/ Language: Hungary / Genre:antique

Sharpe csataja

Bernard Cornwell

Amikor Sharpe elrendeli két francia katona kivégzését, mert részt vettek egy spanyol falu lakóinak bestiális lemészárlásában, magára vonja az elítéltek parancsnokának, a könyörtelen Loup tábornoknak a gyűlöletét. A Farkas dandár kegyetlen vezére megesküszik, hogy bosszút áll Sharpe-on. A népszerű sorozat jelen kötetében Sharpe és csapata 1811 tavaszán, az Ibériai-félsziget hegyei között és legvéresebb csatáiban kénytelen helytállni - a győzelemért és a becsületért.

Bernard Cornwell

Sharpe csatája

(Tartalom) (Térkép)

A Sharpe csatáját Sean Beannek ajánlom

ELSŐ KÖNYV

Első fejezet

Sharpe átkozódott. Aztán kétségbeesetten fejjel lefelé fordította a térképet. – Bár ne is lenne nálunk ez a vacak – mondta –, amennyi hasznát látjuk!

– Esetleg jól jöhet a tábortűznél – javasolta Harper őrmester –, errefelé elég nehéz alkalmas gyújtóst találni.

– Nem is jó másra – mondta Sharpe.

A kézzel rajzolt vázlaton elszórt falvak látszottak, amiket utak ritkás hálója kötött össze, néhány patak és folyó, valamint a dombokat jelző bizonytalan pacák. Mindezek közül Sharpe csak a hegyeket találta a helyükön. Se út, se falu, csak szürke, kopár, kőhordalékos hegyek, párába vesző csúcsokkal és völgyekkel, amiket a tavaszi esőktől duzzadt patakok vájtak. Sharpe a spanyol-portugál határvidék hegyeibe vezette embereit, és ott eltévedt. Csapata, a negyven, málnával, lőszerrel és fegyverekkel megrakott katona látszólag nem idegeskedett emiatt. Hálásak voltak a pihenőért, és a füves ösvény mellett üldögéltek vagy heverésztek. Néhányan pipára gyújtottak, mások aludtak, míg Richard Sharpe kapitány balra fordította, majd dühében gombóccá gyúrta a térképét.

– Rohadtul eltévedtünk – mondta, aztán becsületesen kijavította magát. – Rohadtul eltévedtem.

– A nagypapám is eltévedt egyszer – mondta Harper segítőkészen. – Vett egy ökröt valami fickótól Cloghanelly Parishben, és úgy döntött, rövidít hazafelé a derryveaghi hegyeken át. Leszállt a köd, és nagyapó már azt sem tudta, melyik a jobb keze, és melyik a bal. Úgy elveszett, mint az egyszeri kisbárány, az ökör meg elszabadult, egyenesen a ködbe, és leszédült egy szirtről a Barra-völgybe. Nagyapó azt mesélte, hogy hallani lehetett szegény párát bőgni, végig lefelé, aztán a puffanást, az egész olyan volt, mint amikor kidobnak egy dudát a templomtoronyból, csak hangosabb. Azt hitte, még Ballybofey-ban is hallani lehetett. Később jókat nevettünk ezen, de akkor nem találtuk olyan mókásnak. A szentségit, igazi tragédia volt! Nem engedhettük meg, hogy elveszítsünk egy ökröt!

– Krisztus véres könnyére! – vágott közbe Sharpe. – Én megengedhetem, hogy elveszítsek egy istenverte őrmestert, ha nincs jobb dolga, minthogy istenverte tulkokról fecsegjen!

– Értékes jószág volt! – ellenkezett Harper. – Egyébként meg eltévedtünk. Nincs jobb dolgunk, mint elütni az időt!

Price hadnagy a hátvédben haladt, de most csatlakozott a parancsnokához.

– Eltévedtünk, uram?

– Nem, Harry, szándékosan jöttem ide, bárhol is vagyunk – Sharpe morózusan bámult a dohos, kopár völgybe. Büszke volt a tájékozódási képességére, és az ellenséges területeken való áthaladásban szerzett tapasztalatára, de most egyáltalán nem sejtette, hol van. A felhők is elég vastagok voltak ahhoz, hogy eltakarják a napot, így még azt sem tudta volna megmondani, merre van észak.

– Kellene egy iránytű – mondta.

– Vagy egy térkép – javasolta Price hadnagy vidáman.

– Itt a térkép – Sharpe a hadnagy kezébe lökte az összegyűrt papírt. – Hogan őrnagy rajzolta nekem, de se füle, se farka.

– Nem vagyok jó térképolvasásában – ismerte be Price. – Egyszer eltévedtem, amikor Chelmsfordból a helyőrségbe vittem pár újoncot, pedig az egy nyílegyenes út. És akkor is volt térképem. Azt hiszem, kifejezetten nagy tehetségem van az eltévedéshez!

– Nagyapó is ilyen volt – mondta Harper büszkén. – El tudott tévedni, miközben átment egy kapun. Épp azt meséltem a kapitánynak, amikor egy ökröt vitt Slieve Snaghtba. Ronda egy idő volt, érti, és le akarta vágni az utat...

– Pofa be! – morogta Sharpe.

– Annál a romos falunál rossz felé fordultunk – meredt Price a gyűrött papírdarabra. – Azt hiszem, a patak másik oldalán kellett volna maradnunk – megmutatta a térképen –, már ha ez egy falu. Nehéz megmondani. De biztos, hogy kár volt átvágni azon a patakon, uram.

Sharpe lehetségesnek tartotta, hogy a hadnagynak igaza van, de nem akarta elismerni. Két órája keltek át a patakon, így csak az isten tudta, most hol járnak. Sharpe még azt sem sejtette, hogy Spanyolországban vagy Portugáliában vannak, bár az időjárástól és a vidéktől akár Skóciában is lehettek volna. Sharpe elvileg útban volt Vilar Formosoba, ahol egysége, a dél-essexi ezred könnyűgyalogsági százada adja majd a városparancsnok testőrségét, és ez a kilátás meglehetősen elkeserítő volt. A helyőrségi szolgálat alig jobb, mint tábori csendőrnek lenni, és a tábori csendőr a legalacsonyabb rendű életforma a hadseregben, de a dél-essexieknek kevés emberük maradt, így az ezredet kivonták a frontvonalból, és hátországi szolgálatra osztották be. Az ezred nagy része ökrös fogatokat kísért, megrakva utánpótlással, amit a Taguson úsztattak fel Lisszabonból, vagy francia foglyokat őrzött, útban a hajókra, amik Angliába szállítják őket. A könnyűgyalogsági század pedig eltévedt, csak mert Sharpe távoli, mennydörgésre emlékeztető ágyúszót hallott, és elindult a hang felé, hogy rájöjjön, a fülei csalták meg. A csatazaj, már ha valóban az volt, és nem mennydörgés, elhalkult, és Sharpe végül eltévedt.

– Maga biztos benne, hogy ez az a romos falu? – kérdezte Price-ot, az átsatírozott pontra bökve, amit Price mutatott.

– Nem esküdnék meg rá, uram, mivel nem tudok térképet olvasni. Bármelyik pont lehet, uram. Vagy egyik sem.

– Akkor meg mi a fenéért mondta?

– Csak ihletet szerettem volna adni, uram – mondta Price megbántódva. – Segíteni próbáltam, uram. Reményt kelteni. – Megint a térképre nézett. – Lehet, hogy nem jó a térkép.

– Gyújtósnak jó – jegyezte meg Harper.

– Egy dolog biztos – mondta Sharpe, visszavéve a térképet Price-tól –, nem mentünk át a vízgyűjtőn, ami azt jelenti, hogy ezek a patakok nyugatnak tartanak – elhallgatott. – Valószínűleg nyugatnak tartanak, ha ez a nyavalyás világ nem állt a feje tetejére, bár most már ebben sem vagyok biztos egyáltalán. Szóval, követni fogjuk ezeket a nyomorult patakokat. Tessék – dobta oda a papírt Harpernek –, gyújtós.

– Nagyapó is pontosan ezt csinálta – mondta Harper, miközben begyűrte a térképet megviselt zöld zubbonyába –, követte a vizet...

– Hallgasson – mondta Sharpe, szinte nyugodtan. Sokkal halkabban beszélt, és közben jelezte társainak, hogy guggoljanak le. – Rohadt francia – mondta csendesen –, vagy ki tudja, mi más. Nem tudom, még sosem láttam ilyen egyenruhát.

– A fenébe is – mondta Price, és lehasalt az ösvényre.

Egy lovas jelent meg kétszáz yardnyira. A katona nem vette észre az angol gyalogosokat, de nem is úgy nézett ki, mint aki felderítésen van. Kényelmesen kiporoszkált az egyik oldalvölgyből, majd a kantárt meghúzva megállt, fáradtan leszállt a nyeregből. A kantárszárat az egyik karjára hurkolva kigombolta buggyos nadrágját és az ösvény mellé vizelt. Füst szállt fel pipájából a párás levegőbe.

Harper puskája kattant, miközben hátrahúzta a kakast. Sharpe emberei, még azok is, akik az előbb még aludtak, éberen figyeltek, mozdulatlanul hasalva a fűben, a lovas megfordul, akkor se vehesse észre őket. Sharpe csapatát veteránok alkották, akiket megkeményített a kétévnyi harc spanyol és portugál földön, és éppolyan tapasztaltak voltak, mint bármely katona Európában.

– Felismeri az uniformist? – kérdezte Sharpe halkan.

– Sosem láttam hasonlót, uram.

– Pat? – kérdezte Sharpe Harpert.

– Úgy néz ki, mint egy istenverte orosz – mondta Harper. Harper még sosem látott orosz katonát korábban, de úgy gondolta, effélék viselhetnek szürke uniformist. A titokzatos lovas teljesen szürkébe öltözött. Rövid, szürke dragonyos zubbonyt viselt, szürke nadrágot, és szürke, lószőr sisakforgót acélszürke sisakján. Ami, gondolta Sharpe, valójában csak egy szövetborítás, hogy megakadályozza a fény visszatükröződését.

– Spanyol? – találgatott félhangosan.

– A donok mindig cifrábban öltöznek, uram – mondta Harper. – Utálnának seszínű ruhában meghalni.

– Lehet, hogy partizán – vetette fel Sharpe.

– Francia fegyverei vannak – mondta Price –, és francia nadrágja.

A vizelő lovas valóban úgy volt öltözve, mint egy francia dragonyos. Egyenes kardot hordott, rövid csövű karabély lógott a nyeregtokban, és pisztolyokat tűzött az övébe. A jellegzetes, buggyos saroualnadrágot hordta, amit a francia dragonyosok annyira kedveltek, de Sharpe még sosem látott olyan francia dragonyost, aki szürkét hordott volna, pláne szürke zubbonyt. Az ellenséges dragonyosok mindig zöld zubbonyt viseltek. Nem a sötét vadászzöldet, amit a brit lövészek, hanem egy világosabb árnyalatot.

– Lehet, hogy a tetűládák kifogytak a zöld festékből – morogta Harper, de elcsendesült, ahogy a lovas begombolta a nadrágját, és felhúzta magát a nyeregbe. A katona figyelmesen körülnézett a völgyben, de nem látott semmit, ami megriasztotta volna, így megsarkantyúzva lovát visszabaktatott a rejtett oldalvölgybe.

– Felderítő – mondta Harper halkan. – Azért küldték, hogy megnézze, van-e itt valaki.

– Hát elég rosszul csinálta – jegyezte meg Sharpe.

– Akkor is jó – mondta Price buzgón –, hogy mi másik irányba megyünk.

– Nem, Harry – mondta Sharpe, – megyünk, és megnézzük, hogy kik ezek a fattyúk, és mit csinálnak itt. Induljon, Harry. Vigye az embereit, menjenek fel félútig, és várjanak.

Price hadnagy és a század vörös kabátosai felkapaszkodtak a meredek lejtőn. A század fele az angol gyalogság vörös zubbonyait viselte, míg a másik fele, mint maga Sharpe is, az elit lövészezredek zöldjét. A háborús vakvéletlen sodorta Sharpe-ot és lövészeit egy vörös kabátos zászlóaljba, de a nehézkes bürokrácia ott is tartotta őket. Mostanra már nehéz volt megkülönböztetni a lövészeket a gyalogosoktól, annyira elnyűtt és kopott volt egyenruhájuk. Távolról mind barnáknak tűntek, mert kénytelenek voltak olcsó portugál szöveteket használni a foltozáshoz.

– Átléphettük a határt? – kérdezte Harper Sharpe-ot.

– Lehet, nem tudom – mondta Sharpe keserűen, mert még mindig dühös volt magára. – Nem mintha bárki tudná, hol vannak azok az átkozott határok – tette hozzá védekezésképpen, és részben igaza volt. A franciák visszavonulóban voltak Portugáliából. 1810 telén az ellenség a Torres Vedras-vonallal szemben állt, félnapnyi menetelésre Lisszabontól. Ott fagyoskodtak, és majdnem halálra éheztek; inkább, mint hogy visszavonuljanak a spanyolországi ellátóközpontjaikhoz. Masséna marsall tudta, hogy a visszavonulás egész Portugáliát a briteknek hagyná, míg a Torres Vedras megtámadása öngyilkosság lenne, ezért inkább maradt. Nem mozdult, és végigkoplalta a telet, az elképesztő védműveket nézve, amiket egy Lisszabontól északra eső keskeny félsziget hegyláncából építettek ki. A hegyek közti völgyeket masszív gátakkal és égbe nyúló, tüskés barikádokkal zárták el, míg a hegycsúcsokat és a hegyoldalakat felásták, és tüzérségi ütegek tömegével telepítették be. A frontvonalak, a téli éhezés és a partizánok nem szűnő támadásai végül felőrölték a francia szándékokat Lisszabon elfoglalására, és márciusban megkezdődött a visszavonulás. Eljött az április, a visszavonulás pedig lelassult a spanyol határ hegyei között, mivel Masséna marsall itt akart állásokat kiépíteni. A viharvert hegyek között tervezte megállítani és megverni az angolokat úgy, hogy közben hátulról támogassák őt Badajoz és Ciudad Rodrigo erősségei. Ennek a két spanyol erődítménynek köszönhetően a határ tekintélyes akadály lett. De Sharpe-ot most nem az elkeseredett határ menti hadjárat érdekelte, hanem a rejtélyes szürke lovas.

Price hadnagy elért egy alkalmas földdarabot félúton a csúcs felé, ahol elrejthette vörös kabátosait, miközben Sharpe előreküldte lövészeit. A kaptató meredek volt, de a zöld kabátosok gyorsan másztak felfelé, mert mint tapasztalt gyalogosok, féltek az ellenséges lovasságtól. Mind tudták, hogy a meredélyek hatásos akadályt jelentenek a lovasok számára – minél magasabbra kapaszkodtak, annál jobban érezték magukat.

Sharpe elhaladt a pihenő vörös kabátosok mellett a hegygerinc felé, ami elválasztotta a két völgyet. Amikor a gerinc közelébe értek, egy intéssel az alacsony fűbe parancsolta embereit, és felkúszott, hogy lenézhessen a kisebb völgybe, ahol a szürke lovas eltűnt.

Kétszáz lábbal maga alatt meglátta a franciákat.

Mind a furcsa szürke egyenruhát viselte, de most már biztos lehetett benne, hogy franciák, mert egyikük egy lovassági zászlót tartott, egy kis, fecskefarkú lobogót, amit lándzsára erősítettek, hogy gyülekezési pontként szolgáljon a csata forgatagában. A viseltes, rojtos jelvény az ellenség piros-fehér-kékjében pompázott. A zászlóvivő a lován ült, egy kicsi, elhagyatott házcsoport közepén, míg társai gyalogszerrel kutatták át a féltucatnyi, zsúpfedeles kőépületet, amelyeket láthatóan azért építettek, hogy a nyári hónapokban a sík vidéki pásztorok családjainak szolgáljanak otthonul, míg azok a hegyekben legeltetik nyájaikat.

A településen csak néhány lovas volt, de egy maréknyi francia gyalogos is kísérte őket, akik szintén színtelen, szürke zubbonyt viseltek a megszokott kék helyett. Sharpe tizennyolc gyalogost számolt össze.

Harper felkúszott a hegyoldalon, hogy csatlakozzon Sharpe-hoz.

– Jézus, Mária, Szent József – mondta, amikor meglátta őket –, szürke egyenruha?

– Lehet, hogy magának volt igaza – mondta Sharpe –, lehet, hogy a gazembereknek nincs elég festékük.

– Inkább a lőszerük fogyott volna el – mondta Harper. – Most mit tegyünk?

– Eltűnünk – válaszolta Sharpe. – Nincs értelme, hogy beléjük kössünk.

– Ámen, uram – Harper már kezdett is visszacsúszni a gerincről. – Azonnal indulunk?

– Egy perc – morogta Sharpe, és hátranyúlt a látcsövéért, amit francia marhabőr málnájának egyik zsebében tartott. Aztán, előrehúzva az árnyékolót az első lencsékre, hogy megakadályozza a tükröződést, beállította a látcsövet, hogy megvizsgálhassa a kis kunyhókat. Sharpe nem volt vagyonos ember, de a látcső nagyon jó minőségű és drága szerkezet volt. A londoni Matthew Berge készítette, rézokulárral és reteszekkel, és egy kis, vésett táblácskával, amit a diófa csőbe süllyesztettek. „Hálából – állt a táblán – AW. 1803. szeptember 23.” Az AW Arthur Wellesley-t jelölte, most már Wellington hercegét, akiből altábornagy lett, és az egyesült brit-portugál sereg parancsnoka, mely a spanyol határig üldözte Masséna marsallt. De 1803. szeptember 23-án Arthur Wellesley tábornok leesett lováról, aminek szügyébe lándzsát döftek, és így ledobta lovasát az ellenség első sorába. Sharpe még mindig emlékezett az indiaiak diadalittas, fülsiketítő üvöltésére, ahogy a vörös kabátos tábornok közéjük zuhant, de szinte semmi nem rémlett neki az ezt követő másodpercekből. Mégis, ez a pár pillanat emelte ki a közkatonák közül, és tette őt, a nyomornegyedek szülöttét tisztté Anglia hadseregében.

Sharpe a lenti franciákra irányította Wellington ajándékát, és egy katonát nézett, ahogy lováról leszállva vizet hoz egy vászonvödörben a patakból. Pár másodpercig azt hitte, hogy kikötött lovát akarja megitatni, ehelyett a dragonyos megállt két házikó között, és a földre csorgatta a vizet.

– Fosztogatnak – mondta Sharpe. – A vizestrükk.

– Éhes disznók – mondta Harper.

A franciákat nem is a katonai erő, inkább az éhség űzte ki Portugáliából. Amikor Wellington visszavonult Torres Ver-dasba, felperzselt földet hagyott maga mögött, üres csűröket, mérgezett kutakat és kongó magtárakat. A franciák az éhínség öt hónapját vészelték át, miközben az elhagyott falvakat végigkutatták elrejtett élelem után. Az elásott gabonát pedig könnyen meg lehet találni, ha vizet csöpögtetnek a földre, mivel ahol felásták a talajt, a víz mindig jóval gyorsabban szivárog el, és így feltárja az elrejtett edényeket.

– Senki nem rejtegetne élelmet a hegyek között – mondta Harper lenézően. – Mit gondolnak, ki hordta volna fel ide?

És ekkor felsikoltott egy nő.

Pár másodpercig mind Sharpe, mind Harper azt hitte, hogy a hang valamilyen állattól ered. A sikoly fojtott volt, a távolság eltorzította, és a településen nem látszott nyoma civileknek, de ahogy a szörnyű hangot visszaverték a távoli hegyoldalak, a benne rejtőző irtózatot mindketten megérezték.

– Fattyúk – mondta Harper csendesen. Sharpe összecsukta a látcsövet.

– Az egyik házban van – mondta. – Ketten lehetnek vele, vagy hárman. Ez azt jelenti, hogy harmincnál nem lehetnek többen odalent.

– Mi negyvenen vagyunk – mondta Harper habozva. Nem mintha aggódott volna az esélyek miatt, de a fölény nem volt olyan nagy, hogy biztosítson egy vértelen győzelmet.

A nő ismét sikoltott.

– Hozza Price hadnagy csapatát – parancsolta Sharpe –, mindenki töltse meg a puskáját, és maradjanak a gerinc alatt! – fordult meg.

– Dan! Thompson! Cooper! Harris! Ide, fel! – hívta a négy legjobb céllövőt. – Tartsák lenn a fejüket! – figyelmeztette az embereit, majd várt, míg el nem érték a gerincet. – Egy percen belül lemegyek a többiekkel. Azt akarom, hogy maradjanak itt, és lőjenek le minden fattyút, aki veszélyesnek látszik.

– A fattyúk már mennek is – mondta Daniel Hagman. Hagman volt a legidősebb a században, és a legjobb mesterlövész. Vadorzóként kezdte Cheshire-ben, és aztán inkább választotta a katonáskodást, minthogy néhány fácán miatt deportálják.

Sharpe megfordult. A franciák, vagy legalábbis legtöbbjük épp indulni készült: fentről jól látszott, ahogy a menetoszlop végén lévő katonák hátrafordulnak, és kiáltoznak a házak felé. Nyilvánvaló volt, hogy néhány bajtársuk abban a házban maradt, ahol a nő sikítozott. A féltucatnyi lovassal az élen a csapat elindult lefelé a patak mentén, a nagyobb völgy felé.

– Ez nagyon óvatlan dolog tőlük – mondta Thompson.

Sharpe bólintott. Kockázatos volt embereket hátrahagyni egy településen, és a franciák nem szoktak kockázatokat vállalni ellenséges területen. Spanyolország és Portugália tele volt guerillokkal, a partizánokkal, akik a guerillát, a kis háborút vívták, és az a háború sokkal kegyetlenebb és keserűbb volt, mint a szabályszerű csaták a franciák és a britek között. Sharpe első kézből tudta, hogy milyen kegyetlen. Az előző évben a vad északi területekre ment, hogy megtaláljon egy rakomány spanyol aranyat, és kísérőként partizánokat kaptak, akiknek vérfagyasztó volt brutalitása. Egyikük, Teresa Moreno Sharpe szeretője lett, most pedig úgy emlegetik, hogy La Aguja, a Tű, és minden francia, akit megkéselt hosszú, keskeny pengéjével, részévé vált annak a végtelen bosszúnak, amit a katonáknak ígért, akik megerőszakolták őt.

Teresa most távol volt, Badajoz vidékén harcolt, míg a Sharpe szeme előtt elterülő falucskában egy másik nő szenvedett a franciák zaklatásától. Sharpe azon gondolkozott, hogy miért hiszik a franciák biztonságosnak, hogy hátrahagyják erőszaktevő társaikat az elszigetelt településen. Mitől voltak biztosak abban, hogy ezek a hegyek nem rejtenek partizánokat?

Harper visszatért, erősen zihálva, miután felvezette Price vörös kabátosait a hegyoldalon.

– Isten áldja Írországot – mondta, ahogy Sharpe mellé hasalt –, de a rohadékok már mennek is.

– Azt hiszem, hagynak hátra néhány embert. Készen állnak?

– Hát persze – Harper felhúzta a puskáját.

– Málhát le – szólt oda Sharpe az embereinek, miközben kibújt a sajátjából, és fektében hátrafordult, hogy ránézhessen Price-ra.

– Várjon itt, Harry, és figyeljen a sípjelemre. Két sípszó, ha azt akarom, hogy innen fentről nyisson tüzet. Három, ha azt akarom, hogy lejöjjenek a faluba. – Hagmanre nézett. – Ne lőjenek, Dan, mielőtt a franciák meglátnak minket. Ha le tudunk jutni anélkül, hogy azok a gazemberek észrevennének, minden sokkal egyszerűbb lesz – emelte fel a hangját, hogy a többi lövész is hallhassa.

– Gyorsan akarok lejutni – mondta. – Mindenki kész? Fegyverek töltve? Akkor gyerünk! Most!

A lövészek átmásztak a gerincen és lerohantak a hegyoldalon, egyenesen mögötte. Sharpe igyekezett bal felé figyelni, ahol a kis francia csapat elvonult a patak mentén, de senki sem nézett hátra; a lovak patkócsattogása és a gyalogosok patkolt csizmájának zaja elnyomta a lefelé futó zöld kabátosok hangját. Mire az egyik francia megfordult, és riadót kiáltott, Sharpe már csak néhány lépésnyire volt a legközelebbi háztól. Hagman abban a pillanatban lőtt, és Baker puskájának zaja elsőként a kis völgy túlsó feléről verődött vissza, majd a nagyobb völgy távoli oldaláról. A visszhang tovább pattogott, egyre halványabban, míg bele nem veszett a hangzavarba, ahogy a többi lövész tüzet nyitott a hegytetőn.

Sharpe átugrotta az utolsó néhány lépésnyi távolságot. Elesett, ahogy földet ért, de felugrott, és elrohant egy szemétdomb mellett a legközelebbi házfalig. Egyetlen ló volt kikötve egy földbe szúrt fémpálcához az egyik tőzegtetős kőházikó mellett, aminek ajtajában hirtelen egy francia jelent meg. A férfi inget és szürke kabátot viselt, de derék alatt semmit. Felemelte a muskétáját, ahogy meglátta Sharpe-ot rohanni, de amint észrevette mögötte a lövészeket, eldobta fegyverét és megadásra emelte kezét.

Sharpe kivonta kardját, miközben az ajtóhoz futott. Vállal arrébb lökte a katonát, és berobbant a kunyhó egyetlen szobájába. Sötét volt bent, de nem annyira sötét, hogy ne láthassa a meztelen lányt, aki megpróbált az egyik sarokba kúszni. Véresek voltak a lábai. A másik francia, lovassági nadrágjával a bokái körül, megpróbált felállni, és a kardja felé nyúlt, de Sharpe ágyékon rúgta, olyan lendülettel, hogy a férfi felordított. Második kiáltásra nem futotta az erejéből, csak előrebukott a véres padlóra, és nyögdécselve, a térdeit mellkasáig húzva összegömbölyödött. Két másik ember is feküdt a döngölt földpadlón, de amikor Sharpe kivont kardjával feléjük fordult, látta, hogy civilek és halottak. El volt vágva a torkuk.

Szakaszos muskétatűz hallatszott a völgyben. Sharpe visszament az ajtóhoz, ahol a félig pucér francia kuporgott, kezeivel a tarkóján.

– Pat! – kiáltotta Sharpe. Harper a lövészeket irányította.

– Elkaptuk az anyaszomorítókat, uram – mondta az őrmester magabiztosan, megelőzve a kapitány kérdését. A katonák a házak mellett guggoltak, lőttek, töltöttek, és ismét lőttek. Baker puskáik csövéből dőlt a vastag, záptojásszagú fehér füst. A franciák viszonozták a tüzet, muskétagolyóik kopogtak a kőfalakon, ahogy Sharpe visszahúzódott a kunyhóba. Felvette a franciák muskétáit, és kidobta őket az ajtón.

– Perkins! – kiáltotta.

Perkins közlegény az ajtóhoz futott. Ő volt a legfiatalabb Sharpe emberei közül, illetve csak valószínűleg a legfiatalabb.

Sem születésének napját, sem évét nem tudta, de még nem kellett borotválkoznia.

– Uram?

– Ha bármelyik nyavalyás megmozdul, lője le.

Bár Perkins fiatal volt, a vékony arcon ülő kifejezés megrémisztette a sértetlen franciát, aki engesztelően emelte fel kezét, mintha azért könyörgött volna a fiatal közlegénynek, hogy ne lőjön.

– Rajtuk lesz a szemem, uram – mondta, miközben felcsatolta a réznyelű bajonettet a puskája csövére.

Sharpe meglátta a lány ruháit egy durván kifűrészelt asztal alatt. Felemelte a koszos ruhadarabokat, és odaadta neki őket. A sápadt lány rémülten zokogott. Nagyon fiatal volt, épp csak kinőtt a gyerekkorból.

– Gazemberek – mondta Sharpe a két fogolynak, aztán kiszaladt a bágyadt napfénybe. Egy muskétagolyó suhant el a feje mellett, ahogy fedezékbe bukott Harper mellé.

– Jók a nyomorultak – mondta az ír szomorúan.

– Azt hittem, elkapták őket.

– Nekik más az elképzelésük erről – mondta Harper, kiemelkedett a fedezékből, célzott, lőtt, és visszaguggolt. – Jók a nyomorultak – mondta, és újratöltött.

A franciák tényleg jók voltak. Sharpe azt várta, hogy a kis csapat elmenekül a puskatűz elől, de ehelyett vonalba fejlődtek, és a könnyű célpontot jelentő menetoszlopot így sok, nehezen követhető céllá szórták szét. Közben a féltucatnyi dragonyos leszállt a lóról, hogy gyalogosan kezdjen harcolni, míg egy ember elvágtatott a lovakkal lőtávolon kívülre, és most a dragonyosok karabélyai és a gyalogság muskétái lerohanással fenyegették Sharpe embereit. A Baker puskák sokkal pontosabbak voltak, mint a franciák muskétái, és négyszer olyan nagy volt a lőtávolságuk, de kétségbeejtően lassan lehetett csak újratölteni őket. A golyók mindegyike egy bőrdarabba volt csomagolva, amit úgy terveztek, hogy illeszkedjék a cső huzagolásához, így csak kínkeservvel lehetett beletuszkolni, míg a muskétagolyót elég volt belökni a muskéta huzagolatlan csövébe. Sharpe emberei már nem használták a bőrdarabkákat a gyorsabb töltés érdekében, de ezzel épp a legfontosabb előny, a halálos pontosság veszett el, mivel a csavarmenet nem tudta megpörgetni a golyót. Hagman és három társa továbbra is fentről, a gerincről tüzelt, de túl kevesen voltak ahhoz, hogy komoly hatást érhessenek el, és Sharpe emberei hullottak volna, mint a legyek, ha nem lettek volna a vastag kőfalak.

Sharpe kivette az övéből a sípját. Kétszer belefújt, aztán leakasztotta válláról fegyverét, kikukucskált a ház sarka mögül, megcélzott egy füstgomolyt lent a völgyben, és lőtt. A puska keményen visszarúgott, és ugyanabban a pillanatban egy francia muskétagolyó csapódott a falba a feje mellett. Egy kőszilánk verődött az arcába, vért fakasztott és csak fél hüvelykkel vétette el a szemét.

– A gazemberek rohadtul jók – visszhangozta Sharpe Harper elismerését mogorván, aztán egy robajló muskétasor-tűz jelezte, hogy Harry Price felsorakoztatta az embereit a hegytetőn, és elkezdte lőni a franciákat.

Price első sortüze elég volt, hogy eldöntse a csatát. Sharpe egy francia hangot hallott parancsokat ordítani, és egy másodperccel később az ellenség elkezdett visszavonulni. Price hadnagynak csak még egy sortűzre maradt ideje, mielőtt a szürke kabátosok kijutottak a tűzvonalból.

– Green! Horrell! McDonald! Cresacre! Smith! Latimer őrmester! – kiáltotta Sharpe a katonáinak. – Elmennek ötvenlépésnyit lefelé a völgyben, és védővonalat alkotnak! Ha megint megjelennek a nyavalyások, inuk szakadtából rohannak ide vissza. Mozgás! A többiek maradnak, ahol vannak.

– Jézusom, uram, ezt látnia kell – Harper belökte hétcsövű puskája csövével a legközelebbi ház ajtaját. A fegyver, amit eredetileg arra terveztek, hogy a brit hadihajók árbockosaraiból lőjenek vele, hét félhüvelykes cső volt egybefogva, amiket egy kovával lehetett elsütni. Olyan volt, mint egy miniatűr ágyú, és csak a legnagyobb, legerősebb férfiak tudtak lőni vele anélkül, hogy megsérült volna a válluk. Harper az egyik legerősebb ember volt, akit Sharpe valaha is ismert, de az egyik legszentimentálisabb is, és most a nagydarab ír közel állt ahhoz, hogy könnyekben törjön ki.

– Ó, Krisztus a kereszten – mondta Harper, és keresztet vetett –, hogy élhetnek ilyen gonosztevők!

Sharpe megérezte a vérszagot, és ahogy elnézett az őrmester mellett, az undortól elszorult a torka.

– Ó, Istenem! – suttogta.

A kis ház merő vér volt, falai összefröcskölve, és a padlóján a vértócsákban gyerekhullák feküdtek. Sharpe megpróbálta megszámolni a testeket, de néha nem tudta, hol kezdődik az egyik vérrel borított test, és hol végződik a másik. A gyerekeket meztelenre vetkőztették, és aztán elvágták a torkukat. Egy kiskutyát szintén elpusztítottak, és vértől csapzott, göndör szőrű testét a gyerekekre dobták, akiknek bőre természetellenesen fehérnek tűnt a feketének látszó, ragyogó vércsíkok alatt.

– Ó, édes Jézus! – mondta Sharpe, ahogy kihátrált a bűzlő sötétből, hogy friss levegőt vegyen. Többet látott már efféle iszonyatból, mint amit érdemelt. Egy szegényházi szajha gyerekeként született London mocskába, követte a brit dobokat Flandriából Madraszba, át az indiai háborúkon, és most a portugál partoktól a spanyol határig, de még soha, még Tipu szultán széringapatami kínzókamráiban sem látott halott gyerekeket kupacokba dobálva, mint megannyi lemészárolt állatot.

– Itt több van, uram – kiáltotta Jackson tizedes. Jackson az előbb okádott ki magából mindent egy viskó bejáratánál. Odabenn egy idős pár teste feküdt véres összevisszaságban. Nyilvánvalóan megkínozták őket.

Sharpe Teresára gondolt, a nő ugyanezzel a söpredékkel harcol, akik megkínozzák és kibelezik áldozataikat. Aztán, nem lévén képes elviselni a hirtelen támadt sötét gondolatokat, tölcsért formált a kezéből, és felkiáltott a hegyre.

– Harris! Ide hozzám!

Harris közlegény volt a század tanult embere. Tanár, sőt megbecsült tanár volt, de az unalom az italhoz vitte, és az ital a vesztét okozta, vagy legalábbis azt, hogy csatlakozott a sereghez, de itt továbbra is szerette csillogtatni műveltségét.

– Uram? – jelentkezett Harris, ahogy a településre ért.

– Beszél franciául?

– Igen, uram.

– Van két béka a házban. Tudja meg, milyen egységhez tartoznak, és mit csináltak itt. És Harris...

– Uram? – a gyászos képű, vörös hajú Harris visszafordult.

– Nem kell kedvesnek lennie ezekhez a ganékhoz.

Még Harris is, aki már hozzászokott Sharpe modorához, megütközött a kapitány hangszínén.

– Nem leszek, uram.

Sharpe visszasétált a falucska kicsi terére. Az emberei a patak túloldalán átkutattak két házat, de nem találtak ott senkit. A mészárlást nyilvánvalóan a patak innenső oldalán álló három házra korlátozták, ahol Harper őrmester állt, valami távoli szomorúsággal az arcán. Patrick Harper ulsteri volt, Donegal mellől; az éhezés és a nyomor űzte a brit hadsereg soraiba. Nagydarab ember volt, négy hüvelykkel magasabb Sharpe-nál, aki maga is hat láb magasra nőtt. A csatában Harper félelmetes volt, de egyébként jóindulatú, tréfára kész és kényelmes ember, akinek kedvessége eltakarta élete legfőbb ellentmondását. Nem szerette a királyt, akiért harcolt, és nem kedvelte az országot sem, aminek zászlaját védte, még ha kevés nála jobb katona harcolt is György király seregében, és egy sem, aki hűségesebb lett volna a barátaihoz. És ő ezekért a barátokért harcolt, és a legközelebbi barátja, a rangkülönbség ellenére, maga Sharpe volt.

– Ezek csak apró gyerkőcök voltak – mondta Harper. – Ki tenne ilyet?

– Ők – intett Sharpe a fejével a kis völgy felé, ahol a patak egy nagyobb vízmosáshoz csatlakozott. A szürke ruhás franciák megálltak ott: lőtávolon kívül, de még mindig elég közel ahhoz, hogy láthassák, mi történik a településen, ahol fosztogattak és gyilkoltak.

– Néhányat az apróságok közül megerőszakoltak – mondta Harper.

– Láttam – mondta Sharpe kifejezéstelen hangon.

– Hogy tehették?

– Nincs erre válasz, Pat. Isten tudja. – Sharpe rosszulléttel küszködött, ahogy Harper is. De a bún gyökereinek keresése nem áll bosszút a halott gyerekekért, nem menti meg a megerőszakolt lány ép elméjét, és nem temeti el a vérborította testeket. És nem vezet vissza a brit vonalak mögé egy kis gyalogos egységet, amely, ahogy most Sharpe ráeszmélt, komoly veszélynek van kitéve a francia előőrsök közvetlen közelében.

– Kérdezzen egy istenverte plébánost, ha talál egyet is a lisszaboni kuplerájoknál közelebb – morogta Sharpe dühösen, ahogy visszafordult a kriptákká vált házak felé. – Hogy a pokolba fogunk eltemetni ennyit?

– Sehogy, uram. Csak rájuk döntjük a házfalakat – válaszolta Harper. Lenézett a völgybe. – Meg tudnám ölni azokat a fattyúkat. Mit csinálunk azzal a kettővel, aki itt van?

– Lelőjük őket – válaszolta Sharpe kurtán. – Most pedig választ kapunk néhány kérdésre – mondta, látva Harrist kibotorkálni a kunyhóból. Harris magával hozta az egyik acélszürke dragonyos sisakot. Sharpe most látta, hogy nem szövet borítja, hanem valóban szürkére formálták, és hosszú, szürke lófarokkal díszítették.

Harris a sisakforgót fésülte ujjaival, miközben Sharpe-hoz közeledett.

– Kiderítettem, kik ezek, uram – mondta, ahogy odaért. – A Brigade Loup-hoz tartoznak, a Farkas dandárhoz. A parancsnokukról lett elnevezve, uram. A fickót Loup-nak hívják, Guy Loup tábornoknak. A farkas franciául loup, uram. Elárulták, hogy ők egy elit egység. A múlt télen az volt a feladatuk, hogy szabad járást biztosítsanak a hegyeken át, és meg is tették, miközben a lelket is kiszorították a helyiekből. Ha Loup bármelyik emberét megölték, ő ötven civilt végeztetett ki bosszúból. Ezt tették itt is, uram. Néhány katonáját csapdába csalták és megölték, és ez itt a fizetség – Harris a halottakkal teli házak felé intett.

– És Loup nincs messze – tette hozzá. – Hacsak ezek a fickók nem hazudnak, amit kétlek. Itt hagyott egy különítményt, és egy századdal a szomszéd völgyben vadászik néhány szökevényre.

Sharpe a dragonyos lovára nézett, ami még mindig ki volt kötve a település közepén, és a gyalogosra gondolt, akit foglyul ejtett.

– A Brigade Loup – kérdezte –, gyalogsági vagy lovassági egység?

– A dandárban mindkettő van – válaszolta Harris. – Ez egy különleges csapat, uram, amit a partizánok ellen állítottak össze. Loup-nak két gyalogsági zászlóalja és egy dragonyos ezrede van.

– És mind szürkébe öltözik?

– Mint a farkasok, uram – mondta Harris segítőkészen. – Jól tudjuk, mit szokás tenni a farkasokkal – mondta Sharpe, és megfordult, mert Latimer őrmester kiáltott feléjük. Latimer vezette a kis védvonalat, ami Sharpe emberei és a franciák között állt, de nem egy új támadásra figyelmeztetett, hanem négy közeledő francia lovasra. Egyikük a háromszínű lovassági zászlót tartotta, bár a fecskefarkas lobogót most félig eltakarta egy koszos fehér ing, amit a zászlórúd lándzsafejére húztak.

– A nyavalyások beszélgetni akarnak velünk – mondta Sharpe.

– Majd én beszélek velük – mondta Harper dühösen, és hátrahúzta hétcsövű puskájának kakasát.

– Nem – mondta Sharpe. – Inkább menjen körbe és mondja meg mindenkinek, hogy ne lőjön. És ez parancs.

– 'genis, uram – Harper leeresztette fegyverét, aztán, egy baljós pillantást vetve a közeledő franciák felé, elindult, hogy figyelmeztesse a zöld kabátosokat, tartsák távol az ujjukat a ravasztól.

Sharpe, vállán puskájával és oldalán kardjával, elindult a négy francia felé. Ketten tisztek voltak, míg az oldalukon léptetők zászlóvivők. Arcátlanságnak tűnt, hogy ennyi zászlót hoztak, mintha az érkező tisztek fontosabbnak tekintenék magukat bármely halandónál. A lovassági trikolór normális lett volna, de a második zászló rendkívüli volt. Egy aranyozott francia sas ült kitárt szárnyakkal egy rúd tetején, amelynek a sas alapzatánál volt egy kereszttartója. A legtöbb sasnál ide egy selyemtrikolórt rögzítettek, de erről a keresztrúdról hat farkasfarok lógott. A jelvény barbár hatást keltett, azokra a régmúlt időkre emlékeztetve, amikor pogány lovashordák támadtak a sztyeppékról, hogy megerőszakolják és romba döntsék a kereszténységet.

És ha a farkas hadijelvénytől meghűlt Sharpe ereiben a vér, a lovas, aki előrerúgtatott társai közül, tovább fokozta a hatást. Csak a férfi csizmái nem voltak szürkék. A kabátja és a lova egyaránt szürke volt, sisakját szürkével díszítették és szürke mentéjét szürke farkasprém szegélyezte. Csizmaszárának karimáját farkasirha borította, nyeregtakarója szürke bőrből készült. Kardjának egyenes hüvelyét és a nyergéről lógó karabélytokot farkasbőrrel vonták be, míg lovának orrpántjául egy szürke bőrcsík szolgált. Még gondosan nyírt, rövid szakálla is szürke volt, de forradásos arcáról vadság és kö-nyörtelenség sugárzott. Egy véreres és egy vak, opálszínű szem tekintett le ebből a viharvert arcból Sharpe-ra, ahogy megzabolázta mellette lovát.

– A nevem Loup – mondta. – Guy Loup, Ő Császári Fensége hadseregének tábornoka – hangja meglepően lágy volt, modora előzékeny, és angolját halvány skót akcentus színezte.

– Sharpe – mondta a lövész. – Sharpe kapitány. Brit hadsereg.

Néhány yarddal arrébb a másik három francia lazábbra engedte a gyeplőt. A tábornokot figyelték, ahogy átvetette lábát a lovon, és könnyedén leszállt az ösvényre. Magas férfi volt, mint Sharpe, bár nem annyira, izmos és mozgékony. Sharpe úgy becsülte, a francia tábornok negyven év körüli lehet, hat évvel idősebb nála magánál. Loup kivett két szivart prémmel szegett huszártarsolyából, és az egyiket felajánlotta Sharpe-nak.

– Én nem fogadok el ajándékot gyilkosoktól – mondta Sharpe.

Loup csak nevetett Sharpe ingerültségén.

– A maga baja, kapitány. Így mondják, ugye? A maga baja? Fogoly voltam, tudja, Skóciában. Edinburgh-ban. Nagyon hideg város, de gyönyörű nők élnek ott, igazán gyönyörűek. Némelyik angolul tanított engem, és én cserébe megtanítottam őket, hogyan hazudjanak az unalmas, kálvinista férjeiknek. Tiszttársaimmal szavunkat adtuk, hogy nem szökünk meg, így ott élhettünk a városban, épp a Gyertyakészítők utcájában. Ismeri a helyet? Nem? El kell mennie Edinburgh-ba, kapitány. A kálvinisták és a konyha ellenére nagyon kellemes város. Kellemes és vendégszerető. Amikor aláírták az amiens-i békét, kevés híján ott maradtam – Loup szünetet tartott, hogy a kovával és acéllal szikrát csiholjon, aztán ráfújt a megpörkölődött posztódarabra, hogy lángra kapjon, amivel aztán meggyújtotta a szivarját. – Majdnem ott ragadtam, de tudja, hogy van ez. Az a nő egy másik férfi felesége volt, és én szeretem Franciaországot, így hát itt vagyok, ő ott, és nem kétlem, hogy sokkal többet gondol rám, mint én rá – sóhajtott fel. – De ez az időjárás rá emlékeztet. Sokszor csak feküdtünk az ágyban, és néztük az esőt és a ködöt, ahogy a Gyertyakészítők utcájának ablakai előtt gomolygott. Hideg napunk van, nemde?

– Látom, úgy is öltözött, tábornok – mondta Sharpe. – Annyi prém van magán, mint egy szajhán karácsonykor.

Loup mosolygott. Nem volt kellemes mosoly. Két foga hiányzott, a többi sárgára színeződött. Kedvesen társalgott Sharpe-pal, sőt elbűvölően, de ez csak látszólagos kedvesség volt, mint a macskáé, amelyik ölni készül. Beleszívott a szivarjába, míg fel nem parázslott a vége, egyetlen, vérbe borult szemével pedig kutatóan mérte végig Sharpe-ot a sisak szürke ellenzője alól.

Magas férfit látott jó állapotban lévő puskával a vállán, és egy ütött-kopott, fényét vesztett pengéjű karddal az oldalán. Sharpe egyenruhája viseltes volt, pecsétes és foltozott. A zubbony fekete sujtása foszlányokban lógott néhány ezüstgomb között, amiket csak cérnaszálak tartottak, míg alatta egy bőrrel megerősített francia lovassági nadrágot hordott. Egy vörös tiszti vállszalag maradványai keresztezték mellkasát, nyakában lazán megkötött fekete kendő lógott. Olyan ember uniformisa volt, aki a harcolók haszonelvű kényelmességéért lemondott a békeidők katonai pompájáról. Egy kemény férfi, gondolta Loup; nem csak a sebhelyet nézve az arcán, de a lövész feszes és nyers magatartásából is látszott, hogy jobban szeret harcolni, mint beszélni. Loup vállat vont, félretette a tréfát, és áttért az üzletre.

– Az embereimért jöttem – mondta.

– Felejtse el őket, tábornok – válaszolta Sharpe. Elhatározta, hogy nem fogja uramnak vagy monsieur-nek szólítani a franciát.

Loup meghökkent.

– Halottak?

– Halottak lesznek.

Loup elhessegetett egy kitartó legyet. Az acéllal kivert sisakszíjak lazán lógtak az arca mellett, mint a hajfonatok, amit a francia huszárok szoktak viselni a halántékukon. Beleszívott a szivarjába, és elmosolyodott.

– Szükséges önt emlékeztetnem, kapitány, a hadviselés szabályaira?

Sharpe egy olyan szót használt, amit a francia valószínűleg ritkán hallott az edinburgh-i felső körökben.

– Nem fogadok el leckét gyilkosoktól – folytatta – a hadviselés szabályairól. Amit az emberei tettek abban a faluban, nem hadviselés volt, hanem mészárlás.

– Természetesen hadviselés volt – mondta Loup nyugodtan –, és nincs szükségem egy kapitány kioktatására.

– Lehet, hogy nincs szüksége kioktatásra, tábornok, de nagyon is magára férne egy kis leckéztetés.

Loup felkacagott. Megfordult, és a patak széléhez sétált, ahol kitárta karjait, hangosan ásított, aztán lehajolt, hogy vizet merjen a szájába. Visszafordult Sharpe-hoz.

– Hadd mondjam el, hogy mi a feladatom, kapitány, hogy a helyembe képzelhesse magát. Így talán félreteszi azokat az unalmas angol erkölcsi dogmáit. A feladatom, kapitány, hogy felügyeljem a hegyi utakat, és biztonságossá tegyem az átjárókat a lőszert és élelmet szállító szekerek számára, amikkel terveink szerint visszakergetjük önöket a tengerbe. Az ellenségem nem az egyenruhába öltözött katona, aki nyíltan és a becsület szabályai szerint száll harcba, hanem a csőcselék, aki rossz néven veszi az ittlétemet. Legyen! Gyűlöljenek, szívük joga, de ha megtámadnak, kapitány, meg fogom védeni magam, és ezt úgy teszem, olyan vérengzően, olyan irgalmatlanul és mindenkire kiterjedően, hogy ezerszer is meggondolják, mielőtt újból megtámadják az embereimet. Tudja, mi a guerrilla legfőbb fegyvere? A rettegés, kapitány, a tiszta rettegés, ezért nyilvánvalóvá teszem, hogy én sokkal szörnyűbb vagyok, mint az ellenségem, és ezen a környéken az ellenségeim elég szörnyűek. Hallott El Castradorról?

– A Kasztráló? – találgatott Sharpe.

– Pontosan. Mivel ez az, amit a francia katonákkal tesz, amikor még életben vannak, és aztán hagyja, hogy elvérezzenek. El Castrador, sajnálattal mondom ezt, még él, de biztosíthatom, hogy hónapok óta egyetlen emberemet sem kasztrálták, és tudja, miért? Mert El Castrador emberei jobban félnek tőlem, mint tőle. Legyőztem őt, kapitány, és biztonságossá tettem a hegyeket. Egész Spanyolországban, kapitány, ezek az egyedüli hegyek, ahol a franciák biztonságosan kelhetnek át, és miért? Mert felhasználtam a guerrillók fegyverét ellenük. Kasztrálom őket, ahogy ők is kasztrálnának engem, csakhogy én életlenebb pengét használok – Loup tábornok keskeny mosolyt küldött Sharpe felé. – Most pedig mondja nekem, kapitány, hogy ha maga az én helyemben lenne, és az embereit kasztrálnák, megvakítanák, kibeleznék és élve nyúznák meg, hogy aztán ott hagyják meghalni, nem tenné ugyanezt, amit én?

– Gyerekekkel? – kérdezte Sharpe hüvelykujjával a falu felé bökve.

Loup egyetlen szeme kitágult a meglepetéstől, mintha Sharpe ellenvetését furcsának találná egy katonától.

– Maga megkímélne egy patkányt, mert fiatal? A kártevő az kártevő, kapitány, nem számít a kor.

– De maga azt mondta, a hegyek biztonságosak – mondta Sharpe –, akkor miért öl?

– Mert múlt héten két emberemet kelepcébe ejtették és megölték egy faluban nem messze innen. A gyilkosok családjai idejöttek menedéket keresve, és azt gondolták, nem találom meg őket. De én megtaláltam őket, és most, biztosíthatom, kapitány, több emberem nem esik el Fuentes de Onoró-ban.

– De igen, ha megtalálom őket. Loup sajnálkozóan ingatta a fejét.

– Túl forrófejűén fenyegetőzik, kapitány. Harcoljon velem, és elővigyázatosságot fog tanulni. De most... Adja át az embereimet, és szépen elmegyünk.

Sharpe elgondolkozott, aztán vállat vont és megfordult.

– Harper őrmester!

– Uram?

– Hozzák ki a két békát.

Harper habozott, mintha szerette volna tudni, mit akar Sharpe, mielőtt engedelmeskedik a parancsnak, aztán kelletlenül a házak felé indult. Néhány pillanattal később a két francia fogollyal jelent meg, akik derék alatt még mindig meztelenek voltak és egyikük kétrét görnyedt a fájdalomtól.

– Megsérült? – kérdezte Loup.

– Tökön rúgtam – mondta Sharpe. – Épp egy kislányt erőszakolt meg.

Loup meglepettnek tűnt.

– Maga ilyen finnyás az erőszakkal kapcsolatban, Sharpe kapitány?

– Furcsa egy férfitől, nem? Igen, az vagyok.

– Nekünk is vannak ilyen tisztjeink – mondta Loup –, de pár hónap Spanyolországban hamar kikúrálja a kényességüket. Az itteni nők úgy harcolnak, mint a férfiak, és ha egy nő azt gondolja, hogy a szoknyája megvédi majd, hát téved. A nemi erőszak a lelki hadviselés része, de másodlagos célt is szolgál. Ha engedi a katonáinak az erőszakot, nem érdekli őket, hogy éhesek, vagy a zsoldjuk késik egy évet. A nemi erőszak is csak olyan fegyver, mint bármelyik, kapitány.

– Emlékezni fogok erre, tábornok, amikor bevonulunk Franciaországba – mondta Sharpe, majd visszafordult a házak felé.

– Álljanak meg, őrmester – a két foglyot a falu bejáratához kísérték. – És őrmester!

– Uram?

– Rázzák gatyába őket. Öltöztessék fel őket rendesen. Loup, elégedetten a dolgok állásával, Sharpe-ra mosolygott.

– Ön nagyon figyelmes. Jó. Utáltam volna önnel úgy küzdeni, mint a spanyolokkal.

Sharpe Loup pogány uniformisára nézett. Ez egy jelmez, gondolta, hogy megijesszenek egy gyereket, a lidércnyomásból kisétáló farkasember jelmeze, de a farkasember kardja nem hosszabb, mint Sharpe-é, és a karabélya jóval kevésbé pontos, mint Sharpe fegyvere.

– Nem gondolom, hogy tudna velünk küzdeni, tábornok – mondta. – Mi igazi hadsereg vagyunk, nem egy csoport fegyvertelen nő és gyerek.

Loup megmerevedett.

– Majd rájön, Sharpe kapitány, hogy a Brigade Loup bárkivel harcol, bárhol, bármikor. Nem veszítek, kapitány, senkivel szemben.

– De ha nem veszít, tábornok, hogyan lett magából fogoly? – csúfolódott Sharpe. – Elszunyókált?

– Egy hajón utaztam Egyiptom felé, kapitány, amikor a hajónkat foglyul ejtette a Királyi Haditengerészet. Ez nem számít vereségnek – Loup figyelte, ahogy az emberei felhúzzák a nadrágjukat. – Hol van Godin közlegény lova?

– Godin közlegénynek nem lesz szüksége lóra ott, ahová megy – mondta Sharpe.

– Azt akarja, hogy gyalogoljon? Legyen, gyalogoljon csak. Jól van, megtarthatja a lovat – mondta Loup nagyvonalúan.

– A pokolig megy, tábornok – mondta Sharpe. – Felöltöztetem őket, mert még mindig katonák, és még a maga alja katonái is megérdemlik, hogy nadrágban haljanak meg – visszafordult a település felé. – Őrmester! Vezesse őket a falhoz! Állítson össze egy kivégzőosztagot, négy ember minden fogolyra. Töltsenek!

– Kapitány! – mordult fel Loup, és a keze a kardmarkolatra fonódott.

– Nem ijeszt meg, Loup. Sem maga, sem a csinos kis ruhája – mondta Sharpe. – Ha kihúzza a kardját, a fegyverszüneti zászlóval töröljük fel a vérét. Van néhány mesterlövészem fent a hegygerincen, akik kétszáz yardról kilövik a megmaradt szemét, és egyikük épp magára céloz.

Loup felnézett a hegyre. Látta Price vörös kabátosait és egy zöld zubbonyos katonát, de nem tudta pontosan, hányan lehetnek Sharpe csapatában. Visszanézett Sharpe-ra.

– Maga kapitány, csak egy kapitány! Hány embere lehet? Egy század? Talán kettő? Az angolok nem bíznak kettőnél több századot egy egyszerű kapitányra, de nekem itt a dandárom félmérföldnyire. Ha megöli az embereimet, úgy vadásszuk le, mint egy kutyát, és úgy is fog meghalni, mint egy kutya. Kivonom magát a hadviselés szabályai alól, ahogy maga is ki akarja vonni az embereimet, és biztos lehet benne, hogy úgy hal majd meg, mint spanyol ellenfeleim. Egy nagyon tompa késtől, kapitány.

Sharpe figyelmen kívül hagyta a fenyegetést, és inkább a falu felé fordult.

– Készen áll a kivégzőosztag, őrmester?

– Igenis, uram! Türelmetlenül várunk, uram! Sharpe visszanézett a franciára.

– A dandárja mérföldekre van innen, tábornok. Ha közelebb lennének, nem beszélgetne velem, hanem támadna. Most pedig, ha megbocsát, érvényt kell szereznem az igazságnak.

– Nem! – Loup elég élesen mondta ezt ahhoz, hogy Sharpe visszaforduljon. – Megegyeztem az embereimmel, érti, kapitány? Maga vezető, én is vezető vagyok, és én megígértem a katonáimnak, hogy sosem hagyom el őket. Nem fogom megszegni az ígéretemet!

– Magasról teszek az ígéretére – mondta Sharpe. Loup ilyen választ várt, és vállat vont.

– Akkor hadd mondjak valamit, amire talán nem tesz magasról, kapitány. Tudom, hogy ki maga, és ha nem engedi el az embereimet, vérdíjat tűzök ki a fejére. Adni fogok minden embernek Portugáliában és Spanyolországban egy okot, hogy vadásszon magára. Lövesse le azt a két katonát, és aláírja a saját halálos ítéletét.

Sharpe mosolygott.

– Tábornok, maga nem tud veszíteni.

– És maga tud? Sharpe elsétált.

– Még sosem veszítettem – vetette oda a válla felett –, szóval nem tudom.

– A halálos ítélete, Sharpe! – kiáltotta Loup.

Sharpe felemelte két ujját. Korábban hallotta, hogy az angol íjászok, akiket Agincourt-nál azzal fenyegettek a franciák, hogy a csata végén levágják azokat az ujjaikat, amikkel az íj-húrt húzzák, előbb megnyerték a csatát, aztán kitalálták a gúnyolódó mozdulatot, hogy megmutassák a beképzelt fattyúknak, kik a jobb katonák. Sharpe most újra használta.

Aztán ment, hogy megölje a farkasember katonáit.

Amikor Michael Hogan őrnagy megtalálta Wellingtont, az épp ellenőrzést végzett a Turones folyó egyik hídjánál, ahol korábban három francia zászlóalj próbálta feltartani a felvonuló angolokat. Gyors és brutális ütközet alakult ki: a francia és brit holttestekkel borított mezőről az avatott szem kiolvashatta a csata menetét. A girbegurba sorban fekvő holttestek mutatták, hol találkozott a két fél, egy jókora, vérrel borított, feltúrt földdarabot hagyott hátra két angol ágyú pásztázó tüze, és távolabb néhány szétszóródott holttest elárulta, hogy a franciák a hídon át menekültek el, aminek felrobbantására a mérnökeiknek már nem jutott ideje.

– Fletcher szerint a hidat még a rómaiak építették – üdvözölte Wellington az ír őrnagyot.

– Néha elgondolkozom, uram, hogy épített-e bárki hidat az Ibériai-félszigeten a rómaiak óta – Hogan, aki egy köpenybe burkolózott a nyirkos hideg miatt, barátságosan bólintott a lord három segédtisztje felé, aztán átadott a tábornoknak egy lepecsételt levelet. A spanyol királyi címert ábrázoló pecsét fel volt törve.

– Vettem magamnak a bátorságot, hogy elolvassam a levelet, uram – magyarázta Hogan.

– Baj van? – kérdezte Wellington.

– Különben nem zaklatnám ezzel, uram – válaszolt Hogan gyászosan.

Wellington összehúzta a szemöldökét, miközben a levelet olvasta. A tábornok jóképű férfi volt, negyvenkét éves, de éppoly edzett, mint bárki a brit seregben. És, jutott Hogan eszébe, bölcsebb, mint a legtöbbjük. A brit hadseregnek, gondolta, megvan az az idegesítő szokása, hogy megtalálja a legkevésbé alkalmas embert, és parancsnoki pozícióba helyezi, de itt a rendszer valamiképpen hibázott. Sir Arthur Wellesley, immár Wellington hercege megkapta Őfelsége Portugáliában harcoló seregének parancsnoki posztját, és így a lehető legmegfelelőbb személy irányította a katonákat. Legalábbis Hogan így gondolta, de hajlandó volt elismerni, hogy elfogult a kérdésben. Végül is Wellington volt az, aki elősegítette Hogan karrierjét, a ravasz írt nevezve ki hírszerzése vezetőjének, és ennek köszönhetően szoros és gyümölcsöző munkakapcsolat alakult ki közöttük.

A tábornok még egyszer elolvasta a levelet, ezúttal rápillantva a fordításra, amit Hogan előrelátóan mellékelt. Hogan közben a csatamezőt nézte, ahol különítmények takarították fel az ütközet nyomait. A hídtól keletre, ahol az út komótosan kanyargott le a hegyoldalon, tucatnyi csapat kutatta át a bokrokat halottak és elhagyott felszerelések után. A francia holttesteket meztelenre vetkőztették, és egymásra halmozták, mint az ölfát, egy hosszú és sekély tömegsír mellett, amit egy osztag ásóval felszerelt katona szélesített éppen.

Mások francia muskétákat gyűjtöttek össze, megint mások csajkákat, tölténytáskákat, csizmákat és takarókat hajigáltak egy szekérre. A zsákmány egy része igencsak furcsa volt: a visszavonuló franciák miseruhákat, gyertyatartókat és ezüsttálakat dobáltak el.

– Csodálatra méltó, mit nem visz egy katona magával menekülés közben – jegyezte meg a tábornok. – Az egyik holttestnél egy fejőszéket találtunk. Mit akarhatott vele? Magával vinni Franciaországba? – visszaadta a levelet Hogannek. – Az istenit! – mondta félhangosan, aztán jól hallhatóan is –, a keserves istenit! – Egy intéssel elküldte segédtisztjeit, hogy magára maradhasson Hogannel.

– Minél többet tudok meg Ő Katolikus Felségéről, VII. Ferdinándról, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy vízbe kellett volna fojtani, amikor megszületett.

– Úgy tudom, uram, a fulladás nem szokatlan ilyenkor.

– Valóban?

– Valóban, uram, és senkinek egy szava sem lehet, ha megtörténik. Az anya egyszerűen bevallja, hogy álmában forgolódni szokott, és véletlenül ráfeküdt drága kis gyermekére. És, ahogy az Anyaszentegyház papjai szoktak fogalmazni, egy újabb kis angyal szállt a mennybe.

– Az én családomban – mondta a tábornok – a nem várt gyerekeket katonának adják.

– Körülbelül ugyanaz az eredmény, uram, leszámítva az angyalokat.

Wellington felkacagott, aztán meglóbálta a levelet.

– Szóval, hogyan jutott ez el hozzánk?

– A szokásos módon, uram. Ferdinánd egyik szolgája csempészte ki Valencay-ból, délre vitte a Pireneusokhoz, és átadta a partizánoknak, hogy továbbítsák nekünk.

– És egy másolatot küldtek Londonba is, nem igaz? Van esélyünk elfogni a londoni levelet?

– Sajnos, már két hete elindult. Mostanra már oda is érhetett.

– A pokolba, a kénköves pokolba! Az isten verje meg! – Wellington a hídra meredt, ahol egy emelős kocsi küzdött egy szétszerelt francia ágyú csövével. – Mit tegyünk, Hogan? Mit tehetünk?

A probléma elég egyszerű volt. A levél, melyről a régens-herceg másolatot kapott Londonban, a számkivetett spanyol királytól, Ferdinándtól jött, aki e pillanatban Napóleon foglya volt a Valençay-kastélyban. A levélben az állt, hogy Ő Katolikus Felsége a lehető legteljesebben működjön együtt angliai kuzinjával, hogy kiűzhessék a francia betolakodókat királyságának megszentelt földjéről, parancsot adott, hogy az Ő Katolikus Felsége házi őrcsapataként szolgáló Real Companía Irlandesa csatlakozzon Ő Brit Királyi Felsége csapataihoz Wellington hercegének parancsnoksága alatt. Ez a gesztus, bár nagylelkűnek hangzott, cseppet sem szolgált Wellington hercegének kedvére. Nem volt szüksége az elbitangolt királyi palotaőrök csapatára. Egy zászlóaljnyi tapasztalt gyalogos teljes menetfelszerelésben hasznos lehet, de egy díszszázad körülbelül annyira volt neki hasznos, mint egy eunuch ünnepi kórus.

– És már meg is érkeztek – tette hozzá Hogan szelíden.

– Hogy mit csináltak? – Wellington kérdését száz yarddal odébb is lehetett hallani, ahol egy kutya, azt hivén, hogy ráförmedtek, eloldalgott egy francia tüzérségi tiszt kibelezett holtteste mellől. – Hol vannak? – követelte Wellington dühösen.

– Valahol a Taguson, uram. Bárkákon közelednek felénk.

– Hogy a fenébe kerültek oda?

– A hírek szerint, uram, hajón. A mi hajónkon – Hogan egy csipet tubákot vett a bal kezébe, és felszippantotta a port az orrába. Egy pillanatra megállt, a szemei könnybe lábadtak, majd tüsszentett. A lova füle megrebbent a hangra. – A Real Companía Irlandesa parancsnoka azt állítja, hogy embereivel Spanyolország keleti partvidékére masírozott, uram. Ott hajóra szálltak Menorca felé, ahol felszedte őket a Királyi Haditengerészet.

Wellington gúnyosan felhorkantott.

– És a franciák ezt hagyták? Joseph Bonaparte tétlenül nézte, ahogy a fél királyi díszőrség elmegy? – Joseph Bonaparte Napóleon testvére volt, akit a spanyol trónra ültettek, bár háromszázezer francia szuronyra volt szükség, hogy ott is maradjon.

– A királyi diszőrség egyötöde, uram – igazította ki Hogan nyugodtan a tábornokot. – És igen, ez az, amit Kiely állít. Kiely, ha még nem mondtam volna, a commandante.

– Kiely?

– Egy ír főrend, uram.

– A fenébe, Hogan, ismerem az ír főnemességet. Kiely. Kiely hercege. Egy száműzött, ugye? És az anyja, emlékszem, pénzzel támogatta Tone-t a kilencvenes években.

Wolf Tone ír hazafi volt, aki pénzt és katonákat gyűjtött Európában és Amerikában, hogy fellázadhasson a britek ellen a szülőföldjén. A lázadás végül 1798-ban nyílt háborúba torkollott, amikor is Tone bevette Donegalt egy kis francia sereggel, amit aztán bekerítettek. Tone végül öngyilkos lett a dublini börtönben, hogy elkerülje a brit kötelet.

– Nem hinném, hogy Kiely jobb, mint az anyja – morogta Wellington sötéten –, és az anyja egy boszorkány, rá kellett volna feküdni, amikor megszületett. Őlordsága megbízható, Hogan?

– Ahogy hallottam, uram, egy iszákos léhűtő – válaszolta Hogan. – Azért lett a Real Companía Irlandesa parancsnoka, mert ő volt az egyetlen ír arisztokrata Madridban, és az anyjának befolyása volt a királynál. Az anyja egyébként már meghalt, nyugodjék békében – egy katonát nézett, aki egy francia tiszt beleit próbálta összegyűjteni a bajonettjével. A belek mindig lecsúsztak a pengéről, így végül egy őrmester rákiáltott, hogy vagy szedje össze puszta kézzel, vagy hagyja a varjaknak.

– Mit csinált ez az ír testőrség, mióta Ferdinánd elment Madridból? – kérdezte Wellington.

– Megtűrték őket, uram. Őrizték az Escorialt, fényezték a csizmájukat, távol tartották magukat a bajtól, ringyókhoz jártak, ittak, és tisztelegtek a franciáknak.

– Nem pedig harcoltak velük.

– Valóban nem – Hogan szünetet tartott. – Az egész túlzottan egyszerűnek tűnik. A Real Companía Irlandesa engedélyt kap, hogy elhagyja Madridot, engedélyt kap, hogy hajóra szálljon, engedélyt kap, hogy csatlakozzon hozzánk, és közben egy levelet csempésznek ki Franciaországból, amely szerint a század ajándék önnek a bebörtönzött királytól. Az egész ügy csak úgy bűzlik a békáktól, uram!

– Akkor elküldjük ezeket a nyomorultakat?

– Kétlem, hogy megtehetnénk. A régensherceg Londonban kétségtelenül hízelgőnek találja majd a gesztust, akárcsak a külügyminisztérium, és biztos lehet benne, a Real Companía Irlandesa mellőzését spanyol szövetségeseinket ért inzultusként fogadná, ami, uram, azt jelenti, hogy kénytelenek vagyunk fogadni ezeket a fattyúkat.

– Használhatjuk őket valamire?

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon dekoratív látványt nyújtanak – mondta Hogan bizonytalanul.

– És minden, ami látványos, pénzbe kerül – mondta Wellington. – Feltételezem, Spanyolország királya nem rendelkezett ezeknek a katonáknak a zsoldjáról!

– Nem, uram.

– Ami azt akarja jelenteni, hogy nekem kell kifizetnem? – érdeklődött Wellington vészjóslóan, és amikor Hogan csak egy üdvözült mosollyal válaszolt, átkozódni kezdett. – Hogy az isten rogyasztaná rájuk az eget! Én fizessem a zsoldjukat? Miközben engem hátba döfnek? Hiszen ezért jönnek, nem?

– Nem tudom, uram. De arra gyanakszom, igen. Visszhangzó nevetés tört ki az egyik csapatban, amikor néhány bensőséges rajzot fedeztek fel az egyik francia kabátjának szárnyain. Wellington pislantott a zajt hallva, és elléptetett a torokhangon tréfálkozó csoport mellől. Arrébb néhány holló verekedett egy kupac fölött, ami korábban egy francia gyalogos volt. A tábornok a gyomorforgató jelenetet figyelte, aztán grimaszolt.

– Szóval, mit tud erről az ír testőrségről, Hogan?

– Mostanra már leginkább spanyolok alkotják, uram, bár még a Spanyolországban született katonáknak is ír leszármazottaknak kell lenniük. Legtöbbjüket három, spanyol szolgálatban lévő ír ezredből sorozták be, de néhányan, feltételezem, tőlünk szöktek. Azt hiszem, legtöbbjük spanyol hazafi, aki a franciák ellen akar harcolni, de páran biztosan afrancesadók, bár ezt inkább a tisztekről gondolnám, mint a legénységről.

Az afrancesadók olyan spanyolok voltak, akik a franciákat támogatták, és majdnem minden ilyen áruló a műveltebb rétegekbe tartozott. Hogan lecsapott egy böglyöt, ami a lova nyakára szállt.

– Nyugalom, Jeremiah, csak egy éhes légy volt – magyarázta a megriadt lónak, aztán visszafordult Wellingtonhoz. – Nem tudom, miért küldték őket, uram, de két dologban biztos vagyok. Először is, diplomáciai képtelenség megszabadulni tőlük, a másik pedig, hogy feltételezhetjük, a franciák küldték őket. Ferdinánd királyt kétségkívül kényszerítették a levél megírására. Úgy hallottam, nem túl elmés, uram.

– De ön az, Hogan. Ezért tettem oda, ahol van. Mit kezdjünk velük? Ássanak latrinát?

Hogan megrázta a fejét.

– Ha ön a spanyol király házi csapatát alantas szolgálatra rendeli, uram, azt sértésként lehet értelmezni spanyol szövetségeseink és Ő Katolikus Felsége felé.

– Legyen átkozott Ő Katolikus Felsége – dörmögte Wellington, aztán mogorván a sírárokra nézett, ahová a francia halottakat dobálták egyetlen hosszú, fehér sorba.

– És a junta? – kérdezte. – Mit szól ehhez a. junta?

A junta a régenstanács volt, Cádizban, amely Spanyolország szabad területeit igazgatta a király távollétében. Haza-fiasságuk nem volt kérdéses, de ezt nem lehetett elmondani a hatékonyságukról. A juntát belső viszályai, és ingerlékeny büszkesége kötötte gúzsba, és kevés dolog ingerelte ezt a büszkeséget annál a kérésnél jobban, hogy Arthur Wellesley, Wellington hercege legyen a generalissimo minden spanyol sereg fölött. Wellington már a portugál hadsereg legfőbb marsallja, és a Portugáliában szolgáló brit sereg parancsnoka volt. Egyetlen épeszű ember sem kételkedett abban, hogy ő a szövetségesek legjobb tábornoka, és nem csak azért, mert ő volt az egyetlen, aki következetesen megnyerte a csatáit. Senki sem tagadta, hogy minden hadsereget, amely szemben áll a franciákkal Spanyolországban és Portugáliában, egy egyesített parancsnokságnak kell irányítania, mindemellett az elismerten értelmes javaslat ellenére a junta vonakodott átengedni haderejét Wellingtonnak. A spanyol seregeket, jelentették ki, egy spanyolnak kell vezetnie, és ha nem akadt olyan spanyol, aki bizonyította volna, hogy képes hadjáratot vezetni a franciák ellen, nem számít – jobb egy bukott spanyol, mint egy győzedelmes idegen.

A junta, uram – válaszolt Hogan, gondosan megválogatva szavait –, azt gondolja majd, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Azt fogják gondolni, ez egy brit cselszövés, hogy apránként átvegyük az irányítást a spanyol seregek fölött. Sólyomként figyelnek majd, uram, hogy lássák, hogyan bánunk a Real Companía Irlandesával.

– Sólyomként... – jegyezte meg Wellington, elhúzva száját. – A sólyom Don Luis lesz.

– Pontosan, uram – válaszolt Hogan. Don Luis Valverde tábornok volt a junta hivatalos megfigyelője a brit-portugál seregeknél, és az ő támogatására lett volna szükség ahhoz, hogy a spanyolok valaha is Wellingtont nevezzék ki generalissimónak. Ez a hozzájárulás valószínűtlennek tűnt, mivel Valverde tábornokban megtestesült a junta büszkesége, de ítélőképességből vajmi kevés jutott neki.

– Az isten verje meg – mondta Wellington, Valverdére gondolva. – Nos, Hogan? Azért fizetem, hogy tanácsokat adjon, szóval szolgálja meg az átkozott fizetését.

Hogan nem szólt, míg összeszedte a gondolatait.

– Félek, fogadnunk kell Lord Kielyt és az embereit – mondta néhány másodperc múlva –, még ha nem is bízunk bennünk. És azt hiszem, uram, olyan kényelmetlenné kell tennünk az ittlétüket, hogy visszamenjenek Madridba, vagy lemasírozzanak Cádizig.

– Kiutáljuk őket? – kérdezte Wellington. – Hogyan? – Részben úgy, hogy olyan közel táboroztatjuk őket a franciákhoz, hogy azok a katonák, akik dezertálni akarnak, könnyedén megtehessék. Egyúttal, uram, kifejezzük szándékunkat, hogy rendkívül veszélyes helyre vezényeljük őket, mert tiszteljük harci hírnevüket. Feltételezem, uram, hogy a Real Companía Irlandesa, mely kétségtelenül tapasztalt a palotaajtók őrzésében, némiképp kevesebb sikert ér majd el az olyan köznapi tevékenységben, mint a franciák elleni harc. Ezért majd ragaszkodnunk kell hozzá, hogy kiképzésnek vessék alá magukat, egy olyan személy felügyelete alatt, aki biztosan pokollá teszi majd az életüket.

Wellington rosszindulatúan vigyorgott.

– Alázzuk meg ezeket a díszkatonákat? A brit menázsi megakad majd a torkukon.

– Pontosan, uram. Nem kétlem, hogy tiszteletet, sőt kivételezést várnak el tőlünk, és mi csalódást fogunk nekik okozni. Kell majd egy összekötő tiszt, valaki, aki elég magas rangú ahhoz, hogy megnyugtassa Lord Kielyt, és elaltassa Valverde tábornok gyanúját, de miért ne kapnának mellé valakit, aki kiképzi őket? Egy zsarnokot, aki egyúttal elég ravasz ahhoz, hogy kilesse a titkaikat.

Wellington somolygott, aztán visszafordította lovát segédtisztjei felé. Pontosan tudta, kire gondol Hogan.

– Kétlem, hogy Lord Kiely kedvelni fogja Mr. Sharpe-ot – mondta.

– Nem, nem gondolom, hogy összebarátkoznának, uram.

– Hol van Sharpe?

– Ma kell érkeznie Vilar Formosóba. A városparancsnok legújabb, de annál kelletlenebb beosztottjaként.

– Akkor boldog lesz, ha ehelyett Kielyvel kell kínlódnia, nem? És kit válasszunk összekötő tisztnek?

– Bármelyik ostoba puhány alkalmas erre a pozícióra, uram.

– Rendben, Hogan, én találok egy ilyet, maga pedig elintézi a többit – a tábornok sarkantyúival megérintette a lova véknyát. A segédtisztjei, látva, hogy a tábornok indulásra kész, szorosra fogták a gyeplőjüket, de a tábornok megtorpant. – Mi a fenének kell egy katonának egy fejőszék, Hogan?

– Szárazon tartja az ülepét, ha őrségben van egy nedves éjszakán, uram.

– Ez lehet az, Hogan. Vajon nekem miért nem jutott eszembe? Na, jól van. – Wellington indulásra sarkallta lovát, és elvágtatott nyugatra, el a csata maradványaitól.

Hogan nézte, ahogy távolodik, aztán grimaszolt. A franciák, ebben biztos volt, gondot akartak okozni neki, és ő, Isten segítségével, visszaüti a labdát. Mézesmázosan üdvözli majd a Real Companía Irlandesát, nagyvonalú ígéreteket tesz, aztán átadja a gazembereket Richard Sharpe-nak.

A lány Perkins közlegénybe kapaszkodott. Megsérült, vérzett és alig tudott járni, de ragaszkodott hozzá, hogy kijöjjön a kunyhóból, és láthassa a két francia halálát. Sőt még sértegette is a két férfit, leköpte őket és kiabált velük, aztán nevetett, ahogy az egyik fogoly térdre esett, és megkötözött kezeit Sharpe felé nyújtotta.

– Azt mondja, nem erőszakolta meg a lányt, uram – fordított Harris.

– Akkor miért volt bokáig tolva a nadrágja? – kérdezte Sharpe, aztán a nyolcfős kivégzőosztagra nézett. Általában nehéz volt önkéntest találni erre a feladatra, de ezúttal nem volt gond.

– Célra tarts! – kiáltott Sharpe.

– Non, Monsieur, je vous prie! Monsieur! – a térdelő francia kiáltott. Könnyek folytak végig az arcán.

A nyolc lövész a két franciára emelte a fegyverét. A másik fogoly undorodva kiköpött, és felszegte állát. Jóképű férfi volt, bár az arcán viselte Harris kihallgatásának nyomát. A térden álló katona, ráébredve, hogy a könyörgése nem ért semmit, lehorgasztotta a fejét, és hangosan zokogott.

Maman – sikoltotta –, Maman!

Loup tábornok, visszaszállva prémdíszes nyergébe, ötven-yardnyiról nézte a kivégzést.

Sharpe tudta, hogy nincs joga lelőni a foglyait. Azt is tudta, hogy esetleg a karrierjét kockáztatja, de aztán a megerőszakolt és meggyilkolt gyerekek vérrel borított testére gondolt.

– Tűz! – kiáltotta.

A nyolc puska eldördült. A felszálló lőporfüst fanyar szagú felhőbe gyűlt, ami elfedte a kunyhó falára fröccsenő vért, ahogy a két test hátratántorodott, aztán lecsúszott a földre. Az egyik katona még mozgott pár másodpercig, aztán elcsendesült.

– Maga halott ember, Sharpe! – ordította Loup.

Sharpe a tábornok felé emelte két ujját, de nem vette a fáradságot, hogy meg is forduljon.

– A nyavalyás békák eltemethetik azt a kettőt – mutatott a kivégzettekre –, de rádöntjük a házakat a spanyol halottakra. Spanyolok, ugye? – kérdezte Harrist.

– Éppen csak, de Spanyolországban vagyunk – bólintott Harris. – Talán egy-két mérföld, a lány szerint.

Sharpe a lányra nézett. Nem volt idősebb Perkinsnél, tizenhat éves lehetett. Fekete haja hosszú, koszos csomókban lógott, de mosdasd csak meg, gondolta, és csinos kis jószágot kapsz. Sharpe azonnal bűntudatot érzett a gondolat miatt. A lány eleget szenvedett. Láthatta, ahogy lemészárolják a családját, aztán végigment rajta isten tudja, hány férfi, és most, rongyos ruháját szorosan vékony teste köré húzva, a két halott katonát nézte meredten. Leköpte őket, aztán Perkins vállába temette arcát.

– Velünk kell jönnie, Perkins – mondta Sharpe –, ha marad, őt is megölik.

– Igenis, uram.

– Figyeljen rá, fiam. Tudja a nevét?

– Miranda, uram.

– Rendben. Figyeljen Mirandára – mondta Sharpe, aztán átment Harperhez. Az a katonákat válogatta, akik majd a házak falait rombolják le. A vérszag olyan sűrű volt, mint a légyrajok, amik a kriptákká lett kunyhókban zümmögtek.

– A nyavalyások kergetni fognak minket – mondta Sharpe a lesben álló franciák felé bólintva.

– Biztosan, uram – válaszolta az őrmester.

– A hegytetőkön maradunk – mondta Sharpe. A lovasság nem tud a meredek hegyoldalakon feljutni, legalábbis nem rendezetten, és addigra a vezetőiket már elintézik Sharpe mesterlövészei.

Harper a két halott franciára pillantott.

– Ezt kellett tennie, uram?

– Úgy érti, hogy kivégeztethetek-e hadifoglyokat a királyi törvények szerint? Nem, persze hogy nem. Szóval ne mondja el senkinek.

– Egy szót sem, uram. Nem láttam semmit, uram, és biztos lehet benne, hogy a fiúk sem mondanak majd mást.

– És egy napon – mondta Sharpe, ahogy Loup tábornok távolodó alakját figyelte –, őt is falhoz állítom, és főbe lövetem.

– Ámen – mondta Harper –, ámen.

Megfordult, és a francia lóra nézett, ami még mindig ugyanoda volt kikötve.

– Mit tegyünk az állattal?

– Nem vihetjük magunkkal – mondta Sharpe. A hegyek túl meredekek voltak, és úgy tervezte, hogy a sziklás csúcsok közelében marad, ahová a dragonyosok lovai nem tudják követni. – De átkozott legyek, ha visszaadok egy ilyen jó lovat az ellenségnek – felhúzta a puskáját. – Utálom, hogy ezt kell tennem.

– Akarja, hogy én csináljam, uram?

– Nem – mondta Sharpe, bár szívesen vette volna, mert tényleg nem akarta lelőni a lovat. De megtette, és a lövés még sokáig visszhangzott a hegyek között, egyre halkulva, míg a ló rugdalódzott haláltusája közben.

A katonák kövekkel és zsúppal fedték be a spanyol halottakat, de hátrahagyták a franciákat, hogy saját bajtársaik temessék el őket. Aztán elkezdtek mászni a párás csúcsok felé, hogy nyugat felé indulhassanak. Mire leszállt az éj, már a Turones-folyó völgyébe ereszkedtek lefelé, de üldözőknek semmi nyomát nem látták. Nem érezték a nyeregtől feltört hátú lovak bűzét, nem csillant szürkén acél; egész délután semmi sem utalt arra, hogy üldöznék őket, kivéve egy alkalmat, épp amikor alkonyodni kezdett. A folyó menti házacskákban már kigyúltak az első gyertyalángok, amikor hirtelen egy farkas vonított fel panaszosan a sötétedő hegyekben.

Hosszan és keservesen vonított, és a visszhangja még sokáig hallatszott.

Sharpe megborzongott.

Második fejezet

ACiudad Rodrigó-i kastélyból általában tökéletesen látszottak az Ageda folyón túli hegyek, amelyek között a brit csapatok gyülekeztek, de ez az éjszaka olyan sötét és ködös volt, csupán két fáklya fénye világított a város hatalmas bástyáinak tövében ásott alagutak mélyéről. Az ezüstösvörösen hulló esőcseppek nyálkásan csúszóssá tették a macskaköveket. Néhány percenként egy-egy őrszem bajonettjén megcsillant a fény, más mozgás sehol nem látszott. A kapu fölé tűzött francia trikolórt sem világította meg semmi, így a vihar zúgásán kívül csak a zászló vásznának kísérteties csattogása hallatszott. Az eső végigmosta a falakat, a szél pedig néha nehéz vízcseppeket söpört be a mély, bélletes ablaknyíláson, amely mögött egy férfi állt, aki mereven nézte a boltívet. A fáklya lobogó fénye vissza-visszaverődött vastag lencséjű, drótkeretes szemüvegéről.

– Lehet, hogy nem is jön el – szólalt meg a tűzhely mellett ülő nő.

– Ha Loup azt mondja, hogy jön, akkor az úgy is lesz – felelte a férfi anélkül, hogy megfordult volna. Megdöbbentően mély hangja nem illett vékony, törékeny termetéhez. Intelligens, vékony arcában rövidlátó szemek ültek, bőrét gyermekkori himlő sebhelyei pettyezték. Sötétkék, rangjelzés nélküli uniformist viselt, de a jelentéktelen külsejű férfinak nem volt szüksége csillagokra, váll-lapokra, vagy díszes sujtásokkal ékes díszegyenruhára, hogy fontos embernek tűnjön. Ő volt Ducos őrnagy, Napóleon spanyolországi embere, és még a király, Joseph is tökéletesen ismerte.

– Loup azt jelenti, hogy farkas, ugye? – kérdezte a nő. Ducos ez alkalommal megfordult.

– Igen. A honfitársai El Lobónak hívják, és rettegik a nevét.

– A babonás népséget nem nehéz megijeszteni – vont vállat az asszony.

Érdekes jelenség volt. Termete karcsú, magas, arca pedig kemény vonású, intelligens, sokkal inkább jellegzetes, mint szép. Megközelítőleg harmincéves lehetett, de korát nem volt könnyű felbecsülni, mert bőre naptól cserzett volt, akár egy parasztasszonyé. A nemeshölgyek kínosan ügyeltek arra, hogy bőrük tejfehér és lágy maradjon, de ő nem tulajdonított fontosságot sem a piperének, sem a divatos öltözködésnek. Szenvedélyes vadász volt, és amikor a vadat űzte, úgy viselkedett, akár egy férfi, és úgy is öltözködött; ilyen alkalmakkor csizmát, bricseszt és sarkantyút viselt. Ezen az éjszakán francia huszáruniformis volt rajta, szorosan testre feszülő, a combrészen magyaros zsinórozással díszített égkék térdnadrág és szilvaszín, fehér sujtásokkal ékes, kék kézelős dolmány. Vállát fekete prémmel szegett köpeny takarta.

Az a pletyka járta, hogy Dona Juanita de Elia ruhásszekrényében megtalálható minden olyan hadsereg egyenruhája, amelyek tisztjeivel együtt hált, de ez természetesen nem volt így, hiszen ebben az esetben az a bizonyos garderobe akkora lett volna, mint egy közepes táncterem.

Ducos őrnagy szemében Dona Juanita de Elia nem volt több, mint egy cifra, harsány szuka, katonák játékszere, és az ő véleménye szerint semmi nem volt megvetendőbb, mint a feltűnősködés. Juanita azonban egyszerűen kalandornőnek tartotta magát, elkötelezettségére nézve pedig afiancesada volt, és tudta, hogy Pierre Ducos minden olyan spanyolt hasznosnak tart, aki Franciaország oldalán állt ebben a háborúban. Kénytelen volt elismerni azt is, hogy ez a harcias amazon nagy kockázatokat vállalt a francia érdekekért, és ezért az őrnagy hajlandó volt neki megadni azt a tiszteletet, amelyet többnyire megtagadott az asszonyszemélyektől.

– Loup istállófiúból lett dragonyostábornok – magyarázta Ducos. – Bátor, sikeres, sokat követel, de ami a legfontosabb: kevés erkölcsi aggálya van.

Ducos nem sokra becsülte ugyan a katonák romantikus attitűdjeit és gesztusait, de Loup-t mélységesen tisztelte célratörő, ádáz és földhözragadt természete miatt. Érezte, sok közös vonásuk van, és ha ő is frontkatona lenne, ugyanazokat a módszereket részesítette volna előnyben, mint a dragonyostábornok. Habár Juanita de Ellához hasonlóan Loup-nak is megvoltak a maga hóbortjai, Ducos szemet hunyt a farkasbőrből készült színpompás gúnya felett is, mert egész egyszerűen Loup volt a legjobb katona Spanyolország földjén.

– Loup egy napon Franciaország marsallja lesz – jegyezte meg. – Minél előbb, annál jobb.

– Hacsak Masséna marsall meg nem akadályozza.

Ducos dacos fintort vágott. Habár nem szívesen ismerte volna el, de több pletykát tudott, mint bárki más, és teljes mértékben tisztában volt vele, hogy Masséna szívből utálja Loup-t.

– Hölgyem – sóhajtott fel. – A katonák úgy viselkednek, akár a szarvasbikák. Mindent megtesznek azért, hogy ők legyenek a legerősebbek, és ha tehetik, kegyetlenül elnyomják riválisaikat. A tehetségtelenekkel nem törődnek, hisz ők nem jelentenek veszélyt pozíciójukra. Az a tény tehát, hogy Masséna rühelli Loup-t, csak a tábornok tehetségét bizonyítja.

Az őrnagy elhallgatott, habár szívesen hozzátette volna, hogy az egész spanyolországi hadjárat talán azért húzódik el, mert a francia sereg főparancsnoka éppen a legtehetségesebb tábornokára acsarog.

Ducos visszafordult az ablakhoz. Odakint lovak patái kapálták az eső áztatta köveket. Hamarosan felnyikordultak a kapu zsanérjai, és egy pillanattal később szürkébe öltözött lovasok tűntek fel a fáklyafényes udvaron.

Juanita de Elia közelebb húzódott az ablakhoz, és szakértő pillantást vetett az érkezőkre. Ducos orrát parfümillat csapta meg.

– Melyikük az? – kérdezte.

– Az elülső.

– Jól üli meg a lovat – bólintott a nő elismerően.

– Született lovas. Nem érdekli, mennyire elegáns a stílusa. Nem táncoltatja a lovát, hanem harcra idomítja – válaszolt az őrnagy, miközben elhúzódott az asszony mellől. Zavarta az erős illatszer, ahogy a túlságosan magabiztos ribancok is.

Kínos csend telepedett a szobára. Juanita de Elia észrevette, hogy női praktikái nem hatnak Ducos-ra. Azt hitte, Ducos-t egyáltalán nem érdeklik a szebbik nem tagjai, de tévedett. Az őrnagy ugyan néha igénybe vette a tábori bordélyház garantáltan „tiszta” lányainak szolgáltatásait, de többnyire inkább uralkodott ösztönein, és arra törekedett, hogy a császár üdvére cselekedjen. Most is inkább a papírmunkába temetkezett, udvariatlan módon tudomást sem véve a nő jelenlétéről. Valahol egy toronyóra elütötte a kilencet, majd egy őrmester hangja harsant fel, ahogy parancsszavakat kiáltozva egzecíroztatta a várfalon őrjáratozó katonákat. Végül azonban odakintről léptek koppantak, sarkantyú pendült. Juanita asszony érdeklődve felpillantott.

Loup tábornok nem vesztegetett időt arra, hogy kopogjon az ajtón, vagy hogy köszönjön. Egyenesen Ducos szobájába rontott, és haragtól tajtékozva felkiáltott.

– Két embert vesztettem, hogy az isten verné meg! Két jó katonát! Az angol muskétások egyszerűen falhoz állították, és lelőtték őket, mint a kutyákat!

Loup egyenesen az őrnagy asztalához lépet, és nagy adag brandyt töltött magának.

– Azt akarom Ducos, hogy tűzzön ki vérdíjat az angol tiszt fejére. Kutyákkal akarom felfalatni a tökeit!

A tábornok hirtelen elhallgatott, amint észrevette az uniformisba öltözött nőt. Amikor belépett, azt hitte, hogy egy különösen nőies tisztet lát, egy olyan piperkőc párizsit, aki több pénzt hagy a szabónál, mint a fegyverkovácsnál vagy a lócsiszárnál, de amint haragja csillapodott valamelyest, rájött, hogy amit sisaknak vélt, az nem más, mint egy női hajkorona.

– Ez itt a magáé, Ducos? – kérdezte kajánul.

– Uram – kezdte az őrnagy szertartásosan –, legyen szabad bemutatnom Dona Juanita de Elia kisasszonyt. Hölgyem, ő Guy Loup tábornok.

Loup alaposan szemügyre vette a tűznél álló nőt, és tetszett neki, amit látott. Dona Juanita de Elia is végigmustrálta a katonát, és ő is elégedettnek tűnt. A tábornok mokány volt, napcserzette arcát szürke haj és szakáll keretezte, a szürke bunda pedig épp olyan árnyalatú volt, akár az eső áztatta kövek odakint. Loup-t bőr, dohány, fegyverolaj, puskapor és verejték szaga lengte körbe.

– Örülök, hogy megismerhetem, uram – biccentett a nő.

– Szintúgy, hölgyem – bólintott a tábornok, miközben szemérmetlenül megbámulta a testhezálló egyenruha alatt domboruló női testet –, vagy szólítsam inkább ezredesnek?

– A rangom minimum tábornok, de inkább marsall, uram.

– Hogy az ördögbe veszíthetett el két embert, Loup? – szakította félbe a flörtöt Ducos.

Loup elmesélte a történetet. Közben fel és alá sétált a szobában, és egy almát harapdált, amelyet Ducos asztaláról vett el. Elmondta, hogy emberei egy kis csoportjával a Fuentes de Onoro nevű faluból elszököttek üldözésére indult, hogy megtorolja a spanyol ellenállók tetteit, amikor a zöld kabátosok rajtuk ütöttek.

– Egy Sharpe nevű kapitány vezette őket – fejezte be történetét.

– Sharpe – ismételte Ducos, és gondolkodni kezdett. Nagyszerű emlékezőtehetsége volt, így gondosan megjegyezte a császár összes ellenségét, és az ellenük hozandó ellenintézkedéseket.

– Tehát Sharpe, a lövész – ismételte elgondolkodva. Azt hiszem, ez ugyanaz az ember lehet, aki sast zsákmányolt Talaveránál. Csak zöld kabátosok kísérték, vagy vörös kabátosok is voltak vele?

– Vörös kabátosok.

– Akkor ugyanarról a katonáról beszélünk. Valamilyen okból soha nem fedeztük fel, hogy vörös kabátos zászlóaljnál szolgál.

Ducos gondosan feljegyezte az új információt füzetébe, amely vagy ötszáz ellenséges tisztről tartalmazott hasonló adatokat. Néhány nevet már áthúzott egy vékony, fekete vonallal, így jelezve, hogy az illető halott, és a francia őszintén remélte, hogy egyszer eljön az a nap, amikor az összes feljegyzést hasonló jelzéssel láthatja majd el, legyen szó spanyol, portugál, vagy akár angol katonákról.

– Sharpe kapitány híres ember az angol hadseregben. A ranglétra aljáról küzdötte fel magát, tábornok, és ez nem kimondottan gyakori arrafelé.

– Teszek a katonai karrierjére, Ducos! Nekem a skalpja kell, és a feje ezüsttálcán.

Az őrnagy nem kedvelte az efféle egyéni attitűdöket, mert úgy hitte, sokkal fontosabb dolgokról vonják el a katona figyelmét.

– Sokkal jobb lenne, Loup, ha inkább tájékoztatnánk erről a sajnálatos esetről Wellingtont. Nem hiszem, hogy neki tetszene Sharpe eljárása.

– Nincs szükségem ügyvédekre az ügyeim elintézéséhez! – mordult fel Loup.

Nem is annyira katonái végzete dühítette fel, inkább az a mód, ahogy meghaltak. Semmi kifogása nem lett volna a dolog ellen, ha egy ütközetben veszítik életüket, de nem állhatta, hogy kivégezzék őket, mint a közönséges bűnözőket.

– Ha azonban nem kapom el néhány héten belül, akkor nem bánom, megírhatja azt a rohadt levelet. Katonák ellen nehezebb harcolni, mint civilekkel, és nekem ismét meg kell tanítanom az embereimet, hogyan kell egyenruhásokkal megküzdeni.

– Azt hittem, hogy a legtöbb katona szívesebben megy csatába igazi katonák, mint gerillák ellen – vetette közbe Dona Juanita.

Loup bólintott.

– A legtöbbször valóban ez a helyzet, asszonyom, de az én specialitásom a gerillák elleni hadviselés.

A nőben szemmel láthatóan feltámadt az érdeklődés.

– Mesél róla?

Loup Ducos-ra pillantott, mintha engedélyt kért volna tőle, hogy szólhasson. Az őrnagyot mélységesen zavarta, ami a másik férfi és a nő között történt. Bizonyos volt benne, hogy ha akár csak fél percre kettesben maradnának, máris egymásnak esnének, akár a bagzó macskák. Nem erkölcsi okokból volt ez ellenére, hanem azért, mert úgy érezte, emiatt a nevetséges apróság miatt elhanyagolják majd kötelességüket.

– Mondja csak, Loup – legyintett egykedvűen.

A tábornok bólintott, és mintha csak valódi titkot közölt volna, közelebb hajolt a nőhöz.

– Én vezetem a hadsereg legképzettebb katonáit. Még a testőrgárdánál is jobbak. Kiválóan harcolnak, pompásan ölnek, és ennek megfelelő zsoldot is várnak. Ha lehet, kerülöm, hogy más csapatok katonáival keveredjenek, így soha nem derül ki, hogy merre járnak, és mit csinálnak. Ha például hatszáz embert kivezényel innen, és Madridba küldi őket, garantálom, hogy innentől Sevilláig minden gerilla tudomást szerez róla, mielőtt kilépnének a kapun. Az én harcosaimról azonban senki nem sejtheti, hol vannak és mit tesznek, csak akkor jönnek rá, amikor már késő. Egy falut ugyan kiürítettünk, de mégsem ez az állandó szállásunk. Lakunk, ahol akarunk, úgy haladunk, ahogy nekünk tetszik, ha pedig támadás ér minket, megöljük a gerillákat. Persze nemcsak őket, hanem a szüleiket, nagyszüleiket, gyermekeiket, unokáikat, és még a papjaikat is. Megfélemlítjük mindet, éppen úgy, ahogy ők próbálják terrorizálni a mi csapatainkat, és tudtára adjuk a helyieknek, hogy jobban teszik, ha tőlünk rettegnek, nem a partizánoktól.

– Ügyes – felelte Juanita.

– Az mindenesetre bizonyos, hogy az a terület, amelyet Loup tábornok gondjaira bíztak, figyelemre méltóan partizánmentes – jegyezte meg nagylelkűen Ducos.

– Sajnos nem teljesen. El Castrador még él, és én nem nyugszom, amíg a saját késével el nem vágom a torkát. Lehet, hogy az angolok érkeztére megint előbújik a rejtekhelyéről.

Ducos ismét magához ragadta a szót.

– Éppen ezért vagyunk itt. Az a dolgunk, hogy elérjük, hogy a britek eltakarodjanak innen.

A rövid bevezető után mély, hipnotikus hangján ismertette a hadi helyzetet. Loup tábornok, aki azzal töltötte az elmúlt évet, hogy kiűzze a partizánokat a hegyekből, így akadályozva meg azt a katasztrófát, amely Masséna marsall csapatait sújtotta Portugáliában, figyelmesen hallgatta Ducos beszámolóját. Az őrnagy igazat mondott, meg sem kísérelte hallgatóságát a Moniteur újságban olvasható hazugságokkal traktálni.

– Wellington nagyon okos – ismerte el kényszeredetten Ducos. – Nem egy katonai zseni ugyan, de tehetséges hadvezér, és mi elkövettük azt a hibát, hogy alábecsültük.

A Torres Verdas vonal létezéséről fogalmuk sem volt a franciáknak egészen addig, amíg be nem sétáltak az ágyúk kereszttüzébe, majd kénytelenségből visszavonultak, szenvedve a hidegtől és az éhségtől. Most az egész hadsereg ott várakozott a határon, és Wellington támadását várta. A közelgő összecsapás véresnek ígérkezett, mert a járható hegyi hágókat két erőd biztosította, Ciudad Rodrigo északon, Bajadoz délen. Bajadoz egy hónappal ezelőttig szilárdan spanyol kézben volt, és még Masséna marsall mérnökei is letettek arról, hogy lerombolhatják a masszív falakat, akkor azonban Loup megvesztegette a vár kapitányát, aki átadta a kulcsokat. Most tehát Spanyolország két legfontosabb erődje a császár kezében volt. Egy ugyancsak fontos harmadik erősséget szintén franciák birtokolták. Almeida ugyan Portugália területén feküdt, és nem volt annyira jelentős, mint Ciudad Rodrigo vagy Bajadoz, ráadásul egy lőportár robbanása elpusztította a fellegvárat a szomszédos katedrálissal együtt, de a város vastag, csillag alakú falai, és erős helyőrsége tüske lett volna minden angol hadsereg oldalában, amely Ciudad Rodrigo ostromára indult volna. Ducos bizonyos volt benne, hogy Wellington soha nem hagyott volna serege hátában egy ilyen fenyegetést jelentő erősséget.

– Wellington elsődleges célja Almeida elfoglalása lesz, Maséna pedig minden erejével megpróbálja ezt megakadályozni – jelentette ki az őrnagy, majd kis szünet urán folytatta. – Más szavakkal, tábornok, Almeida közelében egy nagy jelentőségű ütközet várható. Ha van olyan dolog ebben a háborúban, amit biztosra vehetünk, hát ez az.

Loup a térképre nézett, majd bólintott.

– És mi van, ha Masséna mégis kiüríti az erődöt? – kérdezte Loup megvető hangsúllyal. Úgy tűnik, még ezt az ostobaságot is el tudta képzelni riválisáról.

– Lehetetlen – rázta meg a fejét Ducos, majd magabiztosan a térképre bökött. Almeida tépett, csillagforma körvonalait hegyek övezték, de mögötte egy mély folyó vonult, elválasztva az erődöt Portugáliától.

– Ez a Coa, tábornok. Egy szurdokban fut, és csak egy híd vezet át rajta itt, Castello Bomnál.

– Ismerem.

– Ha tehát Wellington csapatai vereséget szenvednek ezen a parton, csapatai maradékai arra kényszerülnek, hogy ezen az alig három méter széles hídon át vonuljanak vissza. Ez az oka annak, hogy ragaszkodjunk Almeida megtartásához, mert a puszta léte miatt az angolok nem tehetnek mást, minthogy itt harcoljanak, és ha így lesz, felmorzsolhatjuk őket. Ha pedig velük végeztünk, az ön taktikáját folytatva leverhetünk minden ellenállást Spanyolországban és Portugáliában.

Loup kihúzta magát. Habár elsőre helyesnek találta Ducos elemzését, szüksége volt néhány percre ahhoz, hogy minden szempontból végiggondolja. Szivarra gyújtott hát, és pár szippantás után összeszedte gondolatait. Úgy döntött, hogy nem húzza az időt udvariaskodással, hanem egyenest a közepébe vág.

– Nem harcoltam ugyan csatában az angolok ellen, de azt hallottam, hogy makacsak tudnak lenni a rohadékok, ha sarokba szorítják őket. Kiválóan ismerem ezt az országot – folytatta a térkép felé intve. – Ha Wellington bevesz egy magaslati pontot, az egész hadseregem kimúlhat végelgyengülésben, mielőtt kifárasztaná, legalábbis én így tudom.

– Értem az aggályait – felelte Ducos mosolyogva. – De mi lenne a helyzet, ha Wellington hadserege belülről indulna rothadásnak?

Loup egy darabig eltöprengett, majd határozottan bólintott.

– Akkor megtörik – ismerte el egyszerűen.

– Látja? Ez az, amiért azt szerettem volna, hogy találkozzon Dona Juanitával. A hölgy – intett a mosolygó asszony felé – átvág a vonalakon, és beépül az angolok közé. Ezután pedig, tábornok, időről időre ellátogat majd önhöz, és elvárom, hogy ekkor ellássa azokkal a dolgokkal, amelyeket tőlem kap majd meg.

– Miféle dolgokkal, Ducos? Fegyverekkel? Lőszerrel? Dona Juanita válaszolt az őrnagy helyett.

– Semmi olyasmivel, tábornok, ami nem fér el egy vezeték-ló nyeregtáskájában.

Loup Ducos felé fordult.

– Miért gondolják azt, hogy olyan könnyű keresztüllovagolni két hadsereg között? Az angolok lovas őrjáratokat küldenek szerteszét, meg ott vannak a partizánok, ráadásul a mi portyázóink, és még az isten tudja, kifélék... Ez nem egy kényelmes sétalovaglás a Bois de Boulogne-ban!

Egy pillanatig sem látszott, hogy Ducos kizökkent volna hűvös nyugalmából.

– A hölgy minden bizonnyal meggyőzi majd önt a képességeiről, tábornok. Az ön dolga pedig az, hogy megmutassa neki a rejtekhelyét. Tudnia kell ugyanis, hogy hol találja meg. Megoldhatónak találja ezt a problémát?

– Persze – vont vállat Loup, majd az asszonyra nézett. – Hajlandó lenne lovagolni velem egyet, hölgyem?

– Akár egész nap is, tábornok.

– Nos, akkor hát holnap. Esetleg holnapután is?

– Az attól függ, tábornok. Meglehet.

Ducos ismét félbeszakította az idillt. Késő volt már, várta a vacsora, ráadásul sok óra papírmunkát is le kellett még tudnia.

– Az ön emberei, tábornok, mostantól az első vonalban állnak majd, és azt akarom, hogy kísérjék figyelemmel minden új angol egység érkezését.

– Eddig sem kerülte el semmi a figyelmünket, Ducos! – fortyant fel Loup. – Semmi szükség rá, hogy kioktasson. Mi igazi katonák vagyunk, ha esetleg elfelejtette volna.

Az őrnagy szemrebbenés nélkül folytatta.

– Különösen egy spanyol egységet figyeljenek, a Real Companía Irlandesa várhatóan csatlakozik Wellington hadaihoz, és én pontosan tudni akarom, hogy mikor érkeznek, valamint az is, hogy hová vezénylik őket. Ez nagyon fontos ügy, tábornok.

Loup Juanitára sandított, mert úgy sejtette, hogy a Real Companía Irlandesa kapcsolatban áll a nő küldetésével, de az asszony arca nem árult el semmit. A tisztnek azonban semmi kétsége nem volt afelől, hogy két napon belül úgyis mindent megtud majd tőle.

– Ha csak egy ló fingik az angol vonalak mögött, garantáltan azt is meg fogja tudni, Ducos.

– Nagyszerű! – mondta az őrnagy. – Nem is tartom fel tovább, tábornok. Biztos vagyok benne, hogy vannak még tervei a mai éjszakára.

Loup felvette hát sisakját, és a karját nyújtotta Juanitának. – Mondja csak, hölgyem, a Doha nem férjes asszonyok megszólítása?

– A férjem Dél-Amerikában nyugszik, tábornok. Mély sajnálatomra elragadta a sárgaláz.

– Milyen érdekes! Az én feleségem pedig Besanconban nyugszik. Elragadta a konyhai munka.

A tiszt udvariasan felajánlotta a karját Juanitának, de Ducos egy kézmozdulattal megállította a nőt, így egyedül távozott. Amint kiért a hallótávolságból, megszólalt az őrnagy.

– Készen áll az indulásra?

– Máris?

– Igen – bólintott mereven Ducos. – Gyanítom, hogy a Real Companía Irlandesa már elérte az angol vonalakat.

– Készen állok. És mondja csak, Ducos, az angolok vajon mostanra gyanakodnak a Real Companía Irlandesa szándékait illetően?

– Minden bizonnyal. Bolondok is lennének, ha nem gyanakodnának. A mi feladatunk, hölgyem, az, hogy nyugtalanságban tartsuk az ellenségünket, és amíg azok a Real Companía Irlandesára figyelnek, talán elsiklanak az igazi veszély felett.

Ducos levette szemüvegét, és gondosan megtisztogatta a lencséket.

– Bizonyos ön Lord Kiely érzelmei felől?

– Az a részeges bolond azt fogja tenni, amit csak mondok neki, őrnagy.

– Ne tegye féltékennyé! – figyelmeztette Ducos. Az asszony szája pengeéles mosolyra húzódott.

– Sok dolog lehet, amiben ön szakértő, de ne oktasson ki arról, hogy bánjak egy férfival. Mindent tudok, amit tudnom kell, ne aggódjon hát Lord Kiely miatt. Jó lesz, és engedelmes. Van valami egyéb is?

– Pillanatnyilag ez minden. Hadd kívánjak önnek nyugodalmas jó éjszakát, asszonyom.

– Bizonyosan rendkívül érdekes éjszakám lesz – mosolyodott el Dona Juanita, majd megfordult, kinyitotta az ajtót, és lesietett a lépcsőn. Ducos még hallotta a sarkantyúk pengését, és a nő nevetését, amint csatlakozott a lent várakozó Loup-hoz. Becsukta hát az ajtót, és visszasétált az ablakhoz. Hallgatta az eső neszezését, képzeletében nagyszerű látomás bontakozott ki. Az álom megvalósulása persze nemcsak azon múlt, hogy Loup és Juanita megfelelően teszik-e a dolgukat, hanem azon is, hogy egy, az angol vonalak mögött munkálkodó ember terve sikerül-e. Ez a személy olyan agyafúrt volt, hogy még Ducos is elismeréssel adózott zsenialitásának, és aki oly módon szomjazta az angolok vereségét, mint amennyire Ducos Franciaország dicsőségét. A francia vékony teste szinte beleremegett az izgalomba, amikor elképzelte, ahogy a demoralizálódott angol csapatokat sarokba szorítják a folyóparton. Lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy a víz véresre változik, és ahogy vörös kabátosok holttesteit sodorja tova a folyó. Látta, ahogyan a császár egész Európa, sőt az egész ismert világ ura lesz. Ki tudja? Ha Nagy Sándornak sikerült, sikerülhet Bonaparténak is.

Lehet, hogy mindez éppen most kezdődik el Ducos, és az ő legtitkosabb ügynöke segítségével a Coa partján, nem messze Almeirától.

– Ez egy lehetőség, Sharpe, istenemre mondom, valódi lehetőség! Egy férfi életében nem sok efféle adódik, így tehát üstökön kell ragadni a szerencsét, én mondom. Az apám is így tartotta, és ő püspök volt, pedig nem lesz mindenféle segédlelkészből püspök, nemdebár? Csak akkor, ha nem mulasztja el az esélyeket. Érti, mire célzok, ugye, Sharpe?

– Igen, uram.

Claud Runciman őrmester terebélyes hátsója alatt megreccsent a szék, ahogy eltolta magát a bőséges vacsora maradványai alatt roskadozó asztaltól. Előtte csirkecsontok, lecsupaszított szőlőfürtök, nyúlbordák, narancshéj, és egy meghatározhatatlan állat porcogója feküdt. A hatalmas mennyiségű étel miatt Runciman kénytelen volt kigombolni kabátját és ingét is, óriási hasára így ráfeszült zsebórája lánca, vöröses bemélyedést szántva sápadt, feszes bőrén. Az ezredes hatalmasat böffentett.

– Sharpe, itt kell, hogy legyen valahol az a púpos lány, aki az ételt szolgálja fel. Ha látja, legyen olyan jó, és szóljon neki, hogy hozzon ki egy sajtos pástétomot, de ne kecskesajttal, mert attól elfog a melankólia.

Habár az ezredes a jó hírű 37. hampshire-i ezred sárga gallérját és ezüst díszzsinórzását viselte egyenruháján, ez az alakulat már vagy esztendeje színét sem láthatta, mivel újabban a szekeres szállítókkal és a szövetséges portugálok öszvéres fuvarosaival biztosította az angolok utánpótlási vonalait. Most azonban ő lett a Real Companía Irlandesa összekötő tisztje.

– Persze hogy nagy megtiszteltetés ez, azonban nem ért váratlanul, és sejtettem, hogy én leszek a szerencsés – magyarázta buzgón Sharpe-nak. – Annak idején elmondtam Wellingtonnak is – folytatta –, hogy elfogadom a szállítmányozási fegyvernem vezetését, de jutalomra számítok érte. Épeszű ember ugyanis nem akarja egy halom ostoba hajtó között leélni az életét. Hé, Sharpe, ott a púpos! Legyen már olyan jó, állítsa meg, és magyarázza el, hogy azonnal szükségem van pástétomra, meg egy kis rendes sajtra!

Hamarosan megérkezett az ezredes által rendelt étel, ráadásnak pedig egy tömlőnyi bor és egy tál cseresznye, hogy Runciman az utolsó éhségét is elverhesse. A szomszéd asztaltól lovassági tisztek egy csoportja feltűnő lelkesedéssel fogadásokat kötött rá, hogy a pohos ezredes mennyi ételt lesz még képes magába tömni, de Runciman nem törődött velük.

– Mondom, ez egy nagy lehetőség! – ismételte, miközben magába tömte a pástétomot. – Nem tudom még, hogy magának mi haszna lesz ebből, de a magafajta úgysem vár túlságosan sokat az élettől, nemde? Én azonban akár az aranygyapjút is megkaparinthatom! Maga tudja, mit jelent az, hogy Real?

– Igen uram. Azt, hogy királyi.

– Tehát mégsem olyan tanulatlan, mi? Igen, azt jelenti, királyi. Királyi Gárda! Ezek az írek nem egyszerű szekeresek meg öszvérhajcsárok! Királyi kapcsolataik vannak, és ez azt jelenti, hogy királyi jutalmakat is osztogathatnak. A spanyol udvar az aranygyapjas rend lovagi címét is felajánlhatja, minden jutalommal egyetemben. Szép csillag és aranygallér is jár a dologgal, de én megelégednék a pénzzel is. Jó munkáért jó fizetség jár, nem igaz? Ráadásul ez csak a spanyoloktól! Ki tudja, London miféle egyebet tartogat még a számomra! Lovaggá is üthetnek akár, sőt a királyi udvarban is érdeklődhetnek afelől, hogy ki végezte el ezt a nagyszerű munkát! Még a bárói rang sem lenne elképzelhetetlen, csak hát van egy kis baj...

Runciman nagyot böffentett, és egypár másodpercig felemelte hátsóját a padról.

– Istenemre, mindjárt jobb így – mondta látható megkönnyebbüléssel. – Nemhiába mondják az orvosok, hogy a káros kipárolgásokat ki kell ereszteni a testből, mielőtt még a belső szervek elrothadnának. Hol is tartottam? Ja, igen, Sharpe, légy van a levesünkben. Az a probléma, hogy ezek a gárdisták írek. Vezetett már íreket, Sharpe?

– Néhányat már igen, uram.

– Én pedig már többtucatnyit is! Amióta ír hajtóink is vannak, alaposan megismertem a zsivány fajtájukat. Mondja csak, szolgált már valaha Írországban?

– Még soha, uram.

– Én már igen, egy laktanyában teljesítettem szolgálatot Dublin Castle-ben. Hat hónapnyi nyomorúság volt az, Sharpe, én mondom! Először is, borzalmas a koszt, másodszor pedig, bárhogy is törekszem arra, hogy jó keresztény legyek, és szeressem felebarátaimat, az írek alaposan megnehezítették a dolgomat. Igaz, akadnak köztük rendesebb fickók is, de többségük rémesen ostoba. Néha már-már azt hittem, hogy a bolondját járatják velem, mert a legegyszerűbb parancsot sem értették meg! Érti ezt? És még valami, Sharpe, csak így egymás közt; az írek... – kezdte sejtelmesen Runciman, miközben közelebb hajolt a kapitányhoz – főleg katolikusok. Pápisták! Ha nem akarja felmérgesíteni őket, vigyáznia kell, mit mond. Persze maga meg én tudjuk, hogy a pápa a babiloni szajha megtestesülése, de jobb, ha erről mélyen hallgatunk, ha ők is hallhatnak minket. Ért engem, ugye?

– Úgy érti, így nem kapja meg az aranygyapjút? – Tudtam, hogy meg fog érteni! Pontosan ez a helyzet.

Diplomatikusan, szőrmentén kell eljárnunk. Úgy kell bánnunk velük, mintha ők is jó angolok lennének, vagy legalábbis hasonlóan. Maga alacsony sorból jött, de megjárta a szamárlétrát, igaz? Lehet, hogy egy-két dolog nem egyértelmű a maga számára, de ne feledje, ha a pápáról nem beszél sem maga, sem az emberei, nem lesz hiba.

– Uram, sok emberem katolikus, és ráadásul ír is.

– Elképzelhető. Végül is a hadsereg harmada ír! Csak ki ne törjön valami lázadásféle.

Az ezredes láthatóan összerezzent, amikor eszébe ötlött az ámokfutó pápista ír vörös kabátosok látványa, de azért folytatta.

– Kár azonban vészmadárkodni, nem igaz? Egyszerűen csak hunyjon szemet a fertelmes eretnekség felett, Sharpe, ne is törődjön vele! Csak a tudatlanság az egyetlen oka a pápiz-musnak, ahogyan ezt az én drága apám szokta volt mondogatni. Jut eszembe, Sharpe, örömmel venném, ha az elkövetkező időkre való tekintettel nem szólítana többé ezredesnek. Tudja, a tábori szekeresek parancsnoka vagyok. Tábori, érti, ugye? A Runciman tábornok megszólítás éppen megfelelőnek látszik, nemdebár? Úgyis csak idő kérdése.

– Ahogy óhajtja, tábornok – felelte Sharpe enyhe félmosollyal. Tizenkilenc évnyi szolgálat után már tökéletesen ismerte a Runcimanhoz hasonlókat. Hadnagysága óta minden bizonnyal pénzért vásárolta a rangfokozatokat, de az ezredesinél megakadt, mert innentől kezdve csak a leszolgált idő, és az érdemek biztosíthatták volna számára az előléptetést. Sharpe-nak semmi kifogása nem volt Runciman szeszélye ellen, hiszen az ezredes nem látszott bonyolult lelkületű embernek, és nem lett volna értelme összetűzni vele.

– Maga kedves fickó, Sharpe! Hé! Látja ott azt a nyamvadt figurát, aki épp most megy ki? Úgy látom, hagyott az asztalán egy féltömlőnyi bort. Hozza már ide nekem, barátom, mielőtt az a púpos nőszemély ráteszi az enyves mancsát! Magam mennék érte, de ma valahogy módfelett gyötörnek a szelek. Siessen jóember, szomjazom!

Sharpe szerencséjére ekkor érkezett meg Michael Hogan hadnagy, és megóvta ezzel attól, hogy koldus módjára maradékot csenjen egy asztalról.

– Jó estét, ezredes úr! – köszöntötte Runcimant, szándékosan eltúlozva amúgy is feltűnő ír akcentusát. – Gyönyörű napunk van, ugye?

– Inkább forró – felelte Runciman, majd letörölte arcáról a verejtéket. Hirtelen azt is észrevette, hogy hordó nagyságú hasa csupasz, így kétségbeesett igyekezettel megpróbálta összehúzni zubbonya szárnyait.

– ...mi több, mondhatnám, hogy rohadt nagy a kánikula.

– A nap teszi, ezredes – mondta komoly arccal Hogan. – Megfigyelte már, hogy az a nagy, sárgán izzó gömb felmelegíti a levegőt?

– Persze hogy a nap teszi! – motyogta zavartan az ezredes.

– Örülök, hogy egyetért. Hanem ez esetben mi a helyzet a téllel?

Runciman kétségbeesetten bűvölte a magára hagyott borostömlőt. Már éppen ismét érte akarta szalajtani Sharpe-ot, amikor a szolgálólány odaért, és elvitte.

– A fenébe – jegyezte meg bánatosan.

– Hogy mondta, ezredes? – érdeklődött Hogan, miközben belemarkolt Runciman cseresznyéstáljába.

– Nem szóltam semmit, csak a köszvényem kínoz. Szükségem lenne még egy adag Husson vízre, de errefelé nagyon nehéz beszerezni. Nem tudna keríteni egy adagot a londoni lovas testőrségtől? Biztosan méltányolják a kérést, hiszen itt, az első vonalban szükségünk van gyógyszerekre. És lenne még valami, Hogan...

– Csüngök a szavain, ezredes.

Runciman elvörösödött. Tudta, hogy az ír gúnyolódik vele, mert hiszen rangban elvileg megelőzte, Hogan kiváló viszonyt ápolt Wellingtonnal.

– Tudja, én még mindig a szekeresek parancsnoka vagyok...

– Így van, ezredes, és kiválóan végzi a munkáját. A főparancsnok nemrégiben meg is jegyezte, hogy mostanában ritkán látni ennyire jól igazgatott társzekereket.

– Maga Wellington is észrevette hát?

– Pontosan így történt, ezredesem.

– Nem csoda! Az én drága jó anyám is mindig azt szokta volt mondani, hogy nagyszerű szervezőkészségem van. És mivel én vagyok a tábori szekeresek parancsnoka, megtisztelő lenne, ha tábornoknak szólítana.

– Drága szekeresparancsnok, hát miért nem mondta ezt régebben? Persze hogy szólíthatom szekeresparancsnoknak! Már régen eszembe juthatott volna ez a kis figyelmesség. Most azonban, ha megbocsát, mennem kell, mert a Real Companía Irlandesa már elérte a város szélét, és nekünk kell eligazítást tartanunk. Óhajt még közölni velem valamit indulás előtt?

Runcimanra láthatóan sokkolóan hatott, hogy esetleg meg kell erőltetnie magát.

– Úgy érti, nyomban indulnunk kellene, ebben a minutumban? Sajnálom, de ez lehetetlen. Az orvosom azt mondta, hogy az én koromban egy férfinak pihennie kell, miután... nos, miután...

– Miután megerőltető munkát végzett? – készségeskedett Hogan. – Igaza van, szekeresparancsnok! Majd elmondom Lord Kielynek, hogy ön Valverde tábornok fogadásán óhajt először találkozni vele és tisztjeivel, San Isidróban.

– Így van, Hogan, ma este ott leszek Valverdében – bólogatott buzgón az ezredes. És még valami... Nos, ami a megszólításomat illeti...

– Szükségtelen köszönetet mondania, szekeresparancsnok – jegyezte meg gálánsan Hogan. – Igazán megható a hálája, de nincs szükség további szavakra! Tiszteletben tartom az óhaját, és mindenkivel tudatom majd, hogy tegyen úgy, ahogy én. Maga pedig, Richard, kövessen, kérem – fordult Sharpe felé. – Hol vannak a zöld kabátosai?

– A kocsma előtt, a söntésben, uram.

Sharpe lövészeinek a portugál határnál álló elhagyott San Isidro-erődben kellett csatlakozniuk tisztjükhöz, hogy segédkezzenek a Real Companía Irlandesa kiképzésében.

– Uramisten – sóhajtott Hogan panaszosan, miután elhagyták az ivót –, mekkora hájfej ez a Runciman! Kedélyes bolond ugyan, de én mondom, nála roszabbul senki nem végezné a munkáját, beleértve McGillian kutyáját is, pedig az az állat epilepsziás volt, vak és többnyire részeg is. Nem ismerte McGilliant, ugye? Hozzáértő hadmérnök volt, de lezuhant Gibraltár sziklájáról, miután benyakalt félgallonnyi sherryt. Isten nyugosztalja. A kutyája pedig olyannyira kedélybeteg lett, hogy le kellett lőni. A felföldi 73-sok végezték el a piszkos munkát, teljes katonai tiszteletadás mellett. Régi história. Runciman azonban vár valamit azoktól az írektől, és ez nagyon jó, ugyanis el kell velük hitetnünk, hogy mi is komolyan vesszük őket. Ért engem?

– Nem egészen, uram – nyögte Sharpe. – Ami azt illeti, egy cseppet sem.

– Nehézkes a felfogása, Richard – rázta meg a fejét Hogan, majd megállt, és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, megragadta az egyik ezüstgombot Sharpe zubbonyán.

– A célunk az, hogy felbosszantsuk Kiely lordot. A maga feladata az, hogy halálra bosszantsa. A legcsekélyebb mértékben sincs szükségünk sem rá, sem a nyomorult Real Companía Irlandesára, de mégsem küldhetjük el őket a pokolba csak úgy, mert az nem lenne eléggé diplomatikus. Érti már, ugye? Érje el, hogy önként takarodjanak el, de lehetőleg úgy, hogy ez ne derüljön ki. Az a dagadt ártány Runciman majd nyalja a talpukat, tehát talán maguk is elhiszik, hogy nem szándékosan hajtottuk el őket. Ha minden jól megy, csak magáról fogják hinni, hogy nem úriember.

– De hát valóban nem vagyok az, nemde?

– Ha ez így is van, arról csakis maga tehet, de ez nem a mai nap problémája. Sharpe, egy a lényeg: érje el, hogy izzadjanak meg, szenvedjenek, de kérve kérem, oldja meg, hogy elkotródjanak innen!

A Real Companía Irlandesa alig volt nagyobb, mint egy ezred, de egyike volt annak az öt alakulatnak, amely őfelsége, a spanyol király személyes biztonságáért felelt. Az ezred könyveiben háromszáznégy katona szerepelt, amikor még az Escorial Palotát vigyázták Madridtól nem messze, de amióta a spanyol király őrizet alatt állt, a megszálló franciák leereszkedően vállveregető stílusa miatt többen elhagyták az alakulatot, és még tovább csökkentette a létszámot a közelmúltban megtett hajóút, amelynek során egész Spanyolországot meg kellett kerülniük, hogy csatlakozhassanak az angol hadsereghez. Így tehát a Real Companía Irlandesa százhatvanhárom katonából és tizenhárom tisztből állt, amikor Vilar Formoso határában felsorakozott. Kíséretükben egy tábori lelkész, nyolcvankilenc feleség, hetvennégy gyerek, hatvan szolga volt, és rendelkeztek huszonkét lóval, egy tucatnyi öszvérrel, valamint velük tartott egy úrhölgyként megjelölt személy is.

– Úrhölgy? – hitetlenkedett Sharpe.

– Igen finom fogalmazás – bólintott komolyan Hogan. – A szóban forgó hölgy egy két lábon járó kupleráj, de őméltósága úgy óhajtja, hogy biztosítsak megfelelő szállást számára és egy hölgyismerősének, aki ugyan még nem érkezett meg, de hamarosan számítani lehet rá. Dona Juanita de Elia egyenesen az ellenséges vonalakon keresztül vágja majd át magát csak azért, hogy őlordsága ágyát felmelegítse, és igaz, ami igaz, ha valóban ő az a Dona Juanita de Elia, akit ismerek, akkor az a bizonyos nyoszolya nem maradhat hideg. Az úrhölgy tapasztalt ágymelegítő. Azt mesélik róla ugyanis, hogy minden egyes alakulat egyenruháját elrakta, amelyből együtt hált egy férfival. El tudja ezt képzelni, Sharpe?

– Hát, ha errefelé jön át, akkor rohadt nagy szerencséje kell, hogy legyen, hogy el tudja kerülni Loup-t és csapatát.

– Honnan hallott maga Loup-ról? – kérdezte döbbenten Hogan. Az ír tiszt ugyan jó kedélyű, kiváló humorú férfi volt, de a bohém külső alatt pengeéles logika rejtőzött. Sharpe azonban megbízott benne, ezért egy pillanatra eltöprengett azon, hogy elmondja neki, milyen körülmények között találkozott a franciával, de végül úgy döntött, jobb, ha nem meséli el, hogyan végzett ki két francia katonát teljesen szabályellenesen.

– Errefelé mindenki ismeri Loup-t – vont vállat tehát. – Nem lehet úgy eltölteni akár csak egyetlen napot sem a faluban, hogy ne halljon róla valamit az ember.

– Ez érthető – ismerte be Hogan, de hangjában továbbra is gyanakvás rejtőzött. – Mindenesetre azért ne törekedjen rá, hogy közelebbről is megismerje. Én majd foglalkozom a farkasfickóval, maga meg viseljen gondot ezekre az újakra.

Hogan és Sharpe lövészeik társaságában befordult a sarkon, és megpillantották a Real Companía Irlandesa katonáit, amint esetlenül készülnek a szemlére egy félig befejezett templom tövében.

– Ők az új szövetségeseink, Sharpe – kesergett Hogan – és, ha hiszi, ha nem, az a dolog, amit hordanak, az nem a díszegyenruhájuk, hanem ezt viselnék csatában is. – Az egyszerűbb uniformishoz szokott angolok néma döbbenettel szemlélték a testőrök cifra uniformisát. A Real Companía Irlandesa katonái rövid, feketével szegett fecskefarkú zubbonyt viseltek, amelynek gomblyukait és gallérját aranyzsinórral varrták ki. Kézelőjük és hajtókájuk smaragdzöldben pompázott, lovaglónadrágjuk és mellényük pedig valaha fehér lehetett ugyan, de combig érő csizmájuk, derékszíjuk és fegyverövük fekete színe is megkopott már. Derekukat szintén a ragyogó zöld selyemből készített öv takarta, hasonló árnyalatú volt a kétszarvú kalapjukra illesztett tollforgó is. Fejfedőjüknek azonban nem ez volt az egyetlen dísze; mert azon egy égővörös tornyot és egy ágaskodó oroszlánt ábrázoló címer is ékeskedett, és ez a szimbólum volt látható az őrmester és a dobosok vállszalagján is. Ahogy Sharpe közelebb lépett, látta, hogy a pompázatos egyenruhák már szakadtak, foltosak, és a napfény meg is fakította őket valamelyest, de továbbra is valóságos színorgiát jelentettek volna bármely más alakulat uniformisaihoz képest. Amikor szemügyre vette a katonákat, azt látta, hogy azok egy cseppet sem úgy néznek ki, mint akik bátran állnak a sarat. Mindannyiuk arcára fáradtság, aggodalom és fásultság ült ki.

– Hol vannak a tisztjeik?

– Egy közeli tavernában ebédelnek.

– Úgy érti, méltóságukon aluli, hogy az embereikkel egyenek?

– Nyilvánvalóan az. Ne felejtse el, Sharpe, hogy azért ellenjavallt megkedvelnie ezeket az embereket – tette hozzá élesen. – Ne szimpatizáljon velük akkor sem, ha a tisztjeikről megvan a véleménye.

– Tudnak egyáltalán angolul?

– Úgy, mint maga, vagy én. Vagy a felük született Írországban, a másik felüknek ír bevándorlók a szülei, és ugye, mondanom sem kell, hogy jó néhányuk előtte vörös kabátos volt, tehát gyakorlatilag a brit hadsereg szökevényei.

Sharpe megfordult, és biccentett Harper felé.

– Nos, őrmester, nézzük meg közelebbről ezt a palotaőrséget. Sorakoztassa fel őket!

– És hogy szólítsam meg őket?

– Próbálkozzon az ezreddel.

Harper mély lélegzetet vett, majd elüvöltötte magát.

– 'Zred! Vigyázz!

Hangja olyan erős volt, hogy a hozzá legközelebb állók összerezzentek, páran pedig arrébb ugrottak, de csak néhányan vágták magukat előírásszerűen vigyázzba.

– Sorakozó! Indulj! – ordította el magát ismét Harper, de csak néhány gárdista engedelmeskedett, a többiek tanácstalan pillantásokat vetettek saját őrmestereik felé. Az egyik szépen dekorált altiszt elindult Sharpe felé, minden bizonnyal azért, hogy kérdőre vonja, milyen jogon egzecíroztatja őket, de Harper nem várta meg, amíg odaér.

– Indulás, disznók! – bömbölte Harper ékes donegani akcentussal. – Ez egy háború, fattyak, és ti most nem a királyi budit őrzitek! Viselkedjetek jó stricihez méltóan, és induljatok, de már!

– Emlékszem még azokra az időkre, amikor nem akart őrmester lenni, Harper – jegyezte meg Sharpe, ahogy figyelte, hogy a döbbent gárdisták engedelmeskednek a zöld zubbonyos lövésznek, majd Hogan felé fordult.

– Velem tart, őrnagy?

– Inkább maradok, Richard.

– Nos, akkor jöjjön maga, Pat – szólt Sharpe, és a két férfi elindult, hogy szemügyre vegye az alakulatot. Néhány helybeli gyerek az angolok mögé állt, és utánozták a tisztek járását, de amikor az ír lekent az egyiknek egy nyaklevest, gyorsan odébbálltak.

Sharpe sokkal inkább a puskák állapotát vizsgálta, de azért néha a szemébe is nézett egy-egy katonának. A Real Companía Irlandesa katonáinak arca nem elszántságról és önbizalomról árulkodott, sokkal inkább sértődöttség, és a neheztelés volt leolvasható róluk. Nem csoda, hiszen ezek az írek nem örülhettek igazán annak, hogy hirtelen ismét angol parancsnok rendelkezett felettük. Mindannyian azért álltak be a Real Companía Irlandesába, hogy őfelségét a spanyol uralkodót, a legkatolikusabb királyt védelmezzék, erre most itt találják magukat egy protestáns monarchia szolgálatában. Az pedig, hogy többségük ír hazafi létére most kénytelen volt országuk elnyomóinak oldalán harcolni, még ennél is jobban zavarta őket. Mindezek ellenére Sharpe sokkal inkább egyfajta idegességet érzékelt felőlük, mint haragot. Talán az aggaszthatta az íreket, hogy oly hosszú tétlenség után most ismét hozzá kellett szokniuk az igazi katonaélethez? Gyalázatosan elhanyagolt fegyvereik állapotából ítélve ez igen valószínű volt. Habár puskájuk erős, jó minőségű spanyol fegyver volt az egyenes kakasos fajtából, a rozsdás szerkezetek és az eltömődött csövek arról árulkodtak, hogy igencsak elhanyagolták őket. Több fegyverből hiányzott a kova vagy az annak rögzítésére szolgáló bőrdarab, sőt az egyiknek még a kovakőbefogó csavarja sem volt meg.

– Lőttél már valaha azzal a puskával egyáltalán, fiam? – kérdezte Sharpe lemondó sóhajjal az egyik katonától.

– Nem, uram!

– És mondd, fiam, lőttél már valaha egyáltalán bármiféle puskával?

A katona idegesen pillantott saját őrmesterére, de Harper hirtelen ráordított.

– Válaszolj a tiszt úrnak!

– Csak egyszer, uram.

– Nem baj, mert ha tényleg meg akarsz ölni valakit azzal a vacakkal, hát egyszerűbb, ha agyonütöd vele. Ahogy elnézem, éppen elég nagy barom vagy hozzá. Mi a neved?

– Rourke, uram!

– Ne szólíts uramnak, csak őrmester vagyok. Honnan származol, fiam?

– Az apám Galwayból jött, őrmester.

– Én pedig Donegal megyéből, Tangaveane-ből, és lesül a bőr a pofámról, mert azt kell látnom, hogy egy ír honfitársam még arra sem képes, hogy egy rohadt puskát rendesen karbantartson. Istenemre, ezzel az ócskavassal még egy franciát sem tudnál agyonlőni, nemhogy egy angolt!

Harper leemelte válláról a saját fegyverét, és Rourke arca elé tartotta.

– Látod ezt, fiam? Ez elég tiszta ahhoz, hogy akár György király orrából kipiszkáld vele a fikát. Így kell kinéznie egy igazi puskának!

Kis csoportnyi lovas ügetett keresztül a mezőn, feléjük tartottak. Sharpe arra fordult, hogy alaposabban megnézhesse őket. Az elöl haladó lovas fekete csődörön ült és a Real Companía Irlandesa aranydíszekkel ékes tiszti egyenruháját viselte. Mögötte egy még szebben dekorált tiszt haladt. Hogan eléjük indult, de elkésett; a lovasok már elérték Sharpe-ot.

– Hát maga meg mi a francot csinál? – dörrent rá egy vékony arcú, hegyes bajszú ezredes a kapitányra.

– Láthatja, éppen szemlét tartok – felelte hűvösen Sharpe.

Ekkor ért oda a második lovas is, aki a spanyol dragonyosok egyenruháját viselte, de annyi aranydíszt halmozott rá, hogy majd' összeroskadt a súlya alatt. Ő is ráförmedt Sharpe-ra.

– Maguknál talán az a szokás, hogy nem kérik ki az alakulat vezénylőtisztjének engedélyét szemlézés előtt? – süvöltött, majd erős spanyol akcentussal parancsot adott az ezredesnek.

– Noonan törzsőrmester! – kiáltott a fiatalabb tiszt. – Vezényeljen sorakozót!

A Real Companía Irlandesa engedelmeskedett, és amíg katonái a parancs végrehajtásával voltak elfoglalva, Hogan Sharpe mellé ért, és megszólította az újonnan jötteket.

– Örömmel látom, hogy megérkeztek, uraim! – készségeskedett. – Remélem, ízletes volt az ebédjük.

– Az étel undorító volt, Hogan, én a kutyám elé sem vetnék hasonlót – válaszolta kurtán a fiatalabb tiszt, akiről Sharpe azt gyanította, hogy az személyesen lord Kiely. Őlordsága gyaníthatóan tisztességes adag borral öblítette le ebédjét, mert meglehetősen részegnek tűnt.

– Ismeri ezt az izét, Hogan? – kérdezte az ezredes, miközben Sharpe felé intett.

– Természetesen igen, uram. Hadd mutassam be Sharpe kapitányt Wessexbol, akit személyesen Wellington nevezett ki az önök taktikai tanácsadójának. Sharpe, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy bemutathassam önnek Kiely grófját, a Real Companía Irlandesa ezredesét.

– Szóval maga lenne az, aki majd megtanítja az embereimet a követendő taktikára? – érdeklődött Kiely barátságtalanul.

– Így van, uram, de én képzem majd ki őket a harci technikákra is.

Az öreg spanyol tiszt megvetően közbevágott.

– Harci technikák? Ölés. Ezek a katonák a spanyol hadseregben szolgáltak, és tökéletesen tudják, hogyan kell gyilkolni. Amit azonban nem tudnak, az az, hogy hogyan kell meghalni.

– És Sharpe – szólalt meg sietve Hogan. – Engedje meg, hogy bemutassam őexcellenciáját, Don Luis Valverde tábornokot, aki seregeink leghatékonyabb támasza Spanyolországban.

– Úgy érti, uram, tanítsam meg őket tisztességgel meghalni? – érdeklődött Sharpe hitetlenkedve. Arra gyanakodott, hogy a spanyol hiányos nyelvtudása miatt félreértette mondanivalóját, a tábornok azonban válasz helyett először csak könnyedén megérintette sarkantyújával lova oldalát, és végigléptetett katonái sorfala előtt.

– Ezek az emberek háborúba mennek, kapitány – mondta úgy, hogy az angol tisztek is tisztán hallhassák. – Spanyolországért és Ferdinándért fognak küzdeni, és a harc azt jelenti, hogy a katona bátran állja az ellenség tüzét. Az lesz a győztes a két küzdő sereg között, aki tovább lesz képes erre. Ezért, Sharpe kapitány, teljes időpazarlás ölésre és harci taktikára oktatni ezeket az embereket, hanem arra kell törekednie, hogy tartsák magukat akkor is, ha maga a pokolbéli ördög támad rájuk. Tanítsa meg hát őket engedelmességre, a parancsok maradéktalan végrehajtására, és végezetül tanítsa meg őket meghalni.

Az utolsó mondatnál jelentőségteljesen hátrafordult a nyeregben, hogy bizonyos legyen benne, Sharpe minden szavát tisztán hallotta. A kapitány szemével követte a spanyolt, majd megszólalt.

– Úgy vélem, célravazetőbb, ha inkább megtanítom őket lőni.

– De hát ők katonák! – háborodott fel Valverde. – Természetesen tudnak lőni!

– Azokkal a puskákkal? – kérdezett vissza gúnyosan Sharpe.

A tábornok sajnálkozó arccal lenézett az angolra, és lassan, tagoltan – mintha csak egy gyengeelméjű gyermekhez beszélne – magyarázni kezdett.

– Ezek a fiúk az elmúlt két évet a franciák kegyelméből tölthették egy kevéssé fontos őrposzton. Maga szerint a helyükön hagyták volna őket, ha bármiféle veszélyt jelentenek Bonapartéra? Minél ócskább volt a fegyverük, annál veszélytelenebbnek látszottak, de most, hogy itt vannak, már nyugodtan elláthatják őket új fegyverekkel.

– Minek? Nem kellenek ahhoz új fegyverek, hogy barom módján állva megvárják, amig lemészárolják őket.

– Akkor mégis, milyen harcmodort javasol? – kérdezte Kiely, aki időközben melléjük léptetett.

– Olyat, amilyet az én embereim is folytatnak. Azt mondom, harcoljanak ésszel. Először példának okáért az ellenséges tiszteket kell megölniük. – Sharpe felemelte hangját, hogy a teljes Real Companía Irlandesa hallhassa, amit mond. – Csatába nem úgy megyünk, mint a barmok a vágóhídra, hanem úgy, hogy bizonyosak vagyunk a győzelemben. A győzelem kivívásának első számú szabálya pedig az, hogy először az ellenséges tisztekkel végzünk.

A kapitány eltávolodott a Real Companía Irlandesa tisztjeitől, és rég nem használt őrmesteri tónusát vette elő, azt, amelyet a parádék és az öldöklő csaták hangzavarán keresztül is meghallottak alárendeltjei.

– Először is, megkeresitek az ellenséges tiszteket. Könnyű felismerni a túlfizetett, felcicomázott, kardos kurafiakat, és ha egyszer látjátok őket, végeztek velük! Mindegy, hogyan. Golyóval, bajonettel, késsel, puskatussal, vagy akár a tulajdon két kezetekkel! Ha pedig ez megvan, akkor jöhetnek az őrmesterek, és a legvégén sort keríthettek a vezető nélkül maradt szerencsétlen barmokra is. Így van, Harper őrmester?

– Igaza van, uram – bólintott az altiszt.

– Hány békazabáló tisztet ölt meg csatában, Harper? – kérdezte fennhangon Sharpe anélkül, hogy ránézett volna.

– Többet, mint amennyit meg tudnék számlálni, uram.

– Mindegyik francia volt?

Harper annyira megdöbbent a kérdéstől, hogy válaszolni sem tudott, ezért Sharpe tette meg helyette.

– Természetesen nem. Megöltünk kék kabátos, fehér kabátos tiszteket, sőt akadtak közöttük vörös kabátosok is. Tudjátok miért? Mert nem érdekel, milyen egyenruhát visel a nyomorult tiszt, hogy milyen nyelvet beszél, hogy milyen királyt szolgál, mert egy rossz tiszt olyan, akár a krumpli; legjobb helye a föld alatt van, és jó, ha tudjuk, hogy érdemes kinyírni. Igazam van, Harper?

– Teljesen igaza van, uram!

– A nevem – folytatta a kapitány – Sharpe.

A Real Companía Irlandesa katonái döbbent arccal, feszült figyelemmel lestek minden szavát. Még Valverde vagy Lord Kiely sem merte félbeszakítani.

– A nevem Sharpe. Sharpe kapitány – ismételte az angol, majd Kiely felé biccentve folytatta. – Én is ott kezdtem, ahol ti, és egy napon tábornok leszek, mint ő, ott a nyeregben. Most azonban az a feladatom, hogy jó katonát faragjak belőletek. Néhányatok bizonyosan megfelelő gyilkos, és talán akad köztetek egy-egy tűrhető harcos is, de előbb vagy utóbb kénytelenek lesztek katonákká is válni. Most azonban készüljetek, mert szürkületig hosszú út áll előttünk. Ha célhoz érünk, lesz tető a fejünk felett, lesz étel, és még azt is kitaláljuk, mikor kaphattatok utoljára zsoldot. Harper őrmester, a szemlét később folytatjuk. Indítsa el őket!

– Uram, igen, uram! Ezred! Jobbra át! Iiindulj!

Sharpe nem is nézett Lord Kielyre, még kevéssé kérte engedélyét, mielőtt kiadta volna a parancsot csapata elindítására. Csak Harpert követte szemével, amint az elvezette a Real Companía Irlandesát a mezőről az országút felé.

– Istenemre, Sharpe, maga aztán keményen kísérti a szerencséjét! – jegyezte meg csendesen Hogan.

– Nem tehetek mást, uram – vont vállat Sharpe. – Csak a szerencsémre hagyatkozhatom. Nem születtem parancsnoknak, nincs pénzem, hogy rangot vásároljak magamnak, kivívni nem tudom, hát a szerencsémre hagyatkozom.

– Úgy, hogy tisztek meggyilkolásáról szónokol? A hercegnek ez a köztársaságpárti beszéd nem fog tetszeni – szólt ridegen az őrnagy.

– Teszek a köztársaságra – hördült fel Sharpe. – Azt mondták, hogy a Real Compania Irlandesa egy megbízhatatlan csürhe, de én úgy látom, hogy itt nem a közkatonák keverik a szart. Az egyszerű katonákat azzal vádolták, hogy a franciákhoz húznak, de ez nem igaz. Nem is adatik meg nekik a választási lehetőség, mert ők is, csakúgy, mint minden más katona, a saját tisztjeik áldozatai. Azoké ott – intett ingerülten Kiely és Valverde felé. – Az átkozott, túlfizetett, felcicomázott, dagadt tisztekéi. Ők azok, akik megrontják az egész ezredet. Én a magam részéről boldogan harcolok mellettük, vagy bármely más közkatona oldalán, de nem szívesen bíznám az életemet azokra a parfümtől bűzlő bolondokra.

Hogan a testőrezred tisztjei felé intett, mintha csak attól félt volna, hogy azok meghallhatják, amit Sharpe mondott, de ők nem figyeltek; épp azt próbálták eldönteni, hogy vajon maradjanak-e a mezőn, vagy embereik után induljanak.

– Értem, mire gondol, Richard.

– Uram, azt mondta, intézzem el, hogy nyomorultul érezzék magukat. Éppen ezt teszem.

– Persze, de azért nem szükséges közben forradalmat kirobbantania, és főleg nem akkor, amikor Valverde is hallja. Egy napon, ha szerencsénk lesz, megölheti, de addig legyen kedves hozzá. Ha rendesen akarjuk vezetni a spanyol seregeket, akkor az effélékkel nagyon diplomatikusan kell bánnunk. Ő csak egy egyszerű eszű arisztokrata, aki semmit nem tart észben az utolsó kettyintését és a következő étkezését kivéve, de ha meg akarjuk verni a franciákat, szükségünk van a támogatására. Arra számít, hogy jól bánunk a drágalátos Real Compania Irlandesajaval, ezért beszéljen finomabban, ha itt van, hallja?

Végszóra közelebb értek a testőrgárda tisztjei, mire Hogan feléjük fordult. Lord Kiely és Valverde között egy magas, egyenes tartású, ősz pap lovagolt egy csontos aranyderesen.

– Ő Sarsfield atya, a káplánunk – mutatta be a férfit Kiely Hogannak, szándékosan tudomást sem véve Sharpe-ról. – Velünk utazik majd, a többi tiszt pedig Valverde tábornokkal tart.

– Valóban? Ez esetben találkozni fognak majd Runciman ezredessel. Biztosíthatom önöket, hogy rendkívül kedves ember.

– Úgy! Tehát ő tudja, hogy illik méltó módon fogadni egy királyi gárdát? – kérdezte Valverde, szúrós pillantást vetve Sharpe felé.

– Uram, én is tudom, hogy kell bánni egy királyi gárdával. Nem most látok először effélét.

Kiely és a tábornok megvetően Sharpe-ra pillantottak, de a lordnak nem volt elég erős önuralma, így bekapta a csalit, és részegségében is gondosan artikulálva megszólalt.

– Királyi gárda? Feltételezem, most a hannoveri talpasokra gondol, ugye?

– Nem, uram. Indiában találkoztam velük, és egy Tipu nevű kövér kis majmot kellett megvédeniük.

– És természetesen maga volt, aki kiképezte őket, igaz? – érdeklődött kedélyesen Valverde.

– Nem. Én voltam, aki megölte őket, és amikor végeztem, meggyikoltam azt a kis kövér majmot is.

Szavai nyomán leolvadt a gőgös fintor az arisztokraták arcáról, Sharpe előtt pedig megjelentek a sötét, mocskos csatorna emlékképei, ahol villogó pengékkel hadonászva rontottak rá Tipu testőrei. Ismét maga előtt látta, ahogy előtűnik a sötétségből az a sápadt bőrű kis féreg, aki halálra kínoztatta a társait, fülébe csengett a muskéták dörrenése, és ismét előtte volt a kép, ahogyan Tipu díszes ruhái és ékszerei megcsillannak a mellig érő víz tükrén. Emlékezett az uralkodó halálára is, mert azon kevés hasonló események egyike volt, amelyekre szívesen emlékezett vissza.

– Tulajdonképpen egész bátor kis királyi kurafi volt – folytatta Sharpe rezzenéstelen arccal.

– Férfiként halt meg.

– Sharpe kapitány hadseregünk egyik nevezetes tisztje. Biztosra veszem, hogy ön is ismeri, excellenciás uram. Ő volt az, aki megszerezte a Talavera-sast.

– Így volt, de Harper őrmester segítsége nélkül nem sikerült volna – bólintott a kapitány. Mintha kíváncsiságot látott volna Kiely szemében, de a többi tiszt is újdonsült tisztelettel nézett rá, ám a pap reagált a hallottakra a leghevesebben.

– Uramisten, hát persze hogy hallottam a nevét! – kiáltotta, ahogy lekászálódott a nyeregből, majd megragadta Sharpe kezét, és rázogatni kezdte. – Tudja, hogy fellelkesítette a spanyol hazafiakat a tettével? Megtiszteltetésnek veszem, hogy találkozhatom önnel, kapitány! Még akkor is nagy ember, ha pogány! Tényleg, ön katolikus vagy protestáns?

– Nem vagyok én semmi, atyám.

– Hogy mondhat ilyet? Az Úr szemében mindannyian vagyunk valakik! Jó lenne beszélgetnünk egyet, Sharpe, és akkor mesélhetnék magának az Úrról, és maga meg arról, hogyan kell elszedni az átkozott franciáktól a sasaikat.

A pap mosolyogva fordult Hogan felé.

– Őrnagy úr, azt hiszem, mindannyian büszkék vagyunk rá, hogy egy ilyen embert hozott közénk.

Sarsfield atya méltató szavainak hallatán Kielyt láthatóan undor fogta el.

– Befejezte, atyám? – érdeklődött szarkasztikusan. – Igen. Én a kapitánnyal tartok, és az Úr segedelmével reggel találkozom önnel ismét.

Kiely bólintott, majd megfordította lovát, és a többi tiszttel a nyomában elindult, otthagyva Sharpe-ot, a papot és egy Donaju nevű századost, hogy csatlakozzon a Real Companía Irlandesa családtagjait, szolgáit és csomagjait szállító szekérkaravánhoz.

Estére a testőrezred biztonságban elérte a San Isidro-erődöt, amelyet Wellington szemelt ki számukra szállásként. A vár régi volt, roskatag, és a portugálok régen kiköltöztek belőle, így a hosszú úttól megfáradt emberek elfoglalták szállásukként a kőházakat. A magasra tornyosuló kapubástyába szállásolták be a tiszteket, és amíg Sarsfield atya és Donaju elhelyezkedett, Sharpe és lövészei is belakták barakkjukat. A pap csomagjában egy spanyol lobogót is hozott magával, és rögvest ki is tűzte az erőd egyik gyilokjárójára, nem messze az angol zászlótól.

– Tudja, kapitány – jegyezte meg sóhajtva –, hatvanesztendős vagyok, de soha nem hittem volna, hogy valaha még ez alatt a lobogó alatt fogok szolgálni.

– És ez komolyan aggasztja, atyám?

– Ugyan, Bonaparte sokkal jobban. Ha egyszer sikerül vele leszámolni, akkor foglalkozhatunk a magafajta, kisebb ellenségekkel is – mondta, de hangjának tónusa arról árulkodott, hogy tréfálkozik.

– Az is nyugtalanít még, hogy a poggyászomban lévő nyolcpalacknyi jó vörösbort, és maréknyi szivart csak Donaju kapitánnyal tudom megosztani. Nem csatlakozik hozzánk vacsorára? Lehetne muzsikaszó is, mert Connors őrmester jól furulyázik, az embereinek meg pompás hangjuk van. Nekem is volt egy hegedűm, de elvesztettem valahol. Maga nem tud zenélni? Kár. Jó volna, ha csatlakozna, amikor az otthoni nótákat játsszuk.

– Madridi dalokat? – kérdezte Sharpe gúnyosan.

– Nem, kapitány – rázta meg a fejét mosolyogva a pap. – Írországról énekelünk, arról a földről, ahol közülünk csak kevesek jártak, és sokunk soha nem láthatja viszont. Jöjjön, induljunk!

Sarsfield átkarolta a kapitány vállát, és a kapubástya felé vezette. A távoli, csupasz hegyek felől hideg szél fújt, amikor a főzéshez gyújtott tüzek füstje az ég felé kanyarodott. Messziről farkasüvöltés hallatszott. Spanyolországban és Portugáliában sok farkas élt, amelyek a tél beálltakor néha portyára indultak, hogy elragadjanak egy-egy vigyázatlan embert, és Sharpe-nak hirtelen eszébe ötlött a szürke egyenruhát viselő francia Loup az alakulatából. A kapitány együtt vacsorázott Sarfielddel, majd Harperrel szemrevételezték a sáncokat. Alattuk a Real Compania Irlandesa katonái zúgolódtak a szállásuk miatt, és azt latolgatták, hogy vajon milyen sors vár rájuk a Spanyolország és Portugália között húzódó barátságtalan határvidéken. Sharpe azon töprengett, hogy talán helyesebben cselekedne, ha ahelyett, hogy megkeserítené az életüket, inkább igazi katonákat nevelne belőlük, akik képesek rá, hogy csapdába ejtsenek, elfogjanak, és megöljenek egy farkasbőrbe bújt embert, aki a hegyeken túl portyázott, valahol spanyol földön.

Pierre Ducos idegesen várta, hogy a Real Compania Irlandesa csatlakozzon Wellington seregéhez. A francia elsősorban attól félt, hogy mélyen a frontvonal mögé vezénylik őket, ahol nem tudja majd kihasználni őket, ez olyan kockázat volt, amelyet vállalnia kellett. Mióta csak a francia titkosszolgálat elfogta Lord Kiely levelét, amelyben azt kéri Ferdinánd királytól, hogy a testőrezred csatlakozhasson a szövetségesekhez, Ducos tudta, hogy terve sikere többé nemcsak saját feltételezéseinek helyességén múlik, hanem azon is, hogy Wellingtonék menynyire bíznak meg az újonnan csatlakozott alakulatban. Semmit nem érhetett el tehát, ha az írek késve érik el céljukat, így egyre türelmetlenebbül várakozót.

Az angol vonalak mögül kevés hír jutott ki. Volt idő, amikor Loup csapatai háborítatlanul járhatták a határ mindkét oldalát, de mostanra az angol és a portugál erők biztosan lezárták az utakat, és Loup csakis a hírszerzésére hagyatkozhatott, arra a kisszámú, megbízhatatlan civilre, akik hajlandóak voltak pénzért információt szolgáltatni a gyűlölt franciáknak, vagy a dezertőrökre. Ezeken kívül csak a legügyesebb felderítőkre hagyatkozhatott, akik kis mélységben néha-néha behatoltak a szövetségesek vonalai mögé.

Éppen az egyik ilyen portyázó volt az, aki az első híreket hozta a Real Compania Irlandesáról. Egy maroknyi szürke egyenruhás felderítő megmászta az egyik hegycsúcsot, amelyről messze be lehetett látni Portugália területére, és mert szerencséjük volt, megpillantottak egy angol csapatösszevonást. A régen elhagyott, sziklás hegygerincen álló San Isidro-erődnek ugyan kevés katonai jelentősége volt, mivel egy évszázada nem törődtek vele. A kövek között rókák, denevérek, hollók tanyáztak, emberi lényt csak akkor láttak, ha egy-egy pásztor, vagy törvényen kívüli idehúzódott az elemek haragja elől. A vár az elmúlt, dicső idők szomorú tanújaként állt hát a hegyek között, amíg Loup katonái időnként nem telepedtek meg benne néhány órára egy-egy fárasztóbb őrjárat után.

Most azonban új csapatok foglalták el San Isidrót, és az őrjárat vezetője azonnal jelentést is tett Loup-nak. Az újonnan érkezettek nem tettek ki egy teljes ezredet, csak néhány százan lehettek, és mivel az erőd omladozó falainak teljes védelméhez mintegy ezer katona kellett volna, még helyőrségnek is bajosan lehetett nevezni, ráadásul feleségeik és gyerekeik is velük voltak. A francia csapat vezetője, Braudel kapitány azt gondolta, angolok, de később rájött, hogy nem a szokásos csákót viselik a fejükön, hanem egy furcsa, kétágú kalapot. Pár perc múlva már jelentett is tábornokának.

– Tehát azt mondja, csak gyalogság?

– Igen, uram.

– Se lovasság, se tüzérség?

– Nem láttam ilyesmit, uram.

Loup ráérősen piszkálgatta a fogát egy fadarabbal.

– És mégis, mit csinálnak?

– Gyakorlatoznak, uram.

Loup vállat vont. A legkevésbé sem érdekelte egy csapat-nyi fura egyenruhás katona, mert San Isidro nem jelentett fenyegetést csapata számára. Óvakodott attól is, hogy szükségtelenül felzavarja a láthatóan gyanútlan katonákat.

– Néhányan közülük egy kutat hoztak rendbe – mondta még Braudel. – Ők sem vörös kabátosok voltak, hanem zöld zubbonyt viseltek.

– Sötétzöldet? – kapta fel a fejét Loup.

– Igen, uram.

A lövészek, azok az átkozott lövészek! Loup emlékezett arra az arcátlan katonára, aki el merészelte ragadni a császár által adományozott sast! Lehet, hogy talán maga Sharpe rejtőzik San Isidro erődjében? Ducos nem nézte jó szemmel Loup bosszúszomját, mert ez a féktelen érzelem méltatlan volt ehhez a kiváló katonához, de ez esetben megértette a dolgot. Loup félelmetes, győzedelmes harcos hírében állt, és hosszú, nagyon hosszú idő telt már el azóta, hogy valaki Sharpe-hoz hasonlóan nyíltan megalázta. Az angol Franciaország egyik jelentős ellensége volt hát, így nem lehetett Loup bosszúvágyát kizárólag személyes indíttatásúnak nevezni. Ha sikerül Sharpe-ot legyőzni, talán az egész angol hadsereg megérti, hogy nincs keresnivalója Spanyolországban, és visszatakarodik portugál földre.

Ezen a délutánon tehát Loup személyesen látogatta meg a hegytetőt, és a legjobb látcsövén keresztül vizsgálgatta a futónövényekkel benőtt falakat, és a félig betemetett várárkot. Két zászló csüngött bánatosan a falakról a szélcsendes időben. Az egyik angol volt, a másikat azonban Loup nem tudta pontosan beazonosítani. Odalent vörös kabátosok gyakorlatoztak, de a tábornok nem pazarolt rájuk sok időt, ehelyett dél felé fordította a távcsövet, és hamarosan meg is pillantott két, zöldbe öltözött katonát az üres várfalakon. Ebből a távolságból ugyan nem láthatta az arcukat, de azt észrevette, hogy az angol könnyűgyalogsági tisztekkel ellentétben ezek az emberek nem szablyákat, hanem egyenes kardokat hordtak.

– Sharpe – szólalt meg nyugodtan, és összecsukta a távcsövet. Hirtelen zajt hallott a háta mögül, mire megfordult. Négy, szürke zubbonyos embere két foglyot kísért elé. Az egyik egy cifra, vörös zubbonyt viselő katona volt, a másik egy nő, talán a felesége vagy a szeretője.

– A szikláknál bujkáltak, ott kaptuk el őket, uram – jelentette az őrmester, aki karjánál fogva tartotta a férfit.

– Azt mondja, szökevény, uram, és a nő a felesége – tette hozzá Braudel kapitány, majd a szája sarkából nagy adag bagót köpött egy sziklára.

Loup alaposabban szemügyre vette a foglyot. Most már látta, hogy nem angol uniformist visel. Mind zubbonya, mind vállszalagja és csizmája túlságosan díszes volt a puritán angol viselethez képest, annyira, hogy egy pillanatig Loup azt hitte, egy tiszttel van dolga, azonban rájött, hogy ez esetben Braudel soha nem bánt volna vele ilyen tiszteletlenül. A kapitánynak szemmel láthatóan tetszett a nő, aki most tágra nyílt szemekkel bámulta Loup-t. Csinos, fekete hajú teremtés volt, és nem lehetett több, mint tizenöt vagy tizenhat esztendős. Loup hallotta, hogy a spanyol és portugál parasztok néhány száz franknyi pénzért – egy jobb párizsi ebéd áráért – áruba bocsátják lányaikat a szövetséges katonáknak, de nem különösebben érdekelte, mivel a franciák úgyis ingyen vették el mindazt, ami kellett nekik.

– Mi a neved? – kérdezte a szökevénytől.

– Grogan, uram. Sean Grogan.

– Melyik egységnél szolgál, Grogan?

– A Real Companía Irlandesánál, uram.

A fogoly oly készségesen működött együtt a franciákkal, hogy a továbbiakban szükségtelennek tartották szorosan tartani. Elengedték hát a karját. Loup vagy tíz percig kérdezgette az írt, aki elmondta neki, hogy a Real Companía Irlandesa a tengeren érte el Valenciát, és lelkesen csatlakoztak a maradék spanyol hadsereghez Cádiznál, de nem szívesen harcoltak angol fennhatóság alatt. Sokan elhagyták hát Wellington hadait, hiszen nem azért álltak a spanyolok szolgálatába, hogy ismét a gyűlölt angolokat szolgálják.

– És te mikor szöktél meg végül? – szakította meg a szóáradatot a tábornok.

– Tegnap éjjel, uram, vagy féltucatnyi másik emberrel, de sokan már előttünk megléptek.

– Van az erődben egy angol. Egy lövésztiszt. Ismered?

Grogan meglepődött a furcsa kérdés hallatára, de végül bólintott.

– Igen, uram, egy Sharpe nevű kapitány. Neki kellene kiképeznie bennünket.

– Kiképezni? Mire?

– Harcra, uram – jegyezte meg az ír idegesen, mivel nyugtalanította a félszemű, hideg hangú francia.

– Nem értem a dolgot, mert mi tudjuk, hogyan kell harcolni! – tette hozzá elszántan.

– Ebben biztos vagyok – bólintott Loup, aki ismét megpiszkálta fogát a pálcikával, majd kiköpte.

– Szóval katona, azért dezertált, mert nem akart György király kedvéért fűbe harapni?

– Igen, uram.

– De gondolom, örömmel harcolna őfelségéért a császárért, ugye?

Grogan habozott egy pillanatig, de végül tétovázva megszólalt.

– Természetesen, uram.

– Szóval akkor azért szöktél meg, hogy a császár zászlaja alatt harcolj, és még véletlenül sem azért, hogy visszatérhess a kényelmes tanyádra az Escorial mellé?

Grogan a nő felé intett.

– Az ő családjához indultunk, uram, Madridba. Az apja foltozóvarga, és én magam sem bánok rosszul a tűvel. Azt gondoltam, megtanulom a mesterséget.

– Bizony, fiam, mindig jó, ha az ember tudja, mi a hivatása – bólintott mosolyogva Loup, majd pisztolyt húzott, és felhúzta a kakast.

– Az én hivatásom a gyilkolás – mondta ridegen, majd az ír homlokához tartotta, és meghúzta a ravaszt.

A nő felsikoltott, ahogy a férje vére az arcára fröccsent. Grogan vérfelhőben zuhant hátra, teste legurult a hegyoldalon.

– Nem akart ám szívből harcolni az oldalunkon – mondta Loup. – Csak egy újabb éhes száj, amit etetnünk kellett volna.

– És mi legyen vele, uram? – kérdezte Braudel a sikoltozó, átkozódó nőre mutatva.

– Megtarthatja, Paul, de előbb juttasson el egy üzenetet Juanita de Elia kisasszonynak. Adja át szívélyes üdvözletem, biztosítsa soha el nem múló csodálatomról, és mondja el neki, hogy az ír ólomkatonái biztonságban megérkeztek, és holnap reggel egy kis előadást szervezünk a tiszteletükre. Mondja el neki azt is, hogy örömömre szolgálna, ha itt töltené az éjszakát.

– Minden bizonnyal kapva kap majd a lehetőségen, uram – mosolyodott el a kapitány.

– Igen, nem úgy, mint a maga új asszonya – intett a tábornok a még mindig sikoltozó spanyol lány felé. – Adja tudtára a friss özvegynek, hogy ha nem hallgat el rögvest, kitépem a nyelvét, és megetetem Juanita de Elia kisasszony kutyáival. És most kövessenek.

A lentebb kikötött lovakhoz vezette embereit. Elégedett volt, mert tudta, hogy Dona de Elia ma éjszaka meglátogatja a farkastanyát, holnap pedig elindul az ellenség felé, hogy fertőzött patkányként belülről hozza rájuk a gyilkos ragályt. Mielőtt pedig végső győzelmet aratnak, bosszút áll majd két katonájáért.

Loup olyan katona volt, aki soha nem felejtett, nem bocsátott meg, és nem szenvedett vereséget.

Harmadik fejezet

A Real Compania Irlandesa tizenegy katonája szökött meg a San Isidróban töltött első éjszaka alatt, ezért másnap éjjel már nyolc ember, köztük négy lándzsás őrizte a kijáratokat. A testőrök saját embereik közül választották az őröket, Runciman pedig arra biztatta Sharpe-ot, hogy inkább saját embereire bízza a feladatot. A kapitány ellenezte ezt, mivel az ő katonáinak a Real Compania Irlandesa kiképzésével kellett volna foglalkoznia nappal, éjjel pedig szükségük volt a pihenésre. Jó taktikusként csak annyit mondott az ezredesnek – gondosan tábornoknak szólítva közben –, hogy erre mindenképpen sort kerít, ha a főhadiszállás új katonákat küld erősítésül.

Runcimant nem volt nehéz meggyőzni semmiről mindaddig, amíg tábornoknak címezték, és semmi mással nem foglalkozott, csak az evéssel és az alvással. Néha morgott ugyan arról, mennyi munkát varrtak a nyakába, és panaszkodott, hogy neki a szekerekkel és az utánpótlási vonalakkal kellene törődnie, nem az íreket pesztrálni. Az igazság az volt, hogy az ezredes helyettese az eddigiekhez hasonlóan ellátta feladatát, de az új parancsnok kinevezése előtt mindenhez szüksége volt Runciman hivatalos aláírására és pecsétjére.

– Tábornok úr, nem óhajtja átadni esetleg a pecsétjeit a helyettesének?

– Soha! – hördült fel a potrohos tiszt. – Egy Runciman soha nem hanyagolhatja el a kötelességét! Soha, én mondom!

Az ezredes elhallgatott, majd türelmetlen pillantást vetett a konyha felé, hogy lássa, a szakács halad-e annak a nyúlnak az elkészítésével, amit Daniel Hagman lőtt. Runciman egy-kedvűsége azt jelentette, hogy teljes egészében Sharpe nyakába varrja a Real Companía Irlandesával való bajlódást, de még az ezredeshez hasonlóan nemtörődöm embernek is sok volt tizenkilenc szökevény alig két éjszaka alatt.

– A pokolba is, ember, tennünk kell valamit! – kiáltott fel Runciman, miközben aggodalmas pillantást vetett a konyha felé. – Ez rossz fényt vet ránk! Még egy-két nap, és egyszerűen nem marad ember az erődben!

Sharpe tudta jól, hogy Hogan titokban éppen erre vágyik. A Real Companía Irlandesa csendes felbomlásra rendeltetett, de miután megkezdődött a kiképzésük, Sharpe elemi makacssága már nem engedte volna, hogy csak úgy hagyja semmivé foszlani a gondjaira bízott alakulatot. Elszánta rá magát, hogy ha egyszer rajta múlik, igazi katonákat nevel a testőrökből, ha törik, ha szakad. Tudta ugyan, hogy Lord Kielytől nem várhat segítséget, hiszen őlordsága minden reggel rémes hangulatban ébredt, és ez nem is változott addig, amíg magához nem vette a megfelelő mennyiségű alkoholt. Akkor aztán megszállta a harci szellem, amely egészen estig tartott, amíg a kártyán elszenvedett veszteségei felett érzett bánat miatt morózusba nem fordult a kedve, és aludni nem tért. Másnap pedig kezdődött minden elölről. Sharpe egyszer vette is a bátorságot, hogy megkérdezze a testőrezred második emberét, a Real Companía Irlandesa legkevésbé siralmas tisztjét, Donajut.

– Mondja csak, hogy kapta meg Kiely a jogot a parancsnokláshoz?

– Születése jogán – válaszolt az örökké aggodalmas arcot vágó, sápadt, sovány férfi, aki sokkal inkább látszott kimerült diáknak, mint katonatisztnek. – Hiába, egy királyi testőrezredet nem vezethet egy közember – tette hozzá keserű mosollyal. – Mindazonáltal – folytatta immár komolyan – Kiely meglepő dolgokra képes, ha éppen nem részeg.

– Valóban? Aztán mifélékre?

– Meglehetősen jól vív, és igencsak rühelli a franciákat – vont vállat Donaju.

– Kiely tényleg utálná őket? – kérdezett vissza Sharpe hitetlenkedve.

– Így van. A franciák épp az ő kis világát készülnek elpusztítani! Ne feledje, ő az ancien régime embere. Lehet, hogy nincs egyetlen vasa sem, de ez nem is számít, mivel a régi világban pusztán nemesi születése miatt jó megélhetéshez és adómentességhez juthatott. A franciák azonban az egyenlőséget és az érdemek szerint elérhető előremenetelt hirdetik, így fenyegetve a Kielyhez hasonlók kényelmes, megszokott életét, így tehát neki csak a vedelés, a kurvázás és a szerencsejáték marad. Az ember gyarló, és különösen hajlamos a züllésre, ha unatkozik, és ha reménytelenül avíttnak és értéktelennek érzi magát.

Donaju vállat vont, majd elfordult, mintha szégyellte volna, hogy ilyen hosszasan beszélt. Habár többnyire valóban igen szűkszavú volt, ezt senki nem csodálta, hiszen az ő keskeny vállán nyugodott az egész ezred összes gondja-baja. Ő volt az is, aki azt a tanácsot adta Sharpe-nak, hogy kettőztesse meg az őrséget, és szintén ő mondta meg azon kevés megbízható katona nevét is, akiket alkalmasnak tartott a feladatra. Ugyanakkor láthatóan az angolokat is felelősnek tartotta a nemrégiben kialakult kínos helyzetért. Most elérkezettnek láthatta az időt arra, hogy kérdőre vonja Sharpe-ot.

– Tulajdonképpen miért vezényeltek bennünket erre az isten háta mögötti vidékre? – tette fel a kérdést, amely már régóta aggaszthatta.

Sharpe zavarba jött, de hogy védje a mundér becsületét, motyogott valamit arról, hogy az erőd stratégiai fontosságú, ezért mindenképpen helyőrséggel kellett ellátni, de láthatóan nem győzte meg Donajut, aki udvariasságból nem mondott neki ellent.

A San Isidro-erőd tényleg az isten háta mögötti, jelentéktelen kőrakás volt. Egyszer, valaha, talán tényleg fontos szerepet tölthetett be, de a Spanyolország és Portugália közötti forgalom már régóta délen zajlott, így a vár pusztulásnak indult. Omladozó falait futónövények nőtték be, a várárkok pedig sekély gödrökké szelídültek. A kápolna tornyában egy fehér bagoly ütött tanyát, a tisztek rég nem ápolt sírhantjai pedig besüllyedtek. Szinte csak a legénység szállásául szolgáló barakkok maradtak használhatóak, a ritka politikai forrongásoknak köszönhetően, mert ilyen alkalmakkor csekély számú portugál helyőrséget szállásoltak el bennük. Ilyenkor a katonák betömték a barakkok oldalában tátongó réseket, a tisztek pedig a csodálatos módon megmaradt ikertornyok szobáit foglalták el. A kapuk pedig, amelyeket Runciman oly bőszen bezáratott a további dezertálások megelőzése végett, még egy haragvó nyúlcsalád rohamait sem állták volna sokáig.

San Isidro mégis őrzött valamit egykorvolt nagyságából. A lenyűgöző, ikertornyos kapuboltozatot a királyi fémlemezbe vésett címerei díszítették, a négy íve által fedett bejárat előtt a várárok még mindig elég mély volt, a romos kápolna falait pedig finom mívű faragások borították. Az ágyúállások szilárdak maradtak, és a falakról bámulatos kilátás nyílt a távoli hegyekre. A keleti falakról, amelyeken az angol mellett a spanyol zászló is lobogott, messze, egészen Spanyolországig el lehetett látni. Sharpe is éppen itt állt, amikor Lord Kiely mellélépett. Úgy látszik, őt is aggasztották a szökések, mert dühösen a kapitányra mordult.

– Nem azért jöttünk ide, hogy megszűnjön az ezred! Sharpe-nak már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy a saját katonáiért ő a felelős, de visszafogta magát, inkább udvariasan rákérdezett, hogy őlordsága miért döntött úgy, hogy alakulatával együtt csatlakozik az angolokhoz? Ő maga döbbent meg, amikor Kiely komolyan válaszolt a kérdésre.

– Azért tettem, kapitány, mert harcolni akarok. Magam kérvényeztem őfelségétől, hogy küzdhessek Bonaparte hadai ellen, mindegy, milyen zászló alatt.

– Nos, akkor a legjobb helyen van, uram, hiszen a békazabálók éppen abban a völgyben garázdálkodnak – mutatott Sharpe a széles szurdokra, amely San Isidro és a legközelebbi hegy között húzódott. Arra gyanakodott, hogy a francia őrjáratok már régen felfedezték az erődbe szállásolt csapatok mozgását.

– Ez nem a megfelelő hely a harcra. Azt kérelmeztem őfelségétől, Ferdinánd királytól, hogy küldjön bennünket Cádizba, és ott a saját hadseregünkben, a saját fajtánktól övezve küzdhessünk, de ő Wellington fennhatósága alá rendelt minket. Nem szívesen vagyunk hát itt, de mert királyi parancsnak engedelmeskedünk, maradunk.

– Nos, akkor maradjanak, és ne szökdössenek el tucatjával! – gúnyolódott Sharpe.

– Az embereim unatkoznak, aggódnak, és félnek, hogy elárulják őket! – kiáltott fel Kiely, talán nem is azért, mert fellépését drámainak szánta, hanem mert másnapossága ingerültté tette. – Különben is, nem azért jöttek, hogy kiképzést kapjanak, hanem hogy harcoljanak! Büszke katonák, testőrök, és nem egy csordányi újonc! Az a küldetésük, hogy megmutassák Európának, Ferdinánd királynak még megvannak az eszközei a küzdelemhez!

– Jól van – bólintott Sharpe, és kelet felé mutatott, majd jelentőségteljesen nézett az írre. – Ha harcot akar, hát meneteltesse az embereit arrafelé! Garantálom, hogy alig félnapi járóföldre megkapja a csatáját. A franciák egyenesen imádni fogják! Könnyebb dolguk lesz, mint egy csapatnyi kóristalánnyal. Az emberei felénél még egy használható puska sincs, a másik fele meg azt sem tudja, hogy kell meghúzni a ravaszt. Ezek után jön maga, és azt állítja, hogy az emberei harcra készek? Odahaza még jobban kiképzett rezesbandákat is láttam, biz' isten! Az emberei, uram, nincsenek kiképezve, de ha csak egy hónapig rám bízza őket, esküszöm, veszedelmesebbek lesznek, akár egy falkányi tigris.

– Csak kijöttek kissé a gyakorlatból – vetette oda válaszul Kiely gőgösen, de hangja már nem volt oly magabiztos, mint előtte. Odalent az udvaron épp kiképzés folyt, a közkatonák alaki gyakorlatokat végeztek, a tisztek lovagláshoz készültek, és Sarsfield atya katekizmusra oktatta a katonák gyerekeit.

– Ha esélyt kapnának, bizonyíthatnák, hogy jól harcolnak! – szólalt meg újra Kiely.

– Persze, harcolnának, aztán meghalnának. Mégis, mit akar tőlük? Talán kövessenek el öngyilkosságot?

Kiely már nem az ellenség földjét, Spanyolországot nézte, hanem viszonozta Sharpe pillantását.

– Ha szükséges, igen. Dobják oda életüket egy magasabb cél érdekében!

– Magának elment a józan esze, lordom.

– Meglehet, kapitány – bólintott a testőrtiszt, akin egyáltalán nem látszott, hogy megütközött volna a sértésen. – Ha azonban engem őrültnek tart, akkor minden bizonnyal ez a véleménye Rolandról is, aki a végsőkig kitartott Roncesvalles mellett, és minden bizonnyal ezt tartja Leónidaszról és az ő spártai harcosairól. Sőt talán még. honfitársa, Sir Richard Grenville is. Sharpe, néha csak tulajdon életünk tudatos feláldozásával biztosíthatjuk, hogy szellemünk és emlékünk örökre fennmaradjon.

Lord Kiely széles mozdulattal intett a messzi hegyek felé.

– Odaát, Sharpe, háromszázezer francia várakozik. Maguk, angolok, vajon hányan lehetnek itt Spanyolországban? Talán harmincezren, nem többen. Ezt a háborút régen elvesztettük. A nagy, keresztény világ visszavonhatatlanul elsüllyed, és nem marad más a helyén, mint a középszerűség. Mindennek egyetlen korzikai az oka. Meglátja, hogy az uralkodók dicsőséges, csodás világából semmi sem marad meg, mindent megkaparintanak majd a közönségesek és a parvenük. Undok eszmék ideje érkezik majd el, jön a demokrácia, a köztársaság, és a cifra, szánalmasan kisszerű eszmékről azt hirdetik majd, hogy képesek lesznek a nemes vérvonalú, nagy királyok törvényeinek nyomába lépni. Ez a történelem vége, Sharpe, és egy káoszkor kezdete. Remélem, Ferdinánd király testőrezre de oly véget ér majd, amelyet generációkon át mesélnek, még akkor is, ha Bonaparte nevét rég elfeledte már a történelem. Az angol hitetlenkedve rázta meg a fejét.

– Jézusom – nyögte ki végül. – Nem csoda, hogy a katonái elszökdösnek! Magam is azt tenném a helyükben. Ha egyszer csatába kell vezetnem valakit, hát gondoskodom róla, hogy azt hihesse, legalább esélye van arra, hogy ép bőrrel megússza a dolgot. Ha mindenképpen meg akarnám gyilkolni a saját katonáimat, hát inkább a fejükre gyújtanám a barakkokat, mert ennél még az is emberségesebb.

A kapitány méla undorral fordított hátat Lord Kielynek, és a Real Companía Irlandesa gyakorlatozó katonáit kezdte figyelni. Egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. A katonák felváltva használták azt a körülbelül negyven muskétát, amelyet egyáltalán még el lehetett sütni. A testőrezred többi fegyvere a szó szoros értelmében a szemétre került. Egy jól képzett katona körülbelül húsz másodpercenként tudott lövést leadni a sima csövű muskétából, de az íreknek ehhez minimum kétszer ennyi időre volt szükségük. Nem csoda, hiszen eddigi szolgálatukat rizsporos parókában töltötték merev vigyázzállásban, tehát a töltés, a célra tartás és a tüzelés világias ismeretében alig-alig szerezhettek gyakorlatot. Sharpe elhatározta magát. Annak ellenére, hogy szándéka ellentmondott Hogan parancsainak, eltökélte, hogy igazi katonákat farag a Real Companía Irlandesa jobb sorsra érdemes tisztjeiből és közlegényeiből. Talán rosszul képzettek, és talán nem tudják, kinek is tartoznak hűséggel, de elszántak és őszinték, mint bármely katona, aki valaha a keze alatt szolgált.

– Nem érdekel, mit mond. Kiképzem őket, és megakadályozom, hogy megszökjenek.

– Mégis, hogyan? Talán vasra vereti őket?

– Ugyan, erre nem lesz szükség, de azért jobb, ha nem tudja, mit tervezek, mert az én módszerem nem lett volna Roland kedvére való.

Lord Kiely arisztokratikus hallgatásba burkolódzott, és tüntetően a láthatárt kezdte fürkészni, majd mintha bolha csípte volna meg, hirtelen zsebébe nyúlt, és elővette teleszkópos látcsövét. Sharpe követte példáját, és hamarosan már ő is ki tudta venni a völgyben a közeledő magányos lovast. Kiely a lováért kiáltott, majd lesietett a lépcsőn. A kapitány állított valamelyest a lencsén, és már ő is látta, hogy a lovas a Real Companía Irlandesa tiszti uniformisát hordja, és menekül. Körülötte vadászebek ügettek, de a tiszt nem törődött azzal, hogy a kutyák nem tudják követni tempóját, sokkal inkább arra törekedett, hogy egérutat leljen az őt üldöző hat francia dragonyos elől, akik vészesen közeledtek hozzá.

– Jön, Sharpe? – szólította meg P.unciman söröslónak is beillő csődöre hátáról. Egy vezetékló kantárát markolta, amelyet előrelátóan Sharpe számára hozott. Az ezredes egyre gyakrabban kereste Sharpe társaságát, mert így kevesebbet kellett találkoznia a számára rendkívül zavaró Kielyvel, aki lépten-nyomon gúnyos megjegyzésekkel illette.

– Mi történik odakint, Sharpe? Ugye, nem ért minket támadás? – érdeklődött, amikor meglátta, hogy nemezise egy csapatnyi felfegyverzett lovast vezet kifelé a kapun át. Hangjából sokkal inkább félelem, mint kíváncsiság csendült ki.

– Egy ír egyenruhás fickó tart errefelé, tábornok úr, és egy falkányi békazabáló kergeti.

– Te jó ég! Maradjon mellettem, Sharpe, szükségem lehet a tanácsaira!

Runciman, mint másodvonalbeli katona, ritkán láthatta az ellenséget, és esze ágában sem volt ezt a hiányosságot éppen most pótolni. Tartott azonban attól, hogy a közelben álldogálók gyávának nézhetik, ezért elindította lovát, de azért gondosan ügyelt rá, hogy ne haladjon lépéstempónál gyorsabban.

– Természetesen, tábornok úr – egyezett bele a kapitány, és bár gyalogos létére kényelmetlenül érezte magát lóháton, követte Runcimant. Harper őrmester szintén kíváncsi volt, mi okozta a hirtelen nyugatlanságot az erődben, a falakra vezényelte a Real Companía Irlandesa katonáit, látszólag azért, hogy őrt álljanak, de valójában az volt a szándéka, hogy a katonák mindenképpen láthassák, hogy miért vágtattak ki tisztjeik a San Isidro-erődből.

Mire Sharpe maga mögött hagyta a félig kiszáradt vizesárkot, és rávette lovát arra, hogy keletnek forduljon, úgy látszott, hogy az epizód véget is ért. Az üldözött átvágott a patakon, és immár közelebb volt a segítségére érkező lovasokhoz, mint a franciákhoz. Az írek létszáma megközelítette a tucatot, míg a franciák alig feleennyien voltak. A kutyák izgatottan futkároztak az ír tisztek lovai között, Sharpe azonban már a franciákat figyelte; látta, hogy a francia lovasok Loup alakulatának szürke zubbonyát viselik.

– Ez a fickó a szerencse fia – vetette oda Runcimannek. – Loup dragonyosai elől nehéz meglépni.

– Ki az a Loup?

– Egy olyan békazabáló, aki farkasbőrben járatja a katonáit, és kiheréli az ellenségeit, mielőtt végezne velük.

– Egek! – sápadt el Runciman. – Biztos benne?

– Sajnos igen. Találkoztam már vele. Meg is fenyegetett, hogy elkap.

Runciman, hogy megerősítse lelkét, egy maroknyi cukrozott mandulát vett elő a zsebéből, és egyenként majszolni kezdte a csemegét.

– Néha azt hiszem, hogy drága jó apámnak igaza volt – sóhajtott tele szájjal. – Talán jobb lett volna, ha maradok az egyházi karriernél, és püspöknek kellett volna mennem, még akkor is, ha püspökként nem tudtam volna kamatoztatni a tehetségemet. Egy gyülekezet vezetése igazság szerint nem kíván sok munkát. Néhány ima, egy-két szentbeszéd, és persze nem árt, ha valaki tudja, hogy kell forgolódni a jobb társaságban, és néhanapján meg kell fegyelmezni egy-egy engedetlenebb lelkészt, de ez minden. Nem különösebben megerőltető szakma ez, Sharpe, és őszintén megvallva, a legtöbb pöspöki palotát elég középszerű emberek lakják. Persze az én drága apám kivételt jelentett a szabály alól, de... Nézze! Uramisten, mi történik ott?

Lord Kiely már nem térhetett ki a harc elől arcvesztés nélkül, így szembefordult a farkasprémet viselő franciával, aki állára húzta sisakjának szíját, hátravetette köpenye szárnyát, és előhúzta hosszú, egyenes pengéjű kardját. Csuklója köré tekerte a kard szíját, és tisztelgett az ellenséges katonának, aki ugyanúgy lehetett gyilkosa, mint áldozata is. Lord Kiely saját kardjával viszonozta a gesztust, így többé nem térhetett ki a párbaj előtt. Láthatólag azonban ez a legkevésbé sem nyugtalanította.

– Eszeveszett bolondok! A semmiért halnának meg! – morrant fel Sharpe. Mellette Runciman és Sarsfield atya lovagolt, aki sietve félbehagyta hittanóráját, hogy csatlakozhasson a Real Companía Irlandesa tisztjeihez. A pap most döbbent pillantást vetett a kapitány felé, de nyilvánvalóan neki sem tetszett a párbaj gondolata, ezért idegesen morzsolgatta rózsafüzérét. A viadal résztvevői eközben megálltak ötvenyardnyira egymással szemben, majd megsarkantyúzták lovaikat, és megindultak.

– Magasságos Isten – sóhajtott fel izgatottan Runciman, és újabb adag manduláért nyúlt.

A két ló eleinte lassan haladt, csak az utolsó pillanatban kezdtek el vágtázni. Mindkét katona jobbkezes volt, és testfelépítésük is hasonló volt, de Lord Kiely lova vagy egy tenyérnyivel magasabbra nőtt, mint ellenfeléé.

Elsőnek a dragonyos támadott. Egy erőteljes, szélesen kaszáló vágásba kezdett, amely, ha talál, egyenesen kettészeli az írt, de az utolsó pillanatban változtatott a kard helyzetén, és egy merész visszakezes metszéssel az ír nyakát célozta, aki azonban még arra sem vette a fáradságot, hogy hántson, csak lovát irányította másfelé a vágás pillanatában. A dragonyos kisebb termetű lova megbotlott, amikor Kiely hátasának szügye kibillentette egyensúlyából, így a vágás csak a levegőt hasította. Amikor a két lovas szétvált, továbbra is szilárdan markolták a kantárt, de most Kiely támadott. A legtöbb vívómesterhez hasonlóan ő is hatásosabbnak tartotta a döfést, mint a vágást, így megpróbálta gyomron szúrni a franciát, aki azonban hárította az ír kardját. Egy másodperccel később a fegyverek csendülése is eljutott Sharpe füléhez. Mire a visszhang is visszaverődött a távoli hegyekről, a küzdő felek már ismét húszyardnyira voltak egymástól. Egyikük sem igyekezett elszakadni a másiktól, hiszen így kitették volna magukat annak a veszélynek, hogy ellenfelük üldözőbe veszi, és hátba támadja őket. Az ellenfelek dühödt közelharcot vívtak, ahol lovuk ügyessége éppen annyit számított, mint vívási tudományuk.

– Szentséges ég! – fohászkodott ismét Runciman. Habár nem szívesen nézte volna végig egy ember halálát, még inkább vonakodott volna elmulasztani a harcot. Mint a régi, legendákba vesző időkben, a két kiválasztott harcos bajtársaik figyelő tekintete előtt vívott egymással.

– Csoda, hogy Kiely egyáltalán képes a lován maradni – jegyezte meg Runciman epésen. – Tegnap öt egész palack vörösbort nyakalt be.

– Megteheti, hiszen fiatal – válaszolt Sharpe keserűen. – Természetes tehetsége van a lovagláshoz és a víváshoz, ez az előny azonban szép lassan semmivé foszlik, ahogy öregszik. Tudja, hogy fogy az ideje, ezért akar ereje teljében meghalni.

– El se hiszem! – kommentálta az eseményeket Runciman, ahogy az egymással vívó tiszteket figyelte.

– Kiely jobban tenné, ha inkább a békazabáló lovát támadná. A lovast mindig könnyebb legyőzni, ha megnyomorítod azt a nyavalyás dögöt alatta.

– Az úriemberek nem alkalmaznak efféle nemtelen fogásokat – vágott közbe Sarsfield atya.

– Úriemberek nem is nyernek háborúkat! – vágót vissza Sharpe. – Ha pedig az a véleménye, hogy a háborúkat úriembereknek találták ki, akkor jobb lenne, ha a magunkfajta egyszerű csatornatöltelékeket nem is soroznák be.

– Szükségtelen megemlíteni a származását, Sharpe, hiszen már régóta tiszt – próbálta enyhíteni a vitát Runciman.

– Imádkozom, hogy egyszer eljöjjön az a nap, amikor nemcsak úriemberek, hanem semmiféle emberi lény nem harcol egymással többé – sóhajtott a pap.

– Mégis tábori pap, nemde? – kérdezte az angol.

– Oda megyek, ahol a legnagyobb szükség van rám, és a börtönökön kívül leginkább a hadseregben találhatóak bűnös lelkek.

Sarsfield elmosolyodott, de továbbra is a párbajt figyelte, amely változatlan intenzitással folyt. Lord Kiely csődöre egykedvűen hajtotta le fejét, ha egy-egy kardvágás nem sokkal a fülei felett húzott el. Az ír egyik embere diadalmasan felordított, amikor az látszólag tiszta döfést vitt be ellenfelének, de kardja csak a francia nyeregtakaróját lyukasztotta át. Kiely épp idejében szabadította ki kardját, hogy háríthassa a dragonyos nehezebb pengéjének vágását-.

– Mit gondol, Sharpe, Kiely győz majd? – kérdezte Runciman izgatottan.

– Azt csak a jóisten tudja, tábornok úr.

A két ló most szinte moccanás nélkül állt, ahogy lovasaik egyre-másra osztották vagy védték a keményebbnél keményebb vágásokat és döféseket. Folyamatosan csengtek az acélpengék, Sharpe pedig tudta, hogy a küzdő felek egyre fáradtabbak, hiszen a kardvívás átkozottul megerőltető. Karjukat egyre jobban terhelte fegyverük súlya, lélegzetük szinte reszelte torkukat, és az izzadság marta a szemüket, mégis, ha el-el is kapták potenciális gyilkosuk vagy áldozatuk pillantását, csak kifejezéstelen szemeket láthattak. A kardok még összecsaptak párszor, de aztán a francia úgy döntött, harcmodort vált, megsarkantyúzta lovát, de hatalmas balszerencséje volt, mert hátasa elbotlott egy nyúlüregben. Kiely előrelendült, hogy kihasználja előnyét, nyergében felemelkedve keményen lesújtott, ám a francia hárított, pedig a csapás ereje kis híján kivetette a nyeregből. A Real Companía Irlandesa tisztje újra és újra támadott, azonban ellenfele jól védekezett, és hirtelen ellentámadásba ment át. Kardjának hegye Kiely fegyverének markolatkosarába akadt, lefegyverezve így az írt, aki a markolatzsinórt megragadva próbálta ismét a kezébe kaparintani a kardot, de így is több másodpercébe került volna, ezért lovát megfordítva kétségbeesetten megkísérelt elszakadni a franciától. A dragonyos úgy vélte, győzött, így diadalittasan előrelendült, ám ekkor egy lövés dördült. A hirtelen hang hosszan visszhangzott a hegyek között.

A dragonyosnak elakadt a lélegzete, amikor a golyó eltalálta. A lövés a mellkasát érte, és hátralökte a nyeregben. A haldokló férfi öntudatánál maradt, és hitetlenkedve rázta meg fejét, amikor felfogta, hogy valaki beavatkozott a párbajba. Kardja a köves talajra hullott, társai pedig felháborodott kiáltásokkal ostromolták a briteket. A szokásjog szerint igazuk volt, hiszen az efféle viadalokat becsületbeli ügy volt csakis a résztvevő felekre bízni, akár a csatamezőn is. A balszerencsés francia száján eközben vér csordult ki, majd teste lezuhant fáradt lováról.

Lord Kiely döbbent arccal nézett a bosszúszomjas dragonyosokra, majd megfordította lovát, és átugratta a patakon.

– Nem értem, mi történt! – nyögte ki Runciman. – Valaki megszegte a szabályokat, tábornok úr, és ezzel megmentette Kiely valagát, aki már készülődhetett is volna a pokolra – válaszolta Sharpe.

A franciák nem elégedtek meg a szóbeli tiltakozásokkal, egyikük egyenesen előrelovagolt, és kihívást intézett az ellenség tisztjeihez. Mivel senki nem reagált rá, elárasztotta őket sértésekkel, amit Sharpe maga is jogosnak érzett, hiszen bárki is tüzelt, becstelenül ölte meg a franciát.

– Ki lőtt? – kérdezte fennhangon, bár már tudta, hogy a tettes az a tiszt volt, akit a franciák üldöztek, az, aki miatt az egész párbajra sor került. Sharpe látta a karabélyt a kezében, és csodálkozott, hogy senki nem vádolja becstelenséggel, hanem éppen ellenkezőleg, régi ismerősként köszöntik az újonnan érkezettet. Sharpe közelebb léptetett, és látta, hogy a szóban forgó tiszt nem egy sovány, alacsony férfi, aki furcsa, lószőrből készült fejfedőt hord, hanem egy nő, és ami a fején van, az igazi haj.

– A békazabáló a pisztolyáért nyúlt, ezért eresztettem bele golyót – magyarázkodott az asszony.

– Bravó! – lelkendezett az egyik ír, mire a francia undorral kiköpött, majd megfordult és elügetett.

– Lehetséges, hogy ez itt......illetve, hogy a hölgy...

...úgy értem, elképzelhető, hogy...? – dadogott Runciman.

– Igen, ez kétségkívül egy nő – felelte szárazon Sharpe.

– Szavamra, igaza van! Valóban annak látszik.

Ami azt illeti, határozottan csinos is volt, alakját pedig kiemelte a külön rá szabott egyenruha. Most éppen Lord Kiely felé fordult, és szenvedélyesen megcsókolta.

– Ő az a bizonyos nemesasszony, akiről Hogan őrnagy azt mondta, hogy gyűjti a szeretői egyenruháit.

– Úgy érti, hogy még csak nem is házasok, de be fognak mutatni bennünket egymásnak, mint ahogyan az a jó társaságban szokás? Hallatlan! – méltatlankodott Runciman, de elkésett, mert Kiely odaért, és sor került a bemutatás hétköznapi aktusára. Runciman volt az első, de amikor Sharpe-ra került sor, Kiely nem is próbálta leplezni undorát.

– Ő pedig, drágám, Sharpe kapitány, aki a modern hadviselés rejtelmeire szándékozik oktatni az embereimet.

– Hölgyem – mormolta Sharpe nehézkesen. Juanita barátságosan biccentett Runciman felé, de a kapitányt csak egy hosszú, barátságtalan pillantásra méltatta, miközben vadászebei szaglászták az angol tisztek lovainak lábát. Végül szó nélkül elfordult, mintha csak észre sem vette volna Sharpe-ot.

– Mégis, miért lőtte le azt a franciát? – szólt utána a kapitány.

– Azért – válaszolt kimérten az asszony anélkül, hogy megfordult volna –, mert az a pisztolya felé kapkodott, és lelőtte volna az én Lord Kielymet.

Ilyet ugyan semmiképpen nem láthatott, de Sharpe még óvakodott attól, hogy szemtől szembe hazugsággal vádolja. Tisztában volt vele, hogy csak azért lőtt, mert veszélyben látta a szeretője életét, és Sharpe féltékeny volt Kielyre, hogy elnyerte egy ilyen elszánt, szenvedélyes asszony ragaszkodását.

– Messziről érkezett, asszonyom?

– Egyenesen Madridból – hangzott a fagyos válasz.

– És a franciák egyszer sem tartóztatták fel? – érdeklődött nem kevésbé barátságtalanul Sharpe.

– Én ugyan nem kértem a franciák engedélyét ahhoz, hogy a saját országomban utazhassak, és a saját hazámban nem vagyok köteles eltűrni egy szemtelen angol tiszt faggatózását sem! – vetett véget a beszélgetésnek Juanita, és elügetett nyomában hosszú szőrű vadászkutyáival.

– Hát úgy látszik, nem szereti magát különösebben, Sharpe – jegyezte meg Runciman.

– Kölcsönös az érzés. Egyáltalán nem bízok a ribancban – vont vállat a kapitány, bár tudta, hogy leginkább a féltékenység mondatja vele a nyers szavakat.

– Azért csinos teremtés, nem úgy találja? – kacsintott Runciman dévajul, mint aki nem bánná, ha a 37-esek egyenruhája is Juanita gyűjteményébe kerül. – Még soha nem láttam asszonyt térdnadrágban, még kevésbé férfinyeregben lovagolva. Az efféle nem esik meg éppen túlságosan gyakran Hampshire-ben.

– Én pedig még soha nem láttam olyasmit, hogy egy nő ellovagol Madridból Portugáliáig szolgák és poggyász nélkül. Mondom, nem bízom benne egy cseppet sem.

– Kiben nem bízik, kapitány? – kérdezte Kiely, aki éppen elkapta Sharpe utolsó szavait.

– Loup tábornokban, uram – hazudott folyékonyan Sharpe. – Éppen a szürke egyenruhákról beszélgettem Runciman tábornok úrral – fejezte be, és a franciákra mutatott, akik magukhoz vették a holttestet, és éppen a hegyek felé tartottak.

– Nos, az a szürke zubbony nem húzta ki a bajból! – kiáltotta Kiely feldúltan. Még mindig a párbaj hatása alatt állt, és nyilvánvalóan bosszantotta, hogy ilyen méltatlan módon ért véget a küzdelem. Arca azonban megfiatalodott, és szeretője érkeztére talán már ki is józanodott valamelyest.

– Így van, sőt még a lovagiasság szabályai is kevésnek bizonyultak, hogy kihúzza a bajból.

Runciman, aki attól tartott, hogy a megjegyzés újabb párbajt provokálhat, megpróbálta diszkréten csendre inteni a kapitányt, de hiába, a mondat már elhangzott. Kiely felcsattant.

– Ő maga volt, aki megszegte a lovagiasság szabályait! A pisztolyáért nyúlt, mert tudta, hogy vége van abban a pillanatban, amikor megint a kezembe fogom a kardomat.

Sharpe nem találta elég meggyőzőnek Kielyt, ezért úgy döntött, nem hagyja annyiban a vitát.

– Hát nem furcsa, uram, hogy milyen hamar képes a lovagiasság aljasságba fordulni? Persze ez nem baj, hiszen a háború a természeténél fogva aljas. Eleinte mindenki a lovagiasságról, a bátorságról és a tisztességről papol, de aztán az a vége, hogy egy csapatnyi férfiember az anyjáért könyörög a csatatéren, miközben a kiontott beleit próbálja visszatömködni a zubbony alá. Hiába öltöztet be rengeteg katonát aranyba és bíborba, úgyis az lesz a vége, hogy a cifra rongyokban véreznek el, vagy egyszerűen összecsinálják magukat a félelemtől. A lovagiasság egy fikarcnyit sem ér, és én mondom, uram, nincs is ennél alattomosabb dolog a földön.

Kiely még mindig szorongatta kardját, de nem húzta elő a hosszú pengét, ujjai lassan ellazultak a markolaton.

– Nem érzem szükségét annak, hogy éppen maga oktasson ki a nemesi küzdelemről, kapitány. Maga csak egy kiképzőtiszt, akinek mellesleg az is a dolga, hogy visszatartsa az embereimet a szökéstől, már ha egyáltalán képes rá!

– Képes vagyok uram, akár mérget is vehet rá! – fogadkozott Sharpe, és elszánta magát, hogy állni is fogja a szavát.

Sharpe délnek indult San Isidróból a hegygerinc vonalán. A határ mentén haladó, lankásan lejtő utat követte, ahol a hegyek helyét kaszálók vették át, egy kis város állt, girbegurba utcái, kőfalakkal elkerített kertjei és alacsony tetős házacskái egy patak mentén húzódtak, a kis főtér közepén pedig templom állt, csúcsán gólyafészek trónolt. A Loup tábornok haragját is kivívó falu neve Fuentes de Onoro volt, és alig kétmérföldnyire feküdt Wellington főhadiszállásától, Vilar Formosótól. Sharpe eleinte tartott tőle, hogy váratlan útja felkelti majd egy törzstiszt nemkívánatos figyelmét, de Fuentes de Onoro közelében csak a 6-os lövészek egyetlen kis helyőrsége működött a folyótól északra, és ők nem vettek tudomást Sharpe közeledtéről. A keleti parton néhány ház és kőfallal övezett kert állt elszórtan, a sziklapillérekre épített fahíd pedig egy kis kápolnához vezetett. Itt a Királyi Német Légió katonái itatták lovaikat. A németek figyelmeztették Sharpe-ot, hogy a túlparton már nincsenek szövetséges csapatok, csak franciák, és amikor kapitányuk megtudta, kicsoda valójában angol tiszttársa, ragaszkodott hozzá, hogy megosszon vele egy kulacsnyi brandyt. Váltottak néhány szót közös ismerősükről, Von Lossowról, majd elindultak a folyón keresztül, hogy megkezdjék hosszú útjukat Ciudad Rodrigo felé. A német búcsúzóul még visszakiáltott, miközben felkapaszkodott lovára:

– Keresem a bajt, és biztos vagyok benne, hogy meg is fogom találni.

Sharpe a másik irányba indult, és nekivágott a falucska főutcájának. Útközben betért egy ivóba, ahol a helyi, erős vörösbort mérték. Kis kocsma volt, de Fuentes de Onoro sem volt egy jelentős település, és mivel a portugál határ közvetlen közelében feküdt, a francia csapatok kifosztották és feldúlták, ha portyára indultak a határ túloldalára, és akkor is, amikor visszafelé tartottak. Az angol a kocsma mögött állt neki elfogyasztani borát. Letelepedett egy félig átvágott törzsű, de még mindig zöldellő leveleket hajtó szőlőtőke mellé. Még ahhoz is túlságosan fáradt volt, hogy szájához emelje a borostömlőt, kis híján elszenderedett ültében, de hirtelen arra riadt, hogy valaki spanyol nyelven megszólal mellette.

– A franciák próbálták meg kivágni a szőlőtőkét. A rohadt kurafiak legszívesebben mindent elpusztítanának – mondta a férfi, majd akkorát böffentett, hogy még a kőfalon bóbiskoló macska is felkapta a fejét. Sharpe odafordult, és egy hatalmas termetű, mocskos, barna nadrágba, vérfoltos, fehér ingbe öltözött férfit pillantott meg, aki ráadásul inge felett a francia dragonyosok zöld zubbonyát viselte. A viharvert ruhadarabot néhány helyen felhasította az öltések mentén, hogy beleférjen terjedelmes pocakja. A férfi vértől, mocsoktól és verejtéktől bűzlött, övén hüvely nélkül széles pengéjű, ósdi szablya, hosszú csövű lovassági pisztoly, valamint furcsa alakú, gonoszul görbülő csontnyelű kés lógott, nyakába pedig egy kis sípot akasztott.

– Maga Sharpe kapitány, ugye?

– Igen.

– És gondolom, akkor azt is tudja, hogy én ki vagyok, ugye? Talán a sípomról.

– Nem – rázta meg a fejét az angol.

– Akkor Angliában a miskárolók nem jelzik sípszóval az érkeztüket?

– Soha nem hallottam efféléről.

El Castrador nehézkesen a Sharpe-éval átellenes padra ült.

– Nincs sípjuk? Nem értem. Én nem tudnék meglenni a sípom nélkül. Hogy tudhatnák meg a falusiak, hogy jövök? Ha meghallják, akkor már hozzák is a disznaikat, a marháikat és a bárányaikat, hogy az én kis késem alá kerüljenek.

A férfi elővette a görbe pengét, és gonoszul felnevetett, majd szájához emelte saját borostömlőjét, ivott egy hosszú kortyot, és ismét megszólalt.

– A régi időkben pedig, barátom – folytatta nosztalgikusan, ábrándozó arccal –, az anyák is hozták a kisfiúkat, és miután az apám kiherélte őket, továbbküldték a gyerekeket Lisszabonba vagy Madridba. Olyan szépen énekeltek! Egyikük egyenesen a pápa kórusában! Képzelje csak el! Maga őszentsége, a római pápa hallgatta az eunuch énekét, és őt ezzel a kis késsel herélték ki!

– Nem halt bele ebbe túl sok fiú?

– Ugyan, ez nem számit, hiszen gyereket csinálni könnyű. Nem lehet megsiratni minden gyereket, nem igaz? Nekem is nyolc fiam született, aztán csak három él még, és boldogabb lennék, ha kettővel kevesebb lenne.

– Lányok?

– Négy – mondta El Castrador, majd elhallgatott egy pillanatra. – Az a rohadt dög Loup elragadta őket. Ismeri?

– Igen.

– Elrabolta a lányaimat, és az embereinek ajándékozta őket.

A spanyol jelentőségteljesen megütögette a herélőkés markolatát, és Sharpe-ra nézett.

– Szóval maga La Aguja angolja, ugye? A tiszt bólintott.

– Igen. Bajadoz közelében harcol, és üdvözletét küldi.

Igazság szerint Teresa hetek óta nem irt levelet Sharpenak, de nevét minden gerilla ismerte, és mindketten előnyét látták annak, hogy a nő jó kapcsolatot ápol az angollal, aki nyíltan ellentmondott Loup-nak. Spanyolország ezen részén gyakran emlegették gyűlölettől remegve a francia nevét. Őt hibáztatták minden halálért, minden leégett házért, de még az árvizekért, a korai fagyért és a gyerekek betegségeiért is.

– Biztos nagyon büszke lesz majd magára, angol! – mondta El Castrador.

– Ugyan miért?

– Mert El Lobo vérdíjat tűzött a fejére. Nem is tudta?

– Nos, nem.

– Száz egész tallért! – mondta jelentőségteljesen a spanyol, mintha maga is elcsábult volna az összeg hallatára.

– Szánalmas összeg – jegyezte meg Sharpe sértődötten. Angol pénzben ez nem egészen huszonöt fontot ért, ami sokaknak egy egész kis vagyont jelentett volna, egy szegény munkásnak pedig egyéves tiszta jövedelme volt ennyi, de ő azért többre tartotta a saját életét ennyinél.

– Különben is – folytatta – Teresa vérdíja kétszáz tallér. Igen, de ő partizán, és a partizánok több franciát ölnek meg, mint az angolok. Persze hogy többet ér a feje!

Sharpe diplomatikus módon nem tette fel a kérdést, amely a fejében járt, miszerint vajon El Castrador mocskos, tetvekkel fertőzött fejére ki van-e tűzve egyáltalán vérdíj, de úgy látta, az az ember már amúgy is elég sok vereséget szenvedett el. Ő maga ugyan életben volt, de emberei többsége minden bizonnyal úgy végezte, mint ahogy a miskároló négy- és kétlábú áldozatai. Sharpe néha nagyon örült annak, hogy nem neki kell harcolni a gerillák ellen.

A spanyol ismét ivott egy óriási kortyot a borból, böfögött, és az angolra nézett.

– Szóval miért is akart találkozni velem?

Sharpe elmondta neki. Eltartott egy darabig, mert El Castrador szellemi képességei cseppet sem álltak arányban a testiekkel. Néha komoly magyarázatokkal és pontosításokkal is el kellett látni, míg végre megértette a dolgot, végül azonban rájött a lényegre, és bólintott.

– Szóval azt mondja, ma éjszaka?

– Igen, ma éjszaka. Rendkívül hálás leszek. A spanyol szúrós pillantást vetett a tisztre.

– Mennyire hálás? Mert sok dologra van ám szükségem, például muskétákra, sőt puskákra is, mint például ez, ni! – mondta, és jelentőségteljesen megkocogtatta Sharpe fegyverét.

– Muskétákat azt kaphat – kezdte az angol, bár maga sem tudta, hogyan tartja be majd ígéretét. A Real Companía Irlandesa katonáinak nagyobb szükségük volt a fegyverekre, mint ennek a mészárosnak, és még nekik sem volt képes megszerezni ezeket. Hogan maga sem gondolta komolyan, hogy Ferdinánd király testőrségéből igazi katonákat faragjon, de mivel Sharpe el volt rá szánva, hogy ezt teszi, így szilárdan elhatározta, hogy puskákat szerez a számukra.

– Egy hétbe telik, és nem kap puskákat. Muskétákat azonban tudok keríteni.

– Legyen – egyezett bele nagylelkűen El Castrador. – Kérek azonban még valamit.

– Mondja csak.

– Bosszút akarok állni a lányaimért! – mondta a miskároló, és Sharpe döbbenten látta, hogy szemében könnyek csillognak. – Be akarom mutatni egymásnak Loup tábornokot, és a késemet, és ehhez a segítségére van szükségem. Teresa azt állítja, hogy maga jó harcos, hát akkor segítsen nekem, hogy elkaphassam El Lobot!

Sharpe gyanította, hogy ezt a kívánságot még nehezebb lesz teljesíteni, mint az elsőt, de azért feltette a legnyilvánvalóbb kérdést:

– Hol találhatom meg Loup tábornokot?

– Többnyire egy San Cristobal nevezetű faluban. Elkergette a régi lakóit, eltorlaszoltatta az utcákat és megerősíttette a házakat. Egy egér se juthat oda észrevétlenül.

Sharpe nem örült, amikor meghallotta a híreket. Sanchez volt az egyik leghíresebb partizánfőnök, és ha ő is bevehetetlennek tartja San Cristóbalt, akkor ez valószínűleg így is van.

– És hol találom meg, ha éppen nem ott van?

– Oda megy, ahová csak kedve tartja, senor. Néha csak úgy elfoglal egy falut néhány éjszakára, néha beveszi magát abba az erődbe, amelyikben most a maga csapata állomásozik, időnként pedig Fort Concepcionban tanyázik. Senor, Loup kismerhetetlen, és csakis a saját szabályai szerint játszik.

El Castrador egy pillanatig elmerengett, majd jelentőségteljesen Sharpe-ra pillantva folytatta.

– La Aguja azonban azt állítja, hogy maga is csak a saját szabályai szerint játszik, így ha van valaki, aki legyőzheti El Lobot, akkor az maga lehet. Van egy hely San Cristobal közelében, ahol rajtaüthet.

A spanyol minden bizonnyal további alku alapjául szánta ezt az információt, de Sharpe nem törődött vele.

– Megteszek mindent, amit csak tudok.

– Jó. Akkor én is segítek magának, még a mai éjszakán. Reggel majd figyelje az ajándékomat, senor! – szólt végül, majd felállt, és parancsszavakat vakkantott egyik emberének, aki a kocsma előtt várakozott. – Később majd eljövök a viszonzásért. Ne hagyjon cserben!

Sharpe figyelte, amint a visszataszító külsejű férfi távozik, majd a borostömlőért nyúlt. Arra készült, hogy fenékig kiissza, de aztán meggondolta magát, mert rájött, hogy a rengeteg savanyú bor pokollá tette volna San Isidróba vezető visszaútját. Inkább úgy döntött, hogy a sérült szőlőtőke tövére locsolja a maradékot, hiszen így talán jót tesz a növénnyel. Bor a szőlőhöz, por a porhoz, hamu a hamuhoz. Amikor végzett a rögtönzött szertartással, felvette kalapját, vállára vetette fegyverét, és elindult visszafelé.

Donaju kapitány óvintézkedései ellenére aznap éjjel három további gárdista dezertált. Lehet, hogy több is megpróbálta, de nem sokkal éjfél után egy iszonyú sikoltás hallatszott a völgyből, így a többiek úgy döntöttek, nem kísértik a szerencséjüket. Hajnalban, amikor Harris lövész vízért ment a hegyoldalhoz, hogy kiegészítse az erőd szűkös tartalékait, megtalálta a három szökevényt, majd lélekszakadva sietett vissza, hogy sápadt arccal jelentést tegyen Sharpe-nak.

– Egyszerűen szörnyűség, uram!

– Jó. Látja azt a kézikocsit? – mutatott a kapitány az udvarra. – Fogja, és hozza vissza benne a holttesteket.

– Muszáj?

– Mérget vehet rá, hogy muszáj, katona! Harris!

– Uram!

– Ezt is hozza ide velük együtt – mondta Sharpe, és egy zsákot adott a katonának, amelyben egy szemmel látahatóan nehéz tárgy volt. Amikor Harris megpróbálta kioldozni a zsák száját, Sharpe megrázta a fejét.

– Ne itt, hanem odalent, és ügyeljen rá, hogy csak maga és a társai láthassák, mi van benne.

Nyolc órakor Sharpe felsorakoztatta a maradék százhuszonhét testőrt szemléhez az altisztekkel együtt. Most Sharpe volt a legmagasabb rangú tiszt az erődben, mert Runciman és Lord Kiely a főhadiszállásra mentek, hogy új fegyvereket és lőszert vételezzenek. Sarsfield atya egy másik papot látogatott meg Guardában, Kiely őrnagyai és három kapitánya pedig vadászatra indultak. Dona Juanita magához vette kutyáit, és ő is vadászni készült, de egyedül. Visszautasította az ír tisztek társaságát, mondván, hogy egyedül vadászik, és még az sem tántorította el, hogy Sharpe figyelmeztette; franciák ólálkodhatnak a közelben. Ratartian közölte, hogy Spanyolország összes francia katonája elől megszökött, így nincs ok rá, hogy aggódjanak miatta.

A Real Companía Irlandesa katonái tehát tisztjeik nélkül, négyes sorokban sorakoztak, Sharpe pedig egy üres lőszeresládán állva, karba tett kézzel nézte őket. Reggel esett, így az oromzaton lobogó zászlók fáradtan, mozdulatlanul csüngtek az enyhe szélben. Harris és Thompson lassan húzták fel a kézikocsit a rámpán az ágyúállásokhoz, a kapitány mellé. Úgy fordították, hogy a katonák láthassák a rakományt. A testőrezred tagjai között moraj kelt, többen közülük öklendezve a szájuk elé kapták a kezüket, egyikük pedig, nem bírván úrrá lenni undorán, kiadta gyomra tartalmát.

– Csak nézzétek! – csattant fel hirtelen Sharpe! – Nézzétek meg őket!

Megparancsolta az íreknek, hogy ne vegyék le a szemüket a holttestekről, amelyek arcán még ott tükröződött az utolsó percek borzalma. Lábuk között alvadt vérrel borított mély seb tátongott, ahol megcsonkították őket. Sharpe az egyik holttest mellé nyúlt, felemelte azt a szürke, prémmel borított sisakot, amelyet reggel ő maga adott át Harrisnak. Ezt akkor találták, amikor fellelték a franciák mészárlásának nyomait egy faluban. Az életben talált lány, Miranda azóta is rendíthetetlen ragaszkodással követte Perkinst, a fiatal lövészt.

– Nézzétek ezeket a holttesteket! – kiáltott ismét Sharpe a Real Companía Irlandesa katonáira.

– Jegyezzétek meg jól, amit most mondok! A franciák szerint kétféle ember van Spanyolország földjén: aki velük van, és aki ellenük. Ti magatok sem kerülhetitek el, hogy be ne soroltassatok az egyik vagy a másik csoportba! Vagy a franciák oldalán harcoltok, vagy ellenük. Ez nem az én döntésem, hanem az övék.

Pillanatnyi hatásszünetet tartott, majd ismét a halottakra mutatott.

– Márpedig a békazabálók így bánnak el azokkal, akiket az ellenségüknek tartanak. Nos, három választásotok maradt; futhattok keletre, ahol majd lemetélik a pöcsötöket, vagy futhattok nyugatra, ahol elkapnak és kivégeznek, mint katonaszökevényeket, végezetül pedig maradhattok itt, és megtanulhatjátok, hogyan harcolhattok hatásosan. Ne merészeljétek erre azt mondani, hogy ez nem a ti háborútok! Felesküdtetek Ferdinánd király szolgálatára, és ő most a franciák fogságában van Franciaországban, és ti őfelsége testőrei vagytok. Én ugyan soha nem tettem esküt Spanyolország védelmére, az én asszonyomon soha nem tettek erőszakot a franciák, az én gyermekemet nem gyilkolták meg, és az én termésemet nem rabolták el, és az én házamat nem gyújtották fel. A ti hazátok szenvedte el mindezt, és a ti hazátok Spanyolország, ha úgy döntőtök, hogy mégis inkább írek lesztek, akkor mégis, mi az ördögért tettetek esküt Spanyolország védelmére?

Sharpe ismét szünetet tartott. Tudta, hogy minden egyes katona potenciális dezertőr lehet, ám Lord Kielyhez hasonlóan néhányuk azért készen állt a harcra, de a bajkeverők nagy száma miatt az alakulat egésze gyakorlatilag haszontalan volt. Most rajta állt, hogy képes-e akkora hatást gyakorolni ezekre, hogy a legkisebb rossznak az engedelmességet tartsák.

– Ha tehát ez az eskü semmit nem jelent számotokra, legalább önbecsülésetek legyen! Elmondom nektek, mit tart rólatok a hadsereg többi része. Az egész brit hadseregről beszélek, beleértve az íreket is! Kérdezzétek csak meg a Connaugh Rangerek, az Inningskillingi Dragonyosok, a Királyi ír Ezred, a Királyi County Down Ezred, a Walesi Herceg ír Gárdája, a Tipperary Ezred, a Dublini Ezred, vagy a York Hercege ír Ezred katonáit! Mindegyikük azt fogja mondani, hogy puhány, rizsporos pofájú bohócok vagytok, akik másra sem jók, minthogy egy király budija mellett strázsáljanak. Azt is mondják még, hogy egyszer már elfutottatok Írországból, és másodszor is el fogtok futni. Túltáplált, cifra ruhás idiótáknak tartanak, akik olyan hasznosak egy csatamezőn, akár egy apácakórus. Mindez azonban meg fog változni, mert eljön az a nap, amikor ti és én együtt megyünk harcba, és addigra jó lesz, ha rohadtul alkamas katonákká váltok!

Sharpe szívből gyűlölt szónoklatokat tartani, de látta, hogy ha nem is annyira szavai, de legalábbis a három kasztrált férfi holtteste keltett némi érdeklődést, és rövid beszédéből okulva a Real Companía Irlandesa katonái esetleg megértették, milyen lehetőségeik vannak.

– Odaát – folytatta a kapitány a kézikocsi rúdjára tűzött kalapra mutatva – egy francia tiszt, bizonyos Loup garázdálkodik egy farkasfalkának csúfolt dragonyosalakulat élén. Ezeket a kalapokat ők hordják, és hátrahagyják az áldozataik mellett. Mi pedig megkeressük, és megöljük majd őket. Be fogjuk bizonyítani, hogy nincs a világon olyan francia csapat, amit nem tudunk legyőzni, és ezt azért tesszük, mert ez a mi háborúnk is. Mi legyen? Megdöglötök, mint a veszett kutyák, vagy férfiként harcoltok? A döntés a tiétek. Most pedig bele fogom verni az agyatokba, mi a teendő. Harper őrmester!

– Uram!

– Félórát adok a reggelizésre, ezeket az embereket pedig temettesse el tisztességgel. Utána kezdődhet a gyakorlat.

– Uram, igen, uram!

Sharpe távozás közben mélyen Harris szemébe nézett, majd a francia fejfedőre pillantva a fülébe suttogta.

– Egyetlen szót se beszéljen erről. Egyetlen rohadt szót se! Donaju kapitány épp ekkor állt meg mellettük, a testőrezred tisztje pedig Sharpe-nak szegezte a kérdést.

– Mégis, hogyan harcoljunk férfiként fegyverek nélkül?

– Szerzek én maguknak fegyvereket, Donaju.

– Hogyan?

– Úgy, ahogy egy katona megszerzi azokat a dolgokat, amelyeket nem kap meg a kincstárból. Lopással.

Azon az éjszakán ugyan egyetlen ember sem szökött meg, Sharpe-nak mégis szembe kellett néznie egy sokkal komolyabb gonddal.

– Rossz hírek, Sharpe, én mondom, nagyon rossz hírek – sopánkodott Runciman tábornok.

– Mi a baj, tábornok úr?

– Hát nem hallotta?

– A muskétákról van szó? – érdeklődött a kapitány, arra utalva, hogy Runciman és Kiely küldetése a főhadiszállásra a várt kudarccal végződött. Puskák, muníció, pokrócok, dohány, csizmák, zsákok nélkül tértek vissza, és még az egység zsoldjának kifizetésére sem kaptak ígéretet. Wellington nyilvánvaló szándéka a Real Compania Irlandesa által okozót probléma méregfogának kihúzása volt, de Sharpe-nak igencsak megnehezítette a dolgát. Minden erejével megpróbálta javítani a morált, de fegyverek és felszerelés nélkül szándéka kudarcra volt ítélve. Helyzetét tovább rontotta, hogy a frontvonal a közelben húzódott, és bár Hogan nyilvánvalóan arra törekedett is, hogy a Real Compania Irlandesa vereséget szenvedjen, ő nem vehette ilyen könnyedén a dolgot.

– Nem, szó sincs fegyverekről, Sharpe, inkább az Írországból érkező hírek aggasztanak. Nem hallotta?

– Nem, uram. Runciman megrázta fejét.

– Úgy tűnik, ismét gondjaink támadtak az írekkel, és ez nem jó fejlemény. Azok az átkozott lázadók ismét bajt kevernek, a mi csapataink meg felvették velük a harcot, és közben persze véletlenül meghaltak asszonyok és gyerekek is. Azt pletykálják, hogy az Eme folyót eltorlaszolják a holttestek Belleeknél. Uramisten, vajon miért engedte az Úr ennyire elszaporodni a pápistákat? Azt hittem, kilencvennyolcban már szépen lerendeztük ezt a dolgot. Csak gondot okoznak a magunkfajta becsületes kereszténynek. Úgy tűnik, ismét kénytelenek leszünk beverni néhány koponyát, mint annak idején Tone-nál.

Sharpe száján kis híján kicsúszott, hogy ami sikertelennek bizonyult 1798-ban, az minden bizonnyal kudarcot fog vallani 1811-ben is, de végül taktikusan elhallgatta véleményét, és csak a közvetlenül őt érintő problémát hozta szóba.

– Ez nekünk is gondot okozhat, tábornok. Mi lesz, ha az írek ezt megtudják?

– Ezért van a korbácsolás, nemde?

– Korbácsaink vannak, de puskáink sajnos nincsenek. Mellesleg éppen azon töprengtem, hogy ön, mint a csapatok ellátásáért felelős tiszt, vajon hogyan oldja meg a szállítmányozási kérdéseket!

Runciman megdöbbent ugyan a váratlan témaváltáson, de azért büszkén kidüllesztette mellét, és válaszolt.

– Papíron, gondosan megfogalmazott parancsokkal, természetesen!

– És persze még mindig ön a tábori szekeresek parancsnoka, ugye? Nem hinném, hogy találtak volna valakit, aki alkalmasabb lenne!

– Kedves, hogy ezt mondja, Sharpe, igazán kedves!

Runciman zavarba jött, nem szokta meg ugyanis, hogy egyenesen szembe dicsérik, de megpróbált úgy tenni, mintha ez hétköznapi élmény lenne számára.

– Mindenesetre lehet, hogy tényleg igy van.

– Akkor gondolom, nem okozna nagy nehézséget önnek, hogy néhány szekérnyi fegyvert átirányítson ide, ugye?

– Úgy érti, lopjak puskákat?

– Ugyan, én nem nevezném ezt lopásnak, hiszen nem az ellenségnek készül eljuttatni azt a rakományt! Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez csak a készletek efféle taktikai jellegű átszervezése! Előbb-utóbb úgyis ellátnának bennünket a megfelelő felszereléssel, hát nem mindegy, mikor vesszük át? Biztos vagyok benne, hogy a papírmunkát később is el lehet végezni.

Runciman vadul megrázta a fejét. A hirtelen mozdulattal sajnos arrébb csúsztak gondosan fésült hajszálai, így láthatóvá vált a feje tetején éktelenkedő kopasz folt.

– Lehetetlen, Sharpe! Ez ellentmondana a szokásoknak! Ellentmondana a hadi fegyelemnek! Sőt egyenesen ellentmondana a parancsoknak! Szörnyű szégyen lenne, ha kiderülne! Meg vagyok döbbenve, Sharpe, sőt határozottan csalódott vagyok, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi! Tudom, hogy gyermekkorában nélkülözni kényszerült azokat a körülményeket, amelyek igazi úriemberré tehették volna, de mégis sokkal többet vártam öntől! Egy úriember nem hazudik, nem lop, nem kívánja meg házastársa feleségét, és mindhalálig hű Istenhez és a királyhoz! Mostanáig azt hittem, hogy ön képes ezekre.

Sharpe szótlanul a lakosztály ajtajához lépett. Runciman nappalija egy régi őrszoba volt az egyik barbakánban, ahonnan tökéletes kilátás nyílt az ósdi, tárva-nyitva álló kapukon túl a déli irányban lévő hegyekre.

– Tábornok úr, mégis, soha nem fordult elő, hogy tolvajok ragadták el egyik-másik szekerét?

– Példátlan eset volt. Egyszer történt csak ilyesmi, na jó, talán kétszer.

– Akkor hát...

Runciman felemelte kezét, és félbeszakította az alacsonyabb rangú tiszt mondatát.

– Ne is folytassa, Sharpe! Én becsületes, istenfélő ember vagyok, és nem rövidítem meg őfelsége hadseregét egy egész szekérnyi puskával! Soha életemben nem hazudtam, és nem óhajtom éppen most elkezdeni! Megtiltom, hogy még egyszer szóba hozza ezt a témát! Ez parancs, Sharpe!

– Igazság szerint kétszekérnyi muskétáról lenne szó, és háromszekérnyi munícióról.

– Szó se lehet róla! Megtiltottam, hogy folytassa ezt a diskurzust, és ez az utolsó szavam!

Sharpe szótlanul elővette tollkését, amelyet puskája závárzatának megtisztítására használt. Kinyitotta a pengét, és végigfuttatta ujját az élen, majd vészjósló hangon beszélni kezdett.

– Tudja, tábornok úr, Loup már régen tudja, hogy itt vagyunk, és minden bizonnyal rendkívül dühös, hogy Kiely ribanca megölte az egyik tisztjét. Nem lenne meglepő, ha bosszút forralna. Talán egy éjszakai rajtaütést tervezhet. Két teljes ezrede van, és minden egyes kurafit az fog majd hajtani, hogy valahogyan megszerezze a fejemre tűzött vérdíjat. Loup helyében én északról támadnék, ahol szinte nincsenek is falak, és dragonyosokat állítanék a hegyoldalba, hogy levágják a menekülni próbáló túlélőket.

Sharpe kuncogva mutatott a falakon túlra.

– Képzelje csak el! Rossz érzés lenne a sötétben egy csapatnyi felbőszült, herélőkéses békazabáló elől menekülni, nemde? Loup nem könyörületes fajta, közismert, hogy nem ejt foglyokat. Egyszerűen kést ránt, letépi róluk a nadrágot, majd levágja a...

– Sharpe, kérem! Kérem! – vágott közbe riadtan Runciman, miközben le nem vette volna a szemét a kapitány zsebkéséről. – Muszáj ennyire szemléletesen?

– Tábornok úr, én egy teljesen reális veszedelemről beszélek! Egyszerűen képtelenség lenne megvédenünk magunkat a franciák ellen az én maroknyi lövészemmel. Az ir fiúk közül néhánynak van ugyan egy ósdi flintája, de mire mennek velük golyó, puskapor és bajonett nélkül?

A kapitány lemondóan megrázta a fejét, és összecsukta a bicskát.

– Tábornok úr, csakis önön múlik, hogy dönt, de mint az erőd rangidős angol tisztje, talán a legbölcsebb az lenne, ha mihamarabb beszerezné a megfelelő készleteket, hacsak hazatérve nem óhajtja mégis az egyházi pályafutást választani, mint kórusi szopránénekes.

A potrohos ezredes izzadt, mint a ló, amint elképzelte a herélőkéssel felfegyverkezett francia katonák ámokfutását az erődben.

– De hát egyszerűen nem akarnak nekünk fegyvereket adni, Sharpe, maga is jól tudja! Megpróbáltuk, de még Valverde tábornoknak sem sikerült jobb belátásra bírnia azokat a nehézfejűeket! A hadtápért felelős tábornok azt mondta, hogy pillanatnyi hiány mutatkozik lőfegyverekben, de talán szert tehetünk néhány spanyol puskára.

– Látja, tábornok úr! – csapott le ismét a kapitány. – Mindenképpen kölcsönöznünk kell néhány puskát, amíg a spanyol szállítmány meg nem érkezik. Csak egy-két szekeret kellene eltérítenie azokkal a pecsétes papírokkal, amelyekkel még mindig rendelkezik.

– De hát már nem adhatok ki ilyen parancsokat! Ez többé nem az én hatásköröm, és nem az én kötelességem!

– Megértem. Igaza van, tábornok úr, ön jelentős dolgokért felel! Túl értékes ember ahhoz, hogy mindenféle apróságra elaprózza a tehetségét.

Sharpe a levegőbe dobta a zsebkést, majd ismét elkapta.

– Az ön dolga, hogy a jelentős kérdésekben döntsön, a franciákra meg majd gondot viselek én.

Runciman hátradőlt ültében, tekintélyes súlya alatt panaszosan megreccsent a karosszék.

– Lehet, hogy mégis igaza van, Sharpe – nyögte ki végül. – Végtére is, tulajdonképpen nem szegnék meg semmiféle parancsot, csak szabadon értelmeznék egyet, nem igaz?

A kapitány megpróbált tiszteletteljes bámulattal nézni az ezredesre, őszintén remélve, hogy jó alakítást nyújt.

– Briliáns gondolat! Bár olyan bölcs lehetnék, mint ön! Szabadon értelmezni egy parancsot... Miért is nem nekem jutnak eszembe ilyen gondolatok?

– Áldott emlékű édesanyám is azt mondogatta, hogy jó érzékem lenne a jogi pályához – bólintott gyanútlanul Runciman. – Talán lordkancellár is lehetett volna belőlem, de édesapám ragaszkodott hozzá, hogy inkább egy úriemberhez méltóbb hivatást válasszak.

Runciman tehát elővett egy halomnyi üres papírt, és gondosan szállítóleveleket kezdett fogalmazni. Néha kétségek foghatták el, ilyenkor mély levegőt vett, és pillanatnyi szünetet tartott írás közben, ilyenkor azonban Sharpe hangosan kinyitotta, majd becsukta zsebkését, mire az ezredes azonnal ismét munkához látott.

Másnapra négy, ökrökkel vontatott szekér érkezett San Isidróba, alaposan megrakva fegyverekkel és munícióval.

A Real Companía Irlandesa tehát végre fegyverekhez jutott.

És lázadásra készült.

Negyedik fejezet

A következő nap, nem sokkal napnyugta előtt kisebb küldöttség érkezett Sharpe-hoz, aki a vár kihalt, nyugati részén kémlelte a láthatárt. A nap sugarai vörösarany színűre festették a völgyet, a távolban pedig egy réti héja vitorlázott a könnyű szél szárnyán. A nyolc emberből álló küldöttség sután megállt a kapitány mögött, aki egy pillanatig hátranézett, szúrós pillantást vetett rájuk, majd sarkon fordult, és ismét a völgyet kezdte nézni.

– Biztos nyulak vannak odalent, de mert az alacsonyabb részeken megült a köd, a madár állandóan elvéti őket.

– Nem hinném, hogy sokáig éhen maradnának. A sólymok nem olyan hülyék, mint a nyulak – jegyezte meg Harper. Az őrmester volt az egyetlen a jelenlévők közül, aki Sharpe alárendeltje volt, a többiek mind a Real Companía Irlandesa katonái voltak.

– Szép reggelünk van – motyogta szokatlanul idegesen Harper. Őszintén remélte, hogy nem neki kell előállnia azzal a kínos témával, amely miatt felkeresték Sharpe-ot, hanem Donaju, Sarsfield atya, Lacy kapitány, vagy valamelyik másik tiszt vállalja magára a kínos feladatot. A tisztek azonban nem szólaltak meg, így ismét Harper volt kénytelen megtörni a csendet.

– Nagyszerű reggelünk van, uram.

– Csakugyan – felelte egykedvűen Sharpe, majd leugrott az ágyúállás melletti lépcsőfokról az esőelvezető csatorna sekély, száraz árkába, amelyet szinte teljesen megtöltöttek azok a kövek, amelyek az évek során kihullottak a falból.

– Ennél még jobban megépített budikat is láttam már – morogta Sharpe, és belerúgott a falba, mire abból egy nagy darab kő esett ki.

– Talán nem tettek elég vizet a habarcsba – kezdett volna a magyarázatba Harper, de amikor felfogta, hogy kísérőinek nem akaródzik a kínos téma felvezetése, nagy levegőt vett, és maga kezdett bele.

– Fontos ügyben kerestük fel, uram.

Sharpe visszalépett a lépcsőfokra, és összedörzsölte kezét.

– A muskétákkal támadt valami probléma?

– Nem uram, tökéletesen működnek.

– Akkor a kiképzés módszereivel van a gond?

– Nem, uram.

– Akkor Runciman ezredessel kellene beszélniük, mert minden más ügyben ő az illetékes! – Sharpe ugyan pontosan tudta, milyen ügyben jár nála a küldöttség, de azért csak reménykedett benne, hogy jobb belátásra térnek és mást zavarnak a gondjaikkal. Neki egy cseppnyi kedve sem volt még ezt a koloncot is a nyakába venni. – Csak az a lényeg, hogy hívják tábornoknak, és reggeli után keressék fel, akkor jó hangulatban lesz.

– Már beszéltünk az ezredessel – szólalt meg végül Donaju is. – Ő azonban azt mondta, jobb lesz, ha önt keressük fel.

Az örökké mosolygó Sarsfield atya vette át a szót.

– Sajnos kételkednem kell abban, hogy Runciman ezredes komolyan szimpatizálna Írország problémáival.

Sharpe tekintete Sarsfield arcáról Donajuéra, Lacyéra, és a négy másik testőrre vándorolt, majd a kapitány feladta, és sóhajtva megszólalt.

– Mondják csak, ma úgysincs más dolgom. Egyedül azért vagyok, hogy a maguk bajával foglalkozzam.

A káplán nem vett tudomást a kapitány hangjából áradó gúnyról, csak elővett egy összehajtogatott újságot.

– Erről lenne szó, Sharpe kapitány – mondta tiszteletteljes hangon.

Sharpe felemelte a lapot, és megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy az Philadelphiából érkezett. Az első oldalon sűrűn szedett sorokban az Európából érkezett, vagy oda induló hajók neveinek felsorolása terpeszkedett, majd az óvilági hírek összefoglalója, és az indiánok által a nyugati telepeseket ért zaklatásokról szóló kongresszusi jelentés.

– Az oldal alját nézze – próbált segítni Donaju.

– Azt írják, hogy a melankólia a heves vérűség következménye.

– Nem, Sharpe, valamivel felette – magyarázta türelmesen Donaju. – Ezt itt: „Ismét mészárlások Írországban”.

Az újságban semmi új ahhoz képest, amit korábban Runciman is elmondott, csak valamivel színesebben leírva. Gyilkosság és erőszaktétel, részletes leírások dragonyosokról, akik ártatlan gyermekek vérét vették, gránátosokról, akik imádkozó nőket kötnek lovaik után. A lap szerint mintha Cromwell vérszomjas katonái keltek volna új életre, hogy ismét vérbe és könnyekbe fojtsák Írország népét. Az angol kormány szerint Írországot egyszer és mindenkorra pacifikálni kell, és az amerikai újság szerint erre nem véletlenül választották azt az időpontot, amikor az ír férfiak színe-java éppen az angol királyért ontotta vérét hazájától távol, Portugáliában. Sharpe kétszer is átfutotta a cikket, mielőtt megszólalt volna.

– Lord Kiely látta? Mit szólt hozzá? – kérdezte a paptól, nem azért, mintha akár fikarcnyit is érdekelte volna, mi az arisztokrata véleménye, de a válasszal azért nyert magának néhány másodpercnyi gondolkodási időt.

– Őlordsága még nem látta a lapot. Éppen Doha Juanitával vadászik.

– Nos, az én véleményem pedig az, hogy ez az egész mocsok itt nem más, mint gyalázatos hazugság.

Az egyik testőr fenyegetően előredőlt, de Sharpe pillantását látva inkább ismét kihúzta magát.

– Gyerekmese félcédulásoknak – folytatta Sharpe. – Hát van olyan barom, aki elhiszi ezt a mocskos álhírt?

– Honnan tudja? – kérdezte Donaju dacosan.

– Egyszerű. Ha tényleg zavargások lennének Írországban, mi tudnánk róla először. Másodszor, az amerikaiak mindig boldogok, ha mocskot kenhetnek ránk, ezt önök is tudhatnák!

– De hiszen már hallottunk a dologról! – vágott közbe Lacy kapitány, a sebhelyes öklű, köpcös, fiatal tiszt, akit az egész ezred heves vérűségéről ismert. – Mindenki hallotta a pletykákat!

– Tényleg hallottuk, uram! – helyeselt Harper is. – Jézusom – sóhajtott Sharpe, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy barátja csak azért csatlakozott a többiekhez, mert abban reménykedett, hogy ő majd hitelt érdemlően meg tudja cáfolni a hazájában történt mészárlásokról szóló híreket. Sharpe-nak már így is több dolog miatt kellett aggódnia; a Real Companía Irlandesa katonái régen nem kapták meg az ígért zsoldjukat, a barakkok teteje beázott, a koszt pocsék volt, és az egyetlen működő kút csak keserű, mocskos vizet adott. Ha pedig mindez nem lett volna elég, számolnia kellett Loup tábornok féktelen bosszúvágyával, és azzal is, hogy a Real Companía Irlandesa a zendülés határán állt.

– Kérném azt az újságot, ha nincs ellenére, atyám! – mondta Sharpe, majd miután megkapta, piszkos körmű ujjával a lap tetejére bökött.

– Látja, mikor nyomtatták? – szegezte a kérdést Sarsfield-nek.

– Egy hónappal ezelőtt.

– És akkor mi van? – kérdezte türelmetlenül Lacy.

– Mégis hány rohadt újonnan sorozott csapat érkezett azóta Írországból? Talán tíz, vagy tizenöt? Miért nem panaszolták el ezek az újak, hogy a nővérüket megerőszakolta egy dragonyos, vagy hogy az anyjukat megcsöcsörészte egy részeg lövész? Egy sem. Ez a tetves amerikai újság mégis mindent tud!

Szavait leginkább Harperhez intézte, hiszen ő tudhatta leginkább, hogy valóban gyakran érkeztek az újonnan besorozott katonák Írországból.

– Ugyan, Pat! Ha még mindig elhiszed ezt a marhaságot, hát inkább adok neked pár napnyi kimenőt, és a főtáborban magad kérdezhetsz meg egy-két ír újoncot arról, hogy folyik-e valami szokatlan odahaza. Talán nekik hiszel majd, ha már nekem nem.

Harper maga is megvizsgálta az újság dátumát, és nehézkesen bólintott.

– Tényleg nem úgy tűnik, mintha sok értelme volna, de sok hasonlót láttunk már.

– Így van! Mi gyakorlatias emberek vagyunk, nem? Hiszünk a Baker puskában és a Tower muskétában és a huszonhárom hüvelykes bajonettben. A babonákat hagyjuk csak az asszonyoknak és a csecsszopóknak.

– Ezek pedig, Donaju, egyértelműen hazugságok, és a maga dolga az, kapitány, hogy elmondja az embereinek! Ha pedig nem hinne nekem, maga is kilovagolhat, és megkérdezheti valamelyik újoncot a connaughtiak vagy az inningskillingiek közül, de addig is mondja meg azt is a katonáinak, hogy ma egész nap lőgyakorlatot tartunk, és addig csinálják, amíg egy darab nyers hús nem lesz a válluk helyén! Rájuk fér.

A Real Companía Irlandesa katonái vonakodva bólintottak, és ezzel úgy látszott, hogy hagyták magukat meggyőzni, legalább addig, amíg Donaju kapitány vissza nem tér felderítőútjáról. Sarsfield atya visszavette Sharpe-tól az újságot.

– Tehát biztos benne, hogy ez az egész hír csak megtévesztés? – aggodalmaskodott a pap.

– Honnan tudhatnám én ezt, atyám? – vont vállat a tiszt. – Én csak azt mondom, hogy nem igaz, ez minden. Tulajdonképpen honnan szerezte ezt a mocskot?

– Tele van velük az egész hadsereg, Sharpe.

– Látott már valaha amerikai újságot, Pat? – kérdezte Sharpe Harper felé fordulva. – Különben is, nem vicces, hogy az első szám, ami a szemünk elé kerül, éppen az angolok írországi viselt dolgaival van tele? Ez nekem bajkeverésnek tűnik.

A pap töprengett egy sort, majd zsebre tette az összehajtogatott újságot, és bólintott.

– Meglehet, igaza van, Sharpe, Isten adja, hogy úgy legyen! De remélem, azért nem bánja, ha Donaju kapitánnyal tartok én is, amikor kilovagol az erődből.

– Ahogy gondolja, atyám – legyintett Sharpe. – A többiekre azonban szüksége van itt, mert sok a tennivalónk.

A kapitány megvárta, amíg a küldöttség távozik, de a pap tovább maradt, és váratlanul megszólította.

– Sajnálom a dolgot, kapitány!

– Mert?

– Gondolom, a legkevésbé egy ilyen gondra vágyott.

– Egyáltalán nem vágytam semmiféle gondra, atyám, de mégis minddel meg kell birkóznom, ha el akarom látni a feladatomat, és jó katonákat akarok faragni ezekből a fiúkból!

– Ritka ám az olyan őszinte ember, mint ön, Sharpe kapitány.

– Természetesen én sem vagyok őszinte! – mordult fel a tiszt. Akaratlanul is eszébe jutott, hogy mit tett az ő utasítására El Castrador azzal a három szerencsétlennel, akik megkíséreltek megszökni az erődből. – Nem vagyok szent, de megkísérelem jól végezni a rohadt munkámat. Ha álmokat kergetnék, még mindig közlegény lennék. Csak a gazdagok és a hatalmasok engedhetik meg maguknak azt, hogy álmaik legyenek.

– Gondolom, ez az apró oldalvágás Kiely miatt hangzott el! Kiely gyenge ember, de az anyja igencsak erőteljes személyiség volt. Ön talán nem tudja, hogy az egyháznak milyen kihívást jelenthetnek az ilyen nők, de én tökéletesen tisztában vagyok vele. Gondolom, még nehezebb dolguk van a fiaiknak. Lord Kiely anyja azt akarta, hogy a fiából a katolicizmus hatalmas harcosa váljon és egyben Írország hős védelmezője. Katolikus hadurat akart faragni belőle, olyat, aki sikert arat ott, ahol a protestáns Wolfe Tone elbukott, de ehelyett egy iszákos kurvapecér lett a fiából. Szegény asszony tavaly halt meg.

Sarsfield keresztet vetett, majd folytatta.

– Attól félek, hogy a fia nem gyászolja meg úgy, ahogyan illendő lenne, és sajnos, úgy vélem, soha nem lesz belőle a katolicizmus oly elszánt harcosa, mint azt az anyja óhajtotta. Tegnap éjszaka elmondta nekem, hogy szándékában áll elvenni Doha Juanitát, és én attól félek, hogy ha az édesanyja ezt tudná, könnyekre fakadna a tisztítótűz lángjai között. Mindezek ellenére azonban, kapitány – sóhajtott fel a pap –, nem Lord Kielyről akartam önnel szót váltani, mindössze arra akartam megkérni, hogy legyen kissé türelmesebb velünk.

– Azt hittem, elég türelmes vagyok – felelte Sharpe védekező hangsúllyal.

– Úgy értem, velünk, írekkel – magyarázta Sarsfield atya. – Tudja, magának van hazája, így nem tudja, milyen érzés száműzetésben leélnie az életét. Olyan ez, mint egy seb, amely soha nem gyógyul be, olyan fájdalom, amely soha nem enyhül, és én imádkozni fogok az Úrhoz önért, hogy soha ne kelljen megismernie ezt a fájdalmat.

Sharpe hirtelen sajnálatot érzett a kedves arcú pap iránt.

– Soha nem volt még Írországban, ugye?

– De, fiam, egyszer, még évekkel ezelőtt, de ha ezer évig élek is, emlékezni fogok arra a látogatásra. Most azonban Donajuval kell tartanom. Kérem, addig gondolkozzon azon, amit mondtam, kapitány! – szólt, majd elsietett.

– Kedves ember – szólalt meg Harper. – Elmesélte, hogy egyszer járt Doneganban, és meglátogatta Lugh Swillyt is. Az egyik nagynéném arrafelé élt Rathmullenben, Isten nyugosztalja.

– Én még nem voltam Donegalban, kétlem, hogy valaha is eljutok oda, de őszintén megvallva ebben a pillanatban nem is érdekel. Éppen elég bajom van, és a legkevésbé sem hiányzik, hogy egy rakás ideges ír ugorjon a torkomnak. Pokrócokra, élelemre és pénzre van szükségünk, és ezt csak úgy érhetem el, hogy ráveszem Runcimant néhány újabb parancs kiadására. A dagadt ártány azonban majrézik, mert attól fél, hogy hadbíróság elé állítják. Lord Tetűláda Kiely pedig brandyt szlopál, véres győzelmekről ábrándozik, és azt a fekete hajú ribancot kergeti, akár egy kanos bikaborjú.

Sharpe Sarsfield tanácsa ellenére most valóban kezdte elveszíteni a hidegvérét.

– A pap – folytatta egyre emeltebb hangon – azt várja, hogy megkönnyezzem a sorsukat, Hogan arra akar rávenni, hogy alaposan toljak ki mindannyiukkal, és van még egy dagadt spanyol is, aki azt várja tőlem, hogy fogjam le Loup-t, amíg ő megszabadítja a golyóitól. Mindenki azt akarja, hogy én kezeljem az összes rohadt baját, így istenemre, hasznát venném már némi segítségnek!

– Én segítek, ha tudok, uram.

– Tudom, Pat, és sajnálom ezt a kirohanást.

– De ha azok a történetek igazak...

– Nem igazak, fordulj már fel! – üvöltött fel Sharpe.

– Rendben, akkor nem igazak. Isten óvja Írországot!

Harper kifújta tüdejéből a levegőt. A két férfi közé kellemetlen csend ereszkedett. Sharpe ismét a völgyet kezdte kémlelni, Harper pedig egy darabig egy kődarabot rugdosott, de aztán nehezére esett a hallgatás.

– Isten tudja, miért építettek ide erődöt.

– Mert fontos út futott errefelé – mondta Sharpe, és állával egy keskeny ösvényre mutatott, amely észak-déli irányban húzódott. – Ezen az úton haladva el lehetett kerülni Ciudad Rodrigót és Almeidát, de időközben elmosta a víz, és a maradék nem alkalmas arra, hogy elbírja a modern nehézágyúkat, tehát hasznavehetetlen. A keleti út azonban még a helyén van, és Loup meg a tetűláda békazabáló bandája még mindig azt használja. Odalentről, ha feljutnak ezen a lejtőn, át a falakon, akkor rohadtul nem állíthatjuk meg őket többé.

– De miért támadnának meg bennünket?

– Azért, mert Loup egy bátor, könyörtelen kurafi, aki gyűlöl engem, és ráadásul szereti az olcsó győzelmeket.

Sharpe-ot már régóta aggasztotta egy esetleges éjszakai rajtaütés veszélye. Először csak Runcimannak mondta el a dolgot, és csakis azért, hogy elérje, hogy az megírja az áhított parancsot, de később maga is belátta, hogy igenis számolnia kell az ostrom lehetőségével, és a San Isidro-erőd szánalmasan kevés védelmet nyújthatna embereinek. Ezer ember talán megvédhetné a düledező falakat, de a Real Companía Irlandesa katonái nem voltak elegen ahhoz, hogy igazi ellenállást tanúsíthassanak az elszánt franciák ellenében. Az erőd számukra tehát inkább csapda volt, mint a nyúlnak az ürege, ha kotorékeb támad rá.

– Éppen olyan a helyzet, mintha Wellington vagy Harper tervelte volna ki.

– Ezt hogy érti, uram?

– Hát nem érti? Ezek nem bíznak az írekben! Csak arra vágynak, hogy eltűnjenek az útból, de arra nem számítanak, hogy nekem teljesen más a szándékom. A pokolba is, Pat, ha Loup támad, mindannyian itt döglünk meg!

– Úgy gondolja, hogy támadni fog?

– Baromi biztos vagyok benne – csattant fel Sharpe, és a halvány gyanú ebben a pillanatban bizonyossággá is érett benne. Megmagyarázhatta volna észérvekkel is a dolgot, de a többi katonához hasonlóan ő is hitt a megérzésekben, és most minden azt súgta neki, hogy Loup igenis támadni fog, annak ellenére, hogy a logika azt diktálta, hogy ostobaság lenne, ha erre a jelentéktelen erődre pazarolná az energiáit.

– Nem tudom ugyan, mikor, vagy milyen módon próbálkozik majd, de biztos, hogy jönnek, és én nem bízom egy csapatnyi kiképzetlen palotaőrben. Ide a mi fiaink kellenének, a saját lövészeink, akik messze, északon állomásoznak. Néhány embert éjszakai őrségre is ki kell rendelni, hogy a legtöbben azért pihenhessenek is valamennyit.

Harper lenézett a hosszú, északi lejtőre.

– Gondolja, hogy innen támadnak majd?

– Az lenne a legkönnyebb. A nyugati és a keleti oldal túl meredek, a déli falak elég erősek, de északról még egy nyomorék is bekeringőzhetne, ha akarna. A pokolba is! – szakadt ki Sharpe-ból, amikor tudatosult benne, hogy milyen sebezhető is San Isidro erődje. A hegyek csúcsáról egy francia távcsövön át még a gombokat is megszámlálhatta volna a zubbonyán.

– Tényleg azt gondolja, hogy megtámadnak?

– Már az is nagy szerencse, hogy eddig nem tették meg. Pokoli nagy szerencsénk van, hogy egyáltalán életben vagyunk még!

Sharpe leugrott a mellvédről, egyenesen az udvar füves talajára. A nyolc, vörös kőből emelt barakkig száz yardon keresztül csak fű és gyomok borították a földet. A Real Companía Irlandesa katonái a legjobb állapotú kettőben szállásolták el magukat, Sharpe lövészeinek pedig a barbakánhoz közel eső raktár jutott. Ezek az építmények voltak az erőd védelmének kulcsfontosságú pontjai, hiszen aki ezeket ellenőrizte, az irányíthatta a harc menetét.

– Ha csak három vagy négy percet nyerünk, megkeseríthetjük a békazabálók életét.

– Gondolja, hogy győzhetnénk?

– Azt hiszi, hogy meglephet minket, és az ágyunkban mészárolhat le bennünket, Pat, de ha idejében felfigyelünk rájuk, és tartjuk a barbakánt, semmit nem tud velünk kezdeni tüzérség nélkül. – Sharpe hirtelen fellelkesült.

– Nem azt mondják, hogy az írek imádják a jóféle csetepatékat?

– Magam csak akkor beszélek effélét, ha nagyon részeg vagyok, uram – ellenkezett Harper.

– Imádkozzunk mégis egy csatáért, mert tudom, hogy az adna némi önbizalmat a fiúknak.

Reggelre azonban, amikorra a nap magasabbra hágott, a helyzet gyökeresen megváltozott.

A portugál ezred érkezését nem jelezték előre. Vadászalakulat volt csakúgy, mint a zöld kabátosok, portugál nyelven caçadores. Egyenruhájuk vérvörös zubbonyból és szürke, angol nadrágból állt. Baker puskáik voltak, és úgy festettek, mint akik tökéletesen tudják, hogy kell használni őket. A katonák a veteránok jellegzetes, lassú járásával meneteltek, mögöttük pedig három, ökör vontatta szekér haladt, amelyek a tűzifát, a muníciót és az élelmet szállították. Az ezred csak félig volt feltöltve, így körülbelül négyszáz közlegényt és tisztet számláltak sorai, de ennek ellenére igen magabiztosnak tűntek, amint felsorakoztak a várudvaron.

Az ezredesük egy Oliveira nevű, sovány képű tiszt volt, aki elmagyarázta Lord Kielynek, hogy évente néhány napig mindig az Isidro-erődben állomásoznak csak azért, hogy elriasszák azokat, akik esetleg teljesen elhagyatottnak vélik. Biztosította róla az írt, hogy szükségtelen kiköltöztetni embereit a barakkokból, mert ők a szabadban hálnak, és nem lesznek láb alatt a kiképzés közben sem, mert a környéken gyakorlatoznak majd.

Miután az utolsó kocsi is begördült a kapun, a kapuszárnyakat bezárták, és Kiely egyik embere a helyére tette a reteszt. Runciman elősietett, hogy üdvözölje Oliveira ezredest, és hogy meginvitálja egy közös ebédre, de a portugál udvariasan elhárította a meghívást, mondva, hogy ő mindig az embereivel étkezik együtt.

Oliveira kiválóan beszélte az angolt, és a tisztjeinek majdnem fele is angol volt, híven ahhoz az irányelvhez, amelynek nevében Wellington egyetlen közös hadsereggé óhajtotta kovácsolni az angol és a portugál erőket. Sharpe nagy örömmel vette észre, hogy az egyik tiszt az a Thomas Garrard volt, akivel annak idején együtt szolgáltak a 33-oknál. Garrard kihasználta azt az előmeneteli lehetőséget, amellyel azokat az angol tiszteket kecsegtették, akik hajlandóak voltak a portugál egységekhez csatlakozni. A két férfi legutóbb akkor találkozott, amikor a nagy Almeida-erődöt a borzalmas robbanás miatt feladni kényszerültek.

– Kurvapecér békazabálók! – mondta Garrard hevesen. – Burgosban annyi ételt kaptunk, ami még egy patkánynak is kevés lett volna, és az is rohadt volt. Tudod, Dick, mindketten ettünk már vacak ennivalót, de ez valóban szemét volt! Mindezt csak azért, mert az a nyomorult katedrális felrobbant. Szívesen kitekerném annak a mocskos franciának a nyakát, aki felelős volt ezért!

Igazság szerint maga Sharpe robbantotta fel a katedrális kriptáját, de bölcsebbnek találta, ha erről mélyen hallgat, inkább együttérzően bólogatott.

– No igen, nem volt valami szerencsés az az eset.

– Te másnap kijutottál, nem igaz? Mindegy, minket nem engedett el Cox. Ki akartunk törni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a szokásos módon megadjuk magunkat – folytatta Garrard méla undorral. – Persze ez már mindegy. Fogolycserével szabadultunk Oliveirával együtt, aki meg is kért, hogy csatlakozzak az ezredéhez, és most kapitány lettem, ahogy te is.

– Nagyszerű!

– Nagyszerű fickók ezek – mondta büszkén Garrard, és portugál bajtársai felé intett, akik az északi fal mentén gyújtott tábortüzek körül ültek. Oliveira őröket állított a falakra, és ez azt jelentette, hogy Sharpe emberei megszabadultak az őrködés terhétől. Amikor folytatták a beszélgetést, Sharpe megemlítette, miért rendelte el a teljes készenlétet itt, a fő frontvonaltól távol is.

– Hallottam már erről a Loup-ról – mondta elgondolkodva Garrard. – Igazi rohadék.

– Igen, könyörtelen egy gennygóc – helyeselt buzgón Sharpe.

– És azt hiszed, támadni fog?

– Igen. A csontjaimban érzem.

– Bizony, ha az ember nem hallgat az ösztöneire, akár a saját sírját ásná, igaz? Értelek. Most menjünk, látogassuk meg az ezredest!

Oliveira nem hagyta magát olyan könnyen meggyőzni, mint Garrard, és még nehezebb volt Dona Juanitára hatni, aki Kielyvel együtt éppen most tért vissza a vadászatról. Ők Sarsfield atyával, Runciman ezredessel, valamint a Real Companía Irlandesa tisztjeivel együtt hivatalosak voltak a portugálok vacsorameghívására. Dona Juanita azonban nem enyhült meg Sharpe iránt.

– Miért gondolja, hogy egy tábornok ennyire jelentősnek tarthat egy magafajta közönséges kapitányt?

Sharpe egy darabig nem válaszolt, nehogy valami igen csúf dolog csússzon ki a száján, hiszen Oliveirához intézte szavait, nem ehhez a ringyóhoz. Érezte, hogy a közte és a nő között feszülő ellenszenv akkor is mély és velőig hatoló, ha egyikük sem adott okot effélére. Dofia Juanita bármely tiszttel képes volt elcsevegni, beleértve Runcimant is, de Sharpe közeledtére egyszerűen elment, mert még véletlenül sem akart olyan helyzetbe kerülni, hogy rangjához illő udvariassággal kelljen üdvözölnie. Most azonban kénytelen volt felelni a provokációra, így visszafogott modorban felelt.

– Azt hiszem, most mégis veszi magának a fáradságot, és elkezd egy egyszerű kapitányt hajkurászni.

– Mit gondol, miért? – érdeklődött Oliveira. Sharpe hezitálását látva Kiely is nógatni kezdte.

– Válaszoljon, ember!

– Talán elvitte a cica a nyelvét? – kacagott Dona Juanita is.

– Szerintem azért vagyok neki olyan fontos, asszonyom, mert megöltem két emberét – mondta Sharpe az asszony felé fordulva.

– Azt hinné az ember, hogy háborúban megesik az ilyesmi.

Kiely és néhány portugál tiszt elvigyorodott a nő válaszát hallva, de Oliveira nem vette le a szemét Sharpe-ról. Láthatóan nem elégítette ki ez a magyarázat.

– És miért tulajdonítana akkora jelentőséget ennek a két embernek?

Sharpe-nak nem akaródzott elmondani, mit tett, mert cselekedete ellentmondott mindenféle katonai szabályzatnak, de már nem tudott visszakozni. Az erőd biztonsága érdekében meg kellett győznie Oliveirát, hogy a rájuk és embereikre leselkedő veszély igenis valós, így szűkszavúan leírta, hogyan lövetett agyon két embert Loup gyilkos, erőszaktevő bandájából.

– Parancsa volt rá, hogy kivégeztesse őket?

– Nem, uram – válaszolta Sharpe a rámeredő tekintetek kereszttüzében. Tudta, lehet, hogy hatalmas hibát követ el azzal, hogy beismeri tettét, de a magyarázat nélkül senki nem vette volna komolyan mondanivalóját. Runciman először hallotta a teljes történetet, így hitetlenkedve rázta a fejét.

– Tehát gyakorlatilag Loup szeme láttára kivégezte azokat a francia katonákat? – kérdezte a döbbent portugál ezredes.

– Igen, uram.

– Tehát ez az egész helyzet csak egy ostoba kakaskodás eredménye maga és Loup között?

– Mondhatjuk így is, uram.

– Igennel vagy nemmel válaszoljon! – csattant fel Oliveira. A portugál tiszt heves vérmérsékletű, erélyes ember volt, akiről Sharpe-nak Crauford, a könnyűgyalogosok tábornoka jutott eszébe.

– Meggyőződésem, hogy Loup tábornok hamarosan támadni fog, ezredes úr! – erősködött tovább.

– Mi erre a bizonyíték?

– Az, hogy sebezhetőek vagyunk, és vérdíjat tűztek a fejemre.

Tudta, hogy amit mond, nagyon sután hangzik, mégis zavarba jött, amikor Dona Juanita felkacagott. A nő most éppen a Real Companía Irlandesa uniformisát viselte, de a zubbonya ki volt gombolva, így hosszú, karcsú nyakának bőrére fura árnyakat festett a tűz fénye. Nyilvánvalóan elbűvölte az összes tisztet, ami nem is volt csoda, hiszen igen különleges volt, ahogy ott ült a puskaportól és fegyverolajtól bűzlő levegőben. Kiely mellett foglalt helyet, egyik kezét az ír tiszt térdén nyugtatta. Sharpe-nak az jutott eszébe, hogy talán éppen ma hirdették ki az eljegyzésüket. Jelenlétük mintha a többi tisztet is valamiféle békebeli nyugalomba ringatta volna.

– Tehát mennyi is az a vérdíj? – kérdezte Juanita gúnyosan.

Sharpe majdnem azt válaszolta, hogy jóval több, mint az asszony szolgáltatásai egy éjszakára, de aztán visszanyelte a szavakat, inkább hazudott.

– Nem tudom pontosan.

– Ugyan, nem lehet valami sok – szólalt meg Kiely. – Egy magafajta túlkoros kapitányért alig néhány tallért, vagy talán egy zsáknyi sót adhatnak!

Oliveira megvető pillantással nyugtázta az ír tiszt mérsékelten szellemes tréfáját, majd szivarra gyújtott. A tábortűz felé fújta a füstöt, majd megszólalt.

– Megkettőztetem az őrséget, kapitány, és ha Loup valóban a fejére pályázik, meg kell, hogy dolgozzon érte.

– Tisztelettel uram, azt javaslom, hogy támadás esetén vezényelje az embereit a barbakánba.

– Nem adja fel, ugye, Sharpe? – szakította félbe Kiely. Az angol kapitány ugyanezt tanácsolta neki is, mielőtt a portugálok megérkeztek, ő azonban kategorikusan visszautasította ezt. – Senki nem fog bennünket megtámadni, de ha mégis, akkor a falakról kell megvédenünk magunkat, nem a barbakánból!

– Az nem lenne valami bölcs dolog!

– Ne merészelje eldönteni helyettem, hogyan harcoljak, az Isten verje meg! Maga csak egy felkapaszkodott káplár, nem egy tábornok! Ha jönnek a franciák, úgy harcolok ellenük, ahogyan nekem tetszik, úgy mérek vereséget rájuk, ahogy nekem tetszik, és egyáltalán nincs szükségem a tanácsaira!

Kiely kirohanása megdöbbentette a többi tisztet. Néma csend borult a társaságra. Sarsfield atya a megfelelő szavakat kereste, de Oliveira volt, aki végül megtörte a kínos hallgatást.

– Ha jönnek a franciák, úgy teszek majd, ahogyan tanácsolta. Köszönöm, kapitány!

– Jó éjszakát, uram – biccentett felé Sharpe, majd feltápászkodott a tűz mellől, és elsétált.

Kiely nem állta meg, hogy utána ne kiáltson.

– Sharpe, ha Loup mégsem jön, még tíz guinea-vel megfejelem a vérdíját! Csak nem inába szállt a bátorsága? Miért nem köt fogadást az igazára, mint egy igazi úriember?

Sharpe megpróbált tudomást sem venni róluk, de az ír tiszt és Dona Juanita kacaja még sokáig a fülében csengett. Tom Garrard úgy tűnik, követte, mert hamarosan feltűnt mellette.

– Ne is törődj velük, Dick! Mondd, tényleg agyonlövetted azt a két békazabálót?

– Ja.

– Jól tetted, bár én a helyedben erről nem beszélnék ilyen sok ember előtt.

– Tudom, tudom – felelte elkeseredetten Sharpe. – Csak a kurvapecér Kiely ne lenne!

– A nője sem hétköznapi darab. Határozottan emlékeztet valakire. Ugye nem felejtetted még el azt, akit Gawighurnal szedtél össze?

– Igen, de ez itt egy gyalázatos szuka, és ez igen nagy különbség. Sajnálom, hogy elvesztettem a fejemet, Tom, de könnyebb lenne nedves puskaporral sortüzet lőni, mint ebbe a bandába valami értelmet verni.

– Gyere át a portugálokhoz, Dick! Kiváló társaság, és a tisztikar sem az a koronás pelenkában ringatott csürhe, mint amelyikhez ez a Kiely is tartozik.

Garrard egy bádogdobozból szivarral kínálta barátját, majd tüzet adott neki. Sharpe a fellobbanó tűz fényében meglátta a dobozra vésett ábrát.

– Mutasd csak, Tom! – mondta, és megnézte a doboz tetejének belsején lévő ábrát. A bádogdobozok silány, olcsó fémből készültek, és fegyverolajjal kellett óvni őket a rozsdától. Garrard mégis megőrizte a magáét tizenkét évig. Még a frissen elfoglalt Széringapatamban csináltatták egy fémművessel, aki vesétekkel is ellátta őket. Garrard doboza egy vörös kabátost ábrázolt, aki egy hosszú combú lánnyal szeretkezett, aki ívbe hajlította a hátát az élvezettől.

– Nédda' már el is felejtettem! – mosolyodott el Sharpe. – Az a fickó viszont legalább a kalapját levehette volna.

Garrard lecsukta a doboz fedelét, hogy ne érje nedvesség a tartalmát.

– A tiéd megvan még?

– Sajnos nincs – rázta meg a fejét Sharpe. – Évekkel ezelőtt ellopták. Arra gyanakszom, hogy az a rohadt Hakeswill volt. Emlékszel még rá? Enyveskezű egy tetűláda volt világéletében.

– Uramisten! – sóhajtott Garrard. – Már majdnem elfelejtettem azt a mocskos férget.

Nagyot szippantott a szivarból, és megcsóválta a fejét.

– Sose hittük volna, mi, Dick? Hogy mi ketten valaha is kapitányok leszünk... Emlékszem, annak idején csak azért nem kaptad meg a káplári kinevezést, mert elfingottad magad egy díszszemlén.

– Régi szép idők!

– Ugyan, Dick, csak azért mondod, mert mindez már régen elmúlt. Hiába, az idő megszépíti az emlékeket.

Sharpe egy darabig a szájában tartotta a füstöt, aztán lassan kifújta.

– Reménykedjünk a hosszú, nyugodt életben, Tom, és abban, hogy Loup még messze jár. Rohadt egy dolog lenne, ha gyakorlatozás közben egyszerűen lemészárolnának benneteket Loup emberei.

– Tudsz titkot tartani? – hajolt közelebb Garrard, miután megbizonyosodott arról, hogy senki nem hallja a szavait. – A helyzet az, hogy nem egyszerűen gyakorlatozunk itt, hanem küldetésben járunk.

Sharpe lépteket hallott a legközelebbi bástya felől, ahol az egyik portugál katona őrjáratozott. Parancsszó harsant, majd előírásszerű válasz érkezett rá. Jó érzés töltötte el, hogy ismét hozzáértő katonák veszik körül.

– Wellington küldött titeket?

– Gondolom, igen – felelte Garrard, és vállat vont. – Őlordsága ugyan engem nem világosított fel a részletekről, de az ő beleegyezése nélkül úgysem történik semmi a hadseregben.

– És miért küldött ide?

– Azért, mert nem bízik meg a spanyol íreidben. Furcsa történetek keringenek, azt mondják, hogy az angol katonák ír papokat égettek meg elevenen, meg hogy ír nőket erőszakoltak halálra, így hát...

– Magam is hallottam ilyesmit – szakította félbe Sharpe. – Hazugság mind! A pokolba is, éppen ma küldtem le a táborba egy kapitányt, hogy személyesen bizonyosodjon meg a dologról.

Valóban, Donaju kapitány és Sarsfield atya nem mulasztott el bocsánatot kérni Sharpe-tól visszatértükkor. Mindenkit megkérdeztek, akit csak találtak, de egyetlen frissen besorozott ír katona sem erősítette meg az amerikai újságban megjelent híreket.

– Kutya se hisz azokban a tündérmesékben! – csattant fel Sharpe.

– Meglehet, de ha igaz a dolog, ha nem ezek a tündérmesék nyugtalanítják a nagyfejűeket odafent, és azt hiszik, hogy ti terjesztitek őket, tehát minket azért küldtek ide, hogy szemmel tartsunk benneteket.

– Ennyire nem bíznak bennünk? – kérdezte elkeseredetten Sharpe.

– Szemmel kell, hogy tartsunk benneteket. Senki nem mondta, mit is kell tulajdonképpen tennünk azon kívül, hogy itt maradjunk. Ha majd őlordságaik eldöntik, mit is akarnak tulajdonképpen, Oliveira szerint azonnal Cádizba vezényelik majd a Real Companía Irlandesát. Téged viszont nem. Te nem vagy ír, igaz? Csak megbizonyosodunk arról, hogy ezek itt nem csinálnak semmi galibát, és akkor végre kaphatnak igazi katonához méltó feladatot is.

– Én kedvelem ezeket a fiúkat – jegyezte meg Sharpe hidegen. – Biztos vagyok benne, hogy nem ők keverik a mocskot.

– Nem engem kell meggyőznöd, Dick!

Sharpe tisztában volt vele, hogy Hogan vagy Wellington intézte így a dolgokat. Okos húzás volt tőlük, hogy portugálokkal végeztették el a piszkos munkát, így Valverde tábornok nem mondhatta azt, hogy az angolok nem bíznak a spanyol király személyes testőrségében. Sharpe levonta a megfelelő következtetéseket.

– Tehát, Tom, azok az őrszemek a falakon tulajdonképpen belülre vagy kívülre figyelnek?

– Mindkét irányba cimbora, mindkét irányba.

– Nos, győződj meg arról, hogy kifelé jobban. Ha Loup ideér, nagyon nagy kutyaszorítóba kerülünk.

– Hidd el, megteszik a kötelességüket.

Valóban így is tűnt. Az éber portugál őrök a hűvös éjszaka folyamán is figyeltek, pedig a kísérteties köd alaposan lecsökkentette a látótávolságot. Csend volt, csak a Real Companía Irlandesa katonáinak gyermekei sírtak néha fel, olykor pedig lónyerítés vagy kutyaugatás hallatszott. Két órával éjfél után sor került az őrségváltásra. Az új emberek elfoglalták az őrhelyeiket, és tovább kémlelték a hegyoldalt.

Hajnali három órakor a romladozó kápolna tornyában fészkelő bagoly visszarepült, fehér szárnyai megvillantak a portugál csapatok tábortüzének fényében. Sharpe elsétált az őrszemek között, és a hosszú éjszakai árnyakat fürkészte, a veszély jeleit figyelve. Kiely és a ringyója ágyban voltak, aludt Runciman is, de ő ébren maradt. Megtett minden lehetséges óvintézkedést, a muníció nagy részét például Runciman szobájába hordatta, a maradékot pedig kiosztotta a Real Companía Irlandesa katonái között. Korábban hosszú beszélgetést folytatott Dunajuval, és tanácsokkal is ellátta, hogy mit tegyen, ha támadás érné őket. Amikor úgy érezte, többet nem tehet, csatlakozott Garrard egy esti sétájához, majd követte a bagoly példáját, és aludni tért. Már csak három óra, és felkel a nap. Úgy gondolta, Loup most már bizonyosan nem támad.

Tíz perc múlva puskaropogásra ébredt.

Megérkezett a Farkas.

Sharpe arra ébredt, hogy Miranda – a lány, akit a hegyvidéki határfaluban mentettek meg a franciáktól – sikoltozni kezdett. Egy pillanatig azt hitte, még álmodik, de aztán ráébredt, hogy a sikoly előtt röviddel egy puskalövés is eldördült. Amikor pedig kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Thompson lövész fejlövést kapott, és vérzik, akár a szíven szúrt disznó. A katona tízlábnyit zuhant hátra a raktár bejáratától, és most a nyílt színen vonaglott, kese haját agyvelődarabkák szennyezték be. Amikor a lövés érte, nála volt a puskája is, és a fegyver most mellette feküdt a porban, éppen Sharpe mellett. Árnyak moccantak a sötétben, a lépcső tetejénél. A raktár főbejáratául szolgáló rövid alagutat kétszárnyú ajtónak kellett volna lezárva tartania, ha az erődöt rendes helyőrség védi, és itt tárolták a szükséges fegyvereket és puskaport. Ahol a második ajtónak kellett volna lennie, a folyosó élesen jobbra kanyarodott, majd visszafordult a lépcsőfeljárathoz. A kanyarokat azért alakították így ki, hogy minden lövedéket eltérítsenek, amelyek esetleg becsapódtak volna a lőszerraktárba, de most jó szolgálatot tettek, mivel lelassították Thompson gyilkosait is, akiknek körvonalai már kivehetőek voltak a nagy, föld alatti teremben.

Szürke egyenruhák. Nem álom volt tehát, hanem igazi rémálom. A farkasok megérkeztek.

Sharpe felkapta Thompson elárvult fegyverét, célzott, majd lőtt.

Lángcsóva tört át a lőporfüstön, és hatalmas dörrenés hallatszott. Odafent Harper sütötte el hétcsövű puskáját, mire több támadó összeesett. Két lövész csatlakozott az altiszthez, lövéseik nyomán szúrós szagú lőporgázokkal telt meg az alagút. Egy férfi és egy lány is felsikoltott.

– Vissza! Vissza! – üvöltötte Sharpe. – Hallgattassa már el azt az átkozott nőszemélyt, Perkins!

Kezébe vette saját puskáját, és lőtt, bár nem látott semmit, csak a gyertyák apró fényeit. A franciák mintha eltűntek volna, de nyilvánvalóan jelen voltak, csak éppen pillanatnyilag a Harper és társai által leadott sortűztől sebesült saját vérző, vonagló, üvöltő bajtársaik teste állta útjukat.

A raktár másik végében is volt egy csigalépcső, amely a várfalakhoz vezetett, hogy a gyilokjáróról tüzelő katonákhoz is eljuthasson a muníció anélkül, hogy át kelljen vágni az udvaron.

– Latimer őrmester, vegye számba az embereit! Thompson meghalt. Gyerünk, gyerünk!

Sharpe tudta, hogy ha a franciák már elfoglalták a bástyákat, akkor be is zárult körülöttük a csapda, és patkányokként fognak megdögleni, de azért nem adta fel a reményt.

– Nyomás! – biztatta embereit. – Kifelé, kifelé!

Mivel alvás közben magán hagyta csizmáját, ezért most csak fegyverövét és kardját kellett magára öltenie, és fegyverét újratöltenie. Szemét marni kezdte a csípős füst. Egy francia puska dörrent a lépcső tetején, de a golyó ártalmatlanul pattant vissza a falról.

– Csak maga van itt, és Harps, uram! – kiáltott vissza Latimer a felső lépcsőről.

– Indulás, Pat!

Csizmák csattogtak a lépcsőn. Sharpe félbehagyta puskája újratöltését, inkább megpördítette, és a tusával vágott az egyik közeledő felé. A francia hang nélkül hanyatlott hátra a bronzzal vert puskatus csapása nyomán. Harper találomra belelőtt a tömegbe, majd elkapta Sharpe könyökét.

– Az Isten szerelmére, uram, kövesen!

Szürke uniformisba öltözött támadók özönlöttek le a lépcsőn. Pisztolylövés dörrent, majd francia átkozódás hallatszott, ahogy valaki megbotlott Thompson holttestében. A levegőben mosdatlan testek bűze keveredett vizeletszaggal. Harper elrángatta Sharpe-ot a lépcsőig, ahol Latimer guggolt, fegyverrel a kezében. Ez az egy lövés talán feltarthatta a franciákat, amíg ők kiérnek.

Latimer elsütötte a puskát, majd megfordult, és hanyatt-homlok a másik kettő után idült. Odakint friss levegő fogadta őket. Cresacre és Hagman célra tartott muskétákkal vártak odafent.

– Ne lőjetek! – ordította a tiszt, amikor elértek a lépcső tetejéhez, majd átfutott két lövész között, hogy felmérje, pontosan mennyire tragikus a helyzet odafent.

Harper a barbakán kapujához rohant, de döbbenten vette tudomásul, hogy az belülről el van torlaszolva. Dühödten megcsapkodta fegyvere agyával a vastag faajtót.

– Nyissátok már ki!

Hagman búcsúzóul még lőtt egyet az odalent kavargó, lőporfüstös homályba.

– Mögöttünk vannak, uram, és még többen jönnek az út felől! – szólt Perkins, aki éppen a halálra rémült Mirandát tolta be egy biztonságos kőfülkébe két lőrés közé.

Sharpe átkozódott. A barbakán, amelyről azt gondolta, hogy az utolsó biztonságos hely az erődben, most már az ellenség kezén volt. Látta, hogy a kapu tárva-nyitva áll, és szürke egyenruhás katonák őrzik. Sharpe azt gyanította, hogy a rohamot kétszázadnyi voltigeur, Loup gyalogos lövészei vezették, akiket vörös vállpaszományaikról ismert fel. Az egyik század egyenesen a raktárba, Sharpe és katonái szálláshelyére tört be, a másik pedig a barakkok között portyázott. Egy másik francia egység a falra vezető tűzlépcsőt mászta meg éppen.

Harper tovább próbálkozott az ajtó betörésével, de odabentről senki nem válaszolt. Sharpe vállára vette puskáját, kardot vont, majd rákiáltott Harperre.

– Hagyja, Pat! Lövészek, mellém!

A valódi veszélyt azok a katonák jelentették, akik éppen most hágtak fel a falakra. Ha elérik az ágyúállásokat, Sharpe emberei csapdába esnek, Loup többi harcosa pedig akadálytalanul beözönlik San Isidroba. Az ellenség főereje most gyorsan közeledett az úton, és amikor Sharpe egy gyors pillantást vetett a déli oldalra, látta, hogy Loup az összes emberét ide irányította, a kétszázadnyi könnyugyalogos vezetésével. Sharpe már látta, tévedett. A franciák nem északról, hanem délről támadtak, és így azonnal el is foglalták az erőd kulcsfontosságú pontját, amelyet Sharpe bevehetetlen, végső menedéknek szánt. Arra gondolt, hogy minden bizonnyal két elit egység közelítette meg a barbakánt, és egyetlen rohammal bevették, mielőtt az őrség riadóztathatta volna a többieket. Kétség nem fért hozzá, hogy a főkapu nem volt belülről eltorlaszolva. Áruló volt hát a várban, aki hozzásegítette Loup-t ahhoz, hogy elfoghassa esküdt ellenségét.

Most azonban nem volt idő Loup taktikájának kielemzésé-re. Az első teendő az volt, hogy megtisztítsák a bástyákat a franciáktól, mielőtt azok elvágják a többiektől Sharpe lövészeit.

– Szuronyt szegezz! – adta ki a parancsot a tiszt, majd megvárta, amíg a katonák felcsatolják hosszú pengéjű bajonettjüket puskájuk csövére.

– Nyugalom, fiúk – szólt Sharpe, mert tökéletesen tudta, hogy embereit megrémítette és megdöbbentette, amikor álmukból kelve egy csata közepén találták magukat, de most a halálukat jelentette volna, ha pánikba esnek. Hűvös fejre és elszántságra volt szükség.

– Gyerünk, kapjuk el a kurafiakat! – kiáltotta Sharpe, és vonalba rendeződött embereit a holdfényben úszó csatatérre vezette. Az első francia alakulat katonái fél térdre ereszkedve tüzet nyitottak rájuk, de mivel felmérték, hogy az angolok túlerőben vannak, igy elsiették a lövéseket. Egyetlen golyójuk sem talált célba. Mire Sharpe katonái elérhették volna őket, megfordultak, és visszavonultak, hogy csatlakozzanak a többiekhez, akik Oliveira ezredes katonái felé tartottak a barakkok között.

Sharpe úgy döntött, hogy a portugáloknak maguknak kell gondoskodniuk védelmükről, hiszen őt kötelessége a Real Companía Irlandesához kötötte. Az írek barakkjait már körül is vették a franciák, akik más épületek biztonságos fedezékéből tüzeltek, de jobbnak látták, ha nem indítanak közvetlen rohamot, mert az írek dühödt sortüzekkel válaszoltak lövéseikre. Sharpe úgy sejtette, hogy a Real Companía Irlandesa tisztjei már mindannyian halottak vagy hadifogságba estek, bár az is lehetséges volt, hogy néhányan kijuthattak közülük a barbakán kapuin, mielőtt a franciák teljesen uralmuk alá vonták a belső helyiségeket is.

– Figyelem, emberek! – kiáltotta Sharpe, hogy biztosan minden embere meghallja. – Itt nem maradhatunk, mert a mocsok békazabálók hamarosan feljönnek a raktáron keresztül. Csatlakoznunk kell az ír komákhoz, aztán elbarikádozzuk magunkat, és tűz alatt tarjuk őket.

Szívesen két csoportra osztotta volna zöld kabátosait, hogy mindkét barakkba jusson belőlük, de kételkedett abban, hogy a távolabbit akár csak egyetlen embere is elérheti élve. Igaz ugyan, hogy a közelebbi körül több francia volt, de mivel ebben voltak elszállásolva a nők és a gyerekek is, hát jobb volt ide összpontosítani a nagyobb tűzerőt.

– Gyerünk!

Amikor Oliveira emberei támadást intéztek az ellenség ellen jobbról, az angolok is rohanni kezdtek. A portugálok rohama megzavarta Loup katonáit, így Sharpe-éknak talán nem kellett keresztülverekedniük magukat a teljes francia ostromgyűrűn. Persze erre kevés volt az esély. Harper gael nyelven kezdett ordítani, hogy csak a Real Companía Irlandesához tartozók érthessék meg, hogy ők közelednek. Ekkor örömujjongás adta hírül, hogy Loup fő csapata is megérkezett, de a franciák pillanatnyilag kénytelen-kelletlen azért visszavonultak a portugálok elől, és éppen a megfelelő pozícióban haladtak el Sharpe emberei előtt. Csak akkor vették észre a fenyegető veszélyt, amikor már késő volt. Egy őrmester még megpróbált kiáltani, de Harper puskájának tusa már le is sújtott, és a bronzzal erősített keményfa gusztustalan zajjal átszakította koponyáját. Egy másik francia megpróbált elfutni, de észrevette, hogy egyenesen a portugálok felé rohan, így visszafordult, de ekkor meg pont Harrisba ütközött, aki bajonettjével a torkát fenyegette.

– Non, monsieur! – kiáltotta kétségbeesetten, amint eldobta puskáját, és a magasba emelte kezét, a megadás jeléül.

– Nem tudok békazabálóul – hazudta Harris, és meghúzta a ravaszt. Sharpe elszáguldott a földre zuhanó test mellett, hárított egy ügyetlen szuronydöfést, majd támadójára sújtott nehéz kardjával, mire az újabb szúrással próbálkozott, ezúttal is sikertelenül. Az angol még kettőt csapott felé, és ezúttal biztosan talált. Nem törődött a vérző, sikoltozó franciával, aki magzatpózba görnyedve a földre roskadt, inkább visszakézből levágott még egy ellenséges katonát, majd az árnyékokat kihasználva a következő barakkhoz futott, ahol néhány lövész Mirandát védte. Harper továbbra is gael nyelven ordított, mert Sharpe és Donaju megállapodtak benne, hogy egy esetleges francia támadás esetén így el tudják kerülni, hogy egy angolul is tudó ellenséges katona zavart kelthessen a soraikban. Valaki végre felfigyelhetett rá, mert az egyik barakk ajtaja résnyire nyílt. Torkolattűz villant, egy golyó süvített el Sharpe előtt, majd egy másodperccel később valaki a távolban felordított fájdalmában.

– Gyerünk, Perks! – kiáltotta Sharpe, mire Perkins és Miranda berohant az épületbe a résnyire nyitott ajtón át.

– Mindenki bejutott, uram – ordított a cheshire-i. – Csak maga meg Harps maradt!

– Menjen, Pat! – biztatta az írt, aki futni kezdett a barakk felé, ám ekkor egy francia őrmester jött elő az egyik sarok takarásából, fél térdre ereszkedett, és megcélozta. Mire észrevette Sharpe-ot, már késő volt. A kapitány kivont karddal ugrott elő a sötétségből, és minden dühét beleadta a vágásba, amely éppen a feje tetején találta el a férfit, kettészelve koponyáját, akár egy lágy tojás héját.

– Isten óvja Angliát! – mondta Hagman az ajtóból, látva a hatalmas csapást. – Siessen, Harps, rohanjon, uram!

A franciák között pánik tört ki a portugálok támadása nyomán, így a lövészek átcsúszhattak soraikon, de mivel Loup főerői megérkeztek az elfoglalt barbakánon keresztül, hamarosan gyökeres változásra lehetett számítani. Az érkező erősítés csapdába fogja ejteni Sharpe embereit a barakkokban.

– Matracokat, és minden egyéb vacakot az ajtó elé! – üvöltött Sharpe, amikor végre elérte a bejáratot. – Pat, figyelje az ablakokat! Te meg lódulj, asszony! – kiáltott egy nőre, aki kifelé indult a barakkból, és minden teketóriázás nélkül visszalökte. Golyók pattogtak a falakon, és szilánkokat hasítottak le az ajtófélfából. A hosszú szoba hosszabbik falain két-két kis ablak volt, amelyeket Harper éppen pokrócokkal igyekezett eltömni. Cresacre lövész kidugta puskája csövét az ablakon, és leadott egy lövést a kapubástya felé.

Sharpe és Donaju korábban már beszéltek róla, mi a teendő abban az esetben, ha a franciák támadnának, és így a Real Companía Irlandesa katonái a barakkjaikban rekednének, és mindketten egyetértettek, hogy erre az esetre lőrésekkel kell ellátni a barakkok falát. A munka csak keservesen haladt, de végül csak elkészültek a dologgal legalábbis félig, így viszonozni tudták a tüzet. A félhomályos, alagútszerű barakkokban azonban így is valóságos rémálomnak bizonyult a védekezés. A nők és a gyerekek hangosan zokogtak, a katonák nyugtalanok voltak, az ajtót védő torlaszok pedig szánalmasan gyengének tűntek.

– Mindenki tudja, mit kell tennie – szólalt meg Sharpe. – A franciák nem tudnak bejönni, nem tudják felrobbantani a falakat, és nem tudnak keresztüllőni a köveken. Ha jól célzunk, távol tarthatjuk a kurafiakat!

Maga sem bízott abban, hogy igaz, amit mond, de megtett mindent, hogy tartsa a lelket az embereiben.

A barakkok két oldalán öt-öt lőrés sorakozott, és mindegyikre vagy nyolc katona jutott. Kevesen tudták olyan gyorsan utántölteni fegyverüket, mint ahogy Sharpe szerette volna, de így, hogy ennyien voltak, gyakorlatilag folyamatos zárótűzzel tarthatták távol támadóikat. Őszintén reménykedett benne, hogy a szomszéd barakkban is megtették a szükséges előkészületeket, mert a franciák bármelyik percben rohamra indulhattak.

– Valaki beengedte őket a kapun – súgta egy alkalmas pillanatban Harpernek, de nem kapott választ. Odakintről fenyegető farkasvonyítás adta hírül Loup főerőinek érkezését. Sharpe kikukucskált az egyik ablak szélénél, és látta, hogy a szürke egyenruhás tömeg lassan megközelíti a barakkokat. Mögöttük, a hold sápadt fényében lovasok érkeztek a farkasbőrös lobogó alatt.

– Mindez az én hibám – mondta Sharpe bánatosan.

– Hogy érti, uram? – kérdezte Harper, miközben hétcsövű fegyverének utolsó csövét töltötte.

– Mi a feladata egy jó katonának, Pat? Meg kell lepnie az ellenséget. Olyan egyértelmű volt, hogy Loup északról támad, hogy teljesen el is felejtkeztem a déli oldalról.

A kapitány kidugta fegyvere csövét az egyik lőrésen, és a félszemű franciát kereste. Ha Loup-t megölné, talán az egész támadást sikerülne megállítania. A tábornokot azonban nem sikerült megpillantania, így csak találomra belelőtt az elő-özönlő tömegbe. Az ellenség válaszul érkező lövedékei ártalmatlanul pattantak le a kőfalakról. Az írek is lőttek, mire odabent a gyerekek hangos sírásba kezdtek.

– Kuss legyen! – bömbölte Sharpe, mire a zokogás szipogássá csitult, csak egyetlen csecsemő visítozott továbbra is.

– Hallgattassa el azt a kölyköt valahogy! – ordított a kapitány az anyára. – Ha máshogy nem megy, csapja le valamivel!

Az asszony inkább a mellét kínálta a gyereknek, mire az elcsendesedett. A többi nő, és a nagyobb gyerekek igyekeztek hasznossá tenni magukat, és szorgalmasan töltögették az angolok fegyvereit, majd odahordták őket a lőrésekhez.

– Rühellem a gyereksírást, Isten a tanúm rá, világéletemben rühelltem! – morogta Sharpe, miközben újratöltött.

– Ön is volt egyszer csecsemő – jegyezte meg rosszallóan Daniel Hagman. Az orvvadászból lett lövészre jellemző volt, hogy néha bölcselkedő hangulat tört rá.

– Beteg is voltam már, rosseb egye, de ez nem azt jelenti, hogy szeretem a kórságokat! Látta valaki azt a kurafi Loup-t?

Senki, de már nem is erre figyeltek, hanem az kötötte le figyelmüket, hogy Loup katonái előretörtek a barakkok között, a visszavonuló portugálokat üldözve. A félhold fényében még világítottak a tábortüzekből megmaradt parázsgödrök és a sortüzek torkolattüzei.

A franciák nem hallatták többé farkasvonításra emlékeztetető csatakiáltásukat, ahogy komolyabbra fordult a harc. A portugálok hátránya egyre nyilvánvalóbb lett. Nemcsak hogy váratlanul érte őket a támadás, de ráadásul a franciák létszámfölényben voltak, és Loup jól képzett katonái gyorsabban tüzelhettek karabélyaikkal, mint a portugálok a pontos, de nehezen tölthető Baker puskákkal, amelyek tűzgyorsasága még akkor is elmaradt a franciák fegyverétől, ha nem pazaroltak időt a fojtás behelyezésére, és arra, hogy puskavesszővel tömörítsék a lőport. Oliveira caçadoresei ugyan a nyílt színi portyázás mesterei voltak, villámgyorsan lecsaptak és eltűntek, ha kellett, de a nyílt csata vonalharcászata nem az ő specialitásuk volt.

A portugálok azonban még messze nem törtek meg. A franciáknak nehezükre esett a pontos célzás a félhomályban, és ha meg is találták az ellenséget, sok időbe tellett, amíg sikerült kialakítaniuk a megfelelő, három sor mélységű arcvonalat. Ha azonban sikerült nekik, akkor teljes szélességükben lefedhették a kis létszámú portugál egységeket, így a szárnyakon elkezdhették bezárni körülöttük a gyűrűt. Oliveira katonái továbbra is keményen küzdöttek, az őrmesterek a puskák dörrenéseit túlüvöltve adták ki parancsaikat, hogy embereiket középre irányíthassák. A portugálok között szörnyű pusztítást végeztek a nehéz francia puskagolyók. Egyikük sikoltva változott lángoló fáklyává, amikor találat érte zsákját, amelyben a lőport tartotta. Amikor elvágódott, láthatóvá vált, hogy a hátába tarisznya méretű lyukat perzselt a tűz, vére sercegve égett vörös hamuvá. Oliveira ezredes beállt emberei mögé, és felmérte a helyzetet. Tudta, ez a csata elveszett. Az átkozott angol lövésznek igaza volt, valóban a barakkok között kellett volna menedéket keresniük, de mostanra a franciák már elvágták a biztonsághoz vezető utat, és Oliveira látta, hogy szinte semmit nem tehet a közeledő tragédia elhárítására. Még kevesebb reménye maradt, amikor meghallotta a patadobogást. A franciák tehát lovasságot is bejuttattak az erődbe.

Oliveira hátravitette az ezred zászlóit az északi bástyákhoz, és parancsba adta, hogy rejtsék el azokat valahova. A bástyák belsejében akadt néhány régi raktár, a romos falak lehullott kövei között hatalmas üregek tátongtak, így a lobogót el lehetett rejteni. Oliveira megvárta, amíg szorongatott helyzetben lévő emberei leadnak még két sortüzet, aztán haladéktalanul visszavonulást rendelt el.

– Várjatok még! Most! Vissza, egészen a falakig!

Kénytelen volt hátrahagyni sebesült embereit, bár néhány vérző katona megpróbált sántikálva, vagy akár kúszva is csatlakozni a visszavonuló arcvonalhoz. A franciák egyre közeledtek, és hamarosan eljött az a pillanat is, amelytől Oliveira a legjobban rettegett; elhagyták hüvelyeiket a kardok.

– Induljatok! – kiáltotta az ezredes az embereinek. – Gyorsan!

A portugálok harci alakzata felbomlott, és egyesével próbáltak menekülni a falak felé, éppen akkor, amikor a lovasság megkezdte támadását. A helyzet a lovasoknak kedvezett: kívánni sem tudtak volna kedvezőbb célpontokat, mint egy felbomlott harcrendből kivált, pánikszerűen iszkoló katonákat. A szürke dragonyosok sorra vágták le a menekülő portugálokat nehéz kardjaikkal. Személyesen Loup vezette a támadást, és szemmel láthatóan arra törekedett, hogy körülzárja Oliveira katonáit, hogy azok kénytelenek legyenek visszafelé, az előretörő gyalogság irányába fordulni. A balszárnyon néhány portugál biztonságban elérte a bástyákat, és Loup hagyta őket elmenekülni, hiszen ha túljutnak a falon és szétszóródnak a völgyben, katonái egyenként levadászhatják majd őket, ha ellenben a falakon maradnak, a San Isidróban maradt franciák teszik velük ugyanezt. Loup pillanatnyilag inkább azokkal foglalkozott, akik megadták magukat. Tucatnyi portugál katona álldogált felemelt kézzel, töltetlen puskáik mellettük hevertek. A tábornok ellovagolt az egyik mellett, arcára széles mosoly ereszkedett, majd kardjának egyetlen vágásával kettéhasította a fejét.

– Nem ejtünk foglyokat! – vetette oda embereinek.

Úgy döntött, hogy ha az erőd teljes helyőrségét lemészárolja, azzal tudtára adhatja Wellingtonnak, hogy a spanyol határt elérve sokkal keményebb és kegyetlenebb ellenfélre számíthat, mint a Lisszabonból elkergetett franciák voltak, de döntését az az egyszerű tény is befolyásolta, hogy a foglyokkal együtt lehetetlen lett volna elég gyorsan visszavonulnia az erődből. Az egyik cacador megcélozta Loup-t, de elvétette a lövést, a golyó alig néhány hüvelykkel fütyült el a francia szürke szakálla mellett. Loup ádázul felkacagott, megsarkantyúzta szürke lovát, és megindult a rémült gyalogosok felé, hogy elkapja azt a vakmerőt, aki tüzet merészelt nyitni rá. A katona kétségbeesetten próbált menekülni, de Loup mögé vágtatott, és egy alulról indított vágással felnyitotta a gerincét. A portugál sikoltva zuhant a földre.

– Hagyjátok! – adta ki a parancsot a tábornok, aki a várakozással ellentétben nem adta meg az ellenségének a kegyelemdöfést. – Dögöljön meg kínok között, nem érdemel mást!

Oliveira alakulatának néhány túlélője tüzet nyitott a falakról, mire Loup leparancsolta a nyeregből dragonyosait, és ellenük vezényelte őket, gyalogságát pedig utasította, hogy bánjanak el a Real Companía Irlandesával és a hozzájuk csapódott angol lövészekkel, akik a barakkokban kerestek menedéket. Őszintén sajnálta, hogy a rajtaütést vezető katonáknak nem sikerült elkapniuk Sharpe-ot és átkozott zöld kabátos lövészeit a raktárban, de azért tisztában volt vele, hogy továbbra is kiválóak az esélyei arra, hogy beteljesítse oly régóta tervezett bosszúját. Meg akarta torolni két kivégzett embere halálát, így nem bánta, ha úgy kell majd előhoznia az angolt, mint vadászebnek a dúvadat. Méltó befejezése lenne ez egy pompásan kivitelezett akciónak. Elővette zsebóráját, és megpróbálta kiszámítani, mennyi ideje maradt arra, hogy megsemmisítse a barakkok legénységét.

– Monsieur! – csattant egy felháborodott hang, nem messze tőle. Loup leereszkedett nyergéből, és bezárta az órát. Egy vékony arcú, szikár portugál tisztet pillantott meg, aki egy magas francia káplár szorításában vergődött.

– Óhajt valamit, monsieur? – érdeklődött udvariasan.

– A nevem Oliveira, a rangom ezredes, és tiltakoznom kell az eljárása ellen, uram! Az embereim megadták magukat önnek, a katonái mégis lemészárolják őket, pedig mostantól hadifoglyoknak minősülnek!

A tábornok szivart halászott elő oldaltáskájából, majd a földre pillantott, és felemelt egy izzó végű ágat, majd kényelmesen pöfékelgetve rágyújtott.

– A jó katona nem adja meg magát, Oliveira, inkább meghal.

– De mi a foglyai vagyunk! Kérem, vegye el a kardomat. Loup kifújta a füstöt, majd intett a káplár felé.

– Engedd el, Jean!

Oliveira megrázta magát, majd haragosan megszólalt.

– Monsieur, az ön eljárása ellentmond a hadviselés szabályainak! A katonái olyanokat gyilkolnak meg, akik már megadták magukat.

– A háború maga a pokol, ezredes úr – vont vállat Loup. – És most adja ide a kardját!

Oliveira lassan kivonta kardját a hüvelyből, megfordította, és markolattal előre átadta a marcona dragonyosnak.

– A foglya vagyok, monsieur! – jelentette ki, dühtől és szégyentől remegő hangon.

– Halljátok? – kiáltott fel Loup. – Megadták magukat! A foglyaink! Látjátok, itt van nálam az ezredesük szablyája!

Elvette Oliveirától a kardot, és meglengette, hogy mindenki lássa a csillogó pengét a lőporfüsttől homályos csatatéren. A kötelező udvariasság azt diktálta, hogy most adja vissza az oldalfegyvert az ellenséges tisztnek, de Loup ehelyett hosszasan méregette jobbjában a nehéz kard súlyát.

– Tűrhető fegyver – jegyezte meg eltöprengve, majd ismét Oliveirához fordult.

– Hol vannak az ezred zászlói?

– Megsemmisítettük mindet – felelte az ezredes. – Elégettük őket.

A szablya ezüst ívet húzva lecsapott Oliveira arcára, ahogy keresztülszelte bal szemét és orrát.

– Egy rohadt szavát sem hiszem! – mondta Loup, és türelmesen megvárta, amíg a sebesült tiszt ismét képes volt koncentrálni, majd megismételte a kérdést.

– Hol vannak a lobogók, ezredes?

– Eredjen a pokolba maga és a rohadt országa is! – hörögte Oliveira, kezét mély fejsebére szorítva.

Loup a káplárnak hajította a szablyát.

– Szedd ki belőle, hogy hová rejtették őket, aztán öld meg ezt a bolondot! Ha nem beszél, hát vagdosd meg egy kicsit, a legtöbb embernek megered a nyelve, ha felszabdalják a tökeit. Hé, ti ott! – ordított többi katonájának, akik a két tiszt között lezajlott eseményeket figyelték. – Ez nem egy tetves szüret, hanem egy csata, szóval végezzétek a dolgotokat! Öljétek meg a mocskokat mind egy szálig!

Amikor ismét halálüvöltések harsantak az éjszakában, Loup a szájába vette szivarját, és komótosan elindult a barakkok felé.

Dona Juanita kutyái vonyítani kezdtek, és ettől még több gyerekre jött rá a sírás, de Sharpe egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy az anyjuk elcsitítsák őket. Egy ló felnyerített. Az egyik lőrésen át Sharpe látta, hogy a franciák elvezetik a portugáloktól zsákmányolt lovakat. Gyanította, hogy a Real Companía Irlandesa lovait már sokkal korábban elvitték. A barakkok között éppen csend volt, mivel Loup katonáinak többsége a portugálok üldözésére indult, és csak annyi embert hagytak hátra, amennyi hatékonyan megakadályozhatta azt, hogy az írek megszökjenek. Néhány másodperces időközökben egy-egy golyó csattant a kőfalon, hogy az írek el ne felejtsék, a franciák továbbra is figyelnek minden egyes ajtót és ablakot.

– Azok a mocskok biztos elkapták szegény dagadt Runcimant is – szólalt meg Hagman. – El sem tudom képzelni, hogy húzza majd ki a szerencsétlen a hadifoglyok fejadagján.

– Runcimannak tiszti rangja van, Dan – mondta Cooper, aki éppen célpontot keresett az egyik lőrésnél. – Hidd el, nem fog fejadagon élni, hanem a békazabáló tisztekkel együtt zabálhat majd. Figyeld meg, amikor kiszabadul, kövérebb lesz majd, mint valaha!

Végszóra meghúzta a ravaszt, majd beljebb húzódott, hogy átadja a helyet egy következőnek. Sharpe arra gondolt, hogy ha igaz, amit Loup-ról beszélnek, akkor az ezredesnek nem lesz akkora szerencséje, hogy fogságba essen, sokkal valószínűbb az, hogy már régen vérbe fagyva fekszik az ágyában, félrecsúszott hálósipkáját pedig vastagon beborítja kiloccsantott agyveleje.

– Sharpe kapitány! – hangzott fel Harper kiáltása az épület távolabbi végéből. – Uram, jöjjön ide!

A kapitány keresztülmászott a döngölt földpadlóra terített, szalmával töltött hálózsákokon. A bűz dögletes volt odabent, és a pislákolva égő gyertyák miatt csak a körvonalakat lehetett kivenni a félhomályban. Ahogy Sharpe elhaladt egy asszony mellett, az utánaköpött. A tiszt dühösen felé fordult.

– Talán azt akarod, hogy odakint hágjanak tágabbá, mint egy pajtakapu, te buta ribanc? Ki is hajíthatlak, ha ez a vágyad!

– Nem, senor – sápadt el a nő, és elhátrált a haragos tiszt elől. Férje, aki éppen egy lőrésnél görnyedt, azonnal bocsánatot is kért felsége helyett.

– Sajnálom, uram! Biztos csak azért tette, mert fél, mint a többi asszony!

– Mi is félünk! Csak egy bolond nem félne, de ez nem ok arra, hogy elveszítsük a jó modorunkat, nemde?

Sharpe tehát Harper mellé lépett, aki az ajtót eltorlaszoló, szalmával töltött matracoknál térdelt.

– Valaki önt szólongatja, uram! Szerintem Donaju kapitány lesz az.

Sharpe is az ajtó melleti nyílás mellé görnyedt, és átkiáltott a szomszédba.

– Donaju, maga az?

– A férfiak barakkjában vagyok, Sharpe, és jól vagyunk!

– Hogy jutott ki a barbakánból?

– A bástyákra vezető ajtón keresztül. Fél tucat tiszt ott maradt.

– Kiely önnel van?

– Nem, és azt sem tudom, mi történt vele.

Sharpe kevéssé törődött ezzel a problémával, annál inkább aggasztotta egy másik személy.

– És Sarsfield atya?

– Sajnos, ő sincs itt.

– Ne csüggedjen, Donaju, a mocskok azonnal eltakarodnak, ha kisüt a nap!

Furcsa módon megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy a szerény, csendes beszédű Donaju védi a másik barakkot, mert tudta róla, hogy jó katona.

– Nagy kár Sarsfield atyáért – sóhajtott fel Sharpe. – Valószínűleg egyenest a mennybe került – felelte Harper. – Pedig kevés papról mondható ez el. A legtöbben vedelnek, mint a disznó, és naphosszat nőket vagy kisfiúkat hajkurásznak, de Sarsfield atya jó ember volt.

Az északi oldalnál alábbhagyott a lövöldözés, mire Harper keresztet vetett, hiszen jól tudta, mit is jelenthet a hirtelen csend.

– Sajnálom azokat a szerencsétlen portugálokat is. Sharpe sajnálta volna, ha Tom Garrard is a halottak között lett volna, de reménykedett benne, hogy azért túlélte. Tom Garrardnak jó élete volt. Együtt voltak akkor, amikor Gawilghur partjainak vörös pora szitált rájuk, és ahol bajtársaik vére piros vízesésként csorgott lefelé a szikláról. Ott volt a gyáva rohadék Obediah Hakeswill is, aki a rettegéstől makogott, akár egy majom, és megkísérelt egy dobosfiú holtteste alatt menedéket lelni. Hakeswill őrmesternek is jó élet jutott, habár Sharpe alig-alig akarta elhinni, hogy a mocsok még mindig életben van. Ha lett volna igazság a földön, hát elviszi a himlő, vagy a kivégzőosztag golyói ontják ki a belét.

– Figyelje a tetőt – mondta Sharpe Harpernek. – Az a gyenge pont, ott akarnak majd áttörni.

A barakkok teteje kőből épített boltívekből állt, amelyek kibírtak volna egy közvetlen találatot is egy mozsárágyúból, de az idő múlása és a rendszeres karbantartás hiánya alaposan meggyengítette az egykor erős szerkezetet. Tudta, hamarosan támadás éri őket, mert a hirtelen csend azt jelentette, hogy a franciák elsöpörték Oliveira ellenállását, és most eljönnek érte is. A következő egy óra nagyon, de nagyon nehéznek ígérkezett. Sharpe hangosan sorolni kezdte parancsait, miközben lassan visszasétált a terem másik végébe.

– Ha támadnak, folyamatosan tüzelünk! Nem kell célozni, elég, ha a sűrűjébe lőttök, és ha végeztetek, adjátok át a helyeteket a következő embernek! Megpróbálják majd elérni a barakk falát, és ez ellen kevés dolgot tehetünk, de ha a tetőn kezdenek motozni, azonnal közéjük kell lőni, tehát figyeljetek felfelé is! Ahogy meglátjátok az eget, lőjetek! Ne féljetek, ahogy hajnalodni kezd, eltakarodnak majd, mert félnek attól, hogy a lovasságunk elzárja előlük a visszavezető utat. Sok szerencsét, fiaim!

– És isten legyen mindannyiunkkal – vágta rá csendesen Harper a másik sarokból.

A franciák úgy özönlöttek rájuk, mint egy gátját áttört folyam. Loup néhány emberét a többi épület fedezékébe rendelte, hogy biztosítsa azokat, akik közvetlen rohamot indítottak a két barakk északi fala ellen. Gyorsan keresztül akartak jutni azon a sávon, amelyet odabentről tűz alatt tartottak. Minden egyes lövés után egyre fojtogatóbb lett a lőporfüst odabent, de a harmadik vagy negyedik lövés döbbenetesen hangosnak tűnt, és az egyik katona hirtelen hátrazuhant, hogy aztán dühödten szidni kezdje puskáját, amely nagyon erősen rúgott vissza, de egy másik katona rájött, hogy mi készül.

– Eltömik a lőréseket! – ordította.

Sharpe, hogy megbizonyosodjon a dologról, maga is az északi falhoz szökkent, és kidugta puskája csövét a nyíláson. A fém kövön koccant. A franciák tehát nagy kődarabokat hordtak a nyílások elé, hogy ellenségeik ne tarthassák őket tűz alatt. Loup katonái egymás után másztak fel a tetőre, csizmájuk sarka meg-megcsikordult odafent, mintha csak patkányok neszeztek volna a padláson.

– Jézus! – fohászkodott valaki, majd a miatyánkot kezdte mormolni.

– Kuss! – förmedt rá Sharpe. Már azt is hallotta, hogy egy nehéz fémtárgy többször is a kőhöz csapódik. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy átszakadjon a tető, és a vérszomjas franciák bejussanak? A barakkban vagy száz sápadt arc nézett rá, reménykedve benne, hogy ő tudja a választ kimondatlan kérdéseikre. A megoldást azonban Harper találta meg. Felmászott a hatalmas matracrakás tetejére az ajtó mellé, és így elérte azt a kéményként szolgáló, vékony nyílást, amely a tető és a falak között húzódott, és túlságosan magas volt ahhoz, hogy a franciák eltorlaszolják. Innen tisztán tűz alatt lehetett tartani azt a barakkot, amelyben Donaju és emberei tartották magukat, és őszintén remélték, hogy azok viszonozzák a szívességet.

Harper kezdte a tüzelést hétcsövűjével, fegyvere akkorát dörrent, mint egy harminckét fontos löveg. Fájdalomkiáltás követte, mert a lövés hatása olyan volt, mintha kartácstüzet zúdítottak volna a szomszédos tetőre. Egyenként adogatták fel az előre megtöltött puskákat a nagydarab őrmesternek, aki gyors egymásutánban adta le a lövéseket, csak úgy tessék-lássék célozva, mert szinte lehetetlen volt elvétenie a szomszédos tetőn örvénylő szürke ruhás tömeget. Fél tucat lövés után a franciák inkább leugrottak, és a földön kerestek menedéket. Viszonozták ugyan a tüzet, de eredménytelenül. Eközben Perkins újratöltötte a hétcsövűt, és Harper ismét tüzet nyitott. Éppen ekkor lőtt valaki a másik barakkból is, Sharpe pedig tisztán ki tudta venni, hogy egy francia csizmájának a sarka megcsúszik a falon, majd egy test a földre zuhan. Odakint valaki felordított, amikor egy golyó eltalálta, és a földre taszította a tetőről. A franciák ekkor taktikát váltottak; félregördítették a lőréseket takaró köveket, amelyeket korábban ők maguk hordtak oda, és véletlenszerűen belövöldöztek az épületbe. A nők és a gyerekek sírni és jajongani kezdtek, és mindenki igyekezett kikerülni a tűzvonalból. Harper folytatta a tüzelést, sokan lelkesen töltögették számára a puskákat, de a legtöbben nem tettek mást, csak imádkoztak és vártak. A zaj pokoli volt: lövések dörrentek, gellert kapott golyók csattogtak, és Loup embereinek jellegzetes farkasvonyításra emlékeztető csatakiáltása hangzott fel a végső vereség előhírnökeként.

A mennyezetről por kezdett el szállingózni, mire Sharpe mindenkit odébb parancsolt a veszélyeztetett területről, majd puskás katonákat vezényelt a közelbe.

– Ha csak egy kavics is leesik onnan, lőjetek, mint a háborodás!

Odabent lassan a lélegzetvétel is nehezebb lett. Por, füst és vizeletszag kavargott a levegőben, és a kormos lánggal égő olcsó gyertyák fénye is elhalványult. A gyerekek és a nők egyre hangosabban zokogtak, és többé már Sharpe sem volt képes rá, hogy elhallgattassa őket. A franciák odakint durvábbnál durvább fenyegetéseket ordítoztak, és biztosították őket arról, hogy ha bejutnak, sokkal több okuk lesz majd a sírásra.

Hagman krákogott, és nagy adag, nyállal kevert port köpött a földre.

– Olyan, mint egy szénbányában.

– Járt már szénbányában, Dan?

– Egy évig voltam egyben, még Derbyshire-ben – válaszolta Hagman, majd arrébb húzódott, amikor torkolattűz villant az egyik lőrésnél. A golyó ártalmatlanul süvített el, és a szemközti falban állapodott meg.

– Még kis csimota voltam akkoriban – folytatta Hagman. – Ha az apám nem hal meg, és az anyám nem költözik a nővéréhez, Handbridge-be, még most is ott lennék. Persze még inkább valószínű, hogy már nem is élnék. Odalent a bányában csak a legszerencsésebbek érték meg a tizenharmadik születésnapjukat.

Éppen befejezte volna a mondatot, amikor ütemes döngés reszkettette meg a barakk falait. A franciák kődarabbal, vagy pöröllyel próbálták meg bezúzni a kaput.

– Olyanok vagyunk most, mint a kismalacok abban a mesében, nem? – vette át a szót ismét Hagman. – Odakint a nagy gonosz farkas éppen arra készül, hogy elfújja a házunkat.

Sharpe keményen megragadta puskáját. Izzadt, mint a ló, a puskatust nyálkásan csúszósnak érezte.

– Amikor gyerek voltam, én ugyan nem hittem el, hogy tényleg el tudják kergetni – vont vállat válaszul.

– Na igen, a legtöbb malac tényleg nem tudná. De ha ezek továbbra is ekkora zajt csapnak, megfájdul a fejem!

– Közeledik a hajnal – mondta biztatóan Sharpe, habár maga sem volt bizonyos benne, hogy Loup valóban visszavonulást rendel el a virradat első jelére. Ez a tudat ugyan erőt adott embereinek, de lehet, hogy nem volt remény. Lehet, hogy itt fognak mind elhullani, a barakkok üszkös romjai között. Halomra lövik, vagy bajonettel döfik le őket csak azért, mert egy francia elit alakulat bosszút esküdött néhány boldogtalan ír ellen.

– Figyeljetek! – kiáltott fel az egyik katona. Egyre több por hullott alá a mennyezetről, és bár a vén épület eddig kiválóan állta a sarat, a boltíven megjelent az első repedés.

– Tüzet szüntess! Várjatok, amíg az elsőt meglátjátok! – parancsolta Sharpe.

A nők térden állva, olvasójukat morzsolgatva imádkoztak, a férfiak pedig két, koncentrikus körben állva, puskát markolva, várakozó arccal kémlelték az egyre táguló rést a mennyezeten.

– Igazán rühelltem azt a tetves szénbányát – szólalt meg váratlanul Hagman. – Mindig féltem, amikor lementem egy tárnába. Voltak ott ugyanis emberek, akik csak úgy meghaltak, nem tudni, mitől. Úgy találtunk rájuk, bizony! Olyanok voltak, mintha csak aludtak volna. Akkor azt hittem, hogy ördögök jöttek értük a föld középpontjából, és elragadták a lelküket.

Az egyik asszony mellé egy kavics hullott, ő pedig a kop-panást hallva felsikoltott.

– Fogadok, hogy a bányában legalább nem voltak sikoltozó nők! – morogta Sharpe.

– Dehogynem voltak, uram! Voltak, akik ott dolgoztak, és akadtak olyanok is, akik csak úgy végezték a maguk mesterségét, ha érti, mire gondolok, uram. Az egyikre, egy Törpe Babs nevezetűre ma is emlékszem. Egy pennyt kért egy alkalomért, és vasárnaponként énekelt is nekünk. Talán valami zsoltárfélét, vagy Mr. Wesley egyik himnuszát. Ismeri Wesley himnuszait, uram?

– Soha nem voltam templomba járó ember, Dan.

– Hát, Babs sem volt éppen olyan fajta!

– Ő volt az első nő, akivel lefeküdt?

– Igen – bólintott büszkén Hagman. – És ráadásul nem is számított fel nekem semmit.

– Hát, jó magának, Dan – mondta Sharpe, majd a magasba emelte puskája csövét, mert a tető egy óriási részen beszakadt. Bent sikolyok harsantak, odafent pedig a porfelhőn túl francia katonák körvonalai tűntek fel.

– Tűz! – ordított Sharpe.

A puskások második sora kezdett lőni, majd egy másodperccel később még több ember eregette a golyókat az ég felé. Az ellenséges tűz elhallgatott, mintha csak a franciákat meglepte volna a dühödt ellenállás.

Nők és férfiak egyaránt mániákusan tölteni kezdtek, és egyre csak adogatták a fegyvereket a tűzvonalban állóknak. Loup katonái a tető biztonságos részeiről köveket hajigáltak a barakkba, azok azonban ártalmatlanul értek földet a padlón. Annyi haszonnal mindenesetre járt a dolog, hogy a gyertyák fénye erőre kapott, és friss levegő áramlott az épületbe.

– Sharpe! – hangzott fel odakintről.

A franciák ideiglenesen felhagytak a tüzeléssel, így a kapitány is parancsot adott embereinek, hogy ne lőjenek.

– Mindenki töltsön újra! Mindig jó hír, ha a békazabálók harc helyett beszélni akarnak – mondta, és közelebb lépett a fal és a tető között tátongó nyíláshoz, hogy jobban hallhassa a franciát.

– Loup?

– Jöjjön ki, Sharpe! Ha megteszi, megkíméljük az emberei életét.

Ez okos húzás volt, még akkor is, ha Loup tudatában volt annak, hogy Sharpe egyetlen szavát sem hiszi el. Nem is számított hát arra, hogy ő elfogadja majd az ajánlatát, sokkal inkább azt várta, hogy így a saját emberei szolgáltatják majd ki neki, ahogyan Jónással tették egykoron a tengerészek.

– Loup, takarodjon a fenébe, de hirtelen! Pat, tűz!

Harper félhüvelykes golyók záporát zúdította a másik barakk tetejére. Donaju emberei sem hagytak fel a harccal. A franciák dühükben buzgón lőtték a vastag kőfalat, de igyekezetük teljeséggel feleslegesnek bizonyult, mert egy sem hatolt be Harper lőrésén, bár az egyik gellert kapott lövedék nekicsapódott puskája tusának. Az ír káromkodott, de lankadatlanul folytatta a tüzelést a másik barakk teteje felé. Lábdobogás hallatszott a tető felől, jelezve, hogy a támadók újabb hulláma próbálkozik. A tetőn tátongó lék alatt álló emberek felfelé lőttek, de mert Loup minden nélkülözhető katonáját oda küldte, így a franciák is rendelkeztek a megfelelő tűzerővel. A Real Companía Irlendesa emberei kénytelenek voltak elhátrálni a nyílás alól.

– Körülvettek bennünket a mocskok! – ordított Harper, miközben megpróbált lebukni, mert gyanús zajok hallatszottak a feje feletti részről. A franciák éppen az ő tüzelőállására pályáztak. Az asszonyok is megérezték a veszély közeledtét, és sikoltoztak, vagy eltakarták szemüket, az egyik sarokban pedig egy gyerek sírt, mert eltalálta egy gellert kapott golyó.

Sharpe tudta, hogy a végéhez közeledik a csata. Érezte, a vereség elkerülhetetlen azóta, hogy Loup csapatai túlerejük tudatában elözönlötték a San Isidro-erődöt. A tetőn tátongó lyukon keresztül bármelyik percben a nyakukba szakadhatott egy csapatnyi francia, és ha az első hullámra a biztos halál várt is, előbb vagy utóbb győzne a túlerő, és akkor egészen biztosan elsöpörnék őket, még ha bajtáraik holttestén is kellene keresztülverekedniük magukat. És hogy mi lesz utána? Sharpe megborzongott, ha arra gondolt, hogy Loup bosszúja beteljesedik. Hideg késpenge az ágyékán, aztán a pokoli fájdalom... Ahogy nézte a plafonon tátongó lyukat, azon töprengett, hogy talán üdvösebb lenne, ha azt a bizonyos utolsó golyót magának szánná.

Ekkor mintha földrengés rázta volna meg az erődöt. Por szitált alá a kövek illeszkedési pontjainál, és vakító fény villant az égen. Egy másodperc múlva robbanás moraja visszhangzott odakintről, amely még a franciák muskétáinak hangját is elnyomta. A mély dübörgés visszaverődött a barbakánról, az égből pedig fahulladék kezdett záporozni.

Furcsa csend telepedett San Isidróra, a franciák is beszüntették a tüzelést. Még azt is hallani lehetett, hogy valahol, a barakk közvetlen közelében valaki sóhajt minden belégzéskor, de sípol a tüdeje, amikor kifújja a levegőt. Az ég is mintha világosabb lett volna, de vörös színű. Egy kődarab vagy faág ritmikusan hozzá-hozzáért a barakk falához. Körös-körül hörgések és fájdalomkiáltások hallatszottak. Daniel Hagman egy részen elhajtotta a megperzselődött matracokat az ajtó elől, és körülnézett.

– A portugálok két lőszereskocsija robbant fel. Tele voltak munícióval, és valamelyik ostoba békazabálónak talán éppen most támadt kedve a tűzzel játszani.

Sharpe is kikukucskált az egyik lőrésen, és látta, hogy egy lángokban álló ruhájú francia rohan el előtte. Most, a hirtelen beállt csendben tisztán lehetett hallani a fájdalomkiáltásokat és a nyögéseket.

– A robbanás lehajította a nyomoroncokat a tetőről! – mondta Harper.

Sharpe most a tetőn éktelenkedő lyuk alá rohant, és megparancsolta egyik emberének, hogy kuporodjon le, majd az önkéntes hátára állva megfogta az egyik törött szegélyű követ.

– Segítsen már fel valaki!

Az egyik katona megfogta a lábát, és a kapitány így nehézkesen a tető szintjére ügyeskedte magát. Az erőd udvara erősen végigperzselődött, és több helyen füstölt. A két, lőszerekkel megrakott szekérből csak törmelék maradt, a detonáció pedig káoszba taszította a diadalittas franciákat. A falakat vér borította, a földön holttestek feküdtek a legteljesebb összevisszaságban, közöttük zavarodott túlélők támolyogtak. Az egyik franciáról nemcsak a ruha, de a bőr is leperzselődött, egy másik megpillantotta ugyan Sharpe-ot a tetőn, de nem volt már ereje hozzá, hogy felemelje a puskáját. Negyvenötven ember halhatott meg, és legalább ugyanennyi sebesült meg halálosan. Nem nagy szám ugyan ahhoz az ezerhez képest, akiket Loup San Isidróba vezetett, de éppen elegendő ahhoz, hogy megtörje a franciák harci szellemét. Sharpe azonban most meglátott valamit, ami még nagyobb lelkesedésre adott okot: a füst- és porfelhők mögött, a sötét égbolt keleti részén vörös fénykorong tűnt fel. A hajnali fényben tisztán látszott az erőd felett terjengő füst, és esetleg egy szövetséges lovascsapat kíváncsi lett volna arra, hogy mi történhetett San Isidróban...

– Nyertünk, fiúk! – mondta Sharpe, amikor visszahuppant a barakk padlójára, bár tudta, hogy nincs teljesen igaza. Ez nem győzelem volt, csak azt kerülték el, hogy lemészárolják őket, habár amikor Loup emberei félóra múlva távoztak, még intéztek ugyan két erőtlen támadást a barakkok ellen, de harci szellemük már mélyponton volt. A napfelkelte első jelére a franciák magukhoz vették sebesültjeiket, és elvonultak. Sharpe segített a Real Companía Irlandesa tagjainak az ajtó elé emelt torlasz eltakarításában, majd óvatosan kilépett a lőportól, koromtól és vértől bűzlő udvarra. Magával hozta töltött puskáját arra az esetre, ha esetleg Loup maga mögött hagyott volna néhány orvlövészt, de senki sem adott le egyetlen lövést sem. Mögötte lassan kisorjáztak a többiek is. Támolyogtak, mintha csak egy rémálomból ébredtek volna. Donaju csapata is megjelent, és az ír tiszt olyan örömtelién rázta meg Sharpe kezét, mintha hatalmas győzelmet aratott volna, pedig erről szó sem volt, csak a megsemmisítő vereséget sikerült üggyel-bajjal elkerülniük. Igaz, éltek, az ellenség pedig elvonult.

Sharpe azonban tudta, hogy az igazi megpróbáltatások csak most kezdődnek.

Ötödik fejezet

A portugálok a délelőtt folyamán szivárogtak vissza az erődbe. Néhányan úgy menekültek meg, hogy az északi bástyánál jutottak ki, és halottnak tettették magukat, vagy elbújtak az erőd körüli, kövekkel és tüskebokrokkal borított talajon. A szerencsések láthatták, ahogy menekülő bajtársaikat egyenként levadásszák és megölik a szürkébe öltözött dragonyosok.

Oliveira több mint négyszáz dragonyossal együtt érkezett az erődbe, ebből százötven a támadás során meghalt, hetven megsebesült, jó néhány pedig egyszerűen eltűnt. Délre mindössze a portugál ezred negyede maradt meg. A hirtelen rájuk támadó, négyszeres túlerőben lévő ellenség szörnyűségesen megtizedelte őket, de az alakulat nem pusztult el teljesen, és zászlóik továbbra is büszkén lobogtak a szélben. A lobogókat éjszakára elrejtették, és Loup minden erőfeszítése ellenére sem találta meg őket. Oliveira ezredes azonban halott volt, borzalmasan megcsonkított teste tanúskodott róla, hogy kegyetlen kínnal távozott az élők sorából. Rajta kívül az alakulat több tisztje is elesett az éjszakai rajtaütés során.

A Real Companía Irlandesa ugyanakkor egyetlenegy tisztet sem veszített. Úgy tűnt, hogy a franciák meg sem próbálták megostromolni a barbakánt, csak beözönlöttek a kapun, és senki sem lépett a kapubástya belsejébe. Még a tisztek lovait sem lopták el az istállóból.

– Eltorlaszoltuk az ajtókat – magyarázta Lord Kiely.

– És a békazabálók természetesen nem is vesződtek azzal, hogy betörjenek, ugye? – bólogatott buzgón Sharpe, meg sem próbálva leplezni, hogy egyetlen szót sem hisz az egészből.

– Vigyázzon, mit mond, kapitány! – csattant fel Kiely.

Sharpe-ot azonnal elöntötte a pulykaméreg.

– Figyelj rám jól, te kurvapecér! – kezdte, maga is meglepődve rajta, hogy ki merte mondani, amire gondol. – Én a csatornák mélyéről küzdöttem fel magam oda, ahol most vagyok, és rohadtul nem törődöm azzal, hogyha rajtad is keresztül kell gázolnom ahhoz, hogy még feljebb jussak! Ha kell, meggyilkollak, te iszákos pondró, kiontom a beledet, és a maradványaidat felzabáltatom a szajhád ebeivel!

Fenyegetően előrelépett, Kiely pedig, aki láthatóan megrettent a kapitány haragjától, hátrált egy lépést.

– Elmondom én, mit gondolok – folytatta Sharpe rendületlenül. – Az történt, hogy lordságod egyik rohadt cimborája kinyitotta a kaput a vérbajos békaevőknek, ezért ők megkímélték a tyúkszaros életedet, mert nem akarták megölni a barátjukat az ellenségeikkel együtt. Ha nem tetszik, bizonyítsd be, hogy nincs igazam!

Sharpe a monológ közben folyamatosan közelebb próbált kerülni Kielyhez, aki azonban szünet nélkül hátrált, és ez a furcsaság már a közelben álló lövészek és testőrök figyelmét is felkeltette. Végül azonban a kapitány elkapta az ír vállát, és olyan erővel penderítette maga felé, hogy az megtántorodott, miközben igyekezett megőrizni egyensúlyát.

– Tegnap éjjel azt mondtad, hogy az én segítségem nélkül is elbánsz az ellenséggel, de amikor cselekedned kellett volna, büdös volt a harc, mi? Elbújtál a kapubástyádban, és az embereid vívták meg a csatát helyetted, te korcs!

Kiely keze lassan kardja markolatára vándorolt.

– Párbajozni akar talán, Sharpe? – kérdezte. Igyekezett magabiztosnak látszani, de arca már vörösben játszott. Tudta, most megszégyenítették emberei előtt, és tovább rontotta helyzetét, hogy az eljárás jogos volt. Kiely azonban soha nem ismerte volna ezt el. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a következő másodpercben állon vágná Sharpe-ot, de végül megelégedett a szóbeli kihívással.

– Elküldöm önhöz a párbajsegédemet!

– A frászt! – rivallt rá a kapitány. – Pokolba a tetves segédeddel! Ha harcolni akarsz velem, akkor kezdjük most, itt, ezen a szent helyen! Az sem érdekel, milyen fegyverrel akarsz küzdeni, felőlem aztán lehet kard, pisztoly, puska, bajonett, vagy akár ököl is! Szétszedlek, te mocsok, kiverem a lelket is belőled, te gyáva disznó, és nem érdekelnek az ostoba szertartásaid! Utoljára mondom, ha nincs tele a gatyád, kezdhetjük. Itt! Most!

Sharpe ugyan igyekezett megőrizni a hidegvérét, de most úgy érezte, nem baj, hogy nem sikerült. Kiely úgy állt ott, mint akit villám sújtott. Soha nem hitte volna, hogy egy tiszt képes ennyire elveszíteni az önuralmát.

– Nem harcolok állat módjára! – visszakozott erőtlenül.

– Nem harcol ön sehogy sem, jó lordom! – váltott vissza magázásra Sharpe, de hangja vágott, akár a penge. – Fusson el uram, jó messzire. Elegem volt az ön fajtájából!

A megalázott Kiely igyekezett úgy elmenni, hogy valamiféle méltósága azért maradjon, de távozását néhány embere gúnyos kiáltásokkal kísérte. Sharpe rájuk parancsolt, hogy hallgassanak el, majd Harperhez fordult.

– A franciák természetesen nem akartak bejutni abba a rohadt barbakánba, mert tudták, hogy bent van a barátjuk, és persze a lovakat is ezért hagyták a helyükön.

– Logikusan hangzik, uram – bólintott Harper, majd a távolodó Kiely felé intett. – Összecsinálta magát a fickó, ugye?

– Össze.

– Lacy kapitány azt mondja, hogy éjszaka nem ő adta ki azt a parancsot, hogy szüntessék be a harcot, hanem az a nő. Azt mondta, hogy szerinte a franciák nem tudják, hogy van valaki a barbakánban, ezért jobb lesz, ha nyugton maradnak!

– Egy asszony parancsolgatott? – kérdezte mérhetetlen undorral Sharpe.

– Ritka egy kemény némber az, uram – vont vállat Harper. – Lacy azt is mondta, hogy az ablakból követte a csatát, és minden pillanatát ki is élvezte.

– Én mondom, egyszer máglyán égettetem el azt a pokolbéli szukát! – mondta Sharpe a fogát csikorgatva.

– A poklot emlegette, Sharpe? – érdeklődött a frissen érkezett Runciman, de nem várta meg a választ. Most, hogy végre volt egy igazi háborús története, amit nyakra-főre mesélhetett, örömmel megosztotta életben maradásának történetét mindenkivel, aki figyelmes hallgatónak látszott. Az ezredes tehát elmesélte, hogy bezárta az ajtót, és elrejtőzött egy nagy halomnyi muníció mögött, amelyet éppen Sharpe halmozott fel előző nap, de most Runciman valóságos isteni beavatkozásként értékelte az események ilyetén alakulását.

– Lehetséges, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott, Sharpe! Szegény jó édesanyám is mindig ezt mondta, emlékszem. Hogyan máshogy lehetne megmagyarázni másként a csodálatos megmenekülésemet?

Sharpe-nak ugyan erről az volt a véleménye, hogy az ezredes életét az mentette meg, hogy a franciák szigorú parancsba kapták, hogy kíméljék meg a barbakánban lévőket, de inkább nem mondott semmit.

– Örömmel látom, hogy túlélte a dolgot, tábornok úr!

– Nem adtam volna ám olcsón az életemet! Az összes pisztolyomat megtöltöttem, és garantálom, hogy nem mentem volna egyedül a túlvilágra. Az ilyesmit soha nem kedveltük mi, Runcimanok!

Az ezredes ugyan megborzongott, amikor eszébe ötlöttek az éjszaka eseményei, de azért ő már a szokásos kerékvágásban látta a dolgokat.

– Látott errefelé valamit, ami reggelire emlékeztetne, Sharpe?

– Talán érdemes lenne Kiely szakácsánál próbálkoznia, tábornok úr! Tíz perce mintha szalonnát sütött volna, és úgy vélem, őlordságának éppen nincs étvágya, mert éppen most oldalgott el, amikor megemlítettem neki, hogy szétrúgom a seggét.

– Mit tett maga, Sharpe? – kérdezte Runciman elkerekedett szemekkel. – Hát nem tudja, hogy a párbaj tilos a hadseregben?

– Szót sem ejtettem párbajról, uram, csak megjegyeztem, hogy a lelket is kiverem belőle, de úgy láttam, hogy neki nem igazán tetszett az ötlet.

– Ejnye, kedves Sharpe, nem hinném, hogy így hosszú élete lesz ezen a földön, és nagyon fogom sajnálni, ha egyszer csúnya véget ér. Hirtelen haragú ember maga, meg kell hagyni! Jut eszembe... Szalonnát emlegetett? Igaza volt, meg is keresem Kiely szakácsát.

Sharpe nézte, ahogy a potrohos tiszt ellohol, majd sóhajtva Harperre nézett.

– Tíz év sem telik majd bele, és valóságos legendák fognak születni arról, hogyan védte meg a franciák ellen a dagi egyedül San Isidrót, állig fegyverben.

– Ugyan, Runciman teljesen ártalmatlan.

– Az – helyeselt a kapitány eltöprengve. – Valóban az. Egészen addig, amíg valaki vigyáz arra a hájas seggére. Ma éjszaka pedig kis híján kudarcot vallottam.

– De uram, ön egyáltalán nem hibázott!

– Dehogynem, Pat, méghozzá nyomorúságosan. Nem vettem észre, hogy Loup túl tud járni az eszemen, és nem figyelmeztettem Oliveirát a veszélyre, ráadásul azt sem láttam be idejében, hogy mennyire veszedelmes csapdába esni a barakkokban.

Sharpe megborzongott, amikor eszébe jutott az éjszaka bűzös, nedves, és porral szennyezett sötétsége, és a köveken megcsikorduló csizmatalpak zaja, ami azt jelezte, hogy a franciák bármelyik pillanatban keresztültörhetnek a tetőn át.

– Csak azért élünk még, mert valami szerencsétlen bolond felrobbantotta a lőszereskocsit, még véletlenül sem azért, mert legyőztük Loup-t. Vereséget szenvedtünk.

– Uram, legyen szabad megjegyeznem, hogy életben vagyunk!

– Így van. A baj az, hogy Loup is, hogy az isten verné meg! Tom Garrard azonban halott volt. Sharpe ugyan eleinte nem jött rá, hogy kié lehet a felismerhetetlenségig megégett és megcsonkított holttest, amely a felrobbantott lőszeresszekerektől nem messze feküdt a felperzselt földön. A halott kinyújtott bal karját karommá torzította a tűz, de tenyerében még látszott a deformálódott fémdoboz. Amikor Sharpe meglátta, a fém még mindig forró volt, de azért alaposabban is szemügyre vette. Két elszenesedett ujj tört le a halott kezéről, miközben kifeszegette. Amikor felnyitotta a tetőt, látta, hogy a vörös kabátost és a nőt ábrázoló kép épségben maradt. Sharpe óvatosan letisztította a képet, és kitörölt egy könnycseppet a szeméből.

– Tegnap éjjel Tom Garrard mentette meg mindannyiunk életét, Pat.

– Hogy érti ezt, uram?

– Ő robbantotta fel a lőporosszekereket, de maga is belehalt.

A bádogdoboz jelenléte nyilvánvalóvá tette, mi történt. Amikor Tom Garrarrd ráébredt, hogy az ezred elvesztette a csatát, valahogy a kocsik közelébe jutott, és szikrát vetett rájuk, tudván tudva, hogy ezzel a saját sorsát is megpecsételi.

– Uramisten! – sóhajtott fel Sharpe, amikor eszébe jutottak a bajtársával együtt töltött éveik. – Ő is ott volt Assay-ban, és Gawilghurban is. Riponban született, az apja egy szegény zsellér volt, és amikor az egyik évben különösen rossz volt a termés, a földesúr kidobta az egész családját. Tom, hogy legalább őt ne kelljen etetni, beállt a 33-okhoz. Isten tudja, hogyan, de mindig küldött haza valamennyi pénzt abból a nyomorúságos zsoldból! Tegnap azt mesélte, hogy tervei szerint még két évet leszolgál a portugáloknál, és amikor megkapja az ezredesi kinevezést, hazamegy, és a lelket is kirugdossa abból a földesúrból, aki miatt beállt a hadseregbe.

– Úgy látszik, ezt most önnek kell megtennie helyette, uram.

– Bizony. A rohadék olyan verést kap, amilyet rémálmaiban sem képzelt volna el – bólintott Sharpe. Megpróbálta becsukni a bádogdobozt, de a hő eltorzította a silány fémet. Visszaejtette hát a hamvak közé, majd Harper kíséretében elindult a bástyák felé, ahol a franciák kis csoportja megtámadta őket. Innen tökéletesen beláthatták a teljes, szörnyű látképet. San Isidro megfeketedett, vérfoltos falai között mindenfelé holttestek hevertek, és a távolban éppen a halott Thompson közlegényt vitték a templom fala mellé, egy sebtében ásott tömegsírhoz.

– Szerencsétlen Thompson! Hogy lecsesztem tegnap, amiért felébresztett. Éppen vizelni indult, amikor megbotlott bennem.

– Pedig éppen ez volt a szerencsénk.

Harper a kapuhoz lépett, amelyen még mindig tisztán látszottak a hétcsövű puska tusának ütésnyomai. Az ír ádáz arccal tapogatta meg a krátereket.

– Mindenképpen hallaniuk kellett a rohadékoknak, hogy valaki be akar jutni. Ők tudták, hogy biztonságban vannak, mégsem engedtek be.

– Ne feledje, Pat, egyikük holtan akart látni minket, isten legyen irgalmas a nyomorult lelkéhez, ha kiderül, melyikük volt.

A kapitány észrevette, hogy a falakon nincsenek fent a zászlók, ezért magához intett egy közlegényt. – Cooper lövész!

– Uram, igen, uram!

– Vonja fel a zászlókat.

A szövetséges csapatok közül San Isidróba a Királyi Német Légió lovassága érkezett meg először, akik gondosan felderítették a környéket, mielőtt bevonultak volna az erődbe. Kapitányuk jelentették, hogy a lejtő alján hullák fekszenek, és döbbenten vették tudomásul, hogy az erődben még több halott hever szerteszét.

– Mein Gott! Mi történt itt?

– Kérdezze az ezredest. Lord Kiely a neve – mondta Sharpe, és hüvelykujjával az ír tisztre mutatott, aki most a barbakán egyik ablakában tűnt fel. A Real Companía Irlandesa többi tisztje a halott portugálokat összegyűjtő katonákat felügyelte, Sarsfield atya pedig a sebesült katonákkal és a zokogó asszonyokkal foglalkozott. Mivel tábori sebészük nem volt, nem tehettek mást, csak bekötözhették és kimoshatták a sebeket, és reménykedhettek. Igyekezetük kevésnek bizonyult, egyik sebesült a másik után halt meg. Néhányuk időnként felordított öntudatlan állapotában, de a legtöbben nyugodtak maradtak, miközben a pap a kezüket fogva feladta rájuk az utolsó kenetet.

Hamarosan újabb katonák érkeztek az erődbe, ez alkalommal törzstisztek. Többségük brit volt, de akadtak köztük portugálok is és egy spanyol, Valverde tábornok. Harper lovagolt elöl, és az első félórát azzal töltötte, hogy szörnyülködő arccal körbelovagolt, és szemügyre vette a pusztítást, amelyet a franciák hagytak maguk után. Amikor azonban különvált a többi tiszttől, és csatlakozott Sharpe-hoz, már széles vigyor ült az arcán.

– Micsoda szörnyűség ez, Richard! – jegyezte meg vidáman.

– Rohadt kemény éjszakánk volt, uram – felelte komoran Sharpe, aki nem értette, hogy felettese miért ilyen elégedett.

– Persze, hogyne – bólogatott Hogan, és megpróbált némi részvétet erőltetni magára, bár nem járt sok sikerrel. – Mindenesetre kár Oliveiráért és az embereiért. Jó ember volt, a többiek pedig kitűnő katonák.

– Figyelmeztettem a veszélyre.

– Igen, Richard, biztos vagyok benne, hogy így volt, de mindketten tudjuk, hogy a háborúban nem mindig a megfelelő emberek halnak meg. Ha a Real Companía Irlandesát tizedelték volna meg, sokkal, de sokkal könnyebb lenne a helyzetünk, de azért így sem olyan rossz. Megteszi ez is.

– Hogy érti ezt, uram? – csattant fel Sharpe. – Tisztában van azzal, hogy mi történt itt tegnap éjszaka? Valami pondró elárult bennünket! Kinyitotta a kaput Loup-nak!

– Ez egyáltalán nem lep meg, Richard! Mindig is azt mondtam, hogy a Real Companía Irlandesa nem megbízható, és a franciák oldalán áll – bizonygatta a holttestekre mutatva Harper. – Hát kell ennél jobb bizonyíték? Mindenestre ez azért a hasznunkra van. Most végre jó okunk van arra, hogy eltakarítsuk ezeket a kurafiakat anélkül, hogy megsértenénk a londoni vagy a madridi királyi udvart. Most azonban megtehetjük azt, hogy szívélyes köszönetet mondunk a spanyol királynak azért, mert a rendelkezésünkre bocsátotta a személyes testőrségét, tudtára adjuk, hogy a Real Companía Irlandesa értékes segítséget nyújtott a határvidéken egy veszedelmes francia támadás visszaverésében, majd az egész bagázst elküldhetjük Cádizba, hogy ott rohadjanak meg. Nagy tehertől szabadulunk meg, Richard, és a franciák szándékai is meghiúsultak a tegnapi éjszakán történt eseményeknek köszönhetően. Hibát követtek el. Békén kellett volna hagyniuk magát, de Monsieur Loup képtelen volt ellenállni a csali csábításának. Olyan okos terv, hogy szinte sajnálom, hogy nem az én fejemből pattant ki, de már nem is számít. Szerencsére itt és most búcsút mondhatunk gáláns szövetségeseinknek, és így véget vethetünk az írországi eseményekről szóló pletykáknak.

– Az én embereim nem terjesztenek pletykákat!

– Az ön emberei? – érdeklődött gúnyosan Hogan. – Richard, ezek nem az ön emberei, hanem Kielyé, de leginkább Bonapartét szolgálják.

– Jó katonák, uram, és nagyszerűen küzdöttek!

Hogan lemondó mosollyal megrázta a fejét, amikor észrevette a Sharpe hangjából kicsengő haragot, majd szelíden megfogta a kapitány könyökét, és a keleti fal felé kezdte vezetni.

– Hadd magyarázzam el a helyzetet, Richard! A hadsereg harmada ír, és egyetlen ezred sincs, amelynek tisztjei között ne lennének ott. Mint tudjuk, nem kedvelik kimondottan őfelségét, György királyt, és erre nincs is különösebb okuk. Mégis itt vannak, mert odahaza nincs munka, nincs élelem, és mert a hadsereg – áldassék ezért – tudja, mi kell az íreknek. De tegyük fel, hogy azok a nagyszerű fiúk Cork és Offaly megyéből, és a bátor katonák Inningskillingből és Ballybofey-ből olyan idegesek lesznek, hogy fellázadnak, és akkor csak Isten a megmondhatója, meddig marad meg a hadsereg. Talán egy hétig, talán egy napig, talán egy óráig. A franciák egyszer már majdnem sikeresen egymás ellen uszítottak bennünket, és nincs okunk feltételezni, hogy nem próbálják meg ismét. A következő pletyka, amit terjeszteni fognak, még jobb lesz, és csak úgy tudom megakadályozni, hogy elterjedjen, akár a futótűz, hogy kipurgálom a seregből a Real Companía Irlandesat. Még ha igaza van is, Richard, és valóban nem ők terjesztik az álhírt, akkor is olyasvalaki teszi, aki a közelükben van. Holnap reggel tehát ezek a derék kis rohadékok elindulnak a főhadiszállásra, leadják azokat a szép puskákat, amelyeket ön, Richard, ki tudja, honnan kerített elő a számukra, és ott is maradnak, amíg módot nem találunk arra, hogy Cádizba szállítsák őket, és ez ellen senki nem tehet többé semmit. Felső utasítás.

Hogan egy papírdarabot vett elő, és Sharpe felé nyújtotta.

– Nem én találtam ki, hanem maga a herceg.

A kapitány kinyitotta a négyrét hajtott papírt, és látta, hogy Harper igazat mondott. Felháborodott az igazságtalanság láttán. Az olyan emberek, mint Donaju, nem akartak mást, csak a franciák ellen harcolni, de félredobták őket, mint egy csapatnyi köpönyegforgatót. Sharpe-nak kedve támadt, hogy galacsinná gyűrje Wellington parancsát, de fogcsikorgatva ellenállt a késztetésnek.

– Ha annyira meg akar szabadulni a bajkeverőktől, kezdje a sort Kielyvel meg a büdös Szajnájával!

– Ne oktasson ki – jegyezte meg ridegen Hogan. – Tudom, hogyan végezzem a munkámat! Kielyvel nem bánhatok el, mert nem a brit hadseregben szolgál. Csak Valverde rúghatná seggbe, de mert ő nem fogja megtenni, kénytelen vagyok az egész alakulatot elrekkenteni valahová. Politikai szempontból ez az egyetlen helyes lépés, és a holnapi napon meg is fogom tenni.

Sharpe nagy nehezen legyűrte haragját.

– Miért csak holnap? Miért nem mindjárt ma? – kérdezte keserűen.

– Mert a mai nap azzal telik majd, hogy eltemetjük a halottakat.

– És miért az én dolgom ez? Miért nem Kielyé vagy Runcimané?

– Azért, Richard, mert a két említett úriember velem jön majd, hogy jelentést tegyenek. Hadbírósági tárgyalás lesz ugyanis, és egészen biztos akarok lenni benne, hogy olyan ítéletet hoznak, amilyet én akarok.

– Mi a francért tartanak tárgyalást? Teljesen egyértelmű, mi történt! Csatát vívtunk, és vesztettünk.

Hogan felsóhajtott, és türelmesen magyarázni kezdett.

– Igenis szükség van hadbírósági tárgyalásra, mert egy kiváló ezred gyakorlatilag megsemmisült, és a portugál király nem lesz boldog, ellenben a spanyol junta, amely az ellenségünk, imádni fogja. Azt fogják mondani, hogy a külföldi csapatok alkalmatlanok arra, hogy brit fennhatóság alatt küzdjenek, márpedig most éppen az a legfontosabb célkitűzésünk, hogy Wellington legyen Spanyolország generalissimója, mert csak így arathatunk győzelmet. Ez az, amiért gyorsan kell cselekednünk, mielőtt az a nyomorult Valverde eléri, amit akar. Haditörvényszék elé kell hát állítanunk egy szerencsétlen angol tisztet, mert szükségünk van egy bűnbakra.

Sharpe szörnyű tragédia előszelét érezte. A spanyolok és a portugálok egyaránt bűnbakot akarnak, és ő nagyszerű áldozati bárány lehetne, akit Hogan jelentése alapján annak rendje és módja szerint meghurcolhatnak.

– Én megpróbáltam elmagyarázni Oliveirának, hogy támadás közeledik, de nem hitt nekem.

– Ugyan, Richard! – kacagott fel az ír tiszt. – Hiszen ön csak egy egyszerű kapitány, akinek az előléptetési papírján meg sem száradt a tinta! Tegnap csak hadnagy volt, emlékszik? Csak nem képzeli, hogy azzal állhatunk a portugál kormány elé, hogy egy közönséges zöld kabátos hadnagy felelős lehet egy egész ezredük legyilkolásáért? Isten az égben, ember, ha már egyszer áldozati bárányt keresünk, akkor egy igazán kövér kell nekünk, hogy szépen sercegjen a zsírja, ha tűzre vetjük.

– Runciman, ugye?

– Így van – bólintott Hogan farkasvigyorral. – A mi önjelölt tábornokunkat kell feláldoznunk, hogy a portugálok elégedettek legyenek, és hogy a spanyolok megbízzanak Wellingtonban. Bármennyire is kedvemre való lenne, nem áldozhatom fel Kielyt, mert ez felbőszítené a spanyolokat, és nem áldozhatom fel önt sem, mert túl fiatal, és hasznát vehetem a későbbiekben, de Claud Runciman ezredes olyan alkalmas bűnbaknak, mintha egész szolgálata alatt csakis erre készült volna. Claud egyetlen dologra alkalmas; feláldozni a becsületét és rangját, hogy Lisszabon és Madrid egyaránt elégedett legyen. Persze lehet, hogy egyszerűen agyonlövik – töprengett el Hogan – pour encourages les autres.

Sharpe sejtette, hogy esetleg ismernie kellene a francia kifejezést de az semmit nem mondott neki, és most amúgy sem volt olyan hangulatban, hogy megkérje Hogant, fordítsa le. Nagyon sajnálta Runcimant.

– Kérem, uram, ne hagyja, hogy kivégezzék! Az egészről én tehetek, semmiképpen nem az ő hibája volt.

– Teljesen mindegy – válaszolt nyersen Hogan. – Nyilvánvaló, hogy Oliveira volt a hibás, aki jó tiszt volt ugyan, ám nem hallgatott önre, holott így kellett volna tennie, de a néhai ezredest nem merném támadni, és szerencsére nem is kell, mert itt van helyette Runciman. Szó sincs igazságról, barátom, ez politika. Csúf dolgok ezek, de ha megfelelően alkalmazzuk őket, csodákra képesek. Ma foglalkozzon a temetéssel, holnap pedig jelentkezzen a főhadiszálláson a lefegyverzett Real Companía Irlandesaval együtt. Keresünk majd számukra egy biztonságos, isten háta mögötti helyet, ahol nem kavarhatnak bajt, ön pedig visszatérhet a normális katonaélethez.

– És akkor mi történik, ha Runciman engem kér fel tanúnak? Nem fogok hazudni.

– Érdekes gondolat, de higgye el, hogy erre nem kerül sor. A haditörvényszék feladata nem az igazság felderítése lesz, Richard, hanem az, hogy megkönnyítse Wellington dolgát.

Hogan ezzel megfordult, elindult, de egyszer még visszanézett, és megszólalt.

– Majd küldetek egy-két ásót és csákányt, hogy simább legyen a temetés!

– És miért nem küldte el azokat a dolgokat, amelyekre tényleg szükségünk lett volna? – kérdezett vissza keserűen Sharpe. – Bezzeg azokat a rohadt ásókat könnyedén elő tudja keríteni, mi?

– Ha akarom, csodákra vagyok képes. Holnap pedig ebédeljünk együtt.

A hullaszag lassan belengte San Isidrót, a dögevő madarak egyre nagyobb számban jelentek meg az égen, néhányuk pedig leszállt a bástyákra. Az erődben meglehetősen kevés ásó volt, ezért Sharpe arra utasította a Real Companía Irlandesa katonáit, hogy egyetlen, hosszú sírgödröt ássanak, és megparancsolta a lövészeknek, hogy ők is segítsenek a munkában. A zöld kabátosok morgolódtak ugyan, mert úgy gondolták, hogy az efféle munka nem méltó a hozzájuk hasonló elit katonákhoz, de a kapitány nem tűrt ellentmondást.

– Ha ők ásnak, mi is ásni fogunk – mondta elégedetlenkedő embereinek, és az írekre bökött, majd maga is félmeztelenre vetkőzött, és felragadott egy csákányt. Úgy fogta az egyszerű szerszámot, mintha fegyver lenne, bőszen csapkodni kezdte a köves talajt. Jócskán megizzadt.

– Sharpe! – szólította meg a láthatóan igen bánatos Runciman ezredes, hatalmas lova hátáról. – Ön lenne az?

– Igen, tábornok úr, én vagyok.

– Önt megkorbácsolták? – kérdezte az ezredes, aki nem tudta levenni a szemét a kapitány hátán éktelenkedő sebhelyekről.

– Igen, uram, még Indiában, és biztosíthatom, hogy teljesen méltánytalan büntetés volt. Jó régen történt.

– Nem tartom helyesnek, hogy ilyen munkát végez! Egy tisztnek meg kell őriznie a méltóságát. Meg kell tanulnia a rangjához méltó módon viselkedni!

– Szeretek ásni, tábornok úr – felelte Sharpe, miközben letörölte a verejtéket az arcáról. – Becsületes munka. Mindig arról álmodoztam, hogy egy napon szerzek egy tanyát. Nem gondoltam nagyra, csak akkorára, amekkora a becsületes megélhetéshez elegendő. Búcsúzni jött?

– Igen – bólintott Runciman. – Hallotta, hogy haditörvényszéki tárgyalást hívtak össze?

– Hallottam, uram.

– Gondolom, olyasvalakit keresnek, akit hibáztatni lehet. Valverde tábornok legalábbis azt mondta, hogy valaki lógni fog a történtek miatt.

Runciman idegesen babrálta a kantárszárat, majd elfordult a nyeregben Valverde felé, aki épp a lázasan gesztikuláló Lord Kielyvel beszélt. Az ír tiszt gyakran Sharpe felé mutogatott, de a beszélgetésből semmi nem hallatszott el hozzájuk, mert vagy száz lépés választotta el őket.

– Ugye nem tartja valószínűnek, hogy felakasztanak, Sharpe? – kérdezte óvatosan Runciman, aki nem állt messze attól, hogy könnyekben törjön ki.

– Bizonyosan nem, tábornok úr.

– De azért megszégyenítenek, és az majdnem ugyanaz.

– Hát akkor küzdjön ellenük!

– Mégis, hogyan?

– Mondja el nekik uram, hogy az ön utasítására figyelmeztettem Oliveirát!

– De hiszen ez nem igaz!

– Az mindegy, ha ezt ők nem tudják.

– De én nem hazudhatok!

– A becsülete forog kockán uram, az isten szerelmére! Mondja el nekik, hogyan kényszerült arra, hogy trükkök segítségével szerezzen puskákat az embereknek, és azt, hogy ezek nélkül a fegyverek nélkül senki sem élte volna túl a tegnapi éjszakát! Játssza el a hőst, és keserítse meg a kurafiak életét!

Runciman lassan megrázta a fejét.

– Én nem vagyok hős, Sharpe. Szerettem abba a hitbe ringatni magam, hogy a tevékenységem a hadsereg javára válik, ahogyan drága jó apám is legjobb tudása szerint munkálkodott az egyház érdekében, de nem hiszem, hogy rátaláltam az igazi feladatomra. Nem adhatom ki magam olyasvalakinek, aki nem vagyok! Csak azért jöttem – mondta nehézkesen, miközben levette a kalapját, hogy megtörölhesse izzadó homlokát –, hogy elköszönjek.

– Nos uram, ez esetben sok szerencsét!

– Tudja, Sharpe, azt hiszem, nem vagyok valami szerencsés ember. Nagyszerű dolog, hogy az én drága szüleim megfelelően neveltek, és jó, hogy egészséges étvággyal áldott meg az Úr, de semmi egyéb.

Runciman vállat vont, majd ismét a fejére tette kalapját, majd megfordította lovát, hogy csatlakozhasson Hoganhez. Közben két ökrös szekér érkezett az udvarra, amelyek ásókat és csákányokat hoztak. Sarsfield atya felügyeletével felrakták rájuk a sebesülteket, hogy mihamarabb kórházba kerülhessenek.

Hogan búcsút intett Sharpe-nak, és a szekerekkel együtt távozott az erődből a túlélőkkel együtt. A portugálok természetesen a magasba tartották lobogóikat. Kiely egyetlen szót sem szólt embereihez, csak némán lovagolt délnek Juanitával az oldalán. Valverde tábornok udvariasan megérintette kalapját, amikor ellovagolt a nő mellett, majd megsarkantyúzta lovát, és körbeügetett a várudvar megperzselt füvén, és Sharpe felé indult.

– Sharpe kapitány? – kérdezte, amikor végül odaért.

– Tábornok úr? – kérdezett vissza az angol, akinek kezével kellett árnyékolnia szemét, ha viszonozni akarta a sovány, sárga ruhás tábornok pillantását.

– Mit gondol, mi oka volt Loup-nak a támadásra?

– Ezt tőle kellene megkérdeznie, uram.

– Meglehet – mosolyodott el gúnyosan a tábornok. – A világért sem zavarnám meg, folytassa csak nyugodtan az ásást, kapitány. Vagy jobb, ha hadnagynak szólítom?

Valverde várt még egy darabig, de mert nem kapott választ, megsarkantyúzta hátasát, és ellovagolt.

– Hát ez meg mi volt? – hitetlenkedett Harper.

– Fene se tudja – vont vállat Sharpe, és nézte, ahogy a spanyol tábornok csatlakozik a menethez. Abban azonban biztos volt, hogy semmi jót nem jelent. Káromkodott, majd ismét lecsapott a csákánnyal. Az acél szikrát vetett egy kövön, mire a kapitány elengedte a szerszám nyelét, és az altiszthez fordult.

– Egy azonban biztos, Pat. A tegnapi éjszaka mindenkinek rosszat hozott, kivéve talán azt az átkozott Loup-t, aki viszont továbbra is odakint ólálkodik, és ennek már a gondolatától is hánynom kell.

– És tehetünk ellene valamit, uram?

– Most éppen semmit. Még csak azt sem tudom, hol találhatnánk meg azt a vérbajos disznót.

Ekkor érkezett meg El Castrador.

– El Lobo San Cristóbalban van, senor – mondta a spanyol. A partizán öt emberével együtt érkezett, hogy elvigye a muskétákat, amelyeket Sharpe ígért neki. El Castrador ugyan azt állította, hogy száz fegyverre lenne szüksége, de Sharpe még abban is kételkedett, hogy akár egy tucatnyi embert össze tudna szedni. Gyanította, hogy a többi puskát egészséges haszonnal adta volna tovább. Sharpe a Runciman szobájában tárolt harminc muskétát adta át neki.

– Sajnálom, többet nem nélkülözhetek – jelentette ki. A spanyol szomorúan vállat vont, és úgy tett, mintha már megszokta volna az efféle csalódásokat, majd nekilátott a portugál holttestek fosztogatásához. Maglátott egy lőporos szarut, felemelte, de amikor észrevette, hogy golyóütötte lyuk éktelenkedik rajta, csak a fémkupakot feszegette le róla, és véres kabátja egyik feneketlen zsebébe süllyesztette.

– El Lobo San Cristóbalban van, senor – ismételte kisvártatva.

– Honnan tudja? – kérdezett vissza Sharpe.

– Én vagyok El Castrador! – mondta büszkén a visszataszító külsejű spanyol, majd leguggolt egy másik, megfeketedett holttest mellé, és kövér ujjaival szétfeszítette állkapcsát.

– Mondja csak, uram, igaz, hogy van vevő a halott emberek fogaira?

– Igen, Londonban tényleg megveszik őket.

– És aranyat adnak értük?

– Így van, aranyat vagy ezüstöt – válaszolt Sharpe, mert tisztában volt vele, hogy az emberi fogakból készült protéziseket gazdagok vásárolták, akik valami jobbat akartak, mint a csontból vagy elefántcsontból faragott műfogsorok.

El Castrador lehámozta a hulla ajkait a fogsoráról, és vizsgálgatni kezdte.

– Akkor tehát, ha kiszedem ezeket itt, megveszi tőlem őket, senor? Jól kereshetne vele, ha elküldi Londonba! Mi ketten nagy üzletet csinálhatnánk!

– Nincs időm efféle üzletekre – mondta undorral Sharpe. – Különben is, mifelénk csak a franciák fogaira van kereslet.

– A franciák meg angol fogakkal kereskednek Párizsban, ugye? A franciák tehát a maguk fogaival esznek, maguk meg a franciákéival, így aztán senki nem harap a saját fogaival – kacagott fel El Castrador, majd felállt a halott mellől. – Lehet, hogy Madridban is el lehet adni ezeket a fogakat – töprengett el.

– Hol van az a San Cristobal? – váltott témát Sharpe.

– A hegyeken túl.

– Mutassa az utat! – mondta Sharpe, és a keleti bástyákhoz kezdte húzni a spanyolt. Amikor felértek, El Castrador egy ösvényre mutatott, amely a völgy távolabbi feléről indult a hegyek felé. Ezen át érkezett Dona Juanita de Elia is, amikor a francia dragonyosok üldözték.

– Menjen azon az úton ötmérföldnyit, és eléri San Cristóbalt. Nem valami nagy hely, de nem fogja eltéveszteni.

– Honnan tudja, hogy Loup ott van? – kérdezte Sharpe.

– Onnan, hogy az unokafivérem látta, ahogy megérkezik ma reggel. Azt is mondta, hogy sebesülteket vitt magával.

Sharpe keletre nézett. Öt mérföld, tehát öt óra holdfénynél, és hat tök sötétben.

– Mit csinált ott az unokafivére?

– Régebben abban a faluban lakott, senor. Néha most is ellátogat oda.

Sharpe magában sajnálta, hogy az előző nap estéjén senki nem tartotta szemmel Loup-t.

– Mondjon valamit San Cristóbalról!

A spanyol elmondta, hogy egy magasan fekvő, aprócska faluról van szó, amely kis mérete ellenére meglehetősen jómódú. Szép temploma és főtere van, házainak nagy része pedig kőből épült. Azelőtt híres volt arról is, hogy innen szállították a bikákat a kis, határ menti falvak bikaviadalaira, de mostanra a franciák leölték az utolsó szarvasmarhát is.

– Hegytetőn fekszik?

– Nem – rázta meg a fejét El Castrador –, egy olyan völgyben van, mint az amott, csak az nem olyan mély – mondta, és keletre, egy szurdokra mutatott.

– A közelben nincsenek fák, így senki sem közelítheti meg San Cristóbalt anélkül, hogy észre ne vennék. El Lobo falakat építtetett a házak közé, és őröket állíttatott a templom harangtornyába, tehát minden közeledőt észrevesz. Csak nem akar odamenni, senor?

Sharpe hosszan hallgatott. Természetesen szándékában állt odamenni, de ez teljesen céltalan vállalkozás lett volna, hiszen a franciának egy egész ezrede volt, míg ő alig fél századnak parancsolt.

– Milyen közel lehet jutni anélkül, hogy észrevennének?

– Talán félmérföldnyire – vont vállat a spanyol. – Van arrafelé egy szoros, abban futnak az utak, és gyakran gondolkodtam azon, hogy ott csapdába lehetne ejteni El Lobot, mert azelőtt körülkémlelt ugyan, mielőtt áthaladt, de mára felhagyott ezzel. Sokkal magabiztosabb lett.

Sharpe tehát végiggondolta a teendőit. A szoroshoz kellene mennie, és figyelnie. Csak felderíteni, nem támadni, semmi hősködés. Wellington parancsa úgy szólt, hogy a Real Com-panía Irlandesa vonuljon a főhadiszállás felé, de nem szabta meg, milyen útvonalon tegye, így senkinek nem lehetett kifogása az ellen, ha Sharpe hosszan és gondosan körülkémleli San Cristóbalt. A legkézenfekvőbb lépés persze az lett volna, ha egyszerűen elfelejti Loup-t, de ez hasonló lett volna ahhoz, ha egy verekedés közben egyszerűen a földre kuporodik, és tehetetlenül hagyja, hogy ellenfelei tovább ütlegeljék.

– Van Loup-nak tüzérsége San Cristóbalban?

– Nem, senor.

Sharpe eltöprengett azon, hogy vajon a francia is elkövet-e mindent annak érdekében, hogy őróla értesüléseket szerezzen, és ez esetben nem egyenesen a kelepcébe szalad-e.

– És ön velünk tart, senor? – fordult hirtelen a kérdéssel El Castradorhoz. Ha a partizán elárulja, akkor egészen bizonyosan nem egyezik majd bele.

– Csak megfigyelni, vagy meg is akarja támadni? – kérdezte a spanyol gyanakvón.

– Csak megfigyelni – hazudta a kapitány.

– Akkor rendben. Tudja, nem hiszem, hogy elég embere lenne ahhoz, hogy rajta is üssön.

Sharpe tökéletesen egyetértett vele. Hacsak nem sikerül meglepnie a szurdokban, mert ez esetben egyetlen golyó ugyanolyan eséllyel végez ellenfelével, mint egy ezrednyi katona összehangolt támadása. Amikor az angol eszébe ötlött Oliveira megcsonkított holtteste, tudta, hogy Loup megérdemli a halált, és talán ma éjszaka, ha lövészeit El Cristóbalba küldi, bosszút állhat.

– Tudja, örülnék a segítségének – hízelgett a spanyolnak.

– Ha vár egy hetet, senor, összegyűjtők elegendő embert a támadáshoz.

– Még a mai éjszakán indulunk.

– Ma? – hördült fel El Castrador.

– Egyszer láttam egy bikaviadalt. A matador keresztüldöfte a bika nyakát és vállait, mire a barom térdre esett. A fickó kihúzta a kardját, és a közönség felé fordulva a magasba emelte a kezét, hogy ünnepeltesse magát.

– Gondolom, a bika erre magához tért.

– Bizony – bólintott Sharpe. – Az az ostoba kapott egy pár szarvat a hátába. Most én vagyok a bika, és Loup a matador. Aki hátat fordított. Ma pedig, amikor azt hiszi, végletesen elgyengültünk, elébe megyünk.

– De csak megfigyeljük! – emelte fel intőn az ujját El Castrador. Loup és katonái már túlságosan sokszor látták el az emberei baját, így nem akart kockáztatni.

– Megmondtam, csak tájékozódunk – helyeselt Sharpe, de Harpernek azért elmondta az igazat. Az időközben megerődített barbakánba vitte barátját, amely előtt most két lövész őrködött, akik San Cristobal felé figyeltek.

– Őszintén szólva nem értem igazán, miért is indulok neki – vallotta meg Sharpe. – Nem kaptam rá parancsot, és még abban sem vagyok biztos, hogy bármire jó, hogy odamegyünk. Egy rohadt okunk azonban biztosan van.

Sharpe itt tétovázott folytatni. Valahogy különösen félénkké vált, ha magánjellegű indokairól kellett beszélnie, talán azért, mert így óhatatlanul elárulta gyengeségeit, és kevés katona volt képes az effélét feldolgozni. El akarta mondani, hogy a harcosnak mindig csak a legutolsó csatájára emlékeznek, Sharpe utolsó ütközete pedig tragédia volt. Az alacsonyról felkapaszkodott kapitánynak sok ellensége volt, így nem engedhette meg magának, hogy elveszítse győzedelmes hírét.

– Szóval jó lesz, ha péppé verjük Loup-t, igaz? – törte meg Harper a hirtelen támadt csendet.

– Nincs elég emberünk az ilyesmihez – morogta kedvetlenül Sharpe. – A lövészeket vihetjük ugyan, de nem utasíthatom arra Donajut, hogy ő is elküldje velünk az embereit San Cristóbalba. Lehetséges, hogy csak az időnket pazaroljuk, de minden esélyt kihasználok, hogy azt a félszemű kurafit puskavégre kapjam.

– Uram, meg fog döbbenni, de a Real Companía Irlandesa katonái közül jó néhányan készséggel velünk tartanának. A tisztekben nem vagyok igazán biztos, de Noonan őrmester és a Rourke nevezetű biztosan jönne, meg szerintem Leon O'Reilly sem maradna itt, pedig az belevaló gyerek, és nincs más vágya, mint franciákat ölni. Azt mondom, lehetne belőlük több is, mert be akarják bizonyítani, hogy kemény legények, nem olyan gyávák, mint Kiely.

Sharpe elmosolyodott, és vállat vont. – Pat, mondom, lehetséges, hogy csak időpazarlás az egész.

– Mégis, uram, mi egyebet készül ma éjjel csinálni?

– Semmit, Pat. Semmit.

Sharpe tudta, hogy ha újabb vereséget mérnek rá, mindent elveszít, amit pályafutása során elért, de ha tétlen marad, akkor az azt jelentené, hogy szó nélkül tudomásul veszi, hogy Loup győzelmet aratott felette, és túlságosan büszke volt ahhoz, hogy ezt elfogadja. Valószínűleg semmit nem ér el hát, ha San Cristobal felé veszi az irányt, mégsem volt más választása.

Sötétedés után indultak el. Donaju ragaszkodott ahhoz, hogy ő is mehessen, ötven emberével együtt. Jöttek volna többen is, de Sharpe parancsba adta, hogy a Real Companía Irlandesa legénységének java maradjon San Isidroban az asszonyok és a felszerelés védelmére. Minden ember és felszerelés a barba-kánba került, ha esetleg Loup-nak kedve szottyanna visszatérni, és befejezni a tegnap éjszaka elkezdett munkát.

– Rohadt egy balszerencse lenne, ha éppen akkor indulna el megszorongatni a nyakamat, amikor én megyek őt kikémlelni – jegyezte meg Sharpe, aki felkészült erre az eshetőségre is, ezért rendelte lövészeit felderítőszolgálatra, főcsapata elé.

– Mit teszünk akkor, ha találkozunk velük? – kérdezte Donaju.

– Elrejtőzünk. Hetvenen nem szállhatunk harcba ezer franciával, főleg nem nyílt terepen. Ha rajtuk tudnánk ütni egy fedezék mögül és magaslatról, működhetne a dolog, de így semmiképpen. Különben is, utálok éjjel harcolni. Indiában is így kaptak el. Botladoztunk a vaksötétben, és persze mi nem ismertük a terepet, de a helyiek nagyon is. Rakétákat lövöldöztek, amik ribanc módon pontatlanok voltak ugyan, de elvakítottak, amikor meg magamhoz tértem, már ott állt körülöttem vagy húsz fickó bajonettet szegezve.

– Hol történt ez? – érdeklődött Donaju.

– Széringapatamban.

– És mégis mit csinált ön Indiában?

– Ugyanazt, amit itt. A király ellenségeit ritkítottam.

El Castrador is kíváncsi volt rá, miről beszélnek, ezért Donaju tolmácsolt. A partizán szenvedett amiatt, hogy Sharpe parancsára mindenkinek hátra kellett hagynia a lovakat, így a spanyol hátasa is a tisztekéi mellett maradt a menetoszlop végén, hiszen egy lovas sziluettje messzebbre látszik. Szintén elővigyázatosságból Sharpe parancsba adta azt is, hogy mindenki töltetlen fegyverrel haladjon, egy véletlenül elsülő puska hangja ugyanis nagyon messzire elhallatszott volna a csendes éjszakában.

A menet nem bizonyult különösen nehéznek. Az első óra volt a legkeményebb, mert akkor felfelé kellett kaptatniuk a San Isidróval szembeni hegygerincre, de amint elérték, már egyenletes terepen haladhattak a széles ösvényen, amely mellett kövek és nagyobb sziklák sorakoztak, amelyek mögött rejtőzhettek észrevétlenül ellenséges őrszemek. Sharpe normális esetben nem vállalt volna ekkora kockázatot, de most sietnie kellett. Az előző napon elszenvedett vereség egyfajta fatalista hangulatba kergette, de semmiképpen sem akarta, hogy ügye bevégezetlen maradjon. Kis csapatával semmiképpen nem kísérelhetett meg ostromot a jól védett San Cristobal kőfalaival és erős őrségével szemben, így valószínűleg a mai kiruccanásnak nem lesz más eredménye, mint egy elpazarolt éjszaka és néhány fájós lábú katona.

Közvetlenül éjfél után ért el a csapat a San Cristobal fölé magasodó gerincre. Sharpe megállította embereit, míg ő El Castradorral, Donajuval és Harperrel előreóvakodott. Lehasaltak a köves talajra, és figyeltek.

A szürke kövekből emelt házak vakítóan fehérnek tűntek a hold sápadt fényében, a közéjük emelt falak pedig bonyolult árny alakzatokat rajzoltak a földre. A templom tornya világítani látszott a tiszta, holdvilágos éjszakában. Sharpe ide irányította látcsövét, és bár látta a gólyafészket a csúcson, és a harangot, egyértelmű volt, hogy őr nem állt benne. Igaz, ha őt magát parancsolták volna fel erre a sebezhető és huzatos helyre, talán ő is behúzódott volna az egyik szélcsendes sarokba, ahol nehezebb észrevenni.

San Cristobal minden bizonnyal kellemes falu volt, mielőtt Loup és emberei beszállásolták magukat ide, és elpusztítottak volna mindent, ami a lakóknak kenyeret adott. Az erős földfalak közül nem törhettek ki az őrjöngő bikák, amelyek árából telt a szép templom, és a kényelmes házak felépítésére is. Fuentes de Onoro, az első falu, amit Sharpe spanyol földön látott, alacsony, ablaktalan viskók rendezetlen összessége volt, de San Cristobal házai kétszintesek voltak, ablakaik üvegezettek, sőt az egyikre még egy kis erkélyt is építettek. A kapitányt persze nem tévesztette meg a békés látszat, mivel erősen gyanította, hogy az ablakoknak majd' feléből őrszemek figyelik az utcát. Tekintetével végigkövette azt az ösvényt is, ahol a hajcsárok terelhették a jószágot, és amely később a falu főutcájává vált a házak között. Két ház között egy kőfal húzódott, és távolabb felsejlett egy második körvonala is, de a labirintussá alakított város falainak és épületeinek árnyékai között nem lehetett pontosan kivenni, hol lehet. Sharpe El Castradorra nézett.

– Az lenne a kapu, senor?

– Si! Három fal van odabent.

– És akkor hol viszik be a lovaikat?

– Körben, a távolabbi oldal mentén.

Ügyes tervezésre vallott a dolog, mert az útvesztőn keresztül támadó ellenség óhatatlanul lelassult, és ekkor Loup emberei szabadon tüzelhettek rájuk a háztetőkről.

– Az a kapu nagyon erős, senor – folytatta a spanyol. – Onnan vezet egy út a hegyekbe. Gondolja, hogy oda kellene mennünk?

– Uramisten, dehogyis! – mondta, mert tudta, hogy napfelkelte előtt bizonyosan nem érnek oda, de mostanra legalább meggyőződött arról is, hogy El Castrador nem áruló. Megint a szeméhez emelte a látcsövet, és megvizsgálta, lát-e odabent valamiféle mozgást. Egy kéményből füstgomoly emelkedett a magasba. A kémény talán eddig is füstölt, de most valaki fát rakhatott odabent a tűzre.

– Mind az ágyukban vannak, és nagyon biztonságban érzik magukat – mondta Donaju.

– Nem húztak fel egyetlen zászlót sem – jelentette ki Sharpe, miután gondosan körbenézett. – Ez itt szokás, senor?

– Hát, hol felhúzzák, hol nem – vont vállat El Castrador.

– Rendben – bólintott a kapitány, és elrakta a távcsövet. – Egy tucatnyi embert rendeljen őrszolgálatra, Donaju, a többiek addig pihenhetnek. Pat, küldd Latimert és még néhány embert arra a csúcsra! – mutatott egy sziklás magaslatra, ahonnan a legegyszerűbben szemmel lehetett tartani a környéket. – Maga pedig a legjobb lövészekkel együtt velem jön.

Harperen úgy látszott, mintha kérdezni akarna valamit, de végül úgy dönthetett, hogy ez alkalommal a legjobb, ha némán engedelmeskedik, ezért csendben maradt.

– És én nem tarthatok önökkel? – kérdezte meglepetten Donaju.

– Valakinek át kell vennie a parancsnokságot, ha elesem – rázta meg a fejét Sharpe. – Maradjon itt, és figyeljen, ha pedig hajnali háromig nem tűnnék fel ismét, vonuljon vissza.

– Mégis, mit tervez ott?

– Nem tudom, de itt valami nagyon bűzlik, és én meg akarom tudni, mi is az. Semmi különös Donaju, csak körülnézek.

Donaju kapitány szemmel láthatóan nem örült neki, hogy Sharpe kihagyja a vállalkozásból, de nem vitatkozott, mert tudta, hogy míg az angol vérbeli frontkatona, neki nincs még elegendő tapasztalata.

– És ha ön meghal, mit mondjak az angoloknak?

– Azt, hogy vegyék le a csizmámat, mielőtt eltemetnek. Nem akarok az örökkévalóságig vízhólyagokat. Pat! – fordult Harperhez. – Indulunk.

– Uram, igen, uram!

– Maga pedig marad, ugye? – kérdezte Sharpe El Castradort, de hangja sokkal inkább parancsra, mint kérdésre emlékeztetett.

– Persze senor, én majd itt várok – helyeselt a partizán, aki nyilvánvalóan örült annak, hogy nem kell közelebb érnie a farkas odúhoz.

Sharpe délnek vezette az embereit a gerinc mögött, ahol az elszórtan elhelyezkedő sziklák megfelelő fedezéket nyújtottak ahhoz, hogy elérjék a legközelebbi kőfalat. Annak ellenére, hogy meggörnyedve kellett járniuk, gyorsan haladtak a falak vetette árnyékok takarásában. Amikor félúton jártak, Sharpe távcsövén keresztül körbepillantott, és habár a fal által takart alsó ablakok mögé nem láthatott be, tisztán ki tudta venni, hogy a felső szinteken nem állnak őrök. Most már látta azoknak a földig rombolt házaknak az alapjait is, amelyeket azért bontottak le, hogy az esetleges támadók ne lelhessenek fedezékre, amíg elérik San Cristobal külső falait. Loup elővigyázatos ember volt, ezért még azoknak az agyagfalaknak is pusztulniuk kellett, amelyek mögül a falut tűz alá lehetett volna venni. Az angolok csak hatvan-hetven méter távolságra tudták megközelíteni San Cristóbalt, mert utána olyan könnyen kivehetővé váltak volna, akár a légy a fehérre meszelt falon.

– Nem kockáztatott a kurafi – mormolta Harper.

– Engem ez nem lep meg, elvégre magam is leromboltattam volna pár falat, ha ennyibe kerül elkerülnöm, hogy az a miskároló ne gyakorolhassa rajtam a mesterségét.

– És most mit teszünk?

– Még nem tudom.

Valóban, itt voltak, alig puskalövésnyire az ellenség táborától, mégsem érzett félelmet, csak valamiféle szörnyű gyanút. Lehet, hogy megcsalták az ösztönei? Talán Loup itt sincs, és lehet, hogy ő az igazi bábjátékos, aki csak arra várt, hogy a sértett önérzet elvakítsa ellenfelét, és végzetes hibát kövessen el?

– Valaki mindenesetre van ott – mondta Harper, mintha csak kitalálta volna tisztje gondolatait. – Különben nem füstölne az a kémény.

– Az lenne a legokosabb, ha eltűnnénk innen, és kialudnánk magunkat.

– Uram, szerintem meg az lenne a legokosabb, ha levetnénk az angyalbőrt, és hazamennénk, hogy ágyban, párnák közt rúghassuk az utolsót.

– Ugyan, Pat, nem ezért lettünk katonák, nem igaz?

– Beszéljen csak a maga nevében, uram! Én azért álltam a seregbe, hogy rendesen egyek néhanapján, nem azért, hogy megöljenek – vont vállat az altiszt, és megtöltötte fegyverét.

– Én meg azért, hogy ne akasszanak fel – felelte egykedvűen Sharpe, majd ő is tűzkész állapotba hozta puskáját, és mintha hipnotizálná a látvány, a holdfényben fürdő falakra meredt.

– A pokolba is, közelebb megyek.

Úgy érezte magát, mint aki ismét egy veszedelmes ragadozót készül becserkészni. Maga sem értette, miért vállalkozik a lehetetlen feladatra, de annyira izzott benne a Loup iránti harag, hogy vállalta az értelmetlen kockázatot.

– Figyeljék az ablakokat! – suttogta hátra, ahogy a fal aljához lopódzott.

Hamarosan elért arra a földsávba, amelyet egyetlen árnyékfolt sem takart. Odabent semmi sem moccant, csak abból az egy bizonyos kéményből szállt fel a füst.

– Uram, jöjjön vissza! – szólt utána fojtott hangon Harper.

A kapitány nem válaszolt, csak mély lélegzetet vett, és kilépett a holdfénybe. Kígyóként kúszott a kövek között, öve és egyenruhája csatjai néha tompán odakoccantak az elszórt kavicsokhoz. Bármelyik pillanatban számított rá, hogy valahol felkiált egy őr, vagy lövés dörren, de csak a szél süvített. Még egy kutya sem ugatott.

Egyre közelebb ért, már elérte a falu első házát. Benézett az ablakon. Semmi. Beleszippantott a levegőbe, de nem érzett mást, csak a trágyadombok bűzét. Se dohányfüst, se mocskos egyenruhák szaga nem érződött. Csak az égő fa füstje enyhítette a trágyaszagot, de ezen kívül semmi más nem tanúskodott arról, hogy bármiféle emberi tevékenység zajlik a faluban. Odafent denevérek keringtek, tisztán látszottak hártyás szárnyuk körvonalai. Most, hogy ennyire közel jutott, Sharpe már tisztán látta, mennyire leromlott állapotban vannak az épületek. A meszelés már vékonyra kopott, a tetőkről hiányzott egy-két cserép, és az ablakkereteket is kitördelték, hogy tűzifának használhassák őket. A franciák elkergették San Cristobal lakóit, és szellemvárossá tették a kis települést. Sharpe szíve hangosan dobogott, de azért felhúzta puskája kakasát. A kattanást nyilvánvalóan meg kellett volna hallania bárkinek, aki odabent van, de továbbra is néma csend volt.

– A keservit! – mondta, és bár suttogni akart, véletlenül mégis hangosan szólalt meg. Hallotta, hogy száz lépéssel mögötte Harper kifújja a levegőt tüdejéből. A kapitány felállt, és várt. Semmi. Sehol egy lövés, vagy parancsszó. Érezte, egyik lába sírban van, de azért komótosan sétálni kezdett a falu felé. Semmit nem hallott, ami akár csak egy kicsivel is hangosabb lett volna, mint a csizmája alatt összegyűrődő fűszálak, vagy a torkában neszező lélegzet zaja. Keresztülvágott a holdsütötte térségen, egészen a második falig, és itt megtorpant. Lehet, hogy Loup van az egész mögött? Ő mozgatja a szálakat a háttérben, és most őt lesi, és alig akarja elhinni, mekkora szerencséje van, hogy az áldozat maga megy a csapdába? Lehet, hogy hamarosan elszabadul a pokol. Sharpe kis híján visszafordult, de úrrá lett rajta a büszkeség, és mégis folytatta útját. Lépésről lépésre közeledett a kapuhoz, majd amikor odaért, belépett rajta. Már az útvesztőben volt, Loup halálos csapdájában. Ujja a ravaszon, puskájának csövével körülpásztázott, de sehol nem látott mozgást. Hátát egy falnak támasztotta, hogy megnyugodjon, majd továbbment, egyenesen Loup városának szívébe, a templomtoronyhoz. Csizmája kőlapokon csattant.

Sehol egy lélek. Senki nem kiáltotta, hogy fogják el, senki sem üvöltött diadalmasan. Sharpe végre kiengedte a levegőt a tüdejéből. Bár az éjszaka hűvös volt, róla mégis patakzott a veríték. Megborzongott és lejjebb eresztette fegyvere csövét.

Ekkor hangzott fel a vonítás.

Hatodik fejezet

Ez az ember egyszerűen egy őrült, Logan! – mondta Wellington. – Én mondom, megveszett! Bolondokházába kellene zárni, hogy egy hatpennysért bárki megdobálhassa. Járt már bolondokházában, Logan?

– Csak egyszer, uram.

Hogan lova fáradt és ideges volt a hosszú úttól, és az ír tisztet is alaposan megviselte az utazás, ezért megzavarták a tábornok szokatlan, üdvözlésnek szánt szavai.

– Erskine-t is oda kellene zárni, hogy bárki megnézhesse a kétpennysért – folytatta Wellington. – Persze lehet, hogy ennek a feladatnak a megoldására alkalmas, elvégre most elég, ha körülveszi a helyet, nem kell okvetlenül elfoglalnia.

A tábornok éppen az Almeidát körülvevő, rossz állapotú francia védműveket szemrevételezte. Néha leadtak egy-egy lövést a falakról, és a visszhang még akkor is tisztán hallható volt, amikor a dörrenés maga már rég elhalt. Wellington és tucatnyi lovasból álló kísérete ugyan kiváló célpontot nyújtott a francia tüzéreknek, de őlordsága semmibe vette a veszélyt, sőt mintha csak bosszantani akarta volna az ellenséget, megállt, valahányszor a terep lehetővé tette, és figyelmesen megszemlélte, amit látott. Almeida látképe most ugyancsak sivár volt, mert amióta a katedrális és a fellegvár felrobbant, amikor az ottani lőporraktárakat találat érte, egyetlen magasabb épület sem maradt odabent. Ez az esemény kényszerítette a portugál és angol katonákat arra, hogy feladják a várat, és azóta az Erskine vezetése alatt álló angol csapatok folyamatosan ostromgyűrűben tartották a franciákat. Az angolok szigorú parancsot kaptak rá, hogy ne foglalják el a masszív, csillag alakú erődöt, csak tartsák körülzárva, de amúgy sem rendelkeztek volna elég nagy ostromágyúkkal ahhoz, hogy áttörjék a vastag falakat.

– Mit gondol, Hogan, mennyien lehetnek bent? – kérdezte Wellington, tudomást sem véve arról, hogy az ír azért tette meg az utat olyan sietve, mert fontos híreket hozott.

– Gondolom, ezerötszáz katonájuk lehet bent, uram.

– Hogy állhatnak muníció dolgában?

– Több mint elegendő lehet nekik.

– És élelmük is elég van?

– Forrásaink szerint ha csak fél fejadagokat osztanak, két hétig is kitarthatnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem húzhatják ki akár egy hónapig is. A franciák néha mintha a levegőből is megélnének, uram. Javasolhatom azonban, hogy vonuljunk egy biztonságosabb helyre, mielőtt valaki alaposan becélozna minket? És kérhetem, hogy egy ideig osztatlan figyelmét élvezhesse mondanivalóm?

Wellington nem mozdult.

– Ugyan, most éppen a tüzéreik osztatlan figyelmét élvezem. Ha elég alaposan céloznak, végre megszabadulhatok attól a bolondtól.

Erskine állandóan részeg volt, gyakorlatilag vak, és köztudottan zavarodott elméjű.

– Tudja, Hogan, mit válaszoltak arra a panaszos levélre, amit küldtem nekik?

Az ír ugyan már vagy egy tucatszor hallotta Wellington szájából ezt a történetet, de tudta, hogy az mennyire élvezi, ha elmesélheti.

– Attól félek, nem emlékszem rá.

– Képesek voltak azt írni, hogy ha az esetek bizonyos részében vitathatatlanul gyengeelméjű is, világos pillanataiban rendkívül élesen vág az esze – kacagott fel vadul Wellington, majd folytatta. – Mi a véleménye, őrnagy úr, megpróbálja majd Masséna felmenteni az erődöt?

Hogan számára a hangsúly nyilvánvalóvá tette, hogy Wellington tökéletesen tisztában van a válasszal, így hát inkább csendben maradt, bár a válasz nyilvánvaló volt mindkettőjük számára. Masséna Marshall nem fogja otthagyni másfél ezer emberét Almeidában csak azért, hogy az éhség végül megadásra késztesse őket, és a háború hátralévő részét egy dartmoori hadifogolytáborban töltsék. Nem véletlenül tartották olyan makacsul a várost, hanem valamiféle távoli cél érdekében dolgoztak, és mind Hogan, mind parancsnoka biztos volt benne, hogy a franciák lassanként elérik, amit akarnak.

Fehér füstpamacs bomlott ki a vár egyik bástyáján, pontosan velük szemben, amint az egyik tüzér elsütött egy ágyút. A golyó röptében egyenes vonalnak tűnt. Pontosan feléjük tartott, ők pedig kíváncsian várták, hová csapódik be. Tudták, hogy ha a célzócsavaron csak egyetlen félfordulattal többet húztak a kelleténél, a lövedék előttük csapódik be, ha pedig eggyel többet, akkor messze a fejük felett süvít majd el.

A lövés végül vagy százyardnyival rövidebbre sikerült a kelleténél, és éppen Wellington feje felett pattant el, magával sodorva egy kisebb tölgyliget ágait.

– Még hidegek az ágyúik, ezért sikerednek olyan rövidre a lövéseik.

– Nem céloztak olyan rosszul, tábornok, és attól tartok, hamar felmelegednek azok az ágyúcsövek.

– Kedves az élete, mi, őrnagy? – kuncogott Wellington. – Nos, rendben, menjünk.

A lord csettintett, mire lova engedelmesen lesétált a lejtőn egy brit ütegállás mellett, amelyet földdel megrakott vesszőkasok védtek az ellenséges tűztől. A tüzérek közül néhányan derékig meztelenek voltak, akadt, aki aludt, és egyikük sem vett tudomást arról, hogy a főparancsnok éppen mellettük halad el. Más tábornokot talán felháborítottak volna ezek az állapotok, de Wellington látta, hogy az ágyúk jó állapotban vannak, így csak biccentett a tüzérek altisztjének, majd a közelébe intette kíséretének tagjait.

– És milyen híreket hozott ön, Hogan?

– Sok újságom van, uram, de egyik sem valami kellemes – felelte legyintve az ír tiszt.

– Bessiéres marsall csatlakozott Massénához, a lovasaival és a tüzérségével egyetemben, de ha jók az értesüléseink, gyalogságot nem hozott magával.

– Ezt a partizánoktól tudja?

– Így van, uram. Szorosan követik Bessiéres-t – bólintott Hogan, és egy szippantásnyi tubákot tömött orrába, amíg Wellington emésztette a híreket.

Bessiéres a Spanyolország északi részében lévő francia csapatokat irányította, amelyek elsődleges feladata a partizánok elleni harc volt, így az, hogy csapatait Masséna megerősítésére küldték, azt mutatta, hogy a franciák elszánták magukat rá, hogy felmentik Almeidát az ostrom alól.

Wellington csendesen lovagolt tovább. Az út egy enyhén emelkedő, füves lejtőn vezetett felfelé, ahonnan ismét jól lehetett látni az ellenséges erődítményt. A tábornok teleszkópos látcsövet vett elő, és hosszan nézte az alacsony falakat, valamint a golyó szaggatta háztetőket. Hogan látta lelki szemeivel, ahogy odabent a tüzérek lázasan állítanak az irányzékon, hogy belőhessek a célpont új helyét. Wellington hirtelen felmordult, majd hangos csattanással összecsukta a messzelátót.

– Szóval Masséna jön, és segít ezeken a fickókon, mi? Ha ez sikerül, akkor elegendő készletük lesz ahhoz, hogy kitartsanak addig, amíg beállnak a téli hidegek, hacsak előbb el nem foglaljuk az egészet. Az ostrom azonban legalább nyár közepéig elhúzódik, mert nem vehetjük be egyidejűleg Almeidát és Ciudad Rodrigót. Massénát tehát meg kell állítanunk. Ez meg alacsony lesz, garantálom! – mondta végül, de utolsó mondata már arra az ágyúgolyóra vonatkozott, amely most indult útjára a vár egyik lövegének csövéből. A lövedék egy másodperccel előbb érkezett, mint a dörrenés, jóval a tábornok előtt pattant egyet a földön, és letarolt egy olajfát.

– Minden bizonnyal azt is tudja, Hogan, mi lesz a gondom, ha megpróbálom megállítani Massénát még Almeida előtt.

– A Coa, uram.

– Ahogy mondja, őrnagy.

Ha az angol és a portugál seregeknek Almeidától nem messze kellett tartaniuk a frontot a franciák ellenében, akkor a gyors folyású, mély Coa folyó a hátuk mögött lenne, és ha Masséna terve beválik és sikeresen visszaszorítja Wellington jobbszárnyát, akkor az egész hadsereg csak egyetlenegy úton vonulhatna vissza, mégpedig ott, egy magas, keskeny hídon keresztül. A Coán sehol máshol nem akadt nemhogy híd, de még gázló sem, így a vert sereg sebesültekkel, ágyúkkal, szekerekkel, vezetéklovakkal, és a katonákat kísérő asszonyokkal és gyerekekkel együtt a hídnál torlódna fel. Teljes lenne a káosz, és semmi kétség nem lehet afelől, hogy a franciák nehézvértesei és gyalogosai ezt ki is fogják használni. Így egy nagyszerű angol hadsereget pusztíthatnának el a franciák a portugál föld és Spanyolország határán, Párizsban pedig új híd emelkedne a Szajnán, Castello Bom hídja, amelyet arról a gyászos helyről neveznének el, ahol Franciaország marsallja, Masséna végső győzelmet aratott Lord Wellington seregei felett.

– Tehát csak a győzelembe menekülhetünk – morogta magában a tábornok, majd ismét Hoganhez fordult. – Mikor érkezik ide?

– Hamarosan, uram, nagyon is hamarosan, ugyanis Ciudad Rodrigo tartalékai rohamosan fogyatkoznak. Bessiéres emberei érkeztével túl sok szájat kell odabent etetniük, tehát vagy elindulnak, vagy egyszerűen éhen halnak.

– Hány embere van Massénának?

– Körülbelül ötvenezerrel számolhatunk harctéren, uram.

– Úgy. Én negyvenezernek parancsolok – jegyezte meg Wellington keserűen. – Egy napon, Hogan, Londonban majd talán elhiszik, hogy ezt a háborút képesek vagyunk megnyerni, és akkor talán majd küldenek pár embert, akik nem vakok, hülyék, vagy részegek, de hogy addig mi lesz... – sóhajtott fel fáradtan, majd témát váltott. – Mit tudunk azokról a rohadt hamis újságokról?

Hogant nem lepte meg a tábornok érdeklődése. A kitalált írországi eseményekről szóló lapokat azzal a szándékkal terítették a brit seregben, hogy megtörjék az ír katonák harci szellemét, és bár a szándék elsőre kudarcot vallott, a lehetőség továbbra is fennállt. Ha pedig a bomba akkor robban, amikor Masséna átlépi a határt, hogy felmentse Almeidát, a következmények katasztrofálisak lesznek.

– Még semmi, uram.

– De gondolom, afelől intézkedett, hogy a Real Companía Irlandesát elvezényeljék a határ mellől?

– Ma reggel kell Vilar Formosóba érkezniük, uram.

– És mikor szándékozik tudatni Sharpe-pal azt, hogy hibázott? – húzta el a száját a tábornok, és meg sem várva a választ, folytatta. – Agyonlövette azt a két franciát, vagy nem?

– Attól félek uram, megtette – csóválta a fejét Hogan.

Valverde jelentette is az eseményeket az angol parancsnokságnak, ha nem is azért, hogy tiltakozzon az eljárás ellen, hanem azért, hogy bizonyítsa: Loup támadását San Isidro ellen Sharpe felelőtlensége váltotta ki. Valverde hangosan követelte, hogy a portugál és a spanyol csapatokat ne rendeljék az angol főparancsnokság fennhatósága alá. A portugálok ugyan nem osztoztak a vén tábornok aggályaiban, de a cádizi junta mindent felhasznált volna brit szövetségeseik ellen. Valverde valósággal elárasztotta az angolokat panaszaival. Kifogásolta többek között azt is, hogy az angol katonák nem tisztelegtek megfelelően, amikor elhaladt előttük a szentségeket hordozó körmenet, hogy tiszteletlen módon megsértették a katolikusok érzékenységét azzal, hogy a szabadkőműves páholyokhoz tartozók teljes díszében mutatkoztak, de a legfőbb kifogása az volt, hogy az angolok szerfelett nagyvonalúan gazdálkodnak szövetségeseik katonáinak életével, és ez utóbbira tökéletes példa volt a San Isidró-i eset.

– A pokolba Sharpe-pal! – mondta Wellington.

– A pokolba Valverdével! – gondolta Hogan, de tudta, hogy az angoloknak sokkal nagyobb szükségük van a spanyolok jóindulatára, mint egyetlen lövésztisztre.

– Nem beszéltem ugyan Sharpe-pal, uram, de azt hiszem, tényleg kivégeztette azt a két embert. Úgy tudom, a szokásos dolgok miatt; Loup emberei megerőszakoltak néhány falusi asszonyt – vont vállat az őrnagy, mintha természetesnek venné, hogy háború idején az efféle szörnyűségek elkerülhetetlenek.

– Lehet, hogy az efféle errefelé megszokottnak számit, de ez nem szentesítheti hadifoglyok meggyilkolását. Tapasztalataim szerint ha egy közlegényt előléptetnek, akkor az iszákos lesz, de Sharpe úr esete más. Ő, ahogy ranghoz jut, magánháborúba kezd a hátam mögött! Loup nem azért támadott San Isidróra, hogy Oliveirát, vagy Kielyt ölje meg, hanem hogy Sharpe-pal leszámoljon, így a portugálok halála az ő lelkén szárad!

– Ezt nem vehetjük biztosra, uram!

– Mindegy, ha egyszer a spanyolok ezt teszik, és mindenfelé ezt kürtölik szét! Hogan, értse meg, nehéz lesz Runciman-ra kenni mindent, ha erre azt mondják majd, hogy rejtegetjük az igazi bűnöst, és könnyelműen bánunk a szövetséges katonák életével.

– Nyugodtan kijelenthetjük, uram, hogy a Sharpe kapitány ellen felhozott vádak rosszindulatúak és alaptalanok.

– Ugyan miért? Hiszen ő maga ismerte el, hogy igazak! – csattant fel Wellington. Talán nem ő büszkélkedett el Oliveira előtt azzal, hogy kivégeztette a két foglyot?

– Értem, uram, de Oliveira egyik tisztje sem maradt életben, hogy beszámolhasson a dologról.

– Akkor ki tanúsíthatja?

– Kiely és a kurvája, továbbá Runciman és a pap – sorolta Hogan, majd látványosan megrázta a fejét. – Attól tartok, túl sok a tanú, uram, ráadásul ott van maga Loup is. Valverde elérheti, hogy a franciák formálisan is panaszt tegyenek, és egy efféle dokumentumot nehéz lesz semmibe vennünk.

– Tehát Sharpe-ot fel kell áldoznunk?

– Attól tartok uram, ez a helyzet.

– Az ördög vigye el, Hogan! – csattant fel Wellington. – Hát mégis milyen ostoba játékot játszik Loup és Sharpe?

– Bár tudnám, uram!

– Önnek tudnia kellene, nemde? Hogan megveregette fáradt lova nyakát.

– Uram, nem töltöttem tétlenül az időmet – jelentette ki némi ingerültséggel a hangjában. – Ha nem is ismerem a Loup és Sharpe közti ellentét minden részletét, az egészen bizonyos, hogy a franciák célja, hogy zavart keltsenek seregünk sorai között. Egy új ember érkezett egyenesen Párizsból. A neve Ducos, és úgy tűnik, sokkal több esze van, mint az átlagos békazabálóknak. Az ő fejéből pattant ki a hamis újságok ötlete, és úgy vélem, uram, hogy még több szállítmányra számíthatunk ezekből, mielőtt még a franciák ideérkeznek.

– Hát állítsa meg őket!

– Képes vagyok rá, és meg is fogom tenni – bólintott magabiztosan Hogan. – Azt már tudjuk, hogy Kiely ribanca hurcolja át a határon, de arra még nem jöttünk rá, hogy ki terjeszti őket a katonák között, márpedig ez az ember jelenti az igazi veszélyt. Az egyik párizsi ügynökünk jelentése szerint a franciák egy új embert küldtek Portugáliába, és sokat várnak tőle. Nagyon szeretnénk elkapni ezt a fickót, mielőtt még elvégezhetné, amit akar, és remélem, hogy az a ribanc majd elvezet hozzá.

– Biztos benne, hogy igaz, amit arról a nőről állít?

– Majdnem teljesen – bólintott Hogan. Bízott madridi informátoraiban, de nem akarta felfedni neveiket. – Sajnos még nem tudjuk, ki is ez, de elég egy kis idő, és elég, ha Kiely kurvája elkövet egy aprócska hibát, és máris kiderül.

Wellington ingerülten felmordult. Ismét eldördült egy francia ágyú, de a tábornok körül sem nézett, hogy hová csapódhat be a lövedék.

– Átkozott legyen ez az egész ügy! Átkozott legyen Kiely és Sharpe is! Runciman készen áll arra, hogy feláldozzák?

– Már Vilar Formosóban van, uram.

– Rendben. Akkor készítse fel Sharpe-ot is, bízza meg papírmunkával, és figyelmeztesse, hogy hadbíróság előtt kell számot adnia tetteiről. Ha ezzel megvan, tájékoztassa Valverdét arról, hogy kivizsgáljuk az ügyet. Tudja, mit kell tennie.

Wellington elővette zsebóráját, és felpattintotta a fedelét. Undor suhant át az arcán.

– Na igen, ha már itt vagyok, fel kell keresnem Erskine-t. Mit gondol, ágyban van még az az átkozott bolond?

– A segédtisztjei minden bizonnyal tájékoztatták arról, hogy megérkezett, uram, és nem hiszem, hogy örömmel venné, ha nem venne tudomást róla.

– Persze. Érzékenyebb, mint egy szűz lány a legénységi barakkban, és éppen olyan ideges is. Derítsük ki, hogy vajon éppen az egyik világos pillanatában érjük-e, és képesek vagyunk-e ráébreszteni, milyen parancsot kell kiadnia. A pokolba is, kénytelenek vagyunk a vadak elé vetni szerencsétlen Sharpe-ot. Egy rossz tiszt mellett egy jót is fel kell áldoznunk.

A tábornok még vetett egy búcsúpillantást Almeidára, és az ostromló sereg főhadiszállása felé indult.

Hogan útközben a Castello Bomnál álló keskeny híd, Sharpe sorsa, és az újonnan Portugáliába érkezett francia ügynök miatt aggodalmaskodott.

A füstölő kéményű ház ott állt, ahol egy kis utca térré öblösödött, éppen a templom előtt. Itt hangzott fel a vonítás is. Hirtelen nyikorogva feltárult az ajtó, és Sharpe, aki már éppen lépni készült, azonnal visszavonult a kapu árnyékába. Kutyák özönlöttek elő, és mivel hosszú ideig voltak bezárva, látható megkönnyebbüléssel rohangáltak fel-alá a néptelen utcákon.

Egy egyenruhás alak érkezett utánuk, aki lovat és öszvért vezetett. Háttal állt Sharpe-nak, így egyértelmű volt, hogy éppen elhagyni készül San Cristóbalt a város távolabbi részén lévő kapun keresztül. Az egyik vadászeb játékosan felugrott, és az öszvér után kapott, de válaszul rúgás és szitokszó érkezett.

Női hang volt, egyértelműen Dona Juanita de Eliáé, aki éppen meglendítette lábát, hogy a nyeregbe szálljon. A nehéz málhakosarakkal megrakott öszvér igyekezett minél távolabb kerülni a kutyától, kitépte a kantárt Juanita markából, és így Sharpe felé oldalazott. A nő ismét káromkodott, majd a kantárszár után kapott. A hirtelen mozdulattól leesett fejéről kétágú kalapja, és haja is kiszabadult a csatok alól. Gyorsan kontyba kötötte hát, és az öszvér után indult, amely most alig néhány lépésnyire állt az angol búvóhelyétől. A kutyák persze éppen az ellenkező irányba szaladtak, egyikük megállt, hogy levizelje a templom lépcsőjét.

– Gyerünk, te ostoba állat! – nógatta az asszony spanyol nyelven. Most már tisztán látszott, hogy a Real Companía Irlandesa uniformisát viseli. Amikor lehajolt, hogy felemelje kantárszárat, Sharpe előlépett az árnyak közül.

– Mindig kíváncsi voltam rá, hogy a Doha vajon egy cím-e, mint a lady, vagy a neve része. Mondhatom-e, hogy jó reggelt, Lady Juanita, vagy köszönjek csak egy egyszerű jó reggelttel?

Juanitának jó néhány másodpercébe tellett, hogy legyőzze döbbenetét. Felegyenesedett, vetett egy pillantást az angol kezében tartott puskára, majd a harminc lépéssel távolabb álldogáló lóra. Volt ugyan egy karabély a nyeregtáskában, de esélye sem volt arra, hogy idejében elérje. Övébe tűzött rövidkardja markolata után tapogatózott, de Sharpe ekkor fenyegetően felemelte fegyvere csövét.

– Megölne egy asszonyt, Sharpe kapitány?

– Egy egyenruhás asszonyt ebben a vaksötétben? Ugyan, hölgyem, hát ki hibáztathatna érte?

Juanita alaposan végigmérte Sharpe-ot, mintha csak azon töprengett volna, mekkora fenyegetést jelenthet számára, majd mint akinek pompás mentő ötlete támadt, elmosolyodott. Kis sípot vett elő, és belefújt. Bár emberi fül semmit nem hallhatott a hangból, a vadászebek azonnal hegyezni kezdték a fülüket.

– Magára uszítom a kutyáimat, kapitány.

– Nem maradt más lehetősége, ugye, hölgyem? Loup is magára hagyta. Hová ment?

– A szukáim két perc alatt széttéptek egy szarvasbikát. Az első torkon ragadja majd, míg a többi bevégzi a munkát – felelte továbbra is mosolyogva a nő.

Sharpe is kivillantotta fogait, majd elkiáltotta magát.

– Gyerünk, Pat, jöhetnek!

– Átkozott legyen! – kiáltott a nő, majd még egyszer a sípjába fújt, mire a kutyák rohanni kezdtek feléjük. Ezután sarkon fordult, és a lova felé futott, de mert nehéz lovaglócsizmája és sarkantyúja lelassította, az angol könnyűszerrel utolérte, és nyakát könyöke hajlatába fogva maga elé penderítette.

– Most vajon melyikünk torkát harapják el, hölgyem? – suttogta a parfümillatú hajzuhatagba, majd a legközelebbi fal felé hátrált. A nő megpróbált felé rúgni, majd könyökével a bordái közé vágni, de mert a férfi sokkal erősebb volt, a próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Amikor a leggyorsabb kopó aggasztó közelségbe ért, Sharpe jobbjával feljebb emelte fegyverét, és tüzelt, mire a mellkason talált állat ugrás közben vinnyogva hátravágódott. A dörrenés természetellenesen hangosan visszhangzott végig a néptelen utcán. Ekkor tűntek fel Harper emberei is, érkeztükre a megzavarodott ebek meghátráltak, és a sebesült szuka köré gyűltek.

– Szabadítsa meg a szenvedéseitől azt a nyomoroncot, Pat! – adta ki a parancsot Sharpe. – Harris, maga meg menjen Donajuhoz, adja át üdvözletemet, és mondja meg, hogy jöjjön ide az embereivel együtt. Cooper, fogja meg a hölgy lovát, Perkins, maga meg vegye el tőle a kardot!

Harper a kutyák közé lépett, előhúzta kardbajonettjét, és a vérző, nyüszítő szuka mellé állt.

– Maradj nyugton – mondta fejét csóválva, majd ledöfte. – Szerencsétlen állat – dünnyögte magában, majd lerázta a pengéről a vért. – Isten óvja Írországot! Uram, csak nem Lord Kiely úrihölgyét kapta el?

– Áruló! – kiáltott Dona Juanita. – Magának az angolok ellen kellene harcolnia!

– Hölgyem, egyszer majd megbeszélhetjük, hogy kinek ki oldalán lenne kötelessége harcolni, de most először meg kell nyernünk azt a háborút, amelybe belekezdtünk.

Perkins kirántotta a nő övéből a rövidkardot, mire Sharpe eleresztette.

– Sajnálom, hogy így kellett bánnom önnel, hölgyem – jegyezte meg szertartásos udvariassággal, de Dona Juanita szemmel láthatóan semmibe vette a bocsánatkérést. Egyenesen állt, mindenáron meg akarta őrizni méltóságát az idegen katonák előtt. Hagman elvezette az öszvért, Sharpe pedig utasította Harpert, hogy vezesse vissza az asszonyt a házba. Ő követte őket az udvaron keresztül.

A ház minden bizonnyal az egyik legnagyobb lehetett a faluban. A hátsó udvart kétoldalt istállók szegélyezték. A konyhaajtó nyitva állt, a tűz még pislákolt a kandallóban, a vacsora pedig az asztalon volt. Talált néhány gyertyacsonkot is, a kandalló parazsánál meggyújtotta őket, majd visszahelyezte az asztalra. Látta, hogy hat személyre van terítve. Egyértelmű volt, hogy Loup és emberei nemrégiben távoztak.

– Derítse fel a környéket, Pat! Vigyen magával legalább fél tucat embert, és legyen nagyon óvatos.

– Uram, igen, uram! – bólintott az ír, majd távozott, magára hagyva felettesét a nővel. Sharpe udvariasan hellyel kínálta Juanitát.

– Beszélgessünk, hölgyem!

Dona Elia méltóságteljesen az asztal legtávolabbi oldalához lépdelt, visszatolta a széket, majd hanyatt-homlok kirohant.

– Menjen a pokolba! – kiáltott vissza, miközben Sharpe, akinek útjában álltak a nehéz bútorok, szintén az ajtóhoz küzdötte magát. Mire odaért, a nő már félúton járt az emeletre vezető lépcsőn, majd bevetette magát egy szobába. Sharpe feltépte az ajtót, amit Juanita bevágott maga után, és látta a holdfényben, hogy a nő az ágyon áthajolva egy utazótáskában kutat, majd felpattan, és megfordul. Pisztolyt tartott a kezében. A kapitány azonnal rávetette magát, és éppen akkor rántotta fel a kezét, amikor elsült a fegyver. A golyó a mennyezetbe vágódott, az asszony pedig, amikor végre levegőhöz jutott, megpróbálta kikaparni a szemét szabadon maradt jobb keze körmeivel. Sharpe zihált, bal keze sajgott a pisztoly visszarúgásától, de azért megperdítette, és a lenyúzott bőrökkel borított ágyra hajította. A levegő lőporfüsttől bűzlött. A nő belátta, hogy hiábavaló elszántsága, és négykézlábra rogyott.

Dan Hagman, aki meghallotta a lövést, felügetett a lépcsőn. Puskája csövét egyenesen tartva berontott a szobába.

– Minden rendben, uram?

– Csak egy apróbb nézeteltérést tisztáztunk a hölggyel, Dan, de senkinek nem esett baja.

– Engedelmével, uram, ez egy igazi tűzokádó sárkány. Talán valakinek el kellene fenekelnie.

– Bízza csak rám a dolgot, Dan, és vegye le azokat a csomagokat az öszvérről.

Hagman távozott hát, Sharpe pedig körülnézett a magas mennyezetű, sötétszín fával burkolt falú szobában. A plafont vastag tetőgerendák tartották, a falnál hatalmas kandalló állt. Nyilvánvaló volt, hogy a kényelmes szobában a főparancsnok lakott, hiszen ez lehetett a legkényelmesebb hálószoba az egész faluban.

– Túlságosan nagy az az ágy egyetlen embernek, hölgyem, nem gondolja? És azokat a bőröket farkasokról nyúzták le, nemdebár?

Juanita nem válaszolt.

– Összefeküdt Loup-val, ugye?

Ha pillantással ölni lehetett volna, az angol ebben a pillanatban holtan esik össze, de az asszony továbbra sem válaszolt.

– Tehát valahányszor kilovagolt, hogy egyedül vadászgasson, idejött, hogy találkozzon a békazabálóval, igaz?

Juanita továbbra is néma maradt. Arca egyik felét megvilágította a holdfény, de a másikat árnyék takarta.

– Akkor tehát minden bizonnyal az történt – folytatta könyörtelenül Sharpe –, hogy kinyitotta San Isidro kapuit Loup embereinek, igaz? Ezért nem érte támadás a barbakánt, elvégre a rohadék biztosra akart menni, hogy önnek nem esik bántódása. Lovagias fickó, érdekli, mi-történik az asszonyával, pedig biztosan nem szívelte, hogy Kielyvel is együtt hál. Vagy nem féltékeny fajta?

– Kiely többnyire túlságosan részeg volt ahhoz, hogy bármit is tegyen velem.

– Nézd csak, visszajött a hangja? Akkor akár azt is elmondhatná, mit csinál itt.

– Menjen a pokolba, kapitány!

Az utcáról léptek hallatszottak. Sharpe kinézett az ablakon, és látta, hogy a Real Companía Irlandesa katonái közelednek.

– Donaju! – kiáltott le. – Jöjjön fel ide, a konyhába! Társaság érkezik, hölgyem! – fordult vissza a nő felé. – Arra kérem hát, hogy legyen kissé barátságosabb. Ha pedig nem hajlandó megmoccanni, magam viszem le, mert semmilyen körülmények között nem hagyom magára. A saját lábán sétál tehát le, vagy vigyem én?

Dona Juanita végül felállt, megigazította egyenruháját és rendbe szedte a haját, majd követte Sharpe-ot a konyhába, ahol Donaju, El Castrador és Noonan őrmester álltak az asztal mellett. Mindannyian megrökönyödve nézték a nőt, de a kapitány nem sietett azzal, hogy megmagyarázza, milyen módon került ide.

– Loup meglépett – mondta kurtán. – Harper őrmester meggyőződik róla, hogy valóban kiürítették-e a falut, addig javaslom, hogy rendezkedjen be védelemre, Donaju kapitány, hátha Loup tábornok a visszatérés mellett dönt.

Donaju ismét Juanitára sandított, majd Noonan felé pillantott.

– Hallotta a parancsot, őrmester.

Az altiszt távozott. El Castrador figyelte, ahogy Hagman kipakolja a málhakosarak tartalmát, Juanita pedig a parázs mellé kuporodott, hogy megmelegedjen.

– De Elia kisasszony – kezdte Sharpe – sokoldalú asszony. Nemcsak hogy Lord Kiely jegyese, de Loup tábornok szeretője is, és nem mellesleg a francia kémje.

A nő felkapta a fejét az utóbbi kijelentésre, de nem mondott ellent a kapitánynak. Donaju úgy meredt rá, mintha el sem hinné a súlyos vádat, majd döbbent arccal Sharpe-ra pillantott.

– Ő és Loup? – kérdezte végül.

– Az isten szerelmére, higgye el! Odafent van a szerelmi fészek. Menjen, és nézze meg a saját szemével, ha nekem nem hisz! Őladysége eresztette be San Isidróba a franciákat is az éjszaka. A hölgy, Donaju, nem más, mint egy mocskos áruló.

– Ezek kották, uram! Zsoltárok – szakította félbe Hagman a társalgást. – Nagyon furcsák. Láttam effélét odahaza a templomban a zenészek előtt, de azok egészen másmilyenek voltak.

A vén vadorzó egy nagy halomnyi kézzel írott, hangjegyekkel és szavakkal teleírt lapot csapott az asztalra a nyeregtáskából.

– Nagyon réginek látszanak – jegyezte meg Donaju, aki még mindig nem tért magához a döbbenettől.

– Látja, Sharpe? Csak négy vonal van öt helyett. Körülbelül két-háromszáz évesek lehetnek. Latinul írták őket. Nézzük csak! Efféle a szöveg: „Mindenki csapja össze tenyerét, és hívjuk Istent győzedelmes hangon”. Minden bizonnyal zsoltárok.

– Nos, nem a mi vonalaink felé igyekezett a szent énekekkel – jegyezte meg Sharpe, és szortírozni kezdte a papírhalmot. Másodpercek alatt kiderült, hogy a kottalapok között újságok rejtőznek.

– Donaju, ez volt a szállítmány fontos része, látja?

Juanita ajkába harapott, amikor látta, hogy kiderült a titka. A bejárat felé sandított, de Harper és lövészei már visszatértek, ezért az udvaron katonák nyüzsögtek. A szökés lehetetlen volt.

– Üres az egész hely, uram! – jelentette Harper. – A fickók olyan sietve kotródtak el, hogy még az összerabolt zsákmányt is itthagyták. A kapitány úr emberei pedig őrzik a falakat – biccentett tisztelettudóan Donaju felé:

– Ezek most nem amerikai lapok, hanem angolok – mondta Sharpe. – Látszik, hogy tanultak a leckéből. Ha túl régiek a hírek, senki nem hiszi el őket, de ezek csak múlt hetiek – folytatta, majd egyenként az asztalra helyezte őket.

– Morning Chronicle, Weekly Dispatch, Salisbury Journal, Staffordshire Advertiser. Valaki módfelett szorgalmasan dolgozott. Ki lehetett az, hölgyem? Egy fickó Párizsban? Mert ugye, ott nyomtatták ezeket?

Juanita továbbra is néma maradt, Sharpe pedig találomra előhúzott egy lapot a halomból.

– Minden bizonnyal három hete nyomhatták Párizsban, és éppen időben érkezett ide. Tulajdonképpen senki nem lepődik meg azon, ha egy kéthetes Shrewsbury Chronicle-t talál Portugáliában, ugye? Egy gyors hajó éppen ennyi idő alatt érne ide, és a sorkatonák között kevesen vannak, akik nem veszik szentírásnak az efféléket. Lássuk, most éppen mit írnak!

Felemelte az egyik lapot, szétnyitotta, és a gyertyák fényéhez tartva hangosan olvasni kezdte. Lecsuktak egy inast, mert futballozott a szent napon? Szerencsétlen flótás biztos nem akarta halálra unni magát. Mindegy, bizonyosan nem ezzel a hírrel akarnak lázadást szítani a csapatok között.

– Találtam valamit – szólalt meg Donaju csendesen. A Morning Chronicle egyik számát böngészte, majd félbehajtotta a lapot, és továbbadta Sharpe-nak. – Az ír Divízióról van szó.

– Olyan nem is létezik – mondta Sharpe, ahogy átvette az újságot, majd ahogy meglátta, melyik cikk ragadta meg Donaju figyelmét, hangosan olvasni kezdte.

„A közelmúltban bekövetkezett lázongások az Írországban toborzott, Portugáliában állomásozó csapatok között arra kényszerítették – betűzte a bonyolult szót – a kormányt, hogy különleges rendelkezéseket léptessen életbe. A hadjárat végeztével a hadsereg ír alakulatait a Karib-szigeteken található helyőrségekbe helyezik majd át, és a katonáknak megtiltatik, hogy feleségüket magukkal vigyék. Az intézkedés hátterében az áll, hogy Őfelsége pénzügyminisztere úgy látta, hogy ez az eddig alkalmazott engedmény kevés előnnyel járt az ország számára. A trópusi éghajlat mindazonáltal kissé talán alkalmasabb is lesz arra, hogy csillapítsa a heves vérű ír katonák vérmességét.”

– Ugyanez a hír itt is megtalálható – mondta Donaju egy másik újságba mélyedve, majd sietve lefordította a legszükségesebbeket El Castradornak is. A partizán mélyen Juanita szemébe nézett.

– Áruló! – kiáltott fel hirtelen, és az asszony felé köpött. – Anyád ribanc volt, apád bűzös kecskebak! Minden megadatott neked, hogy Spanyolország ellenségei ellen harcolj, de ezt ránk hagyod, pedig nekünk semmink nincs!

El Castrador megint kiköpött, majd marokra fogta kicsiny, csontmarkolatú kését. Juanita kővé dermedt ültében, de továbbra sem szólt egyetlen szót sem. Tekintete Sharpe felé rebbent, aki éppen elmerült egy újabb cikkben, amely arról tudósított, hogy az ír csapatokat a nyugat-indiai szigetcsoportra helyezik át.

– Ügyes hazugság – mormogta Sharpe – módfelett ügyes.

– Miért? – kérdezte Donaju döbbenten Harpertől. – Talán nincs igazság abban, hogy az írek szeretnek nemzetiségük szerint szervezett alakulatokban szolgálni?

– Igaza van, uram, de semmiképpen sem a Karib-szigeteken, és az Úristen mentsen meg attól mindenkit, hogy nők nélkül.

– Az emberek fele három hét alatt meghalna sárgalázban – magyarázta Sharpe. – A maradék fele pedig hat hónap alatt patkolna el. A karibi szolgálat nem más, mint halálos ítélet, Donaju kapitány. Mondja csak – intézte szavait Juanitához –, kinek a fejéből pattant ki ez a nagyszerű ötlet?

Amikor a nő tovább hallgatott, El Castrador előrántotta kését, és további trágárságokat üvöltött felé. Donaju elsápadt a szitokáradat hallatán, és megkísérelte lecsillapítani a hatalmas termetű spanyolt.

– A történet természetesen nem igaz – jelentette ki Sharpe. – Először is teljes képtelenség, hogy lemondjunk az írekről, elvégre ki nyerné meg a csatákat, ha ők nem lennének?

Harper és Donaju elmosolyodtak. Sharpe kiélvezte sikerét. Ha ez a felfedezés nem magyarázza meg, miért szegte meg parancsait azzal, hogy San Cristóbalba ment, hát semmi. Halomba rendezte az újságokat, és Donajura nézett.

– Kerítsen egy megbízható embert, és küldjön hátra valakit a főhadiszállásra. Keresse meg Hogan őrnagyot, jelentse, mi történt itt, és kérjen utasítást.

– Magam megyek. De ön mire készül?

– Nekem ki kell még derítenem egy-két dolgot. Példának okáért azt, hogy hol van Loup, és miért takarodott el innen olyan sietve?

– Semmit nem fog megtudni tőlem, kapitány! – szegte fel a fejét dacosan Juanita.

– Nem baj. Ha nekem nem beszél, majd fog neki – vigyorodott el Sharpe, és El Castrador felé intett. A nő rettegve nézett a partizánra, majd visszakapta a fejét.

– Mióta hagytak fel az angol hadsereg tisztjei az úriemberhez méltó viselkedéssel?

– Amióta megnyerjük a csatákat, hölgyem. Nos, döntsön! Ő, vagy én?

Egy pillanatig úgy látszott, hogy Donaju tiltakozni akar, de amikor meglátta Sharpe elszánt arckifejezését, inkább letett szándékáról.

– Elviszem az újságokat Hoganhez – mondta csendesen, majd felvette az asztalról a lapokat, és kilépett a szobából. Harper nyomban utánament, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Ne aggódjon, uram – szólt az altiszt Donajuhoz. – Én majd gondoskodom őladységéről.

– Igen? És mi módon?

– Ások neki egy igen mély sírt, és fejjel lefelé temetem el a boszorkányt, hogy ha esetleg megpróbálná kiásni magát, még mélyebbre jusson. Utazzon jól, uram!

Donaju megcsóválta a fejét, és elindult, hogy megkeresse a lovát. Még hallotta, amint Harper szól Perkinsnek, hogy kerítsen forró vizet a reggeli teához.

– Bajban van, Richard – mondta Hogan. Kora este volt, alig néhány óra telt el azóta, mióta az angolok lopva megközelítették Loup erődítményét.

– Nagyon nagy baj – ismételte az őrnagy. – Hadifoglyokat lövetett agyon, és felőlem ugyan innen Párizsig bármennyit kivégeztethet, de ha így tesz, legalább hallgatott volna a dologról!

Sharpe nem válaszolt, csak egyetlen kézmozdulattal jelezte Hogannak, hogy jobb, ha halkabban beszél.

– Ismeri az egyes számú szabályt, ugye? – morogta az őrnagy, miközben egy sziklához kötötte lovát.

– Igen, uram. Soha nem szabad lebukni.

– Nos, akkor miért nem tudta csukva tartani azt a nagy száját, kapitány? – korholta tovább az ír tiszt. – És egyáltalán, mit akar mutatni nekem éppen itt?

– Az ellenséget, uram.

Öt mérföldre lehettek San Cristóbaltól, mélyen spanyol földön. El Castrador vezette őket ide, és éppen a Ciudad Rod-rigóból kifelé vezető útra láttak. Sharpe Dona Juanita lován érkezett, de a hátasokat most gondosan egy szikla mögé kötötték ki, hogy ha valaki az úton haladók közül esetleg felnézne, semmiképpen se vehesse észre őket.

– Azok odalent a franciák, uram – mondta Sharpe, az odalent menetelő seregre mutatva. – Ezrével vannak.

Hogan elővette távcsövét. Hosszú ideig nézte az utat lélegzetvisszafojtva.

– Uramisten – szakadt ki belőle végül. – Kegyelmes isten! Egy egész hadsereg vonult odalent. Gyalogosok, dragonyosok, tüzérek, huszárok, dzsidások, gránátosok egyaránt. Egészen feketének tűnt volna a menet, ha nagy néha meg nem csillant volna a lemenő nap fényében egy-egy öszvérek vagy ökrök vontatta ágyú. A kerekek, a paták és csizmás lábak hatalmas port vertek fel. A gyalogosok rendezett sorokban haladtak, a menetoszlopot lovasok biztosították.

– Uramisten! – fohászkodott ismét Hogan.

– Ott van Loup is – szólt Sharpe. – Magam láttam. Ezért hagyta hát ott San Cristóbalt. Látja? Azonnal csatlakoznia kellett a fősereghez.

– A pokolba is, jó, hogy eszembe juttatja azt a férget! – robbant ki az ír tisztből. – Miatta került ekkora bajba! Mondja, mi az ördögért nem tudott lakatot tenni a szájára? Hát az egész világnak meg kellett tudnia, hogy kivégeztette azt a két nyomorult békazabálót? Valverde most elmondhatja, hogy egy egész portugál ezred pusztult el maga miatt, így aztán egyetlen józan spanyol tiszt sem fogja brit parancsnokság alá helyezni az embereit! Ha pedig ezt el akarjuk kerülni, nincs más választásunk, minthogy ezüsttálcán vigyük elé a fejét! Hadbíróság vár önre Runcimannel együtt!

– Hogy én, hadbíróság elé kerülök!

– Hát persze! Az isten szerelmére, Richard, hát semmi érzéke a politikához? A spanyolok nem akarják, hogy Wellington legyen a generalissimo, mert sértésnek tekintik, hogy az ő országukban más parancsol a seregeknek, ezért minden alkalmat ki fognak használni, hogy megakadályozzák a kinevezését! Kiváló ürügyet szolgáltatna nekik például az, hogy egy átkozott bolond angol lövésztiszt magánháborúja egy pompás portugál ezred embereinek életébe került! Példa lehet ez mindenkinek, aki a mi parancsnokságunk alá osztja be az embereit.

Hogan szünetet tartott a beszédben, ismét a távcsőbe nézett, és gyorsan feljegyzett valamit jegyzetfüzetébe.

– A pokolba is, Richard, minden készen állt arra, hogy sima kis tárgyalás legyen, ahol majd mindent Runcimanra lehet kenni, és aztán el lehetett volna felejteni mindent, ami San Isidróban történt, de erre mindent összezavart. Sharpe, készített feljegyzéseket egyáltalán?

– Igen, uram – mondta színtelen hangon a kapitány. Tudta, egész karrierje forog most kockán, minden, amit eddig elért. Mélységesen igazságtalannak érezte az eljárást, de megtartotta magának véleményét, inkább átadta felettesének feljegyzéseit, amelyet a Juanitától elkobzott kottalap hátlapjára írt. Gondosan felírt minden francia egységet, amelyet látott Almeida felé haladni.

– Holnap tehát elérik a vonalainkat, és harcolunk, Richard. Ezért.

További magyarázatot nem adott, inkább messze, nyugatnak fordította távcsövét, a menetoszlop vége felé. Sharpe-nak kis idejébe tellett, amíg megtalálta, mire céloz az ír tiszt. Rengeteg ökrös szekér haladt a francia sereg mögött.

– A készletek, amelyeket Almeidába szánnak. Elegendő élelem és muníció ahhoz, hogy kitartsanak nyárig, és ha ezután képesek tartani a várost, csak a magasságos Isten tudja, hány francia támadásával kell számolnunk jövő tavasszal – sóhajtott Hogan, és összecsapta a távcsövet. – Jut eszembe – szólalt meg ismét –, milyen intézkedéseket hozott Juanitával kapcsolatban? Donaju azt mondta, hogy hárman maradtak ott a késmániás spanyollal.

– Hazaküldtem, uram – felelte Sharpe sápadtan.

– Hogy mit csinált? – szólalt meg hitetlenkedve Hogan egy percnyi döbbent csend után.

– Visszaküldtem a békazabálókhoz, uram.

– Úgy érti, visszaküldött egy ellenséges kettős ügynököt a franciákhoz? Elment a józan esze, Richard?

– Nagyon fél, uram. Azt mondta, hogy ha elküldöm a főhadiszállásra, a spanyolok letartóztatják, és a junta bírósága elé állítják Cádizban, és minden bizonnyal kivégzik. Nem harcolok asszonyok ellen, uram, és különben is, már nem árthat nekünk, hiszen tudjuk, kicsoda, nem?

Hogan szorosan lehunyta szemét, és a tenyerébe temette arcát.

– Kérlek, uram – motyogta maga elé az ír tiszt –, terjeszd ki végtelen kegyelmedet erre az együgyű teremtményedre, mert az bizonyos, hogy Wellington irgalmában nem bízhat. Richard, az fel sem ötlött önben, hogy esetleg én is váltottam volna néhány szót őladységével?

– Gondoltam rá, uram, de annyira rémült volt az a nő! Mivel nem akartam egyedül hagyni El Castradorral, inkább azt tettem, amit véleményem szerint egy úriembernek tennie kellett, és futni hagytam.

– Azt hittem, még nem igazán tette magáévá a tisztek hozzáállását az efféle kérdésekhez. Mégis, hogy zajlott le ez az egész? Megpaskolta a csinos kis fenekét, letörölte a könnyeket az arcocskájáról, adott egy puszit a homlokára, és aztán elküldte Loup-hoz, hogy elmondhassa neki, hogy San Cristobal már nem az övé?

– Pár mérföldnyivel hátrébb engedtem útjára – intett fejével Sharpe északnyugati irányba.

– Gyalog ment, csizma nélkül, és ez minden bizonnyal eléggé lelassítja majd. Alaposan ki is kérdeztem, uram, és lejegyeztem, amit mondott! Bevallotta, hogy ő terjeszti azokat az újságokat az írek között.

– Richard – sóhajtott fáradtan Hogan –, Dona Juanita maximum a vérbajt terjesztheti. Uramisten! Az a nő teljesen az ujja köré csavarta! Az ég szerelmére, eddig is teljesen egyértelmű volt, hogy ő csempészi át a határon azokat a lapokat, de az igazi gondot az okozza, aki szétszórja őket a katonák között, és ezért kellett volna megfigyelés alatt tartani, de most minden elveszett. Legalább azt az átkozott zubbonyát nem vette el.

– A zubbonyomat, uram!

– Nem emlékszik? Pedig említettem. Lady Juanita szenvedélyesen gyűjti mindazon katonák zubbonyát, akivel együtt hál. Az öltözőszekrénye minden bizonnyal nagyobb, mint egy táncterem. Legalább a maga zöld lövészegyenruhája nem tartozik a kollekciójába.

– Értem, uram – mondta Sharpe fülig vörösen. – Nem történt efféle, uram.

– Nem számít. Ön megveszekedett bolond, ha nőkről van szó. Mindig is az volt. Ha megverjük Masséna csapatait, akkor az az asszony nem okozhat nagy bajt, ha pedig mi szenvedünk vereséget, akkor ezt a háborút amúgy is elveszítjük. Menjünk. El kell hogy mondjam, amíg keresztre nem feszítik, Richard, adminisztratív feladatokat lát majd el.

Hogan eltette távcsövét, majd elsétált a szikla mellől.

– Megpróbálok mindent megtenni az ön érdekében, ami csak hatalmamban áll. Isten tudja, miért, de elmondom, hogy akkor úszhatja meg a legnagyobb eséllyel, ha elveszítjük a csatát, az ugyanis akkora katasztrófa lenne, hogy senkinek nem volna kedve egy efféle piszlicsáré üggyel foglalkozni.

Sötétedés után értek el San Cristóbalba. Donaju Hogannel együtt érkezett, és a Real Companía Irlandesa ötven emberét vezette a brit vonalak mögé. Köszöntötte Sharpe-ot, majd félrevonta.

– Lord Kiely a főhadiszálláson van.

– És mit mondott neki?

– Elmondtam, hogy az asszonya afrancesada volt, és hogy Loup-val aludt egy ágyban – mondta Donaju kegyetlenül. – Közöltem vele továbbá, hogy egy istenverte bolond.

– És mit szólt ehhez?

– Mit szólt volna? – vont vállat a kapitány. – Azt mondta, menjek a pokolba. Arisztokrata.

– Meglehet, hogy holnap valóban mindannyian a pokolra jutunk.

A franciák a következő napon valóban támadásra készültek. Sharpe megborzongott, amikor felidézte magában az ágyúk dörejét és a végeérhetetlen sorokban vonuló kék egyenruhás katonák tömegét. Hirtelen azonban meglátta, ahogy egyik embere elsétált előtte, és valami olyasmit vett észre rajta, ami kiverte a fejéből a másnapi ütközet miatti aggodalmat.

– Perkins! Hozzám! – kiáltotta.

A katona ugyan igyekezett eltűnni a kapitány szeme elől, de mert nem tehetett mást, most félénken előlépett. Harper azonnal csatlakozott hozzá, és rögvest meg is szólalt.

– Nem az ő hibája a dolog, uram!

– Csönd legyen! Perkins, hol a zubbonya?

– Ellopták, uram – mondta lesütött szemmel a katona, aki csizmában, ingben és nadrágban álldogált parancsnoka előtt.

– Vízhordás közben véletlenül leöntöttem uram, kiakasztottam száradni, aztán pedig eltűnt.

– Uram, a nő történetesen éppen arra ólálkodott, amikor ez történt – próbálta menteni a helyzetet Harper.

– És miért lopta volna el azt a rohadt zubbonyt? – kérdezte Sharpe, bár sejtette, hogy erre a kérdésre módfelett kínos lenne felelni, szerencsére a sötétben nem lehetett kivenni a lövész arcának színét.

– Különben is, uram, miért akarná bárki éppen Perkins zekéjét ellopni? Viseltes volt, ócska, és a legtöbb férfinak kicsi is. Nem értem ugyan, de gyanítom, hogy mégiscsak elemelték, de nem hiszem, hogy helyes lenne, ha levonnák a zsoldjából, uram.

– Leléphet, Perkins! – mordult fel Sharpe.

– Uram, igen, uram, köszönöm, uram!

Harper figyelte, amint a megkönnyebbült katona ismét csatlakozik a menetoszlophoz, majd Sharpe-hoz fordult.

– Mégis, uram, miért lopta volna el Lady Juanita azt a nyomorult zubbonyt? Mert amondó vagyok, hogy más bizony nemigen lehetett.

– Nem lopta el az a ribanc, hanem megdolgozott érte. Most viszont induljunk, mert hosszú út áll még előttünk.

Magában azonban Sharpe a saját útjára gondolt, amely nagy valószínűséggel a hadbíróság elé vezet majd.

A Wellington főhadiszállásául szolgáló házat csak két katona őrizte. A többi tábornok úgy gondolta, hogy akkor maradhatnak rangjukhoz méltóak, ha egy egész század, vagy akár egy ezred van körülöttük, de ő megelégedett két katonával is, akiknek az volt a dolguk, hogy távol tartsák tőle a kíváncsiskodó helyi gyerekeket, és azokat, akik úgy gondolták, hogy a főparancsnok egyetlen tollvonással minden gondjukat meg tudja oldani. Kereskedők jöttek, akik molyrágta vásznat vagy romlott húst akartak eladni a katonaságnak, tisztek, akik képzelt sérelmeik miatt követeltek elégtételt, és katolikus papok, akik a protestáns angol katonák tiszteletlensége miatt emeltek panaszt. Mindezen zaklatások közepette kellett Wellingtonnak a sokkal súlyosabb problémák megoldásán fáradoznia; kevés volt a falak szétrombolásához elegendő hatékonysággal rendelkező ostromágyú, kevés a sáncok építésére alkalmas szerszám, és meg kellett győznie az ideges londoni minisztériumokat arról, hogy ez a háború még egyáltalán nem veszett el.

Lord Kiely azután érkezett, hogy a tábornok elfogyasztotta ecetszószos birkahúsból álló reggelijét. Nem volt szívesen látott vendég, és helyzetét csak súlyosbította, hogy szinte bűzlött a brandytől. Wellington már pályafutása elején arra a következtetésre jutott, hogy a túlzott alkoholfogyasztás határozottan rossz hatással van a katonák képességeire, és azt tartotta, hogy az ember józanul láthatja csak el feladatait a hadseregben. A dolgozószobájául, fogadóterméül és hálószobájául is szolgáló helyiségben fogadta az izgatott írt, aki ragaszkodott hozzá, hogy azonnal fogadják, hiszen elmondása szerint sürgős és fontos ügyben járt el. Sürgős és fontos talán neki, de senki másnak.

Wellington íróasztalán térképek feküdtek kiterítve, éppen ezeket tanulmányozta a gyertyák pislákoló fényében. Nemrég fogadta a futárt, aki Hogan jelentését hozta neki, mely szerint a franciák a Fuentes de Onorón keresztülhaladó déli úton masíroznak. Habár a hír nem volt váratlan, de mégis azt jelentette, hogy a tábornok haditervét ágyúk és puskák kereszttüzében kell véghezvinni.

– Nincs sok időm, Kiely – mondta hűvösen Wellington.

– Uram – szólalt meg az ír tiszt, aki óvatosan formálta a szavakat, nehogy az italtól összeakadjon a nyelve –, kérem, hogy egységemet az ütközet első sorainak egyikében vesse be!

– Nem! – felelte kurtán Wellington, majd hátat fordított Kielynek, és az ajtó felé intett, de a Real Companía Irlandesa parancsnoka nem vett tudomást róla, hogy gyakorlatilag kiküldték a szobából.

– Uram, a csapatomat nem a megfelelő módon vetették be! – kötötte az ebet a karóhoz továbbra is. – Az uralkodó akaratából csatlakoztunk az önök hadseregéhez, alig vártuk, hogy harcba vessenek bennünket, de még a megfelelő készletekkel sem láttak el, nemhogy méltó feladatokkal!