fel Thomas –, talán meg is könnyebbülnék, ha felköttetne. – Vadul öklendezni kezdett, majd ivott néhány korty vizet.

Ő és Will Skeat visszamentek a városba, hogy megkeressék Northampton earljét. Az épület, ahová kitűzte zászlaját, alighanem a városháza lehetett, még ha kisebbnek is tűnt, mint az őrház az earl saját kastélyában. Az earl mindenesetre ott trónolt az egyik végében, és hallgatta a végtelen sorban elé járuló kérelmezőket. A legtöbben azt panaszolták fel, hogy kirabolták őket, aminek nem sok értelme lehetett, hiszen ők nem voltak hajlandóak megadni magukat, ám az earl így is udvariasan végighallgatta valamennyit. Ezután egy menyétorrú ügyvéd, bizonyos Belas hajolt meg az earl előtt, és kezdett hosszas panaszáradatba, amiért a hódítók nem a rangjához méltóan bántak Armorica grófnőjével. Thomas mindeddig hagyta elúszni a szavakat a füle mellett, de Belas követelései hallatán felélénkült a figyelme.

– Ha méltóságod nem avatkozik közbe – villantotta fel Belas tetszelgő mosolyát –, Sir Simon Jekyll meggyalázta volna a grófnét.

Sir Simon a csarnok egyik végében állt.

– Ez hazugság! – tiltakozott franciául. Az earl felsóhajtott:

– Akkor vajon miért volt a nadrágja a bokáján, amikor a házba léptem?

Sir Simon elvörösödött, amikor a csarnokban összegyűltek harsányan felnevettek. Thomas lefordította a szóváltást Will Skeatnek, aki csak bólintott, lévén már hallotta a történetet.

– A nyavalyás épp meg akart hágni valami vagyonos özvegyet – magyarázta Thomasnak –, amikor az earl megzavarta. Meghallotta a sikoltozást, és látta azt a sok címert a házon. Az arisztokraták már csak ilyenek, vigyáznak egymásra.

Az ügyvéd tovább folytatta a Sir Simon ellen felhozott vádak litániáját. Sir Simon jogot formált az özvegyre és fiára, és arra, hogy értük válságdíjat kapjon. Eltulajdonította az özvegy két hajóját, elhalt férje vértezetet, kardját, és a grófné összes pénzét. Belas méltatlankodva sorolta a sérelmeket, majd meghajolt az earl elótt.

– Méltóságod igaz és törvénytisztelő ember hírében áll – fejezte be hajbókolva –, és én egy özvegy sorsát helyezem méltóságod kezei közé.

Northampton earlje meglepettnek tűnt tulajdon reputációja hallatán.

– Mégis, mit vár tőlem? – kérdezte. Belas kihúzta magát.

– Az elrabolt javak visszaszolgáltatását, jó uram, valamint Anglia királyának védelmét az özvegyre és nemes fiára.

Az earl dobolni kezdett ujjaival a szék karfáján, majd összevont szemöldökkel fordult Sir Simon felé:

– Nem kérhet váltságdíjat egy hároméves gyermekért – közölte.

– De hát gróf! – tiltakozott Sir Simon. – Nemesi sorba született!

Az earl felsóhajtott, mintha csak most kezdett volna tudatosulni benne, hogy Sir Simon bárgyúbb egy táplálék után kajtató birkánál is. Nem lát mást, csak a saját szempontját, és együgyű módon hajszolja tulajdon érdekeit. Talán éppen ez teszi félelmetes harcossá, ám ettől még mérhetetlenül ostoba.

– Nem tartunk fogságban egy hároméves gyermeket – közölte határozottan az earl –, ahogy nem tartunk fogságban asszonyokat sem, hacsak nem származik belőle előnyünk, és én nem látok itt semmiféle előnyt. – Az earl a széke mögött jegyzetelő írnokokhoz fordult. – Ki Armorica támasza?

– Blois Károly, jó uram – felelte az egyik írnok, egy szálas breton.

– És mennyire gazdag hűbéri birtoknak?

– Szegényes, nagyuram – válaszolt az írnok, majd emlékezetből idézte az adatokat. – Csupán egy udvarház Finisterre-ben, amely máris a kezünkön van, néhány ház Guincamp-ban, de azt hiszem, ez minden.

– Látja – fordult vissza az earl Sir Simonhoz. – Mi előnyünk származhatna abból, ha fogva tartunk egy nincstelen hároméves kisdedet?

– Dehogy nincstelen! – méltatlankodott Sir Simon. – Ott az a gyönyörű páncél!

– Amelyet a fiú atyja nyilván harcban szerzett!

– És ez a gazdag ház. – Sir Simon kezdett kijönni a béketűrésből. – És a hajók, a raktárak, az istállók.

– A ház – közölte unott hangon az írnok – a gróf apósának tulajdona. Borkereskedő volt, ha jól emlékszem.

Az earl felvont szemöldökkel nézett Sir Simonra, aki a fejét rázta az írnok konoksága hallatán.

– A fiú, nagyuram – erősködött Sir Simon olyan finomkodó udvariassággal, amely már a pökhendiség határát súrolta – Blois Károly rokona.

– Csak épp vagyontalan – torkollta le az earl –, így aligha ébreszt részvétet. Inkább csak púp a hátunkon, nem találja? Mégis, mit vár tőlem? Hogy kikényszerítsem belőle a hűségesküt Bretagne valódi grófja iránt? A valódi gróf, Sir Simon, egy ötéves gyermek Londonban. Bohózat a kisdedóvóban! Egy hároméves hajlong az ötéves előtt! Mit gondol, a szoptatós dajkákat is meghívjuk? Ünnepeljünk forralt tejjel és tortával? Vagy szívesebben játszana velük egy seggrepacsit?

– A grófné ellenünk harcolt a falakon! – tett Sir Simon egy utolsó kétségbeesett kísérletet.

– Elég legyen a vitából! – üvöltött fel az earl, és egy nagyot csapott széke karfájára. – Elfelejti, hogy a király képviselője vagyok, s mint ilyen, a hatalmának birtokosa. – Az earl a dühtől reszketve hátradőlt a székben, míg Sir Simon visszanyelte saját indulatát, bár azt nem tudta megállni, hogy fel ne hívja a figyelmet a tényre, miszerint a grófné számszeríjat fordított az angolok ellen.

– Ő lenne a Feketerigó? – kérdezte Thomas Skeatet.

– A grófné? Ajé, azt mondják.

– Nagyon szép.

– Azok után, hogy rajtakaptalak azzal a bányarigóval – vigyorodott el Skeat –, hogy mondhatsz ilyent?

Az earl feddő pillantást vetett Skeatre és Thomasra, majd visszafordult Sir Simonhoz:

– Ha a grófné harcolt ellenünk a falakon – jelentette ki –, akkor csak csodálni tudom a bátorságát. Ami pedig a többit illeti... – itt megállt, és felsóhajtott. Belas várakozásteli, Sir Simon óvatos pillantást vetett rá. – A két hajót – jelentette be az earl – Angliában fogják elárverezni, avagy a király szolgálatába állítani, és ön, Sir Simon, jogosult ellenértékük harmadára. – A döntést a törvények szellemében hozta. A király kapta a zsákmány egyharmadát, az earl a második harmadot, és csak a harmadik harmad jutott annak, aki a zsákmányt ejtette. – Ami pedig a vértet és a kardot illeti... – Az earl itt újra elhallgatott. Megmentette Jeanette-et a gyalázattól, és meg is kedvelte őt, látta a gyötrődést az arcán, meghallgatta szenvedélytől fűtött könyörgését, hogy nem maradt szeretett férje után semmije, csupán az értékes vértezet és a kard, ám ezek a dolgok természetüknél fogva a győztesek jogos zsákmányához tartoztak. – A vértezet, a fegyverek és a lovak mind az öné, Sir Simon. – Az earl, bármennyire is bánta, tudta, hogy igazságos döntést hozott. – Ami a gyermeket illeti, őt ezennel az angol korona oltalma alá helyezem, s ha majd eléri a kort, maga dönthet hűbéresküje felől.

– Az írnokokra sandított és meggyőződött róla, hogy híven lejegyzik valamennyi szavát. – Jól értettem, hogy az özvegy házában kívánja elszállásolni magát? – kérdezte Sir Simont.

– Már be is költöztem – felelte Sir Simon kurtán.

– És nem is hagyott belőle mást, csak a csupasz falakat – jegyezte meg az earl hűvösen. – A grófné állítja, hogy a pénzét is elrabolta.

– Hazudik – méltatlankodott Sir Simon. – Hazudik, nagyuram.

Az earl kételkedett ebben, de alapos bizonyítékok nélkül aligha vádolhatott meg egy nemes embert, ha nem akart megkockáztatni egy párbajt, s bár William Bohun a királyon kívül senki emberfiától nem félt, nem akart harcolni egy ilyen jelentéktelen kérdés miatt. Inkább ejtette a kérdést.

– Akárhogy is – folytatta –, védelmet ígértem a hölgynek a további zaklatás ellen. – Sir Simonra meredt beszéd közben, majd Will Skeathez fordult és angolra váltott. – Szeretné együtt tartani az embereit, Will?

– Ha tehetem, jó uram.

– Akkor hát magának adom az özvegy házát. És bánjanak vele illendően, megértette? Illendően! Tudassa ezt az embereivel, Will.

Skeat bólintott.

– Magam vágom le a fülüket, ha csak egy ujjal is hozzáérnek, uram.

– Ne bántsa a fülüket, Will. Vágjon le valami mást, amit inkább hiányolnának. Sir Simon elkíséri magukat a házhoz, és Sir Simon – váltott vissza az earl újra a franciára –, valahol máshol keressen szállást.

Sir Simon tiltakozásra nyitotta száját, de az earl egyetlen pillantása a torkára forrasztotta a szót. Újabb kérelmező lépett előre, aki kártérítést akart kifosztott borospincéje után, ám az earl az egyik írnokhoz irányította a férfit, hogy jegyezzék le a panaszt egy pergamenre, bár az earl kétellte, hogy valaha is ideje lesz elolvasni.

Azután magához intette Thomast.

– Köszönetet kell mondanom neked, Hooktoni Thomas.

– Köszönetet, nagyuram? Az earl elmosolyodott.

– Rátaláltál a helyes útra, amikor mindenki más kudarcot vallott ezzel.

Thomas elvörösödött.

– Örömmel tettem, nagyuram.

– Megkérheted érte a jutalmat – folytatta az earl. – Szokás szerint.

Thomas vállat vont.

– Megvan mindenem, nagyuram.

– Akkor hát szerencsés embernek vallhatod magad, Thomas. Mindazonáltal, emlékezni fogok az adósságra. És köszönöm, Will.

Will Skeat elvigyorodott.

– Ha ennek az istenátkának nem kell a jutalom, nagyuram, adja csak nekem.

Az earlnek láthatóan tetszett a beszéd.

– Az a jutalma, Will, hogy meghagyom ezen a helyen. Önnek adom az egész vidéket/használja kedve szerint. Isten szemfogára, vagyonosabb lesz még nálam is. – Felállt. – Sir Simon majd elkíséri új szállására.

Sir Simon tiltakozhatott volna az alantas feladat ellen, hogy kalauznak szegődjék, ám mindenki meglepetésére nem adta jelét neheztelésnek, talán mert szívesen találkozott még egyszer Jeanette-el. S így Sir Simon délidőben végigvezette Will Skeatet és embereit a kanyargós utcákon át, egészen a folyóparti nagy házig. Sir Simon magára öltötte új vértjét, és csak azért nem húzott köpenyt, hogy az erőtlen téli nap fénye megcsillanhasson a felfényezett lemezeken. Lehajtotta sisakos fejét az udvar kapunyílása alatt, ám abban a pillanatban Jeanette rohant ki a konyhai ajtón, amely közvetlenül a kapu balján nyílt.

– Kifelé! – ripakodott rá franciául. – Kifelé! Sir Simon felcsapta sisakja szemellenzőjét.

– Ezt a házat lefoglaljuk, úrnőm – közölte vidoran. – Az earl parancsára.

– Az earl azt ígérte, hogy nyugtom lesz! – tiltakozott Jeanette indulatosan.

– Akkor őméltósága bizonyára meggondolta magát – vonta meg a vállát Sir Simon.

A nő felé köpött.

– Mindenem elrabolta, még a házam is kellene?

– Igen, asszonyom. – Sir Simon feléje ugratta lovát. – Igen, asszonyom – mondta újra, majd megrántotta a gyeplőt, hogy a ló oldalt forduljon és fellökje Jeanette-et, aki elterült a földön. – Elveszem a házát – folytatta Sir Simon –, és minden mást, amit csak akarok, asszonyom.

Az összegyúlt íjászok éljenzésben törtek ki Jeanette hosszú, csupasz combjai láttán. A nő lerántotta szoknyája szegélyét és megpróbált felállni, de Sir Simon előreugratta lovát, hogy rákényszerítse a méltatlan csúszásra-mászásra.

– Hagyjon neki békét! – kiáltott fel Will Skeat dühösen.

– Régi barátok vagyunk mi, Skeat mester – felelte Sir Simon, és lova súlyos patáival tovább fenyegette Jeanette-et.

– Azt mondtam, hagyjon neki békét! – reccsent rá Will.

Sir Simon, akinek egyáltalán nem tetszett, hogy egy közember parancsolgat neki, ráadásul ennyi íjász előtt, dühödten megfordult, ám Will Skeatből csak úgy sugárzott a harciasság, ami meghátrálásra késztette a lovagot. Skeat kétszer olyan idős volt, mint Sir Simon, és mindezen éveket végig csatában töltötte. Annyi értelem még Sir Simonba is szorult, hogy ne hívja ki maga ellen.

– A ház a magáé, Skeat mester – szólt leereszkedően –, de vigyázzon jól az úrnőjére. Még terveim vannak vele. – Elvezette a lovat Jeanette-től, aki szégyenében könnyekben tört ki, majd kiügetett az udvarról.

Jeanette nem értett angolul, de azt felismerte, hogy Will Skeat az ő oldalán avatkozott be, ezért felállt és hozzá fordult:

– Mindenem elrabolta tőlem! – mutatott a távozó lovas után. – Mindenem!

– Te érted, mit vartyog, Tom? – kérdezte Skeat.

– Azt hiszem, nem kedveli Sir Simont – felelt Tom közönyös hangon. Ráhajolt a nyeregkápagombra, és onnét figyelte Jeanette-et.

– Nyugtasd már le a lányt, az Isten szerelmére – fogta könyörgőre Skeat, majd megfordult nyergében. – Jake? Gondoskodj a lovaknak vízről és szénáról. Peter, ölj le két üszőt, hogy legyen mit falnunk, mielőtt lemegy a nap. Ti többiek! Fejezzétek be a nyálcsorgatást, és keressetek magatoknak táborhelyet!

– Tolvaj gazember! – kiáltott Jeanette Sir Simon után, majd Thomashoz fordult. – Te ki vagy?

– A nevem Thomas, madame. – Lecsusszant a nyeregből, és odavetette a kantárt Samnek. – Az earl megparancsolta, hogy költözzünk be – folytatta Thomas –, és gondoskodjunk a védelméről.

– A védelmemről! – rontott neki Jeanette. – Mind tolvajok vagytok! Hogyan is védhetnétek meg? Van a pokolban egy hely az ilyen tolvajoknak, és az szakasztott olyan, mint Anglia. Tolvajok vagytok, mind egy szálig! És most kifelé! Takarodjatok!

– Nem megyünk sehová – közölte Thomas fáradt hangon.

– Hogy maradhatnátok itt? – kérdezte Jeanette. – Özvegy vagyok! Nem helyes itt maradnotok.

– Már itt vagyunk, madame – közölte Thomas. – Ezért legjobb lesz, ha mindketten megpróbáljuk a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből. Nem akarunk zavarni. Csak mutassa meg, melyik szobákban fog lakni, és kezeskedem róla, hogy egyetlen férfi sem megy a közelébe.

– Te? Te kezeskedsz? – Jeanette elfordult, majd ugyanazzal a lendülettel már pördült is vissza. – Azt akarod, hogy megmutassam a szobáimat? Hogy tudd, merre keresd az értékeimet? Ezt akarod? Azt akarod, mutassam meg, mit rabolhattok még el tőlem? Miért nem kéred, hogy most azonnal adjam oda mindenem? Thomas elmosolyodott.

– Azt hittem, Sir Simon már elrabolta mindenét.

– Elvitte mindenem, mindenem! Az ilyen nem úriember. Disznó az ilyen, nem más. – Jeanette zihálva kapkodott levegő után, amíg kitalálta a legvégső sértést. – Egy... angol! – Jeanette kiköpött Thomas lába elé, és feltépte a konyhaajtót. – Látod ezt az ajtót, angol? Minden, ami ezen az ajtón túl van, az enyém. Minden! – Becsörtetett, becsapta maga mögött az ajtót, majd azonnal újra kitárta. – És el fog jönni a herceg. Az igazi herceg, nem a ti bábotok, és akkor valamennyien meghaltok. Helyes! – Újra bevágta az ajtót.

Will Skeat kuncogni kezdett.

– Úgy látszik, téged se kedvel, Tom. Mit is mondott pontosan?

– Hogy mind meg fogunk dögleni.

– Na igen, ebben van igazság. Csak ágyban és párnák közt, az Úr kegyelméből.

– És azt is mondta, hogy sosem merészkedjünk az ajtó mögé.

– Idekint is van épp elég hely. – Skeat figyelte, amint egyik embere meglendíti a szekercéjét, hogy agyonsújtsa vele az egyik üszőt. A vérpatak nekiiramodott az udvaron, magához vonzotta a kóbor kutyákat, miközben a két íjász elkezdte feldarabolni a még ekkor is görcsösen rángó állatot.

– Figyeljetek! – Skeat megállt az istálló mellett, a felhágó-kő tetején, és onnét szólt embereihez. – Az earl szigorú parancsot adott, hogy a némbert, amelyik megköpdöste Tomot, senki egy ujjal sem érintheti. Megértettétek, anyaszomorító zsiványok? Tartsátok féken a farkatokat, amikor a közeletekbe kerül, különben kiherélem valamennyit! Rendesen bánjatok vele, és ne lépjétek át a küszöbét se. Épp elég volt már a ficánkolásból, ideje, hogy végre azzal foglalkozzatok, amivel egy katonának kell.

Northampton earlje egy hét múltán távozott, és magával vitte serege javarészét Finisterre-be, János herceg támogatóinak hátországába. Az új helyőrség parancsnokának Richard Toteshamet hagyta hátra, míg Totesham helyettesének Sir Simon Jekyllt nevezte ki.

– Az earlnek a púpja közepére se hiányzik a nyomorult fattya – mondta Will Skeat Thomasnak –, ezért varrja a mi nyakunkba.

Minthogy Skeat és Totesham egy rangban szolgáltak, akár féltékenyek is lehettek volna egymásra, ám a két veterán harcos tisztelte egymást, így amíg Totesham és emberei megmaradtak La Roche-Derrienben, hogy megerősítsék a védőműveket, addig Skeat kilovagolt vidékre, hogy megbüntesse a parasztokat, amiért fizették a bérletet, és támogatták Károly herceget. Az ördöglovasok rászabadultak Bretagne északi felére.

A földet feldúlni nem került nagy erőfeszítésbe. A házak és pajták ugyan kőből épültek, a tetejük azonban remekül égett. A jószágokat lefoglalták, és ha már annyian összegyűltek, hogy nem tudták volna hazaterelni, leöldösték és a kutakba vetették őket, hogy megmérgezzék az ivóvizet. Skeat emberei felégettek minden éghetőt, összetörtek minden törhetőt, elraboltak minden eladhatót. Öltek, erőszakoskodtak, fosztogattak. A fegyveresektől való félelem elűzte az embereket tanyáikról, a föld gazda nélkül maradt. Ők voltak a pokol lovasai, és Edward király akaratát teljesítették, amikor feldúlták az ellenség földjét.

Egyik falvat a másik után forgatták fel – Kervec után Lanvellec, St. Laurent után Les Sept Saints következett, majd Tonquedec és Berhet, és tucatnyi más hely, amelynek nevét sosem tudták meg. Elérkezett a karácsony, és ilyenkor odahaza a felfagyott földön jókora fahasábokat vontattak a magas, gerendás csarnokokba, ahol trubadúrok daloltak Arthurról és lovagjairól, akik magukban egyesítették az erőt és a könyörületet, ám Bretagne-ban a hellequineknek igazi háborút kellett vívniuk. A katonák nem voltak eszményi lovagok; sebhelyes arcú, erőszakos férfiak voltak, akik örömüket lelték a pusztításban. Lángoló fáklyákat vetettek a zsúptetőkre, és lerontották, amit generációk építettek fel. Névtelen helyeket töröltek el a föld színéről, és nem kímélték meg, csak a La Roche-Derrientől északra kanyargó két folyó közötti félszigetet és annak birtokait, mert ezek biztosították a helyőrség élelmezését. A földjüktől elszakított jobbágyok egy részét munkára fogták La Roche-Derrien falainál, ahol kiszélesítették a sáncok előtti csatateret, és új sáncokat emeltek a folyó pereménél. Az a tél mérhetetlen gyötrelmeket hozott a bretonoknak. Fagyos eső szakadt rájuk a vad óceánról, és az angolok sanyargatták az országot. Néhol felütötte fejét az ellenállás. Egy-egy bátor férfi az erdő fái közül rájuk lőtt számszeríjával, de Skeat emberei értették a módját, miként csalják csapdába, és öljék le az ilyen ellenséget. Tucatnyi íjász szállt le lováról és indult meg felé, míg újabb tucat vágtázva a hátába került, és nemsokára felhangzott a halálüvöltés, míg a zsákmány egy újabb számszeríjjal gazdagodott. A számszeríj gazdáját levetkőztették, megcsonkították, és fellógatták az első fára, hogy intő jelként szolgáljon mindazoknak, akik zaklatni merészelték a hellequineket, és az okítás meg is fogant, mert az ilyen támadások egyre ritkábbá váltak. És minél tovább fosztogattak, Skeat emberei annál gazdagabbak lettek. Akadtak persze nyomorúságos napok, amikor elfagyott kézzel és átázott ruhákban cammogtak előre a szakadó esőben, és Thomas mindig gyűlölte, amikor embereinek jutott a feladat, hogy hazavezessék a tartalék lovakat és a zsákmányolt jószágokat. A ludakkal még könnyen boldogultak, egyetlen rántás a nyakon, majd a halott állatot odakötözhették a nyereghez –, de a tehén komótosan cammog, a kecske elbitangol, a birka ostoba, a disznó pedig végtelenül önfejű. Mindamellett akadt elég falusi legény a katonák soraiban, hogy a jószágok mindig biztonságban elérjék La Roche-Derrient. Amint odaértek, a vértől bűzlő kis térre terelték őket, amelyet mészárszéknek kineveztek. Will Skeat szekérszám küldte a zsákmányt a városba, ésannak többségét nemsokára behajózták Anglia felé. Javarészt egyszerű holmikat zsákmányoltak: korsókat, késeket, ekevasakat, boronákat, ülőkéket, rocskákat, guzsalyokat – bármit, amit csak el lehetett adni, amíg valaki ki nem jelentette, hogy Anglia déli részén egyetlen háztartás sem szűkölködik azokban a tárgyakban, amelyeket Bretagne-ból hazaküldhettek.

Angliában Arthurról és Lancelotról, Gawainről és Percevalról daloltak, míg Bretagne-ban szabadon raboltak a hellequinek.

És Thomas elégedett embernek vallhatta magát.

Jeanette, ha be nem is vallotta volna, hasznát látta annak, hogy Will Skeat emberei vele maradtak. Amíg az udvarában táboroztak, biztonságban érezte magát a házban, és egyre inkább rettegett, amikor hosszú időkre eltűntek a városból, mert ilyenkor Sir Simon Jekyll mindig megkísértette. Kezdett úgy gondolni a férfira, mint magára az ördögre, egy megátalkodottan ostoba, ám ettől még nem kevésbé könyörtelen démonra, vagy még inkább egy érzéketlen bugrisra, aki valamiért a fejébe vette, hogy Jeanette-nek egyéb vágya sincs, mint hogy a felesége legyen. Ilyen alkalmakkor a férfi otromba előzékenységgel közelített hozzá, bár a legtöbbször megmaradt fennhéjázónak és nyersnek, s mindig úgy bámult rá, mint kutya a velős csontra. Még a Szent Renan-ban tartott szentmisét is felhasználta arra, hogy a szépet tegye, és Jeanette-nek úgy tűnt, egy lépést sem tehet a városban, hogy ne botoljon belé. Egyszer, amikor a Szent Szűz templom melletti egyik sikátorban akadtak össze, a férfi nekiszorította a falnak, és erős ujjaival megtalálta a melleit.

– Úgy vélem, madame, hogy minket az ég is egymásnak teremtett – mondta teljes komolysággal.

– Magának vagyonos asszonyra van szüksége – vetett ellent Jeanette, miután a városban már értesült Sir Simon anyagi helyzetéről.

– Elvettem a pénzét – mutatott rá a férfi –, abból kitelik az adósságom fele, a másik felét pedig bőséggel fedezni fogja a hajók eladása. De nekem nem is pénzre van szükségem, kedvesem, csupán magára. – Jeanette próbált kiszabadulni, de a férfi újra nekipréselte a falnak. – Oltalmazóra van szüksége, madame – folytatta, és gyengéd csókot lehelt a homlokára. Különös, telt ajkai voltak, ráadásul mindig nedvesek túlontúl nagy nyelvétől, és a csókja állott bortól bűzlött. Egyik kezével végigsimított a hasán, mire Jeanette még kétségbeesettebben próbált szabadulni, de Sir Simon csak tovább szorongatta, végül megragadta a haját a főkötője alatt. – Tetszeni fog Berkshire-ben, kedvesem.

– Inkább éljek a pokolban.

A férfi már ruhája zsinórjait rángatta, és Jeanette hiába próbált szabadulni. Végül csak az mentette meg, hogy egy csapatnyi fegyveres arrafelé masírozott, és vezetőjük odaköszönt Sir Simonnak, aki felé fordult, ezzel esélyt adott Jeanette-nek, hogy lerázza magáról. A főkötőt is hátrahagyva hazarohant, ahol bereteszelte az ajtókat, majd zokogva, dühödten és tehetetlenül rogyott össze. Mennyire gyűlölte a férfit! Ugyanígy gyűlölt minden angolt, ám ahogy teltek a hetek, látnia kellett, hogy a városlakók kezdik elfogadni a megszállókat, akik tekintélyes összeget fordítottak La Roche-Derrienre. Az angol ezüstöt bízvást el lehetett fogadni, szemben a francia ezüsttel, amelyet ólommal vagy ónnal is vegyítettek. Habár az angolok jelenléte leválasztotta a várost a Rennes és Guincamp felé vezető hagyományos kereskedelmi útvonalakról, a hajótulajdonosok szabadon kereskedhettek mind Gascogne-nyal, mint Angliával, ezért hasznuk is egyre nőtt. A helybéli hajókat bérbe vették, hogy azokon nyílvesszőket szállítsanak az angol csapatoknak, és a hajósok közül sokan angol gyapjúbálákat is hoztak, amelyeket azután a Károly herceghez hű breton kikötőkben értékesíthettek. Szárazföldi úton csak kevesen hagyták el La Roche-Derrient, lévén ehhez írásos engedélyt kellett szerezniük Richard Toteshamtől, a helyőrség parancsnokától, s bár a pergamendarab megvédte őket a hellequinektől, aligha nyújtott oltalmat az útonállók ellen, akik a Will Skeat által kiürített birtokokon húzták meg magukat. A La Roche-Derrienből és Tréguierből induló hajók ugyanakkor továbbra is elérték a keleti Paimpolt és a nyugati Lanniont, épp ezért zavartalanul kereskedhettek Anglia ellenségeivel. A levelek is ezen az úton jutottak ki La Roche-Derrienből, és Jeanette szinte hetente írt Károly hercegnek, hogy tudassa rokonával mindazokat a változásokat, amelyeket az angolok hajtottak végre a város védőművein. Választ ugyan sosem kapott a levelekre, mégis meggyőzte magát, hogy azok hazája hasznára válnak.

La Roche-Derrien fejlődésnek indult, Jeanette azonban tovább szenvedett. Atyja üzlete még létezett, ám a haszonnak rejtélyes módon nyoma veszett. A nagyobb hajók mindig Tréguier kikötőjéből indultak útnak, amely La Roche-Derrientől egy órányira feküdt, s bár Jeanette elküldte őket Gascogne-ba, hogy borral láthassa el az angol piacot, a hajók sosem tértek vissza – vagy a franciák kapták el őket, vagy, ami még valószínűbb, kapitányuk használta fel őket magánvállalkozásához. A család földjei La Roche-Derrientől délre, a Will Skeat emberei által feldúlt vidéken feküdtek, így azok bérletére sem számíthatott. Plabennec, férje uradalma az angolok által elfoglalt Finisterre-ben feküdt, és Jeanette három éve egy pennyt sem látott azokból a földekből, így 1346 elejére olyannyira magával ragadta a kétségbeesés, hogy magához hívatta Belas-t, az ügyvédet.

Belas beteges örömét lelte abban, hogy elmondhatja, milyen botor módon hagyta figyelmen kívül Jeanette a tanácsát, amikor felkészítette azt a két hajót a háborúra. Jeanette elszenvedte önelégültségét, majd felkérte egy jóvátételi kérelem megfogalmazására, amelyet elküldhetett az angol udvarnak. A petícióban Plabennec bérletéért könyörgött, amely az angol hódítások nyomán elveszett. Bármennyire is kellemetlen volt Jeanette számára, hogy az angol III. Edwardhoz forduljon a neki megjáró pénzért, nem maradt egyéb választása. Sir Simon Jekyll földönfutóvá tette.

Belas leült az asztalához és jegyzeteket készített egy pergamenre.

– Hány malom van Plabennec-ben? – kérdezte.

– Kettő volt.

– Kettő – jegyezte le az ügyvéd a számot. – Tudja – tette hozzá óvatosan –, hogy a herceg is jogot formált a bérletre?

– A herceg? – kérdezte Jeanette elképedten. – Plabennec-re?

– Károly herceg állítja, hogy az ő javadalmához tartozik – közölte Belas.

– Talán igaza is lenne, de az én fiam a gróf.

– A herceg a fiú törvényes gyámjának tekinti magát – tudatta Belas.

– Honnét tud maga ilyen dolgokról? – kérdezte élesen Jeanette.

Belas vállat vont.

– Üzleti levelezést folytatok a herceg párizsi embereivel, ez minden.

– Miféle levelezést? – akarta tudni Jeanette.

– Egy másik üggyel kapcsolatban – legyintett Belas –, egy egészen más üggyel kapcsolatban. Plabennec bérletét negyedévente gyűjtötték, ha nem tévedek?

Jeanette gyanakodva nézte az ügyvédet.

– Vajon miért említették önnek a herceg emberei Plabennec kérdését?

– Csak megkérdezték, ismerem-e a családot. Természetesen nem árultam el semmit.

Hazudik, gondolta Jeanette. Tartozott Belas-nak, ahogyan tartozott szinte minden második La Roche-Derrien-i kereskedőnek is. Belas kétségkívül úgy gondolta, aligha lesz képes kiegyenlíteni a számlát, ezért Károly herceggel próbált megegyezésre jutni.

– Monsieur Belas – kezdte hűvösen –, elárulná nekem, pontosan mit is mondott a hercegnek, és miért?

Belas vállat vont.

– Nem mondtam neki semmit!

– És hogy van a kedves felesége? – kérdezte Jeanette kedvesen.

– A tél múltával enyhültek a fájdalmai, Istennek legyen hála. Most már jól van, madame.

– Hát majd nem lesz olyan jól – emelte fel a hangját Jeanette –, ha elárulom neki, mit művelt a titkára lányával! Mennyi idős is az a lány, Belas? Húsz?

– De madame!

– Engem ne madame-ozzon! – csapott Jeanette az asztalra, kevés híján kiborítva a tintatartót. – Nos hát, milyen üzleti ügye is van a herceg embereivel?

Belas felsóhajtott. Ráfordította a tinta tartóra a fedelet, letette az írótollat, és megdörzsölte arcát.

– Mindig is én intéztem a család üzleti ügyeit. Ez az én tisztem, madame, és néha rákényszerülök olyan dolgokra, amelyeket legszívesebben nem tennék meg, ám ezek a dolgok éppúgy a tisztemhez tartoznak. – Megengedett magának egy félmosolyt. – Súlyos adósságai vannak, madame. Még könnyedén egyenesbe hozhatná a pénzügyi helyzetét, ha feleségül menne egy rangbéli férfihoz, de ön láthatóan vonakodik ezt az utat követni, ezért úgy vélem, az ön jövője nem túl ígéretes. A tanácsomra kíváncsi? Adja el ezt a házat, így elég pénze lesz, hogy kihúzza két-három évig, amely idő alatt a herceg bizonyosan kiűzi az angolokat Bretagne-ból, miután ön és a gyermeke visszatérhet Plabennec-be.

Jeanette összerezzent.

– Gondolja, hogy ilyen könnyen megszabadulunk ezektől az ördögöktől? – Patadobogás hallatszott az utca felől, és Jeanette látta, hogy Skeat emberei visszatérnek az udvarára. Harsányan nevettek lovaglás közben. Korántsem látszottak olyan ellenségnek, akit ilyen könnyedén legyűrhettek, sőt, ahogy elnézte őket, már-már legyőzhetetlennek tűntek.

– Úgy vélem, madame – folytatta Belas –, ideje lenne eldönteni, ki is ön valójában. Louis Halevy leánya? Vagy Henri Chenier özvegye? Kalmár, avagy arisztokrata? Mert ha kalmár, madame, akkor házasodjék meg, és legyen ezzel elégedett. Ha viszont arisztokrata, akkor szedjen össze annyi pénzt, amennyit csak bír, menjen el a herceghez, és keressen magának rangbéli férjet.

Jeanette arcátlannak találta a tanácsot, mégsem húzta fel magát.

– Mennyit kaphatnék ezért a házért? – kérdezte inkább.

– Utána fogok járni, madame – felelte Belas, noha máris tudta a választ, és tudta azt is, hogy Jeanette-nek csöppet sem lesz ínyére. Egy ellenség által megszállt városban bármely ingatlan csupán töredékét érte valódi árának. De még nem volt itt az ideje, hogy Jeanette értesüljön erről. Jobb kivárni, gondolta az ügyvéd, amíg teljesen kétségbeesik, akkor majd ő vásárolhatja meg bagóért a házat és a romba döntött birtokokat.

– Plabennec-ben épült híd a folyó felett? – húzta közelebb magához a pergamenívet.

– Felejtse el a kérvényt – legyintett Jeanette.

– Ahogy gondolja, madame.

– Megfontolom a tanácsát, Belas.

– Nem fogja megbánni – bólintott az ügyvéd komoran. Elvégeztetett, gondolta. A ház és a birtok az övé lesz, a herceg magának fogja követelni Plabennec-t, a nőnek pedig nem marad semmi. Ezt is érdemli egy ilyen megátalkodottan konok és büszke teremtés, aki magasan fölébe emelkedett valódi rangjának.

– Úrnőm mindig is számíthat rám – hajolt meg Belas alázatosan. A balsorsból, gondolta, egy okos ember mindig hasznot húz, és Jeanette megérett rá, hogy megkopassza. Ahol a nyúl vigyáz a birkákra, jóllaknak a farkasok.

Jeanette nem tudta, mit tegyen. Nem akarta eladni a házat, attól tartva, hogy túlontúl keveset kapna érte, viszont nem tudta, honnét máshonnan szerezhetne pénzt. Vajon Károly herceg örülne neki? Még soha nem adta jelét hasonlónak, mióta kinyilvánította ellenkezését unokaöccse frigyével kapcsolatban, de talán ha meglágyult azóta? Talán ő a védelmébe venné? Úgy döntött, az Úrtól kér útmutatást, ezért hát sálat terített a vállára, átkelt az udvaron, ahol tüntetően ügyet sem vetett a nemrég visszatért katonákra, és belépett a Szent Renan templomba. Itt állt a szűz szobra, szomorúan, aranyozott glóriája nélkül, amelyet az egyik angol katona szaggatott le róla. Jeanette gyakran imádkozott Krisztus anyjának képmásához, amelyről azt tartotta, külön gondot visel minden bajba jutott asszonyra.

A félhomályban első pillantásra üresnek tűnt a templom. Aztán meglátta az egyik oszlopnak támasztott angol íjat, és az oltárnál térdepelő íjászt. Jó megjelenésű férfi volt, aki haját hosszú copfban, íjhúrral átkötve hordta. Jeanette a hiúság mégoly parányi jelét sem tudta felfedezni rajta. A legtöbb angol rövidre nyírt hajzatot viselt, de akadtak olyanok is, akik hosszúra engedték fürtjeikét, és éppen ők tűntek a leghivalkodóbban önhittnek. Azt kívánta, bárcsak kihátrálhatna a templomból, a hátrahagyott íj azonban magára vonzotta a pillantását, és előrehajolt, hogy felvegye, és a súlyát mérlegelje. Az íjhúrt eltették, és Jeanette eltűnődött azon, milyen szilaj erő kellhet az íj meggörbítéséhez és a húr beakasztásához. Nekivetette az íj egyik végét a kőpadlónak, és éppen próbálta meghajlítani a fegyvert, amikor egy nyílvessző hullt a kockakövekre, közvetlenül a lába előtt.

– Ha fel tudja ajzani azt az íjat – szólt hátra Thomas, aki még mindig az oltár előtt térdelt –, arra lőhet vele, amire csak akar.

Jeanette túl büszke volt, hogysem kitegye magát a kudarcnak, és túl dühös, hogy ne próbálkozzon tovább, de legalább megpróbálta leplezni erőfeszítéseit, amelyek révén alig sikerült meggörbítenie a fekete íjat. Arrébb rúgta a nyílvesszőt.

– A férjemet is egy ilyen nyílvessző ölte meg – közölte keserűen.

– Gyakran eltűnődöm – mondta Thomas –, hogy a bretonok vagy a franciák miért nem tanulják meg használni őket.

Hét-nyolc éves korában elkezdi tanítani a fiát, madame, és tízéves korára már halálos lehet.

– Ő lovagként fog küzdeni, akárcsak az apja. Thomas felnevetett.

– A lovagoknak nincs esélyük. Még nem találtak fel olyan vértet, ami ellenállna az angol nyilaknak.

Jeanette megborzongott.

– És maga, angol létére, miért imádkozik? – kérdezte. – Bűnbocsánatért?

Thomas elmosolyodott.

– Köszönetet mondok, madame, amiért hat napon át róttam az ellenség földjét, és nem veszítettem egyetlen embert sem. – Felegyenesedett, és az oltáron ülő ezüst ládikára mutatott. Az ereklyetartóra kicsiny kristályablakot vágtak, amelyet színes üvegcserepekkel kerítettek körbe. Thomas bekémlelt a kis ablakon, de odabent nem látott mást, csak egy alig hüvelyknyi méretű kis rögöt. – Mi az? – kérdezte.

– Szent Renan nyelve – húzta ki magát Jeanette. – Akkor rabolták el, mikor maguk betörtek a városba, de Isten kegyes volt, és a tolvaj másnap meghalt, ezért visszaszolgáltatták az ereklyét.

– Isten csakugyan kegyes – jegyezte meg Thomas szárazon. – És ki volt ez a Szent Renan?

– Nagy erejű prédikátor – felelte Jeanette –, aki kiűzött minden mint és goricot a földjeinkről. A zord helyeken mind a mai napig elélhetnek, de Szent Renan imája távol tartja őket a birtokainktól.

Nainok és goricok? – értetlenkedett Thomas.

– Szellemek – magyarázta a lány –, méghozzá ártó szellemek. Valaha az egész vidéken kísértettek, és én naponta imádkozom a szenthez, hogy űzné el a hellequineket, ahogyan tette azt a nainokkal is. Azt csak tudja, kik azok a hellequinek?

– Mi vagyunk – húzta ki magát Thomas büszkén. Jeanette elfintorodott.

– A hellequinek – közölte hűvösen – olyan halottak, akiknek nincs lelkük. Halottak, akik éltükben olyan gonoszak voltak, hogy az ördög nem szívesen bünteti őket a pokolban, ezért lovat ad alájuk, és szabadon ereszti őket az élők között. – Felemelte a fekete íjat, és megvizsgálta a rá erősített ezüstlapkát. – Még az ördög képe is itt van az íján.

– Nem ördög az.

– De igen – a lány felé dobta az íjat, Thomas elkapta, és mert túl fiatal volt ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek, és ne fitogtassa kicsit az erejét, felajzotta a fegyvert minden látható erőfeszítés nélkül. – Imádkozzék csak Szent Renanhoz, én meg imádkozom Szent Guinefort-hoz. Majd meglátjuk, melyikük az erősebb.

– Guinefort? Ο valami szent asszony?

– Szent ember – javította ki Thomas –, aki valaha Lyonnaise-ban élt.

– Egy francia szenthez imádkozik? – képedt el Jeanette.

– Szüntelenül.

Thomas megérintette a nyakában viselt kiaszott kutyalábat. Nem árulhatott el többet a szentről, aki mindig atyja kedvencének számított. Atyja jobb kedvében bizonyára nevetett volna a képtelen helyzeten, Guinefort ugyanis kutya volt, Thomas legjobb tudomása szerint az egyetlen állat, akit valaha is szentté avattak. Guinefort megmentett egy kisdedet a farkastól, majd elszenvedte a mártíromságot gazdájától, aki a kutyát gyanúsította a szörnyűséggel, miközben a kisded a bölcső alatt lelt menedéket.

– Imádkozzunk Szent Guinefort-hoz! – Ralph atya ezzel felelt minden családi perpatvarra, és Thomas idővel magáévá tette a szokást. Olykor eltűnődött azon, lehet-e egy ilyen szent érdekeinek érvényesítője a mennyekben – bár alighanem Guinefort ugatása és nyüszítése is nyomott annyit a latban, mint a szentek könyörgései –, ám ilyenkor azzal érvelt, hogy rajta kívül vajmi kevesen fohászkodnak hozzá, így akár kivételes figyelemben is részesülhet. Hobbe atya mindig megütközött a szent eb nevének említésekor, ám Thomas, noha osztozott atyja humorérzékén, immár teljes értékű védőszentnek tekintette az állatot.

Jeanette szívesen megtudott volna többet is Szent Guinefort-ról, de nem akarta megkockáztatni, hogy bensőségesebb hangulatba kerüljön Skeat egyetlen emberével is, ezért megfeledkezett kíváncsiságáról, és igyekezett minél hűvösebbnek tetszeni.

– Azért akartam találkozni önnel – közölte –, hogy tudassam, az emberei és azok asszonyai nem használhatják latrina gyanánt az udvarom. Éppen rájuk látok az ablakomból. Ez visszataszító! Angliában talán efféle viselkedéshez szoktak, ám ez itt Bretagne. Menjenek csak le a folyóhoz.

Thomas bólintott, de nem felelt. Íjával a kezében megindult a hajóban, amelynek végét a javításra váró halászhálók borították félhomályba. A templom nyugati végébe ment, ahol a falat egy, a végítéletet ábrázoló komor kép borította. Az igazak belevesztek a gerendák felől tündöklő világosságba, míg az elítélt bűnösök a szentek és angyalok üdvrivalgásától kísérten aláhulltak a tüzes pokolba. Thomas megállt a festmény előtt.

– Felfigyelt rá – kérdezte –, hogy a legszebb asszonyok mindig a pokolra kerülnek, míg a rútak a mennybe mennek?

Jeanette kevés híján elmosolyodott, hiszen ő maga is sokszor eltűnődött ezen a kérdésen, de elharapta a szája szélét és nem felelt, miközben Thomas lassan visszasétált a mellékhajóban, hogy ezúttal egy másik festmény előtt állapodjon meg. A képen Krisztus a tengeren járt, amelynek szürkesége és fehér hullámtaréjai a Bretagne menti vizeket idézték. A hullámok közül makrélák dugták ki fejüket, hogy tanúi lehessenek a csodának.

– Magának is meg kell értenie, madame – mérte fel Thomas a kíváncsi makrélákat –, hogy az embereink nem szeretik, ha hívatlan vendégeknek tekintik őket. Még a konyhába sem engedi be őket. Miért nem? Elég nagy a ház, és ők is szívesen megszárítanák valahol a csizmájukat, miután egész éjjel szakadó esőben kellett lovagolniuk.

– Miért engedném be az angolokat a konyhámba? Hogy azt használják latrina gyanánt?

Thomas feléje fordult.

– Ha ön nem tisztel bennünket, madame, mi miért tiszteljük a házát?

– Tisztelet! – köpte felé Jeanette a szót. – Hogyan is tisztelhetném magukat? Amim csak volt, elrabolták tőlem. Maga rabolta el!

– Sir Simon Jekyll rabolta el – vetette közbe Thomas.

– Maga vagy Sir Simon, ugyan mi a különbség? Thomas felvette a nyílvesszőt, és gondosan visszatette a zsákjába.

– A különbség csak annyi, madame, hogy amíg én Istenhez fohászkodom, addig Sir Simon istennek hiszi magát. Megkérem a fiúkat, hogy menjenek le a folyóhoz, bár kétlem, hogy szívesen tennének a maga kedvére.

Elmosolyodott, majd szótlanul kiment.

A tavasz zöldbe öltöztette a földet, fátyolba burkolta a fákat, és élénk színű virágokkal szórta tele a kanyargós ösvényeket. A zsúpszalmán friss moha zöldellt, csillaghúr hálózta be a sövényeket, jégmadarak ugrándoztak a part menti csalitos sárgálló levelei között. Skeat embereinek egyre messzebb kellett menniük La Roche-Derrientől, ha újabb prédára akartak találni, és útjaik során veszedelmes közelségbe kerültek Guincamp-hoz, Károly herceg főhadiszállásához, jóllehet a város helyőrsége csak nagyritkán jött elő, hogy kihívja maga ellen a fosztogatókat. Délre feküdt Guincamp, míg nyugatra Lannion, egy kicsiny, ám annál harciasabb erősség, otthona annak a Sir Geoffrey de Pont Blanc lovagnak, aki felesküdött rá, hogy Will Skeat embereit láncra verve tereli Lannionba. Bejelentette azt is, hogy az angolokat elevenen égetik meg Lannion piacterén, amiért eretnekek és az ördög ügynökei. Will Skeatet nem aggasztotta az ilyen fenyegetőzés.

– Kicsit talán nyugtalanabbul aludnék, ha a nyavalyásnak íjászai is lennének – vallotta meg Tómnak –, de miután nincsenek neki, annyit fogadkozik, amennyit csak akar. Mit is jelent a neve?

– Fehérhídi Geoffrey.

– Az oktalan fattya. Breton vagy francia?

– Azt mondják, francia.

– Hát, most megtanulja a leckét, nem igaz?

Csakhogy Sir Geoffrey nem akart tanulni. Will Skeat egyre közelebb és közelebb merészkedett Lannionhoz, a látóhatárán belül eső házakat is felgyújtotta abban a reményben, hogy ezzel kicsalogatja Sir Geoffrey-t, ő pedig csapdába csalhatja az íjászaival, Sir Geoffrey azonban látta, mire képesek az angol nyílvesszők a lovagok ellenében, és nem volt hajlandó belehajszolni embereit a mindent eldöntő rohamba, amelynek végén serege óhatatlanul is fejvesztetten menekülő emberek és állatok véres forgatagává alacsonyult volna. Ehelyett becserkészte Skeat embereit, kereste az alkalmas helyet, ahol csapdába csalhatta az angolokat, ám Will Skeat sem volt nagyobb bolond Sir Geoffrey-nál, így a két csapat három héten át csak kerülgette egymást. Sir Geoffrey jelenléte lelassította Skeatet, a pusztítást azonban nem gátolhatta meg. A két erő kétszer csapott össze, és Sir Geoffrey mindkétszer gyalogosan hajszolta előre számszeríjasait, hogy végezzenek Skeat íjászaival, ám mindkétszer a hosszú íjak nyertek, és Sir Geoffrey visszakozott, mielőtt belebonyolódott volna a számára végzetes csatába. A második eredménytelen összecsapás után Sir Geoffrey még Will Skeat férfiúi becsületére is megpróbált apellálni. Egy szál magában előreugratott, és megcsillogtatta gyönyörű vértezetet, amely vetekedett Sir Simon Jekyllével, noha Geoffrey sisakja régimódi fazék volt csupán, a szemeknek vágott résnyi lyukakkal. Sötétkék köpenyére és lova takarójára fehér hidakat hímeztek, ugyanez ékesítette széles pajzsát is. Kékre festett lándzsát hordozott, amelyre fehér sálat kötözött. Skeat maga is előrelovagolt Thomasszal, a tolmáccsal. Sir Geoffrey levette sisakját, és ujjaival végigszántott verítéktől csatakos haján. Fiatal ember volt, aranyhajú és kékszemű, széles, kedélyes arccal, és Thomas úgy érezte, akár kedvelni is tudná, ha éppen nem lennének ellenségek. Sir Geoffrey elmosolyodott, amint a két angol visszafogta lovát.

– Roppant unalmas dolog – vágott bele – egymás árnyékára lődözni. Javaslom tehát, hogy hozzuk fegyvereseinket a mező közepére, és mérkőzzünk meg egyenlő feltételek szerint.

Thomas még a fordítással sem bajlódott, úgyis tudta, mi lenne Skeat válasza.

– Nekem jobb ötletem van – felelte. – Hozza el embereit, mi pedig elhozzuk íjászainkat.

Sir Geoffrey zavartnak tűnt.

– Ön lenne a parancsnok? – kérdezte Thomast. Az idősebb, őszes Skeatet gondolta parancsnoknak, ám Skeat egyetlen szót sem szólt.

– A skótok elleni harcban elveszítette a nyelvét – közölte Thomas –, így én beszélek helyette.

– Akkor hát mondja meg neki, hogy becsületes küzdelmet akarok – élénkült fel Sir Geoffrey. – Hadd harcoljanak egymás ellen lovasaink. – Elmosolyodott, mintha felvetése éppoly értelmes lett volna, mint amilyen lovagias és képtelen.

Thomas fordított Skeatnek, aki elfordult a nyeregben, és kiköpött a fűre.

– Azt mondja – fordított Thomas –, hogy az íjászaink fognak harcolni. Tucatnyi íjász, az önök húsz fegyverese ellen.

Sir Geoffrey komoran megrázta a fejét.

– Ez a baj magukkal, angolokkal. Nincs magukban sportszerűség. – Visszatette fejére a sisakját és elviharzott. Thomas elmesélte Skeatnek, mi zajlott le az imént.

– Micsoda önelégült barom – morogta Skeat. – Mégis, mire várt? Lovagi tornára? Kinek gondol ez bennünket? A kerekasztal lovagjainak? Én nem tudom, mi ütött egyesekbe. Odabiggyesztik a „sir”-t a nevük elé, és máris elmegy a maradék eszük is. Még hogy egyenlő küzdelem! Ki hallott már ekkora ostobaságot? Istenverte bolond.

Sir Geoffrey, a Fehérhíd lovagja tovább zaklatta hát a hellequineket, Skeat azonban nem adott neki esélyt a közelharcra. A francia erők mozgását mindig tekintélyes méretű íjászcsapat figyelte, és valahányszor Lannion lovasai túlontúl közel merészkedtek, jó eséllyel kaptak egy lúdtollas nyílvesszőt a hátsójukba. Sir Geoffrey felvette az árnyék szerepét, és mindenhová kitartóan, egészen La Roche-Derrien kapujáig követte Skeat embereit.

A gond akkor adódott, amikor harmadszor járt így Skeat nyomában, és került a város közvetlen közelébe. Sir Simon Jekyll hallott Sir Geoffrey-ról, és amikor a legmagasabb harangtoronyban elhelyezett őrszem figyelmeztette Skeat közeledtére, a helyőrség tucatnyi fegyveresével megindult a hellequinek elé. Skeat valamivel több mint másfél kilométernyire járhatott a várostól, Sir Geoffrey ötven fegyverese és még egyszer annyi lovas számszeríjasa újabb fél kilométerrel mögöttük. A francia nem okozott komolyabb bajt Skeatnek, és ha Sir Geoffrey azzal akart hazalovagolni Lannionba, hogy visszakergette a hellequineket az odújukba, Skeat készséggel megadta neki ezt az elégtételt.

Ekkor tűnt fel Sir Simon, talpig fegyverben, és eltelve dölyfével. Az angolok előreszegezték lándzsáikat, lecsapták sisakjuk szemellenzőjét, és vágtára fogták lovaikat. Sir Simon a francia és breton lovasok felé vágtázott, akiket üvöltve hívott ki maga ellen. Will Skeat Sir Simon nyomába eredt, hogy lebeszélje a támadásról, de a yorkshire-i csak a levegőt vesztegette.

Skeat fegyveresei az oszlop élén haladtak, az összerabolt jószágokat terelték és a zsákmánnyal teli három társzekeret kísérték, míg az utóvédet hatvan lovas íjász adta. Az a hatvan ember még épp csak elérte az erdősávot, ahol La Roche-Derrien ostroma idején a sereg táborozott, amikor a Skeattől érkező jelnek engedelmeskedve két csoportra oszlottak, és bevették magukat az út menti fák közé. Az erdőben lepattantak hátasaikról, a lovakat a kantárjuknál fogva kikötötték az ágakhoz, majd íjjal a kezükben felsorakoztak a fák pereménél. Az út a két csoport között haladt tovább.

Sir Simon visszafogta lovát, hogy szembekerüljön Will Skeattel.

– Szükségem van harminc fegyveresére, Skeat – követelte ellentmondást nem tűrően.

– Szüksége lehet rájuk – vonta meg a vállát Will Skeat –, de meg nem kapja őket.

– Az Isten szerelmére, ember, én vagyok a felettese! – Sir Simon alig akarta elhinni, hogy Skeat visszautasította. – Az elöljárója vagyok, Skeat! Ez nem kérés, ez parancs.

Skeat felnézett az égre.

– Esni fog, nem találja? Ránk is férne néhány csepp. Szárazak a földek, kiapadnak a folyók.

Sir Simon megragadta Skeat karját, és maga felé fordította az idősebb férfit.

– Ötven lovagja van – sziszegte Sir Simon –, nekem pedig csak húsz. Adjon nekem harminc embert, most fogságba ejthetem. Adjon csak húszat! – könyörgött, elfeledkezve minden önhittségéről, hiszen végre alkalma nyílhatott egy tisztességes közelharcra, lovag a lovag ellen, ahol a győztes nemcsak nevet szerezhetett magának, de megkapott minden fogságba esett katonát és lovat.

Will Skeat azonban mindent tudott a katonákról, a lovakról és a hírnévről.

– Nem azért vagyok itt, hogy játszadozzak – szabadította ki a karját –, és addig parancsolgathat nekem, ameddig a tehénnek szárnya nő, akkor se adom egyetlen emberem sem.

Sir Simon indulata az egekbe szökött, ám ekkor Sir Geoffrey de Pont Blanc eldöntötte a kérdést. Látta, hogy fegyveresei számba messze felülmúlják az angol lovasokat, ezért megparancsolta harminc emberének, hogy lovagoljon vissza, és csatlakozzék a számszeríjasokhoz. A két lovascsapat ily módon kiegyenlítődött, és Sir Geoffrey előrelovagolt óriási, kék-fehér köpenybe burkolt és keményített bőr arcvédőt viselő fekete ménjén. Sir Simon előreugratott, hogy megmutassa neki új vértezetet, bár az ő lova nem viselt sem tarka köpenyt, sem vértezetet, viszont vágyott mindkettőre, ahogyan vágyott erre az összecsapásra is. Egész álló télen a parasztok nyomorúságos háborúját viselte, csupa mocsok és gyilok, de most az ellenség becsületet és dicsőséget kínált az esély mellé, hogy szép lovakat, vérteket és fegyvereket zsákmányoljon. A két férfi lándzsáját leeresztve szalutált egymásnak, majd nevet és bókot cserélt.

Will Skeat az erdőben csatlakozott Thomashoz.

– Lehetsz akármilyen megátalkodott bolond, Tom – mondta Skeat –, de náladnál százszor hülyébbek is akadnak. Nézd csak az önhitt barmait! A kettőnek együtt nincs egy egész agya. Ha fejen állva megráznád őket, legfeljebb sár potyogna ki a fejükből. – Kiköpött.

Sir Geoffrey és Sir Simon megegyeztek a harc feltételeiben. Itt is a lovagi tornák szabályai érvényesültek, ám a sport sava-borsát az emberhalál adta. A lovát vesztett katona kiesett a küzdelemből, ebben egyetértettek, s meg kellett kímélni, bár ettől még fogságba ejthették. Miután mindent elrendeztek, a két lovag a legjobbakat kívánta egymásnak, sarkon fordult és visszaügetett az embereihez. Skeat kikötötte lovát az egyik fához, és felajzotta íját.

– Van egy hely Yorkban – mormolta –, ott látni ilyen háborodottakat. Ketrecben mutogatják őket, és negyed pennyért bárki jót röhöghet rajtuk. Ebből a két vadbaromból még fő-attrakció is lehetne.

– Egyszer az apám is elvesztette az eszét – jegyezte meg Thomas.

– Nem is kell mondanod, fiam, nem is kell mondanod. Skeat ujjával próbára tette a húr feszességét.

Íjászai az erdő mezsgyéjéről figyelték a fegyvereseket. Csodálatos látvány tárult elébük, akár egy lovagi tornán, csakhogy itt a tavaszi réten nem akadt tornamester, aki megmentette volna az ember életét. A két lovascsapat felkészült rá, hogy egymásra rontson. Apródok feszítették meg a hevedereket, férfiak szegezték előre lándzsáikat, és győződtek meg arról, hogy eléggé feszes-e a pajzstartó szíj. Szemellenzőket engedtek le, hogy a lovasok teljes sötétben találják magukat, amelyet csak a réseken beszüremlő napsugarak törtek meg. A lovasok meglazították a gyeplőt; a jól képzett csatalovaknak mostantól a sarkantyú érintéséből és a térdek szorításából is értenie kellett, hiszen a lovasok mindkét kezét a pajzs és a fegyver foglalta le. Sokan két kardot is viseltek, egy nehezebbet a vagdalkozásra, és egy könnyebbet a szúráshoz; ők most ellenőrizték le, hogy mindkettő könnyen kijár-e a hüvelyéből. Többen átadták lándzsájukat az apródnak, hogy ily módon szabaddá tett kezükkel keresztet vessenek, majd azonnal visszavették a fegyvert. A lovak súlyos patája a legelőt kaparta, azután Sir Geoffrey leengedte lándzsáját, hogy jelezze, készen áll. Sir Simon hasonlóképpen tett, mire a negyven lovas előrelendült. A csatalovak egyike sem volt olyan könnyű csontú kanca vagy herélt, amilyent az íjászok ültek meg, hiszen a megtermett paripáknak egy harcos és egy teljes vértezet súlyát kellett hordozniuk. A bestiák felhorkantak, előrevetették busa fejüket, és nehézkesen mozgásba lendültek, miközben lovasaik előreszegezték lándzsáikat. Sir Geoffrey egyik embere elkövette a kezdők jellemző hibáját, és túlságosan leengedte lándzsáját, így annak hegye belefúródott a szikkadt talajba – még olcsón megúszta, hogy fent tudott maradni lova hátán, bár lándzsáját elveszítette, és elő kellett vonnia kardját. A lovasok könnyű vágtába kezdtek, és Sir Simon egyik embere, alighanem lova hibájából, balra tért, ahol nekiütközött a mellette vágtázó állatnak, és a sorozatos ütközések hullámként vonultak végig a sorokon, miközben a sarkantyúk máris teljes vágtát követeltek. És ekkor a sorok összecsaptak.

A lándzsák a végigrepedő és őrlődő csont zajával csapódtak a pajzsoknak, láncingeknek. Két lovas azonnal lebukott nyergéből, de a legtöbb lándzsadöfést kivédték a pajzsok, és a lovasok leengedték reszkető fegyverüket, amint ellovagoltak ellenlábasaik mellett, majd megmarkolták a gyeplőt, és elővonták a kardokat. Az őket figyelő íjászok számára egyértelműen látszott, hogy az ellenség szerzett előnyt. Mindkét lovát vesztett katona angol volt, és Sir Geoffrey emberei sokkal közelebb záródtak egymáshoz, így amikor visszafordultak és kivont karddal az angolokra rontottak, fegyelmezettebben és egységesebben tehették ezt. Egy angol üvöltve, hiányzó keze csonkját szorítva hátrált ki a kavargó tömegből. Por és kiszakított rögök záporoztak a vasalt paták nyomában. A lovasát vesztett hátas békésen arrébb sántikált. A kardok úgy pengtek, akár pöröly az üllőn. A férfiak felmordultak a csapások előtt. Egy szálas breton, aki egyszerű pajzsán semmilyen jelvényt sem viselt, egy félig szablya, félig szekerce formájú fegyvert forgatott, iszonytató hatékonysággal. Egy angol sisakját kettőbe hasították, a koponyájával együtt, de a lova megállás nélkül továbbvágtázott, miközben a vér végigömlött a férfi láncingén. Az állat csak a kavarodástól néhány lépésnyire állapodott meg, ahol a fegyveres lassan, iszonytató lassan előrebukott, majd lecsusszant a nyeregből. Egyik lába foglyul esett a kengyelben, ám a csataló ezt láthatóan nem érezte. Békésen haladt tovább és legelészett a réten.

Sir Simon két embere megadta magát; őket visszaküldték a harcolók mögé, ahol a francia és breton apródok foglyul ejthették őket. Maga Sir Simon elszántan küzdött, és elfordította lovát, hogy szembenézzen két támadójával. Egyik ellenlábasa egyetlen hasznavehetetlen karral hátrált ki az ütközetből, míg a másikat Sir Simon lopott kardja szemfényvesztően gyors vágásaival késztette megadásra. A franciák közül még tizenöten harcoltak, ám az angolok száma tízre fogyatkozott, amikor a szekercekardot forgató óriás úgy döntött, végez magával Sir Simonnal is. Üvöltve tört utat magának, de Sir Simon pajzsával felfogta a félelmetes fegyver sujtását, és kardját mélyen beletemette a láncingbe, közvetlenül a breton hónalja alatt. Sir Simon nehézkesen kiszabadította a pengét, miközben az ellenség láncingét és bőrtunikáját eláztatta a kiömlő vér. A szálas harcos megrázkódott a nyeregben, Sir Simon pedig kardja lapjával lesújtott a koponyája hátsó felére, majd elfordította lovát, hogy felvegye a küzdelmet soron következő támadójával, mielőtt megpördült és a súlyos fegyverrel végzetes csapást mért a nagy breton ádámcsutkájára. A férfi elejtette fegyverét, és a torkát markolászva elvágtázott.

– Jól harcol, mi? – kérdezte Skeat színtelen hangon. – Esz nincs a fejében, de harcolni, azt tud.

Ám Sir Simon harckészsége dacára az ellenség nyerésre állt, és Thomas előre akarta küldeni az íjászokat. Csak harminc lépést kellett előreszaladniuk, és az ellenséges lovasok máris kiváló célpontot nyújthattak, Will Skeat azonban a fejét rázta.

– Sose ölj meg két franciát, ha egy tucatot is megölhetsz, Tom – feddte meg emberét.

– De hát legyőzik az embereinket – tiltakozott Thomas.

– Legalább megtanulják, hogy ne legyenek olyan istenverte bolondok, nem igaz? – Skeat elvigyorodott. – Csak figyelj, fiú, csak figyelj. Most sokat tanulhatsz.

Az angol fegyveresek egyre hátrébb szorultak, és egyedül Sir Simon küzdött igazi harci szellemmel. Csakugyan értette a dolgát. Semlegesítette a breton óriást, és most négy ellenlábasát is kordában tartotta, méghozzá bámulatra méltó szilajsággal. Embereinek maradéka azonban, miután látta, hogy a csata vesztésre áll, és az ellenséges lovasok miatt Sir Simon segítségére sem siethet, fejvesztve menekült.

– Sam! – kiáltott át Will az út túloldalára. – Ha szólok, fogj egy tucat embert, és rohanj! Megértetted, Sam?

– Rohanok! – kiáltott vissza Sam.

Az angol lovasok, zömükben véresen és kétségbeesetten kapaszkodva a nyeregkápagombba, az úton visszafelé La Roche-Derrien felé vágtattak. A franciák és bretonok körülvették Sir Simont, ám Fehérhídi Sir Geoffrey valóban romantikus alkat volt, aki nem akarta elvenni egy ilyen merész ellenség életét, ezért megparancsolta, hogy kíméljék meg az angol lovagot.

Sir Simon, aki a bőr- és fémlemezek alatt úgy izzadt, akár a disznó, felcsapta sisakja szemellenzőjét.

– Nem adom meg magam – kurjantotta oda Sir Geoffrey-nak. Páncélját mostanra karcolások borították, pengéje kicsorbult, ám a fegyverzet kivételes minősége remek segítőtársának bizonyult a csatában. – Nem adom meg magam – ismételte –, úgyhogy harcoljatok!

Sir Geoffrey meghajolt nyergében.

– Tisztelgem merészséged előtt, Sir Simon – szólt lovagiasan –, és szabadon távozhatsz. – Félrehessegette embereit, és Sir Simon, aki csodával határos módon élve és szabadon úszta meg a kalandot, magasan feltartott fejjel elügetett. A biztos katasztrófába és pusztulásba vezette embereit, mégis tisztességgel távozhatott.

Sir Geoffrey végignézett a hosszú úton, ahol még most is fejvesztve menekültek Sir Simon lovagjai, s mögöttük ott vesztegeltek az elhajtott állatok és a rablott javakkal teli társzekerek, amelyeket Skeat emberei kísértek. Azután Will Skeat rárivallt Samre, és Sir Geoffrey hirtelen azt láthatta, hogy egy csapatnyi angol íjász vágtat észak felé, lóhalálában.

– Rá fog harapni – mormolta Skeat a foga alatt –, csak figyeld, ahogy ráharap.

Sir Geoffrey az elmúlt néhány hétben már bizonyította, hogy korántsem ostoba, ám azon a napon elvesztette józan ítélőképességét. Esélyt látott arra, hogy levágja a gyűlöletes hellequin íjászokat, ráadásul visszaszerezzen három társzekérnyi zsákmányt. Felzárkóztatta maradék harminc fegyveresét, majd miután négy foglyát és a kilenc elfogott lovat számszeríjasai gondjára bízta, megindult lovagjaival. Will Skeat hosszú hetek óta csak erre várt.

Sir Simon riadtan pördült meg, amint meghallotta a paták dübörgését. Közel ötven páncélos lovag vágtázott felé, és egy pillanatig azt hitte, mégis őt akarják fogságba ejteni, ezért az erdősáv felé ugratta lovát, csak hogy lássa, ahogy a francia és breton harcosok szilaj csatalovai eldübörögnek mellette. Lebukott az ágak közé, és keresetlenül szidta Will Skeatet, amiért az nem hallgatott rá.

Sir Geoffrey de Pont Blanc vezette a rohamot, és a szeme előtt nem lebegett más, csak a dicsőség. Megfeledkezett a fák között megbújó íjászokról, avagy azt hitte, hogy valamennyi követte Sir Simon legyőzött lovagjait a város felé. Sir Geoffrey a diadal küszöbén állt. Vissza fogja szerezni az elrablott javakat, és ami ennél is fontosabb, eltereli a rettegett hellequineket Lannion piacterének máglyáira.

– Most! – kiáltott fel Skeat, tölcsért formálva tenyeréből. – Most!

Az íjászok felsorakoztak az út mindkét felén, és most előléptek a zöldellő tavaszi lombok közül, hogy eleresszék íjuk húrját. Thomas második nyílvesszőjét indította útnak, mielőtt még az első célba ért volna. Célozz és lőj, idézte fel a leckét, ne gondolkozz. Most még céloznia sem nagyon kellett, hiszen az ellenség szorosan összezárkózott, és valamennyi íjász egyszerre zúdította hosszú nyílvesszejét a rohamozó csapatra, amelyből hamarosan nem maradt más, csak ágaskodó csatalovak, a vasalt paták közt vergődő katonák és vérző testek kibogozhatatlan tömege. A franciáknak esélyük sem lehetett. A hátsók közül néhánynak sikerült visszafordulnia és elmenekülnie, ám a többség foglyul esett az íjászok rájuk záruló gyűrűjében, ahonnét szakadatlanul záporoztak a láncinget és bőrt könyörtelenül átjáró nyílvesszők. Aki csak megmoccant, máris három-négy nyílvesszőt kapott. A vasból és húsból emelt véres halmot tollas nyilak tüskézték, és a nyílvesszők csak záporoztak, átrágták magukat a láncszemeken, és mélyen beletemetkeztek a lovak inas testébe. A rohamot csupán a hátul lemaradozók, és egyetlen lovag elöl élte túl.

Ez a lovag pedig maga Sir Geoffrey volt, aki tíz lépéssel emberei előtt haladt, és talán épp emiatt maradt életben, vagy talán az íjászoknak is tetszett, ahogyan Sir Simonnal bánt. Bárhogy is történt, Sir Geoffrey kimenekült a mészárszékből. A nyilak még csak meg sem közelítették, annál inkább hallotta a sikolyokat és halálhörgéseket maga mögött, ezért lelassította lovát, hogy visszaforduljon és felmérje a katasztrófát. Egy pillanatig hitetlenkedve meredt a látványra, majd visszaügetett a tollakkal borított hullahegyhez, ami a csapatából megmaradt. Skeat rárivallt íjászai egy csapatára, hogy forduljanak szembe az ellenség számszeríjasaival, ám azoknak, miután végignézték bajtársaik pusztulását, semmi kedve nem maradt szembenézni az angol nyilakkal. Fejvesztve menekültek dél felé.

Azután különös nyugalom telepedett rájuk. A felbukott lovak kapálóztak, és néhányuk az utat karistolta patáival. Egy férfi felnyögött, egy másik Krisztust szólította, mások csak nyöszörögtek. Thomas, aki még ekkor is ott tartott egy vesszőt az idegen, a pacsirtafüttyöt, a lilék szólongatását, a levelek közt átszüremlő szél suttogását hallgatta. Egy csepp eső hullt, bele az út porába, de társai nem követték, inkább csatlakoztak a nyugaton tomboló zivatarhoz. Sir Geoffrey úgy állt mozdulatlanul a holtak és haldoklók mellett, mintha arra biztatná az íjászokat, adják hozzá az ő tetemét is a véres halomhoz.

– Érted már, Tom? – kérdezte Skeat. – Ha elég sokáig vársz, ezek a sültbolondok mindig megteszik, amit vársz tőlük. Rendben, fiúk. Végezzetek a nyavalyásokkal! – A harcosok letették íjukat, előhúzták késeiket, és a görcsösen vonagló halomhoz indultak, de Skeat visszatartotta Tomot. – Menj, és mondd meg annak a felcicomázott fattyúnak, hogy hordja el az irháját.

Thomas odagyalogolt a franciához, aki alighanem arra várt, hogy megadásra szólítják fel, mert levette a sisakját, és felé nyújtotta kardja markolatát.

– A családom sajna nem tud tisztes váltságdíjat fizetni – mentegetőzött idejekorán.

– Ön nem a foglyunk – közölte Thomas.

Sir Geoffrey értetlenkedve hallgatta a szavait.

– Hogyan? Elengednek?

– Nincs szükségünk önre – felelte Thomas. – Talán legjobb lenne, ha elutazna Spanyolhonba – vetette fel –, esetleg a Szentföldre. Egyik helyen sincs túl sok hellequin.

Sir Geoffrey hüvelyébe dugta kardját.

– Királyom ellenségei ellen kell harcolnom, tehát itt fogok harcolni. Mindazonáltal köszönöm. – Megmarkolta a gyeplőt, és Sir Simon Jekyll éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kitörjön a fák közül, és kivont kardjával Sir Geoffrey-ra mutasson.

– Ő az én foglyom! – kiáltotta oda Thomasnak. – Az enyém!

– Ő nem foglya senkinek – tudatta Thomas. – Épp most engedtem szabadon.

– Szabadon engedte? – vicsorgott Sir Simon. – Van fogalma arról, ki itt a parancsnok?

– Én csak annyit tudok – felelte Thomas –, hogy ez az ember nem fogoly. – Jókorát csapott Sir Geoffrey lovának tomporára, hogy útnak indítsa az állatot. – Spanyolhon, vagy a Szentföld! – kiáltott Sir Geoffrey után.

Sir Simon elfordította lovát, hogy Sir Geoffrey nyomába eredjen, de amikor látta, hogy Will Skeat készen áll beavatkozni és leállítani az üldözést, visszafordult Thomashoz:

– Nem volt joga elengedni! Nem volt joga!

– Ο elengedte magát – emlékeztette rá Thomas.

– Akkor hát ostoba volt. Miért kellene nekem is annak lenni?

Sir Simon egész testében rázkódott a haragtól. Sir Geoffrey ugyan szegénynek vallotta magát, aki még a váltságdíjat is alig tudná előteremteni, ám egyedül a lova legkevesebb ötven fontot ért. Skeat és Thomas csak úgy kidobott az ablakon ennyi pénzt. Sir Simon figyelte, amint zsákmánya beleveszik az út porába, majd leeresztette kardja pengéjét, hogy az Thomas torkát fenyegesse.

– Attól a pillanattól, hogy először megláttam – sziszegte –, ilyen arcátlanul viselkedett. Én vagyok itt az egyetlen igazi nemesember, nekem kell döntenem a foglyok sorsa felől. Megértette?

– Nekem adta meg magát – válaszolt Thomas –, nem magának. Úgyhogy semmit se számít, milyen finom családból született.

– Te kis bugris! – köpött ki Sir Simon. – Skeat! Fájdalomdíjat követelek a fogoly helyett. Hallotta?

Skeat ügyet sem vetett Sir Simonra, de Thomas már nem bírta megállni szó nélkül.

– Jesszusom – utálkozott –, az az ember megkímélte az életét, és nem képes viszonozni egy ilyen kegyet? Maga nem igazi lovag, csak egy erőszakos, pökhendi fráter. Menjen, és dugjon fel magának egy piszkavasat.

A kard felemelkedett, akárcsak Thomas íja. Sir Simon farkasszemet nézett a fémesen csillogó nyílheggyel, a mozdulatlanná merevedett fehér tollakkal, és maradt benne annyi ép értelem, hogy ne csapjon le a kardjával. Inkább hirtelen mozdulattal hüvelyébe dugta a pengét, majd elfordította lovát és elviharzott.

Ily módon Skeat embereire maradt az ellenség halottjainak átkutatása. Tizennyolcan voltak, míg további huszonhármán súlyos sebet kaptak. Tizenhat vérző, és huszonnégy kimúlt csatalovat számláltak össze, ami, mint azt Will Skeat megjegyezte, vétkes pazarlása volt a jó lóhúsnak.

De Sir Geoffrey végre megtanulta a leckét.

La Roche-Derrienben javában állt a patália. Sir Simon Jekyll felpanaszolta Richard Totashamnek, hogy Will Skeat nem támogatta a harcban, majd azt állította, hogy egyedül neki köszönhetik a negyvenegy ellenséges katona halálát és súlyos sebesülését. Elhencegett vele, hogyan nyerte meg az összetűzést, azután visszakanyarodott Skeat hitszegésének kérdéséhez, ám Richard Totesham nem volt abban a hangulatban, hogy elviselje Sir Simon sirámait.

– Megnyerték az összecsapást, vagy sem?

– Természetes, hogy megnyertük! – méltatlankodott Sir Simon. – Az ellenség halott, vagy nem?

– Akkor miért lett volna szüksége Will fegyvereseire is? – kérdezte Totesham.

Sir Simon kutatott egy ideig a válasz után, de nem talált rá.

– Akkor is arcátlan volt velem – kötötte meg magát.

– Ez csak magukra tartozik, rendezzék el egymás között. – Totesham véget vetett a meghallgatásnak, de a beszélgetés csak nem hagyta nyugodni, ezért aznap este tárgyalt Skeattel is.

– Negyvenegy halott vagy sebesült? – tűnődött fennhangon. – Az legalább egyharmada Lannion helyőrségének.

– Közel annyi, az már biztos.

Totesham szállása közel esett a folyóhoz, így ablakából ráláthatott a kőhíd alatt elsikló vízre. Denevérek röpködtek a barbakán körül, amely a híd túlsó oldalát biztosította, míg a folyó túlpartján fekvő udvarházak körvonala élesen rajzolódott ki a holdfényben.

– Komoly veszteséget okoztunk nekik, Will – vélte Totesham.

– Hát nem örülnek nekünk, az egyszer biztos.

– És abban a városban gyűjtötték össze minden értéküket.

– Előfordulhat – értett egyet Skeat. A hellequinektől való félelmükben a vidékiek közül sokan a legközelebbi erődítménybe vitték kevéske tulajdonukat, ezért Lannion bizonyára nem szűkölködött az értékekben, ám ennél is fontosabb volt Totesham szemében, hogy utánpótlást találhattak a városban. Bár a helyőrség kapott élelmet a La Roche-Derrientől északra fekvő birtokokról, és a Csatornán keresztül Anglia is küldött némi ellátmányt, a hellequinek olyan pusztítást vittek végbe a földeken, hogy az éhezés réme egyre közelebbről fenyegette őket.

– Ha hátrahagynánk ötven embert? – tűnődött tovább Totesham. Egy ilyen öreg katonának, mint Skeat, nem is kellett többet mondania.

– Új létrákra lesz szükségünk – vetette fel Skeat.

– Mi történt a régiekkel?

– Felaprítottuk tűzifának. Keserves volt a tél.

– Egy éjszakai támadás? – latolgatta az esélyeket Totesham.

– Öt-hat nap múlva telihold lesz.

– Akkor legyen öt nap – döntött Totesham. – És szükségem lesz az embereidre, Will.

– Ha kijózanodnak addigra.

– Meg is érdemelnek egy italt azután, amit ma műveltek – melegedett át Totesham hangja, majd a férfi elmosolyodott. – Sir Simon panaszkodott rád. Azt mondja, arcátlanul viselkedtél vele.

– Az nem én voltam, Dick, hanem az emberem, Tom. Megmondta a marhájának, hogy dugjon fel magának egy piszkavasat.

– Attól félek, Sir Simon nem fogadja meg senki tanácsát – bólintott komoran Totesham.

Ahogyan nem fogadták meg Skeat emberei sem. Skeat szélnek eresztette őket a városban, de előtte még figyelmeztette őket, hogy cudarul fogják érezni magukat másnap, ha túl sokat vedelnek. Az emberek annak rendje s módja szerint ügyet sem vetettek a jó tanácsra, amikor megünnepelték győzelmüket La Roche-Derrien tavernáiban. Thomas tucatnyi barátjával és azok asszonyaival tartott egy fogadóba, ahol harsányan énekeltek, táncoltak és hiába próbáltak meg belekötni János herceg fehér patkányainak egy csoportjába, akikben maradt annyi értelem, hogy ne engedjenek a provokációnak, és csendben kisurranjanak az éjszakába. Egy pillanattal később két fegyveres sétált be, és a kabátján mindkettő magán viselte Northampton earljének oroszlános-csillagos címerét. Érkezésükre kitört az üdvrivalgás, de ők csendre intettek mindenkit és megkérdezték, hogy itt találják-e Hooktoni Thomast.

– Erre van a rút fattya – mutatott Jake Thomasra, aki lelkesen ropta a furulyaszóra. A fegyveresek kivárták, amíg befejezi a táncot, azután elmondták, hogy Will Skeat a helyőrség parancsnokával van, és szeretne beszélni vele.

Thomas kiitta aléját.

– Az a helyzet – vigyorgott a többi íjászra –, hogy már egyetlen döntést se tudnak nélkülem meghozni. Pótolhatatlan vagyok, úgy bizony.

Az íjászok harsány kacajra fakadtak, miközben a két fegyveres elkísérte Thomast.

A fegyveresek egyike Dorsetből jött, és még Hooktonról is hallott.

– Nem ott szálltak partra a franciák? – kérdezte.

– Feldúlták az átkozottak. Nem hinném, hogy bármi is maradt volna belőle – felelte Thomas. – Szóval, mit akar tőlem Will?

– Csak Isten tudja, Ο pedig nem mondja meg – válaszolt az egyik fegyveres.

Eddig Richard Totesham kvártélya felé vezette Thomast, de most hirtelen egy sötét sikátor felé mutatott.

– Abban a fogadóban vannak. Amelyiknek olyan horgonyféle van az ajtaja felett.

– Jó nekik.

Ha nem lett volna félig részeg, Thomas bizonyára rájön, hogy Totesham és Skeat aligha találkozna egymással egy tavernában, nemhogy a legkisebb koszfészekben, a város legsötétebb sikátorának végében. De Thomas nem gyanított semmit, amíg félúton nem ért a keskeny közben, és az egyik kapualj alól két férfi nem lépett elé, hogy egyikük üdvözlés gyanánt hatalmas ökölcsapást mérjen a koponyájára. Thomas térdre bukott, a második férfi pedig arcon rúgta, majd mindketten ütések és rúgások özönét zúdították rá, amíg végül nem tapasztaltak ellenállást. Azután a karjait megragadva bevonszolták egy kis kovácsműhelybe. Thomas szájából ömlött a vér, az orra megint eltört, egy bordája megrepedt, és a gyomrában vészesen kavargott az ale. Tűz pattogott a kovácsműhelyben. Thomas félig lehunyt szemhéja mögül egy üllőt látott. Azután még többen vették körül, és másodszor is alaposan megrugdosták. Thomas összegömbölyödött, így próbálta megvédeni testét.

– Elég lesz – szólt egy hang, és amikor Thomas felnyitotta a szemét, Sir Simon Jekyllt látta maga előtt. A két fegyveres, aki elkísérte a tavernából és oly barátságosan viselkedett vele, most belépett a kovácsműhely ajtaján és levetette kölcsön kabátját Northampton earljének jelvényével. – Szép munka – dicsérte őket Sir Simon, majd Thomashoz fordult. – Alantas íjászok – kezdte vészjósló hangon – nem mondhatnak lovagoknak olyat, hogy dugjanak fel maguknak egy piszkavasat.

Egy szálas, erőszakos küllemű, kese hajú és megfeketedett fogú fickó megállt Thomas mellett arra az esetre, ha az szemtelenül próbálna válaszolni, ezért Thomas inkább tartotta a nyelvét. Ehelyett néma imádságot rebegett Szent Sebestyénhez, az íjászok védőszentjéhez. Ez a helyzet, döntötte el magában, túl siralmas ahhoz, hogy egy kutyára bízza.

– Húzd csak le a nadrágját, Colley. – Sir Simon visszafordult a tűzhöz. Thomas látta, hogy több hosszú kovácsszerszám is ott melegszik a vörösen izzó faszén felett. Magában keservesen szitkozódni kezdett, amiért úgy tűnt, most éppenséggel neki fognak feldugni egy piszkavasat, méghozzá nem is a kellemesebb fajtából. Sir Simon megemelt egy jókora fémszerszámot.

– Úgy tűnik, ki kell hogy tanítsalak az udvariasságra.

Thomas feljajdult, amikor a szőke óriás késével átmetszette az övét, majd lerángatta róla a nadrágot. A többiek átkutatták Thomas zsebeit, elvették az összes pénzét és a jó kést, majd a hasára fordították áldozatukat. Sir Simon elégedetten vizsgálta meg a szerszám tüzesen izzó végét.

– Vigyétek oda – utasította embereit.

Sir Simon három embere mozdulatlanul tartotta Thomast, aki erőtlen maradt a védekezésre, ezért megragadta az egyetlen rendelkezésére álló eszközt és üvöltött, ahogy a torkán kifért. Egy ilyen kis város, zsúfolásig tömve emberrel, valakinek csak meg kell hallania.

– Gyilkosok! Gyilkosok! – Egy férfi hasba rúgta, de ő tovább üvöltött.

– Az Isten szerelmére, hallgattassátok már el – reccsent embereire Sir Simon, mire Colley, a kese hajú férfi Thomas mellé térdelt, és megpróbált szalmát tömni a szájába, de Thomasnak mindig sikerült kiköpnie.

– Gyilkosok! – rikoltozta. – Gyilkosok!

Colley szitkozódott, vett egy maréknyi mocskos sarat, és azt tömte Thomas szájába, egyúttal bedugaszolva az orrát is.

– Te nyavalyás! – Colley nagyot csapott Thomas koponyájára. – Átkozott!

Thomas fuldokolni kezdett a sártól, de kiköpni már nem tudta.

Sir Simon megállt felette.

– Most megtanulod a jó modort!

Felemelte a tüzes piszkavasat. Ekkor nyílt ki a kapu, és tudatta, hogy hívatlan vendég érkezett a kovácsműhely udvarára.

– Isten szent nevére, mi folyik itt? – mennydörögte a férfi, és Thomas örömében Te Deumot zengett volna Szent Sebestyén dicsőségére, ha épp nem tömték volna teli a száját sárral; mert megmentője nem volt más, mint Hobbe atya, aki alighanem meghallotta az eszelős üvöltözést, és utána járt a dolognak. – Mit műveltek itt? – követelte a választ a pap Sir Simontól.

– Semmi köze hozzá, atyám – felelte barátságtalanul Sir Simon.

– Thomas, te vagy az? – Hobbe atya visszafordult a lovagokhoz. – Istenemre, még hogy nincs közöm hozzá! – Hobbe atya elveszítette minden mértéktartását. – Mégis, ki az ördögnek képzeli magát?

– Csak vigyázzon, atyám – acsarkodott Sir Simon.

– Vigyázzak? Én vigyázzak? A pokolra küldöm azt a mocskos lelked, ha nem tűnsz innét azonnal! – Az apró pap felkapta a kovács jókora fémfogóját, és most kardként forgatta. – A pokolra küldöm valamennyiőtök lelkét! Takarodjatok innét! Mind! Kifelé! Isten szent nevére, kifelé innét! Kifelé!

Sir Simon elhátrált. Egy dolog megkínozni egy arcátlan íjászt, és megint másik szembeszállni egy pappal, akinek a kiabálására még többen felfigyelhetnek. Sir Simon nyavalyás féregnek nevezte Hobbe atyát, de ettől még visszavonulót fújt. Hobbe atya letérdepelt Thomas mellé, mutatóujjával kikaparta a sarat a szájából, a megalvadt vérrögökkel és kitört fogakkal együtt.

– Szegény fiam – csóválta a fejét Hobbe atya, miközben segített neki felállni. – Hazaviszlek, Tom, hazaviszlek, és szépen megmosdatlak.

Thomasnak előbb okádnia kellett, azután felhúzta nadrágját, és visszatámolygott Jeanette házához, útközben mindvégig az apró papra támaszkodva. Tucatnyi íjász fogadta őket, és valamennyien tudni akarták, mi történt, de Hobbe atya félrehessegette őket.

– Merre van a konyha? – kérdezte.

– Nem fog beengedni minket. – Thomas hangját a felismerhetetlenségig eltorzította felduzzadt ajka és vérző ínye.

– Merre van? – erősködött Hobbe atya. Az egyik íjász az ajtó felé biccentett, a pap pedig belökte, és bevonszolta rajta Thomast. Odabent egy székre ültette, és közelebb húzta a mécset, hogy megvizsgálja az arcát. – Szentséges Isten – hördült fel –, mit műveltek veled? – Megpaskolta Thomas kezét, majd indult, hogy vizet keressen.

Jeanette toporzékolt a dühtől, amikor megjelent a konyhában.

– Maguk nem lehetnek itt! Takarodjanak innét! – Azután meglátta Thomas arcát, és abban a pillanatban elhallgatott. Ha valaki azt mondja neki, látni fog egy csúnyán összevert angol íjászt, nemrég talán még üdvrivalgásban tört volna ki; de most – legnagyobb meglepetésére – őszinte szánakozást érzett. – Mi történt?

– Sir Simon Jekyll – sikerült Thomasnak kinyögnie.

– Sir Simon?

– Gonosz ember – Hobbe atya meghallotta a nevet, és most előlépett a mosogatókonyhából, kezében nagy tál tiszta vízzel. – Tetőtől talpig gonosz. – Angolul beszélt. – Van itt valami rongy? – kérdezte Jeanette-et.

– Nem beszél angolul – szúrta közbe Thomas. A vér kezdett rászáradni az arcára.

– Sir Simon támadta meg? – kérdezte Jeanette. – Miért?

– Mert megmondtam neki, hogy dugjon fel magának egy piszkavasat – felelte Thomas, kiérdemelve Jeanette-től egy mosolyt.

– Helyes – Jeanette nem biztatta Thomast, hogy maradjon a konyhájában, de nem is üldözte ki onnét. Nyugodtan állt és figyelte, ahogyan a pap tisztára mosdatja Thomas arcát, majd inge maradékával átkötözi megrepedt bordáját.

– Mondd meg neki, hogy segíthetne – javasolta Hobbe atya.

– Túl büszke ő ahhoz – legyintett Thomas.

– Micsoda gyászos, bűnös világ – csóválta a fejét Hobbe atya, majd letérdelt. – Maradj nyugton, Tom – figyelmeztette –, mert ez most fájni fog, mint a pokol kénköves tüze.

Megragadta a törött orrt, és a porcogó érdes, reszelő hangja hallatszott, mielőtt Thomas felüvöltött fájdalmában. Hobbe atya hűvös vízzel átitatott ruhát szorított az orrára.

– Tartsd ezt ott, Tom, ettől elmúlik a fájdalom. Vagy ha el nem is múlik, legalább megszokod. – Leült egy üres sós hordóra, és újra a fejét csóválta. – Mindenható Isten, Tom, mihez kezdünk most veled?

– Megtette, amit lehetett – felelte Thomas –, és köszönet érte. Egy-két nap, és úgy ficánkolok, mint az újszülött bárány.

– Túl sokáig csináltad már azt – jegyezte meg Hobbe atya komoran. Jeanette egyetlen szót sem értett a beszélgetésből, ezért némán figyelte a két férfit. – Isten értelmet plántált a fejedbe – folytatta a pap –, de te elvesztegeted a képességeidet! Ez az igazság.

– Csak nem akarja, hogy én is pap legyek? Hobbe atya elmosolyodott.

– Kétlem, hogy hasznára lehetnél az egyháznak, Tom. Bár elég eszes és körmönfont vagy ahhoz, hogy akár érsek is lehessen belőled, jobban szereted a katonaéletet. De ettől még tartozol az Úrnak, Tom, ne feledd. Ne feledd, mit ígértél atyádnak! Szent helyen esküdtél, Tom, ezért a lelki üdvöd függ attól, hogy megtartod-e a szavad.

Thomas elnevette magát, de ugyanabban a pillanatban azt kívánta, bárcsak ne tette volna, mert a fájdalom végigvillámlott megrepedt bordáján. Szitkozódott egyet, Jeanette elnézését kérte, majd visszafordult Hobbe atyához.

– Isten szent nevére, atyám, hogyan is tarthatnám meg az ígéretem? Még azt sem tudom, melyik nyavalyás lopta ezt a lándzsát.

– Nyavalyás? – kérdezte Jeanette, aki ezt az egy szót értette a beszélgetésből. – Sir Simon?

– Ő is nyavalyás – értett egyet Thomas –, de korántsem az egyetlen. – Beszélt Jeanette-nek a lándzsáról és arról a napról, amikor elpusztították a faluját; beszélt atyjáról és a férfiról, akinek jelvényén kék mezőben három sárga sólyom szárnyal. Lassan beszélt, vérző ajkain át szűrte meg a szavakat, és amikor befejezte, Jeanette összerezzent.

– Akkor hát, meg akarja ölni ezt az embert?

– Egy napon.

– Meg is fogja érdemelni a halált – bólintott Jeanette komolyan.

Thomas félig lehunyt szemhéjai mögül a nőre meredt.

– Talán ismeri?

– A neve Sir Guillaume d'Evecque – felelte Jeanette.

– Mit mond? – kérdezett közbe Hobbe atya.

– Ismerem őt – folytatta Jeanette komoran. – Caenben, ahonnét jött, sokan a tenger és a szárazföld urának tartják.

– Azért, mert harcolt mindkettőn? – találgatott Thomas.

– Lovag ugyan – felelt Jeanette –, ám amellett tengeri kalóz is. Atyám tizenhat hajója közül hármat Sir Guillaume d'Evecque rabolt el.

– Az ön atyját is ellenségének tekintette? – hitetlenkedett Thomas.

Jeanette vállat vont.

– Ő ellenségének tekint mindenkit, aki nem francia. Mi pedig bretonok vagyunk.

Thomas Hobbe atyához fordult.

– Látja, atyám, ha meg akarom tartani a szavam, más se kell tennem, csak legyőzni a tenger és a szárazföld urát.

Hobbe atya ugyan nem követte a francia társalgást, most mégis szomorúan csóválta a fejét.

– Hogy miként tartod meg a szavad, Thomas, az csakis rád tartozik. Isten tud a fogadalmadról, még ha te nem is akarod beváltani. – Megérintette a nyakában viselt egyszer fakeresztet. – Nos, mi legyen Sir Simonnal?

– Semmi – vonta meg a vállát Thomas.

– Legalább Toteshamnek el kell mondanom! – erősködött a pap.

– Egy léleknek se, atyám – kérte Thomas. – Ígérje meg. Hobbe atya gyanakodva mérte végig Thomast.

– Ugye, nem akarsz bosszút állni rajta?

Thomas keresztet vetett, és felszisszent a bordáiból kisugárzó fájdalomtól.

– Hát nem az az anyaszentegyház tanítása, hogy tartsuk oda másik orcánkat is? – kérdezte.

– De igen – válaszolt Hobbe atya kétkedve. – Ám arra nincs bocsánat, amit Sir Simon művelt ma este.

– Mély alázattal fogadom, legyen bármily nagy a vétke – zárta le a vitát Thomas, és Hobbe atya, akit mélyen meghatott a keresztényi lélek ily őszinte megnyilvánulása, elfogadta Thomas döntését.

Jeanette legjobb képességei szerint követte a társalgást, és sikerült kihámoznia annak velejét.

– Arról beszélnek, mit tegyenek Sir Simonnal? – kérdezte.

– Megölöm a nyavalyást – közölte Thomas franciául. A nő elfintorodott.

– Remekbe szabott ötlet. Maga megöli, azután pedig felakasztják érte. Így legalább, Istennek legyen hála, két angol veszik oda egy csapásra.

– Mit mond, Thomas? – kérdezett közbe Hobbe atya.

– Egyetért velem abban, hogy meg kell bocsátanunk ellenségeinknek, atyám.

– Helyesen beszél, asszony létére – örvendezett Hobbe atya.

– Tényleg meg akarja ölni? – tudakolta Jeanette hűvös hangon.

Thomas összerázkódott a fájdalomtól, de nem lehettek olyan kínja, hogy ne értékelte volna Jeanette közeledését. Kemény asszony, gondolta, és gyönyörű, akár a tavasz. Akárcsak Skeat többi embere, ő is azt a lehetetlen álmot dédelgette, hogy egy napon közelebbről is megismerheti. A kérdés talán erre kínált esélyt.

– Megölöm – biztosította róla a nőt –, és miután megöltem, úrnőm, vissza fogom szerezni önnek férje páncélját és kardját.

Jeanette összevonta a szemöldökét.

– Képes lenne erre?

– Csak ha segít nekem.

A nő a homlokát ráncolta.

– Mégis, hogyan?

Thomas kifejtette a tervét, és Jeanette legnagyobb elképedésére nem hőkölt vissza szörnyülködve, de vonakodva a beleegyezését adta.

– Lehet, hogy működni fog – bólintott egy idő után. – Talán valóban működni fog.

Mindez azt jelentette, hogy Sir Simon egyesítette ellenségeit, és Thomas váratlanul szövetségesre akadt.

Jeanette életét ellenségei töltötték ki. Gyermekét megtarthatta ugyan, de mindenki más, akit valaha szeretett, meghalt, akik pedig megmaradtak neki, azokat teljes szívéből gyűlölte. Kezdve mindjárt az angolokon, akik megszállták az otthonát, de ide értve Belas-t, az ügyvédet is, aki becsapta; a bérlőket, akik az angolok jelenlétét használták kifogás gyanánt, hogy elcsalhassák a bérletet, és a város kalmárjait, akik tartozásaiért ostromolták. Lehetett grófné, a rangja már mit sem számított. Éjszakánként, ha nyomorúságos helyzetén tépelődött, arról álmodozott, hogy találkozik egy nagy bajnokkal, esetleg egy herceggel, aki La Roche-Derrienbe lovagol, és egyenként megbünteti ellenségeit. Látta őket, ahogyan vinnyognak félelmükben, és a bocsánatért könyörögnek, mindhiába. Hajnalonként azonban nem mutatkozott semmilyen herceg, ellenségei nem hajbókoltak előtte, és Jeanette gondjaira nem kínálkozott gyógyír, míg csak Thomas meg nem ígérte, hogy végez azzal az ellenségével, akit mindenkinél jobban gyűlölt. Ezért aztán mindjárt másnap reggel, hogy beszélgetést folytatott Thomasszal, Jeanette elment Richard Totesham főhadiszállására. Korán ment, abban a reményben, hogy Sir Simon Jekyll még az ágyban lesz, mert bár a férfinak tudnia kellett látogatása céljáról, esze ágában sem volt találkozni vele. Hadd tudja meg másoktól, mit tervez.

A főhadiszállás, miként saját háza is, a Jaudy-ra nézett, és a vízparton a korai óra ellenére máris kérelmezők tucatjai gyűltek össze, akik mind valamilyen kegyet akartak kicsikarni az angoloktól. Jeanette-tel tudatták, hogy ki kell várnia a sorát.

– Armorica grófnéja vagyok – közölte az írnokkal.

– Várjon a többiekkel – utasította a hivatalnok gyatra franciasággal, majd újabb rovást vésett a pálcába, amelyre a Tréguier mély vizű kikötőjébe érkezett, majd ide átszállított nyílkötegek számát jegyezte fel. Egy másik dereglyén füstölt heringgel teli hordók sorakoztak, és Jeanette megborzongott a mindent átjáró halbűzben. Angol étkek! Még csak ki se belezik a halat füstölés előtt, és a hordóba zárt heringeket teljesen ellepi a sárgászöld televény, az íjászok mégis fenséges falatnak tartják. Hogy elmeneküljön a fertelmes bűzből, átvágott az udvaron, ahol tucatnyi helybéli a bakokra ültetett hosszú épületfákon munkálkodott. Az egyik ács valaha Jeanette apjának is dolgozott, bár túl sokat vedelt ahhoz, hogy egy-két napnál tovább bármilyen munkát tisztességgel elvégezhessen. Most is itt támolygott, rongyos ruhákban, púposan és lebiggyesztve nyúlajkait, pedig amikor józan maradt, többet ért a város bármelyik ácsánál.

– Jacques! – szólította meg Jeanette. – Mit csinál itt? – Bretonul beszélt.

Jacques félrevetette szurtos haját, és esetlenül meghajolt.

– Remekül néz ki, úrnőm. – Csak kevesen értették a beszédét, amelyet meghasadt ajkai teljesen eltorzítottak. – Az apjaura mindig is mondta, milyen kis angyal.

– Azt kérdem, mit csinál itt.

– Létrákat, úrnőm, létrákat.

Jacques elkente az orrából szivárgó váladékot. Nyakán óriási nedvedző fekély éktelenkedett, és olyan bűzt árasztott, amely vetekedett a heringekével.

– Hat ilyen hosszú létrát rendeltek tőlünk.

– Miért?

Jacques gyorsan körbetekintett, nem hallgatja-e ki őket valaki.

– Azt mondja – bökött fejével az egyik angol felé, aki a munkát felügyelte –, azt mondja, hogy Lannionba viszik őket. Elég magasak is azokhoz a falakhoz, nem?

– Lannionba?

– Ο is csak megissza a magáét – adott magyarázatot Jacques az angol indiszkréciójára.

– Hé! Szépségem! – ripakodott a munkafelügyelő Jacques-ra. – Gyerünk, dolgozni! – Jacques sokatmondóan Jeanette-re vigyorgott, miközben felvette szerszámát.

– Ne szorítsd meg nagyon a fokokat! – tanácsolta Jeanette Jacques-nak bretonul, majd elfordult, amint a ház felől a saját nevét hallotta. Sir Simon Jekyll kialvatlan szemekkel állt az ajtóban, és Jeanette-nek a szívverése is elállt, amikor meglátta.

– Úrnőm – hajolt meg Sir Simon Jeanette előtt –, nem kellene itt várakoznia a közemberekkel.

– A tintanyalójának mondja – felelte Jeanette hűvösen.

A nyílkötegeket számláló írnok fejhangon rikoltozni kezdett, amikor Sir Simon elkapta a fülét. – Ennek itt? – kérdezte a lovag.

– Ο mondta, hogy várakozzak idekint. Sir Simon pofon ütötte a férfit.

– Ez itt úri hölgy, te fajankó! Bánj is vele úgy, mint egy úrhölggyel. – Arrébb rugdosta az írnokot, majd kitárta az ajtót. – Jöjjön, úrnőm.

Jeanette kényszeredetten az ajtóhoz lépett, és megkönnyebbülten látta, hogy négy további írnok serénykedik az asztaloknál.

– A hadseregben – magyarázta Sir Simon, miközben utat tört köztük – lassan több írnok lesz, mint íjász. Tintanyalók, patkolókovácsok, kőmívesek, kukták, csordások, mészárosok és efféle mihasznák apasztják őfelsége kincstárát. – Elmosolyodott, majd kezével végigsimított egyszerű, szőrmével szegélyezett vászonköntösén. – Ha tudtam volna úrnőm örömteli látogatásáról, illően felöltöztem volna.

Sir Simon, vette észre Jeanette, kegyes hangulatban volt aznap reggel. A férfi eddig vagy otromba faragatlansággal, vagy darabos udvariassággal közeledett feléje, és Jeanette utálta mindkét arcát, viszont könnyebben boldogult, amíg Sir Simon megpróbálta elkápráztatni a modorával.

– Azért jöttem – kezdett bele –, hogy úti passzust kérjek Monsieur Toteshamtől.

Az írnokok lopva méregették, miközben tollúk kitartóan tovább sercegett és rótta a sorokat a pergamenekre.

– Én is megadhatom az engedélyt – tudatta Sir Simon előzékenyen –, bár remélem, La Roche-Derrien nem kényszerül túlontúl soká nélkülözni az ön jelenlétét?

– Csak Louannec-be kívánok ellátogatni – közölte Jeanette.

– És pontosan hol is lenne ez a Louannec, úrnőm?

– A parton – válaszolt Jeanette –, Lanniontól valamivel északra.

– Lanniontól? – Dobolni kezdett az asztal peremén, miközben előre-hátra hintáztatta csupasz lábait. – Nem szeretném, ha Lannion közelében bóklászna. Legalábbis ezen a héten. A következő héten, esetleg, de csak ha meggyőz róla, hogy nyomós oka van az utazásra. – Végigsimított kese bajszán. – Amúgy ma engedékeny hangulatomban talált.

– Imát szeretnék mondani az ottani szentélyben – hajtotta le a fejét Jeanette.

– Az Istenért se tartanám vissza az imádságtól.

Sir Simon azon tűnődött, hogy talán meg kellene hívnia bájos kérelmezőjét a kvártélyába, ám az igazat megvallva, aznap reggel nem sok kedve volt az évődéshez. Miután nem sikerült megszégyenítenie Hooktoni Thomast, azzal vigasztalódott, hogy a sárga földig leitta magát. Most cseppfolyósnak érezte a beleit, kiszáradt a torka, és a feje úgy kongott, akár az üstdob.

– Melyik szent részeltetik abban a szerencsében, hogy hallhassa az ön kedves hangját? – kérdezte inkább.

– A szentélyt Yves-nek ajánlották, aki a betegeket oltalmazza. A fiamat láz gyötri.

– Szegény gyermek – tettetett részvétet Sir Simon, majd fontoskodva utasította az egyik írnokot, hogy állítsa ki a papírokat. – Ugye, nem egymagában utazik, úrnőm? – kérdezte.

– Szolgáim is elkísérnek.

– Jobban tenné, ha katonákat is maga mellé venne. Az útonállók mindenütt ott vannak.

– Aligha kell félnem a saját honfitársaimtól, Sir Simon.

– Pedig jobban tenné – emelte fel a hangját a férfi. – A szolgák száma?

– Kettő.

Sir Simon utasította az írnokot, hogy a két kísérőt is jegyezze be, majd visszafordult Jeanette-hez.

– Igazán nagyobb biztonságban lenne katonák társaságában.

– Isten majd megoltalmaz – felelte Jeanette ájtatosan.

Sir Simon figyelte, amint a finom homokkal felitatják a felesleges tintát, és egy kis forró viaszt csorgatnak a pergamen aljára. Belenyomta pecsétjét a viaszba, majd átnyújtotta Jeanette-nek az okmányt.

– És ha magam kísérném el, madame?

– Akkor inkább nem megyek sehová – felelte Jeanette, és nem nyúlt az engedélyért.

– Akkor hát Istenre kell átruháznom a feladatot – vonta meg a vállát Sir Simon.

Jeanette elvette az okmányt, kipréselt magából egy köszönő szót, majd elmenekült a férfi közelségéből. Félig arra számított, hogy Sir Simon követni fogja, de a férfi nem háborgatta. Jeanette mocskosnak érezte magát, ugyanakkor diadalmasnak is, amiért sikeresen felállította a csapdát. Minden a terv szerint haladt.

Nem ment egyenesen haza, hanem kitérőt tett az ügyvéd, Belas felé, aki éppen véres hurkából és kenyérből álló reggelijét fogyasztotta. A finom illatok alaposan próbára tették Jeanette büszkeségét, mégis visszautasította a felkínált ételt. Grófnéként nem alacsonyodhatott odáig, hogy egy közönséges ügyvéd társaságában étkezzék.

Belas kisimította köntösét, mentegetőzött egy sort a fűtetlen szoba miatt, és megkérdezte, hogy elszánta-e már magát a ház értékesítésére.

– Mindenképpen ezt kellene tennie, madame. Az adósságai egyre csak nőnek.

– Tudatni fogom önnel a döntésem – közölte Jeanette –, de most más ügyben jöttem.

Belas felnyitotta az ablaktáblákat.

– Az ügyek pénzbe kerülnek, madame, és az ön adósságai, már ne is haragudjon, de egyre csak nőnek.

– Károly herceg ügyében vagyok itt – folytatta zavartalanul Jeanette. – Továbbra is levelezésben áll az embereivel?

– Bizonyos időnként – felelt Belas elővigyázatosan.

– Hogyan juttatja el nekik a leveleit? – akarta tudni Jeanette.

Belas gyanakodva fogadta a kérdést, de végül belátta, hogy nem származhat kára a válaszból.

– Az üzenet hajón jut el Paimpolba – felelte –, majd onnét szárazföldön Guincamp-ba.

– Mennyi ideig tart az út?

– Két nap? Három? Attól függ, járőröznek-e az angolok Paimpol és Guincamp között.

– Akkor írjon a hercegnek – utasította Jeanette –, és tudassa vele, hogy az angolok a hét végén meg fogják támadni Lanniont. Most készítik a létrákat, hogy megmászhassak a falakat.

Már korábban eldöntötte, hogy Belas-n keresztül továbbítja az üzenetet, lévén saját hírvivője, egy helybéli halász csak csütörtökönként járt le La Roche-Derrienbe, hogy túladjon az áruján, így rajta keresztül bármilyen üzenet már későn érkezett volna a címzetthez. Belas hírnökei jó esetben két nappal az angol ostrom előtt eljuthatnak Guincamp-ba. Belas megtörölte ritkás szakállát.

– Bizonyos ebben, madame?

– Hát persze, hogy bizonyos vagyok! – Beszélt az ügyvédnek Jacques-ról és a létráról, az angol munkafelügyelőről, és hogy Sir Simon rá akarta beszélni, várjon még egy hetet, mielőtt a Lanniachoz közel eső Loucnnecbe indulna.

– A herceg – kísérte ki Belas Jeanette-et a ház bejáratához – bizonyára hálás lesz önnek.

Belas még aznap elküldte az üzenetet, noha abban egyetlen szóval sem említette a grófnét, viszont minden érdemet magának tulajdonított. A levelet egy hajótulajdonosra bízta, aki még aznap délután vitorlát bontott, és másnap reggel már egy lovas indult délnek Paimpolból. A kikötő és a herceg fővárosa közötti feldúlt vidéken nem jártak hellequinek, így az üzenet biztonságban megérkezett. És Guincamp-ban, Károly herceg főhadiszállásán a patkolókovácsok ellenőrizték a lovak patáinak vasalását, a számszeríjasok bezsírozták fegyvereiket, az apródok fényesre sikálták a láncvérteket, és ezernyi pengét fentek borotvaélesre.

Az angolok Lannion ellen tervezett támadása nem volt titok többé.

Jeanette képtelen szövetsége Thomasszal elsimította a nézeteltéréseket a házon belül. Skeat emberei latrina gyanánt immár a folyót használták az udvar helyett, Jeanette pedig beengedte őket a konyhába, ami azzal az előnnyel is járt, hogy a katonák behozták magukkal fejadagjukat, így a házban mindenki választékosabban étkezett, mint a város eleste óta bármikor – habár Jeanette még mindig nem tudta magát rászedni arra, hogy kipróbálja a füstölt heringet. A legjobban mégis az a bánásmód tetszett neki, amelyben tucatnyi íjász részeltette azt a két követelődző kalmárt, akik a fizetségüket követelték Jeanette-től, és akik végül a kalapjuk nélkül, sántikálva, dolgavégezetlenül és bevert orral távoztak.

– Kifizetném őket, ha tudnám – biztosította Jeanette Thomast.

– Sir Simon biztosan magánál tartja a pénzét – jegyezte meg az íjász.

– Gondolja?

– Csak egy bolond tartja olyan helyen a pénzt, ahol a szolgák is megtalálhatják.

Arca még négy nappal a verés után sem lohadt le, és ajkain is ott feketedtek az alvadt vérrögök. Bordái sajogtak, testét tetőtől talpig zúzódások borították, mégis sikerült meggyőznie róla Skeatet, hogy képes Lannionig lovagolni. Az indulásuk aznap délután volt esedékes, és délben Jeanette Szent Renan templomában akadt rá az íjászra.

– Miért imádkozik? – kérdezte tőle.

– Mindig így teszek a csata előtt.

– Még ma csata lesz? Azt hittem, holnapig nem szállnak nyeregbe.

– Szeretem, amikor egy titok titok marad – mosolyodott el Thomas. – Egy nappal korábban indulunk. Minden készen áll, miért várnánk tovább?

– És hová mennek? – kérdezte Jeanette, noha tudta a választ.

– Ahová vezetnek bennünket – kerülte meg Thomas a kérdést.

Jeanette elfintorodott, és néma imát rebegett, hogy üzenete időben elérkezzék Károly herceghez.

– Vigyázzon magára – óvta Thomast. Nem mintha törődött volna vele, de az íjász nélkül nem tudta beváltani a bosszúját Sir Simon Jekyllen. – És ha Sir Simon is odaveszik? – jutott eszébe.

– Isten meghagyja őt nekem – rázta a fejét Thomas.

– Talán nem is fog követni Louannecbe.

– Kopóként fog a nyomában járni – jelentette ki Thomas –, ami veszélyes is lehet önre nézve.

– Vissza fogom szerezni a vértet – vetette fel a fejét Jeanette –, és egyedül ez számít. Szent Renan-hoz imádkozik?

– Szent Sebestyénhez – felelte Thomas –, és Szent Guinefort-hoz.

– Megkérdeztem egy papot Guinefort-tal kapcsolatban – szólt Jeanette vádló hangon –, és ő azt mondta, még életében nem hallott róla.

– Akkor alighanem Szent Wilgefortisról sem hallott – vonta meg a vállát Thomas.

– Wilgefortis? – Jeanette alig tudta kimondani az idegen hangzású nevet. – Ο meg kicsoda?

– Szent asszony – felelte Thomas –, egy nagyon ájtatos szűz, aki Flandriában élt és hosszú szakállat eresztett. Minden áldott nap azért fohászkodott az Úrhoz, hogy tartaná meg ilyen rútnak, mert akkor megőrizhetné az ártatlanságát.

Jeanette nem tudta visszatartani nevetését.

– Nem is igaz!

– Ez az igazság, úrnőm – biztosította róla Thomas. – Atyámnak egyszer felkínálták szent szakálla egy szálát, de ő nem volt hajlandó megvenni.

– Akkor hát a szakállas szenthez fogok imádkozni, hogy túlélje ezt a csatát – bólintott Jeanette –, de csak hogy a segítségemre legyen Sir Simon ellen. Egyébiránt remélem, hogy valamennyien a pokolra jutnak.

Guincamp helyőrsége hasonló jókat kívánt az angoloknak, és hogy a kívánság valóra váljék, számszeríjasokból és fegyveresekből álló tekintélyes erőt vont össze, hogy – útban Lannion felé – csapdába csalja az angolokat. A franciák ugyanakkor Jeanette-tel együtt meg voltak róla győződve, hogy La Roche-Derrien helyőrsége pénteken intézi a támadást, ezért csak csütörtökön indultak útnak, amikor Totesham emberei már Lannion ötmérföldes körzetében jártak. A megcsappant lannioni helyőrség nem tudott az angolok közeledéséről, lévén Károly herceg kapitányai, akik a herceg párizsi távolléte idején a Guincamp-ban állomásozó erőknek parancsoltak, jobbnak látták, ha nem figyelmeztetik a várost a veszélyre. Ha túl sokan tudják, hogy az angolokat elárulták, akkor maguk az angolok is hírét vehetik ennek, változtatnak a terven, s ezzel megtagadják a hercegtől a teljes, mindent eldöntő diadalt.

Az angolok maguk is számítottak erre a diadalra. Száraz éjszaka volt, éjfélre járt, és a telihold kiúszott az ezüsttel keretezett felhők közül, hogy élesen kirajzolja Lannion falainak körvonalait. A támadók a fák között bújtak meg, ahonnét nyomon követhették a sáncokon elhelyezett néhány őrszem mozgását. Ezek az őrszemek idővel elálmosodtak és behúzódtak az őrtoronyba, ahol tüzek pattogtak, ezért is nem láthatták, hogy a hat létrás egység átsurran a mezőkön, nyomában a száz íjásszal. Az őrök még akkor is aludtak, amikor az íjászok felkapaszkodtak a fokokon, és Totesham erőinek derékhada kitört az erdősávból, készen arra, hogy elfoglalja a keleti kaput, amint azt az íjászok megnyitják.

Az őrszemek meghaltak. Ébredezni kezdtek az első kutyák, majd egy templom harangja kondult meg, és Lannion helyőrsége egy emberként pattant fel. Ekkorra már elkéstek, mert a kapu tárva-nyitva állt, és Totesham láncinges katonái üvöltve özönlötték el a sötét mellékutcákat, miközben egyre több fegyveres és íjász áradt befelé a keskeny kapunyíláson.

Skeat emberei képezték az utóvédet, ezért a városon kívül várakoztak, miközben odabent megkezdődött a fosztogatás. A templomi harangok eszelős ütemben zengtek, ahogy a város plébániái sorra életre keltek, azután a hangzavar máris szúnni kezdett. Will Skeat végigmérte a Lanniontól délre elterülő, holdfényben fürdő földeket.

– Hallom, Sir Simon Jekyll volt az, aki így átszabta a küllemedet – szólalt meg váratlanul.

– Ő.

– Amiért azt mondtad neki, hogy dugna fel egy piszkavasat? – Skeat elvigyorodott. – Nem hibáztathatod érte, amiért nem kedvel – tette hozzá Skeat –, de azért nekem is szólhatott volna előtte.

– Mi változott volna akkor?

– Természetesen tettem volna róla, hogy ne másszon ennyire a képedre.

Skeat tekintetével tovább fürkészte a tájat. Thomas maga is kitartóan figyelt, de a városon túli földeken egy lélek se mozdult. Köd szakadt fel az alacsonyabban fekvő területekről.

– Szóval, mit akarsz tenni? – kérdezte végül Skeat.

– Itt az ideje megbeszélni.

– Nekem semmi közöm az ügyeidhez, fiú – mordult fel Skeat. – Te mit akarsz tenni?

– Szombatra el szeretném kérni Jake-et és Samet. És kellene három számszeríj is.

– Számszeríjak, mi? – Skeat látta, hogy Totesham erőinek maradéka is eltűnt a városban, ezért ajkához emelte két ujját, és éles füttyel jelezte embereinek, hogy ők következnek. – A falakra! – kiáltott, amint a hellequinek előreugratták lovaikat. – A falakra! – Ez volt az utóvéd feladata: pótolni az elesett város védelmét. – A nyavalyás gazemberek úgyis a sárga földig isszák magukat – morgolódott Skeat –, úgyhogy maradj mellettem, Tom.

Skeat embereinek javarésze megtette a kötelességét, és a kőlépcsőkön felkapaszkodott a város sáncaira; de néhányan kereket oldottak, hogy zsákmányt és italt keressenek. Ezért Skeat, Thomas és tucatnyi íjász végigjárta a várost, hogy megtalálja és visszaterelje őket a védőfalakra. Totesham tucatnyi fegyverese ugyanezt a feladatot kapta – kirángatták az embereket a tavernákból, és befogták őket a számtalan társzekér rakodására, amelyeken a hellequinektől megóvni kívánt javakat őrizték. Totesham legfőképpen élelmet akart zsákmányolni helyőrsége számára, és legmegbízhatóbb embereit fogta be arra, hogy távol tartsák az angol katonákat az italtól, asszonytól és bármi egyébtől, ami lelassíthatta a fosztogatást.

A város álmából felriadt helyőrsége legjobb képessége szerint felvette a harcot, csak éppen túl későn, és a védők tetemei most szerteszét hevertek a holdfényben fürdő utcákon. A város nyugati részében azonban, közel a Léguer folyóhoz és a kikötőhöz, még most is ádáz csata dúlt, és Skeatet is ide vonzotta a hangzavar. A legtöbben ügyet sem vetettek rá, túlontúl lefoglalta őket az ajtók berúgása és a raktárak kifosztása. Skeat azonban úgy vélte, senki sem lehet biztonságban, amíg a város egyetlen védője is életben van.

Thomas követte parancsnokát, hogy rátaláljon Totesham fegyvereseinek egy csapatára, amely épp ekkor vonult vissza egy szúk mellékutcából.

– Egy átkozott fattyú vezeti őket – zihálta az egyik katona futtában –, és van vagy tucatnyi számszeríjasa.

Az átkozott fattyú és számszeríjasai máris több angolt öltek le, mint társaik együttvéve. Mindenütt véres testek hevertek az utcán, amely éles kanyarulatot vetett a folyó felé.

– Füstöljük ki őket – vetette fel az egyik fegyveres.

– Csak miután átkutattuk az épületeket – intette le Skeat, majd két íjászát elküldte az egyik létráért, amelyen felkapaszkodtak a sáncokra. Miután a létra megérkezett/nekitámasztotta azt a legközelebbi háznak, és Thomashoz fordult, aki elvigyorodott, felkapaszkodott a fokokon, majd átmászott a meredek zsúpfedeles tetőre. Fájdalom szúrt törött bordájába, de összeszorította fogait, miközben levette válláról a hosszú íjat, és egy nyílvesszőt illesztett az íjhúrra. Végigsurrant a tető gerincén, miközben a hold odavetette hosszú árnyékát a meredeken zuhanó zsúpfedélre. A tető nem sokkal odébb ért véget, ahol az ellenség várakozott, ezért, mielőtt még elérte volna a peremet, Thomas megfeszítette íját, és így tette meg az utolsó kétlépésnyi utat.

Az ellenség észrevette, és tucatnyi számszeríj lendült felfelé, akárcsak a kezében hosszú kardot szorongató férfi sisak nélküli arca. Thomas azonnal felismerte. Sir Geoffrey de Pont Blanc volt az, és Thomas egy szemvillanásnyi ideig habozott, mert nagyra tartotta a férfit. Azután az első lövedék olyan közel süvített el mellette, hogy a szelét is érezte az arcán, és útjára indította a nyílvesszőt, amely, előre tudta, egyenesen Sir Geoffrey felfelé fordított arcába fúródott. Nem nézte meg a találatot, inkább fürgén visszalépett a peremtől, miközben a számszeríjak lövedékei felkúsztak az égbolton.

– Halott! – kiáltott hátra Thomas.

Lábdobogás hallatszott, amint a fegyveresek rohamot indítottak a számszeríjasok ellen, akiknek nem maradt idejük újratölteni nehézkes fegyverüket. Thomas visszalépett a tető peremére, hogy lássa az eszelősen vagdalkozó kardokat és szekercéket. Látta, ahogy a vér felfreccsen a házak meszelt falára. Látta, ahogy az angolok Sir Geoffrey tetemét aprítják, csak hogy biztosak legyenek a halálában. Egy asszony sikoltott az egyik házban, amelyet Sir Geoffrey katonái védtek.

Thomas lecsusszant a tetőn és leugrott az utcára, ahol Sir Geoffrey kiszenvedett, ott magához vett három számszeríjat, a hozzájuk tartozó lövedékekkel együtt, majd az egészet elvitte Will Skeatnek.

A yorkshire-i elvigyorodott.

– Számszeríjak, mi? Vagyis kiadod magad az ellenségnek, ezt pedig nem teheted meg La Roche-Derrienben, ezért ki fogod csalni Sir Simont a városból. Igazam van?

– Mondhatni, igen.

– Úgy olvasok benned, mint egy nyavalyás könyvben olvasnék, ha tudnék. – Skeat a folyó felé indult, ahol három hajót éppen kifosztottak, míg két másikat, miután üresnek találtak, habozás nélkül felgyújtottak. – De hogyan csalod ki a nyomorultat a városból? – kérdezte Skeat. – Azért nem teljesen ostoba.

– Csak ha a grófnéra kerül a sor.

– Vagy úgy! – vigyorodott el Skeat. – A grófné, aki hirtelen olyan kedves lett hozzánk. Szóval benne vagytok mindketten, mi?

– Azért nem állunk egy oldalon, nem.

– De hamarosan fogtok, nem igaz? – kérdezte Skeat.

– Nem hinném.

– Miért nem? Csak mert grófné? Attól még asszony, fiam. Bár én nagyon vigyáznék vele a helyedben.

– Vigyázni? Mire?

– Harapós egy szuka, az már biztos. Kívülről elbűvölő, de belül, akár a szikla. Még összetöri a szívedet, fiú.

Skeat a széles rakodóparton állt meg, ahol az angolok megszabadították a raktárakat a bőrtől, szemes terménytől, füstölt haltól, bortól és szövetvégektől. Sir Simon is közöttük volt, és embereivel perelt, hogy szerezzenek még társzekeret. A városban hatalmas gazdagság várta őket. Sokkal nagyobb település volt, mint La Roche-Derrien, s mert sikeresen verte vissza Northampton earljének téli hadjáratát, a bretonok biztonságos helynek tartották értékeik elhelyezésére. Most azonban kipukkadt a pénzeszsák. Egy férfi botorkált el Thomas mellett, karján egymásra tornyozott ezüsttálcákkal; egy másik félig mezítelen asszonyt rángatott hálóinge szakadozott maradékánál fogva. Egy csapatnyi íjász erjesztőkádra bukkant, és a katonák fejüket a borba mártva vedeltek.

– Bejönni még csak könnyű volt – aggodalmaskodott Skeat –, de iszonyú nehéz lesz rábírni a nyavalyásokat, hogy térjünk vissza.

Sir Simon kardlapjával két részeget püfölt, akik akadályozták embereit egy raktár kiürítésében. Sir Simon észrevette Thomast és meglepettnek tűnt, de Will Skeat jelenléte visszatartotta attól, hogy szóljon.

– Az átkozott, mostanra már csak visszafizette az adósságait – morogta Skeat, amint hátat fordított nekik. – Háborúban könnyű meggazdagodni, amíg nem esel fogságba, és ki nem kell fizetned a váltságdíjat. Nem mintha sokat kapnának értem, vagy érted. Felvágnák a hasunkat, vagy kiszúrnák a szemünket, legjobb esetben. Lőttél már valaha is számszeríjjal? – Nem.

– Nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Persze nem is olyan nehéz, mint igazi íjjal lőni, de azért gyakorlat kell hozzá. Elég rendesen félrehord, ha nincs szokva hozzá az ember. Jake és Sam hajlandó neked segíteni?

– Azt mondják.

– Még szép, két ilyen megátalkodott gazember. – Skeat tovább meredt Sir Simonra, aki most is új, fénylő páncélját viselte. – Felteszem, a nyavalyás a pénzét is magával hurcolja.

– Én is így gondolom, igen.

– A fele az enyém, Tom, és nem kérdezek többet.

– Köszönöm, Will.

– De akkor már rendesen csináld meg – figyelmeztetett Skeat –, ahogy kell. Nem akarom végignézni, ahogy fellógatnak. A többi bolond csak nyugodtan járja el a kötéltáncot, de az nagy szégyen volna, ha neked így kellene a pokolra jutnod.

Visszatértek a falakra. Egyikük sem zsákmányolt semmit. Az északi breton birtokokon már így is többet összeraboltak, mint ami elég, és most Totesham emberein volt a sor, hogy megtömjék a zsebüket.

A házakat egymás után sorra átkutatták, a tavernák hordóit kiürítették. Richard Totesham hajnalban hátra akarta hagyni Lanniont, ehhez azonban túlságosan sok rablott javakkal teli társzekér várakozott a szűkös városkapuban, és közel annyi ló sem maradt, ami mindet elvontathatta volna. A katonák inkább magukat fogták be a hámokba, hogysem bármit is hátrahagyjanak. Sokan részegen, öntudatlanul hevertek, és Totesham fegyvereseinek kellett átkutatniuk a várost, hogy megtalálják őket, bár a tűz kiűzte a legtöbb részegest menedékéből. A városlakók délnek menekültek, miután az angolok lángra lobbantották a szalmatetőket.

A füst örvénylő oszloppá állt össze, amely a lanyha tengeri szélben dél felé sodródott. A pillér alapzata rőt vörösben izzott, és alighanem ez a látvány tudatta elsőként a Guincampból érkező erőkkel, hogy késő a város megmentésére. Átmenetelték az egész éjszakát, hogy alkalmas helyet találjanak, ahonnét orvtámadást intézhettek Totesham emberei ellen, ám a pusztítást így sem tudták megakadályozni. Lannion lángokban állt, kincseit társzekerekre halmozták, amelyeket emberi erővel vontattak át a város kapuin. De ha a gyűlöletes angolokat útban idefelé nem is ejtették csapdába, még meglephették őket visszafelé, ezért az ellenség parancsnokai kelet és a La Roche-Derrienbe vezető út felé vezették katonáikat.

A kancsal Jake látta meg elsőként az ellenséget. Dél felé kémlelt, keresztül a sík földekre telepedő gyöngyházfényű ködön, és árnyakat látott mozogni. Először marhacsordát gyanított, majd azt hitte, a menekülő városlakókat látja. Amikor azonban felismerte a zászlót, majd egy lándzsát és egy láncing koszos szürkéjét, odakurjantott Skeatnek, hogy a látóhatáron lovasok közelednek.

Skeat átkémelt a sáncok felett.

– Te látsz valamit, Tom?

Még csak alig virradt meg, a vidéket elmosta a szürkés fény és ködfátyol. Thomas belefúrta tekintetét a ködbe. Látta a jó másfél kilométernyire délre húzódó erdősávot és a pára felett sötéten vonuló dombgerincet, azután ő is észrevette a zászlókat és a szürke fényben megvillanó szürke páncélokat, az égnek meredő lándzsákat.

– Fegyveresek – mondta –, méghozzá nem is kevesen.

Skeat szitkozódott. Totesham emberei vagy hátramaradtak a városban, vagy már a La Roche-Derrienbe vezető úton sorjáztak és olyan távolinak tűntek, hogy aligha juthattak biztonságban vissza Lannion falai közé – ami egyébként sem tűnt volna gyakorlatias lépésnek, tekintve, hogy a város egész nyugati negyede égett, és a lángok sebes iramban terjedtek. Ha visszavonultak a falak közé, megkockáztatták, hogy szénné égnek, ugyanakkor Totesham emberei a harcra sem tűntek alkalmasabbnak – sokan még ki sem józanodhattak, és valamennyien megterhelték magukat a zsákmánnyal.

– Sövénykerítés – mutatott Skeat a kökénybokrok és bodzafák szaggatott sorára, amely párhuzamosan vonult a társzekerek által felszántott úttal. – Íjászokat a sövényhez, Tom. A lovakra majd vigyázunk. Bár Isten tudja, hogy állítsuk meg a nyavalyásokat – vetett kapkodva keresztet –, nem maradt más választásunk.

Thomas erővel tört utat maguknak a zsúfolt kapunyíláson át, és a felázott legelőn át elvezette negyven íjászát a sövénykerítéshez, amely soványka akadálynak tűnt az ezüstös ködben közeledő ellenséges hadoszlop ellen. Legkevesebb háromszáz lovassal kellett megküzdeniük. A franciák még nem indultak rohamra, a csapataikat rendezgették, és Thomasnak negyven emberrel kellett megállítania őket.

– Szétszóródni! – kiáltotta. – Szétszóródni!

Röpke időre fél térdre ereszkedett és keresztet vetett. Szent Sebestyén, fohászkodott, ne hagyj el minket. Szent Guinefort, oltalmazz meg. Megérintette a kiszáradt kutyalábat, majd újra keresztet vetett.

További tucatnyi íjász is megerősítette csapatát, de számban így is messze alulmaradtak. Alig egy tucatnyi, pónilovon ülő, játék kardot forgató kisapród is lemészárolhatta az úton közeledő angolokat, hiszen Thomas sövénykerítése nem nyújtott teljes fedezéket, mivel alig félkilométernyire a várostól semmivé enyészett. A lovasoknak csak meg kellett kerülni a sövény nyílt végét, és már semmi sem állíthatta meg őket. Thomas ekkor még mindig kivihette embereit a nyílt terepre, de ötven ember nem állíthat meg háromszázat. Az íjászok akkor harcoltak a leghatékonyabban, ha szorosan összetömörültek, és acélhegyű nyílvesszők sűrű záporát zúdították az ellenségre. Ötven ember is lőhetett egy sort, ám azután a lovasok lerohanták, és lemészárolták valamennyiüket.

– Számszeríjasok – mordult fel Jake, és Thomas is látta, amint a fegyveresek mögött haladó, vörös és zöld kabátot viselő katonák előbukkannak a fák közül. A pirkadat erőtlen fénye hidegen verődött vissza a páncélingekről, kardokról és sisakokról.

– Nem kapkodnak a nyavalyások – jegyezte meg Jake nyugtalanul. Tucatnyi nyílvesszőt szúrt le maga elé a földbe, a sövény elé, amely megállíthatta ugyan a lovasokat, de a számszeríjak lövedékeinek nem jelentett akadályt.

Will Skeat hatvan fegyveresét vonta össze az út mellett, készen arra, hogy ellentámadást zúdítson az ellenségre, amelynek száma minden perccel tovább növekedett. Károly herceg emberei és francia szövetségeseik most keletnek lovagoltak, hogy széles ívben megkerüljék a sövénykerítést, amelynek nyitott végén üdén zöldellő mező vezetett egészen az útig. Thomas eltűnődött azon, hogy mi az ördögre várhatnak. Felötlött benne, hogy talán ez az utolsó órája. Édes Istenem, gondolta, hogyan is állíthatnánk meg az ellenséget ennyi emberrel. A tüzek tovább tomboltak Lannionban, az örvénylő füst elfelhőzte a fakó égboltot.

Elrohant a sor bal oldali végébe, és ott Hobbe atyára akadt, aki számszeríjat szorongatott a kezében.

– Nem kellene itt lennie, atyám – korholta.

– Isten megbocsát – vonta meg a vállát a pap. Reverendáját betűrte öve mögé, és ő is nyílvesszőket szúrt le maga elé. Thomas végigkémlelt a nyílt vidéken, és eltűnődött, vajon hány ember lenne képes megtartani ezt a területet. Mert az ellenségnek épp erre van szüksége, egy tágas, nyílt mezőre, ahol szabadon vágtázhatnak a lovak. A vidék itt sem volt teljesen sík; mindenütt füves halmok emelkedtek, amelyek között két szürke gém vadászott, alighanem békákra vagy kiskacsákra. Békákra, gondolta Thomas, és kiskacsákra. Szent Isten, ez egy ingovány! A tavasz szokatlanul száraz volt, mégis tocsogott a csizmájukban a víz, mire a nyirkos mezőn elérték a sövényt. A felismerés villámként hasított Thomasba. A nyílt terület ingovány!

Nem csoda, hogy az ellenség kivár. Látja, hogy Totesham emberei védtelenül várják lemészárlásukat, csak épp utat nem talál magának a mocsaras vidéken.

– Erre! – rivallt rá Thomas embereire. – Erre! Gyorsan! Gyerünk, ti anyaszomorítók!

Elvezette őket a sövény végéhez, onnét pedig ki az ingoványra, ahol ugrándozva törtek előre a láp, a fűcsomók és a patakok labirintusában. Délnek, az ellenség felé tartottak, és amint lőtávolon belül kerültek, Thomas szétoszlatta embereit, s ezzel kezdetét vette a lőgyakorlat. Thomas minden félelme elpárolgott, annak helyébe a harc izgalma lépett. Az ellenség megakadt a láp mezsgyéjén. A lovak nem kerülhettek előrébb, Thomas íjászai azonban lépi lidércekként ugrándozhattak fűcsomóról fűcsomóra. Ahogyan igazi hellequinekhez illik.

– Adjatok a nyavalyásoknak! – kiáltozta.

A fehértollas nyílvesszők átszisszentek az ingovány felett, hogy belefúródjanak az emberekbe és lovakba. Az ellenséges katonák közül többen megpróbáltak előreugratni lovaikkal, de a lovak tüstént foglyul estek a ragadós iszapban, és könnyű célpontokká váltak az íjászok számára. A számszeríjasok leszálltak nyergükből és előre indultak, de az íjászok azonnal célba vették őket, és most már egyre több íjász érkezett, Skeat és Totesham emberei. A mocsárban valósággal hemzsegtek az angol és walesi katonák, akik belefullasztották az ellenséget acélvégű nyílvesszőik árjába. Játékká vált a küzdelem. Az emberek fogadásokat kötöttek, eltalálnak-e egy adott célt. A nap magasra emelkedett, és sötéten rajzolta ki az elhullt lovak árnyékát. Az ellenség lassan visszaaraszolt a fák közé. Egy merész csapat megpróbálkozott egy utolsó, kétségbeesett rohammal, de bármennyire igyekezett megkerülni a lápot, a lovak így is beragadtak a puha földbe, a nyílvesszők pedig addig pusztították a franciákat, amíg lovak és emberek egyetlen sikoltozó, véres tömeggé forrtak össze. Egy lovasnak, aki kardja lapjával ütötte lova véknyáját, sikerült elszakadnia a többiektől. Thomas nyílvesszőt küldött a csataló nyakába, míg Jake a tomporát találta meg, és az állat szánalmasan nyihogott, amint összerogyott a mocsárban. A férfinak valahogy sikerült kiszabadítania a lábát a kengyelből, és szitkokat köpködve indult az íjászok felé, kardját alacsonyan, pajzsát magasra tartva, de Sam nyílvesszőjével eltalálta az ágyékát, majd tucatnyi íjász vette célba a földön fetrengő ellenséget. Késeket vontak ki, torkokat metszettek el, majd megkezdődött a fosztogatás. A tetemeket megfosztották a páncélingtől és fegyverektől, a lovakat a lószerszámtól és nyergektől, majd Hobbe atya mondott imádságot a holtak lelki üdvéért, miközben az íjászok számba vették zsákmányukat. Délre az ellenség nyomtalanul eltűnt. Kéttucatnyi halottat hagyott hátra, és kétszer annyian kaptak súlyos sebet, de egyetlen angol vagy walesi íjászt sem veszítettek. Károly herceg emberei szűkölve menekültek vissza Guincampba. Az angolok elpusztították, majd meg is szégyenítették Lanniont, és Will Skeat emberei La Roche-Derrienben ünnepelhettek. Hellequinek voltak, a legkülönb harcosok, akiket nem lehetett legyőzni.

Másnap Thomas, Sam és Jake még virradat előtt elhagyta La Roche-Derrient. Nyugatnak, Lannion felé lovagoltak, ám amint beértek az erdőbe, letértek az útról, lovaikat mélyen a fák közé vezették, onnét pedig vadorzókként osonva visszatértek az erdősáv pereméig. Valamennyiük vállán viselte íját, de kezében ott szorongatta a számszeríjat is, és gyakorlatozással töltötte ki az időt, amíg ott várakozott az erdő és harangvirágos rét mezsgyéjén, ahonnét az íjászok ráláthattak La Roche-Derrien nyugati kapujára. Thomas csak alig tucatnyi rövid, tollas lövedéket hozott, így nem sokszor próbálkozhattak. Will Skeatnek lett igaza: a nehézkes, idegen fegyver akkorát rúgott, hogy a lövedékek rendre túl magasan csapódtak be a fatörzsbe, amelyet célpontként használtak. Thomas másodjára már gondosabban célzott, de a számszeríj pontosság terén így sem közelíthetett meg egy igazi íjat. A kudarc miatt egyre nagyobb aggodalommal tekintett a kockázatos akció elébe, míg Jake-et és Samet szemmel láthatóan jókedvre hangolta a tolvajlás és gyilkosság kilátása.

– Nem lehet ezt elhibázni – jelentette ki Sam azután, hogy a második lövése is magasra sikerült. – Ha nem is lőjük gyomorba, valamijét csak eltaláljuk.

Az erőlködéstől hörögve felajzotta a fegyvert. Csupán a karja erejével egyetlen férfi sem húzhatott fel egy számszeríjat, ezért is folyamodtak valamilyen szerkezethez. A legdrágább, nagy hatótávolságú számszeríjakat igazi csörlővel szerelték fel. Az íjász forgatókart illesztett a csavar végébe, és centiről centire addig tekerte hátra az íjhúrt, amíg az bele nem akadt a dióba. Más számszeríjasok tulajdon testüket használták emelőkarként. Ők vastag bőrövet viseltek, rajta fémkampóval, és amikor lehajoltak, a kampót beleakasztották a húrba, majd felegyenesedtek, s ezzel egyúttal az íjhúrt is megfeszítették. Thomas egy kecskeláb formájú emelőt hozott magával Lannionból, amely hátrahúzta a húrt, és meggörbítette a szaru-, fa- és enyvrétegekből kiképzett íjat. Az emelőkar talán a leggyorsabb eszköze volt az ilyen fegyver felajzásának, bár ezzel nem fejthettek ki a csörlőéhez hasonló erőt, és az újratöltés még így is lassabban zajlott, mint a hagyományos íj esetében. Mindent egybevetve, a számszeríj közelébe se érhetett a jó angol tiszafa íjaknak, és Skeat emberei vég nélküli vitákat folytattak arról, miért nem használja azokat az ellenség is. Mert tökfilkók – zárta le ilyenkor Sam kurtán a vitát, de Tom tudta a valódi okot is: nem kezdték el elég korán kitanítani a fiúkat. Az íjászatot gyermekkortól kezdve kell tanulni; gyakorolni és gyakorolni mindaddig, amíg ki nem szélesedik a mellkas, meg nem izmosodik a kar, és a nyílvessző nem repül magától a helyes irányba.

Jake kilőtte második nyilát a tölgyfára, és keservesen szitkozódni kezdett, amikor elvétette a jelet. Megszorongatta a számszeríjat.

– Micsoda ócskaság – morogta. – Milyen közel leszünk?

– Amennyire csak lehetünk – felelte Thomas. Jake kiköpött.

– Ha fejbe verhetném a nyomorult fattyat ezzel az íjjal, biztosan nem tévesztenék célt.

– Harminc-negyven lépés épp jó lenne – vélte Sam.

– Célozzatok az ágyékára – bátorította őket Thomas –, és pont eltaláljátok a gyomrát.

– Mi gond lehetne – kérdezte Jake –, amikor hárman is itt vagyunk? Közülünk egynek is elégnek kellene lennie.

– Vissza a fák közé, fiúk. – Thomas hátrébb vonta őket, amikor látta, hogy Jeanette közeledik a kapu felől. Az őrök áttanulmányozták a passzusát, majd útjára engedték. A nő oldalvást ült a kis lovon, amelyet Will Skeat adott neki kölcsön, és két ősz hajú szolga, egy férfi és egy asszony társaságában utazott, akik mindketten atyja szolgálatában vénhedtek ki, és most ott lépdeltek úrnőjük lova mellett. Ha Jeanette csakugyan Louannecbe kívánt volna lovagolni, ilyen erőtlen és koros kísérettel szinte kikönyörögte volna magának a bajt. Persze, éppen a bajt kereste, és még a fák vonalát is alig érte el, amikor a baj meg is jelent Sir Simon Jekyll képében, aki két embere kíséretében ügetett elő a kapuboltozat árnyékából.

– Mi lesz, ha az a két gazfickó a közelben marad? – kérdezte Sam.

– Nem fognak. – Thomas biztos volt ebben, ahogyan sem ő, sem Jeanette nem kétellte, hogy Sir Simon követni fogja a nőt, és viseli majd a tőle rabolt drága vértet is.

– Bátor egy némber – ismerte el Jake.

– Van benne harci szellem – értett egyet Thomas. – Tudja, hogyan gyűlölje az ellenséget.

Jake próbára tette az egyik nyílvessző hegyét.

– Te meg ő, he? – kérdezte Thomast. – Csináltátok, mi?

– Ugyan már.

– De szívesen megtennéd, ne tagadd.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Thomas. Gyönyörűnek tartotta Jeanette-et, de igazat adott Skeatnek is, és éppen az a felszín alatt bujkáló keménység taszította. – Alighanem – engedte meg.

– Hát persze – vidult fel Jake –, kötöznivaló bolond lennél, ha nem akarnád.

Miután Jeanette beért a fák közé, Thomas és társai nyomon követték, de megmaradtak az erdő rejtekében, miközben nagyon is tudatában voltak Sir Simon és két kísérője közelségének. A három lovas vágtára fogta, mihelyt beért a fák közé, és be is érte Jeanette-et egy olyan helyen, amely tökéletesen megfelelt Thomas céljaira. Az út néhány méteren belül kiért egy tisztásra, ahol a kígyózó patak kimosta az egyik fűzfa gyökerét. A kidőlt fatörzs elkorhadt, és vastagon megülték a tányérszerű gombák. Jeanette kiérkezett a tisztásra, és elidőzött a halott farönk mellett. A fűzfa törzse mögött fiatal égerfák is magasodtak, amelyek mögött Thomas fedezéket találhatott embereivel.

Sir Simon leügetett az útról, meghajtotta fejét az ágak alatt, és Jeanette közelébe fordította lovát. Egyik útitársa nem volt más, mint Henry Colley, a kesehajú óriás, aki olyan kíméletlenül elintézte Thomast, míg a másikuk Sir Simon tésztaképű apródja, aki vigyorogva várta a közelgő mókát. Sir Simon levette és a nyeregkápagombra akasztotta sisakját, majd diadalmasan elmosolyodott.

– Nem biztonságos, madame – közölte –, fegyveres kíséret nélkül utaznia.

– Tökéletesen biztonságban érzem magam. – Két szolgája hátasa mögé bújt, miközben Colley és az apród lovával bekerítette Jeanette-et.

Sir Simon nagy páncélcsörgés közepette leszállt a nyeregből.

– Pedig abban reménykedtem, úrnőm – közeledett felé –, hogy útban Louannec felé jól kibeszélgetjük magunkat.

– Imát szeretne mondani Szent Yves-nek? – kérdezte Jeanette. – Ugyan miért fohászkodna? Jó modorért?

– Csak beszélni szeretnék önnel, madame – türtőztette magát Sir Simon.

– Mégis, miről?

– Arról, hogy bepanaszolt Northampton earljénél. Ön foltot ejtett a becsületemen, asszonyom.

– A becsületén? – kacagott fel Jeanette. – Hogyan is piszkolhatná be bárki az ön becsületét? Ismeri egyáltalán e szó jelentését?

Thomas, aki az égerfák mögött rejtőzött, suttogva fordított Jake-nek és Samnek. Mindhárom fegyvert felajzották, és a kis nyílvesszőket már a számszeríj vájatába illesztették.

– Ha nem hajlandó velem az úton beszélgetni, madame, akkor itt kell lefolytatnunk a társalgást – jelentette ki Sir Simon.

– Nincs mit mondanom önnek.

– Annál inkább oda tud figyelni az én mondandómra. – A férfi felé nyújtotta karját, hogy lerántsa a nyeregből. A nő páncélkesztyűjét püfölte, de így sem gátolhatta meg, hogy leteperjék a földre. A két szolga sikoltozva tiltakozott, de Colley és az apród elcsendesítette őket, majd a hajánál fogva kirángatta a két öreget a tisztásra, hogy Sir Simon magára maradhasson áldozatával.

Jeanette-nek valahogy sikerült lábra állnia, és most a kidőlt fatörzsnek dőlt. Thomas felemelte számszeríját, de Jake leintette, mert Sir Simon kísérete még nem távolodott el eléggé.

Sir Simon meglökte Jeanette-et, hogy az lehuppant a fatörzsre, majd övéből előhúzta hosszú tőrét, és a keskeny pengét olyan erővel bökte át Jeanette szoknyáján, hogy ezzel a fatörzshöz szegezte. Sir Simon a biztonság kedvéért vasalt csizmás lábával rátaposott néhányszor a markolatra, hogy az elég mélyen a fába temetkezzen. Colley és az apród mostanra eltűntek, lovaik patájának dobogása elhalt a levelek között. Sir Simon elmosolyodott, majd előrébb lépett, és leoldotta a köpenyt Jeanette válláról.

– Amikor először megláttam, úrnőm, megvallom, házasságra gondoltam. De ön olyannyira csökönyös, hogy meggondoltam magam. – A nő ingválla alá csúsztatta kezét, és olyan erővel tépte fel az anyagot, hogy a zsinór kiszakította a hímzett gomblyukakat. Jeanette sikoltozva próbálta eltakarni meztelenségét, miközben Jake újra megakadályozta, hogy Thomas felemelje fegyverét.

– Várjuk ki, amíg leveti a vértet – suttogta. Tudták, hogy a nyílvessző átszakítja a láncinget, de abban nem voltak biztosak, milyen erős egy ilyen páncélzat.

Sir Simon félrecsapta Jeanette kezét.

– Nos hát, madame – folytatta, miközben megbámulta a nő melleit –, ideje elbeszélgetnünk egymással.

Sir Simon hátrébb lépett, és elkezdte leoldani magáról a vértezetet. Először páncélkesztyűjét vetette le, majd leoldotta övét és kibujtatta fejét a bőrszíjakkal összefogott vállvértűből. Sokáig szöszmötölt a mell- és hátvérttel, ennek lapjait ugyanis ahhoz a bőrkabáthoz erősítették, amely a fel- és alkartvértet is tartotta. A kabáthoz láncszoknya csatlakozott, amelyet a páncéllemezek és a fémgyűrűk súlya miatt Sir Simon csak nagy erőfeszítések árán volt képes átemelni a feje fölött. Megtámolygott, ahogyan a nehéz vértezetet lehúzta, és Thomas újra célzásra emelte fegyverét, ám Sir Simon hátra, majd előre tántorodott, miközben megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, és Thomas nem volt benne biztos, hogy így is képes lenne-e eltalálni, ezért inkább levette az ujját az elsütőkarról.

A vasalt kabát nehézkes robajjal a földre hullt, Sir Simon pedig ott állt égnek meredező hajjal és csupasz mellkassal. Thomas újra a vállához emelte a számszeríjat, ám ekkor Sir Simon leült, hogy levesse magáról a combvértet, lábszárvértet, lábfejvértet és csizmát, és ezzel megakadályozta Thomast a célzásban. Jeanette eközben a tőrrel küzdött, és halálra rémült a gondolattól, hogy Thomas talán mégsincs a közelben, de bárhogy is rángatta a pengét, nem tudta kiszabadítani a fából.

Sir Simon lehúzta a lábfejét borító páncéllemezt, majd lehámozta magáról a bőrnadrágot is, amelyhez a lábszárvérteket erősítették.

– Most már, madame – jelentette be tetőtől talpig csupaszon –, annak rendje és módja szerint beszélhetünk.

Jeanette még egyszer megpróbálta kirángatni a tőrt a helyéből, abban a reményben, hogy beledöfheti azt Sir Simon betegesen fehér hasába, és Thomas ezt a pillanatot választotta, hogy elhúzza a kart.

A lövedék, bár megkarcolta a bőrét, elsüvített Sir Simon mellkasa előtt. Thomas a lovag ágyékára célzott, hogy a nyíl mélyen beletemetkezzen a hasába, a lövedék azonban érintette az ostorszerűen ruganyos égerágakat, és azok eltérítették. Sir Simon felsértett bőre vérezni kezdett, a lovag pedig olyan fürgén vágta hasra magát, hogy Jake nyila már elfütyült a feje felett. Sir Simon előrekúszott, levetett páncélja irányába, azután ráébredt, hogy nincs ideje megmenteni a drága vértet, és rohanni kezdett lova felé. Sam nyila ekkor temetkezett bele a jobb combjába. Sir Simon felüvöltött, kis híján felbukott, végül úgy döntött, a lovat megmenteni sem maradt ideje, ezért meztelenül és véresen besántikált a fák közé. Thomas útnak indította második nyílvesszőjét, amely elkerülte Sir Simont, és egy fa kérgébe csapódott, azután a csupasz férfinak nyoma is veszett. Thomas veszettül káromkodott. Bármennyire is a halálát akarta, Sir Simon életben maradt.

– Már azt hittem, nincs is itt – sóhajtott fel megkönnyebbülten Jeanette, amint Thomas megjelent. Még most is rémülten szorította szakadozott ruháját a melleire.

– Elvétettük a nyavalyást – dühöngött Thomas. Kirángatta a tőrt Jeanette szoknyájából, amíg Jake és Sam két halomba hordta a vértezet levetett darabjait. Thomas ledobta a számszeríjat, és levette válláról saját fekete íját. Nincs más hátra, gondolta, mint követni Sir Simon nyomait a fák között, és végezni az átkozottal. Később még kihúzhatja a fehér tollas nyílvesszőt, hogy helyébe tegye a számszeríj lövedékét, és így mindenki azt hiszi majd, az ellenséges útonállók végeztek a lovaggal.

– Kutassátok át a nyeregtáskát is – utasította Jake-et és Samet. Jeanette vállára kanyarította köpenyét, és kikerekedett szemmel meredt a táskából előkerülő aranyra. – Maradjon itt Jake-kel és Sammel – szólt hátra neki Thomas.

– Maga hová megy? – kérdezte a nő.

– Bevégzem a munkát. – Thomas megoldotta nyíltáskája zsinórját, és egy számszeríjlövedéket is elhelyezett a hosszú tollas nyílvesszők között. – Itt várjatok – parancsolt Jake-re és Samre.

– Ne segítsünk? – kérdezte Sam.

– Ne – válaszolta Thomas –, inkább vigyázzatok a grófnéra. – Dühös volt magára. Az első pillanattól saját íját kellett volna használnia, azután egyszerűen eltávolítani az árulkodó nyílvesszőt, és a másikat beledöfni Sir Simon tetemébe. De Sir Simon legalább nyugatnak menekült, így egyre távolabb került fegyvereseitől, amellett csupasz volt, sebesült és fegyvertelen. Könnyű préda, gondolta Thomas, amint követte a véres nyomokat a fák között. A nyomok nyugatnak vezettek, majd, amint ritkulni kezdtek, dél felé. Sir Simon láthatóan megpróbált visszatalálni kíséretéhez, ezért Thomas feladott minden elővigyázatosságot, és csak rohant, abban a reményben, hogy elvághatja a menekülő útját. Azután, ahogyan kitört néhány mogyoróbokor közül, meglátta a sántikáló és meggörnyedt Sir Simont. Thomas hátrafeszítette az íj húrt, ám ebben a pillanatban Colley és az apród is megjelent, mindkettő kivont karddal, és Thomas felé vágtázó lova hátán. Thomas gondolkodás nélkül célba vette a közelebbi lovast, és útjára engedte a nyilat. Most igazi íjászhoz méltóan lőtt: a nyílvessző egyenesen és fürgén csapódott a láncinget viselő apródba, akit egyúttal ki is vetett a nyeregből. A kivont kard a földre hullt, amint a ló élesen balra kanyarodott Sir Simon előtt.

Colley megrántotta lova gyeplőjét és Sir Simonért nyúlt, aki a kinyújtott kezet megmarkolva félig elrohant, félig elrepült a fák közé. Thomas egy második nyílvesszőt húzott elő zsákjából, de mire lőhetett, a két férfit félig már eltakarták az ágak, és a nyílvesszőt így ártalmatlanul csapódott a lombok közé.

Thomas szitkozódott. Colley egy dermedt pillanatig farkasszemet nézett vele. Sir Simon szintén meglátta, és Thomas, aki már a harmadik nyílvesszőt is az idegre illesztette, némán meredt a fákra, amint megértette, hogy egész eddigi élete a darabjaira hullt szét. Egyetlen pillanat. Ennyi idő alatt veszített el mindent.

Visszarohant a patak menti tisztásra.

– Vigyétek vissza a grófnét a városba – mondta Jake-nek és Samnek –, de az Isten szerelmére, legyetek óvatosak. Hamarosan keresni fognak bennünket. Úgy kell majd belopóznotok.

Társai némán meredtek rá, láthatóan nem értették a dolgot, ezért Thomas elmondta nekik, mi történt. Megölte Sir Simon apródját, így egy csapásra gyilkossá és törvényen kívülivé vált. Sir Simon meglátta, mint ahogy a kese hajú Colley is, és mindketten készséggel tanúskodnának a tárgyalásán éppúgy, mint a kivégzésén. Jeanette kedvéért ugyanezt elmondta franciául is.

– Jake-ben és Samben megbízhat – tette hozzá –, de nem kaphatják el hazafelé menet. Nagyon kell vigyázniuk!

Jake és Sam vitázni kezdett, de Thomas pontosan tudta, milyen következményei lesznek annak a gyilkos nyílvesszőnek.

– Mondjátok el Willnek, mi történt – tanácsolta. – Kenjétek rám az egészet, és mondjátok meg neki, hogy Quatre Ventsben várok rá. – A La Roche-Derrientől délre fekvő kis falut a hellequinek rombolták le. – Mondjátok meg neki, hogy szükségem van a tanácsára.

Jeanette megpróbálta meggyőzni róla, hogy nem kell ennyire pánikba esniük.

– Talán fel sem ismerte magukat – próbálkozott.

– Legyen nyugodt, úrnőm, engem felismert – felelt Thomas komoran, majd bánatosan elmosolyodott. – Sajnálom, ami történt, de legalább a páncélt és a kardot visszaszereztem. Ezúttal jobban rejtse el őket. – Felhúzta magát Sir Simon nyergébe. – Quatre Vents – ismételte meg a falu nevét, majd elvágtázott a fák között dél felé.

Gyilkossá, körözött személlyé, törvényen kívüli szökevénnyé lett, ami azt jelentette, hogy bárki foglyul ejthette, és magára maradt a hellequinek által felbolygatott vadonban.

Nem tudta, merre induljon, vagy mihez kezdjen; annyit tudott csak, hogy ha életben akar maradni, akkor valóban úgy kell vágtáznia, mint egy ördöglovasnak. Hát vágtázott.

Quatre Vents parányi, Hooktonnál alig nagyobb település volt csupán, hevenyészett, pajtaszerű templommal, néhány nyomorúságos kunyhóval, ahol a jószágok és gazdáik ugyanazon fedélen osztoztak, egy malommal és a védett völgyekben meghúzódó néhány szegényes birtokkal. Mostanra csak a templom és a malom kőfalai álltak, a többire csupán a hamu, a por és a gyom emlékeztetett. A gazdátlan gyümölcsösök felől virágszirmok szálltak a szélben, amikor Thomas megérkezett verítéktől tajtékos lova hátán. A csatamént elengedte legelni a sövénnyel elkerített, elvadult legelőn, mielőtt bevette volna magát a templom feletti rengetegbe. Reszketett a szorongástól és rémülettől, hiszen ami eddig játéknak tűnt, most véres valósággá vált. Alig néhány órája még őfelsége íjászának vallhatta magát, s bár a jövője még mindig nem tűnt olyan fényesnek, amennyire egy Oxfordban tanult fiatalemberhez illett, abban legalábbis bízhatott, hogy egyszer olyan magasra fog emelkedni, mint Will Skeat. Sokszor elképzelte magát, amint a saját csapatát vezeti, vagyonos lesz, fekete íjával megkeresi szerencséjét és rangját, de most egy csapásra üldözött vad lett belőle. Előre rettegett Will Skeat válaszától. Attól tartott, Skeat olyannyira megharagszik rá az orvtámadás kudarca miatt, hogy maga tartóztatja le Thomast, és örömmel végignézi, ahogyan La Roche-Derrien piacterén eljárja a kötéltáncot. Amiatt is aggódott, hogy Jeanette-et elkapják, amikor visszatér a városba. Vajon őt is vádolják majd a gyilkossággal? Megborzongott, amint az éj leereszkedett. Huszonkét éves korára teljes kudarcot vallott, magára maradt és elveszett.

Hideg hajnalra és szitáló esőre ébredt. Vadnyulak kergetőztek a réten, ahol Sir Simon Jekyll hátasa békésen legelészett. Thomas kinyitotta erszényét, amelyet mindig láncinge alatt hordott, és megszámolta pénzét. A Sir Simon nyeregtáskájában talált arannyal és saját érméivel együtt igazán nem vallhatta magát szegénynek, bár mint a legtöbb hellequin, vagyona javarészét ő is Will Skeat gondjaira bízta. Még amikor vidéken portyáztak, olyankor is hátrahagytak néhány embert La Roche-Derrienben, hogy a pénzen tartsák a szemüket. Mihez kezdjen most? Van íja és néhány nyílvesszője, és talán gyalogosan is elérhet Gascogne-ba. Bár fogalma sem volt róla, milyen messzire esik, legalább azt tudta róla, hogy angol helyőrség, ahol bizonyára nem utasítanak el egy jól képzett íjászt. Vagy talán próbáljon meg átkelni a Csatornán? Hazamegy, új nevet vesz fel, és új életet kezd – csak éppen otthona nincs, ahová megtérhetne. Egyetlen dolgot nem tehet csak: nem kerülhet hóhérkötélnyi távolságnál közelebb Sir Simon Jekyllhez.

A hellequinek valamivel dél után érkeztek. Előbb az íjászok lovagoltak be a faluba, majd következtek a fegyveresek, akik az egyszerű szekeret kísérték, amelyet faabroncsokra erősített barna vászonnal fedtek le. Hobbe atya és Will Skeat lovagolt a szekér mellett, ami meglepte Thomast, lévén sosem gondolta, hogy a hellequinek ilyen járművet is használnak. Skeat és a pap elvált a fegyveresektől, majd lovát a mező felé ugratta, ahol a csatamén legelészett. A két férfi a sövénynél fogta vissza lovát, majd Skeat tölcsért formált tenyeréből, és bekurjantott a fák közé:

– Gyere elő, te anyaszomorító! – Thomas szégyenkezve előoldalgott, a többi íjász gúnyos éljenzése közepette. Skeat fanyarul méregette. – Csak Isten a megmondhatója, Tom – csóválta a fejét –, milyen rosszul tette az ördög, amikor meghágta anyádat.

Hobbe atya összeráncolt homlokkal hallgatta az istenkáromlást, majd széttárta karjait.

– Ha tudnád, mit hagytál ki, Tom – kiáltott vidáman. – Ahogy Sir Simon visszatért La Roche-Derrienbe, csupaszon és véresen, mint a bökött disznó! – Áldásra emelte kezeit. – Meghallgatom a gyónásod, mielőtt elmennénk.

– Csak ne vigyorogj, te oktalan barom – csapott le rá Skeat. – Krisztusra, Tom, ha már ilyen munkát vállalsz, legalább végeznéd el rendesen. Rendesen! Miért hagytad életben a szemét fattyat?

– Elvétettem.

– Ezért aztán megöltél helyette egy szerencsétlen apródot. Szentséges Krisztus, hogy lehettél ilyen ostoba?!

– Gondolom, most fel akarnak akasztani? – kérdezett rá Thomas.

– Dehogy – tettetett meglepetést Skeat –, miért akarnának! Ünnepséget rendeznek a tiszteletedre, virágkoszorút tesznek a nyakadba, és tucatnyi szüzet adnak, hogy felmelegítsék az ágyadat. Mégis, mit gondoltál, mi az ördögöt akarnak veled kezdeni? Még szép, hogy holtan akarnak látni, és megesküszöm anyám emlékére, hogy magam vinnélek vissza, ha életben találtalak volna. Önnek úgy tűnik, mintha még élne, atyám?

Hobbe atya alaposan végigtanulmányozta Thomast.

– Nekem nagyon is halottnak tűnik, Skeat mester.

– Hát meg is érdemli a halált az ilyen birka, az már igaz.

– A grófné sértetlenül hazaért? – kérdezte félénken Thomas.

– Hazaért, ha épp tudni akarod – vonta meg a vállát Skeat –, de mit gondolsz, mit akar Sir Simon attól a pillanattól, hogy gatyát kerített a pucér seggére? Átkutatni a nő házát, Tom, hogy megkeressen valami vértet és kardot, ami törvény szerint az övé. Ennyire azért ő se ostoba, tudja, hogy egy követ fújtál a némberrel. – Thomas elkáromkodta magát, és Skeat megismételte az istenkáromlást. – Így aztán kivasalta a két szolgát, és azok bevallották, hogy a grófné előre eltervezett mindent.

– Mit csinált? – hitetlenkedett Thomas.

– Kivasalta őket – ismételte Skeat, vagyis a két öreget a földre fektették, és jókora köveket hordtak rájuk. – Az öreglány már az első kőre elmondott mindent, úgyhogy nagy kárt nem tettek bennük – folytatta Skeat –, de Sir Simon most gyilkossággal vádolja az úrnőjüket. És persze töviről hegyire átkutatta a házat a kardja és a páncélja után, de nem talált semmit, mert én jól elrejtettem mind a kettőt, bár a nő ettől még éppúgy nyakig ül a kásában, mint te. Nem lövöldözhetsz csak úgy a lovagokra és apródokra, Tom! Ez mégsem járja!

– Sajnálom, Will – sóhajtott fel Thomas.

– A dolog veleje az – folytatta Skeat, ügyet sem vetve a sajnálkozásra –, hogy a grófné most férje nagybátyjának védelmét kéri magára. – A kocsi felé bökött. – Ott van, a gyerekével, a két szolgával, a páncéllal és a karddal együtt.

– Szentséges Isten – meredt Thomas a szekérre.

– Te juttattad oda – mordult fel Skeat –, nem pedig az Úr. Én is a bőrömet vittem a vásárra, amikor elrejtettem Sir Simon elől. Dick Totesham gyanította, hogy rosszban sántikálok, és egyáltalán nem helyeselte, ezért meg kellett ígérnem neki, hogy a fülednél fogva rángatlan vissza a városba. Nagy kár, hogy nem találkoztunk, Tom.

– Sajnálom, Will – mondta újra Thomas.

– Azt átkozottul jól teszed – zsémbelt Skeat, bár alig tudta leplezni elégedettségét, amiért ilyen hatékonyan sikerült eltakarítania Thomas szennyesét. Sir Simon és megmaradt embere nem látta meg Jake-et vagy Samet, így ők biztonságban voltak. Thomas persze szökevény lett, de Jeanette-et sikerült kicsempészni a városból, mielőtt még Sir Simon megkeseríthette volna az életét.

– Guincamp-ba utazik – tette hozzá Skeat –, és tucatnyi fegyveresem adta mellé kíséretnek, bár Isten tudja csak, tiszteletben tartja-e az ellenség a békezászlót. Ha csak egy kis józan eszem lenne, elevenen nyúználak meg, és nyíltáskát szabatnék a borodból.

– Igaza van, Will – hajtotta le a fejét Thomas.

– Te csak ne adj nekem igazat, a szentségit! – csattant fel Skeat. – Mihez akarsz kezdeni azzal a néhány nappal, ami hátravan az életedből?

– Még nem tudom. Skeat nagy levegőt vett.

– Akkor először is felnőhetnél, bár nem sok esélyt adnék arra, hogy ez valaha is megtörténik. Helyes. – Elkomolyodott. – Nos, elhoztam a pénzt a ládából, tessék, itt van. – Átadta Thomasnak az erszényt. – És tettem három köteg nyilat a hölgy kocsijába, az kitart néhány napig. Ha maradt egy kis eszed, amit kétlek, délnek vagy északnak indulsz. Eljuthatsz Gascogne-ba is, bár akkor jókora gyalogút áll előtted. Flandria közelebb esik, és ott akad elég angol csapat, amelyik magához vegyen, ha eléggé megszorult. Ez a tanácsom, fiú. Indulj északnak és reménykedj benne, hogy Sir Simon sosem vetődik Flandriába.

– Köszönöm – bólintott Thomas.

– És hogy akarsz eljutni Flandriába? – kérdezte Skeat.

– Gyalogosan? – próbálkozott Thomas.

– Isten szent nevére – sóhajtott fel Skeat –, te csakugyan a leghaszontalanabb gazfickó vagy, akivel valaha is találkoztam. Amíg így öltözöl, és íjat viselsz a válladon... akkor már inkább vágd fel a saját torkod. Gyorsabban túlleszel rajta, mintha a franciák tennék meg.

– Ennek talán hasznát veszed – avatkozott közbe Hobbe atya, és feléje nyújtott egy fekete batyut, amelyből egy dominikánus barát köntöse került elő. – Beszéled a latint, Tom – magyarázta a pap –, elmehetsz vándor prédikátornak. Ha bárki kérdezné, csak mondd, hogy Avignonból Aachenbe tartasz.

Thomas köszönetet mondott.

– Sok dominikánus utazik íjjal? – kérdezte.

– Fiam – felelt Hobbe atya szomorúan –, kigombolhatom a nadrágod és megfoghatom a fütyülődet, de még a magasságos Úristen segedelmével se pisálhatok helyetted.

– Más szóval – vette át a beszédet Skeat –, oldd meg magad. Te keverted magad ebbe a kalamajkába, most mássz is ki belőle. Élveztem a társaságod, fiú. Haszontalannak gondoltalak, amikor először megláttalak, de nem voltál az, csak most. Legyen szerencséd. – Kinyújtotta a kezét, és Thomas megrázta. – Akár Guincampba is elmehetsz a grófnéval – fejezte be Skeat –, hogy onnét indulj tovább, de előbb még Hobbe atya meg akarja menteni a lelkedet. Tőle kérdezd, miért.

Hobbe atya leszállt nyergéből, és bevezette Thomast a fedetlen templomba, ahol a köveket felverte a fű és a dudva. Ragaszkodott hozzá, hogy meghallgassa Thomas gyónását, és Thomas elég pocsékul érezte magát, hogy bűnbánónak tűnjék.

Hobbe atya felsóhajtott, miután végeztek.

– Megöltél egy embert, Tom – szólt komoran –, és ez halálos bűn.

– Atyám... – kezdte Thomas.

– Nem, nem, Tom, ne keress kifogásokat. Az egyház tanítása szerint, ha csatában megölsz egy ellenséget, azzal uradat szolgálod, de te most megszegted a törvényt. Az a szerencsétlen apród, ugyan mit vétett neked? Őt is anya szülte, Tom, gondolj csak őrá. Nem, szörnyű bűnt követtél el, ezért súlyos penitenciát kell rád rónom.

Thomas a földön térdepelve felnézett az égboltra, ahol egy egerészölyv siklott a ritkuló felhők között. Azután Hobbe atya közelebb lépett hozzá, valósággal fölébe tornyosult.

– Nem miatyánkokat kell ledarálnod, Tom – jelentette ki a pap –, ettől nehezebb feladatot kapsz. Sokkal nehezebbet. – Thomas fejére helyezte a kezét. – Az legyen a büntetésed, hogy tartsd meg, amit atyádnak megfogadtál. – Megállt, hogy meghallgassa az ifjú ember válaszát, de Thomas néma maradt.

– Hallottad? – követelte ki a választ Hobbe atya.

– Igen, atyám.

– Megkeresed Szent György lándzsáját, Thomas, és visszajuttatod azt Angliába. Ez legyen a büntetésed. És most – váltott vissza a fennköltebb latinra –, az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten nevében, feloldozlak téged. – Keresztet vetett. – Ne vesztegesd el az életed, Tom.

– Azt hiszem, máris elvesztegettem, atyám.

– Fiatal ember vagy még. És fiatalon minden más. Az élet nem áll másból, mint örömből és nyomorúságból, amikor fiatal az ember. – Felsegítette Thomast. – Még nem lógattak fel, nem igaz? Életben vagy, Tom, és az életed még sok mindent tartogat a számodra. – Elmosolyodott. – És van egy olyan érzésem, hogy találkozunk mi még.

Thomas elbúcsúzott mindenkitől, majd végignézte, ahogyan Will Skeat befogja Sir Simon Jekyll lovát, és kelet felé vezeti a hellequineket. A szekér és kísérete maradt csak hátra a romba döntött falunál.

A kíséret vezetője, Hugh Boltby egyike volt Skeat legjobb embereinek, és úgy gondolta, már másnap találkozhatnak az ellenséggel Guincamp közelében. Ott át fogja adni a grófnét, majd visszaindul, hogy minél előbb beérje Skeatet.

– És jól teszed, ha nem öltözöl íjásznak, Tom – tette hozzá. Thomas odalépett a szekérhez, amelyet Pierre, az idős szolga vezetett, akit Sir Simon parancsára megkínoztak. Jeanette nem hívta beljebb Thomast, sőt, úgy tett, mintha ott sem lenne; de miután éjszakára egy elhagyatott birtokon húzták meg magukat, másnap reggel jóízűt nevetett barátcsuháján.

– Sajnálom, ami történt – próbált békét kezdeményezni Thomas.

Jeanette vállat vont.

– Talán így a legjobb. Talán már a télen el kellett volna mennem Károly herceghez.

– Akkor miért nem tette, úrnőm?

– Nem volt hozzám túlontúl kedves – felelt a nő ábrándos hangon –, de úgy gondolom, sokat változott.

Mostanra sikerült meggyőznie magát arról, hogy a herceg hozzáállása gyökeresen megváltozott a levelektől, amelyeket küldött neki; a levelektől, amelyek oly nagy segítségére lesznek, amikor majd La Roche-Derrien felszabadítására indul. Hinnie kellett, hogy a herceg melegen fogadja majd, hiszen mindennél inkább szüksége volt egy biztonságos otthonra fia, Károly számára, aki nagyon élvezte az utazást az imbolygó, minden eresztékében recsegő szekéren. Mindketten új életet kezdhetnek majd Guincamp-ban, és Jeanette derűlátással tekintett új élete elé. Eszelős sietséggel kellett otthagynia La Roche-Derrient ezen a szekéren, rajta a frissen visszaszerzett páncéllal, karddal és néhány jobb ruhával, s bár rendelkezett némi pénzzel, amit Will bízott a gondjaira, az egyetlen reményét mégis Károly herceg jelentette, aki, biztosította róla Thomast, bizonyosan talál neki egy házat, és kölcsönt nyújt Plabennec későbbi bérleteinek terhére.

– Biztosan kedvelni fogja Károlyt, nem gondolja? – kérdezte Thomast.

– Biztosan – sandított Thomas Jeanette fiára, aki ott rázkódott a kocsi bakján, és csettintgetve igyekezett gyorsabb haladásra bírni a lovakat.

– Ön mihez fog kezdeni? – kérdezte Jeanette.

– Túlélem – felelte kéretlen egyszerűséggel Thomas, aki nem szívesen vallotta volna be, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen. Talán elmegy Flandriába, már ha valaha is elér odáig. Csatlakozik egy másik íjászcsapathoz, és éjszakánként azért imádkozik, nehogy még egyszer Sir Simon Jekyll belé botoljon. Ami a penitenciát illeti, nem tudta, merre is kereshetné a lándzsát, vagy hogy miként szerezné vissza, ha egyszer ráakadna. Jeanette utazásuk második napján úgy döntött, hogy mégiscsak barátságába fogadja Thomast.

– Amint Guincam-ba érünk – tudatta vele –, keres valami lakóhelyet, én pedig meggyőzöm róla a herceget, hogy állítson ki önnek egy úti passzust. Még egy vándorló barát is nagy hasznát veheti Bretagne hercegének, és az ő engedélyének.

Csakhogy egyetlen barát sem hordozott íjat, nemhogy angol harci íjat, ezért Thomasnak el kellett döntenie, mi legyen a fegyverrel. Gyűlölte volna eldobni magától, ám az egyik ház elszenesedett gerendái új ötletet adtak neki. Letört egy kisebb üszkös fadarabot, és keresztben felkötözte a húr nélküli íjra. Így az úgy festett, mint egy zarándok durva keresztje. Emlékezett rá, hogy egy Hooktonba érkező prédikátor éppen ilyen botot hordozott. A barát, aki olyan kurtára nyírta haját, hogy szinte kopasznak tűnt, tüzes prédikációt tartott a templom előtt, amíg Thomas atyja megelégelte a dühöngését, és útjára nem bocsátotta. Thomas úgy gondolta, ahhoz az emberhez kell hasonlítania. Jeanette javasolta, hogy az álca kedvéért kössön virágokat is a botra, ezért Thomas az elhagyatott mezőkön hosszú szárú lóherét gyűjtött, és azt aggatta keresztjére.

A szekér, amelyet egy Lannionból zsákmányolt, csonttá soványodott ló rángatott, lassan araszolt dél felé. A fegyveresek egyre elővigyázatosabbá váltak, ahogyan közeledtek Guincamp-hoz, és minden pillanatban orvtámadást vártak a fák közül, amelyek egészen az út pereméig merészkedtek. Egyikük vadászkürtjével folyamatosan figyelmeztette az ellenséget közeledtükre, és tudatta mindenkivel, hogy békében érkeztek, Boltby pedig fehér gyolcsot kötözött lándzsája hegyére. Nem támadtak rájuk, de néhány mérföldnyire Guincamp-tól elérkeztek egy gázlóhoz, ahol ellenséges katonák várakoztak rájuk. Amikor a két fegyveres és a tucatnyi számszeríj as fegyverét előre szegezve megindult, Boltby magához hívta Thomast a szekértől.

– Beszélj velük – kérte. Thomas egyre nyugtalanabb lett.

– Mégis mit mondjak?

– Ha jobbat nem tudsz, áldd meg őket – felelte Boltby utálkozva –, és mondd, hogy békében járunk.

Így azután Thomas kalapáló szívvel és kiszáradt torokkal, de megindult előre az úton. A fekete köntös esetlenül csapkodott bokája körül, amint integetni kezdett a számszeríjasoknak.

– Eresszétek le fegyveretek – kiáltozta franciául –, eresszétek le fegyveretek. Az angolok békében jöttek.

Az egyik lovas előreugratott. Pajzsán éppúgy a fehér hermelin képét viselte, mint János herceg emberei, de Károly herceg követői a fehér hermelint kék koszorúba is foglalták, amelyre liliomokat festettek.

– Ki vagy, atyám? – tudakolta a lovas.

Thomas válaszra nyitotta ajkait, de azok közül egyetlen hang se jött ki. Eltátott szájjal meredt a vörhenyes bajszot viselő és furcsamód sárgás szemű lovasra. Kemény egy gazfickó lehet, gondolta Thomas, miközben keze már indult is, hogy Szent Guinefort lábát érintse. Talán a szent tette, vagy abban a pillanatban megszállta az ördög, de élvezni kezdte, hogy egy pap szerepében tetszeleghet.

– Isten alázatos szolgája vagyok, fiam – felelte ájtatosan.

– Angol vagy? – kérdezte a lovas mély gyanakvással. Thomas szinte tökéletesen beszélt franciául, ám az általa használt franciát inkább beszélték Franciaország angolszász urai, mint a franciák maguk.

Thomas megint érezte, hogyan feltolul benne a rémület, s hogy időt nyerjen, keresztet vetett. Még le sem engedte kezét, máris új mentőötlete támadt.

– Skót vagyok, fiam – felelte, és ezzel egy csapásra eloszlatta a sárgás szemű lovas gyanakvását, hiszen a skótok mindig is a franciák oldalán álltak.

Thomas semmit sem tudott Skóciáról, de nem hitte, hogy ebben különbözne a legtöbb franciától vagy bretontól. Skócia távoli, és valamennyi beszámoló szerint mérhetetlenül rideg ország. Skeat legalábbis mindig azt mondta, hogy nincs ott más, csak mocsarak, sziklák és istentelen gazfickók, akiket kétszerte nehezebb megölni, mint bármelyik franciát.

– Skót vagyok – ismételte Thomas –, aki kiszabadította herceg urunk egyik nőrokonát az angolok karmai közül.

A fegyveres a szekérre sandított.

– Károly herceg egyik nőrokonát?

– Lakik errefelé más herceg is? – kérdezte Thomas ártatlanul. – Armorica grófnéja ő – folytatta –, és egyetlen gyermeke, ki vele van, a herceg unokaöccse és gróf tulajdon jogán is. Az angolok hat hónapon át fogságban tartották, de Isten kegyelméből meglágyították szívüket, és szabadon engedték. A herceg, mint tudom, jó szívvel látja.

Thomas frissen pergetett mézként csöpögtette Jeanette rangját és hercegi rokonságát ellensége szájába, és az le is nyelte az utolsó cseppig. A franciák útjára engedték a szekeret, és Thomas szótlanul figyelte, amint Hugh Boltby vágtára fogja lovait, hogy minél előbb messzebbre kerüljön az ellenséges számszeríjasoktól. Az ellenséges fegyveresek vezetője szóba elegyedett Jeanette-tel, és szemmel láthatóan fensobbsége hatása alá került. Személyesen gondoskodik róla, fogadta, hogy a grófné illő kíséretet kapjon, noha, figyelmeztetett rá, a herceg nem tartózkodik Guincampban. Károly párizsi útjáról hazatérve Rennes-ben pihent meg, amely jó egy napnyi járásra keletre fekszik.

– Velem tart Rennes-be is? – kérdezte Jeanette Thomast.

– Ha úgy óhajtja, úrnőm.

– Egy fiatalember mindig hasznos – vélte Jeanette. – Pierre már öreg – legyintett szolgája felé –, és elveszítette az erejét. Amellett, ha Flandriába tart, a folyón Rennes-nél kell átkelnie.

Thomas tehát megmaradt a társaságában további három napon át, amíg a kínos lassúsággal araszoló szekér megtette az utat. Guincamp után már nem volt szükségük kíséretre, lévén az angol fosztogatók aligha üthettek rajtuk Bretagne e távoli keleti felében, és az utakon már a herceg emberei járőröztek. A vidék különösnek tűnt Thomas számára, aki hozzászokott a gazdátlan földekhez, elhagyott gyümölcsösökhöz és lakatlan falvakhoz – az itteni birtokokon mindenütt zajlott az élet. A templomok nagyobbak voltak és színes ablakokat kaptak; egyre kevesebben és kevesebben beszéltek bretonul. Még csak Bretagne-ban jártak, de már a franciát használták.

Egy országúti fogadóban szálltak meg, ahol a szalmában csak úgy hemzsegtek a bolhák. Jeanette és fia kapta a legjobbnak nevezett szobát, míg Thomas a két szolgálóval megosztozott az istállón. Az úton két pappal is találkoztak, ám egyiküknek sem tűnt fel, hogy Thomas csak bitorolja csuhájukat. Latinul üdvözölte ókét, amelyet sokkal jobban beszélt, mint amazok, mire a két pap buzgón szép napot és szerencsés utazást kívánt neki. Thomas szinte érezte megkönnyebbülésüket, amiért nem erőltette a további társalgást. A dominikánusok egyébként nem voltak túlzottan népszerűek a falusi lelkészek körében. A barátok, akik maguk is a papság soraiba tartoztak, elsősorban az eretnekség megfékezéséért feleltek, ezért egy dominikánus látogatása mindig azt sugallta, mintha a falu lelkésze nem végezné rendesen a feladatát, és emiatt még a Thomashoz hasonlóan fiatal barátokat is ellenszenv övezte.

Délutánra elérték Rennes-t. Keleten sötét felhők tornyosultak a város felett, amelynél nagyobbat Thomas még életében nem látott. A falak kétszer olyan magasra szöktek, mint Lannioné vagy La Roche-Derriené, és minden néhány méterben csúcsos tetővel fedett őrtornyokat kaptak, ahonnét a számszeríjasok leszedhették az ellenség katonáit. A falak felett, magasabban az őrtornyoknál, a templomoknál és a katedrálisnál, ott trónolt a fellegvár, a fakó kövekből rakott magasztos erősség, amelynek falait lobogók csipkézték, A város szaga, a csatornák, a cserzőgödrök és a füst bűze nyugat felé sodródott a hideg szél hátán.

A nyugati kapu őrei felélénkültek, amikor a szekérben rátaláltak a nyílvesszők kötegeire, de Jeanette meggyőzte őket, hogy azok csak győzelmi trófeák, amelyeket a herceghez visznek. Az őrök ezután vámot akartak kivetni a fényes páncélra, mire Jeanette újabb szónoklatot tartott, kötetlenül felhasználva nemesi címét és a herceg nevét. A katonák végül feladták, és beengedték a szekeret a szűkös utcákra, ahol a kereskedők üzletei benyúltak a kövezetre is. Koldusok tartottak lépést a kocsival, és fegyveresek lökdöstek Thomast, aki a lovat vezette. A városban csak úgy hemzsegtek a katonák. A legtöbb fegyveres a koszorús-fehér hermelines jelvényt viselte, de sokan akadtak Génua zöld kelyhével is, s ha más nem, ez a sokszínűség híven jelezte, hogy a herceg a városban tartózkodik, és felkészíti magát a hadjáratra, amelynek révén kiűzheti az angolokat Bretagne-ból.

A katedrális fenyegetően fölébük tornyosuló ikertornya alatt ráakadtak egy tetszetősebb fogadóra. Jeanette fel akarta készíteni magát a hercegi kihallgatásra, ezért külön szobát követelt, ha a pénzéért nem is kapott mást, csak egy pókhálós zugot a fogadó csurgója alatt. A fogadós, egy betegesen sápadt, rángó arcizmú fickó felvetette, hogy Thomas talán szívesebben szállna meg a dominikánus rendházban, amely Szent Germain temploma mellett, a katedrálistól északra állt, Thomas azonban kijelentette, hogy küldetését nem végezheti szentek, csakis bűnösök között, így a fogadós kényszerűen megengedte, hogy elaludjon Jeanette szekerén, amelyet a fogadó udvarán állítottak le.

– Itt nincs prédikáció, atyám – figyelmeztette még Thomast –, ezt ne feledje. Épp eleget hallani a városban, semmi szükség rá, hogy a Három Kulcsot is megrontsák.

Jeanette szolgálója kifésülte, majd felcsavarta úrnője haját, és a hajfonatokat odatűzte a kosszarvhoz, amely Jeanette fülét takarta. Jeanette a vörös bársonyruhát vette fel, amelyet még sikerült kimenekíteni a házából, és amelynek szoknyája szinte a keblei alól hullt alá, egészen a padlóig, míg a búzavirágokkal és százszorszepekkel telihímzett ingváll szorosan zárult össze a nyaka körül. A ruha telt ujjait rókaprémmel szegélyezték; a vörös cipellők szaruból készült csatot kaptak. A kalap remekül illett az öltözékhez, és ugyanaz a szőrme szegélyezte a fekete csipkefátyol felett. Jeanette ráköpött fia arcára és ledörgölte róla a koszt, majd kivezette gyermekét a fogadó udvarára.

– Gondolja, hogy illik ez a fátyol? – kérdezte Thomast aggodalmasan.

Thomas vállat vont.

– Nekem elég finomnak tűnik.

– Nem, a színe! Megy a vöröshöz?

Az íjász bólintott, és véka alá rejtette ámulatát. Még sosem látott valakit ennyire divatosan felöltözni. Jeanette most már igazi grófnénak festett a szemében, de még a fia is tiszta ingruhát viselt, haját benedvesítették és lefésülték.

– Végre találkozol a nagybácsikáddal – lelkendezett Jeanette, miközben megnyálazta mutatóujját, és ledörzsölte a maradék port fia arcáról. – Ő Franciaország királyának unokaöccse, ami azt jelenti, hogy te is rokonságban állsz a királlyal! Bizony ám! Hát nem vagy szerencsés kisfiú?

Károly kelletlenül kibontakozott anyja szorításából, de Jeanette-nek ez fel sem tűnt; éppen arra utasította Pierre-t, hogy a vértet és a kardot tegye bele egy erősebb zsákba. A hercegnek is meg akarta mutatni a páncélt.

– Szeretném, ha tudná – magyarázta Thomasnak –, hogy amint a fiam eléri a kort, harcolni fog érte.

Pierre, aki állítása szerint már a hetvenet taposta, felemelte a zsákot, és kis híján felbukott a súlyától. Thomas felajánlotta, hogy majd ő felcipeli a vértet a fellegvárba, de Jeanette csak indulatosan legyintett.

– A köznép körében talán elmegy skótnak, de a herceg kíséretében szép számmal akadhatnak olyanok, akik jártak ott. – Elsimította a ráncokat vörös bársonyruháján. – Csak várjon itt – utasította Thomast. – Pierre-rel majd küldök üzenetet, esetleg némi pénzt is. A herceg bizonyára nagylelkűnek mutatkozik majd. Kérek tőle egy úti okmányt, amivel továbbmehet. Milyen nevet használjak? Egy skót nevet? Vagy legyen csak Thomas barát? Ha meglát téged – gagyogott tovább fiához –, biztosan megnyitja az erszényét, igaz? Hát persze.

Pierre-nek sikerült vállra vennie a zsákot anélkül, hogy elvágódott volna, Jeanette pedig megragadta fia kezét.

– Majd küldök üzenetet – ígérte Thomasnak.

– Isten áldjon, gyermekem – áldotta meg Thomas –, és az áldott Szent Guinefort vegyen oltalmába.

Jeanette elfintorodott Guinefort nevének említésekor, aki, mint azt Thomastól megtudta, valójában közönséges kutya volt.

– Inkább Szent Renan oltalmába ajánlom magam – mondta búcsúzásképpen.

Pierre és asszonya követte, Thomas pedig várakozni kezdett az udvaron, s eközben válogatás nélkül áldásokat osztott lovászokra, kóbor macskákra és csapiárosokra. Ha eléggé háborodottnak tűnsz, mondta egyszer atyja, akkor vagy lecsuknak, vagy szentté avatnak. Leereszkedett a nyirkos és rideg éjszaka, a széllökések ott kergetőztek a katedrális tornyaiban és a fogadó eresze alatt. Thomas a penitenciára gondolt, amelyet Hobbe atya kirótt rá.

Mennyire lehet valódi egy ilyen lándzsa? Csakugyan átbökte a sárkány pikkelyeit, átjárta a bordáit és felfakasztotta a szívét, amelyből hideg vér áradt? Ő maga hitt az ereklye valódiságában, miként atyja is, és lehetett atyja bármily eszelős, ostoba nem volt. És az a lándzsa csakugyan öregnek, mérhetetlenül öregnek tűnt. Valaha Thomas sokat imádkozott Szent Györgyhöz, de már rég nem tette. Bűntudatában most letérdepelt a szekér mellé, hogy a szent bocsánatát kérje bűneire, legfőképp az apród megölésére és arra, hogy barátnak adta ki magát. Nem akarok én rossz ember lenni, magyarázta a sárkányölőnek, de amikor olyan könnyű megfeledkezni a mennyről és a szentekről. Ha úgy kívánod, fohászkodott, visszaszerzem azt a lándzsát. Csak előbb tudnia kellene, mihez kezdjen vele. Vigye el Hooktonba, ami Thomas legjobb tudomása szerint már nem létezett? Vagy jutassa vissza annak, aki azelőtt birtokolta, hogy a nagyatyja elrabolta? De ki lehetett a nagyatyja? És miért kellett atyjának rejtőzködnie a családja elől? És miért kutatta fel a család, hogy visszaszerezze tőle az ereklyét? Thomas egyik kérdésre sem tudta a választ, és az elmúlt három évben nem is kereste azt, de most, a fogadó udvarán hirtelen feltámadt benne a kíváncsiság. Valahol van egy családja. Nagyatyja katona volt és tolvaj, de ki még? Megtoldotta az imádságot annyival, hogy Szent György idővel vezesse el az igazsághoz.

– Esőért imádkozik, atyám? – kérdezte az egyik istállófiú. – Remélem, megkapjuk. Nagyon ránk férne.

Thomas étkezhetett volna a fogadóban, ám hirtelen nyugtalansággal töltötte el a zsúfolt terem, ahol a herceg katonái és asszonyaik énekeltek, kérkedtek és kötekedtek. Még a fogadós gyanakvását sem tudta leszerelni. A fickó tudni akarta, miért állt Thomas barátnak, és még inkább tudni akarta, miért utazik egy barát ilyen gyönyörű asszony társaságában.

– Az unokahúgom – felelte Thomas a fogadósnak, aki úgy tett, mintha elhinné a hazugságot. Thomas nem vágyott további kérdezősködésre, ezért inkább kint maradt az udvaron, hogy a kocsiban szikkadt kenyérből, keserű hagymából és kemény sajtból csapjon szegényes vacsorát.

Esni kezdett, ezért visszahúzódott a szekérbe és hallgatta, ahogyan a vízcseppek leperegnek a vászontetőről. Jeanette-re és a kisfiára gondolt, akit hamarosan ezüsttálcán tálalt finomságokkal kényeztetnek, mielőtt valami elfüggönyözött hálókamrában, tiszta lepedők közt édes álomra hajtaná a fejét, és Thomasban hirtelen feltámadt az önsajnálat. Szökevényként Jeanette lehetett egyetlen szövetségese, de ő is túl előkelő és nagyra törő a számára.

A harangok jelezték, hogy éjszakára bezárják a város kapuit. Katonák őrjáratoztak az utcákon és keresték a tüzeket, amelyek néhány óra alatt felemészthették az egész várost. Őrszemek dideregtek a falakon, és Károly herceg zászlói repkedtek a citadella fokain. Thomas a herceg ellenségei közé tartozott, akit nem óvott meg más, csak a fortély és a dominikánus álruha. És egyedül magára számíthatott.

Jeanette egyre nyugtalanabb lett, ahogy közeledtek a fellegvárhoz, de végül meggyőzte magát, hogy Blois Károly elfogadja rokonának, amint találkozik fiával, akit őutána neveztek el. A férje is mindig azt mondta, hogy Károly bizonyosan megkedvelné őt, ha jobban ismerné. Igaz, hogy a herceg a múltban hűvösen bánt vele, de a levelek bizonyára meggyőzték Jeanette feltétlen hűségéről, és ha másban nem is, a lovagiasságában bízhat, hogy nem fog cserbenhagyni egy bajba jutott hölgyet.

Legnagyobb meglepetésére könnyebben bejutott a fellegvárba, mint a városkapun át Rennes-be. Az őrök intettek, hogy továbbhaladhat a csapóhídon, majd a kapuboltozat alatt bejutott az istállókkal, őrhelyekkel és raktárakkal keretezett nagy térre. Többtucatnyi fegyveres gyakorolt itt pengéivel, amelyek éles szikrákat vetettek a késő délutáni szürkületben. További szikrák pattantak ki a kovácsműhelyből, ahol egy lovat patkoltak, és Jeanette orrába belekúszott a megperzselt pata szaga, amely a lótrágya és a várfalra lánccal felkötött oszladozó tetem bűzével keveredett. Egy szófukar, helyesírási hibákkal teli felirat tudatta, hogy a férfi tolvaj volt.

Egy katona átkísérte őket a második boltíven, és itt egy tágas, hideg csarnokba jutottak, ahol szép számban várakoztak a herceg kérelmezői. Egy írnok a nevét tudakolta, majd meglepődve húzta fel a szemöldökét, amikor Jeanette elárulta neki.

– Azonnal értesítem méltóságát az ön ittlétéről – ígérte az írnok unott hangon, majd a kőpadhoz irányította Jeanette-et, amely körbefutott a csarnok magas kőfalai mentén.

Pierre leengedte a vértezetet a földre, lekuporodott a zsák mellé, míg Jeanette helyet foglalt a padon. A kérelmezők közül többen fel s alá járkáltak, irattekercseket szorongattak, és némán tátogva ismételgették a szavakat, amelyeket elő kívántak adni, amint a herceg elé kerülnek. Mások elpanaszolták az írnokoknak, hogy három, négy, sőt, öt napja itt várakoznak. Meddig várjanak még? Egy kutya felemelte hátsó lábát az egyik oszlop mellett, majd két, hat-hét év körüli gyerkőc szaladt a csarnokba, a kezében fakarddal. Egy pillanatig némán meredtek a kérelmezőkre, majd nekiiramodtak a lépcsősornak, amelyet a fegyveresek zártak el mindenki más elől. Talán a herceg fiai, tűnődött Jeanette, és elképzelte, hogy Károly barátságot köt velük.

– Olyan boldog leszel itt – fordult fiához.

– Éhes vagyok, mama.

– Hamarosan ehetsz.

Várakoztak. Két dáma suhant el a lépcsősor tetején húzódó galérián, drága vászonból készült könnyű ruhában, amely szinte lebegni látszott a levegőben, és Jeanette hirtelen ormótlannak érezte magát gyűrött bársonyruhájában.

– Nagyon udvariasnak kell lenned a herceggel – figyelmeztette Károlyt, aki egyre nyűgösebb lett az éhségtől. – Le kell térdelned előtte, hallod? Mutasd meg, hogy fogsz letérdelni.

– Haza akarok menni – nyafogta Károly.

– A mami kedvéért, mutasd meg, hogy fogsz letérdelni. Ez az!

Jeanette dicséretként összeborzolta fia haját, majd azonnal megpróbálta visszaigazítani a felálló tincseket. Az emeletről egy hárfa és egy fuvola édes hangjai szüremlettek le, és Jeanette vágyakozva gondolt arra az életre, amit mindig is akart magának. Egy grófnéhoz méltó élet, teli muzsikával és jóvágású férfiakkal, kecsességgel és hatalommal. Újjá fogja építeni Plabennec-t, bár még nem tudta, miképp, de meg fogja nagyobbítani a tornyot, és olyan lépcsősort emeltet, amilyen ebben a csarnokban van. Eltelt egy óra, majd egy másik. Mostanra besötétedett, és a csarnokot félhomályba vonta a két fáklya, amelynek füstje kígyózva tört a magas tető felé. Károly egyre izgágább lett, ezért Jeanette a karjaiba vette, és megpróbálta álomba ringatni. Két pap sétált le lassan a lépcsőn, kart karba öltve, nevetgélve, majd a herceg egyik inasa szaladt le a fokokon, mire valamennyi kérelmező felegyenesedett, és várakozásteljes pillantást vetett a férfira. A férfi odasietett az írnok asztalához, néhány szót súgott neki, majd megfordult és meghajolt Jeanette előtt. Jeanette felállt.

– Itt várjatok! – utasította a két szolgát.

A többi kérelmező neheztelő pillantásokat vetett rá. Ο lépett be utolsóként a csarnokba, mégis elsőként távozik. Jeanette gyengéden talpra állította Károlyt, és megpaskolta a fejét, hogy emlékeztesse az illemre. Az inas némán lépkedett mellette.

– Hogy szolgál őméltósága egészsége? – kérdezte tőle Jeanette nyugtalanul.

A szolga nem válaszolt, de felvezette a lépcsőn, majd jobbra fordult a galérián, ahol az eső bevert a nyitott ablakokon keresztül. Áthaladtak egy boltív alatt, majd felkapaszkodtak egy újabb lépcsősoron, amelynek tetején a szolga kitárt egy magas ajtót.

– Armorica grófja – jelentette be –, és az édesanyja.

A helyiség az erődítmény egyik tornyában nyílhatott, mert kör alakú volt. Egyik oldalára hatalmas kandallót építettek, míg a falakon kereszt formájú lőrések nyíltak a kinti nyirkos sötétségre. Magát a körkörös termet fényesen bevilágította a negyven vagy ötven gyertya, amely élesen rajzolta ki a kárpitokat, a nagy fényezett lapú asztalt, a széket és az imazsámolyt, amelybe Krisztus szenvedéseit faragták, és a szőrmével letakart díványt. A padlót szarvasbőrrel terítették le. Két írnok dolgozott egy félreeső asztalnál, míg a fényűző, hermelinprémmel szegélyezett, mélykék színű köntösbe és hozzáillő kalapba öltözött herceg a nagy asztalnál ült. Egy zord külsejű, ősz hajú, keskeny arcú, középkorú pap az imazsámoly mellett állt, ahonnét utálkozó arckifejezéssel méregette Jeanette-et.

Jeanette meghajolt a herceg előtt, majd megbökte Károlyt.

– Térdelj le – suttogta.

Károly sírva fakadt, és anyja szoknyája mögé rejtette arcát.

A herceg megpaskolta a gyermek arcát, de nem szólt. Fiatal ember volt még, bár már közelebb járt a harminchoz, mint a húszhoz; vékony, sápadt férfiú, sóhajnyi szakállal, bajusszal, és hosszú, csontos kezekkel, amelyeket lebiggyedő ajka előtt font egybe. Tanult és erélyes ember hírében állt, de az arckifejezése valahogy óvatosságra intette Jeanette-et. Bárcsak megszólalna már valaki, gondolta, a négy férfi azonban továbbra is némán meredt rá.

– Van szerencsém bemutatni méltóságod unokaöccsét – lökdöste előrébb Jeanette Károlyt –, Armorica grófját.

A herceg végigmérte a gyermeket, de arca nem árult el semmit.

– A neve Károly – tette hozzá esetlenül Jeanette, de akár csendben is maradhatott volna, mert a herceg erre sem felelt semmit. A néma csendet csak a gyermek nyöszörgése és a nagy kandallóban táncoló lángok pattogása törte meg. – Méltóságod bizonyára megkapta a leveleimet – folytatta egyre bizonytalanabbul Jeanette.

A pap olyan hirtelen szólalt meg, hogy Jeanette összerezzent az ijedtségtől.

– Amikor idejött – szólt emelkedett hangon –, a szolgája magával hozott egy zsákot. Mi van benne?

Biztosan azt hiszik, gondolta Jeanette, hogy ajándékot hoztam a hercegnek, és elpirult, amiért nem gondolt erre. Még a legkisebb emléktárgy is hasznos gesztus lehet, de ő egyszerűen elfeledkezett erről a figyelmességről.

– Elhalt férjem vértezete és kardja – felelte –, amelyet sikerült megmenekítenem az angoloktól, akik nem hagytak számomra semmi egyebet. Semmit. A fiamnak tartogattam azt a vértet és fegyvert, hogy egy napon ő is harcba szállhasson kegyelmes uram oldalán – meghajtotta fejét a herceg előtt.

A herceg újra összefonta ujjait. Jeanette-nek úgy tűnt, mintha sosem pislogna, és ez legalább annyira nyugtalanította, mint a némasága.

– Őméltósága látni szeretné a páncélt – tudatta a pap, noha a herceg nem adta jelét, hogy bármit is kívánna. A pap csettintett ujjaival, és az egyik írnok elhagyta a szobát. A másik írnok egy kis ollóval felszerelkezve körbejárt a helyiségben, és levagdosta a magas vastartókon elhelyezett gyertyák kanócát. A herceg és a pap ügyet sem vetettek rá.

– Azt mondja – törte meg a csendet ezúttal is a pap –, hogy leveleket írt őméltóságának. Mivel kapcsolatban?

– Leírtam La Roche-Derrien új védelmi rendszerét, atyám, és figyelmeztettem őméltóságát a Lannion ellen tervezett angol ostromra.

– Ha azt mondja – vonta meg a vállát a pap.

Károly még most is sírt, és Jeanette megcsípte a karját, hátha azzal elhallgattatja, de fiú csak még inkább rákezdte. Az írnok gyertyáról gyertyára járt. Az olló szárai összezárultak, a füstfelhő egy pillanatra összesűrűsödött, majd a lángnyelv felélénkült és kiegyenesedett. Károly egyre hangosabban zokogott.

– Őméltósága – közölte a pap – nem szíveli a nyafogó gyermekeket.

– Csak éhes, atyám – magyarázta Jeanette kapkodva.

– Csak két szolgával érkezett ide?

– Igen, atyám – felelte Jeanette.

– Ehetnek a fiúval a konyhában – intett nagylelkűen a pap, és csettintett a gyertyabélvagdosó írnok felé, aki ledobta ollóját, és kézen fogta a halálra rémült Károlyt.

A fiú nem akarta otthagyni az anyját, de erőszakkal elrángatták, és Jeanette összeborzadt, ahogyan távolodó jajveszékelését hallgatta. A herceg hosszú ujjait leszámítva teljes mozdulatlanságba dermedt, és továbbra is kifejezéstelen tekintettel meredt rá.

– Azt mondja – folytatta a faggatózást a pap –, hogy az angolok nem hagytak önnek semmit?

– Elrabolták mindenem!

A pap összerándult a nő hangjából sütő szenvedély hallatán.

– Ha ennyire szűkölködött, madame, akkor miért nem kérte már korábban a segítségünket?

– Nem akartam teher lenni, atyám.

– És most, most már teher kíván lenni? Jeanette összevonta a szemöldökét.

– Elhoztam ide őméltósága unokaöccsét, Plabennec urát. Vagy inkább neveltem volna fel az angolok között?

– Nem kell heveskedned, leányom.

Az első írnok újra megjelent a szobába, vállán a zsákkal, amelyet most kiürített a szarvasbőrökre, a herceg lába elé. A herceg néhány pillanat alatt végighordozta tekintetét a páncélon, majd hátradőlt a magas, faragott székben.

– Remek darab – ismerte el a pap.

– Fényűző darab – értett egyet Jeanette.

A herceg újra felmérte a páncélt. Arcának egyetlen izma se rezdült.

– Őméltósága is kedvét leli bennük. – A pap hosszú fehér kezével intett az írnoknak, aki láthatóan egyetlen szó nélkül is megértette, mert összegyűjtötte a páncélt és a kardot, és kivitte azokat a szobából.

– Örülök, hogy őméltósága kedvét leli bennük – mondta az asszony.

Jeanette újra meghajolt a herceg előtt. Felötlött benne, hogy korábbi kijelentései ellenére a herceg talán mégiscsak ajándéknak tekinti a páncélt és a kardot, de nem merte feszegetni a kérdést. Később még mindent tisztázhatnak. Hideg szél süvített keresztül a lőréseken, hogy magával hozza az esőcseppeket és megrebegtesse a gyertyák lángját.

– Akkor hát – kérdezte a pap –, mit kívánna tőlünk?

– Gyermekemnek támaszra van szüksége, atyám – felelte Jeanette szorongva. – Egy házra van szüksége, ahol felnőhet, és kitanulhatja a kardforgatást.

– Őméltósága készséggel teljesíti ezt a kérését – közölte a pap.

Jeanette óriási megkönnyebbülést érzett. A helyiség légköre olyannyira barátságtalan volt, hogy már attól tartott, hívatlan látogatóként hajítják ki innét, ám a pap szavai, lehettek bármily kimértek, tudatták vele, hogy nincs miért aggódnia. A herceg vállalja a kötelességét, és ő harmadszor is meghajolt előtte.

– Hálás vagyok őméltóságának.

A pap már válaszolni készült, amikor Jeanette meglepetésére a herceg feltartotta egyik hosszú fehér kezét, mire a pap alázatosan meghajolt.

– Miénk a tisztesség – szólt a herceg különös, magas fekvésű hangon –, mert az ön fia drága a számunkra, és az a vágyásunk, hogy felcseperedvén harcos lehessen, miként az atyja.

A paphoz fordult és biccentett felé, mire az újra meghajolt előtte, majd elhagyta a szobát.

A herceg felállt és odalépett a tűzhöz, ahol a kis lángok fölé tartotta tenyerét.

– Tudomásunkra jutott – jegyezte meg közömbös hangon –, hogy Plabennec bérletét tizenkét negyedéve nem fizették meg.

– Az angolok elfoglalták a birtokot, méltóságos uram.

– Ön pedig sokkal tartozik nekem – vonta össze a szemöldökét a herceg.

– Ha megoltalmazza a gyermekem, méltóságos uram, akkor örökre az adósa leszek – felelt Jeanette alázatosan.

A herceg levette kalapját, és hosszú ujjait végigfuttatta szőke haján. Jeanette ifjabbnak és kedvesebbnek találta a fejfedő nélkül, a szavai azonban hamar lehűtötték.

– Nem akartam, hogy Henri felesége legyen – hagyta kicsengeni a mondatot.

A kéretlen őszinteség készületlenül érte Jeanette-et.

– Uramat mindig is bántotta, hogy őméltósága helytelenítette a frigyét – nyögte ki végül.

A herceg ügyet sem vetett Jeanette szavaira.

– Picardiai Lisette-et kellett volna elvennie. Neki volt földje, pénze, bérlete. Hatalmas vagyont hozott volna a családba. Ilyen baljóslatú időkben a vagyon... – itt megállt, hogy megkeresse az ide illő szót – ...a mi menedékünk. Önnek, madame, nincs menedéke.

– Csakis méltóságod kegyelme – szúrta közbe Jeanette.

– A gyermekét magamra kell vállalnom – folytatta a herceg. – A házamban fog nevelkedni, megtanulja a harc művészetét és a civilizált életet, ahogyan az rangjához illik.

– Olyan hálás vagyok önnek – Jeanette kezdett belefáradni az alázatoskodásba. A gyengédség legapróbb jelével beérte volna, ám a herceg kerülte a tekintetét, amióta csak a szobába lépett.

Most hirtelen mégis felé fordult.

– Van egy Belas nevű ügyvéd La Roche-Derrienben?

– Van, méltóságos uram.

– Tőle tudom, hogy az ön anyja zsidó volt. – Az utolsó szavakat szinte úgy köpte felé.

Jeanette értetlenül meredt rá. Egy pillanatig szólni is képtelen volt. Agyában hitetlenkedve forgatta a tényt, hogy Belas ilyent állított róla, de végül sikerült legalább a fejét megráznia.

– Ez nem igaz! – tiltakozott.

– Azt is tőle tudom – folytatta a herceg –, hogy ön Angliai Edwardhoz folyamodott Plabennec bérletéért.

– Mi más választásom maradt?

– És a fiát is Edward lakájává nevelte volna? – kérdezte élesen a herceg.

Jeanette kinyitott, majd becsukta a száját. A vádak úgy záporoztak rá, hogy nem tudta, miként védekezhetne ellenük. Igaz, hogy fiát Edward gyámsága alá helyezték, de erről Jeanette nem tehetett, még csak jelen sem volt, amikor Northampton earlje meghozta a döntést, de mielőtt tiltakozásba vagy magyarázatba kezdhetett volna, a herceg újra megszólalt:

– Belas tudatta velünk – folytatta –, hogy La Roche-Derrien városában sokan megelégedésüket fejezték ki az angol megszállás láttán.

– Akadtak ilyenek – ismerte el Jeanette.

– És ön, madame, angol katonákat tartott a házában, akik vigyáztak magára.

– Erővel költöztek a házamba! – kelt ki magából Jeanette. – Méltóságodnak hinnie kell nekem! Nem én hívtam őket oda!

A herceg megrázta a fejét.

– Számunkra nagyon is úgy tűnik, madame, hogy tárt karokkal üdvözölte ellenségeinket. Az atyja borkereskedő volt, nemde?

Jeanette a döbbenettől szólni sem tudott. Csak most kezdett tudatosulni benne, hogy Belas rútul elárulta, de még mindig görcsösen reménykedett abban, hogy meggyőzheti a herceget ártatlanságáról.

– Nem üdvözöltem őket tárt karral – erősködött. – Harcoltam ellenük!

– A kalmárok nem tartoznak hűséggel – jelentette ki a herceg –, csakis a pénzüknek. Nekik nincs becsületük. És a tisztességet nem lehet kitanulni, madame. A vérünkben van. Ahogyan egy ménnek a vérében van a vakmerőség és fürgeség, vagy egy vérebnek a könyörtelenség és a jó szimat, úgy a nemes emberek is tisztességre születnek. Egy vontató lóból sosem lesz nemes mén, ahogyan egy kalmárból sem nemes úr. Az a természet és Isten törvénye ellen való lenne – keresztet vetett. – Az ön fia Armorica grófja, ezért tisztességben neveljük fel, de ön, madame, egy kalmár és egy zsidónő leánya.

– Ez nem igaz! – tiltakozott Jeanette.

– Ne kiabáljon velem, madame – szólt rá a herceg ridegen. – Ön csak púp a hátamon. Ide merészkedett, magára öltötte a legjobb ruháját, és arra számított, hogy menedéket adok önnek? És még mi egyebet? Pénzt? A fiának otthont adok, de önnek, madame, nem tartogatok mást, csak egy férjet. – Megindult felé, lábai hangtalanul rótták a szarvasbőr szőnyegeket. – Ön nem alkalmas arra, hogy Armorica grófjának anyja legyen. Ön védelmébe vette az ellenséget, ezért önnek nincs többé becsülete.

– Én... – kezdett volna újabb tiltakozásba Jeanette, de a herceg keményen arcul ütötte.

– Eleget hallottam öntől, madame – emelte fel hangját a herceg –, most már csend legyen. – Megragadta a nő ruhájának fűzőjét, és amikor Jeanette ellenkezni mert, újból megütötte. – Ön közönséges lotyó, madame – jelentette ki a herceg, majd miután sokáig szöszmötölt a zsinórokkal, hirtelen elveszítette türelmét, felkapta az elhagyott ollót a földről és azzal vágta át a fűzőt, kiszabadítva ezzel Jeanette melleit. Jeanette túlságosan döbbent és rémült volt ahhoz, hogy védekezzen. Most nem Sir Simon Jekyllel állt szemben, hanem hűbérurával, a király unokaöccsével és férje nagybátyjával. – Méghozzá nagyon is csinos kis lotyó, madame – folytatta gúnyos megvetéssel a herceg. – Hogyan bájolta el Henrit? Miféle zsidó praktikákkal?

– Ne – nyögött fel Jeanette –, kérem, ne!

A herceg megoldotta köntösét, és Jeanette látta, hogy semmit sem visel alatta.

– Ne – könyörgött – kérem, ne.

A herceg olyan erővel lökte hátra, hogy elterült az ágyon. A férfi arca nem mutatott semmilyen érzelmet – se vágyat, se örömet, se indulatot. Felhajtotta a szoknyáját, letérdepelt az ágyra, és a szenvedély legapróbb jele nélkül magáévá tette. Mozdulatai, ha valamit, hát leginkább indulatot tükröztek, és amikor végzett, lerogyott a testére, majd megrázkódott. Jeanette vigasztalanul zokogott, amíg a férfi megtörülközött bársony szoknyájában.

– Vegye mindezt úgy – mondta –, mint kárpótlást Plabennec elmaradt bérletéért. – Lemászott róla, felállt és összezárta köntösének hermelinnel szegélyezett szárnyait. – Éjjelre a kamrában szállásolom el, madame, holnap pedig hozzáadom az egyik fegyveresemhez. A fia itt marad, de ön megy, ahová újdonsült férjét vezénylik.

Jeanette nyöszörögve húzódott össze az ágyon. A herceg utálkozva elfintorodott, majd átvágott a szobán és letérdepelt az imazsámolyra.

– Rendezze el a ruháját, madame – szólt hátra hűvösen –, és szedje össze magát.

Jeanette megmentett annyi zsinórt, hogy összefűzze vele a ruháját, majd a gyertyák lángján át a hercegre nézett.

– Önben nincs tisztesség – zokogott –, önben nincs becsület.

A herceg ügyet sem vetett rá. Megrázta kis csengettyűjét, majd összekulcsolta ujjait, és néma imára hunyta le szemét. Még akkor is imádkozott, amikor a pap és a szolga visszatért, hogy egyetlen szó nélkül megragadja Jeanette-et és elvonszolja a kis kamrába, amely pontosan a herceg szobája alatt húzódott. Belökték a sötét helyiségbe, becsapták az ajtót, és Jeanette hallotta, ahogy a túloldalon rázárul a retesz. A hevenyészett hálókamrában csak egy szalmával töltött matracot és egy halom seprűt talált, bútort egyetlen darabot sem.

Lerogyott a matracra és addig zokogott, amíg a szíve is majd meghasadt.

Szél bömbölt az ablaknyílásban, esó záporozott az ablaktáblákra, és Jeanette azt kívánta, bárcsak meghalhatna.

A kakasok ébresztették fel Thomast, a kocsi ponyváját ostromló szélre és a záporozó esőre. Felhajtotta a szekér végét lezáró vászonlapot, és figyelte, ahogyan a tócsák elterpeszkednek a fogadó udvarán. Jeanette felől nem érkezett semmilyen üzenet, és úgy gondolta, most már nem is fog. Will Skeatnek lett igaza. A nő kemény, akár a páncél, és most, hogy a helyére került – amely ebben a hűvös, nyirkos időben bizonyára nem más, mint egy puha ágy egy tágas szobában, ahol a herceg szolgái táplálják a tüzet –, már meg is feledkezett Thomasról.

Mégis, miféle üzenetre számított, kérdezte magától Thomas. Hogy Jeanette kifejezi iránta érzett gyengéd vonzalmát? Ha ezt is akarta, sikerült meggyőznie magát, hogy csak a herceg úti passzusa miatt várja ennyire a nő jelentkezését, pedig pontosan tudta, hogy nincs szüksége arra az okmányra. Nem kell mást tennie, mint keletnek és északnak haladnia, a dominikánus csuha úgyis megvédelmezi. Nemigen tudta, hogyan éri el Flandriát, de azt gyanította, hogy Párizs valahol a közelben fekhet, és ha követte a Szajnát, könnyűszerrel eljuthatott Rennes-ből Párizsba. Leginkább csak amiatt aggódott, hogy valódi dominikánusokkal találkozik az úton, akik hamar felfedezik, hogy Thomasnak alig van fogalma a rend szabályairól, és semmit sem tud annak felépítéséről, de azzal vigasztalta magát, hogy egy skót dominikánusnak, aki oly messze él a civilizációtól, talán megbocsátják ezt a tudatlanságot. Túl kell élnie, mondogatta magának.

Elnézte a tócsákat felkavaró esőcseppeket. Jeanette-től ne számíts semmire, mondta magának, és önmaga megerősítésére elkezdte előkészíteni az útra kis csomagját. Nem szívesen hagyta volna maga mögött a láncinget, de az túl sokat nyomott, ezért inkább a szekéren hagyta, és a három köteg nyílvesszőt gyömöszölte be zsákjába. A hetvenkét nyílvessző maga is tekintélyes súlyt nyomott, és a nyílhegyek azzal fenyegettek, hogy kiszakítják a zsákot, mégsem szívesen utazott volna nélkülük. Az egyik tartalék íjhúrral bal lábára kötözte kését, amit erszényével együtt elrejthetett a hosszú fekete köntös alatt.

Készen állt az indulásra, de az eső továbbra is kíméletlenül záporozott a városra. Nyugaton villámok hasogatták az eget, az eső végigszántott a zsúptetőkön, lecsorgott az ereszeken és kibuggyant az esővizes hordókból, hogy feláztassa az udvart. Az esőbe fúló harangszó a delet jelezte, de a város fölül még ekkorra sem vonult el a vihar. A katedrális tornyait széltől űzött sötét fellegek burkolták be, és Thomas hiába várta, hogy az eső alább hagyjon, a vihar egyre ádázabbul dúlt. A villámok már a katedrális felett cikáztak, és a mennydörgésekbe az egész város belerázkódott. Thomas megborzongott, félelemmel vegyes áhítattal töltötte el az ég haragja. Figyelte, ahogyan a villámok visszatükröződnek a katedrális nagy nyugati ablakán, és lenyűgözte a látvány. Ennyi üveget! Tovább szakadt, és Thomas már attól kezdett tartani, hogy holnapig a városban és a szekéren reked. És ekkor, hogy az ádáz vihar dermedt kábulatba döntötte az egész várost, meglátta Jeanette-et.

Először meg sem ismerte. Csak egy asszonyt látott a fogadó udvarára vezető boltozat alatt, akinek cipői körül esővíz örvénylett. Rennes-ben mindenki más menedékbe húzódott, a nő mégis ott állt, bőrig ázva és nyomorúságos állapotban. Haja, amelyet oly gondosan igazított el a füle mögött, ázottan és feketén hullt le bársonyruhájára, és Thomas végül éppen erről a ruháról ismerte fel, mielőtt meglátta volna a fájdalmat az arcán. Lepattant a szekérről.

– Jeanette!

A nő zokogott, arcát eltorzította a szenvedés. Láthatón képtelen volt szólni, csak állt és zokogott.

– Úrnőm! – kiáltott Thomas. – Jeanette!

– Mennünk kell – sikerült a nőnek kinyögnie –, azonnal. – A szemei kihúzásához használt korom szürke csíkokat vont az arcára.

– Így nem mehetünk el – tiltakozott Thomas.

– Mennünk kell! – ripakodott rá a nő. – Mennünk kell!

– Hozom a lovat – bólintott Thomas.

– Nincs rá idő! Nincs idő! – Rángatni kezdte Thomas ruháját. – Mennünk kell. Azonnal! – Megpróbálta kirángatni a boltozat alól az utcára.

Thomas kiszabadult a szorításából és a szekérhez rohant, hogy magához vegye a bottá változtatott íjat és a nyilakkal teli zsákot. Talált egy köpenyt is, amit a nő vállára terített, bár az mintha észre sem vette volna.

– Mi történt? – akarta tudni Thomas.

– Meg fognak találni, meg fognak találni – hajtogatta Jeanette eszelősen, majd vakon megindult a fogadó kapuboltozata alól. Thomas kelet felé terelte a kanyargós utcákon, amelyek elvezettek a Szajna fölött épített kőhídhoz és a városkapuhoz. A nagy kapuszárnyakat bezárták, de egy kiskaput nyitva hagytak az egyiken, és az őrök nem törődtek vele, ha egy bőrig ázott barát ki akar vinni egy vigasztalanul zokogó asszonyt a városból. Jeanette szüntelenül hátrafelé tekintgetett, üldözőitől tartva, de nem adott magyarázatot Thomasnak sem páni rémületére, sem könnyeire. Hagyta, hogy kelet felé vezessék, és érzéketlenül tűrt esőt, szelet, vihart.

Szürkület felé a zápor alábbhagyott, és ekkorra elérkeztek egy faluba, amelyben nyomorúságos kunyhó szolgált fogadó gyanánt. Thomas meghajolt az alacsony szemöldökfa alatt, és szállást kért. Érméket tett az asztalra.

– Nővéremnek szállásra van szüksége – oszlatta el az esetleges gyanút, amiért barát létére egy asszonnyal utazik. – Szállásra, ételre és melegre – pengetett ki egy újabb érmét.

– A nővérének? – A fogadó tulajdonosa, egy sebhelyes arcú és kampós orrú férfi végigmérte Jeanette-et, aki ott kuporgott a taverna tornácán.

Thomas a fejére mutatott, hogy jelezze, nővérét elmebaj gyötri.

– Szent Guinefort szentélyéhez viszem – magyarázta.

A fogadós a pénzre sandított, majd újra Jeanette-re, azután úgy döntött, a különös pár elfoglalhatja az üres tehénistállót.

– Rakhatnak tüzet – engedte meg vonakodva –, csak ne gyújtsák fel a tetőt.

Thomas a fogadó konyhájából vett parázzsal tüzet gyújtott, majd ételt és álét szerzett. Belediktált Jeanette-be némi levest és kenyeret, majd közelebb húzta a nőt a tűzhöz. Kétórányi győzködésébe telt, amíg Jeanette elmondta a történteket, majd ettől újra görcsösen zokogni kezdett. Thomas elszörnyülködve hallgatta.

– Hogyan sikerült elszöknie? – kérdezte, miután Jeanette befejezte.

Egy asszony kireteszelte a kamrát, mesélte Jeanette, hogy kivegyen egy seprűt. Az asszony meglepetten látta, hogy Jeanette ott van, és még inkább meglepődött, amikor Jeanette elviharzott mellette. Rémülten menekült el a fellegvárból, és egész úton várta, mikor tartóztatják fel a katonák, de senki sem foglalkozott vele. És most, akárcsak Thomas, ő is szökevénnyé vált, csak ő még többet veszített. Elveszítette a fiát, a becsületét és a jövőjét.

– Gyűlölöm a férfiakat. – Jeanette megborzongott; a nyirkos szalmából és korhadt fából rakott nyomorúságos tűz még a külső ruháit se szárította meg. – Gyűlölöm a férfiakat – mondta újra, majd Thomashoz fordult. – Mihez kezdünk most?

– Aludnia kell – felelte Thomas. – Holnap északnak indulunk.

A nő bólintott, de mintha fel sem fogta volna a szavai értelmét. A szerencse kereke, amely egykor oly magasba lendítette, most átfordult, és magával rántotta őt a mélységbe.

Egy időre elnyomta az álom, ám amikor Thomas felébredt a hajnal első szürke fényeire, látta, hogy a nő megint sír. Nem tudta, mit tehetne vagy mondhatna, ezért némán feküdt a szalmán, amíg csikorogva meg nem nyílt a taverna ajtaja. Ekkor elindult, hogy élelmet és vizet hozzon. A fogadós felesége vágott némi kenyeret és sajtot, míg férje arról faggatta Thomast, hogy milyen messzire kell menniük.

– Szent Guinefort szentélye Flandriában van – tudatta Thomas.

– Flandriában! – hördült fel a férfi, mintha az a hold túlsó felén lenne.

– A család már nem tudja, mihez kezdjen vele – magyarázta Thomas –, én pedig azt se tudom, hogyan érjek el Flandriába. Azt gondoltam, előbb elmegyünk Párizsba.

– Párizsba ne menjenek – biggyesztette le az ajkát utálkozva a fogadós felesége –, akkor inkább Fougères-ba.

Atyja, mint mondta, sokat kereskedett az északi országokkal, ezért biztosan tudta, hogy Thomas útja Fougères-en és Rouen-en át vezet. Rouen-on túl már nem ismerte a járást, de azt tudta, hogy arrafelé kell elindulni, méghozzá azon a kis úton, amely a falutól északra húzódik. Az keresztülhalad az erdőn, figyelmeztetett a fogadós, és nagyon kell vigyázni, mert a rengetegben szörnyű emberek élnek, akik kikerültek a törvény karmai közül – igaz, néhány mérföld után már kiérnek a fougeres-i országútra, ahol a herceg emberei őrjáratoznak.

Thomas köszönetet mondott, áldását adta a házra, és elvitte az ételt Jeanette-nek, ám az egy falatot sem evett. Mostanra kifogyott a könnyeiből, alighanem egész hátralévő életére, de készséggel követte Thomast észak felé. A kerekek által felszántott, és az előző napi záportól felázott út lassan beleveszett az erdőbe, ahol a levelekről még most is vízcseppek hulltak alá. Jeanette néhány mérföld után megtántorodott, majd újra könnyekben tört ki.

– Vissza kell mennem Rennes-be – erősködött. – Vissza akarok menni a fiamért.

Thomas vitába szállt vele, de Jeanette egy tapodtat sem mozdult, így végül feladta, amikor azonban elindultak dél felé, a nő még hevesebben kezdett sírni. A herceg azt mondta, hogy nem alkalmas anyának! Szüntelenül az ő szavait ismételgette.

– Nem alkalmas! Nem alkalmas! – kiáltotta az égre fájdalmát. – Lotyót csinált belőlem!

Azután térdre rogyott az út mellett és vigasztalanul zokogott. Egész testében remegett, és Thomas azt gondolta, ha a láz nem is fogja elvinni, a bánat mindenképpen.

– Visszamegyünk Rennes-be – próbálta megnyugtatni.

– Nem mehetek vissza! – jajveszékelt a nő. – Lotyót csinálna belőlem! Közönséges lotyót! – rikoltozta, majd hintázni kezdett előre-hátra, és rémisztően magas fejhangon sikítozott. Thomas megpróbálta felsegíteni és talpra állítani, de a nő ellenállt. Meg akar halni, azt mondta, nem akar mást, csak meghalni. – Lotyót! – sikoltozta, miközben szaggatni kezdte vörös ruhája prémes szegélyét. – Lotyót! Azt mondta, nem viselhetek ilyen ruhát. Lotyót csinált belőlem! – Szerteszét dobálta a megszaggatott prémet a fűben.

Száraz volt a reggel, de az esőfelhők megint gyülekezni kezdtek keleten, és Thomas nyugtalanul figyelte, amint Jeanette lelke darabjaira hull. A nő nem akart továbbmenni, ezért a vállára vette és addig cipelte, amíg az út el nem veszett a fák között. Követte a csapást, amíg rá nem akadt egy kunyhóra, amely olyan alacsony volt, és tetejét olyan sűrűn benőtte a moha, hogy először csak földhalomnak látszott, amíg meg nem látta a tetejére vágott lyukon át előszüremlő kékesszürke füstcsíkot. Thomas maga is rettegett a törvényen kívüliektől, de az eső újra nekieredt, és nem kínálkozott egyéb menedékhely. Ezért aztán Thomas leeresztette Jeanette-et a földre, és bekiáltott az odúszerű viskó ajtaján.

Ősz hajú, kivörösödött szemű, a füsttől fekete bőrű öregember nézett vissza rá. A férfi a vaskos helyi akcentustól szinte érthetetlen franciát beszélt, bár Thomasnak annyit sikerült kivennie, hogy ő az erdőkerülő, és asszonyával lakik itt. Az öreg erdőkerülő mohó pillantást vetett a Thomas által felkínált érmékre, majd készséggel átengedte Thomasnak és asszonyának az üres disznóólat, amely rothadt szalmától és ürüléktől bűzlött, de szalmateteje legalább távol tartotta az eső javarészét, bár Jeanette-et láthatóan ez sem érdekelte. Thomas villával kihordta a bűzlő szalmát, és ölyvharasztból vetett ágyat neki. Az erdőkerülő, amint keze közé kaparintotta a pénzt, érezhetően kevesebbet törődött vendégeivel, de délután, miután az eső elállt, Thomas hallotta, amint összesúg feleségével, majd néhány perccel később az öreg elindult az úton, de nem vitt magával egyetlen szerszámot se – se szekercét, se sarlót, se fűrészt.

Jeanette kimerülten aludt, ezért Thomas leoldotta a hamvadt virágokat fekete íjáról, lekötötte róla a fekete keresztpántot, majd a szarucsúcsokra felfeszítette az egyik íjhúrt. Miután vállára vette a fegyvert, tucatnyi nyílvesszőt tűzött az övére, és egy darabon követte az öregembert az úton. Majd várakozni kezdett a bozótosban.

Az erdőkerülő estefelé tért vissza, két fiatalabb férfi társaságában, akikben Thomas felismerte a fogadós által említett törvényen kívülieket. Az öreg úgy okoskodott, hogy Thomas és asszonya bizonyára szökevények, akik alkalmas rejtekhelyet keresnek csomagjaiknak és pénzüknek, ami önmagában elég ahhoz, hogy felkeltse bárki gyanakvását. Egy barátnak semmi keresnivalója az erdőben, és olyan asszonyok, akiknek ruháját megszaggatott szőrme szegélyezi, ne is számítsanak egy erdőkerülő vendégszeretetére. A két fiatalember kétségkívül azért jött, hogy segítsen elvágni Thomas torkát, azután megosztozzon az öreggel azon, amit csak találnak a testén. Jeanette-re ugyanez a végzet várt, csak még életében.

Thomas az első nyílvesszőt az öregember lábai elé küldte, a másodikat egy közeli fa kérgébe.

– A következő nyílvessző embert talál – figyelmeztetett. Senki sem láthatta őt a bozótos árnyai között. A férfiak elkerekedett szemekkel meredtek rejtekhelyére, miközben Thomas mély és vontatott hangon folytatta. – Gyilkos szándék költözött a lelketekbe – mondta –, de én felébresztem egy hellequin lelkét a poklok mélyén. Teszek róla, hogy az ördög karmai vájják ki a szívetek, és a holtak kísértsék napjaitokat. Hagyjátok békességben a barátot és nővérét.

Az öreg erdőkerülő térdre hullt. Babonás félelmei lelke mélyén gyökereztek, azokat alig érintette meg a kereszténység. Hitte, hogy trollok járnak az erdőben, és óriások a ködben. Tudta, hogy léteznek sárkányok. Hallott a fekete bőrű emberekről, akik a holdon élnek, és akik a földre pottyannak, amikor otthonuk sarlóvá keskenyedik. Tudott a szellemekről is, amelyek ott kísértettek az erdő fái közt. Olyan jól ismerte ezeket a jelenségeket, ahogyan a kőrist és vörösfenyőt, tölgyet és bükköt, és ahogyan nem kételkedett abban sem, hogy egy démon küldte feléjük azokat a különös formájú, hosszú nyílvesszőket a bozótosból.

– Induljatok vissza – sürgette társait –, menjetek! – A páros elmenekült, az öreg pedig a földhöz érintette homlokát. – Nem akartam én rosszat.

– Eridj haza – parancsolt rá Thomas.

Kivárta, amíg az öregember eltűnik, majd kiszabadította a nyilat a fából, és még aznap éjjel odament az erdőkerülő viskójához, átmászott az alacsony ajtónyíláson, és letelepedett a döngölt földpadlóra, az idős párral szemben.

– Itt maradok – közölte velük –, amíg nővérem lábra nem kap. El akarjuk rejteni szégyenét a világ elől, ez minden. Amikor elmegyünk, gazdagon megjutalmazlak, de meg ne próbálj még egyszer ránk támadni, mert rád szabadítom a pokol valamennyi démonát, és a hullátokon az erdő vadjai fognak lakmározni. – Ledobott néhány érmét a kunyhó padlójára. – Minden éjjel ételt hozol nekünk – parancsolta meg az asszonynak –, és hálát mondasz a Jóistennek, amiért, bár olvasok a szívetekben, megbocsátom a bűnötöket.

Ezután már nem adódott semmi gond. Az öregember minden nap kiment az erdőbe a sarlójával és a fejszéjével, míg asszonya minden éjjel zabkását vagy kenyeret hozott vendégeinek. Thomas megfejte a tehenüket, lőtt maguknak egy szarvast, és azt gondolta, Jeanette meg fog halni. A nő napokon át visszautasította az ételt, és olykor úgy akadt rá nyomorúságos lakóhelyükön, hogy előre-hátra hintázott, miközben szánalmas nyöszörgést hallatott. Thomas attól tartott, örökre elveszítette a józan értelmét. Atyja sokszor mesélt arról, hogyan kezelik az őrületet, hogyan kezelték őt magát is, miként éheztették és verték.

– Az ördög ilyenkor beveszi magát a lelkünkbe – magyarázta Ralph atya –, és nem lehet kiűzni onnét, csak ha kiéheztetjük vagy kiverjük. Verés és éhezés, fiam, verés és éhezés, ez az egyetlen gyógymód, amiből az ördög ért.

Thomas se nem éheztette, se nem verte Jeanette-et, bár megpróbált minden egyebet. Szárazon tartotta, belediktált egy kevéske frissen fejt tehéntejet, éjszakákon át beszélt hozzá, kifésülte a haját és megmosta az arcát, és olykor, amikor a nő aludt, ő pedig kiült a fák közé és a csillagokra meredt a szövevényes ágak között, eltűnődött azon, hogy a hellequinek hány asszonyt törtek meg hasonlóképpen. Bűnbocsánatért imádkozott. Sokat imádkozott ezekben a napokban, és nem Guinefort-hoz, de a Szent Szűzhöz és Szent Györgyhöz.

Az imádságoknak meglett az eredménye. Egy reggel menedékük ajtajában találta Jeanette-et, akinek vékony teste élesen rajzolódott ki a puha fényben. A nő felé fordult, és Thomas látta, hogy az arcán nincs többé őrület, csak mélységes fájdalom. Hosszú ideig nézett rá, mielőtt megszólalt:

– Az Úr küldött hozzám, Thomas?

– Engem tartott nagy kegyben, ha így tett – felelte Thomas.

Jeanette elmosolyodott, most először, mióta elhagyták Rennes-t.

– Elégedettnek kell lennem – mondta komolyan –, hiszen a fiam él, tisztes neveltetést kap, és egy nap még viszont láthatom.

– Mindketten viszont láthatjuk – tette hozzá Thomas.

– Mindketten? Thomas elfintorodott.

– Egyetlen ígéretem sem tartottam meg. A lándzsa még ott van Normandiában, Sir Simon él, és nem tudom, hogyan találhatnánk meg a fiadat. Azt hiszem, értéktelenek az ígéreteim, bármennyire is igyekszem megtartani őket.

A nő felé nyújtotta kezét, hogy megfoghassa, és nem is próbálta visszavenni.

– Elszenvedtük a büntetésünket, te és én – mondta –, a kevélységünk vétkéért. A herceg igazat mondott. Nem vagyok arisztokrata. Egy kalmár lánya vagyok, még ha magasabb rangúnak is hittem magam. Most nézz meg.

– Soványabb vagy – mosolyodott el Thomas –, de így is gyönyörű.

A nő egy vállrántással elintézte a bókot.

– Hol vagyunk?

– Alig egy napnyira Rennes-től.

– Ez minden?

– Egy disznóólban – helyesbített Thomas –, egynapnyira Rennes-től.

– Négy éve még kastélyban laktam – telt el a nő hangja reménytelen vágyakozással. – Plabennec nem nagy, de gyönyörű. Van egy tornya, udvara, két malma, egy patakja és egy gyümölcsöse, ahol olyan nagy, piros almák teremnek.

– Látni fogod még – fogadta meg Thomas –, te és a fiad is.

Meg is bánta, hogy felemlítette a gyermeket. Jeanette szemét azonnal elöntötték a könnyek, de most elmorzsolta őket.

– Az ügyvéd volt az – szólt csendesen.

– Az ügyvéd?

– Belas. Hazudott rólam a hercegnek. – Még most is álmélkodás csendült ki a hangjából, amiért Belas így becsapta. – Azt mondta a hercegnek, hogy János herceget támogatom. Hát fogom is, Thomas, fogom is. A te hercegedet fogom támogatni. Ha csak így tudom visszaszerezni Plabennec-t és a fiamat, akkor János herceget fogom támogatni. – Megszorította Thomas kezét. – Éhes vagyok.

Még egy hetet töltöttek az erdőben, amíg Jeanette vissza nem nyerte az erejét. Egy ideig, akár a csapdában vergődő vad, különféle terveket szőtt, amelyek révén bosszút vehetett Károly hercegen és visszaszerezhette a fiát, ám idővel belátta, hogy azok kivihetetlenek, és elfogadta végzetét.

– Nincsenek barátaim – mondta egy este Thomasnak.

– Én itt vagyok, úrnőm.

– Meghaltak mind – rázta a fejét Jeanette – Kihalt a családom. Elhalt a férjem. Gondolod, hogy átkot vonok mindenkire, akit szeretek?

– Azt gondolom – felelte Thomas –, hogy északnak kell mennünk.

Jeanette-et ingerültté tette Thomas gyakorlatiassága.

– Nem vagyok benne biztos, hogy északnak akarok menni.

– Én igen – jelentette ki Thomas konokul.

Jeanette tudta, hogy minél messzebb megy észak felé, annál messzebb kerül a gyermekétől, de nem tudta, mi egyebet tehetne. Azon az éjjelen, mintha csak elfogadta volna a végzetet, megkereste Thomast ölyvharasztból vetett ágyán, és szeretőkké lettek. Jeanette később sírva fakadt, de azután újra szeretkeztek, ezúttal még szenvedélyesebben, mintha csak a test örömeivel akarnák kárpótolni magukat minden nyomorúságukért.

Másnap reggel elindultak észak felé. Megérkezett a nyár, buja zöldbe öltöztette a vidéket. Thomas újra elleplezte íját; visszakötözte helyére az elfeketedett fadarabot, majd lóhere helyett folyóka és füzike koszorúkat aggatott a hevenyészett keresztre. Hosszú fekete köntöse elrongyolódott, így már senki sem hihette barátnak. Jeanette is leszaggatta a rókaprém maradékát a vörös bársonyról, amely szurtos, gyűrött és kopott lett. Csavargóknak néztek ki, akik valójában is voltak, és szökevények módjára viselkedtek: elkerültek minden várost és nagyobb települést, patakokban mosakodtak, a fák alatt aludtak. Csak akkor merészkedtek be a kisebb falvakba, ha az éhség behajtotta őket, hogy egy kevés jobb ételt és némi almabort vegyenek valamelyik koszos tavernában. Ha kérdezték, bretonnak vallották magukat, fivérnek és nővérnek, akik flandriai nagybátyjukhoz utaztak, és ha bárki is kétségbe vonta ezt, hamar szembe találta magát Thomasszal, aki magas volt, erős, és mindig jól látható helyen tartotta kését. Azért ha tehették, kerülték az embereket, és megmaradtak az erdőben, ahol Thomas azt is megtanította Jeanette-nek, hogyan szedje ki a sebes vizű patakokból a pisztrángot. Később tüzet gyújtottak, megfőzték az ételt, és ölyvharasztot vágtak ágyuk gyanánt.

Közel maradtak az úthoz, bár hosszú kerülőutak árán távol kellett maradniuk az olyan erődítményektől, mint St-Aubin-du-Cormier, és nagy ívben elkerülték Fougeres-t is, amelytől északra átléptek Normandia területére. Megfejték az útjukba kerülő teheneket, elloptak egy nagy sajtot az egyik templom előtt veszteglő szekérről, és a csillagok alatt háltak. Nem tudták, a hét melyik napjánál tartanak, nem tudták már a hetet vagy hónapot sem. Mindkettőjüket lebarnította a nap, rongyossá tette az utazás. Jeanette nyomorúsága lassan feloldódott az újsütetű boldogságban, főként miután felfedeztek egy gazdátlan kunyhót: néhány vályogból vetett, tető nélküli falat, amely a mogyoróbokrok között omladozott. Eltakarították a csalánt és szedret, majd több mint egy héten át e falak között éltek, nem láttak teremtett lelket sem, és nem is akartak látni senkit. Elhalasztották jövőjüket a fájóan boldog jelenért cserébe. Jeanette még most is siratta fiát, és órákat töltött azzal, hogy bosszút forralt a herceg, Belas és Sir Simon Jekyll ellen, ugyanakkor átadta magát a nyárnak és a szabadságnak. Thomas újra felszerelte íját, így vadászhatott, és Jeanette, aki minden nappal egyre erősebb lett, lassan már az álláig hátra tudta feszíteni az ideget.

Egyikük sem tudta, hol lehetnek, és nem is törődtek ezzel. Thomas anyja sokszor mesélt a gyermekekről, akik elkóboroltak az erdőbe, ahol azután a bestiák nevelték fel őket. – Az egész testüket elborította a szőr – mesélte –, karmuk, agyaruk és hegyes foguk nőtt. – Thomas néha meg is vizsgálta a kezét, hátha csakugyan előbújnak a karmai. Sosem látta jelét ennek, és ha bestiává is változott, boldog volt. Nem is lehetett volna boldogabb, pedig tudta, hogy a tél, tűnjék bármily messzinek, végül könyörtelenül elérkezik. Ezért jó egy héttel a nyári napforduló után óvatosan ismét észak felé indultak, hogy ott rátaláljanak arra a valamire, amit egyelőre még elképzelni sem tudtak.

Thomas ugyan ígéretet tett rá, hogy visszaszerzi a lándzsát és Jeanette gyermekét, csak épp azt nem tudta, mit tehetne ezért. Abban volt csak biztos, hogy találnia kell egy helyet, ahol egy Will Skeathez hasonló parancsnok az alkalmazásába fogadja, még ha ezt a lehetőséget nem is említett meg Jeanette-nek. Jeanette hallani sem akart íjászokról vagy hadseregekről, sem férfiakról és láncingekről, bár azt ő is tudta, hogy nem rejtőzködhetnek örökké.

– Angliába megyek – jelentette ki –, és királyod kegyéért folyamodom.

A számtalan terv közül még egyedül ez tűnt kivitelezhetőnek. Northampton earlje Edward angol király gyámsága alá helyeztette gyermekét, ezért Edwardhoz kellett folyamodnia a támogatás reményében.

Északnak tartottak, és továbbra is megmaradtak a rouen-i út mellett. Átgázoltak egy folyón, majd felkapaszkodtak egy kis mezőkkel, sötét erdőkkel és kiugró dombokkal szétszabdalt vidékre. És valahol ezeken a földeken, anélkül, hogy bármelyikük is meghallotta volna, a szerencse kereke újból megcsikordult. Thomas tudta, hogy ez a kerék igazgatja az ember életét, ott forog a sötétség szívében, hogy mindenkire kiossza a jót és rosszat, sikert vagy kudarcot, betegséget vagy ragályt, boldogságot vagy nyomorúságot. Thomas úgy vélte, az Úr azért alkotta meg ezt a kereket, hogy általa uralkodhasson a világ felett, amíg Ο a teendőit végzi a mennyekben. És nyárközép idején, amikor a termést kicsépelték a szérűskertben, a fecskék összegyűltek a fák csúcsán, a berkenyefákon ott piroslottak a gyümölcsök, és a legelőket felverte a papvirág, a kerék ismét Thomas és Jeanette felé lendült.

Egy napon kiléptek az erdő szélére, hogy ellenőrizzék a látóhatáron végigvonuló országutat. Rendszerint nem láttak mást, csak amint egy helybéli a piacra hajtja teheneit, mögötte az asszonyokkal, akik tojást és zöldségeket vittek eladni. Olykor egy pap jelent meg ösztövér gebéjén, és egyszer láttak egy lovagot is, akit szolgák és fegyveresek hada kísért; de az út legtöbbször fehéren, porosan és üresen terpeszkedett előttük a nyári nap fényében. Ezen a napon azonban zsúfolásig telt. Az emberek délnek indultak, teheneket, disznókat, birkákat, kecskéket és ludakat tereltek maguk előtt. Sokan kéziszekereket húztak, mások szekerét ökrök vagy lovak vontatták, és valamennyi kocsit zsámolyokkal, asztalokkal, padokkal és ágyakkal rakták teli. Thomas rádöbbent, hogy menekülők seregét látja.

Kivárták a sötétet, azután Thomas leverte a por nagyját dominikánus köntöséről, és otthagyta Jeanette-et a fák között, hogy leóvakodjon az útra, ahol az utazók közül többen apró, füstös tüzek mellett táboroztak le.

– Isten áldása legyen rajtatok – köszöntette Thomas az egyik csoportot.

– Nincs felesleges ételünk, atyám – felelte egy férfi, aki gyanakodva méregette az idegent.

– Már ettem, fiam – nyugtatta meg Thomas, miközben lekuporodott a tűz mellé.

– Pap lennél? Vagy inkább csavargó? – A férfi óvatosan közelebb húzta magához fejszéjét. Thomas haja mostanra teljesen elvadult, és arca is volt olyan sötét, mint akármelyik útonállóé.

– Mindkettő egyszerre – felelt Thomas mosolyogva. – Avignonból indultam útnak – magyarázta –, Szent Guinefort szentélye felé.

Még soha, egyikük sem hallott Szent Guinefort-ról, de Thomas szavai meggyőzték őket, hiszen a zarándoklat magyarázatot adott szánalmas külsejére, míg tulajdon szánalmas helyzetüket, magyarázták, a háború okozta. Normandia partvidékéről érkeztek, amely alig egy napnyira esik innét, és reggel korán kell kelniük, ha meg akarnak menekülni az ellenségtől.

Thomas buzgón keresztet vetett.

– Miféle ellenségtől? – kérdezte. Arra számított, hogy két normann földesúr ugrott egymás torkának, és most feldúlja a másik birtokait.

A szerencse kereke azonban váratlan fordulatot vett: III. Edward angol király kelt át a Csatornán. Egy ilyen hadműveletre régóta lehetett számítani. A király azonban nem Gascogne-ba indult, ahogyan sokan gondolták, még csak nem is Flandriába, ahol honfitársai harcoltak, hanem egyenesen Normandiába. A hadsereg alig egy napnyira járt onnét, és e hírek hallatán Thomasnak a szája is tátva maradt.

– Jobban teszi, ha menekül, atyám – tanácsolta az egyik asszony Thomasnak. – Ezek nem kímélnek senkit, még a barátokat se.

Thomas biztosította őket, hogy máris menekül, köszönetet mondott a hírekért, majd újra felmászott a dombra, ahol Jeanette várta. Egy csapásra minden megváltozott.

Királya megérkezett Normandiába.

Sokat vitáztak aznap éjjel. Jeanette-nek hirtelen meggyőződésévé vált, hogy vissza kell fordulniuk Bretagne felé, és Thomas elképedten hallgatta érvelését.

– Bretagne-ba? – kérdezte hüledező hangon.

Jeanette kerülte a tekintetét, konokul az út mentén sorakozó tábortüzekre meredt. Északabbra a vörösen izzó éjjeli látóhatár tudatta, merrefelé lángolnak a nagyobb tüzek, és Thomas tudta, hogy az angol katonák éppúgy feldúlják Normandia földjeit, miként azt a hellequinek is tették Bretagne-ban.

– Ha Bretagne-ban maradok, Károly közelében lehetek – magyarázta Jeanette.

Thomas a fejét rázta. Elfogadta, hogy a hadsereg pusztításának jelei mindkettőjüket visszarángatták abba a valóságba, amelyből az elmúlt, felhőtlenül szabad hetekben menekülni igyekeztek, de ezt nem kapcsolta össze Jeanette hirtelen támadt vágyával, hogy visszatérjen Bretagne-ba.

– Károly közelében lehetsz ugyan – fogalmazott óvatosan –, de láthatod-e? Vajon a herceg a közelébe engedne?

– Talán meggondolta magát – állt ellen Jeanette nem túl nagy meggyőződéssel.

– Vagy esetleg újra ledönt az ágyára – vágta rá Thomas kéretlen őszinteséggel.

– De ha nem megyek – védekezett Jeanette kétségbeesetten –, talán soha többé nem láthatom Károlyt. Soha!

– Akkor miért jöttél el ilyen messzire?

– Nem tudom. Nem tudom. – Éppoly dühös volt, mint amikor Thomas először megismerte La Roche-Derrienben. – Talán őrült voltam – tette hozzá mogorván.

– Azt mondtad, a királyhoz akarsz fordulni – érvelt Thomas –, és ő most itt van! – Széles mozdulattal a vörösen izzó tüzek felé mutatott. – Akkor hát folyamodj hozzá itt.

– Nem is hinne nekem – rázta a fejét Jeanette konokul.

– És mihez kezdenél Bretagne-ban? – kérdezte Thomas, de Jeanette nem felelt. Rosszkedvűnek tűnt, és még most is kerülte a pillantását. – Hozzámehetsz a herceg valamelyik fegyvereséhez – tette hozzá Thomas. – Ez az, amit akarsz? Egy hű szolga hű felesége lehetsz, aki mindig kéznél van, ha ura élvezetre vágyik.

– Te talán nem arra vágysz? – fordult Jeanette végre felé.

– Én szeretlek – sütötte le a szemét Thomas. Jeanette nem felelt.

– Igenis szeretlek – ismételte Thomas, aki ostobának érezte magát, amiért a másik még soha nem mondott neki hasonlót.

Jeanette végigmérte a lángoló horizontot, amelyet a fák koronái csipkéztek.

– Hinni fog nekem a te királyod? – kérdezte végül.

– Miért ne tenné?

– Hát úgy festek én, mint egy grófné?

Jeanette rongyosnak, szegénynek és gyönyörűnek tűnt.

– Úgy beszélsz, mint egy igazi grófné – biztosította róla Thomas –, és a király hivatalnokai megkérdezik majd Northampton earljét. – Mindezt persze nem tudhatta előre, de bátorságot akart plántálni Jeanette-be.

Jeanette lehajtott fejjel üldögélt tovább.

– Tudod, mit mondott nekem a herceg? Hogy anyám zsidónő volt! – Felnézett rá és várta, hogy Thomas osztozzon vele felháborodásán.

Thomas a homlokát ráncolta.

– Még sosem találkoztam zsidóval – vallotta be. Jeanette kevés híján felrobbant mérgében.

– Azt hiszed, én igen? Találkoznod kell az ördöggel, hogy tudd, gonosz? Tudja-e a disznó, mennyire bűzlik? – Sírva fakadt. – Nem tudom, mit tegyek.

– El fogunk menni a királyhoz – zárta le a vitát Thomas.

Másnap reggel északnak indult, amerre néhány pillanatnyi habozás után Jeanette is követte. Jeanette megpróbálta kitisztítani ruháját, bár az annyira szurtos volt, hogy csak a gallyakat és leveleket tudta lesöpörni a bársonyról. Újra felcsavarta haját, és a fürtöket egy fadarabkával rögzítette.

– Mégis, miféle ember a királyod? – faggatta Thomast.

– Azt mondják, jóféle ember.

– Kik mondják?

– Mindenki. Nyílt és őszinte.

– Attól még angol – morogta Jeanette, és Thomas úgy tett, mint aki nem hallja. – Kedves? – firtatta tovább a nő.

– Senki se mondja rá, hogy kegyetlen – felelte Thomas, és feltartotta kezét, hogy elhallgattassa Jeanette-et.

Láncinges lovasok közeledtek.

Thomas mindig különösnek találta, hogy amikor a barátok és miniátorok könyveiket illusztrálták, mennyire rikító színekkel festették le a hadviselést. Mókusszőrből készült ecsetjeik a férfiakat élénk színű kábátokban vagy ujjasban ábrázolták, a lovak kivétel nélkül pompás nyeregtakarókat viseltek. Pedig a háború javarészt szürke, mint a nyíl acélhegye, és vörös, akár az általa fakasztott vér. A szürke a láncing természetes színe, és Thomas most épp erre lett figyelmes a zöld levelek közt. Nem tudta, hogy angol vagy francia lovagokat lát-e maga előtt, de joggal tartott mindkettőtől. A franciák az ellenségei voltak, akárcsak az angolok, amíg meg nem győzte őket arról, hogy ő maga is angol, mi több, nem a hadseregből dezertált.

Thomas kivárta, amíg a katonák eltűnnek, majd átvezette Jeanette-et a nyílt mezőn, be a fák közé, azután újra ki egy tisztásra, ahol felgyújtott ház lángolt. A lángok sápadtan tekergőztek az élénk napfényben. Senkit sem láttak. Csak egy birtok lángolt, és egy kutya feküdt a kacsaúsztató mellett, amelyet fosztott tollak vettek körül. A kutya nyüszített, és Jeanette felsikoltott, amikor meglátta, hogy hasba szúrták. Thomas lekuporodott az állat mellé, megsimogatta a fejét, a fülét, a haldokló kutya pedig megnyaldosta kezeit, és megpróbálta a farkát csóválni, mígnem Thomas késével átdöfte a szívét, hogy gyors halála legyen.

– Nem maradt volna meg – magyarázta Jeanette-nek, aki nem szólt, csak meredten nézte a lángoló zsúpszalmát és gerendákat. Thomas lassan kihúzta kését és megpaskolta a kutya fejét. – Eridj Szent Guinefort-hoz. – Megtisztogatta a kés pengéjét. – Gyermekkoromban mindig akartam egy kutyát – mesélte Jeanette-nek –, de atyám nem szívelte őket.

– Miért?

– Különös ember volt.

Hüvelyébe dugta kését és felállt. A birtoktól egy lópatkók által vájt csapás vezetett észak felé; ezt követték, óvatosan haladva a búzavirágokkal és sommal benőtt sövények között. Apró mezőkkel, magas töltésekkel, ritkás erdősávokkal és rögös dombokkal tagolt vidéken jártak, amely szinte kínálta magát az orvtámadáshoz. Mégsem találkoztak senkivel, amíg fel nem kapaszkodtak egy alacsony dombtetőre, ahonnét beláthatták a tömzsi kőtemplomot, a még érintetlen zsúpfedeles háztetőket, majd a katonákat. Százával táboroztak a kunyhókon túli mezőkön, és még többen magában a faluban. A templom közelében néhány nagyobb sátrat vertek fel, amelyek elé nemesek tűzték ki címeres zászlóikat.

Thomas még most is habozott, vonakodott feladni Jeanette-tel töltött boldog napjait, pedig tudta, hogy nem maradt más választásuk. Végül vállára vette íját, és elvitte Jeanette-et le, a faluba. A katonák felfigyeltek rájuk, és az íjászok elébük jöttek, az élükön testes, páncélinget viselő parancsnokukkal.

– Hát ti honnét a pokolból kerültök ide? – kérdezte elsőként, íjászai mohón elvigyorodtak Jeanette szakadozott ruhája láttán. – Ahogy elnézlek, nem lehetsz más, csak egy átkozott pap, aki ellopott egy íjat, vagy egy íjász, aki elemelte egy pap csuháját.

– Angol vagyok – felelte Thomas.

A nagydarab íjászt ez sem hatotta meg.

– Kinek a szolgálatában?

– Will Skeattel harcoltam Bretagne-ban – válaszolt Thomas.

– Bretagne-ban! – A férfi a homlokát ráncolta, és láthatóan nem tudta, higgyen-e Thomasnak.

– Mondd neki, hogy grófné vagyok – sürgette Jeanette franciául.

– Mit mond?

– Semmit – felelte Thomas.

– Akkor hát, mi az ördögöt kerestek itt? – kérdezte a férfi.

– Még Bretagne-ban elveszítettem a csapatom – hazudott Thomas minden meggyőződés nélkül. Az igazat, miszerint a törvény elől menekült el, aligha vallhatta be, másik mesével pedig nem készült. – Itt lyukadtunk ki.

Erőtlen magyarázat volt, és a nagydarab íjász a neki kijáró gúnyos megvetéssel kezelte.

– Akkor hát azt mondod, fickó – mordult fel –, hogy istenverte dezertőr vagy.

– Miért jöttem volna ide, ha az volnék? – csattant fel Thomas.

– Nemigen értél volna ide Bretagne-ból, ha csak úgy eltévedsz! – mutatott rá a férfi. Kiköpött. – Elmegyünk Scoresby-hoz, majd ő eldönti, mi vagy.

– Scoresby? – kérdezte Thomas.

– Még nem hallottál róla? – emelte fel a hangját gyanakodva a tagbaszakadt férfi.

Thomas hallott Walter Scoresbyról, aki Skeathez hasonlóan a saját csapatának parancsolt; Scoresby azonban korántsem örvendett olyan jó hírnévnek, mint Skeat. A legtöbben komor, különc ízlésű férfiúnak írták le, és most ő döntött Thomas sorsa felett. Az íjászok közrezárták, és a falu felé kísérték őket.

– Az asszonyod? – kérdezte egyikük Thomast.

– Ο Armorica grófnője – felelte Thomas.

– Én meg London hercege – vágta rá az íjász. Jeanette Thomas karjába kapaszkodott, és halálra vált a barátságtalan arcok látványától. Thomas hasonlóképp nyugtalan volt. Amikor még Bretagne-ban a dolgok kezdtek rosszra fordulni, amikor a hellequinek morgolódtak, mert hideg eső szakadt a nyakukba és bőrig átáztak, Will Skeat mindig azt mondogatta: „Örüljetek, hogy nem Scoresbyval vagytok” – és most, úgy tűnt, Thomas mégiscsak találkozik vele.

– Minden dezertőrt fellógatunk – jegyezte meg a testes férfi élvezettel.

Thomas felfigyelt rá, hogy az íjászok, akárcsak a faluban táborozó összes többi katona, Szent György vörös keresztjét viselik a tunikájukon. Jókora tömeg gyúlt össze a legelőn, amely a kis falusi templom és a csodálatos mód épségben maradt ciszterci rendház között terpeszkedett, és ahol fehér ruhás barátok segédkeztek egy papnak, aki éppen misét celebrált a katonáknak.

– Vasárnap van? – kérdezte Thomas az egyik íjásztól.

– Kedd – felelte a férfi, majd leemelte kalapját az oltári szentségek előtt. – Szent Jakab napja.

A legelő szélén várakoztak, közel a templomhoz, ahol frissen ásott sírok sora jelezte, hogy a falusiak közül többen életükkel fizettek, amiért nem menekültek a többiekkel dél vagy nyugat felé. A helybéliek közül alig maradtak egy-ketten. Egy munkától hajlott hátú öregember, akinek fehér szakálla szinte a földet verdeste, együtt motyogta a pappal az imádságot, míg egy hat-hét éves forma kisfiú megpróbálta felhúzni a hosszú angol íjat, tulajdonosa legnagyobb mulatságára.

A mise véget ért, és a páncélinges katonák felegyenesedtek, hogy meginduljanak a sátrak és házak felé. Az egyik íjász Thomas kíséretéből beleveszett az oszladozó tömegbe, majd egy csapatnyi fegyveressel tűnt fel ismét. Egyikük élesen elkülönült társaitól, nemcsak kivételes magassága, de páncélinge révén is, amelyet addig fényesítettek, míg szinte izzani látszott. A férfi hosszú szárú csizmát viselt, zöld köpenyt és arany markolatú kardot, amelynek hüvelyét vörös posztóval vonták be. Mindez a sok finomság egyáltalán nem illett a férfi beesett, komor arcához és fonatokba csavart szakállához, amellyel kopaszságát igyekezett ellensúlyozni.

– Az ott Scoresby – mormolta az egyik íjász, és Thomas azonnal tudta, a csoport melyik tagjára érti.

Scoresby néhány lépésnyire tőle megállt, és a tagbaszakadt íjász, aki feltartóztatta Thomast, önelégülten elvigyorodott.

– Egy dezertőr – jelentette büszkén. – Azt mondja, idáig gyalogolt Bretagne-ból.

Scoresby szigorúan végigmérte Thomast, majd még hosszabb ideig vizslatta Jeanette-et, akinek szakadozott ruhája felfedte hosszú combjait és szépen ívelt nyakát. Scoresby láthatóan kíváncsi lett volna a többi részletre is. Akárcsak Will Skeat, ő is íjászként kezdte katonai pályafutását, agyafúrtságának köszönhette előmenetelét, és Thomas gyanította, hogy a lelkében aligha fér meg a könyörület.

Scoresby vállat vont.

– Ha dezertőr a nyavalyás, hát lógassák fel. – Elvigyorodott. – De az asszonyért kár lenne.

– Nem vagyok dezertőr – védekezett Thomas –, a hölgy pedig Armorica grófnője, akit rokoni szálak fűznek Blois Károlyhoz, Franciaország királyának unokaöccséhez.

Az egyik íjász gúnyoson kiköpött a nevetséges állítás hallatán. Scoresby azonban elővigyázatos ember volt, és nem feledkezett meg a kisebb tömegről, amelyik a templomudvar mezsgyéjén összegyúlt. A bámészok között két pap és több nemesi címert viselő lovag is akadt, amellett Thomas magabiztossága is kételyt ébresztett a szívében. Összeráncolt homlokkal meredt Jeanette-re, aki első látásra parasztlánynak tűnt, ám napbarnított bőre ellenére csakugyan gyönyörűnek jelenség volt, és ruhája maradványai is arra utaltak, hogy látott jobb napokat is.

– Kicsoda? – kérdezte Scoresby.

– Elmondtam, kicsoda – húzta ki magát Thomas –, de mondok többet is. A fiát elrabolták, és a gyermek gyámja nem más, mint felséges királyunk. A hölgy őfelsége segítségéért jött. – Thomas kapkodva lefordította Jeanette-nek, amit az imént elmondott, és legnagyobb megkönnyebbülésére Jeanette szótlanul bólintott.

Scoresby Jeanette-re meredt, akinek nemesi viselkedése tovább növelte kételyeit.

– Miért van veled? – firtatta.

– Én mentettem meg – felelte Thomas.

– A fiú azt mondja – szólalt meg egy hang franciául a tömegben, bár Thomas nem láthatta a beszélőt, akit zöld és fehér öltözetet viselő fegyveresek fogtak gyűrűbe –, hogy megmentette önt, madame. Igaz ez?

– Igen – bólintott Jeanette. A homlokát ráncolta, minthogy ő sem láthatta a kérdezőt.

– Akkor mondja el nekünk, ki ön valójában – követelte a láthatatlan férfi.

– Jeanette vagyok, Armorica özvegy grófnéja.

– Az ura, ő ki volt? – A hang fiatalembert, méghozzá nagyon is öntudatos fiatalembert sejtetett.

Jeanette-et bosszantotta a kérdés hangneme, de megadta a választ:

– Henri Chenier, Comte d'Armorique.

– És most miért van itt, madame?

– Mert Blois Károly elragadta a gyermekem! – felelt Jeanette indulatosan. – A fiamat, akit Anglia királyának gyámsága alá helyeztettem.

A fiatalember egy ideig nem szólt. A tömegből többen arrébb oldalaztak az őt oltalmazó zöld-fehér lovagoktól, és maga Scoresby is nyugtalannak tűnt.

– Ki helyezte őt gyámság alá? – kérdezte végül a hang.

– William Bohun – felelte Jeanette –, Northampton earlje.

– Hiszek önnek – jelentette ki a hang, és a fegyveresek félreléptek, hogy Thomas és Jeanette is megláthassa a beszélőt, aki alig nőhetett ki a gyermeki sorból. Thomas kétellte, hogy sima arca valaha is látott borotvát. Az ifjú magas volt – magasabb még Thomasnál is –, olyannyira magas, hogy csak azért maradhatott rejtve, mert fegyveresei zöld-fehér tollakat viseltek sisakjukon. A szőke hajú fiatalember, akinek arcát alig kapta meg a nap, zöld köpenyt, egyszerű nadrágot és vászoninget viselt, és első látásra legfeljebb magassága szolgált magyarázatul arra, miért térdelnek le hirtelen előtte.

– Térdre – szisszent rá Scoresby, aki maga is letérdepelt a fűben. Egyedül Jeanette, az ifjú és a nyolcfős kíséret maradt állva.

A fiú lenézett Thomasra.

– Csakugyan idáig gyalogolt Bretagne-ból? – kérdezte angolul, bár, mint a legtöbb nemesember, erős francia akcentussal.

– Mindketten, uram – válaszolt Thomas franciául.

– Miért? – követelte a választ a fiú.

– Hogy Anglia királyának oltalmát kérjük – felelte Thomas –, aki törvényes gyámja úrnőm fiának, akit Anglia ellenségei álnok módon foglyul ejtettek.

Az ifjú ugyanazzal a kéjes örömmel nézett végig Jeanette-en, ahogyan korábban Scoresby tette. Lehet, hogy még nem borotválkozott, de nagyon is tudta, milyen szépséggel áll szemközt. Elmosolyodott.

– Legyen üdvözölve nálunk, madame – mondta. – Hallottam férjuráról. Nagyra tartottam őt, és bánom, hogy sosem volt alkalmunk összemérni a tudásunkat. – Meghajolt Jeanette előtt, majd leoldotta köpenyét és odalépett hozzá. A zöld posztót Jeanette nyaka köré kanyarította, hogy eltakarja foszladozott ruháját. – Biztosíthatom róla, madame – folytatta –, hogy rangjának megfelelő tisztességben részesítjük, és megtartunk minden ígéretet, amelyet Anglia nevében s fia érdekében tettünk. – Újra meghajolt.

Jeanette, akit kellemes meglepetésként ért az ifjú választékos modora, feltette a kérdést, amelyre már Thomas is szívesen választ kapott volna.

– Kit tisztelhetek önben, nagyuram? – hajolt meg megmentője előtt.

– Edward of Woodstock vagyok, madame – nyújtotta felé karját az ifjú.

A név semmit sem jelentett Jeanette-nek, de annál többet mondott Thomasnak.

– Ő a király legidősebb fia – suttogta a nő fülébe.

Jeanette térdre hullt, de a simaképü ifjú felsegítette, és elindult vele a rendház felé. Ο volt Edward of Woodstock, Chester earlje, Cornwall és Wales hercege. És a szerencse kereke ismét az egekbe repítette Jeanette-et.

Ugyanez a kerék közömbösnek bizonyult Thomas irányában, aki egyedül maradt, elhagyatottan. Jeanette elsétált a herceg karján, és még csak vissza se nézett Thomasra. Hallotta csilingelő nevetését, és néma dühvel nézett utána. Ο gondoskodott róla, táplálta, vitte és szerette, a nő pedig a legkisebb szívfájdalom nélkül megvált tőle. A többiek sem mutattak érdeklődést iránta. Scoresby és emberei, akiket megfosztottak az akasztás örömeitől, visszaindultak a faluba, és Thomas megint csak nem tudta, mihez kezdjen.

– A fenébe is – szitkozódott fennhangon. Reménytelenül ostobának érezte magát szakadozott köntösében. – A fenébe is – káromkodott újra. A düh fekete nedvként bugyogott fel benne, de mit tehetett volna? Nem volt egyéb, mint egy papruhába öltözött futóbolond, a herceg pedig a király fia.

A herceg egy alacsony, füves dombtaréjhoz kísérte Jeanette-et, amely mögött színes sorban álltak a sátrak. Valamennyi sátor előtt zászlótartó állt, és a legmagasabb tetején ott lengedezett Wales hercegének négy részre osztott zászlója, amelynek két vörös negyedén az angol oroszlánt, két kék negyedén pedig a Bourbon liliomot ábrázolták. A liliom azt tudatta, hogy a király jogot formál a francia trónusra, bár a teljes zászlót, amelyet csak Anglia királya tűzhetett ki, ezúttal fogazott fehér sáv keresztezte, hogy tudassa, itt tartózkodik a király legidősebb fia. Thomas kísértést érzett rá, hogy kövesse Jeanette-et, és a herceg segítségét kérje. Ám ekkor az egyik alacsonyabban és távolabbra eső zászlóba belekapaszkodott az erőtlen, langy szél, és lustán megemelte redőit. Thomas a zászlóra meredt.

A zászló két mezőjét átlós fehér csík keresztezte; a csík mindkét oldalán három-három aranyoroszlán ágaskodott, míg magán a sávon három piros csillag sorakozott. Thomas nagyon is jól ismerte ezt a jelvényt, bár alig merte elhinni, hogy éppen Normandiában fog rábukkanni, hiszen a zászló William Bohunhoz, Northampton earljéhez tartozott. Northampton a királyt helyettesítette Bretagne-ban, a zászlóját azonban aligha téveszthette össze bármi mással.

Thomas felé indult, és közben mindvégig attól rettegett, hogy a fodrozódó zászlón egy másik címer jelenik meg – hasonló ugyan az earléhez, de mégsem egészen ugyanaz.

Pedig az earl lobogója volt, és az earl sátra, amely élesen elkülönült a dombtaréjon sorakozó fényűző pavilonoktól a tartórudakra emelt két viharvert vitorlavászonnal. Féltucatnyi, az earl jelvényét viselő fegyveres szegte Thomas útját, amint a sátor közelében ért.

– Őlordsága gyónását akarod meghallgatni, vagy szeretnél egy nyilat a hasadba? – kérdezte egyikük.

– Beszélni szeretnék őlordságával – felelte Thomas, aki még most is alig bírta leküzdeni magában az indulatot, amelyet Jeanette hűtlensége keltett benne.

– De vajon ő is beszélne veled? – kérdezte a férfi, akit mulattatott a rongyos íjász nagyravágyása.

– Fogadni fog – közölte Thomas azzal a magabiztossággal, amit korántsem érzett a magáénak. – Csak mondd meg neki, hogy itt van az az ember, aki nekiadta La Roche-Derrient – tette hozzá.

A fegyveresek zavartnak tűntek. A férfi a homlokát ráncolta, ám ekkor felnyílt az egyik sátorlap, és maga az earl bukkant elő, derékig csupaszra vetkőzve, felfedve előttük göndör vörös szőrzettel borított izmos mellkasát. Egy libacsonton rágódott, és nyugtalanul tekintett fel az égboltra, mintha esőtől tartana. A fegyveresek felé fordultak, Thomas felé biccentettek, majd vállat vontak, mintha azt mondanák, nem az ő hibájuk, hogy egy ilyen különös szerzet várakozik bebocsátásra.

Az earl Thomasra meredt.

– Szentséges Isten – hördült fel egy idő után –, csak nem parancsra jött ide?

– Nem, nagyuram.

Az earlt fogaival letépett egy darabka húst a jókora csontról.

– Thomas, igazam van?

– Igen, nagyuram.

– Egy arcot se felejtek el – vidult fel az earl –, a magáéra pedig kiváltképp van okom emlékezni, bár arra nem számítottam, hogy itt fogom viszontlátni. Gyalogosan jött idáig?

Thomas bólintott.

– Igen, nagyuram. – Talált valami nyugtalanítót az earl viselkedésében, mintha az nem lepődött volna meg igazán, hogy Thomast Normandiában találja.

– Will beszélt nekem magáról – oldotta meg a rejtélyt az earl. – Mindent elmondott. Thomas, La Roche-Derrien hőse, és gyilkos is egy személyben, igaz? – kérdezte komoran.

– Igen, nagyuram – felelt Thomas alázatosan.

Az earl félrehajította a csontot, majd csettintett ujjával, mire egyik szolgája tiszta inget hozott neki a sátorból. Felvette a ruhadarabot és kapkodva betűrte nadrágjába.

– Isten szent nevére, fiam, azt várta, hogy megmenekítem Sir Simon Jekyll bosszújától? Tudja, hogy ő is itt van?

Thomas tátott szájjal meredt az earlre, de nem felelt. Sir Simon Jekyll itt van? És ő egyenesen ide hozta Jeanette-et. Sir Simon aligha okozhat neki kárt, amíg a herceg védelme alatt áll, annál inkább bánthatja őt magát. És mekkora örömét lelné ebben.

Az earl látta, hogy Thomas elsápad, és elégedetten bólintott.

– A király embereivel van, mert nekem semmi szükségem nem volt rá, de ő nem akart egy helyben ücsörögni. Úgy véli, Normandiában többet fosztogathat, mint Bretagne-ban, és azt kell mondanom, hogy igaza is van; de ez mind semmi ahhoz képest, mennyire meg fog örülni magának. Kötötték már fel valaha is, Thomas?

– Hogy kötöttek-e fel, nagyuram? – kérdezte Thomas értetlenül. Még most is kába volt a hírtől, hogy Sir Simon Normandiába hajózott. Azért tett meg ekkora utat, hogy egyenesen ellensége karjába fusson?

– Sir Simon fel fogja köttetni – közölte az earl kéjes örömmel. – Hagyja majd, hogy ott fuldokoljon a kötél végén, és annyi könyörület sem lesz benne, hogy megrántsa a bokáját és megrövidítse a szenvedéseit. Egy órát, két órát is eltarthat, és pokoli szenvedés lesz. Lehet, hogy még tovább fulladozik! Egy fickó, akit felköttettem, pirkadattól egész a reggeli imádság idejéig fuldoklott, és még akkor is volt benne annyi erő, hogy elátkozzon. Vagyis, ha jól értem, a segítségemre lenne szüksége?

Thomas, ha megkésve is, de letérdepelt.

– La Roche-Derrien után felajánlott nekem egy kegyet, nagyuram. Élhetnék most ezzel?

A szolga ülőzsámolyt hozott a sátorból, az earl letelepedett, majd széles terpeszben szétvetette lábait.

– A gyilkosság az gyilkosság. – Egy faszilánkkal piszkálgatni kezdte fogait.

– Will Skeat embereinek fele elítélt gyilkos, nagyuram – mutatott rá Thomas.

Az earl elgondolkodott ezen, majd vonakodva rábólintott.

– De ők kegyelmet nyert gyilkosok. – Felsóhajtott. – Bárcsak Will itt lenne – kerülte meg az egyenes választ. – Nagyon szeretném magam mellett tudni, de addig nem jöhet, amíg Blois Károlyt vissza nem zárjuk a ketrecébe. – Gúnyos pillantást vetett Thomasra. – Ha kegyelmet adok – folytatta –, egy életre ellenségemmé teszem Sir Simont. Nem mintha most a barátom lenne, de mégis, miért kímélném meg az életét, Thomas?

– La Roche-Derrienért – felelte Thomas.

– Ami nagy adósság – engedte meg az earl –, igen nagy adósság. Bolondot csináltunk volna magunkból, ha nem foglaljuk el azt a várost, amilyen nyomorúságos kis porfészek. Az Istenért, fiam, hát miért nem dél felé indult? Épp elég nyavalyást ölhetett volna Gascogne-ban is. – Elnézte egy ideig Thomast, és láthatóan ingerültté tette, hogy tartozik az íjásznak, és hogy a tartozását csak üggyel-bajjal tudja teljesíteni. Végül vállat vont. – Beszélek Sir Simonnal, pénzt ajánlok neki, és ha ez elég, úgy fog tenni, mintha maga itt se lenne. Ami magát illeti, fiam – emlékezett vissza korábbi találkozásukra –, még mindig nem árulta el nekem, ki volt az apja, igazam van?

– Azért nem árultam el, nagyuram, mert pap volt. Az earl ezt remek tréfának tartotta.

– Isten szemfogára! Egy pap? Akkor maga amolyan ördögfattya, nem igaz? Guyenne-ben legalábbis ezt mondják, hogy a papok gyermekei ördögfattyak. – Tetőtől talpig újra végigmérte Thomast és mulatságos, szakadozott kön