/ Language: Hungary / Genre:antique

Vándor

Bernard Cornwell

Ebben a regényben minden a helyén van: nagyszerű hősök, háború és szenvedés, mogkínzatás, szerelem, vágy és sors. Angliában, 1346 októberében indul a történél. Hooktoni Thomas, angol íjász szerencsésen megmenekülvén a grécyi csatából, azt a megbízást kapja királyától, hogy nyomozza ki, hol lelhető fel apjának szigorúan titkos könyve, amelyik a Szent Grállal kapcsolatos írásokat őrzi. De nem az ifjú lovag az egyetlen, aki meg akarja szerezni a könyvet. Ellenfelét pedig semmi nem állítja meg. Birtokában van titkos tudásoknak, és nem riad vissza semmitől. Attól sem, hogy az inkvizíció kezére juttassa az ifjút. Ráadásul az unokafivére Thomasnak: Guy of Vexille. A regény történeti háttere hihetetlenül pontos. A csataleírásokban remekel igazán. Úgy tűnik, mindent tud a százéves háború összes kis és nagy ütközetéről Cornwell. Újra igazi nagy történelmi regényt alkotott, nagyszerű figurákkal, amilyeneket már ismerünk Shakespeare és Walter Scott műveiből, a Robin Hood-legendákból.

Bernard Cornwell

Vándor

(Tartalom) (Térkép)

A VÁNDOR-t

June-nak és Eddie Bellnek ajánlom

barátsággal és hálával

ELSŐ RÉSZ

Anglia, 1346 októbere

Nyilak a domboldalon

Október volt, az év lassú haldoklásának ideje, amikor a jószágokat leölik még a tél beköszönte előtt, s az északi szelek már magukkal hozzák a fagy ígéretét. A gesztenyefák levelei aranyba fordultak, a bükkösök lángokban álltak, a tölgyeket mintha bronzból öntötték volna. Hooktoni Thomas, az oldalán asszonyával, Eleanorral, és barátjával, Hobbe atyával, szürkületkor érkezett el a magasan fekvő majorhoz, amelynek gazdája ugyan nem nyitott nekik ajtót, de kikiáltott a házból, hogy az utazók megalhatnak a tehénistállóban. Esőcseppek kopogtak a rothadó zsúpszalmán. Thomas egyetlen lovukat is bevitte a tető alá, amelyen egy farakással, a zömök rönkkarámba zsúfolt hat disznóval és a csirkefosztás után maradt tollakkal osztoztak. A tollak Hobbe atya eszébe jutatták, hogy Szent Gallus napját írják, és elmesélte Eleanornak az esetet, amikor az áldott szent egy sötét téli éjszakán hazaérkezvén azt találta, hogy egy medve elorozta a vacsoráját. – Ő aztán beszélt a jószág fejével! – kiáltott fel Hobbe atya. – Alaposan beolvasott neki, úgy bizony, azután pedig elzavarta tűzifáért.

– Egyszer láttam egy képen – bólintott Eleanor. – Nem úgy történt, hogy a medve a szolgálatába lépett?

– De csak mert Gallus szent ember volt – magyarázta Hobbe atya. – A medvék nem hoznak tűzifát akárkinek! Csakis egy szent ember kedvéért.

– Egy szent ember – csóválta a fejét Thomas –, aki a tyúkok védőszentje. – Thomas mindent tudott a szentekről; ami azt illeti, többet is, mint Hobbe atya. – Ugyan mi szüksége egy tyúknak védőszentre? – kérdezte gunyorosan.

– Gallus a tyúkok védőszentje? – ráncolta a homlokát értetlenül Eleanor. – Hát nem a medvéké?

– A tyúkoké – erősítette meg Hobbe atya. – Sőt, ami azt illeti, valamennyi szárnyasé.

– De hát miért? – akarta tudni Eleanor.

– Mert egyszer kiűzte az ördög démonát egy fiatal leányból. – Hobbe atya, ez a kalácsképű, tüskés hajú, köpcös kis pap, aki egyszerű paraszti sorba született, imádta a szentekről szóló regéket. – Egész sor püspök próbálta kiűzni azt a démont – folytatta –, ám egyiknek sem sikerült, amíg az áldott Gallus arra nem járt, és el nem átkozta. Elátkozta, úgy bizony! Az pedig teli torokból visongott – csapkodott Hobbe atya a kezével, hogy érzékeltesse a gonosz lélek páni vergődését –, azután elhagyta a testet, és épp úgy festett, akár egy fekete szárnyas: egy jérce. Egy fekete jérce.

– Erről sosem láttam képet – jegyezte meg Eleanor, mielőtt kikémlelt a tehénistálló ajtaján –, de szívesebben megnézném, ahogyan egy valódi medve tűzifát hoz – tette hozzá ábrándos hangon.

Thomas mellette ült, és a nyirkos szürkületet fürkészte, amelyet a felszálló köd kezdett összemosni előtte. Nem tudta biztosan, hogy csakugyan Szent Gallust ünneplik-e; hosszú utazásuk során rég összekeveredtek a napok. Lehet, hogy már Szent Audrey napját írják? Bent jártak az októberben, ehhez nem fért kétség, ahogyan azt is tudta, hogy ezerháromszáz és még negyvenhat esztendő telt el, amióta Krisztus megszületett, a napban mégis kételkedett. Olyan könnyű elvéteni a számolást. Apja egyszer szombaton tartotta meg a vasárnapi istentiszteletet, és másnap az egészet újra kellett ismételnie. Thomas lopva keresztet vetett. Egy pap bal kézről való fattyaként született, ami köztudomásúlag rossz előjel. Megborzongott. Az est súlyosan borult rájuk, noha nem a lenyugvó nap, az esőfelhők vagy a köd miatt. Isten segítsen bennünket, gondolta, mert a szürkületben ott bujkál a gonosz, ő pedig újfent keresztet vetett, majd néma imádságot rebegett Szent Gallushoz és az ő jámbor medvéjéhez. Londonban is mutogattak egy táncoló medvét, amelynek fogai rothadt, sárga csonkokká hitványodtak, barna bundáját pedig eláztatta az ösztöke nyomán kiserkent vért. A kóbor kutyák ott acsarkodtak szerencséden pára körül, és próbáltak belemarni, amíg a medve egy széles csapással el nem kergette őket.

– Milyen messze lehet Durham? – kérdezte most Eleanor, ezúttal az anyanyelvén, franciául.

– Úgy hiszem, holnapra elérjük – felelte Thomas, aki tovább kémlelt észak felé, ahol a sötétség már elborította a vidéket. – Azt kérdi – magyarázta angolul Hobbe atya kedvéért –, hogy mikorra érünk Durhambe.

– Holnapra, hála legyen az Úrnak – mormolta a pap.

– Holnap megpihenhetsz – ígérte Thomas Eleanornak franciául. Eleanor várandós volt kettejük gyermekével, aki, ha Isten is úgy akarja, tavasszal jön a világra. Thomas nem tudta biztosan, szeretne-e máris apa lenni. Korainak tűnt a számára ekkora felelősséget vállalni, Eleanort azonban boldogsággal töltötte el a tudat, ő pedig szívesen tett a kedvére, s úgy, mintha hasonlóan boldog lenne. És ez, legalábbis javarészt, igaz is volt.

– És holnap – toldotta meg Hobbe atya –, választ kapunk a kérdéseinkre is.

– Holnap – igazította ki Thomas – esélyünk lesz arra, hogy feltegyük a kérdéseinket.

– Az Úr nem engedné, hogy ekkora utat tegyünk meg mindhiába – jelentette ki Hobbe atya, majd ezután, hogy elejét vegye a vitának, kiterítette szegényes vacsorájukat. – A kenyérből mindössze ennyi maradt – csóválta a fejét –, a sajtból és az almából pedig tartalékolnunk kellene reggelire is. – A kereszt jelét rajzolta a maradék ételre, megáldott minden falatot, azután három darabra törte a kiszikkadt kenyeret. – Együnk, mielőtt ránk sötétedik.

A sötétség csikorgó hideget hozott. A zápor hamar kiadta az erejét, nyomában elapadt a szél is. Thomas aludt a tehénistálló ajtaja mellett, s miután a szél elállt, az éjszaka közepén egyszer csak felébredt, mert az északi égboltról erős fény tűzött le rá.

Áthemperedett, felült, s egy csapásra megfeledkezett a hidegről, megfeledkezett az éhségről és élete minden kínzó nyomorúságáról, mert maga előtt látta a Grált. A Szent Grált – a kereszténység legszentebb ereklyéjét, amely ezer esztendeje, sőt még hosszabb ideje rejtőzködött –, tündökölni látta az égbolton, akárha lángoló vérből öntötték volna, és körülötte, miként a szentek glóriáján, vakító fénysugarak töltötték ki az eget.

Mennyire szeretett volna hinni benne. Mennyire akarta, hogy valóságos legyen. Ha a Grál csakugyan létezne, a világ minden gonoszsága visszaszivárogna a föld mélyébe, ahová való. Annyira szeretett volna hinni ebben, s azon az októberi éjszakán, amikor hatalmas, lángoló kupaként látta a Grált, a szeme úgy megtelt könnyel, hogy a kép egészen elmosódott, ő mégis tovább látta maga előtt, és úgy tűnt, mintha a szent edényből köd gomolyogna elő. Mögötte, a magasba emelkedő, végtelen karokban, angyalok sorakoztak, szárnyukat megérintette a lángolás. Az egész északi égbolt füstbe burkolózott, aranyban és skarlátban izzott, tüzesen ragyogott az éjszakában, mintegy válaszként Thomas kételyeire. – Ó, Uram – fohászkodott fennhangon, majd ledobta magáról a takarót és a tehénistálló hideg ajtónyílásába térdepelt –, ó, Uram!

– Thomas? – Eleanor felébredt a hangokra, és most felült, hogy belekémleljen az éjszakába. – Tüzek – mormolta franciául –, c'est un grand incendie. – Hangja megtelt félelemmel vegyes áhítattal.

C'est un grand incendie? – kérdezte Thomas, azután teljes öntudatra éledt, és látta, hogy a látóhatáron túl csakugyan hatalmas tüzek lángolnak, amelyek kirajzolják a fellegek egy kupa formájú hasadékát.

– Sereg közeleg – suttogta Eleanor franciául. – Nézd! – Egy másik, távolabb izzó gomolyag felé mutatott. Franciaország egén is ilyen fényeket láttak, a felhők ott is így tükrözték vissza a lángokat, ahol az angol sereg végigperzselte az útját Normandián és Picardián keresztül.

Thomas, immár csalódottságában, tovább meredt észak felé. – Egy sereg? Nem a Grál?

– Thomas? – Eleanor láthatóan aggódott.

– A háborúk hírei. – Egy pap fattyaként a Szentírás szellemében nevelkedett, márpedig Máté evangéliumában az áll, hogy az idők végezetén háborúk lesznek, s a háborúk hírei. A Szentírás azt is beígérte, hogy a világ a háborúk és vér forgatagában érkezik el a végéhez, és az utolsó faluban, ahol a népek gyanakvással tekintettek rájuk, egy zord küllemű pap még azzal is megvádolta őket, hogy a skótoknak kémkednek. Hobbe atya megvető horkanással fogadta a vádaskodást, felpofozással fenyegette meg paptársát, Thomas azonban mindkettőjüket megnyugtatta, azután beszélt egy pásztorral, aki állítása szerint füstöt látott az északi dombokon. A skót sereg délnek menetel, állította a pásztor, ám a pap asszonya gúnyt űzött belőle, és kijelentette, hogy a skótok közönséges marhatolvajok, akiknek nincs is seregük. – Zárjátok be éjszakára az istállót – tanácsolta –, és békén hagynak benneteket.

A távoli fények elhalványultak. Nem a Grált látta.

– Thomas? – vonta össze a szemöldökét Eleanor.

– Csak álmodtam – mormolta Thomas –, csak álmodtam.

– Én éreztem, hogy a gyermek megmozdult. – A lány megérintette a férfi vállát. – Össze fogunk házasodni, te és én?

– Durhamben – fogadta meg Thomas. Fattyúként született és nem akarta, hogy az ő gyermekére is hasonló sors várjon. – Holnapra elérjük a várost – biztosította róla Eleanort –, te és én összeházasodunk a templomban, azután majd feltesszük a kérdéseinket. – És magában azért fohászkodott, hogy a válaszok egyike ez legyen: a Grál valójában nem létezik. Hadd legyen csak álom, az éjszakai fények és felhők csalóka játéka, mert Thomas attól tartott, hogy máskülönben a tébolyba vezetné. Fel akart hagyni ezzel a hiábavaló kutatással; el akarta felejteni a Grált, hogy újra az lehessen, ami mindig is lenni akart – Anglia íjásza.

Bemard de Taillebourg, dominikánus testvér és inkvizítor, az őszi éjszakát egy disznóólban töltötte, majd amikor a sűrű, tejfehér köddel beköszöntött a virradat, letérdepelt és köszönetet mondott az Úrnak a kiváltságért, hogy a mocskos szalmán alhatott. Ezután, egy pillanatra sem feledkezvén meg magasztos feladatáról, imát mondott Szent Domonkoshoz, és a szent közbenjárásáért könyörgött aznapi munkájához. – Amiként a te ajkaid közt lángoló fény rávilágított az igazságra – fohászkodott fennhangon –, úgy e fény világolja be a mi utunkat is. – Ahogy érzelmei magukkal ragadták, önkívületben ringatózott előre-hátra, és fejét az ól egyik sarkát alátámasztó kőoszlopnak verte. A fájdalom belenyilallt a koponyájába, mire ő még nagyobb hevességgel csapta a kőhöz homlokát, és addig gyötörte magát, amíg meg nem érezte az orcáján végigiramló vérpatakot. – Áldott Domonkos – kiáltotta ekkor –, ezerszer is áldott Domonkos! Hála legyen Istennek a te dicsőségedért! Világítsd meg számunkra az utat! – A vérpatak elérte az ajkát, ő pedig megnyalta, és belegondolt a mérhetetlen szenvedésbe, amelyet a szenteknek és mártíroknak ki kellett állniuk. Összecsapta kezét, és elvadult arcán bősz mosoly jelent meg.

A katonák, akik előző éjjel porig égették a falu java részét, miközben meggyalázták az asszonyokat, akik nem menekültek el idejében, és leöldösték a férfiakat, akik védeni próbálták asszonyaik becsületét, most szótlanul nézték, amint a pap újra meg újra a fejét veri a véres oszlopba. – Domonkos – nyögött fel Bemard de Taillebourg –, ó, Domonkos! – A katonák némelyike keresztet vetett, amint felismerte benne a szent embert; egy-ketten le is térdepeltek, noha az nem ment egykönnyen a láncingekben, a legtöbben mégis tisztes távolból figyelték a papot, avagy annak szolgáját, aki a disznóól előtt ült, és állta a tekintetüket.

A szolga, akárcsak maga Bemard de Taillebourg, francia volt, bár a fiatalabb férfi megjelenése egzotikusabb származást sejtetett. A fickó arcbőre majdnem úgy sötétedett, mint egy móré, míg hosszú, olajosan fénylő haja, amely mintegy keretbe foglalta keskeny arcát, ádáz külsővel ruházta fel. Láncinget és kardot hordott, egy pap egyszerű szolgájaként is végtelen önbizalommal és méltósággal tüntetett, emellett elegáns ruhadarabokat viselt, ami szintén ritkaságszámba ment e rongyos seregben. Senki nem tudta a nevét. Senki nem is akarta tudni, ahogyan azt sem, miért nem eszik vagy elegyedik beszédbe a többi szolgával, és miért tartja meg a kimért távolságot. A rejtélyes szolga most is leplezetlenül meredt a katonákra, míg bal kezében egy szokatlanul hosszú és vékony pengéjű kést szorongatott, majd miután meggyőződött arról, hogy elegen figyelik, kinyújtott mutatóujján egyensúlyozni kezdte. A penge szúrós hegyben végződött, ami csak azért nem bökte át a szolga bőrét, mert az gyűszű gyanánt egy lánckesztyű levágott ujját viselte. A férfi hirtelen mozdulattal felemelte az ujját, mire a kés a levegőbe emelkedett, a penge élesen megcsillant, azután a hegyével előre leereszkedett, és újra megállt a mutatóujj végén. A szolga oda se nézett, sötét tekintetét egy pillanatra sem vette le a katonákról. A pap, akit hidegen hagyott az ügyesség eme fitogtatása, tovább kiáltozta fohászait, miközben arcát mindenütt vérfoltok csúfították. – Domonkos! Domonkos! Világítsd meg utunk! – A kés újra megpördült, és az álnok kis penge visszatükrözte a ködös reggel sápadt fényeit. – Domonkos! Mutass nekünk utat! Vezérelj bennünket!

– Lóra mindenki! Nyeregbe, az istenfáját! Mozogjatok! – Az ősz hajú férfi a vállára vetett óriási pajzzsal tört magának utat a bámészok között. – Nem érünk rá egész nap! Mi az ördögöt bámészkodtok itt, mi? Jézus Krisztus a kereszten, hát mit gondoltok, hogy a nyavalyás eskdale-i vásáron vagytok? Mozgás, az Isten szerelmére! Gyerünk! – A férfi pajzsára egykor élénken vöröslő szívet festettek, ám a festés olyannyira megkopott, a pajzs bőrborítását pedig annyi forradás tarkította, hogy a jelvényt alig lehetett felismerni. – Ó, szerelmes Krisztusom! – A férfi is meglátta a dominikánust és a szolgáját. – Atyám! Indulnunk kell. Haladéktalanul! Nincs időm kivárni a fohászait.

– Visszafordult embereihez. – Nyeregbe! Mozgassátok meg a csontjaitokat! Rengeteg a tennivalónk!

– Douglas! – csattant fel a dominikánus.

Az ősz hajú férfi megpördült. – Pap, az én nevem Sir William, és jobban tennéd, ha ezt az eszedbe vésnéd.

A pap hunyorogni kezdett. Láthatóan azt sem igen tudta, hol van, annyira magukkal ragadták túlfűtött imádságai, azután árnyalatnyit meghajolt, mintha elismerné, mekkora hibát követett el, amikor a keresztnevén szólította Sir Williamet. – Épp az áldott nevű Domonkossal beszéltem – magyarázta.

– Akkor remélem megkérte arra, hogy oszlassa már szét ezt az istenverte ködöt?

– Ma ő fog a seregünk élén haladni! Ő vezérel bennünket!

– Akkor legjobb lesz, ha felveszi a csizmáját – mordult rá Sir William Douglas, Liddesdale lovagja a papra –, mert azonnal indulunk, akár a szenttel, akár nélküle. – Számtalan csata tépázta meg Sir William vértjét, amit mindenütt az új lánckarikák világosabb foltjai tarkították, míg a peremeken és a könyöktájékon kiütközött rajta a rozsda. A megfakult pajzsot, akárcsak a viharvert arcot, hegek borították. Sir William betöltötte az ötvenhatot, és úgy számította, minden egyes évére jutott egy-egy kard, nyíl vagy lándzsa ütötte seb, amely őszbe csavarta haját és kurta szakállát. Most széles mozdulattal kitárta az ól kapuját. – Talpra, atyám! Van egy lovam a számára.

– Gyalogolok – közölte Bemard de Taillebourg, miközben felvette vaskos botját, amelynek végére bőr ostorszíjat erősítettek –, amiként az Úr is gyalogolt.

– Akkor vizes se lesz, ha majd átkelünk a gázlón, igaz-e, atyám? – kuncogott Sir William. – A vízen is gyalogolni fog, atyám? Maga és a szolgája? – Emberei közül egyedül ő nem tartott sem a paptól, sem annak jól felfegyverzett szolgájától, de hát Sir William Douglast messze földön arról ismerték, hogy nem fél senkitől és semmitől. A határ menti birtokok törzsfőjeként gyilkolt és tüzet, kardot és lándzsát egyaránt bevetett földjei védelmében – egy Párizsból szalajtott, szédült pap aligha fogja megrémíteni. Sir William amúgy sem igen kedvelte a papokat, királya azonban megparancsolta, hogy vigye magával Bemard de Taillebourgot a reggeli portyára, és ő vonakodva beleegyezett.

A katonák mindenütt felszökkentek a lovak nyergébe. Valamennyien könnyű fegyverzetet viseltek, minthogy nem számítottak ellenségre. Kevesen, köztük maga Sir William, pajzsot is hordoztak, ám a többség megelégedett egy szál karddal. Bemard de Taillebourg sárfoltos és nyirkos barátruhájában odasietett Sir William mellé. – Bemegyünk a városba?

– Természetesen a lábunkat se tesszük be abba az istenverte városba. Békét kötöttünk, nem emlékszik?

– De ha békét kötöttünk...

– Ha békét kötöttünk, akkor meg is tartjuk.

A francia pap jól beszélte az angolt, de így is beletelt néhány pillanatba, amíg megértette Sir William utolsó szavainak jelentését. – Akkor nem is lesz harc?

– Nem, köztünk és a város közt nem. S minthogy egyetlen nyavalyás angol sereg sincs jó száz mérföldön belül, más harc se lesz. Nem teszünk egyebet, mint élelmet és takarmányt keresünk, atyám, élelmet és takarmányt. Etetni kell az embereket és az állatokat, csak így nyerhetünk háborút. – Beszéd közben Sir William felhágott a lovára, amelyet egy apród tartott meg a számára, majd beékelte csizmáját a kengyelbe, kirángatta a láncvért szoknyáját a combjai alól, és marokra fogta a gyeplőt. – Elviszem a város közelébe, atyám, de onnan egyedül kell boldogulnia.

– Boldogulni? – értetlenkedett Bemard de Taillebourg, de Sir William már elfordult, és végigügetett az alacsony kőfalak közt, a sáros csapáson. Kétszáz, a ködös reggeltől zord és szürke fegyverese indult meg utána, és a pap, akit ide-oda lökdöstek a testes harci lovak, küszködve igyekezett lépést tartani velük. A szolga tüntető nemtörődömséggel követte; nyilvánvalóan hozzászokott már a katonák társaságához, nem mutatott félelmet, sőt a viselkedése azt jelezte, hogy alighanem jobban bánik a fegyverekkel, mint a Sir William mögött lovagló harcosok java része.

A dominikánust és szolgáját tucatnyi más küldönccel egyetemben Valois Fülöp, Franciaország királya menesztette Skóciába, II. Dávid királyhoz. A küldöttség nem volt egyéb, mint kétségbeesett segélykiáltás. Az angolok felperzselték maguk mögött Normandiát és Picardiát, lemészárolták a francia király seregét egy Crécy nevű falunál, az íjászok pedig tucatnyi erősséget tartottak meg Bretagne-ban, miközben lovasaik tovább özönlöttek Angliai Edward ősi, gascogne-i birtokairól. Az amúgy is szörnyű helyzetet tovább rontotta, hogy az angol király – mintha csak bizonygatni akarta volna Európának, hogy büntetlenül felprédálhatja egész Franciaországot – ostrom alá vette Calais kikötővárosának kulcsfontosságú erődjét is. Valois Fülöp minden tőle telhetőt megtett, hogy feloldja az ostromzárat, ám közelgett a tél, és a nemesek már azon morgolódtak, hogy királyuk alkalmatlan a harcra; ezért is folyamodott Fülöp a skót Dávid királyhoz, Robert Bruce fiához. Szállja meg Angliát, könyörgött a francia király, hogy Edward feladja végre az ostromot, és otthona védelmére siessen. A skót király hosszan latolgatta a felkérést, mígnem a francia király követei meggyőzték arról, hogy Anglia védtelenné vált. Hogyan is lehetne másként? Angliai Edward hadai vagy Calais alatt, vagy Bretagne-ban és Gascogne-ban várakoznak, így egyetlen fegyverforgató sem maradt Anglia védelmére, ami azt jelenti, hogy a skótok ősellensége kiszolgáltatottá vált, szinte könyörgött azért, hogy feldúlják és minden gazdagságát elrabolják.

Így azután a skótok délnek vették az irányt.

Ennél nagyobb hadat Skócia még sosem küldött a határain túlra. Eljött minden hadúr, azok fiai és unokái, akik megalázkodásra kényszerítették az angolokat a Bannockburn körüli véres mészárlásban, és ezek az urak mind elhozták fegyvereseiket, akiket sziklakeménnyé edzettek a szakadatlan határvillongások, és a zsákmányszagra összegyűltek a klánok hegyekből és szigetekről érkezett vezetői is; a törzsfők, akiknek félvad harcosai a maguk nyelvét beszélték, és úgy küzdöttek, akár a zabolátlan démonok. A skótok ezrével gyülekeztek a gazdagság reményében, a francia küldöncök pedig kötelességüket végezvén hazavitorláztak, hogy elmondhassák Valois Fülöpnek: Angliai Edward bizonyosan fel fogja oldani az ostromzárat, amint hírét veszi, hogy északi földjeit a skótok fosztogatják.

A francia küldöttek tehát hazaindultak, Bemard de Taillebourg azonban maradt. Feladat várta Anglia északi részén, ám a megszállás első napjai csalódással töltötték el. A skót sereg tizenkétezer főt számlált, ily módon hatalmasabb volt a hadnál, amellyel Angliai Edward Crécynél legyőzte a franciákat, mégis, alig ért át a határon, máris hosszas ostromba bonyolódott egy magányos végvárnál, amelyet mindössze harmincnyolc ember tartott, s bár a védőket mind egy szálig kardélre hányták, a skótok négy napjukat vesztegették el. Még több időt vett igénybe az alkudozás, amikor Carlisle polgárai arannyal kívánták megváltani városuk sértetlenségét, azután az ifjú skót király három további napot pazarolt el a Fekete Kanonokok hexhami szerzetesházának kifosztásával. Ám most, tíz nappal a határ átlépését követően, miután idáig céltalanul vándorolt Anglia északi ingoványain, a skót sereg végre elérte Durhamet. A nagyváros ezer aranyfontot kínált fel, amennyiben megkímélik, Dávid király pedig két napot adott arra, hogy megemeljék az összeget. Mindez azt jelentette, hogy Bemard de Taillebourgnak két napja maradt, hogy belopakodjon a városba, amely okból a sárban csúszkálva és a ködtől félig vakon is követte Sir William Douglast egy völgybe, majd át a gázlón, és fel a szemközti meredek domboldalra. – Merre visz az út a városba? – tudakolta most.

– Majd ha felszáll a köd, megmondom, atyám.

– Ők is tiszteletben tartják a békét?

– Durham teli van szentekkel, atyám – felelte Sir William szárazon –, de még annál is inkább halálra rémült emberekkel. – A város szerzetes testvérei alkudoztak a váltságdíjról, és Sir William amellett érvelt, hogy ezt semmiképp sem szabad elfogadniuk. Ha a szerzetesek ezer fontot ajánlottak, akkor szerinte célravezetőbb lett volna megölni a szerzeteseket, és elvenni mind a kétezret, Dávid király azonban másként döntött. David Bruce ifjúkorának tekintélyes részét Franciahonban töltötte, ezért civilizált uralkodónak tartotta magát, Sir Williamet azonban nem tartóztatták efféle aggályok. – Ha be tud jutni a városba, ott már biztonságban lesz – biztosította róla a papot.

A lovasok elérték a dombtetőt, és Sir William délnek fordult a gerinc mentén, majd tovább követte a csapást, amely kőfalak között araszolt előre, majd jó egy mérföld után elért egy elhagyatott kis faluhoz, ahol a keresztút mentén négy apró kalyiba állt, de oly alacsonyan, hogy a megereszkedett, zsúpfedeles tetők mintha magából a földből türemkedtek volna elő. Az utak találkozásánál, ahol a sáros keréknyomokat csalánosok és szikkadt fűcsomók keretezték, egy kőkereszt dőlt dél felé. Sir William visszafogta lovát az útjelző mellett, és a kőbe faragott sárkányra meredt. A kereszt egyik szára hiányzott. Tucatnyi katona is leszökkent a nyeregből, hogy átkutassa a kalyibákat, de nem találtak senkit és semmit, noha az egyik kunyhóban még parázsolt a tűz, így könnyedén felgyújthatták a négy nyomorúságos otthon tetejét. A nyirkos zsúpszalma, amelynek szálai között a gombák is megéltek, csak vonakodva kapott lángra.

Sir William kihúzta lábát a kengyelből, és megpróbálta felrúgni a csorba keresztet, de az jottányit se moccant. Nyögve erőlködött tovább, majd amikor meglátta Bemard de Taillebourg helytelenítő arckifejezését, gúnyosan elmosolyodott. – Ez itt nem megszentelt föld, atyám. Ez csak Anglia. – Elnézte a faragott sárkányt, amint tátott szájjal ágaskodott felé. – Undok egy bestia, igaz-e?

– A sárkány bűnös teremtmény, a sátán kreatúrája – felelte Bemard de Taillebourg komoran –, természetes hát, hogy undok képet ölt.

– A sátán fattya, he? – Sir William újra belerúgott a keresztbe. – Az anyám mindig azt mondta – tette hozzá, miközben harmadszorra is hiába próbálta feldönteni a keresztet –, hogy a nyavalyás angolok az ilyen sárkányos keresztek alá temetik az aranyukat.

Két perccel később a kereszt már az oldalán feküdt, és féltucatnyi katona meredt csalódottan a nyomában támadt veremre. A lángoló tetőkről felszálló füst csak még fojtóbbá tette a ködöt, ott örvénylett az út felett és beleveszett a reggeli levegő szürkeségébe. – Arany sehol – mordult fel Sir William, azután összegyűjtötte embereit, és dél felé vezette őket, hogy mielőbb maguk mögött hagyják a fullasztó ködöt. Tekintetével hiába keresett olyan jószágokat, amelyek jóllakathatták volna a skót sereget, kihalt mezők terültek el a szeme előtt. A felgyújtott kunyhók aranyló-vöröslő izzássá halványultak mögöttük, majd a köd ezt is magába fojtotta, míg csak a füstös bűz maradt, azután hirtelen az egész környező világot betöltötte a félrevert harangok éles kongása. Sir William kelet felől gyanította a hangot, ezért átfurakodott a kőfal egy hasadékán, majd a nyílt mezőn visszafogta a lovát és felágaskodott a kengyelben. Sokáig némán hallgatózott, de a ködben lehetetlen lett volna megmondani, merre vannak a harangok, vagy hogy milyen messzire kongatják őket, azután a hang, amilyen hirtelen felzendült, úgy abba is maradt. A köd kezdett ritkulni, elfoszlott a szilfák narancsszínű levelein. Fehér gombák pettyezték a kihalt legelőt, ahol Bemard de Taillebourg térdre rogyott és fennhangon imádkozni kezdett. – Csendesebben, atyám! – förmedt rá Sir William.

A pap némán keresztet vetett, mintha csak a mennyek bocsánatát kérné Sir Williamre, amiért az nem átallt félbeszakítani egy imádságot. – Azt mondta, nincs ellenség – panaszolta fel.

– Nem is ellenséget keresünk – mordult fel Sir William –, hanem jószágokat. Azért hallgatózunk, hátha megneszeljük őket. – Ám még Sir Williamet is furcsa nyugtalanság kerítette hatalmába, legalábbis ahhoz képest, hogy csak ennivalót kerestek. Szüntelenül hátrafordult a nyeregben és a ködöt fürkészte, felkapta a fejét a zabláncok és paták legapróbb neszeire is. Ráreccsent a közelében lovagló katonákra, hogy maradjanak csendben. Már azelőtt harcolt, hogy katonáinak túlnyomó része megszületett, és nem azért maradt életben, mert fittyet hányt az ösztöneire, márpedig itt, ebben a nyirkos ködben igenis veszélyt szimatolt. Az érzékei abba a hitbe ringatták, hogy nincs mitől félnie, hiszen az angol sereg messze, a tenger túlsó felén harcol, ám ettől még éppúgy érezte a halál bűzét, és szinte ösztönösen akasztotta le válláról a pajzsot, hogy átbújtassa bal karját a bőrhurkokon. Jókora pajzs volt, még azokból az időkből, amikor a katonák nem aggattak mindenféle lemezeket a láncvértjükre, és elég széles ahhoz, hogy egy férfi egész testét megvédje.

Egy katona visszakiáltott a legelő széléről, és Sir William a kardja markolata után kapott, azután már látta, hogy a katona csak a ködből hirtelen előbukkanó tornyokra hívja fel a figyelmet. Idefent ritkás párafelhővé oszlott a köd, bár kétoldalt, a mélyebb völgyekben még most is fehér folyamként hömpölygött. És a keleti folyamon túl, kissé észak felé, ahol a gomolygó fehérségből újabb dombgerinc bukkant elő, egy óriási katedrális és egy várkastély jelent meg előttük. Hatalmasan és sötéten tornyosultak a ködpaplan fölé, akárha egy gonosz varázsló képzeletéből léptek volna elő, és Bemard de Taillebourg szolgája, aki hetek óta nyomát se látta civilizációnak, megigézetten meredt a két épületre. Fekete csuhás szerzetesek tülekedtek a székesegyház magasabbik tornyában, és a szolga látta, hogy a skót lovasok felé mutogatnak.

– Durham – mordult fel Sir William. A harangok, döntötte el a kérdést magában, bizonyára a reggeli imádságra szólították a barátokat.

– Oda kell jutnom! – A dominikánus felállt a földről, megragadta a botját és a ködbe burkolózó város felé mutatott.

Sir William odafordította lovát a francia felé. – Mi ez a sietség, atyám? – akarta tudni, amikor pedig de Taillebourg megpróbált eltülekedni a skót mellett, éles, reszelő hang hallatszott, majd hirtelen egy hideg, súlyos, ezüstös fényű penge szegeződött a dominikánus arcának. – Azt kérdem, mi ez a sietség, atyám? – Sir William hangja éppoly rideg maradt, akár a penge acélja; azután, hogy egyik embere felhívta rá a figyelmet, átkémlelt a válla felett, és látnia kellett, hogy a pap szolgája félig máris elővonta a saját fegyverét. – Ha az a fattyú nem dugja vissza a kardját a hüvelyébe – mordult rá a papra Sir William halkan, mégis fenyegetően –, itt helyben kiontom a beleit.

De Taillebourg mondott valamit franciául, mire a szolga vonakodva helyére tolta a pengéjét. A pap felnézett Sir Williamre. – Hát nem félti a halandó lelkét? – kérdezte.

Sir William elvigyorodott, kivárt a válasszal, és körülnézett a dombtetőn, de semmit sem látott az oszladozó ködben, ezért úgy döntött, hogy korábbi nyugtalanságát túlfűtött képzeletének tudja be. Vagy még inkább az előző este elfogyasztott temérdek rostélyosnak, disznósültnek és bornak. A skótok a durhami perjel otthonában ünnepeltek, és a perjel nem élt rosszul, legalábbis az éléskamra és a borospince tanúsága szerint, még ha a gazdag vacsora ilyen balsejtelmeket is ébresztett benne. – Azért van saját papom, hogy aggódjon helyettem – felelte Sir William, majd megemelte a kardja hegyét, hogy felfelé fordítsa de Taillebourg arcát. – Ugyan mi dolga lehet egy franciának durhami ellenségeinkkel? – tudakolta.

– Ez csakis az egyház dolga – felelte de Taillebourg határozottan.

– Francokat se érdekel, kinek a dolga – jelentette ki Sir William. – Akkor is tudni akarom.

– Csak álljon az utamba – söpörte félre a pengét de Taillebourg –, és egyetlen szavamra magára vonja a királya haragját, az egyház kiátkozza, a Szentatya pedig örökké tartó kárhozatra ítéli a lelkét. Ha kell, ide szólítom a...

– Még egy szó, és elvágom azt a nyavalyás torkát! – vágott közbe nyersen Sir William. – Mit képzel, hogy meg tud rémíteni a pokol tüzével? A királyunk szánalmas kis öleb, az egyház pedig azt teszi, ami kenyéradó gazdái parancsolnak. – Visszahúzta a pengét, s ezúttal a dominikánus nyakához szorította kifent élét. – És most mondja el, mi dolga velük. Mondja csak el, miért maradt itt ahelyett, hogy hazautazott volna a többiekkel. Mondja el, mit akar Durhamben.

De Taillebourg megragadta a nyakában viselt feszületet, és Sir William felé tartotta. Mástól ez a gesztus talán a félelem jelének tűnt volna, a dominikánus azonban Sir William lelkét fenyegette a mennyek minden hatalmával. Sir William mohó pillantást vetett a feszületre, mintha az értékét latolgatná, ám a kereszt közönséges fából készült, míg a megfeszített és a haláltusában görcsösen eltorzult Krisztus alakját elsárgult csontból faragták ki. Ha aranyból készül, Sir William azonnal elragadta volna, így azonban csak viszolyogva kiköpött. Néhányan, akik gazdájuknál jobban félték az Istent, keresztet vetettek, ám a legtöbben nem törődtek a lelkük üdvével. Árgus szemmel figyelték a szolgát, aki veszélyes fickónak tűnt, ám ügyet sem vetettek a középkorú párizsi lelkészre, tűnhetett az bármily ádáznak és elvakultnak. – Akkor most mit fog tenni? – kérdezte de Taillebourg gúnyosan Sir Williamtől. – Meg fog ölni?

– Ha az kell – vonta meg a vállát Sir William. A pap jelenléte a követek sorában legalábbis különcségnek tűnt, és hogy hátramaradt, miután a többiek hazaindultak, csak még érthetetlenebbé tette a rejtélyt, mígnem az egyik francia, aki kétszáz lemezvértet hozott ajándékba a skótoknak, elárulta Sir Williamnek, hogy a pap egy hatalmas kincs nyomában jár, és hogy ez a kincs Durhamben lapul, Sir William tehát tudni akart erről. Neki is kijárt az őt megillető rész. – Korábban is öltem már papot – tette hozzá –, majd egy másik paptól bűnbocsánatot vettem rá, úgyhogy nincs miért tartanom magától vagy az egyházától. Nincs az a bűn, amire ne kaphatnék bocsánatot, és nincs az a bocsánat, ami ne lenne megvásárolható.

A dominikánus vállat vont. Sir William két embere máris a hátába került és kivonta a kardját; ha másból nem, hát ebből megérthette, hogy ha kell, a skótok hidegvérrel leölik őt és a szolgáját. A katonák, akik idáig követték Douglas vörös szívét, a határ menti harcokban edződtek, csatára és öldöklésre nevelték őket, akár a vérebeket, és a dominikánus tudta, hogy hiába fenyegetné tovább a lelküket. – Azért megyek Durhambe – közölte de Taillebourg –, hogy megtaláljak valakit.

– Ugyan kit? – kérdezte Sir William, aki jottányit se mozdított a pengéjén.

– Egy szerzetest – magyarázta de Taillebourg türelmesen –, egy öregembert, aki annyira vén, hogy talán már nincs is életben. Francia pap, egy Benedek-rendi szerzetes, és sok évvel ezelőtt menekült el Párizsból.

– Miért menekült el?

– Mert a király a fejét akarta.

– Egy szerzetes fejét? – Sir William jól hallhatóan kételkedett.

– Nem szolgált mindig a Benedek-rendieknél – felelte de Taillebourg. – Azelőtt templomos volt.

– Aha. – Sir William kezdte megérteni.

– És tud arról – folytatta de Taillebourg –, hogy hová rejtettek el egy hatalmas kincset.

– A templomosok kincsét?

– Azt mondják, Párizsban rejtőzik – kerülte meg az egyenes választ de Taillebourg –, mindig is ott rejtőzött, de csak az elmúlt évben tudtuk meg, hogy a francia él, méghozzá Angliában. A Benedek-rendi, mint mondtam, egykor sekrestyés volt a templomosoknál. Tudja, mit jelent ez?

– Ne próbáljon alábecsülni, atyám – felelte Sir William hűvösen.

De Taillebourg meghajtotta fejét, elismervén a feddés jogosságát. – Ha van valaki, aki tudhat a templomosok kincsének hollétéről, az csakis a rend egykori sekrestyése, és mint halljuk, ez az ember jelenleg Durhamben él.

Sir William elvette a pengét. A pap minden egyes szava hihetőnek és értelmesnek tűnt. A templomos lovagrend – a szerzetes harcosok rendje, amely felesküdött a keresztény világ és Jeruzsálem között húzódó zarándokutak védelmére – minden képzeletet meghaladóan gazdaggá, még a királyoknál is gazdagabbá vált, ami elég nagy ostobaság volt tőle, minthogy féltékennyé tette a királyokat, márpedig a féltékeny királyoknál nincs ádázabb ellenség. Ilyen ellenség vált a francia királyból is, aki elrendelte a templomos rend szétzúzását; ebből a célból eretnekség vádjával illették a lovagokat, az ügyvédek fáradtságot nem ismerve torzították el az igazságot, és a templomosokat mindenütt kiirtották. Vezetőiket máglyán égették meg, földjeiket elkobozták, azonban a kincseik, a templomosok mesés kincsei sosem kerültek elő, és a rend sekrestyése, aki e kincsek biztonságáról gondoskodott, bizonyosan tudott a sorsukról. – Mikor is oszlatták fel a templomosokat? – kérdezte Sir William.

– Huszonkilenc esztendővel ezelőtt – felelte de Taillebourg. Akkor a sekrestyés még életben lehet, gondolta Sir William.

Vénséges vén öregember, de még élhet. Sir William visszadugta a hüvelyébe a kardot, miután végleg meggyőződött de Taillebourg meséjének hiteléről, noha annak egy szava sem volt igaz, leszámítva azt, hogy csakugyan élt egy öreg szerzetes Durhamben – még ha nem is francia, és soha nem volt tagja a templomosok rendjének, így nagy valószínűséggel nem tudott semmit a kincsek hollétéről –, de Taillebourg azonban meggyőzően beszélt, az eltűnt kincsek meséje pedig különben is népszerűnek számított Európában, és minden alkalommal felmerült, valahányszor az emberek összejöttek megvitatni a világ csodáit. Sir William áhította, hogy a történet igaz legyen, s mindennél inkább ez a vágy kerítette hatalmába és győzte meg. – Ha megtalálja ezt az embert – húzta ki magát a nyeregben –, ha még életben van, és elvezeti a kincshez, akkor mindez csakis azért történhet így, mert mi lehetővé tettük. Azért lehetséges, mert mi elhoztuk idáig és megvédelmeztük a Durhamig vezető úton.

– Igaz, Sir William – hajtotta meg a fejét de Taillebourg.

Sir Williamet meglepte a pap alázatos, sőt készséges válasza. A homlokát ráncolta, fészkelődni kezdett a nyeregben, és úgy nézett le a dominikánusra, mintha újfent megkérdőjelezné a szavahihetőségét. – Ezért is kell osztoznunk a kincsen – fejezte be a gondolatmenetet.

– Természetesen – vágta rá de Taillebourg azonnal.

Sir William nem volt ostoba. Csak engedje be a papot Durhambe, és az életben nem látja viszont. Kifordult a nyeregben, és elnézett északnak, a katedrális felé. A templomosok kincse állítólag Jeruzsálemből származó arany, méghozzá több arany, mint amennyit el lehet képzelni, és Sir William azonnal átlátta, hogy nem rendelkezik akkora erőkkel, hogy legalább a kincs egy részét átirányítsa Liddesdale-be. A királyt is be kellett vonnia. II. Dávid ugyan harmatgyenge uralkodó, túlontúl ellágyították a Franciahonban töltött évek, a királyok mégis rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel a lovagok nem, így amíg Skóciai Dávid szinte egyenlőként tárgyalhatott Francia Fülöppel, addig William Douglas követét nem is fogadták volna Párizsban. – Jamie! – reccsent rá Sir William egyik unokaöccsére, akit társával együtt a pap őrzőjévé nevezett ki. – Te és Dougal visszaviszitek a papot a királyhoz.

– Engedjen utamra! – tiltakozott de Taillebourg kétségbeesetten.

Sir William előrehajolt a nyeregben. – Azt akarja, hogy erszényt szabassak magamnak a papi golyóiból? – Kajánul elvigyorodott, azután visszafordult unokatestvéréhez. – Mondd meg a királynak, hogy a pap bennünket érintő hírek birtokában van, és hogy tartsa őrizet alatt, amíg vissza nem térek. – Sir William úgy döntött, ha csakugyan él egy vén francia szerzetes Durham falai közt, akkor kikérdezhetik a skót király szolgái is, és a szerzetes tudását, már ha ér valamit, jó áron továbbadhatják a francia királynak. – Vidd el, Jamie – parancsolta meg –, és figyelj oda arra a nyavalyás szolgájára! Jó lesz, ha elveszed a kardját.

James Douglas elvigyorodott a gondolatra, hogy egy közönséges pap és a szolgája gondot okozhatna neki, de azért szó nélkül engedelmeskedett nagybátyjának. Utasította a szolgát, hogy adja át a kardját, majd miután a férfi megtagadta a parancsot, félig elővonta a saját pengéjét. De Taillebourg kurtán utasította a szolgát, hogy engedelmeskedjen, mire a kard vonakodva gazdát cserélt, Jamie Douglas pedig elégedetten vigyorgott, amint a saját derekára kötötte azt. – Nem lesz velük gond, bácsikám.

– Induljatok rögvest. – Sir William figyelte, ahogyan unokaöccse és társa – mindketten a Northumberlandben, Percy földjein zsákmányolt remek paripák hátán – elvezetik a papot és szolgáját a király táborhelye felé. A pap kétségkívül be fogja őt panaszolni a királynál, és Dávid, aki nyomába se léphet nagy elődjének, bizonyosan aggasztónak találja majd, hogy keresztezze az Úr és a franciák akaratát, bár inkább kellene aggódnia amiatt, hogy keresztezi Sir William akaratát. Sir William komoran elmosolyodott a gondolatra, aztán meglátta, hogy a mező túlsó felén emberei közül többen leszállnak a nyeregből. – Ki az ördög mondta nektek, hogy leszállhattok? – förmedt rájuk dühödten, azután már látta, hogy azok nem is az ő emberei, hanem olyan idegenek, akik csak most bukkantak elő a foszladozó ködből, ő pedig visszaemlékezett ösztönös megérzésére, és átkozta magát, amiért a papra pazarolta el az értékes időt.

Még akkor is átkozódott, amikor dél felől megvillant az első nyílvessző. A toll sziszegve szelte át a levegőt, azután olyan hanggal talált be, mint amikor a mészárosbárd belehasít a húsba. A tompa csattanást követően az acél belemart az izomrostokba, hátborzongató, reszelős csikorgással találta meg a csontot, azután az áldozat elhalóan felnyögött, és egy pillanatra néma csend támadt.

S azután felhangzottak az első sikolyok.

Hooktoni Thomas hallotta a harangok mély, érces zengését; nem valami kis falusi templom csengőit, de az öblös harangok mennydörgő kongását. Durham, gondolta, és erőt vett rajta a hosszú utazás nyomában járó kimerültség.

Minden Picardiában kezdődött, egy halott katonáktól és lovaktól bűzlő mezőn, ledöntött harci zászlók, csorba fegyverek és kilőtt nyílvesszők között. Hatalmas győzelmet arattak, ezért Thomas nem is értette, mi oka van a komorságra és a nyugtalanságra. Az angolok északnak, az ostromlott Calais felé meneteltek, Thomas azonban, aki Northampton urának tartozott hűséggel, az earl, vagyis a gróf engedélyével elvitte volna egy sebesült bajtársát Caenbe, ahol egy rendkívüli tehetséggel megáldott doktor élt, ám ekkor hirdették ki, hogy a király engedélye nélkül senki sem hagyhatja el sereget, így az earl arra kényszerült, hogy megkörnyékezze a királyt. Plantagenet Edward pedig ekkor hallott először Hooktoni Thomasról és az apjáról, aki papként szolgált egy isten háta mögötti faluban, noha nemesi sorba, egy száműzött, Vexille nevű francia családba született, márpedig úgy hírlett, a Vexille család valaha birtokolta a Szent Grált. Mindezt a legtöbben szóbeszédnek tartották, egy letűnt világ ódivatú meséjének, s mégis, a mese a Szent Grálról szólt, ennél értékesebb dolog pedig sosem létezett, már ha csakugyan létezett; így a király alaposan kikérdezte Hooktoni Thomast, s bár Thomas igyekezett gúnyt űzni a Grál-történet csekély igazságtartalmából, Durham püspöke – aki maga is ott harcolt a pajzsfalban, amely megtörte a francia rohamok lendületét – elmesélte, miként börtönözték be egykor Thomas atyját Durhamben. – Megháborodott – magyarázta a püspök a királynak –, kirepült az esze az ablakon! A saját érdekében zártuk be.

– Beszélt a Grálról? – kérdezte a király. Durham püspöke azt válaszolta, az egyházmegyéjében csak egyetlen ember maradt, aki ezt tudhatja: egy Hugh Collimore nevű öreg szerzetes, aki a háborodott Ralph Vexille gondját viselte. A király talán habozás nélkül a szóbeszéd és a kalendáriumi mesék körébe utalta volna a történetet, ha Thomas nem szerzi vissza atyja örökségét, Szent György lándzsáját abban az ütközetben, amely után oly sokan maradtak örökre a Crécy felett zöldellő domboldalakon. Ebben az ütközetben Thomas barátja és parancsnoka, William Skeat is megsebesült, ezért akarták őt elvinni a normandiai doktorhoz, a király azonban ragaszkodott hozzá, hogy Thomas inkább utazzon Durhambe és beszéljen Collimore testvérrel. Így azután Eleanor apjára maradt, hogy Sir William Skeatet Caenbe vigye, míg Thomas, Eleanor és Hobbe atya elkísérte a király káplánját és Edward házának egyik lovagját Angliába, ám Londonban a káplánt és a lovagot egyaránt leverte lábáról a téli láz, ezért Thomas és társai magukban indultak észak felé, és ezen a ködös reggelen olyan közel kerültek Durhamhez, hogy tisztán hallották a katedrális haragjait. Eleanor Hobbe atyával egyetemben izgatottan várta ezt a pillanatot, és őszintén hitt benne, hogy a Grál felfedezése békét és igazságot hoz e felgyújtott otthonok füstjétől terhes világnak. Nem lesz többé bánat, gondolta Eleanor, nem lesz többé háború, talán nem lesznek még betegségek sem.

Thomas szeretett volna hinni mindebben. Akarta, hogy éjszakai látomása is valóra váljon, ne csak a lángok és a füst; ám ha a Grál létezett, Thomas szerint csakis valamilyen pazar székesegyházban rejtőzhetett, angyalok karától övezve – máskülönben örökre elhagyta ezt a világot, és ha nem volt többé Grál, Thomas nem hihetett másban, csakis a jó itáliai tiszafából készült, feketére festett és kenderrel felhúrozott íjban, amely a kőrisből faragott, lúdtollakban és acéltüskében végződő nyílvesszőket kirepítette. Az íj hasát, ahol bal keze markolta a tiszafát, ezüstsapkába metszett griff ékesítette; a karmokkal, szarvakkal és agyarakkal felcicomázott mesebeli teremtmény, amely családja, a Vexille-ek címerében is feltűnt. A griff egy kupát tartott a karmai között, és Thomas úgy tudta, hogy az nem más, mint a Grál. Mindenhol csak a Grál. Magához hívta, gúnyt űzött belőle, szabadon alakította életét és megváltoztatott mindent, mégsem mutatkozott, csakis az álmaiban. Rejtély maradt, ahogyan Thomas családja is, de Collimore barát talán feloldhatja ezt a rejtélyt, és Thomas ezért utazott északra. A Grál alighanem ezúttal is elillan előle, de talán többet tudhat meg a családjáról, és akkor az utazás már nem volt hiábavaló.

– Merre? – kérdezte Hobbe atya.

– Isten tudja – vonta meg a vállát Thomas. Áthatolhatatlan köd burkolta be a földeket.

– A harangok arrafelé konganak. – Hobbe atya északkelet felé mutatott. A pap eltelt izgalommal és lelkesedéssel, amellett naiv módon bízott Thomas tájékozódási képességében, pedig Thomas egyáltalán nem tudta, merre lehetnek. Korábban elérkeztek az út egy elágazásához, ahol találomra a bal oldali ágat választotta, amely mostanra egyszerű erdei csapássá csökevényesedett. Mindenütt gombák nőttek a réten, amely teljesen felázott a gomolygó párától, és miközben felfelé kapaszkodtak, a nyirkos füvön a lovuk minduntalan elcsúszott. Thomas kancája a hátán vitte kis csomagjukat, és a nyeregkápagombhoz kötött egyik kis zsákban ott lapult a durhami püspök levele, amelyet John Fossornak, Durham perjelének címeztek. „Hőn szeretett testvérem az Úrban” – így kezdődött a levél. Az írás a továbbiakban arra utasította Fossort, hogy engedje Hooktoni Thomasnak és társainak kikérdezni Collimore testvért Ralph Vexille atyával kapcsolatban, „akire testvérem nem emlékezhet, minthogy akkor tartották őrizet alatt a házában, mielőtt testvérem Durhambe érkezett, vagy ami azt illeti, mielőtt még jómagam átvettem volna az egyházmegye irányítását, ám bizonyosan akadnak, akik ismerték őt, és Collimore testvér, ha az Úr helyesnek látta őt életben tartani, biztosan tudomással bír felőle, valamint a nagy kincsről, amelyet egykor elrejtett. Ezt kívánjuk testvéremtől a király nevében és Isten szolgálatában, akinek áldását kérjük e magasztos küldetéshez.”

Qu'est-ce que c'est? – mutatott fel Eleanor a dombtetőre, amely mögött tüzes izzás színezte a ködöt.

– Mi az? – kérdezte Hobbe atya, aki a társaságból egyedül nem beszélt franciául.

– Csendet – intette Thomas feltartott kézzel. Érezte a füst bűzét és látta a lángok lobogását, de nem hallott hangokat. Lassan leemelte az íjat a nyeregkápáról és felhúrozta – meghajtotta a szívós fát, hogy a kenderideg hurkát beakaszthassa az íj végén kialakított horonyba –, előhúzott egy nyílvesszőt a táskájából, majd miután intett Eleanornak és Hobbe atyának, hogy maradjanak a helyükön, lassan előrearaszolt a csapáson egy sövény rejtekéig, ahol pacsirták és pintyőkék rebbentek fel a haldokló levelekről. A tüzek még harsányan pattogtak, ami arra utalt, hogy nemrégiben gyújtották őket. Közelebb húzódott, és félig hátrahúzta a nyilat, amíg meg nem látta a keresztúton álló háromnégy kalyibát, amelyek szarufái és zsúptetői lángokban álltak, és örvénylő szikraesőt hánytak a hamuszürke égre. A tüzeket csakugyan nemrég gyújthatták, mégsem látott senkit a közelben – se ellenséget, se láncvértes férfiakat, ezért magához intette Eleanort és Hobbe atyát, majd a tűz morajlásán túl meghallotta az első sikolyt. Távol esett tőlük, vagy ha közel is volt, elfojtotta a gomolygó köd. Thomas addig kémlelte a füstöt és a ködöt, túl a táncoló lángokon, amíg hirtelen meg nem látott két vértet viselő és fekete lovon ülő férfit. A lovasok fekete sisakot, fekete csizmát és fekete hüvelyű kardot viseltek, és két másik, gyalogos alakot kísértek. Ezek egyike pap lehetett, fekete-fehér öltözéke alapján alighanem dominikánus, akinek arcát vérfoltok csúfították; a másik magas, láncvértbe öltözött harcos volt, hosszú fekete hajjal és keskeny, értelemről árulkodó arccal. A páros követte a lovasokat a füstködben, azután megtorpant a keresztútnál, ahol a pap térdre vetette magát, és csak úgy hányta magára a keresztet.

Az elől haladó lovast nyilván felingerelte a pap buzgósága, mert visszafordította a lovát, s miután elővonta karját, a pengével a térdepelő alak felé bökött. A pap felnézett, majd Thomas legnagyobb döbbenetére váratlanul előrebökött botjával a csataló torka felé. A jószág felágaskodott, pap pedig botjával félreütötte a lovas fegyvert tartó karját. A lovas, aki elveszítette egyensúlyát az ágaskodó állaton, széles mozdulattal próbált lecsapni a papra a hosszú pengével. Társa mostanra kiesett a nyergéből, noha Thomas nem látta lezuhanni, és a láncvértet viselő, fekete hajú férfi máris lovagló ülésben telepedett a testére, keze között egy hosszú, kivont késsel. Thomas értetlenül meredt a látványra; bizonyosan tudta, hogy sem a két lovas, sem a pap, sem pedig a fekete hajú férfi nem sikoltott, mást viszont semerre sem lehetett látni. A lovasok egyike máris kiszenvedett, míg a másik néma csendben küzdött a pappal, és Thomasnak az a különös érzése támadt, hogy az összecsapás nem is valódi; hogy megint csak álmodik, és ez az egész valamiféle misztériumjáték süketek számára, amelyben a fekete ruhás lovas az ördög, a pap pedig az Úr akarata, és Thomas kétellte, hogy a Grál titkára fény derülhet, győzzön bármelyikük is. Hobbe atya ekkor hirtelen kiragadta az íjat Thomas kezéből. – Segítenünk kell!

Pedig a pap aligha szorult rá a segítségükre. Kardként forgatta hosszú botját, ügyesen hárította ellenfele csapásait, kemény ütéseket mért a lovas bordái közé, azután a hosszú hajú férfi előredöfött egy karddal a lovas hátába, mire a férfi összegörnyedt, megremegett és elejtette saját kardját. Egy pillanatig még értetlenül meredt le a papra, azután hátrazuhant a nyeregből. Lába beszorult a kengyelbe, miközben a lova páni rémületben galoppozott felfelé a dombon. A férfi gyilkosa megtörölte a pengéjét, azután visszavette kardja hüvelyét a halott fegyverestől.

A pap sietett befogni a másik lovat, és most, miután megérezte az őt figyelő szempárokat, megpördült, hogy a ködben két férfit és egy asszonyt lásson maga előtt. A férfiak egyike, egy pap, felajzott íjjal vette célba. – Meg akartak ölni! – tiltakozott Bemard de Taillebourg franciául. A fekete hajú férfi feléjük lendült, fenyegetően emelte meg a kardját.

– Minden rendben – fordult Thomas Hobbe atyához, majd elvette barátjától a hosszú, fekete íjat és a férfi vállára akasztotta. Az Úr szólott, a pap megnyerte a küzdelmet, és Thomas felidézte magában éjszakai látomását, amikor a Grál tüzes serlegként izzott a felhők méhében. Ekkor látta csak meg a sebhelyek és vérfoltok alatt a pap kemény, szikár arcát; egy vértanú arcát; egy olyan férfi arcát, aki mindenben Istent látja, és még életében szentté válhat, ő pedig kis híján térdre borult előtte. – Ki maga? – kiáltott oda a dominikánusnak.

– Hírvivő vagyok. – Bemard de Taillebourg belekapaszkodott a legelső adandó válaszba, csak hogy leplezze zavarát. Sikerült megszöknie skót őrzőitől, és most azon töprengett, hogyan meneküljön meg a magas íjász elől, amikor dél felől hirtelen nyílvesszők szisszentek elő a kődből, és az egyikük belehasított egy közeli szilfába, míg egy másik végigcsusszant a nyirkos füvön, miközben a közelben lovak nyihogtak panaszosan, és férfiak üvöltöttek páni rémületükben. De Taillebourg atya odakiáltott szolgájának, hogy fogja be a másik lovat, amelyik felfelé kaptatott a domboldalon, s mire ezt utolérték, de Taillebourg megkönnyebbülten látta, hogy az idegen íjász már el is feledkezett róla, és dél felé mered, ahonnét a nyílvesszők érkeztek.

Így hát a város felé fordult, hátrakiáltott szolgájának, hogy kövesse, és keményen belevájta a sarkát lova oldalába.

Istenért, Franciaországért, Szent Derűsért, azaz Szent Dénesért és a Grálért.

Sir William keservesen szitkozódott. Körülötte mindenütt nyílvesszők záporoztak, lovak sikítottak, nyihogtak, halott és sebesült férfiak feküdtek a fűben. Egy pillanatra hatalmába kerítette a páni rémület, majd rádöbbent, hogy a fosztogató csapat belebotlott az angol erőkbe, de ugyan miféle erőkbe? A közelben nem lehet valódi angol sereg! A teljes angol had Franciaországban állomásozik, nem itt! Ami nem jelenthet mást, csakhogy Durham polgárai megszegték a békét, és már a gondolat is szörnyű haragra gerjesztette Sir Williamet. Krisztusra, határozta el magában, kő kövön nem marad majd, mire végez azzal a várossal. Maga elé rántotta hatalmas pajzsát, hogy védje a testét, és előretört dél felé, neki egyenesen az alacsony sövény mentén felsorakozott íjászoknak. Úgy számította, hogy nem lehetnek többen ötvennél, neki pedig még így is közel kétszáz embere maradt nyeregben, ezért üvöltve adott parancsot a rohamra. Kardok reppentek elő a hüvelyükből. – Öljétek a mocskokat! – bömbölte Sir William. – Pusztítsátok el őket! – Még gyorsabb haladásra ösztökélte harci paripáját, és félretaszította útjából a saját lovasait, csak hogy mielőbb a sövényhez érjen. Tudta, hogy a roham nem lesz elég összehangolt, és hogy az emberei közül sokan odavesznek majd, de tudta azt is, hogy amint átküzdötték magukat a kökénybokrokon, szétzilálják az íjászok sorait, és megölnek minden álnok fattyút.

Nyavalyás íjászok, gondolta. Gyűlölte az íjászokat, és még annál is jobban az angol íjászokat, de mindenkinél inkább gyűlölte a hitszegő, békerontó durhami íjászokat. – Tovább! Előre! – üvöltötte. – Douglas! Douglas! – Szerette tudatni ellenségeivel, hogy ki végez velük, és ki fogja meggyalázni asszonyaikat, amikor ők már nem lesznek. Ha a város megszegte a fegyvernyugvást, úgy Isten irgalmazzon a városnak, mert ő kirabolja, meggyalázza és porig égeti az egészet. Felgyújtja a házakat, és beszántja a hamvakat, csak a városlakók csontjait hagyja hátra a téli üszőknek; és az emberek, akik évek múltán is látni fogják a romba döntött katedrális csupasz köveit és a vár kongó tornyaiban fészkelő madarakat, tudni fogják majd, hogy Liddesdale lovagja állt rajtuk szörnyű bosszút.

– Douglas! – kiáltozta. – Douglas! – A nyilak tompa puffanással csapódtak a pajzsába, azután a lova panaszosan felnyihogott, ő pedig tudta, hogy még több nyílvessző temetkezhetett a szerencséden pára mellkasába, és érezte, ahogyan az állat botladozni kezd. Kapkodva kirántotta a lábát a kengyelből, mielőtt még a ló oldalt bukott volna. Férfiak rohamoztak mellette, üvöltve hívták ki maguk ellen az angolokat, azután Sir William elrúgta magát a nyeregtől, és a nyirkos füvön úgy csusszant a pajzsa hátán, mintha az szán lett volna, s bár a lova kiszenvedett, ő maga sértetlen maradt, még csak egy karcolás sem esett rajta. Felegyenesedett, megtalálta a kardját, amelyet esés közben kiejtett a kezéből, és együtt rohant lovasaival. Egyik katonájának nyílvessző fúródott a térdébe; egy hátasló felbukott mellette: a szeme kifordult, fogai csupaszon vicsorogtak, nyíl ütötte sebéből vér patakzott. Az első lovasok mostanra elérték a sövényt, néhányan rést ütöttek maguknak rajta, és Sir William látta, ahogyan a gyűlöletes angol íjászok futásnak erednek. Nyavalyások, mormolta, istenverte rohadék angol szukafattyai; azután a balján még több íj idege pendült, és egy férfi lebukott a nyergéből, miután egy nyílvessző áthatolt a koponyáján. A köd mostanra annyira megritkult, hogy Sir William is láthatta, az ellenséges íjászok nem menekülnek, csupán csatlakoznak a gyalogosan támadó fegyveresek tömegéhez. A húrok újra megfeszültek. Egy állat fájdalmasan nyihogott, amint a nyilak belefúródtak a mellkasába; egy férfi megtántorodott azután, hogy újabb találatok érték, és a láncvért csörömpölésétől kísérve elvágódott.

Szentséges Krisztus, hördült fel magában Sir William, egy egész átkozott sereg! Egy egész átkozott, istenverte sereg! – Vissza! Vissza! – üvöltötte. – Vissza! – Addig ordított, amíg a torka bírta. Újabb nyílvessző csapódott a pajzsába, acélhegye átfurakodott a bőrrel borított fűzfán, ő pedig ádáz indulattal törte le kőrisfa szárát.

– Bácsikám! Bácsikám! – kiáltozta egy férfi, és Sir William meglátta Robbie Douglast, nyolc unokaöccsének egyikét, aki elkísérte a skót sereget, és most lovat hozott neki, ám az angol nyílvesszők ezt az állatot sem kímélték, és a fájdalomtól feltüzelt jószág kitépte magát Robbie szorításából.

– Menj északnak! – kiáltott oda Sir William az unokaöccsének. – Menekülj, Robbie!

Robbie ehelyett odaügetett a nagybátyjához. Egy nyílvessző fúródott a nyergébe, egy másik lepattant a sisakjáról, de ő előrehajolt, megragadta Sir William kezét, és magával vonszolta a bácsikáját észak felé. A nyilak a nyomukban jártak, ám a köd sűrűn örvénylett és elrejtette őket. Sir William idővel lerázta magáról unokaöccse szorítását, és botladozva haladt északnak, mozgását nehézkessé tette a nyilakkal átlőtt pajzs és a súlyos vértezet. Az isten verje meg, az isten verje meg!

– Balról! Balról! – kiáltott fel egy skót, és Sir William látta, amint az angol lovasok előtörnek a sövény mögül. Egyikük észrevette Sir Williamet, és úgy gondolta, könnyen végezhet vele. Az angolok sem álltak jobban készen az ütközetre, mint a skótok. Kevesen viseltek láncinget, még kevesebben megfelelő vértet, és egyikük sem hordozott lándzsát. Sir William ezzel együtt úgy számította, az angolok már jóval azelőtt tudhattak a jelenlétükről, hogy eleresztették az első nyílvesszőket, és az orvtámadás felett érzett jogos felháborodásában tett egy lépést a lovas felé, aki lándzsaként tartotta maga elé a kardját. Sir William nem fáradozott azzal, hogy hárítani próbáljon. Nem tett mást, csak fellendítette a súlyos pajzsot, annak élével mélyen belehasított a harci mén szájába, amikor pedig meghallotta az állat fájdalmas sikolyát, a kardját széles ívben a ló lába felé lendítette. Az állat görcsös igyekezettel arrébb húzódott, és kis híján kivetette a nyergéből lovasát, aki még akkor is a lovát nyugtatgatta, amikor Sir William pengéje felszakította a vértjét és behatolt a zsigereibe. – Mocsok! – köpött ki Sir William, a férfi pedig felüvöltött, amikor támadója megcsavarta a pengéjét benne, azután Robbie tűnt fel a túlsó oldalon és csapott le a férfi nyakára, hogy a lovas feje messze repüljön, miközben a teste erőtlenül alábukott a nyeregből. A többi lovas rejtélyes módon messze elkerülte őket, a nyilak azonban tovább záporoztak, és Sir William tudta, hogy a ritkás köd egyre kevésbé rejti el őket. Kiszabadította kardját a tetemből, hüvelyébe dugta a véres pengét, és felhúzta magát a halott ember lovára. – Tovább! – rivallt rá Robbie-ra, aki láthatóan egymaga is szívesen nekirontott volna az angol seregnek. – Gyerünk, fiú!

Isten szent nevére, gondolta, bármennyire is fáj, hogy menekülnie kell az ellenség elől, nincs abban semmi szégyen, ha kétszázan megfutnak hat-hétszáz fős sereg elől. Ha majd a köd felszáll, nekigyürkőzhetnek a valódi ütközetnek, a férfiak és a pengék gyilkos összecsapásának, és ő maga fogja megtanítani a nyavalyás angoloknak, milyen is az igazi harc. Belevágta sarkát kölcsönvett lovának oldalába, hogy elvigye az angolok hírét a skót sereg többi részének, ám ekkor észrevett egy íjászt, aki a sövénynél ólálkodott. Egy asszony és egy pap is volt vele, Sir William pedig kardja markolatára tette a kezét, és arra gondolt, hogy legalább kicsinyes bosszút áll az őket ért megpróbáltatásokért, ám a hátuk mögött már egyre újabb angol katonák harsogták harci kiáltásukat: – Szent Györgyért! Szent Györgyért! Így Sir William végül békén hagyta a magányos íjászt. Továbblovagolt, ám sok jó emberét hagyta maga mögött az őszi réten. Valamennyien meghaltak, haldokoltak, vagy megsebesültek és halálra rémültek. De ő akkor is igazi Douglas. Vissza fog térni, és bosszút áll mindnyájukért.

Pánikba esett lovasok vágtáztak el a sövény mellett, ahol Thomas, Eleanor és Hobbe atya rejtőzött. Féltucatnyi csatamén lovas nélkül maradt, míg legkevesebb húsz másik társuk erősen vérzett sebeitől, amelyekből hosszú nyílszárak álltak ki, a végükön vörössel pettyezett fehér lúdtollal. A lovasokat harmincnegyven katona követte gyalogosan; egyesek sántikáltak, másoknak nyílvesszők meredeztek a testükből, és akadtak, akik magukkal cipelték a nyergüket is. A menekülők elsiettek a még most is lángoló kalyibák mellett, miközben egyre újabb nyilak siettették távozásukat, azután a vasalt paták dübörgésére valamennyien rémülten fordultak vissza, és sokan nehézkesen rohanni kezdtek, amint a tucatnyi láncvértbe öltözött lovas mennydörgő robajjal kitört a ködből. A lovak patái nyomán nyirkos földrögök záporoztak a levegőbe. A paripákat megzabolázták, lépteiket rövidre fogták, ahogy a lovasok célba vették áldozataikat, azután a sarkantyúk hátralendültek, amint szabadon eresztették lovaik gyilkos erejét, és Eleanor hangosan felsikoltott, mielőtt a mészárlás kezdetét vette. A súlyos pengék lecsaptak. Egy-két menekülő térdre bukott, és felemelt kézzel megadta magát, de a legtöbben szokni próbáltak. Egyikük lebukott egy vágtázó lovas mögött, és a sövény felé rohant, ahol meglátta Thomast és az íját, majd visszafordult, közvetlenül szembe egy másik lovassal, aki kardjával belehasított az arcába. A skót térdre bukott, eltátotta a száját, mintha sikoltani készülne, azután nem tört fel belőle hang, csak a vér buggyant elő szemére és orrára szorított ujjai közül. A lovas, akinél egyébként nem volt pajzs, és nem hordott sisakot sem, elfordította lovát, azután kihajolt a nyeregből, hogy kardjának élével csapjon le a férfi nyakára, és úgy ölje meg a skótot, ahogyan a marhát letaglózzák, amit Thomas helyénvalónak is érzett, minthogy a gyilkos barna tehenes jelvényt viselt kurta zekéjén, amely félig takarta csak el láncingét. A zeke szétfoszladozott, vérfoltok tarkították, és a címer is olyannyira megfakult, hogy Thomas először bikának gondolta a barna tehenet. Ekkor a lovas Thomas felé lendült, és fenyegetően megemelte kardját, mielőtt észrevette az íjat és visszafogta a lovát. – Angol?

– És büszke is vagyok rá! – felelt Hobbe atya Thomas helyett.

Egy második lovas, akinek zekéjére három fekete hollót hímeztek, odahúzódott társa mellé. A két lovas mögött három fogoly várta megadóan a sorsát. – Hogy az ördögbe keveredtek ilyen messze az arcvonaltól? – kérdezte az újonnan érkezett férfi Thomastól.

– Az arcvonaltól? – értetlenkedett Thomas.

– Tőlünk, a többiektől.

– Gyalogoltunk – vonta meg a vállát Thomas –, egészen Franciaországtól, de legalábbis Londontól.

– Southamptontól – igazította ki Hobbe atya azzal a kínos aprólékossággal, ami egyáltalán nem tűnt helyénvalónak ezen a füstös dombtetőn, ahol körülöttük mindenfelé skót harcosok vívták a haláltusájukat.

– Franciaország? – Az első, csapzott hajú és barna arcú lovas, aki olyan vaskos északi akcentussal beszélt, hogy Thomas alig értette, úgy hördült fel, mint aki még életében nem hallott Franciaországról. – Franciaországban voltatok? – kérdezte.

– A királlyal.

– Most már velünk vagytok – mordult fel a második férfi, azután tetőtől talpig végigmérte Eleanort. – A lotyót is Franciaországból hoztad magaddal?

– Igen – felelt Thomas kurtán.

– Csak hazudik és hazudik – hallatszott egy harmadik hang, majd újabb lovas csatlakozott a társaihoz. Thomas és társai szikár, harminc év körüli férfit láttak maguk előtt, olyan vörös és nyers arccal, amelynek beesett orcáiról és megnyúlt állkapcsáról mintha a bőrt is lehántották volna a borostával együtt. A férfi hosszúra engedte és a tarkóján bőrszalaggal kötette meg sötét haját. Lova, egy viharvert deres, éppoly nyúzottnak és ösztövérnek tűnt, mint maga a lovas, és fehéres, nyugtalan szemmel méregette őket. – Ki nem állom a hazugokat – közölte a férfi, amint végigmérte Thomast, azután gyűlölködő pillantást vetett a foglyokra, akik közül az egyik Liddesdale lovagjának vörös szívét viselte a zekéjén. – Majdnem annyira, mint a nyavalyás Douglaseket.

Az újonnan érkezett lovas párnázott mellényt viselt láncing helyett. Az íjászok hordtak ilyet, ha nem engedhettek meg maguknak különb viseletet, a férfi mégis láthatóan felette állt társainak, hiszen aranylánc csillogott a nyakában, ami legalábbis köznemesi származást sejtetett. A nyereg kápagombjáról viharvert, csőrös sisak lógott alá, éppoly megtépázott volt, mint maga a hátasló; a férfi egyszerű hüvelybe zárt kardot kötött az oldalára, míg a bal vállán jókora pajzsot hordott, amelynek fehér lapjára fekete bárdot festettek. Az övébe egy összetekert korbácsot tűzött. – A skótoknak is vannak íjászaik – mérte végig a férfi Thomast, majd vetett egy barátságtalan pillantást Eleanor felé –, ahogy asszonyaik is.

– Angol vagyok – erősködött Thomas.

– Mind azok vagyunk – toldotta meg Hobbe atya határozott hangon, nagyvonalúan elfeledkezve Eleanor normann származásáról.

– A skótok is angolnak vallják magukat, ha ezzel elkerülhetik a kibelezést – jegyezte meg a durva arcú férfi maró gúnnyal. A két másik lovas hátrébb húzódott, láthatóan tartott szikár társától, aki most kioldotta a bőrostort, és gyakorlott mozdulattal megpattintotta a levegőben, hogy a korbács kígyózó hegye alig egy-két centire kerülje el Eleanor arcát. – Ő is angol?

– Francia – felelte Thomas.

A lovas nem válaszolt azonnal, csak némán meredt Eleanor-ra. Az ostorszíj hullámzani kezdett, amint a keze megrebbent. Aranyló hajú, karcsú lányt látott maga előtt, hatalmas, rémülettől kikerekedett szemmel. Várandóssága még nem mutatkozott, és olyan finomság áradt belőle, amely fényűzéssel és ritka élvezetekkel kecsegtetett. – Skót, walesi, francia, mit számít az? – vonta meg a vállát a férfi. – Az asszony, az asszony. Ugyan kit érdekel, hol születik egy ló, mielőtt a nyergébe ülünk? – Tulajdon megviselt és csonttá aszott gebéjét is megrémíthették a szavak, vagy csak a hirtelen feltámadó szél hordta el orráig a füst kesernyés bűzét, mindenesetre a jószág ideges, apró lépésekkel oldalazni kezdett, mígnem gazdája olyan hevességgel vágta hátra sarkantyúját, hogy a fémtüskék belevájtak a deres oldalába. – Nem számít, honnét jött – mutatott a férfi a korbács nyelével Eleanorra –, de te akkor is skót vagy.

– Angol vagyok – ismételte meg Thomas. Tucatnyi fekete szekercés jelvényt viselő férfi gyülekezett köréjük, és Thomasra és társaira meredt. A férfiak körbevették a három skót foglyot is, akik láthatóan ismerték a korbácsos lovast, és egy cseppet sem boldogította őket ez a tudat. Egyre több íjász és fegyveres figyelte a lángoló kalyibákat, és harsogva nevetett, amint a rémült patkányok tülekedve próbáltak menekülni a beomlott, üszkös zsúpfedelek közül.

Thomas előhúzott egy nyilat a táskájából, mire négy-öt fekete szekercét viselő íjász azonnal fenyegetően húzta fel fegyverét. Az ugyanilyen öltözéket viselő többi fegyveres várokozóan vigyorgott, mintha csak ismerné és előre élvezné a játékot, ám mielőtt még erre sor kerülhetett volna, az egyik skót fogoly, aki Sir William Douglas vörös szíves jelvényét viselte, kihasználta a lehetőséget, hogy fogva tartóinak figyelme Thomasra és Eleanorra irányul, kitört a lovasok köréből és eliramodott észak felé. Húsz lépést se tehetett meg, amikor az angol fegyveresek egyike beérte, és a szikár férfi, akit láthatóan mulattatott a skót kétségbeesett igyekezete, az egyik lángoló kalyiba felé mutatott. – Pörköljük meg a nyomorultat! – parancsolta. – Dickon! Koldus! – fordult két fegyvereséhez. – Vigyázzatok erre a háromra. – Thomas felé biccentett. – Jól figyeljetek rájuk.

Dickon, a páros fiatalabb tagja, kerek képű, kedélyes fickónak tűnt, Koldus azonban annál tekintélyesebbnek, valóságos óriásnak, a feje tetején sisakként szolgáló ódivatú vaskalappal, és az arcán olyan dús szőrzettel, hogy egyedül a szeme és az orra látszódott a kuszán összefonódó, szurtos szőrszálak közül.

Thomas magassága elérte a száznyolcvan centit, az íj hosszát, ám így is eltörpült Koldus mellett, akinek hatalmas mellkasán fémlapokkal kivert bőrmellény feszült. Az óriás derekán két-hossznyi kötélen egy kard és a Hajnalcsillag mása függött. A kardot nem védte hüvely, a penge éle több helyütt kicsorbult; míg a csillagbuzogány nagy fémgolyójának egyik fémtüskéje elhajlott, vér és hajcsomó tapadt hozzá. A fegyver jó méteres nyele az óriás csupasz lábszárát verdeste, amint közelebb lépett Eleanorhoz. – Aranyos – mormolta –, aranyos.

– Koldus! Vissza, fiú! Vissza! – parancsolta Dickon vidoran, Koldus pedig kötelességtudóan visszahúzódott, noha tovább bámulta Eleanort, és a torkából mély, gurgulázó hang tört fel. Ekkor hirtelen egy sikoly irányította figyelmüket a legközelebbi lángoló kalyiba felé, ahol az immár csupaszra vetkőztetett skótot a tűzbe taszították. A fogoly hosszú haja tüzet fogott, és a skót kétségbeesetten csapkodta a lángokat, miközben angol fogva tartói legnagyobb örömére körbe-körbe szaladgált. A két másik fogoly a közelben kuporgott a feléjük meredező kardok árnyékában.

A szikár lovas elnézte, ahogyan az egyik íjász zsákot borít a fogoly hajára, hogy ezzel kioltsa a lángokat. – Hányan vagytok? – kérdezte az ösztövér férfi.

– Ezrével! – húzta ki magát a skót.

A lovas rátámaszkodott a nyeregkápagombra. – Hány ezrével, tökfilkó?

A füstölgő hajú és szakállú skót, akinek bőre megfeketedett a zsarátnokon, és sebhelyes volt a vágásoktól, mindent megtett, hogy dacosnak és hajthatatlannak tűnjék. – Épp elegen ahhoz, hogy pórázon vigyenek haza!

– Én nem mondanék ilyet Madárijesztőnek – csóválta a fejét kajánul Dickon. – Neki aztán biztosan nem!

– Madárijesztő? – vonta fel a szemöldökét Thomas. A név igazán ráillett a fekete bárdot viselő lovasra, aki csakugyan szikár volt, nincstelen és rémisztő.

– Neked csak Sir Geoffrey Carr, cimbora – mordult rá Dickon, miközben áhítattal meredt vezérére.

– És ki ez a Sir Geoffrey Carr? – érdeklődött Thomas.

– Hát ő Madárijesztő és Lackby ura – felelte Dickon olyan hanghordozással, ami arra utalt, hogy mindenkinek illene ismernie Sir Geoffrey Carrt –, aki épp a kedvenc játékát űzi! – Dickon elvigyorodott, mert Sir Geoffrey, aki újra a derekára csatolta az összecsavart ostort, most leszökkent a lováról, és kivont késsel indult a skót fogoly felé.

– Tartsátok meg – parancsolta Sir Geoffrey az íjászoknak. – Tartsátok meg, és tárjátok szét a lábát.

Non!- tiltakozott rémülten Eleanor.

– Aranyos – morgott Koldus olyan hangon, amely az öblös mellkas mélyéből visszhangzott fel.

A skót felsikoltott és próbált arrébb húzódni, de elgáncsolták, azután három íjász szorosan megtartotta, amíg a férfi, akit láthatóan egész északon csak Madárijesztőként ismertek, odatérdepelt a lába közé. Maroknyi íjász északnak fordult, arra az esetre, ha a skótok visszatérnének, ám a legtöbben Madárijesztőre és késére meredtek. – Meg akarod tartani azokat a fonnyadt golyóidat? – kérdezte Sir Geoffrey a skóttól. – Akkor áruld el, hányan vagytok.

– Tizenötezren? Tizenhatezren? – A skót látható igyekezettel próbálta fenntartani a társalgást.

– Vagyis lehetnek úgy tíz-tizenegyezren – jelentette be Sir Geoffrey a körben álló íjászoknak –, ami több mint elég a nyilainknak. És hol marad az a fattyú királyotok?

A skót habozott válaszolni, de az ágyékához érintett penge egy szemvillanás alatt jobb belátásra térítette. – David Bruce is itt van.

– Ki még?

A kétségbeesett skót kapkodva megnevezte a sereg többi vezérét. A király unokaöccse és a trón várományosa, Lord Robert Stewart is a megszálló haddal tartott, akárcsak Moray, March, Wigtown, Fife és Menteith urai. A fogoly másokat is megnevezett, a klánok törzsfőit és a messzi észak félvad törzseinek vezetőit, ám Carrt mindennél inkább két earl érdekelte. – Fife és Menteith? – emelte fel a hangját. – Ők is ott vannak?

– Igen, nagyuram.

– De hát ők felesküdtek Edward királyra – csóválta a fejét hitetlenkedve Sir Geoffrey.

– Velünk tartanak – erősködött a skót –, akárcsak Liddesdale-i Douglas.

– Az a szukafattya – sziszegte Sir Geoffrey –, az a pokolravaló.

Elnézett észak felé a foszladozó ködön keresztül a dél felé futó és keskeny fennsíkká öblösödő gerinc mentén. A fennsíkon szűkös, sziklákkal tarkított legelő terült el, és a fűcsomók közül úgy türemkedtek elő a gerinc viharvert kövei, akár egy kiéhezett ember bordái. Északkeletre, túl a ködbe burkolózott völgyön, a katedrális és Durham vára magasodott folyóval övezett bércén, míg nyugatra kis patakok hasították a dombokat, a sűrű erdőségeket és a kőfalakkal övezett mezőket. Két egerészölyv siklott a dombtető felett és tartott a skót sereg felé, amelyet még most is magába rejtett az északon gomolygó köd, bár Thomas úgy vélte, nem sok időnek kell már eltelnie, mielőtt a csapatok elővágtáznak, és bosszút állnak azokon, akik elűzték honfitársaikat a keresztútról.

Sir Geoffrey felegyenesedett, visszadugta kését a hüvelyébe, azután láthatóan eszébe jutott valami, és vigyorogva fordult vissza a fogolyhoz. – Azt mondod, pórázon fogtok hazavinni?

– Nem!

– Dehogyisnem! De vajon miért kellene látnom Skóciát? Itt is van épp elég bugris paraszt. – A fogoly felé köpött, azután biccentett az íjászoknak. – Tartsátok meg.

– Ne! – ordított fel a skót, azután a kiáltás szörnyű sikollyá vékonyodott, amint Sir Geoffrey újra közelebb hajolt a férfihoz a késével. A fogoly görcsösen rázkódott és vonaglott, amint Madárijesztő, akinek párnázott mellénye immár vérben úszott, lassan felegyenesedett. A skót még most is sikoltozott, kezével vérző ágyékát markolászta, és a látvány mosolyt csalt Madárijesztő ajkaira. – A maradékot vessétek a tűzre! – parancsolta, majd odafordult a két másik skót fogolyhoz. – Ki az uratok? – követelte tőlük a választ.

A skótok habozni látszottak, azután az egyikük megnyalta az ajkát. – Douglast szolgáljuk – jelentette ki büszkén.

– Gyűlölöm Douglast. Gyűlölök minden Douglast, akit a pokol valaha is kiokádott magából. – Sir Geoffrey megborzongott, azután elfordította lovát. – Égessék meg mindkettőt – rendelkezett.

Thomas, aki félrefordította tekintetét a vérengzéstől, a keresztút közepén észrevette a kidöntött keresztet. Meredten nézte, noha nem látta a faragott sárkányt, csak a szörnyű hangokat hallotta, majd az újabb sikolyokat, amint a foglyokat a tűzbe taszították. Eleanor odarohant hozzá és szorosan átölelte.

– Aranyos – morogta Koldus.

– Ide, Koldus, ide! – kiáltott fel Sir Geoffrey. – Emelj fel. – Az óriás összefűzte ujjait, Sir Geoffrey pedig a tenyerébe lépett, hogy onnét felhágjon a nyeregbe, majd Thomas és Eleanor felé ugrasson a lovával. – Miskárolás után – tudatta kaján vigyorral – mindig megéhezem. – A tűz felé fordult, ahonnét az egyik skót lángoló hajjal próbált szabadulni, ám egyszerre tucatnyi íjjal lökdöstek vissza az izzó pokolba. Az üvöltés hirtelen abbamaradt, amint a férfi összerogyott. – Ma miskároló és skótégető kedvemben vagyok – közölte Sir Geoffrey –, te pedig nagyon is skótra emlékeztetsz, kölyök.

– Nem vagyok kölyök. – Thomas érezte, ahogyan a düh fortyogni kezd benne.

– Nekem nagyon is kölyöknek tűnsz. Egy skót fattyúnak. – Sir Geoffreyt láthatóan mulattatta Thomas indulata, és vigyorogva nézte el legfrissebb áldozatát, aki csakugyan fiatalnak tűnt, noha Thomas már huszonkét nyarat megélt, utolsó négy esztendejében pedig végigharcolta Bretagne-t, Normandiát és Picardiát. – Kiköpött skót vagy – bíztatta Madárijesztő Thomast arra, hogy merjen csak szembeszállni vele. – Minden skót fekete! – fordult közönsége felé, hogy emberei ítéljék meg a kérdést. Igaz, ami igaz, Thomas haja feketén fénylett, bőrét pedig sötétre barnította a nap, ám ugyanezt Madárijesztő embereinek zöméről is el lehetett mondani. S bár Thomas fiatalnak tűnt, az is látszott, hogy kemény fából faragták. Haját kurtára nyírta, a négy, háborúban töltött esztendő éles barázdákat vont az arcára, mégis volt valami a megjelenésében, valami lovagias előkelőség, ami magára vonzotta a tekinteteket, és felszította Sir Geoffrey Carr féltékenységét. – Mi van a lovadon? – bökött Sir Geoffrey Thomas kancája felé.

– Semmi olyan, ami magáé – felelte Thomas.

– Minden az enyém, kölyök, amit megkívánok magamnak. Csak rajtam áll, mit adok oda és mit veszek el. Koldus! Akarod a lányt?

Koldus elvigyorodott a szakálla mögött, busa fejével lázasan bólogatni kezdett. – Aranyos. – Megvakarta tetvektől hemzsegő szakállát. – Koldus szereti.

– Akkor tiéd lehet a kis aranyos, ha már kitöltöttem rajta a kedvem – vigyorodott el Sir Geoffrey is, azután levette az ostort az övéről és meglendítette a levegőben. Thomas látta, hogy a hosszú bőrszíj kis vaskaromban végződik. A visszataszító arcon újabb vigyor áradt szét, azután Sir Geoffrey fenyegetően felemelte a korbácsot. – Vetkőztesd csak le, Koldus – utasította emberét –, hadd legyen egy kis öröme a fiúknak. – Sir Geoffrey még akkor is vigyorgott, amikor Thomas előrelendítette a súlyos íjat és keményen az angol lovának szájába hasított vele, az állat pedig felágaskodott, ahogyan Thomas számította is, és Madárijesztő, akit készületlenül ért a támadás, hátrabukott, hiába próbálta visszanyerni az egyensúlyát, miközben az emberei, akiknek védelmezniük kellett volna, túlságosan elfoglalták magukat a skót foglyok égetésével, így senki sem húzta fel íját vagy emelte fel pengéjét, amikor Thomas lerángatta Sir Geoffreyt a nyeregből, rátérdepelt a testére, és a torkának szegezte kését.

– Négy éve ölöm az embereket – sziszegte Thomas –, és nem volt mindegyik francia.

– Thomas! – sikoltott fel Eleanor.

– Fogd a lányt, Koldus! Fogd a lányt! – ordítozta Sir Geoffrey. Szabadulni próbált, ám Thomas hosszú évek óta hordozta mar a nehéz íjat, a karja és mellkasa rendkívüli módon megerősödött, ezért Sir Geoffrey nem tudta kibillenteni, így csak Thomas felé köpött. – Fogd a lányt, Koldus! – kiáltott fel újra.

Madárijesztő emberei uruk felé rohantak, azután megtorpantak, amikor meglátták, hogy Thomas kést szegez foglyának torkához.

– Vetkőztesd le, Koldus! Vetkőztesd le a kis aranyost! Mindnyájunknak meglesz! – üvöltözte Sir Geoffrey, aki láthatóan nem volt tudatában, hogy egy éles penge feszül a torkának.

– Ki tud itt olvasni? Ki tud olvasni? – kiáltott fel Hobbe atya. A különös kérdésre mindenki mozdulatlanná dermedt, még Koldus is, aki már letépte Eleanor kalapját, és hatalmas bal karját átvette a nő nyakán, miközben másik kezével megmarkolta ruhájának nyakrészét. – Van itt valaki, aki tud olvasni? – követelte a választ Hobbe atya, miközben meglengette a pergament, amelyet a Thomas lovára aggatott zsákból húzott elő. – Ezt a levelet itt nagyuram, Durham püspöke írta, aki felséges királyunkkal együtt harcol Franciahonban, és a címzettje nem más, mint John Fossor, Durham perjele. Ilyen levelet nem hordozhat más, csak olyasvalaki, aki együtt-harcolt a mi felséges urunkkal. Egyenesen Franciaországból hoztuk el idáig.

– Ez semmit sem bizonyít! – kiáltott fel Sir Geoffrey, azután újra Thomas felé köpött, aki késével keményen nekifeszült a garatjának.

– És milyen nyelven íródott az a levél? – furakodott át egy újabb lovas Madárijesztő emberei között. Nem viselt se köpenyt, se mellényt, ám ütött-kopott pajzsára egy fésűskagyló héját és egy keresztet festettek, ami azt jelezte, hogy nem Sir Geoffrey követőinek egyike. – Milyen nyelven? – kérdezte még egyszer.

– Latinul – felelte Thomas, aki jottányit se mozdított a Sir Geoffrey nyakának feszülő pengén.

– Engedd el Sir Geoffreyt – emelte fel a hangját az újonnan érkezett lovas –, és elolvasom a levelet.

– Mondd meg neki, hogy eressze el az asszonyomat – mordult rá Thomas.

A lovast láthatóan meglepte, hogy egy közönséges íjász parancsot ad neki, mégsem tiltakozott; ehelyett Koldus felé ugratta a lovát. – Engedd el – szólt rá halkan, majd amikor az óriás vonakodott engedelmeskedni, félig elővonta a kardját. – Azt akarod, hogy kicsipkézzem a szakállad, Koldus? Vagy lemetsszem a füled? Ez kell? Előbb a füled, azután az orrod és a farkad, ezt akarod, Koldus? Azt akarod, hogy megnyírjalak, mint egy süldő birkát?

– Engedd el, Koldus – reccsent fel Sir Geoffrey mogorván. Koldus engedelmeskedett és hátrébb lépett, a lovas pedig előrehajolt a nyeregben, hogy elvegye a levelet Hobbe atyától. – Engedd el Sir Geoffreyt – utasította Thomast –, mert ma békességnek kell lennie az angolok között, ha csak egyetlen napra is.

A lovas idősebb férfiú volt, legkevesebb negyven telet megért már; szerteszét meredező ősz fürtjei úgy festettek, mintha még sohasem láttak volna kefét vagy fésűt. Ezzel együtt termetesre nőtt, magas volt és öblös hasú, míg zömök hátasára nem borított vértet, csak kopott nyeregtakarót. A férfi teljes hosszúságú sodronyvértje több helyen is berozsdállt és kiszakadozott; mellvértje két tartószíját is elveszítette. A jobb oldalán méretes kard függött. Thomas szemében leginkább egy gyülevész had parancsnokának tűnt, aki olyan hevenyészett fegyverzettel indult hadba, amelyet kisbirtokos szomszédjai dobtak össze a számára, Sir Geoffrey íjászai azonban láthatóan nagyra tartották, levették előtte a kalapjukat és a sisakjukat, amikor felbukkant. Még maga Sir Geoffrey is meghunyászkodott az ősz lovas előtt, aki most homlokráncolva igyekezett kibetűzni a levelet. – Thesaurus, mi? – mormolta magában. – Az lenne még a szép! Egy igazi thesaurus. – A thesaurust a. latinból emelte át, ám a többit a normannok francia nyelvén mondta, és nyilvánvalóan nem számított rá, hogy bármelyik íjász is megértheti.

– A kincsek említése – használta Thomas ugyanezt a nyelvet, amelyet még atyja tanított neki – túlontúl izgatottá teszi a katonákat, nagyuram.

– Magasságos Isten az égben, hiszen te beszélsz franciául! Hát mégis vannak csodák. Thesaurus annyit tesz, hogy kincs, nem igaz? A latinom már nem olyan jó, mint ifjabb koromban. Egy pap ostorral verte a fejembe a tudományt, de félek, azóta sok mindent elfeledtem. Egy kincs, igaz? És beszélsz franciául! – A lovas őszintén megdöbbent azon, hogy Thomas beszéli az arisztokraták nyelvét, de riadtnak tűnt még Sir Geoffrey is, aki maga nem beszélt franciául, viszont kezdte sejteni, hogy Thomas különb tőről fakad, mint gondolta. A lovas visszaadta Hobbe atyának a levelet, azután visszafordult Sir Geoffrey felé.

– Viszályt szított, Sir Geoffrey, egy angol honfitársunkkal, aki ráadásul nem kisebb személy, mint felséges urunk követe. Hogyan magyarázza ezt?

– Nem szükséges magyarázkodnom – vetette fel a fejét Sir Geoffrey –, nagyuram – tette hozzá vonakodva a tiszteletteljes megszólítást.

– Legjobb lenne, ha itt helyben kizsigerelném – folytatta hűbérura zavartalanul –, azután kitömném és odatűzném egy karó végébe, hogy elriassza a varjakat újszülött bárányaimtól. A skiptoni vásárban kellene mutogatnom magát, Sir Geoffrey, okulásul a többi bűnös számára. – Láthatóan komolyan mérlegelte a lehetőséget, azután lassan megcsóválta a fejét. – Nem, inkább csak szálljon fel a lovára, és harcoljon a skótokkal ahelyett, hogy viszályt szítana az angolok között. – Visszafordult a nyeregben, és felemelte a hangját, hogy valamennyi íjász és fegyveres jól hallhassa. – Mindenki húzódjon vissza a gerincről, még mielőtt a skótok visszatérnek és elűznek bennünket! Akinek nem tetszik, máris csatlakozhat azokhoz a patkányokhoz a tűzben! – A három skót fogolyra mutatott, akik mostanra üszkös, felismerhetetlen alakokká zsugorodtak a lángok között, azután magához intette Thomast, és visszaváltott franciára. – Csakugyan Franciaországból jött?

– Igen, nagyuram.

– Akkor részeltessen abban a kiváltságban, drága barátom, hogy minden elmesél nekem.

Délnek indultak, és hátrahagyták a kidöntött keresztet, az elégetett embereket, a nyilakkal teletűzdelt tetemeket a ritkuló ködben, ahonnét a skót sereg elérkezett Durhambe.

Bernard de Taillebourg leemelte a feszületet a nyakából, és megcsókolta Krisztus göcsörtös alakját, amelyet a kis fakeresztre szegeztek. – Az Úr legyen testvéremmel – mormolta az öregembernek, aki szalmazsákkal és összehajtott takaróval kipárnázott kőpadon feküdt. Egy másik, hasonlóan vékony takaró borította be a vén szerzetest, akinek tar fején csak sóhajnyi, hófehér hajszálak maradtak.

– Olyan hideg van – szólalt meg Hugh Collimore testvér erőtlen hangon –, annyira hideg. – Franciául beszélt, noha de Taillebourg fülét szinte sértette vaskos akcentusa, a normandiai franciák és Anglia normann uralkodóinak félbarbár nyelve.

– Közeleg a tél – bólintott de Taillebourg –, azt érzi a szélben.

– Haldoklóm – fordította Collimore testvér a látogató felé vizenyős tekintetét –, és már nem érzek semmit. Ki maga?

– Vegye ezt magához – nyújtotta de Taillebourg az öreg barát felé feszületét, azután felpiszkálta a tüzet, két újabb rönköt vetett a feléledt zsarátnokra, és beleszagolt a párkányra állított nagy kupa forralt borba. Nem érezte túlontúl állottnak, ezért egy keveset kitöltött a szarucsészébe. – Itt legalább meleg van. – Kikémlelt a kis, lőrésnél alig nagyobb ablaknyíláson, amely nyugatnak, a várost övező Wear felé tekintett. A szerzetesek ispotálya a durhami domb oldalában, a katedrális alatt állt, így de Taillebourg láthatta, ahogyan a skót fegyveresek lándzsái szétfoszlatják a köd ritkás maradékát. A sodronyvértbe öltözött férfiak közül csak kevesen ültek lovon, ami azt jelezte, hogy a skótok gyalogos ütközetre készültek.

Collimore barát erődén kezével markolászta a feszületet, és törékeny hangon szólalt meg. – A haldoklóknak mindig gyújtanak tüzet – védekezett, mintha csak hívsággal és fényűzéssel vádolták volna. – Kicsoda maga?

– Bessières bíboros küldött – felelte de Taillebourg – egyenesen Párizsból, és a legmelegebb üdvözletével. Igya ezt meg, testvérem, ez majd felmelegíti. – Az öregember felé nyújtotta a forralt bort.

Collimore feltartott kézzel utasította vissza a csészét. Tekintete elővigyázatosan csillant. – Bessières? – kérdezte olyan hangon, mint aki még életében nem hallott a bíborosról.

– A Szentatya franciaországi legátusa. – De Taillebourg meglepetéssel tapasztalta, hogy a barát nem ismeri fel a nevet, de végül úgy döntött, hogy a tudatlansága csak az ügy hasznára válhat. – A bíboros úr pedig olyan ember – ment tovább a dominikánus –, aki éppoly szenvedélyesen szereti egyházunkat, miként magát az Urat.

– Ha szereti az egyházat – szólalt fel Collimore meglepő hévvel –, akkor felhasználhatná a befolyását, és meggyőzhetné a Szentatyát arról, hogy vigye vissza a hivatalát Rómába. – A kijelentés teljesen kimerítette, és erőtlenül lehunyta a szemét. A barát sosem lehetett tekintélyt parancsoló jelenség, de most, a tetvektől hemzsegő takaró alatt törékeny teste gyermeki méretűre zsugorodott, vékony és finom fehér hajszálai pedig egyenesen csecsemőre vallottak. – Vigye vissza a hivatalát Rómába – ismételte kitartóan, bár akadozva –, mert minden gondunk csak súlyosbodott, amióta Avignonba költözött.

– Bessières bíborosnál jobban senki nem kívánja, hogy a szentatya visszaköltözzék Rómába – hazudott szemrebbenés nélkül de Taillebourg –, és testvérem talán segíthet abban, hogy ezt elérhessük.

Collimore barát mintha meg sem hallotta volna a szavakat. Újra felnyitotta a szemét, de mozdulatlanul feküdt, és a boltíves mennyezet fehérre meszelt köveire meredt. A cella alacsony volt, hideg és fehér. Olykor, ha a nyári nap magasan állt, láthatta a fodrozódó hullámok tükröződését a fehér köveken. A mennyben, gondolta, örökké a kristályos vizek közelében és a meleg napfényben maradhat. – Egyszer voltam Rómában – szólalt meg vágyakozó hangon. – Emlékszem, sok lépcsőn mentünk le egy templomba, ahol kórus énekelt. Olyan gyönyörű volt minden.

– A bíboros úr a segítségét kéri – szakított félbe az álmodozást de Taillebourg.

– Egy szent is volt ott. – A bencés homlokát ráncolva igyekezett emlékezni. – A csontjai egészen megsárgultak.

– A bíboros úr ezért is küldött el testvéremhez – emelte fel a hangját de Taillebourg. Sötét tekintetű, hosszú hajú szolgája az ajtónyílásból figyelte.

– Bessières bíboros – suttogta erőtlenül Collimore testvér.

– Aki legmelegebb üdvözletét küldi testvéremnek.

– Amit Bessières bíboros akar – beszélt tovább Collimore, még most is suttogva –, azt ostorral és erővel veszi el.

De Taillebourg megengedett magának egy félmosolyt. Tehát Collimore mégiscsak ismeri Bessières bíborost, ami nem csoda, de talán a puszta félelem is elég lesz ahhoz, hogy kiszedje belőle az igazságot. A szerzetes újra lehunyta a szemét, ajka hangtalanul mozgott, láthatóan belemerült imádságaiba. De Taillebourg nem zavarta meg áhítatában, csak némán meredt kifelé a kis ablakon, amelyen túl a skótok máris csatarendbe sorakoztak. A megszállók dél felé álltak fel, így arcvonaluk bal széle a lehető legközelebb került a városhoz, és de Taillebourg látta, hogy a katonák ádáz küzdelmet folytatnak a megbecsült helyekért, hogy minél közelebb harcolhassanak hűbérurukhoz. A skótok láthatóan eldöntötték, hogy gyalogosan vívják meg az ütközetet, így az angol íjászok nem zilálhatják szét az alakzatot azáltal, hogy kilövik a fegyveresek lovait. Az angoloknak ugyanakkor még nyomát sem lehetett látni, s amennyire de Taillebourg tudta, nem is vonhattak össze nagyobb erőket. A seregük Franciaországban, Calais falai alatt vesztegelt, így talán csak egy helybéli földesúr vezette a skótok ellen gyülevész hadát, bár annyian így is lehettek, hogy a skótok tisztességes csatarendbe sorakozzanak, és de Taillebourg úgy számította, hogy Dávid serege már nem késlekedik soká. Mindez azt jelentette, hogy ha meg akarta hallgatni az öregember történetét, azután pedig épségben ki akart jutni a városból, mielőtt a skótok betörnek Durhambe, akkor jobban teszi, ha igyekszik. Visszafordult a szerzetes felé. – Bessières bíboros mást sem áhít, csak az egyház és az Úr dicsőségét. Ezért szeretne hallani Ralph Vexille atyáról.

– Magasságos Isten – nyögött fel Collimore, és ujjaival végigsimított a kis feszület csontba faragott alakján, miközben felnyitotta szemét, és a pap felé fordította a fejét. A barát arckifejezése arról árulkodott, hogy most először tudatosul benne de Taillebourg jelenléte, azután Collimore megborzongott, amint látogatójában olyan személyre ismert, aki hitt abban, hogy a kínszenvedés az arra érdemesek kiváltsága. Olyan személyre, aki éppoly engesztelhetetlen, akár párizsi gazdája. – Vexille! – mormolta Collimore, mint aki már-már el is felejtette a nevet, azután felsóhajtott. – Hosszú történet.

– Akkor elmondom, amit már tudok. – A szikár dominikánus fel-alá járkált a kis cellában, és néhány lépésenként lendületesen megpördült, hogy ne verje be a fejét az alacsony boltozatba. – Hallott róla – kérdezte –, hogy ezen a nyáron Picardiában nagy ütközet dúlt? Angliai Edward harcolt franciaországi rokona ellen, akihez csatlakozott egy délről érkezett férfi is, a zászlaján egy kupát szorongató griff képével. – Collimore hunyorogni kezdett, de nem szólt. A tekintete követte de Taillebourgot, aki most megállt, hogy szembeforduljon a baráttal. – Egy kupát szorongató griff – ismételte.

– Ismerem azt a bestét – sóhajtott fel Collimore bánatosan. A griff, ez a való természetben ismeretlen állat, egy oroszlán karmaival, egy kecske szarvaival és egy sárkány pikkelyes bőrével rendelkezett.

– A férfi délről jött – hangsúlyozta de Taillebourg –, és azért harcolt Franciaországért, hogy ezáltal lemossa családja címeréről az eretnekség és a hitszegés ősi szenny foltját. – Collimore barát túlságosan is beteg volt ahhoz, hogy lássa, amint a pap szolgája odaadó, sőt mohó figyelemmel hallgatja minden szavukat, vagy hogy érzékelje, amint a pap árnyalatnyit megemeli a hangját, s ezzel megkönnyíti az ajtóban álló szolgának, hogy kihallgassa a beszélgetésüket. – Ez a férfi délről jött önhitt büszkeségében és abban a hitben, hogy a jellemét nem érheti gáncs, ám az Úr nyitott könyvként olvas mindnyájunkban. Azt gondolta, hogy győzelmünk által kiharcolja magának a király kegyeit, ám ehelyett osztoznia kellett Franciaország vereségében. Az Úr olykor alázatra int bennünket, testvérem, mielőtt megdicsőítene. – De Taillebourg az idős baráthoz szólt, ám szavait a szolgának szánta. – És az ütközet után, amikor Franciaország mély bánatba merült, megtaláltam ezt az embert, aki beszélt nekem testvéremről.

Collimore barát ijedtnek tűnt, de nem szólt egy szót sem.

– Beszélt nekem testvéremről – ismételte de Taillebourg –, nekem, aki inkvizítor vagyok.

Collimore testvér ujjai összerándultak az igyekezettől, hogy keresztet vessenek. – Az inkvizíciónak – mordult fel reszelős hangon – nincs hatalma Angliában.

– Az inkvizíciónak hatalma van a mennyek és a poklok felett, gondolja testvérem, hogy épp e kis ország lenne kivétel? – A hangjában bujkáló fenyegetés visszhangozva halt el az ispotály cellájában. – Hogy gyökerestől kitépjük az eretnekséget, akár a világ végére is elmegyünk, testvérem.

Az inkvizíció, akárcsak a szerzetesek dominikánus rendje, az eretnekség kiirtására ajánlotta magát, s e cél elérésére nem fukarkodott a tűzzel és a gyötrelmekkel. Nem ontott vért, minthogy az Isten ellen való lett volna, ellenben élt minden kínnal, amely nem kívánt vérontást, és az inkvizíció pontosan tudta, hogy a tűz kiégeti a vérző sebet, a kínpad nem sebzi fel az eretnek bőrét, a mellkasára pakolt hatalmas súlyok pedig nem szakítják szét az ereket. A tűztől, félelemtől, vizelettől és füsttől bűzlő kazamatákban, a komor sötétben, a fáklyák pislákoló fényében és az eretnekek elhaló sikolyai között vadászott az inkvizíció Isten ellenségeire, és a vértelen gyötrelmek eszközét választotta arra, hogy egyesítse az eretnekek bűnös lelkét Krisztus szent közösségében.

– Ez a férfi jött délről – ismételte konokul de Taillebourg –, a pajzsán egy kupát tartó griffel.

– Egy Vexille – mormolta Collimore.

– Egy Vexille – bólintott de Taillebourg –, aki ismeri testvérem nevét. Mármost miként lehet, testvérem, hogy egy déli földekről érkezett eretnek ismeri egy Durhamben élő angol szerzetes nevét?

Collimore atya felsóhajtott. – Mind ismerik – szólt fáradtan –, az egész család ismeri. Ismernek, mert hozzám küldték Ralph Vexille-t. A püspök azt gondolta, én majd kigyógyítom az őrületéből, de a család attól félt, hogy ehelyett kifecsegi nekem a titkaikat. Holtan akarták őt látni, de mi elzártuk egy cellában, ahová rajtam kívül senki sem léphetett be.

– És miféle titkokat árult el testvéremnek? – kérdezte de Taillebourg.

– Őrültségeket – felelte Collimore testvér –, csupa őrültséget.

A szolga az ajtónyílásból figyelmesen hallgatta őket.

– Beszéljen ezekről az őrültségekről – rendelkezett a dominikánus.

– Egy őrült mindenfélét összehord – válaszolt Collimore testvér –, beszél szellemekről és kísértő árnyakról, nyári hóról és nappali sötétről.

– Ralph atya azonban a Szent Grálról beszélt – közölte de Taillebourg színtelen hangon.

– Beszélt a Grálról – erősítette meg Collimore barát.

A dominikánus megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. – És mit mondott a Grálról?

Collimore barát sokáig nem felelt. Mellkasa alig észrevehetően emelkedett és süllyedt, azután hirtelen megcsóválta a fejét. – Azt mesélte, hogy a családja birtokában volt a Grál, de ő ellopta és elrejtette! És még tucatnyi ilyen bolondságot beszélt. Mindenféle dolgokat.

– Azt is mondta, hová rejtette el? – emelte fel a hangját de Taillebourg.

– Háborodott volt. Örült. Ez volt a kötelességem, tudja? Gondoskodni az őrültekről. Éheztettük és vertük őket, csak hogy kiűzzük belőlük az ördögöt, bár ez sem mindig vált be. Telente betereltük őket a folyóba, a zajló jég közé, az mindig működött. Az ördög gyűlöli a hideget. Ralph Vexille-nél is bevált, vagy legalábbis jobbára. Egy idő után elbocsátottuk. A démonok elhagyták őt.

– Hová rejtette el a Grált? – De Taillebourg hangja egyre keményebben és hangosabban zengett.

Collimore barát a mennyezeten egy pillanatra visszatükröződő víz fodrokra meredt. – Háborodott volt – suttogta –, ám ugyanakkor ártalmatlan. Ártalmatlan. Amikor elhagyott bennünket, egy déli parókiába került. Messze délre.

– A dorseti Hooktonba?

– A dorseti Hooktonba – bólintott Collimore testvér –, ahol született egy fia. Lehetett bár pap, nem tudott parancsolni a bűnös hajlamainak. Fia született.

De Taillebourg atya a szerzetesre meredt, aki végre szolgált egy új hírrel is. – Egy fia? Mit tud erről a fiúról?

– Semmit. – Collimore atya meglepettnek tűnt, amiért egyáltalán ilyet kérdeznek tőle.

– És mit tud a Grálról? – lépett tovább de Taillebourg.

– Tudom, hogy Ralph Vexille háborodott volt – felelte Collimore alig hallhatóan.

De Taillebourg leült a kemény fekhely szélére. – Mennyire háborodott?

Collimore hangja még jobban elhalkult. – Azt mondta, ha meg is találjuk a Grált, nem fogjuk felismerni, csak ha érdemesek vagyunk rá. – Elhallgatott, és az arcán pillanatnyi értetlenség, sőt megrökönyödés tükröződött. – Érdemesnek kell lennünk arra, azt mondta, ha fel akarjuk ismerni a Grált, ám ha azok vagyunk, akkor a napnál is fényesebben fog ragyogni előttünk. Elvakít tündöklő ragyogásával.

De Taillebourg közelebb hajolt a szerzeteshez. – Testvérem hitt neki?

– Hittem, hogy Ralph Vexille őrült – felelte Collimore barát.

– Az őrültek olykor igazat beszélnek – figyelmeztette de Taillebourg.

– Úgy vélem – folytatta Collimore testvér zavartalanul, ttuntha az inkvizítor nem is szólt volna –, hogy az Úr nagyobb terhet rakott Ralph Vexille vállára, mint amennyit elbírhatott.

– A Grált? – vonta fel a szemöldökét de Taillebourg.

– Testvérem elbírná? Én biztosan nem.

– Akkor hát hol van? – erősködött de Taillebourg. – Hol van?

Collimore testvér újra zavartnak tűnt. – Honnét tudhatnám?

– Hooktonban nem volt – mondta de Taillebourg. – Guy Vexille ott is kereste.

– Guy Vexille? – kérdezte Collimore testvér.

– A férfi, aki délről jött, hogy harcoljon Franciaországért, és akit az őrizetemre bíztak.

– A szerencséden – sóhajtott fel a szerzetes.

De Taillebourg atya megrázta a fejét. – Csupán megmutattam neki a kínpadot, s hagytam, hogy lássa a fogókat, és megérezze a füst bűzét. Azután felajánlottam neki a szabadulást, ő pedig mindent elmondott, amit csak tudott. Tőle tudom azt is, hogy a Grál nem volt Hooktonban.

Az öreg szerzetes arca torz mosolyra rándult. – Nem hallotta, mit mondtam, testvérem? Ha valaki nem érdemes rá, a Grál nem mutatkozik előtte. Guy Vexille nem volt rá érdemes.

– De Ralph atya a birtokában volt? – próbálta lezárni a kérdést de Taillebourg. – Testvérem szerint ő rejtette el a Grált?

– Nem állítanám biztosan – felelte a szerzetes.

– De hitt neki? – kérdezte de Taillebourg, és amikor Collimore barát nem felelt, elégedetten bólintott. – Hitt neki. – Lecsusszant az ágyról, térdre rogyott, és földöntúli áhítattal fordította tekintetét az ég felé, miközben ájtatosan összekulcsolta ujjait. – A Grál – suttogta megigézve.

– Örült volt – térítette volna magához Collimore testvér. De Taillebourg meg se hallotta. – A Grál – mormolta újra –, le Graall – Belelovalta magát a révületbe, és hajladozni kezdett előre-hátra. – le Graal!

– Az őrültek sok mindent fecsegnek – figyelmeztette Collimore barát –, és sokszor maguk se tudják, hogy mit.

– Vagy éppen az Úr szavait közvetítik – csattant fel de Taillebourg.

– Akkor az Úrnak olykor igencsak mocskos a szája – vágta rá az öreg szerzetes.

– El kell mondania mindent – erősködött de Taillebourg –, amit csak Ralph atyától hallott.

– De hiszen olyan régen történt!

– A Grálról van szó! – kiáltotta de Taillebourg, és tehetetlen dühében megrázta az öregembert. – Le Graal! Ne mondja, hogy mindent elfelejtett! – Kikémlelt az ablakon, és látta, hogy a szemközti dombtetőn ott lengedezik a skót király sárga zászlaja, rajta a vörös András-kereszttel, alatta pedig a szürke láncvértet viselő katonák kavargó tömegével, a felfelé meredező lándzsákkal, pikákkal és dárdákkal. Az angolok még most sem mutatkoztak, ám de Taillebourgot az sem érdekelte volna, ha a keresztény világ összes hada gyülekezik is Durham falainál, mert rátalált egy látomásra, a Szent Grálra, és még ha a világ talapzata belereszket is a katonák lábdobogásába, akkor is követni fogja.

És az öreg szerzetes beszélni kezdett.

A rozsdás sodronyvértet, leszakadozott szíjú mellvértet és fésűskagylóval díszített pajzsot viselő lovas Lord Outhwaite-ként, Witcar uraként mutatkozott be. – Ismeri azt a helyet? – kérdezte Thomast.

– Witcart, nagyuram? Még csak nem is hallottam róla.

– Nem is hallott Witcarról! Szent egek! Pedig mennyire kellemes hely, igazán az. Jó termőföld, tiszta víz, vadászatra termett erdők. A, szóval itt vagy! – Az utóbbi felkiáltás egy apródnak szólt, aki hatalmas hátason ült, és gyeplőjénél fogva vezetett egy másik derest. A fiú zekét viselt, amelyre a fésűskagylót sárgával és vörössel festették fel, s miközben magával vonszolta a termetes harci mént, gazdája felé ugratott.

– Bocsásson meg, nagyuram – kezdte már messziről –, de Hereward folyton elhúzott, úgy bizony. – Nyilvánvalóan Herewardnak hívták a jókora csatalovat. – És mindig csak messzebb akart kerülni nagyuramtól.

– Add csak oda ennek az ifjú embernek – mosolygott Lord Outhwaite. – Tud lovagolni? – fordult Thomashoz.

– Tudok, nagyuram.

– Hereward ritka kezes jószág, úgy becsülje meg. Csak keményen oldalba kell rúgni, és máris tudja, ki a gazdája.

Tucatnyi katona bukkant fel Lord Outhwaite színeiben, valamennyien nyeregben és különb páncélzatban, mint amit uruk viselt. Lord Outhwaite dél felé irányította őket. – Durhambe tartottunk – tudatta Thomasszal –, hogy a magunk dolgával törődjünk, ahogyan jó keresztényhez illik, és a nyavalyás skótok ismét felbukkantak! Nem fogjuk átengedni Durhamet. Ott esküdtem meg, tudja? A katedrálisban. Annak is van már harminckét esztendeje, hitte volna? – Sugárzó mosollyal mérte végig Thomast. – És az én drága Margaretem még életben van, áldott legyen az Úr. Ő is szívesen meghallgatná a történetét. Csakugyan járt Wadicourtban?

– Igen, nagyuram.

– Mily szerencsés, mily szerencsés! – Lord Outhwaite magához kurjantotta többi emberét, hogy elirányítsa őket, mielőtt azok belebotlanának a skótokba. Thomas hamar ráébredt, hogy viharvert vértje és rendeden megjelenése ellenére Lord Outhwaite igazi nagyúr, egyike az északi országrész nagybirtokosainak, és őlordsága meg is erősítette ebben a meggyőződésében, amikor zsörtölődve tudatta, hogy a király eltiltotta őt a franciaországi háborútól, mondván, hogy rá és embereire az északi határok védelméhez, a skót megszállók visszaveréséhez van szükség. – És milyen igaza lett! – Lord Outhwaite-et láthatóan meglepte ez a tény. – A nyomorultak csak lejöttek délre! Mondtam már, hogy az idősebb fiam Picardiában van? Ezért viselem ezt. – Az öreg vért egyik tátongó hasadékára mutatott. – Neki adtam a legjobb vértünket, mondván, hogy idehaza úgysem lesz rá szükség! Dávid, az ifjú skót király mindig békeszeretőnek tűnt, erre most a honfitársai lerohanják Angliát. Igaz-e, hogy Wadicourtnál hatalmas vérengzés folyt?

– Valóságos mészárszék volt, nagyuram.

– De az övék, nem a miénk, hála legyen az Úrnak és szentjeinek. – Őlordsága elnézte a dél felé tartó íjászokat. – Ne csak bóklásszatok! – förmedt rájuk angolul. – A skótok nemsokára eljönnek értetek! – Visszafordult Thomashoz és elvigyorodott.

– Nos, mihez kezdett volna, ha épp nem járok arrafelé? – érdeklődött, még mindig angolul. – Elvágta volna Madárijesztő torkát?

– Ha nagyon muszáj...

– Az emberei meg a magáét vágták volna el – jegyezte meg Lord Outhwaite vidáman. – Ezt a mérges varangyot! Egyedül Isten a megmondhatója, miért nem fojtotta meg az anyja még a gyermekágyon, bár annál harapósabb, megátalkodottabb szipirtyót még nem hordott a hátán a föld. – Mint sok más nagyúr, aki a francia nyelvet beszélve nőtt fel, Lord Outhwaite is a szolgáktól tanulta meg az angolt, épp ezért gyakran élt vaskos szófordulatokkal. – Meg is érdemelné Madárijesztő, hogy valaki felhasítsa a torkát, bár különb ellenséget kívánni se lehet. Tovább dédelgeti a sérelmeit, mint akármely élő ember, bár mostanra annyi gyűlt neki össze, hogy talán nincs is helye többnek. De mindenkinél inkább gyűlöli Sir William Douglast.

– Miért?

– Mert Willie egyszer foglyul ejtette. Annyi baj legyen, Willie Douglas, vagy így, vagy úgy, de mindnyájunkat fogságba ejtette már, sőt sokan közülünk viszonozták is ezt a kedvességet, csakhogy a váltságdíj kis híján tönkretette Sir Geoffreyt. Csak alig maroknyi csatlósát tudta megtartani, és csodálkoznék, ha három penny is csörögne az erszényében. Madárijesztő szegény ember, jóformán nincstelen, ám annál büszkébb, és épp ez teszi olyan megátalkodott ellenséggé. – Lord Outhwaite megállt, hogy szívélyesen odaintsen egy csapatnyi íjászának. – Remek katonák, igazán csodálatosak. De beszéljünk csak a wadicourti ütközettől. Igaz, hogy a francia lovasok letaposták a tulajdon íjászaikat?

– Igaz, nagyuram. A génuai számszeríjasokat.

– Mesélje hát el, mi történt.

Lord Outhwaite legidősebb fiának levelében már olvasott a picardiai csatáról, ám alig várta, hogy olyasvalaki beszéljen neki a küzdelemről, aki maga is ott állt azokon a zöldellő lankákon, Wadicourt és Crécy között. Thomas pedig készségesen elmesélte, miként támadt az ellenség késő délután, miként záporoztak alá a domboldalról a nyílvesszők, hogy a francia király magasztos seregét sikoltozó emberek és lovak páni forgatagává változtassa, és miként tört át az ellenséges sereg egy része mégis a frissen megásott vermek és halálos nyílzáporok vonalán, hogy kaszabolni kezdje az angol fegyvereseket, s hogy az ütközet végére ne maradjon egyetlen nyílvessző se, csak az íjászok véres ujjai és a hosszan elterülő domboldal, teleszórva halott katonákkal és csatalovakkal. Mintha maga az égbolt is vérré vált volna.

Mesélés közben Thomas leereszkedett a dombgerincről, és elvesztette szem elől Durhamet Eleanor és Hobbe atya mögötte gyalogolt, kötőféken vezette a kancát, és néha közbeszúrta a maga megjegyzését, míg körülöttük ott gyülekeztek Lord Outhwaite csatlósai, hogy ők is hallhassák az ütközet történetét. Thomas értett az elbeszéléshez, és mindenki látta, hogy Lord Outhwaite egyre inkább megkedveli az ifjút. Hooktoni Thomas mindig is rendelkezett egyfajta természetes vonzerővel, amely megoltalmazta és a hatalmasságok figyelmébe ajánlotta, bár olykor féltékennyé is tette a Sir Geoffreyhoz hasonló irigyeket. Sir Geoffrey messze előrelovagolt, amikor pedig Thomas is elérte a kaszálót, ahol az angol erők gyülekeztek, a lovag feléje mutatott, mintha csak átkot szórna a fejére. Thomas babonásan keresztet vetett, hogy hatástalanítsa az átkot, Sir Geoffrey pedig indulatosan kiköpött.

Lord Outhwaite gúnyos mosollyal mérte végig Madárijesztőt. – Nem feledkezem meg a levélről, amelyet a pap mutatott – váltott vissza franciára –, de remélem, nem hagy itt bennünket, hogy saját maga vigye Durhambe? Legalábbis amíg az ellenség itt ólálkodik?

– Beállhatnék lordságod íjászai közé? – kérdezte Thomas.

Eleanor sziszegve tiltakozott, de a két férfi ügyet sem vetett rá. Lord Outhwaite határozott bólintással fogadta el Thomas ajánlkozását, azután intett a fiatal íjásznak, hogy ideje leszállnia a lováról. – Egy dolgot akkor sem értek – csóválta meg a fejét. – Felséges urunk miért bízott egy ilyen fontos küldetést egy ennyire ifjú emberre?

– És ilyen alantas sorú emberre? – tette fel Thomas mosolyogva a kérdést, amely kimondatlanul is ott bujkált Lord Outhwaite szavai mögött.

Őlordsága harsány kacajjal fogadta a leleplezést. – Franciául beszél, fiatalember, mégis íjat hordoz. Akkor hát, minek is született? Közembernek vagy nemesnek?

– Nemesi vérből származom, nagyuram, csak épp bal kézről.

– Á!

– És hogy válaszoljak a kérdésére, nagyuram, felséges urunk egyik káplánja és lovagja társaságában indított útnak, ám Londonban mindketten megbetegedtek, ezért csak mi maradtunk. Társaim kísértek el idáig.

– Csak azért, hogy beszélhessen egy öreg szerzetessel?

– Már ha életben van, igen. Ő az egyetlen, aki mesélhet az apám családjáról. Az én családomról.

– És persze beszélhet erről a kincsről is, a thesaurustól. Mit tud róla?

– Tudok róla egyet s mást, nagyuram – felelte Thomas tartózkodóan.

– Akkor tehát a király ezért küldte épp magát, he? – kacsintott rá Lord Outhwaite, majd mielőtt Thomas még válaszolhatott volna, marokra fogta a gyeplőt. – Harcoljon az íjászaim oldalán, ifjú ember, de gondja legyen rá, hogy életben maradjon, helyes? Szeretnék minél többet megtudni erről a thesaurusról. Az a kincs tényleg olyan hatalmas, mint ahogy a levélben áll?

Thomas elfordult a kusza küllemű Lord Outhwaite-től, és felnézett a dombtetőre, ahol semmit sem lehetett látni, leszállítva a tüzelő levelű fákat és a kiégett kunyhókról felszálló ritkás füstködöt. – Ha csakugyan létezik, nagyuram – felelte franciául –, akkor olyasféle kincs az, amelyet angyalok őriznek, és démonok üldöznek.

– És éppen ezt kutatja? – érdeklődött Lord Outhwaite mosolyogva.

Thomas viszonozta a mosolyt. – Én csupán Durham perjelét keresem, nagyuram, hogy átadhassam neki a püspök úr levelét.

– Fossor perjelt keresi, he? – Lord Outhwaite egy csapatnyi szerzetes felé biccentett. – Ott találja. Az, aki a nyeregben ül. – A magas, ősz hajú szerzetes felé intett, aki oldalt ülte meg a szürke kancát, és aki maga köré gyűjtötte szerzetestársait, mindnyájukat gyalogosan, és az egyikük kezében egy különös zászlóval, amely csupán egy festett karóra erősített fehér rongyfoszlányból állt. – Beszéljen vele – javasolta Lord Outhwaite –, azután keresse meg a zászlómat. Az Úr legyen magával! – Az utolsó négy szót fennhangon és angolul mondta ki.

– Lordságoddal is – felelte Thomas és Hobbe atya kórusban.

Thomas a perjel felé indult, és utat tört magának az íjászok között, akik a három társzekér körül gyülekeztek, hogy magukhoz vegyék a tartalék nyílkötegeket. A kis angol sereg két külön úton menetelt Durham felé, és a csapatok most átvergődtek a mezőkön, hogy egyesítsék erőiket arra az esetre, ha a skótok megindulnának a magaslatról. Fegyveresek öltötték fel láncingeiket, míg a tehetősebbek magukra szíjazták az összes rendelkezésükre álló páncéllemezt. A sereg vezérei csak sietve találkozhattak, mert az első zászlók máris megindultak észak felé, ami azt jelezte, hogy az angolok szívesebben mérkőztek meg a skótokkal a magaslaton, sem hogy megtámadják őket a felázott mezőkön, vagy kerülő úton jussanak el Durhambe. Bretagne-ban, Normandiában és Picardiában Thomasnak rengeteg alkalma nyílt megismerni az angol lobogókat, ezek mégis furcsán festettek a szemében – ezüst félhold, barna tehén, kék oroszlán, Madárijesztő fekete bárdja, egy vörös vaddisznófő, Lord Outhwaite kagylóval ékesített keresztje, és valamennyi közül a legharsányabb, egy hatalmas skarlátszín lobogó, rajta keresztbe tett kulcsokkal, gazdagon kivarrva arannyal és ezüsttel. A perjel zászlaja rongyosnak és hitványnak tűnt a többi jelvény mellett, hiszen nem állt másból, csak egy kis, seszínű rongydarabból, amely alatt maga a perjel kiáltozott lázas izgalommal. – Menjetek és végezzétek be Isten művét – kiáltozta a közelében felsorakozó íjászoknak –, mert a skótok mind vadak! Állatok! Taglózzátok le őket! Öljétek meg mindet! Isten megjutalmaz benneteket minden leölt skótért! Menjetek és sújtsatok le rájuk! Öljétek őket! – Felfigyelt a közelgő Thomasra. – Áldást szeretnél, fiam? Akkor az Úr erősítse meg az íjad, és vezesse célba a nyilaidat! A karod sose fáradjon, a szemed látása sose homályosodjon el. Áldjon meg az Úr és valamennyi szentje, amíg ellenségeinket ölöd!

Thomas ájtatosan keresztet vetett, azután előrenyújtotta a levelet. – Azért jöttem, hogy ezt átadjam, uram.

A perjelt láthatóan meglepte, hogy egy közönséges íjász ilyen közvetlen hangnemben szólítja meg, a levélről már nem is beszélve, és először át sem akarta venni a pergament, ám ekkor az egyik szerzetes kiragadta kezéből a levelet, majd mikor meglátta a feltört pecsétet, felvonta a szemöldökét. – Urunk, a kegyelmes püspök úr küldte – jelezte.

– Mind állatok! – ismételte a perjel az elragadtatás hevében, azután ráébredt, mit is mondott a szerzetes. – Urunk levelet küldött?

– Testvéremnek – bólintott a szerzetes.

A perjel megragadta a festett rudat, és lejjebb rángatta a hevenyészett lobogót, hogy az ott lógott Thomas arca előtt. – Megcsókolhatod – intett nagylelkűen.

– Megcsókolni? – hördült fel Thomas megrökönyödve. A rongyos zászló, amely közel került az orrához, áporodottan bűzlött.

– Ez itt Szent Cuthbert halotti leple – lelkesült fel a perjel –, amit a sírjából mentettünk ki, fiam! Az áldott Szent Cuthbert tna a mi oldalunkon harcol! Még a mennyek angyalai is követni fogják őt a csatában.

Thomas, amint szembesült az ereklye értékével, térdre rogyott, és ajkához emelte a szövetet. Vászonból készült, gondolta, és most már a szövevényes mintákat is látta, amelyeket rég Megfakult, kék színű fonallal hímeztek a szegélyébe. Az anyag közepét, amelyet a szentmisék során az ostyatartó alá helyeztek, választékosan kidolgozott kereszt ékesítette, bár a hímzés ezüstszínű szálai alig váltak el a kikopott szövettől. – Ez csakugyan Szent Cuthbert halotti leple? – kérdezte gyanakodva.

– Senki másé! – kiáltott fel a perjel. – A katedrálisban épp ma reggel nyitottuk fel a sírját, hogy imát mondjunk hozzá, és a mi oldalunkon fog harcolni! – A pap felkapta a zászlót, és meglendítette a fegyveresek felé, akik észak felé ügettek lovaikkal. – Végezzétek be Isten művét! Öljétek meg valamennyit! Trágyázzátok be földjeinket eretnek húsukkal, locsoljátok meg hitszegő vérükkel!

– A püspök úr azt kívánja, hogy ez az ifjú beszélhessen Hugh Collimore baráttal – tudatta a szerzetes a perjellel, miután elolvasta a levelet –, és ez királyunk óhaja is. Urunk szerint egy nagy kincset kell megtalálnia.

– A király óhaja? – A perjel elképedten meredt Thomasra. – A király óhaja? – kérdezte újra, azután kapkodva összeszedte magát. Nyilvánvalóan rádöbbent a királyi pártfogás kézzelfogható előnyeire, ezért magához ragadta a levelet, és amikor elolvasta, azt minden várakozásánál előnyösebbnek találta. – Azért jöttél, hogy megkeress egy nagy thesaurust? – faggatta Thomast gyanakodva.

– A püspök úr akaratából, uram – bólintott Thomas.

– Mégis, miféle kincs ez? – csattant fel a perjel, és a szerzetesek döbbenten meredtek rá, amiért a kincs említése még a küszöbön álló ütközetet is elfeledtették vele.

– A kincsről, uram – kerülte meg Thomas az egyenes választ –, egyedül Collimore barát tud felvilágosítással szolgálni.

– De hát miért téged küldtek? – kérdezte a püspök, méghozzá jogosan, hiszen Thomas túlontúl fiatalnak tűnt, és nem rendelkezett a nemesi rang nyilvánvaló ismérveivel.

– Azért, mert némi tudomással én is bírok az ügyről. – Thomas attól félt, hogy ezzel máris többet árult el a kelleténél.

A perjel összehajtotta a levelet, eközben vigyázatlanul leszakította a pecsétet, majd a kötélövén függő kis tarsolyba rejtette a pergament. – Az ütközet után még beszélünk – közölte –, és akkor, csakis akkor, eldöntöm, meglátogathatod-e Collimore testvért. Ő nagyon beteg, tudod? Erősen gyengélkedik a szerencséden pára. Meglehet, hogy a halálán van. Talán nem lenne illő most háborgatnunk. Meglátjuk, meglátjuk. – Nyilvánvalóan egyedül akart beszélni a vén szerzetessel, hogy ily módon egyedül birtokolja a tudást, amelynek Collimore a birtokában volt. – Az Úr áldjon meg, fiam – bocsátotta el a perjel Thomast, majd felvonta a szent lobogót, és elindult észak felé. Az angol sereg java része már felfelé kapaszkodott a dombon, csak a társzekereket, valamint az asszonyok, a gyermekek és a sebesültek tömegét hagyta hátra. A szerzetesek meneteltek a halotti lepel mögött, és kántálásba kezdtek.

Thomas odasietett az egyik társzekérhez, és elvett egy kötegnyi íjat, amelyet az övébe tűzött. Látta, hogy Lord Outhwaite emberei a gerinc felé lovagolnak, ezért követni kezdett egy nagyobb csapatra való íjászt. – Talán legjobb lesz, ha ti itt maradtok – szólt hátra Hobbe atyának.

– Nem! – kiáltott fel Eleanor. – És neked sem kellene harcolnod.

– Ne harcoljak? – vonta fel a szemöldökét Thomas.

– Ez nem a te csatád! – erősködött Eleanor. – A városba kellene mennünk! Hogy megkeressük azt a szerzetest.

Thomas megtorpant. Eszébe villant a pap, aki az örvénylő füstben és ködben megölte a skótot, azután franciául szólt hozzá. Hírvivő vagyok, mondta a pap. „Je suis un avant-coureur”, pontosan ezeket a szavakat használta, márpedig az avant-coureur többet jelent egyszerű küldöncnél. Talán inkább előfutár? Vagy egyenesen angyal? Thomas nem tudta elűzni magától annak a néma küzdelemnek a képeit, az össze nem illő ellenfeleket, a katonát és a papot, akik közül mégis az utóbbi került ki győztesen, hogy azután felé fordítsa elvadult, vérző arcát, és bejelentse: „Je suis un avant-coureur”. Ez csakis figyelmeztető jel lehet, döntötte el magában Thomas, még ha nem is akart hinni a jelekben és látomásokban, egyedül a tiszafa íjban. Arra gondolt, hogy talán Eleanornak van igaza, és a találkozás az esélytelen győztessel talán égi jel, hogy követnie kell az avant-coureurt a városba, ám a dombon máris felsorakozott az ellenség, ő pedig íjász, és az íjászok nem szoktak megfutamodni a csata elől. – Majd bemegyünk a városba – döntötte el a kérdést –, az ütközet után.

– Miért? – követelte a választ a lány.

Thomas nem talált rá magyarázatot. Némán nekiindult a domboldalnak, ahol pacsirták és pintyőkék villantak meg a sövények között, ahol fenyőrigók szólongatták egymást a kihalt legelők felett. A köd mostanra szertefoszlott, és a szél erőtlenül fújt a Wear felett.

És ekkor abból az irányból, ahol a skótok felsorakoztak a magaslaton, dübörögni kezdtek a harci dobok.

Sir William Douglas, Liddesdale lovagja az ütközethez készülődött. Felöltötte bőrnadrágját, amelynek vastag, szívós anyaga a kardcsapást is eltérítette, és vászonige fölé kötötte a kis feszületet, amelyet egy pap Santiago de Compostelában, Szent Jakab sírjának városában áldott meg. Sir William Douglas nem tartotta magát különösebben vallásos embernek, de külön megfizetett egy papot, hogy gondoskodjék a lelki üdvéről, és az a pap biztosította róla: Szent Jakabnak, a vihar fiának keresztje a legjobb kezesség arra, hogy a tulajdon ágyában részesül majd az utolsó kenetben. Sir William a derekára egy vékony selyemcsíkot kötött, amelyet még a Bannockburnnél zsákmányolt angol zászlók egyikéből kanyarított ki. A selymet szentelt vízben áztatták Sir William hermitage-i várának kápolnája előtt, és Sir Williamet arról is sikeresen győzték meg, hogy a selyem segítségével diadalt fog aratni legősibb és leggyűlöltebb ellensége felett.

Párnázott mellényt viselt, amelyet a számtalan határ menti portya egyikén rángatott le egy angolról. Sir William élénken emlékezett erre az esetre. Már a küzdelem elején felismerte az angol vértjének különleges értékét, ezért ráförmedt embereire, hogy hagyják békén a fickót, azután a bokájára mért lendületes csapással levágta az angolt, aki térdre rogyott, és olyan cérnavékony hangon sikított fel, hogy Sir WilHam emberei harsány nevetésre fakadtak. A katona megadta magát, de Sir William akkor is elvágta a torkát, miután úgy tartotta, aki ilyen szánalmas hangon sikongat, az sosem lehet igazi harcos. Odahaza, Hermitageben a szolgák két hétig dolgoztak, amíg letisztogatták a vért a finom fémsodronyról. A legtöbb skót vezér hosszú láncvértet viselt, amely nyaktól a lábikráig teljesen beborította őket, s bár a kurtább változat védtelenül hagyta viselője lábszárát, Sir William beérte ezzel is, minthogy gyalogosan akart harcolni, és tudta, hogy a hosszú sodronyvért súlya hamar kifárasztja az embert, márpedig a kimerült harcost könnyű levágni. A láncvért felett hosszú köpenyt viselt, rajta jelvényével, a vörös szívvel. A fején csak könnyű sisakot hordott, rostély és arcvédő nélkül, hogy jól láthassa az ellenség mozgását tőle balra és jobbra is. Egy zárt sisakot viselő harcos, még ha az oly divatos csőrös sisakot is választotta, csak annyit látott, amennyit a szeme előtt meghagyott keskeny rés engedett, ezért a rostélyos sisakot viselő katonák szüntelenül forgatták a fejüket, jobbra-balra, jobbra-balra, akár a csirke a rókafészekben, és addig forgolódtak, míg a nyakuk is belesajdult, mégis csak ritkán látták a csapást, amely végül bezúzta a koponyájukat. Sir William a csatában mindig azokat kereste, akiknek a feje ide-oda járt, s akikből a drága sisak alapján kinézte, hogy takaros váltságdíjat képesek megfizetni. Hatalmas pajzsát sem felejtette a táborban, s bár az csakugyan megterhelte a karját egy gyalogos összecsapásban, számított az angolok halálos nyílzáporára, márpedig a pajzs kemény fűzfája elég vaskos volt ahhoz, hogy elnyelje a hosszú, egy yardos, acélhegyű nyilak csontrepesztő erejét. A pajzs peremét megpihentethette a földön, és biztonságban lekuporodhatott mögötte, amikor pedig az angolok kifogytak a nyilakból, még mindig félrehajíthatta. Arra az esetre, ha az angolok lovasrohamot indítanának, lándzsát is hordozott, és felkötötte kardját, legkedvesebb gyilkoló eszközét is. A kard markolatába bezártak egy haj fürtöt is, amelyet Szent András teteméről metszettek le, vagy legalábbis ezt állította az a bűnbocsánatárus, aki eladta az ereklyét Sir Williamnek.

Robbie Douglas, Sir William unokaöccse láncvértet és könnyű sisakot viselt, emellett pajzsot és kardot hordozott. Robbie hozta meg a hírt Sir Williamnek, hogy Jamie Douglas, Robbie bátyja odaveszett, feltehetőleg a dominikánus szolgájának keze által. Vagy talán maga Bemard de Taillebourg vitte véghez az alávaló tettet? Annyi bizonyos, hogy az ő parancsára történt. A húsz esztendős Robbie Douglas megsiratta fivérét. – Hogy képes egy pap ilyet tenni? – követelte a választ nagybátyjától.

– Különös fogalmaid vannak a papokról, Robbie – csóválta a fejét Sir William. – A legtöbb pap gyenge ember, akire ráruházzák Isten hatalmát, és ez veszélyessé teszi őket. Hálát adok az Úrnak, hogy még egyetlen Douglas se bújt papi csuhába. Ehhez mi túl tisztességesek vagyunk.

– Amint vége ennek az ütközetnek, bácsikám – húzta ki magát Robbie Douglas –, el kell engedned, hogy megkeressem azt a papot.

Sir William komoran elmosolyodott. Talán nem volt túlbuzgóan vallásos ember, de egy credót mindenek felett tiszteletben tartott: ha a család bármely tagját megölték, bosszút kellett állni a gyilkosokon, és Robbie e bosszú alkalmas eszközének tűnt – jóravaló ifjú, harcedzett és jóvágású, szálas testű és egyenes jellemű. Sir William büszkén mérte végig legkisebb húga gyermekét. – A nap végén majd megbeszéljük – ígérte neki Sir William –, de addig is maradj a közelemben, Robbie.

– Úgy lesz, bácsikám.

– Ha Isten is úgy akarja, ma jó pár ellenségünkkel végezhetünk. – Sir William ezután elvezette unokaöccsét, hogy találkozzék a királlyal, és részesüljön a királyi káplánok áldásában.

Sir William a legtöbb skót lovaghoz és törzsfőhöz hasonlóan sodronyvértet viselt, a király azonban francia készítésű lemezpáncélt öltött az alkalomra, amely annyira ritkának számított az északi határvidéken, hogy a vad törzsek tagjai nyíltan megbámulták a napfényben tündöklő, mozgó, fémből öntött alakot. Az ifjú királyt hasonlóképpen lenyűgözhette tulajdon szépsége, mert levetette köpenyét, fel-alá járkált, hogy csodálja és csodálat tárgyává tegye magát hűbéresei előtt, akik mind felsorakoztak az áldásért, s hogy keretien tanácsokat osszanak. Moray earlje, akit Sir William tökfilkónak tartott, lóhátról akart harcolni, és a király hajlott is rá, hogy egyetértsen vele. Atyja, a nagy Robert Bruce, Bannockburnnél lóhátról győzte le az angolokat, s nemcsak legyőzte, de meg is alázta őket. Skócia színe-java akkor sárba tiporta az angol nemességet, és Dávid, amint megörökölte atyjától az országot, ugyanezt kívánta tenni. Azt akarta, hogy lovának patái vért köpüljenek, és a nevéhez örökké tartó dicsőség tapadjon; olyan hírnevet akart, amely szétterjedt az egész keresztény világban, ezért most elfordította a fejét, és vágyakozó pillantást vetett piros-sárgára festett lándzsájára, amelyet egy szilfatörzsnek támasztott.

Sir William Douglas is elnézett abba az irányba. – Íjak – jegyezte meg kurtán.

– Bannockburnnél is ott voltak az íjak – torkolta le Moray earlje.

– No igen, csak a nyavalyások akkor még nem tudták használni őket – vetette ellene Sir William. – És nem bízhatunk abban, hogy az angolok örökké ostobák maradnak.

– Ugyan hány ilyen íjászuk lehet? – kérdezte gúnyosan az earl. – Azt mondják, ezrével harcolnak Franciaországban, százával Bretagne-ban, s még egyszer annyian Gascogne-ban. Akkor hányan maradhattak itt?

– Épp elegen – mordult fel Sir William, aki nem is igyekezett véka alá rejteni megvetését, amelyet John Randolph, Moray harmadik earlje iránt érzett. Az earl éppoly tapasztalt volt a harcban, mint Sir William, csak túlontúl hosszú időt töltött angol hadifogságban, ezért a gyűlölet indulatossá és kapkodóvá tette.

A fiatal és tapasztalatlan király legszívesebben az earl mellé állt volna, akit barátjának tekintett, ugyanakkor látta, hogy a többi vezér Sir William pártját fogja, aki, noha nem viselt magasztos címet vagy hivatalt, egész Skócia legtöbbet tapasztalt harcosának számított. Moray earlje megérezte, hogy vesztésre ail a vitában, ezért sietségre ösztönzött. – Rohamozzunk azonnal, felség – vetette fel –, mielőtt csatasorba rendeződnek. – Dél felé mutatott, ahol az angol csapatok kezdtek feltünedezni a legelő peremén. – Vágjuk le a mocskokat, mielőtt felkészülnének.

– Valois Fülöp – szúrta közbe csendesen Menteith earlje – Picardiában pontosan ugyanezt a tanácsot kapta. Nem vált a hasznára, ahogyan nekünk sem válna.

– Amellett – tette hozzá Sir William Douglas – nekünk meg kell birkóznunk azokkal is. – A mezőt szegélyező kőfalak felé mutatott, amelyek mögött az angolok kezdték felállítani az arcvonalat. – Moray talán azt is elárulná nekünk, hogyan jutnak át a páncélos lovagok azokon a falakon? – kérdezte gúnyosan.

Moray earlje elvörösödött. – Ennyire ostobának hisz, Douglas?

– Csak annyira, amennyire mutatja magát, John Randolph – felelte hűvösen Sir William.

– De urak! – csattant fel a király. Ő maga eddig nem figyelt fel a kőfalakra, amikor a kiégett kalyibák és a kidöntött kereszt mellett állította fel csatasorát; nem látott mást, csak a zöldellő mezőket, a széles utat, és azt a még fényesebb ösvényt, amely a dicsőséghez vezetett. Most pedig már azt is láthatta, ahogyan az ellenség kitört a távoli fák vonalából. Szép számmal akadtak közöttük íjászok, és ő is pontosan tudta, hogyan töltik meg ezek az íjászok nyílvesszőkkel az eget, miként fúródnak acélhegyű nyilaik mélyen a csatalovakba, és vesztik eszüket az állatok a fájdalomtól. Márpedig ezt a csatát nem veszíthette el. Megfogadta nemeseinek, hogy a karácsonyt már az angol király londoni csarnokában üli meg, így ha veszít, elveszítheti sokuk tiszteletét is, míg másokat egyenesen lázongásra ösztönöz. Győznie kellett, márpedig türelmetlen ifjú lévén, minél előbb. – Ha elég gyorsan rohamozunk – kezdte puhatolózva –, mielőtt még valamennyien felállnak...

– Akkor a lovak lábát törjük azokon a kőfalakon – vágott közbe Sir William, aki fikarcnyi tiszteletet se mutatott királyi hűbérura iránt. – Már ha felséged lova egyáltalán eljut odáig. A lovakat nem kímélheti meg a nyílzáportól, felség, de gyalogosan átvészelheti a vihar legjavát. Vonja csak előre a pikásokat, de legyenek velük fegyveresek is, akik a pajzsaikkal megvédik őket. Pajzsokat fel, fejeket le, és kitartani, ez a győzelem titka.

A király megigazította a vállvértet, amely a jobb oldalát védte, és amelynek megvolt az az idegesítő „szokása”, hogy felcsúszott a mellvért peremére. A skót seregek védelme hagyományosan a pikásokra várt, akik veszedelmesen hosszú fegyverekkel tartották vissza az ellenséges lovagokat, ám az ormótlan fegyver megtartása mindkét kezüket lefoglalta, ezért a pikások könnyű célpontként kínálkoztak fel az angol íjászoknak, akik szerettek azzal kérkedni, hogy a nyíltáskájukban hordozzák a skótok életét. A pikásokat tehát meg kellett oltalmazni a fegyveresek pajzsaival, hogy az ellenség hiába vesztegesse el a nyilait. Az elgondolás hasznosnak tűnt, mégis alkalmatlan volt David Bruce számára, aki így nem vezethette mennydörgő robajjal az ellenségre lovasait, miközben a kürtök érces harsogásába az ég is belereszket.

Sir William látta a király vonakodását, ezért tovább érvelt. – Ki kell tartanunk, felség. Várnunk kell, a pajzsokkal kell felfognunk az angolok nyilait, ám a végén, felség, amikor már belefáradtak a nyilak elvesztegetésébe, és támadásba lendülnek, akkor majd úgy vágjuk le valamennyit, mint a rühes kutyát.

A többiek morogva helyeseltek. A skót nagyurak – ezek a harcban edzett, szakállas, zord fegyverforgatók – nem kételkedtek a győzelemben, hiszen számban messze felülmúlták az ellenséget, ám tudták azt is, hogy ezt a győzelmet nem kényszeríthetik ki egy csapásra, amikor velük szemben az íjászok sorakoznak fel, ezért pontosan azt kell tenniük, amit Sir William is javasolt: átvészelni a nyílzáport, magukra vonni az ellenséget, azután bevégezni a mészárlást.

A király felismerte, hogy hűbéresei Sir Williammel értenek egyet, ezért vonakodva bár, de feladta a tervet, hogy lovagjaival töri meg az ellenséget. Mindez óriási csalódást okozott neki, ám amint végighordozta tekintetét a skót nagyurakon, úgy érezte, hogy ilyen férfiakkal az oldalán nem veszíthet. – Gyalogosan fogunk harcolni – jelentette ki –, és levágjuk őket, mint a kutyákat. Letaglózzuk valamennyit! – És azután, tette hozzá gondolatban, amikor a túlélők dél felé menekülnek majd, a skót lovasok bevégzik a véres munkát.

Ám addig is, gyalogos harcolt gyalogos ellen, ezért előrehozták Skócia lobogóit, és felállították azokat a gerinc mentén. A felgyújtott kalyibák mostanra üszkös romokká enyésztek, a hamvak mélyén a három megfeketedett és gyermeki méretűre aszott tetemmel, és a király ezek közelében állította fel a maga lobogóit – a sárga mezőben lángoló vörös András-keresztet és a sor közepén Skócia szentjének zászlaját, kék mezőben a fehér András-kereszttel –, míg jobbra és balra a kisebb rangú urak zászlói lengedeztek. A Stewart-oroszlán pengéjét suhogtatta; a Randolph-sólyom szétterjesztette szárnyát, míg keletre és nyugatra csillagok, szekercék és keresztek repkedtek a szélben. A sereg három, sheltronnak nevezett részre oszlott, és a három sheltron olyan hatalmasra nőtt, hogy a szárnyakon felsorakozott embereknek tülekedniük kellett, ha meg akartak maradni a gerinc fennsíkján.

A sheltronok leghátsó sorait a szigetekről és északról érkezett törzsek tagjai foglalták el, akik csupasz lábbal, fémvértek nélkül harcoltak, és olyan hatalmas kardokat forgattak, amellyel éppoly könnyen agyonverhettek valakit, mint ahogyan lekaszabolhatták. Valamennyien félelmetes harcosok hírében álltak, ám a vértek hiánya rendkívül sebezhetővé tette őket a nyilak számára, ezért hátravonták őket, hogy az alakzatok első sorait fegyveresekkel és pikásokkal töltsék fel. A fegyveresek kardokat, szekercéket, buzogányokat és harci kalapácsokat forgattak, és ami ennél is fontosabb, pajzsaikkal megvédhették a pikásokat, akiknek hosszú fegyvere éles tüskében, kampóban és bárdban végződött. A tüske hátraszorította az ellenséget, a horoggal leránthatták nyergéből a páncélos lovast, a bárddal pedig átüthették a vértjét. Az arcvonal hosszában pikák meredeztek, amelyek szöges acélkerítésként tartották vissza az angolokat, a kerítés mentén pedig papok jártak, hogy megáldják a fegyvereket és azokat, akik forgatták őket. A katonák térdepelve fogadták az áldást. Az urak némelyike, köztük maga a király is, megmaradt a lován, de csak azért, hogy adathasson a sereg felett, és most valamennyien dél felé fordultak, hogy lássák, amint az utolsó angol egységek is felsorakoznak velük szemközt. Milyen kevesen gyűltek össze! Egy ilyen kis sereget könnyedén szétzúzhatnak! A skótok balján terült el Durham, tornyain és sáncain ott hemzsegtek a bámészok, előttük az angolok kis seregével, amelybe nem szorult annyi értelem, hogy visszavonuljon délnek, York felé. Az angolok ehelyett megvetették a lábukat, még ha a skótok oldalán állt is a számbeli fölény és a magaslatból fakadó előny. – Ha gyűlölitek őket – kiáltott oda Sir William az embereinek, akik a skót csatasor jobbján várakoztak –, akkor hallassátok a hangotokat!

A skótok egy emberként bődültek fel. Pajzsukhoz verték kardjukat és lándzsájukat, égnek kiáltották izzó gyűlöletüket, és középütt, ahol a királyi sheltron várakozott a keresztes lobogó alatt, a tucatnyi dobos püfölni kezdte a kifeszített kecskebőröket Valamennyi dob egy-egy hatalmas tölgyhéjból készült, amelyre kötelekkel két kecske bőrét nyújtották ki, de olyan feszesre, hogy a bőrhártyára ejtett makk visszapattant róla annak a kezébe, aki eldobta, és ezek a dobok a fűzfavesszők csapására élesen, szinte fémes hangon kongtak, ami betöltötte az eget. A skótok már a zajongással is támadást intéztek az angolok ellen.

– Ha gyűlölitek az angolokat, hadd tudják meg ők is! – kiáltott fel March earlje a skót sereg bal oldalán, amely a városhoz a legközelebb esett. – Ha gyűlölitek az angolokat, kiáltsátok oda nekik! – Az üvöltés egyre erősödött, a kardok és lándzsák egyre nagyobb erővel csapódtak a pajzsoknak, és Skócia gyűlöletének hangjai szétáradtak a gerincen, ahogyan a kilencezer férfi üvöltve fordult a háromezer ellen, akik voltak olyan ostobák, hogy kihívták őket maguk ellen.

– Úgy vágjuk le őket, akár az érett kalászt – ígérte egy pap –, bűzhödt vérükkel öntözzük meg a földjeiket, és elkárhozott angol lelkekkel töltjük meg a legförtelmesebb poklokat.

– Minden asszonyuk a tiétek lesz! – buzdította Sir William az embereit. – Az asszonyaik és a lányaik a ti játékszereitek lesznek ma este! – Vigyorogva fordult unokaöccséhez, Robbie-hoz. – Te is választhatsz magadnak egy jó kiállású durhami asszonyt, Robbie.

– És egy londoni asszonyt – bólintott komoran Robbie –, toég karácsony előtt.

– Abban biztos lehetsz – ígérte Sir William.

– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – kiáltozta a király káplánja –, küldjétek valamennyit pokolra! Minden elkárhozott, förmedvényes lelket! Minden leölt angolért cserébe ezer héttel kevesebbet kell eltöltenetek a purgatóriumban!

– Ha gyűlölitek az angolokat – kiáltotta Lord Robert Stewart, a trón várományosa –, hadd tudják meg ők is! – És a gyűlölet hangja mennydörgésként morajlott végig a Wear mély völgyén, visszacsapódott a szirtfokról, amelyen Durham állt, és még tovább dagadt, hogy tudassa az egész északi országrésszel: a skótok átlépték a határt.

És Dávid, Skócia királya boldog lehetett, amiért eljött erre a helyre, ahol kidöntötték a sárkányos keresztet, ahol a házakból csak füstölgő romokat hagytak, s ahol az angolok felkínálkoztak arra, hogy leöljék valamennyiüket. Mert ez a nap örökkévaló dicsőséget hoz Szent Andrásnak, a Bruce háznak és Skóciának.

Thomas, Hobbe atya és Eleanor követte a perjelt és szerzeteseit, akik még most is kántáltak, noha a barátok hangja el-elcsuklott a nagy sietségben. Szent Cuthbert halotti leple ide-oda lengedezett, magához vonzotta az asszonyokat és a gyermekeket, akik nem akarták elveszíteni szem elől a férfiakat, ezért inkább körmenetet alkottak, s így vitték fel a dombra a tartalék nyílkötegeket. Thomas szíve szerint gyorsabban haladt volna, hogy elhagyja a szerzeteseket, és megkeresse Lord Outhwaite embereit, Eleanor azonban szántszándékkal lemaradozott, amíg a férfi dühödten elé nem pördült. – Ennél gyorsabban is tudsz gyalogolni! – tiltakozott franciául.

– Én gyorsabban is tudnék gyalogolni – csattant fel a lány –, te pedig hátat fordíthatnál az ütközetnek! – Hobbe atya, aki kantáron vezette egyetlen lovukat, felismerte a hanghordozást, még ha a szavak nem is jelentettek a számára semmit. Felsóhajtott, s ezzel magára vonta Eleanor dühödt pillantását. – Nem kellene harcolnod! – kiáltott a lány.

– Íjász vagyok – vetette meg a lábát Thomas –, és odafent az ellenségeink gyülekeznek.

– A királyod azért küldött ide, hogy keresd meg a Grált! – erősködött Eleanor. – Nem azért, hogy meghalj! Nem azért, hogy egyedül hagyj! Engem és a gyerekünket! – Elhallgatott, végigsimított a hasán, és a szemében könnyek csillantak. – Itt hagynál engem egyedül? Egy idegen országban?

– Nem fogok meghalni – jelentette ki Thomas gunyoros hangon.

– Olyan biztos vagy benne? – kérdezte Eleanor még elevenebb gúnnyal. – Talán megint Isten szólott hozzád? Olyasmit tudsz, amit senki más? Tudod, melyik napon fogsz meghalni?

Thomas megrökönyödve fogadta a kirohanást. Eleanor erős lány volt, sosem hajlott a szeszélyes kitörésekre, most mégis halálra rémült és zokogott. – Azok az emberek – mondta Thomas –, Madárijesztő és Koldus, egy ujjal se nyúlhatnak hozzád. Itt leszek.

– Nem róluk van szó! – jajveszékelt Eleanor. – Álmodtam a múlt éjszaka! Álmot láttam.

Thomas megnyugtatóan a vállára tette a kezét, amelyet keményre edzett a nagy íj kenderből font húrja. – Én a Grálról álmodtam múlt éjjel – mosolyodott el, noha a kijelentés nem volt egészen igaz. Nem álmodott a Grálról, csupán felriadt egy látomásra, amely csalóka képnek bizonyult csupán, ha ezt nem is mondhatta el Eleanornak. – Aranyló volt és gyönyörű – tette hozzá ábrándos hangon –, akár egy tűzserleg.

– Az én álmomban – nézett fel rá könnyes szemmel Eleanor – halott voltál, a tested megfeketedett és felduzzadt.

– Mit mond? – kérdezett közbe Hobbe atya.

– Volt egy rossz álma – felelte Thomas angolul. – Igazi lidércnyomás.

– Az ördög bocsát ránk rémálmokat – bólintott a pap komoran. – Ezt mindenki tudja. Mondd csak el neki.

Thomas lefordította a szavait, azután félresimított egy aranyló fürtöt a lány homlokából, s betuszkolta azt kötött sapkája alá. Imádta ezt az őszinte, ártatlan arcot, amely a hatalmas szemmel és a kifejező ajkakkal mindig is egy kiscicát juttatott az eszébe. – Csak egy rossz álom volt – bizonygatta –, un cauchemar.

– Madárijesztő – borzongott meg Eleanor –, az a cauchemar. Thomas szorosan magához ölelte. – A közeledbe sem fog jönni – ígérte meg a lánynak. Távoli kántálást hallott, ám ez még csak nem is hasonlított a szerzetesek fennkölt fohászaihoz. Gúnyos és kitartó üvöltés ért el a füléhez, éppoly súlyosan, mint a dobütések, amelyek a mértékét adták. Nem tudta kivenni a szavakat, de erre nem is volt szükség. – Az ellenség – vonta ki magát az ölelésből – csak ránk vár.

– De nem a te ellenségeid – vetette ellene a lány.

– Ha beveszik Durhamet – csóválta a fejét Thomas –, nem törődnek majd ezzel. Éppúgy meggyaláznak téged is.

– Az angolokat mindenki gyűlöli. Tudtad ezt? Gyűlölnek a franciák, gyűlölnek a bretonok, gyűlölnek a skótok, a keresztény világban mindenki gyűlöl benneteket! És tudod, miért? Mert imádjátok a harcot! Úgy bizony! Mindenki ilyennek ismeri az angolokat. Te pedig? Ma végre nem kellene harcolnod, az egészhez nincs semmi közöd, mégis alig várod, hogy ott legyél, és újra gyilkolhass!

Thomas nem tudta, mit felelhetne erre, mert volt némi igazság abban, amit Eleanor mondott. Vállat vont, és felvette a nehéz íjat. – Én a királyomért harcolok, és azon a dombon az ő ellenségei gyülekeznek. Túlerőben vannak. Tudod te, mi fog történni, ha bejutnak Durhambe?

– Tudom – felelte Eleanor kurtán, és csakugyan tudta, hiszen ott volt Caenben, amikor az angol íjászok a királyi parancs ellenére átözönlöttek a hídon, és elpusztították az egész várost.

– Ha nem harcolunk, és nem állítjuk meg őket – folytatta Thomas –, akkor a lovasaik fognak levadászni bennünket. Egyikünket a másik után.

– Azt mondtad, feleségül akarsz venni – fakadt sírva megint Eleanor. – Nem akarom, hogy a gyerekem apátlan árva legyen. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint én – utalt tulajdon törvénytelen voltára.

– El foglak venni, megesküszöm rá. Amint vége az ütközetnek, Durhamben összeházasodunk. A katedrálisban, helyes? – Elmosolyodott. – A katedrálisban fogunk megesküdni.

Eleanor kedvét lelte az ígéretben, csak haragjában nem akarta ezt kimutatni. – Most kellene a katedrálisba mennünk! – csattant fel. – Ott biztonságban lennénk. Imádkoznánk a főoltárnál.

– Te így is elmehetsz a városba – vonta meg a vállát Thomas. – Engedd, hogy megküzdjek a király ellenségeivel, addig ti menjetek a városba, te és Hobbe atya, beszéljetek az öreg szerzetessel, utána pedig menjetek a katedrálisba, és ott várjatok meg. – Leoldotta az egyik jókora zsákot a kanca hátáról, előhúzta páncélingét és belebújt. Merevnek és hidegnek érezte a bőrbélést, amely áporodottan bűzlött. Küszködve bebújtatta a karját, azután kardot kötött a derekára, és vállára vetette a nagy íjat. – Menjetek a városba – biztatta Eleanort –, és beszéljetek a szerzetessel.

Eleanor vigasztalanul zokogott. – Meg fogsz halni – jajveszékelt. – Megálmodtam.

– Én nem mehetek a városba – tiltakozott Hobbe atya is.

– Maga pap – mordult fel nyersen Thomas –, nem katona! Vigye Eleanort Durhambe. Keresse meg Collimore barátot, és beszéljen vele. – A perjel ragaszkodott hozzá, hogy Thomas várjon a csata végéig, és egyszeriben nagyon is célravezetőnek tűnt, ha elküldte Hobbe atyát az idős szerzeteshez, mielőtt még a perjel megmérgezi annak emlékeit. – Mindketten menjenek Collimore baráthoz – erősködött Thomas –, és beszéljenek vele. Tudja, mit kell kérdeznie. Azután találkozunk a katedrálisban, még napnyugta előtt. – Felvette könnyű sisakját, amelynek széles pereme eltéríthette a lefelé irányuló kardcsapásokat. Dühös volt Eleanorra, mert érezte, hogy a lánynak igaza van. A küszöbön álló ütközet csakugyan nem az ő gondja, ha nem számol azzal, hogy a harc a mestersége, és Anglia a hazája. – Nem fogok meghalni – bizonygatta konok, alaptalan meggyőződéssel –, és ma este találkozunk. – Odalökte a gyeplőt Hobbe atyának. – Gondoskodjon Eleanor biztonságáról – emelte fel a hangját. – Madárijesztő semmivel sem fog próbálkozni a rendházban vagy a katedrálisban.

Búcsúzóul szívesen megcsókolta volna Eleanort, ám a lány dühös volt rá, ő pedig nemkülönben a lányra, ezért csak vette az íját, a nyílvesszőkkel teli zsákot, és útnak indult. A lány nem próbálta meg visszatartani; a büszkesége neki sem engedte, hogy jottányit is visszakozzon. Amellett ő is tudta, hogy igaza van. A skótokkal való összecsapás nem tartozott Thomasra, nem úgy a Grál keresése. Hobbe atya, aki mit sem tehetett a konok önfejűség ellen, némán bandukolt, bár felfigyelt rá, hogy Eleanor nemegyszer visszafordul, s láthatóan abban reménykedik, hogy Thomas visszanéz rá, ám a lány csupán azt látta, hogy szerelme felfelé kaptat a domboldalon a hátára vetett óriási íjjal.

Az íj csakugyan hatalmas volt; magasabb a legtöbb férfinál, a markolatánál pedig olyan vaskos, akár egy íjász csuklója. Tiszafából készült; Thomas meggyőződése szerint itáliai tiszafából, noha ebben nem lehetett biztos, hiszen az íj fáját a tenger vetette ki egy megfeneklett hajóról. Thomas maga faragta ki a fát, a markolatrészt meghagyta vastagon, a végeket pedig gőzzel hajlította meg, hogy azok épp ellenkezőleg íveljenek, mint a felhúzott íj. A fegyvert olaj és korom keverékével festette éjfeketére, majd a fa két végébe hornyolt agancsszarut húzott, hogy az tartsa meg az ideget. Az íj fáját úgy munkálta meg, hogy a markolatrész felé néző oldalra a kemény színfa kerüljön, amely összepréselődött, amikor az idegre helyezett nyílvesszőt hátrahúzta, míg a hasas íj külső oldalát a ruganyos szijács alkotta, így amikor elengedte a húrt, a színfa kieresztette a nyomást, a szijács pedig visszarántotta a fát eredeti alakjára, miközben a nyílvessző halálos erővel röppent ki. Az íj hasát, ahol bal kezével megmarkolta a tiszafát, Thomas betekerte kenderrel, és a csontenyvvel kikeményített rostok fölé egy darabka ezüstöt szegezett, részét annak az összetört templomi serlegnek, amelyet apja használt a hooktoni templomban. Az ezüstöt a griff ékesítette, karma között a Szent Grállal. A griff Thomas családjának címeréből származott, noha ezt annak idején még nem tudta, miután apja sosem mondta el neki a történetüket. Sosem mondta el neki, hogy származását tekintve a kathar eretneknek bélyegzett Vexille család sarja, azé a családé, amelyet tűzzel-vassal űztek el dél-franciaországi otthonából, egészen a keresztény világ legsötétebb zugáig.

Thomas nem sokat tudott a kathar eretnekségről; tudta viszont, hogyan használja az íjat, s válassza ki a nyílnak legalkalmasabb kőrist, bükköt és gyertyánt, hogyan tollazza fel a vesszőt a válogatott lúdtollakkal, s húzzon a végébe hegyes acéltüskét. Tudta mindezt, de azt már nem, miként lője keresztül a nyíllal a pajzsot, a vértet és a testet. Mindezt ösztönösen végezte, és gyermekkora óta gyakorolta – addig gyakorolt, amíg az ujjaiból ki nem serkent a vér, amíg már gondolkodás nélkül a füléig hátra tudta húzni az ideget, amíg a többi íjászhoz hasonlóan ki nem öblösödött a mellkasa és meg nem erősödött a karja. Nem kellett arra gondolnia, hogyan használja az íjat, hiszen ez az ösztöneiből fakadt, akár a lélegzés, az ébredés vagy éppenséggel a harc.

Visszafordult, amint elérte a gyertyánokat, amelyek sánc gyanánt óvták a felfelé kapaszkodó utat. Eleanor konokul haladt előre, és Thomas hirtelen késztetést érzett, hogy utána kiáltson, de tudta, a lány túl messzire került, úgysem hallaná meg. Korábban is perlekedett már vele – úgy tűnt, a férfiak és az asszonyok fél életüket civódással, a másik felét pedig szerelemmel töltik, és az előbbi hevessége táplálja az utóbbi szenvedélyességét. Thomas már-már elmosolyodott, amiért elismerte, sőt egyenesen kedvelte Eleanor csökönyösségét; azután mégis elfordult, és átgázolt az útra hullott gyertyánleveleken, a kőfalakkal körülzárt mezők mentén, ahol százával legelésztek a felnyergelt paripák – az angol lovagok és fegyveresek csatalovai, amelyek jelenléte tudatta Thomasszal, hogy az angolok skót rohamra számítanak, hiszen egy lovag gyalogosan sokkal hatékonyabban védhette magát. A lovakat mindazonáltal felnyergelve tartották, hogy a páncélos fegyveresek vagy fürgébben menekülhessenek, vagy lóhátról vehessék üldözőbe a legyőzött ellenséget.

Thomas még most sem látta a skót sereget, hallotta viszont a kitartó kántálást, amelyet a dobok morajlása ruházott fel pokoli erővel. A dübörgő hang nyugtalanná tette a legelésző állatokat, s közülük hárman a rémülettől kifordult szemmel vágtáztak a kőfal mentén, nyomukban a lovász fiúkkal. Apródok járatták a csatalovakat közvetlenül az angol vonal mögött, amelyet három rendre osztottak. Minden rendben a hátsó sorban helyezték el a csapatnyi lovast és az egységek harsány lobogók alatt várakozó parancsnokait, míg előttük három-négy sorban a kardokkal, szekercékkel, lándzsákkal és pajzsokkal harcoló fegyveresek sorjáztak, a fegyveresek előtt pedig, a rendek közötti hasadékokat kitöltve, az íjászok.

A skótok, akik két íjlövésnyire lehettek az angoloktól, valamivel magasabban sorakoztak fel, és szintén három egységre oszlottak, amelyek, az angol csatarend mintájára, szintén a vezérek lobogói körül összpontosultak. A legmagasabb zászló, a vörös és sárga királyi lobogó, középütt lengett. A skót lovagok és fegyveresek angol ellenfeleikhez hasonlóan gyalogosan harcoltak, bár minden sheltron háromszor-négyszer erősebbnek tűnt, mint a vele szemközt sorakozó angol erők, ugyanakkor Thomas, aki magassága folytán elnézhetett az angol sorok felett, azt is láthatta, hogy az ellenséges alakzatban alig találni íjászokat. A skót arcvonalból itt-ott előmeredt ugyan egy hosszú íj, és a pikák erdejében néhány számszeríj is láthatóvá vált, ám az íjászok száma meg sem közelítette az angolokét, noha a skót sereg ezzel együtt is hatalmas túlerőben volt. A csatát tehát, már ha valaha is elkezdődik, a nyilak és a skót fegyveresek-pikások közti összecsapás dönti el, s ha a nyílvesszők kevésnek bizonyulnak, a dombgerinc menthetetlenül az angolok vesztőhelye lesz.

Lord Outhwaite keresztes-fésűskagylós jelvénye a bal oldali alakzatban bukkant elő, így Thomas is arrafelé vette az irányt. A perjel, aki mostanra leszállt a lováról, a bal oldali és a középső hadtest közötti térben várakozott, ahol egyik szerzetese egy füstölőt lengetett, míg társa a festett rúdra akasztott oltárterítőt lengette. Maga a perjel teli torokból ordított, noha Thomas nem tudta volna megmondani, hogy szidalmakkal illeti-e az ellenséget, vagy csak az Úrhoz fohászkodik, minthogy a pap szavai belefúltak a skót kántálásba. Thomas az ellenség szavait sem tudta különválasztani, a skótok érzelmeihez azonban így sem férhetett kétség, és a kitartóan gyorsuló dobolás féktelen dühbe lovalta a katonákat.

Thomas most már látta az óriási dobokat, és megfigyelte, hogy milyen szenvedélyesen püfölik a dobosok a kifeszített bőröket, amelyek éles, csontropogáshoz hasonló hangokat hallattak. Az ütemes, hosszan visszhangzó zajongás a dobhártyájuk ellen intézett rohamot, és a dobosok előtt, az ellenséges arcvonal közepe táján a szakállas harcosok némelyike máris vad táncba kezdett. Ε férfiak a skót alakzat hátsó részéből törtek utat maguknak, és nem viseltek sem láncvértet, sem páncélt, csak vaskos, redős öltözéket; a fejük felett hosszú, súlyos kardokat lengettek, míg a bal karjukra kis, fatálnál alig nagyobb kerek bőrpajzsokat szíjaztak. Mögöttük a skót fegyveresek kardjuk lapjával püfölték pajzsukat, míg a pikások hosszú fegyverük boldogabbik végét verték oda a földhöz, és tették ezzel teljessé a hangzavart. A káosz olyannyira teljessé vált, hogy a perjel szerzetesei is felhagytak a kántálással, csak némán meredtek az ellenségre.

– Most azzal próbálkoznak – emelte fel a hangját Lord Outhwaite, aki embereivel együtt maga is gyalogosan harcolt –, hogy elijesszenek bennünket a puszta hangjukkal, mielőtt nekünk esnének. – Őlordsága bicegett, bár Thomas nem szívesen kérdezte volna meg, hogy a kortól vagy egy régi sebtől-e; mindenesetre olyan helyet keresett, ahol járhatott egyet és rugdoshatta a rögöket, ezért is elegyedett szóba a szerzetesekkel, míg csak észre nem vette Thomast. – Nagyon óvatosnak kell lennie a gazfickókkal – mutatott a táncoló férfiakra –, mert vadabbak azok, mint a leforrázott macska. Azt mondják, elevenen nyúzzák meg a foglyaikat. – Lord Outhwaite keresztet vetett. – Nem sokszor látni őket ennyire délen.

– Kik ezek? – kérdezte Thomas.

– Olyan törzsek tagjai, amelyek a messzi északon telepedtek le – magyarázta az egyik szerzetes, egy magas férfi, ősz tonzúrával, sebhelyes arccal és fél szemmel. – Barbárok – tette hozzá a szerzetes –, közönséges vadállatok! Bálványok imádatára adják magukat! – Szomorúan csóválta rneg a fejét. – Olyan messzire még sosem jutottam, de azt mondják, a távoli északon örökös a köd, és ha egy férfi hátsebtől hal meg, az asszonya felfalja a porontyait, és szégyenében leveti magát egy szikláról.

– Igaz ez? – kérdezte Thomas.

– Így hallottam – felelte a szerzetes, majd buzgón keresztet vetett.

– Madárfészkeken, tengeri hínáron és nyers halon élnek – vette át a szót Lord Outhwaite, azután elmosolyodott. – Sebaj, Witcarban is sokan ezt teszik a népemből, de ők legalább az egy Istent imádják. Legalábbis, azt hiszem.

– De a népének akkor sincsen hasított patája – meredt a szerzetes gyűlölködve az ellenségre.

– A skótoknak van? – kérdezte nyugtalanul egy fiatalabb barát, akinek arcát szörnyű himlőhegek borították.

– A klánok tagjainak igen – válaszolt Lord Outhwaite. – Már-már nem is emlékeztetnek emberre! – Megrázta a fejét, azután az idősebb testvér felé nyújtotta a kezét. – Michael testvér, igaz?

– Hízelgő, hogy őlordsága emlékszik a nevemre – bólogatott a szerzetes buzgón.

– Valamikor az én Lord Percym fegyverese volt – magyarázta Lord Outhwaite Thomasnak –, méghozzá nem is akármilyen!

– Amíg a skótok miatt el nem veszítettem ezt – emelte fel Michael testvér a jobb karját, hogy a csuha visszahulló ujja látni engedje a csuklónál elmetszett végtagot –, és ezt – mutatott ezután üres szemgödrére –, ezért már csak imádkozom harc helyett. – Elfordult és végigmérte a skót vonalakat. – Nagyon zajosak ma – jegyezte meg.

– Magabiztosak – bólintott Lord Outhwaite –, és miért is ne lennének azok? Mikor fordult elő utoljára, hogy a skótok túlerőben voltak?

– Talán túlerőben vannak – engedte meg Michael testvér –, de a helyet akkor is rosszul választották meg. A gerinc déli végébe kellett volna menniük.

– Ha már így történt, testvérem – sóhajtott fel Lord Outhwaite –, legalább adjunk hálát az Úrnak ezért a kis jótéteményért. – Michael testvér arra utalt, hogy a skótok feláldozták a számszerű fölényílkből fakadó előnyt, amikor a szűkös dombgerincen harcoltak, ahol nem tudták körbekeríteni az angol arcvonalat, lehetett az bármily törékeny. Ha a skótok délebbre sorakoznak fel, ahol a gerinc tágas fennsíkká szélesedett, mielőtt alázuhant a vizenyős rétek felé, könnyedén az ellenség oldalaiba kerülhettek volna. A hely óvatlan megválasztása az angolokat segítette, bár ez csekély vigaszt nyújtott, amikor Thomas megpróbálta felbecsülni az ellenséges sereg nagyságát. Mások is Megpróbálkoztak ezzel, és az eredmények széles skálán mozogtak, a hat- és a tizenhatezer fő között, bár maga Lord Outhwaite úgy vélte, hogy a skótok nem lehetnek többen nyolcezernél.

Vagyis alig vannak három-négyszeres túlerőben – közölte vidáman –, és nincsenek közöttük íjászok. Hála legyen Istennek az angol íjászokért.

– Ámen – vágta rá Michael atya.

A himlőhelyes ifjú szerzetes megigézetten meredt a vaskos skót sorokra. – Azt hallottam, hogy a skótok kékre mázolják az arcukat. Eddig egy olyat se láttam.

Lord Outhwaite meglepettnek tűnt. – Mit mond?

– Hogy kékre mázolják az arcukat, nagyuram – felelte a szerzetes zavartan –, de meglehet, csak az arcuk egyik felét. Hogy elijesszenek bennünket.

– Hogy elijesszenek bennünket? – Őlordsága szórakoztatónak találta a gondolatot. – Nem inkább azért, hogy megnevettessenek? Még sosem láttam, hogy bármelyik is ilyet tett volna.

– Én sem – szúrta közbe Michael testvér.

– Márpedig én ezt hallottam – erősködött a fiatal szerzetes.

– Festék nélkül is elég ijesztőek. – Lord Outhwaite egy szemközt magasodó zászló felé mutatott. – Látom, Sir William is eljött.

– Sir William? – ráncolta a homlokát Thomas.

– Willie Douglas – bólintott Lord Outhwaite. – Egyszer két évre fogságba vetett, azóta is nyögöm a kölcsönöket. – A bajba jutott családoknak ilyen esetben szinte mindig pénzkölcsönzőkhöz kellett fordulnia. – Azért kedvelem. Hamisítatlan gazfickó. És együtt harcol Morayval?

– Moray? – kérdezte most Michael testvér.

– John Randolph, Moray earlje. – Lord Outhwaite a Douglasek vörös szíve mellett lengedező egyik zászlóra mutatott. – Szívből gyűlölik egymást. Isten tudja csak, miért küzdenek ma egymás mellett. – Újra elnézte a skót dobosokat, akik messze hátrahajoltak, hogy a hasukon egyensúlyozzák ki óriási hangszereiket. – Gyűlölöm ezeket a dobokat – csóválta meg a fejét. – Még hogy kékre mázolják az arcukat! Még sosem hallottam nagyobb sületlenséget! – kuncogott.

A perjel figyelme most a legközelebbi csapat felé fordult, és közölte a katonákkal, hogy a skótok elpusztították a nagy hexhami rendházat. – Megszentségtelenítették az Úr templomát! Leölték testvéreinket! Megrabolták magát Krisztust, a Megváltót, és könnyeket csaltak az Úr orcájára! Teljesítsétek be Isten bosszúját! Ne mutassatok könyörületet! – Egy közelben álló íjász megmozgatta ujjait, megnyalta az ajkát és gyűlölködve meredt az ellenségre, ám az semmi jelét sem adta annak, hogy támadni akar. – Bosszút állsz ellenségeinken – rivallt rá a perjel –, és az Úr megáld érte! Záporozni fognák rád a jótéteményei!

– Azt akarják, hogy mi támadjunk – jegyezte meg szárazon Michael testvér, akit láthatóan mély zavarba hozott a perjel lázas kirohanása.

– Na igen – értett egyet Lord Outhwaite –, és azt hiszik, lóhátról fogunk támadni. Látja a pikákat?

– Azért gyalogosok ellen is hatásosak, nagyuram – vélte Michael testvér.

– Azok bizony, azok bizony – helyeselt Lord Outhwaite. – Undok kis férgek azok a pikások. – Játszadozni kezdett vértje meglazult fémkarikáival, és meglepettnek tűnt, amikor az egyik a kezében maradt. – Kedvelem ezt a Willie Douglast – mondta újra. – Sokat vadásztunk együtt vadkanra, amíg a foglya voltam. Emlékszem, Liddesdale-ben ledöftünk néhány igazán szép példányt. – Megcsóválta a fejét. – Ezek az átkozott dobok.

– Akkor most támadni fogunk? – vette a fiatal szerzetes a bátorságot, hogy megkérdezze.

– Uramisten, dehogy, remélem, nem! – csattant fel Lord Outhwaite. – Túlerőben vannak! Nem tehetünk mást, mint kitartunk a helyünkön, és hagyjuk őket támadni.

– És ha nem támadnak? – vetette közbe Thomas.

– Akkor üres erszénnyel kell hazaoldalogniuk – felelte Lord Outhwaite –, az pedig nem tetszene nekik, egyáltalán nem tetszene. Amikor másért se jöttek, csak hogy kifosszanak! Ezért is gyűlölnek bennünket annyira.

– Ezért gyűlölnek? Mert ki akarnak fosztani? – Thomas képtelen volt átlátni őlordsága gondolatmenetét.

– Irigyek ránk, fiatalember! Egyszerűen irigyek. Gazdagok vagyunk, ők nem azok, és kevés dolog képes akkora gyűlöletet szítani, mint az ilyen aránytalanság. Volt egy szomszédom Witcarban, aki jóravaló, tisztességes fickónak tűnt, azután ő és az emberei megpróbálták kihasználni a távollétemből fakadó előnyöket, amikor Douglas fogságba ejtett. Bármilyen hihetetlen, de még a váltságdíjnak szánt pénzt is megpróbálták elorozni. Merő irigységből, amiért nekik nem jutott ilyen gazdagság.

– Lordságod végzett vele? – tudakolta Thomas.

– Uramisten, dehogy! – felelte Lord Outhwaite feddő hangon. – Egy mély verembe zártam, az öregtorony legaljába. A patkányok közé. Néha odavetek neki néhány pénzérmét, hogy emlékeztessem rá, miért került oda. – Lábujjhegyre állt, és elnézett nyugat felé, ahol a dombok magasabbak voltak. A skót fegyvereseket kereste, akik esetleg lóhátról és dél felől próbálnak a hátukba kerülni, de egy ilyet se látott. – Az apja – utalt váratlanul Robert Bruce-ra –, nem várna ennyit. Ő az oldalunkba küldené a lovasokat, hogy egy kis istenfélelmet verjen belénk, de ez a fiatal tacskó még nem érti a dolgát, igaz? Még csak nem is jó helyen állt fel!

– A túlerőben bízik – vélte Michael testvér.

– És ennyi talán elég is lesz – válaszolta Lord Outhwaite komoran, majd lassan keresztet vetett.

Thomas, aki mostanra szemügyre vehette a seregek között elterülő mezőt, pontosan értette, miért beszél Lord Outhwaite ilyen lekicsinylően a skót királyról, aki csapatait a felgyújtott kunyhóktól délre, a kidöntött keresztnél vonta össze. A mozgásteret nemcsak a fennsík szűkössége korlátozta, megfosztva a skótokat a lehetőségtől, hogy a számban messze alulmaradó angolok oldalába kerüljenek, de a rosszul megválasztott csatatéren a tömött sövények és a kőfalak is komoly akadálynak számítottak. Egyetlen sereg sem törhetett át ilyen akadályokon anélkül, hogy a sorai ne lazultak volna fel, a skót király azonban láthatóan abban bízott, hogy az angolok fognak támadni, mert tapodtat sem mozdult. Emberei válogatott szidalmakat kiáltoztak abban a reményben, hogy feltüzelik az ellenség indulatát, ám az angolok kitartóan megmaradtak a helyükön.

A skótok gúnyos kórusa még inkább felbátorodott, amikor egy hatalmas ménen lovagló, szálas férfi vált el az angol arcvonal közepétől. A csataló fekete sörényébe bíbor szalagokat fontak, míg a hímzett, aranyszínű kulcsokkal ékesített bíbor nyeregtakaró olyan hosszan lógott alá, hogy a földet söpörte a ló hátsó patái mögött. Az állat fejét bőr fejvért oltalmazta, amelyre csavart ezüstszarvat erősítettek, miáltal a paripa sötét unikornisra emlékeztetett. A lovas fényesre csiszolt lemezpáncélt viselt, hozzá ujjadan, bíbor- és aranyszínű köpenyt, de ugyanilyen színekben pompáztak a zászlóvivők, az apródok és a lovagok is, akik követték. A termetes férfi nem viselt kardot, ellenben felfegyverezte magát egy olyan csillagbuzogánnyal, amilyent Koldus is hordott. A skót dobosok megkétszerezték erőfeszítéseiket, a skót katonák válogatott szidalmakat kiáltoztak, az angolok pedig lelkes üdvrivalgásban törtek ki, amíg a magas férfi fel nem emelte páncélkesztyűs kezét.

– Mégsem ússzuk meg prédikáció nélkül – sóhajtott fel Lord Outhwaite elgyötörten. – Őméltósága mindennél inkább szereti a tulajdon hangját hallani.

A magas férfi nyilvánvalóan York érseke volt, aki, miután az angol sorokra némaság borult, páncélkesztyűs jobb kezét magasra, még bíbor tollforgós sisakjánál is magasabbra emelte, hogy cikornyás keresztet rajzoljon a levegőbe. – Dominus vobiscum – kántálta. – Dominus vobiscum. – Végiglovagolt a sorok előtt, hogy mindenütt megismételje a köszöntést. – Ma megküzdötök Isten ellenségeivel – emelte még feljebb a hangját, hogy túlharsogja az ellenség lármázását. – Isten veletek van, és Isten munkáját végzitek, ha minél több skót asszonyt és gyermeket tesztek özveggyé, árvává. Mélységes bánatot fogtok okozni Skóciának, amely igaz büntetés lesz istentelenségükért. A mennyei seregek Ura veletek van, s ma az Úr bosszúját teljesítitek be! – Az érsek lova kimérten lépkedett, és az állat fel-le ingatta a fejét, miközben gazdája igyekezett lelket önteni a sereg szárnyaiba is. A köd utolsó foszlányai is rég elpárologtak, s bár a levegő hűvös maradt, melegen sütött a nap, és sugarai ezernyi skót pengéről tükröződtek vissza. Két egylovas társzekér érkezett a városból, majd tucatnyi asszony szárított halat, kenyeret és sörrel teli tömlőket osztott szét a katonák között.

Lord Outhwaite fegyvernöke hozott egy üres heringes hordót, amire őlordsága leülhetett. Egy férfi a közelben nádsípon kezdett játszani, míg Michael atya rázendített egy régi dalra az utcai kofáról és a bűnbocsánatárusról, Lord Outhwaite pedig jóízűt nevetett a csattanókon, azután fejével a csatatér felé biccentett, ahol két lovas találkozott egymással, a két harcoló fél képviseletében. – Látom, ma tartjuk az illemet – jegyezte meg. Egy harsány színű köntöst viselő herold ellovagolt a skótok felé, míg egy pap, akit kapkodva kineveztek skót heroldnak, előügetett, hogy köszöntse. A két férfi meghajolt egymás felé a nyeregben, egy ideig társalgott, azután visszatért az övéihez. Az angol herold, miután a serege közelébe ért, széttárt karral jelezte, hogy a skótok konokul kitartanak.

– Ilyen messzire eljöttek, és nem akarnak harcolni? – csattant fel a perjel indulatosan.

– Azt akarják, hogy mi kezdjük az ütközetet – felelte Lord Outhwaite halkan –, ahogyan mi is ezt várjuk tőlük. – A heroldok azért találkoztak egymással, hogy kitárgyalják az ütközet részleteit, és nyilvánvalóan mindketten azt követelték, hogy a másik fél kezdje a csatát, ahogyan mindkét fél vissza is utasította a felkérést, így a skótok ismételten a szidalmak eszközével próbálták dühbe lovalni az angolokat. Néhányan kiváltak az ellenséges sorokból, íjlövésnyi távolságon belülre merészkedtek, és onnét kiáltozták, hogy az angolok disznók, az anyjuk pedig koszos emse, ám amikor egy íjász felemelte fegyverét, hogy megtorolja a sérelmeket, angol kapitánya rámordult. – Nem pazaroljuk a nyílvesszőt szavakra.

– Gyáva férgek! – Egy skót még közelebb merészkedett, és immár jócskán íjlövésnyi távolságon belülre került. – Gyáva férgek! Anyátok, az a kiszolgált lotyó, kecskehúggyal szoptatott meg benneteket! Asszonyaitok bűzhödt varangyok! Szajhák és varangyok! Halljátok? Szemét fattyai! Angol fattyúk! Ördög csahos patkányai! – A skót immár egész testében reszketett a gyűlölettói és a dühtől. Loboncos szakállt és rongyos zekét viselt, utóbbi felett pedig ócska láncinget, a hátán jókora szakadással, így amikor hátat fordított és előrehajolt, a csupasz ülepét mutathatta az angolok felé. Láthatóan vaskos sértésnek szánta a gesztust, de csak harsány röhögést váltott ki az angolokból.

– Előbb vagy utóbb, de támadniuk kell – jelentette ki Lord Outhwaite. – Vagy támadnak, vagy üres kézzel mennek haza, és nem hinném, hogy utóbbit választanák. Egy ekkora sereget nem kevés pénzbe kerül etetni.

– Kifosztották Hexhamet – jegyezte meg a perjel komoran.

– És nem nyertek vele semmit, csak értéktelen kacatokat – vágta rá Lord Outhwaite. – Hexham igazi kincseit rég biztonságos helyre menekítették. Mint hallom, Carlisle tisztességesen megfizette őket, hogy békén hagyják, de vajon ennyivel gazdaggá lehet tenni kilenc-tízezer embert? – Megrázta a fejét. – Azok a katonák nem kapnak zsoldot – fordult Thomashoz –, nem úgy, mint a mieink. Skócia királyának nincs pénze arra, hogy megfizesse az embereit. Nem, ma vagyonos foglyokat akarnak ejteni, azután ki akarják fosztani Durhamet és Yorkot, ha pedig nincs ínyükre, hogy földönfutóként és üres kézzel térjenek haza, akkor fel kell venniük a pajzsukat, és támadniuk kell.

A skótok azonban még most sem mozdultak, az angolok pedig túl kevesen voltak a támadáshoz, bár folyamatosan érkeztek a lemaradozók, hogy felduzzasszák az érsek erőit – jobbára helybéliek, néhányan igazi vértben és fegyverekkel, ám a többség csak kifent szerszámokkal, fejszékkel és csákányokkal. Közeledett a dél, és a nap fokozatosan elűzte a reggel hűvösséget; Thomas is verítékezni kezdett a bőrujjas és a sodronying alatt. A perjel két világi szolgája megérkezett egy társzekérrel, rajta hígított sörrel teli hordókkal, kenyereszsákokkal, egy láda almával és egy nagy, kerek sajttal, majd a tucatnyi fiatalabb szerzetes szétosztotta az ellátmányt az angol katonák közt, akik közül a legtöbben mostanra a földre telepedtek, sőt sokan el is aludtak, és a skótok hasonlóan cselekedtek. Még a dobosok is feladták az erőlködést, és a legelő füvén pihentették hangszereiket. Tucatnyi holló körözött felettük, és Thomas, aki baljós előjelnek vélte jelenlétüket, babonásan keresztet vetett, majd megkönnyebbülten látta, amikor a sötét madarak a skót sereg felett északnak repülnek.

Csapatnyi íjász érkezett a városból, és zsúfolta be nyilait a tegezekbe, annak biztos jeleként, hogy még sosem harcolt íjjal, minthogy a tegez alkalmatlan eszköz egy ütközetben. A tegezekből nagy valószínűséggel kihulltak a nyilak, amint az íjász rohanni kezdett, és alig akadt, amelyikbe húsz vesszőnél több belefért. Az igazi íjászok Thomashoz hasonlóan a fűzfavesszőre feszített, vászonból készült nyíltáskákat részesítették előnyben, amelyben a nyilak egyenesen álltak, a váz nem préselte össze a tollakat, és az acélhegyek kiálltak a zsák nyakából, amelyet bőrszalaggal szorosra kötöttek. Thomas gondosan megválogatta a nyílvesszőket, és sosem használt olyat, amelyiknek kicsit is megvetemedett a szára vagy összecsomósodott a tolla. Franciaországban, ahol sok ellenséges lovag viselt drága lemezvértet, az angol íjászok hosszú, keskeny és nehéz, levél formájú nyílhegyeket használtak, amelyek könnyebben átjárták a mellvérteket és sisakot, itt azonban megmaradtak a vadásznyíl mellett, amelynek szakállas fejét lehetetlen volt kitépni a sebből, bár kétszáz lépésnyi távolságból még az ilyen nyilak is átfurakodhattak a vérteken.

Thomas kora délután aludt egy keveset, míg arra nem riadt fel, hogy Lord Outhwaite lova kis híján rálép. Őlordságát a többi angol parancsnokkal együtt az érsekhez hívatták, ezért magához füttyentette a lovát, majd fegyvernöke társaságában ellovagolt a sereg központja felé. Az érsek egyik káplánja ezüstfeszületet hordozott végig az arcvonal előtt. A feszületen kis bőrzacskó függött, közvetlenül Krisztus lába alatt, és a káplán állítása szerint abban a zacskóban lapultak a vértanúhalált halt Szent Oswald ujjpercei. – Csókold meg a zacskót, és az Úr megkímél a csatában – ígérte a káplán, mire az íjászok és fegyveresek tülekedni kezdtek azért, hogy élhessenek a lehetőséggel. Thomas nem került elég közel, hogy csókkal illethesse a zacskót, de azért sikerült megérintenie. Sok férfi viselt olyan amulettet és rongydarabot, amelyet asszonyától, ágyasától vagy leányaitól kapott, amikor elhagyta a földjét vagy a házát, hogy harcba induljon a megszállók ellen – ők most ezeket a talizmánokat érintették meg, amikor a skótok, megérezvén, hogy végre történik valami, elkezdtek felállni a földről. A dobok egyike újra nekikezdett a zajongásnak.

Thomas elnézett a sereg jobb oldala felé, amely felett láthatta a katedrális ikertornyainak csúcsát és a vár sáncain repkedő lobogót. Eleanor és Hobbe atya mostanra már beérhetett a városba, és Thomas sajgó bűntudatot érzett, amiért ilyen indulatosan vált el asszonyától, azután megmarkolta az íjat, hogy a fa érintésével űzze el magától a gonoszt. Legalább azzal a tudattal vigasztalhatta magát, hogy Eleanor biztonságban lesz a városban, és ma este, miután megnyerik az ütközetet, elsimíthatják a nézeteltéréseket. Azután, tette hozzá gondolatban, össze is házasodhatnak. Nem volt biztos benne, hogy csakugyan házasodni akar – számára kicsit korainak tűnt, hogy asszonyt vegyen maga mellé, még ha Eleanor lenne is az, akit mindenkinél jobban szeret –, annyit azonban biztosan tudott, hogy a lány azt szeretné, ha ő szögre akasztaná a tiszafa íjat, és letelepedne, márpedig Thomas erre vágyott a legkevésbé. Ő legszívesebben az íjászok parancsnoka lett volna, olyasvalaki, mint Will Skeat. Saját íjászcsapatot akart maga mellé, amelyet a gazdag nagyurak rendelkezésére bocsáthatott. Lehetőségekben pedig aligha lenne hiány. Azt beszélték, az itáliai államok egész vagyont fizetnek az angol íjászoknak, és Thomas részt akart ebből, csakhogy gondoskodnia kellett Eleanorról, és azt sem akarhatta, hogy a gyermekük bal kézről szülessen. Épp elég fattyú van a világon nélküle is.

Az angol hadurak hosszan tárgyaltak. Tucatnyian gyűltek össze, szüntelenül az ellenség felé tekingettek, és Thomas elég közel állt ahhoz, hogy lássa arcukon a nyugtalanságot. Vajon az ellenség nyomasztó túlereje miatt aggódtak? Vagy amiatt, hogy a skótok sosem szánják rá magukat az ütközetre, és a másnapi köd leple alatt kereket oldanak?

Michael barát jött oda, és pihentette meg öreg csontjait a heringes hordón, amely Lord Outhwaite ülőkéjeként szolgált. – Előre fogják vonni az íjászokat, ezt fogják tenni. Kiküldenek néhány íjászt, hogy belelovalják a skótokat a támadásba. Vagy támadnak, vagy végképp beijednek. Akárhogy is legyen, a skótokat nem lesz könnyű elijeszteni. Van mersz az ördögfattyaiban.

– Mersz? Akkor miért nem támadnak?

– Mert nem ostobák. Ők is látják ezeket. – Michael testvér megérintette Thomas íjának fekete fáját. – A saját bőrükön tapasztalták, mire képesek az íjászok. Hallott már Halldon Hillről? – Meglepetten húzta fel a szemöldökét, amikor Thomas megrázta a fejét. – Na persze, hiszen délről való. Ha Krisztus újra feltámadna itt északon, maguk arról se hallanának, vagy ha hallanák, akkor se hinnék. Tizenhárom esztendeje Berwick megtámadott bennünket, és mi tömkelegével vágtuk le a csatlósait. Jobban mondva az íjászaink tették, és a skótok nem állnak sorba azért, hogy ugyanez történjen velük is. – Michael testvér összeráncolta a homlokát, amint éles csattanás hallatszott. – Mi volt ez?

Valami megérintette Thomas sisakját, és amikor Thomas visszafordult, Madárijesztőt, Sir Geoffrey Carrt látta maga mögött, aki elcsettintette ostorát, és a fémtüske éles pendüléssel vágódott le a könnyű sisak csúcsáról. Sir Geoffrey gúnyos mosollyal tekerte fel a korbácsot. – A papok szoknyája mögé bújsz félelmedben, igaz?

Michael testvér visszatartotta Thomast. – Táguljon, Sir Geoffrey – emelte fel a hangját a szerzetes –, mielőtt még elátkozom azt a sötét lelkét.

Sir Geoffrey orrlyukába vájt a mutatóujjával, kiturkált valami nyálkás anyagot, és a pap felé pöckölte. – Azt hiszed, megijedek tőled, te félszemű kecskebak? Tőled, aki a kezeddel együtt a golyóidat is elvesztetted? – Felnevetett, azután visszafordult Thomashoz. – Te akartál az ellenségem lenni, fiú, és még nem adtál rá alkalmat, hogy elrendezzük az ügyet.

– Ne most! – csattant fel Michael barát.

Sir Geoffrey ügyet sem vetett rá. – Kezet emelsz egy nemesemberre, fiú? Ezért még fellógathatnak. Nem is... – mutatott hosszú, csontos ujjával Thomasra – ...ezért még fel fognak lógatni. Hallod? Lógni fogsz. – Thomas felé köpött, azután elfordította ösztövér lovát, és eliramodott az arcvonal mentén.

– Hogyan került ismeretségbe Madárijesztővel? – érdeklődött Michael testvér.

– Egymásba botlottunk.

– Gonosz egy pára – vetett kapkodva keresztet Michael testvér. – Fogyó hold alatt született, amikor tombolt a vihar. – Elnézett Madárijesztő után. – Azt mondják, Sir Geoffrey még magának az ördögnek is tartozik. Váltságdíjat kellett fizetnie Liddesdale-i Douglasnek, és ehhez kölcsönt vett fel majdnem minden uzsorástól. Az uradalom, a földek, minden tulajdona elúszik, ha nem tud fizetni, és ha még egy vagyont is zsákmányol, egy este képes kockán elverni az egészet. Madárijesztő született bolond, bár veszedelmes bolond. – Thomas felé fordította megmaradt szemét. – Tényleg maga kezdte az ellenségeskedést?

– Meg akarta gyalázni az asszonyomat.

– Igen, ez Madárijesztőre vall. Legyen óvatos, fiam, mert ő sosem felejti el a sérelmeket, és meg sem bocsátja őket.

Az angol nagyurak bizonyára valamilyen megegyezésre jutottak, mert kinyújtották páncélos kezüket, és egymáshoz érintették a fémbütyköket, azután Lord Outhwaite visszafordította lovát az emberei felé. – John! John! – hívta magához íjászainak kapitányát. – Nem várjuk azt, hogy meggondolják magukat – magyarázta, miközben nehézkesen leszállt a nyeregből –, de próbáljuk feltüzelni őket. – Úgy tűnt, Michael testvér előrejelzése bevált; az íjászokat küldték előre, hogy felpiszkálják a skótok harci kedvét. Azt tervezték, hogy a nyilakkal belelovalják őket a dühbe, majd egy elkapkodott rohamba.

Egy fegyvernök visszavezette Lord Outhwaite lovát a fallal övezett legelőre, miközben York érseke újfent kilovagolt a sereg elé. – Isten velünk van! – kiáltott oda saját embereinek, akik a sereg középső részén harcoltak. – A skótok rettegnek tőlünk! Már ők is tudják, hogy Isten segedelmével apátlan árvává teszszük gyermekeiket! Azért állnak és néznek bennünket, mert moccanni sem mernek. Ezért kell nekünk támadnunk. – A kijelentésre a katonák üdvrivalgásban törtek ki. Az érsek felemelt kézzel parancsolt csendet. – Azt akarom, hogy induljanak előre az íjászok – kiáltotta –, de csakis az íjászok! Marjatok beléjük! Öljétek őket! Az Úr áldja meg mindnyájatokat! Az Úr áldja meg a nyilaitokat!

Így hát az íjászokra várt, hogy megnyissák az ütközetet. A skótok konokul megvetették a lábukat, abban a reményben, hogy az angolok kezdik a támadást, hiszen mindig könnyebb védekezni, mint rárontani a csatarendbe állt ellenségre, de most a gyűlölt angol íjászok léptek elő, hogy addig zaklassák, szurkálják és gyötörjék az ellenséget, amíg az vagy elmenekül, vagy megpróbál bosszút állni.

Thomas máris kiválasztotta legjobb nyilát. Vadonatúj vessző volt, olyannyira új, hogy még most is ragacsosnak érezte a zöldes színű enyvet, amely a tollakat leszorító zsinórt a helyén tartotta. A nyílvessző kissé kihasasodott az acéltüske irányában, míg a tollak felé fokozatosan elvékonyodott, hogy a lehető legkeményebben csapódjon a célba. A pompás, egyenes kőrisszár harmad olyan hosszú volt, mint Thomas karja, és Thomas nem szándékozott elvesztegetni, noha a nyitólövést igen messziről kellett megejtenie.

Nagy távolságot kellett áthidalnia, hiszen a skót király a sereg központi sheltronjának hátsó részébe húzódott vissza, ugyanakkor a feladat korántsem tűnt lehetetlennek, hiszen fekete íja hatalmas volt, ő maga pedig fiatal, erős és pontos.

– Isten legyen velünk – mormolta Michael testvér.

– Célozzatok pontosan! – kiáltotta Lord Outhwaite.

– Az Úr vezesse a nyilaitokat! – harsant fel York érseke.

A dobok morajlása felerősödött, a skótok teli torokból felüvöltöttek, és Anglia íjászai előreindultak.

Bemard de Taillebourg nagyobbrészt ismerte az öreg szerzetes történetét, ám most, hogy Collimore nyelve végre megeredt, nem akart közbeszólni. A történet egy családról szólt, amely Franciaország déli részének egy ködös birtoka felett uralkodott. A birtokot Astaracnak nevezték, közel esett a katharok földjeihez, és idővel maga is az eretnekség áldozatává esett. – Terjedt a hamis tanítás – mesélte Collimore atya –, akár a dögvész. A beltengertől az óceánig, északon egész Burgundiáig. – De Taillebourg tudta mindezt, mégsem szólt közbe; csak engedte, hogy az öregember tovább gombolyítsa a történetet, és leírja, miként menekültek a Vexille-ek a kathar eretnekséggel megfertőzött nemesek között utolsóként a kereszténység legtávolabbi szegletébe, miután a katharokat tűzzel-vassal elüldözték a földjeikről, hogy a máglyák gomolygó füstje tudassa az Úrral és angyalaival: helyreállították az igaz hitet a Franciaország és Aragónia között elterülő vidéken. – Ám mielőtt még elmentek – emelte Collimore barát tekintetét a fehérre meszelt boltozatra –, elrejtették eretnekségük kincseit.

– És a Grál is ezek közé tartozott?

– Azt mondják, de hát ki tudhatja? – Collimore testvér elfordította a fejét, és a homlokát ráncolta. – Mert ha birtokukban volt a Grál, az miért nem segítette őket? Ezt sosem értettem. – Lehunyta a szemét. Olykor, ha az öregember megállt, hogy lélegzetet vegyen, és ilyenkor mintha el is szundított volna, de Taillebourg kikémlelt a keskeny ablaknyíláson keresztül, hogy felmérje a szemközti dombon gyülekező két sereget. A hadak nem mozdultak, noha hatalmas máglyára emlékeztető, pattogó-dübörgő hangot hallattak. A dübörgés az emberek üvöltéséből eredt, a pattogás a dobok morajától, a két összeszövődő motívum pedig úgy emelkedett és süllyedt, ahogyan a szél fel-feltámadt a Wear folyó fölé tornyosuló sziklabérc körül. De Taillebourg atya szolgája még most is az ajtónyílásban állt, ahol felig elrejtőzött az egyik jókora kőhalom mögött, amely sok más kőkupaccal egyetemben a vár és a katedrális közötti üres térben Magasodott. Szövevényes állványzat borította be a katedrális közelebb eső tornyát, és a kisebb fiúk, akik égtek a vágytól, hogy lopva pillantást vethessenek a küzdelemre, felkapaszkodtak az egymáshoz kötözött póznák pókhálójára. A kőművesek is félbehagyták a munkát, és a bámészok számát gyarapították.

Most, miután feltette a kérdést, hogy a Grál vajon miért nem segítette a Vexille-eket, Collimore atya röpke álomba zuhant, de Taillebourg pedig odalépett a feketébe öltözött szolgához. – Te hiszel neki?

A szolga megvonta a vállát, és nem válaszölt.

– Hallottál bármi újat? – kérdezte de Taillebourg.

– Hogy Ralph atyának született egy fia – felelte a szolga. – Erről nem tudtam.

– Beszélnünk kell azzal a fiúval – közölte a dominikánus komor hangon, azután visszafordult, amint az öreg szerzetes ébredezni kezdett.

– Hol tartottam? – kérdezte Collimore testvér. A szája szegletéből vékony nyálpatak csorgott alá.

– Testvérem azon tűnődött, miért nem segítette a Grál a Vexille-eket – emlékeztetett de Taillebourg.

– Mert így kellett volna történnie – vette fel a társalgás fonalát az öreg szerzetes. – Ha birtokukban volt a Grál, nem kellett volna hatalmassá válniuk?

De Taillebourg atya elmosolyodott. – Tegyük fel, hogy a Grál egy hitetlen muzulmán birtokába kerül. Testvérem szerint az Úr rá is átruházná a serleg hatalmát? A Grál hatalmas kincs, testvérem, a legnagyobb valamennyi e világi kincs közül, mégsem lehet hatalmasabb, mint maga az Úr.

– Nem – értett egyet vele Collimore testvér.

– Ezért, ha az Úrnak nem tetsző a Grál őrzője, a Grálnak sem lehet hatalma.

– Igaz – ismerte el Collimore testvér.

– Azt mondja, a Vexille-ek elmenekültek?

– Elmenekültek az inkvizítorok elől – vetett Collimore testvér lapos pillantást de Taillebourg atyára –, és a család egyik ága ide, Angliába jött, ahol tett némi jó szolgálatot a királynak. Persze nem a jelenkori királynak – tette hozzá a szerzetes –, hanem az ő dédapjának, az utolsó Henriknek.

– Miféle szolgálatot? – vonta fel a szemöldökét de Taillebourg.

– A királynak adták Szent György lovának egyik patáját. – A szerzetes úgy beszélt, mintha az ilyen dolgok természetesek lennének. – Egy aranyba foglalt patát, amely csodás dolgokra képes. Legalábbis a király hitt benne, miután a fia megérintette a patkót, és kigyógyult a lázából. Úgy tudom, azt a patkót ma is a westminsteri apátságban őrzik.

A család jutalom gyanánt földhöz jutott Cheshire-ben, mesélte tovább Collimore barát, és ha eretnek is maradt, annak nem adta jelét, de éppúgy élt, mint akármely más nemesi család. Hanyatlásuk akkor vette kezdetét, amikor a jelenlegi király anyja a Mortimer család segítségével igyekezett meggátolni a fiát abban, hogy átvegye a hatalmat. A Vexille-ek a királyné pártjára álltak, így amikor ő elbukott, a kontinensre kellett menekülniük. – Valamennyien elmentek – sóhajtott fel Collimore barát –, kivéve egyiküket, a legidősebb fiút, aki természetesen Ralph volt. Szerencséden Ralph.

– De ha a család visszamenekült Franciaországba, akkor testvéremnek miért kellett kezelnie őt? – kérdezte de Taillebourg, és gyanakvó kifejezés jelent meg az arcán, amelyet még most is véres horzsolások és sebhelyek borítottak attól, ahogyan aznap reggel a kőoszlopnak verte a fejét. – Miért nem végezték ki, mint hitszegőt?

– Belépett a papi rendbe – tiltakozott Collimore testvér –, hogyan is végezhették volna ki?! Amellett, mindenki tudta, mennyire gyűlöli az apját, s hogy nyíltan a király pártját fogja.

– Akkor mégsem volt teljesen őrült – jegyezte meg de Taillebourg szárazon.

– Amellett dúskált a pénzben – ment tovább Collimore –, nemesi rangba született, és állítása szerint ismerte a Vexille-ek titkát.

– A kahtarok kincsének a helyét?

– De a démonok akkor sem hagyták nyugodni! Püspöknek nevezte magát, és vad prédikációkat tartott London utcáin. Azt mondta, új keresztes hadjáratot indít, hogy kiűzze a hitetleneket Jeruzsálemből, és azt ígérte, hogy a Szent Grál győzedelmessé teszi őket.

– Ezért kellett bezárni?

– Azért küldték hozzám – csóválta a fejét Collimore testvér feddően –, mert köztudomásúlag értettem a démonok legyőzéséhez. – Ábrándozva sóhajtott fel. – A magam idejében százával űztem el őket! Százával!

– Ralph Vexille-t mégsem tudta teljesen kigyógyítani?

A szerzetes megrázta fejét. – Az Úr olyan hévvel és szenvedéllyel átkozta meg, hogy szüntelenül zokogott, üvöltött, s addig büntette magát, amíg vére ömlött. – Collimore testvér megborzongott, amint ráébredt, hogy a leírás akár de Taillebourgra is ráillene. – És az asszonyok is kísértették. Azt hiszem, ebből sosem sikerült őt kikúrálni, de ha nem is tudtuk kiűzni belőle a démonokat, annyit azért elértünk, hogy azok mélyen elrejtőztek benne, és csak nagy ritkán mertek mutatkozni.

– Vajon a Grál is olyan álom csupán, amelyet a démonok sugalltak neki? – kérdezte a dominikánus.

– Mi is ezt akartuk megtudni – felelte kitérően Collimore testvér.

– És mit sikerült kideríteni?

– Gazdáimnak azt mondtam, hogy Ralph atya hazudott. Hogy csak kitalálta a Grált. Hogy nincs semmi igazság a locsogásában. Azután, amikor a démonok többé már nem zaklatták, elküldtük őt egy kis egyházkerületbe, messze délre, ahol szabadon prédikálhatott a sirályoknak és a fókáknak. Többé már nem hívatta magát nagyúrnak, egyszerűen Ralph atya lett, és miután elküldtük, el is feledkeztünk róla.

– Elfeledkeztek róla? – húzta fel a szemöldökét de Taillebourg. – De hiszen híreket kapott felőle. Megtudta, hogy született egy fia.

Az idős szerzetes bólintott. – Van egy rendházunk Dorchester közelében, onnét üzenték meg. Testvéreink tudatták velünk, hogy Ralph talált magának egy asszonyt, a tulajdon gazdasszonyát, de hát melyik vidéki pap cselekszik másként? Megtudtuk azt is, hogy fia született, és hogy a templomában felakasztott egy viharvert lándzsát, amelyet Szent György lándzsájának nevezett.

Taillebourg kikémlelt a nyugati domb felé, ahol a zajongás hirtelen felerősödött. Úgy tűnt, mintha az angolok, akik számban messze elmaradtak a skótok mögött, előretörnének, ami annyit tett hogy el fogják veszíteni az ütközetet, ez pedig nem jelentett mást, mint hogy de Taillebourg atyának mielőbb el kellett hagynia a rendházat, sőt magát a várost is, mielőtt még Sir William Douglas bosszúja utoléri. – Testvérem azt mondta az elöljárónak, hogy Ralph atya hazudott. De csakugyan így volt?

Az öreg szerzetes nem felelt, és de Taillebourg számára úgy tűnt, mintha egy lélegzetvételnyi időre az egész mindenség megdermedt volna. – Nem hinném, hogy hazudott – suttogta Collimore.

– Akkor miért állította, hogy igen?

– Mert megkedveltem – felelte egyszerűen Collimore testvér –, és nem hiszem, hogy kiszedhettük volna belőle az igazat, még ha megostorozzuk, halálra éheztetjük vagy jeges vízbe fojtjuk is. Ártalmatlannak tartottam, és úgy gondoltam, jobb a dolgot Istenre bízni.

De Taillebourg kitekintett az ablakon. A Grál, gondolta, a Szent Grál. Az Úr vérebei végre szagot fogtak. Meg fogja találni! – A család egyik tagja visszatért Franciaországból – fordult vissza a dominikánus –, és elrabolta a lándzsát, azután megölte Ralph atyát.

– Hallottam róla.

– A Grált ugyanakkor nem találta meg.

– Istennek legyen hála! – nyögött fel Collimore testvér elhaló hangon.

De Taillebourg mozgolódásra lett figyelmes, és látta, hogy szolgája, aki eddig odaadóan figyelt, most az udvar felé fordul. A szolga bizonyosan közeledni hallott valakit, de Taillebourg pedig közelebb hajolt Collimore testvérhez, és lehalkította a hangját, hogy senki se hallgathassa ki őket. – Hányan tudnak Ralph atyáról és a Grálról?

Collimore testvér hosszasan elgondolkodott. – Évek óta senki sem beszélt erről – válaszolta végül –, amíg csak be nem iktatták azt az új püspököt. Nyilván ő is meghallotta a szóbeszédet, mert faggatózni kezdett. Annyit mondtam neki, hogy Ralph Vexille háborodott volt.

– És ő hitt testvéremnek?

– Csalódottnak tűnt. A katedrálisnak akarta volna a Grált.

No persze, gondolta de Taillebourg, hiszen bármelyik katedrális is birtokolta a Grált, rövid úton a keresztény világ leggazdagabb temploma lett. Még Genua is ezrével fogadta a zarándokokat, pedig csupán egy rikítóan zöld üvegkupával büszkélkedhetett, amelyet nem átallt Grálnak nevezni. A valódi Grál százezrével vonzaná az embereket, akik tárkocsiszámra hoznák a pénzt és az ékszereket. Királyok, királynék, hercegek és grófok tolonganának a katedrális hajóiban, hogy egymással vetekedve kínálják fel gazdagságukat.

A szolga eltűnt, hangtalanul besurrant az egyik kőhalom mögé, de Taillebourg pedig kivárt, figyelte az ajtót és azon tűnődött, milyen újabb akadályra számítson. Azután akadály helyett egy fiatal pap bukkant fel, aki egyszerű, durva vászonöltözetet viselt, míg széles, jámbor, napbarnított arcát rendezetlen hajfürtök keretezték. Egy fiatal, sápadt, törékeny teremtés is vele tartott. A leány nyugtalannak tűnt, a pap azonban lelkesen üdvözölte de Taillebourgot. – Szép jó napot, atyám!

– Magának is, atyám! – viszonozta az előzékenységet de Taillebourg. Szolgája újra felbukkant az idegenek háta mögött, hogy elállja a visszautat, hacsak de Taillebourg engedélyt nem ad a távozásukra. – Épp Collimore testvérünket gyóntatom – jegyezte meg de Taillebourg.

– Remélem, nincs sok dolga – mosolyodott el szélesen Hobbe atya. – Ön ugye nem angol, atyám?

– Francia vagyok – felelte de Taillebourg.

– Akárcsak én – szólt közbe Eleanor francia nyelven –, és azért jöttünk, hogy beszéljünk Collimore testvérrel.

– Hogy beszéljenek vele? – kérdezte kellemes társalgási modorban de Taillebourg.

– A püspök úr küldött bennünket – húzta ki magár büszkén Eleanor –, és őfelsége, a király.

– Melyik király, gyermekem?

Edouard d'Angleterre – büszkélkedett Eleanor. Hobbe atya, aki nem értett franciául, tanácstalanul járatta a tekintetét Eleanor és a dominikánus között.

– Miért küldött ide Edward? – kérdezte de Taillebourg, s amikor Eleanor zavarában nem válaszolt, megismételte a kérdést. – Miért küldött ide Edward?

– Nem tudom, atyám – sütötte le a szemét Eleanor.

– Szerintem igenis tudod, leányom, igenis tudod. – Felállt, és Hobbe atya, aki hirtelen bajt szimatolt, megragadta Eleanor csuklóját, hogy kivonszolja a lányt a cellából, ám de Taillebourg biccentett a szolgának, és Hobbe atya felé intett. Az angol pap még akkor is azon törte a fejét, mit talál ennyire gyanúsnak a dominikánus viselkedésében, amikor a penge a bordái közé siklott. Elcsukló hangot hallatott, azután felköhögött, és a lélegzet a torkán akadt, amint lecsusszant a hideg kövekre. Eleanor próbált elszaladni, de nem jutott messzire; de Taillebourg elkapta a csuklóját, és durván visszarántotta az ajtóból. A lány felsikoltott, a dominikánus pedig az ajkára tapasztotta a tenyerét, hogy elhallgattassa.

– Mi történik itt? – kérdezte Collimore testvér.

– Bevégezzük Isten munkáját – felelte de Taillebourg habozás nélkül –, bevégezzük Isten munkáját.

És a domboldalon felröppentek a nyilak.

Thomas előrehaladt a bal oldali hadtest íjászaival együtt, és alig tett húsz lépést, amikor közvetlenül a vizesárok, a rézsű és néhány újonnan ültetett kökénybokor mögött a csapat máris arra kényszerült, hogy jobbra széles ívben megkerülje a domboldal jókora bemélyedését, amelynek oldalai túlontúl meredeknek bizonyultak a szántáshoz. A katlant ölyvharaszttal töltötték ki, amelynek levelei rég megsárgultak, míg a túlsó oldalán zuzmóval borított kőfal húzódott, s amint megpróbált átmászni, Thomas nyíltáskáját kiszakította a fedés egy éles pereme. Csak egyetlen nyíl hullt ki, de az egyenesen bele a bozótosba, s miközben Thomas igyekezett eldönteni, hogy ezt jó vagy rossz előjelnek vegye-e, a skót dobok zajongása vonta el a figyelmét. Felkapta a nyílvesszőt és továbbszaladt. Most már az ellenség összes dobosa a bőröket püfölte, de olyan hévvel, hogy szinte maga a levegő is lüktetni látszott. A skót fegyveresek megemelték pajzsukat, hogy azokkal oltalmazzák a pikásokat, míg egy számszeríjas hátratekerte a kenderideg felajzását végző motollát, majd az ideget rögzítette az elsütőbillentyű horgába. A férfi nyugtalanul tekintett fel a közelgő angol íjászokra, azután eleresztette a motolla forgatókarját, hogy egy fémíjat helyezzen a számszeríjon végigfutó horonyba. Az ellenség újra üvölteni kezdett, és Thomas most már néhány szót is ki tudott venni kiáltozásukból. – Ha gyűlölitek az angolokat – hallotta, azután a számszeríj nyila elszisszent mellette, és ő egy csapásra megfeledkezett az ellenség kántálásáról. Százával törtek át az angol íjászok a mezőn, többségük rohamtempóban. A skótok csak néhány számszeríjjal rendelkeztek, ám azok hatótávolságukat tekintve felülmúlták a hosszú angol íjakat, amelyek csak közelebbről bizonyultak hatásosnak. Egy nyílvessző csusszant végig a füvön Thomas előtt. Nem számszeríjból, hanem a kevés skót íjak egyikéből lőtték ki, és a felbukkanása azt jelezte, hogy lassan ők is lőtávolságon belül kerültek. Az első angol íjászok már meg is torpantak, hogy hátrahúzzák fegyverük idegét, azután a nyílvesszők felszöktek az égre. Egy párnázott bőrmellényt viselő íjász hátrabukott, homlokában egy számszeríj fémnyilával. Vér fröccsent az égbolt felé, amelyre utolsó, közel függőlegesen kilőtt nyila hasztalanul kapaszkodott fel.

– Célozzatok az íjászokra! – kiáltott el magát egy rozsdás mellvértet viselő férfi. – Elsőként az íjászokat öljétek meg!

Thomas megállt, és keresni kezdte a királyi jelvényt. Jobbra találta meg, méghozzá tisztes távolságban, ám a maga idejében ennél sokkal távolabbi célpontokat is kilőtt, ezért elfordult, megvetette a lábát, azután Isten és Szent György nevében az idegre illesztette az előre kiválasztott nyilat, és egészen a füléig hátrahúzta a fehér lúdtollakat. II. Dávidra, Skócia királyára célzott, látta a nap aranyló csillogását a királyi sisakon, ahogyan azt is, hogy a király nyitva hagyta a sisak rostélyát, azután célba vette a mellkasát, igazított egy kicsit az íj oldalszögén, hogy kiegyenlítse a szelet, majd eleresztette az ideget. A nyíl egyenesen haladt, nem ingott meg, ahogyan egy rosszul elkészített vessző tette volna; Thomas némán figyelte, ahogyan felkapaszkodik az égre, majd lehull, azután látta, ahogyan a király hátrabukik a nyeregben, és az udvaroncok összezárulnak körülötte, ő pedig máris egy másik nyilat készített elő, és keresni kezdte a következő célpontot. Egy skót íjász kibicegett a sorból, a combjában egy nyílvesszővel. A fegyveresek összezártak a sebesült körül, súlyos pajzsaikkal foldozták be az arcvonal rését. Thomas kutyák ugatását hallotta az ellenséges alakzat mélyéről, vagy talán a félvad törzsek állati üvöltése ért el hozzá. A király oldalt fordult, miközben emberei fölé hajoltak. Az égboltot betöltötte a röppenő nyílvesszők sziszegése, amely az íjak pengésével összeszövődve ütemes harci zeneként állandósult – a franciák ezt nevezték az ördög hárfajátékának. Thomas már nem látott egyetlen ellenséges íjászt sem. Valamennyien célpontként kínálkoztak az angol íjászok számára, és a nyilak kíméletlenül kiirtották őket, így az angolok immár a pikákkal, kardokkal, szekercékkel és lándzsákkal felfegyverzett skótok ellen fordították lövedékeiket. A klánok harcosai, valamennyi csupa haj, szakáll és féktelen indulat, a fegyveresek mögött várakoztak, akik hat-nyolc ember mélyen sorakoztak fel, így a nyilak a vérteket és a pajzsokat találták meg. A skót lovagok, fegyveresek és pikások tőlük telhetően igyekeztek menedéket keresni az acélzápor elől, de néhány nyíl mindig megtalálta a pajzsok közötti réseket, míg mások egyenesen keresztültörtek a bőrrel borított fűzfa pajzsokon. A pajzsokba csapódó nyilak tompa pufogása idővel versenyre kelt a dobok harsányabb zajongásával is.

– Előre, fiúk! Előre! – biztatta az íjászok egyik vezetője az embereit arra, hogy menjenek húsz lépéssel még közelebb az ellenséghez, mert így a nyilak még nagyobb erővel csapódnak majd a skót sorokba. – Öljétek őket, fiúk! – Két embere élettelenül feküdt a füvön, bizonyítékaként annak, hogy a skót íjászoknak sikerült kárt tennie a támadókban, mielőtt az angol nyilak végeztek volna velük. Egy másik angol íjász úgy botorkált, mintha beivott volna, a saját vonalai felé támolygott, és a hasát markolászta, ahonnét vérpatakok folytak végig a lábszárán. Egy íj idege elpattant és félrehordta a nyilat; az íjász szitkozódva kutatott a táskájában a tartalékideg után.

A skótok immár semmit sem tehettek. Nem maradt egyetlen íjászuk sem, az angolok pedig egyre közelebb és közelebb araszoltak, míg a nyilak már lapos röppályán haladtak, acélhegyükkel keresztülfurakodtak a pajzsokon, sodronyvérteken, de még a lemezpáncélokon is. Thomas alig hetven méternyire lehetett az ellenséges vonaltól, és hideg eltökéltséggel válogatta meg célpontjait. Látta, hogy egy férfi lába kilóg a pajzs alól, és egy nyíllal átlőtte a combját. A dobosok elmenekültek, és eldobták hangszereiket, amelyek bőre felhasadt, akár a túlérett gyümölcsöké. Egy csataló közel húzódott a gyalogosokhoz, Thomas pedig mélyen a deres mellkasába temetett egy nyílvesszőt, és mire meglelte a következő célpontot, a ló már fel is bukott, a katonák pedig rémülten menekültek az összevissza csapkodó vasalt paták elől, s ezek az emberek, mihelyt felfedték magukat a pajzsfal mögül, maguk is a földre zuhantak, amint a nyílvesszők megtalálták őket. Egy pillanattal később tucatnyi hosszú szőrű, sárga agyarú és veszettül csaholó véreb tört elő a hátrafelé húzódó alakzatból, majd bukott fel a nyílzáporban.

– Mindig ilyen könnyű? – kérdezte szomszédjától egy ifjonc, aki láthatóan most először harcolt.

– Csak, ha a másik oldalon nincsenek íjászok – felelte az idősebb férfi –, és ameddig kitartanak a nyilaink. Azután már átkozottul nehéz.

Thomas hátrahúzta és elengedte az ideget, éles szögben lőtt bele a skót arcvonalba, hogy rést találjon a pajzsok között, és nyílvesszeje belefúródjon egy szakállas férfi arcába. A skót király megmaradt a lován, de most már négy, nyilakkal telelőtt pajzs is védelmezte, és Thomas visszaemlékezett a picardiai dombokon felfelé kapaszkodó csatalovakra, amelyek nyakából, lábából és testéből mindenütt fehér tollas nyílvesszők meredeztek. Belekotort kiszakadt táskájába, előhalászott egy újabb nyilat, és kilőtte a király lovára. Az ellenség immár súlyos választás elé került: vagy elmenekül a halálos nyílzápor elől, vagy megrohamozza a kisebb angol hadat, és a pajzsok mögül felharsanó dühödt kiáltásokból ítélve inkább az utóbbi megoldást választotta.

Thomas is átlátta a megváltozott helyzetet. Egy utolsó lövésre még maradt ideje, azután hirtelen szörnyűséges üvöltés harsant, s bár senki sem adott parancsot, az egész skót arcvonal rohamra indult. A harcosok üvöltve-sikoltva, a nyilaktól féktelen haragra gerjedve rontottak előre, és az angol íjászok menekülőre fogták a dolgot. Ezernyi feldühödött skót indult rohamra, és egy szemvillanással később le is rohanhatta az íjászokat, még ha azok ki is lőtték minden nyílvesszőjüket, ezért az angolok hanyatt-homlok menekültek, hogy saját fegyvereseik mögött keressenek menedéket. Thomas elesett, amint megpróbált átmászni a kőfalon, de azonnal talpra ugrott és továbbrohant, azután látta, hogy a többi íjász megtorpan, és lőni kezd üldözőikre. A kőfal feltartotta a skótokat, ezért maga Thomas is visszafordult, hogy kilőjön két nyílvesszőt a védtelen skótokra, mielőtt az ellenség leküzdi az akadályt, és továbbkergeti őket. Thomas az angol arcvonal egy kis hasadéka felé rohant, ahol Szent Cuthbert oltárterítője lengett, ám ezt a rést hamarosan eltömítették az angol íjászok, akik kétségbeesett igyekezettel próbáltak a vértesek mögé kerülni, ezért Thomas kitért, hogy megcélozza azt a hajszálnyi hasadékot, amely a sereg jobb szárnyát és a domb meredek oldalát elválasztotta egymástól.

– Pajzsokat fel! – förmedt rá a fegyveresekre egy sokat látott harcos, aki felcsapva hordta sisakrostélyát. – Felkészülni! – Az alig négy-öt embernyi széles alakzatban harcoló angolok megvetették lábukat, hogy előretartott pajzsaikkal fogják fel a heves roham erejét. – Szent Györgyért! Szent Györgyért! – kiáltozta valaki. – Tartsatok ki! Állítsátok meg őket!

Thomas mostanra beékelődött a sereg szárnyába, és visszafordult, hogy lássa, amint a kapkodva rohamozó skótok kiszélesítik soraikat. Védekező alakzatban még minden ember szorosan összezárt a szomszédjaival, ám most, rohamozás közben a skótok szétszóródtak, és ez azt jelentette, hogy a nyugati sheltron leszorult a domb lankájára, a mély katlanba, ami váratlanul leszűkítette a csatateret. A skótok a bemélyedés aljáról kétségbeesetten néztek fel az égre.

– Íjászok! – kiáltotta Thomas, aki újra Franciaországban érezte magát, ahol ő parancsolt Will Skeat embereinek. – Íjászok! – üvöltötte, miközben a mélyedés pereme felé rohant. – Most öljétek őket! – A férfiak felsorakoztak mellette, diadalittasan kiáltottak fel, és megfeszítették íjaikat.

Most érkezett el az öldöklés, az íjászok ideje. A skótok jobb szárnya az ingoványos katlanba tévedt, az angolok pedig felülről lőttek rájuk, és nem hibázhattak. Két szerzetes hordta a tartalék nyílkötegeket, és minden köteg huszonnégy nyilat tartalmazott, amelyeket a két keményített bőrkorong egyenlően osztott szét, így a nyilak különváltak egymástól, és a tollúk nem sérülhetett meg. A szerzetesek átvágták a nyilakat összetartó zsinórokat, és a vesszőket kiszórták a földre az íjászok mellé, akik újra és újra felajzották fegyverüket, majd újra és újra végeztek a halálkatlanban rekedt skót szárny egy fegyveresével. Thomas fülsüketítő robajt hallott, amint a fegyveresek összecsaptak a harcmező közepén, ám itt, az angolok balján a skótok sosem érhették el ellenségeik pajzsát, örökre az elsárgult ölyvharaszt halálos birodalmában rekedtek.

Thomas a gyermekkorát Hooktonban, egy kis dél-angliai faluban töltötte, ahol a tenger felé tartó kis folyó mély csatornát vájt a kavicsos partba. A kígyózó csatorna kis földnyelvet hagyott maga után, amely megvédelmezte a halászhajókat, és egyszer egy évben, amikor a patkányok túlságosan elszaporodtak a hajók fenékterében, hatalmas köveket hordtak a fedélzetre, azután hagyták, hogy a dagály elárassza a bűzlő fatesteket. A falu gyerekei valóságos örömünnepet ültek ilyenkor – a Hook tetején állva várták, hogy a patkányok menekülni kezdjenek az elárasztott hajókról, azután, örömükben felhőtlenül nevetgélve és sikongatva, halálra kövezték a kártevőket. A patkányok páni rémületbe estek, ami csak még inkább feltüzelte a gyerekeket, akiket minden oldalról körülvettek a nevetgélő, tapsoló és őket biztató felnőttek.

Most is valami hasonló történt. A skótok a lejjebb eső területre szorultak, az íjászok pedig a kinyúló földnyelven álltak, és élet-halál uraivá váltak. A nyilak egyenesen villantak lefelé a domboldalon, roptuk szinte minden ívet nélkülözött, majd ugyanolyan émelyítő csattanással találtak be, mint amikor a tagló belehasít a vágóállat nyakába. A skótok gyötrődtek és odavesztek a katlanban; vörösen izzott a sárga őszi ölyvharaszt. A fegyveresek közül többen megpróbáltak felkapaszkodni a rézsűn gyötrelmeik okozói felé, de ezáltal csak még könnyebb célpontul kínálkoztak; mások a túlsó oldalon próbáltak kereket oldani, és nyilat kaptak a hátukba, míg a többiek szétszóródva menekültek lefelé. Sir Thomas Rokeby, Yorkshire seriffje felfigyelt igyekezetükre, és kiparancsolta két tucat emberét, hogy nyergeljen fel, és tisztítsa meg a völgyet. A vértes lovasok széles ívben lengették pengéiket, és a csillagbuzogányok bevégezték az íjászok véres munkáját.

A katlan alja egyetlen vonagló, vérző tömeggé vált. Egy lemezpáncélt és tollas sisakot viselő férfi megpróbált kúszva menekülni a mészárszékből, mire két nyílvessző járta át a mellvértjét, míg egy harmadik a sisakrostély résébe fúródott, és a férfi rángatózva bukott fel. A pajzsára festett sólyomból tucatnyi nyílvessző állt ki. A nyilak idővel már nem záporoztak olyan hevesen, miután alig maradt leölni való skót; ekkor az első íjászok kivont késsel indultak meg lefelé, hogy kifosszák a halottakat, és megöljék a sebesülteket.

– Akkor most ki gyűlöli az angolokat? – kiáltott fel az egyik íjász gúnyosan. – Gyerünk, ti anyaszomorítók, hadd halljam! Ki gyűlöli az angolokat?

Azután középről rémült kiáltás harsant. – Íjászok! Jobbra! Jobbra! – A hangból teljes kétségbeesés sugárzott. – Jobbra, az isten szerelmére, de azonnal!

A hátramaradt angol fegyveresek még alig bocsátkoztak harcba, amikor az íjászok már a teknőben rekedt skótokat öldösték. Az angol középhad kitartott, minthogy az érsek emberei egy kőfal bőgött sorakoztak fel, amely hatékonyan vetett gátat a skót rohannak, noha a fal csak derékig ért. A támadók döfködhették kaszabolhatták és rugdoshatták a fedőköveket, megpróbálhatták megmászni, sőt akár kövenként lebontani az egész falat, akkor sem jutottak túl rajta, s ezzel a roham lendülete megtört, az angolok pedig, noha jócskán kevesebben voltak, meg tudták tartani állásaikat, még ha a skótok feléjük is döfködtek a hosszú pikákkal. Az angol lovagok némelyike lováért kiáltott, majd miután nyeregbe szállt, és magához vette lándzsáját, felzárkózott bajtársai mögé, és lándzsájával célba vette a skótokat. Más fegyveresek félrehajoltak a feléjük döfő pikák elől, kardokkal és szekercékkel hadakoztak, és mindeközben bal felől becsapódtak az első hosszú nyílvesszők. A középütt tomboló hangzavar a hátsó sorokban rekedt katonák üvöltéséből, a sebesültek sikolyaiból, az egymásnak csapódó kardok pengéséből, a széthasadó pajzsok roppanásából, az összekoccanó pikák és lándzsák csörgéséből állt össze, az arcvonalak azonban kitartottak, így mindkét harcoló fél nekipréselődött a kőfalnak, és csak küzdött, döfködött és kaszabolt, szenvedett, vérzett és odaveszett.

Ám az angolok jobbján, ahol Lord Neville és Lord Percy parancsolt, a fal befejezetlen maradt; a hevenyészetten felrakott néhány kősor nem állhatott ellen a skót bal szárnynak, amelyet March earlje és a király unokaöccse, Lord Robert Stewart vezetett. A városhoz legközelebb eső sheltron egyben a legnagyobbnak is számított a skót hadtestek között, és a fegyveresek olyan mohón vetették magukat az angolokra, akár a kiéhezett farkasok. A támadók vérre szomjaztak, és az angolok úgy futottak bősz dühük elől, akár a bárányok a vicsorgó agyarak láttán, azután a skótok összecsaptak az angol jobb szárnnyal, és a támadás lendülete egymagában mintegy húszlépésnyire hátravetette a védőket, mielőtt a fegyvereseknek valahogyan sikerült meg állítania a skótokat, akik már az általuk leölt és megsebesített angolokon gázoltak keresztül. Az egymáshoz préselt angolok lekuporodtak a pajzsaik mögött, és magukra vették az ellenség nyomását, miközben kardjukkal a skótok bokája és arca felé döfködtek, és felnyögtek az erőfeszítéstől, amely a roppant horda visszatartásához kellett.

Az első sorokban hatalmas erőt követelt a harc. A katonákat hátulról tolták előre, így az angolok és a skótok szerelmesekként simultak egymáshoz, miközben a közelségtől, a szűkös hely miatt alig használhatták a kardjukat, még moccanni se tudtak. A mögöttük harcolóknak több helye maradt, és egy skót lecsapott a pikájával, amelyet roppant csatabárdként forgatott; a penge belehasított egy ellensége sisakjába, s éppoly könnyen hatolt keresztül acélon, bőrbélésen, fejbőrön és koponyán, mintha mindaz csak nyers tojás lett volna. Tucatnyi embert is beterített a szétfröccsenő vér, amint a halott katona elvágódott, és máris újabb skót katonák furakodtak be az általa hagyott résbe; egy harcos megbotlott a tetemben, és felsikoltott, amint egy angol elfűrészelte védtelen nyakát tompa késével. A pika újra lecsapott, végzett egy másik ellenséggel is, és ezúttal, amint a penge felemelkedett, a halott sisakjának összeroncsolódott rostélya is ott ragadt a véres tüskén.

Az épen maradt dobok újra rákezdtek a dübörgésre, és a skótok felvették az ütemet. – Bruce! Bruce! – kántálták sokan, míg mások védőszentjüket hívták segítségül. – Szent András! Szent András! – Lord Robert Stewart, aki kihívó előkelőséggel öltözött sárgába és kékbe, sisakjának szemöldökét pedig aranynyal ékesítette, kétkezes kardjával kaszabolta az angol fegyvereseket, akik hátrébb húzódtak a skótok féktelen dühe láttán. – Előre! – rivallt Stewart az embereire. – Előre! Öljétek őket! Öljétek őket! – A király ígéretet tett rá, hogy a karácsonyt már Londonban ünnepli meg, s úgy tűnt, alig maréknyi rémült ellenfél áll csak az ígéret teljesülésének útjába. Alig néhány kardcsapás választotta el őket Durham, York és London gazdagságától; Norwich, Oxford, Bristol és Southampton minden kincse az övék lehet, ha átgázolnak néhány ellenségük tetemén. – Skóciáért! Skóciáért! Skóciáért! – kiáltotta Lord Robert. – Skóciáért! – A pikás, aki a fennakadt rostély miatt nem forgathatta akadálytalanul a fegyverét, annak kampós végével kalapálta egy másik angol sisakját, ezáltal nem felhasította, de sokkal inkább összezúzta a fémet, és az összelapult sisak belevájt a haldokló koponyájába, hogy a vér és a pépes agyvelő a rostély résein át szivárgott el. Egy angol felüvöltött, amint egy skót pika a láncvértjén keresztül is az ágyékába döfött. Egy fiú, alighanem egy apród, sikoltva pördült meg; szeme vérben úszott egy kardcsapás következtében. – Skóciáért! – Lord Robert már orrában érezte a diadal édes illatát. Olyan közel jártak a sikerhez! Tovább tolakodott előre, megérezte az angol sor vonaglását, és hátrébb húzódott, hogy lássa, milyen erőtlenül vékony az ellenséges arcvonal, azután elhárított egy csapást a pajzsával, majd előredöfött, hogy leölje egyik elesett és megsebzett ellenségét, és visszaüvöltött fegyvernökeinek, hogy keressék azokat a vagyonos angol nemeseket, akiknek a váltságdíja gazdaggá tehette a Stewart-házat. A férfiak hörögtek, amint előredöftek és vagdalkoztak. Egy félvad északi kivonta magát a küzdelemből, és zihálva kapkodott levegő után, miközben megpróbálta visszatartani a felszaggatott hasából kitüremkedő zsigereket. Egy dobos tovább ösztökélte előre a skótokat. – A lovamat! – rivallt rá Lord Robert egy fegyvernökre. Tudta, hogy a meggyengült angol sor bármelyik pillanatban összeroppanhat, s ekkor nyeregbe kell szállnia, hogy lándzsájával üldözőbe vegye a legyőzött ellenséget. – Előre! Előre! – üvöltötte. – Előre! – És ekkor a hosszú szárú pikát forgató férfi, az a skót óriás, aki rést vágott az angolok első sorába, és eddig egymagában tört utat dél felé az ellenséges fegyveresek között, hirtelen döbbent, éles hangot hallatott. Magasba emelt pikája, amelyről mostanáig nem tudta lefejteni az elgörbült rostélyt, visszahanyatlott. A férfi összerándult, ajka hangtalanul nyílt meg és csukódott össze; hang nem tört fel a torkából, amelyből hosszú, fehér tollas nyílvessző meredt előre.

Egy nyílvessző, látta döbbenten Lord Robert, azután a levegő hirtelen eltelt az újabb nyilakkal, ő pedig kapkodva zárta le sisakrostélyát, és burkolózott ismét a sötétségbe.

Az átkozott angol íjászok visszatértek.

Sir William Douglas nem is döbbent rá, mennyire mély és meredek falú az ölyvharaszttal benőtt katlan, amíg el nem ért a kaptató lábához, hogy ott az íjászok kereszttüzében találja magát, s ne tudjon haladni se előre, se hátra. A skót fegyveresek első két sora máris kihullt, a katonák vagy odavesztek, vagy súlyos sebeket kaptak, és a testek olyan magas halmot emeltek előtte, amelyen nem tudta keresztülverekedni magát a súlyos páncélban. Robbie bősz üvöltéssel próbálta megmászni az emberhegyet, Sir William azonban minden teketória nélkül visszarántotta, és belökte a bokrok közé. – Nem azért jöttünk, hogy itt dögöljünk meg, Robbie!

– Átkozottak!

– Talán átkozottak, de nem ostobák! – Sir William lekuporodott unokaöccse mellé, és mindkettőjüket megvédte a hatalmas pajzzsal. Szóba sem kerülhetett, hogy visszahúzódjanak, hiszen így elmenekültek volna az ellenség elől, előbbre viszont nem juthattak, ezért nem maradt más, mint hogy eltűnődjenek a pajzs fűzfájába csapódó nyílvesszők kivételes erején. Szakállas klántagok egy csoportja viharzott el mellettük, még védtelenebbül, mint a többi fegyveres, hiszen ők még fémvértezetet sem voltak hajlandók húzni, hogy vad üvöltéssel és csupasz lábbal kapaszkodjanak fel a haldokló skótok halmára, azután sisteregni kezdtek az angol nyílvesszők, és visszavetették az északiakat. A nyilak felhasadó hólyaghoz hasonló hangot adtak, amint célba találtak, a klánok tagjai pedig sikoltoztak, hörögtek és görcsösen megvonaglottak, amint egyre több nyíl fúródott a soraikba, minden nyílvessző nyomán felfröccsent a vér, így Sir William és Robbie Douglas, akik sértetlenül meglapultak a hatalmas pajzs alatt, hamarosan úsztak a kiontott nedvekben.

A fegyveresek közeli soraiban támadt hirtelen tumultus nyomán újabb nyílvesszők záporoztak a közelükben, és Sir William dühödten förmedt rá a katonákra, hogy feküdjenek el, hátha a mozdulatlanságukkal sikerül meggyőzniük az angolokat arról, hogy egyetlen skót sem maradt életben, ám a fegyveresek visszakiáltottak, hogy Moray earljét találat érte. – Épp ideje – mordult fel Sir William, aki az earlt még az angoloknál is jobban gyűlölte, és elégedetten vigyorodott el, amikor hírét vette, hogy őlordsága nemcsak hogy megsebesült, de meg is halt; azután újabb nyilak fojtották bele a szót az earl tányérnyalóiba, és Sir William hallotta a fémnek csapódó nyilak érces pengését, a testeket és a fapajzsokat átjáró acélhegyek tompa puffanását; amikor pedig a nyílzápor elállt, nem maradt más, csak a hörgések és a zokogás hangjai, és az elfojtott, sziszegő lélegzetvételek, amint a fegyveresek kiszenvedtek, avagy szabadulni próbáltak halott társaik alól.

– Mi történt? – kérdezte Robbie.

– Nem derítettük fel rendesen a terepet – felelte Sir William. – Túlerőben vagyunk, és ez elbizakodottá tett bennünket. – A hirtelen támadt csendben nevetés, majd a csizmatalpak baljóslatú dobogása hallatszott. Kiáltás harsant, és Sir William, aki sok hasonló ütközetet megélt már, pontosan tudta, hogy az angol íjászok leereszkednek a mélyedésbe, és sorra végezni fognak minden sebesülttel. – Nemsokára vissza kell vonulnunk – fordult Robbie-hoz –, nincs más választásunk. Védjük a hátunkat a pajzzsal, és rohanjunk, ahogy csak tudunk.

– Elmenekülünk? – kérdezte Robbie elszörnyűlködve.

Sir William felsóhajtott. – Két választásod van, te istenverte bolond. Vagy kitörsz és odaveszel, én pedig elmondom az anyádnak, hogy bátor, de ostoba emberként haltál meg, vagy visszatakarodunk a dombra, azután megpróbáljuk megnyerni ezt a nyavalyás ütközetet.

Robbie nem vitatkozott, csak visszatekintett a mélyedés feléjük eső oldalára, ahol az ölyvharasztot fehér tollas nyílvesszők tarkították. – Szólj, mikor menjünk – bólintott komoran.

Tucatnyi íjász és legalább ennyi angol fegyveres használta a kését arra, hogy elvágja a skótok torkát. Mielőtt végeztek egy emberrel, mindig megvizsgálták, remélhetnek-e váltságdíjat a fogva tartásából, de csak kevés módosabb skótot találtak, a klánok tagjai közül pedig éppenséggel egyet sem. Utóbbiakkal, akiket másságuk okán minden skótnál jobban gyűlöltek, alantas férgek módjára bántak. Sir William óvatosan felemelte a fejét, és úgy döntött, hogy elérkezett a visszavonulás pillanata. Még mindig jobb elmenekülni ebből a halálos csapdából, mint fogságba esni, ezért ügyet sem vetett az angolok gúnyolódására, amikor ő és unokaöccse felkaptatott a katlan meredek oldalán. Sir William legnagyobb meglepetésére a nyílvesszők nem követték őket. Arra számított, hogy a fűre és a bokrokra záporeső gyanánt hullanak majd a nyilak, ám őt és Robbie-t valamiért békén hagyták. Félúton felfelé kapkodva visszafordult, és azt látta, hogy az angol íjászok eltűntek; a csatamezőnek ezen a felén csak a fegyveresek maradtak. Az élükön, a mélyedés túlsó partján ott figyelt Lord Outhwaite, akit egykor sikerült foglyul ejtenie. Outhwaite, aki lesántult és egy lándzsát használt bot gyanánt, észrevette Sir Williamet, és mosolyogva üdvözlésre emelte fegyverét.

– Szerezz magadnak egy tisztességes vértet, Willie! – kiáltotta oda neki Sir William. Lord Outhwaite-et, akárcsak Liddesdale első lovagját, szintén Williamnek keresztelték. – Még nem végeztünk veletek.

– Nem félünk tőletek, Sir William – kiáltott neki vissza Lord Outhwaite. Megtámasztotta testét a lándzsanyélen. – Remélem, jól érzed magad!

– Hogy érezném jól magam, te istenverte bolond! Az embereim fele odalent maradt.

– Szegény barátom – fintorodott el Outhwaite, azután erőtlenül intett, amint Sir William feltolta Robbie-t a domboldalon, toajd követte unokaöccsét a biztonságba.

Miután visszatért a magaslatra, Sir William gyors leltárt tartott. Látta, hogy jobb oldalt a skótokat alaposan helybenhagyok, de hát az egészet csak saját maguknak köszönhették, amiért egyenesen lemasíroztak az alacsonyabban húzódó területre, ahol remek célpontként kínálkoztak fel az angol íjászoknak. Az íjászok azóta nyom nélkül eltűntek, és Sir William gyanította, hogy visszavonták őket a mező túlsó oldalára, ahol a skót bal szárny jelentős előretörést ért el, és messze a középső hadtest előtt járt. Mindezt abból látta, hogy Lord Robert Stewart kék-sárga oroszlánja messze megelőzte a király vörös és sárga zászlaját. Vagyis a csata bal oldalon jól állt, Sir William azonban azt is látta, hogy középütt nem számíthatnak hasonló áttörésre, minthogy a kőfal útját állja a támadóknak.

– Semmi értelme itt maradni – fordult Robbie-hoz –, úgyhogy tegyük hasznossá magunkat. – Elfordult és felemelte véres kardját. – Douglas! – kiáltotta el magát. – Douglas! – Zászlóvivője nyom nélkül eltűnt; Sir William okkal gyanította, hogy a férfi és a vörös szívvel díszített zászló egyaránt odalent, a mélyedésben maradt. – Douglas! – kiáltotta újra, s amikor már kellően sok embere gyülekezett körülötte, elvezette őket a megfeneklett középső sheltronhoz. – Itt harcolunk – jelentette ki, majd odafurakodott a királyhoz, aki lóháton, a második vagy a harmadik sorban küzdött nyílvesszőktől átlyuggatott harci zászlaja alatt. A király a sisakrostélyát is felemelte, így Sir William láthatta, hogy a fél arca vérben úszik. – Engedje le a rostélyt! – rivallt rá.

A király egy hosszú lándzsával megpróbált átdöfni a kőfal felett, ám a tülekedés hasztalanná tette az igyekezetét. Kék-sárga köpenye mostanra szerteszét foszlott, felfedte az alatta megbújó csillogó fémvértet. Egy nyíl csapódott a jobb oldali karvértjének, amely újfent felszaladt a mellvértre, és a király még akkor is ezt rángatta, amikor egy újabb nyílvessző belefúródott a lova bal fülébe. Ezután vette észre Sir Williamet, és elvigyorodott, mint aki remekül szórakozik. – Húzza le a rostélyt! – üvöltötte Sir William, aki ekkor vette észre, hogy a király nem vigyorog, de a fél arca felhasadt, a sebből pedig ömlik a vér, amely a sisak alsó peremén lecsordulva máris eláztatta a szétfoszlott köpenyt. – Kötöztesse be az arcát! – ordította túl Sir William a csatazajt.

A király engedte, hogy halálra vált lova elhátráljon a kőfaltól. – Mi történt a jobb oldalon? – A hangját felismerhetetlenné tette a sebesülés.

– Megsemmisítettek minket – felelte Sir William kurtán, miközben megrázta hosszú kardját, hogy a vércseppek lefröccsenjenek a hegyéről. – Nem is igaz, inkább lemészároltak bennünket – tette hozzá. – Van ott egy földteknő, és mi egyenesen belesétáltunk.

– Bal oldalon nyerésre állunk! Ott áttörünk! – A szája szüntelenül megtelt vérrel, amelyet közönyösen kiköpött maga elé, s bár a sebből dőlt a vér, a királyt láthatóan nem aggasztotta túlságosan a sérülés, amely még az ütközet legelején keletkezhetett, amikor egy nyílvessző átszisszent a sereg felett, hogy egyenesen belevágódjon a sisakja résébe. – Itt tartjuk őket – mondta most Sir Williamnek.

– John Randolph meghalt – tudatta Sir William. – Moray earlje – tette hozzá, amikor látta, hogy a király nem értette a szavait.

– Halott? – hunyorgott Dávid király, azután újra kiköpött. – Meghalt? Nem fogságba esett? – Újabb nyílvesző hasított a zászló anyagába, ám a király ügyet sem vetett a közvetlen veszélyre. Elfordult és az ellenség lobogóira meredt. – Az érsekkel mondatunk imát a sírja felett, azután ő fog áldást osztani a vacsoránkra is. – Észrevett egy rést a skótok arcvonalában, és habozás nélkül előreugratott a lovával, hogy kitöltse a hézagot, azután máris egy angol védő felé döfött a lándzsájával. A királyi csapás eltörte a férfi vállát, és a nyílt sebbe döngölte a láncvért széthullt szemeit. – Átkozottak! – köpött ki a király. – Győzni fogunk! – kiáltott hátra embereinek, azután Douglas követői betüremkedtek a király és a kőfal közé. Az újonnan érkezettek hatalmas hullámként csapódtak a kőfalnak, ám a fal erősebbnek bizonyult, és a hullám megtört a köveken. Kardok és szekercék csaptak össze a mellvéd felett, és az élen harcolók mindkét oldalon hátravonták a halottakat, hogy hozzáférjenek ellenségeikhez.

– Itt tartjuk a szemét fattyakat – biztosította a király Sir Williamet –, azután a jobbjuknak fordulunk.

Sir William azonban, aki fülét ösztönösen a csatazajra hangolta, most valami változásra lett figyelmes. Az elmúlt percekben is a kiáltásokat és az acélcsörgést, a sikolyokat és a dobmorajt hallgatta, egy hang azonban hiányzott: az ördög hárfazenéje, az íjhúrok mély pengése. Ám most ez is felhangzott, és Sir William tudta, hogy bár számolatlanul ölték ellenségeiket, íjászok nemigen akadtak a holtak között. És az angol íjak most újra nekikezdtek véres munkájuknak. – Adhatok egy tanácsot, felség?

– Természetesen. – A király egészen kivirult a küzdelemben, bár derese, amelyet számos nyílvessző sebzett meg, kis, nyugtalan léptekkel elhúzódott a néhány lépésnyire dúló elkeseredett közelharctól.

– Engedje le a sisakrostélyát – javasolta Sir William –, azután vonuljon vissza.

– Visszavonulni? – A király láthatóan nem hitt a tulajdon fülének.

– Visszavonulni! – erősítette meg Sir William, aki tűnhetett bármily határozottnak és magabiztosnak, maga sem tudta, miért ad ilyen tanácsot. Talán megint hatalmába kerítette az átkozott balsejtelem, amelyet ma hajnalban, a gomolygó ködben egyszer már megtapasztalt, mégis tudta, hogy a tanács hasznos. Vissza kell vonulni, vissza egészen Skóciáig, ahol a hatalmas várak öles falai ellen tudnak állni a nyílzápornak, még akkor is, ha a félelmeire nincs magyarázat – legalábbis ő nem talált ilyet. A rettegés belemarkolt a szívébe, eltöltötte balsejtelemmel. Egy ilyen tanács bármely más ember esetében óhatatlanul felvetette volna a gyávaság gyanúját, ám Sir William Douglast, Liddesdale lovagját igazán senki sem vádolhatta nyúlszívűséggel.

A király ezzel együtt rossz tréfának találta Sir William tanácsát, és felhorkant. – Győzni fogunk! – közölte Sir Williammel, miközben még több vér csurgott le sisakja pereméről, le egészen a nyeregig. – Lát bármilyen veszélyt jobb oldalon? – kérdezte.

– Semmit – vonta meg a vállát Sir William. A katlan éppoly hatékonyan állta útját egy esetleges angol előretörésnek, ahogyan megakasztotta a skót támadást is.

– Akkor a bal szárnyon meg fogjuk nyerni a csatát – döntötte el a király a kérdést, azután megmarkolta a gyeplőt, hogy elforduljon. – Még hogy visszavonulni! – A király felnevetett, azután az egyik káplántól elvett egy darabka vásznat, hogy azt sebesült arca és a sisak közé tömködje. – Győzni fogunk! – szólt vissza Sir Williamnek, azután elügetett kelet felé. Ellovagolt, hogy dicsőséget szerezzen Skóciának, és bebizonyítsa, méltó atyja, Robert Bruce örökségére. – Szent Andrásért! – kiáltozta a feltoluló véren keresztül. – Szent Andrásért!

– Szerinted vissza kellene vonulnunk, bácsikám? – kérdezte Robbie Douglas, aki éppúgy összezavarodott, mint a király. – De hát győzelemre állunk!

– Csakugyan? – Sir William az íjak pengését hallgatta. – Jobban teszed, ha imádkozol, Robbie – mormolta –, ha fohászkodni kezdesz az Úristenhez, hogy engedje elvinni az ördögnek azokat a nyavalyás íjászokat.

És hogy az Úr vagy az ördög, de valaki meghallgassa az imáikat.

Sir Geoffrey Carr az angolok balján harcolt, ahol a skótokat oly durván helybenhagyták a terepviszonyok, és most néhány fegyveresével a vérgőzös mélyedésben kutatott az alkalmas hadifoglyok után. Madárijesztő látta, amint a skótok csapdába estek az alacsonyabban fekvő területen, és alantas örömét lelte abban, ahogyan a nyilak lekaszabolták a támadókat. Az egyik feldühödött hegyvidéki skót, akinek vaskos bőrzekéjén oly sűrűn meredeztek a nyilak, mint sündisznó hátán a tüskék, megpróbálta felküzdeni magát a kaptatón. Átkozódott és szitkozódott, miközben egyre újabb nyílvesszők találták el – egyikük egyenesen kusza hajába ragadt, míg egy másikat elvadult szakálla fogott fel –, és mégis tovább tört előre, véresen és tombolva, olyannyira eltelve az engesztelhetetlen gyűlölettel, hogy még azt sem tudta, rég halottnak kellene lennie, és sikerült is ötlépésnyire megközelítenie az íjászokat, mielőtt Sir Geoffrey megvillantotta ostorát, hogy olyan tisztán kapja ki a férfi bal szemét az üregéből, akár a Mogyorót a héjából, azután egy íjász előrelépett, és közönyösen félbehasította a férfi nyilakkal telelőtt koponyáját egy szekercével. Madárijesztő összetekerte ostorát, és kitapintotta az acéltüske nyirkos hegyét. – Imádom a csatákat – jegyezte meg fennhangon. Miután a támadás megfeneklett, észrevett egy rikító színekbe, kékbe és ezüstbe öltözött skót nagyurat a halottak között. Nagy kár. Igazán nagy kár. Egy egész vagyon veszett oda a halálával, és Sir Geoffrey, miután eszébe idézte fájó adósságait, megparancsolta embereinek, hogy ereszkedjenek le a katlanba, vágják el a sebesültek torkát, de ugyanakkor fosszák ki a tetemeket, és keressenek olyan foglyokat, akik legalább szegényes váltságdíjat képesek fizetni. Íjászait ugyan elvitték a csatamező túlsó felére, de fegyveresei itt maradtak, hogy keressenek némi készpénzt. – Indulás, Koldus! – kiáltotta Sir Geoffrey. – Gyerünk! Foglyok kellenek és zsákmány! Keressétek az urakat! Nem mintha egy is akadna közöttük Skóciában! – Ez utóbbi, csupán önmagának szánt észrevételt Madárijesztő olyan mulatságosnak találta, hogy hangosan felnevetett. Egyre sikerültebbnek találta a tréfát, és minél többször elismételte, annál jobban összegörnyedt a hahotázástól. – Még hogy urak Skóciában! – ismételte, aztán észrevette, hogy egy fiatal szerzetes aggodalmas képpel méregeti.

A szerzetes a perjel kíséretéhez tartozott, ételt és világos sört, álét osztott szét a harcosok között, amíg Sir Geoffrey vad kacaja meg nem riasztotta. Madárijesztő, aki egy csapásra elnémult, elkerekedett szemmel meredt a barátra, azután engedte, hogy a kezében szorongatott korbács nesztelenül szétnyíljon. A puha bőr egyetlen hang nélkül bomlott ki, majd miután Sir Geoffrey megmozdította a jobb karját, a fény sebességével villant meg, és tekeredett rá szorosan a fiatal szerzetes nyakára. – Gyere csak ide, fiú! – parancsolta Sir Geoffrey.

A hirtelen rántástól a szerzetes megbotlott, elejtette a kenyeret és az almákat, azután már ott állt Sir Geoffrey lova mellett, és Madárijesztő föléje hajolt a nyeregből, hogy a fiatal szerzetes az arcán érezze áporodott leheletét. – Figyelj rám, te ájtatos kis ganajtúró – sziszegte Sir Geoffrey –, ha nem az igazat mondod nekem, saját kezemmel vágom le és vetem oda a disznóknak amit amúgy se használsz másra, csak pössentésre, megértetted?

A szerzetes rémülten bólogatott.

Sir Geoffrey még egyszer ráhurkolta az ostort a fiatal szerzetes nyakára, és erőteljesen megrántotta, csak hogy tisztázza az erőviszonyokat. – Egy íjász, akinek fekete íja van, levelet vitt a perjelednek.

– Igen, uram, így történt, uram.

– És a perjel elolvasta ezt a levelet?

– Igen, uram, elolvasta, uram.

– És mit mondott, mi áll benne?

A szerzetes ösztönösen megrázta a fejét, de azután látta a felszikrázó indulatot Madárijesztő szemében, és rémületében kibökte az első szót, amelyet a levél kibontása után meghallott. – Thesaurus, uram, ez állt benne. Thesaurus.

Thesaurus? – akadt fenn Sir Geoffrey az idegen szón. – És mondd csak, te bűzhödt kis varangy, az Úr szent nevére, mégis mi a szart akar jelenteni ez a thesaurus?

– Kincset, uram, kincset. Latinul van, uram. A thesaurus latinul annyit tesz... uram... – A szerzetes hangja itt fokozatosan elhalt. – ...Annyit tesz... hogy kincs – fejezte be végül a mondatot.

– Kincs – ismételte Sir Geoffrey színtelen hangon.

A szerzetes, aki zihálva kapkodott levegő után, hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy továbbadja a szóbeszédet, amely azután kelt lábra a testvérek között, hogy Hooktoni Thomas találkozott a perjellel. – A király küldte őt, uram, őfelsége személyesen, és a mi fenséges püspök urunk, egyenesen Franciaországból. Egy kincset keresnek, uram, de senki sem tudja, mifélét...

– A király?

– ...sem azt, hogy hol keressék, uram, és igen, uram, a király. Ő küldte, uram.

Sir Geoffrey mélyen belenézett a szerzetes szemébe, de nem lattá jelét ármánynak, ezért eloldozta a korbácsot. – Elejtettél néhány almát, fiú.

– Igen, uram, elejtettem, uram.

– Add az egyiket a lovamnak. – Figyelte, ahogyan a szerzetes felszed egy almát, azután az arca hirtelen eltorzult a dühtől. – Előbb töröld le róla a sarat, te semmirekellő! Mosd meg! – Megborzongott, azután elnézett észak felé, de nem látta, amint a skót jobb szárny maradéka elmenekül a földteknő túlsó felén, nem látta még gyűlöletes ellenségét, Sir William Douglast sem, akinek pedig minden nyomorúságát köszönhette. Madárijesztő semmit sem látott mindebből, mert szeme előtt már a kincs lebegett. Az arany. A halmokban álló arany. Szívének minden vágya. És a pénz, az ékszerek, a díszes vértek, a szépséges asszonyok és minden, amit csak egy férfi kívánhat magának.

A skótok bal oldali sheltrona ádáz dühvel szorította egyre hátrébb az angolok jobb oldalát, ily módon hatalmas hasadék keletkezett a kőfal mögött védekező középső hadtest és a jobb oldalt visszavonuló angolok között. A visszavonulás egyben azt is jelentette, hogy immár a középső hadtest jobb szárnya, sőt az érsek csapatának hátsó sora is ki volt téve a skót rohamnak, ám ekkor, egyenesen a csatamező túlsó feléről érkeztek megmentésükre az íjászok.

Az íjászok visszatértek, hogy új vonalat húzzanak, amely az érsek szárnyát védte; olyan vonalat, amely oldalvást állt fel a diadalittas skót támadókkal szemben, és az íjászok valósággal tülekedtek azért, hogy nyilaikkal végigsöpörhessenek Lord Robert Stewart sheltronján. Nem hibázhattak. Az angol íjászok százlépésnyiről kezdték a gyakorlást, amikor pedig befejezték, már több mint kétszáz lépésnyire álltak a szalmával kitömött célpontoktól, és most húszlépésnyi távolságból lőtték ki nyilaikat, azok pedig olyan erővel röppentek ki, hogy átjárták a vértet, a testet, majd újra a vértet. A páncélos férfiakon végigsöpörtek a nyilak, majd a skót támadók jobb oldala görcsösen vonagló és vérző embertömeggé silányult, s valahányszor egy fegyveres kihullt, azonnal újabb társát fedte fel az íjászok előtt, akik olyan gyorsan lőttek, amilyen gyorsan csak az idegre tudták helyezni a nyilat. A skótok tucatjával estek áldozatul; haldokoltak és üvöltöttek. Sokan ösztönösen megpróbáltak rárontani az íjászokra, ám azonnal odavesztek – egyetlen támadó csapat sem vészelheti A tollas nyílvesszők rohamát –, és a skótok hirtelen visszavonulót fújtak, átbotladoztak halott bajtársaik testén, és visszahúzódtak arra a helyre, ahonnan a támadást megkezdték, miközben minden lépésüket sziszegő nyílvesszők kísérték, amíg egy angol parancsszó végre álljt nem parancsolt az íjászoknak. – Maradjatok itt! – kiáltotta a férfi, hogy a bal szárny felől érkezett íjászok ne pártoljanak el a sokat szenvedett jobbtól.

Thomas az íjászok között harcolt. Megszámolta a nyilait, s miután csak hetet talált a táskájában, kutatni kezdett a fűben a kevésbé sérült nyílvesszők után, amíg egy férfi oldalba nem bökte, majd rá nem mutatott a mezőn feléjük bucskázó társzekérre, és az arra halmozott tartalék nyílkötegekre. Thomas elképedten meredt a látványra. – Franciaországban folyton kifogytunk a nyilakból.

– De itt nem! – A férfi nyúlszájjal született, ezért csak nehezen lehetett megérteni, mit mond. – Durhamben tartják őket. A várban. Három országból küldik ide. – Magához vett két új köteget.

A nyílvesszőket Anglia- és Wales-szerte mindenütt készítették. Voltak, akik a szárakat vágták és háncsolták, mások a tollakat gyűjtötték; az asszonyok az idegeket fonták, a férfiak kifőzték az irhákat, a patákat és az enyvet, míg a kovácsok kikalapálták a fémhegyeket, hogy azután minden alkotóelemet a városokba szállítsanak, ahol a nyilakat összeállították, nyalábokba kötözték, majd Londonba, Yorkba, Chesterbe vagy Durhambe küldték, s itt a raktárak mélyén pihentették a legközelebbi veszélyhelyzetig. Thomas letépte a madzagot két kötegről, és bezúdította a nyilakat új táskájába, amelyet egy halott íjásztól vett el A férfi az érsek csapatai mögött feküdt a földön, Thomas pedig mellette hagyta régi, szakadozott táskáját, és most már egy friss nyilakkal teli, új táskával harcolt. Megmozgatta jobb kezének ujjait, amelyek máris sajogtak, ékes bizonyítékaként annak, hogy Picardia óta nem gyakorolt eleget. A hátába is belenyilallt a fájdalom, ahogyan mindig, ha húsz lövésnél többet adott le egymás után. Az íj minden egyes felhúzása akkora erőkifejtést követelt tőle, mintha fél kézzel emelt volna fel egy férfit, és az igénybevételtől mélyen a csigolyáiba ágyazódott a fájdalom, ám a nyilak így is visszaűzték a skótok bal szárnyát oda, ahonnan a támadás eredetileg indult, és ahol a támadók, akárcsak angol ellenségeik, egy kis levegőhöz jutottak. A két sereg közt a csatateret elhasznált nyilak, halott és sebesült harcosok borították, akik közül néhányan utolsó erejükkel is megpróbáltak bajtársaik felé kúszni. Két kutya egy holttestet szaglászott, majd elinalt, amint egy szerzetes követ hajított feléjük.

Thomas leoldotta az ideget íjáról, hogy a fa kiegyenesedhessen. Az íjászok közül sokan állandóan felhúrozva hagyták fegyverüket, amíg csak az íj fája fel nem vette a görbületet, vagy ahogyan ők mondták, követte az ideget; ez a görbület volt hivatott tudatni, hogy az íjat hozzáértéssel használták, és a gazdája sokat tapasztalt katona, ám Thomas úgy vélte, hogy a húrt követő íj túlságosan gyenge, ezért ha csak tehette, leakasztotta az ideget a fáról. Ezzel megkímélte magát az íjhúrt is. Egy ideget nem lehetett egykönnyen a pontos méretre szabni, ráadásul óhatatlanul meg is nyúlt, bár a jó kenderhúr, amelyet enyvbe is áztattak, közel egy évig eltartott, amennyiben szárazon tartották, és nem tették ki állandó feszítésnek. Mint sok más íjász, Thomas is szerette női hajszálakkal megerősíteni íjhúrját, hogy az ütközet közben ne pattanhasson el. Ebben hitt, no meg Szent Sebestyénben. Thomas engedte lazán lelógni az íj felső végébe akasztott ideget, míg ő maga lekuporodott a fűbe, ahol egyenként kivette a nyilakat a táskájából, majd megforgatta azokat a két tenyere között, hogy lássa a szárak esetleg és vetemedését.

– A nyavalyások vissza fognak jönni! – Egy férfi lovagolt végig a sorok előtt, köpenyén ezüst félholddal. – Még többet akarnak majd, de ti remekül helyt álltatok! – Az ezüst félhold felig vérben úszott. Egy íjász kiköpött, egy másik ösztönösen végigsimított lehúrozott fegyverén. Thomas arra gondolt, hogy ha ledőlne, talán tudna aludni egy keveset, ám ekkor gyökeret vert benne az a nevetséges félelem, hogy amíg ő alszik, a többi íjász visszavonul, és itt hagyja őt, a skótok pedig védtelenül találják és leölik. Habár a skótok is megpihentek, akárcsak az angolok. Akadtak, akik meggörnyedtek, mintha csak levegő után kapkodnának; mások a földön ültek, míg néhányan a vizes- és söröshordók körül csoportosultak. A hatalmas harci dobok elnémultak, felhangzott viszont a fenőkövek zaja, amint a fegyveresek nekiestek az első ütközetben kicsorbult pengék élezésének. Szidalmak immár egyik oldalról sem hangzottak fel, a katonák néma elővigyázattal vizslatták egymást. Papok térdeltek a haldoklók mellé, a mennyek kegyelmébe ajánlották a kiszenvedők lelkét, míg az asszonyok halott férjük, szeretőjük, fiuk mellett jajveszékeltek. Az angol jobb szárny, amelyet alaposan megtépázott az ádáz skót roham, most visszavonult eredeti helyére, miután tucatjával hagyta hátra halottait és sebesültjeit. A sietős visszavonuláskor hátrahagyott skót áldozatokat csupaszra vetkőztették, átkutatták, és a fosztogatók rendre összeverekedtek a holtak szegényes ingóságai felett. Két szerzetes vizet vitt a sebesülteknek. Egy kisgyermek egy sodronyvért leszakadt fémkarikáival játszadozott, míg anyja megpróbálta lefeszíteni az elgörbült sisakrostélyt az egyik pikáról, amely alkalmas baltának tűnt. Egy holtnak hitt skót felnyögött és az oldalára fordult, mire egy fegyveres hozzá lépett, és ledöfte a kardjával. Az ellenség görcsösen megmerevedett, azután elernyedt, és nem moccant többé. – Még nincs itt a feltámadás ideje, te mocsok! – förmedt rá a fegyveres, amint kirántotta a pengét a testéből. – Az átkozott fattya – morgolódott, miközben megtisztogatta kardját a halott férfi rongyos köpenyében –, így rám ijeszteni! – A fegyveres letérdelt a tetem mellé, hogy átkutassa a ruháit.

A katedrális tornyaiban és a vár falain hemzsegtek a bámészok. Egy szürke gém vitorlázott át a sáncok felett, és követte a folyó szalagját, amely ezüstösen villódzott az őszi nap fényében. Thomas még a harisok hangját is hallotta a lanka felől. A vérfoltos fű felett elrebbentek az év talán legutolsó pillangói. A skótok felálltak, kinyújtóztatták tagjaikat, felöltötték sisakjukat, bebujtatták karjukat a pajzstartó hurkokba, majd magasba emelték frissen megfent kardjukat, pikáikat és lándzsáikat. Sokan elnéztek a város felé; láthatóan maguk elé képzelték a katedrális altemplomában és a vár pincéiben rejtegetett kincseket. Arannyal megtömött ládákról, csillogó érmékkel teli edényekről és ezüsttel telezsúfolt szobákról, sörben bővelkedő tavernákról és asszonyokkal csábító utcákról álmodoztak. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – emelte fel a hangját egy pap. – Szent András legyen veletek. Harcoljatok a királyotokért! Az ellenség mind istentelen sátánfattya! Az Úr velünk van!

– Felállni, fiúk! – kiáltott egy íjász az angol oldalon. A férfiak felkászálódtak a földről, felhúrozták fegyvereiket, és elővették az első nyílvesszőt a táskából. Sokan keresztet vetettek, miként a skót harcosok is.

Lord Robert Stewart pihent lovon ült, és kiügetett a skót bal szárny első sora elé. – Már alig maradt nyiluk – ígérte embereinek –, alig néhány darab. Most áttörünk! – Emberei a legutóbb hajszál híján megtörték a nyavalyás angolok ellenállását. Egy újabb ádáz rohammal bizonyosan elsöpörhetnék útjukból a konok ellenség maradékát is, hogy utat nyissanak a dél minden gazdagsága felé.

– Szent Andrásért! – kiáltotta Lord Robert, mire a dobosok püfölni kezdték a bőröket. – A királyért! Skóciáért!

És a skótok újra felüvöltöttek.

Bemard de Taillebourg a katedrálisba ment, miután végzett a feladatával a rendház kis ispotályában. Szolgája előkészítette a lovakat, amíg a dominikánus végigviharzott a főhajón a vörös, sárga, zöld és kék csíkosra mázolt, vaskos kőpillérek között. Szent Cuthbert sírjához igyekezett, hogy elrebegjen egy fohászt. Noha nem tudta biztosan, mekkora befolyással bírhat Szent Cuthbert – bár aligha tartozott az áldott szentek közé, akiknek véleményét az Úr mértékadónak tartotta –, a helybéliek nagyra tartották; imádatukról az ékszerekkel, arannyal és ezüsttel gazdagon ékesített sír is tanúskodott.

Az asszonyok közül legalább százan gyűltek jajveszékelve a sírhoz, és de Taillebourgnek néhányukat félre kellett löknie az útjából, ha elég közel akart kerülni ahhoz, hogy megérinthesse a sírra borított hímzett leplet. Az egyik asszony acsarkodva fordult felé, azután felismerte papi rangját, s miután véres, sebhelyes arcát is meglátta, a bocsánatáért könyörgött. Bemard de Taillebourg ügyet sem vetett rá, ehelyett közelebb hajolt a sírhoz. A lepel szegélyét bojtokkal díszítették, és az asszonyok imáik mellé egy-egy kis szövetfoszlányt is kötöztek a rojtokra. Jobbára egészségért, egy végtag visszanyeréséért, a látás adományáért vagy gyermekük életéért fohászkodtak, bár a mai napon a legtöbben azért könyörögtek, hogy Szent Cuthbert biztonságban hazavezérelje a férfiakat a dombok közül.

Bemard de Taillebourg is elrebegte a maga imádságát. Menj el Szent Denishez, kérte Cuthbertet, és kérd meg, hogy beszéljen az Úrral. Cuthbert, még ha nem is birtokolta az Úr figyelmét, bizonyosan megtalálhatta Szent Denist, aki francia lévén közelebb állt az Úristenhez, mint Cuthbert. Kérd meg Denist, fohászkodjon az Úrhoz azért, hogy sikerrel végezzem a küldetésem, hogy az Úr áldását adja munkámra, és nagy kegyelmében teljesítse be azt. És kérd meg az Istent, hogy bocsássa meg a mi bűneinket, amelyeket, lehetnek bármily szörnyűségesek, csakis az ő szolgálatában követünk el. Felnyögött, amint számba vette aznapi bűneit, azután megcsókolta a halotti leplet, és előhúzott egy érmet a csuhája alatt rejtegetett tarsolyból. Beledobta a pénzt a nagy fémedénybe, amelybe a zarándokok elhelyezték mindazt, amint a szentélynek szántak, azután végigsietett újra a katedrális főhajóján. Mennyire kezdetleges építmény, gondolta – színes oszlopai zömökek és ritkítóan harsányak, faragványai otrombák, akár a gyerekek irkafirkái –, mennyire nem hasonlít a Franciaországban emelt új és kecses apátságokhoz, templomokhoz. Megmártotta ujjait a szentelt vízben, keresztet vetett, és kilépett a napfénybe, ahol szolgája már felnyergelt lovakkal várta.

– Elmehetett volna nélkülem – szólította meg a szolgát.

– Akkor már egyszerűbb lenne, ha az úton ölném meg gazdámat – vont vállat a szolga –, s úgy mennék tovább egyedül.

– Mégsem fogja ezt tenni – vélte de Taillebourg –, mert Isten kegyelme megvilágosította a lelkét.

– Hála legyen Istennek! – bólintott ájtatosan a szolga.

A férfi nem szolgának született, sokkal inkább lovagnak és nemesnek, ám most, de Taillebourg legnagyobb örömére, a maga és családja vétkeiért bűnhődött. Akadnak persze olyanok – közöttük is elsőként Bessières bíboros –, akik szerint a fickót kínpadra kellene vonni, roppant súlyokat halmozni a mellkasára, és izzó vasakkal perzselni a húsát, hogy görcsben rángatózó testtel és a fájdalomtól eltorzult üvöltéssel valljon bűnbánatot, ám de Taillebourg meggyőzte róla a bíborost, hogy ne tegyenek mást, csak mutassák meg neki az inkvizíció kínzóeszközeit. – Azután adja át őt nekem méltóságod – kérte de Taillebourg –, és engedje, hogy elvezessen a Grálhoz.

– Utána mindenképp ölje meg – utasította a bíboros az inkvizítort.

– Minden másképpen lesz, ha birtokunkba kerül a Grál – kerülte meg az egyenes választ de Taillebourg. Még most sem tudta, mihez fog kezdeni ezzel a vékony, sötét arcbőrű, fekete hajú és keskeny arcú férfival, aki egykor Harlequinnak hívatta magát. A fickó merő hívságból vette fel ezt a nevet, hiszen a harlequinek elkárhozott lelkek, ám de Taillebourg hitt abban, hogy még megmentheti ennek az harlequinnak a lelkét. Harlequint eredetileg Guy Vexille-nek, Astarac grófjának hívták, és Guy Vexille volt az, akiről de Taillebourg beszélt, amikor leírta Collimore barátnak a férfit, aki délről érkezett Picardiába, hogy Franciaországért harcolhasson. Vexille-t az ütközet után fogták el, amikor a francia király bűnbakokat keresett, márpedig abból a férfiból, aki nem átallt egy eretneknek és lázadónak bélyegzett család jelvényével kérkedni, remek bűnbak vált.

Vexille-t átadták az inkvizíciónak abban a reményben, hogy a kínpadon majd kiűzik belőle az eretnek eszméket, ám de Taillebourg megkedvelte Harlequint. Rokon lélekre ismert benne, kemény fából faragott, a végletekig elkötelezett emberre, aki pontosan tudja, hogy ez az élet mit sem jelent, csakis a következő számít, és de Taillebourg ezért kímélte meg Vexille-t a gyötrelmektől. Egyszerűen csak megmutatta neki a kamrát, ahol férfiak és asszonyok könyörögtek sikoltozva az Úr kegyelméért, azután kikérdezte Vexille-t, aki készségesen elmondta neki, miként hajózott egykor Angliába, hogy fellelje a Grált, s bár megölte nagybátyját, Thomas apját, mégsem találta meg a kincset. £s nemrég de Taillebourggel együtt ő is végighallgatta, amint Eleanor elmesélte Thomas történetét. – Hisz neki? – kérdezte tnost a dominikánus.

– Hiszek neki – bólintott Vexille.

– De ha őt is félrevezették? – tűnődött az inkvizítor. Eleanor elmondta, hogy Thomast a Grál felkutatásával bízták meg, ám az ő hite gyenge, ezért csekély elszántsággal végzi a keresést. – A fiút mindenképp meg kell ölnünk – tette hozzá de Taillebourg.

– Természetesen.

De Taillebourg a homlokát ráncolta. – Nem is bánja?

– A gyilkolást? – Guy Vexille meglepettnek tűnt, amiért de Taillebourg fejében egyáltalán megfordul ilyesmi. – A gyilkolás a munkám, atyám – közölte Harlequin. Bessières bíboros parancsba adta, hogy aki csak a Grált kutatja, azt mind meg kell ölni, kivéve természetesen azokat, akik a bíboros utasítására teszik ezt, és Guy Vexille készséggel vállalta, hogy az Úr halálos eszköze legyen. Láthatóan az a kilátás sem aggasztotta, hogy elvágja tulajdon unokatestvére, Thomas torkát. – Itt akarja megvárni? – érdeklődött az inkvizítor. – A lány szerint a katedrálisba jön, amint vége az ütközetnek.

De Taillebourg a domb felé fordult. A skótok győzni fognak, ebben nem kételkedett, még ha ez kétségessé is tette, hogy Hooktoni Thomas el fog jutni a katedrálisba. Sokkal valószínűbb, hogy hanyatt-homlok menekül dél felé. – Hooktonba kell ttlennünk.

– Egyszer már átkutattam Hooktont – ellenkezett Guy Vexille.

– Akkor most megteszi még egyszer – csattant fel de Taillebourg.

– Igen, atyám. – Guy Vexille alázatosan meghajtotta a fejét, bűnös volt, ezért bűnbánatot kellett gyakorolnia, és különben sem szállt volna vitába de Taillebourggel, akinek ígérete szerint az együttműködéséért cserébe egy napon vissza fogják helyezni őt a jogaiba. Akkor majd visszanyeri a becsületét, megint csatába vezetheti embereit, és elnyeri az egyház bocsánatát.

– Indulnunk kell – tudatta de Taillebourg. Maga mögött akarta hagyni a várost, mielőtt William Douglas hajtóvadászatot indít utánuk, s még ennél is inkább, mielőtt valaki felfedezi a három tetemet az ispotály alagsorában. A dominikánus rácsukta az ajtót a holttestekre, így a szerzetesek kétségkívül azt hiszik majd, hogy Collimore testvér alszik, ezért nem is fogják zargatni, de Taillebourg mégis úton akart lenni, mire a holttesteket felfedezik, ezért felhúzta magát annak a lónak a nyergébe, amelyet aznap reggel zsákmányolt Jamie Douglastől. Mintha ez időtlen időkkel ezelőtt történt volna... Becsúsztatta a lábát a kengyelbe, azután dühödten félrerúgott egy arcátlan koldust. A férfi eddig de Taillebourg lábát kaparászta, és azon jajveszékelt, hogy éhen hal, de a pap haragját látván most rémülten húzódott vissza.

A csatazaj egyre erősödött. A dominikánus újra a dombgerinc felé fordult, noha a harc nem tartozott rá. Ha az angolok és a skótok fel akarják őrölni egymás erejét, ám tegyék. Neki magasztosabb ügyek jártak a fejében, Isten munkája és a Szent Grál, a menny és a pokol. Az ő lelkét is szörnyű bűntettek terhelték, ám azok a szentatya egyetlen szavára szertefoszlanak majd, és még a mennyekben is megbocsátást nyer, ha megtalálja a Grált.

A város kapuit, noha erősen őrizték, most szélesre tárták, hogy bevihessék a sebesülteket, egyszersmind ételt-italt juttathassanak a dombon harcolóknak. Az őrséget kivénhedt katonák adták, akiknek azt parancsolták, hogy egyetlen skót fosztogatót se engedjenek a városba, viszont arról nem szólt a parancs, hogy senkit sem engedhetnek ki a falak közül, így az őrök figyelemre sem méltatták a megtermett harci ménen lovagló, zord arcú papot és elegáns küllemű szolgáját. De Taillebourg és Harlequin kilovagolt Durhamből, ráfordult a yorki útra, megsarkantyúzta lovát, s miközben a csatazaj már ott visszhangzott a város falai között, elvágtázott dél felé.

* * *

Már jócskán a délutánban jártak, amikor a skótok másodszor is támadásba lendültek, ám az előzővel ellentétben ezt a rohamot nem a menekülő íjászok vonták az angolokra. Az íjászok most készen várták a támadást, és a nyilak valóban olyan sűrűn repkedtek, akár a seregélyek. A skótok balján harcolók, akik korábban kis híján áttörték az angol vonalat, most kétszer annyi íjásszal néztek farkasszemet, és a magabiztosan indult roham fokozatosan araszolássá lassult, majd teljesen megfeneklett, miután a fegyveresek lekuporodtak a pajzsaik mögött. A skót jobb oldalt korábban teljesen felőrölték, míg a király középső sheltronja végképp megrekedt, mintegy ötven lépésnyire a kőfaltól, amely mögül az íjászok tömege szakadatlan nyílzáport bocsátott rá. A skótok nem vonulhattak vissza, és nem haladhattak tovább, ezért egy ideig csak hulltak a pajzsokra és az óvatlanul felfedett testrészekre a hosszú szárú nyílvesszők, azután Lord Robert Stewart emberei kihátráltak az íjászok lőtávolából, majd a király sheltronja következett, és ily módon újabb szünet állt be az ütközetben. A dobok elhallgattak, többé egyik oldal sem üvöltözött válogatott szidalmakat a véres csatatér felett. A még életben lévő skót nagyurak a király zászlaja alá gyűltek, és York érseke az ellenséges tanács láttán szintén összehívta a maga embereit. Az angol urak komor hangulatban gyülekeztek. Az ellenség, érveltek, sosem fogja feltárni magát annak, amit az érsek csak a nyilak harmadik keresztvizének nevezett. – A nyavalyások elsomfordálnak észak felé – jósolta az érsek –, hogy az Isten verje meg a gyáva fajtájukat.

– Akkor majd követjük őket – vetette közbe Lord Percy.

– Fürgébben mozognak nálunk – csóválta a fejét az érsek. Levette a sisakját, és annak bőrbélése körben lenyomatot hagyott dús hajzatán.

– Lekaszaboljuk a gyalogságukat – szólt közbe egy másik úr vérszomjasan.

– Pokolba a gyalogosokkal! – csattant fel az érsek, aki egyre türelmetlenebb lett. Alig várta, hogy foglyul ejthesse a skót nagyurakat, akik a legfürgébb és legdrágább hátasokat ülték meg, hiszen a váltságdíjuk egy csapásra gazdaggá tehette őt, de még inkább fájt a foga az olyan skót nemesekre, mint Menteith earlje, aki hűséget esküdött Angliai Edwardnak, így a jelenléte az ellenség soraiban felért a hitszegéssel. Őket nem a váltságdíjért vetik fogságba, hanem azért, hogy a kivégzésük okulásként szolgáljon mindazok számára, akik meg akarnák szegni az esküjüket, ám ha az érsek aznap győzelmet arat, elvezetheti seregét Skócia földjére, és magának követelheti az árulók birtokait. Mindent szabadon elvehet – a fát az erdőségekből, a lepedőt az ágyakról, sőt magukat az ágyakat, a palákat a tetőkről, az edényeket, a serpenyőket, a jószágokat, még a legutolsó gyékényt is. – Nem fognak még egyszer támadni – csóválta fejét az érsek.

– Akkor okosnak kell lennünk – vetette közbe Lord Outhwaite jó kedélyűen.

A többi úr gyanakodva fordult Outhwaite felé. Az okosságot egyikük sem értékelte, hiszen azzal nem ejthettek vaddisznót, nem ölhettek szarvasbikát, nem tölthették kedvüket az asszonyokon és nem ejthettek foglyokat. Az egyházfik lehettek okosak, kétségkívül épp elég okos sült bolond akadt Oxfordban, s még az asszonyok is lehettek okosak, ameddig nem kérkedtek vele, de mire való egy csatatéren az okosság?

– Okosnak? – kérdezte Lord Neville sokatmondó hangsúllyal.

– Félnek az íjászainktól – magyarázta Lord Outhwaite –, de ha azt látják, hogy az íjászainknak alig maradt nyila, a félelmük elpárolog, és talán újra ránk támadnak.

– Csakugyan, csakugyan... – kezdte az érsek, azután elhallgatott. Nem volt olyan okos, mint Lord Outhwaite, de annyira igen, hogy leplezze, mennyire nem az. – De hogyan győzzük meg őket? – tette fel a kérdést.

Lord Outhwaite megtette az érseknek azt a szívességet, hogy elmagyarázta, amit gyanúja szerint az érsek is kezdett átlátni. – Úgy gondolom, méltóságod is egyetért azzal, ha íjászaink a csatamezőn kezdenének kutatni az elhullt nyílvesszők után, abból az ellenség is levonhatná a megfelelő következtetéseket.

– Vagyis ebben az esetben – tette hozzá az érsek a kevésbé fogékony észjárású nagyurak kedvéért –, a nekünk megfelelő következtetéseket.

– Ó, ez nagyon jó – nevetett fel kényszeredetten az egyik lord.

– Talán még jobb lenne, méltóságos uram – vetette közbe Lord Outhwaite túlzott szerénységgel –, ha a lovakat is előhoznánk. Az ellenség talán feltételezné, hogy menekülni szándékozunk.

Az érsek egy pillanatig sem habozott. – Előhozni az összes lovat! – rendelkezett.

– De... – ráncolta a homlokát az egyik nagyúr.

– Az íjászok kutassanak elhullt nyílvesszők után, a fegyvernökök és apródok hozzák elő a fegyveresek lovait – emelte fel a hangját az érsek, aki azonnal átlátta, mit forgat Lord Outhwaite a fejében, és lázas sietséggel igyekezett azt megvalósítani, mielőtt még az ellenség visszavonul észak felé.

Lord Outhwaite maga adta ki a parancsot az íjászoknak, és néhány percen belül máris tucatnyian sorjáztak ki a két sereget elválasztó térre, hogy elhasznált nyílvesszőket gyűjtsenek. Az íjászok közül sokan morgolódtak, amiért ezzel a sületlenséggel újfent kitették magukat a skót fegyveresek támadásainak, akik nem is haboztak újfent gúnyt űzni belőlük. Egyikük, aki minden társánál messzebbre merészkedett, egy számszeríjból nyilat kapott a mellkasába, és elképedt arckifejezéssel rogyott térdre, majd felköhögte vérét összezárt tenyerébe. Ekkor zokogni kezdett, és ettől csak még kevésbé kapott levegőt, azután egy második férfit, aki társa segítségére sietett, ugyanaz a számszeríj találta meg a combján. A skótok üvöltve űztek gúnyt a sebesültekből, azután meghunyászkodtak, amint tucatnyi angol íjász fordult az egyetlen számszeríjas felé. – Tartalékoljátok a nyilat! Tartalékoljátok a nyilat! – kiáltozta Lord Outhwaite a lova nyergéből. Közelebb ügetett az íjászokhoz. – Tartalékoljátok a nyilat, az isten szerelmére! Már alig maradt! – Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy az ellenség is hallhassa szavait, azután egy csapatnyi skót, aki belefáradt már a szüntelen rejtőzködésbe, hirtelen előrerontott, és láthatóan el akarta vágni Lord Outhwaite menekülésének útját, mire valamennyi angol visszamenekült a saját vonala felé. Lord Outhwaite hátravágta sarkantyúját, és könnyedén kikerülte a feldühödött skótokat, akik megelégedtek annyival, hogy lemészárolták a két sebesültet. A többiek, látván az angolok futását, gúnyosan nevettek. Lord Outhwaite visszafordult a két halott íjász felé. – Vissza kellett volna hoznunk őket – korholta magát.

Senki sem válaszolt. Az íjászok némelyike szemrehányóan meredt a fegyveresekre, akik a lovaikkal segíthették volna őket a menekülésben, ám ekkor Lord Outhwaite ráförmedt az íjászok csoportjára, hogy húzódjanak a fegyveresek mögé. – Sorakozzatok fel, de ne mindenki. El akarjuk hitetni velük, hogy kifogytunk a nyilakból, ha pedig nem lenne nyilatok, akkor aligha állnátok csatarendben, nem igaz? Tartsátok meg a lovakat, ahol vannak! – Utóbbi parancs a fegyvernököknek, apródoknak és szolgáknak szólt, akik előhozták a csatalovakat. A fegyveresek még nem szálltak nyeregbe, a lovakat így egyszerűen megtartották kötőféken és a csatarend mögött, azon a helyen, ahol az íjászok fele is gyülekezett. A lovak láttán az ellenségnek arra a következtetésre kellett jutnia, hogy nyilak híján az angolok a menekülést fontolgatják.

Az egyszerű csapda készen állt arra, hogy lépre csalja az ellenséget.

Néma csend borult a harcmezőre, leszámítva a sebesültek nyögését, a varjak rikoltozását és az asszonyok jajveszékelését. A szerzetesek újrakezdték a kántálást, ugyanakkor megmaradtak az angolok balján, és Thomas, aki a jobb szárnyban harcolt, alig hallotta a hangjukat. A városban megkondult egy harang. – Attól félek, túlontúl okosak akarunk lenni – jegyezte meg Lord Outhwaite. Őlordsága nem olyasféle ember volt, aki sokáig megállta szó nélkül a várakozást, s minthogy a jobb oldali hadtestben nem akadt más, aki kedvelte a társalgást, Thomast választotta. Felsóhajtott. – Nem mindig válik be, ha okos az ember.

– Bretagne-ban bevált, nagyuram.

– Bretagne-ban is harcolt, nemcsak Picardiában? – kérdezte Lord Outhwaite, aki még most is nyeregben ült, és onnét tekingetett a fegyveresek feje felett a skótok felé.

– Egy nagyon okos ember szolgálatában, nagyuram.

– És ki volt az? – színlelt érdeklődést Lord Outhwaite, aki igazság szerint már kezdte megbánni, hogy egyáltalán belefogott ebbe a beszélgetésbe.

– Will Skeat, nagyuram, helyesebben szólva, immár Sir William. A király a csatamezőn ütötte lovaggá.

– Will Skeat? – élénkült fel Lord Outhwaite. – Will alatt szolgált? Isten szent nevére, valóban? Drága William. Hány éve nem hallottam már a nevét. Mi van vele?

– Nincs túl jól, nagyuram – felelte Thomas, azután elmesélte, hogy Will Skeat, a közember, aki íjászok és fegyveresek parancsnokává küzdötte fel magát, s akinek nevét minden francia rettegte, súlyosan megsebesült a picardiai csatában. – Caenbe vitték, nagyuram.

Lord Outhwaite a homlokát ráncolta. – Egyenesen a franciák karmaiba?

– Egy francia vitte magával, nagyuram – magyarázta Thomas –, méghozzá egy jó barát. Ismer a városban egy orvost, aki csodákra képes. – Az ütközet végére, amikor a katonák végre belegondolhattak abba, hogyan élhettek túl ennyi borzalmat, Skeat koponyáját már meglékelték, és amikor Thomas találkozott vele, Skeatet már vaknak és erőtlennek találta.

– Nem látom be, miért lennének a franciáknak különb seborvosaik – méltatlankodott Lord Outhwaite. – Igaz, atyám is mindig így tartotta, márpedig neki épp elég gondja volt a nedveivel.

– Ez az orvos zsidó, nagyuram.

– Meg a vállával is. Egy zsidó! Azt mondja, egy zsidó? – kérdezte Lord Outhwaite riadtan. – Nem mintha bajom lenne a Zsidókkal – ment tovább, noha meggyőződés nélkül –, de tucatnyi indokot is találhatnék arra, miért ne bíznám soha az egészségem egy zsidó seborvosra.

– Úgy véli, nagyuram?

– Drága barátom, hogyan is vethetnék latba a szentek befolyását? Vagy az ereklyék csodatévő erejét? A szenteltvíz hatalmát? Számukra még az imádság is kész rejtély. Édesanyám, Isten nyugosztalja, erős fájdalmat érzett a térdében. Mindig azt gondoltam, túl sokat imádkozik, de az orvosa azt rendelte, hogy bugyolálja a lábát olyan gyolcsokba, amelyeket előzőleg Szent Cuthbert sírjára terítettek, és naponta háromszor mondjon imát Nazianzoszi Szent Gergelyhez, és ez bevált! Bevált! Viszont egyetlen zsidó sem rendelhetne ilyen kúrát, nem igaz? És ha meg is tenné, istenkáromlást követne el, ezért óhatatlanul kudarcot vallana. Azt kell mondanom, szerintem helytelen dolog volt szerencséden Willt egy zsidóra bízni. Ennél jobbat érdemelne, sokkalta jobbat. – Feddőleg megcsóválta a fejét. – Will egy időben atyámat szolgálta, de ahhoz túlságosan is agyafúrt volt, hogy egész életét a skót határ védelmének szentelje. Ahhoz túlságosan sovány itt a zsákmány. Ő mindig is a saját útját járta, úgy bizony. Szegény Will.

– Az a zsidó orvos – tartott ki az álláspontja mellett Thomas – engem is kigyógyított.

– Nincs más, csak az ima – közölte Lord Outhwaite olyan hangnemben, mintha arra utalna, hogy az ima, noha szükséges, szinte bizonyosan hatástalannak bizonyul. Ezután őlordsága hirtelen felélénkült. – Á! Azt hiszem, a barátaink végre mozgolódni kezdenek! – A skót dobok újra felmorajlottak, és az ellenséges arcvonal mentén a fegyveresek mindenütt felvették pajzsaikat, lecsapták sisakrostélyukat vagy meglendítették kardjukat. Valamennyien láthatták, ahogy az angolok előhozták lovaikat, nyilván a közelgő visszavonulás előkészületeként, s hogy az ellenséges arcvonalból hiányzott az íjászok jó fele, ami csakis azt jelenthette, hogy veszedelmesen leapadtak a nyílkészletek, a skótok mégis gyalogosan indultak előre, annak a tudatában, hogy maréknyi íjász is komoly fenyegetést jelenthet a lovak számára, így a lovasroham könnyen teljes káoszba fulladhat. A fegyveresek üvöltve törtek előre, legalább annyira önmaguk biztatására, mint azért, hogy félelmet plántáljanak az angolok szívébe, és egyre magabiztosabbak lettek, amint elérték a helyet, ahol az előző roham áldozatait hátrahagyták, mégsem reppent feléjük egyetlen nyíl sem.

– Még nem, fiúk, még nem. – vette át Lord Outhwaite a jobb szárny íjászainak parancsnokságát. A hadtestnek ezt a részét Percy és Neville urak vezették, de mindketten készséggel átengedték az íjászok feletti uralmat, miközben ők a fegyveresek soraiban várták a rohamot. Lord Outhwaite szüntelenül az angol bal szárny felé tekingetett, ahol saját emberei harcoltak, s mindannyiszor megelégedéssel látta, hogy a természetes katlan éppúgy megoltalmazza őket, ahogyan a kőfal pajzsként védi a középső hadtestet. Itt, a Durhamhez legközelebb eső oldalon támadtak legnagyobb erővel a skótok, és az angolok itt voltak a leggyengébbek. – Hadd jöjjenek közelebb – figyelmeztette az íjászokat. – Egyszer s mindenkorra végezni kell velük. – Ujjaival dobolni kezdett a nyeregkápagombon, és tartotta az ütemet megmaradt skót dobokkal, amíg a támadók első sora százlépésnyi távolságra nem került. – Legelső sor – kiáltott fel, amint úgy ítélte meg, hogy épp elég közel engedték az ellenséget –, vagyis akik az alakzat legelején állnak! Most már lőhettek!

Az íjászok mintegy fele élesen elvált a sereg arcvonalától, és most felhúzta íját, lapos szögben az égbolt felé irányította fegyverét, majd eleresztette a nyilát. A skótok a közelgő nyilak láttán rohanni kezdtek, hogy minél gyorsabban áthidalják a távolságot, és reményeik szerint csak maroknyi nyílvesszőt kapjanak.

– Valamennyi íjász! – kiáltotta el magát Lord Outhwaite, aki attól félt, hogy máris túl sokáig várt. Az íjászok, akik eddig megbújtak a fegyveresek mögött, elkezdtek lőni az előttük állók feje felett. A skótok mostanra közel kerültek, elég közel ahhoz, hogy még a leggyatrább íjász se téveszthesse el őket; olyan közel, hogy a nyilak ezúttal is tisztán keresztülhatoltak a vérteken és a testeken, hogy sebesültekkel és holtakkal szórják teli a csatamezőt. Thomas hallotta a tompa puffanásokat, ahogyan a nyilak becsapódtak. Akadt, amelyik páncélt talált, mások pajzsokba fúródtak, de valamennyi olyan hangot hallatott, mint amikor a tel közeledtével a taglók belehasítanak a vágóállatok inas nyakába. Megcélzott egy tagbaszakadt férfit, aki nem engedte le sisakrostélyát, és nyilával átlőtte a torkát, majd egyenesen belelőtt a férfi indulattól eltorzult arcába. Azután egy nyíl teljes hosszában végighasadt, és Thomas kapkodva tisztogatta meg az ideget a tollas maradványoktól, mielőtt új nyilat rántott elő, s azt beletemette egy törzsi harcos elvadult, szakállal elborított arcába. Egy skót lovas újabb rohamra biztatta embereit, azután lebukott a nyeregből, amint három nyílvessző is eltalálta, Thomas pedig eleresztett egy újabb nyilat, amely egyenesen beleállt a férfi mellvértjébe, hogy az acélhegy átfurakodjon vérten, bőrön, csonton és húson. A következő nyila egy pajzsba vágódott. A skótok megtorpantak, kétségbeesetten próbáltak védekezni az égből záporozó halál ellen. – Csak lassan, fiúk! – kiáltotta egy íjász a bajtársainak, attól való félelmében, hogy társai kapkodva lőnek, és nem használják ki az íj teljes erejét.

– Lőjetek! – biztatta őket Lord Outhwaite, aki ujjaival tovább dobolt a nyeregkápán, noha a skót dobosok már rég elhallgattak. – Remek munka! Remek munka!

– Lovakat! – rendelkezett Lord Percy. Látta, hogy a skótok a végső kétségbeesés szélén állnak, amiért az angolok korántsem fogytak ki a nyilakból. – Lovakat! – kiáltotta újra, fegyveresei pedig sietve hátráltak, hogy mielőbb nyeregbe szállhassanak. Apródok és fegyvernökök tartották meg a súlyos lándzsákat, amíg a páncélos férfiak betuszkolták lábukat a kengyelbe, kaján vigyorral felmérték a küszködő ellenséget, majd lecsapták sisakjuk rostélyát.

– Lőjetek! Lőjetek! – kiáltozta Lord Outhwaite. – Ez az, fiúk! – A nyilak nem ismertek könyörültet. A sebesült skótok Istenhez fohászkodtak, az anyjukat hívták, a tollas nyilak mégis tovább osztották a halált. Egyikük, aki Stewart oroszlánját viselte, fuldokolva köpködte a vért. Térdre rogyott, mégis sikerült újra felállnia és tennie egy lépést, azután újra elvágódott, úgy küszködött tovább előre, miközben a vér feltolult a torkán. Azután egy nyílvessző átfurakodott a szemgödrén és az agyvelején, hogy csak a koponya hátsó falánál állapodjon meg. A férfi úgy vágódott hátra, mint akibe a villám csapott.

Azután a hatalmas csatalovak belevetették magukat a küzdelembe.

– Angliáért, Edwardért és Szent Györgyért! – kiáltotta Lord Percy, és egy trombita érces hangon zendült fel, amint a csatalovak kitörtek, és minden további nélkül félresöpörték az íjászokat.

A föld is megrázkódott. Csak alig néhány lovas indult rohamra, ám a váratlan támadás így is pörölycsapásként zúzta szét az ellenséget, és a skótok rémülten menekültek. Miután a lándzsák rendre bennragadtak áldozataik testébe, a lovagok kardot rántottak, és kaszabolni kezdték a halálra vált, meghunyászkodó fegyvereseket, akik a mögöttük érkezők miatt el sem szaladhattak. Egyre több lovas szökkent a nyergekbe, s akik nem bírták kivárni a hátasokat, gyalogosan rontottak előre, hogy kivegyék részüket a vérengzésből. Az íjászok csatlakoztak hozzájuk, kardot vagy szekercét rántottak. A dobok végre elnémultak, és megkezdődött az öldöklés.

Thomas korábban is látott már ilyet. Látta, miként változott meg a csata kimenetele egyetlen szemhunyásnyi idő alatt. A skótok egész álló nap támadtak, kis híján áttörték az angol vonalat, féktelenül tomboltak, és győzelemre álltak, most mégis alulmaradtak, és épp a skótok bal szárnya tört meg, amely korábban csaknem kiharcolta a királynak a diadalt. Az angol csatalovak beékelődtek a soraikba, hogy véres csapásokat vágjanak maguknak; a lovasok kardokat, bárdokat, furkósokat és csillagbuzogányokat lengettek a pánikba esett skótok feje felett. Az angol íjászok is kivették a részüket a mészárlásból, és úgy döntötték le a lassúbb skótokat, ahogyan a vérebek falkája a szarvasbikát. – Foglyokat! – rivallt Lord Percy az embereire. – Foglyokat akarok! – Egy skót a lova felé lendítette szekercéjét, de eltévesztette a célt, így védtelenül kínálkozott fel őlordsága pengéjének, majd egy íjász késével bevégezte a véres munkát, azután felhasította a férfi párnázott ujjasát, hátha talál néhány érmét. Két durhami ács bárdjával rontott egy csapdába esett fegyveresre, és bezúzta a férfi koponyáját. Egy íjász hátratántorodott, zihálva kapott levegő után, és felhasított gyomrát markolászta, miközben egy skót dühödten követte, és összefüggéstelen szavakat üvöltözött míg meg nem botlott egy íjban, és a haldokló íjász társai le nem terítették. Az angol lovak nyeregtakarói vérben áztak, amint lovasaik pengéikkel hasítottak utat maguknak a skótok tömegében. A fegyveresek akadálytalanul átjutottak, azután visszafordultak, hogy találkozzanak az angol támadók újabb hullámával, amely már felhajtott sisakrostéllyal harcolt, miután a páni rémületben menekülő ellenség már nem fejtett ki számottevő ellenállást.

A skótok középső és jobb szélső hadteste ugyanakkor serieden maradt.

A jobb szárny most is beszorult az alacsonyabban húzódó teknőbe, ám a peremről nyilazó íjászok helyett ezúttal a fegyveresekkel nézett szembe, akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy leereszkedjenek a mélyedésbe, és ott küzdjenek meg a skótokkal. A páncélos férfiak a skótok tetemei felett csaptak össze, és nehézkesen botladoztak súlyos vértjeikben, amint karjukat és szekercéiket lengették a pajzsok és a koponyák ellenében. A férfiak hörögve gyilkoltak. Vicsorogtak, támadtak és odavesztek a sáros ölyvharasztban, áldozatuk mégis hiábavalónak bizonyult, hiszen bármelyik oldal is kerekedett felül, csak annyit tehetett, hogy feljebb szorította ellenfeleit a katlan meredek oldalán, mire a vesztésre állók szert tettek a magaslat előnyeire, visszaszorították a támadókat, és egyre újabb halottak gyarapították a kaptató lábainál összegyűlt tetemhegyet; így a küzdelem oda-vissza tartott, s minden kilengésnél zokogó és haldokló férfiak maradtak hátra, hogy panaszos hangon szólítsák Krisztust és átkozzák az ellenséget, miközben elvéreznek.

Koldus is itt harcolt; a hegyomlásra emlékeztető férfi Moray earljének teteme felett állt, gúnyt űzött a skótokból, és kihívta őket maga ellen; fél tucattal már végzett is, mielőtt a felföldi harcosok egy csapata dühödten rárontott, ő pedig teli torokból üvöltve lendítette meg hatalmas, tüskés buzogányát, és Madárijesztőt, aki fentről figyelte, leginkább hatalmas, bozontos medvére emlékeztette, akit a szelindekek hiába igyekeznének széttépni. Sir William Douglas, aki túlságosan is elővigyázatos volt ahhoz, hogy másodszor is csapdába essék a mélyedésben, szintén a küzdelmet figyelte a földteknő túlsó pereméről, és elképesztőnek találta, hogy a fegyveresek önként menetelnek előre a vágóhídra. Jól tudta, hogy az ütközet sorsa nem ebben a halálkatlanban fog eldőlni, ezért idővel visszafordult a sereg középső sheltronja felé, ahol a katasztrofális veszteségek ellenére a királynak még mindig maradt esélye arra, hogy kiharcolja magának a nagy diadalt.

Hiszen a király emberei még a kőfalon is túljutottak. Sok helyütt ledöntötték a köveket, másutt a fal magától omlott le a támadók nyomására, s bár a szétszóródott sziklatömbök még mindig komoly akadályt jelentettek a súlyos pajzsokat hordozó és nehéz sodronyvértekbe öltözött katonák számára, azok megállíthatatlanul törtek előre, hogy hátraszorítsák az angolokat középen. A skótok bemasíroztak a nyílzáporba, átvészelték a rohamot, még csapdába is ejtettek egy csapatnyi íjászt, akiket külön élvezettel mészároltak le, és most kaszabolva-döfködve törtek utat maguknak az érsek harci lobogója felé. A király, akinek sisakjára időközben ráalvadt az arcáról lecsorgó vér, a sheltron élvonalában küzdött. A király káplánja ura mellett maradt, tüskés buzogányát forgatta, és unokaöccsével együtt Sir William is csatlakozott a támadókhoz. Sir William hirtelenjében még azt is szégyellte, hogy a visszavonulást fontolgatta. Most érkezett el a skótok ideje! Így kell harcolni, szenvedéllyel és ádáz indulattal. Az angol középső hadtest egyre hátrébb szorult, már a sorokat is alig tudta megtartani. Sir William látta, hogy az ellenség a csatasor közelébe hozta előre a lovakat, amiből arra következtetett, hogy az angolok már a menekülésre készülnek, ezért megkétszerezte erőfeszítéseit. – Öljétek őket! – bömbölte. Ha a skótok át tudnak törni a vonalon, az angolok körében eluralkodik a káosz, ha pedig a fegyveresek nem jutnak el a lovaikhoz, könnyűszerrel lemészárolhatják valamennyit, akár a vágóállatokat.

– Öljetek! Öljetek! – kiáltozott a király, miközben jól láthatóvá tette magát lova nyergében.

– Foglyokat! – kiáltott Menteith earlje, aki a csata hevében is Megőrizte józan ítélőképességét.

– Ejtsetek foglyokat!

– Törjetek át! Már nem bírják soká! – üvöltött Sir William. Előrelökte pajzsát, hogy felfogjon egy erőteljes kardcsapást majd előredöfött a perem alatt, és érezte, ahogyan a penge átjár egy láncvértet. Elfordította és egy lendületes mozdulattal kiszabadította kardját, mielőtt az bent ragadt volna áldozatában. Pajzsával tolakodott előre, s bár nem láthatott át annak pereme felett, érezte az angolok ellenállásának hanyatlását. Leengedte a hatalmas pajzsot, hogy az alatt ne döfhessenek felé, majd újra előrelendült, és még hátrébb vetette ellenségeit. Közben belebotlott az általa megölt fegyveresbe, és kevés híján elveszítette az egyensúlyát, de még idejében letette pajzsát a földre, megtámaszkodott rajta, majd lecsapott a kardjával egy szakállas arcra. A penge lepattant a férfi arccsontjáról, de még előtte belehasított a szemébe, és az angol eltátott szájjal dőlt hátra, hogy feladja a küzdelmet. Sir William lebukott, hogy elkerüljön egy bárdcsapást, pajzsával felfogott egy újabb kardot, és vadul döfködött a reá támadó két fegyveres felé. Robbie megállás nélkül szitkozódott, miközben leölte a szekercés férfit, majd ugyanazzal a lendülettel belerúgott egy földön fetrengő fegyveres arcába. Sir William ekkor alulról döfött előre, és érezte, hogy az acél egy sodronyvért felszakított széleit karcolja, ezért fürgén megcsavarta a pengét, hogy az ne szorulhasson az ellenségbe, amikor pedig visszarántotta, a sebesült fegyveres felszakadt vértje mögül minden irányban szétfröcskölt a vér. A férfi zihálva és rángatózva bukott fel, azután jobbról újabb angol védők vetették magukat a harcba, és kétségbeesetten küzdöttek a skót roham ellen, amely azzal fenyegetett, hogy keresztülhatol az érsek vonalain. – Douglas! – bömbölte Sir William. – Douglas! – hívta embereit, hogy jöjjenek és harcoljanak az oldalán, hogy vele együtt döfködjék, kaszabolják és öljék a hitvány ellenséget. Ő és unokaöccse véres csapást vágtak maguknak, mélyen az érsek vonalaiba, és már csak egy utolsó erőfeszítés kellett ahhoz, hogy áttörjék az angol középső hadtestet, azután megkezdődhetett az igazi öldöklés. Sir William lebukott, amint egy újabb szekerce lendült felé. Robbie megölte a fegyverest, kardjával beledöfött a szekercés torkába, ám rögvest ezután hárítania kellett egy lándzsadöfést, s amint így tett, hátratántorodott, és ráesett nagybátyjára. Sir William felsegítette unokaöccsét, majd pajzsával belecsapott egyik ellensége arcába. Hol a pokolban lehetnek már az emberei? – Douglas! – üvöltötte el magát. – Douglas!

Azután egy kard vagy lándzsa beleakadt a lábába, ő pedig súlyosan elvágódott, és ösztönösen maga fölé borította a hatalmas pajzsot. Zajos lábdobogás hallatszott körülötte, ő pedig azért imádkozott, hogy a saját fegyveresei legyenek azok, akik végre leküzdötték az angolok ellenállásának maradékát is, ám az ellenség várt sikolyai helyett csak kitartó kopogást hallott, méghozzá a saját sisakján. – Sir William? – szólt hozzá egy lágy hang.

A sikoltozás végül megkezdődött, így Sir William alig hallott valamit, de a sisakján kitartóan kopogtató ujjak végül meggyőzték arról, hogy most már biztonságban leengedheti a pajzsát. Beletelt egy hosszú pillanatba, amíg megértette, hogy esés közben a sisak félrefordult a fején, és neki át kell fordítania, ha látni akar valamit. – Isten szemfogára! – nyögött fel, amint a világ megjelent előtte.

– Kedves Sir William – szólt a dallamos hang –, felteszem, megadja magát. Természetesen igen. És ön is, ifjú Robert. Nahát, hogy megnőtt, fiatalember! Mikor legutóbb láttam, még csak ereden tacskó volt.

– Ó, Isten szemfogára!- ismételte Sir William, amint felnézett Lord Outhwaite-re.

– Segíthetek? – érdeklődött Lord Outhwaite előzékenyen, miközben mélyen előrehajolt a nyeregben.

– Azután meg is vitathatjuk a váltságdíj kérdését.

– Jesszusom! – mordult fel Sir William. – A pokolba is! – Most kezdte megérteni, hogy a lábdobogás az angol fegyveresektől származott, a sikolyok pedig az életükért küzdő skótok torkából törtek fel.

Az angolok középső hadteste végül csak kitartott, és a skótok számára az ütközet teljes kudarcnak bizonyult.

* * *

Megint csak az íjászok miatt. A skótok egész nap veszteségeket szenvedtek, s bár a túlerejüket így is megőrizték, a nyilakra nem találtak ellenszert, amikor pedig a skót sereg középső része ledöntötte a falat, és áthágott a maradványain, a bal szárnya menekülőre fogta a dolgot, s ezzel feltárta az angol íjászok előtt a királyi sheltron oldalát.

Az íjászok alig néhány perc alatt ráébredtek a nem várt előnyre. Korábban ők is csatlakoztak a szétszóródott skót bal szárny üldözőihez, így nem tudhatták, milyen közel került a skót közép a győzelemhez, amíg Lord Neville embereinek egyike fel nem ismerte a veszélyt. – Íjászok! – üvöltött fel olyan hangosan, hogy még Durhamben is tisztán hallhatták. – Íjászok! – Az angolok azonnal felhagytak a fosztogatással, és nyilat rántottak elő táskájukból.

Az ördög hárfája ismét felzendült, minden pendítésénél újabb nyilak csapódtak az előretörő skótok oldalába. Dávid sheltronja hátraszorította az angolok középső hadtestét a széles legelőre, így a sorai elvékonyodtak és összezárultak az érsek zászlaja körül, ám ekkor beléjük martak az első nyílvesszők, a nyilak után pedig fegyveresek érkeztek az angol jobb szárnyból, Lord Percy és Lord Neville emberei, akik közül sokan már a hatalmas csatalovakon ültek, amelyeket arra képeztek ki, hogy vasalt patáikkal tapossák és rugdossák az ellenséget. Az íjászok újfent elhajították íjaikat, hogy szekercéikkel és kardjaikkal kövessék a fegyvereseket, s ezúttal velük tartottak az asszonyok is, akik kivont késeiket rázták az ellenség felé.

A skót király levágott egy angolt, még látta ellenségét elvágódni, azután meghallotta zászlóvivőjének rémült üvöltését, és amikor felé fordult, a hatalmas lobogó belebukott a kavargó tömegbe. Egy angol fegyveres elmetszette a zászlóvivő lovának inait, a szerencséden jószág panaszos nyihogással vágódott el, azután már fegyveresek és íjászok falkái vetették magukat a férfira és hátasára, megragadták a zászlót és elvonszolták hordozóját szörnyű vége felé, ám ekkor a királyi káplán megragadta a király lovának gyeplőjét, és kirángatta David Bruce-t a halálos forgatagból. A skótok közül többen királyuk mellett termettek, hogy biztonságba kísérjék őt, míg mögöttük az angolok messzire előrehajoltak a nyergekben, kardjukkal vagdalkoztak, és megállás nélkül szitkozódtak. A király vissza akart fordulni, hogy újra belevesse magát a küzdelembe, de a káplán visszatartotta. – Induljon, felség! Vágtasson! – rivallt rá. Halálra rémült katonák ütköztek neki a király lovának, amely egy halott felföldi skóton taposott, majd belebotlott egy másik tetembe. Az angolok immár a skótok hátába kerültek, s miután felismerte a veszélyt, a király hátracsapta a sarkantyúját. Egy ellenséges lovag feléje lendítette a kardját, de a király hárította a csapást, és továbbvágtázott. Serege mostanra elszigetelten küzdő, kétségbeesett fegyveresek csoportjaira bomlott. Menteith earlje megpróbált felhágni a lovára, de egy íjász megragadta lábát, és lerántotta őlordságát a földre, azután ráült a testére, és a torkának szegezte a kését. Az earl reményvesztett üvöltéssel adta meg magát. Fife earlje már korábban fogságba esett, Strathearn earlje meghalt, Wigtown earljére két angol lovag támadt, kiknek kardjai úgy pengtek a lemezvértjén, akár a kovács pörölye az üllőn. Egy hatalmas skót harci dob felhasadt, és szétoszlott bőrrel bucskázott lefelé a domboldalon, egyre jobban nekilendült a meredek kaptatón, és tompán verődött neki a szikláknak, míg végül oldalt bukott és megállapodott.

A király harci zászlaja az angolok kezére került, akárcsak tucatnyi más skót nagyúr jelvénye. Az életben maradt skótok közül néhányan északnak vágtáztak. Lord Robert Stewart, aki korábban hajszál híján diadalt aratott, biztonságban, a gerinc keleti oldaláról nézte a királyt, aki a nyugati oldalon vágtázott, és behatolt a sűrű árnyak közé, minthogy a nap alig állt magasabban, mint azok a dombok, amelyek felé oly kétségbeesetten menekült. Dávid az asszonyára gondolt. Vajon csakugyan állapotos? Tudta, hogy Lord Robert felfogadott egy boszorkányt, aki megátkozta asszonya méhét, hogy a trónus róla egyenesen a Stewartokra szálljon. – Felség! Felség! – kiáltozott felé egyik embere, és a király visszatért az ábrándok világából, s azt látta, hogy az angol íjászok már ellepték a völgyet. Hogyan kerülhettek elébe? Megrántotta a gyeplőt, jobbra dőlt, hogy lova könnyebben fordulhasson, és beleremegett, amint egy nyílvessző az állat mellkasába fúródott. Egy másik embere is felbukott, és most előrekúszott a köves talajon, amely fényes foszlányokra tépte sodronyvértjét. Egy ló panaszosan felnyihogott, vércseppek szóródtak szerteszét a szürkületben, azután egy újabb nyílvessző csapódott a király hátán viselt pajzsba. A harmadik nyíl a csataló sörényét találta el, mire az állat lelassított, és ágaskodva kapkodott lélegzet után.

A király hátracsapta a sarkantyúját, ám a ló nem iramodott meg. Erre elfintorodott, és a grimasz nyomán felhasadt megkérgesedett arcsebe, majd a felnyitott rostélyon keresztül ömleni kezdett a vér szakadozott köpenyére. A ló újra megtántorodott. Előttük patak keresztezte az utat, amely felett kis kőhíd ívelt át, és a király elképesztőnek találta, hogy valaki kőművest fogadjon egy ilyen kis vízfolyás leküzdésére, azután a ló elülső lába megbicsaklott, a király pedig előrebukott a nyeregből, csodával határos módon elkerülte a haldokló állat csapkodó patáit, és jobbára sértetlenül kászálódott fel a földről, hogy rohanni kezdjen a híd felé, ahol három embere várta, egyikük egy gazdátlan paripával. Ám mielőtt még a király elérhette volna embereit, nyilak villantak fel és megtalálták a lovakat, amelyek megtántorodtak a becsapódás erejétől. A gazdátlan paripa fájdalmasan felnyihogott, kitépte magát a férfi szorításából, és vérző hassal elvágtázott kelet felé. Újabb állat rogyott össze; egy nyíl a farába, két másik a hasába, egy negyedik pedig mélyen a torkába temetkezett. – A híd alá! – kiáltotta a király. A boltozat alatt menedéket lelhetett, és elrejtőzhetett, amíg maga köré nem gyűjtötte vagy tucatnyi emberét, akikkel már megkísérelhette a kitörést. Nemsokára beköszönt a szürkület; ha kivárja a sötétséget, és egész éjjel gyalogol, virradatra már Skóciában lehet.

Így azután a négy skót, köztük maga a király, megbújt a kőhíd alatt, és még a lélegzetét is visszatartotta. A nyilak nem repkedtek tovább; a lovak mind odavesztek, és a király merte remélni, hogy az angol íjászok más prédát keresnek maguknak. – Itt várunk – suttogta. A magaslat felől elhaló sikolyokat hallott, a kaptatón vasalt paták dübörögtek, de egyik hang se közelített a kis kőhídhoz. David Bruce megborzongott, amint tudatosult előtte a katasztrófa mértéke. A serege semmivé foszlott, vérmes reményeivel együtt; a karácsonyt nem Londonban fogja ünnepelni, és Skócia védtelenül áll ellenségei előtt. Kikémlelt észak felé. Felföldi skótok egy csoportja gázolt át a vízen, majd hirtelen hat angol lovas bukkant fel és ugratott le lovával a partoldalon azután hatalmas kardok csaptak le, és vér örvénylett lefelé a vízfolyáson, indái körülfonták a király páncélos lábszárát, míg ő maga visszahúzódott az árnyak mélyére, amíg a fegyveresek el nem ügettek nyugat felé, hogy felkutassák a többi szökevényt. Paták kopogtak a kőhídon, és a négy skót nem szólt, még egymásra nézni sem mert, amíg a zajok el nem halkultak. Trombita harsant a gerincen, és zengte gyűlöletes zenéjét – a diadal és a gúny hangjait. A király lehunyta a szemét, mielőtt a könnyei kicsordulhattak volna.

– Seborvosra van szüksége, felség – jegyezte meg valaki, és a király kinyitotta a szemét, hogy egyik szolgáját lássa maga előtt.

– Ezen senki sem segíthet – csóválta a fejét a király, aki Skócia egészére gondolt.

– Az arca még begyógyulhat, felség. – A szolga arcán megnyugtatónak szánt mosoly jelent meg.

A király úgy meredt alattvalójára, mintha az valamely idegen nyelven szólna, azután zavarba ejtő és kínzó hirtelenséggel fájni kezdett sebesült arca. Egész nap nem érzett semmilyen fájdalmat, most azonban valósággal belehasított a gyötrelem, és a király érezte, hogy patakzani kezdenek szeméből a könnyek. Nem a fájdalomtól, hanem a szégyentől, és ekkor, amint hunyorogva megpróbálta elapasztani könnyeit, kiáltások harsantak, árnyak suhantak felettük, majd vízcsobogás hallatszott, amint a fegyveresek leugrottak a hídról. A támadók kardokkal és lándzsákkal harcoltak, úgy döfködtek be a híd alá, mintha csak egy vidrát akarnának kiugrasztani, és a király féktelen dühében rávetette magát a legelső fegyveresre, de miután indulatában a kardját is elfelejtette kivonni, páncélos öklével esett neki, és érezte, ahogyan a férfi fogai csikorogva kitörnek a csapás alatt, látta felserkenni a vért, és lenyomta támadója fejét a víz alá, de többre már nem maradt ideje, miután a többiek lefogták. Az alatta fekvő férfi, noha elvesztette elülső fogait, és kis híján belefúlt a patakba, teli torokból nevetni kezdett.

Mert sikerült elejtenie egy foglyot. És nemsokára gazdag ember lesz.

Foglyul ejtette a királyt.

MÁSODIK RÉSZ

Anglia és Normandia, 1346-47

A téli ostrom

Sötét volt a katedrálisban. Olyan sötét, hogy a pillérek és a falak harsány színe is belefakult a feketeségbe. Fény csak az oltárokon sorakozó gyertyákból és a szentélyrács mögül eredt, ahol lángok táncoltak a kórusban, és fekete csuhás szerzetesek kántáltak. Hangjuk sejtelmessé, fojtotta tette a sötétséget, amint panaszosan felemelkedett és visszasüllyedt, felkelt és lenyugodott, és a komor dallam bizonyosan könnyeket csalt volna Thomas szemébe, ha maradt volna még kiontani való könnye. „Libera me, Domine, de morte aeternam” intonáltak a szerzetesek, amint a gyertyák füstje felkígyózott a katedrális boltozata felé. Szabadíts meg, Uram, az örök haláltól; és a kórus kockakövein ott feküdt a koporsó, amelyben Hugh Collimore testvért kiterítették a tunikáján keresztezett karral, lehunyt szemmel, és – bár erről a perjel mit sem tudott – a nyelve alatt egy pogány érmével, amelyet az egyik szerzetes csempészett ide, attól való félelmében, hogy az ördög viszi el Collimore lelkét, ha az nem tudja megfizetni a révészt, aki átszállítja az eltávozottakat a túlvilág folyóján.

„Requiem aeternam dona eis, Domine” kántálták a testvérek, akik esdve kérték az Urat, hogy adjon Collimore testvérnek örök nyugodalmat, és a katedrális alatt elterülő városból, a sziklabérc oldalába kapaszkodó kis házakból felszüremlettek a zokogás elfojtott hangjai, hiszen olyan sok durhami férfi veszett oda a csatában – bár ez semmiség azokhoz a könnyekhez képest, amelyeket akkor ontanak majd, ha a katasztrófa híre elér Skóciába. A király fogságba esett, akárcsak Sir William Douglas, valamint Fife, Menteith és Wigtown earljei; odaveszett Moray earlje, miként Skócia hadseregének parancsnoka, a király marsallja és kamarása, akiket lemészároltak, csupaszra vetkőztettek és gúny céltáblájává tettek, s velük együtt veszett sok száz honfitársuk, akiknek vérrel szennyezett, fakóra sápadt húsát immár rókák farkasok, kutyák és varjak marcangolták. A mocsokkal borított skót harci jelvényeket a durhami katedrális oltárára helyezték míg Dávid roppant seregének maradéka az éj leple alatt északnak menekült, sarkában a bosszúszomjas angolokkal, akik feldúlják és kifosztják majd a földjeiket, hogy visszahozzák, amit tőlük elraboltak, s még annál sokkalta többet. „Et lux perpetua luceat eis”, kántálták a szerzetesek, vagyis hogy az örök világosság fényeskedjen a halott barátnak, míg a dombgerincen számolatlanul hevertek a halottak a sötétben, amelynek mélyén fehér baglyok huhogtak.

– Bíznod kell bennem – sziszegte a perjel Thomas fülébe a katedrális hátsó felében. Kis gyertyák rebbentek a tucatnyi mellékoltáron, amelyeknél a papok – sokan a skótok által kifosztott falvak menekültjei – misét mondtak a holtak lelki üdvéért. A legtöbb vidéki pap botrányos latinsággal bírt, megunhatatlan mulatságára a katedrális saját klérusának és nagy gyönyörűségére a perjelnek, aki most Thomas mellett ült a keskeny kőperemen. – Feljebbvalód vagyok az Úrban, gyermekem – erősködött a perjel, ám Thomas néma maradt, mire a perjel kezdett feldühödni. – A király megparancsolta! A püspök úr levelében is ez áll! Mondd hát el, mi az, amit keresel?

– Vissza akarom kapni az asszonyomat – felelte Thomas, aki örült a katedrálisban honoló sötétségnek, minthogy a szeme kivörösödött a sírástól. Eleanor meghalt, Hobbe atya meghalt, Collimore testvér meghalt, mindnyájukat késsel ölték meg, és senki sem tudta, hogy kicsoda, habár az egyik szerzetes beszélt a sötét férfialakról, egy szolgáról, aki az idegen pappal érkezett, és Thomas visszaemlékezett a hírvivőre, akit aznap hajnalban látott, amikor Eleanor még élt, amikor még nem civódtak egymással, de most a lány halott, és az egész az ő hibája. Egyedül az övé. A bánat szétáradt és túlcsordult benne, ő pedig vigasztalanul kiáltotta világgá nyomorúságát.

– Csendesebben, fiam! – szisszent rá a perjel döbbenten.

– Szerettem őt!

– Vannak más asszonyok, százával is. – A perjel utálkozva keresztet vetett. – Miért küldött ide a király? Megparancsolom, hogy beszélj róla.

– Várandós volt – fordította fel Thomas könnyes tekintetét a katedrális boltozatára –, és én feleségül akartam venni. – Éppoly kihaltnak és sötétnek érezte a lelkét, mint a fölé boruló üres teret.

– Parancsolom, hogy mondd el! – förmedt rá a perjel. – Isten szent nevében megparancsolom!

– Ha a király tudatni akarja bárkivel is, mit keresek – felelt Thomas franciául, noha a perjel eddig az angolt használta –, hát majd tudatja azokkal, akik érdemesek rá.

A perjel dühösen fordult a szentélyrács felé. A francia, az arisztokraták nyelve, belé fojtotta a szót, és tűnődésre késztette. Ki is lehet ez az íjász valójában? Két fegyveres csörgő vértezetben végighaladt a kockaköveken, hogy köszönetet mondjon Szent Cuthbertnek életben maradásukért. Az angol sereg java része messze északon járt, és megpihent éjszakára, mielőtt tovább folytatta a legyőzött ellenség üldözését, ám a lovagok és a fegyveresek egy része megtért a városba, ahol az értékes foglyokat őrizték; némelyeket a várban, másokat a püspöki palotában. Talán a kincs, amelyet Hooktoni Thomas keres, már nem is olyan fontos, gondolta a perjel; végtére is foglyul ejtették a királyt Skócia nagyurainak többségével együtt, és a váltságdíjuk szárazra fogja apasztani a nyomorult északi ország teljes kincstárát; a perjel mégsem tudott szabadulni a thesaurus szó igézetéből. Egy igazi kincs, amikor az egyháznak szüntelenül pénzre van szüksége. Felegyenesedett. – Elfeledted – szólt hűvösen –, hogy kinek a vendégszeretetét élvezed.

– Nem feledtem el – mormolta Thomas. A szerzetesek vendégkörletében szállásolták el, vagy még inkább az istállóikban, ttiinthogy a melegebb helyiségekre a nálánál magasabb rangú embereknek volt szüksége. – Nem feledtem el – sóhajtott fel fáradtan.

A perjel most felnézett a boltozat rideg sötétjébe. – Talán – vetette fel – többet tudsz Collimore testvérünk meggyilkolásáról, mint amennyit hajlandó vagy elárulni? – Thomas nem válaszolt. A perjel szavai semmit sem jelentettek, és ezt maga a perjel is tudta, hiszen ő és Thomas egyaránt a harcmezőn tartózkodott, amikor a vén szerzetest megölték, Thomas pedig láthatóan teljes szívéből gyászolta Eleanort, ám a perjel dühében és csalódottságában nem gondolta végig, mit mond. A kincs kísértése erősebbnek bizonyult a józan értelemnél. – Durhamben maradsz – rendelkezett –, amíg engedélyt nem adok a távozásra. Parancsot adtam rá, hogy a lovadat őrizzék az istállóinkban. Megértetted?

– Megértettem – bólintott Thomas kimerülten, azután szótlanul figyelte a perjel távozását. Egyre több fegyveres lépett a katedrálisba, nehéz kardjuk csörögve csapódott az oszlopoknak és a síroknak. Az árnyékok között, az egyik mellékoltár mögül Madárijesztő, Koldus és Dickon figyelte Thomast. Az ütközet vége óta itt rejtőzködtek. Sir Geoffrey immár finoman kidolgozott sodronyvértet viselt, amelyet az egyik halott skótról rángatott le, és korábban sokat vívódott, hogy csatlakozzék-e az üldözőkhöz, de végül egy őrmesterét és fél tucat emberét küldte el azzal a paranccsal, hogy raboljanak össze mindent, amit csak tudnak, mihelyt megkezdődik Skócia kifosztása. Maga Sir Geoffrey inkább vállalta a kockázatot, és követte az íjászt, mondván, ha Thomas kincse érdekli a királyt, akkor bizonyosan kielégítené az ő igényeit is.

Thomas, aki mit sem sejtett Madárijesztő szándékairól, előregörnyedt, lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy már soha többé semmi nem lesz ugyanolyan. A háta és a karizmai kíméletlenül égtek az egész napi megerőltetéstől, jobb kezének ujjait a nyers húsig feldörzsölte az íj idege. Ha lehunyta a szemét, nem látott mást, csak a felé közeledő skótokat; az íj fekete fonalként húzódott végig az emlékképeken, és a lúdtollak fehérje fénylő csíkká mosódott össze a nyilak reptében, azután a képek hirtelen elhalványultak, és Eleanort látta, amint ott vonaglik az őt megkínzó kés alatt. Rábírták a beszédre, de hát mit mondhatott nekik? Hogy Thomas kétli a Grál létezését, hogy vonakodva indult a kutatására, hogy ő csupán az íjászokat szeretné vezetni, s hogy ezért adta asszonyát és egy jó barátját a halál kezére?

Egy kéz most az ő tarkóját is megérintette, Thomas pedig kis híján földre vetette magát rémületében, amiért valami sokkal rosszabbat várt, talán egy hideg pengét, ám ehelyett gyengéd hangot hallott, és annak gazdájában Lord Outhwaite-re ismert. – Jöjjön, fiatalember – rendelkezett őlordsága –, menjünk el valahová, ahol Madárijesztő nem hallgat ki bennünket. – Mindezt fennhangon és angolul mondta, azután lehalkította a hangját, és franciára váltott. – Már mindenütt kerestem. – Bátorítóan megérintette Thomas karját. – Hallottam a lányról, és nagyon sajnálom. Szemrevaló kis jószág volt.

– Az volt, nagyuram.

– Már a fellépése is nemesi származást jelzett – folytatta Lord Outhwaite –, így felteszem, a családja segíteni fog abban, hogy bosszút álljon?

– Az apja valóban nemesember, nagyuram, de Eleanor törvénytelen gyermek volt.

– Á! – Lord Outhwaite sántikálva megindult, és menet közben arra a lándzsára támaszkodott, amelyet egész nap magával hordozott. – Akkor az apja vélhetően nem fog segíteni, igaz? Lehet, hogy erre talán nem is lesz szükség. Ön elég tetterősnek tűnik egyedül is. – Őlordsága kivezette Thomast a hideg, tiszta éjszakába. A lomhán mozgó holdat ezüstrojtos felhők keretezték, míg a nyugati dombgerincen hatalmas tüzek lángoltak, hogy vörösen izzó füstpaplanba burkolják a látóhatárt. A tüzek megvilágították a csatateret a férfiak és az asszonyok számára, akik szabadon fosztogatták a halottakat, és átvágták a sebesült skótok torkát, hogy azokkal is a holtak számát szaporítsák, s akiket azután szintén kifoszthattak. – Túl öreg vagyok már az üldözéshez – sóhajtott fel Lord Outhwaite, majd elnézett a távoli tüzek felé. – Túl öreg és túl merev. A vadászat az ifjak mulatsága, márpedig azok meg sem állnak Edinburghig. Látta már az edinburghi várat?

– Nem, nagyuram – felelt tompán Thomas, akit vajmi keveset érdekelte Edinburgh vagy a nevezetes vár.

– Ó, pedig csodálatos! Csakugyan az! – lelkendezett Lord Outhwaite. – Sir William Douglas tőlünk rabolta. Hordókban csempészte be oda az embereit. Jókora hordókban. Agyafúrt egy gazember, igaz-e? És most az én foglyom. – Lord Outhwaite olyan várakozással tekintett fel a várra, mintha Sir William Douglas és a többi skót nemes bármelyik pillanatban felbukkanhatna a pártázaton. Két, döntött falikarra helyezett fáklya fénye világította meg a bejáratot, ahol tucatnyi fegyveres állt őrt. – Csakugyan gazember ez a mi Williamünk, igazi kis ördögfióka. Madárijesztő miért koslat az ön nyomában?

– Sejtelmem sincs róla, nagyuram.

– Szerintem igenis van. – Őlordsága megpihent egy nagyobb kőrakásnál. A katedrális melletti területen mindenütt építőköveket és gerendákat halmoztak fel a munkások, akik az egyik nagy torony helyreállítását végezték. – Tudja, hogy egy bizonyos kincset keres, ezért most már ő is kutatja.

Erre már Thomas is felkapta a fejét; előbb Őlordsága, majd a katedrális felé fordította a tekintetét. Sir Geoffrey és emberei már elérték a boltozatos kaput, de közelebb nem merészkedtek, nehogy kivívják maguk ellen Lord Outhwaite rosszallását. – Hogyan tudta meg? – kérdezte Thomas.

– Hogyan ne tudta volna meg? – kérdezett vissza Lord Outhwaite. – A szerzetesek mind tudnak róla, és ezzel az erővel akár egy herolddal is kikiáltathatná. A barátok pletykásabbak, mint a piaci kofák! Vagyis Madárijesztő tudja, hogy ön nagy gazdagság forrása lehet, és magának akarja az egészet. Mi is lenne ez a kincs?

– Csak egy kincs, nagyuram, bár kétlem, hogy túlontúl nagy e világi értéke lenne.

Lord Outhwaite elmosolyodott. Sokáig nem szólt, csak némán elnézett a folyó sötét szurdoka felett. – Mintha azt mondta volna – szólalt meg végül –, hogy a király egyik lovagja és tulajdon káplánja társaságában indította útnak, nemde?

– De igen, nagyuram.

– És hogy Londonban mindketten betegségbe estek?

– Úgy volt.

– Egészségtelen egy hely. Kétszer is jártam ott, és ennyi épp elég. Egészségtelen! A disznóim is tisztább helyen élnek! De egy királyi káplán, hm? Bizonyosan agyafúrt egy fickó, nem afféle vidéki pap, igaz? Nem valami tudatlan bugris, aki ismer néhány latin kifejezést, hanem igazi üstökös, akiből egy napon még püspök lehet, már ha túléli a lázat. Mármost, miért küldene a király egy ilyen embert?

– Őt kellene erről megkérdeznie, nagyuram.

– Egy udvari káplán, nem kevesebb – tűnődött tovább Lord Outhwaite zavartalanul, mintha Thomas meg se szólalt volna. A felhők között csillagok sziporkáztak, és amint feltekintett az égre, Lord Outhwaite nagyot sóhajtott. – Valamikor régen – szólt ábrándos hangon – láttam egy kristályüvegcsét, s benne a mi Urunk vérével. Ez még Flandriában történt, és az imádságtól a vér valósággal felpezsdült. Egy másik fiolát Gloucestershire-ben őriznek. Hallottam róla, bár magam nem láttam. Egyszer Nantes-ban megsimogattam Szent Jeromos szakállát; birtokomban volt egy szőrszál Bálám szamarának farkából; megcsókoltam Szent Gábriel szárnyának egy tollát, és meglengettem azt a csontot, amellyel Sámson oly sok filiszteust ölt le. Láttam Szent Pál saruját, Mária Magdolna egy körmét és az igaz kereszt hat szilánkját, egyiküket ugyanazzal a vérrel átitatva, mint amit Flandriában mutattak. Vethettem egy pillantást azon halak csontjaira, amelyekkel az Úr ötezer embert lakatott jól, kitapintottam egy olyan nyílvessző hegyét, amely egykor Szent Sebestyénbe fúródott, és megszagoltam az édenkert almafájának egy levelét. A saját kápolnámban, fiatalember, ott őrzöm Szent Tamás egy ujjpercét, és egyik csuklópántját annak a doboznak, amelyben a tömjént kiszolgáltatták a gyermek Krisztusnak. Az a csuklópánt rengeteg pénzembe került, rengeteg pénzembe. Mondja hát meg, Thomas, milyen ereklye lehet értékesebb azoknál is, amelyeket eddig láttam, s amelyeket reményeim szerint ezután fogok látni a keresztény világ fényes templomaiban?

Thomas a tüzeket kémlelte a távoli dombtetőn, ahol oly sok halott feküdt. Vajon Eleanor már a mennyekből figyeli? Vagy előtte még ezer esztendőket kell eltöltenie a purgatóriumban?

Minderről eszébe jutott, hogy misét kellene mondatnia a lelke üdvéért.

– Nem felel – jegyezte meg Lord Outhwaite. – De mondja csak meg, fiatalember, úgy véli, csakugyan birtokában vagyok Krisztus gyermekkori tömjéntartójának vagy akár csak egy apró darabkájának is?

– Nem tudom megmondani, nagyuram.

– Én magam sokszor kétlem – sóhajtott fel Lord Outhwaite –, de az asszony váltig hisz benne! És egyedül ez számít: a hit. Ha hiszünk abban, hogy egy tárgy birtokolja az Úr hatalmát, akkor az a tárgy be is fogja váltani a reményeinket. – Megállt és felvetette jókora, busa fejét, mintha ellenség után szaglászna a sötétben. – Én úgy gondolom, hogy olyasvalamit keres, ami bírja az Úr hatalmát, valami nagy dolgot, és maga az ördög igyekszik azon, hogy megállítsa ebben. Maga a sátán biztatja arra a kreatúráit, hogy hiúsítsák meg a küldetését. – Lord Outhwaite nyugtalan tekintettel fordult Thomas felé. – Az a különös pap és a sötét szolgája mindketten az ördög csatlósai, ahogyan Sir Geoffrey is! A sátán fattya, ha létezik ilyen teremtmény. – Vetett egy pillantást a katedrális kapuja felé, ahol Madárijesztő és emberei visszahúzódtak az árnyak közé, amint a kámzsás barátok körmenete elő vonult az éjszakába. – Az ördög mindig gonoszságon töri a fejét – figyelmeztetett Lord Outhwaite –, de nekünk ellen kell állnunk neki. Megvan ehhez a szükséges fedezete?

Az emelkedett röptű társalgás után Thomas meglepve hallotta az anyagi helyzetére vonatkozó tapintatlan kérdést. – A fedezetem, nagyuram?

– Ha az ördög csahol a sarkában, fiatalember, én segíthetek magának, és a világon kevés dolog lehet hasznosabb a pénznél. El kell végeznie egy kutatást, végére kell járnia az útjának, és ehhez fedezetre lesz szüksége. Nos tehát, van elég pénze?

– Nincs, nagyuram – felelte Thomas az igazsághoz híven.

– Akkor engedje meg nekem, hogy segítsek. – Lord Outhwaite egy pénzzel teli zacskót helyezett a kőrakás tetejére. – És talán szüksége lenne egy alkalmas útitársra is?

– Egy útitársra? – kérdezte Thomas még mindig mély zavarban.

– Nem rám! Nem rám! Én már túl öreg vagyok az ilyesmihez – kuncogott Lord Outhwaite. – Nem, de meg kell vallanom, én kedvelem Willie Douglast. A pap, aki szerintem végzett az asszonyával, Douglas egyik unokatestvérét is megölte, és Douglas bosszút akar. Azt kéri, sőt azért könyörög, hogy halott unokatestvére fivére magával tarthasson az útján.

– Ő is fogságba esett?

– Bizonyára, ám az ifjú Robbie-t nem túl kifizetődő fogságban tartani. Talán fizetnének utána néhány fontot, de közel sem akkora vagyont, mint a bácsikája után. Nem, én jobban szeretném, ha Robbie magával tartana. Meg akarja találni azt a papot és a szolgáját, ezért szerintem nagy segítségére lehetne. – Lord Outhwaite elhallgatott, majd amikor Thomas nem válaszolt, tovább érvelt. – Jóravaló ifjú ember ez a Robbie. Ismerem őt, kedvelem őt, és nagyon is életrevaló. Vérbeli harcos, azt mondják.

Thomas vállat vont. Ε pillanatban az sem érdekelte volna, ha fél Skócia vele tart az útján. – Velem tarthatna, nagyuram – felelte –, ha én magam elmehetnék innen.

– Hogy érti ezt? Miért ne mehetne?

– Nincs rá engedélyem – válaszolt Thomas keserű hangon. – A perjel megtiltotta, hogy elhagyjam a várost, és még a lovamat is elvette. – A lovat, amelyet Hobbe atya hozott el Durhambe, a kolostor kapujához kikötve látta viszont.

Lord Outhwaite felnevetett. – És engedelmeskedni is akar a perjelnek?

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsek egy jó Wat, nagyuram – felelte Thomas.

– Nekem bőven van lovam – legyintett Lord Outhwaite –, kezdetnek mindjárt az a kettő, amelyet ma zsákmányoltam a skótoktól. Holnap virradatkor az érsek küldöncei délnek lovagolnak, hogy elvigyék a híreket Londonba, és az embereim közül három elkíséri őket. Javaslom, hogy Robbie-val együtt tartsanak velük. Így mindketten épségben eljutnak Londonba. És azután? Merre indulnak azután?

– Hazatérek, nagyuram – felelte Thomas –, haza Hooktonba. Abba a faluba, ahol az apám élt.

– És ha az a gyilkos pap éppen erre számít?

– Ki tudhatja?

– Keresni fogja magát. Kétségkívül itt is megvárta volna csak ezt túl veszélyesnek találta. Ám ettől még tudni akarja, amit maga tud, Thomas, és kész megkínozni, hogy ezt kiszedje magából. Sir Geoffrey hasonlóképp. Az a nyomorult kis Madárijesztő bármit megtenne a pénzért, bár gyanítom, hogy a pap ezzel együtt is veszedelmesebb.

– Vagyis tartsam nyitva a szemem és élesen a nyílvesszőimet?

– Ennél is agyafúrtabbnak kell lennie – csóválta a fejét Lord Outhwaite. – Mindig is úgy véltem, ha valaki vadászik ránk, az a legszerencsésebb, ha olyan helyen talál ránk, amelyet mi magunk választunk meg. Ne hagyjuk magunkat tőrbe csalni, de álljunk készen arra, hogy mi csaljuk tőrbe az ellenséget.

Thomas felismerte a tanácsban rejlő bölcsességet, bár ez sem segített feloldani a kételyeit. – És honnan fogják tudni, merre megyek?

– Majd én elmondom nekik – mosolyodott el Lord Outhwaite –, vagy ami még jobb, ha majd a perjel elpanaszolja, hogy az ő parancsa ellenére ön elhagyta a várost, elmondom őneki, a szerzetesei pedig kikotyogják a hírt mindenkinek, aki csak hajlandó őket meghallgatni. Szószátyár egy népség. Nos, hol szeretne szembenézni az ellenségeivel, fiatalember? A falujában?

– Nem, nagyuram – felelte Thomas kapkodva, azután hosszan elgondolkodott. – La Roche-Derriennél – nevezte meg végül a helyet.

– Bretagne-ban? – Lord Outhwaite meglepettnek tűnt. – Bretagne-ban keresi tovább a kincset?

– Nem tudom, merre találom a kincset, de Bretagne-ban vannak barátaim.

– Nos, remélem most már engem is a barátai közé sorol. – Lord Outhwaite Thomas felé tolta a pénzes zacskót. – Vegye csak el.

– Visszafizetem, nagyuram.

– Fizesse vissza azzal – húzta ki magát őlordsága –, hogy elhozza nekem a kincset, és engedi, hogy legalább egyszer megérintsem, mielőtt a királyhoz kerülne. – Visszanézett a katedrálisra, amelynek kapujában Sir Geoffrey lapult. – Azt hiszem, jobb lesz, ha ma éjjel a várban alszik meg. Vannak embereim, akik távol tudják tartani azt a nyomorult kis varangyot. Jöjjön.

Sir Geoffrey Carr némán figyelte, ahogyan a két férfi távozik. Nem támadhatott rá Thomasra, amíg vele volt Lord Outhwaite is; ám Madárijesztő azt is tudta, hogy a hatalom forrása a pénz, márpedig úgy tűnt, valahol a világban egy kincs csak arra várt, hogy valaki felfedezze magának. Egy kincs, amelyet a király magának akart, és amely immár felkeltette Lord Outhwaite érdeklődését is.

Madárijesztő pedig eltökélte magában, hogy történjék bármi, elsőként fog rátalálni.

Thomas nem La Roche-Derrien felé vette az irányt. Hazudott, amikor megnevezte az első ismerős várost, amely az eszébe jutott, és egyáltalán nem bánta, ha üldözői arrafelé indultak, ő azonban mást tervezett. El kellett jutnia Hooktonba, hogy meggyőződjön róla, apja nem ott rejtette-e el a Grált, majd azután, minthogy nem számított sikerre, Franciaországba akart menni, hiszen az angol sereg itt vette ostrom alá Calais városát, a barátai mind ott harcoltak, és azon a helyen egy jó íjászra számos kecsegtető lehetőség várt. Will Skeat emberei az ostromlókat erősítették, márpedig Will íjászai Thomast akarták a parancsnokuknak, és ő tudta, hogy képes lenne ellátni a feladatot. El tudná vezetni a saját csapatát, és éppúgy rettegnék a nevét, ahogyan Willét rettegték. Erre gondolt, miközben dél felé lovagolt, noha nem ez kötötte le minden gondolatát; ehhez túlságosan is megrázta Eleanor és Hobbe atya halála, így azzal az emlékképpel sanyargatta magát, hogy még egyszer utoljára visszanézett Eleanorra, és lovaglás közben meredt tekintettel figyelte a könnyeitől elmosódó tájat.

Thomasnak dél felé kellett volna lovagolni a küldöncökkel akik megvitték Londonba az angol diadal hírét, de Yorknál tovább nem tartott velük. Virradatkor kellett elhagyniuk Yorkot ám Robbie Douglas addigra eltűnt. A skót lovát az érsek istállójában találta ugyan, miként a csomagja is megmaradt azon a helyen, ahol előző nap ledobta az udvarra, ám Robbie nem volt sehol. Thomas egy pillanatra kísértést érzett arra, hogy maga mögött hagyja a skótot, és csak a kötelességtudata nem engedte tovább – vagy talán nem szívelte a fegyveresek társaságát, ahol másról sem folyt a szó, csak a győzelemről, ezért szívesen útjukra engedte a katonákat, és elindult megkeresni útitársát.

A skótra a székesegyház aranyozott boltozata alatt talált rá. – Indulnunk kellene dél felé – köszörülte meg a torkát Thomas.

– Ajé – felelt Robbie kurtán, de máskülönben ügyet sem vetett Thomasra.

Thomas türelmesen várakozott, majd hosszú idő után újra megszólalt. – Mondom, indulnunk kellene dél felé.

– Menj csak – bólintott Robbie –, én igazán nem foglak visszatartani. – Nagylelkű mozdulattal intett körbe. – Menj csak.

– Eszerint te feladod a keresést de Taillebourg után? – kérdezte Thomas. A pap nevét Robbie-tól tudta meg.

– Nem. – Robbie még most is hátrahajtott fejjel meredt a kereszthajó mennyezetének szépségeire. – Megtalálom és kifilézem azt a rohadékot.

– Akkor mi az ördögnek vagyunk még itt?

Robbie a homlokát ráncolta. A szerteszét ágazó hajkorona és a kerek arc első látásra kisfiús megjelenéssel ruházta fel a skótot, bár a második pillantásra már szembeötlött a határozott vonalú álla és a szeme keménysége is. S ezek a szemek most végre Thomas felé fordultak. – Az a helyzet – sóhajtott fel Robbie –, hogy ki nem állom azokat a nyavalyásokat! A szemét fattyai!

Beletelt néhány pillanatba, amíg Thomas megértette, hogy a fegyveresekre gondol, akik mellé a Durham és a York közötti úton a szegődtek; azokra, akik immár kétórányi lovaglásra délebbre jártak London felé. – Mi a bajod velük?

– Hallottad őket az elmúlt éjjel? Hallottad őket? – Robbie hangja méltatlankodva csattant fel, és magára vonta a két férfi figyelmét, akik egy állványzatról éppen az ötezer ember jóllakatásának motívumát festették fel a középhajó falára. – És a megelőző este? – sorolta a sérelmeit Robbie.

– Leitták magukat – vonta meg a vállát Thomas. – Ahogy mi is.

– Azzal kérkedtek, hogyan harcoltak a csatában! – folytatta zavartalanul Robbie. – A nyavalyások hallatán bárki azt hihetné, hogy hitvány módon elmenekültünk!

– Elmenekültetek – vetette közbe Thomas.

Robbie mintha meg se hallotta volna. – Azt hihetnék, nem is harcoltunk! A győzelmükkel kérkednek, amikor kis híján mi győztünk. Hallod? – Erős mutatóujjával megbökte Thomas mellkasát.

– Csaknem győztünk, és azok a mocskok gyávának neveznek bennünket!

– Legyőztünk titeket – emlékeztette rá Thomas.

Robbie úgy meredt rá, mint aki nem hisz a tulajdon fülének. – Majdnem Londonig visszaűztünk benneteket! Megfutamítottunk titeket, úgy bizony! Nem sok híja, hogy győztünk, és azok a mocskok gúnyt űznek belőlünk! Csak kérkednek és hivalkodnak! A legszívesebben levágnám az összest! – Most már tucatnyian hallgatták őket. Két zarándok, akik térden csúszva haladtak a főoltár mögött megbújó szentély felé, tátott szájjal meredt felfelé Robbie-ra. Egy pap nyugtalanul ráncolta a homlokát, míg egy kisgyermek az ujját szopta, és elszörnyülködve bámulta a zilált megjelenésű férfit, aki magából kikelve kiáltozott. – Hallasz engem! – förmedt Robbie Thomasra. – Kis híján győztünk!

Thomas sarkon fordult.

– Most hová mész? – akarta tudni Robbie.

– Délnek – felelte Thomas kurtán. Nagyon is meg tudta érteni Robbie fájdalmát. Az ütközet hírét elterjesztő küldöncök nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy ki ne színezzék a csata történetét, amint azt újra meg újra felidézték az őket vendégül látó várak és rendházak falai között, és a nehezen megszerzett nagy véráldozattal járó küzdelem óhatatlanul könnyű kis diadallá silányult az ajkukon. Nem csoda, hogy Robbie sértve érezte magát, Thomas mégsem osztozott vele a fájdalmán. Megfordult és a skótra mutatott. – Inkább maradtatok volna otthon!

Robbie utálkozva kiköpött, azután rádöbbent nézőközönsége jelenlétére. – Megfutamítottuk őket – közölte szenvedélyes hangon, azután felpattant, hogy beérje Thomast. Elvigyorodott, és arca egy csapásra megnyerővé vált. – Nem akartam kiabálni veled – szabadkozott. – Csak dühös vagyok.

– Én is – mordult fel Thomas. Csakhogy az ő dühe saját maga ellen irányult, amellett bűntudat és gyász árnyalta, amely mit sem enyhült, miközben a páros dél felé lovagolt. Harmattal terhes, nyirkos reggeleken vágtak neki az útnak, belelovagoltak a kavargó őszi ködfelhőkbe, összehúzták magukat a fagyos esőkben, és Thomas utazásuk szinte minden egyes lépésénél Eleanorra gondolt. Lord Outhwaite ígéretet tett rá, hogy tisztességgel eltemeti, és misét mondat a lelki üdvéért, Thomas pedig azt kívánta, bárcsak osztozhatna vele a sírján.

– És miért üldöz téged ez a de Taillebourg? – tudakolta Robbie azon a napon, amelyiken maguk mögött hagyták Yorkot. Angolul társalogtak, miután Robbie, noha a Douglasek nemesi házából származott, nem beszélte a franciát.

Thomas hosszú ideig nem válaszolt, majd amikor Robbie már azt hitte, hogy nem is fog feleletet kapni, Thomas megvetően felhorkant. – Mert a nyavalyás azt hiszi, hogy az apám birtokában volt a Grál.

– A Grál! – Robbie kapkodva keresztet vetett. – Úgy tudom, Skóciában van.

– Skóciában? – húzta fel a szemöldökét Thomas. – Olyat már hallottam, hogy Génuában mutogatják, na de Skóciában?

– Miért is ne? – csattant fel Robbie. – Sebaj – enyhült meg azonnal. – Úgy hallottam, Spanyolországban is van egy.

– Spanyolországban?

– Márpedig, ha Spanyolországban van egy – ment tovább Robbie –, akkor nyilván a franciáknál is van, a portugálokról már nem is beszélve. – Vállat vont, azután visszafordult Thomashoz. – Tehát apádnak is volt egy ilyenje?

Thomas nem tudta, mit felelhetne. Atyja hóbortos és önfejű, nehezen kezelhető és sokat szenvedett lélek volt; megátalkodott bűnös hírében állt, de ugyanezzel az erővel lehetett szent is.

Ralph atya csak nevetett a babonás félelmeken, gúnyt űzött a disznócsontokból, amelyeket a bűnbocsánatárusok kínáltak szentek ereklyéi gyanánt, mégis felakasztott egy öreg, megfeketedett és elvetemedett lándzsát a temploma gerendáira, és váltig állította, hogy az Szent György fegyvere. A Grált egyszer sem mlítette, ám Thomas a halála óta megtanulta, hogy a családja története szétválaszthatatlanul egybefonódott a Grállal. Végül úgy döntött, elmondja Robbie-nak az igazat.

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Egyszerűen nem tudom.

Robbie lebukott egy vaskos ág elől, amely messze benyúlt az út fölé. – Azt akarod mondani, hogy ez a valódi Grál?

– Ha csakugyan létezik – felelte Thomas, és újra eltűnődött azon, hogy így van-e. Hitt abban, hogy a Szent Grál létezhet, még ha az ellenkezőjét is kívánta. S ha már azt a feladatot kapta, hogy találja meg, fel fogja keresni atyja egyetlen barátját, ki fogja faggatni őt a Grállal kapcsolatban, majd miután megkapta a várható választ, visszatér Franciaországba, és megint csatlakozik Will Skeat íjászaihoz. Egykori parancsnoka és barátja, Will Skeat Caenben rekedt, Thomas pedig még azt sem tudhatta, él-e, s ha igen, képes-e beszélni, megérteni mások beszédét, vagy egyáltalán megmozdulni. Kiderítheti, ha küld egy levelet Sir Guillaume d'Evecque-nek, Eleanor atyjának, és egy kisebb rangú francia nemes szabadulásáért cserébe Will bármikor elhagyhatja Bretagne-t. Az ellenségtől zsákmányolt pénzből visszafizetheti az adósságát Lord Outhwaite-nek, aztán pedig vigaszt meríthet abból, hogy gyakorolja választott mesterségét, az íjászatot, és halomra öli a király ellenségeit. Talán még de Taillebourg is eljön majd, hogy kifaggassa, ő pedig úgy fogja megölni, akár egy nyavalyás patkányt. Ami pedig Robbie-t illeti? Thomas úgy döntött, hogy kedveli a skótot, de így sem törődött azzal, hogy maiad vagy megy.

Robbie csak annyit tudott, hogy de Taillebourg vadászni fog Thomasra, ezért az íjász mellett kell maradnia, amíg csak meg nem öli a dominikánust. Nincs más becsvágya, csak megbosszulni a fivérét, és leróni a család iránti kötelességét. – Ha csak egy ujjal is hozzányúlsz egy Douglashoz – magyarázta Thomasnak –, menthetetlenül kifilézünk. Elevenen nyúzunk meg. Ez a vérbosszú, tudod?

– Még akkor is, ha a gyilkos egy pap?

– Vagy ő tette, vagy a szolgája – vonta meg a vállát Robbie –, márpedig egy szolga az urának engedelmeskedik, tehát bárhogy is legyen, a pap a felelős, ezért meg kell halnia. Elvágom azt a nyavalyás torkát. – Robbie egy ideig némán lovagolt, azután elvigyorodott. – Azután a pokolra jutok, de legalább leszünk elegen a Douglasek közül, hogy elszórakoztassuk az ördögöt. – Felnevetett.

Tíz napjukba telt, míg elérték Londont, és amint odaértek, Robbie teljes érdektelenséget színlelt, mintha csak Skóciában minden második völgyben ilyen nagyvárosok terülnének el, ám egy idő után felhagyott a színészkedéssel, hogy tátott szájjal meredjen a hatalmas épületekre, az emberektől hemzsegő utcákra és az összezsúfolt piaci bódékra. Thomas Lord Outhwaite pénzén szállást vett maguknak az egyik tavernában, közvetlenül a városfal előtt, a smithfieldi lóitató mellett, ahol több mint háromszáz kalmár állította felé elárusítóbódéját. – És még csak nincs is vásár? – kiáltott fel Robbie, azután megragadta Thomas ingujját. – Nézd! – Egy mutatványos féltucatnyi labdát pörgetett a levegőben, amiben nem volt semmi különleges, vidéki búcsúkon is lehetett hasonlót látni, ám ez a fickó két kardon állt, amelyeket gólyaláb gyanánt használt, és csupasz talpával egyensúlyozott a kardok hegyén. – Hogy csinálhatja? – ámuldozott Robbie. – Nézd csak! – Egy táncoló medve döcögött nehézkesen a furulya unott dallamára közvetlenül a bitó alatt, amelyről két tetem lógott alá. Erre a helyre hozták ki London gonosztevőit, hogy a legrövidebb úton a pokolra küldjék őket. Minőket tetemet láncokkal kötöztek át, hogy a csontokon tartsák a rothadó húst, miközben a bomlás bűze összevegyült a fojtogató füsttel és azoknak a halálra rémült jószágoknak a szagával, amelyeket a London kapuja és a Szent Bertalan-szerzetház között elterülő mezőn adtak-vettek, s utóbbi templomában Thomas megfizetett egy papot, hogy mondjon misét Eleanor és Hobbe atya lelke üdvéért.

Thomas – aki Robbie előtt úgy tett, mintha messze járatosabb lenne Londonban, mint amennyire valójában volt – nem más okból választotta a smithsfieldi tavernát, csak mert annak cégére két keresztezett nyílvesszőt ábrázolt. Csupán másodszor járt a nagyvárosban, ezért a látnivalók éppúgy lenyűgözték, zavarba ejtették, elkápráztatták és megdöbbentették, mint Robbie-t. Hosszasan vándoroltak az utcákon, tátott szájjal meredtek a templomokra és a nemesek palotáira, majd Thomas Lord Outhwaite pénzén vett magának egy új borjúbőr csizmát, egy marhabőr kabátot és egy finom gyapjúköpenyt. Egy elefántcsont tokban meglapuló csillogó francia borotva is kísértésbe ejtette, de minthogy nem ismerte a borotvák értékét, attól tartott, hogy becsapják, ráadásul bármikor lophatott magának borotvát egy elesett franciától, miután visszatért Calais-ba. Végül megfizetett egy borbélyt, hogy borotválja meg, majd magára öltötte új ruhadarabjait, a francia borotva árát inkább elverte a taverna egyik cafkájára, azután pedig sokáig feküdt könnyes szemmel, amint Eleanorra gondolt.

– Van valami oka, hogy Londonban vagyunk? – kérdezte tőle Robbie aznap éjjel.

Thomas kiitta a sörét, és intett a lánynak, hogy hozzon még egy korsóval. – Útba esik Dorset felé.

– Persze ez is van olyan jó ok, mint akármelyik.

London nem igazán esett útba Durham és Dorset között, viszont a fővárosba vezető országutak messze különbek voltak a latyakos vidéki földutaknál, ezért a nagyvároson keresztül még addig gyorsabban haladhattak. Akárhogy is, Thomas három nap elteltével döbbent rá, hogy indulniuk kellene, ezért ő és Robbie újfent délnek vették az irányt. Megkerülték Westminstert és Thomas egy múló pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy meglátogatja John Pryke-ot – a Durham felé vele együtt utazó királyi káplánt, aki Londonban betegségbe esett, és most is az apátság ispotályában élt vagy halt –, de miután nem fűlött a foga ahhoz, hogy a Grálról társalogjon, inkább szótlanul tovább lovagolt.

A levegő tisztább lett, ahogyan egyre mélyebben hatoltak a vidékbe. Errefelé igencsak veszélyesnek tartották az utakat, bár Thomas arcán olyan zord kifejezés ült, hogy a többi utazó inkább tartotta őket veszélyforrásnak, mintsem prédának. A borostás íjász szokás szerint fekete ruhadarabokat viselt, keskeny arcára mély barázdákat vontak az elmúlt napok megpróbáltatásai, míg Robbie kusza hajkoronája láttán mindkettőjüket afféle csavargóknak tekintették, akikből szép számmal akadt az utakon, bár ez a páros alaposan fel is fegyverkezett. Thomas magával hozta a kardját, az íját és a nyíltáskáját, míg Robbie derekára kötötte nagybátyja kardját, annak markolatában Szent András egy hajfürtjével. Sir William úgy találta, hogy nem sok szüksége lesz a kardra az elkövetkező néhány esztendőben, amíg a családja megkísérli összegyűjteni a tekintélyes váltságdíjat, ezért kölcsönadta a pengét Robbie-nak.

– Gondolod, hogy de Taillebourg Dorsetben lesz? – kérdezte Robbie, miközben keresztüllovagoltak az esőfüggönyön.

– Nem hinném.

– Akkor miért oda megyünk?

– Mert végül talán ott fog kikötni – felelte Thomas –, ő és az a nyavalyás szolgája. – Semmit sem tudott a pap szolgájáról, leszámítva azt, amit Robbie mondott: hogy a férfi kifinomult ízlésű, elegáns, sötét megjelenésű és rejtélyes, ám a nevét még ő sem tudta. Thomasnak nehezére esett elhinni, hogy egy pap gyilkolta meg Eleanort, ezért meggyőzte magát arról, hogy a szolga tehet mindenről, és eltervezte, hogy a fickó keserves gyötrelmekkel fog megfizetni mindenért.

Késő délutánra járt, amikor áthaladtak Dorchester keleti kapujának alacsony boltozata alatt. Az ottani őr riasztónak találta a fegyvereiket, és megpróbálta megállítani őket, de meghunyászkodott, amikor Thomas franciául felelt neki. A nyelv arisztokrata származásra utalt, és az őr, ha vonakodva is, de átengedte a két lovast, azután figyelte, amint az East Streeten elhaladtak a Mindenszentek temploma és a városi tömlöc mellett. A házak egyre választékosabbak lettek, amint közeledtek a város központja felé, és a Szent Péter-templom közelében már a gyapjúkereskedők is olyan házakban laktak, amelyek Londonból sem ríttak volna ki. Thomas vérbűzt érzett a házaknál, ahol a mészárosok űzték mesterségüket, és elvezette Robbie-t Cornhillbe, egy dadogó és kancsal ónöntő üzletén túl, majd a kovács műhelye mellett, ahol régebben több nyílhegyet is rendelt. Jól ismerte a legtöbb helybelit. Bundás – a láb nélküli koldus, aki onnan kapta gúnynevét, hogy úgy lefetyelte a vizet a Cerne-folyóból, akár egy kutya – most is a tenyerére szíjazott fatéglákra támaszkodott, úgy lendítette magát előre a South Streeten. Dick Adyn, a város foglárjának fivére, három bárányt terelt felfelé a dombon, és megállt, hogy válogatott szidalmakat vágjon Willie Palmer fejéhez, amiért az az orra előtt zárta be az üzletét. Fiatal pap sietett be egy sikátorba, hóna alatt egy bebugyolált könyvvel, és szégyenlősen elkerülte a sarkon álló élemedett asszony kihívó tekintetét. A feltámadt szél széthordta az utcán a kémények füstjét. Dorcas Galton, aki magasan feltornyozta sötétbarna haját, a szőnyegét rázta egy emeleti ablakban, és jóízűt nevetett Dick Adyn egyik kiszólásán. Valamennyien a Thomas által is jól ismert helyi tájnyelven beszéltek, ő pedig kísértést érzett rá, hogy visszafogja lovát, és beszédbe elegyedjen velük, ám amikor a tekintetük találkozott, Dick Adyn kapkodva félrefordította a fejét, majd Dorcas is becsapta az ablakát. Robbie is ijesztőnek tűnt, ám Thomast elvadult külleme még félelmetesebbé tette, és a helybéliek közül senki sem ismerte fel benne a hooktoni pap bal kézről született fiát. Talán ráismertek volna, na bemutatkozik, de a háború visszavonhatatlanul megváltoztatta Thomast – kérlelhetetlen keménység áradt belőle, amely taszította az idegeneket. Ereden tacskóként hagyta el Dorsetet, és most Angliai Edward rettegett íjászainak egyikeként tért vissza. Amikor a déli kapun át elhagyta a várost, az őr egyértelművé tette, mennyire örül, hogy megszabadul tőle és Robbie-tól.

– Örüljetek, hogy nem dugtak a tömlöcbe! – kiáltotta utánuk a férfi, akit felbátorított az ifjú rozsdás sodronyvértje és vetemedett lándzsája. Thomas visszafogta a lovát, megfordult a nyeregben, és kemény pillantást vetett az őrre, aki hirtelen okosabbnak találta visszavonulni a kapu mögötti sikátorba. Thomas kiköpött és továbbindult.

– Ez az otthonod? – kérdezte Robbie epés hangon.

– Már nem – felelte Thomas, és eltűnődött, mit is nevezhetne manapság az otthonának. Valamely furcsa okból La Roche-Derrien jutott az eszébe, vele együtt pedig Jeanette Chenier és az a nagy ház a Jaudy folyó partján, azután a régi szerelem emlékképei nyomán ismét lelkébe mart az Eleanor halála felett érzett bűntudat. – Merre van a te otthonod? – kérdezte Robbie-t, csak hogy ne kelljen a múltba, az emlékeibe merülnie.

– Langholm közelében nőttem fel.

– Az merre van?

– Az Esk folyónál – felelte Robbie –, nem messze a határtól. Kemény vidék, az bizony. Nem olyan, mint ez.

– Ez itt szép vidék – sóhajtott fel Thomas. Felnézett a Maiden Castle magasan zöldellő falaira, ahol mindenszentek estéjén látni lehetett az ördögöt, s ahonnan most a harisok nyers éneke hallatszott. Érett szedrek feketélltek a sövényeken, és ahogyan nyúlni kezdtek az árnyak, rókakölykök jelentek meg ugrándozva a mezők szélén. Még néhány mérföld, és az este már-már sötét éjszakába fordult, de Thomas már érezte a tenger illatát, és elképzelte, hogy már hallja is a hullámok moraját a dorseti partokon. Beköszöntött a szellemek órája, amikor a halottak lelke ott villódzott a szem látómezejének sarkában, amikor a jóravaló népek mind hazasiettek a tüzek mellé, a zsúpfedelek alá és a bereteszelt ajtók mögé. Az egyik faluból kutyaugatás hallatszott.

Thomas arra gondolt, ellovagol Down Mapperleybe, ahol Sir Giles Marriott, Hookton mellett több más falu birtokosa is lakott, de már későre járt, és Thomas úgy gondolta, nem lenne bölcs dolog ilyenkor bekopogtatni a csarnokába, ráadásul látni akarta Hooktont még azelőtt, hogy beszél Sir Gilesszal, ezért a tenger felé fordította fáradt paripáját, és bevezette Robbie-t a föléjük tornyosuló Lipp Hill sötét árnyai közé. – Ezen a dombon, itt öltem legelőször – kérkedett.

– Az íjjal?

– Négyüket szedtem le – felelte Thomas –, négy nyílvesszővel. – Mindez persze nem pontosan így történt, hiszen hét-nyolc nyilat, de talán többet is kilőtt, ám ettől még megölt négyet a fosztogatók közül, akik azért keltek át a Csatornán, hogy feldúlják Hooktont. És most mélyen bent járt Hookton tengervölgyének fakó árnyai között, és már láthatta a partnak csapódó hullámok fehéren villanó tajtékját, amint a vízfolyás mellett ellovagolt arra a helyre, ahol egykor apja élt és halt.

Már senki sem lakott itt. A fosztogatók egy halott falut hagytak maguk mögött. A házak kiégtek, a templom teteje beomlott, a falu lakóit a csalántól, tüskebokroktól és bogáncstól fuldokló temetőben helyezték végső nyugalomra. Négy és fél esztendő telt el azóta, hogy Hooktonban partot értek a rablók, élükön Thomas unokatestvérével és Astarac grófjával, Guy Vexille-lel, valamint Eleanor atyjával, Sir Guillaume d'Evecque-kel. Thomas egymaga végzett négy számszeríjassal, és ezzel kezdetét vette íjászélete. Félbehagyta oxfordi tanulmányait, és egészen eddig a pillanatig nem tért vissza Hooktonba. – Ez volt az otthonom – mondta most Robbie-nak.

– Mi történt?

– A franciák – intett Thomas a sötédő tengerre. – Normandiából hajóztak át ide.

– Jesszusom! – Robbie valamiért meglepőnek találta mindezt. Tudta, hogy Skócia és Anglia határvidékén akadnak helyek, ahol falvakat égetnek fel, jószágokat rabolnak el, asszonyokat gyaláznak meg, és férfiakat mészárolnak le, de sosem gondolta volna, hogy mindez ennyire délen is megtörténhet. Lecsusszant lova nyergéből, és odasétált egy hatalmas csalánbokorhoz, amelynek helyén egykor kis kunyhó állt. – Falu volt itt?

– Kis halászfalu – bólintott Thomas, és végigügetett az utcán, ahol egykor a hálókat foldozták, és az asszonyok a halat füstölték. Atyja házából csak üszkös, folyondárokkal benőtt romok maradtak. A többi otthon is hasonlóan elenyészett, zsúpszalmája és vályogfala hamuvá és földdé vált. Csak a patak nyugati oldalán álló templom maradt felismerhető az égboltra nyíló komor falaival. A temetőben Thomas és Robbie kikötötte lovát a mogyoróbokrokhoz, azután felvitte csomagjaikat a romos templomba. A falu maradványainak feltárásához már túlságosan későre járt, de Thomas nem tudott elaludni, ezért lesétált a partra, és visszaemlékezett arra a húsvét reggelre, amikor a normann hajók kisiklottak a partra, azután kardokat és számszeríjakat, bárdokat és fáklyákat lengető férfiak üvöltözése törte meg a békés hajnalt. A Grálért jöttek. Guy Vexille meggyőződéssel hitt benne, hogy az nagybátyja birtokában van, ezért Harlequin habozás nélkül kardélre hányta Hookton lakosait. Felégette és elpusztította a falut, hogy ezután mégis a Grál nélkül kelljen hazatérnie.

A kis patak szinte zajtalanul csörgedezett át a parton, hogy az utolsó kanyar után szembe találja magát a partra robajló morajjal kicsapó hullámokkal. Thomas letelepedett a Hookra, bebugyolálta testét új köpenyébe, és magához szorította hosszú, fekete íját. A királyi káplán, John Pryke ugyanazzal az áhítattal beszélt a Grálról, mint Hobbe atya, amikor a szent ereklyékről mesélt. A Grál, mondta Pryke atya, nem csupán egy kehely, amelyből Krisztus ivott az Utolsó vacsorán, de ugyanaz az edény, amelyben a vérét felfogták a keresztfán. – Longinus – magyarázta Pryke atya, idegesítően tudálékos modorában – centurióként a kereszt alatt állt, és amikor a lándzsa felemelkedett az utolsó fájdalmas csapásra, megemelte a kelyhet, hogy felfogja a Megváltó vérét.

Vajon ez a kehely, tűnődött el Thomas, miként kerülhetett az Utolsó vacsora helyszíneként szolgáló felső teremből egyenesen egy római centurio birtokába? És ami ennél is különösebb, hogyan jutott el Ralph Vexille-hez? Lehunyta a szemét, megcsóválta a fejét, és szégyenkezni kezdett hitetlensége miatt. Hobbe atya nem véletlenül nevezte mindig hitetlen Tamásnak. „Nem kell rá magyarázatot találni – korholta Hobbe atya újra meg újra –, hiszen a Grál maga a csoda. Felette áll minden világi magyarázatnak.”

– „C'est une tasse magique”, tette hozzá Eleanor, aki minden ilyen alkalommal Hobbe atya pártját fogta.

Thomas olyannyira szeretett volna hinni ebben a mágikus serlegben. Hinni akarta, hogy a Grál létezik, csak a hitetlen halandók számára láthatatlan, amikor pedig megmutatkozik az arra érdemesek előtt, földöntúli fényben ragyog, és úgy izzik, akárha tűzből öntötték volna. Hinni akarta, hogy egy napon kézzelfogható valósággá válik, és hogy az edényből, amely egykor befogadta Krisztus borát és vérét, béke és szeretet árad szét a világban. Ám ha az Úr békésnek akarta látni a világot, és azt akarta, hogy az emberek szeressék egymást, akkor miért rejtette el a Grált? Hobbe atya erre azt válaszolta, hogy az emberiség még nem érdemes a serleg birtoklására, és Thomas eltűnődött azon, hogy igaza van. Lehet bárki is érdemes ekkora ajándékra? És talán, tette hozzá gondolatban, ha a Grálnak van bármilyen hatalma, akkor bizonyára felnagyítja mindazok hibáit és erényeit, akik a nyomába erednek – Hobbe atya valóságos szentté vált a keresése közben, míg a különös pap és szolgája átadta magát a gonoszságnak. Mint azok a kristálylencsék, amelyeket az ékszerkészítők használnak a munkáik felnagyítására, csak a Grál az emberi jellemvonásokat nagyítja fel. Vajon belőle mit fog kiemelni? Visszaemlékezett kelletlenségére, amikor Eleanor szóba hozta az esküvőjüket, azután hirtelen áradni kezdtek a könnyei, egész teste belerázkódott a zokogásba, és vigasztalanabbnak érezte magát, mint a gyilkosság óta bármikor. Előre-hátra ringatózott, bánata éppoly méllyé vált, mint a tenger, amelynek hullámai a partot nyaldosták, és a gyötrelmeit még szörnyűbbé tette a tudat, hogy bűnös lelkét immár semmi sem Mentheti meg az örök kárhozattól.

Képtelen volt feledni asszonyát, gyűlölte magát, üresnek, Magányosnak és elkárhozottnak érezte a lelkét, és vigasztalanul Zokogott apja halott falujában.

később eleredt az eső, és a kitartó zápor eláztatta az új köpenyt, csontig megdermesztette Thomast és Robbie-t. Kis tüzet gyújtottak, amely erőtlenül pislákolt az öreg templom romjai között, sziszegve állta az esőcseppek ostromát, és megajándékozta őket a melegség halvány illúziójával. – Vannak itt farkasok? – érdeklődött Robbie.

– Állítólag – vonta meg a vállát Thomas –, bár én soha egyet se láttam.

– Nálunk Eskdale-ben vannak farkasok – állította Robbie – és éjszakánként vörösen izzik a szemük. Akár a tűz.

– Errefelé tengeri szörnyek élnek – húzta ki magát Thomas. – A víz olykor partra mossa őket, és a szirtek között megtalálni a csontjaikat. Néha még szép, napfényes időben is előfordul hogy a férfiak nem térnek vissza a halászatból, és tudni lehet, hogy a szörnyek ragadták el őket. – Megborzongott, és kapkodva keresztet vetett.

– Amikor a nagyapám meghalt – vette át a szót Robbie –, a farkasok a ház körül ólálkodtak és ott üvöltöttek.

– Nagy az a ház?

Robbie-t láthatóan meglepte a kérdés. Egy pillanatig elgondolkodott, azután határozottan bólintott. – Ajé – felelte. – Az apám igazi laird.

– Lord?

– Hasonló – bólintott Robbie.

– Nem volt ott a csatában?

– Berwicknél elveszítette az egyik lábát. Ezért harcoltunk helyette mi, a fiai. – Mint mondta, ő a legfiatalabb a négy fiú közül. – Illetve már csak három fiú közül – javította ki magát, és keresztet vetett, amint Jamie-re gondolt.

Félig éberen, borzongva aludtak, azután hajnaltájt Thomas visszasétált a Hookhoz, hogy végignézze, amint a nap erődén, szürke fénye szétárad a tenger foszladozó pereme mentén. Az eső elállt, de a hideg szél tovább szaggatta a hullámok taréját. A szürkeség idővel beteges fehérséggé fakult, azután ezüstössé vált, amint a sirályok átsiklottak a hosszú partszakasz felett, ahol a Hook csúcsánál Thomas megtalálta a négy cölöp viharvert maradványait. Nem ott akadt rájuk, ahol hagyta őket, de az egyikük alatt, félig eltemetve a kövek között, ott lapult egy koponya megsárgult töredéke, és gyanította, hogy az egykor a négy számszeríjas egyikéhez tartozott, akit társaival együtt húsvét szent napján ölt meg a hatalmas íjjal. Négy karó, négy halott, és Thomas feltette, a négy fejet egykor belehúzták a karók végébe, majd a tenger felé fordították őket, amíg csak a sirályok ki nem vájták a szemüket, és le nem csipkedték a húst róluk a csupasz csontokig.

Lenézett a romos faluba, de nem látott senkit. Robbie a templomban maradt, ahonnan sóhajnyi füst szállt fel, ám tőle eltekintve Thomas magára maradt a sirályokkal. Még a Lipp Hillen sem legelésztek birkák, tehenek vagy kecskék. Maga mögött hagyta a partot, csizmatalpa csikorogva őrölte a kavicsokat, aztán rádöbbent, hogy még most is a kezében szorongatja a koponya ívelt töredékét, és messzire elhajította a csontot a vízfolyásba, ahol a halászhajókat valaha elárasztották, hogy kikergessék belőlük a patkányokat, azután elindult, hogy elverje éhségét száraz kenyérrel és sziklakemény sajttal, amelyet a templom bejárata mellé levetett nyeregtáskában tartott. A templom falai, amelyek leplezetlenül tárultak elé a világosságban, alacsonyabbnak tűntek, mint amilyenre emlékezett, talán mert a helyiek szekereiken elhordták a fészernek, istállónak és lakóháznak egyaránt alkalmas építőköveket. A templomon belül nem maradt más, csak a tüske- és csalánbokrok összefonódott szövedéke, meg néhány elüszkösödött gerenda, amelyet rég benőtt a gyom.

– Kis híján én is itt végeztem. – Thomas elmesélte Robbie-nak, hogyan verték a fosztogatók a templom kapuját, miközben ő kirágta az egyik ablakkeret szaruhártyáját, és kivetette magát a temetőbe. Emlékezett rá, hogyan zúzta össze a lába az ezüst misézőserleget, amint átmászott az oltáron.

Vajon az a serleg lehetett a Grál? Hangosan felnevetett a gondolatra. A misézőserleg kis ezüstpohár volt, amelybe a vexille-ek címerét vésték, és ez a címer, miután kivágta az összezúzott serlegből, azóta is Thomas íját díszítette. Mindössze ennyi maradt a régi kehelyből, így az biztosan nem lehetett a Grál. A Grál sokkal régebbi, sokkal rejtelmesebb, és sokkalta félelmetesebb.

Az oltár rég eltűnt, a helyén megmaradt viszont egy sekély agyagtál a csalánok között. Thomas félrerugdosta a gyomokat és felvette a tálat, miközben visszaemlékezett rá, hogy atya minden mise előtt megtöltötte ostyákkal és leterítette egy vászonszövettel, azután sietett a templomba, és féktelen dühre gerjedt, ha a falusiak nem vették le a kalapjukat vagy nem hajoltak meg a szentségek előtt. Thomas félrerúgta a tálat, amikor felmászott az oltárra, hogy meneküljön a franciák elől, és most mégis itt találta. Fájdalmasan elmosolyodott, egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megtartja a tálat, azután mégis visszadobta a csalánok közé. Egy íjásznak minél kevesebb holmival kell utaznia.

– Valaki jön – figyelmeztette Robbie, aki máris rohant, hogy magához vegye nagybátyja kardját. Thomas felkapta az íjat, és előhúzott egy nyilat a táskájából, azután már ő is meghallotta a paták dobogását és a kutyák csaholását. Odahúzódott a templomajtó romjaihoz, és tucatnyi nagy testű vérebet látott átkelni a vízfolyáson, sárga agyaruk között hosszan előrelógott a nyelvük. Nem maradt ideje a menekülésre, csak arra, hogy nekilapuljon a falnak, amint a kopók máris felé vetették magukat.

– Argos! Maera! Vissza! Hová tettétek a jó modorotokat? – ripakodott rá a lovas a kutyáira, és a parancsnak a feje felett csattogtatott ostorral is nyomatékot adott, ám a bestiák máris körülvették Thomast és felugráltak rá, noha nem fenyegették a testi épségét, csak az arcát nyaldosták és a farkukat csóválták. – Orthos! – rivallt a vadász az egyik vérebre, azután kemény tekintettel végigmérte Thomast. Nem ismerte fel az íjászt, a kutyák viszont annál inkább, és ez gondolkodóba ejtette a vadászt.

– Jake – szólította meg Thomas.

– Szerelmes Krisztusom! – kiáltott Jake. – Szerelmes Krisztusom! Nézd csak, mit vetett ki a víz. Orthos! Argos! Vissza, ti nyavalyások, vissza, de azonnal! – Hangosan csattogott az ostor, és a kutyák, ha vonakodva is, de hátrébb húzódtak. Jake meglepetten csóválta a fejét. – Thomas, igaz?

– Hogy vagy, Jake?

– Öregesen – zsémbelt Jake Churchill, azután lemászott a nyeregből, átfurakodott a vadászkopók között és meleg öleléssel üdvözölte Thomast. – Még az a nyavalyás apád, az nevezte el w a kutyákat. Remek tréfának találta. Örülök, hogy újra ládák. – Jake ősz szakállt viselt, a naptól olyan sötét lett az arca, mint a dió, míg a bőrét sebhelyekkel csúfította el a számtalan tövisbokor. Ő volt Sir Giles Marriott vadászmestere, aki annak idején megtanította Thomast, hogyan használja az íjat, cserkéssze be a szarvast, és lapuljon meg, ha a szükség úgy hozza. – Szentséges Krisztus a kereszten, fiú – kiáltott fel a vadász –, rendesen megnőttél! Igazi férfi lett belőled!

– Idővel mindenki felnő, Jake – mosolyodott el Thomas, majd Robbie felé intett. – Ő a barátom.

Jake biccentett a skót felé, és elkergette két vadászkutyáját Thomas közeléből. A vérebek, amelyeket a görög és latin mitológia alakjai után neveztek el, izgatottan nyüszítettek. – És mi az ördögöt kerestek errefelé? – akarta tudni Jake. – A csarnokban kellene hálnotok, ahogy jó keresztényekhez illik!

– Későn értünk ide – magyarázta Thomas –, és előbb látni akartam a helyet.

– Nincs itt semmi látnivaló – biggyesztette le az ajkait Jake. – Nincs itt más, csak vadnyulak.

– Rájuk vadászol?

– Nem hoznék ki tíz jó vadászkopót néhány girhes vadnyúl miatt, fiam. Dehogy, Lally Gooden fia látott titeket erre somfordálni az elmúlt éjjel, ezért Sir Giles kiküldött, hogy nézzen meg, miféle gonosz alakok ólálkodnak a környékünkön. Tavasszal néhány csavargó itt próbált tanyát vetni, és úgy kellett ostorral kikergetni őket. És a múlt héten két másik idegen is járt errefelé.

– Idegenek? – Thomas tudta, hogy Jake számára már azok is idegenek, akik a szomszédos egyházközségből érkeznek ide.

– Egy pap és a szolgája – bólintott Jake –, és ha nem pappal van dolgom, bizony rájuk is eresztem a kutyákat. Nem szeretem az idegeneket, nincs itt semmi keresnivalójuk. Azok a lovak igencsak éhesnek tűnnek, akárcsak ti ketten. Nincs kedvetek egy reggelihez? Vagy inkább itt maradtok, és halálba kényeztetitek a kutyáimat?

Követték a kopókat a kihalt falun keresztül, és visszalovagoltak Down Mapperleybe. Thomas hatalmas, Hooktonnál kétszerte nagyobb településre emlékezett, gyermekként már-már igazi városnak gondolta Down Mapperleyt, most azonban látnia kellett, mennyire jelentéktelen. Jelentéktelen és alacsony, olyannyira alacsony, hogy lóhátról szinte fölébe tornyosult a zsúpfedeles kunyhóknak, amelyeket gyermekként olyan fényűzőnek látott. A trágyadombok minden viskó mellett a tető magasságáig nőttek. Sir Giles Marriott csarnoka, amely a falu után következett, szintén zsúpfedelet kapott, és a mohával vastagon benőtt tető szinte a földet söpörte. – Örülni fog, hogy viszontláthat – ígérte Jake.

És Sir Giles csakugyan örült. Az özvegy öregember, aki valaha rémülten szemlélte Thomas vadságát, most elveszett fiaként üdvözölte őt otthonában. – Olyan sovány vagy, fiam, olyan sovány. Nem jó, ha egy férfi ennyire sovány. Ugye nálam reggeliztek mind a ketten? Borsópüré és híg ale, ez minden, amit kínálni tudok. Tegnapra jutott kenyér, de ma nincs. Mikor sütünk legközelebb kenyeret, Gooden? – fordult a cselédjéhez.

– Ma szerda van, nagyuram – felelte a cseléd feddő hangon.

– Akkor hát holnap – sóhajtott fel Sir Giles. – Holnap lesz kenyér, ma még nincs. Különben is rossz szerencsét hoz szerdán kenyeret sütni. Megmérgezi az embert a szerdai kenyér. Én is hétfőit ettem. Azt mondod, skót vagy? – fordult Robbie-hoz.

– Az vagyok, uram.

– Én azt hittem, minden skót szakállas – vonta meg a vállat Sir Giles. – Volt egy skót Dorchesterben is, nem igaz, Gooden? Emlékszel rá? Neki volt szakálla. Jól játszott a gittemen, és táncolni is tudott. Biztosan emlékszel rá.

– Ő a Scilly-szigetekről származott – emlékeztette a cseléd.

– Én is épp azt mondom. De volt szakálla, igaz-e?

– Volt neki, Sir Giles. Nem is akármekkora.

– Na látjátok. – Sir Giles belapátolt némi borsópürét a szájába, amelyben alig két foga maradt. Kövér, ősz hajú, pirospozsgás férfi volt, aki legalább ötven nyarat megért már. – Manapság már nemigen tudok lovagolni, Thomas – vallotta meg. – Nem vagyok jó már semmire, csak hogy itthon ücsörögjek, és figyeljem az időjárást. Jake mondta már, hogy idegenek koslatnak a környékünkön?

– Mondta, nagyuram.

– Egy pap! Fekete-fehér gúnyában, akár egy szarka! Az apádról akart velem beszélni, de én közöltem vele, hogy nincs semmi mondanivalóm. Ralph atya halott, mondtam, és az Isten nyugosztalja szegény, bűnös lelkét.

– Az a pap rólam nem kérdezősködött? – érdeklődött Thomas.

Sir Giles elvigyorodott. – Azt feleltem, már évek óta nem láttalak, és remélem, nem is látlak soha többé, azután a szolga azt kérdezte, merre találhatnának meg, mire én azt feleltem neki, hogy engedély nélkül ne szólítsa meg a felette állókat. Ez aztán egyáltalán nem tetszett neki! – kuncogott. – Azután a szarka az apádról kérdezett, én meg azt feleltem, hogy alig ismertem. Ami persze hazugság, de ő hitt nekem, és elhordta az irháját. Vess még néhány rönköt a tűzre, Gooden! Az ember halálra fagyhat a saját csarnokában, ha rajtad áll.

– Vagyis a pap elment? – kérdezte Robbie. Valószínűtlennek tűnt, hogy de Taillebourg ilyen közönyösen fogadja az elutasítást, és jámboran odébb álljon.

– Megrémült a kutyáimtól – élénkült fel Sir Giles. – Van itt jó néhány vérebem, és ha a fickó nem öltözött volna szarkának, bizony isten, ráengedem őket, de hát mégsem való papot ölni. Azzal mindig csak a gond van. Az ördög jól kibabrál az emberrel, ha papot öl. De nem tetszett nekem ez a figura, és meg is Mondtam neki, hogy nem tudom, meddig bírom még visszafogni a kopóimat. Van még némi sonka a konyhában. Nem kívánnál egy kis sonkát, Thomas?

– Nem, nagyuram.

– Mennyire gyűlölöm a telet. – Sir Giles a tűzbe meredt, amely újult erővel lángolt fel a hatalmas kandallóban. A csarnok Jókora zsúpfedelét füsttől megfeketedett gerendák támasztották alá. A terem egyik végében faragott paraván rekesztette el konyhát, míg a hálóhelyiségek a csarnok másik végét foglalták el, bár asszonya halála óta Sir Giles már nem használta a kis kamrákat, inkább a nagy tűz mellett élt, evett és aludt. – Úgy tűnik, ez lesz az utolsó telem, Thomas.

– Reméljük, nem, nagyuram.

– Reménykedj csak, ha úgy tetszik, de ezt már nem élem túl. Főként, ha bejön a fagy. Az ember ilyen korban már nem képes felmelegedni, Thomas. A hideg a csontjaimba mar, beeszi magát egészen a velőig, és ezt korántsem élvezem. Az apádnak se nagyon szolgált javára az öregség. – Felnézett Thomasra. – Apád mindig is mondta, hogy el fogsz menni. Nem Oxfordba. Tudta, hogy nem fűlne hozzá a fogad. Mintha csak egy csatalovat akarnának a szekér elé fogni, mindig ezt mondogatta. Tudta, hogy idővel elmész, és katonának állsz. Azt mondta, hajtani fog az a vad véred. – Sir Giles mosolyogva emlékezett. – Bár azt is megmondta, hogy egy napon még visszajössz. Azt mondta, hazajössz, hogy megmutasd neki, milyen pompás fickó lett belőled.

Thomas visszanyelte a könnyeit. Apja csakugyan így beszélt róla? – Vissza is jöttem, nagyuram – bólintott Thomas –, de csak azért, hogy feltegyek egy kérdést. Ugyanazt a kérdést, amit az a francia pap is fel akart tenni.

– Kérdések! – zsémbelődött Sir Giles. – Sosem szerettem a kérdéseket! Mindig válaszok után kiáltanak, nem igaz? De látom, szívesen ennél egy kis sonkát. Mi az, hogy nem kérsz! Gooden? Kérd meg a lányod, hogy csomagolja ki azt a sonkát, jó?

Sir Giles feltolta magát a karosszékből, és csoszogó léptekkel átvágott a csarnokon, és egy jókora, sötétre fényezett tölgyfaládához tartott. Megemelte a fedelet, nyögve előrehajolt, majd kutakodni kezdett a ládába zsúfolt öltözékek és csizmák között. – Az én koromban már tudom, Thomas – morogta maga elé –, hogy nincs szükség kérdésekre. Minden második héten ott ítélkeztem az úriszékben, és jól tudom, ki ártatlan, és ki bűnös, abban a pillanatban, hogy átlépi a csarnokom küszöbét! Csak hát egész életünkben színészkedni kell, nem igaz? Hol a fenében lehet? Á! – Megtalálta, amit keresett, és visszatért vele az asztalhoz. – Én mégis azt mondom, tartsd meg a kérdéseid, Thomas, mert itt a válasz mindenre. – Felé tolta a csomagot az asztalon.

A foszladozó, durva szövetanyagba egy kis tárgyat csomagoltak, és Thomasnak hirtelen az a képtelen ötlete támadt, hogy magát a Grált, ezért nevetséges módon még csalódottnak is érezte magát, amikor kiderült, hogy a csomag egy könyvet tartalmaz. A könyv fedőlapját puha bőrbe kötötték, s minthogy az négyszer-ötször is nagyobb volt maguknál az íveknél, a bőrrel körbe lehetett csomagolni az egész kötetet, amelyről felnyitás után kiderült, hogy apja a saját kezével írta tele. Ugyanakkor az is az apjára vallott, hogy semmit sem közölt egyértelmű módon. Thomas sebesen forgatta a lapokat, és felfedezte, hogy a jegyzeteket latinul, görögül, valamint egy ezeknél is különösebb nyelven, vélhetően héberül írták. Visszatért a legelső oldalra, amelyen csupán három szó szerepelt, és amint elolvasta őket, a vér is meghűlt az ereiben. „Calix meus inebnans.”

– Megkaptad hát a választ? – érdeklődött Sir Giles.

– Igen, nagyuram.

Sir Giles belesett az első oldalra. – Az ott latin, igaz?

– Igen, nagyuram.

– Mindjárt gondoltam. Természetesen én is belenéztem, de gy árva szót se értettem az egészből, és nem szívesen kérdezem volna meg Sir Johnt – utalt a dorchesteri Szent Pétertemplom papjára –, vagy azt a törvénytudót, mi is a neve? Akinek csorog a nyála, amikor felizgatja magát? Ő is beszél latinul, vagy legalábbis azt állítja magáról. Mit jelentenek a szavak?

– „A kelyhem megrészegít.” – fordított Thomas.

– „A kelyhem megrészegít.” – Sir Giles rendkívül mulatságosnak tartotta a mottót. – Ajé, az apádnak nem volt ki mind a négy kereke. Jó ember volt, jó ember, de hát ez! „A kelyhem Megrészegít!”

– Az egyik zsoltárból való – jegyezte meg Thomas, amint átfordított a második lapra. Ezt már a különös jelekkel borították, amelyeket Thomas héber írásnak vélt, bár ezzel együtt is volt bennük valami megmagyarázhatatlan és idegen. Visszatérő jelképnek számított többek között az emberi szem egyszerű ábrázolása, és Thomas még soha, egyetlen héber kéziratban sem találkozott hasonlóval – bár az igazat megvallva, még nem túl sok héber kéziratot látott. – Abból – tette hozzá –, amelyik úgy kezdődik, hogy az Úr a mi pásztorunk.

– Nekem ugyan nem pásztorom – zsémbelt Sir Giles. – Nem vagyok holmi oktalan birka.

– Ahogy én se, nagyuram – jelentette ki Robbie.

– Úgy hallottam – fordult Sir Giles Robbie-hoz –, mintha Skócia király fogságba esett volna.

– Valóban, nagyuram? – kérdezte Robbie ártatlanul.

– Talán csak szóbeszéd – vonta meg a vállát Sir Giles, azután belekezdett egy terjengős történetbe arról, hogyan találkozott Londonban egy szakállas skóttal, Thomas pedig eközben minden figyelmét a könyvnek szentelte, és különös módon csalódottságot érzett afelett, hogy a könyv nagyon is jogos cselekedetnek tartja a Grál keresését. Mennyire szerette volna, ha valaki azt mondja neki, hogy ez az egész képtelenség, hogy nincs értelme továbbra is hozzákötnie a sorsát egy legendához, ám apja elég komolyan vette a kérdést ahhoz, hogy egy egész könyvet szenteljen neki. Csak hát, emlékeztette magát Thomas, az apjáról mindenki tudta, hogy nincs ki a négy kereke.

Gooden lánya, Mary, sonkát hozott. Thomas azóta ismerte Maryt, hogy kisgyermekként együtt lubickoltak a libaúsztatóban, és mosolyogva üdvözölte a lányt, azután észrevette, hogy Robbie úgy mered rá, mintha földöntúli jelenést látna. A lány hosszúra engedte sötét haját, telt ajka érett gyümölcsre emlékeztett, és Thomas biztosan tudta, hogy Robbie-nak nem kevés vetélytársa lehet Down Mapperleyben. Kivárta, amíg Mary visszavonult, azután feltartotta a könyvet. – Apám beszélt erről valaha is, nagyuram?

– Sok mindenről beszélt – kerülte meg az egyenes választ Sir Giles. – Egyfolytában locsogott, akár egy asszony. Be nem állt a szája! Apád jó barátja voltam, Thomas, de sosem fűlött a fogam a valláshoz. Ha túl sokat beszélt róla, egyszerűen elaludtam. És neki még ez is tetszett. – Sir Giles vágott magának egy szelet sonkát. – De hát az apád őrült volt.

– Gondolja, nagyuram, hogy ez is őrültség? – tartotta fel Thomas újra a könyvet.

– Apádat az Úr túlzott szeretete őrjítette meg, de ettől még nem volt bolond. Sosem ismertem senkit, akibe ennyi értelem szorult volna, és azóta is nagyon hiányzik. Hiányzanak a tanácsai.

– Ez a lány itt dolgozik? – kérdezett közbe Robbie, majd a paraván felé intett, amely mögött a lány eltűnt.

– Mindig is itt dolgozott – felelte Sir Giles. – Emlékszel még Maryre, Thomas?

– Gyermekkorunkban sokszor megpróbáltam vízbe fojtani – felelte Thomas. Újra végigforgatta atyja könyvének lapjait, noha az idő szűkössége miatt nem tulajdoníthatott jelentést a kusza szavaknak. – Tudja, mi áll ebben, igaz, nagyuram?

Sir Giles kivárt, azután lassan bólintott. – Tudom, Thomas, hogy sokan akarják azt, ami állítása szerint apád birtokában volt.

– Tehát azt állította, hogy a birtokában van?

Újabb hosszú szünet. – Nos, utalt rá – felelte végül Sir Giles, és egyáltalán nem irigyellek érte.

– Miért?

– Amikor nekem adta ezt a könyvet, apád azt mondta, ha bármi történne vele, őrizzem meg, amíg elég idős és megfontolt em leszel ahhoz, hogy felvállald ezt a küldetést. Pontosan ezt mondta. – Sir Giles szúrós tekintettel meredt Thomasra, és látta, hogy öreg barátjának fia összerezzen. – De ha ti ketten szívesebben maradnátok egy ideig – tette hozzá –, úgy legyetek üdvözölve. Jake Churchillnek segítségre van szüksége. Azt tnondja, még életében nem látott ennyi rókakölyköt, és ha nem végzünk a nyavalyásokkal, jövőre ritka nagy veszteségre kell számolnunk a bárányok sorában.

Thomas Robbie-ra sandított. A feladatuk nem más, mint Megtalálni de Taillebourgot, hogy megbosszulják Eleanor, Hobbe atya és Jamie Douglas halálát, az pedig nem valószínű, gondolta, hogy a dominikánus valaha is visszatér ide. Robbie ugyanakkor láthatóan maradt volna: Mary Gooden tartóztatta És Thomas is kimerültnek érezte magát. Nem tudta, merrefelé kereshetné a papot, ezért lelkesen üdvözölte a lehetőséget, hogy a csarnokban maradhat. Legalább alkalma nyílik rá, hogy tanulmányozza a könyvet, azután pedig kövesse atyja nyomait a Grálhoz vezető hosszú, tekervényes és gyötrelmes csapáson.

– Maradnánk, nagyuram – felelte Thomas.

Legalábbis egy ideig.

Ez volt az első alkalom, hogy Thomas nemesemberhez méltó életet élhetett. Talán nem annyira, mint egy igazi nagyúr, egy earl vagy egy herceg, aki emberek tucatjai felett rendelkezett, de mindenképp kiváltságban volt része, egy udvarház kényelmében múlatta az időt – még ha az udvarház nem is állt másból, csak egy fából ácsolt, döngölt földpadlójú csarnokból –, amíg mások mindennapos kemény munkájukat végezték: tűzifát vágtak, vizet hordtak, tehenet fejtek, vajat köpültek, kenyeret dagasztottak és ruhát mostak. Robbie inkább szokott az ilyesmihez, de azért ő is messze kényelmesebbnek találta a dorseti életet. – Odahaza – magyarázta – azok a nyavalyás angol rablók folyton átkeltek a hegyeken, hogy elvigyék a jószágokat meg a termést.

– Miközben te – gúnyolódott Thomas – még álmodban sem gondoltál arra, hogy délnek lovagolsz, és kifosztod az angolokat.

– Ugyan miért gondoltam volna ilyesmire? – vigyorodott el Robbie.

Így azután, miközben a tél fagyos ölelésébe vonta a vidéket, Sir Giles Marriott birtokán vadászgattak, hogy biztonságossá tegyék a földeket az ellesi időre, és vadhússal gazdagítsák Sir Giles étrendjét; együtt ittak a dorchesteri tavernákban, és nevettek a teli vásáron fellépő mímeseken. Thomas régi barátokkal találkozott, történeteket mesélt Bregane-ról, Normandiáról és Picardiáról, amelyek némelyikében akadt egy kevés igazság is, és a vásár íjászversenyén elnyerte az aranynyilat, amelyet odaajándékozott Sir Gilesnak, aki felakasztotta azt a csarnoka falára, és kijelentette, hogy ennél szebb trófeát még életében nem látott. Az én fiam is remek íjász lett volna. Igazán remek íjász. Szeretem azt hinni, hogy akár ő is elnyerhette volna ezt a trófeát.

Sir Giles egyetlen fia lázban halt meg, míg egyetlen leánya hozzáment egy lovaghoz, aki Devonban birtokolt földeket, és Sir Giles nem kedvelte sem a vejét, sem a tulajdon leányát. – Majd öröklik a birtokot, ha meghaltam – mondta Thomasnak – de addig is, élvezd ki a szépségeit Robbie-val együtt.

Thomas sikeresen meggyőzte magát arról, hogy nem hanyagolja el a Grál keresését, hiszen minden nap órákat görnyedt apja könyve felett. A lapokat a rendkívül ritka és drága borjúbőr pergamenből vágták ki, ami ékesen jelezte, milyen sokat jelentettek ezek a jegyzetek Ralph atyának, ám a szöveg ezzel együtt nem sokat mondott Thomasnak. A könyv javarészt történeteket mesélt. Az egyikben egy vak ember, aki kézbe vehette a kelyhet, visszanyerte a látását, ám ezután, mivel csalódottsággal töltötte el a Grál közönséges külleme, ismét elveszítette azt. Egy másik történetben egy mór harcos megpróbálta elrabolni a Grált, és istentelen bűnéért kígyóvá változott. A könyv leghosszabb meséje Percevalról, a régen élt lovagról szólt, aki részt vett a keresztes hadjáratban, és felfedezte a Grált Krisztus sírjában. Ezúttal a Grál leírására a latin crater szót használták, amely tálat jelent, ugyanakkor más lapokon ugyanez calix, kehely volt, és Thomas eltűnődött azon, lehet-e bármilyen jelentősége ennek a különbségtételnek. Ha atyja birtokában volt a Grálnak, épp ő ne tudta volna, hogy az tál-e vagy kehely? Vagy talán nincs is igazi különbség. Akárhogy is, a hosszú történet szerint a tál ott hevert egy polcon Krisztus sírjában, így bárki láthatta, aki csak a sírba lépett, lett légyen keresztény zarándok vagy pogány ellenség, ám amíg Perceval térden csúszva be nem hatolt a sziklasírba, addig a Grál nem mutatkozott meg senki előtt, mert Sir Perceval igaz ember volt, és érdemes arra, hogy a szeme felnyittassék. Sir Perceval elhozta a tálat, és magával vitte a keresztény világba, ahol azt tervezte, hogy a kincshez méltó szentélyt építtet köre, ám, a történet kissé lapos és közönyös fordulata szerint, „ekkor meghalt”. Thomas apja kapkodva a lapszélre vetett egy jegyzetet. „Sir Perceval Astarac grófja volt, és más néven is ismerték. Egy Vexille-t vett feleségül.”

– Sir Perceval! – Sir Gilesra láthatóan nagy hatást gyakorolt név. – Akkor ő is a családhoz tartozott? Az apád ezt sosem említette. Legalábbis, nem emlékszem rá. Sok meséjét végigaludtam.

– Sokszor ő maga is gúnyt űzött az efféle történetekből – jegyezte meg Thomas.

– Gyakran gúnyt űzünk abból, amitől félünk – ragadtatta magát egy bölcs kijelentésre Sir Giles, azután hirtelen elvigyorodott. – Jake mondja, hogy Five Marys mellett elkaptátok azt a vén csatarókát. – Five Marys azokat az ősi sírbuckákat jelölte, amelyeket a helybéliek szerint egykor óriások emeltek, és Thomas sosem értette, hogyan lehet belőlük hat.

– Nem ott történt – felelte Thomas –, hanem White Nothe mögött.

– White Nothe mögött? Fent a szirteken? – Sir Giles Thomasra meredt, majd elnevette magát. – Az már a vén Holgate földje! Ti ördögfiókák! – Sir Giles, aki mindig is szóvá tette, ha Thomas engedély nélkül vadászott a földjén, most mérhetetlenül mulatságosnak találta szomszédjának kirablását. – Vén szipirtyó már ez a Holgate. Nos, sikerült jutnod valamire azzal a könyvvel?

– Bárcsak tudnám – sóhajtott fel Thomas, aki éppen az Astarac névre meredt. Mindössze annyit tudott, hogy Astarac egy hűbérbirtok vagy vidék neve Franciaország déli részén, s hogy ezt tekintette otthonának a Vexille család, mielőtt hitszegőnek és eretneknek ítélték. Megtudta azt is, hogy Astarac közel feküdt a katharok birtokaihoz, legalábbis elég közel ahhoz, hogy a métely rájuk is átterjedhessen, és hogy amikor jó száz évvel korábban a francia király és az igaz egyház kiirtotta az eretnekséget a földjeiről, a Vexille-eknek is menekülniük kellett. Hogyan lehetséges akkor,- hogy a legendás Sir Perceval maga is Vexille volt? Thomasnak úgy tűnt, minél mélyebbre ássa toagát a rejtélybe, annál nagyobb lesz körülötte a sötétség. – Az apám beszélt valaha is Astaracról, nagyuram? – faggatta Sir Gilest.

– Astaracról? Mi lenne az?

– A föld, ahonnan a családja érkezett.

– Nem, nem, ő Cheshire-ben nőtt fel. Mindig azt mondta.

Cheshire csupán menedékként szolgált, ahol a család elrejtőzhetett az inkvizíció elől – lehet, hogy a Grál még most is ott rejtőzik? Thomas lapozott, hogy egy hosszú passzusban arról olvashasson, miként vették ostrom alá a rablók Astarac tornyát és kényszerültek meghátrálásra a Grál puszta látványától. „Elvakította őket – írta Ralph atya –, így 364-üket ott helyben levágtuk.” Egy másik oldalon azt tudta meg, hogy senki sem hazudhat, ha a Szent Grálon tartja a kezét, „máskülönben holtan esik össze”. Még a meddő asszonyok is részesülhetnek gyermekáldásban, ha megérintik a Grált, ha pedig nagypénteken egy ember ebből iszik, vethet egy szempillantást „arra, akit a mennyekben nőül fog venni”. Egy másik történetben a lovagot, aki a Grált végighordozta a vadonon, pogányok vették üldözőbe, és amikor már úgy tűnt, hogy nem menekülhet, az Úr hatalmas sasmadarat küldött érte, amely felemelte őt magát, a lovát és a Grált a levegőbe, hogy a pogány harcosok csak az öklüket rázhatták utána hiábavaló haragjukban.

Egy frázis újra meg újra felbukkant a könyv lapjain: „Transfer calicem istem a mi” és Thomas nagyon is át tudta érezni apja nyomorúságát, amint ehhez a fordulathoz ért. „...távoztasd el tőlem e pohárt”, ezt jelentette a kifejezés, és a Getsemáne-kertben Krisztus ugyanezekkel a szavakkal könyörgött atyjához, az Úrhoz, hogy kímélje meg őt a gyötrelmektől. A frázis olykor görögül bukkant fel, amelyet Thomas ugyan tanulmányozott, de sosem sajátított el teljesen; s bár a görög szavak tekintélyes részét sikerült kibetűznie, a héber szöveg továbbra is rejtély maradt előtte.

Sir John, a Szent Péter agg vikáriusa is egyetértett abban, hogy ez a héber igen különös. – Elfeledtem minden hébertudást, amit valaha is magamba szívtam – sóhajtott fel –, de nem emlékszem, hogy egyszer is láttam volna ilyen szöveget! – A jelképre mutatott, amely egy emberi szemre emlékeztetett. – Igen különös, Thomas, igen különös. Aligha héber. – Elhallgatott, majd panaszos hangon hozzátette. – Bárcsak még itt lenne szegény Nathan. – Nathan?

– Még előtted élt itt, Thomas. Nathan piócákat gyűjtött, és Londonba küldte őket. Az ottani doktorok igen nagyra tartották a dorseti piócákat, tudtad ezt? De persze ő is zsidó volt, és elment a többiekkel együtt. – A zsidókat közel ötven esztendővel azelőtt űzték el Angliából, de az esemény még élénken élt az idős pap emlékezetében. – Azóta se tudjuk, hol szedte össze a piócáit – tette hozzá Sir John –, és néha már azt hiszem, ő maga vont átkot a fejünkre. – Összeráncolt homlokkal meredt a könyvre. – Ez itt az apádé volt?

– Igen.

– Szegény Ralph atya – sóhajtott fel Sir John, jelezve, hogy a bőrbe kötött könyvet is a téboly termékének tartja. Lecsukta a fedelet, és gondosan körülkerítette a puha bőrborítást a lapokon.

De Taillebourgnek hírét se hallották, ahogyan Thomas nem kapott hírt normandiai barátai felől sem. Verejtékes munkával megfogalmazott egy levelet Sir Guillaume-nak, amelyben tudatta, hogy a leánya meghalt, és könyörgött, hogy hírt hallhasson Will Skeat felől, akit Sir Guillaume Caenbe vitt, hogy ott saját zsidó orvosával, Mordehai-jal gyógyítássá meg. A levél Southamptonba utazott, majd onnét Guernseybe, és Thomast biztosították róla, hogy sértetienül elér Normandiába, ám karácsonyra még mindig nem érkezett válasz, és Thomas immár nem kételkedett abban, hogy a levél elveszett. Thomas Lord Outhwaite-nek is írt, és megnyugtatta őlordságát afelől, hogy tovább folytatja a Grál keresését, majd felidézett néhány történetet atyja könyvéből.

Lord Outhwaite válaszlevelében gratulált Thomasnak eddigi felfedezéseihez, majd tudatta, hogy Sir Geoffrey Carr féltucatnyi emberével útra kelt Bretagne felé. A szóbeszéd szerint, tette hozzá Lord Outhwaite, Madárijesztő adósságai az egekbe szöktek, „s talán épp emiatt kellett Bretagne-ba utaznia”. Persze nemcsak a gazdag zsákmány reménye csalta Madárijesztőt La Roche-Derrienbe, de a törvény is, amely szerint az adóst nem lehetett törlesztésre kötelezni, amíg külhonban szolgálta királyát „Követni fogja Madárijesztőt?” érdeklődött Lord Outhwaite Thomas pedig válaszlevelében tájékoztatta arról, hogy La Roche-Derrienben lesz, mire ezek a sorok eljutnak őlordságához, azután nem tett semmit annak érdekében, hogy elhagyja Dorsetet. Végtére is, karácsony van, mondta magának, és ő mindig is szerette a karácsonyt.

Sir Giles fényűzővé tette az ünnep tizenkét napját. Advent vasárnapján nem ettek húst, ami nem jelentett komolyabb megpróbáltatást, hiszen Thomas éppúgy kedvelte az angolnát és más halakat, ám karácsonyeste csak úgy tömték magukba a friss kenyeret, hogy felkészüljenek az ünnep első napjára. Tizenkét üres kast hoztak a csarnokba, azokat borostyán- és magyalágakkal díszítették fel; az asztal közepére egy akkora gyertyát helyeztek, amelyet az ünnepek alatt végig égve hagyhattak, míg a kandallóban hatalmas rönköt vetettek a tűzre. Sir Giles a szomszédait is meghívta egy kis borra és áléra, mellé pedig bárányt, vadkant, szarvast, ludat és disznósajtot szolgáltak fel. Édes, fűszeres vörösborral teli ünnepi kelyhet adtak körbe a csarnokban, és Sir Giles, miként minden karácsonyestén, most is megkönnyezte elhalt asszonyát, és kábult álomba zuhant, mire a gyertyák kialudtak. Karácsony negyedik éjjelén Thomas és Robbie is csatlakozott azokhoz, akik szellemeknek, zöld embereknek és a legkülönfélébb vadaknak öltöztek, hogy a parókia körül járt táncukkal adományokat szerezzenek a templom részére. Egészen Dorchesterig eljutottak, ahol két másik parókiát is körbetáncoltak, mielőtt összeverekedtek volna a táncosok egy másik csapatával, hogy az éjszakát valamennyien a dorchesteri tömlöcben töltsék, ahonnan fülig érő vigyorral maga George Adyn eresztette ki őket, aki reggelire hozott nekik egy kancsó álét és egy kis ízelítőt asszonya híres kocsonyájából. Vízkereszt ünnepén azt a vadkant szolgálták fel, amelyet Robbie döfött le a lándzsájával, s miután ezzel végeztek, a vendégek pedig már félig részegen feküdtek el a földpadlóra terített gyékényeken, havazni kezdett.

Thomas megállt az ajtóban, és elnézte a fáklya meg-megrebbenő fényében örvénylő pelyheket.

– Nemsokára indulnunk kell. – Robbie csatlakozott hozzá.

– Indulnunk kell?

– Még nem végeztük el a feladatunkat – emlékeztette a skót.

Thomas tudta, hogy igaza van, mégsem akaródzott elhagyja a kényelmes szállást. – Azt hittem, boldog vagy a társaságunkban.

– Az is vagyok – bólintott komoran Robbie –, és Sir Giles messze nagylelkűbb, mint amit érdemelnék.

– Akkor hát?

– Maryről van szó. – Mély zavarában a skót be sem tudta fejezni a mondatot.

– Várandós? – találgatott Thomas. Robbie keresztet vetett. – Nagyon úgy tűnik.

Thomas a hóesést fürkészte. – Ha hagysz neki elég pénzt a hozományra – vetette fel –, kapni fognak utána.

– Csak három fontom maradt – hajtotta le a fejét Robbie. Nagybátyja, Sir William ellátta egy erszénnyel, amelynek tartalmát egy egész esztendőre szánta.

– Annyinak elégnek kell lennie – bólintott Thomas. A hó vadul kavargott a heves széllökésekben.

– De akkor nekem semmi sem marad! – tiltakozott Robbie.

– Erre még azelőtt kellett volna gondolnod, hogy bevetetted a földjét. – Thomas visszaemlékezett rá, hogyan került ő is hasonlóan szorult helyzetbe egy hooktoni lány miatt. Visszafordult a csarnok felé, ahol egy hárfás és egy flótás játszott a részegen hortyogó vendégeknek. – Indulnunk kellene – sóhajtott fel –, de nem tudom, merre.

– Azt mondtad, Calais-ba szeretnél menni.

Thomas vállat vont. – Gondolod, hogy de Taillebourg ott fog keresni bennünket?

– Én úgy gondolom – felelte Robbie –, hogy amint tudomást szerez a könyvről, a pokolba is hajlandó lesz utánad menni.

Thomas tudta, hogy Robbie-nak igaza van, noha a könyv egyáltalán nem vált a hasznára. Ralph atya egyszer sem utalt rá egyértelműen, hogy birtokában lenne a Grál, sem azt a helyet nem írta le, hol kereshetnék. Pedig Thomas és Robbie mindent megtett. Átfésülték a tenger által kivájt barlangokat a hooktoni szirtek mentén, de csak uszadékfát, kagylókat és hínárt találtak. A parton semerre sem rejtettek el egy aranykelyhet. Akkor most merre tovább? Hol keressék? Ha Thomas Calais-ba megy, akkor csatlakozik az íjászokhoz, és kétellte, hogy de Taillebourg az angol sereg szívébe is utána jönne. Talán, gondolta Thomas, vissza kellene térnie Bretagne-ba, és azt is tudta, hogy nem a Grál vagy de Taillebourg vonzza La Roche-Derrienbe, de sokkal inkább az a remény, hogy Jeanette Chenier talán hazatért otthonába. Gyakran gondolt a lányra, fekete hajára, indulatos természetére és merészségére, s valahányszor így tett, belemart a szívébe a bűntudat Eleanor miatt.

A hó nem sokáig tartott, latyakká olvadt, és nyugatról fagyos záporok söpörtek végig a dorseti partvidéken. Egy jókora angol hajó zátonyra futott Chesil közelében, Thomas és Robbie pedig elvitte Sir Giles egyik szekerét a partra, ahol Jake Churchill és két fia segítségével elkergettek tucatnyi környékbelit, hogy kimentsék azt a hat bála gyapjút, amelyet azután visszavittek Down Mapperleybe, és átadtak Sir Gilesnak, aki ily módon egyévi jövedelmet könyvelhetett el egyetlen nap alatt.

És másnap reggel a francia pap megérkezett Dorchesterbe.

George Adyn hozta meg a hírét. – Azt mondtad, tartsam a fél szemem az idegeneken – fordult egyenesen Thomashoz –, márpedig ez csakugyan idegennek látszik. Úgy öltözik, mint egy pap, de hát ki tudhatja? Úgy fest, mint egy csavargó, úgy bizony. Csak egy szavadba kerül – kacsintott Thomasra –, és ostorral kergetjük el a nyavalyást, hogy Shaftesburyig meg se álljon.

– És ott mihez kezdenének vele? – kérdezte Robbie.

– Elővennék az ostort, és visszakergetnénk mihozzánk – vonta meg a vállát George.

– Dominikánus? – kérdezte Thomas.

– Honnan az ördögből tudhatnám? Összevissza locsog, az biztos. Nem beszél rendesen, ahogyan egy keresztényhez illik.

– Milyen színű a ruhája?

– Fekete, milyen lenne?

– Majd én beszélek vele – állt fel Thomas.

– Már ha tudsz vele, amilyen zagyva a beszéde. Méltóságos uram! – Utóbbi köszöntés Sir Gilesnak szólt, és Thomasnak ki kellett várnia, amíg a két helybeli megvitatja egymással a különféle unokatestvérek és egyéb távoli rokonok egészségi állapotát. Már délre járt az idő, amikorra ő és Robbie belovagolt Dorchesterbe, s Thomas ezredszerre is arra gondolt, mennyire kellemes ez a hely, és milyen jó lenne itt letelepedni.

A papot előhozták a tömlöc kis udvarára. Csodás nap köszöntött rájuk. Két feketerigó ugrándozott a falak tetején, és az udvar sarkában bimbóit bontogatta egy sisakvirág. A pap fiatal, rendkívül alacsony növésű férfinak bizonyult, aki lapos orrával, kidülledt szemével és sörteszerű fekete hajzatával, szakadozott és pecsétes öltözékével csakugyan nyomorúságos benyomást tett; nem csoda, hogy a törvényszolgák csavargónak vélték, még ha a kis pap méltatlankodva is fogadta a feltételezést. – Hát így bántok ti angolok az Úr felkent szolgáival? A pokol is túl jó hely az angolok bűnös lelkének! Beszélek erről a püspök úrral, és elmondok mindent az érsek úrnak, de még a szentatyának is, aki egyházi átokkal fogja sújtani ezt az egész disznóólat! Ki lesztek közösítve!

– Látod már, hogy értettem? – kérdezte George Adyn. – Csak hablatyol összevissza, egy szavát se érteni.

– Franciául beszél – tudatta Thomas, majd a paphoz fordult. – Mi a neve?

– Azonnal beszélni akarok a püspökkel! Itt és most!

– Mi a neve?

– Hozzanak nekem egy itteni papot!

– Előbb pofozom le a fülét – mondta Thomas higgadtan. – Mi a neve?

A férfi, egy bizonyos Pascal atya, épp most vészelt át egy rendkívül kimerítő utat: Normandiából, egy Caentől délre fekvő helységből kelt át a téli tengeren. Előbb Guernseybe utazott majd onnan tovább Southamptonba, ahol gyalogosan vágott neki az útnak, s tette ezt anélkül, hogy egy árva mukkot is beszélt volna angolul. Kész csoda, hogy egyáltalán sikerült eljutnia idáig. És a csodát még az is tetézte, hogy Pascal atyát Evecque-ből küldték Hooktonba, egy Thomasnak szánt üzenettel.

A papot Sir Guillaume d'Evecque küldte, vagy jobban mondva Pascal atya maga jelentkezett a küldetésre, és sürgős üzenetet hordozott, hiszen Sir Guillaume Thomas segítségéért könyörgött. Evecque ostrom alatt állt. – Szörnyűség! – kiáltott fel Pascal atya. Mostanra kissé megenyhült, hogy a Három Kakasban leülhetett a tűz mellé, majd libasültet és méhsört tettek elé. – Coutances grófja ostromolja. A gróf maga!

– Mi ebben olyan szörnyűség? – ráncolta a homlokát értetlenül Thomas.

– Hiszen a gróf a hűbérura! – csattant fel a pap, és Thomas azonnal megértette, mi ebben a szörnyűség. Sir Guillaume a gróf hűbérbirtokát igazgatta, és amikor háborút indított a tulajdon bérlője ellen, a gróf törvényen kívülivé nyilvánította Sir Guillaume-ot.

– De hát miért tesz ilyet? – kérdezte Thomas.

Pascal atya vállat vont. – A gróf szerint mindez azért van, ami a csatában történt. Tudja, mi történt a csatában?

– Tudom – bólintott Thomas, de miután a pap szavait lefordította Robbie-nak, mindenképp fel kellett idéznie a történteket. A pap arra az ütközetre utalt, amelyet az elmúlt nyáron vívtak meg Crécy erdeje mellett. Sir Guillaume a franciák oldalán harcolt, ám a csata közepén meglátta ősellenségét, Guy Vexille-t, és fegyvereseivel a Vexille-csapat ellen fordult.

– A gróf szerint ez hitszegés – magyarázta a pap –, és a király is áldását adta az ostromra.

Thomas sokáig nem szólt. – Honnan tudta, hogy itt talál? – kérdezte végül.

– Levelet küldött Sir Guillaume-nak.

– Nem hittem, hogy a kezébe került.

– Természetesen a kezébe került. Még tavaly. Mielőtt a bajaink megkezdődtek.

Sir Guillaume ugyan bajba került, magyarázta a pap, ám Evecque udvarháza kőből épült és sáncárokkal is rendelkezett, ezért Coutances grófjának mind ez ideig nem sikerült sem ledönteni a falakat, sem átkelni az árkon, noha a gróf tucatnyi emberével támadt, miközben Sir Guillaume helyőrsége csupán kilenc emberből állt. – Akadnak még asszonyszemélyek is – szakított le Pascal atya egy libacombot a fogaival –, de azokat nem is számolom.

– Van élelmük?

– Bőséggel, és a kutat sem mérgezték meg.

– Akkor egy ideig kitarthatnak?

A pap vállat vont. – Talán igen. Talán nem. Sir Guillaume szerint igen, de ki tudhatja? És a grófnak van egy ostromgépe is, egy... – Összeráncolt homlokkal kereste a megfelelő szót.

– Egy trébuchet?

– Nem, nem, egy balliszta! – A balliszták megtermett számszeríjakra emlékeztettek, és hatalmas nyilakat lőttek ki az ellenségre. Pascal atya lepusztította az utolsó húscafatokat is a csontról. – Nehézkes és lassú gépezet, egyszer el is romlott, de megjavították. Képes lerontani a falakat. Ó, igen, és ami a barátját illeti... – csámcsogta teli szájjal –, nos...

– A barátomat?

– Skeat, ugye, ez a neve? Még a doktorral van. Már tud beszélni és sétálni. Sokkal jobban van, ugye? Igaz, az embereket nem tudja felismerni, csak ha szólnak hozzá.

– Csak ha szólnak hozzá? – értetlenkedett Thomas.

– Ha látja magát – magyarázta a pap türelmesen –, nem fogja megismerni. Ha viszont megszólal, meg fogja ismerni. – Újra megvonta a vállát. – Érdekes, nem igaz? – Kiitta a korsóját. – Nos, akkor most mi legyen, monsieur?

– Sir Guillaume mit vár tőlem?

– A közelében akarja önt tudni, arra az esetre, ha menekülnie kellene, bár már küldött egy levelet a királynak, amelyben részletesen kifejtette, mi történt az ütközetben. Magam vittem el a levelet Párizsba. Sir Guillaume szerint a király meg fog enyhülni, ezért nagyon várja a válaszát, de ami engem illet? Szerintem Sir Guillaume-ot megkopasztják és feltálalják, akár ezt a libát.

– Mondott valamit a lányáról?

– A lányáról? – hunyorgott Pascal atya. – Ő! Α törvénytelen lányáról? Azt mondta, megöli, bárki is gyilkolta meg.

– Én is ezt teszem.

– És azt mondta, hogy a segítségét kéri.

– Megkapja – bólintott Thomas. – Holnap reggel indulunk. – Robbie felé fordult. – Visszatérünk a háborúba.

– És kiért fogok harcolni? Thomas elvigyorodott. – Értem.

Thomas, Robbie és a pap másnap reggel útnak indultak. Thomas magával vitt egy váltás ruhát, egy nyilakkal teli zsákot, valamint az íját, a kardját és a vértjét, és egy szarvasbőrbe csomagolva az apja könyvét, amit mindennél nehezebbnek érzett, noha az könnyebb volt egy nyílkötegnél is. A küldetés és a felelősség ólomsúlyként nehezedett Thomas lelkiismeretére, és hiába mondogatta magában, hogy csupán Sir Guillaume segítségére siet, a lelke mélyén tudta, hogy tovább folytatja a keresést apja titka után.

Sir Giles két bérlője velük tartott, hogy visszahozza a kancát, amelyen Pascal atya lovagolt, és a két paripát, amelyet Sir Giles vásárolt Thomasnak és Robbie-nak. – A hajón úgysem vihetitek őket magatokkal – magyarázta Sir Giles. – A lovak és a hajók nem férnek meg együtt.

– Túlontúl bőkezű volt velünk – jegyezte meg Robbie, miután elhagyták Sir Giles csarnokát.

– Csak nem akarja, hogy mindent a veje örököljön – vonta meg a vállát Thomas. – Amellett mindig is ilyen nagylelkű volt. Mary Goodennek is adott még három fontot. A hozományára. Szerencsés fickó.

Thomas hanghordozása felkeltette Robbie figyelmét. – Szerencsés fickó? Úgy érted, máris talált neki férjet?

– Méghozzá jóravaló férjet. Egy tolpuddle-i tetőfedőt. Jövő héten esküsznek.

– Jövő héten! – Robbie-t láthatóan megbotránkoztatta, hogy hogy máris férjhez megy. Nem számított, hogy ő hagyta el a lányt, a frigy akkor is sértette a büszkeségét. – De miért venné el feleségül? – kérdezte egy idő után. – Vagy nem tudja, hogy várandós?

– Azt hiszi, övé a gyermek – felelte Thomas rezzenéstelen arccal –, s mint hallom, nem is alaptalanul.

– Jesszusom! – Robbie keservesen szitkozódni kezdett, amint megértette a célzást, azután visszafordult, hogy még egyszer végighordozza tekintetét a vidéken, és megenyhült, amint visszaemlékezett a szép időkre. – Azért rendes fickó – dicsérte tovább Sir Gilest.

– Magányos fickó – javította ki Thomas. Sir Giles nem is akarta, hogy elmenjenek, bár elfogadta, hogy ezt kell tenniük.

Robbie beleszimatolt a levegőbe. – Megint havazni fog.

– Nem is igaz! – Langyos, napfényes reggel köszöntött rájuk. A védett helyeken már kibújtak a sáfrányok és sisakvirágok, a sövények körül pintyőkék és vörösbegyek zajongtak, Robbie mégis havat érzett a tiszta levegőben. Ahogyan múlt az idő, az égbolt borús lett és szürke, a szél keletire fordult és az arcukba mart, azután csakugyan megeredt a hó. Az erdőkerülő kis házában kerestek menedéket, ahol össze kellett zsúfolódniuk a férfival, annak asszonyával, öt leányával és három fiával. Két tehén bőgött a ház egyik végéből kialakított istállóban, négy kecskét kötöttek ki a másik oldalon. Pascal atya bizalmasan tudatta Thomasszal, hogy ő maga is egy hasonló otthonban cseperedett fel, majd eltűnődött, hogy a szokások errefelé is ugyanazok-e, mint odahaza. – A szokások? – kérdezte Thomas.

– A mi házunkban – pirult el Pascal atya – az asszonyok a tehenekkel pössentettek, a férfiak pedig a kecskékkel. Nem akarom, hogy kinézzenek.

– Felénk is így csinálják – biztosította róla Thomas.

Pascal atya alkalmas útitársnak bizonyult. Pompás énekhanggal rendelkezett, s miután megosztották az ételüket az erdőkerülővel és a családjával, a pap rázendített néhány francia nótára. Azután, hogy a hó tovább szakadt, és a füst sötéten örvénylett a zsúpszalma alatt, leült és beszédbe elegyedett Thomasszal. Evecque falujában szolgált papként, és amikor Coutances grófja rájuk támadt, az udvarházban talált menedéket. – Nemigen szeretek összezsúfolódni másokkal – magyarázta ezért is vállalkozott rá, hogy elviszi Sir Guillaume üzenetét Angliába. Úgy kellett kiszöknie Evecque-ből, mesélte el, hogy előbb a ruháit dobta át a vizesárok túloldalára, azután maga is utánuk úszott. – Átkozott hideg volt! – borzongott meg. – Még életemben nem fáztam úgy! Azt mondogattam magamban, hogy még mindig jobb a hideg, mint a pokol tüze, de nemigen hittem el. Rettenetes volt.

– Mégis, mit vár tőlünk Sir Guillaume? – kérdezte tőle Thomas.

– Nem mondta. Talán, ha sikerülne elbátortalanítani az ostromlókat... – Megvonta a vállát. – A tél nem igazán alkalmas időszak az ostromra. A falak között kényelemben és melegben lehettünk, ott volt az egész évi termés, de az ostromlók? Áznak és fáznak. Ha még kényelmetlenebbé tennénk a dolgukat, ki tudja? Talán feladnák az egészet.

– És maga? Mihez fog kezdeni?

– Nekem nem maradt dolgom Evecque-ben – felelte a pap. Sir Guillaume-ot hitszegővé nyilvánították, javait elkobozták, a jobbágyait elhajtották Coutances grófjának birtokaira, míg a bérlők az ostromlók zaklatásai nyomán nagyobbrészt elmenekültek. – Talán elmehetnék Párizsba? Caen püspökéhez mégsem fordulhatok.

– Miért nem?

– Mert az ő emberei is Coutances grófját segítik az ostromban. – Pascal atya hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Az angolok a nyáron kis híján koldusbotra juttatták a püspököt – magyarázta –, ezért pénzre, földre és javakra van szüksége, amit Evecque-ből remél előteremteni. A kapzsiság minden háború legfőbb mozgatórugója.

– Mégis Sir Guillaume oldalára állt?

Pascal atya vállat vont. – Tisztességes ember. És mire mentem vele? Most kereshetek Párizsban új állást. Vagy esetleg Pijonban. Van ott egy unokatestvérem.

Az elkövetkező két napban tovább küszködtek kelet felé, keresztüllovagoltak New Forest hangafüves pusztáin, amelyeket puha hópaplan takart be. Éjjenként a kis falvak pislákoló fényei keményen csillantak meg a fagyos hidegben. Thomas attól tartott, hogy túlságosan későn érik el Normandiát, s már nem lehetnek Sir Guillaume segítségére, ám a kétely önmagában még nem lehetett elég ahhoz, hogy feladják a próbálkozást, így tovább küzdöttek. A Southamptonig hátralévő utolsó néhány mérföldet a felolvadt hó és sár hideg latyakjában tették meg, és Thomas máris azon tűnődött, hogyan juthatnának át Normandiába, amely ellenséges tartománynak számított. Kétellte, hogy egyetlen hajó is elvinné őket Southamptonból, hiszen a Normadia partjai közelében cirkáló valamennyi angol bárkát kalózhajónak kiáltották ki. Bretagne-ba ugyan szép számmal indultak hajók, ám az gyalogosan túlságosan messze esett Caentől. – Majd a szigeteken keresztül megyünk – vonta meg a vállát Pascal atya.

Egy éjszakát a város egyik fogadójában töltöttek, majd másnap reggel helyet találtak maguknak az Ursulán, amely Guernsey felé tartott, a fedélzetén sózott disznóhússal teli hordókkal, szögekkel, bárdolt gerendákkal, vasöntecsekkel, fűrészporban óvott edényekkel, szövetvégekkel, nyílkötegekkel és három ládára való szaruval. A hajón utazott továbbá tucatnyi íjász, akik a St. Peter Port erődjének helyőrségét adták. Jöjjön csak egy rossz nyugati szél, magyarázta az Ursula kapitánya, és tucatnyi, Gascogne-ból Angliába bort szállító hajó kényszerül arra, hogy St. Peter Portnál keressen menedéket, ám erről a franciák is tudnak, épp ezért rossz időben valósággal rajzanak a sziget körül, hogy lecsapjanak a zsákmányra. – Ez azt jelenti, hogy várni fognak bennünket? – kérdezte Thomas. A Wight-sziget a tatjuk felől esett, amint a hajó orra belehasított az unottan szürke hullámokba.

– Nem várnak, legalábbis nem bennünket, az biztos. Jól ismerik az Ursulát, úgy bizony. – A kapitány, egy fogatlan fickó akinek arcát szörnyű himlőhegek csúfították, szélesen elvigyorodott. – Ismerik is, meg kedvelik is. – Ami azt jelenthette, hogy a kapitány illendő sarcot fizetett a cherbourgi és cartereti kalózoknak. Mindazonáltal, nem fizetett sarcot Neptunusnak vagy a téli tengert kormányzó más isteneknek, mert bármennyire is állította, hogy előre ismeri a szeleket és a hullámokat, s azok nyugodt utazást ígérnek, az Ursula úgy dülöngélt, akár a harang nyelve: fel és le, sokszor olyan erővel, hogy a rakomány mennydörgő robaj kíséretében indult meg a hajófenékben; és az égbolt szürke maradt, akár a halál, majd a havas eső is szakadni kezdett a tajtékzó vizekre. A kapitány, aki lankadatlan vigyorral kapaszkodott a kormány kerékbe, csak annyit jegyzett meg, hogy egy kis fuvallat miatt nincs mit aggódnia egyetlen jó kereszténynek sem, ám a legénység többi tagja vagy a nyakába akasztott feszületet tapogatta, vagy meghajtotta fejét a tatfedélzeten kialakított kis szentély felett, amelyben egy fából durván kifaragott, majd színes szalagokba bugyolált alakot helyeztek el. A képmás feltehetően a hajósok védőszentjét, Szent Ursulát, tehát Szent Orsolyát ábrázolta, és Thomas maga is elrebegett egy imádságot, amint lekuporodott az elő fedélzet mögötti kis térben, ahol a többi utassal együtt menedéket keresett, noha a feljebb eső fedélzeteken öles hasadékok tátongtak, így az eső- és a tengervíz fagyos keveréke szüntelenül a nyakukba ömlött. Az íjászok közül hárman megállás nélkül okádtak, de rosszulléttel küzdött Thomas is, aki pedig már kétszer is átkelt a csatornán, amellett halászok között nőtt fel, és napokat is eltöltött a kis bárkák fedélzetén. Robbie, aki még sosem járt a tengeren, vidáman és érdeklődve követte figyelemmel mindazt, ami csak a fedélzeten történt.

– Az ilyen kerek hasú hajók – kiabálta túl a tengermorajt – könnyedén megbillennek!

– Ennyire értesz a hajókhoz? – kérdezte Thomas.

– Hát nem nyilvánvaló? – vigyorgott Robbie.

Thomas megpróbált aludni. Bebugyolálta testét nyirkos köpenyébe, összehúzta magát, és olyan nyugodtan feküdt, amennyire csak a hánykolódó hajó engedte, s egy idő után csodálatos módon sikerült is álomba zuhannia. Az éjszaka folyamán tucatszor is felébredt, és mindannyiszor eltűnődött azon, hol lehet, majd miután rájött, azon morfondírozott, véget ér-e valaha is ez az éjszaka, és éreznek-e még újra melegséget.

A pirkadat beteges szürkeséggel köszöntött rájuk, és a hideg belemart Thomas csontjaiba, ám a legénység ezzel együtt is lelkesen végezte a munkáját, miután a szél elhalt, s bár a tenger továbbra is ellenséges maradt, a hosszan elnyúló, tajtékos hullámok csak lustán emelkedtek és süllyedtek a felszín fölé meredő komisz sziklák körül, amelyek mintha miriádnyi tengeri madárnak adtak volna otthont. Közel s távol nem láttak más földet.

A kapitány átvágtázott a fedélzeten, és megállt Thomas mellett. – A Casquets – bökött a sziklák felé. – Azok a régi kövek sok asszonyt tettek már özveggyé. – Keresztet vetett és átköpött a korláton, hogy elűzze a balszerencsét, azután felnézett a felhők között egyre szélesedő hasadékokra. – Jó időt megyünk – vigyorodott el –, hála az Úrnak és Ursulának. – Vetett egy sanda pillantást Thomasra. – Szóval, mi keresnivalójuk a szigeteken?

Thomas arra gondolt, hogy előáll valami elfogadható kifogással, esetleg egy családi üggyel, azután arra gondolt, hogy az igazság révén elkerülheti a további kérdezősködést. – Normandiába akarunk eljutni – felelte.

– Nemigen szeretik az angolokat Normandiában, amióta királyunk tavaly látogatást tett arrafelé.

– Ott voltam.

– Akkor biztos tudja, miért nem kedvelnek bennünket. Thomas tudta, hogy a kapitánynak igaza van. Az angolok ezreket megöltek Caenben, azután majorokat, malmokat és falvakat perzseltek fel keleten és nyugaton egyaránt. A hadviselés ritka könyörtelen formáját választották, de csak így tudták rávenni az ellenséget, hogy hagyja el az erődöket, és bocsátkozzon közelharcba. Coutances grófja nyilván maga is élt ezzel az eszközzel, és pusztulást hozott Evecque földjeire abban a reményben, hogy ezzel kicsalogathatja Sir Guillaume d'Evecque-et az őt védő kőfalak közül, csakhogy Sir Guillaume mindössze kilenc emberrel rendelkezett, így reménye sem lehetett arra, hogy nyílt ütközetet vívjon a gróffal. – Fontos ügyünk lenne Caenben – vallotta meg Thomas –, ha valaha is elérünk oda.

A kapitány piszkálni kezdte az orrát, azután bepöckölt valamit a tengerbe. – Keresse a trójai barátokat – mondta végül.

– Kiket?

– A Troy Frairs – felelte a kapitány – egy hajó neve. Francia. Nem túlzottan nagy, alig nagyobb annál a kis lélekvesztőnél. – A kis, szuroktól fekete testű bárkára mutatott, amelyről két halász hálókat vetett a Casquets körül tajtékzó tengerbe. – A Troy Frairs tulajdonosa egy bizonyos Rút Péter. Ő elviszi magukat Caenbe, esetleg Carteretbe vagy Cherbourgba. De ezt nem tőlem hallották.

– Természetesen – bólintott Thomas. A kapitány alighanem arra utalt, hogy Rút Péter a parancsnoka a Les Trois Frères nevű hajónak. A kis halászbárkára meredt, és azon töprengett, milyen élet lehet az: a könyörtelen tengertől elvenni a mindennapi betevő falatot. Nem kétséges, ennél csak könnyebb lehet gyapjút csempészni Normandiába, és bort vissza a szigetekre.

Egész délelőtt egyenesen délnek tartottak, amíg végül el nem érték a szárazföldet. Egy kisebb sziget tőlük keletre feküdt, míg nagyobbik társa, Guernsey nyugatra, és mindkettőről füstoszlopok szálltak fel, amelyek a szállás és a meleg étel igézetével kecsegtettek, ám ennek ellenére a feltámadt szélben és az ellenük fordult árban a nap hátralévő része ráment arra, amíg az Ursulának sikerült bevergődnie a kikötőbe, ahol a hajó a sziklabércen tornyosuló vár árnyékában horgonyzott le. Thomas, Robbie és Pascal atya a partra evezett, és a fagyos szél elől egy tavernában keresett menedéket, ahol a tágas kandallóban pattogó tűz mellett hallevet és komiszkenyeret evett, majd az egészet vizezett áléval öblítette le. Olyan szalmazsákokon aludtak meg, amelyekben csak úgy hemzsegtek a tetvek.

Négy nap telt el, amíg Rút Péter, avagy igazi nevén Pierre Savon, eljutott a kikötőbe, és újabb kettő, amíg felkészítette indulásra a csempészett gyapjúból álló rakományt. Örült, hogy utasokat is felvehet, bár így is olyan árat szabott, hogy Robbie és Thomas kifosztva érezte magát. Pascal atya ingyen utazott, miután Normandiában született, és a papi hivatásnak élt, ami pierre, a Rút szerint egyet jelentett azzal, hogy az Úr kétszeresen is kedvelte, és aligha süllyesztette el a Les Trois Frèrest, amíg Pascal atya is a fedélzeten tartózkodott.

Az Úr bizonyosan kedvelte is a kis termetű papot, mert lágy nyugati széllel, tiszta égbolttal és nyugodt tengerrel áldotta meg őket, így a Les Trois Frères valósággal repült az Orne folyóig. Az ár hátán felhajóztak egész Caenig, ahová reggelre érkeztek el, s miután partra szálltak, Pascal atya megáldotta Robbie-t és Thomast, azután felkapta szurtos csuháját, és gyalogolni kezdett a keletre fekvő Párizs felé. Thomas és Robbie, hátukon a vértekből, fegyverekből, nyilakból és tartalék ruhákból álló súlyos csomaggal, a városon keresztül délnek indult.

Caen semmivel sem tűnt különbnek, mint amikor Thomas itthagyta az előző évben, miután az angol íjászok a királyi parancsra fittyet hányva tovább folytatták a támadást, és átgázoltak a folyón, hogy százával hányják kardélre a városban élő férfiakat és asszonyokat. Robbie elképedten meredt a Caen legújabb és a fosztogatóktól a legtöbbet szenvedett negyedében, az Ile St. Jeanban végbevitt pusztítás nyomaira. Csak kevés kiégett házat építettek újjá; az árapály határán mellkasok, koponyák és hosszú csontok temetkeztek az iszapba. A boltok polcai üresen álltak, bár a vidékiek újra feljártak a városba, hogy szekerekről kínálják áruikat, s Thomas vett is némi szárított halat, kenyeret és sziklakemény sajtot. Sokan sandán néztek hosszú íjára, ám ő mindenkit biztosított róla, hogy skót, s mint ilyen, Franciaország szövetségese. – Skóciában is vannak tisztességes íjak, ugye? – kérdezte Robbie-t.

– Még szép, hogy vannak.

– Akkor miért nem használtátok őket Durhamben?

– Nincs belőlük elég – felelte Robbie –, és amellett mi szívesebben gyilkoljuk közelharcban az angol fattyakat. Csak hogy lássuk, tényleg megdöglenek-e? – Eltátott szájjal meredt egy tejesrocskát cipelő fiatal lányra. – Máris szerelmes vagyok.

– Elég hozzá két bögy, hogy máris szerelmes legyél – sóhajtott fel Thomas. – Menjünk inkább. – Elvezette Robbie-t Sir Guillaume városi házához, arra a helyre, ahol megismerte Eleanort, s bár Sir Guillaume jelvényét, a három sast meghagyták a kapu feletti kőboltozaton, a ház felett már új lobogó repkedett amelyen egy púpos hátú vadkan látszott, fenyegető agyarakkal. – Kinek a zászlaja ez? – Thomas átvágott a kis téren, hogy beszédbe elegyedjen egy kádárral, aki épp az utolsó vaskarikát kalapálta rá egy új hordó dongáira.

– Coutances grófjáé – felelte a kádár –, és az a nyavalyás máris felemelte a bérletet. Megmondom én, még ha kegyelmed őt is szolgálja. – Felegyenesedett, és összeráncolt homlokkal mérte végig a nagy íjat. – Maga angol?

Ecossais – felelte Thomas.

– Á! – A kádár érdeklődve hajolt közelebb Thomashoz. – És igaz, monsieur – kérdezte –, hogy a csatában kékre mázolják az arcukat?

– Feltétlenül – bólintott Thomas –, és a seggünket is.

Formidable – hördült fel a kádár.

– Mit mond? – kérdezett közbe Robbie.

– Semmit. – Thomas a kis tér közepén álló tölgyfára mutatott. Az ágakon alig néhány elfonnyadt levél maradt. – Egyszer felkötöttek arra a fára – mesélte Robbie-nak.

– Ajé, én meg az avignoni pápa vagyok. – Robbie vállára vette súlyos csomagját. – Megkérdezted tőle, hol szerezhetnénk lovakat?

– Nem olcsó manapság a jó hátas – felelte Thomas –, és azt gondoltam, igazán megtakaríthatnánk magunknak a vásárlás nyűgét.

– Akkor végleg gyalogosan maradunk?

– Meglehet. – Thomas végigvezette Robbie-t a folyó felett átívelő hídon, ahol oly sok íjász esett áldozatul az első rohamoknak, majd átvágtak az óvároson. Ez a városrész kevesebbet szenvedett, mint az Ile St. Jean, minthogy itt senki sem próbálta védeni a szűkös utcákat, míg a vár, amelyet az angoloknak nem sikerült bevenni, csak néhány ágyúlövést kapott, s ezek nem okoztak nagyobb kárt, csak kicifrázták a kapuboltozat köveit. A vár sáncán vörös-sárga lobogó lengett, és a fegyveresek, akik ugyanilyen színű öltözéket viseltek, kérdőre vonták Thomast és Robbie-t, amint azok elhagyták az óvárost. Thomas skót harcosokként mutatta be magukat, akik Coutances grófjánál keresnek alkalmazást. – Azt hittük, itt találjuk – hazudta Thomas –, de mint halljuk, Evecque-be utazott.

– És mire ment vele? – gúnyolódott az őrség parancsnoka, egy szakállas férfi, akinek sisakján jókora hasadás jelezte, hogy rákényszerült kifosztani egy elesett katonát. – Már két hónapja nyüstöli azokat a falakat, és semmire se jutott, de ha ti ott akartok megdögleni Evecque alatt, hát sok szerencsét.

Elgyalogoltak az Abbaye aux Dames falai mellett, és Thomas lelki szemei előtt hirtelen újra Jeanette jelent meg. A lány a szeretője volt, amíg nem találkozott Edward Woodstockkai, Wales hercegével, és ugyan milyen esélye lehetett Thomasnak ezek után? Itt, az Abbaye aux Dames-ban élt Jeanette és a herceg Caen rövid ostroma idején. Vajon merre lehet most Jeanette, tűnődött el Thomas. Visszatért Bretagne-ba? Tovább keresi csecsemőkorú gyermekét? Gondol néha rá? Vagy megbánta, hogy elhagyta Wales hercegét abban a hitében, hogy Picardia tnindenképp elveszett? Mostanra talán már újra megházasodott. Thomas gyanította, hogy ékszerekben egész kis vagyont vitt magával, amikor elmenekült az angol seregtől, és egy vagyonos, alig húszesztendős özvegy mindenki számára vonzó ara lehet.

– Mi történik – szakította félbe Robbie az ábrándozásban –, ha kiderül, hogy nem vagy skót?

Thomas feltartotta jobb kezének két ujját, amelyekkel az ideget szokta hátrafeszíteni. – Levágják ezeket.

– Ez minden?

– Legelőször biztosan ezeket vágják le.

Délnek gyalogoltak a meredek dombok, kis szántóföldek sűrű erdőségek és mély kerékcsapások között. Thomas még sosem járt Evecque-ben, s bár az nem esett messze Caentől, az általuk megkérdezett parasztok némelyike még csak nem is hallott róla, ám amikor Thomas azt kérdezte, merre haladtak a katonák a tél során, valamennyien dél felé mutattak. Az első éjszakájukat egy tetődén kalyibában töltötték, amelyet láthatóan akkor hagytak a sorsára, amikor elmúlt nyáron betörtek az angolok, és feldúlták egész Normandiát.

Hajnaltájt ébredtek, és Thomas kilőtt két nyilat egy közeli fára, csak hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Épp az acélhegyeket vájta ki a fából, amikor Robbie felvette a földről a hosszú íjat. – Meg tudnál tanítani erre? – kérdezte.

– Amit megtaníthatok – vonta meg a vállát Thomas –, azzal tíz perc alatt végzünk. A többihez viszont egy élet is kevés. Én már hétévesen elkezdtem nyilazni, és tíz év után kezdtem csak érteni hozzá.

– Nem lehet ez olyan bonyolult – tiltakozott Robbie. – Én már szarvast is öltem nyílvesszővel.

– Az csak vadászíj volt. – Odanyújtott Robbie-nak egy nyílvesszőt, majd rámutatott egy fűzfára, amely makacsul megőrizte leveleit. – Találd el a törzsét.

Robbie felnevetett. – El se lehetne hibázni! – A fűzfa alig harminclépésnyire állt tőlük.

– Akkor hát, rajta!

Robbie hátrahúzta az ideget, és Thomasra sandított, amint rádöbbent, mekkora erő szükséges a nagy tiszafa íj felajzásához. A fegyver kétszerte olyan merev volt, mint a rövidebb vadászíjak, amelyeket Skóciában használt. – Jesszusom! – nyögött fel, amint hátrahúzta az ideget az orráig, és látta, hogy a bal keze enyhén reszketni kezd a megerőltetéstől, de azért igyekezett célra tartani a fegyvert, és már épp el akarta ereszteni a nyílvesszőt, amikor Thomas feltartotta a kezét. – Még nem vagy kész.

– Hogy a pokolba ne lennék? – nyögött fel Robbie, akinek minden erejét felemésztette, hogy megtartsa az íjat ebben a felajzott állapotban.

– Még nem vagy kész – erősködött Thomas –, mert a nyíl még négyhüvelyknyire kilóg az íj vonalából. Hátra kell húznod az ideget, amíg a nyíl hegye meg nem érinti a bal kezed.

– Ó, szerelmes Krisztusom! – hördült fel Robbie, azután vett egy mély lélegzetet, megfeszítette az izmait, és hátrébb húzta az ideget, túl az orrán, a szemén, a jobb füle közelébe. Az acél nyílhegy megérintette a bal kezét, de így már nem mérhette be a célt a vessző alapján. A homlokát ráncolta, amint felismerte ezt a nehézséget, azután igyekezett ezt úgy kiküszöbölni, hogy kissé jobbra tartotta az íjat. A bal karja megállíthatatlanul reszketett az erőfeszítéstől, s miután nem tudta tovább tartani az ideget, eleresztette a nyilat, azután összerándult, amint a feszes kender végighasított az alkarján. A nyíl tolla fehéren villant, amint a fatörzstől jó egy lábnyira elsüvített. Robbie hitetlenkedve káromkodott, azután visszaadta az íjat Thomasnak. – Vagyis az a csel – ráncolta a homlokát –, hogy meg kell tanulni célozni?

– Az a csel – felelte Thomas –, hogy egyáltalán ne célozz. Egyszerűen csak hagyd megtörténni a dolgokat. Benézed a célt, és elengeded a nyilat. – Az íjászok közül sokan, főként a lustábbja, csak a szeméig húzta hátra az ideget, így a nyílvessző pontosabban betalált, de nélkülözte a kellő erőt. A jó íjászok, akik eldöntötték a seregek és a csillogó vértű királyok sorsát, egészen hátravonták a nyilat. – A múlt nyáron lőni tanítottam egy asszonyt – emlékezett vissza Thomas –, és egészen jó lövő lett. Igazán jó. Hetvenlépésnyiről is eltalált egy vadnyulat.

– Egy asszony!

– Nekiadtam a hosszabbik ideget – magyarázta Thomas –, így nem kellett akkora erő a felajzáshoz, de ezzel együtt is pompásan lőtt. Élénken emlékezett Jeanette örömére, amikor a vadnyúl végigbucskázott a füvön, hátában a fehér tollas nyíllal. Jeanette. Miért gondol rá ilyen sokat?

Továbbhaladtak a dértől csipkézett fák között. A tavak befagytak, és a kopár sövényeket fehéren kicsapta a zúzmara, amely fakulni kezdett, amint a nap magasabbra hágott. Átkeltek két vízfolyáson, azután a bükkök között felkapaszkodtak egy fennsíkra, amely elvadult, szikkadt fűcsomókkal borított helynek bizonyult; még sosem láthatott ekét. A füvet néhol rekettyék törték át, ám ettől eltekintve a csapás jellegtelen síkságon tört keresztül a látóhatár felé. Thomas azt hitte, a kietlen senki földje csupán keskeny sáv a termékeny vidéken, s ők nemsokára újra leereszkednek a fákkal sűrűn benőtt völgyekbe, ám az út kitartóan tört előre, és ő egyre inkább vadnyúlnak érezte magát a végtelen fennsíkon, egy egerészölyv könyörtelen tekintetétől kísérten. Robbie is hasonlóképp érzett, és hamarosan mindketten lehúzódtak az útról, ahol a rekettyések némi rejtekhelyet kínáltak a számukra.

Thomas szüntelenül előre-hátra tekintgetett. A vidék a lovasoknak teremtetett; a kemény talajú fennsíkon a paripákat teljes vágtára lehetett fogni, és nem akadt egyetlen liget vagy vízmosás sem, ahol ők ketten elrejtőzhettek volna. Emellett úgy tűnt, a síkságnak sosem lesz vége.

Déltájt elértek egy sziklákból álló kört; valamennyi kőtömb ember nagyságúra nőtt, és tömött zuzmórétegbe burkolózott. A kör átmérője jó húsz méter lehetett, és a sziklák egyike feldőlt – ennek támasztották a hátukat, amíg elfogyasztották kenyérből és sajtból álló ebédjüket. – Az ördög násznépe, mi? – kérdezte Robbie.

– A kövekre gondolsz?

– Skóciában is van belőlük. – Robbie elfordult, és lesöpörte a kő felszínére telepedett csigákat. – Olyan népek, akiket az ördög változtatott kővé.

– Dorsetben azt mondják – csóválta a fejét Thomas –, hogy Úr változtatta őket kővé.

Robbie elfintorodott az ötlet hallatán. – Miért művelne az Úr ilyet?

– Mert táncoltak a boszorkányszombaton.

– Azért egyszerűen a pokolra kerülnek. – Robbie tunyán kapargatni kezdte a földet a csizmája sarkával. – Néha kiássuk a köveket, ha van rá idő. Az arany miatt, tudod.

– És találtatok már?

– A sírbuckákban szoktunk. Legalábbis cserepeket meg gyöngyöket. Csupa értéktelen kacatot. A legtöbbször ki is dobtuk őket. És persze akadnak tündérkövek is. – Azokra a rejtélyes, kőből kifaragott nyílhegyekre utalt, amelyeket valaha a tündétek lőhettek ki. Robbie kinyújtózott, élvezte a téli pályájának csúcsán álló nap erőtlen melegét. – Hiányzik Skócia.

– Még sosem jártam ott.

– Az Isten országa – jelentette ki Robbie, és még akkor is Skócia szépségeit ecsetelte, amikor Thomas lassan álomba zuhant. Elszunyókált, azután riadtan felpattant, amint Robbie egy rúgással felébresztette.

A skót az oldalt zuhant sziklán állt. – Mi az? – kérdezte Thomas.

– Társaságot kapunk.

Thomas megállt mellette, és jó egy mérföldnyire északra négy lovast látott. Leugrott a szikláról, felnyitotta csomagját és előhúzott egy köteg nyilat, azután behurkolta az ideget az íj hornyolt végeibe. – Talán nem láttak meg minket – jegyezte meg derűlátóan.

– Megláttak – hűtötte le Robbie, Thomas pedig újra felhágott a sziklára, hogy lássa, amint a lovasok elhagyják az utat, majd megtorpannak, és az egyikük felágaskodik a kengyelben, hogy jobba lássa a két idegent. Thomas láthatta, hogy a lovasok sodronyvértet viselnek a köpenyük alatt. – Hármat le tudok szedni – paskolta meg az íjat –, ha elbánsz a negyedikkel.

– Ne tedd ezt egy szegény skóttal – vonta ki Robbie nagybátyja kardját –, hagyj csak meg kettőt. Valahogyan pénzt kell szereznem, ne feledd. – Talán közelharcba kellett bocsátkoznia négy lovassal Normandiában, ám ettől még Lord Outhwaite foglya maradt, és meg kellett fizetnie a váltságdíjat, amelynek összegét kétszáz fontban állapították meg. A nagybátyja kerek tízezer fontot ért, és Skóciában a Douglas klánnak főhetett a feje, honnan teremtsen elő ennyi pénzt.

A lovasok tovább figyelték Thomast és Robbie-t, kétségkívül azt latolgatták, kik és mik lehetnek. Okuk nem volt a félelemre, hiszen mindnyájan páncélt viseltek és fegyvert hordoztak, míg a két idegen gyalogosan közlekedett, márpedig a gyalogos férfiak szinte bizonyosan parasztok, és a parasztok közelébe se érhetnek a páncélos lovasoknak. – Őrjárat Evecque-ből? – tűnődött Robbie hangosan.

– Talán. – Coutances grófja kiküldhette embereit, hogy élelmet keressenek a vidéken. Vagy talán a lovasok azért érkeztek hogy megerősítsék az ostromlókat? Akárhogy is legyen, alkalmas prédát láthattak a szabadon kószáló idegenekben.

– Már jönnek is – jelezte Robbie, amint a négy férfi egy vonalba fejlődött. A lovasok bizonyosan arra számítottak, hogy a két idegen menekülni próbál, ezért próbálták őket így kelepcébe csalni. – A végítélet négy lovasa, mi? – vigyorodott el Robbie. – Sosem emlékszem, mire is való a negyedik.

– Halál, háború, pestis és éhínség. – Thomas az idegre illesztette az első nyílvesszőt.

– Az éhínséget mindig elfelejtem – csóválta a fejét Robbie. A négy lovas fél mérföldre járhatott, kivonta a kardját, és könnyű vágtára fogta lovait a kemény talajon. Thomas alacsonyan tartotta az íját, hogy ellenségei ne készülhessenek fel a nyilakra. Most már tisztán hallotta a patadobogást, és az apokalipszis négy lovasára gondolt, akiknek érkezése az idők végezetét jelezte, amikor majd gigászi küzdelem kezdődik a menny és a pokol között. A háború vérvörös paripán lovagol majd, az éhínség fekete hátason, a pestis fehér lova hátán dúlja fel a világot, míg a halál szürke jószágon közeleg majd. Thomasnak hirtelen eszébe villant az apja, amint egyenes derékkal és hátravetett fejjel kántálta a latin szavakat: „et ecce equus pallidu!”. Ralph atya e szavakkal szokta háborgatni ágyasát és gazdasszonyát, Thomas anyját, aki, noha nemigen ismerte a latint, megértette, hogy a halálról és pokolról esik szó, és joggal gondolhatta, hogy a pap a pokol és a halál erőit igyekszik rászabadítani Hooktonra.

– Ímé, egy sárga színű ló – vívta ki Thomas Robbie értetlen pillantását. – „És látám, és ímé, egy sárgaszínű ló, és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt.”

– A pokol a többi lovas? – értetlenkedett Robbie.

– A pokol az, ahová ezek a nyavalyások valók. – Thomas felajzotta az íjat, és hátravonta az ideget, miközben a szívében hirtelen indulat és gyűlölet támadt e négy férfi iránt, azután az ideg kemény és éles hangon megpendült, s mielőtt még a hang elhalhatott volna, Thomas máris a második földbe szúrt nyilat kapta fel. Visszahúzta az ideget, és a négy lovas továbbra is egyenesen feléjük tartott, amint Thomas megcélozta a bal oldali férfit. Elengedte a húrt, felkapta a harmadik vesszőt, és a fagyos földet tapodó vasalt paták robaja immár úgy zengett, akár a skót dobok Durhamnél, azután jobbról a második férfi hirtelen hátrabukott egy fehér tollas nyílvesszővel a mellkasában, míg balról érkező társa ernyedten dőlt a nyeregkápára, miközben a másik két lovas, aki végre felismerte a váratlan veszélyt, élesen elfordult, hogy megnehezítse Thomas dolgát. Földrögök és fűcsomók röppentek fel a lovak patái nyomán, amint elviharzottak mellettük. A két sértetlen lovasba szorulhatott némi értelem, mert azok csakugyan úgy vágtáztak, mintha a Halál és Pokol lihegne a sarkukban; széles ívben visszafordultak volna arrafelé, ahonnan jöttek, csak hogy minél távolabb kerüljenek a halálos nyilaktól, ám dühükben, amiért így megritkította soraikat az általuk alantasnak gondolt ellenség, ehelyett éppen remélt prédáik felé fordultak, és ekkor Thomas útnak indította a harmadik nyilat is. Az első két áldozat mostanra kivonta magát az egyoldalú küzdelemből: egyikük lezuhant a nyeregből, a másik a lovára borult, amely békésen legelészte a fagytól ropogós fűszálakat. A harmadik nyíl keményen és egyenesen röppent áldozata felé, ám a vágtázó paripa felvetette a fejét, így a nyíl lecsusszant a koponyája oldaláról, vöröslő vér fröccsent a fényes, fekete szőrre, és az állat görcsösen összerándult a fájdalomtól, lovasa pedig, akit készületlenül ért az éles forduló, kétségbeesetten próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Ám Thomasnak nem maradt ideje őt ügyelni, mert a negyedik lovas máris a sziklakörön belülre került, és egyenesen felé tartott. A férfi óriási fekete köpenyt viselt, amely mögötte dagadozott, amint elfordította fakószürke lovát, és üvöltve emelte magasba a kardját, hogy azt lándzsa gyanánt Thomas mellkasába mélyessze, de Thomas már az idegen tartotta negyedik nyilát, és a férfi hirtelen rádöbbent, hogy még ha egy tört másodperccel is, de elkésett. – Non! – kiáltotta rémülten, és Thomas ezúttal nem húzta hátra teljesen az ideget, csak hagyta félállásból indulni, ám a nyílnak így is volt elég ereje ahhoz, hogy beletemetkezzék a férfi fejébe, kettéhasítsa az orrnyergét, és a koponyája mélyén állapodjon meg. A lovas görcsösen megrázkódott, kardot szorongató keze ernyedten lehullt. Thomas érezte a fagyos szelet, amint a paripa elviharzott mellette, azután a fegyveres átbucskázott a jószág tomporán.

A harmadik férfi, aki lezuhant fekete lováról, a sziklakör közepére esett, és most Robbie-t vette célba. Thomas kirántott egy nyilat a földből. – Ne! – kiáltotta Robbie. – Ő az enyém.

Thomas visszaengedte az ideget.

Chien bâtard – mormolta a támadó. Jócskán idősebbnek tűnt a skótnál, és alighanem taknyos suhancnak vélte Robbie-t, mert vigyorogva lépett előre, hogy meglendítse kardját. Robbie hátrébb lépett, hárított, és a pengék kis harangokként pendültek meg a tiszta levegőben. – Bâtard! – köpött ki a férfi, mielőtt újra támadt.

Robbie újfent hátrébb lépett, és átengedte támadójának a terepet, amíg szinte már elérte a sziklakör peremét. Thomas aggodalmában megfeszítette az íját, ám ekkor Robbie olyan fürgén hárított és riposztozott, hogy a francia kétségbeesett igyekezettel próbált menekülni. – Rohadt angol fattyú – sziszegte Robbie. Alacsonyan lendítette a kardját, a férfi pedig leengedte a magáét, hogy hárítson, mire Robbie egyszerűen félrerúgta a pengét, és széles ívben felfelé lendített, hogy nagybátyja kardja mélyen beletemetkezzen a férfi nyakába. – Rohadék kis angol fattyú! – acsarkodott Robbie, miközben kiszabadította a véres pengét. – Mocskos angol disznó! – Meglendítette a kardot, hogy újra lecsapjon az élével arra, ami a férfi nyakából megmaradt.

Thomas figyelte, ahogyan a támadó oldalt bukik. A vér szerteszét fröccsent a fagyos fűszőnyegen. – Nem is volt angol – jegyezte meg.

– Ez a szokásom, amikor harcolok – vonta meg a vállát Robbie. – A bácsikám tanított rá. – Tett egy lépést áldozata felé. – Meghalt?

– Félig levágtad a fejét – sóhajtott fel Thomas. – Mégis, mit gondolsz?

– Azt gondolom, hogy ideje elvenni a pénzét. – Robbie letérdelt a halott férfi mellé.

Az első lovas, akit Thomas eltalált az íjával, még mindig élt A lélegzet hörögve tört fel a torkán, és véresen tajtékozva ült ki az ajkára. Ő görnyedt rá a nyeregkápára, és nyögött fel, amikor Thomas lerángatta a nyeregből.

– Életben marad? – Robbie lépett közelebb, hogy lássa, mit művel Thomas.

– Jesszusom, dehogy! – Thomas elővette a kését.

– Krisztusra! – Robbie hátrébb lépett, miután a penge elvágta a férfi torkát. – Muszáj volt?

– Nem akarom tudatni Coutances grófjával, hogy csak ketten vagyunk – felelte Thomas. – Azt akarom, hogy Coutances grófja halálra rémüljön tőlünk. Azt akarom, hogy azt higgye, az ördög lovasai eredtek az emberei nyomába.

Átkutatták a négy tetemet, majd küszködve sikerült befogniuk a négy állatot is. A katonák ruháiból és nyeregtáskájából összesen tizennyolc fontot szedtek össze rossz francia ezüstérmékben, emellett találtak két gyűrűt, három jó tőrt, négy kardot és egy tisztességes sodronyvértet, amellyel Robbie felválthatta a sajátját, valamint egy aranyláncot, amelyet az egyik zsákmányolt karddal vágtak ketté. Ezután a két rosszabbik kardhoz kipányváztak egy pár lovat az út mentén, és a lovak hátára kötöztek két holttestet, hogy azok oldalt lógjanak alá a nyeregből, üres tekintettel és vértől foltos fakó bőrrel. A két másik tetemet, miután megfosztották őket a vértjüktől, az útra fektették, és Thomas mindkettőjük szájába egy-egy rekettyeágat tett. A gesztus önmagában semmit sem jelentett, de ha valaki így találta a holttesteket, különös, már-már sátáni rítusra gyanakodhatott. – Hadd törjék a fejüket a nyavalyások – magyarázta Thomas.

– Négy halottól még a vér is megfagy bennük – vigyorgott elégedetten Robbie.

– Halálra rémülnek majd, és azt hiszik, elszabadult a pokol. – Coutances grófja alighanem gúnyosan biggyesztené az ajkát, ha tudná, hogy csupán két éretlen tacskó siet Sir Guillaume d'Evecque segítségére, de négy tetemet és egy ilyen különös rítust már ő sem hagyhat figyelmen kívül. Muszáj tudomást vennie a halálról.

Épp e célból, miután a testeket elrendezték, Thomas elvette a hatalmas fekete köpenyt, a pénzt és a fegyvereket, és a fakó paripát.

Mert az a fakó paripa a halálhoz tartozott.

És általa Thomas valóra válthatta ellensége legszörnyűbb rémálmait.

Egyetlen kurta mennydörgés hallatszott, amint Thomas és Robbie Evecque közelébe ért. Nem tudták, mennyire lehetnek még, de olyan vidéken lovagoltak, ahol minden majort és házat leromboltak, ez pedig egyértelművé tette Thomas számára, hogy már a földbirtok határain belül kell járniuk. Robbie a moraj hallatán értetlenül tekintett fel, hiszen a fejük felett tisztán kéklett az égbolt, noha délen már sötét fellegek gyülekeztek. – Túl hideg van egy viharhoz – vélte.

– Talán Franciaországban más az időjárás?

Elhagyták az utat, és követtek egy csapást, amely átkígyózott az erdőn, és egy kiégett ház mellett bukkant ki, amely még most is füstölgött. Nem tűnt értelmes cselekedetnek felégetni ilyen nyomorúságos kalyibákat, és Thomas kétellte, hogy Coutances grófja rendelte volna el a lerombolásukat, de az elhúzódó ostrom és a katonák oktalan vérszomja gondoskodott róla, hogy a legkisebb viskók se kerülhessék el a sorsukat. Thomas ugyanezt művelte Bretagne-ban. Hallgatta a sikolyokat és az otthontalanná vált családok kétségbeesett tiltakozását, azután szenvtelenül lobot vetett a zsúpszalmára. Ilyen a háború. A skótok ugyanezt művelték az angolokkal, az angolok a skótokkal, és itt, Coutances grófja a tulajdon bérlőivel.

Újabb mennydörgő hang hallatszott, s miután a visszhang elhalt, Thomas meglátta a kavargó füstködöt a keleti égbolton. Arrafelé mutatott, és Robbie, aki azonnal felismerte a tábortüzek nyomait és annak szükségességét, hogy csendben maradjanak, némán bólintott. A lovakat a sűrű mogyoróbokrok között kötötték ki, azután felkapaszkodtak a fákkal benőtt domboldalon. A nap mögöttük nyugodott le, és odavetette hosszú árnyékukat a halott levelekre. Egy vörös fejű és fehér szárnyú harkály hangosan kopogtatni kezdett a fejük felett, amint átkeltek a dombgerincen, hogy maguk alatt megpillantsák Evecque faluját és földjét.

Thomas azelőtt még sosem látta Sir Guillaume birtokát. Olyannak képzelte, mint Sir Giles Marriott csarnokát, egyetlen csűrszerű teremmel és néhány zsúpfedeles melléképülettel, ám Evecque sokkal inkább kis várkastélyra hasonlított. A Thomashoz legközelebb eső sarokban még egy kis torony is állt; négyszögletes és nem túl magas építmény, amelyet ugyanakkor tisztes pártázattál is elláttak, felette pedig a fennen lebegő három sólyom hirdette, hogy Sir Guillaume még nem adta be a derekát. Az uradalom védelme ezzel együtt is a sáncárokra hárult, amelynek szélesen elterülő vízfelszínét elborította a zöldes tajték. A vízből szinte függőlegesen emelkedtek ki a vár falai, s rajtuk csak kevés ablak nyílt, azok is olyan szűkösek, hogy legfeljebb nyilazásra feleltek meg. A zsúpszalmával fedett tető a kis udvar felé lejtett. Az ostromlók, akiknek sátrai és hevenyészett kalyibái a faluban, az uradalom északi részében álltak, néhol sikeresen gyújtották fel ezt a tetőt, ám Sir Guillaume csekély számú védőjének mindig sikerült időben elfojtania a lángokat, így a zsúpfedélnek csak kis része hiányzott vagy üszkösödött el. Ε védők közül most egyet sem lehetett látni, bár némelyikük bizonyosan ott rejtőzött a lőrések mögött, amelyek a dombtetőről csak kis sötét pettynek tűntek a szürke kőfalon. Látható sérelmet egyedül a torony egyik sarka szenvedett; itt mintha egy roppant bestia csipkedte volna meg a köveket, bár valószínűbben a Pascal atya által is említett balliszta okozta a kárt – csakhogy azóta a túlméretezett számszeríj ismét, ezúttal végérvényesen elromlott, és gigászi darabjai hasznavehetedenül feküdtek a mezőn, a kis falusi templom közelében. Az ostromgép nem sok kárt tett, mielőtt a gerendája kettétört, és Thomas azon tűnődött, hogy az innen nem látható keleti oldalon talán komolyabban is megsérülhetett az épület. Az udvarház bejárata arról a túlsó oldalról nyílt, és Thomas gyanította, hogy az ostrom is inkább arra az oldalra összpontosult.

Az ostromlók közül alig tucatnyian mutatkoztak, és a legtöbben nem tettek mást, mint a falusi házak előtt ücsörögtek, kár a templom udvarán féltucatnyian is összegyűltek egy kis asztal körül. A gróf emberei közül senki sem merészkedett százötven lépésnél közelebb a házhoz, ami arra utalt, hogy a védőknek sikerült leszedniük néhány ellenségüket a számszeríjakkal, így a többiek megtanulták, hogy széles ívben kerüljék a falakat. Maga a falu alig lehetett nagyobb Down Mapperleynél, s akárcsak a dorseti falucska, rendelkezett vízimalommal. A házaktól délre tucatnyi sátor állt, és kétszer ennyire rúgott a még egyszerűbb menedékek száma. Thomas próbálta kiszámítani, hányan lakhattak a faluban, a sátrakban és a földkalyibákban, és úgy döntött, hogy a gróf mintegy 120 emberrel rendelkezett.

– Mihez kezdünk? – kérdezte Robbie.

– Egyelőre semmihez. Csak figyelünk.

A virrasztás felőrölte az energiájukat, a kis faluban ugyanis nemigen történt semmi. Néhány asszony vizet vitt a malom csatornájából, mások a nyílt tüzek felett főztek, vagy beszedték a ruhákat, amelyeket a mező szélén sorakozó bokrok ágaira teregettek ki. Coutances grófjának lobogója, a kék virágokkal teleszórt fehér mezőn ábrázolt fekete vadkan, egy hevenyészett zászlórúdon repkedett a falu legnagyobb háza előtt. A zsúpfedeles tetők fölé további hat zászlót függesztettek, azon környékbeli nemesek jelvényeit, akik ki akarták venni a részüket a zsákmányból. Féltucatnyi apród vagy fegyvernök néhány csatalovat futtatott a táborhely mögötti legelőn, ám másként Evecque ostromlói alig tettek egyebet, mint várakoztak. Az ostrom mindig is unalmas elfoglaltság – Thomas visszaemlékezett a tétlenségre La Roche-Derrien falai előtt, bár a hosszúra nyúló órákat ott rendre megszakították az alkalmankénti rohamok borzalmai és Izgalmai. Ezekre a katonákra ugyanakkor, miután a sáncárok miatt nem tudtak felülkerekedni a falakon, nem maradt más, csak a várakozás és a remény, hogy kiéheztetéssel megadásra tudják bírni a helyőrséget, és addig is elfoglalhatják magukat a környező tanyák felégetésével. Vagy talán csak arra vártak, hogy egy jókora érett fagerendával meg tudják majd javítani a balliszta eltört alkatrészét.

Ekkor, hogy Thomas úgy döntött, már épp eleget látott a csapatnyi katona, aki eddig a templomudvaron, az alacsony asztalnak tetsző tárgy köré gyűlt, most hirtelen rohanni kezdett a kis templom felé.

– Isten szent nevére, mi az? – hördült fel Robbie, és Thomas most látta csak, hogy nem egy asztal vonzotta magához Coutances grófjának embereit, de egy jókora fémmozsár, amelyet súlyos falábazaton helyeztek el.

– Egy ágyú. – Thomas képtelen volt leplezni döbbenetét, azután a fegyver eldördült, a hatalmas fémüst és termetes faváza beleveszett a hirtelen támadt, gomolygó füstbe, és Thomas a szeme sarkából látta, amint egy letört kődarab elválik a vár megrongált saroktornyától. Ezernyi madár rebbent fel a sövényekről, a zsúpfedelekről és a fákról, amint az ágyú mennydörgő robaja végigmorajlott a domboldalon. Amikor Evecque közelébe kerültek, ezt az öblös dörejt vélték a közelgő vihar előjelének. Coutances grófjának tehát sikerült mozgósítania egy ágyút, és annak segítségével megkezdte a vár szétrombolását. Az elmúlt nyáron, Caennél az angolok is használtak ilyen ostromgépeket, noha a sereg összes ágyúja és az itáliai tüzérek minden szakértelme is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kárt okozzanak a caeni várban. Amikor a füstköd lassan szertefoszlott a táborhely körül, Thomas már látta, hogy az ágyúlövés itt sem járt értékelhető eredménnyel. A szörnyű zaj hatásosabbnak bizonyult, mint a lövedék maga, bár Thomas elképzelhetőnek tartotta, hogy ha a gróf emberei elegendő követ lőnek ki, a torony végül beleomlik a várárokba, s ezáltal hevenyészett töltésűt keletkezik az addig áthatolhatatlan víztükör felett. Kőről kőre, töredékről töredékre, napi három-négy lövéssel, de az ostromlók végül aláaknázhattak a tornyot, és kikövezhették az útjukat Evecque-be.

Egy férfi kigurított egy kisebb hordót a templomból, ám társa visszaintette, és a kis hordó újra eltűnt odabent. A templom szolgálhatott lőszerraktár gyanánt, és a férfit azért hívhattak vissza, mert az ágyúsok eleresztették az aznapra szánt utolsó lövést is, így csak másnap reggel vállalkoztak újra a kockázatos mutatványra. Ez pedig sugallt egy érdekes ötletet, amit Thomas azonnal kivihetetlennek és ostobának ítélt.

– Eleget láttál? – kérdezte Robbie-t.

– Még sosem láttam ilyen ágyút. – Robbie a távoli fémüstre meredt, mintha abban reménykedne, hogy az újra tüzelni fog, Thomas azonban tudta, hogy a tüzérek ma már nagy valószínűséggel nem fogják újra megtölteni. Egy ágyú előkészítése hosszú időt vett igénybe, s miután a fekete lőport betöltötték a mozsárba, és a tetejébe elhelyezték a lövedéket, a csövet még le kellett pecsételni a nyirkos, agyagos földdel. A fojtás gondoskodott arról, hogy a lövedéket kirepítő robbanás zárt térben történjen meg, ám ehhez előbb ki kellett száradnia, ezért valószínűtlennek tűnt, hogy másnap reggel előtt sor kerülne egy újabb lövésre. – Nekem úgy tűnik, több a baja, mint a haszna – csóválta a fejét csalódottan Robbie, miután Thomas mindezt elmagyarázta. – Szóval azt mondod, ma már nem tüzelnek újra?

– Kivárják a holnap reggelt.

– Akkor eleget láttam – bólintott Robbie, és mindketten visszakúsztak a bükkfák között, amíg túl nem jutottak a dombgerincen, ahol lesiettek a kipányvázott lovakhoz, és ellovagoltak a sűrűsödő szürkületbe. Félholdas, fagyos éjszaka köszöntött rájuk, de olyan keservekkel, hogy még a tűzrakást is megkockáztatták, bár legjobb képességük szerint elfedték a tüzet, és egy meredek sziklafalakkal övezett, mély vízmosásba húzódtak be, amelyet kapkodva vágott faágakkal és az azokra fektetett tőzeggel fedtek le. A lángok átszüremlettek a tetőbe vágott lyukakon, hogy izzó vörösre fessék a sziklafalakat, de Thomas kétellte, hogy az ostromlók közül bárki is venné a fáradtságot egy éjszakai őrjárathoz. Éjszakánként senki sem járt szívesen az erdők mélyén, ahol mindenféle vadak, szörnyetegek és szellemek kísértettek, és mindez Thomas eszébe juttatta a Jeanette-tel tett nyári utazást, amikor szinte minden éjszakájukat a fák között töltötték. Boldog időket éltek, és az emlékek nyomán eltöltötte őt az önsajnálat, majd a bűntudat Eleanor miatt, és összeborzadva melengette meg a kezét a pislákoló lángok felett. – Skociában vannak zöld emberek? – kérdezte Robbie-t.

– Úgy érted, az erdőben? Hogyne lennének. Ott vannak mindjárt a koboldok. Gonosz kis fattyú mind. – Robbie gyorsan keresztet vetett, majd arra az esetre, ha ez sem lenne elég, megérintette nagybátyja kardjának fémmarkolatát.

Thomas a koboldokra és egyéb baljóslatú teremtményekre gondolt, akik az éjszakai erdőben várakoztak áldozataikra. Tényleg vissza akart lopakodni Evecque-be az éj leple alatt? – Észrevetted – fordult Robbie-hoz –, hogy Coutances táborából senkit sem nyugtalanított a négy fegyveres eltűnése? Nem úgy tűnik, mintha lázas igyekezettel keresnék őket.

Robbie belegondolt a felvetésbe, azután megvonta a vállát. – Talán nem is a táborból jöttek.

– Onnan jöttek – jelentette ki Thomas azzal a magabiztossággal, amelynek korántsem volt a birtokában, és egy pillanatra eltöltötte a bűntudat, amint arra gondolt, hogy a négy lovasnak talán semmi köze sem volt Evecque-hez, de azután visszaemlékezett arra, hogy végül is a lovasok kezdeményezték a harcot. – Evecque-ből kellett jönniük – döntötte el a kérdést –, és a társaik bizonyára aggódnak értük.

– Vagyis?

– Vagyis lehet, hogy több őrszemet állítanak a táborban ma éjszakára?

Robbie vállat vont. – Számít ez valamit?

– Arra gondoltam – felelte Thomas –, hogy tudatnom kellene Sir Guillaume-mal az érkezésünket, és szerintem erre a legalkalmasabb módszer, ha jókora zajt csapunk.

– És ha írnál neki egy üzenetet – vetette fel Robbie –, és belőnéd a várba egy nyíllal?

Thomas társa szeme közé nézett. – Nincs pergamenem – magyarázta türelmesen –, nincs tintám sem, és különben is, próbáltál már kilőni egy pergamenbe tekert nyilat? Alighanem úgy repülne, mint a döglött madár. Akkor már inkább odaállok az árok partjára, és kézzel hajítom át azt a nyilat.

Robbie vállat vont. – Akkor mit tegyünk?

– Zajt keltünk. Bejelentjük az érkezésünket. – Thomas elgondolkodott egy pillanatig. – Azt hiszem, az az ágyú végül leomlasztja a tornyot, ha nem teszünk valamit.

– Az ágyú? – vonta fel a szemöldökét Robbie, azután meredten nézett Thomasra. – Szentséges Isten! – hördült fel, miután belegondolt a nehézségekbe. – Ma éjjel?

– Amint Coutances és az emberei hírét veszik, hogy itt vagyunk – felelte Thomas –, meg fogják kétszerezni az őrséget, de lefogadom, hogy ma este még senki sem gyanít semmit.

– És ha egy kis eszük van, mindnyájan behúzódnak a tűz mellé – toldotta meg dörmögve Robbie, azután ráncolni kezdte a homlokát. – Azért az az ágyú eléggé kemény diónak tűnik. Hogy a pokolba akarod tönkretenni?

– Arra a sok lőporra gondoltam, odabent a templomban – magyarázta Thomas.

– Gyújtsuk fel?

– Tábortűz akad bőven a faluban. – Thomas egy pillanatra belegondolt, mi történhet velük, ha elkapják őket az ellenséges tábor kellős közepén, de végül értelmetlennek tartotta, hogy emiatt aggódjon. A legérzékenyebb csapást azzal mérhették a grófra – mielőtt az még rájött, hogy új ellenség tűnt fel a láthatáron –, ha használhatatlanná tették az ágyúját, erre pedig legjobb alkalomként ez az éjszaka kínálkozott. – Neked nem kell jönnöd – vonta meg a vállát Thomas. – Végtére is nem a te barátaidat ostromolják.

– Tartalékold a levegőt a harcra – biggyesztette le az ajkát gúnyosan Robbie. Újra összeráncolta a homlokát. – Mi fog történni azután?

– Azután? – Thomas elgondolkodott a kérdésen. – Az Sir Guillaume-tól függ. Ha nem kap választ a királytól, nyilván Megkísérli a kitörést. Ezért is kell tudnia, hogy itt vagyunk.

– Miért?

– Arra az esetre, ha szüksége lenne a segítségünkre. Ő küldetett el értünk, emlékszel? Vagy legalábbis értem. Úgyhogy nagy zajt fogunk csapni. Nem hagyunk nyugságot a grófnak. Valóra váltjuk a legszörnyűbb rémálmait.

– Mi ketten?

– Te és én – bólintott Thomas, és eközben jött rá, hogy Robbie rövid idő alatt a barátja lett. – Azt hiszem, te és én mindennél jobban értünk a bajkeveréshez – tette hozzá mosolyogva. És aznap éjjel neki is látnak. Ezen a csikorgóan fagyos éjjelen, a hold élesen metszett sarlója alatt, megidézik a gróf első rémálmát.

Gyalogosan haladtak, s miután a fénylő félhold dacára szinte teljes sötétség honolt a fák alatt, Thomas csakugyan aggódni kezdett, miféle démonok, koboldok és lidércek kísérthetik a normann erdőket. Jeanette-től tudta, hogy Bretagne-ban nainok és goricok ólálkodnak a sötétben, míg Dorsetben ott a Zöld Ember, aki a Lipp Hill mögötti erdőkben dobogott és morgott, de a halászok is sokat meséltek a vízbe fúltak szellemeiről, akik olykor kivergődnek a partra, és ott gyászolják jajongva hátrahagyott özvegyeiket. Mindenszentek éjszakáján az ördög és a halottak a Maiden Castle ormain táncoltak, más éjjeleken a kisebb rendű szellemek kísértettek a faluban és a környékén, meg fent a dombokon, a templomtoronyban, és ahová csak nézett az ember; ezért senki sem maradt otthon éjszakára egy vasdarabka vagy fagyöngyág nélkül, de még a leghitetlenebbek is magukhoz vettek egy szövetdarabkát, amely valamikor hozzáért a szent ostyához. Thomas apja ki nem állhatta az ilyen babonaságokat, de amikor a nyájának egy tagja feltartotta kezét a szentségért, és meglátta a tenyerére kötözött vékony gyolcsot, még ő sem tudott nemet mondani.

Thomas maga sem szűkölködött babonás félelmekben. Az íjat mindig csakis bal kézzel vette fel; miután ráhurkolta az ideget az íjra, az első nyílvesszőt mindig háromszor nekiütötte a tiszafának, egyszer az Atya, másodszor a Fiú, és harmadszor a Szentlélek nevében; sosem húzott fehér ruhát, és a bal csizmáját mindig előbb vette fel, mint a jobbat. Hosszú ideig kutyalábat is viselt a nyakában, azután félrehajította abban a hiszemben, hogy csak balszerencsét hoz, bár most, Eleanor halála után eltűnődött azon, hogy talán mégis meg kellett volna tartania. Amint eszébe jutott Eleanor, gondolatai menthetetlenül tovább kalandoztak Jeanette sötétebb, rejtelmesebb szépsége felé. Vajon a lány emlékszik még rá? Megpróbálta őt kizárni a gondolataiból, mert a régi szerelem emléke csakis bajt hozhatott, és elhaladtában megérintette egy öreg fa törzsét, hogy elűzze a balszerencsét.

Thomas a pislákoló tábortüzek fojtottan izzó fényét kereste a látóhatáron, amely tudathatta vele, hogy közel járnak Evecque-hez, de nem látott egyebet, csak a göcsörtös faágak közé gabalyodott ezüst félholdat. Nainok és goncok, merre vagytok? Jeanette erről sosem beszélt; csak annyit mondott, hogy ezek a szellemek kísértik a vidéket. Itt, Normandiában is hasonló szerzetek élhetnek. Vagy talán akadnak boszorkányok is? Megérintett egy újabb fatörzset. Az anyja szilárdan hitt a boszorkányokban, míg az apja arra biztatta Thomast, hogy mondjon el egy miatyánkot, ha valaha is eltévedne. A boszorkányok Ralph atya hite szerint az elkóborolt gyermekekre vadásztak, sőt később, sokkal később azt is elárulta Thomasnak, hogy a boszorkányok az ördögidézés során visszafelé mondják el a miatyánkot, és Thomas természetszerűleg maga is kipróbálta ezt, noha egyszer sem merte végigmondani az imádságot. Olam a son arebil des, így kezdődött a fordított miatyánk, és ő nyugodtan ejtette ki a szavakat, megbirkózott még a temptationem és a supersubstantiakum bonyolult visszájával is, bár arra ügyelt, hogy soha ne érjen az ima végére, hiszen akkor kénbűz és lángok kíséretében maga a sátán ereszkedett volna alá fekete szárnyával és tüzes szemével.

– Mit motyogsz? – kérdezte Robbie.

– Próbálom fordítva kimondani, hogy supersubstantiakum – felelte Thomas.

Robbie kuncogni kezdett. – Különös egy szerzet vagy, Thomas.

Mêlait nats hus repus – mormolta Thomas.

– Ilyen a francia? – értetlenkedett Robbie. – Mert akkor nekem is meg kell tanulnom.

– Meg is fogod – ígérte Thomas, azután végre elősejlett a fák közül a tábortüzek fénye, s mindketten némaságba burkolóztak, amint a hosszú kaptató végén a bükkfák közül kiértek az Evecque-re tekintő dombgerincre.

Az udvarházban sehol sem égtek fények. A tiszta és hideg holdfény megcsillant a várárok zöld tajtékos vizén, amely oly mozdulatlannak és síkosnak tűnt, akár a jég – vajon csakugyan befagyott? A fehérlő holdsarló fekete árnyat vetett a torony megrongálódott sarkára, míg a vár túlsó oldalán tüzek fojtott fénye izzott, ami megerősítette Thomas gyanúját, hogy az ostrom elsősorban az épület bejárata ellen irányul. A gróf emberei gyaníthatóan árkokat ástak, amelyekből számszeríjnyilakkal lőhettek a kapunyílást, miközben társaik megpróbáltak átkelni a sáncárkon, amelyet békésebb időkben függőhíd tett átjárhatóvá. Thomas visszaemlékezett a La Roche-Derrien falairól záporozó számszeríjnyilakra és megborzongott. A hideg egyre inkább nekikeseredett. A harmat dérré változik, gondolta Thomas, és beezüstözi a világot. Robbie-hoz hasonlóan ő is gyapjúinget viselt bőr ujjasa alatt, annak tetejében pedig láncvértet, amelyre köpenyt is borított, mégis megremegett a hidegben, és azt kívánta, bárcsak megmaradtak volna a vízmosásban, a tűz mellett.

– Nem látok senkit – jegyezte meg Robbie.

Thomas sem látott, mégis tovább kutatta az őrszemeket. Talán a hideg mindenkit fedél alá űzött? Az árnyakat kémlelte a kihunyó tábortüzek közelében, a mozgolódás jeleit kereste a templom körüli sötétségben, de senkit sem talált. A szemközti oldalon, a vár bejáratánál bizonyosan őrszemek figyelték az ellenség minden mozdulatát, de itt hátul nyilvánvalóan senki sem számított arra, hogy a védők némelyike megpróbál kiosonni. Ugyan ki úszna át az árkot egy ilyen fagyos éjszakán? Az ostromlók mostanra bizonyosan elunták a küszködést, és a figyelmük is ellankadt. Thomas látta, hogy egy ezüstös szélű felhő egyre közelebb araszol a holdhoz. – Amikor az a felhő eltakarja a holdat – fordult Robbie-hoz –, indulunk.

– Isten áldjon meg mindkettőnket! – vetett buzgón keresztet Robbie. A felhő alig látszott mozdulni, de végül mégis elfátyolozta a holdat, az ezüstös fényben fürdő táj pedig szürkévé és feketévé fakult. A fények nem hunytak ki teljesen, de Thomas kétellte, hogy lesz ennél sötétebb is, ezért felállt, lesöpörte köpenyéről a gallyakat, és a falu felé indult a csapás mentén, amely keresztülvágott a gerinc keleti lankáján. Gyanította, hogy a csapást a disznók taposták ki, amikor makkoltatásra kihajtották őket, és visszaemlékezett rá, hogyan zabálták fel a parton kóborló hooktoni disznók a halfejeket, s hogyan állította anyja váltig, hogy ez elrontja a sonkájuk ízét. Halas sonka, csak így nevezte, és nem állta meg, hogy össze ne hasonlítsa azzal a sonkával, amely szülőföldjén, a kenti Wealdban készült. Az igen, mondta mindig, az már igazi sonka, bükk- és tölgyfamakkon tartott disznóké. Thomas megbotlott egy fűcsomóban. Nem lehetett egykönnyen követni a csapást, amint az éjszaka egyre sötétebbnek tűnt, talán mert mélyen bent jártak a völgyben.

Miközben az ifjú gondolatai a sonkák körül forogtak, minden perccel közelebb kerültek a faluhoz, és Thomas hirtelen megrémült. Őrszemeket ugyan nem látott, de mi a helyzet a kutyákkal? Ha csak egy is elvakkantja magát, mindketten halott emberek. Nem hozta magával az íjat, és most hirtelen azt kívánta, bárcsak elhozta volna – de mihez is kezdene vele? Lelőne egy kutyát? Legalább a csapást tisztábban látták, miután közelebb kerültek a tábortüzekhez, és mindketten olyan magabiztossággal mozogtak, mintha csak ide tartoztak volna. – Biztosan folyton ezt csinálod – jegyezte meg Thomas suttogva.

– Mit?

– Így ólálkodsz, amikor a határ mentén fosztogatsz.

– Fenéket, mindig megmaradunk a nyílt terepen. A marhákra és a lovakra hajtunk.

A katonák szállásai között jártak, és felhagytak a társalgással. Az egyik kis tőzegkunyhóból harsány horkolás hangja szűrődött ki, majd egy kutya halkan nyüszített, de nem ugatott fel. Az egyik sátor előtt egy férfi ült székében; feltehetőleg a sátorlakó almát vigyázta, mígnem ő maga is elaludt. A templom melletti gyümölcsösben enyhe szél borzolta az ágakat, a vízfolyás csobogva bukott át a malom melletti kis gáton. Egy asszony lágyan felnevetett az egyik házban, ahol néhány férfi énekelni kezdett Thomas még nem hallotta ezt a dallamot, de az öblös hangok legalább elleplezték a csikorgást, amint kitárták a templomudvar kapuját. A templom kis, fából ácsolt haranglábnak bizonyult és Thomas hallotta, amint a szél sóhajtva körülöleli a harangot. – Te vagy az, Georges? – kiáltott ki egy férfi a tornácról.

Non – válaszolt Thomas kurtábban, mint szándékozott, és a hanghordozása előcsalta a férfit a tornác boltívének sötét árnyai közül. Thomas, aki bajt sejtett, a háta mögé csúsztatta a kezét, hogy megmarkolja a tőrét.

– Bocsásson meg, nagyuram! – A férfi nyilván összetévesztette Thomast egy tiszttel, sőt egy nemesemberrel. – A váltásra várok, nagyuram.

– Talán még alszanak – vélte Thomas.

A férfi kinyújtóztatta tagjait, és hatalmasat ásított. – A nyavalyások sosem kelnek fel időben. – Az őrszem még most sem vált ki az árnyak közül, de Thomas megérezte, hogy tagbaszakadt férfival áll szemben. – Hideg van idekint – folytatta a férfi –, istenverte hideg. Guy és az emberei már visszajöttek?

– Az egyik ló levetette a patkóját – felelte Thomas.

– Szóval ez történt! Én meg azt hittem, megkeresték azt a jó kocsmát Saint-Germainben. Krisztus könnyeire, amikor annak a lánynak csak fél szeme van! Látta már?

– Még nem – válaszolt Thomas. Még most is a tőrét markolászta, amelyet az íjászok a kegyelem eszközének tartottak, minthogy ezzel szabadították meg a lovukat vesztett és sebesült fegyvereseket a szenvedéseiktől. A karcsú és ruganyos penge remekül megtalálta a páncélok illesztéseit, hogy kioltsa a mögöttük dobogó életet, Thomas mégis vonakodott most használatba venni. Az őrszem nem gyanított semmit, és nem szólt más ellene, csak hogy feltartotta őket. – Nyitva a templom? – kérdezte meg Thomas, hogy gátat vessen az oktalan fecsegésnek.

– Persze. Miért ne lenne?

– Imádkoznunk kell – jelezte Thomas.

– Sok minden nyomhatja a lelkét, ha éjnek évadján keresi a bűnbocsánatot, he? – vigyorodott el az őr.

– Túl sok félszemű tündér – felelte Thomas. Robbie, aki nem beszélt franciául, félrevonult és az öblös ágyú sötét árnyékára meredt.

– Azt már érdemes meggyónni – kuncogott a férfi, azután kihúzta magát. – Megvárnak itt, amíg felköltöm Georges-ot?

Egy perc és ott vagyok.

– Maradjon csak, amíg jólesik – mondta Thomas nagylelkűen –, mi úgyis itt leszünk vagy hajnalig. Ha tetszik, hagyja csak aludni Georges-ot. Majd mi őrködünk.

– Maga egy élő szent, szavamra. – A férfi felkapta a pokrócát a tornácról, mielőtt lelkes köszöntéssel visszavonult. Miután a férfi távozott, Thomas fellépett a tornácra, ahol azonnal belerúgott egy üres hordóba, amely nagy csattogással gurult arrébb. Keservesen szitkozódott és mozdulatlanná dermedt, de a faluból senki sem követelt magyarázatot a váratlan zajra.

Robbie lekuporodott mellette. A tornácon áthatolhatatlan volt a sötétség, ezért csak a kezével tapogathatta ki az itt lapuló fél tucat üres hordót, amelyek záptojásra emlékeztető bűzt árasztottak, és Thomas gyanította, hogy ezekben tárolták a lőport. Suttogva elmondta Robbie-nak az őrrel folytatott beszélgetés lényegét. – Csak azt nem tudom – fejezte be –, hogy felkelti-e Georges-ot vagy sem. Nem hinném, hogy felébreszti, de nem vagyok biztos benne.

– Kinek gondol bennünket?

– Alighanem két fegyveresnek. – Thomas félretolta az üres hordókat, azután felegyenesedett és kitapogatta a kötelet, amelyik a templomajtó reteszét emelte fel, és összerándult, amint a zsanérok megcsikordultak. Nem látott semmit, de a templom ugyanazt az áporodott bűzt árasztotta, mint az üres hordók. – Elkelne egy kis fény – suttogta. A szeme lassan hozzászokott a sötéthez, és már látta a keleti oldalon, az oltár felett vágott kis ablakon beszüremlő tompa fényeket. Még egy kis fáklya se pislákolt a szentély felett, ahol a szent ostyákat tartották, talán mert ez túlságosan nagy veszélyt jelentett volna a templomhajóban tarolt lőporra nézve. Thomas hamarosan megtalálta a lőport, amint belebotlott az ajtó mögött tárolt teli hordókba. Legkevesebb két tucat, vizesvödör méretű fahordót halmoztak fel odabent, és Thomas úgy számította, hogy az ágyú minden lövéssel egy-két hordónyi lőport használhatott el. Napi három-négy lövéssel számolva úgy két hétre elegendő ez a lőporkészlet. – Kellene egy kis fény – mormolta újra, de Robbie nem felelt. – Merre vagy? – sziszegte Thomas, ám ezúttal sem kapott választ majd meghallotta, amint egy csizmaszár tompán nekikondul a tornácon álló üres hordóknak, azután Robbie árnyéka villant át a kinti temetőben, az elfelhőzött holdvilág fényében.

Thomas várakozni kezdett. Tábortűz füstölgött valamivel túl a tüskesövényen, amely távol tartotta a falu jószágait a temetőtől, és ennek fényénél láthatta, amint egy alak lekuporodik a kihunyó lángok mellé. Azután hirtelen világosság támadt olyan erővel, akár a nyári villámlás, és Robbie hátrahőkölt, Thomast pedig úgy elvakított a fényár, hogy egy pillanatig semmit sem látott. Odahúzódott a templom ajtajához, és már arra számított, hogy a faluból bármelyik pillanatban felharsanhat a vészkiáltás, ám ehelyett nem hallott mást, csak a zsanér nyikorgását, majd Robbie lépteinek zaját. – Fogtam egy üres hordót – zihálta a skót –, csakhogy nem volt olyan üres, mint gondoltam. Vagy a lőpor már beette magát a fába is.

Robbie a tornácon állt keze között egy üres hordóval, amelybe összegyűjtötte a zsarátnok maradékát. A lőpor üledéke a parazsaktól kapott lángra, hogy lepörkölje a szemöldökét, de a hordó alján most vidáman pattogtak a lángok. – Hová tegyem? – kérdezte Robbie.

– Krisztusra! – Thomas maga elé képzelte az ízeire szétrobbanó templomot. – Add csak ide. – Kikapta Robbie kezéből a hordót, amely mostanra teljesen átforrósodott, és végigrohant vele a templomon, miközben a lángok megvilágították az útját, azután behajította az égő fát a kéttucatnyi teli hordó közé. – Ideje mennünk – fordult vissza Robbie felé.

– Nézted már a perselyt? – kérdezte Robbie. – Ha már úgyis felrobbantjuk a templomot, akár a perselyt is kiüríthetjük.

– Menjünk! – Thomas megragadta Robbie karját, és kivonszolta a skótot a tornácra.

– Igazán kár volt otthagyni – jegyezte meg Robbie.

– Nincs itt semmiféle persely – csattant fel Thomas –, a falu tele van katonákkal, te ostoba!

Rohanni kezdtek a sírok között, el az öblös mozsárágyú mellett, amely most is ott feküdt fából ácsolt bölcsőjében. Felkapaszkodtak a kerítésre, amely a tövises sövény réseit töltötte ki azután elviharzottak az összetört balliszta és a tőzeggel fedett kalyibák mellett; már azzal sem törődtek, hogy zajt csapnak és a két kutya veszett ugatásba fog, egy férfi pedig feléjük vetette magát sátrának sötétjéből. – Qui va là? – ripakodott rájuk, és máris elkezdte felhúzni a számszeríját, Thomas és Robbie azonban máris maga mögött hagyta a férfit, és kiért a nyílt terepre, ahol botladozni kezdett a hepehupás rögökön. A hold kiért a felhők közül, és Thomas látta ködként gomolygó leheletét. – Halte! – rivallt rájuk a férfi.

Thomas és Robbie megtorpant, de nem a férfi parancsszava miatt, hanem mert egyszeriben vörös fény töltötte be az egész világot. Visszafordultak és megigézetten meredtek a látványra, de még az őket üldöző őrszem is elfeledkezett róluk, amint a skarlátszín tűzrózsák kibomlottak az éjszakában.

Thomas maga sem tudta biztosan, mire számított. Az égboltot átszakító tüzes lándzsára? Mennydörgést idéző robajra? A hang ehelyett szinte lágynak tűnt, akár egy óriás lélegzetvétele, és a lángok rőt vörösen szökkentek szárba a templom ablakain át, mintha csak a poklok kapui nyíltak volna meg odabent, és a holtak tüzei töltenék be a boltozatos hajót, ám a fojtott izzás csak alig szemvillanásnyi ideig tartott, mielőtt a templom teteje a levegőbe emelkedett, és Thomas azt is látni vélte, amint a fekete gerendák szétszórt csontokként reppennek fel. – Szentséges Krisztus az égben! – káromolta az Istent.

– Mennyei Szűzanyám! – rebegte Robbie kikerekedett szemmel.

Lángok, füst és levegő forrongott a tetejétől megfosztott templom katlana felett, mégis egyre újabb hordók robbantak fel, egyikük a másik után, s valamennyi nyomán új, lüktető tűz- és füstoszlop szökött fel az égre. Jóllehet sem Thomas, sem Robbie nem tudhatta, de a lőport kevergetni kellett, a nehezebb sa létrom ugyanis könnyen utat talált magának a hordók aljára, mí a könnyebb faszén a felszínen maradt, és ez azt jelentette, hogy a keverék csak lassabban kapott lángra, ám a robbanások így is hatékonyan összekeverték a maradék lőport, amely élénk, vöröslő színekben lobbant fel, hogy skarlátszín füstfelhőben egyesüljön a falu felett.

Mostanra Evecque valamennyi kutyája ugatott és nyüszített, férfiak, asszonyok és gyermekek kászálódtak ki ágyaikból, hogy tanúi legyenek a pokoli látványnak. A robbanások zaja végigmorajlott a rétek és a kaszálók felett, visszaverődött a várként szolgáló udvarház falairól, és százszámra riasztotta fel az erdei madarakat fészkükből. Törmelék záporozott a zsúpfedeles tetőkre és szórta szerteszét az éles jégszilánkokat, amelyek visszatükrözték a tüzet, így olybá tűnt, mintha az udvarházat sziporkázó lángtenger vette volna körül.

– Jesszusom! – hördült fel újra Robbie, azután mindketten rohanni kezdtek a legelő túlsó végében sorakozó bükkfák felé.

Miközben felfelé botorkáltak a meredek csapáson, Thomas hirtelen elnevette magát. – Ezért a pokolra kerülök – csóválta a fejét, majd a fák között megtorpant, hogy buzgón keresztet vessen.

– Amiért felgyújtottál egy templomot? – Robbie is elvigyorodott, szeme huncutul tükrözte vissza a tüzeket. – Látnod kellett volna, mit műveltünk a hexhami kanonokokkal! Krisztusra, azért fél Skóciának a pokolban kellene égnie!

Néhány pillanatig elnézték a tüzeket, azután befordultak az erdő sötétjébe. Nem lehetett messze a pirkadat; keleten máris halvány, szürke, halottsápadt fénycsík keretezte a látóhatárt. – Be kell vennünk magunkat az erdőbe! – szólalt meg egy idő után Thomas. – El kell rejtőznünk!

Valóban, nemsokára kezdetét vette a hajtóvadászat a károkozók után, és az első fényeknél, amikor a füst még mindig tömötten gomolygott Evecque felett, Coutances grófja húsz lovasát és falkára való vérebét küldte ki, hogy megtalálja azokat, akik elpusztították a lőporkészletét, ám csikorgóan hideg nap köszöntött rájuk, a föld sziklakeményre fagyott, így az űzött variak szaga hamar semmivé foszlott. Másnap a csalódott és türelmetlen gróf újabb rohamra indította erőit. A katonák előkészítették a fűzfából szőtt, földdel és kövekkel megtöltött sánckosarakat, és azt tervezték, hogy a kosarakkal feltöltik a sáncárkot majd a hevenyészett hídon át megtámadják a kaputornyot. Λ kapubejárót nem védte a felvonható híd, amelyet még az ostrom korai szakaszában sikeresen lerontottak, így nem maradt hátra más, csak a védtelen és hívogató kapunyílás, amelyet csupán egy alacsony kőbarikád zárt le.

A gróf tanácsadói ugyan jelezték, hogy sánckosárból nem áll elegendő rendelkezésre, hogy a vizesárok mélyebb, mint azt gondolták, hogy az időjárás korántsem kedvező, hogy a Vénusz emelkedőben, a Mars viszont hanyatlóban van, ezért ki kellene várnia az alkalmasabb csillagállást, miközben a helyőrség egyre éhesebb és kétségbeesettebb lesz, ám a gróf tekintélyét súlyos csorba érte, amelyet csakis egy tisztes rohammal köszörülhetett ki, és az emberek megtettek minden tőlük telhetőt. Még némi védelmet is élveztek, amíg a sánckosarakat hordozták, hiszen a földdel feltöltött fűzfaedény ellenállt a számszeríjak lövedékeinek, ám amint a kosarakat a várárokba hajították, a támadók védtelenné váltak Sir Guillaume hat számszeríjasa előtt, akik a vár kapuboltozatát lezáró alacsony kőfal mögül, a felvonható híd egykori helyén sorakoztak fel. A gróf is rendelkezett számszeríjasokkal, és azokat hatalmas, testmagasságú pajzsok védték, amelyeket egy másik katonának kellett megtartania, amíg az íjász fáradságos erővel felajzotta a számszeríjat, ám a sánckosarat hordozó fegyveresek egy csapásra fedezék nélkül maradtak, amint eldobták terhüket, és nyolcuk áldozatul esett, mire a többiek ráeszméltek, hogy az árok csakugyan túlságosan mély, és nekik közel sincs elég sánckosaruk. Két pajzshordozónak és egy számszeríjasnak is súlyosan meg kellett sebesülnie, mielőtt még a gróf elfogadta volna, hogy csak az idejét vesztegeti. Miután visszahívta a támadókat, megátkozta Sir Guillaume-ot a St. Suandace-i tizennégy púpos hátú ördöggel, azután jótékony kábulatba itta magát.

Thomas és Robbie túlélte a gróf dühét. Másnap, miután felégették a lőporkészletet, Thomas lőtt egy szarvast, majd a következő napon Robbie fedezett fel egy rothadó nyulat a sövény egyik hasadékában, amikor pedig kihúzta a tetemet, egy csapdára lelt, amelyet még Sir Guillaume egyik bérlője állíthatott fel mielőtt a gróf emberei megölték vagy elkergették. Robbie lemosta a csapdát a patakban, felállította egy másik helyen, és már másnap reggel talált benne egy megfulladt vadnyulat.

Nem mertek két egymást követő éjszaka ugyanazon a helyen aludni, és az elhagyott, felégetett majorok rengeteg búvóhelyet kínáltak. Az elkövetkező heteket javarészt az Evecque-től délre fekvő vidéken töltötték, a mélyebb völgyek, magasabb dombok és sűrűbb erdőségek között. Errefelé számtalan rejtekhelyet találhattak, és ezen az átjárhatatlan tájon valóra váltották a gróf legszörnyűbb rémálmait is. Az ostromlók táborában hamarosan lábra kelt a szóbeszéd a magas, feketébe öltözött és fakó lovon ülő férfiról, és valahányszor a fakó lovon ülő férfi megjelent, valakinek meg kellett halnia. A halált minden esetben egy hosszú nyílvessző, az angolok nyílvesszeje okozta, pedig a lovas nem hordozott íjat, csupán egy bot végébe húzott szarvaskoponyát, de így is mindenki tudta, ki ez a fakó lovon ülő teremtmény, s mit jelez a karóba tűzött koponya. A férfiak, akik találkoztak a fakó lovassal, beszéltek a látomásról asszonyaiknak, az asszonyok elsírták bánatukat a gróf tábori lelkészének, és a gróf az egészet letudta annyival, hogy csak álmodtak, ám a holttestek ezzel együtt is valóságosnak tűntek. Négy fivér, aki a távoli Lyonból jött, hogy az ostromlók oldalán keresse meg a betevőt, összecsomagolt és elment. Mások is azzal fenyegetőztek, hogy követik a példájukat. A halál oldalgott Evecque körül.

A gróf káplánja szerint csak a holdvilág űzött ostoba játékot a népekkel, és ellovagolt a veszedelmes déli vidékre, hogy fennhangon imádságokat kántáljon, és szenteltvizet hintsen maga köré, majd miután a káplán sértetlenül visszaérkezett, a gróf sült bolondnak titulálta embereit, amiért hittek a fakó lovon ülő Halálban, de másnap újabb két ember veszett oda, ezúttal a keleti vidéken. A mesék pedig egyre színesebbek lettek. Úgy hírlett, a lovast óriás, lángoló szemű vérebek kísérik, és immár jelen sem kellett lennie ahhoz, hogy őt okolják minden szerencsétlenségért. Ha egy ló felbukott, ha valakinek csontja tört, ha egy asszony kiborította az ételt, vagy egy számszeríj idege elszakadt, máris a rejtelmes férfit okolták érte, aki fakó hátason lovagolt.

Az ostromlók magabiztossága semmivé foszlott. Mindenki átokról sugdolózott, és hat fegyveres délnek indult, hogy Gascogne-ban keressen magának munkát. Akik hátramaradtak, szüntelenül azon morgolódtak, hogy az ostrom Isten ellen való, és úgy tűnt, Coutances grófja semmit sem tehet, amivel helyreállíthatja emberei bizalmát. Megpróbálta kivágatni a fákat, hogy a rejtélyes íjász ne rejtőzhessen el, ám túlságosan sok volt a fa, és túl kevés a fejsze, a nyilak meg csak tovább pusztítottak. Elküldetett Caen püspökéhez, aki lejegyezte áldását egy darabka pergamenre, és azt küldte vissza maga helyett, ám az áldás semmilyen hatást sem tett a sötét jelenésre, akinek felbukkanása mindenkor halált jelzett, ezért a gróf, aki buzgón hitt abban, hogy Isten munkáját végzi, s ha kudarcot vall, azzal magára vonja az Úr haragját, magához a Feljebbvalóhoz fohászkodott segítségért.

Levelet írt Párizsba.

Louis Bessières bíboros – aki, noha Livorno érseke volt, csupán egyetlenegyszer, Róma felé menet látta érseki városát (a visszaúton pedig még kitérőt is tett, csak hogy ne kelljen még egyszer látnia) – lassan végigsétált a Quai des Orfèvres-n a párizsi Ile de la Citén. Két szolgája haladt előtte, és botjaival tisztította meg az utat a bíboros előtt, aki láthatóan nem sok figyelmet szentelt a szikár, beesett arcú papnak, noha az lázas izgalommal beszélt hozzá. A bíboros ehelyett az aranyművesek kirakataiban pompázó ékszereket tanulmányozta, miközben végighaladt a parton, amelyet a kézművesek után neveztek az Aranyművesek partjaik. Megcsodált egy rubinokkal kirakott nyakéket, még a vásárlás gondolatával is eljátszadozott, amíg az egyik kövön fel nem fedezett egy parányi szépséghibát. – Mily kár! – mormolta, amint továbbindult a következő üzlethez. – Remekmű! – kiáltott fel egy ezüstből készült sószóró láttán, amelynek négy festett panelján a vidéki életből vett jelenetek elevenedtek meg. Az egyik oldalon a férfi szántott, a másikon magot vetett, a harmadikon egy asszony learatta a termést, míg az utolsó panelen a pár már az asztalnál ült, és az aranylóan fénylő cipót csodálta. – Igazán pompás darab – lelkesedett a bíboros –, nem találja?

Bemard de Taillebourg csak futó pillantást áldozott a sószóróra. – Az ördög ellenünk munkálkodik, eminenciás uram! – csattant fel indulatosan.

– Az ördög minden percben ellenünk munkálkodik, Bernard – csóválta a fejét a bíboros feddőleg –, hiszen ez a dolga. Mily fájóan üres lenne a világ, ha az ördög többé nem munkálkodna ellenünk. – Gyengéden végigsimított a sószóró felszínén, ujjaival a panelek finom íveit becézgette, azután úgy döntött, hogy az alapzat formája nem igazán harmonikus. Valami nem kellően tökéletes, gondolta, némiképp még otrombává is teszi a finom mívű megjelenést, ezért mosolyogva elfordult a boltostól, visszatette a sószórót és továbbsétált. Ragyogott a nap; még némi melegség is áradt a téli levegőben és a Szajna szikrázó fényében. Egy láb nélküli férfi, akinek csonka végtagjai ormótlan fatuskókban végződtek, feléjük lendült rövid mankóin, és kitartotta szurtos kezét a bíboros felé, akinek szolgái habozás nélkül a férfira emelték botjaikat. – Ne, ne! – kiáltott a bíboros, és kihalászott néhány érmét az erszényéből. – Isten áldása legyen veled, fiam! – Bessières bíboros imádott adakozni, szerette a nincstelenek hálától sugárzó pillantását, s még inkább a megkönnyebbült arckifejezésüket, amikor visszahívta a szolgáit, de csak alig egy szemvillanással azelőtt, hogy azok használták volna botjaikat. A bíboros olykor egy pillanattal tovább várt a kelleténél, és élvezte azt is, ma azonban lopott magának egy meleg, verőfényes napot a szürke téltől, ezért atyafias kedvében érezte magát.

Miután elhagyta a tollnokok kocsmáját, a Sabot d'Ort, elfordult a folyótól, és bevette magát a királyi palota labirintusa körül tekergőző szűk sikátorokba. Az országgyűlés, már ha megtartották, itt gyülekezett, és a sötét közökben patkányok gyanánt sürögtek az ügyvédek, ám itt-ott csodálatos építmények törték át a félhomályt, és magasodtak a nap felé. A bíboros szerette ezeket sikátorokat, és magában mindig úgy képzelte, hogy az üzletek éjszakánként varázslatos módon eltűnnek, hogy a helyükbe újak kerülhessenek. Ez a mosoda vajon mindig is itt állt? És eddig miért nem figyelt fel erre a pékműhelyre? A lantkészítők csakugyan a nyilvános árnyékszék mellett űzték a mesterségüket? Egy szűcs medveprémeket aggatott ki az utcára, és a bíboros megállt, hogy kitapogassa a finom szőrmét. De Taillebourg tovább rikácsolt mellette, de ő alig figyelt rá.

Valamivel a szűcs üzletén túl kékbe és aranyba öltözött fegyveresek őriztek egy kapubejárót. A katonák tündöklő mellvértet és tollas sisakot viseltek, fényesre csiszolt hegyű lándzsát hordoztak. Csak kevesen haladhattak el mellettük, a bíboros láttán azonban kapkodva hátrébb léptek, és mélyen meghajoltak. Bessières bíboros nagylelkű mozdulattal áldásra emelte a kezét, azután követte a nyirkos átjárót az udvarra. Immár a királyi udvarban jártak, és az udvaroncok valamennyien tiszteletteljes meghajlással köszöntötték őt, aki nem csupán egyszerű bíboros volt, de a francia trón mellé kirendelt pápai legátus is. Bessières az Ur nagykövetének vallhatta magát, de meg is felelt e szerepnek szálas testalkatával és erős felépítésével, amely még a skarlátszín köntös nélkül is félelmet és tiszteletet ébresztett az emberekben. Jó megjelenésű férfi volt, aminek tudatában is volt, amellett hiú, amiről próbált nem tudomást venni, és becsvágyó, amit, önmagát leszámítva mindenki előtt palástolni igyekezett. Végtére is egy bíboros érseknek már csak egyetlen trónusra kell felhágnia, mielőtt a legmagasabb trónus kristályos lépcsőire tehetné a lábát, és az Úr Bemard de Taillebourg alantas személyében adta kezébe az eszközt, amellyel Louis Bessières megszerezhette magának az áhított hármas koronát.

A bíboros épp ezért elcsigázottan fordította figyelmét a dominikánus felé, amint mindketten beléptek az udvarra és megindultak felfelé a Sainte-Chapelle-hez vezető lépcsőfokokon. – Mondja csak – fojtotta bele a szót de Taillebourgba, bármiről is beszélt éppen –, ez a szolgája engedelmességgel van az ön irályában?

De Taillebourgnak, miután ilyen kurtán-furcsán félbeszakították, beletelt néhány pillanatába, amíg újrarendezte a gondolatait, azután kapkodva bólintott. – Engedelmes mindenben.

– Kellő alázatot mutat?

– Minden tőle telhetőt megtesz, hogy alázatosnak tűnjék.

– Á! És a kevélysége?

– Mélyen gyökerezik a lelkében – felelte de Taillebourg –, de keményen küzd ellene.

– És nem hagyta el önt?

– Nem, eminenciás uram.

– Eszerint visszatért Párizsba?

– Természetesen – bólintott kurtán de Taillebourg, azután igyekezett tompítani a válasz kéretlenségén. – A rendházban van, eminenciás uram – tette hozzá alázatosan.

– Azon tűnődöm, talán újfent le kellene kísérnünk a katakombákba – vetette fel a bíboros, miközben lassan az oltár felé indult. Szerette Sainte-Chapelle-t, ahogyan a fények beáramlottak a magas, karcsú kőpillérek között. Idebent, gondolta, olyan közel kerülhet a mennyekhez, amennyire csak egy halandónak megadatik: a szépségnek, a túláradó fényességnek és az elbűvölő kecsességnek e honában igazán része lehet benne. Azt kívánta, bárcsak rendelt volna valamilyen éneket – a tisztán csengő fiú-hangok, amint átjárják a kápolna áttört kődíszeit, valósággal révületbe lovalták. Papok szaladtak az oltár felé, hogy köszöntsék az idelátogató bíborost. – Úgy vélem – folytatta –, néhány perc a katakombákban bárkit rávehet arra, hogy nagyobb buzgalommal keresse az Úr kegyelmét.

De Taillebourg megcsóválta a fejét. – Ő már járt lent, eminenciás uram.

– Vigyék le újból. – A bíboros hangja ellentmondást nem tűrően zengett. – Mutassák meg neki az eszközöket. Mutassanak neki egy kínpadra vont lelket. Értessék meg vele, hogy a pokol nemcsak a sátán birodalmában létezik. Mindenképp vigyék le. Mindkettőjüknek útra kell kelniük.

– Útra kelnünk? – kérdezte de Taillebourg meglepetten.

A bíboros nem világosította fel, ehelyett letérdepelt a főoltár felé, és leemelte bíbor sapkáját. Nagyritkán és csak vonakodva vette le a sapkáját a nyilvánosság előtt, miután kényszerűen tudomásul vette, hogy erősen kopaszodik, most azonban nem kerülhette meg a gesztust. Az egyik pap kinyitotta az oltár alatti ereklyetartót, hogy elővegyen egy csipkével szegélyezett, arany-paszományos, bíborszínű párnát, amelyet kellő tisztelettel és áhítattal mutatott feléje. És a párnán ott feküdt a korona. Olyan vénnek, olyan védtelennek, olyan feketének és törékenynek tűnt, hogy a bíboros még a lélegzetét is visszatartotta, amint kinyújtotta érte a kezét. Mintha maga a föld is megtorpant volna, minden hang elhalt, még a mennyek is mozdulatlanságba dermedtek, amint megérintette, majd felemelte a koronát, amely oly könnyűnek tűnt, akárha súlytalan lenne.

Kezében tartotta a töviskoronát.

Ugyanazt a töviskoronát, amelyet egykor Krisztus fejére tettek, ahol felfogta a Megváltó szent vérét és verítékét, és a bíboros szeme eltelt könnyekkel, amint az ajkához emelte, és lágyan megcsókolta az ereklyét. A tüskés fejkoronába szőtt ágak a legkisebb érintésre is megtörhettek; oly törékenynek tűntek, akár egy kismadár csontjai, a tövisek mégis élesek maradtak, éppoly élesek, mint azon a napon, amikor belevájtak a Megváltó fejébe, hogy kiontsák az Ő megszentelt vérét, és a bíboros mindkét kezével magasba emelte a koronát, majd újfent megcsodálta könnyedségét, amint leeresztette tulajdon kopaszodó fejére. Azután imára kulcsolt kézzel tekintett fel az oltár aranykeresztjére.

Tudta, a Sainte-Chapelle papjai mélyen helytelenítik, amikor idejön, és viseli a töviskoronát. Még Párizs érsekének is bepanaszolták, az érsek pedig elsírta a bánatát a királynak, ám Bessières továbbra is idejárt, mert a hatalmában állt, hogy megtegye. A pápa delegált követe volt, márpedig Franciaországnak elkelt a Papa támogatása. Anglia ostrom alá vette Calais-t, az északi Flandria háborút üzent, Gascogne egésze hűséget esküdött angliai Edwardnak, míg Bretagne fellázadt francia hercege ellen, és a területén csak úgy hemzsegtek az angol íjászok. Franciaországot ostrom alá vették, és egyedül a pápa győzhette meg a keresztény világ hatalmait arról, hogy siessenek a segítségére.

És a pápa talán meg is teszi ezt, hiszen maga a szentatya is francia. Kelemen Limousinban született, és Franciaország kamarásaként ténykedett, mielőtt elfoglalta Szent Péter trónusát és a fényűző avignoni palotában felkenték. Kelemen ott Avignonban hallgatta meg a római követeket is, akik arról próbálták meggyőzni, hogy költöztesse vissza a pápaság intézményét az örök városba. A rómaiak szüntelenül sugdolóztak és szövetkeztek, mindenkit megvesztegettek, és újra csak szövetkeztek, Bessières pedig attól tartott, Kelemen egy napon megadja magát a fondorlataiknak.

Ha majd az új pápát Louis Bessières-nek fogják hívni, többé egyetlen szó sem esik Rómáról. Róma értéktelen romhalmaz, dögvészes posvány, körülötte a szüntelenül egymással háborúzó, szánalmas városállamokkal – az Úr földi helytartója sosem lehetne biztonságban egy ilyen helyen. Ugyanakkor, bár menedéket nyújtott a pápaságnak, Avignon sem lehetett alkalmas erre a célra, hiszen a város és környéke, Venaissin, egyaránt a nápolyi királysághoz tartozott, márpedig Louis Bessières fogalmai szerint egy pápa sosem lehetett bérlő a maga földjén.

Ahogyan egy pápa nem lakozhat valamely isten háta mögötti kisvárosban sem. Róma valaha az egész világot uralta, ezért egy pápa joggal uralkodhatott Rómában. De Avignonban? A bíboros, tar koponyáján a könnyű töviskoszorúval, feltekintett az oltár felett kéklő, Krisztus kínszenvedéseit megörökítő színes ablakra. Tudta, melyik város érdemelné ki a pápát. Csak egyetlen egy ilyen létezik. És Louis Bessières nem kételkedett abban, hogy amint pápává koronázzák, képes lesz meggyőzni Franciaország királyát, hogy engedje át az Ile de la Citét a szentatyának, ily módon Bessières bíboros északra költöztetné a pápaságot, új és dicsőséges otthonába. A palotája lesz az otthona, a Notre-Dame az új Szent Péter-székesegyház, és a Sainte-Chapelle a magánszentélye, ahol a töviskoronát saját ereklyéjeként használhatja. Talán ötvözhetné is a töviskoszorút a pápa hármas koronájával, gondolta. Tetszett neki az elképzelés, és már látta is magát, ahogyan itt, saját tulajdonú szigete szívében imádkozik. Az aranyműveseket és a koldusokat, az ügyvédeket és a szajhákat, a mosodásokat és a lantkészítőket mind a hídon túlra, Párizs többi részébe száműzi majd, és szent hellyé avatja az Ile de la Citét. Akkor Krisztus földi helytartója örökké maga mellett tudhatja majd Franciaország minden világi hatalmát, ily módon Isten királysága tovább terjeszkedik, leszámol a hitetlenséggel, és béke honol a földön.

De miként legyen pápa? Tucatnyian is akadtak, akik Kelemen örökébe akartak lépni, bár a vetélytársak közül egyedül Bessières ismerte Vexille-eket; egyedül ő tudta, hogy valaha birtokukban tartották a Szent Grált, és talán még most is náluk van.

Ezért is küldte el Bessières Skóciába de Taillebourgot, s bár a dominikánus üres kézzel tért vissza, sikerült megtudnia egyet s mást. – Akkor hát úgy véli, hogy a Grál nincs Angliában? – kérdezte most Bessières bíboros olyan halkan, hogy a Sainte-Chapelle papjai ne hallgathassák ki a társalgásukat.

– Talán most is ott rejtőzik – felelte de Taillebourg komoran –, de bizonyosan nem Hooktonban. Guy Vexille alaposan átkutatta a helyet, amikor kifosztotta. Mindent újra átnéztünk, de nem találtunk egyebet, csak romokat.

– Elképzelhető, hogy Sir Guillaume elvitte Evecque-be?

– Elképzelhető, eminenciás uram – felelte de Taillebourg kimérten, majd finomított a válaszon: – Nem valószínű, de elképzelhető.

– Az ostrom rosszul halad. Félreismerte ezt a Coutances-t. Felkínáltam neki, hogy ezer esztendővel csökkentem a purgatótiumban töltött évei számát, ha Szent Timót napjára beveszi Evecque-et, de láthatóan nincs benne kellő erély egy ilyen ostromhoz. Beszéljen erről a törvénytelen gyerekről.

De Taillebourg lekicsinylően legyintett. – Senki és semmi. Még a Grál létezésében is kételkedik. Nem akar mást, csak hogy katona lehessen.

– Egy íjász, azt mondja?

– Egy íjász – erősítette meg de Taillebourg.

– Úgy vélem, félreismeri őt. Coutances megírta, hogy a munkáját éppen egy íjász hátráltatja. Egy íjász, aki angol típusú nyílvesszőkkel irtja az embereit.

De Taillebourg nem szólt.

– Egy íjász – ment tovább a bíboros –, aki vélhetően egymagában elpusztította a gróf teljes lőporkészletét. Ami azt illeti az egyetlen lőporkészletet egész Normandiában! Ha szükség lenne többre, csak Párizsban szerezhetjük be.

A bíboros leemelte a koronát a fejéről, és óvatosan visszahelyezte a párnára. Azután lassan, áhítattal nekipréselte mutatóujját az egyik tövisnek, mire a körben álló papok közelebb hajoltak. Attól tartottak, hogy megpróbálja ellopni a tövisek egyikét, ám a bíboros csupán a vérét ontotta. Összerezzent, amint a tövis áthatolt a bőrén, azután ajkához emelte, és szívni kezdte az ujját, amelyen nehéz aranygyűrűt viselt, és az agyafúrt módon felnyitható rubinkő mögött most is ott lapult a tövis, amelyet nyolc hónappal korábban csent el. Olykor, hálókamrájának magányában megkarcolta homlokát a tövissel, és azt képzelte, hogy máris ő Isten földi helytartója. És e becsvágy beteljesülésének útjában nem állt más, csak Guy Vexille. – Elmondom, mit kell tennie – rendelkezett, miután a vér íze szertefoszlott a szájában. – Vigye le újból Guy Vexille-t a katakombákba, hogy emlékeztesse, milyen gyötrelmek várnak rá, ha cserbenhagy bennünket. Azután pedig induljanak Evecque-be.

– Eminenciád Evecque-be küldi Vexille-t? – De Taillebourg képtelen volt leplezni döbbenetét.

– Kegyetlen, könyörületet nem ismerő ember – felelte a bíboros, miközben felállt és visszatette a fejére a kalapját –, és ön azt mondja, bennünket szolgál. Akkor hát még több pénzt fogunk elkölteni, adunk neki elegendő lőport és embert, hogy szétzúzza Evecque-et, azután levisszük Sir Guillaume-ot a katakombákba. – Figyelte, ahogyan a töviskoszorút visszahelyezik az ereklyetartóba. Hamarosan, gondolta, egy még nagyobb kincset fognak őrizni ugyanebben a kápolnában, ezen a fényből és dicsőségből szőtt helyen. Olyan kincset, amely a keresztény világ minden gazdagságát az ő aranytrónusához fogja vonzani. Övé lesz a Szent Grál.

Thomas és Robbie ki sem látszott a koszból; ruháikra vastagon rátapadt a mocsok; sodronyvértjeikhez gallyak és halott falevelek tapadtak; hajuk zsírosan és rendezetlenül ereszkedett vállukra. Végigreszkették az éjszakákat, a fagyos hideg a csontjaikba férkőzött, ám nappalonként még sosem érezték magukat ennyire elevennek, hiszen halálos játékot űztek az Evecque körüli szűkös völgyekben és szövevényes rengetegben. Robbie, aki magára öltötte a fekete palástot, és koponyát hordozott a botja végén, fehér lován tőrbe csalta Coutances embereit, akikkel azután Thomas végzett. Thomas olykor csupán sebeket osztott, de hibázni csak nagy ritkán hibázott, hiszen az áthatolhatatlan sűrűség arra kényszerítette, hogy mindig közvetlen közelről lőjön, s a játék azokra az énekekre és mesékre emlékeztette, amelyeket az íjászok és asszonyaik szoktak felidézni a tábortűz mellett – az egyszerű népek énekeire és meséire, amelyeket a trubadúrok sosem vettek volna a szájukra, s amelyek egy számkivetett, Robin Hood történetét idézték fel. Minthogy sosem látta írásos formában, Thomas nem tudta biztosan, hogy Hood-e vagy Hude, arra azonban biztosan emlékezett, hogy az angol hős néhány száz évvel korábban élt, és ádáz ellensége volt Anglia franciául beszélő nemességének. Hood egy angol fegyverrel, a harci íjjal vette fel velük a harcot, és a nemesek vélhetően manapság is felforgatónak tartották ezeket a történeteket, ezért nem énekelték őket a trubadúrok a nagy csarnokokban. Thomas néha arra gondolt, hogy neki magának kellene ezeket lejegyeznie, csakhogy még soha senki nem írt angolul. Ahány könyvet Thomas csak látott, azt mind latinul vagy franciául írták. De hát miért ne lehetne Hood meséit papírra vetni? Éjszakánként továbbadta Hood történeteit Robbie-nak, miközben mindketten ott vacogtak valamelyik nyomorúságos hajlékukban, ám a skót hamar elunta az efféle meséket. – Szívesebben hallok Arthur királyról – vallotta meg.

– Skóciában is mesélik őket? – kérdezte Thomas meglepetten.

– Természetesen! – méltatlankodott Robbie. – Hiszen Arthur is skót volt.

– Még sosem hallottam ekkora sületlenséget! – tiltakozott Thomas.

– Igenis skót volt – erősködött Robbie –, és halomra ölte a nyavalyás angolokat.

– Angol volt – torkolta le Thomas –, és alighanem sosem hallott a nyavalyás skótokról.

– Eredj a pokolba! – acsarkodott Robbie.

– Csak utánad! – Thomas kiköpött, és arra gondolt, ha valaha is lejegyzi Hood történeteit, gondoskodni fog róla, hogy a derék íjász eljusson északra, és kilőjön néhány tisztességes angol nyilat a skótokra is.

Másnap reggel már mindketten szégyenkeztek hirtelen természetük miatt. – Csak mert éhes voltam – szabadkozott Robbie. – Mindig elvesztem a béketűrésem, ha éhes vagyok.

– És mindig éhes vagy – toldotta meg Thomas.

Robbie elnevette magát, azután feltette a nyerget fehér lovára. Az állat megborzongott. A hátasoknak is alig jutott ennivaló, és mindkettő olyannyira legyengült, hogy Thomasnak és Robbie-nak elővigyázatosnak kellett lennie, nehogy a nyílt terepen érjék őket, ahol a gróf pihent lovai könnyűszerrel beérhették a kifáradt jószágokat. De legalább az idő enyhült valamelyest, habár a nyugati óceán felől rendre óriási záporok szakadtak a nyakukba, és volt, hogy egy hétig szüntelenül esett, márpedig ilyen időben egyetlen angol íjat sem lehetett használni. Coutances grófja nyilván kezdte elhinni, hogy a káplán szentelt vize végleg kiűzte a fakó lovast Evecque-ből, és az Úr megkönyörült az emberein, ám az Úr ugyanígy megkönyörült az ellenségein is, hiszen nem érkezett újabb adag lőpor az ágyúhoz, a környező legelőket pedig úgy átjárta a víz, hogy az árkok felteltek, és az ostromlók kis híján belefúltak a sártengerbe. A lovak patái begyulladtak, a láztól reszkető katonák a sátrukból se tudtak kimozdulni.

Thomas és Robbie minden virradatkor elsőként ellovagolt az Evecque-etől délre fekvő erdőbe, és az udvarháznak azon az oldalán, ahová a gróf emberei nem ástak ostromárkokat, és csupán egyetlen őrszemet állítottak, megálltak az erdősáv peremén és integettek. A harmadik reggelen a helyőrség tagjai visszaintettek nekik, azután senki sem válaszolt, míg be nem köszöntött az egyhetes esőzés. Ekkor – azután, hogy vitába bonyolódott Arthur királyról – Thomas és Robbie újra az udvarház felé intett, és ezúttal a tetőn egy férfialak bukkant fel, aki magasra emelte számszeríját, és eleresztett egy lövés a levegőbe. A lövedék nem az őrszemet célozta meg, és ha az látta is a röptét, nem tett semmit. Thomas figyelte, ahogyan a nyíl belecsapódott a legelőbe, ahol megtalált egy jókora tócsát, majd végigcsusszant a nedves füvön.

Aznap nem lovagoltak ki, inkább vártak egészen estig, amíg be nem állt a sötétség, azután négykézláb visszalopakodtak a legelőre, ahol kutakodni kezdtek a vaskos fűcsomók és a trágyahalmok között. Óráknak tetsző idő után Robbie végül ráakadt a lövedékre, és felfedezte, hogy egy vízhatlanná tett csomagot erősítettek a rövid szárhoz. – Látod? – vigyorgott diadalmasan Robbie, miután visszatértek menedékükbe, és ott borzongtak az erőtlen tűz mellett. – Mégiscsak meg lehet csinálni. – A rövid nyílhoz erősített csomagra bökött. Az üzenetet gyapjúfonállal kötötték a vesszőhöz, hogy repülés közben se vesszen el, és Thomas elvágta a zsinórt, azután széthajtotta a viaszolt pergament, és közelebb tartotta a tűzhöz, hogy ki tudja betűzni az üzenetet, amelyet egy széndarabbal jegyeztek le. – Sir Guillaume-tól jött – tudatta Thomas –, és azt akarja, hogy menjünk Caenbe.

– Caenbe?

– És keressünk meg egy... – Thomas a homlokát ráncolta, és még közelebb tartotta a tűzhöz a kusza írásjelekkel telerótt pergament – ...hajóst, bizonyos Pierre Villeroyt.

– Alighanem Rút Péter lesz az – vetette közbe Robbie.

– Nem – vizsgálta meg még közelebbről a levelet Thomas –, ennek a hajóját úgy hívják, Pentecost, ha pedig nem találnánk, meg kell keresnünk Jean Lapoulliert vagy Guy Vergont. – Thomas olyan közel tartotta az üzenetet a tűzhöz, hogy annak széle kezdett megpörkölődni és felkunkorodni, amint hangosan is felolvasta az utolsó szavakat. – „Mondd meg Villeroynak, Szent Kelemen napjára álljon készen a hajójával, és gondoskodjon arról, hogy tíz embert kell Dunkirkba szállítania. Várakozz nála, és Caenben majd találkozunk. Ma este gyújts tüzet az erdőben, ha megkaptad az üzenetet.”

Aznap éjjel tehát tüzet gyújtottak az erdőben. A lángok hamar kialudtak, azután megjött az eső, és elfojtotta a parazsat is, Thomas mégis biztosan tudta, hogy a helyőrség látta a tüzet.

Azután hajnalban – átázva, fáradtan és mocskosan – visszatértek Caenbe.

Thomas és Robbie átkutatta a város kikötőit, de nyomát sem látta Pierre Villeroynak vagy hajójának, a Pentecostnak, viszont egy kocsmáros úgy tudta, hogy Villeroy nem lehet messze. – Egy rakomány követ vitt Cabourgba – árulta el a férfi –, és úgy számította, hogy mára vagy holnapra meg is fordul, hacsak az időjárás nem tartóztatja. – Vetett egy lapos pillantást a tiszafa íjra. – Az ott egy nyavalyás íj?

– Mármint, egy nyavalyás angol íj, gondolta a kocsmáros.

– Vadászíj Argentanból – vonta meg a vállát Thomas, és a kocsmáros nem is firtatta tovább a dolgot, hiszen minden francia vidéken akadtak olyanok, akik a hosszú vadászíjat használták, noha csak kevesen, és semmiképp sem elegen ahhoz, hogy gátat vessenek egy olyan hadseregnek, amely nemesi vérrel öntözte a jó francia földet.

– Ha Villeroy még ma este visszaér – jegyezte meg a férfi –, úgyis az én kocsmámba fog betérni.

– Megmutatná nekem? – kérdezte Thomas.

– Nem is lehet eltéveszteni – nevetett a férfi –, valóságos óriás! Egy kopasz óriás, himlőhelyes bőrrel és akkora szakállal, hogy egeret tenyészethetne benne. Nélkülem is meg fogja ismerni Pierre-t.

Thomas úgy számította, hogy Sir Guillaume-nak igencsak sietős lesz, amikor majd eléri Caent, és nem vesztegeti az idejét a lovak behajózására, ezért a nap hátralevő részében kicsinyes alkudozás árán áruba bocsátotta két lovukat, és aznap este, immár elégséges pénzzel a zsebében, ő és Robbie visszatért a kocsmába. A kopasz fejű, bozontos szakállú óriásnak nyomát sem látták, viszont odakint szakadt az eső, s minthogy mindketten átáztak, úgy döntöttek, akár odabent is várhatnak, ezért angolnapörköltet, kenyeret és fűszeres bort rendeltek maguknak. A kocsma egyik félreeső sarkában vak férfi hárfázott, majd énekelni kezdett a tengerészekről, fókákról és különös tengeri teremtményekről, amelyek felemelkednek az óceán mélyéről, hogy panaszosan bőgjenek a fogyó holdnak. Azután megérkezett az étel, és Thomas épp belekóstolt volna, amikor egy testes, törött orrú férfi vágott keresztül a kocsmán, és telepedett le vele szemközt, hogy rosszindulattal végigmérje, azután az íjra mutasson. – Az egy angol íj – jelentette ki tompa hangon.

– Ez egy vadászíj Argentanból – közölte vele Thomas. Tudta, mennyire veszélyes ilyen jellegzetes fegyvert hordoznia, ezért elmúlt nyáron, amikor ő és Jeanette gyalogosan jutott el Bretagne-ból Normandiába, zarándokbotnak álcázta az íj hosszú fáját, ám ezúttal kevesebb gonddal járt el. – Csak egy vadászíj – ismételte kényszeredetten, majd felszisszent, amint a forró ragu az ajkához ért.

– Mit akar a nyavalyás? – kérdezte Robbie. A férfi meghallotta. – Angol vagy.

– Úgy beszélek, mint egy angol? – kérdezte Thomas.

– És ő, ő hogy beszél? – A férfi Robbie-ra mutatott. – Vagy talán elvesztette a nyelvét?

– Ő skót.

– Na persze, én meg Normandia istenverte hercege vagyok.

– Nem vagy más – közölte Thomas halkan –, csak egy istenverte nyűg – azzal a férfi arcába löttyintette a levesestálat, és az asztal alatt belerúgott a kötekedő ágyékába. – Menjünk! – szólt oda Robbie-nak.

– Krisztusra, imádom a verekedést! – kiáltott Robbie. A leforrázott férfi vagy fél tucat barátja máris feléjük iramodott Thomas pedig elébük lökte a padot, és felborította kettejüket miközben Robbie meglengette a kardját egy másik férfi felé.

– Angolok! – üvöltözte a leforrázott férfi a padlóról. – Istenverte angolok! – Az angolokat senki sem szerette Caenben.

– Angolnak nevezett – fordult Thomas Robbie-hoz.

– Ledugom a torkán a nyavalyás nyelvét – hördült fel Robbie, azután fejbe rúgta a leforrázott férfit, majd a kardja markolatával lecsapott egyik társának arcára, és a skótok harci kiáltását üvöltözve nekirontott a maradéknak.

Thomas mostanra felkapta a csomagjukat és az íját, majd feltépte az ajtót. – Gyerünk! – kiáltott vissza.

– Csak hívjatok angolnak, szemét fattyai! – üvöltötte Robbie. Kardjával eddig kordában tartotta a támadóit, de Thomas tudta, hogy azok nemsokára összeszedik a bátorságukat, és rohamra indulnak, akkor pedig Robbie-nak meg kell ölnie legalább egyiküket, mire lesz nagy sírás-rívás, és még szerencsésnek mondhatják magukat, ha nem végzik a kötél végén a vár ormára fellógatva, ezért hátrafelé, a kocsma ajtaja felé rángatta barátját. – Menjünk már!

– Most kezdek belemelegedni – erősködött Robbie, és megpróbált visszaindulni a kocsmába, Thomas azonban keményen visszarántotta, majd a vállával félretaszított egy, a sikátorba lépő férfit.

– Rohanj! – kiáltotta Thomas, és az Ile központja felé taszigálta Robbie-t. Bevágódtak egy sikátorba, elszaladtak egy kis térig, és végül elérték a St. Jean-templom árnyékos tornácát. Üldözőik néhány percig kutattak utánuk, ám az éjszaka kíméletlenül hidegnek, a vadászok türelme pedig végesnek bizonyult.

– Hatan voltak – jegyezte meg Thomas.

– Győzelemre álltunk! – kötötte Robbie az ebet a karóhoz.

– Holnap pedig – sóhajtott fel Thomas –, amikor Pierre Villeroy vagy a többiek után kellene kutatnunk, ott csücsülhetnénk a caeni tömlöcben.

– A durhami verekedés óta még egy fickót se töröltem képen – zsörtölődött Robbie –, legalábbis nem tisztességesen.

– És az a kis összetűzés ott Dorchesterben?

– Akkor túl részegek voltunk. Az nem számít. – Nevetni kezdett. – Különben is, te kezdted.

– Én?

– Ajé – bólogatott Robbie –, amikor képen öntötted az angolnaraguval.

– Csak próbáltam megmenteni az életed – mutatott rá Thomas. – A szentségit! Angolul beszélni Caenben! Amikor itt mindenki gyűlöli az angolokat!

– Jól is teszik – felelte Robbie –, isten bizony, de hát mit kellene tennem? Tartsam csukva a szám? A pokolba! Az az én anyanyelvem is! Isten tudja csak, miért hívják angolnak.

– Mert angol – csattant fel Thomas –, és mert Arthur király is ezt beszélte.

– Szentséges Jézus! – hördült fel Robbie, azután újra elnevette magát. – Annak a fickónak akkorát betöröltem, hogy ha felébred, azt se fogja tudni, milyen nap van.

Egy olyan házban találtak menedéket, amely az angolok múlt nyáron véghez vitt pusztítása óta üresen állt. A ház tulajdonosai talán messze földön jártak, de még valószínűbb, hogy a csontjaik ott hevertek a templomudvaron ásott hatalmas tömegsírban vagy a folyó mélyének iszapjában.

Másnap reggel újra lesétáltak a rakpartra. Thomas élénken emlékezett rá, ahogyan keresztülgázolt az erős vízáramon, miközben a számszeríjasok megállás nélkül lőttek rá a lehorgonyzott hajókról. A folyóba csapódó nyilak nyomán magasra szökkent a víz, és ha nem akarta megkockáztatni, hogy eláztassa az ideget, még csak nem is lőhetett vissza. Most ő és Robbie kényelmesen végigsétáltak a rakparton, hogy azt találják, a Pentecost varázslatos módon előkerült az éjszaka folyamán. A hajó, amely méretben nem maradt el a folyón hajózó társai mellett, húsz fegyverest és lovat is elszállíthatott Angliába, most azonban, a dagály visszavonultával, partra vetett halként vergődött a bűzös iszapban. Thomas és Robbie óvatosan átkelt a keskeny pallón, hogy a tatban kialakított kis kabin felől öblös horkolásra legyen figyelmes. Thomas számára úgy tűnt, mintha a fedélzet minden alkalommal megreszketne, amikor csak a férfi levegőt vett, és maga elé képzelte, miként reagálna az odalent szunnyadó roppant teremtmény arra, ha felkeltenék, ám a kabin ajtaja mögül ekkor egy fiatal lányka bukkant elő, sápadtan, akár a hajnali pára, és vékonyan, akár a nyílvessző, hogy kiteregessen néhány ruhadarabot, s eközben az ajkához emelt mutatóujjával parancsoljon rájuk csendet. A lányka törékeny jelenségnek tűnt, és amint felemelte köntösét, hogy belebújjon harisnyájába, felfedte előttük cérnavékony lábát. Thomas gyanította, hogy még a tizenhármat is alig tölthette be.

– Alszik – suttogta a lány.

– Hallani – jegyezte meg Thomas.

– Sss! – A lány újra ajkához érintette mutatóujját, miközben vastag gyapjúinget húzott hálóköntöse fölé, majd belebújtatta lábát a hatalmas csizmaszárakba, és beburkolta vézna testét egy jókora bőrkabáttal. Szőke hajára zsíros gyapjúkalapot kerített, és felvette a batyuját, amelyet láthatóan régi, elhasznált vitorlavászonból szabott ki. – Megyek élelemért – közölte csendesen –, de közben tüzet is kellene rakni az orr-rekeszben. Találnak kovát és acélt a polcon. Nehogy felkeltsék!

Azzal lábujjhegyen lelopakodott a fedélzetről, bebugyolálva hatalmas kabátjába és csizmájába, Thomas pedig szörnyülködve hallgatta a mélyen zengő horkolást, és úgy döntött, nem árt követni a lány tanácsát. Elindult az orrba, ahol megtalálta a kőlapra állított öntöttvas kályhát. A tűzifát már takarosan összerakták, s miután felnyitotta az orr-rekesz kéményként szolgáló fedélzeti nyílását, kicsiholt néhány erődén szikrát a kovából. A nyirkos gyújtós csak hosszas kísérletezés után kapott lángra, de Thomas kitartóan adagolta az aprófát, így tisztességes tüzet sikerült gyújtania, mire a lány visszatért. – Yvette vagyok – mutatkozott be a vézna teremtés, akit láthatóan cseppet sem érdekelt, mit keres itt Thomas és Robbie. – Pierre asszonya – tette hozzá magyarázat gyanánt, azután előhúzott egy jókora, megfeketedett serpenyőt, amelybe beleütött tizenkét tojást. – Maguk is akarnak enni? – kérdezte Thomast.

– Szeretnénk.

– Tőlem vehetnek néhány tojást – biccentett a lány a vitorlavászon batyu felé –, meg akad némi sonka és kenyér is. Nagyon szereti a sonkát.

Thomas elnézte a tűz felett kifehéredő tojásokat. – Ez mind Pierre-nek lesz?

– Minden reggel éhes – magyarázta a lány –, de miért nem vágnak addig egy kis sonkát? Jó vastag szeleteket. – A fedélzet hirtelen megreccsent, és a hajó érezhetően megingott az iszapban. – Felébredt – tudatta Yvette, miközben levett egy bádogtányért a polcról. A hajó tatja felől öblös morgás, azután döngő léptek zaja hallatszott, és Thomas kihátrált az orr-rekeszből, hogy szembetalálja magát a legmagasabb férfival, akit valaha is látott.

Pierre Villeroy jó egy lábbal magasabb volt Thomas íjánál. Hordónyi mellkasa kitöltötte a hajó teljes szélességét, arcát rettenetesen elcsúfították a gyermekkori himlő hegei, míg bozontos szakállában egy vadnyúl is eltévedt volna. Az óriás hunyorogva nézett Thomasra. – Dolgozni jöttek – mordult fel.

– Nem, üzenetet hoztunk.

– Csak, mert hamarosan indulnunk kell – közölte Villeroy olyan hangon, amely mintha egy barlang mélyéből morajlott volna fel.

– Üzenetet Sir Guillaume d'Evecque-től – magyarázta Thomas.

– Ki kell használni az apályt, tudja? – folytatta zavartalanul Villeroy. – Három hordó moha van a raktérben. Mindig is mohát használtam, akárcsak az apám. Mások a foszlatott kenderre esküsznek, de én azt nem szeretem, egyáltalán nem szeretem. Fele annyit nem ér, mint a friss moha. Jobban tart, he? És jobban keveredik a szurokkal. – Az elvadult arcon váratlanul fogatlan vigyor áradt szét. – Mon caneton – kiáltott a férfi, amint Yvette megjelent a púposra megrakott tányérral.

Yvette ellátta Thomast és Robbie-t fejenként két tojással azután előhozott két kalapácsot és pár különös vasszerszámot amelyek leginkább eltompult vésőkre emlékeztettek. – Dugarozni kell a réseket – magyarázta Villeroy –, ezért felmelegítem a szurkot, maguk meg addig tömködjék a mohát a palánkok közé.

– Az ujjaival belapátolt egy egész adagra való tojásfehérjét a szájába. – Meg kell lennie, amíg a hajó szárazon van két dagály között.

– De mi üzenetet hoztunk – erősködött Thomas.

– Értem én. Sir Guillaume-tól. Amit azt jelenti, hogy kellene neki a Pentecost egy útra, és amit Sir Guillaume akar, azt meg is kapja, mert jó volt hozzám, bizony hogy az, csakhogy semmire nem megy a Pentecosttal, ha elsüllyed, nem igaz? Mihez kezd a tengerfenéken a vízbe fúlt embereivel, he? Ezért kell bedugaszolni a réseket. Az én kis galambom meg én majdnem odavesztünk tegnap éjjel, igaz-e, kiscsibém?

– Bejött a víz – bólogatott hevesen Yvette.

– Egész úton csak mertük – folytatta, Villeroy bömbölő hangon –, Cabourgtól egészen idáig, ezért, ha Sir Guillaume el akar jutni bárhová is, legjobb lesz, ha mielőbb munkához látnak!

– Sugárzó mosoly jelent meg a kusza szakáll felett, amelyet immár tojásfehérje is borított.

– Dunkirkbe akar hajózni – tudatta Thomas.

– Méghozzá mihamarább, nem igaz? – tűnődött Villeroy fennhangon. – Átkel az árkon, felkap a lovára, azután kereket old, mielőtt még Coutances annyit mondhatna, hogy bükkmakk.

– De miért Dunkirkbe? – kérdezte Yvette.

– Mert csatlakozik az angolokhoz – felelte Villeroy a neheztelés legkisebb jele nélkül, noha Sir Guillaume ezzel nyilvánvalóan elárulta az övéit. – Az urak ellene fordultak, a püspökök ott ártanak neki, ahol csak tudnak, és azt mondják, a király is fülig benne van az egészben, úgyhogy akár át is állhat a másik oldalra – Dunkirk, azt mondják? Akkor csatlakozni fog Calais ostromlóihoz. – Újabb adag tojást és sonkát lapátolt a szájába. – És mikor akarna Sir Guillaume útnak indulni?

– Szent Kelemen napján – felelte Thomas.

– Mikor is van az?

Egyikük se tudta. Thomas ugyan tudta, hogy a hónap mely napján ülik meg Szent Kelemen ünnepét, de azt nem, hányat kell még aludniuk addig, és a tudatlansága mentséget szolgáltatott arra, hogy megkerülje a kétségkívül mocskos, hideg és nedves munkát. – Megyek és kiderítem – közölte –, azután majd segítek a munkában.

– Én is veled megyek – ajánlkozott önként Robbie.

– Maradj csak nyugodtan – fordult felé Thomas. – Monsieur Villeroynak van egy kis munkája a számodra.

– Munkája? – Robbie egy szót sem értett az eddig társalgásból.

– Semmi komoly – nyugtatta meg Thomas –, még élvezni is fogod.

Robbie eltelt gyanakvással. – És te hová mégy addig?

– Templomba, Robbie Douglas – felelte Thomas. – Templomba megyek.

Az angolok előző nyáron foglalták el Caent, aztán elég hosszan megszállva tartották a várost ahhoz, hogy meggyalázzák asszonyait, és elrabolják gazdagságát. Elkínzott, vérző és megrendült Caent hagytak maguk mögött, Thomas azonban itt maradt azután is, hogy a sereg elvonult. Megbetegedett, és Mordehai doktor gyógyította ki Sir Guillaume házában, majd miután Thomas felépült annyira, hogy járni tudjon, Sir Guillaume elvitte őt az Abbaye aux Hommes-ba, hogy megismerkedjen Germain testvérrel, a rendház írástudóinak vezetőjével, akinél bölcsebb férfiút Thomas még nem ismert. Germain testvér bizonyosan tudta, mikorra esik Szent Kelemen napja, ám Thomas nem csak emiatt akart ellátogatni az apátságba. Csak nemrég döbbent rá, hogy ha akad olyan ember, aki értelmezni tudja apja naplójának különös írásjeleit, akkor az csakis az öreg szerzetes lehet, és a váratlan fejlemény, hogy talán már ma reggel választ kap a Grál minden rejtélyére, izgalommal töltötte el Thomast. S ez mélyen meglepte. Gyakorta kételkedett a Grál létezésében, és még gyakrabban kívánta, bár semmi köze ne lenne a serleghez, ám most, váratlanul felülkerekedett benne a vadászat izgalma. És mindezen túl, egyszeriben átérezte az egész keresés áhítatát, méghozzá olyan mélyen, hogy megtorpant, s miközben a folyóról visszatükröződő, sziporkázó fényekre meredt, megpróbálta maga elé idézni a rideg angol éjszakát tűzzé és arannyá változtató látomást. Hogy is kételkedhetett, gondolta hirtelen. Hát persze, hogy létezik a Grál! Csakis arra vár, hogy felleljék, és boldogságot hozzon e gyászos világnak.

– Vigyázz, te fiú! – Thomast az ábrándozásból egy férfi riasztotta fel, aki jókora, osztrigával megrakott kézikocsit tolt el mellette. A kocsihoz egy bozontos kutyát kötöttek, és az Thomasra vetette magát, csattogó fogakkal kapott a bokája után, míg a kötél tovább nem rángatta. Thomas alig vette észre a kutyát vagy a gazdáját. Arra gondolt, a Grál éppen oly módon rejtőzik el az érdemtelenek elől, ahogy kételyeket ébreszt bennük. Ha meg akarja találni, nem kell mást tennie, csak hinnie, és talán egy kis segítséget kérnie Germain testvértől.

A kapus megállította Thomast az apátság kapujában, majd szinte azonnal görcsösen köhögni kezdett. A férfi meggörnyedt, levegő után kapkodott, azután lassan felegyenesedett, és belefújta az orrát ujjaiba. – Halálos egy kórság – szipákolta –, az bizony. Halálos kórság. – Felköhögött egy jókora adag váladékot, és kiköpött az apátság előtt gyülekező koldusok felé. – A másolóterem arrafelé van – mutatott előre –, a kerengőn túl.

Thomas hamar megtalálta a napsütötte helyiséget, ahol tucatnyi szerzetes állt a magas, döntött lapú asztalok mellett. A terem közepén kis tűz lobogott, talán hogy a tinta ne fagyjon bele a tartókba, ám a boltozatos helyiségben így is elég hideg maradt ahhoz, hogy a szerzetesek lehelete ködként lebegjen a pergamenek felett. Valamennyien könyveket másoltak, a kőből rakott falak között élesen visszhangzott a tollak sercegése. Két novícius az egyik félreeső asztalnál festéket porított a táblaképekhez, egy társuk báránybőrt kapargatott, míg egy negyedik ifjú a lúdtollakat hegyezte, és valamennyien nyugtalanul tekingettek fel Germain testvérre, aki egy emelvényen foglalt helyet, és saját kéziratán dolgozott. Germain vén, törékeny termetű és hajlott hátú szerzetes volt, sóhajnyi ősz hajjal, opálosan vizenyős szemmel és heves vérmérsékletet sejtető arckifejezéssel. Arcával egészen közel hajolt a munkájához, míg csak meg nem hallotta Thomas lépteit; ekkor hirtelen felnézett, s bár nem látott jól, annyit azonnal észrevett, hogy a hívatlan látogató kardot visel az oldalán. – Mi keresnivalója van egy katonának Isten házában? – dörrent rá Germain testvér. – Be akarja végezni, amit az angolok a múlt nyáron megkezdték?

– Beszélnivalóm lenne önnel, testvérem – felelte Thomas. A tollak sercegése fokozatosan abbamaradt, amint a barátok fékeztek kihallgatni a társalgást.

– Dolgozni! – förmedt a szerzetesekre Germain testvér. – Dolgozni! Így sosem kerültök a mennyekbe! Kötelességetek van, hát végezzétek! – A tollak nekikoccantak a tintatartóknak a sercegés, festékporítás és kaparászás újra megkezdődött. Germain testvér riadtnak tűnt, amint Thomas fellépett az emelvényére. – Ismerjük mi egymást? – csattant fel.

– Elmúlt nyáron találkoztunk. Sir Guillaume mutatott be minket egymásnak.

– Sir Guillaume! – Germain testvér végre letette az írótollat. – Sir Guillaume? Kérdem, hogy valaha is viszontlátom! Ha! Coutances a torkát szorongatja, mint hallom, és ez így is van jól. Tudod te, mit tett?

– Coutances?

– Sir Guillaume, te ostoba! A királya ellen fordult Picardiában! A királya ellen fordult. Hitszegővé lett. Mindig is ostoba volt, amiért így kockáztatta a fejét, de most szerencsés lesz, ha egyáltalán a nyakán tarthatja a kobakját. Mi az?

Thomas kicsomagolta a könyvet, és az asztal lapjára helyezte. – Azt reméltem – felelte alázatos hangon –, testvérem talán lel némi értelmet ezekben a...<