/ Language: Hungary / Genre:antique

Han Solo legendája

Brian Daley

Valahol, egy messzi-messz galaxisban… … él egy csempész, aki vuki tettestársával semmibe veszi az elnyomó Birodalom és a gátlástalan Fennhatóság törvényeit – akit csak saját becsületkódexe irányít, tűnjék bármilyen bosszantónak. Han Solo, a Millennium Falcon tulajdonosa, sok ezer világ zavarosában halászó „üzletember” hosszú utat jár be, míg űzött blokádtörőből szabadságharcos, lézengő kalózból a Felkelők Szövetségének tábornoka lesz. Ez az ő története… Han Solo legendája Ebben a kötetben az alábbi Han Solo könyvek találhatóak meg: Han Solo hadjárata Han Solo bosszúja Han Solo küldetése

A LEGENDA ÚJRA ÉLED

A harci robotok, pontosan követve a kapott utasításokat, mindent elpusztítottak, ami az útjukba került. Először érzékelőikkel megkeresték a harci gépeket, amelyek egy boltozatos épületben rejtőztek a szerelőcsarnok mellett. A pilóta megpillantott egy robotot, amint a kupolás épület ajtaját zúzza szét, miközben féltucat társa azzal foglalkozott, hogy kirángassák helyükről a guruló ajtókat. A kapuk száraz forgácsként morzsolódtak szét kezeik között, és Xim tökéletes katonái benyomultak az épületbe − lerombolva a szerelőrészlegeket és nehézgépeket, szétzúzva az emelőszerkezeteket, miközben folyamatosan tüzeltek fémkarjaikba épített fegyvereikkel. Hő- és részecskesugarak villóztak, félelmetes árnyakat varázsolva az épületbe, mely helyenként már lángokban állt. A robotok lövései átfúrták az épület tetejét is, de legtöbbjük a belső berendezést zúzta porrá.

Az egész bánya területén hasonló volt a kép. A harci robotok, gondolkodó-kapacitásuk véges volta miatt szó szerint teljesítették a parancsokat, ugyanannyi figyelmet szánva az épületek és gépek elpusztításának, mint az emberekének. Egész csapatok vonultak a bányagépek között; mindenfelé lövöldöztek, teljes mértékben kihasználva tűzerejüket.

BUDAPEST 1994

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Brian Daley

Han Solo at Stars’ End

Han Solo’s Revenge

Han Solo and the Lost Legacy

A Del Rey Book published by Ballantine Books 1979-1981

Copyright © 1994 Lucasfilm Ltd.

Fordította Nemes István és a PRINCE-L Fordítói Iroda

Átdolgozta Gáspár András, Szalkai László és Teplán Attila

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved!

A címlapon Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Zölley Imre

Hungarian translation © 1992-94 Valhalla Páholy Kft.

Hungarian edition © 1994 Valhalla Páholy Kft.

Az AVALON Kiadói Csoport tagja

ISBN 963 8353 33 3

VP-SF-070794-99.6.65

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zs. u. 15

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novák Csanád ügyvezető igazgató.

Felelős szerkesztő: dr.Szalkai László. Művészeti igazgató: Marjai Csaba.

Korrektor: Tóth Endre. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft.

A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda Rt. végezte.

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5140.66-14-2.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató.

Terjedelem: 41 ív

Készült Debrecenben az 1994. évben.

A szerző köszönetét fejezi ki

Eleanor és Diana Berrynek,

önzetlen és hathatós támogatásukért

ELSŐ FEJEZET

− Ez bizony hadihajó, a fenébe is!

A Millennium Falcon pilótafülkéjének műszerfalán vörös riadófények gyúltak ki, s éles csipogássorozat tette még nyomatékosabbá a figyelmeztetést. A taktikai számítógép kijelzőjén harci információk özöne áramlott át hihetetlen sebességgel.

Han Solo előrehajolt a pilótaülésben, és nyugodt figyelemmel követte a képernyőkön sorjázó jeleket. Fiatalos, keskeny arca megfeszült. A pilótafülkét betöltő hangzavar közepette a Duroon bolygó felszíne közeledett egyre sebesebben. Valahol odalenn egy jócskán felfegyverzett cirkáló felfedezte a Falcont, s most azon igyekezett, hogy mihamarabb elfogja. Han csupán magát okolhatta, hogy a hadihajónak sikerült előbb felfedeznie őt, hiszen egy csempész számára az észrevétlen érkezés és távozás több, mint létkérdés − az efféle hibára nincs mentség.

A képernyőn végre megjelentek a számítógép vezérelte löveg optimális követőpályájának adatai. Megnyugtató zöld fény jelezte a fegyverrendszer készenlétét.

– Adj rá minden energiát a telepekre, Csubi − szólalt meg végre Han, ám tekintetét egy pillanatra sem vette le a villogó műszerekről. − És húzd fel az összes pajzsot is! Tiltott területen vagyunk, egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy azonosítsák a hajót…

A rakományról nem is beszélve, tette hozzá magában.

Jobb oldalán, a másodpilóta székében ülő Csubakka felmordult. Óriási szőrös alakja alatt szinte elveszett a módosított − és jócskán megerősített − ülés, tömpe ujjai meglepő ügyességgel és fürgeséggel szánkáztak a kapcsolók között. Miközben a hajót védelmező energiamező ellenőrzőfényei kigyulladtak, a vuki kivillantotta igencsak veszedelmesnek látszó fogait is. Ugyanekkor a Falcon tatján félrehúzódott a lézerágyúkat rejtő kupola teteje, és Han akaratának engedelmeskedve célba vette a rohanvást közeledő cirkálót.

Miután hajóját felkészítette az esetleges csatára, Han végiggondolta lehetőségeit. Tudta jól, hogy összeütközésbe kerülhet a Szövetségi Fennhatósággal ebben a szektorban, de mindeddig remélte, hogy a nem kívánt találkozót elkerülheti. Ám a Fennhatóság hajója megmásíthatatlan bizonyossággal közelített balról, s mostanra Hannak néhány másodperce maradt csupán, hogy eldöntse, mit tegyen. Feladhatná persze terveit, s a rakománnyal mit sem törődve megpróbálhatna elmenekülni − ám Han Solo nem az a fajta csempész volt, aki ilyesmit tesz…

Gyors pillantást vetett a műszerekre, azután döntött: vagy megsegíti közmondásos szerencséje most is, vagy felkenődik a bolygó számtalan sziklaormának valamelyikére.

A másik hajó csak nem tágított. Igaz, a Falcon sem várakozott egyhelyben, mert szenzorai egykedvűen jelezték a szomorú tényeket: komoly fegyverzettel és még komolyabb szándékokkal állnak szemben. Han elhúzta száját.

– Olybá tűnik, nem kopnak le rólunk, Csubi. Ahogy elnézem, rém komolyan veszik magukat… Mindjárt a nyakunkon lesznek! A fenébe is, hogy miért nem tudnak valami mással szórakozni? Egy kicsit kell csak emelkedniük, és máris befognak!

Szerencséjükre a Fennhatóság igazi veszélyt jelentő durooni központja a bolygó túlsó féltekéjén volt, messze innét, ahol a rendszer napja épp most kelt fel. Han óvatosságból mindig az éjszakai oldalon szállt le, olyan messze a hivatalos kikötőktől, amennyire csak lehetséges.

– Landolunk − döntött végül. Ha a Falconnak sikerül egy időre leráznia üldözőjét, kirakodhatnak, lebonyolíthatják az üzletet, s egy kis szerencsével kereket oldhatnak, mielőtt a fináncok rájuk találnak.

A vuki kedvetlenül felmordult, ám Han egy zord pillantással elhallgattatta.

– Van talán jobb ötleted? Hisz tudod, mennyire idegenkedem a szemtanúktól, az efféle társaságot pedig éppenséggel ki nem állhatom!

A teherhajó − szédült pilótája akaratának engedelmeskedve − nyaktörő zuhanásba kezdett. A pajzsok vörösen izzottak fel, ahogy elérték a légkör határát.

A fennhatósági cirkáló lassított, megpróbálta követni a koréliai teherszállítót, s közben azon igyekezett, hogy műszereivel azonosítsa a menekülőt. Han mit sem törődött a folyamatosan sugárzott, megállásra felszólító figyelmeztetésekkel, az automata azonosítóberendezést pedig már régen lekapcsolták a kommunikációs rendszerről.

– Nyomd föl a pajzsokat maximumra! − utasította a vukit. − Leteszem az öreglányt, és nem szeretném, ha megfőnénk időközben…

A vuki megcsóválta bozontos fejét, azután munkához látott: megpróbálta közömbösíteni a temérdek hőenergiát, amely a Falcon hirtelen légkörbe érkezésekor keletkezett. A műszerfalon újabb figyelmeztető jelzések kezdtek villogni, ám Han nem ért rá fogalakozni velük. Azon igyekezett, hogy mindvégig a bolygó árnyékában maradjon.

A hajtóművek lassan túlmelegedtek, s most már az irányítással is nehézségek adódtak. Miközben a szenzorokat figyelte, Han észrevett egy vulkáni eredetű szakadékot a bolygó egyenlítője mentén. Kiemelte a Falcont a dugóhúzóból, bevágott a sziklafalak közé, noha a kormánymű egyre restebbül engedelmeskedett parancsainak. Néhány tucat lábnyi magasságban suhant tovább a Duroon felszíne felett.

– Na, most próbáljatok bemérni! − dünnyögte Han. Csubakka elégedetten felmordult. Itt a szakadékban kevés az esély arra, hogy a fináncok felfedezzék őket, akár optikai, akár műszeres felderítő egységet használnak. A Falcontkiválóan elrejtették a felszíni terepakadályok és a mélyből áradó, radioaktív eredetű hőhullámok. Ám Han pontosan tudta, hogy itt ők sem maradhatnak sokáig.

Az ablakon beszűrődő narancsszín fények játékát figyelve összegezte a tényeket. Szerencsés esetben a Fennhatóság hajója elveszítette a nyomukat, és nem is bukkanhat rájuk újból, amíg nem kényszerülnek feljebb emelkedni. Mindazonáltal kénytelenek légköri sebességgel haladni, amíg valóban biztonságos helyet nem találnak a landoláshoz… Csöndesen szitkozódott amiatt, hogy számítógépe nem rendelkezik navigációs adatokkal. Így szemére és megérzéseire volt kénytelen hagyatkozni. Ráadásul néhány perc múlta elérik a hasadék nyugati végét. Itt az ideje, hogy eldöntse, merre tovább.

Végigpillantott a számítógép rajzolta térképen, és megpróbált visszaemlékezni a kapott utasításokra. Délre hatalmas hegy emelkedett. Muszáj lennie egy átjárónak valahol! Végigzongorázott a billentyűzeten, életre keltve a felszínkövető radart. Kénytelen volt tovább csökkenteni a Falcon repülési magasságát, hogy kiszűrjön minden árnyékolást, ami megzavarhatja a FKR-t.

– Aki ennél is lejjebb tud ereszkedni, az már csal… − mormolta. Fél szemmel az FKR képernyőjét figyelte, miközben megpróbálta megtalálni az előre jelzett átjárót.

Különös. A kapott információk szerint a hágó elég széles a Falcon számára, a radar szerint azonban túlságosan szűk a hely az áthaladáshoz. Han fejében megfordult, hogy felemeli a hajót, aztán meggondolta magát − abban a pillanatban visszakerülne a cirkáló érzékelőinek hatósugarába. Az üzlet és a fizetség túlságosan közelinek rémlett ahhoz, hogysem önszántából lemondjon róla. Különben is, hová az ördögbe menne? Tovább növelte a hajó sebességét, hogy mielőbb túljussanak a hágón.

Izzadtság csorgott végig gerincén, inge csakhamar a testéhez tapadt. Csubakka halkan morgott, mint mindig, amikor erősen figyelt. Az FKR generálta háromdimenziós tereprajz nem tűnt túl bíztatónak. Han a kézi vezérléssel küszködött. Érezte, hogy a kontrollszerkezet egyre nehezebben tudja követni utasításait. Csubakka egyre idegesebben dörmögött, igencsak helytelenítette az efféle manővereket. A hágó bejárata egyre közeledett. A résben az éjszakai égbolt fényei hunyorogtak: az ezer színben ragyogó csillagok, a Duroon három holdjának sápatag ábrázata.

A hágó éppen egy kevéssel volt keskenyebb a kelleténél.

A teherhajó végre megemelkedett kissé, a sebességéből is veszített − s ez a néhány pillanatnyi haladék elégnek bizonyult Han Solo számára ahhoz, hogy megmentse a Millennium Falconta biztos pusztulástól. Azonnal lekapcsolta a pajzsokat, oldalára fordította a hajót. A hajtóművek felbőgtek a hirtelen megterheléstől. Han elvégzett néhány apró változtatást, azután már csak annyi ideje maradt, hogy megkapaszkodjon a pilótaszék hevedereiben.

Fém súrlódott kőhöz, a zaj egy pillanatra elviselhetetlenné vált. A nagy hatósugarú érzékelőket leborotválta a szikla, nemkülönben az egyik külső radartányért. Azután a hasadék kiszélesedett és a Millennium Falcon átjutotta túloldalra.

Han kisimult arccal túrt sötét hajába, és egy félmosollyal Csubakkához fordult.

− Na, mit mondtam? Az ösztöneim sosem hagynak cserben!

A hajó a hegy mögött elterülő dzsungel fölött suhant. Han összevonta a szemöldökét, a vuki pedig rosszallóan, de érezhető megkönnyebbüléssel mordult fel.

– Igazad van − biccentett a koréliai. − Tényleg nagy ostobaság volt idetenni ezt a hegyet! − Visszafordult a térképhez, s most már könnyedén megtalálta a következő tájékozódási pontot: egy sebes sodrású folyót. A Falcon szinte a hullámok hátán repült, és hamarosan feltűnt a rég várt vízesés is.

Csubakka még mindig rosszallóan dörmögve begyújtotta a fékező hajtóműveket. A hajó lelassult, a turbinák kavarta szél felkorbácsolta a vizet, a holdak kékes fényében úgy tűnt, mintha hurrikán tombolna odalenn. Han a FKR segítségével könnyedén kiválasztotta a megfelelő helyet, s a teherhajó méltóságteljesen aláereszkedett a sűrű növényzet szőnyegére. Csubakka sorban lekapcsolta a reaktorokat, lassanként minden elcsendesedett. Egy utolsó döccenéssel a hidraulika kiegyensúlyozta a talaj egyenetlenségeit: a Millennium Falcon célhoz ért.

Han és Csubakka némán hátradőltek. Mindketten úgy érezték, kell némi idő ahhoz, hogy összeszedjék magukat. Odakint, a pilótafülke ablakain túl a dzsungel sűrű sötétbe burkolózott, csupán az óriási fák sziluettje rajzolódott az égre. Olykor különös, barátságtalan zajok szűrődtek be a csempészekhez, akik azzal vigasztalták magukat, hogy pillanatnyilag legalább a lezuhanásról nem kell tartaniuk. A megperzselt föld füstöt és gőzt eregetett, mely fokozatosan beterítette az egész hirtelen támadt tisztást.

A vuki hosszú vakkantássorozattal adott hangot véleményének.

– Ezt magam se mondhattam volna szebben − bólintott Han. − Na, lássunk a dologhoz!

Mindketten kicsatolták hevedereiket, feltápászkodtak. Csubakka azonnal magához vette nyílpuskaszerű lézervetőjét, meg a hozzá való töltényövet. Han sosem vált meg oldalfegyverétől, ettől a széles körben forgalmazott lézerpisztolytól, melyet később − saját céljainak megfelelően − átalakított kissé. Felszerelte gyorstüzelő homloktárral, precíziós, elektronikus célkeresővel, sőt, egy pluszenergiát szolgáltató makro-generátorral is. A pisztolyövet mindig lazán viselte, csupán a combjához erősítette hozzá alul − így olyan gyorsan ránthatta elő fegyverét, ahogy csak akarta.

A bionikus kijelzők szerint a Duroon légköre respirátor nélkül is tökéletesen belélegezhető volt: minden további előkészület nélkül leereszthették a rámpát. A hidraulika tette a dolgát, hamarosan beáramlott a bolygó rothadó vegetációjától és az erjedő talaj édeskés bűzétől terhes levegő. A dzsungel forró éjszakája veszélyt sejtetett. Állatok rikoltásai és hördülései váltották fel az űrhajó műszereinek halk, megnyugtató zümmögését. A távolból a vízesés dübörgése hallatszott.

– Csak megtaláljanak… mormolta Han. Az erdőt szemlélte, élőlényeknek azonban nyomát sem látta. Ezen persze nem csodálkozott; a hajó landolása elijesztett a környékről minden fajzatot, s kell hozzá némi idő, hogy visszamerészkedjenek megszokott környezetükbe. Solo bozontos másodpilótájához fordult.

– A kuncsaftokat én fogadom. Te nézd át az érzékelőket, iktasd ki a hajó összes elektromos rendszerét, kivéve a létfenntartó áramköröket − nem szeretném, ha a Fennhatóság valami trükkös műszerrel kiszúrna minket idelent. Aztán nézz utána, milyen károkat szenvedett az öreglány, amikor átbújtunk a tű fokán!

Csubakka egyetértően vakkantott, és eltűnt a hajó belsejében. Han komótosan nekifogott, hogy lehámozza kezéről a pilótakesztyűt, miközben óvatosan lesétált a rámpán. Fegyverének célkeresőjét éjszakai üzemmódra állította, meggyőződött, hogy a telepek teljesen fel vannak töltve, és kibiztosította a pisztolyt. Biztos, ami biztos.

Az űrjárók hagyományos, hosszú szárú csizmáját viselte, sötét egyennadrágot vörös tiszti sráffal az oldalán, hozzá civil inget és a csempészek között oly divatos mellényt. Uniformisának zubbonyát, rangjelzéseit már régen nem hordta.

Tekintete villámgyorsan végigsuhant a Falcon burkolatán. Különös figyelmet szentelt a hasi résznek, meggyőződött róla, hogy a giroszkópok épek, s hogy a megerősített pajzsok vezérlése is sértetlen. Fellélegzett, így nem kell attól tartania, hogy a hajótatra szerelt szervófelfüggesztéses lövegek egy esetleges csetepaté során a Falconbantesznek kárt.

Megállt rámpa alján, az eget kémlelte. A csillagok garmadájának látványa, mint rendesen, nyugtatólag hatott rá.

Hadd kutakodjon az a fránya cirkáló! A Duroonnak ezen a részén olyan erős a termikus tevékenység, hogy semmire se mennek a detektoraikkal. Legalább egy hónapig elemezhetik az adatokat, mire sikerül a nyomunkra bukkanniuk, még ha a számítóközpontjuk teljes kapacitását erre használják is − én pedig nem szeretnék néhány óránál tovább itt maradni. Hát ennyi. Most már csak a vásárlók hiányoznak a boldogságomhoz.

Leült a rámpa végére, és átkozta magát amiért nem hozott magával némi innivalót. A pilótafülke egyik szekrényében tartott egy üveg ódon, remek évjáratú, vákuumdesztillált okromi jit, de nem érzett kedvet ahhoz, hogy visszamenjen érte. Az üzlet az üzlet. A tiszta fej kötelező.

A Duroon élőlényei lassan előmerészkedtek. Hatalmas, dagadozó gázlények foszforeszkáltak kísérteties fehér fényben. Neszezni kezdtek a rovarevő kiászok, és valami fura massza is előkúszott a tisztás széléig. Hannak sokáig kellett erőltetnie a szemét, amíg rájött, hogy a zöld szőnyegre emlékeztető szerzet egy boink. Eleinte tétován fodrozódott, azután felnyitotta egyetlen − ablaknyi − szemét, és hosszasan bámulta a Falcont. Mikor észrevette a pilótát, gyors visszavonulásba kezdett.

Han üzlettársa neszezésére, hördüléseire fülelt. Milyen messzire sodródtak szülőbolygójuktól mindketten, hány efféle barátságtalan planétát láttak már, és mennyi vár még rájuk! Ha az ember csempész, bérpilóta, illik megbarátkoznia a változatossággal − no meg a veszedelemmel. Vagy elfogadja, vagy belebolondul.

Han − akar Csubakka − számtalanszor került szembe a törvénnyel, s mindig számolt a büntetés eshetőségével is. Ez az út azonban különbözött az eddigiektől. Ilyesfajta áruval hivatalosan lezárt területre behatolni azonnali deportálást vagy kivégzést jelent.

A Fennhatósági Szektor a galaxis egyik spirálkarjában kezdett terjeszkedni. A spirálkar több tízezer csillagrendszert foglalt magába; nem egy intelligens életforma alakult ki naprendszereiben, és nem egy vált közülük a Fennhatóság alattvalójává. Némelyik civilizáció azt sem tudta, hogyan jutott idáig. Han hallott pár ijesztő híresztelést a gyarmatosítók módszereiről: furcsa neutrínó-tevékenységet, érthetetlen módon elszabadult vírusokat emlegetett valamennyi. Vírusokat, melyek úgy terjednek bolygóról bolygóra, akár a Fennhatóság befolyása a galaxisban.

Persze a Fennhatóság veszedelmesebbnek rémlett bármilyen vírusnál. Az idők során felfoghatatlan gazdagságra tett szert. A behódolt naprendszerek bolygóin a Fennhatóság volt a tulajdonos, a fővállalkozó, a birtokos és a kormány − no meg a rendfenntartó erő. A Fennhatóság gazdagsága már-már a Galaktikus Birodaloméval vetekedett, noha névleg urának vallotta még a Császárt. Gondosan ügyelt, nehogy magára haragítsa, nehogy ürügyet szolgáltasson a rettegett csillagrombolók beavatkozására − látszólagos jámborsága ellenére azonban éppoly kíméletlenül érvényesítette akaratát, védelmezte saját befolyási övezetét és üzleti érdekeit, mint a Birodalom nagyjai. Minden hajó, amely illegális kereskedelmi tevékenység szándékával érkezett a Szektorba, azonnal célpontjává vált a Fennhatóság hadihajóinak, a félelmetes hírű Biztonsági Rendőrségnek.

Mibe keveredtél már megint? átkozta magát Han. De hogy is mondhat nemet az ember, amikor az uzsorás Ploovo Kettő-Négy-Egy egész vagyont hajlandó áldozni a küldetés sikeréért?

Muszáj megütnöm a főnyereményt, gondolta Solo. Egyszer találok egy csodálatos bolygót, és letelepszem. Elvégre a galaxis nagy. Talán hamarosan

Azután megrázta a fejét. Mire ez az önáltatás? Ha letelepszik valahol, máris meghalt egy kicsit. Az már nem ő lenne. Mit nyújthat egyetlen bolygó olyasvalakinek, aki csillagtól csillagig repül? A határtalan űr utáni vágyakozás kábítószer, amiről nem tud már lemondani! Ő és Csubakka rendszeres látogatói a tiltott rendszereknek, olyan munkát végeznek, ami igazán a kedvükre való. Vagy jól fizet. Folyamatos veszély és bizonytalanság az életük − de hát ezzel jár a szabad csillaghajózás. A börtön és a halál kockázata állandóan a fejük fölött lebeg, de mint annyiszor, Han most is rádöbbenni, ezt tartja a kisebbik rossznak.

Mindemellett máris szert tett valamire: egy értékes információra. A Fennhatóság cirkálója felfedezte hajóját, mielőtt saját műszerei ellenség közeledtét regisztrálták volna. Nem kétséges, hogy a Biztonsági Rendőrség újfajta szenzorokkal dolgozik. Ha nem talál módot a kijátszásukra, nagyon nehéz idők következnek a Falcon legénysége számára. Valamit tenniük kell − s ez a valami minden bizonnyal tengernyi pénzbe kerül…

Megrázta fejét, s újból körülpillantott a dzsungel fenyegető sötétjében. Remélte, nem kell a hajó leszállófényeit újból felkapcsolnia ahhoz, hogy ügyfelei megtalálják.

− Itt vagyunk…

Solo megperdült, s kibiztosított fegyverével már célba is vette az érkezőt. A lény egykedvűen ácsorgott a rámpa mellett, alig karnyújtásnyira. Majdnem akkorára nőtt, mint Han, tömzsi teste és rövid karjai azonban kisebbnek mutatták. Lapos arcában kerek, rezzenetlen pillantású szemek ültek.

– Ez − dünnyögte a koréliai, miközben fegyverét ismét tokba csúsztatta − a legjobb módja annak, hogy szitává lövesse magát, tudja?

A teremtmény figyelmen kívül hagyta az elmésséget.

− Elhozta, amire szükségünk van?

– Itt a teljes rakomány. Ámbátor fogalmam sem volt, hogy ennyire rázós lesz a futam. Ha egyedül jött, máris megnézheti.

A teremtmény megfordult, és halk, vartyogó hangok sorát hallatta. Alakok tucatjai bukkantak elő − akárha a földből nőttek volna ki. Csak álltak, minden figyelmüket a hajónak és pilótájának szentelték. Hosszúkás, fémes valamiket szorongattak, amelyekben nem volt nehéz felismerni a fegyvereket.

Azután morgás hallatszott. Han előrébb lépett, felpillantott a rámpára. Csubakka, kezében lézervetőjével, a jövevényeket méregette. Solo intett neki. A vuki erre leengedte fegyverét, és visszahátrált a hajó belsejébe.

– Csak az időt vesztegetjük − fordult most a lényhez a koréliai. − Kíváncsi a cuccra vagy nem?

A teremtmény megindult a Falcon felé − népes társaságával együtt. Han sajnálkozva tárta szét a karját.

− Ne egyszerre, drága barátaim! Kezdetnek egy is megteszi…

A főnöknek látszó figura vartyogott egy sort, majd egyedül követte Hant a fedélzetre.

A hajó belsejében Csubakka bekapcsolta a vészvilágítást. Időközben felnyitotta már a hajó rejtett rakterének fedőlemezeit is − ezeket a rekeszeket közvetlenül a legénységi folyosó alá építették be. Majdnem teljesen érzékelhetetlenek voltak, s általában a csempészárut rejtegették bennük. Csubakka bemászott az egyikbe, s súlyos ládát emelt ki. Látszott, ez a feladat még az ő emberfeletti erejét is kemény próbára teszi.

Han lecsatolta a fémláda tetejét, letépte a fegyvereket borító csomagolást. Kivett egyet, ellenőrizte, nincs-e feltöltve, azután a teremtmény kezébe nyomta.

Karabélyok voltak; rövid csövű, könnyű, primitív fegyverek. Mint a rakomány többi darabja, ez is egyszerű optikai irányzékkal, válltámasszal és szuronnyal volt ellátva. Mivel az őslakók mindeddig semmiféle energiafegyvert sem használtak, teljesen lenyűgözték őket a lézervetők. A teremtmény aprólékosan megvizsgálta a kezében tartott eszközt, aztán hármat-négyet kattintott a ravaszon.

– Tíz láda. Összesen ezer karabély − magyarázta Han, és elővett egy másikat. Felhajtott egy apró panelt a válltámasz mellett, megmutatta, hol kell feltölteni a telepeket. − Adapterek mellékelve.

Ezek a fegyverek a legkeresettebb fajtához tartoztak, hihetetlen ellenállóképességgel rendelkeztek bármiféle fizikai vagy magnetikus behatással szemben, ezért lehetett védőborítás nélkül szállítani őket, akár a hipertéren keresztül is. Évtizedekig működnek majd itt a dzsungelben anélkül, hogy bármely alkatrészüket lecserélnék; fontos szempont ez, hisz a vásárlók szakszerű karbantartásra nemigen gondolhatnak…

A lény bólintott: érti már.

– Loptunk hozzájuk pár kisebb generátort − mondta a koréliainak. − Természetesen a Fennhatóság raktárából. Azért jöttünk ide, mert munkát és jobb életet ígértek, és szerencsésnek éreztük magunkat, hisz saját világunk nagyon szegény. De rabszolgasorban tartanak bennünket, nem engedik, hogy elmenjünk innen. Sokan megszöktünk. A vadonban élünk: ez a világ nem különbözik sokban a miénktől. A fegyverek birtokában végre lehetőségünk nyílik a visszavágásra.

– Elég! − Han egyetlen ideges kézmozdulattal elhallgattatta a lényt. A fejét csóválta. − Nem akarok tudni róla, érti? Nem ismerem magukat, és maguk sem ismernek engem. Ami idelent zajlik, nem az én üzletem, hát kérem, ne mondja el nekem!

A hatalmas, rezzenéstelen szemek megállapodtak rajta. Han inkább félrenézett.

– A pénz első felét megkapom, mikor kirakodtam, a maradékot pedig mielőtt végleg eltűnök. Miért bonyolítanánk egy egyszerű kereskedelmi ügyletet? És ne feledje: semmi lövöldözés, míg a talajon vagyunk! A Fennhatóság hajója azonnal bemér minden energiakitörést.

Megszámolta a fizetség első részletét, a tűzopálokat, gyémántokat, nova-kristályokat és egyéb drágaköveket, melyek kivétel nélkül e bolygó kérgéből kerültek elő. Marhák!, gondolta köziben. Fegyvert vesznek ahelyett, hogy a szabadságukat vásárolnák megA Falcon fedélzetén simán odébbállhatnának, de nem: inkább csatlakoznak ehhez az ostoba felkeléshez a Fennhatóság uralma ellen. Hogy ebből mi lesz még!

Félrelépett a teremtmény útjából. Az nézte még egy pillanatig, azután kifelé kezdett vartyogni, a rámpa körül gyülekezőknek. A jelre beóvakodtak a többiek is. Han most már közelről szemlélhette fegyvereiket: egyszerű tűvetők és nyílpuskák voltak. A lények egyike-másika vulkáni üvegből csiszolt tőrt viselt. Körbeállták a ládákat, elkezdték lecipelni a fegyvereket; mindegyikük hatot-hetet vitt egyszerre.

Han és Csubakka némán figyelték ténykedésüket. Azután a koréliainak hirtelen eszébe jutott valami.

Van a Fennhatóságnak itt állomásozó hadihajója? Amolyan igazán nagy hajó, csomó ágyúval?

A lények vezetője eltöprengett.

– Van egy nagy hajó. Utasokat és ellátmányt is szállít. Olykor találkozik odafönn más hajókkal, hogy rakományt vegyen át tőlük.

Han éppen így gondolta. Remélte, hogy nem igazi cirkálóval akadt dolga, hanem csak egy komoly fegyverzetű csillaghajóval. Ez is épp elég fejfájást okozhat, de lehetne rosszabb a helyzet. Lehetne reménytelen.

A lázongók vezére nem tágított.

– Még több fegyverre van szükségünk. Hasznát látnánk egyéb segítségnek is.

– Beszéljen a papjaival! − ajánlotta kapásból Han. − Vagy kössenek még üzleteket, ahogy eddig! Én befejeztem: a környékre se jövök többé.

A lény lehajtotta a fejét, s nem szólalt meg újra. A kirakodás és a fizetés gyorsan lezajlott; nem volt több fennakadás, mégis hajnalodott már, mire végeztek. A horizontot beragyogták a nap első sugarai. Han egyre idegesebben kémlelte az eget: a fennhatósági hajóról szabad szemmel is kiszúrhatják őket, és akkor…

Csubakka beindította a reaktorokat, végigfuttatta a legszükségesebb teszteket. A Millennium Falcon életre kelt. A lények még mindig ott tébláboltak, s miután elhordták fegyvereiket, némán ácsorogtak a tisztás szélén. Hanon megmagyarázhatatlan szánakozás lett úrrá, de hamar elnyomta a feltörő érzéseket.

Megrázta a fejét és hátrakiáltott:

− Minden kész, Csubi?

A vuki megnyugtató vakkantására elmosolyodott. Megindult fölfelé a rámpán, de félúton hátrafordult és a lények csoportja felé intett.

− Sok szerencsét! Tán még találkozunk…

MÁSODIK FEJEZET

Már dokkoláskor sejtették, hogy nem maradhatnak észrevétlenek.

Az Etti IV ismert helye volt a galaxisnak − természeti kincsekben szegény bolygó, mely barátságos éghajlata és központi fekvése miatt a csillagközi kereskedelem egyik csomópontjává vált. A legnagyobb hasznot mindebből természetesen a Fennhatóság urai húzták, de megtalálták számításukat a mindenfelől idegyűlt törvényszegők is…

Solo és a vuki a hivatalos Értékbeváltóba sietett, hogy pénzre váltsa a Duroonon szerzett drágaságokat, melyeket Csubakka vonszolt egy bérelt repulzorkocsin. A kocsira halmozott dobozok túlságosan emlékeztettek a szabvány páncélkazettákra − ha mással nem, ezzel biztosan magukra vonják a hatóságok (s persze a csirkefogók) figyelmét. Alacsony, előregyártott elemekből épült házak közt, fúziós lánggal elegyengetett úton haladták, fel-felpillantva a permacitből és habbetonból összerótt hivatali hangyabolyokra. Tudták, hogy itt és most aligha kell meglepetéstől tartaniuk; azok a gazemberek, akiket nem riasztott a tömeg, bízvást elbátortalanodtak Han fegyvere, magabiztos járása láttán, s kétszer is meggondolták, ujjat húzzanak-e társával, a sugárvetőt cipelő, szőrös óriással, akibe láthatólag elég erő szorult ahhoz, hogy csomót kössön az esetleges támadók végtagjaira. A két csempész biztosra vette, hogy sem az élelmesek, sem az elvetemültek nem látnak bennük könnyű prédát.

Az Értékbeváltó alkalmazottainak fogalmuk sem volt róla, hogy a drágakövek blokádtörő fegyvereladásból származnak, ezért rövid úton nemesfémre és ritka kristályokra cserélték őket − még a százezernyi rendszert átfogó Fennhatóság sem rendelkezett olyan nyilvántartási rendszerrel, mely az efféle tranzakcióknak elejét vehette volna. Han Solo javadalmuk nagyobb részét nyomban készpénzesítette, s ha lett volna kalapja, alighanem megemeli a lükén káráló autó-hivatalnok előtt, mely utalványát kiállította. Mellényzsebébe süllyesztette a plasztikkártyát, s intett a vukinak: indulás.

Amint kiléptek a bank ajtaján, Csubakka hosszú vakkantás-sorozatot eresztett meg.

Nyertél, ebből szépen kifizetjük Ploovo Kettő-Négy-Egyet − nyugtatta meg Han. − Ez lesz a legelső dolgunk.

Csubakka második mordulására aztán felkapta a fejét: a Biztonsági Rendőrség egyik egysége tűnt fel a humanoidokból, droidokból, és ki tudja, még miféle fajzatokból álló tömegben.

– Hé, pajtás! Csak nyugi! − intette társát a koréliai. A barna páncélzatot és harci sisakot viselő rendőrosztag tüzelésre kész fegyverrel haladt, a járókelők félrehúzódtak útjukból. Han látta, hogy két sisak feléjük fordul − a zsaruk nyilván a vuki hördülésére figyeltek fel −, ám úgy tűnt, ezúttal nem őket keresik, s egykettőre odébb is álltak. Solo fejcsóválva nézett utánuk. Számtalan rendfenntartóval találkozott már szerte a galaxisban, de a BR-eket kedvelte közülük a legkevésbé. A BR nem törődött semmiféle civilizált törvénnyel, a jogot csak annyiban tartotta be, amennyiben ez a Fennhatóság érdekeit szolgálta. Han többször eltöprengett, vajon mi vesz rá embereket arra, hogy a BR kötelékébe lépjenek, de mert nem talált jó okot, arra ügyelt inkább, nehogy összeütközésbe kerüljön velük. Újból megcsóválta fejét, azután Csubakkához fordult.

– Nyughass, te! Mondtam már, hogy kifizetjük Ploovót. Találkozunk vele, rendezzük a számlát és megpattanunk. Ennyi.

A vuki korántsem bízott benne, hogy csakugyan „ennyi” lesz, de csak mordult egyet, s trappolt tovább a koréliai után.

Ploovo Kettő-Négy-Egy a galaktikus alvilág egyik legismertebb figurája volt. Határozott örömmel töltötte el, hogy végre találkozhat Han Solóval, s hogy a koréliai csempész rendezni szándékszik adósságát. Solo az Etti IV legfelkapottabb kocsmájában, a Szabadesésbenkívánt találkozni vele, s ez tökéletesen megfelelt a gengszterfőnök kívánalmainak: a Szabadesés, felkapott hely lévén, a legbiztonságosabb találkahelyek közé tartózott.

Ploovo az, egyik sarokasztalnál foglalt helyet három testőrével. Kettő ezek közül embernek született a galaxis valamelyik isten háta mögötti szegletében, a harmadik − vastagbőrű, ormányos, kétlábú szörnyeteg a Davnar II-ről származott.

Ploovo várakozás közben rég esedékes bosszújának beteljesülésére gondolt. Nem mintha nem lett volna biztos abban, hogy Solo kifizeti, − de a koréliai mindig is idegesítette. Állandóan kibúvókat keresett a fizetés elől, és nem egyszer keverte bajba Ploovót. Tucatnyi alkalommal megszégyenítette, a bandavezér olykor még igazán komoly üzletektől is elesett miatta.

A Millennium Falcon tulajdonosának ideje megfizetnie. Mindenért.

Hannak és Csubakkának nem esett nehezére felfedezni, merre ülnek Ploovoék.

A kocsmában számtalan fajzat megfordult, humanoidok és egyéb szörnyetegek; ezen a helyen ez nem volt meglepő. Solo legalább egy féltucat különböző respirátort tudott megkülönböztetni, itt szórakozott az űrhajósok színe-java. Han persze leginkább a nőket figyelte. Kihívó, testéből alig valamit takaró ruhát viselt mind: megannyi egzotikus szépség, megannyi közönséges kurva…

Egyikük, egy fiatal, sötétbőrű, ezüstszürke szemű lány azonnal Han elé lépett.

– Üdvözöllek, csillagjáró − villantotta rá vakító mosolyát. A koréliaiba karolt, hozzásimult, úgy suttogott tovább: − Mit szólnál egy tánchoz? Vagy talán mást szeretnél?

Csubakka rosszallóan felmordult, ám a lány egy cseppet sem zavartatta magát. Han megszorította barátja vállát, és a szépséghez hajolt.

– Hát persze. Táncolunk, mulatunk, azután talán örülünk is egy kicsit egymásnak. − Könnyedén eltolta magától a lányt: − De csak később.

A lányon nyoma sem látszott a sértődöttségnek. Nevetve megrázta a fejét és egy másik érkező felé lépett.

A Szabadesés valóban első osztályú kocsma volt. Táncparkettjét a legmodernebb, állítható gravitáció-közömbösítővel szerelték fel, így a táncosok inkább lebegtek, semmint táncoltak. A két csempész átvágott a bámészkodók tömegén, keresztülverekedtek magukat a kiszolgáló személyzeten, és lehuppantak Ploovo asztalához.

– Solo, öreg barát, érezd magad itthon! − fordult Hanhoz negédes mosollyal Ploovo.

– Nem kell a rossz dumád, Kettő-Négy-Egy − húzta el a száját a koréliai. Csubakka lézervetőjét az asztalra fektette, s most a testőröket vizslatta gyanakodva. Hagyjuk a formaságokat, oké?

– Ugyan, Solo − csóválta meg fejét a gengszterfőnök. Hangjában már nyoma sem maradt az iménti erőltetett kedvességnek. − Nem szép tőled, hogy így beszélsz egy öreg jótevőddel…

Ploovonak nehezére esett, hogy elviselje az újabb pimaszságot, de a pénz közelsége miatt inkább türtőztette magát. Han mélyen a szemébe nézett, azután egy fémkazettát tolt eléje.

– Itt a fizetséged, Ploovo. A kamatokkal együtt. És részemről végeztünk egymással.

A gengszterfőnök izgatottan magához húzta a ládikát, szeme csillogott a mohóságtól. Han valami mást is felfedezni vélt ebben a pillantásban, ami óvatossá tette. S hogy gyanúja nem volt alaptalan, azt Csubakka figyelmeztető mordulása rögvest igazolta is.

A Szabadesés ajtajában egy osztagra való BR tűnt fel. Sietősen jöttek befelé, minden asztalt megvizsgálták, mindenkinek az arcába belenéztek.

Han rosszat sejtett. Noha kiválóan hamisított papírokkal rendelkeztek mindketten, úgy sejtette, hogy a Fennhatóság alakulatainak felbukkanása nem lehet véletlen.

Halk kattanás: kezében megjelent a fegyver.

– Szeretném, Ploovo, ha nem próbálnátok meglépni most. Várjuk meg együtt a rend őreit! És még valami: mindannyian tegyétek az asztalra a kezeteket! Persze üresen.

Ploovo vonásai megkeményedtek.

– Ugyan, Solo, mi szükség van érre? − Azért mindannyian teljesítették a koréliai utasításait. Tudták, ha bármelyikük megpróbálkozik valamivel, azonnal halottak mindahányan. Ehhez épp eléggé ismerték Han Solót.

A Biztonsági Rendőrség emberei közben az asztalukhoz értek.

− Mindenki igazolja magát! − szólt rájuk a BR őrmestere.

Han és Csubakka szó nélkül elővették papírjaikat. Az őrmester hosszasan vizsgálgatta őket, aztán visszaadta az igazolványokat.

– Minden rendben? − kérdezte Han, a lehető legmegnyerőbb hangján.

– Maga annak a teherhajónak a kapitánya, amelyik ma landolt az egyik külső dokkban?

Hannak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Ha valahogy sikerült beazonosítaniuk, hogy ő játszotta ki a durooni cirkálót, akkor már nem is él.

De ha így lenne, nem kérdezősködnének, hanem egyből letartóztatnának, próbálta megnyugtatni magát. Az őrmesterre emelte tekintetét, és teljesen ártatlanul megkérdezte: -

– A Sunfighter Franchisera gondol? Igen. Miért? Van valami problémája vele?

– Megkaptuk a papírjait és a dokkjelentését − pattogott a BR. − A hajója egy tucatnyi új szabványnak nem felel meg. Le kell foglalnunk és át kell vizsgálnunk, hogy miféle szabálytalanságokra bukkanunk még. Ettől függ, hogy mekkora bírságot szabnak ki magára.

Han tekintete meg sem rebbent, de agyában vadul kergették egymást a gondolatok; Nyilván Ploovo hívta fel hajójára a figyelmet, tudván, hogy nem felel meg az új kikötői szabványoknak. Ha pedig tüzetesen is átvizsgálják, már mehet is a kesseli fűszerbányákba. És ez még a jobbik eset.

– Azonnal bemegyek a kikötőparancsnok irodájába, amint végeztem a dolgaimmal − ígérte az őrmesternek.

– El kell keserítsem − ingatta fejét a BR. − Azt a parancsot kaptam, hogy azonnal kísérjük magát oda. A Fennhatóság nem tartja kizártnak, hogy illegális kereskedelemmel foglakozik. Mielőtt elmegy, tisztáznia kell magát a vádak alól. Kövessen, kérem!

Han nem tétovázott tovább. Tekintete a vukira villant, s Csubakka máris az egyik testőrre vetette magát. A BR-esek nem kapcsoltak rögtön, és pillanatnyi tétovázásuk elegendőnek bizonyult a két csempész számára: Han egyetlen mozdulattal leütötte az őrmestert, Csubakka pedig elengedte a testőrt, két, hozzá közelebb álló egyenruhást csapott egymásnak, majd a koréliai nyomában az ajtó felé iszkolt. Mire a rendőrük és Ploovo emberei feleszméltek, már nem volt mit tenniük. Lövéseik rendre célt tévesztettek, csupán a berendezésben és a többi vendégben okoztak kárt − erre azután elszabadult a pokol.

Han és Csubakka még akkor is hallották a sugárvetők zaját, amikor robotaxijuk rákanyarodott a dokkokhoz vezető sugárútra.

HARMADIK FEJEZET

Néhány perccel később a robotaxi lerakta Hant és Csubakkát a negyvenötös számú dokk előtti saroknál. Úgy döntöttek, bölcsebb kifürkészni a terepet, hisz nem kizárt, hogy a BR-ek elébük vágtak. Óvatosan kikukucskáltak a sarok mögül, de mindössze egy kikötőmester-helyettest láttak, aki épp kötelességtudóan zárta dokkjuk ajtaját egy lefoglalásjelző szalaggal. Han visszahúzta társát a fedezékbe egy rövid megbeszélésre.

– Nincs teketória, Csubi. A Szabadesésbenhamar helyreáll a rend, és akkor a nyomunkban lesz az egész Ploovo-banda… Mellesleg az a pacák éppen azon van, hogy bezárja a garázst, és a BR-ek nyilván furcsállanák, ha megpróbálnánk utat égetni magunknak a túloldalra.

Újra kinézett. A szolgálatos már majdnem végzett a riasztórendszer kiélesítésével. Nem kétséges, hogy a dokk többi ajtaját is hasonlóképpen lezárta. Han körülpillantott és felfedezett egy fennhatósági szesz- és kábítószerbódét a háta mögött. Megragadta társa könyökét.

− Van egy tervem…

Egy perccel később a kikötőmester helyettese a helyére tolta a masszív zárfedelet, és felrakott még egy lefoglalásjelző szalagot. Az ajtó egy egyre csökkenő méretű, gyémánt alakú nyílássá csúszott össze, azután egy kattanással teljesen összezárult. A szolgálatos egy molekulárisán kódolt kulcsot húzott ki a nyílásból, ezáltal aktiválta a rendszert. Ha elszakítják vagy letépik a szalagot, a BR-ek monitorain tüstént felvillan a riadójel.

A fickó övtáskájába dugta a kulcsot. Menni készült, hogy jelentést tegyen − ekkor vette észre, hogy egy vuki, egy hatalmas, rosszindulatú barom közelít részegen dülöngélve, tízliteres, lőrétől bűzlő demizsont dédelgetve vastag, szőrös karjában. Mikor a vuki a szolgálatos mellé ért, egy férfi, aki az ellenkező irányból érkezett, beleütközött. Furcsa módon mindhárman összegabalyodtak, és ennek eredményeként a megtántorodó vuki a kezében szorongatott demizson tartalmát a szerencsétlen szolgálatosra loccsantotta.

Ekkor elszabadult a pokol. Röpködtek a vádak és a gyanúsítások; a vuki szörnyen acsarkodott mindkét emberre, öklét rázta, míg az összetört demizsonra mutogatott. A kikötőmester helyettese hasztalan dörzsölgette átázott ruháját. A baleset másik két szenvedő alanya mindent megtett, hogy a segítségére legyen.

– Ó, mondhatom, ez aztán kínos! − aggályoskodott a férfi, aki vászoninget és sötét, sokzsebes mellényt viselt. − A kotyvalék igencsak beitta magát a zubbonyába… közölte, miközben próbálta a nedvesség egy részét kifacsarni a kincstári szövetből. A szolgálatos és a vuki eközben véleményt cseréltek, s egymásnak ellentmondó állításokat hangoztattak arra nézvést, kinek a hibájából is történt a baleset. A mellettük elhaladók folytatták útjukat, nem akarván az ügybe avatkozni.

– Barátom, jobban tenné, ha azonnal kimosná ezt a holmit − tanácsolta Han Solo −, különben élete végéig szagolhatja az ettita likőrt!

A szolgálatos megfenyegette a vukit, hogy eljárást kezdeményez ellene, s elsietett. Lépteit meggyorsította, amint idegesen rádöbbent, hogy bármikor arra vetődhet egy feljebbvalója, aki meglátja, vagy ami rosszabb, meg is szagolja az egyenruháját. Elviharzott. Hagyta, hogy a másik kettő tovább vitassa a felelősség kérdését.

A vita abbamaradt, amint a szolgálatos eltávozott. Han felmutatta a kulcsot, amit a nagy felfordulás közepette emelt el a férfi övtáskájából. Átnyújtotta Csubakkának.

– Menj, melegítsd be a hajót, de nehogy felszállási engedélyt kérj! A kikötőparancsnok valószínűleg ellenezné a távozásunkat, a közelben lebzselő őrhajók pedig rögtön a nyakunkon lennének.

Úgy saccolta, nyolc-tíz perc telhetett el a Szabadesésbentörténtek óta; szerencséjük már nem tarthat ki sokáig.

Csubakka sietve lefuttatta a felszállást megelőző teszteket, miközben Han végigrohant a dokkállások során. Hármat is maga mögött hagyott, mire eljutott a keresetthez. Egy teherszállító pihent benne; nem olyan, mint a Millennium Falcon, hanem tiszta, frissen festett, igazi hajó kinézetű. A neve és az azonosítójele büszkén virított rajta. Szorgos droidok sietősen töltötték fel rakománnyal a legénység felügyelete mellett, akik undorítóan becsületesnek, tűntek. Han bekukucskált a nyitott ajtón, és barátságosan odaintett nekik.

− Hello, fiúk! Mégiscsak útnak indultok holnap?

Egyikük visszaintett, de zavartan hunyorgott a koréliaira.

– Nem holnap, pajtás! Még ma este, itteni idő szerint huszonegy nulla-nullakor.

Han meglepetést színlelt.

− Tényleg? Akkor hát… tiszta eget!

A matrózok viszonozták a hagyományos űrjáró búcsút. Han elsomfordált. Amikor már nem láthatták, futásnak eredt.

Amikor visszatért a negyvenötös dokkálláshoz, Csubakka épp befejezte az ajtó belső oldalán a lefoglalásjelző szalag újracsatlakoztatását. Han elismerően bólintott.

− Ügyes fiú! Járnak a motorok?

A vuki igenlőn csahintott, és a helyére csúsztatta a védőajtót. Újra bezárta, ezúttal belülről, és elhajította a molekulárisán kódolt kulcsot.

Han addigra elfoglalta helyét a pilótaülésben. A negyvenegyes dokkban rakodó teherhajó nevét és azonosítókódját használva kérte, hogy a felszállási időt hozzák előre itteni idő szerint huszonegy nulla-nulláról azonnalra. Egy ilyen kérés nem szokatlan egy magántulajdonú teherhajó esetében, amelynek menetrendje bármikor megváltozhat. Mivel nem volt nagy forgalom, és mivel a felszállást már amúgy is engedélyezték „számára”, nem volt akadálya az azonnali felszállásnak.

Csubakka még szíjával bajlódott, amikor Han felemelte a Falcont.A vén gép hajtóműveiből láng csapott ki, ahogy a koréliai − meglepő visszafogottsággal − maga mögött hagyta az Etti IV-et.

Amikor a BR-ek feltűnnek a negyvenötös dokkállásnál, és valahogy beverekszik magukat, gondolta, agyalhatnak majd, hogyan voltunk képesek kikötőmesteri engedély nélkül startolni!

A Falcon elszakadt az Etti IV gravitációs terétől. Csubakkát felvillanyozta a vártnál könnyebb siker: kedves-ijesztő vicsorral dalra fakadt, pontosabban olyasmire, ami szülőbolygóján az éneklés megfelelője lehetett. Áriája mennydörgésként visszhangzott a pilótafülke szűk terében.

– Elég már, Csubi − könyörgött Han, idegesen dobolva az ujjaival. − Minden nyavalyás mutató kileng tőled!

A vuki hatalmas jódlifutammal fejezte be az ujjongást.

− Mellesleg − folytatta Han −, még nem vagyunk túl a nehezén.

Csubakka felhorkant, majd kérdő hangsúllyal bődült egyet. Han a fejét ingatta.

– Nem. Ploovo megkapta a járandóságát; nem számit, milyen agyafúrt, a támogatói most már nem adnak pénzt arra, hogy vérdíjat tűzzön ki a fejünkre… Inkább a Falcon miatt aggódom. A BR-ek új érzékelőt használnak, olyat, ami tízből tízszer kifog a mi özönvíz előtti detektorainkon. Szükségünk van egy hasonlóra, ha meg akarunk élni. És még valami… Engedélyre lesz szükségünk, ha környéken akarunk tevékenykedni; fel kell verekednünk magunkat a listára valahogy. A fenébe is, a Fennhatósági Szektor naprendszerek ezreit sanyargatja; szinte érzem a pénz szagát! Nem fogunk a zsíros mellékkeresetünkről lemondani csak azért, mert valakinek itt a környéken nem tetszik a felszállási tömeghányadosunk!

Befejezte a hipertérbe ugrás előkészítését, és ravaszkás mosollyal társa felé fordult.

– Mármost, a Fennhatóság se nekem, se neked nem tartozik semmivel. Mi következik ebből?

Torzonborz társa nagyot mordult. Han tüstént a szívéhez kapott, úgy tett, mintha komoly megrázkódtatás érte volna.

– Törvényen kívüliek legyünk, azt mondod? Mármint mi? Kuncogott. Máris azok vagyunk, pajtás. És ünnepélyesen fogadom: annyi pénzt nyúlunk le a Fennhatóságtól, amennyit csak bírunk. Alaposan neki kell majd gyürkőznünk, hogy mindet elvihessük…

A hiperhajtómű működésbe lépett, a Falcon nekilódult.

– Ideje meglátogatnunk régi barátainkat folytatta Solo. − De aztán mindenki jobban teszi, ha két kézzel kapaszkodik a pénzébe!

Lépésről lépésre haladtak persze, ahogyan az megfontolt vállalkozóktól elvárható.

A térugrással egy sivatagos, kimerült bányavilágra repültek, melyet a Fennhatóság arra sem méltatott, hogy hivatalt tartson fenn rajta. Egy ottani vezető − szebb napokat látott vénség − összehozta őket egy távolsági ércszállító bárka kapitányával. Egy sor keresztkérdésre kellett válaszolniuk − s mert jól feleltek, életben hagyták őket, sőt, újabb találkozóhelyet jelöltek meg számukra.

E találkahelyen, az űr puszta vákuumában könnyű kis hajó várta őket. Miután fegyveres személyzete körültekintően átvizsgálta a Falcont és megbizonyosodott arról, hogy a gépen nincs más a pilótán és a másodpilótán kívül, egy közeli csillagrendszer második bolygójáig kalauzolták őket. A kis hajó itt elvált tőlük, Han és Csubi pedig felkészültek a leszállásra.

Manővereiket végig követte egy felfelé fordított turbólézerágyú ikercsöve.

A telep sietősen összeállított hangárkupolák és lakóbuborékok kusza összevisszasága volt. Különféle hajók, felszereléssel megrakott ládák mindenütt; zömük kibelezve, romlásra ítélve − csupán alkatrészeikért szedték szét őket.

Han képét, ahogy lefelé sétált a Falcon rámpáján, felderítette a mosoly.

− Hello, Jessa! Rég láttalak, aranyom!

Az odalent várakozó lány megvetően pillantott rá. Magas növésű volt, haja szőke fürtök zuhataga, vonalait kellő nyomatékkal rajzolta ki a technikus-kezeslábas, fitos orrát különféle napok alatt szerzett szeplők tarkították. Jessa majdnem ugyanannyi bolygón fordult meg életében, mint Han. Barna szemeiben, melyeket a koréliaira emelt, mintha némi gúny lappangott volna.

– Túl rég, Solo. Biztos vagyok benne, hogy vallásos lelkigyakorlatokkal múlattad az időt… Esetleg kereskedelmi konferenciákon vettél részt, vagy jótékonysági küldeményeket szállítottál a Csillagközi Gyermeksegély Alapítványnak. Nem csoda, hogy nem hallottam felőled − de hát mit számít barátok közt az a pár nyavalyás standard év?

– Számomra egy emberöltőnek tűnt, kislány − válaszolta Han anélkül, hogy zavarba jött volna. − Hiányoztál!

Lesietett a rámpán, meg akarta fogni a lány kezét, Jessa azonban kitért előle. Lövésre kész fegyverekkel férfiak bukkantak elő mögüle. Overallt, hegesztőmaszkot és szerszámövet viseltek, de láthatóan a sugárvető sem volt idegen számukra.

Han szomorúan ingatta a fejét.

– Jess, te félreismertél engem, ezt be fogod látni. Tisztában volt vele, hogy épp az imént kapott félreérthetetlen figyelmeztetést, a tárgyra tért hát: − Hol van Doki?

A megvető mosolyt mintha letörölték volna Jessa arcáról. Nem felelt a kérdésre.

− Gyere velem, Solo!

Han Csubakkára hagyta a Falcon őrzését, és követte a lányt az ideiglenes bázison át. A leszállópálya fúziós eljárással kialakított nagy, lapos térség volt (szinte bármely szilárd anyag alkalmas a fúzióra: ásványok, zöldségek vagy azok a régi ellenségek, akik már semmi másra nem használhatók). Férfiak, nők, humán és nem-humán technikusok nyüzsögtek a járművek és mindenféle kategóriájú gépek körül, őket a legfurább formájú droidok és robotok segítettek a javítási, bontási és átalakítási munkálatokban.

Han menet közben megcsodálta az üzemet. Olyan technikust, aki illegális munkát végez, majdnem mindenhol lehet találni, de Dokinak, Jessa apjának műhelye messze a leghíresebb a törvényszegők körében. Ha az ember minden kérdezősködés nélkül akarta megjavíttatni a hajóját, ha nem szerette volna, ha kiderül, miféle tűzharcban sérült meg, vagy ha nagy szüksége volt arra, hogy hajója azonosítószelvényét és megjelenését megváltoztassák olyan okok miatt, melyeket jobb nem emlegetni, ha értékes számítógépegységet akart venni vagy eladni, a személy, akivel fel kellett vennie a kapcsolatot, nem volt más, mint Doki. Ő és számkivetett technikusai minden lehetséges és lehetetlen feladatot a lehető legrövidebb idő alatt, a lehető legjutányosabb áron végeztek el.

A Millennium Falcononvégzett számtalan módosítás is ezen technikusok rátermettségét dicsérte; Doki és Han számos alkalommal kötöttek már üzletet. Han csodálta a ravasz öregembert, akit a Fennhatóság és más hivatalos szervek esztendők óta köröztek, de elfogni sosem tudták. Doki jól őriztette magát, és − Han tudomása szerint legalábbis − számos megvesztegethető bürokrata és hírforrás segítette. Nem egy büntetőexpedíció indult már a száműzöttek ellen, de minden alkalommal csupán lerombolt épületeket és haszontalan limlomot találtak a célterületen. Doki gyakran tréfálkozott azzal, hogy ő az egyetlen gonosztevő a galaxisban, aki kénytelen volt nyugdíjrendszert kidolgozni alkalmazottai számára…

Szétszedett hajótestek és zümmögő javítódokkok között Jessa a bázis legnagyobb hangárja felé vezette Hant. Egyik végén permexlapokból összeállított iroda állt. Amint az ajtó félresiklott a lány parancsára, Han nyugtázhatta, hogy Doki ízlése egy csöppet sem durvult el: az iroda jellegét gazdag színekben pompázó wrodi szőnyegek adták meg, mindegyikük elkészítése generációk munkáját követelte. A polcokon ritka könyvek sorakoztak, pazar textíliák takarták az ablakokat, a falakat pedig olyan festmények és szobrok díszítették, melyek a történelem leghíresebb művészeitől származtak − no meg olyanoktól, akik ismeretlenek voltak ugyan, munkájuk azonban elnyerte Doki tetszését. Akadt itt egy kézzel kifaragott íróasztal is, lapján egyetlen tárggyal, egy Jessát ábrázoló holokockával A lány háromdimenziós mása divatos estélyi öltözéket viselt, mosolygott − sokkal inkább látszott elsőbálos diáknak, mint törvényen kívüli szerelőfenoménnek.

− Hol az öreg? − kérdezte Han, látva, hogy a szoba üres.

Jessa az asztal mögötti, kényelmes fotelbe telepedett. Úgy megszorította a vaskos karfákat, hogy ujjai nyomán még a hasított bőr is kifehéredett.

− Nincs itt, Solo. Doki nincs itt.

– Ez igen, ez aztán felvilágosítás! Magamtól sosem találtam volna ki az üres szoba láttán. Nézd, Jess, nincs időm játszadozni akkor sem, ha te nagy kedvet érzel hozzá. Azt akarom…

– Tudom, mit akarsz. − Jessa hangja minden átmenet nélkül keserűvé vált, és ez meglepte a koréliait. − Senki sem állít be hozzánk úgy, hogy ne tudnánk, mit akar. Azonban apám nincs itt. Eltűnt, és bár szinte mindennel megpróbálkoztam már, hogy előkerítsem, a legcsekélyebb nyomra sem bukkantam. Higgy nekem, Solo − mindent elkövettem!

Han lerogyott a szemközti székbe.

– Doki a szokásos bevásárló-kőrútjára indult − magyarázta Jessa. − Olyasmikért, amik igen keresettek a piacon, vagy az ügyfeleink különleges kívánságainak kielégítéséhez szükségesek. Három bolygón szállt le, a negyedikre pedig sosem érkezett meg. Hát, valahogy így állunk. Neki, a háromtagú legénységnek meg a csillagjachtnak egyszerűen nyoma veszett.

Han egy pillanatig az öregre gondolt, munkától megkérgesedett kezeire, élénk, fanyar mosolyára és a göndör, ősz hajra, mely glóriaként övezte fejét. Kedvelte az öreget, de ha Doki elment, azon nem lehet változtatni. Kevés ember bukkan fel még egyszer azok közül, akik hasonló körülmények közt tűnnek el. A kivétel erősíti a szabályt. Han rendszerint gondtalanul utazott: először mindig az érzelmi poggyásztól szabadult meg, mert a bánat túl nehéz teher ahhoz, hogy az ember magával hurcolja a csillagok közé. Gondolatban istenhozzádot mondott Dokinak − s felkészült rá, hogy az üzletet egyetlen élő hozzátartozójával, Jessával kell nyélbe ütnie.

A lány merőn bámult rá az íróasztal mögül.

– Máris túlestél a gyászbeszéden, ugye, Solo? − kérdezte halkan. − Hisz semmi sem fontosabb számodra az irhád épségénél, nemde?

Hozzáállása felbosszantotta Hant.

– Ha én haltam volna meg, Doki talán megszaggatná a ruháit, Jess? Vagy te sietnél hamut hinteni a fejedre? Sajnálom, de az élet megy tovább, és ha ezt szem elől téveszted, kedvesem, egykettőre kigolyóznak az üzletből!

A lány válaszra nyitotta a száját, aztán mást gondolt, és taktikát változtatott. Hangja olyan éles lett, akár egy rezgőkés.

– Helyes. Térjünk az üzletre! Tudom, mi kell neked: érzékelő-berendezés, parabolaantenna, engedély. Mindhárom problémád megoldható. Épp most szereztünk egy detektort, egy hatásos, kompakt katonai egységet, melyet nagy hatótávolságú felderítőhajók számára készítettek. Egy katonai raktárból került hozzánk, szerencsés véletlen folytán, melybe besegítettünk. Engedélyt is tudok szerezni. Már csak − és itt hűvösen Hanra pillantott − az árat kell tisztáznunk egymás közt.

Solónak nagyon nem tetszett a hangsúlya.

− A pénz rendben lesz, Jess. Csakhogy most épp…

– Ki beszél pénzről? − vágott ismét szavába a lány. − Tudom jól, mennyid van momentán, szentéletű barátom. Azt is, honnan van, sőt, hogy mennyit adtál belőle Ploovónak − csak nem lep meg, hogy előbb-utóbb mindenről értesülünk? Szende szűznek látszom tán, aki belepirul, ha illegális fegyverkereskedelemről hall? − Hátradől székében, ujjait összefűzte.

Han zavarba jött. Azt tervezte, hogy hosszú fizetési határidőt csikar ki Dokiból, de most kétségei támadtak, vajon Jessánál is el tudja-e érni ugyanezt. Ha a lány tisztában van vele, hogy nem képes kápében fizetni, miért áll vele szóba egyáltalán?

– Folytatod, Jess, vagy azt várod, hogy bevessem a híres gondolatolvasó tudományomat?

– Pihentesd a szád egy kicsit, Solo, és figyelj rám! Üzletet ajánlok neked, kéz kezet mos alapon.

Han gyanakodni kezdett, tudván, hogy a lánytól nem várhat nagylelkűséget. De mi mást választhatott volna? Szüksége van a hajója megjavítására meg a többi cuccra, különbén mehet a galaxis peremére, hogy személyfuvarozással tengesse napjait. Eltúlzott kedvességgel így válaszolt hát:

− Lesem minden szavadat.

– Valakiért el kell menned, Solo, hogy elhozd hozzám. Természetesen vannak részletek is, de alapvetően ez a lényeg: kapcsolatba lépsz néhány emberrel, és elviszed őket oda, ahová menni akarnak − persze csak az ésszerűség határain belül. Nem fogják elvárni tőled, hogy valami rizikós helyen tedd le őket. Ezt még te is végre tudod hajtani.

− Hol kell felvennem őket?

– Az Orren III-on. Ez javarészt mezőgazdasági terület, attól eltekintve, hogy van ott egy fennhatósági adatbank. Ott várnak rád az utasok.

– Egy Fennhatósági Információs Központ? − kelt ki magából Han. − És hogy fogok én egy ilyen helyre bejutni? Olyan az a bolygó, mintha a BR ott tartaná nagy évenkénti szemléjét és felvonulását! Hát ide hallgass, aranyoskám: szükségem van a holmikra, amiket kértem, viszont szeretnék tisztes kort megélni. Hosszas ringatózást tervezek a nyugdíjas űrhajósok otthonának egyik hintaszékében − és az, amit te javasolsz, ezt a megoldást teljesen kizárja!

– Nem olyan rázós, mint gondolod − válaszolta kimérten a lány. − A bolygó belső biztonsága nem különösebben erős, mert csak két géptípus számára engedélyezett az Orren III-on való leszállás: a termést elszállító távirányított bárkáknak és a fennhatósági flotta hajóinak.

– Igen, de ha nem vetted volna észre, a Falcon egyik kategóriába sem tartozik kifejezetten!

– Még nem, Solo, de ezen majd változtatunk. Itt hányódik egy bárka váza − egy bárkáé, melyet út közben térítettünk el. Nem volt nagy szám; robotvezérlésű hajók ezek, és igencsak ostobák. Felszerelem a Millennium Falcontkülső vezérlő csatlakozásokkal, és beépítjük a bárkának abba a részébe, ahol általában a vezérlő modul szokott lenni, egy része pedig a raktérbe nyúlik majd. Embereim úgy álcázzák a törzset, hogy megtévessze a BR-eket, a kikötői hatóságot vagy bárki mást. Egyszerűen leszállsz, kapcsolatba lépsz a szóban forgó csoporttal, és már mehetsz is. A teherszállítók átlagosan harminc órát szoktak a kikötőben tartózkodni, így aztán rengeteg időd lesz, hogy elrendezd a dolgokat. Ha már úton lesztek, lebontod a Falconrólaz álca hajóvázat, és nyugodtan jöhetsz hazafelé.

Han komolyan gondolkodóba esett. Nem szenvedhette az efféle átalakításokat.

– Miért engem választottál ki erre az izgalmas feladatra? És miért a Falcont?

Egyrészt azért, mert neked égető szükséged van valamire tőlem − felelte higgadtan a lány. Másrészt azért, mert bár gátlástalan zsoldos vagy, egyben a legjobb pilóta is, akit ismerek, és már repültél mindenen, lökhátizsáktól kezdve csatahajóig. Ami pedig a Falcontilleti: épp megfelelő méretű, és van akkora komputerkapacitása, hogy elbírja az álcahéjat. Szerintem előnyös az ajánlatom.

Hant már csak egy dolog aggasztotta.

– Kiket kell felszednünk? Úgy tűnik, rengeteg gondot vállalsz magadra miattuk…

– Egyiküket sem ismered. Szigorúan amatőrök, és jól fizetnek. Hogy mivel foglalkoznak, ahhoz semmi közöd, de ha érdekel, majd kérdezd meg őket! Ha úgy ítélik, hogy bölcs dolog megbízniuk benned, az ő bajuk…

Han a plafonra, a sziporkázó világítótestekre bámult. Jessa kész mindent megadni, ami ahhoz kell, hogy a Fennhatóságot megkopassza. Felhagyhat a fegyvercsempészettel, a piti pénzeket hozó utakkal, meg az ehhez hasonló, rosszul jövedelmező foglalatossággal…

Nos? − próbálta belőle kihúzni a választ Jessa. − Szóljak a technikusaimnak, hogy lássanak munkához? Vagy úgy akarjátok megtanítani a világot kesztyűbe dudálni, hogy tovább éheztek a vuki haveroddal?

Han felemelkedett ültéből.

– Legyen. De jobban teszed, ha először Csubinak szólsz, különben a bamba szerelőidből nem marad más, csak egy csomó fölös testrész a szervbank számára!

Doki emberei − azaz jelenleg Jessáéi − alapos munkát végeztek. Rendelkeztek a Millennium Falcon gyári leírásával, plusz egy teljes hologramtárral a gép valamennyi darabjáról. Csubakka és egy hordóhasú technikus segítségével Han eltávolította a Falcon hajtóműburkolatát: a hajó irányítórendszere órákon belül szabaddá vált.

Munkadroidok gurultak ide-oda, energiadarabolók villództak; számos technikus nyüzsgött a teherhajó tetején, alatta és a belsejében. Hant idegesítette, hogy mennyi kéz, szerszám, csáp és szervófogó matat szeretett hajóján, de összeszorította a fogait, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy egyidőben mindenhol ott legyen − s ez majdnem sikerült is neki. Csubakka pótolta, ahol nem lehetett ott, és még emberfelettibb teljesítményekre sarkalta a droidokat bősz mordulásaival. Senki sem kételkedett benne, hogy a szőrös óriás kész alaposan ellátni annak az embernek vagy gépezetnek a baját, aki kárt tesz a Falconban.

Han rohangálásának Jessa érkezése vetett véget. A lány azért jött, hogy a munka menetét ellenőrizze. Vele volt egy különleges kinézetű, emberi mintára készült droid is, melyek zömök testét horpadások, horzsolások, piszokfoltok és ponthegesztések nyomai borították. Mellkasi része szokatlanul széles volt, karjai majdnem a térdéig lógtak, majomszerű kinézetet kölcsönözve neki. Valaha khakiszínű lehetett, a festék azonban itt-ott már lepattogzott róla, mozgása furcsán merevnek látszott. Vörös, pislogásmentes fotoreceptora Hanra irányult.

− Hadd mutassam be az utasodat − szólalt meg Jessa.

Han képe elsötétült.

– Arról egy szót sem szóltál, hogy egy droidot is magammal kell vinnem! − A kiöregedett gépezetre pillantott. − Mivel működik? Szénnel?

– Nem. És úgy ítéltem, hogy nem kell minden részletet azonnal megismerned. Ilyen részlet − pillantott a lány a droidra − Kuka is. Oké, Kuka, nyisd ki a gyümölcsösbódét!

– Igen, asszonyom − felelte Kuka lassan, vontatottan. Gyomrában szervomotor zúgott fel, a droid mellrésze feltárult. A különféle mechanizmusok közé ékelve különleges fogadóhely vált láthatóvá, amelyben egy másik egység fészkelt. Egy ismeretlen típusú, önálló gép. Ovális testét számtalan nyúlvánnyal és manipulátorral látták el, középütt egylencsés fotoreceptor hunyorgott. A kisebb szerkezetet több réteg kék védőfesték borította. A lencse vörös fénnyel életre kelt.

− Üdvözöld Solo kapitányt, Max! − utasította Jessa.

A gép a gépben tetőtől talpig végigmérte Hant, miközben fotoreceptorát forgatta.

– Miért? − kérdezte. A beszédmechanizmus hangmagassága olyan volt, mint egy gyermeké.

Jessa nyíltan megvallotta:

– Mert ha nem köszönsz, Max, ez a kedves ember még kipenderít az űrbe… Hát ezért,

– Hello! − csicseregte Max, de Han gyanította, hogy üdvözlése nem „szívből” jövő. − Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem, kapitány!

– Az illetőknek, akiket fel kell venned az Orren III-on, adatokat kell gyűjteniük, és kivonni belőlük bizonyosakat − magyarázta Jessa. − Természetesen nem kérhetnek a vizsgálódáshoz felszereléseket a Fennhatóságtól anélkül, hogy gyanút ne keltenének, és ha te Maxszal a hónod alatt sétálnál be, az is okozna bizonyos problémákat − senki sem fog aggódni ellenben egy idős munkadroid miatt. Kuka rengeteg fejfájást okozott nekünk, míg átalakítottuk a belső szerveit. Ezért adtuk neki ezt a nevet; Szemétládának mégsem hívhatjuk, nemde? A hangját képtelenek voltunk az eredeti sebességre visszaállítani. Az az ügyes kis izé Kuka mellüregében Kék Max. Azért Max, mert akkora komputerkapacitást zsúfoltunk bele, amekkorát csak tudtunk, és hogy miért Kék, arra szerintem még te is rájössz idővel, Solo… Kék Max kemény dió volt. Kicsi, de igen sokba került, még úgy is, hogy nem mozgásképes, és úgy is, hogy egy rakás szokványos alkatrészt kifelejtettünk belőle. Azért megvan benne minden, amire a fennhatósági adatbank megcsapolásához szükség lehet…!

Han a gépet fixírozta, és várta, mikor ismeri be Jessa, hogy csak viccelt az imént. Sok fura teremtményt látott már, de ilyenek eddig még nem szerepeltek az utaslistáján. Nem kedvelte különösebben a droidokat, de úgy döntött, ezekkel kibírja valahogy.

Előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye Kék Maxot.

− Egész idő alatt itt bent kuksolsz?

– Különállóan vagy hálózatra kapcsolva is működőképes vagyok − cincogta Max.

– Csodás − mondta Han szárazon. Megkopogtatta Kuka fejét. − Gombolkozz be! − Amint a mellrész barna lapja a helyére siklott és elrejtette Maxet, Han odaszólt Csubakkának: − Hé, pajtás, keress valami helyet ezeknek a konzervdobozoknak, rendben? Velünk jönnek. Visszafordult Jessához. − Még valami? Esetleg zenekar?

A lánynak nem nyílt lehetősége válaszra. Szirénák kezdtek vijjogni fülsiketítő hangerővel. A lány személyi hívója sípolva jelezte: ideje visszatérni a bázisparancsnoki posztra. A számkivetett technikusok a hangárban mindenfelé eldobálták szerszámaikat, és eszelősen tülekedtek a vészhelyzeti posztjuk felé. Jessa azonnal elrohant. Han követte, de visszakiabált Csubakkának, hogy maradjon a hajó mellett.

Keresztülrohantak az építményen. Emberek és idegen lények loholtak mellettük és velük szemben, jó néhányszor félre kellett ugraniuk, hogy elkerüljék az összeütközést. A parancsnoki állás látszólag egyszerű bunker volt, de a lefelé vezető lépcsősor alján Jessa és Han jól felszerelt hadműveleti szobába léptek. Kísérteties fényeivel egy hatalmas hologram-tartály uralta a szobát, az őket körülvevő naprendszer makettjével. A napot, a bolygókat és a főbb égitesteket kulcsszínekkel emeletek ki.

Az érzékelők sebesen közeledő tárgy radarképét rajzolták ki, Jessa − szólalt meg az egyik szolgálatos tiszt, és a rendszer szélén hunyorgó sárga pontra mutatott. − Várjuk az azonosítást.

A lány az ajkába harapott. A bunkerben szorongókkal együtt ő is a tartályt bámulta. Han odalépett. A pont a holotank közepe felé mozgott, amely (ismerte fel Solo) az a bolygó volt, amelyen most álltak, s amelyet fehér fényfolt jelzett. A radarjel sebessége csökkent, az érzékelők egy csapatnyi apróbb pontot rajzoltak ki, amelyek az elsőként érzékeltről váltak le. Az első pont gyorsított, és továbbra is gyorsulva egy pillanattal később eltűnt a tartályból.

– Egy fennhatósági hajó volt, egy korvett − közölte az ügyeletes. − Egy rajnyi vadászgépet bocsátott ki, szám szerint négyet, aztán visszaugrott a hipertérbe. Bizonyára felfedezett minket és segítségért ment, itt hagyván a vadászgépeket, hogy bosszantsanak és lefoglaljanak minket, míg visszaér… Nem értem, mi vezette őket ebbe a rendszerbe!

Han észrevette, hogy a jelenlévők többsége őt bámulja. Néhány pillanat múltán a parancsnoki állásban már mindenki rá nézett, és a kezek az oldalfegyverek felé mozdultak.

– Hé, Jess! − tiltakozott Han a lány szemébe nézve. − Mikor súgtam én be valakit is a BR-nek?

A bizonytalanság árnya suhant át a lány arcán. De csak egy pillanatra.

– Ha tőled kapták volna a tippet, te biztosan nem őgyelegnél itt, amikor megérkeznek − ismerte el. − Mellesleg, ha sejtették volna hogy itt vagyunk, a teljes erejüket felvonultatják. Igazat kell neked adnom, Solo, bár megjegyzem, ez igencsak szerencsétlen egybeesés…

Han témát váltott:

– Miért nem adott le a korvett egyszerűen egy hipertéri üzenetet? Biztosan akad a közelben bázis, ahonnan támogatást kérhet.

Ez a terület tele van csillagászati rendellenességekkel − mondta a lány szórakozottan. Újra azokra az ominózus pontokra koncentrált. − Összezavarják a hipertérbeli információcserét; részben ezért választottuk ezt a térséget… Megközelítőleg mikor érnek ide a vadászgépek? − kérdezte a tisztet.

− Alig húsz percünk maradt − hangzott a válasz.

A lány felsóhajtott.

– És nincs semmink, amit bevethetnénk a harcban, csak maguk a harcosok. Nincs értelme szépítgetni a dolgot: készüljetek fel a távozásra! Életbe lép a kiürítési parancs! − Hanra pillantott. − Valószínűleg X-szárnyúak lesznek; bárkit leszednek, akit fel tudok küldeni; legfeljebb néhány tapasztalt, öreg harcosomnak van esélye ellenük. Időt kell nyernünk, és szinte senkim nincs, aki részt vett már harci bevetésen… Segítesz?

Han látta, hogy a jelenlévők még mindig felé bámulnak. Félrevonta Jessát, megcirógatta az arcát, majd halkan így beszélt:

– Kedves Jess, ez egyáltalán nem szerepelt az alkuban! Én a nyugdíjas űrhajósok otthonába készülök, emlékszel? Nem áll szándékomban még egyszer betenni a hátsómat azokba az öngyilkos szánkókba!

– Hisz életek forognak kockán! − fakadt ki a lány. Nem tudunk időben eltávozni, még ha mindent magunk mögött hagyunk, akkor sem! Ha a szükség úgy kívánja, felküldöm tapasztalt pilótáimat, de nem hiszem, hogy sok gondot tudnak okozni azoknak a BR vadászoknak. Neked egymagádban több tapasztalatod van, mint nekünk együttvéve…

– Éppen ezért tudom, mit lehet és mit nem − hárította el a támadást Han, de majdnem porrá égett a lány megsemmisítő pillantásától. Már-már újra megszólalt, de fékezte a nyelvét, képtelen lévén saját zsémbeskedő kétértelműségét kibogozni.

– Akkor menj és rejtőzz el − vetette oda Jessa olyan halkan, hogy Han alig hallotta a hangját. − Rejtőzz és mondj le a drágalátos Millennium Falconodról mert nincs a világegyetemben olyan hatalom, mely röpképessé tudná tenni, mielőtt a támadók lecsapnak ránk, és amikor az erősítés megérkezik, ezt a bázist mindenestől atomjaira robbantják szét!

A hajó! Hát persze, tudhattam volna, mi idegesít, gondolta bosszúsan Han. Tudhattam volna

A turbólézerágyúk nem lesznek képesek a gyors, fordulékony vadászgépeket visszatartani, és a támadók tényleg darabjaira szedik a bázist ő meg Csubakka talán megmenthetik az életüket, de hajójuk nélkül csupán névtelen, hontalan parányai lehetnek a csillagközi söpredéknek.

Jessa a parancsnoki állás zűrzavarában, az izgatott üzenetek vétele és továbbítása ellenére is kihallotta Han hangját a többi közül:

− Jess!

A lány zavartan bámulta Han féloldalas mosolyát.

– Szerez egy repülősisakot nekem! − Solo úgy tett, mintha nem venné észre Jessa megkönnyebbülését. − Valami sportosat, ami az én méretem. És legyen rajta egy olyan lyuk, amilyen a fejemen van − mert hogy nem vagyok normális, az egyszer biztos!

NEGYEDIK FEJEZET

Han és Jessa fej fej mellett rohantak a bázis folyosóján. Beértek az egyik hangárkupolába, ahol nagy teljesítményű motorok zaja rezgette a levegőt. Hat vadászgép parkolt itt; a földi személyzet épp előkészítette őket: ellenőrizték az üzemanyagszintet, a fegyverzetet, a terelőszárnyakat és a vezérlőrendszert.

A vadászok alapvetően elfogógépek voltak. Vagyis inkább, gondolta Han, azok lehettek, néhány emberöltővel ezelőtt… Korai Z95-ös Fejvadászok, tömör, duplamotoros, állítható szárnyú masinák. Törzsüket, szárnyaikat és villás farkukat a szokványos rejtőszínekre mázolták, szürkésbarna pöttyöket raktak rájuk, elkent foltokat és terjedelmes pacákat. Külső állványaik, melyeken valaha rakéták és bombák meredeztek, most üresen álltak.

Han a vadászgépekre mutatott.

− Ezeket valami múzeumból raboltátok?

– A csillagközi rendőrségtől szereztük őket − magyarázta Jessa. − Csempészellenes akciókra voltak használatosak. Átdolgoztuk őket, hogy eladhatóvá váljanak, aztán inkább megtartottuk valamennyit: jelen pillanatban ezek képezik csapásmérő erőnk gerincét. Amúgy nincs okod lekicsinyelni őket: elvégre te is hasonló gépeken tanultad a szakmát, Solo!

Han kénytelen volt igazat adni neki. Odalépett az egyik Fejvadászhoz, amint a földi kiszolgálószemélyzet befejezte az üzemanyagtartályok feltöltését. Szökkent egyet, megkapaszkodott a pilótafülke szélében és felhúzódzkodott, hogy szemrevételezze a belső elrendezést. A műszerfal legtöbb elemét az évek során eltávolították, máshová építették be; szabadon hagyott huzalok és csatlakozók lógtak mindenfelé. A pilótafülke pont olyan szűk volt, amilyenre a koréliai a régi időkből emlékezett, ez azonban mit sem változtatott a tényeken: a Z95-ös pompás hajó hírében állt, strapabírásáról legendák szóltak. Pilótaülése, melyet használói egymás közt csak nyugiszékkéntemlegettek, harmincfokos szögben volt hátradöntve, ellensúlyozandó a gravitációs erőt; a botkormány a karfából emelkedett elő. Han ismét a földre ereszkedett.

Számos pilóta gyűlt már össze körülötte, s egyre újabbak jöttek mindenfelől. Arcuk viszonylag nyugodt volt − ebből Solo azt a következtetést vonta le, hogy még nemigen vettek részt éles bevetésen. Jessa lépett oda, és egy régi, buborékforma sisakot nyomott a koréliai kezébe.

– Repült már valaki ezeken a bestiákon? − kérdezte Han, miközben felpróbálta. Nem passzolt a fejméretéhez, túl. szűk volt neki: az állítóhevederrel bajlódott a sisak izzadságfoltos belsejében.

– Valamennyien repültünk már rajtuk − válaszolta az egyik pilóta. − Az alapvető taktikát gyakoroltuk.

– Ó, ez remek… − morogta Han, miközben újra felpróbálta a sisakot. − Darabokra szedjük őket odafenn! − A nyavalyás buborék még mindig szorította. Jessa türelmetlenül csettintett, kivette a férfi kezéből, hogy maga állítsa be.

Han közben ideiglenesen átvette a parancsnokságot.

– A Fennhatóságnak újabb hajói vannak: megengedhetik maguknak, hogy bármit megvegyenek, amit akarnak. A felénk tartó vadászegység valószínűleg IRD egységekből áll. Lehet, hogy prototípusok, lehet, hogy sorozatgyártott modellek. A fickók, akik repülik őket, az akadémiáról hozták a tudományukat. Felteszem, túlzás abban reménykednem, hogy közületek bárki is megfordult ott… − Az volt. Han folytatta; megemelte hangját, hogy túlharsogja a fokozódó motorzajt: − Az IRD vadászgépek előnye a sebességükben rejlik. Ezek az öreg Fejvadászok szűkebb fordulókra képesek, és sokat kibírnak; ezért nem selejtezték még le őket. Az IRD-k nem valami aerodinamikusak: ez a gyengéjük. A pilóták utálnak alámerülni a bolygók atmoszférájába, a légkört maguk közt csak ragacsnak hívják. Ezeknek a fickóknak azonban meg kell támadniuk a bázist. Nem várhatunk, amíg ideérnek, hogy csapást mérjenek ránk, vagy hogy valamelyikük áttörjön. Hat hajónk van. Ez három kéthajós egységet jelent. Ha van valami a repülős sisakotokban, amit érdemesnek tartotok megvédeni, akkor véssétek az eszetekbe: maradjatok együtt! Külön-külön halottak vagytok. Két hajó együtt ötször olyan hatékony, mint két önállóan manőverező egység, és minimum tízszer olyan biztonságos.

A Z95-ösök mostanra indulásra készen álltak. Az IRD-k érkezése sem volt már messze. Hannak akadt még mondanivalója a zöldfülűek számára, de belátta, úgysem pótolhatja a kiképzést pár keresetlen szavával: efféle csodatételre még ő sem képes…

Leegyszerűsítjük a dolgot! − kiáltotta. − Tartsátok nyitva a szemeteket és tegyetek arról, hogy ne a hátsó feleteket mutassátok az ellenségnek! Mivel földi létesítményeket védünk, nem lődözhetünk össze-vissza. Ez azt jelenti, hogy ha nem vagytok biztosak a találatban, ragadjatok a banditákra, és gondoskodjatok róla, hogy ha leesnek, lent is maradjanak! Nehogy azt higgyétek, hogy mert valaki orral lefelé zuhan és füstcsíkot húz maga után, kiesett a játszmából! Sérülést színlelni a legrégibb trükk, amit ismerek. Lazítani akkor lehet, ha robbanást láttok − ha egy gép lángra kap, rendszerint közel a végkifejlet. De máskülönben mindvégig kövessétek, ha kell, akár a pincéig is! Túl sok vesztenivalónk van idelent…

Utolsó megjegyzését a Falconragondolva tette. Igyekezett nem rágódni döntésének lehetséges következményein; ez üzlet, így kell felfognia.

Jessa a kezébe nyomta a sisakját. Újra felpróbálta, most már tökéletesen illeszkedett. A lány felé fordult, hogy köszönetet mondjon neki, s csak most vette észre, hogy Jessa is sisakot szorongat.

− Jess, ne! Ne csináld!

A lány dacosan felszegte állát.

– Először is, ezek az én hajóim. Doki megtanított mindenre: öt éves korom óta repülök. Mit gondolsz, a többieket ki okította az alapokra? Mellesleg nincs elég képzett emberünk: muszáj felszállnom veletek.

– A gyakorlófeladatok mások! − Han nem akarta, hogy odafent a lány miatt is aggódnia kelljen. − Viszem Csubit, csinált már elég…

– Ó nagyszerű, Solo! Csak egy új fülkeablakot kell beépítenünk, és a nagydarab haverod máris kormányozhat − a térdkalácsával!

Han kezdett beletörődni, hogy Jessával kell repülnie. A lány a többi pilótához fordult.

– Solónak igaza van: ez most kemény játék lesz. Az űrben nem támadhatunk, mert ott minden előny az IRD-k oldalán áll. Azt sem hagyhatjuk, hogy túl közel jöjjenek a felszínhez: a védelmünk nem bírna velük. Így aztán valahol középen kell meghúznunk a vonalat, attól függően, hol rontanak ránk. Ha időt nyerünk, a földi személyzetnek lesz esélye rá, hogy befejezze a kiürítést… − Hanhoz fordult. − Ez vonatkozik a Falconrais. Parancsot adtam, hogy fejezzék be a szerelést és rakják össze, amilyen gyorsan csak lehet. Értékes munkaerőt kellet elvonnom más feladatoktól, de az egyezség az egyezség. És megüzentem Csubinak, mi történt. − Jessa a fejébe nyomta sisakját. − Te vezetsz, Solo. A szárnyembereket majd beosztom én. Indulás!

Egetverő sivítással hat Z95-ös Fejvadász, megannyi tarkafoltos ék emelkedett a levegőbe.

Han lehúzta és beállította polarizált sisaklemezét. Újra ellenőrizte fegyverzetét, a három ágyút minden szárnyvégen, s elégedett volt az eredménnyel. Úgy manőverezett, hogy kísérője felette és mögötte legyen. Hátrafelé dőlő székében ülve közel háromszázhatvan fokos szögben látott − épp emiatt szerette az öreg Z95-ösöket.

Kísérője hórihorgas, halk szavú fiatalember volt. Han remélte, hogy a fickó nem feledkezik meg arról, hogy szorosan felzárkózzon, mikor kezdetét veszi a műsor.

A műsor, gondolta magában. Vadászpilóta-zsargon. Sosem gondolta volna, hogy még egyszer sor kerül erre, hogy vér zakatol a fejében, hogy milliónyi dologra kell egyszerre figyelnie, beleértve a társait, az ellenséget és saját hajóját. Ha bármi rosszul sikerül, a műsor egyszer s mindenkorra véget ér.

Ráadásul a műsor fiataloknak való. Egy vadászrepülő gravitációkiegyenlítő berendezése csak arra elég, hogy csökkentse a stresszt és lehetővé tegye a cél becserkészését, de nem elég ahhoz, hogy kiküszöbölje a szűk fordulók, a hirtelen gyorsítások hatását. A közelharc manapság éppúgy a reflexek, a kondíció és a koordináció próbája, mint néhány ezer évvel ezelőtt, a légköri repülés hőskorában…

Volt idő, mikor Han együtt élt, feküdt és kelt nagysebességű repüléssel. Olyan emberek között gyakorolt, akik másra nem is igen gondoltak, még szolgálaton kívül sem; világuk a kézügyesség, az egyensúlyérzék körül forgott. Han ittasan fejen állt, karikákat dobált, vagy miközben fejjel lefelé lógott egy gerendáról, dobótűket hajigált, és minduntalan a cél középébe talált. Repült ilyen hajókon, sőt, jóval gyorsabbakon is; megcsinált minden elképzelhető manővert − valamikor. S bár korántsem érezte öregnek magát, efféle küzdelemben régóta nem vett részt.

További töprengésre nem jutott idő: a Fejvadászok párokba rendeződtek. Solo érezte, hogy fokozatosan megnyugszik a keze: hiába, a reflexek… Behúzta hajója szárnyait, hogy a légellenállást minimálisra csökkentse. A csűrőlapok dőlésszabályzó automatikája korrigált, élesebb szöget választott.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a Z95-ösök az atmoszféra határán fognak találkozni az ellenséggel.

Itt a Fejvadász vezér − szólt át Han társainak a kommunikátoron. − Fejvadászok, jelentkezzetek!

Fejvadász kettő a vezérnek, oké! Ez volt Han szárnyembere.

– Fejvadász három vételen − csendült a sisakmikrofonban Jessa tiszta, alt hangja.

– Fejvadász négy, minden rendben. Ez volt Jessa szárnyembere, egy szürkebőrű humanoid a Lafráról, akinek jókora agykoponyája felsőbbrendű repülési ösztönökre és kiváló térérzékre utalt. A lafrai, mint kiderült, több, mint öt percet töltött már tényleges harcban, és ez jó jelnek számított: sok jó vadászpilóta hullik ki az első kettő alatt.

Az ötös és a hatos is bejelentkezett: Jessa két segédtisztje, akik ráadásul testvérek voltak. Nagyon ragaszkodtak egymáshoz: ha valaki mással osztották volna párba őket, biztosan méltatlankodtak volna.

Most a földi irányítás szólalt meg:

− Fejvadászok, két percen belül meglátjátok az ellenséget.

Han szoros alakzatba rendezte raja gépeit.

– Maradjatok párban! Ha a banditák szemből támadnak, menjetek bele nyugodtan, és jusson eszetekbe, hogy épp olyan keményen tudtok csípni, mint ők! − Úgy gondolta, jobb, ha nem említi, hogy az IRD-k fegyverzetének hatótávolsága nagyobb. Az ötöst és a hatost hátrébb rendelte: nekik jutott a feladat, hogy leszedjék a védelem első vonalát áttörő egységeket. A két Fejvadász annyira eltávolodott, amennyire az elszakadás veszélye nélkül tudott. Készen álltak a küzdelemre.

Érzékelőik és a közeledő hajók hasonló eszközei azonosították egymást. Bonyolult folyamatok zajlottak a harcirányító komputerekben, bekapcsoltak a zavaró-rendszerek − Han azonban tudta, hogy ebben az összecsapásban a közvetlen, vizuális észlelés dominál majd, s az első lövésekkel egyidőben az összes berendezés feleslegessé válik.

A rövidtávú ernyőkön négy radarfolt rajzolódott ki.

– Kapcsoljátok be a kivetítőt! − utasította alárendeltjeit Han, mire valamennyien üzembe helyezték a holografikus készüléket. Saját műszereik adatai most előttük lebegtek, így ha tájékozódni kívántak, nem kellett oldalra vagy lefelé tekintgetniük.

− Itt jönnek! − kiáltotta valaki. − Nulla-nulla huszonötnél!

Az ellenséges hajók valóban IRD-modellek voltak, tömzsi géptesttel és azzal a szokványostól eltérő hajtómű-elhelyezéssel, mely a legújabb katonai egységeket jellemezte. IRD-prototípusok! Miközben Han figyelte őket, a támadók is párokba rendeződtek, tökéletes precizitással.

− Szétváltak! − kiáltotta. − Kapjuk el őket!

Szárnyemberét jobb felé vezette, hogy szembekerüljenek a támadó IRD-kel, míg Jessa és szárnyembere balfordulóba kezdett.

A sisakmikrofonokban figyelmeztető kiáltások visszhangoztak. A BR pilóták méltóságukon alulinak tartották a kitérő taktikát, egyenesen törtek céljuk felé azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy vért ontsanak. Parancsot kaptak, hogy a lehető legkeményebb csapást mérjék a számkivetettekre. Elképesztő távolságból nyitottak tüzet. Egymást érték az energiaágyúk sárgászöld villanásai, miközben feltöltődtek a hárítópajzsok is.

Han a fogát csikorgatta. Keményen markolta a kormánykart, kényszerítve magát, hogy ne tüzeljen, míg valami haszna nem lehet belőle. Elfojtotta a késztetést, hogy körbepillantson és megnézze, mit csinálnak a többiek. Mindegyik kéttagú csapat csak saját magában bízhat ebben a pillanatban. Forrón remélte, hogy együtt maradnak − az a pilóta, aki ilyen helyzetben elveszti önuralmát, ritkán ússza meg élve.

Han kinézte az IRD-k parancsnokát. Közeli főpályára állva igyekeztek kifürkészni egymás szándékait. Szárnyembereik félrehúzódtak. Túlságosan lekötötte őket a vezetőkhöz váló igazodás: egyikük sem lőtt.

Az IRD vezér sugárnyalábjai eltalálták és megtáncoltatták a kisebb Fejvadászt. Han időközben szintén lőtávolon belülre ért, de nem tüzelt. Volt egy rossz érzése ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy az IRD pilótája nem ismeri pontosan az öreg Z95-ös lőtávolságát − és a kozmosz irgalmazzon Han Solónak, ha egyszer megbecsüli… A koréliai átvezette zötykölődő Fejvadászát az energiazáporon; várta az alkalmas pillanatot, remélve, hogy pajzsa kitart.

Egy-két másodpercig játszott a veszéllyel. Efféle helyzetekben a távolság létfontosságú. Gyors lövést adott le. Gyanúja beigazolódott: az ellenségnek nem állt szándékában szemberohanni vele. Az IRD felszökkent; hol bekerült, hol eltűnt a célkörből. Kísértetként táncolt, s bár találatot kapott, nem szenvedett komoly kárt. Han összevonta szemöldökét. A fennhatósági hajó gyorsabb volt, mint gondolta.

Aztán hirtelen megváltozott a helyzet. Az IRD pár hirtelen fordulóval szétvált, a szárnyember bedőlt és távolodott. Han szárnyembere utánavetette magát, izgatottan kiabált.

− Rajta vagyok!

Han hiába ordított neki, hogy forduljon vissza, ne mondjon le az ikeralakzat nyújtotta biztonságról. Az IRD vezér alatta zúgott el, s a koréliai tudta, mit jelent ez: csinál egy spirális fordulót, úgy próbál a háta mögé, gyilkos pozícióba kerülni. Han csak úgy védekezhetett volna a lassúbb Fejvadásszal, hogy teljes gázt ad, és egy „tisztább” helyre érve áll új pozícióba. A Jessa és szárnytársa közti üzenetváltásból kiderült azonban, hogy a másik IRD-s pár is felbomlott, s a lány elszakadt párjától.

Han a Fejvadászát maximális sebességgel emelkedő fordulóba döntötte. Megpróbált egyszerre mindent áttekinteni, egyre kiabálva szárnyemberének:

− Gyere vissza! Csak el akar csalni!

Az nem figyelt rá.

Az IRD vezér, akire rálőtt, mégsem csinálta meg a spirális fordulót. A támadók stratégiája, amellyel a védők alakzatát akarták szétzilálni, mostanra világossá vált − későn. Az IRD vezér félfordulatot vett, és Han szárnyemberének fara felett kötött ki. A másik IRD − a csalétek − már a hátvédek, a Fejvadász ötös és hatos felé suhant. Egy másik IRD, amivel Jessa nézett szembe, csatlakozott hozzá: új, két hajóból álló egységet alkottak.

A BR-ek számítottak a tapasztalatlan technikusok felbomló alakzatára, gondolta keserűen Han. Ha együtt maradunk, felszecskáztuk volna őket!

– Jess, a fenébe, átvágtak minket! − kiáltotta, amint összeszedte magát, de Jessának megvoltak a maga problémái, őt is elválasztották a szárnyemberétől, és az egyik IRD hátulról támadt rá.

Han látta, hogy saját szárnyembere bajban van, de egyszerűen nem volt elegendő sebessége ahhoz, hogy beavatkozzon a küzdelembe. Az IRD vezér gyilkos pozícióbakerült. A nyurga, fiatal technikus könyörgött:

− Segítsen valaki! Szedjétek le rólam!

Han még lőtávolon kívül voltugyan, de tüzet nyitott. Remélte, hogy összezavarhatja az IRD vezért − az ellenség azonban szilárdan és eltéríthetetlenül tapadt áldozatára. Kivárta, míg a Fejvadász tökéletes célpontot nyújt, megnyomta a tűzgombot, leadott egy rövid sorozatot. A Z95-ösre sárgászöld energiaförgeteg zúdult, a gép fehéren izzó gázgömbbe veszett.

Hannak, miközben magában átkozódva, az elővigyázatosságról megfeledkezve ráállt a diadalittas IRD-re, hirtelen az eszébe villant:

Senki sem készíthet ki engem egy szárnyember miatt. Senki!

A nyurga fiúnak még a nevét sem tudta.

Jessa szárnyembere, a lafrai kiáltott fel:

− Jobbra, Fejvadász három! Jobbra!

Jessa kitért jobbra, miközben gépe körül pusztító energiacsóvák tapogatóztak. Teljes sebességre kapcsolt, ahogy szárnyembere éles szögben lecsapott, annyira lecsökkentve sebességét, hogy Jessa és üldözője keresztezzék saját pályáját. A lafrai nyugodtan gyilkos pozícióbahelyezkedett, gyorsított, és tüzet nyitott.

Vörös tűzcsíkok csaptak ki a Fejvadász szárnyi alól. A BR egység megrázkódott, amint a hajótörzs néhány darabja levált. Aztán hatalmas robbanás következett, és a megnyomorított IRD tehetetlenül zuhanni kezdett, akárha csonkolt szárnyának súlya húzná lefelé: haláltusája hosszúnak ígérkezett, a végkimenetelt azonban kétségtelenné tette a gravitáció.

Mélyen alattuk a Fejvadász ötös és hatos megtámadta az áttörő IRD-ket. A távolban Han Solo és az IRD vezér száguldottak. Nézetkülönbségüket vörösen és zölden sziporkázó sugarak jelezték.

Jessa átlátta a helyzetet. Tudta, hogy az ötös és a hatos a leggyengébb pilótái. Segítséget kértek. Jessa és szárnyembere felzárkóztak, gyorsítottak, hogy beavatkozzanak a küzdelembe.

Az egyik támadó az ötös Fejvadász mögé került. Tartotta pozícióját minden őrült forduló ellenére, és nem hagyta lerázni magát. A technikus visszafelé rántotta botkormányát, hogy egy meglepő fordulattal ő kerüljön üldözője mögé, de túl lassú volt ehhez: az IRD sugárlövedéke keresztülfúrta a hajóját, s valósággal kettészelte. Az IRD a másik testvér, a Fejvadász hatos ellen fordult, miközben társa a bolygó és a törvényen kívüliek bázisa felé száguldott tovább.

Ekkor érkezett Jessa és szárnyembere. Szóltak a Fejvadász hatosnak, hogy húzódjon vissza, ők majd tűzzel fedezik.

– Nem megy! El vagyok vágva! − kiáltotta a technikus. Az IRD, amely váltig mögötte repült, éppen dugóhúzóból jött ki, és rátapadt. Jessa szárnyembere belevetette magát a harcba, hogy segítsen, a lány pedig csekély távolságot tartva követte. A négy hajó csúszkáló, helyezkedő lánca a bolygó felszíne felé ereszkedett.

Az IRD egy pillanattal később megsemmisítette a Fejvadász hatost. A hajó lángvirágokat hajtott, darabjaira hullt; a roncsok a győztessel együtt kerültek Jessa szárny emberének lővonalába. A BR pilóta tovább fokozta hajója csodálatra méltó sebességét, hogy növelje előnyét. Aztán felfelé húzott, mintha bukfenchez készülődne. Ezzel megtévesztette a lafrait. Az IRD villámgyors fordulóval vágódott ki a manőverből és sikerült leadnia egy jól célzott lövést. A szárnyember Fejvadásza megrázkódott, éppen amint Jessa figyelmeztetően felemelte hangját. A lány kitért, amilyen gyorsan csak tudott. Kanyart vett. Egy közeli árnyékot észlelt. Az IRD suhant el mellette. Ösztönösen leadott rá egy lövést − az IRD zuhanórepülésbe ment át, pilótája azon igyekezett, hogy újra vízszintesbe álljon és elkerülje a katasztrófát. Jessa nem teljesítette Han parancsát, hogy követni kell az eltalált gépet: visszatért megnézni, mit tehet társáért.

Sokat nem tehetett. A lafrai hajója megrongálódott, de nem fenyegette a lezuhanás veszélye. Lapos szögben kellett lefelé siklania, szárnyait minél inkább szétterjesztve.

− Boldogulsz?

– Igen, Jessa. De az egyik IRD már átjutott. És lehet, hogy a másik is csatlakozni tud hozzá.

− Te csak vidd le a hajódat! Én rámegyek.

− Jó vadászatot!

A lány a BR nyomába eredt.

Hannak be kellett látnia, hogy az IRD-s vezérpilóta igazi profi. Míg rájött, majdnem kilőtték alóla a gépét.

A BR rámenős volt, pontosan kezelte a fegyvereit és ügyesen manőverezett. Ő és Han köröztek, lecsaptak és különböző magasságokban újra összefutottak, hogy megvívják harcukat, váltakozva kerültek fölénybe egymással szemben. Pörögve, szaltózva minden tőlük telhetőt megtettek, hogy egymás fordulóinál a belső ívre kerüljenek. Újra és újra kisiklottak, majd becsúsztak egymás fegyvereinek látószögébe. A botkormányt egy pillanatra sem hagyták pihenni.

Han már harmadjára rázta le az IRD-t, kihasználva a Fejvadász jobb manőverező képességét az IRD nagyobb végsebességével szemben. Figyelte, amint a BR ismét a nyomába szegődik.

Szerintem te vagy a helyi bajnok

Az IRD újra rárontott.

Most mutasd meg, hapsikám! Hadd lássam, mit tudsz igazán!

Mélyebbre merült a bolygó légkörébe. Az IRD a hátuljára tapadva, sietősen ereszkedett lefelé, de képtelen volt a Fejvadászt szem előtt tartani. Han élesen felhúzott, a hajóját egy félhurokba döntve átfordult, és egy csűrőlapos orsóba merült, bukfencet vetett. A kombináció végén az ellenkező irányba szállt. Fülkéjét energiasugarak környékezték, alig-alig vétve el céljukat.

Haver, ez a BR igazán komolyan gondolja, morfondírozott sötéten. De van még tanulnivalója. A tanfolyam még nem ért véget!

Kivágta a sarokba az irányítókart, hogy gépe átforduljon, és zuhanórepülésbe kezdett. Az IRD követte, de nem tudta pontosan a célkörbe fogni. Han tűrőképessége határáig hajszolta a Fejvadászt, és nyakát behúzva szökött meg a rárontó BR elől. A vadászgép hajtóművei bevibráltak, a hajótest minden eresztékében rázkódott, mintha szét akarna hullani. Han teste megfeszült, a szeme előtt lebegő hologramokat figyelte; várta, hogy elérje a megfelelő pozíciót. Az IRD lövései egyre közelebb cikáztak.

Aztán sikerült. A koréliai kiemelte gépét a zuhanásból. Lassan felhúzta az orrát, közben folyamatosan attól rettegett, hogy a hátulról lövés éri − az IRD-s pilóta azonban távol maradt, nem akarván az alkalmat elszalasztani; várta hogy a Fejvadász a legnagyobb felületét mutassa fegyvereinek.

Ez alkalommal tökéletes találatra törekszik, gondolta Han.

Hirtelen bedöntötte gépét, fordult. Az IRD felzárkózott, úgy lódult utána. Han mind szűkebbre és szűkebbre húzta a forduló ívét. Az IRD pilótája makacsul rátapadt, hogy véget vessen ennek a bosszantó üldözésnek, és bebizonyítsa, mennyivel tökösebb legény.

Solo ekkor kilencven fokosnál is szűkebbre fogta a kanyart; ez volt az, amiért mindeddig forgolódott. A BR nem figyelt a magasságmérőjére. A sűrűbb levegő az IRD ellen dolgozott, lecsökkentette a motorok teljesítményét: a BR nem tudott ilyen szűken fordulni.

Amint az IRD levált róla, a koréliai azon megérzéseinek egyikével, amelyről azt beszélték, egyfajta telepátia lehet, függőlegesen felfelé röppent. Az ÍRD most már elég közel került hozzá. Han folyamatosan tüzelt rá. Az IRD csillagfelhővé robbant, izzó porszemcséket és roncsdarabokat szórt a sztratoszférába, mielőtt semmivé enyészett. A Fejvadász átcikázott a ritkuló párafelhőn. Han felkiáltott:

− Megbuktál a vizsgán, te rohadék!

A negyedik IRD már harmadszor fordult a bázis fölött, s közben folyamatosan lőtte az épületeket. A bázis védelmi fegyverei nem tudtak lépést tartani vele. Nagy hajók, nagy tömegben érkező támadók megsemmisítésére szolgáltak, s tehetetlennek bizonyultak egyetlen mozgékony, alacsony szögben támadó vadászgéppel szembe.

Az IRD első körében a hangárokat támadta. Mostanra a legtöbb fegyver elhallgatott már. Halottak és haldoklók hevertek szanaszét a bázison, ahol máris számos épület roskadt össze vagy borult lángba.

Ekkor érkezett Jessa. Megtartva a zuhanás közben szerzett sebességét, nem törődve azzal, hogy kicsiny Fejvadászának szárnyai leszakadhatnak, az IRD után vetette magát, éppen amint az kijött az egyik fordulóból. Azok ott lent az ő emberei voltak. Azért szenvedtek és pusztultak, mert neki dolgoztak. Eltökélte, hogy megvédelmezi őket − bármi áron.

Amint felzárkózott az IRD-hez, ágyútűz csapott rá felülről, és lemetszett egy darabot jobboldali szárnyából. Egy másik IRD suhant el mellette a saját zuhanásából szerzett lendületével − az a hajó, melyről úgy hitte, harcképtelenné vált. Lövései áthatoltak Jessa pajzsán, és közel jártak ahhoz, hogy leszakítsák gépe vezérsíkját.

A lány tartotta pozícióját. Legalább az egyik támadót leszedi, mielőtt végeznek vele…

Azután a második IRD maga is célponttá vált. Egy pillanatra Han szeme elé került − épp elég időre ahhoz, hogy a csempészkapitány leadjon egy lövést az oldalára. Azután elmozdította hajója orrát, és a BR elé irányozta lövéseit, bízva a jövőben. Bejött; az IRD szertefoszlott egy vakító villanásban.

– Az utolsón vagy rajta, Jess! − tájékoztatta a lányt a rádión keresztül. − Üsd agyon!

A lány újra felzárkózott az IRD mögé. Tüzelt, de csak a baloldali ágyúi működtek: a szárnyát ért lövés kikészítette a jobboldali fegyvereket. Mivel a célja enyhén jobb felé libbent előtte, elvétette.

Az IRD nekilódult, és gyorsaságát kihasználva meglépni igyekezett. Még egy másodperc és elmenekül! Jessa hirtelen fordult egyet, újra tüzelt. Megmaradt ágyújából pusztító ujjként ívelt elő az energianyaláb, és talált. Az IRD felszikrázott, átizzott s lángolva darabjaira hullt.

– Szép lövés volt, aranyom! − szólt bele a rádióba Han. Jessa Fejvadásza továbbra is fülkével lefelé folytatta útját, szinte súrolva a talajt. A koréliai teljes sebességre kapcsolt, utánavetette magát. − Jess, amit most csinálsz, azt jobb helyeken tótágasnak hívják!

– Nem tudok visszafordulni! − csattant fel nekikeseredve a lány. − Egy lövés kicsipkézte a vezérsíkomat. Az irányítórendszerem bedöglött!

Han már-már utasította, hogy ugorjon ki, de visszafogta magát. Túl közel jár a felszínhez, a katapultülésnek nem lenne ideje megfelelően működni… A lány hajója egyre vesztett a magasságából. Csak másodpercei voltak hátra. Han felzárkózott mellé, sebességét a másik gépéhez igazította.

− Jess, állj készenlétben az ugrásra! Rögtön megadom a jelet!

A lány zavarba jött. Mi ez már megint? Neki befellegzett; akár becsapódik, akár kiugrik, mindenképp halott. Mégis felkészült rá, hogy engedelmeskedjék. Han a gépe szárnyát a lány felfordult gépének szárnya alá helyezte. Jessa lélegzete elakadt, ahogy rájött, mire készül.

– Háromra − szólalt meg Han. − Egy. − Gépének szárnyvégét hozzáillesztette Jessa gépének szárnyához. − Kettő. − Mindketten érezték a veszélyes vibrálást. Tudták, hogy a legkisebb hiba mindkettejük vesztét okozhatja. Han balra fordult. A talaj, mely Jessa feje alatt rohant tova, fordulni látszott egyet, ahogy a férfi Fejvadásza perdített egyet a sérült gépen, és elszakadt tőle. A koréliai még egyet fordult, hogy az ő gépe is egyenesbe kerüljön. − Három! Kifelé, Jess! − Ő maga is küzdött, mert dülöngélő hajója szinte irányíthatatlanná vált.

Még be sem fejezte, a lány máris katapultált. A kabintető fel- és hátrafelé csapódott, az ülés magasra kivágódva távolodott az ereszkedő hajótól. A Fejvadász a felszínnek csapódott. Tüzes roncsdarabok hosszú csíkját húzva maga mögött a nap utolsó veszteségévé vált.

Jessa a katapultülésből figyelt, miközben a kiegyenlítő egység bekapcsolt és port kavarva lassan ereszkedett lefelé. Messze, a távolban látta a lafrait, saját szárnyemberét, amint sérült hajójával lapos szögben leszállni készül.

Han hosszú fordulót tett Fejvadászával, és a fékezőrakétákat begyújtva szinte egyhelyben lebegett. Az épp földet érő Jessa közelében tette le hajóját, és letépte magáról a hevedereket. Félredobta sisakját, kiugrott a kivénhedt vadászgépből. A lány is épp ekkorra szabadult meg szíjazatától, és sisakját félredobva végigtapogatta testét. Egészben találta magát.

Han odaballagott hozzá. Kesztyűjét cibálta közben.

– Elférünk ketten is a hajómon, ha jól összehúzzuk magunkat − közölte.

– Mivel élek és lélegzem − gúnyolódott a lány − elmondhatom: önzetlenségen kaptam a nagy Han Solót! Szentimentálisak vagyunk, he? Ha így folytatod, egy nap arra ébredsz, hogy becsületes ember lettél!

A koréliai megtorpant. Elkedvetlenedett. Merőn bámult a lányra.

– Mindent tudok a becsületről, Jess mindent az égvilágon. Volt egy barátom, aki egyszer becsületesen döntött valamiben. Jóhiszemű volt. De becsapták. Odalett a karrierje, a barátnője, elvesztett mindent. Megfosztották a rangjelzéseitől és a kitüntetéseitől. Az emberek, akik nem akarták falhoz állítani és lelőni, kinevették. Egy egész bolygó röhögött rajta. Elhajózott onnan, és sosem tért vissza.

A lány megborzongott.

− Senki sem tanúskodott a barátod mellett? − kérdezte csendesen.

Han felkacagott.

– A parancsnoka hamisan esküdött ellene. Csak egy szemtanú kelt a védelmére, de ki hinne egy vukinak? − A lány következő kérdését azzal hárította el, hogy a bázis felé pillantott. Úgy tűnik, nem lőtték szét a főhangárt. Megcsinálhatod a Falcontrövid idő alatt, és lesz elég időd kiüríteni a helyet, mielőtt a BR-ek ismét felbukkannak. Akkor én már úton leszek. Mindkettőnknek akad tennivalója.

A lány hunyorgott, a szeme sarkából pillantott Hanra.

– Szerencsére tudom, hogy zsoldos vagy, Solo. Szerencsére tudom, hogy csak azért voltál hajlandó a Fejvadásszal repülni, hogy megóvd a Falcont, nem pedig azért, hogy életeket ments. És hogy csak azért mentettél meg, hogy be tudjam tartani az ígéretemet. Szerencsére valószínűleg egész életedben nem cselekedtél önzetlenül, és szerencsére minden, ami ma történt, pontosan illik a karakteredhez…

Han kérdőn pillantott rá.

− Szerencsére?

A lány fáradtan a vadászgép felé indult.

− Az én szerencsémre − szólt hátra a válla fölött.

ÖTÖDIK FEJEZET

− Mit mondtál, Kuka? Hagyd abba a súgást!

A Millennium Falcon társalgójában Han Csubakkával szemközt, a játékasztalnál ült. Arra a ládára bámult merőn, amelyen a kivénhedt droid kuporgott. A társalgó többi része tele volt zsúfolva konténerekkel, túlnyomásos tartályokkal, kannákkal és különféle alkatrészekkel.

A vuki az egyik startülésben szorongott, állát hatalmas mancsára támasztva a holografikus játékfigurákat tanulmányozta. Szeme össze-összeszűkült, orrlyukai időről időre kitágultak: nála az intenzív töprengés jele volt ez. Kiszemelte Han két bábuját, és most azon volt, hogy rendre elkapja őket. Tehette, mert a koréliai ezúttal szétszórtan, gyengén játszott; akadt tépelődnivalója bőven.

Az előttük álló feladat bonyolultnak ígérkezett. Az új érzékelőberendezés meg a parabolaantenna tökéletesen működött, a Falcon fedélzeti rendszereit Jessa technikusai finoman beszabályozták − Han mégis pocsékul érezte magát, hisz szeretett hajója voltaképp a hatalmas bárkatest foglya volt. Ráadásul az út is sokkal tovább tartott: a bárkát, a Falconnalellentétben, nem nagy sebességű repülésre tervezték.

Han hallotta a vontató hajtóműveinek dohogását; tompa morajuk megremegtette a csempészhajó fedélzetét, bekúszott Solo csizmájába s még a sarkát is megbizsergette. A koréliai gyűlölte a hatalmas fémkoloncot: azt kívánta, bárcsak lerázhatná magáról és eltűnhetne valamerre. De hiába, az üzlet mégiscsak üzlet. És ahogy Jessa elmagyarázta, a hiányzó engedélyt azok az emberek fogják megszerezni számára, akiket az Orren III-on vesz fel. Más szavakkal: ha tetszik, ha nem, kénytelen tartani magát a megállapodáshoz.

– Én egy szót sem szóltam, uram − mondta most Kuka udvariasan. − Max volt az.

És ő mit mondott? − vetette oda kurtán Han. A kaszkádkapcsolt gépek rendszerint fokozott sebességgel cserélik az információt, ám mindeddig úgy tűnt, Kuka és Max a modulált beszédet kedvelik inkább. Hant valami okból a végletekig bőszítette a láthatatlan, kisebb masina sipító hangja.

– Arról tájékoztatott, kapitány úr − válaszolt Kuka a maga körülményes módján −, hogy szeretné, ha kinyitnám a mellrészemet. Megengedi?

Han, aki időközben visszafordult a játéktábla felé, észrevette, hogy Csubakka ravasz csapdát állított neki. Miközben ujjai bizonytalanul kalandoztak a saját figuráit mozgató billentyűk felett, így morgott:

− Persze, persze, nyugodtan kiszellőztetheted a mellkasodat, Kuka… − Összevont szemöldökkel a vukira pillantott, mert nem látott kiutat a kelepcéből. Csubakka hátravetette barnásvörös szőrrel borított fejét, és csaholva, fogát csattogtatva felröhögött.

A munkadroid mellpáncélja légmentesen záródott, szigetelt és rázkódásálló volt. Kuka hátrahúzta hosszú karjait, hogy ne legyenek útban. A kiszökő levegő halk sziszegése közepette feltárult a mellürege. Kék Max egylencsés szeme életre kelt, a játéktáblát pásztázta, épp mikor Han a következő lépést tette. Bábuja − miniatűr, háromdimenziós szörny − harcba szállt Csubi egy hasonló bábujával. Csakhamar kitetszett, hogy a koréliai helytelenül mérte fel az erőviszonyokat: a csatát a vuki szellemkép-bestiája könnyedén megnyerte. Han figurája szertefoszlott, visszaillant a komputerszimulációk anyagtalan világába, vissza az elektronikus porba, ahonnét vétetett.

– A második Ilthmar Védővel kellett volna lépned − jelentette ki Kék Max tudálékosan.

Han megfordult. Gyilkos indulat villant a tekintetében − s Max, aki másodszorra jól mérte fel a helyzetet, sietve hozzátette: − Csak segíteni próbálok, uram…

Kék Max teljesen új még, kapitány − szólalt meg Kuka, hogy lecsillapítsa Hant. − Megtanítottam egy kevésre, ami a táblás játékokat illeti, de az emberi érzékenységről még nem sokat tud.

Valóban? − kérdezte Han kedvetlenül. Tényleg maga tanította őt, Mr. Fogó és Lapát?

– Aha! − buggyant ki Maxból. − Kuka mindenhol járt már. Csak ülünk és beszélgetünk egész idő alatt; illetve én hallgatok, ő pedig mesél mindarról, amit látott.

Han rávágott a játéktábla főkapcsolójára, megtisztította a terepet a vesztes és a győztes holo-szörnyektől.

– Mesél? Igazán? Milyen tanulságos olvasmány lehetne: A latrinák, amiket ástam. Transzgalaktikus napló.

Fondor hatalmas csillaghajógyárában aktiváltak − válaszolta Kuka a maga vontatott módján. − Aztán egy ideig bolygófelderítő osztagnál dolgoztam, majd egy időjárásszabályzó rendszereket építő brigádban. Voltam sátorverő a Gan Juan Rue Utazó Állatseregleténél, általános karbantartó a Trigdale Ötvözeteknél, és sok egyéb. Azonban a munkákat egytől-egyig újabb modellek vették át. Önként jelentkeztem minden módosításra és újraprogramozásra, amire csak tudtam, de végül alulmaradtam: egyszerűen nem tudtán versenyre kelni az újabb, tehetségesebb droidokkal.

Hanban, jobb meggyőződése ellenére, felpislákolt az érdeklődés.

− Miért téged választott Jessa erre az útra?

– Nem ő választott, uram. Én kértem, hogy jöhessek. Híre futott, hogy egy droid kell a munkásállományból néhány meg nem nevezett változtatásra. Én köztük voltam, mivel egy nyílt aukción megvásároltak. Odamentem Jessához és megkérdeztem, hasznára lehetek-e.

Han kuncogott.

– Mire félig kibeleztek, a maradékot átrendezték, és megkaptad ezt a rosszindulatú kék daganatot. Ezt nevezed te jó üzletnek?

– Megvannak a hátrányai, uram. De az új konfiguráció magas működési szinten tart. Biztosan akadtak volna jelentéktelenebb feladatok másutt − mondjuk biológiai melléktermékek lapátolása egy kevéssé iparosodott világban −, ám így legalább nem kell a végleges elavulás veszélyével számolnom.

Solo értetlenül bámult a droidra. Azon tűnődött, nem rövidzárlatos-e valahol.

– És akkor mi van? Ez is valami, Kuka? Nem a magad ura vagy. Még csak nem is beszélhetsz a saját nevedben, és a nevedet is tréfából adták. Ha nem látják többé hasznodat, így is, úgy is irgalmatlanul leselejteznek!

Csubakka is figyelt. Sokkal öregebb volt társánál, másképp látta a dolgokat, mint bármely ember… vagy droid. Nyugodtan hallgatta Kuka szavait.

– Egy droid számára az elavulás olyan, uraim, mint egy ember vagy vuki számára a halál. A működés vége, ami azt jelenti, hogy minden, ami jelentőséggel bír, elenyészik. Ez bármi áron elkerülendő, legalábbis az én véleményem szerint. Elvégre mi értelme a cél nélküli létnek?

Han talpra szökkent. Pontosan maga sem tudta, mitől gurult be ennyire − talán az háborította fel, hogy egy ócskavasrakással kell filozófiai vitát folytatnia. Megállapította, hogy ennél bosszantóbb munkagéppel még sosem találkozott.

− Kuka, tudod mi vagy te?

– Igenis, uram. Csempész vagyok, uram − válaszolta Kuka készségesen.

Han zavartan, válaszra nyitott szájjal bámulta egy pillanatig.

Még egy ilyen régi modellnek is fel kéne ismernie a szónoki kérdést, ha hall egyet gondolta.

− Mit mondtál?

– Azt mondtam: „Igenis, uram. Csempész vagyok, uram” − ismételte vontatottan Kuka. − Csempész, mint ön. Olyasvalaki, aki illegális exporttal és importtal foglalkozik. − Fémujjával Kék Maxra mutatott, aki mellkasának üregéből lesett kifelé. − Mindketten dugdosunk valamit.

Csubakka mancsaival a hasát fogta. Hanyatt dobta magát a startülésben, röhögött, olykor a levegőbe rúgott.

Hannál betelt a pohár.

– Kuss! − förmedt a droidra. Kuka a maga módján igyekezett maradéktalanul eleget tenni utasításának, s megadóan behajtotta még mellpaneljét is. Csubakka immár fuldoklott a röhögéstől, szeméből könnycseppek peregtek. Han csavarkulcsot, kalapácsot vagy más efféle rombolóeszközt keresett a tekintetével; nem akarta hagyni, hogy a droid túlélje ezt a beszélgetést, aztán másoknak is elmesélje a történteket, ám…

Ám ebben a pillanatban a számítógép riadót fújt.

Han és Csubakka rögtön a pilótafülke felé vetették magukat (a vuki még mindig a hasát fogta), hogy felkészüljenek a normál űrbe való visszatérésre.

Az Orren III felé vezető unalmas út már kezdett az idegeikre menni. Mind a pilóta, mind a másodpilóta hálásan bámulták a csillagokat, amikor a hiperűrből kiemelkedtek, bár valamelyest kedvüket szegte a magukkal vonszolt bárka látványa. A vontató ovális teste kihasasodott alattuk: egy fémkaszni, minimális hajtóerővel. Jessa technikusai úgy oldották meg a törzs álcázását, hogy a Falcon pilótafülkéjéből a kilátás java része megmaradt.

Han és Csubakka nem nyúltak a hajó irányítóberendezéseihez, hagyták, hogy az automaták tegyék a dolgukat − ugyanígy cselekedtek volna egy igazi vontató irányítói. A számítógép vette és nyugtázta a leszállásra vonatkozó utasításokat: az ikerhajó megkezdte esetlen ereszkedését az atmoszféra mélyebb rétegei felé.

Az Orren III nagyvonalúan bánik az emberrel. Tengelydőlése elhanyagolható, évszakai állandóak. Éghajlata a legtöbb szélességi körön jó termést biztosít, talaja gazdag és termékeny. A Fennhatóság felismerte a bolygóban rejlő mezőgazdasági lehetőségeket, és nem vesztegette az idejét: hozzálátott az egészéves termőidőszak kihasználásához. Mivel a bolygó megfelelő erőforrásokkal rendelkezett, s stratégiai elhelyezkedése is alkalmassá tette a magasztos célra, úgy döntöttek, területi központot létesítenek rajta, ezáltal egyszerűsítve az adminisztrációs teendőket.

Az Orren III tagadhatatlanul gyönyörű volt. Fehér felhőcsíkok koszorúzták a növényzet buja zöldjét, az óceán csodálatos kékségét. Ahogy közeledtek, Han és Csubakka az érzékelő műszereket lestek, hogy megállapítsák a Fennhatóság bázisainak elhelyezkedését.

– Mi volt ez? − kérdezte Han előrehajolva, hogy közelebbről vehesse szemügyre műszereit. A vuki bizonytalanul elbődült. − Már-már azt hittem, találtam valamit. Egy lassú, transzpoláris pályáról érkező radarjelet. De vagy az a valami tűnt el a bolygó horizontja mögött, vagy mi ereszkedtünk túl mélyre ahhoz, hogy venni tudjuk. Esetleg mindkettő.

Egy percig még nyugtalankodott emiatt, aztán határozottan utasította magát, hogy ne keresse mindenhol a bajt: akár van ott űrhajó, akár nincs, édesmindegy.

Az alattuk nyújtózó sík lassanként lankás vidékké változott: roppant gabonatáblák körvonalai rajzolódtak ki rajta. A különböző mintájú parcellák sokféle érettségi állapotban lévő termények jelenlétét sejtették. Látnivaló volt: a vetést, termesztést és betakarítást ebben a hatalmas agrárvilágban az eszközök és az emberi erő legoptimálisabb kihasználásával végzik.

Végül is kivehetővé vált az űrkikötő, egy kilométernyi széles leszállóhely, melyet a nagy robothajók méreteihez igazodva építettek. A reptér fő része, mely a fennhatósági flotta hajóit fogadta be, a létesítménynek csak egyik sarkát foglalta el, mégis magára vonta a figyelmet kommunikációs és szálláskomplexumával. A hely nagyobb része egyszerű kikötő volt. A bárkák számára hatalmas dokkállásokat építettek, ahol a karbantartószemélyzet el tudta végezni a javítási munkákat. A nehézkesen mozgó silók antigravitációs rásegítőkkel felszerelten végezték a ki- és berakodást. Nagy tömegű áru szállítására alkalmas önjáró konténerek karavánjai közelítették meg speciális útvonalakon a repülőteret, a siklókra bízták tartalmukat, s már igyekeztek is vissza, az épp folyamatban lévő betakarítás színhelyére.

A Falconthordozó bárka leszállt a számára kijelölt horgonyzóhelyre, az ott lévő több száz hasonló gép közé. Amint talajt értek, az automatika beszűntette tevékenységét, hamarosan abbamaradt a relék kattogása. Han és Csubakka lezárták a konzolt és elhagyták a pilótafülkét. Amint a társalgóba léptek, Kuka felpillantott.

− Most kiszállunk, uram?

– Nem − válaszolta Han. − Jessa azt mondta, hogy majd azok az emberek keresnek meg minket, akiket magunkkal kell vinnünk.

A vuki a fő zárszerkezethez ment, aktiválta. A fedélzeti nyílás feltárult, a rámpa leereszkedett, de nem szűrődött be fény vagy levegő az Orren III légköréből: az álca hajótörzs a Falcon legnagyobb részét fedte. Utasai számára ideiglenes kijárót létesítettek a rámpa végén túl.

Most kopogás hallatszott a külső burkolat felől. A vuki figyelmeztetően felhorkant, Han imént még üres keze a sugárvetővel együtt lendült magasba ismét. Csubakka, látva, hogy partnere készen áll, benyomta a gombot, amely a vontató zsilipjét nyitotta.

A külső kapu előtt ellentmondásos külsejű férfi állt. A kikötőmunkások szürke kezeslábasát viselte, derekán szerszámövvel. Mégis, megjelenése valami olyasmit sugárzott, ami nem egyszerű technikusra vallott. Lerítt róla, hogy napsütéses világ szülötte; bőre indigósötétje helyi származásra vallott. Fél fejjel lehetett magasabb Hannál, vállai majd' szétrepesztették a kezeslábas varrásait. Egész teste duzzadt az erőtől. Göndör fekete haját és hosszú szakállát fehér és szürke sávok tarkították. Méltóságához, méretéhez és súlyához képest meglepő módon vidámság csillogott fekete szemében.

– Rekkon vagyok − közölte rögtön. Egyenest a koréliai szemébe nézett, s bár hangját visszafogta, az mélyen zengett a fémfalak közt. Visszadugta övébe a nehéz komputervezérlőt, amit arra használt, hogy a bejárón kopogtasson. − Solo kapitány itt van?

Csubakka társára mutatott, aki épp lesétált a rámpán. Hozzátett még valamit a maga nyelvén, mire Rekkon felnevetett, és meglepetésükre udvarias választ harsogott vissza − vukiul. Meglehetősen kevés emberi lény érti a hatalmas humanoidok nyelvét, még kevesebbnek van megfelelő hangszíne és hangerőssége ahhoz, hogy beszélje is. Csubakka fülsiketítő üvöltéssel fejezte ki örömét, meglapogatta Rekkon vállát, és sugárzó arccal tekintett rá.

Látom, túljutottatok a közös éneklésen − mondta savanyú képpel Han, igyekezvén megszabadulni pilótakesztyűjétől. − Én volnék Han Solo. Mikor indulunk?

Rekkon nyíltan végigmérte, de a jókedvű könnyedség nem tűnt el az arcáról.

– Amilyen hamar csak lehet. Biztos vagyok benne, hogy ön is így szeretné, kapitány. De tennünk kell még egy kis kirándulást a központba, hogy a szükséges adatokat megszerezzük, és felvegyük a csapatom többi tagját.

Han a lejáró másik vége felé pillantott, ahol Kuka várakozott.

− Gyerünk, Rozsdás! Kezdődik a meló!

Kuka újra becsukta mellpáncélját és egykedvűen, mint mindig, megindult lefelé. Az utazás alatt elmagyarázta: ez a különös járásmód abból adódik, hogy hosszú pályafutása során nehéz fizikai munkára alkalmas felfüggesztőrendszerrel szerelték fel.

Rekkon két kártyát nyújtott oda Hannak és Csubakkának. Fénylő piros téglalapok voltak, mélynyomású fehér azonosítókóddal.

– Ideiglenes személyazonosságik − magyarázta. − Ha bárki kérdezné, rövid időre szóló munkaszerződéssel vannak itt, mint ötödosztályú segédtechnikusok.

– Mármint, hogy mi?! − hadarta dühösen Han. − Mi nem megyünk sehová, pajtás. Fogd ezt a droidot, szedd össze a csapatodat, meg amit akarsz, aztán térj vissza győztesen − mi addig őrizzük a házi tűzhelyet!

Rekkon szemkápráztatóan vigyorgott, és ő is közvetlenebb hangra váltott:

– És mit fogtok csinálni, mikor a fertőtlenítő brigád megérkezik? Át fogják vizsgálni az egész bárkát, és benne a ti hajótokat is, hogy megbizonyosodjanak arról, nem tartalmaz-e a szállítmány élősködőket. Természetesen bekapcsolhatjátok a pajzsot, de ezt a kikötői szenzorok bizonyára észlelnék.

A két csempész elbizonytalanodva egymásra tekintett. Igaz, a fertőtlenítő kezelés teljesen szokványos. Az is igaz, hogy ha egy ember és egy vuki a leszállóterületen téblábol, míg a csapat a munkáját végzi, a hatóságok gyanút foghatnak.

– És van még valami − folytatta Rekkon. − Az engedély meg a hamisított azonosítókód a hajótok számára. Arról is gondoskodnunk kell. Mivel ebben te meg a társaid is érdekelve vagytok, gondoltam, esetleg csatlakozni akartok hozzám.

Han szájában még a nyál is összefutott az érvényes engedély gondolatára, a hivatali várószobákat azonban ki nem állhatta. Márpedig a Fennhatósági Adatközpont épp ilyen „várószobás” helynek ígérkezett. Egy szó mint száz: óvatossága felülkerekedett mohóságán.

– Miért akarsz magaddal vinni bennünket erre a kirándulásra? Mi az, amit még nem mondtál el?

– Nyertél, akad még más is − bólintott Rekkon. − De szerintem mindkettőtök számára az lenne a legjobb, ha jönnétek. Leköteleznétek vele.

Han a magas, fekete alakot fürkészte. Az engedélyre és az elkerülhetetlen fertőtlenítő különítményre gondolt.

− Csubi, adj egy szerszámos zsákot!

Lecsatolta pisztolyövét, mivel tudta, hogy egy szigorúan őrzött területen nem láthatják fegyveresen. Csubakka hozta a zsákot és nyílpuskaszerű lézervetőjét. Mindketten beledobták fegyvereiket a zsákba, melyet a vuki széles vállára vetett. Kukával a nyomukban keresztülsétáltak a külső fedélzeti nyíláson, bezárták, majd követték Rekkont a karbantartók állványzatai közt.

A bárka törzse mélyre nyúlt és mindkét oldalon igen messzire terjeszkedett. Mindenes suhanó várakozott az állványzat túloldalán, munkaplatóval és zárt fülkével. Bemásztak a fülkébe. Rekkon a műszerfal elé ült, Han mellépréselte magát, Csubakka a hátsó ülést tette megközelíthetetlenné. Kuka munkaplatóra telepedett, szervófogójával biztosította magát. A suhanó ellendült az állványzatról.

− Hogy találtatok meg minket ilyen gyorsan? − tudakolta Han.

Üzenetet kaptam, milyen jelzéssel lesz ellátva a hajótok. A becsült érkezési idejéről is tájékoztattak − mosolygott Rekkon. − Amint az adatrendszer regisztrálta a közeledéseteket, én is indultam. Egy ideig vártam − hamisított belépési engedéllyel természetesen. Gondolom, ez a droid az én komputerszondám.

Valahogy úgy − felelte Han, miközben Rekkon a suhanó a megengedett sebességre gyorsította, és lehorgonyzott hajók sorai közt száguldott végig vele. − Van egy másik egység is a mellkasába építve. Az csak az igazi…!

A kikötőt minden oldalról aranyló gabonatáblák vették körül. Kalászaikat Orren III gyengéd szelei ingatták. Han körülpillantott.

− Mit csinálsz itt, fennhatóság területén, Rekkon?

A férfi egy pillanatra ránézett, aztán visszafordult a műszerfal felé, amint egy szervizútra tértek. Han tudta, hogy suhanó csak a bárkák közvetlen közelében mozoghat szabadon, különben a hivatalos utat kell követnie; feltartóztathatják, ha túl magasan, túl egyenesen repül, vagy ha letér megszabott pályájáról. A távolban hatalmas mezőgazdasági gépek dolgoztak. Akkorák, amekkorák képesek egyetlen nap alatt mérhetetlen nagyságú területet beültetni, megművelni vagy betakarítani.

Rekkon beállította a suhanó szélvédőjének és ablakainak polarizációját. Nem visszaverőnek vagy átlátszatlannak, mért ez a külső megfigyelők számára feltűnő lett volna, csak besötétítette a napsugárzás ellen. A fülke belseje homályossá vált. Han úgy érezte magát, mint Sabodor egyik általa kedvelt bolygóján, ahol… De jobb ilyesmire most nem gondolni.

A szervizúton, a növénytenger felett haladva Rekkon megkérdezte:

− Tudjátok, mi itt a feladatom?

Jessa azt mondta, rajtad áll, közlöd-e vagy sem. Majdnem letettem a buliról emiatt. Úgy gondolom, hogy a kockázatért − mindenféle kockázatért − csinos kis plusz összeget illik fizetni az embernek.

Rekkon a fejét rázta.

– Tévedsz, Solo kapitány. Eltűnt személyek után kutatunk. Az általam szervezett csoport olyanokból áll, akik megmagyarázhatatlan módon veszítették el barátjukat vagy rokonukat. Hasonló dolgok kezdtek történni gyanús gyakorisággal mifelénk is. Rájöttem, hogy rengetegen kutatnak elveszett szeretteik után. Kidolgoztam egy módszert, és magam köré gyűjtöttem egy kisebb csapatot. Beszivárogtunk az Adatközpontba, hogy kutatásainkat, Jessa segítségével, ott folytassuk.

Han ujjait az ablakra tapasztotta, gondolkodott. Szóval Jessa ezért biztosítja a kívánt segítséget! Doki lánya nyilvánvalóan abban reménykedik, hogy Rekkon csapata, miközben saját hozzátartozói után kutat, ráakad az ő apjára is…

– Már majdnem egy szabvány hónapja vagyunk itt − folytatta Rekkon. − A legtöbb idő azzal ment el, hogy réseket keressek, amelyeken be lehet hatolni a rendszerükbe. Pedig én elsőosztályú komputertechnikus ellenőr vagyok. A helyi biztonsági emberek szorgalmasak, de nem valami ötletesek.

Han helyet változtatott az ülésében, hogy a másikra nézzen.

− Nos, mi a titok?

– Várjunk ezzel, Solo! Abszolút megcáfolhatatlan bizonyítékot akarok. Van még egy utolsó adatcsomag, aminek megszerzéséhez szükségem van a szondára; a terminálok, amelyekhez a Központban hozzáférek, kormányzati és biztonsági korlátokkal vannak ellátva. Híján voltam az erőforrásoknak, alkatrészeknek és időnek, hogy a saját eszközömet megkonstruáljam. Tudtam, hogy Jessa kiváló technikusai képesek azt nyújtani, amire szükségem van, hát kapcsolatba léptem velük − így csökkent a lebukás veszélye is.

– Erről jut eszembe, Rekkon − dünnyögte Han. − Nem mondtad el a másik nagyon jó okot, amiért a Központba kell mennünk veled.

Rekkon bosszúsan nézett rá.

– Kitartó fickó vagy, öregem! Gondosan válogattam meg a csapattársaimat, mindegyikük nagyon keresi valamelyik elveszett rokonát, de…

Han felült.

– De áruló van köztetek. Na ne bámulj már; ez nem puszta találgatás. Jessát támadás érte, míg nála voltam. Egy fennhatósági hajó vadászgépeket küldött ránk. Az esély, hogy csak úgy belénk botoljanak, kívül a Szektor minden csillagrendszerén, olyan csekély, hogy említést sem érdemel. Ez arra enged következtetni, hogy létezik egy kém − olyasvalaki, aki a támadáskor nem tartózkodott ott. Különben a BR nem küldött volna felderítőket, hanem egyből, nagy erőkkel támadott volna. Vagyis: az illető nem ismerte pontosan a helyet. A BR számos naprendszert átkutathatott.

Önelégülten hátradőlt. Büszke volt logikus eszmefuttatására.

Rekkon arca mintha kővé vált volna.

– Jessa adott egy listát azokról a helyekről, ahol fel tudjuk venni vele a kapcsolatot − arra az esetre, ha megszakadna a kommunikációs láncunk. Az említett naprendszer is szerepel a listán.

Ez meglepte Hant. Jessa rendes körülmények között nem bízna senkire effajta információt. Bizonyára Rekkonba vetette minden reményét, hogy megtalálja az apját.

– Oké, tehát van itt valaki, aki két bérlistán is szerepel. Van valami elképzelésed, ki lehet az?

– Nincs − dünnyögte a helybéli. − Mindössze abban vagyok biztos, hogy nem az a két társam, akik már meghaltak. Azt hiszem, felfedezték az áruló kilétét. Voltak erre vonatkozó utalások az utolsó beszélgetésben, amit egyikükkel folytattam, nem sokkal a halála előtt. Természetesen senkinek nem szóltam az érkezésetekről, és személyesen jöttem elétek. Szükségem van a segítségetekre, hogy egyikük se tudja leadni a riasztást, mielőtt elindulunk. Mindegyiküket az irodámba hívtam, de nem említettem nekik, hogy a többiek is ott lesznek.

Han egyre jobban irtózott a gondolattól, hogy a Központba kell mennie, de belátta, hogy Rekkonnak segítenie kell, különben veszélybe kerül az ő élete is. Ha az árulónak sikerül leadnia a riasztást, felettébb valószínű, hogy a Falcon örökre itt ragad.

Újra megfordult az ülésben.

Kik a társaid, akiket az amatőrök küszöbön álló bulijára összehívtál?

Rekkon alig figyelt a vezetésre, elmerült gondolataiban.

– A helyettesem, Torm, szerepe szerint szerződéses munkás. A családja nagybirtok fölött uralkodott a Kailon; névleg függetlenül, valójában a Fennhatóság ellenőrzése alatt. Támadt némi nézeteltérés a földhasználati jog és a részvények árai fölött. Számos családtag tűnt el, amikor nem hódoltak be a nyomásnak.

− Hát még?

– Atuarre. Trianii nőstény a macskafélék családjából. A trianniik egy, a fennhatósági terület peremén keringő bolygón telepedték le, generációkkal azelőtt, hogy a Szektort bérbe adták. Amikor a Fennhatóság végül bekebelezte a trianii telepesek világát, ellenállásba ütköztek. Atuarre párja eltűnt, kölykét pedig elvették tőle és fennhatósági felügyelet alá helyezték. Bizonyára valamiféle kínzással vallatták a kölyköt, Pakkát, mert amikor végül Atuarre meg tudta menteni, már nem tudott beszélni. A Fennhatóság nem tiszteli a kort és a hagyományokat, láthatod. Atuarre és Pakka végül is kapcsolatot teremtettek velem, és a trianii nő most agronómusgyakornokként tartózkodik itt az Orren III-on. Ez az ő meséje.

A földekén kanyargó szervizút egy, a Központ felé vezető főútvonalba torkollott. A hely maga kisebb város volt, mely feljegyzések, dokumentumok megőrzésére szolgált; a Fennhatósági Szektor számításait, az adattárolást és az információszolgáltatást végezte. Egy operációs komplexum, mely csillogó érdekességként emelkedett ki a dimbes-dombos tájból.

Rekkon lebiggyesztette az ajkát, ahogy tűnődött. Még nem fejezte be.

– Csapatunk utolsó tagja, Engret szinte kisfiú még, de jó szíve és kedves természete van. A nővére szókimondó jogász volt, szintén eltűnt szem elől. − Egy pillanatig csendben maradt. − Vannak még mások is, akik máshol keresik elveszettjeiket, és még többen, ebben biztos vagyok, akiket úgy megrémítettek, hogy nem merik kinyitni a szájukat. Mi talán rajtuk is tudunk segíteni.

Han felkacagott.

– Hogy mi? Szó sincs róla, Rekkon! Én csak az egyezség miatt vagyok itt. Kímélj meg az elcsépelt szólamoktól, rendben? Jönnöm kellett, hát jövök − de senki kedvéért nem verekszem.

Rekkon arca megrándult a döbbenettől.

– Csak azért csinálod, hogy meggazdagodj? − Tetőtől talpig végigmérte Hant, aztán visszafordult a vezetéshez és hozzátette: − Az érzéketlenség korántsem szokatlan módja az eszmények, érzelmek védelmének, kapitány. A pökhendi modor megóvja az idealistát a bolondok és a gyávák csúfolódásától. De tehetetlenségre kárhoztat. Így aztán, bár az illető eredetileg csak védeni próbálja kincseit, fennáll a veszély, hogy elveszíti őket.

Amit ez a nagydarab, szókimondó, szeretetreméltó férfi most mondott, oly sok telitalálatot, célt tévesztett utalást, sértést és dicséretet tartalmazott, hogy Han meg sem próbálta kibogozni a mondatok értelmét.

– Olyan fickó vagyok, akinek van egy remek hajója, van hova mennie, így aztán, Rekkon, ne lovald bele magad túlságosan ebbe az eszmefuttatásba!

Beértek a Központba. Széles utcákon kanyarogtak, házak között, melyek különféle hivatalok, bankok, lakóházak, szórakozóhelyek, boltok és irodák voltak. Robot bérkocsik, teherszállítók, suhanok, BR cirkálók és a legkülönfélébb gépek suhantak el mellettük. Sűrű forgalomban haladtak.

Az utolsó fordulóval Rekkon egy föld alatti garázsba hajtott, s vagy tíz szintet ereszkedett. Egy üres helyre irányította a suhanót, kikapcsolta a motort, kilépett. Han és Csubakka követte, Kuka is lekászálódott a platóról. A vuki és társa jelvényüket a zubbonyukra erősítették. Rekkon kibújt kezeslábasából és szerszámövéből, majd mindkettőt a suhanó oldalán lévő szerszámosládába gyömöszölte. Miután a munkásruhát levette, hosszú, bő köpeny maradt rajta, élénk, geometrikus mintázattal. Ellenőri jelvénye feltűnő volt széles mellkasán. Lábait kényelmesnek tűnő szandálba bújtatta. Han megkérdezte, honnan szerezte a suhanót meg a többi felszerelést.

– Nem nagy ügy − legyintett a nagydarab ember. − Ha már egyszer részlegesen behatoltam a számítógépes rendszerbe, egy ál-munkaigénylési nyomtatvány, egy módosított járműkiutalási kártya kell csak… Ezek a dolgok alapvetőek.

Csubakka újból vállára vette a szerszámos zsákot. Kuka, akinek eddig nem volt rá lehetősége, most Rekkon elé lépett.

– Jessa utasított, hogy magamat és független komputeregységemet teljes egészében az ön szolgálatába állítsam, uram.

– Köszönöm… Kuka, ugye? A te segítséged fontos lesz a számunkra.

Ennek hallatán (így tűnt legalábbis) a vén droid gerince kiegyenesedett. Han látta, hogy Rekkon megtalálta az utat Kuka szívéhez − azaz inkább viselkedéspaneljéhez.

A Fennhatóság nem spórolt a pénzzel e Központ építésekor: nem egy egyszerű felvonóhoz vagy lebegőfülkéhez vezette őket Rekkon, hanem egy erőtéraknához. Beléptek az aknába, és látszólag állva suhantak felfelé a semmiben. Két technikus szállt be a következő szinten, és a Han csoportjában folyó beszélgetés abbamaradt. A vuki, a két férfi és a droid folytatták útjukat. Közben egyesek elhagyták az erőteret, s újabbak érkeztek helyettük. Több mint egy percig emelkedett a csapat. Garázsok és szervízszintek mellett haladtak el, maguk mögött hagyták az alacsonyabban fekvő irodákat, végül eljutottak oda, ahol az adatok feldolgozása és szolgáltatása folyt. Az erőtéraknában a legtöbb utas komputertechnikusi ruhát viselt. Egyikük-másikuk üdvözölte Rekkont. Han a személyüket illető érdektelenségből arra következtetett, nem szokatlan, hogy a komputerfelügyelők társaságában segédtechnikusok és droidok mutatkoznak.

Rekkon végül kilépett az aknából, Han, Csubakka és Kuka pedig követték. Egy nagy galérián találták magukat. Itt két szint egyesült, a felső egy balkont alkotott, mely a galéria szélén futott körbe.

Rekkon tovább vezette társait egy folyosón, melynek falai, padlója és mennyezete sötéten verte vissza a fényt. Han megpillantotta magát a színezett falitükörben, s csak bámult azon, hogy a nyugtalan tekintetű koréliai ragadozó be mert hatolni a Fennhatóság eme szentélyébe. Annyit tudott, hogy szívesebben hajszolná a Falconta csillagok között, mindenféle kötelezettség nélkül − de már nem volt lehetősége visszavonulásra.

Rekkon megállt egy ajtónál. Tenyerét a zárra helyezte, s miután az ajtó egy szisszenéssel feltárult, belépett. A többiek követték. Tágas, magas mennyezetű szobába jutottak, melynek három fala mentén bonyolult számítógépterminálok, monitorok, csatlakozók és egyéb berendezések sorakoztak. A negyedik, az ajtóval szemközti fal egyetlen, hatalmas üvegacél lap volt, mely gyönyörű kilátást nyújtott az Orren III buja földjeire − száz méter magasságból. Han odalépett és megkereste a kikötőt a vidék szelíd lejtésű dombjain túl. Csubakka leült az ajtó melletti padra, mely a fal egész hosszában végigfutott, s a szerszámos zsákot hosszú, szőrös lábai közé fektette. A csúcstechnológia zümmögését és kattogását csak mérsékelt kíváncsisággal figyelte.

Rekkon Kukához fordult.

− Láthatnám, mit hoztál nekem?

Han eltűnődött, hogyan lehet valaki ilyen őszintén barátságos egy egyszerű droiddal.

Kuka mellpanelje felpattant, a zömök droid hátrahúzta kezét az útból. A komputerszonda fotoreceptora életre kelt.

− Hello − sipította. − Kék Max vagyok.

– De még milyen kék! − felelt rá Rekkon telt basszusa. − Ha a barátod kiengedne, szemügyre vennélek, Max.

Kuka ráérős tempóban így szólt:

− Természetesen, uram.

Gyors zörejek, kattogások hallatszottak Kuka melléből. A csatlakozódugók visszahúzódtak, a rögzítőszegecsek kipattantak. Rekkon gond nélkül előhúzta a kis komputert. Max kisebb volt egy hangíró készüléknél; szinte elveszett Rekkon hatalmas kezében.

Rekkon harsányan felnevetett.

– Ha még ennél is kisebb lennél, Max, rögtön visszadobtalak volna!

− Mit jelent ez? − kérdezte Max bizonytalanul.

Rekkon odament a számos munkaasztal egyikéhez.

− Semmit. Csak egy vicc volt, nem több.

A vastag lemezasztal támpilléren állt, csatlakozók, konnektorok, és egy teljes műszerfal díszítette, elülső részén rendkívül sokoldalú billentyűzet látszott.

– Hogy szeretnéd csinálni, Max? − kérdezte Rekkon. Vannak háttér- és programadataim, amelyeket belédtáplálok, információk a rendszerekbe való behatolásról. Aztán bekötlek a főhálózatba.

– Be tudja táplálni Ford Basicben? − fuvolázta Max magas gyermekhangján, akár egy stréber diák, amikor új feladatot kap.

– Nem jelent problémát, úgy látom, ötágú bemeneted van. Rekkon felvett egy ötágú dugót meg a hozzá tartozó zsinórt, és Max oldalába csatlakoztatta. Aztán egy adatlemezt húzott elő köpenyéből, az asztal egyik nyílásába csúsztatta és megnyomta a billentyűzet megfelelő gombját. Max fényérzékelője elsötétült, amint a kis komputer minden figyelmét a beléje áramló jeleknek szentelte. A szobában számos képernyő kelt életre, és nagy sebességgel futtatni kezdte a Max által elnyelt információkat.

Rekkon csatlakozott Han Solóhoz az ablak-falnál. Egy másik lemezt nyújtott át neki, melyet az asztalából vett elő.

– Itt az új hajóazonosító-kártya meg az engedély. A többi iratodat ennek megfelelően módosítsd, és nem lesz többé problémád a Fennhatósági Szektorban.

Han megsimogatta kétszer-háromszor a lemezt. Lelki szemeivel már látta magát, amint térdig feltűrt nadrágban pénzhegyeken gázol át. Aztán eltette a diszket.

– A továbbiak nem vesznek igénybe túl sok időt − magyarázta Rekkon. A csapatom többi tagja rövid időn belül felbukkan. Nem hinném, hogy Max agypotenciáljának megerőltető lenne a feladat. Sajnos attól tartok, semmiféle frissítővel nem szolgálhatok… az én hibám, nem gondoltam rá.

Han vállat vont.

– Nem azért jöttem, hogy egyek-igyak vagy különleges helyi ceremóniákat nézzek végig. Ha tényleg azt akarod, hogy hanyatt essek az elragadtatástól, akkor csináld olyan gyorsan a dolgod, amilyen gyorsan csak tudod! − Körülpillantott a helyiség zavarbaejtő fényein, a képernyőkön rohanó jeleken. Valóban komputerszakértő vagy, vagy protekcióval kaptad ezt az állást?

Rekkon a kabáthajtókáját fogva kifelé nézett az ablakon.

Foglalkozásomra és hajlamomra nézve tudós vagyok, kapitány. Elvégeztem jó pár egyetemet, közben nemcsak az eszemet, a testemet is edzettem, és megismertem számos faj technikáját. Hogy miről szereztem papírt és miről nem, arra már alig emlékszem − mindenesetre biztos, hogy a képzettségem messze elég lenne ahhoz, hogy ezt az egész kócerájt irányítsam, ha van ennek egyáltalán valami jelentősége. Viszont talán érdekes lehet, hogy az organikus-inorganikus gondolati csatlakozókra specializálódtam. Ennek ellenére hamisított papírokkal jöttem ide, mert nem akartam feltűnést kelteni. Egyetlen vágyam, hogy megtaláljam az unokaöcsémet és a többieket.

− És miből gondolod, hogy itt vannak?

– Nincsenek itt. Viszont hiszek abban, hogy a kérdéseimre itt választ kaphatok. És ha Max segít, tudni fogom, hová kell mennem.

– Ezidáig nem kerítettél rá sort, hogy megemlítsd eltűnt rokonodat − emlékeztette Han, és rádöbbent, hogy máris olyan körülményesen beszél, mint Rekkon. Úgy fest, fertőző a pasas…

Rekkon a szemközti falhoz sétált, és megállt Csubakka közelében. Han utánasietett és látta, hogyha tudós elmerül gondolataiban. Rekkon leült. Han hasonlóképp cselekedett.

– Ügy neveltem a fiút, mintha a sajátom lett volna; egészen fiatal volt még, amikor a szülei meghaltak. Nem sokkal ezelőtt tanácsadóként alkalmaztak egy fennhatósági egyetemen Kallában. Ez egy felsőfokú oktatási intézmény, javarészt fennhatósági ivadékok számára. Egy olyan iskola, mely technikai, kereskedelmi és adminisztrációs oktatáson alapszik, a legminimálisabb hangsúlyt fektetve az emberi tényezőre. Valahogy mégis akadt néhány megüresedett hely egy-két hozzám hasonló öreg bolondnak, és a fizetés is elég vonzó volt. Mint egy egyetemi tanár unokaöccsét, a fiút alkalmasnak találták a magasabb szintű oktatásra − és itt kezdődtek a problémák. Látta, milyen mocskos eszközökkel dolgozik a Fennhatóság, megfojt bármit, ami akár a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetheti az anyagi hasznot. Az unokaöcsém kezdte kimondani a gondolatait, és a többieket is bátorította, hogy tegyék ugyanezt… − Rekkon dús szakállát sodorgatta, amint visszagondolt a történtekre. − Tanácsoltam neki, hogy ne tegye, és bár tudta, hogy igazam van, a fiatalok szilárd hite élt benne − ugyanis én koromnál fogva némi félénkséggel fertőződtem. A fiú számos diáktársának szülei magas beosztásban dolgoztak a Fennhatóságnál, szavai tehát nem maradhattak észrevétlenül. Fájdalmas idők következtek, és bár nem kérhettem a fiútól, hogy tagadja meg hitét, féltettem. Kompromisszumként úgy döntöttem, hogy feladom az állásomat. Ám mielőtt megtehettem volna, az unokaöcsém eltűnt. Természetesen elmentem a Biztonsági Rendőrségre. Együttérzésükről biztosítottak, de világos volt előttem, hogy nem áll szándékukban erőfeszítéseket tenni az ügyben. Elkezdtem másutt érdeklődni, és hírt kaptam hasonló esetekről; olyan személyek eltűnéséről, akik kellemetlenséget okoztak a Fennhatóságnak. Hozzászoktam, hogy összefüggéseket keressek, és hamarosan találtam is. Gondosan válogatva − nagyon gondosan, erről biztosíthatlak − kis csoportot gyűjtöttem össze azokból, akik elvesztették valakijüket, és elkezdtük óvatos behatolásunkat ebbe a Központba. Hírét vettem, hogy Jessa apjának, Dokinak is nyoma veszett. Megkörnyékeztem a lányt, és ő beleegyezett, hogy segít nekünk.

– Emiatt ülünk most itt mindannyian − szakította félbe Han. − De miért éppen itt?

Rekkon észrevette, hogy a jelek és a számjegyek áramlása abbamaradt a képernyőkön. Felkelt, hogy visszatérjen Maxhoz.

– Az eltűnések összefüggésben vannak egymással. A Fennhatóság megpróbálja eltávolítani azokat, akik a legszembetűnőbben ellene fordulnak. Úgy döntöttek, hogy a természetes individualizmus minden formáját fenyegetésként értelmezik. Véleményem szerint a Fennhatóság összegyűjtötte ellenségeit valami központi helyen, hogy…

– Hadd fejtsem ki én! − szakította félbe ismét Han. − Úgy gondolod, hogy a Fennhatóság nagybani emberrablásba kezdett. Rekkon, túl sok holofilmet néztél!

A testes férfi nem tűnt megbántottalak.

– Kétlem, hogy ez a tevékenység nyilvános, szerintem még a fennhatósági tisztviselők sem tudnak róla. Próbáltuk rekonstruálni, hogy kezdődhetett. Valami zavaros agyú hivatalnok felvázolt egy indítványt a „végső megoldásra”, egy feljebbvalója pedig komolyan vette. Lehet, hogy a tanulmány a megfelelő íróasztalra került, és egy magasrangú hivatalnok eltöprengett rajta. Mindegy; a módszer csírája mindvégig jelen volt a Fennhatóság berkeiben. Hatalomvágy és paranoia. Ahol nem létezik igazi ellenzék, a gyanakvás kreál egyet − sőt, többet is.

Miközben beszélt, visszatért a munkaasztalhoz és kihúzta Maxot.

− Ez az anyag igazán érdekes volt − bugyborékolta a kis komputer.

– Kérlek, mutass egy kicsivel kevesebb elragadtatást! − könyörgött Rekkon, felvéve Maxot az asztalról. − Azt az érzést kelted bennem, hogy bűnrészes vagyok az adatlopásban… − A komputer fotoreceptora rászegeződött, amint folytatta: − Mindent értesz, amit mutattam?

− Arra mérget vehet! Csak adjon rá lehetőséget, bebizonyítom!

– Adok. Következik a fő produkció! − Rekkon az egyik terminál felé emelte Maxot, és lerakta. − Szabványos csatlakozód van? − A komputer oldalán válaszképpen felcsapódott egy kis fedél. Max egy rövid fémnyúlványt dugott ki rajta. − Jó, nagyon jó. − Rekkon közelebb rakta Maxot a terminálhoz. Max a korong alakú érzékelőbe illesztette adapterét. Az érzékelő és az azt körülvevő tárcsa előre-hátra mozgott, amint Max ráhangolta magát a hálózatra.

– Kérlek, kezdd el, amint készen állsz! − hagyta meg neki Rekkon, azután visszaült Han és Csubakka közé.

Elképesztő mennyiségű adatot kell átvizsgálnia − mondta. Lehet, hogy még a főrendszert is igénybe fogja venni, hogy segítse a munkában. Számos biztonsági akadállyal kell számolnunk, és még Kék Maxnak is eltart egy darabig, míg a réseket megtalálja.

A vuki felmordult. Mindkét emberi lény megértette kifejezését, mellyel hangot akart adni annak a kétségnek, hogy a Rekkon által kívánt információ ténylegesen megtalálható-e a hálózatban.

– A hely mint olyan nem lesz benne, Csubakka − válaszolta Rekkon. − Maxnak indirekt módon kell megtalálnia, mint ahogy néha neked is el kell fordítanod a fejedet, hogy egy halvány csillag helyét megállapítsd, melyet csak a szemed sarkából látsz… Max anyagutánpótlási bizonylatokat, ellátó- és hajózási útvonalakat, kommunikációáramlási mintákat, navigációs logaritmusokat és még egy csomó más dolgot fog elemezni. Kiderül belőlük, hol álltak meg a Fennhatóság hajói, hol volt a legnagyobb forgalom, hány alkalmazott van a különböző intézményeknél a fizetési listán, és mi a beosztásuk. Idővel aztán kitaláljuk, hol tartja fogva a Fennhatóság annak a szervezetnek a tagjait, amelyről azt gondolta, hogy nagyszabású összeesküvést sző ellene.

Rekkon felállt és fürgén ismét átsietett a túloldalra. Közben összeütögette tenyerét.

– Ezek a bolondok, a főnökök és az alárendeltjeik az ellenségről készült listákkal és a BR besúgóikkal éppen olyan környezetet teremtettek, melyben a legrosszabb félelmeik válnak valóra. A prófécia beteljesíti saját magát. Ha nem életről és halálról lenne szó, jó tréfa lenne az egész…

Han a falnak vetette hátát, és cinikus mosollyal figyelte Rekkont. Ez a tudós tényleg azt hiszi, hogy az emberek − az átlagemberek − lényeges vonásaikban különböznek a Fennhatóság fejeseitől? Csalódni fog. Hasonló megrázkódtatás fenyegeti mindazokat, akik idejüket nagy eszmékre fecsérlik − ez az, amiért egy Han Solo inkább elmegy, hogy szabadon száguldhasson a csillagok között!

Illedelmesen ásított.

– Hát igen, Rekkon, a Fennhatóság jobban teszi, ha vigyáz veletek. Végül is mije van, amit fel tud vonultatni ellenetek? Legfeljebb egy szektornyi hajója, pénze, emberi ereje, némi fegyvere és felszerelése. Milyen esélye lehet ilyesminek a tisztességes gondolkodás és a tiszta kéz ellenében?

Rekkon Hanra villantotta szívélyes mosolyát.

– Nézz magadba, kapitány! Jessa beszámolója kevés említést tesz rólad. Csak annyi áll benne, hogy az általad választott módon élsz, mégis sikerült megharagítanod a Fennhatóságot, amely egy ideje a véredre szomjazik. Ó, nem várom tőled, hogy a szabadság zászlaját lobogtasd, vagy frázisokat pufogtass! De ha úgy gondolod, hogy a Fennhatóság a nyerő, miért nem állsz melléjük? Őket jó darabig nem érheti baj, mert egyelőre naiv iskolásfiúkkal és idealista öreg tudósokkal állnak szemben. Csakhogy, mivel egyre makacsabbul akadályozzák a hozzád hasonló kemény fejű individualistákat, hamarosan igazi ellenséggel találják szemben magukat, és akkor…

Han felsóhajtott.

– Ne szívd mellre, de úgy rémlik, hogy összetévesztesz minket valakivel. Én és Csubi csak a buszt vezetjük. Nem vagyunk Jedi-lovagok, sőt, szabadságharcosok sem.

Hogy mi lett volna Rekkon válasza, sosem derült ki. Az ajtócsengő e pillanatban felberregett, férfihang reccsent a túloldalról:

Rekkon! Nyisd ki!

Han hideget érzett a gyomrában; előkapta a fegyverét, amit Csubakka lökött oda neki. Közben a vuki is az ajtóra emelte nyílpuskaszerű lézervetőjét − készen álltak a küzdelemre.

HATODIK FEJEZET

Rekkon Hart, Csubakka és az ajtó közé lépett.

– Nyugodtan elrakhatod a fegyvert, kapitány. Ez Torm, az egyik emberem. De még ha más volna is… nem lenne-e bölcsebb átgondolni, mi történhet, mielőtt az ember lövöldözni kezd?

Han savanyú képet vágott.

– Történetesen szeretek elsőként lőni, Rekkon. Inkább, mint másodjára. − Leengedte fegyverét. Csubakka is hasonlóképpen cselekedett. Rekkon beütötte a kódot az ajtó paneljén.

Az ajtó feltárult. Egy Hannal azonos magasságú, de vaskosabb felsőtestű, erős karú, lapáttenyerű férfi jelent meg. Arca finom vonású volt, kiugró pofacsonttal és kalandozó, tengerkék szemekkel. Haja élénkvörös boglyaként meredezett. Átható pillantása először Hanra, majd Csubakkára szegeződött. Jobb keze reflexszerűen rándult kezeslábasának kidudorodó zsebe felé. Ám amikor meglátta Rekkont, lefékezte a mozdulatot, s kezét nadrágja szárába törölte. Han nem hibáztatta idegessége miatt, hisz a férfinak számos csapattársa halt már meg az ő felbukkanásuk előtt.

Torm gyorsan kapcsolt.

− Elmegyünk? − kérdezte, amint becsukódott mögötte az ajtó.

– Mindjárt − felelte Rekkon, arrafelé mutatva, ahol Kék Max tanyázott a rendszerhez kapcsolva. − Hamarosan meglesznek a kívánt adatok. Solo kapitány és társa, Csubakka elvisznek minket innen, amint elkészülünk. Uraim, bemutatom Tormot, az egyik társamat.

Torm, nyugalmát visszanyerve, biccentett a másik kettő felé, aztán odament Kék Maxhoz, hogy megvizsgálja. Han követte. Valaki besúgó ebben a társaságban, és ő minden „jelöltet” meg akart ismerni − társa, hajója és saját biztonsága érdekében.

− Nem valami meggyőző − jegyezte meg Torm Maxra pillantva.

− Csakugyan nem − felelte Han színlelt udvariassággal.

Torm oldalra billentette fejét.

– Gondolja, hogy Rekkon megtalálja, amit keres? − kérdezte Han. − Szerintem ez az egyetlen reményük. Vagy nem kellene ilyesmit mondanom?

Torm nyílt, rezzenetlen tekintettel nézett rá.

– Ez személyes ügy, kapitány. De mivel a maga biztonsága is kockán forog, úgy vélem, vannak bizonyos jogai. Igen, ha most nem tudom megtalálni az apámat és a bátyámat, fogalmam sincs arról, hogyan folytassam tovább. Minden reményünket Rekkon igazába vetettük… − Rekkon felé pillantott, aki éppen Csubakkának mutogatta a szobában lévő eszközöket. Nem vállaltam vele könnyedén sorsközösséget, de amikor láttam, hogy a Fennhatóság páros lábbal próbálja eltiporni a kutatásait, és a saját kérdezősködésem hozzá vezetett, rájöttem, hogy követnem kell.

Torm hangja − csakúgy, mint a gondolatai − elkalandoztak. Visszatért a jelenbe.

– Nagyon önzetlen és csodálatra méltó az ön részéről, Solo kapitány, hogy elvállalta ezt a küldetést. Nem sokan lennének hajlandók kockáztatni…

– Rosszul értelmezi a dolgot − szakította félbe Han. Azért vagyok itt, mert egyezséget kötöttem valakivel. Üzletember vagyok, semmi több. Pénzért repülök és vigyázok a bőrömre, világos?

Torm sietve válaszolt:

− Tökéletesen. Köszönet azért, hogy tisztázta a dolgot, kapitány…

Az ajtó felől újra kopogás hallatszott. Ez alkalommal Rekkon két összeesküvő társát engedte be. Trianiik voltak, a macskafélék emberformájú fajából származtak. Egyikük jó kondícióban lévő, ruganyos testű, felnőtt nőstény volt, és Han álláig ért. Hatalmas sárga szemében függőleges hasítékként csillogott az arany-zöld írisz. Irhájának hátán és az oldalain különféle csíkos minták húzódtak, halvány krémszínűvé világosodtak ki arcán, nyakán és felsőtestének elején. Fejét, nyakát és vállait dús sörény vette körül, háta mögött méternyi hosszú farok lengett türelmetlenül. Az egyetlen ruhadarabot viselte, amelyet fajtájának illeme megkövetelt: csípőjén egy övet, mely akasztékot és zsebeket nyújtott szerszámok, felszerelések és egyéb apróságok számára. Rekkon Atuarre néven mutatta be.

Atuarre-vel együtt érkezett kölyke, Pakka. Anyjának kicsinyített mása volt; félakkora, de sötétebb színű s korántsem olyan karcsú és kecses. Még mindig viselte kölyökbolyhait, pufóksága is zsenge korra vallott, tágra nyílt szemében azonban a vénség keserűsége szűkölt. Noha anyja beszélt, Pakka nem szólt egy szót sem. Aztán Hannak eszébe jutott, amit Rekkon említett: a kölyök néma, mióta kiszabadult a fennhatósági felügyelet alól. Miként anyja, Pakka is csak övet, és alácsüngő erszényeket viselt.

Atuarre karcsú, karomban végződő ujjaival Hanra és Csubakkára mutatott.

Ezek mit keresnek itt?

– Azért jöttek, hogy a menekülésünkben segítsenek − magyarázta Rekkon. − Elhozták azt a komputerszondát, amelyre szükségem volt a hiányzó adatok kiemeléséhez. Már csak Engretre várunk. Nem tudtam érintkezésbe lépni vele, de hagytam egy kódszavas értesítést az üzenetrögzítőjén, hogy keressen fel.

Atuarre izgatottnak tűnt.

– Engret nem adta le a szokásos jelzést, és a hívásomra sem válaszolt, ezért útközben megálltam a lakásánál. Biztos vagyok benne, hogy megfigyelés alatt áll; mi, trianiik megérezzük az ilyesmit… Rekkon, azt hiszem, Engretet elfogták vagy megölték!

A kis csapat vezetője leült. Han látta, hogy az erő és a határozottság eltűnik Rekkon arcáról. Egy pillanat elteltével azonban újra birtokában volt különleges akaraterejének.

– Gyanítottam, hogy ez történt − vallotta be. − Engret másként nem tűnt volna el napokra; nem az a fajta. Ebben az ügyben tökéletesen megbízom az ösztöneidben, Atuarre: abból a feltételezésből kell kiindulnunk, hogy lekapcsolták.

Szinte teljes bizonyossággal mondta. Nem ez volt az első eset, hogy rejtélyes eltűnéssel került szembe. Han a fejét rázta: az egyik oldalon a Fennhatóság majdnem korlátlan ereje, a másikon semmi egyéb, mint a barátság és a családi kötelék… Han Solo, a magányos realista ezt jókora aránytalanságnak tartotta.

– Honnan tudjuk, hogy ő az, akinek mondja magát? − kérdezte Atuarre Hanra bökve.

Rekkon felnézett.

– Solo kapitány és elsőtisztje, Csubakka, Jessa révén jutott el hozzánk. Feltételezem, mindannyian bízunk Jessa tanácsaiban és segítségében, nem igaz? Akkor jó. A történtekre való tekintettel mihamarabb távoznunk kell. Attól tartok, nem lesz idő sem csomagolásra, sem egyéb élőkészületekre. Sem komm-hívásokra, bármelyikünkről legyen is szó!

Atuarre megragadta kölyke mancsát, miközben Pakka csendesen tanulmányozta Hant és Csubakkát.

− Mikor indulunk?

Rekkon visszament Maxhoz, hogy pontos választ adhasson. A komputerszonda fotoreceptora épp ekkor jelzett újra.

– Megvan! − csiripelte. Egy átlátszó adattároló-lemez csusszant ki a terminál oldalsó nyílásából.

Rekkon mohón megragadta.

– Remek! Most már csak össze kell hasonlítanunk ezeket a Fennhatóság bázisainak térképeivel.

− De ez még nem minden − szólt közbe Max.

Rekkon összevonta sűrű szemöldökét.

− Mi van még, Max?

– Amíg a rendszerben voltam, lehallgattam egyet s mást. Tudja, azért, hogy kissé kiismerjem magam. Mulatságos ez a behatolás…! De ami fontosabb: biztonsági riadókészültség lépett érvénybe az épületben. Azt hiszem, a fegyveresek erre a szintre igyekeznek. BR-ek; most foglalják el pozíciójukat.

Atuarre felszisszent, magához húzta kölykét. Torm arca először közömbösnek tűnt, de Han észrevette, hogy állkapcsa idegesen megrándul. Rekkon köntösébe dugta az adattároló-lemezt és egy nagy lézerpisztolyt húzott elő. Han már a fegyverövét csatolta, Csubakka pedig vállára helyezte a töltényhevedert, és félrelökte az üres szerszámos zsákot.

– Ha még egyszer el akarok fogadni egy ilyen csábító ajánlatot − kérte Han toronymagas tettestársát −, ülj rám, amíg elmúlik!

Csubakka beleegyezően felmordult.

Torm elővett egy kézifegyvert a combján lévő zsebéből, Atuarre pedig előszedett egy másikat övének egyik erszényéből. Még Pakka, a kölyök is fegyvert rántott: játékszernek látszó flintát markolt.

– Max? − kérdezte Rekkon. − Még mindig a hálózatban vagy? − Max jelezte, hogy igen. − Jó. Most nézd meg a riadókészültség felvonulási tervét! Melyik folyosón, csomóponton és szinten állomásoznak majd a BR-ek?

– Megmondhatom − felelte Max −, de ha akarják, akár szabaddá is tehetek egy utat a kordonon keresztül.

Ez felkeltette Han figyelmét.

− Mit mondott az a kis gyufásdoboz?

A komputerszonda gyorsan utánanézett.

– Itt az áll, hogy a biztonsági rendőrök mind reagálnak a riadóra, de azonnal szétválnak, ha máshol is probléma adódik. Én több más helyen is tudnék riadóztatni, ezzel átirányítanám őket más zónákba.

– Nem távolítanád el az összesét az útból − mutatott rá Han −, de valószínűleg csökkentenéd az ellenállást… Csináld, Maxie! − Újabb ötlete támadt. − Várj egy másodpercet! Tudsz riadót csinálni bárhol másutt is?

Max hangja tele volt büszkeséggel.

– Bárhol az Orren III-on, kapitány. Ennek a hálózatnak akkora a kapacitása, hogy ezek szinte mindent hozzákapcsoltak. Jó költségmegtakarítás, de biztonsági szempontból csapnivaló, nemde?

– Ne ugrass! Adj bele mindent, amit csak tudsz: tüzeket az erőművekbe, lázadásokat a laktanyákba, botrányt a kávéházba, ami csak tetszik, de a bolygó egész területén! − Han arra gondolt, hogy még ha köröznek is őrhajók odafent, teljesen le fogják kötni őket ezek a hamis riasztások.

Kuka, aki az egész készülődés alatt csendben álldogált, most odajött a terminálhoz, hogy befogadja Maxot, amint az elkészül a komputeres munkával. Rekkon mellette állt.

– Két olyan út vezet ki innen, amely szabaddá tehető − jegyezte meg Max, és felvillantotta a lehetőségeket a képernyőn. Az emelet alaprajzáról kiválasztott mindkét út az előcsarnok felé vezetett, ahol az erőtéraknák és a szemétcsúszdák voltak. Az egyik útvonal az ő emeletükön, a másik a fölöttük lévőn át vezetett.

Biztonsági riasztók kezdtek kalamolni és szirénázni a folyosókon. A helyiség visszajelzői, konzoljai felragyogtak, ahogy az áramkörök reagálni kezdtek Max ügyködésére − aztán hirtelen elsötétült minden, csak az üvegacél falon áradt be fény: a Központ automatái lekapcsolták a fő energiaforrásokat, eleget téve ezzel a feltételezett szükséghelyzetnek. A riasztók − a tartalék áramköröket használva − tovább szóltak.

– A világítás így nagyon gyenge lesz a folyosókon − mondta Rekkon a többieknek, amint az ajtónál gyülekeztek. − Talán kisurranhatunk. − óvatosan visszatette Kék Maxot a helyére. Ahogy mellrésze visszacsapódott, Kuka csatlakozott a többiekhez.

– Ha szabadna javasolnom − kezdte −, én itt valószínűleg kevesebb gyanút keltek, mint bármely élőlény. Én jóval a többiek előtt sétálhatnék, arra az esetre, ha a BR megjelenne.

– Ebben van valami − mondta Atuarre. − A BR-ek nem fogják az idejüket és az energiájukat egy droid lelövésére pocsékolni, legfeljebb megállítják, és ez majd figyelmeztet bennünket, hogy kikerüljük a csapdát.

Az ajtó félrecsúszott, Kuka elindult a folyosón. Felfüggesztő rendszerének nyikorgása messze megelőzte. A többiek követték. Rekkon és Han az élen, mögöttük Torm. Ezután Atuarre és Pakka következett, Csubakka zárta a sort kibiztosított lézervetőjével. A hátvéd szerepét betöltő vuki gondosan figyelte az összeesküvőket. Lehet, hogy tényleg áruló van a csoportban, így hát ő és Han nem bíztak senkiben, még Rekkonban sem. Az első rossz mozdulat bármelyikük részéről jeladás lett volna a vukinak a tüzelésre.

Egy fordulóhoz értek. Kuka fordult be elsőnek; ám amikor a többiek közelebb értek azt hallották:

− Állj! Gyere csak ide, te droid!

Han óvatosan kikukucskált a sarkon, és egy jól felfegyverzett biztonsági osztagot látott, amint körülvették Kukát. Sikerült foszlányokat elcsípnie a beszélgetésből − főleg kérdéseket arra vonatkozóan, látott-e valakit az „együgyű” gép. Kuka a legmélyebb tudatlanság és a leglassúbb áramkörök állapotát színlelte. Az összegyűlt BR-ek mögött a folyosó csúszdateraszra nyílt, de az éppúgy lehetett volna akár a Szektor túlsó végében is.

− Erre nem jutunk ki − súgta Han.

– Akkor a másik utat kell választanunk − dünnyögte Rekkon. − Kövessetek!

Gyorsan visszamentek azon az úton, amerre jöttek. Amint befordultak a következő folyosóra, biztonsági különítmény lépteinek zaja ütötte meg a fülüket. Még nem jutottak túl messzire, amikor meghallották, hogy egy másik szakasz közeledik az ellenkező irányból.

– A legközelebbi aknához! − utasította Han Rekkont, aki néhány méterrel tovább vezette őket, azután beugrott egy ajtón. − Maradjatok csöndben! − suttogta Han a gyengén megvilágított akna félhomályában. − Menjünk egy emelettel feljebb, akkor ki tudunk menni a csúszdák fölötti teraszra. − Csubakka, hatalmas teste ellenére nesztelenül mozgott, akárcsak a hajlékony Atuarre és kölyke. Úgy tűnt, Rekkonnak is rejtett képességei vannak, csak Hannak és Tormnak kellett vigyáznia a lépteire. Mindketten a minimumra próbálták csökkenteni lépéseik zaját.

Amikor elérték a szint második emeletét, kiderült, hogy az üres. A hamis riasztás miatti kavarodás eltávolította a biztonsági őröket posztjukról. A menekülők úgy rohantak keresztül az előtéren, mint valami tükörtermen, szorosan a falhoz lapulva.

A galériára néző erkélyre értek. Lelapulva odaosontak a korláthoz. Han megkockáztatott egy gyors pillantást a korlát fölött, de azonnal vissza is húzta a fejét.

− Egy sugárágyút állítanak fel az erőtéraknáknál − közölte társaival. – Három biztonsági rendőr dolgozik rajta. Csubi meg én majd elintézzük őket, nektek csak annyi a dolgotok, hogy ugorjatok. Csubi?

A vuki halkan felmordult, ujját lézervetője ravaszán tartotta. Meggörnyedve elosont a korlát mellett. Han Rekkon füléhez hajolt, odasúgta neki:

– Légy szíves tartsd szemmel itt a dolgokat; mi egyszerre csak egyfelé tudunk figyelni… − S máris elosont a Csubiéval ellentétes irányba. A feszülten figyelő Rekkonnal a hátuk mögött biztos lehetett benne, hogy az áruló nem okoz kínos meglepetést nekik. Megkerülte a sarkot, osont tovább a korlát mellett, le egészen a távoli falig. Átpillantott a korlát fölött, és a vuki nagy kék szemét látta megvillanni a túloldalon. Félúton köztük, néhány méterrel lejjebb az ágyúkezelők az utolsó simításokat végezték a nehéz fegyveren, és rögzítették a háromlábú állványt. Pár pillanat múlva aktiválják a fegyver védőpajzsát: akkor már reménytelen próbálkozás lesz rájuk támadni, és a menekülők sosem jutnak a parkolóig az erőtér aknában… Az egyik BR le is hajolt, hogy bekapcsolja a berendezést.

Han felállt, célzott, és tüzelt. Az az egyenruhás, aki aktiválni akarta a pajzsot, megégett lábához kapva összeesett, egy másik pedig, ügyet sem vetve olyan apróságokra, mint irányzék és célzás, megperdült, s a halálos energia-zuhatagot szórt Solóra egy lézerkarabélyból. Az energiasugarak jókora darabokat robbantottak ki a falból és a korlátból. A BR óvatosan körbefordította a fegyvert, célpontot keresett.

Han kénytelen volt lebukni a levegőben sziszegő nyalábok útjából, amelyek átlyuggatták fedezékét, s kis híján kárt tettek pisztolyában is. Úgy tűnt, a BR nemigen foglalkozik a lehetőséggel, hogy ténykedése ártatlan járókelők életébe kerülhet.

Azonban a BR hirtelen felkiáltott, szétvetette karját és hanyatt vágódott, ahogy Csubakka lézerlövedéke mellbe találta. Han kilesett a korlát mögül: még látta, ahogy a második BR társára zuhan a vuki újabb találata nyomán. Csubakka felegyenesedett, új tárat nyomott a fegyverébe.

A harmadik ágyúkezelő elrugdosta társai testét az útból. Hosszú sorozatokat lőtt fegyveréből, és segítségért ordított. Han akkor lőtte le, amikor a BR rátette a kezét az ágyú célzószerkezetére. Csubakka máris átszökkent a korláton. Han is átmászott, s visszakiáltott:

− Rekkon! Nyomás!

Leugrott. Rosszul érkezett le, négykézlábra rogyott, de aztán már rohant is, hogy segítsen a társának eltávolítani az érkező BR-eket a sugárágyútól. Torm követte; súlya dacára könnyedén vette az akadályt, aztán egy kecses mozdulattal már lendült is utána Atuarre. Kölyke elrugaszkodott a korlátról, mancsaival, farkával kormányozva magát szaltózott egyet a levegőben, s pontosan az anyja mellé érkezett. Atuarre azon nyomban lekevert neki egy pofont, mintegy jelezve: sem a hely sem az idő nem alkalmas akrobatamutatványokra. Utoljára Rekkon veselkedett neki, mesteri mozdulattal vetette át magát a korláton, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Han kezdett kíváncsi lenni, ezt a mozdulatot vajon melyik egyetemen oktatják. Rekkon mindenkit maga elé terelt, így gondoskodva róla, nehogy valamelyik lehetséges kém a háta mögé kerüljön.

Torm hirtelen megtorpant az erőtéraknánál. Ez volt a szerencséje.

– Nincs energia! Az erőtér nem működik! − kiáltotta. Rekkon és Atuarre egy pillanattal később értek oda, a vezérlőpanelt babrálták. Rekkon vaskos ujjai összezárultak a panel rácsozata fölött, és minden látható erőfeszítés nélkül leszakították azt.

Kiáltások és általános hangzavar hallatszott a felső folyosó felől. Han lekuporodott a sugárágyú mögé, megtámasztotta lábát a háromágú állványon és bekapcsolta a védőpajzsot.

− Fentről! − figylmeztette társát. − Kezdődik a buli!

Egy csapat védőpáncélos BR karabélyokkal és pisztolyokkal felszerelkezve bukkant fel a balkonon. Tüzelni kezdtek lefelé, lövedékeik azonban szétporlottak az ágyú taszítómezejében. Torm, Rekkon és a többiek épp az ágyú mögött állva babrálták a vezérlőpanelt, így a fegyver erőtere őket is védte. Csubakka a társa mögött állt, és folyamatosan kaszált nyílpuskaszerű lézervetőjével. Flintája hamarosan kiürült, de újabb tárat húzott elő hevederéből. Ez alkalommal robbanógolyókat rakott be, és ismét tüzelni kezdett. A robbanások füsttel és robajjal töltötték be a galériát.

Han hirtelen felfelé irányozta az sugárágyú csövét, és végigsöpört a korláton. Vaskos sugárnyalábok süvítettek és sziszegtek; a korlát egy része szerterobbant, elolvadt vagy lángolni kezdett. Néhány BR-t találat ért, ezek lebukfenceztek a padlóra, a többiek pedig sietve vonultak vissza a tűzvonalból. A tűzharc visszhangjai, lángok és füstpamacsok uralták a szintet.

Han hosszú sorozatokat lőtt a zsákmányolt ágyúból. Miközben kikukkantani sem engedte a BR-eket, rombolta a balkont és meg-megperzselte a falakat is. A galéria úgy felhevült a becsapódó energiáktól, akár egy kazán. Vörös sugárkötegek villogtak oda-vissza, de Han tudta, hogy az ágyú védőpajzsa akár a végtelenségig kitart ilyen csekély erejű becsapódásokkal szemben.

Egy osztag páncélos alak trappolt végig a lenti folyosón, azon, amelyik közvetlenül a galériára vezetett. Han odafordította az ágyú csövét és megszórta őket pusztító tűzzel. Ezek a BR-ek is visszavonultak, de akár a többiek, nem mentek túl messzire, és valahányszor alkalmuk nyíltra, visszalőttek. Atuarre, Pakka és Torm csatlakoztak Hanhoz és Csubakkához, miközben Rekkon az erőtérakna vezérlésén ügyködött.

Rekkon, ha nem tudod működőképes állapotba hozni, nekünk annyi! − üvöltött hátra Han a válla fölött.

Egy biztonsági rendőr hajolt ki a balkonról, és megeresztett egy lövést. Az szétolvadt az ágyú energiapajzsán, a meglepő erejű hőhullám azonban tudatta Hannal: pajzsa rohamosan gyengül.

– Nincs értelme − döntötte el Rekkon, miközben érzékeny ujjai egyre próbálkoztak. Találnunk kell egy másik utat!

– Csak arra mehetünk! − kiáltotta Han anélkül, hogy hátrapillantott volna. Csubakka mérgesen elbődült.

– Akkor ugorj te elsőnek! − üvöltötte vissza Torm. Han válaszát elnyomta az az éktelen elektronikus szirénázás, ami majdnem megsüketítette őket, és amitől rémület markolt a szívükbe. Szerte a galaxisban mindenki ismerte ezt a vészjelzést.

– Radioaktív szivárgás! − ordította Rekkon. Ezt a vészjelet nem Max kezdeményezte!

Mi több, gondolta Han, úgy hangzott, mintha a galériára vezető folyosóról jönne

Ha a sugárzás valóban onnét származik, nem sok esélyük van arra, hogy megússzák. Valószínű, hogy máris halálos dózist kaptak. Han magában szitkozódva kitaszította az ágyú kerékfejeit, hogy a szerkezet gurítható legyen. Felegyenesedett.

− Készüljetek! Kivágjuk magunkat innen, különben végünk!

− Várj…! − rikoltotta túl Atuarre a szirénavijjogást. Oda nézzetek!

Han sugárvetője máris fordult, kész volt lőni abba az irányba, amerre a nő mutatott. Azonban nem egy BR közeledett feléjük, hanem egy merev, nyikorgó lépt alak, aki vízszintesen kinyújtott kezében tartott valamit.

− Kuka! − kiáltotta Torm.

Tényleg a droid volt az. Merev léptekkel jött a galéria gyér fényében, fogókarja egy gömb alakú hangszórót markolt. A hangszóróból vezetékek futottak a droid nyitott mellkasába, és Kék Max „perselyéhez” csatlakoztak. A hangszóróból sugárveszély-riadó rivalgott.

A behatolók összecsődültek Kuka körül. Standard, vuki és trianii nyelven üdvözölték, de a szirénázás miatt senki nem hallott semmit. Hannak megfájdult a feje, de nem törődött vele: örült, hogy él.

Aztán a szirénázás hirtelen abbamaradt. Kuka leeresztette a hangszórót, és türelmesen kihúzgálta a kábeleket magából, miközben a többiek ordítozva követeltek magyarázatot.

– Elégedett vagyok, hogy a tervem bevált, hölgyeim és uraim; de bevallom ez csupán Max riasztásának kihangosítása volt − harákolta Kuka. A hálózatban tanulta el. Az ő ösztönzésére vandál módon eltávolítottam ezt a hangszórót a folyosófalról és beépítettem. A folyosó most üres: a BR-páncél sugárvető-lövedék ellen véd, sugárzás ellen azonban nem. Úgy tűnik, ellenfeleink sietve visszavonultak.

– Vidd Maxot az erőtéraknához! − vágott közbe Han. − Ha nem bírja beindítani az egyiket, pórul járhatunk. − A mondott irányba taszigálta Kukát.

– Az összes akna működésképtelen, igaz? − csipogta Kék Max. − Csak semmi pánik, kapitány!

– Bekapcsoltad már őket, mi? − mordult rá Han, aztán hozzátette: − Mit tud egy ilyen tökmag a pánikról?

Kuka mellpanelje kivágódott, ahogy a droid az ajtó felé száguldott. Ám az adapter bemenete túl magasan volt, így hát Csubakka, aki a legközelebb állt, vállára akasztotta nyílpuskaszerű lézervetőjét, kivette Maxot a helyéről és felemelte a konnektorig. Max adaptere kinyúlt és rácsatlakozott a fogadónyílásra. A fém forgórészek visszarándultak, elfordultak, aztán ismét beljebb csúsztak. A panel világítani kezdett.

– Működik! − kiáltotta Rekkon. − Kövessetek, mielőtt valaki észreveszi és lekapcsolja az egészet! − Villámgyorsan odaintett Hannak. Rajtuk kívül ezt senki sem látta, de a pilóta tudta, hogy ő marad utoljára. Rekkon még mindig nem bízott emberei lojalitásában. Beugrott az erőtéraknába, Atuarre szinte azonnal utána. Aztán Pakka következett, pörgött, forgott, saját farkát üldözte az akna lassító erőterében. Utána Torm ugrott be, fegyverrel a kézben.

Bakancsok dobogása hallatszott a folyosó felől. Kék Maxszal a hóna alatt Csubakka is bevetette magát a csúszdába. Han egész sokáig maradt vissza, majd fogcsikorgatva rálőtt a sugárágyú védtelen oldalára. Az egész sercegni kezdett, ahogy az ágyú energiaforrása túlhevült. Han megperdült, és Torm sürgetésének engedve fejjel előre bevetette magát a lassítómezőbe. Mögüle a hordozható ágyú hatalmas robbanása hallatszott.

Rekkon mögött lebegtek lefelé változatos testtartásban. Forgatták fejüket, idegesen várták, hogy mikor csapódik be közéjük az első sugárnyaláb, de ilyesmire nem került sor. Han arra gondolt, hogy a BR-eket késlelteti kissé a felrobbant ágyú. Remélte, beletelik némi időbe, mire rájönnek, hogy az akna működik. Tudta, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a gyomrot felkavaró zuhanás, és akkor ő, Csubi meg a többiek halálra zúzzák magukat a mélyben.

Mégis lelebegtek egészen a garázsszintig. Rekkon végre kiugrott a lassítótérből és intett, hogy kövessék. Egy hatalmas parkolóterületen találták magukat. A távolban szirénák vijjogtak.

– Abban bíztam, lesz itt valami repülő alkalmatosság − mondta Rekkon fanyarul. − Nincs szerencsénk.

– A lassítótérbe már nem léphetünk vissza, az egyszer biztos − állapította meg Han.

− Ott egy suhanó! Vigyük azt! − javasolta Atuarre.

Beugráltak: Han a kormányhoz, Rekkon pedig melléje. Csubakka a raktérbe kuporodott, háttal társának, szemben a többiekkel. Új tárat illesztett nyílpuskaszerű lézervetőjébe. Mielőtt Maxot is visszatuszkolhatta volna Kuka mellkasába, Han mozgásba lendítette a suhanót. Az megugrott − a koréliai épp hogy be tudott fordulni a rámpa kanyarulatába, alig-alig kerülve el a habbeton falakat.

Keményen markolta a botkormányt, majd teljesen előrenyomta; egyre fokozta a sebességet és már-már túllépte a biztonságos határt. A rámpa csigavonalban száguldott alattuk, a falak elsuhantak mellettük, ahogy a gép hajmeresztő sebességgel repesztett. Rekkon azonnal belátta, milyen okosan tette, hogy átengedte a vezetést a fiatalabb férfinak. Han csak remélte, hogy senkinek nem jutott eszébe lezárni a komputer-komplexumot.

Nem volt lezárva. A biztonsági hálózatot elárasztották a jelentések: lázadástól a végrehajtók klubjában történt részeg rendbontásig mindenféléről szóltak. A suhanó rakétaként vágódott ki a garázs felbocsátócsövén. Han sietségében egy olyan ajtón távozott, amelyen a jól látható BEJÁRAT felirat állt. Egy forgalomfigyelő letapogató kötelességszerűen feljegyezte a suhanó rendszámát, hogy pilótáját később közlekedési kihágásét bíróság elé idéztethesse.

A suhanó keresztülszáguldott a városon. Hol Rekkon utasításaira, hol Han ösztönére hagyatkozva haladtak. Hamarosan maguk mögött hagyták a városhatárt, és a fúziós út fölött döngettek nagy sebességgel, miközben a többi jármű hisztérikusan tért ki előlük. Han örült, hogy még Rekkon irodájában betájolta magát az űrreptér irányába. Mivel a suhanó kabinja nyitott volt, a szél keményen a menekülők arcába csapott, megcibált hajat, bundát és ruhát. Nem értették egymás szavát, és mindenki úgy kapaszkodott, ahogy csak bírt.

Ám ahogy azt űrkikötő felé közeledtek, az utolsó kanyarban Hannak rá kellett döbbennie: a bürokraták egyike mégis jól okoskodott. Majdhogynem belerohantak egy útlezárásba. Egy BR kommandós légikocsi parkolt az út közepén, ikerágyúi azonnal a célra tapadtak.

Han elrántotta a botkormányt, rátaposott a pedálokra, s a kis jármű lezúgott velük az útról. A hajtómű rezonálni kezdett a terheléstől; az alacsony építésű suhanó belevágott a fodrozódó gabonatáblába és eszeveszetten száguldott tovább. A gabona (arconi többszörtermő hibrid) olyan magasra nőtt, hogy azon nyomban elnyelte és elrejtette őket a BR-ek szeme elől. Han ettől függetlenül cikkcakkban haladt, hogy segítse szerencséjét − mert biztos volt abban, hogy a zsaruk mindenképp lőni fognak. Még akkor is, ha nem látják a célt; ha másért nem, hát csalódottságból. Tudta, hogy a kommandós légikocsinak a talaj közelében kell haladnia, nem követheti őket a gabonatábla fölött repülve. Ez azt jelenti, ha üldözni akarják, igencsak fel kell kötniük a gatyájukat…

Csak ágaskodva látott valamit a szélvédőn túl a nagy rohanásban, de még így is csak sejtette, merre járnak. A suhanó veszetten száguldott a sűrű hibrid gabonasorok között. Amerre a menekülők elhaladtak, kitépett, lelapult asztag maradt mögöttük. Han résnyire szűkült szemmel próbált keresztüllátni a gabonahurrikánon, de nem járt sok sikerrel. A jármű hűtőrácsát és belső kárpitját ellepte a gabonatörek, ettől úgy nézett ki, mint valami furcsa mezőgazdasági gép.

Csubakka felállt, megfogta társa vállát, és kurta bődülésekkel próbálta felhívni a figyelmét valamire. Han kérdés nélkül irányt váltott. Erősen oldalra kellet rántania a kormányt, hogy ki tudja kerülni a sárga fémmonstrumot, egy roppant méretű betakarítógépet, mely lassan, türelmesen végezte munkáját az Orren III földjeinek e zugában.

Az aratógépet szinte érintve hirtelen nyílt területre jutottak. Han széles ívben megfordította a suhanót, irányba állt az űrkikötő és az ott horgonyzó bárkák gigászi sora felé − és gázt adott.

Ebben a pillanatban a BR-es légikocsi is kibukkant a gabonatáblából, de jóval távolabb, az űrkikötővel ellentétes irányban. Hannak nem volt ideje szemmel tartani; cikkcakkban repült, nehogy a BR tüzér befogja. Erőteljes sugárnyalábok csapkodtak a suhanó körül, kis tüzeket okoztak a learatott gabona kupacai között.

Han éles fordulót vett, próbált kitérni a tűzvonalból, de a légikocsi ikerágyúinak sugárnyalábjai jobb felől egyre közelebb és közelebb csapódtak be, dühödten tépték-szaggatták a tarlót. Han teljes balra rántotta a kormányt − a BR tüzér azonban megsejtette ezt a manővert, s a talaj szinte a surranó alváza alatt robbant.

A menekülő jármű hatalmasat billent, orra a televényt szántotta, ahogy a detonáció felfelé lökte a farát. Füst szállt a hajtóműből. A kis jármű a földhöz csapódott, mély árkot húzva lassult tovább. Han küszködve próbálta visszanyerni uralmát fölötte, de az utolsó pillanatban a keze lecsúszott a kormányról; lefejelte a szélvédőt, ahogy a gép hirtelen megállt, kirepült a kabinból és a hátára esett.

Az Orren III egét bámulta, mely mintha forgott volna fölötte; azon tűnődött, vajon tényleg konfettivé vált-e a teljes csontváza. Mert nagyon úgy érezte.

Tünés! − nyögte szédelegve. A poggyászkiadó balra…

A többiek kikászálódtak a suhanó roncsai közül. Han arra eszmélt, hogy könnyedén felkapják, akár egy gyereket; Rekkon sötét marka ragadta fel a zubbonyánál fogva. Örömmel tapasztalta, hogy többé-kevésbé egyben maradt.

– Nyomás az űrkikötő kerítéséhez! − parancsolta Rekkon a többieknek. A BR légikocsi egyre közeledett.

Han lerázta magáról az ütközés okozta kábulatot. Rekkon berántotta a surranó orrának fedezékébe és munkához kezdett túlméretezett lézerpisztolyának szabályzóin. Han is előhúzta saját sugárvetőjét.

− Csubi, vidd őket! − kiáltotta.

A bömbölő vuki, aki még mindig Kék Maxot lóbálta a karjában, lökdösve mozgásba lendítette a többieket. Atuarre és Pakka máris elrohantak, a trianii nőstény félig húzta, félig cipelte kölykét. Torm alig maradt el mögöttük. Még Kuka is nagy sebességgel vágtatott, hosszú ugrásokkal, melyeket a nehéz munkára készült sűrített levegős felfüggesztőrendszer tett lehetővé számára. A droid mit sem törődött azzal, hogy az egyenetlen talajon megsérülhetnek giroszkópjai és rázkódásgátlói. Csubakka ment leghátul, gyakorta pillantgatott hátra a válla fölött. Előttük egy újabb gabonatábla emelkedett, melyen egy másik gigászi aratógép dolgozott − túlnan pedig az űrkikötő drótkerítése látszott.

Han melegséget érzett a homlokán, szétmázolta, s meglátta véres ujjait a szélvédő tükrében. Rekkon végzett fegyverének beállításával, várta, hogy a légikocsi lőtávolba érjen. Az meg is jelent: ijesztő sebességgel vágtatott.

A légikocsi vezetője meglátta a kerítés felé futó embereket, de nem vette észre a roncs mögött rejtőzködőket. Amikor a BR gép elég közel ért, Rekkon megtámasztotta alkarját a suhanó orrán, és lőtt. A teljes fokozatra állított kézifegyver egyetlen hatalmas energiafolyamban kiürítette a tárát. Han eltakarta az arcát, mert tudta, milyen kockázatos dolgot művel Rekkon; a kézifegyver könnyen felrobbanhatott volna a kezében, s ha ez bekövetkezik, egy szemvillanás alatt porrá égnek mindketten.

Az energianyaláb kiröppent, telibe találta a légikocsi áramvonalas szélvédőjét. A BR jármű oldalra billent, megperdült és a talajba fúródott.

Han elvette kezét a szeme elől. Látta, hogy Rekkon fegyverének csöve fehéren izzik, s hogy a tudós arca egy merő izzadtság és korom. Rekkon elhajította a használhatatlanná vált pisztolyt.

– Kemény iskolád lehetett − jegyezte meg Han, miközben feltápászkodott és felkészült a futásra.

Rekkon a felfordult légikocsit figyelte, meg sem hallotta társa szavait. A kocsiból teljes páncélzatú BR-ek másztak elő, hogy gyalogosan folytassák az üldözést. Az ikerágyú begyűrődött a lezuhanó jármű alá, és láthatólag felmondta a szolgálatot. Rekkon egy-két lépést hátrált.

− Ideje távozni, Solo kapitány!

Han megeresztett néhány lövést a BR-ek felé. Bár nagy távolságra állította be fegyverét, a sugárnyalábok nem vittek el odáig. Leszegte fejét és rohanni kezdett Rekkon után. Azon tűnődött, hogy a BR-ek lőtávolon belülre érnek-e, mire a menekülők átjutnak valahogy a drótkerítésen. Mindent összevetve úgy döntött, hogy jó pénzzel fogadna a BR-ekre.

Hosszú pillanatokig semmi mást nem tett, csak loholt Rekkon villogó szondája után és várta, hogy egy sugárnyaláb fúródjon a lapockái közé. Aztán felemelte a fejét és lélegzet után kapkodott. A roppant méretű aratógép most visszafelé tartott a soron, húsz méter széles rendet vágott, miközben a gabonát a hozzákapcsolt tárolóba töltötte. Han és Rekkon széles ívben kikerülték. A koréliai az előttük lévő területet fürkészte. Látta, a távolban rohanó alakokat, de egyiküket sem ismerte fel.

Egy sugárnyaláb csapódott be tőlük balra, földgöröngyök szálltak a lángok közül, bizonyítva, hogy a BR-ek jó futók. Han és Rekkon jobb felé rohantak, hogy a gigászi agro-robot takarásába kerüljenek. Aztán bevetették magukat a táblába. Aranyvörös szálak között szökelltek, s csak néha pillantották meg a távolban valamelyik társukat.

Han megvetette a lábát, megtorpant. Rekkon, aki mellette szaladt, ezt látva szintén megállt. Mindketten erősen ziháltak.

− Hol van Csubi? − tudakolta Han.

Előttünk, valahol oldalt. Ki tudná megmondani ebben a gabonadzsungelben?

– Nincs ott. Ő az egyetlen, akit könnyű lenne kiszúrni még itt is… − Han kiegyenesedett, oldala nyilallt. Ez azt jelenti, hogy mögöttünk van! − Támolyogva megindult arrafelé, amerről jöttek, mit sem törődve Rekkon kiabálásával.

Amikor kiért a nyílt területre, azonnal meglátta, mi történt. Csubakka rájött, hogy a BR-ek jó eséllyel beérik társait, mielőtt azok eljutnának az űrkikötőig és átmásznának a kerítésen. Valami látványos figyelemelterelésre volt szükség, hogy megmentse övéi életét − így hát a vuki megtorpant, hogy bevesse magát a küzdelembe.

Amikor Han ráordított, hogy azonnal jöjjön vissza, Csubakka, vállán a nyílpuska-lézervetővel, hosszú karján Kék Maxszal, éppen felhúzódzkodott a hatalmas aratógép oldalára. A gép ezenközben rendíthetetlenül haladt előre beprogramozott útján. Már túljutott a BR-ek felé vezető út felén, mikor Csubakka felkapaszkodott a legtetejére, oda, ahol az irányítóközpont helyezkedett el.

Rángatni, cibálni kezdte a vezérlőegységet fedő súlyos fémlemezt. A lemez szupertartós ipari acélból készült, nem egykönnyen adta meg magát. Han és Rekkon nézték, ahogy Csubakka fogást keres rajta, minden erejét beleadva felszakítja, majd messzire dobja. Dühös sietséggel kezdett dolgozni. Kapcsolókártyákat, vezetékeket szedett ki, hogy helyet csináljon Kék Maxnak. Lehetetlen volt meghallania Han kiáltásait az aratógép dübörgésétől. Ebből a helyzetéből azt sem látta, hogy három BR-nek sikerül elkapnia egy-egy karbantartólétrát, s most ezen kapaszkodnak felfelé mögötte.

Han túl messze volt ahhoz, hogy lőhessen; a BR-ek gyorsan haladtak felfelé. A hatalmas aratógép hirtelen oldalra fordult, összevissza billegett, mikor Max átvette a vezérlést és megpróbálta irányítása alá vonni. Épp abban a pillanatban, mikor a BR-ek felértek a tetejére és fegyverüket lövésre emelték az aratógép egy minden eddiginél hatalmasabbat rándult.

Az egyik BR majdnem leesett, és nyilván felordított, mer a vuki odakapta a fejét, mikor a három támadó kapaszkodó után nyúlt. Csubi lézervetőjével mellbe találta az egyik férfit, aki megtántorodott és legurult az aratógép oldalán. Ám a fordulás és a lövés lendületétől Csubakka is elvesztette egyensúlyát, Az aratógép élesen fordult, a vuki kétségbeesetten kapott egy merevítővas után − sikerült megragadnia, de közben elejtette nyílvetőjét.

– Csubi! − bömbölte Han és megindult visszafelé. Rekkon elkapta a vállát és keményen tartotta.

− Nem tudsz odajutni hozzá − kiáltotta.

Ez nem volt kérdéses. Mostanra még több BR nyüzsgött a lassan mozduló aratógép körül. A fegyvertelen Csubakka visszanyerte egyensúlyát és rávetette magát a két megmaradt BR-re mielőtt azok fedezékbe vonulhattak volna. Egyiket halálos ölelésbe fogta, a másikat pedig megrúgta, mielőtt az felemelhette volna fegyverét. A harmadiknak sikerül megkapaszkodnia a vuki lábában. Erősen markolta.

Kék Max most már teljesen uralta az aratógépet. Egyhelyben megfordította a monstrumot, hogy legázolja az egész BR-es osztagot. Azonban az aratógép primitív érzékelőrendszerével nem látta át a vuki kétségbeejtő helyzetét. A váratlan pördülés kibillentette Csubakkát és a két BR-t az egyensúlyából. Forogva zuhantak alá. A vukinak sikerült a másik kettőre érkeznie. Így is jókora zuhanás volt, mire a kába humanoid feltápászkodhatott volna, tucatnyi BR sugárvető-csöve meredt rá.

Han erővel próbált kiszabadulni Rekkon fogásából. Annyira remegett, hogy a fogai is összekoccantak.

– Rengetegen vannak! − sziszegte Rekkon. − Esélyed sincs. Jobb élni, szabadon maradni és később segíteni a vukinak!

Han megperdült és kirántotta a sugárvetőjét.

− El a kezekkel! Komolyan beszélek!

Rekkon látta a szemén, hogy tényleg nem tréfál, és hogy képes megölni bárkit, aki közé és Csubakka közé áll. A fekete lapátkezek lehullottak Han válláról. Han fegyverrel a kezében megindult a BR-ek felé.

Fogalma sem volt róla, Rekkon hogyan ütötte le. Mintha egész gerincoszlopa meggyulladt volna, vakító bénulás ereszkedett rá. Valószínűleg valamelyik idegre mért ütést a tudós, esetleg egy olyan pontot célzott meg, melynek magasabb a hidrosztatikus értéke. Bárhogy volt is, Han összerogyott, mint egy rongybaba.

Az aratógép − most már sokkal gyorsabban mozogva − nagy körben megkerülte a BR-eket. Azok lőttek rá, de egy hatalmas és viszonylag egyszerű gépezetet nem könnyű kézifegyverekkel megállítani. A burkolat és a vágólapok jelentéktelenebb részei leváltak ugyan a lövések nyomán, de az aratógép gördült tovább. Néhány BR, aki nem tudott elég gyorsan elugrani a sűrű gabonában, eltűnt a gép ragadozópofájában.

Max végre észlelte Csubakka helyzetét és úgy mozgatta a gépet, hogy a vukinak legyen esélye felugrani rá. Ám Csubakkát, akinek végtagjai ernyedten lógtak, addigra lerohanták a BR-ek. Max nem bírt rájuk támadni, mert félt, hogy Csubakkában tesz kért az esetlen aratógéppel. Ráadásul a BR-ek tüze egyre koncentráltabbá vált. Kék Max kétségbeesetten kívánta, bár vele lenne Kuka, hogy megmondja mit tegyen; a komputer nem érezte magát elég operatívnak ahhoz, hogy eldöntse, ilyen helyzetben mi a teendő.

Mivel más lehetőséget nem látott, Max úgy döntött, csatlakozik a többiekhez. Megfordult a dübörgő aratógéppel, sebességet váltott, és veszett robogásba kezdett.

Han csak homályosan érzékelte, hogy Rekkon a vállára kapja; csillagokat látott. Ahogy Max mellé ért, Rekkon tett pár hatalmas lépést, a levegőbe szökkent, és elkapta a kapaszkodót a gép oldalán. Felhúzódzkodott a rövid létrán, lerakta Hant egy keskeny lemezre. Hannak valahogy sikerül felemelnie a fejét. A döcögő, ugráló gépezet tetejéről látta, amint egy csapat BR fogolyként kíséri barátját.

Han végigkarmolta maga alatt a fémet, le akart ugrani, hogy visszarohanjon. Rekkon a következő pillanatban rávetette magát, ijesztő erővel és hevességgel szorította le a koréliai karjait.

− Az ott a barátom! − Han arca eltorzult, rángatózott.

Rekkon ismét megrázta, inkább hevesen, mint erőszakosan.

– Akkor segíts a barátodon! − ordított zengő basszusán. − Fogd már fel a helyzetet! Meg kell menekülnöd ahhoz, hogy később megmenthesd! Semmire sem mégy, ha mindkettőtök életét eldobod!

A szorítás lazult. Han ernyedten fekve maradt, érezte, hogy Rekkonnak igaza van. A korlátot szorongatta és nem bámulta tovább Csubakka és a BR-ek összemosódott foltját.

− Ó a francba! − Vigasztalhatatlanul lesütötte szemét. − Csubi…

HETEDIK FEJEZET

Ahogy utolérte a menekülők sorát, Max lelassította az aratógépet, hogy társai felkapaszkodhassanak rá. Először Kukát érték el, aki minden erőfeszítése dacára messze lemaradt a többiektől. Megkockáztatott egy utolsó, nagy ugrást. Hidraulikája nagyot zizzent, fémujjai találtak egy kapaszkodót, felhúzódzkodott. Utána Torm következett, aki odalépett az aratógéphez, és egyetlen ugrással felpattant rá. Végül Atuarre és Pakka szálltak fel. A kölyök anyja farkába kapaszkodott. Kék Max gázt adott, s a nagy gép elporzott az űrkikötő felé.

Rekkon még mindig leszorítva tartotta Han kezét, de most már csak azért, hogy a csempész le ne essen.

– Kapitány, be kell látnod, hogy itt többet nem lehet tenni. Csekély a valószínűsége annak, hogy itt, az Orren III-on ki tudod szabadítani Csubakkát. És ha már itt tartunk: kétlem, hogy sokáig itt tartanák. Nyilván elviszik kihallgatni, mint a többieket. Célunk most már közös: szinte biztos, hogy a vukit a Fennhatóság „kiemelt” ellenségeivel együtt börtönzik be.

Han letörölte a vért homlokáról, és mászni kezdett a karbantartó létrán.

− Hová mégy? − firtatta Rekkon.

– Valakinek csak meg kell mondania Maxnak, merre menjen − vetette oda a koréliai.

Az űrkikötőt remekbe készült biztonsági drótkerítés vette körül. Tíz méter magas volt, halálos feszültség keringett benne. Egy védtelen embernek, vagy akár egy páncélosnak sem lett volna esélye átjutni rajta − ám az aratógép különleges védelmet kínált a rajta utazóknak.

– Mindenki kapaszkodjon! − kiáltotta Rekkon. − Álljatok a szigetelt részekre!

Társai, Hant is beleértve, sietve foglalták el helyüket a gépkezelők pallóin. Max ismét mozgásba lendítette a vágólapokat, és az aratógép meglódult a védett terület felé. Védelmi energia sercegett és szikrázott az óriás robot körül, kisülések füzérével koronázva lapos orrát. A kerítést húsz méter szélességben szétszaggatták a monstrum vágópengéi − szabaddá vált az út. Az energiamező elenyészett. A gigászi gép kigördült a simára döngölt leszállóterületre.

Han feltornázta magát a toronyhoz, lepillantott a vezérlőegységbe ékelt Maxra.

− Be tudod programozni ezt a ládát, hogy nélküled is menjen?

A komputerszonda fotoreceptora körbefordult, rámeredt.

– Épp ilyesmire készítették. De csak egyszerű dolgokat képes megjegyezni, kapitány. Ahhoz képest, hogy gép, meglehetősen ostoba.

Han számba vette lehetőségeit, feltételezéseit és biztonsági rendszerekről szerzett ismereteit.

A BR-ek meg fogják szállni a kikötő utasszállító részlegét; eszükbe se jut, hogy nekünk a bárkák is megfelelnek. Ezt a teknőt nyilván figyelni fogják, Max… Úgy állítsd be, hogy legyen néhány másodpercünk lekászálódni róla, aztán irányítsd egyenesen a kikötő központjába! – Odakiáltott a többieknek: − Végállomás! Mindenki hagyja el a járművet!

Kék Max felől halk zümmögés, sípolás és kattogás, jelezte, hogy a kis készülék munkálkodik. Utóbb bejelentette:

− Kész, kapitány! Ideje távoznunk…

Lekapcsolta magát az aratógép vezérlőberendezéséről. Han lenyúlt, kihúzta a konnektorból, ahová még Csubakka dugta be, kiemelte a kis fülkéből. Max fejrészére hordozószíjat rögzítettek, ennél fogva emelte fel, és a vállára akasztotta.

Mire leugrott a gépről, Rekkon és a többiek már várták. Mindannyian hátraléptek, amint az aratógép ismét mozgásba lendült, kissé elfordult és eldübörgött két bárkasor között.

Han már az aratógépről kiszúrta a közelben lévő csali hajótestet, mely a Falcontrejtette. Kék Maxot hátranyújtotta Kukának, hanyatt-homlok rohant hajója felé. A többiek követték, ahogy a lábuk bírta.

A sebtében kialakított külső fedélzeti nyílás természetesen nem volt lezárva. Han félretolta, majd lehajtotta a rámpát és a belső fedélzeti nyílást. A pilótafülkébe rohant, működésbe hozta a vezérlőszerkezetet, s közben ezt üvöltötte:

– Rekkon! Szólj, ha mindenki a fedélzeten van! Vigyázzatok a családi ékszereitekre; pillanatokon belül elpályázunk innét!

Feltette fejhallgatóját, s nem bajlódott a szokásos start-protokollal. Pokolba az előmelegítést is! Azonnal maximális meghajtásra kapcsolta a hajtóművet s forrón remélte, hogy nem robban fel, nem hull darabjaira felszállás közben.

Menekülési tervét a bürokrácia természetére alapozta. Valahol a bolygót övező űrben a BR-különítmény parancsnoka most próbálja elmagyarázni felettesének, hogy mi történt. Annak az embernek, akinek a biztonsági őrséggel kell kapcsolatba lépnie és akitől a helyzetelemzést várják. Mivel a parancsláncolat meglehetősen hosszú, a Falcon esélyei jónak mondhatók.

Han felhúzta pilótakesztyűjét. Erős hiányérzettel küszködve, sietve végezte el az előkészületeket. Megszokta már, hogy mindezt kettesben csinálja Csubakkával; a felszállás minden mozzanata aláhúzta barátja hiányát.

Ellenőrizte a bárka műszereit, közben hosszan szitkozódott. Kuka lépett a pilótafülkébe Rekkon üzenetével, hogy minden rendben van, majd megkérdezte:

− Mi a baj, kapitány?

Ez az átkozott bárka a baj! Valami buzgó fennhatósági tisztviselő már feltöltötte a rakterét!

A műszerek tanúsága szerint néhány százezertonna gabona dagadozott a teherjármű gyomrában. Han gondolatban búcsút intett eredeti tervének, a villámgyors felröppenésnek.

De uram… − ámuldozott Kuka a maga vontatott módján. − Nem tudja kiüríteni a rakterét?

– Ha a robbanó-kioldó szerkezet működne, és ha nem félnék, hogy megrongálom közben a Falcont, talán próbálkoznék vele. De még akkor is át kéne jutnom a kikötő védművein, és lehet, hogy egy járőrhajót is le kéne ráznom útközben… − Solo megfordult és kikiáltott a folyosóra: − Rekkon! Küldj embert a fegyvertornyokba: mindjárt repülünk!

Elvben a pilótafülkéből is vezérelhette volna a hajó hasára és tetejére szerelt makro-ágyúkat, de a távirányítás sosem pótolhat egy készenlétben álló hús-vér tüzért.

− Köldökzsinórokat be! − förmedt a droidra. − Húsz másodperc múlva start!

Bosszantotta, hogy a nagy hajó motorja sokkal lassabban melegszik fel, mint a Falconé. Az irányítótoronyból időközben észlelték, hogy egy bárka felszálláshoz készülődik; úgy vélték, robotizált szerelvény − és a készülődés leállítását parancsolták neki. Han utasítására a bárka komputere olyan válaszok sugárzásába kezdett, mintha megkapta volna a felszállási engedélyt.

Az irányítótorony megismételte a maradásra szólító parancsot abban a meggyőződésben, hogy komputerhibáról vagy más efféléről van szó… Han élt az alkalommal, felpörgette a motort. A bárka előbukkant a betonteknőből, félresodorta a leszállóállványzatot; a koréliai minden további okvetetlenkedést figyelmen kívül hagyott.

Ahogy emelkedtek, nőtt a látóterük is. Han az elhagyott aratógépet figyelte, mely félúton járt a hatalmas kikötő túlsó vége felé − BR kocsiktól, suhanóktól és önjáró tüzérségi fegyverektől körülvéve. Félig-meddig szétlőtték már, mégis, gépiesen engedelmeskedett az előre beállított programnak, s próbált továbbhaladni.

Miközben Han figyelt, az energiaágyúk ismét tüzet nyitottak, ökölnyi lyukakat ütöttek a kombájn testébe, szétroncsolták alvázának nagy részét. A BR-ek már nem törődtek azzal, ejtenek-e foglyokat vagy sem. Az aratógép motorblokkjából hirtelen tűzlabda szökött a magasba: a gép akkora robbanással szakadt ketté, hogy a légnyomás BR-eket is hanyattlökte.

Ahogy a bárka − rakománya súlyától lomhán − egyre magasabbra emelkedett, Han meglátta azt a helyet is, ahol Csubakka fogságba esett. BR járművek gyülekeztek a légikocsi roncsa mellett. A koréliai nem tudta megállapítani, hogy társa ott van-e még, vagy már elvitték; a mező úgy hemzsegett a biztonsági rendőrség embereitől, mintha valami járvány sújtotta volna az aranyló búzamezőt. A páncélosok rejtőzködők után kutattak. Han elhúzta a száját. Rekkonnak volt igaza − ha visszamennek, mostanra biztosan végük.

A bárka hirtelen erősen megrázkódott. A Falcon utasai úgy érezték, mintha valaki galléron ragadta és megrángatta volna őket. Han rosszat sejtve felkapcsolta a hátsó képernyőket. Kuka majdnem elesett. Leült a navigátori székbe és megkérdezte, mi a baj. Han figyelemre sem méltatta.

Egy járőrhajó szökkent ugyanarra a transzpoláris pályára, amelyet ő és Csubakka választottak landolás előtt. Még Rekkon sem mérte fel helyesen, milyen fokú biztonságra törekedett a Fennhatóság az Orren III-on! Igazi monstrum követte a tehergépet rendíthetetlenül. Régi, Vindicator osztályú csatahajó volt, több mint két kilométer hosszúságú, lövegtornyokkal, rakétakilövőkkel, vonósugár-kibocsátókkal és pajzsgenerátorokkal telitűzdelt alkotmány, valóságos acélhegy. Megállásra szólította fel a menekülőket, ugyanakkor azonosította magát: Shannador bosszúja.

S máris lecsapott vonósugaraival a bárkára. E nyers erejű nyalábhoz képest az a másik a Duroonon pusztán simogatásnak tűnt.

Vége a misének − jegyezte meg Solo, miközben előkészítette lövegeit a támadáshoz, és a védőpajzsok szögét úgy állította be, hogy a lehető legjobb hatásfokon működjenek. A hadihajó fegyverzete húsz Falcon megsemmisítéséhez is elegendőnek rémlett. Han bekapcsolta a belső hírközlőt.

– Ez a rázkódás egy vonósugár volt. Mindenki őrizze meg nyugalmát; lehet, sőt nagyon valószínű, hogy a helyzet válságosra fordul!

Jobb, ha imádkozunk, tette hozzá magában. Nem akarta, hogy élve fogják el. Ha választhat, inkább derékba töri néhány BR szépen induló karrierjét, és stílusosan távozik az élők sorából.

Robbanások hallatszottak, fémdarabok szakadtak le a vázról: tartó- és merevítőgerendák. A felépítmény rétegei engedtek, leváltak a megviselt hajótörzsről, ahogy a vonósugár kitépte és visszafelé húzta őket a Shannador bosszúja felé.

Han ezt használta ki. Keze ügyében volt a műszerpult, ahonnét a csalihajó minden funkcióját vezérelhette. Odanyúlt és hátrakiáltott:

− Mindenki kapaszkodjon! Meglépünk…!

A hirtelen gyorsulás az ülésbe préselte a menekülőket. Solo rácsapott a raktárajtók nyitógombjára. A teherzsilipek megnyíltak, több százezer tonna gabona ömlött a hadihajó vonósugarába, suhant a Shannador bosszúja felé a durva vonóerő hatására, szétterült legyező alakban, vakító kondenzcsíkot húzva, ahogy a terhétől megszabadult bárka előrelódult.

A hadihajót teljesen beborította, érzékelőit megzavarta a gabonaár. Han fél szemét ellenfélén tartva látta, hogy a Vindicator gyors ütemben szeli át a gabonatengert, és annak ellenére, hogy nem látja ellenfelét, gyorsan közeledik. Vonósugara még mindig a levált külső héjat tartotta. Han kíváncsi volt, vajon mikor ad ki a kapitány tűzparancsot.

Egyetlen lehetősége maradt csupán. Megnyomta a szükséges gombokat, bekapcsolta a bárka tartalék meghajtását. Látszólag ugyanazzal a mozdulattal meghúzta a vészfogantyút is; másik keze a Millennium Falcon főhajtóművének vezérlőpultja fölé emelkedett.

A bárka törzse megremegett. Az űrszerelvény sokat vesztett sebességéből, miközben roppanások visszhangzottak a hajó és az azt körülvevő váz teljes hosszában. A Falcontrejtő hitvány fémburok darabjaira hullt. A másodperc egy törtrészével később a csempészgép hajtóművei éltre keltek, kék tüzük kiszakította a kisebb szerkezetet a leváló burkolat börtönéből, s végzett a biztonsági reteszelés maradékával is.

Han ugyanarra a röppályára vitte a Falcont, ahol eddig haladt. Úgy manőverezett, hogy a kiürült héj közte és a fennhatósági hadihajó közt maradjon. A Shannador bosszúja megzavart műszerei képtelenek voltak érzékelni a bárka hüvelyének hirtelen lassulását. A hadihajó kapitánya épp akkor adott parancsot a vektorváltásra, mikor belerohantak a tehetetlenül sodródó fémtömegbe. A Shannador bosszújánakelülső védőernyői fellángoltak, a rázkódáscsökkentők az ütközés pillanatában azonnal bekapcsoltak; a Vindicator iszonyatos lendületével kettészelte a lebegő hajóburkot, ám maga is komoly sérüléseket szenvedett. Elülső szenzorai teljesen tönkrementek; folyosóinak hosszában csak ügy harsogtak a vészriadók és a kárjelentések. A belső zsilipajtók automatikusan csukódtak, hogy a törzs repedésein kifelé tóduló levegőből minél többet tartsanak vissza − üldözésről szó sem lehetett többé.

A Millennium Falcon bántatlanul folytatta útját; sikerült kivergődnie a bolygó gravitációs tölcséréből. A bizonyosság hogy alaposan orrba vágta a hadihajót, és szinte reménytelen helyzetből vágta ki magát, mégsem derítette fel Hant. Sőt, nem javított kedélyállapotán az a tudat sem, hogy a biztonságot jelentő hiperűr hamarosan mindannyiukat befogadja. Elméjét egyetlen, elviselhetetlen gondolat töltötte be: barátja és bajtársa a Fennhatósági Szektor kopóinak fogságába esett.

Amikor a csillagok végtelen fénysávokká mosódtak össze, s a Falcon átlépett a hipertérbe, Han hosszú percekig arra gondolt, nem is emlékszik, mikor repült utoljára a vuki nélkül. Rekkonnak igaza volt a menekülés szükségességével kapcsolatban − a koréliai ennek dacára úgy érezte, cserben hagyta Csubakkát.

Tudta azonban azt is, hogy a drága időt sajnálkozásra vesztegetni bűn. Levette a fejhallgatóját, kikászálódott az ülésből. Beszélnie kell Rekkonnal. Megindult az előtér felé, mely konyha, társalgó és étkező volt egyszerre.

Már a folyosón megérezte, hogy valami nincs rendjén. Átható ózonillat terjengett a levegőben: a fegyverből kicsapó energiasugár hagy maga után ilyen molekulaszerkezetet.

− Rekkon…!

Han odaugrott a játékasztalra roskadt tudóshoz. A nagydarab embert hátulról lőtték le, egy minimális energiára állított, keskeny sugárfókuszú lézerrel. A lövés zaja valószínűleg nem hallatszott ki a helyiségből. A játékasztalon, Rekkon teteme alatt egy hordozható monitor hevert. Mellette egy megolvadt fémmassza látszott, az adattároló-lemez maradványa. Rekkon valószínűleg azonnal meghalt; közvetlen közelről érte a találat.

Han a hajóablak párkányára támaszkodott, a szemét dörzsölte. Halvány gőze sem volt arról, mitévő legyen. Egyedül Rekkon segíthette volna hozzá, hogy megmentse Csubakkát és kiutat találjon ebből a kelepcéből. Most, hogy Rekkon elment, a nehezen szerzett adatok is megsemmisültek − és holtbiztos, hogy legalább egy áruló van a fedélzeten. Han kevésszer érezte magát ennyire magányosnak életében. Pisztolyát szorongatta, de a társalgóban, a folyosón egy lelket sem látott.

Zörgés hallatszott az átjáró vaslétrája felől. Han odaszökkent. Torm igyekezett visszafelé a Falcon hasi lövegtornyából. Kidugta vörös üstökű fejét − s Han fegyverének csövével nézett farkasszemet.

– Add csak át a pisztolyodat, Torm! Tartsd a jobb kezedet a kapaszkodón, és tedd ugyanezt a ballal is! Nyugi. Ne kövess el hibát − az utolsó lenne!

Miután megkapta a fegyvert, Han megengedte, hogy Torm felmásszon, aztán lecsatoltatta vele a derékszíját. Gyorsan megmotozta, de nem talált nála más veszedelmes eszközt. Intett neki, hogy üljön le a társalgóban, majd átkiáltott az aknán Atuarre-nek, hogy jöjjön ő is. Szemét egy pillanatra sem vette le Torínról. A fickó döbbenten meredt Rekkon holttestére.

− Hol a nő kölyke? − kérdezte Han csendesen.

A vörös hajú vállat vont.

– Rekkon elküldte Pakkát, hogy keressen valahol egy elsősegélycsomagot. Nem te voltál az egyetlen, aki megsérült útközben. A kölyök elment kutatni. Gondolom, amikor azt üvöltötted, hogy mindenki maradjon a helyén és kapaszkodjon, ő is engedelmeskedett… − Visszapillantott Rekkonra, mintha nem akarná elfogadni parancsnoka halálának tényét. − Ki tette ezt, Solo? Te?

− Nem. És a potenciális elkövetők száma igen csekély.

Meghallotta Atuarre könnyű lépteinek neszét a létrafokokon. Ráfogta fegyverét, miközben a macskanő lemászott a helyiségbe.

A trianii arcvonásai megveszekedett gyűlöletről árulkodtak.

− Fegyvert merészelsz fogni rám?

– Hallgass, némber! Dobd ide a pisztolyodat, de óvatosan, aztán lépj ki és csatold le az övedet! Valaki megölte Rekkont; ugyanúgy tehetted te is, mint bárki más. Tehát ne szórakozz velem − semmit nem mondok kétszer!

A nő szeme tágra nyílt. Úgy tűnt, Rekkon halálának híre elpárologtatta dühét. De hogyan tudom eldönteni, tényleg így érez-e vagy csak színlel?, tépelődött Solo.

A társalgóban ülve sem érzett mást, csak döbbenetet és aggodalmat. Ettől legalább saját zavarodottsága csillapult valamelyest. Dobbanások jelezték, hogy Kuka érkezik a pilótafülkéből. Han oda sem fordult addig, míg meg nem hallotta a hangját:

− Kapitány!

Han megperdült, féltérdre ereszkedett és odakapta, sugárvetőjét. A pilótafülke folyosó felőli ajtajában ott kuporgott a kölyök, apró pisztollyal az egyik, elsősegélycsomaggal a másik mancsában. Kétségbeesettnek tűnt.

– Azt hiszi, hogy bántani akarsz! − acsargott Atuarre, és kölyke felé lépett. Han ráfogta sugárvetőjét a nőre, és a kölyökre pillantott.

− Szólj neki, hogy dobja el és jöjjön ide hozzád! Gyerünk!

A macskanő engedelmeskedett. A kölyök tágra nyílt szemmel nézett anyjára, Hanra majd ismét anyjára, és ő sem ellenkezett.

Torm elvette az elsősegélycsomagot a kölyöktől, odanyújtotta Hannak. Han − mindegyre szemmel tartva utasait − leült az egyik startülésbe, és felnyitotta a csomagot szabad kezével. Az érzéstelenítő pneuma csövét a homlokához nyomta és odafröccsentett egy keveset a folyadékból, azután az egészet letörölte egy fertőtlenítőpárnával.

Ennyit az időhúzásról. Most már bele kell vágnom

Lerakta csomagot, félretolta a három fegyvert, szembefordult Tormmal, Atuarre-ral és Pakkával. Gondolatai egymást kergették. Hogyan állapítsa meg, ki tette? Mindőjüknek volt fegyvere és alkalma is. Vagy Pakka tért vissza a keresgélésből, vagy valaki más hagyta el a helyét a gyilkosság idejére: Han szinte már bánta, hogy nem csapott össze a Shannador bosszújával.Akkor legalább tudná, melyik lövegét nem kezelte senki.

Atuarre és Torm gyanakvó pillantásokat vetettek egymásra.

– Rekkontól tudom − közölte Torm −, hogy téged és a kölyköt akarata ellenére hozott magával.

Engem? − rikoltotta a nő. És téged? Hanhoz fordult. − Vagy ha már itt tartunk, mi a helyzet veled?

Ez megdöbbentette Solót.

– Nővérkém, ha nem emlékeznél, én vakartalak ki a trágyából az imént. Mindamellett hogy lettem volna képes egyszerre felszállni és ugyanakkor lelőni Rekkont? Ráadásul Kuka is velem volt. Han ismét a segélycsomagban kotorászott. Miközben gondolatai vadul kavarogtak, szintetikus húsflastromot húzott elő és a sebére tapasztotta.

– Felszállhattál komputervezérléssel is, vagy megölhetted azelőtt is, hogy én felmásztam − mondta Torm. − És mióta jó egy droid tanúskodása? Te fogsz rám fegyvert, barátocskám?

Han félretolta az elsősegélycsomagot.

– Mondok én neked valamit: mindhárman egymáson fogjátok tartani a szemeteket, és kizárólag nálam lesz fegyver. Ha valaki csúnyán néz rám, az lesz az utolsó pillantása. Így sportszerű, nem igaz?

Atuarre a játékasztal felé lépett.

− Segítek elvinni Rekkont.

– El a kezekkel! − kiáltotta Torm. − Te ölted meg, vagy a kölyköd, de az is lehet, hogy ketten együtt. − A hatalmas termetű, vörös hajú férfi az öklét rázta. Atuarre és Pakka vicsorogtak.

Han lehűtötte őket: odaintett a sugárvetővel.

– Mindenki nyugodjon meg! Majd én elviszem Rekkont; Kuka segít. Ti hárman menjetek le a raktérbe azon a folyosón! Rájuk emelte fegyverét és elfojtotta a tiltakozást. Először Torm indult el, a két trianii követte.

Han félreállt, míg utasai lementek az üres raktérbe.

– Ha valaki hívatlanul dugja ki a képét, muszájból arra gondolok majd, hogy engem akar elkapni és megpörkölöm. Ha valakinek baja esik odabent, bárki marad is meg, kérdések nélkül kivágom az űrbe! − Bezárta a fedélzeti nyílást és otthagyta őket.

Az előtérben Kuka várakozott csendesen. Kék Max egy közeli konzolon ült. Han a tetemet méregette.

– Nos, Rekkon, te minden tőled telhetőt megtettél, de nem sokra jutottál, mi? És most az egészet az ölembe zúdítottad. A társam fogságba került, a fedélzeten meg egy gyilkos van. Nem voltál rossz ember, öregem, de kívánom, bár sose találkoztunk volna! − Megragadta az egyik súlyos kart, és megrántotta a testet. − Kuka, fogd a túloldalon; nem épp pihekönnyű.

Aztán észrevette a macskakaparást.

Han ügyetlenül félretolta Rekkon testét, és szemügyre vette a ceruzával lejegyzett szavakat, melyeket eddig eltakart a halott férfi karja. Az írást nehéz volt elolvasni: egy fájdalomtól elgyötört ember keze rótta oda a szavakat, sietve és erőtlenül. Han ide-oda forgatta a fejét, és hangosan betűzte az üzenetet:

− Csillagvég… Mytus VII…

Letérdelt és hamarosan megtalálta Rekkon véráztatta ceruzáját a padlón a játékasztal lábánál. A haldokló Rekkonnak utolsó erejével sikerült lejegyeznie az üzenetet, amit a komputertől megtudott. Még haldokolva sem adta fel a küzdelmet.

− Szegény hülye − motyogta Solo. − Vajon kinek próbált üzenni?

– Önnek, kapitány − felelte Kuka automatikusan. Han odafordult meglepetésében.

− Mit mondtál?

– Rekkon önnek üzent, uram. A seb arra utal, hogy hátulról lőtték le, következésképp felettébb valószínű, hogy nem látta a tettest. Az egyetlen élő egyén, akiben megbízhatott a hajón, ön volt, kapitány úr. Logikusan feltételezhette, hogy ön jelen lesz, amikor a testét elmozdítják. Ily módon biztosította, hogy az információ eljusson önhöz.

Han hosszasan meredt a tetemre.

– Jól van, te makacs öszvér, győztél! − Odanyúlt, elmázolta, letörölte kezével a szavakat. − Kuka, te nem láttál semmit, megértetted? Játszd a hülyét!

− Kitöröljem ezt a rész a memóriámból, uram?

Han vontatottan válaszolt, mintha a droid idegesít szokása rá is átragadt volna:

– Ne. Lehet, hogy neked kell majd továbbadnod, ha nekem nem sikerül. Gondoskodj róla, hogy Kék Max se fecsegjen!

– Igenis, kapitány. − Kuka megragadta Rekkon másik karját, mikor látta, hogy Han ismét ráncigálni próbálja. Illesztései recsegtek, szervói nyüszítettek. − Nagy ember volt, igaz, uram?

Han majd' megszakadt a halott súlya alatt.

− Hogy érted ezt?

– Csak úgy, uram, hogy volt egy feladata, egy célja, ami még az életénél is többet jelentett számára. Vagy nem ez teszi naggyá az embert?

– Neked kellene megírnod a gyászbeszédét, Kuka. Én mindössze annyit mondhatok, hogy halott. És mi szépen ki fogjuk hajítani a szükségzsilipen; nem tarthatjuk itt a fedélzeten…!

Szó nélkül vonszolták el Rekkont, aki még a halálból is visszajött, csak hogy megadhassa Hannak a szükséges választ.

Han kinyitotta a fedélzeti nyílást. Atuarre, Pakka és Torm egyszerre néztek fel rá. A csupasz fedélzetem üldögéltek. A két trianii egymás mellett, az ember velük szemben, a másik falnál.

– Ki kell dobnunk Rekkont − jelentette ki a koréliai. − Atuarre, azt akarom, hogy te meg Pakka menjetek egyenesen a konyhába. Felrakhattok valami kaját a melegítőegységre. Torm, te gyere velem; segítségre van szükségem a felszállásnál keletkezett sérülések kijavításához.

– Trianii katona vagyok − tiltakozott Atuarre −, minősített pilóta, nem pedig rabszolga! Ráadásul, Solo kapitány, az az ember áruló!

– Türtőztesd magad! − állította le Han. − A hajón lévő összes fegyvert elzártam, beleértve Csubi tartalék lézervetőjét. Több tucat fényévnyi körzetben én vagyok az egyetlen fegyveres, és ez így is marad, míg el nem döntöm, mit kezdjek veletek.

A macskanő zord pillantást vetett rá.

– Solo kapitány, te nem vagy észnél! − Pakkával a nyomában távozott.

Torm felkelt, de Han egy intéssel visszaparancsolta. A vörös hajú visszahátrált a raktérbe és várt.

– Te vagy az egyetlen, akiben bízhatok − mondta neki Han. − Kukára nem lehet számítani. Rájöttem, ki ölte meg Rekkont.

− Melyikük tette?

– A kölyök, Pakka. A Fennhatóság fogságában volt és teljesen összezavarták. Azért nem beszél. Gondolom, agymosást hajtottak végre rajta, aztán hagyták, hogy Atuarre visszakapja. Rekkonnak nem lett volna szabad senkit a háta mögé engednie.

Torm zordan bólogatott. Han előhúzta a férfi pisztolyát derékszíja hátrészéből és odanyújtotta neki. A fegyver kijelzője maximális töltést mutatott.

Tartsd ezt magadnál! Nem vagyok benne biztos, hogy Atuarre tud a kölyke tettéről, de tovább akarok velük játszadozni, hátha sikerül kiszedni belőlük valami használható információt.

Torm elrejtette pisztolyát zubbonya belső zsebében.

− Mihez kezdünk?

Rekkon haldoklásában odafirkált egy üzenetet a játékasztalra. A Fennhatóság egy bizonyos Csillagvég nevű valamiben tartja foglyait a Mytus VI-on. Miután ellenőriztük a hajót, találkozunk a társalgóban és végignézzük, hogy mit tudnak erről a komputerek. Talán Pakka vagy Atuarre elkövet valami apró hibát…

Amikor a lehetőségekhez mérten kijavították azokat a kisebb sérüléseket, amelyeket a Millennium Falcon az Orren III-ról való szökés során szenvedett el, a hajó utasai a társalgóban gyülekeztek. Han négy hordozható monitort hozott elő. Mindenkinek adott egyet, az utolsót magánál tartotta. Kuka az egyik oldalon ülve figyelt, Max szokásos helyéről, a droid mellkasából kukucskált kifelé.

– Csatlakoztattam a monitorokat a hajó komputereihez − magyarázta Han. Mindegyik csak egyféle információt ad. Én próbálkozom a navigációval, Atuarre-é a planetológia; Pakka a Fennhatóság nem titkosított anyagát fogja átnézni, Torm pedig a felkelő technikusok operációs adatait. Oké, álljatok rá a Csillagvégre, és kezdjük!

Mindhárman engedelmeskedtek. Torm képernyője a keresési kérdésektől eltekintve üres maradt. Atuarre-é szintén. A macskanő felnézett, mint mindannyian, és látta, hogy Han a saját monitora fölé hajol.

– A ti készülékeitek nincsenek ráhangolva semmire − közölte velük −, csak az enyémre. − Atuarre, mutasd meg Tormnak a képernyődet!

Az asszony értetlenül engedelmeskedett, és úgy fordította a monitorát, hogy a vörös hajú is láthassa. A képernyőn mindössze a keresési kérdés látszott: MYTUS VIII.

– Most te is, Pakka! − utasította a kölyköt. A képernyőn a MYTUS V állt.

– Figyeljétek csak, milyen képet vág − szólt oda Han a többieknek Torm felé intve, aki egészen elsápadt. Most már rájöttél a hibádra ugye, Torm? Mutasd meg mindenkinek a képernyődet! MYTUS VII áll rajta, pedig én azt mondtam neked, hogy Csillagvég Mytus VI-on található és a többieknek is rossz bolygót adtam meg. Viszont te már tudtad a bolygó pontos számát, mivel elolvastad Rekkon válla fölött, mikor megölted, igaz? − Hangja elvesztette megjátszott könnyedségét. − Jól mondom, áruló?

Torm meghökkentő fürgeséggel talpra szökkent és pisztolyt rántott. Atuarre is kihúzta az övét, ráfogta − de sem Torm, sem Atuarre lövése nem csattant el.

– Mindkettő csütörtököt mondott? − érdeklődött Han ártatlanul. Szép kényelmesen előhúzta sugárvetőjét. − Lefogadom, hogy az enyém működik, Torm.

Torm vadul hozzávágta a pisztolyát. Han egy vérbeli űrpilóta reflexeivel reagált, baljával elkapta a fegyvert a levegőben. Torm azonban máris megperdült, elkapta a meglepett Atuarre-t, kegyetlen fogást alkalmazott, kész volt egyetlen csuklómozdulattal kitörni az asszony nyakát. Mikor az megpróbált ellenállni, Torm lefelé szorította a fejét, egészen a törés határáig, míg végül a nő teste elernyedt: beszűntette a küzdelmet.

– Tedd le a sugárvetőt, Solo − recsegte Torm −, és rakd a kezed az asztalra, különben…

Nem folytathatta, mivel Pakka egy látványos ugrással rávetette magát, nyakába mélyesztette agyarait, karmait a szemébe vájta, hajlékony farkával az áruló torkát ragadta meg. Torm kénytelen volt elengedni áldozatát, különben a karmok megfosztották volna szeme világától. Atuarre azonnal megperdült és ugrott. A válságos pillanatban még Kuka is felemelkedett, bár nem nagyon tudta, mit tegyen.

Torm hatalmasat rúgott Atuarre-ba. Súlya és ereje Hannak repítette a macskanőt, pedig a koréliai épp lőni próbált. Ahogy Han megkerülte Atuarre-t, Torm letépte a válláról Pakkát és félredobta. Han már-már tüzelt, ám most Kuka került az útjába. Pakka nekivágódott a fedélzeti nyílás párnázott ajtajának, ahogy Torm kirontott a folyosóra.

Cikkcakkban mozgott, futott, amilyen gyorsan csak bírt. Elrohant a pilótafülke, a főakna és a rámpanyílás mellett; egyik sem ígért még átmeneti biztonságot sem. Hallotta maga mögött Han dobogó lépteit. Beugrott az első helyiségbe, ami útjába került és átkozta magát, amiért nem fordított gondot a hajó elrendezésének tanulmányozására. Amint bent volt, rácsapott az ajtózáró gombra. A helyiség üresen állt, nem akadt benne semmilyen szerszám vagy olyasmi, amit fegyverként használhatott volna. Abban reménykedett, hogy egy űrkabinba jut, de szerencséje ez alkalommal elhagyta.

Legalább, gondolta, szusszanhatok egyet.

Talán sikerül időt nyernie, és esetleg elszednie a sugárvetőt Solótól. Gondolatai oly gyorsan cikáztak, hogy pereikig nem fogta fel, hová vetődött. Amikor rádöbbent, teljes erejéből arra a fedélzeti nyílásra vetette magát, amelyiken bejött, s trágárságokat üvöltözött közben.

– Ne vesztegesd az idődet − hallatszott Han hangja a fedélzeti hírközlőből. − Kedves tőled, hogy épp a szükségzsilipet választottad, Torm. Mindenképpen itt végezted volna.

Han benézett a zsilipkamrába. Blokkolta a belső ajtó áramkörét, hogy Torm biztosan ne tudjon visszajutni. A Falcon zárait csak belülről lehetett vezérelni − erről még a korábbi tulaj gondoskodott, hogy megnehezítse azok dolgát, akik erőszakkal próbáltak kedvence fedélzetre lépni. Bölcs, nagy csempészre valló elővigyázatosság.

Torm megpróbálta megnedvesíteni ajkát nagyon is száraz nyelvével.

− Solo, várj! Gondolkodj egy kicsit!

– Ne fáradj, Torm! Hamarosan minden korty levegőre szükséged lesz. Úszol egyet.

A zsilipben természetesen egyetlen űrruha sem akadt. Torm szeme tágra nyílt a félelemtől.

– Solo, ne! Én sosem ártottam neked. Nem jöttem volna veled, de az a szemét Rekkon meg a trianii állandóan szemmel tartottak. Ha próbáltam volna meglépni, biztosan lelőnek… Megérted, ugye? Valamit csak tennem kellett.

– Így hát lelőtted Rekkont − mondta Han halkan; nem kérdezte, állította.

– Meg kellett tennem! Ha továbbítja a hírt Csillagvégről, az a fejembe kerül! Te nem ismered ezeket a fennhatóságiakat, Solo; ők nem viselik el a kudarcot. Vagy Rekkon, vagy én.

Atuarre jelent meg Han háta mögött, valamivel hátrébb Pakka és Kuka közeledett. A kölyök felmászott a droid hátára, hogy jobban lásson.

– De Torm − mondta Atuarre. − Rekkon megtalált, a bizalmába avatott téged. Apád és bátyád valóban eltűntek!

– Eltűntek, naná! − tette hozz Han anélkül, hogy hátrafordult volna. − Apád és a bátyád, igaz, Torm? Nézzük csak, véletlenül nem te lennél a Kail-hegylánc örököse?

Az áruló arca viaszfehérre sápadt.

– De igen, ha teljesítem a Fennhatóság óhaját. Solo, ne ítélkezz fölöttem! Azt mondtad, üzletember vagy. Annyi pénzt adok, amennyi csak kívánsz! Vissza akarod kapni a barátodat? A vuki mostanra már úton van a Csillagvég felé; csak akkor láthatod viszont, ha alkut kötsz velem. A Fennhatóságnak semmi baja veled; nevezd meg az árat! − Torm nagy nehezen erőt vett magán, kezdett lehiggadni. − Azok az emberek megtartják a szavukat, Solo. Még a neveteket sem tudják. Titkos ügynökként tevékenykedtem és megtartottam magamnak a megszerezett információkat, hogy jó árat kérhessek értük. Kössünk üzletet! A Fennhatóság ugyanolyan megbízható ügyfél, mint te vagy én. Visszakaphatod a vukit és annyi pénzt, amennyiből akár új hajót vehetsz!

Nem kapott választ. Han pillantása saját képmására esett, mely a zsilip vezérlőpaneljén tükröződött vissza. Torm öklével a belső zsilipajtót döngette, a Falcon belsejében tompa döndülések visszhangzottak.

– Solo, mondd meg, mit akarsz; én megszerezem neked, esküszöm! Te elsőrangú fickónak látszol. Talán nem vagy az, Solo?

Han rámeredt saját beesett arcú tükörképére. Ha egy idegent lát, azt mondja: ez a szempár hozzászokott, hogy minden érzelmét elrejtse, hogy csak a cinizmus tükröződjék benne. Gondolatai szinte visszhangozták Torm szavait: Szóval ilyen vagyok? Visszanézett Torm arcára, mely feszülten fordult feléje.

– Kérdezd Rekkont − sziszegte, és egy mozdulattal oldotta a külső zárat.

A zsilip kivágódott. A fülkéből robbanásszerűen távozott a levegő, magával ragadva Tormot, aki pörögve a hiperűr kaotikus óceánjába hullt. Amint kikerült a Millennium Falcon energiabuborékjából, azok az atomok és molekulák, melyek gyarló testét alkották, megszűntek összetartozni.

NYOLCADIK FEJEZET

− Solo kapitány − szakította félbe Atuarre a koréliai tűnődését, bekukkantva a pilótafülkébe. Közel tíz standard időegység óta rostokolunk itt, de a megoldáshoz egy lépéssel sem jutottunk közelebb. Nem gondolja, hogy döntenünk kéne végre?

Han egy percre elfordult a csillagok közt derengő apró foltról, a Mytus VII-től. A Millennium Falcon körül szirtek, kőtornyok emelkedtek: a menedékükül szolgáló aszteroida „hegycsúcsai”.

– Atuarre, én nem tudom, hogy viseli egy trianii a várakozást. Ami engem illet, mindennél jobban gyűlölöm. De semmi mást nem tehetünk azon kívül, hogy ülünk és malmozunk.

A macskanő nem hagyta ennyiben a dolgot.

– Máshogy is cselekedhetünk, kapitány. Kíséreljünk meg kapcsolatot teremteni Jessával! − Résnyire szűkült szemmel méregette a férfit.

Han testhelyzetet változtatott a pilótaülésben, hogy jobban láthassa − és ezt olyan gyorsan tette, hogy Atuarre reflexszerűen elhátrált tőle. A koréliai kesernyésen elmosolyodott.

Rengeteg időt elvesztegettünk azzal, hogy Jessát kerestük. Miután az IRD-k rajtaütöttek a bázisán, valószínűleg felszívódott. A Falcon képes másfélszeres fénnyel haladni, de még így is elvesztegettünk egy hónapot, míg a lázadók technikusait kerestük, mégsem találtuk meg őket. Lehet, hogy a hír valahogy mégis eljut Jessához − például valamelyik találomra kibocsátott jelsorozat révén −, de erre nem számíthatunk. Nem számítok senki másra, csak magamra; ha egyedül kell kihoznom a börtönből Csubit, akkor is belevágok!

A macskanő feszültsége érezhetően alábbhagyott.

– Nem vagy egyedül, Solo kapitány. A párom is ott raboskodik a Csillagvégen. A te harcod Atuarre harca is! Kinyújtotta keskeny, éles karmú kezét. Most gyere. Enned kell valamit. Azzal nem sokra mész, hogy a Mytus VII-et bámulod. A látvány eltéríthet minket a helyes megoldástól.

Han feltápászkodott az ülésből, s a figyelmeztetéssel dacolva még egy pillantást vetett a távoli planétára. A Mytus VII értéktelen világ volt, mely egy teljesen szokványos nap körül keringett a Fennhatósági Szektort alkotó csillaghalmaz peremén. Szó szerint Csillagvég. Elég csekély a valószínűsége annak, hogy bárki is megtalálja itt a Fennhatóság börtönét − hacsak nem egyenesen emiatt érkezik a vidékre.

Mivel a Mytus VII a térképek szerint rendszerének legkülső bolygója volt, Han tíz standard időegységgel ezelőtt itt lépett ki a normál űrbe, jócskán kívül bármely általa ismert BR szenzor hatótávolságán. Nap iránt közelítette meg a rendszert. Behatolt a sűrű aszteroidaövezetbe, mely félúton keringett a Mytus VII és a rendszer csillaga közt, és megtalálta amit keresett: ezt a csupa kráter kődarabot. Hajója hajtóműve és vonósugara segítségével új pályára terelte az aszteroidot. Így közelebbről is szemügyre vehette a Csillagvéget anélkül, hogy a fennhatóságiak pribékjei gyanút fogtak volna − ugyan, ki foglalkozik ilyen helyen egy kóbor szilatömbbel…? Ideje legjavát azzal töltötte, hogy a bolygó kommunikációját szondázta és figyelte a nagynéha megjelenő hajók jövés-menését. A lehallgatott rádióadásokból nem sok minden derült ki; a BR-ek olyan kódokat használtak, melyek dacoltak minden komputeres elemzéssel. A kódolatlan üzenetek vagy hétköznapinak vagy jelentéktelennek bizonyultak. Han gyanította, némelyiket csak azért indították útnak, hogy a Csillagvéget szokványos bázisnak véljék az erre elhaladók.

Han követte Atuarre-t a társalgóba. Kuka a játékasztal mellett ült lenyitott mellpáncéllal. Pakka egy röppenővel, ezzel a mágneses taszítómezők és szuszpenzorok lebegtette gömbbel játszott. Az ökölnyi készség kiszámíthatatlanul pörgött, bukott alá, suhant oldalra − a kölyök reszkető, meg-megránduló farokkal vadászott rá, és szemmel láthatóan élvezte a játékot. A röppenő újra meg újra kitért előle: olyan ügyesen „küzdött”, akár egy eleven lény.

Miközben Han figyelt, Pakka majdnem elkapta a gömböt, de az az utolsó pillanatban kicsusszant a mancsai közül. A koréliai a munkadroidra pillantott.

− Kuka, te irányítod a röppenőt?

A vörös fotoreceptorok felé fordultak.

– Nem, kapitány. Max látja el információimpulzusokkal, ő sokkal jobban ért a megelőzéshez és a természeti mozgások szimulálásához, mit én, uram. A véletlen számomra meglehetősen bonyolult koncepció.

Han elnézte, ahogy a kölyök egy utolsó, hosszú ugrással elkapja a röppenőt a levegőben, lerántja a fedélzetre, és összevissza gurul vele örömében. Leült a játékasztal mellé, melyet gyakorta használtak étkezőasztalként is, és elfogadott egy csészényi húsleves-koncentrátumot Atuarre-tól. Pár időegységgel ezelőtt elhasználták már a friss élelmet; most a Falcon egyhangú, bár bőséges készleteiből tartották fenn magukat.

– Nem történt új fejlemény, kapitány? − kérdezte Kuka. Han feltételezte, hogy a droid tudja már a választ, és csak a beléprogramozott udvariasság miatt kezdeményez beszélgetést. Kuka meglehetősen szórakoztató hajóstársnak bizonyult, készséggel, órákon át mesélte hosszú évek alatt, távoli tájakon megesett kalandjait. Gazdag készlet állt rendelkezésére viccekből, melyeket egy korábbi tulajdonosa programozott belé, mi több, ezeket a poénokat igazi pléhpofával tudta előadni.

− Semmi, Kuka. Abszolúte semmi.

– Javasolhatnám, hogy gyűjtsön össze minden elérhető információt és gondolja végig még egyszer a dolgot? Megfigyelésem szerint az értelmes létformák körében ez az elfogadott módja az új koncepciók felvázolásának.

– Arra mérget vehetsz! És arra is, hogy nem minden munkadroid karosszék-filozófus! − Han lerakta csészéjét és gondterhelten dörzsölgette állát. − Nem sok tűnődnivalónk van.

− Biztos benne, hogy nincs segítség? − csiripelte Max.

– Ne kezdd újra, oké? − figyelmeztette Han. − Hol is tartottam? Megtaláltuk a helyet, amit kerestünk, a Mytus VII-et. Most…

− Mennyi a valószínűsége, hogy tényleg ez az? − tudakolta Max.

– Teszek a valószínűségre! − csattant fel Han. Ha Rekkon azt mondta, hogy itt van, akkor itt van és kész. Az építményt jókora erőmű látja el energiával, szinte erődítmény osztályú. És ha még egyszer közbeszólsz, móresre tanítalak! Na, lássuk… Nem lebzselhetünk itt a végtelenségig, a készleteink egyre fogynak. De mit tegyünk? − Megvakarta a homlokát ott, ahol a szintetikus hústapasz már lefoszlott: alatta új, sértetlen bőrfelület látszott.

− Ez egy szigorúan tiltott naprendszer − szólt köbe Atuarre.

– Stimmt. Ha kiszúrnak bennünket és rájönnek, hogy nincs nyomós okunk itt tartózkodni, börtönbe dugnak vagy valami hasonlót művelnek velünk. − Solo rámosolygott Kukára és Kék Maxra. − Kivéve titeket, fiúk. Belőletek valószínűleg alufóliát és köpőcsészét csinálnak. − Előre-hátra húzgálta csizmatalpát a fedélzeten. − Ehhez még annyit, hogy nem hagyom el a környéket Csubi nélkül.

Minden eddigi kijelentése közül ebben volt a legbiztosabb. Sok hosszú órát eltöltött a Falcon pilótafülkéjében azon rágódva, vajon mit művelhetnek a BR-ek a vukival. Mióta itt leskelődtek, legalább százszor már-már begyújtotta a hajó hajtóműveit, hogy a Csillagvégre repüljön és vagy kiszabadítsa barátját, vagy elpusztuljon az akció közben − ám mindannyiszor visszatartotta Rekkon szavainak emléke. Napról napra több energiáját emésztette fel azonban, hogy legyőzze a késztetést.

Atuarre nagyjából ugyanerre gondolhatott.

– Amikor a BR-ek megérkeztek, hogy elvegyék szülőföldünket − mondta lassan −, néhány trianii megpróbált fegyveresen ellenállni. A BR-ek brutális kínvallatásnak vetették alá a foglyokat, hogy megtalálják a vezetőket. Akkor láttam először valakit, aki használta az Égetést. Tudod mire gondolok, Solo kapitány?

Han tudta. Az Égetés olyan kínzási módszer, melynél minimális energiára állított sugárvetővel perzselik-égetik le a húst a fogolyról, s csak véres csontokat hagynak hátra. Általában a lábon kezdik, mozgásképtelenné téve az alanyt; aztán centiről centire „megtisztítják” a csontvázat. Más foglyokkal végignézetik a procedúrát, hogy megtörjék az akaratukat. Az Égetés ritkán vall kudarcot; a kínzók megkapják a kívánt válaszokat − amennyiben az áldozat ismeri őket egyáltalán… Han úgy tartotta, hogy az a lény aki ilyen módszereket használ, nem érdemli meg az életet.

– Nem tűrhetem, hogy a párom ilyen fenevadak fogságában sínylődjön közölte Atuarre. Trianiik vagyunk, nem félünk a haláltól: kihívjuk és szembenézünk vele, ha arra kerül a sor.

− Ez a következtetés nem túl egyértelmű − sipította Kék Max.

– Ki mondta, hogy te ezt képes vagy felfogni, kis madárkalitkám? − förmedt rá Han.

– Ó, értem én jól, kapitány − mondta Max, és Han úgy érezte, némi büszkeség zeng a hangjában. − Én csak azt mondtam, hogy a következtetés…

Bugás szakította félbe; a rádióadás-figyelő készülék jelzett. Han kiugrott székéből, a második bugásra már félúton járt a pilótafülke felé. Épp amikor becsusszant az ülésbe, akkor jelezte egy utolsó bugás a rádióadás végét.

– A felvevő rögzítette − mormolta a koréliai, és rácsapott a visszajátszó gombra. − Nem hinném, hogy kódolták…

Érthető üzenet volt, melyet takarékosan, sűrítve küldtek. Le kellett lassítani a visszajátszást egyötöd sebességre, hogy tisztán lehessen érteni a szavakat.

– Hirken alelnöknek, a Fennhatóság Csillagvég nevű bázisára − kezdte a hangrekonstrukció −, a Birodalmi Szórakoztató Ligától. Alelnök úr elnézését és bocsánatát kérjük, de utazó társulatunk betervezett megállását a bázison le kell mondanunk szállítási nehézségek miatt. Irodánk azonnal útnak indít egy másik csoportot, amint a kívánt típusú droidot sikerül beszerezni. Méltóságos alelnök úr, maradok feltétlen híve: Hokkor Long, a Birodalmi Szórakoztató Liga ütemező titkára.

Han ökle nagyot csattant a konzolon az utolsó mondatok hallatán.

− Ez az!

Atuarre arckifejezése zavarodottsággal vegyes kétkedést tükrözött Han elmeállapotával kapcsolatban.

− „Ez az”, Solo kapitány?

– Úgy értem, mi leszünk azok! Bejutunk! Kijátsszuk az adu ászt! − Han jobb öklével bal tenyerébe csapott, és már-már összeborzolta Atuarre dús sörényét jókedvében. A macskanő hátrált egy lépést.

– Solo kapitány, túl alacsonyra zuhant az oxigénnyomás? Ez az üzenet előadóművészeket említett.

Han felhorkant.

– Nem hallottad? Azt mondta tartalék előadók! Nem tudod, mit jelent ez? Nem láttad még azokat a semmitmondó mutatványokat, amiket a Liga bedob, hogy ne kelljen lemondania egy-egy előadást, és, hogy az ügynök megkapja a pénzét! Te nem jártál még úgy, hogy elmentél valahova, ahol minőségi szórakozást ígértek, aztán az utolsó pillanatban hótgyenge produkciót dobtak be…?

Han csak most figyelt fel arra, hogy a fotoreceptorok és a trianii szemek egyaránt rászegeződnek. Nem sok bizalmat olvasott ki a pillantásokból − ez kijózanította valamelyest.

– Miért, mi mást tehetnénk? Nekem mindössze az jutott az eszembe, hogy farolva repülhetnénk a Mytus VII-ig, hátha azt hiszik, hogy távozunk éppen. Ez sokkal fortélyosabb. Menni fog. Lehet, hogy úgy vélik majd, bűzlünk, mint a bantaürülék, de beveszik a mesét!

Látta, hogy Atuarre-t még messze nem győzte meg. Pakkához fordult.

− Előadóművészeket akarnak. Nem szeretnél akrobata lenni?

A kölyök ugrott egyet, erőlködve próbált beszelni, aztán csinált egy hátraszaltót, és megkapaszkodott egy fenti kábelen a térdével és a farkával.

Han elismerően bólintott.

Mit szólsz hozzá, Atuarre? Benne vagy a párod kedvéért? Tudsz énekelni? Vagy bűvészkedni?

A nő zavarba jött. Neheztelt Solóra, amiért megfűzte Pakkát, nemkülönben mert a párjára hivatkozott, de be kellett látnia, hogy a férfinak igaza van. Hány ilyen lehetőségük adódhat még?

A kölyök összeütötte két mancsát, hogy magára vonja Han figyelmét. Amikor ez sikerült, hevesen rázta a fejét, válaszolva Han utolsó kérdésére; aztán, fejjel lefelé csüngve, a csípőjére tette mancsait és ringó mozgásokat végzett.

Han szeme összeszűkült.

− Egy… táncos? Atuarre, te táncos vagy!

A macskanő rácsapott a kölyök hátsó felére.

– Nem vagyok… öö, éppen képzetlen népem rítusaiban. − Han látta, hogy zavarban van; a nő dacos pillantást vetett rá. − És te, Solo kapitány? Te mivel kívánod elbűvölni a közönséget?

Han túl lelkes volt ahhoz, hogy efféle csekélységek a kedvét szegjék.

− Én? Majd kigondolok valamit. Az ihlet a specialitásom!

– Elég veszélyes specialitás. Talán mind közül a legveszélyesebb. És a droid? Miféle droid lehet? Még azt sem tudjuk, miféle droidról van szó.

– Á, csak egy tartalék droid, tudod? − Han hadarva beszélt, hogy elég meggyőző legyen. Kuka felé intett. A droid furcsa, torokköszörülésszerű hangokat hallatott, krákogott a meghökkenéstől. Maxból önkéntelenül feltört egy „Hű!”, ahogy a koréliai tovább darált: − Bármikor mondhatjuk, hogy a Liga tévedett. Lehet, hogy a Csillagvég bűvészt rendelt, vagy valami hasonlót, és kap egy mesemondót. Hát aztán? Majd közöljük velük, hogy menjenek panaszra a Szórakoztató Ligához!

– Solo kapitány, uram, ha megengedi − szólt közbe végre Kuka −, engedelmével, uram, rá kell mutatnom, hogy…

Han azonban már rátette kezét a droid vállára és szakértő szemmel méregette.

– Hmm. Át kell festeni. Persze festék van bőven raktáron: a mi szakmánkban nem árt átfesteni bizonyos dolgokat, amiknek kétséges a származásuk. Azt hiszem piros lakkfény megteszi; öt rétegre is van időnk. És talán egy kis cicoma. Semmi feltűnő vagy hivalkodó. Legfeljebb egy kis ezüst pöttyözés. Kuka, fiam, eztán nem kell aggódnod, hogy ócskának néznek, mert aki meglát, azonnal kipadlózik tőled!

Gond nélkül közelítették meg a Mytus VII-t.

Han megváltoztatta az eltérített aszteroida pályáját, hogy a sziklatömb kisodródjon velük a Fennhatóság műszereinek hatósugarából, aztán sorsára hagyta a Falcon ideiglenes menedékét. Amint visszatértek a csillagközi űrbe, végeztek egy parányugrást, alig érintve a hiperteret. A Mytus VII és két kicsiny holdja mellett bukkantak fel ismét.

A Falcon azonosította magát, annak az engedélynek a regisztrációs számát használva, amit Rekkon adott meg. Utasai büszkén hozzátették még, hogy ők a híres Madam Atuarre vándorművészei.

A Mytus VII levegőtlen kősivatag volt, napjától való távolsága miatt homályos és sivár. Ha valaki megszökött a Csillagvégről, nem volt hová mennie; a rendszer többi bolygója lakatlan volt, alkalmatlan a szokványos értelemben vett életre.

A Fennhatóság bázisát átmeneti szállások, őrtornyok, hidropónikus ültetvények, kupolás gépszínek alkották. A talaj homorú és lyukacsos volt ott, ahol a felszín alatti építkezések folytak. Egy épület azonban már állt: a bázis közepén egy torony ágaskodott, akár egy merev, csillogó penge. Az alagútrendszert nyilván még nem fejezték be, mert a komplexum létesítményeit szövevényes alagútcsövek kötötték össze; hatalmas, sokszorosan redőzött tömlők, melyek számos irányba futottak szét a dobozszerű csomópontokból. Szokványos kelléknek számítottak ezek a légtelen világokon folyó építkezések alkalmával.

Mindössze egy űrjármű vesztegelt a talajon, egy felfegyverzett BR cirkáló. Kisebb gépek is sorakoztak mellette, és fegyvertelen AG-vontatók. Han ez alkalommal gondosan körülnézett és megállapította, hogy keringő őrhajók nincsenek. Tekintetével a jókora erőművet kereste, melyet a műszerei jeleztek, de sehol sem látta. Arra tippelt, hogy a generátor a toronyban lehet. Még egy pillantást vetett rá, mert valamit furcsának talált. A tornyot két hatalmas leszállódokkal látták el. Egyik a talaj környékén volt, a másik a csúcs közelében. Előbbihez egy alagútcső csatlakozott. Solo szerette volna közelebbről megvizsgálni a helyet, megállapítani a magasabb rendű létformák hollétét, megkeresni a foglyokat, de nem tette; tartott tőle, hogy a bentiek észlelnék a fokozódó szenzortevékenységet. Márpedig ha kutakodáson kapják, vége a maszkabálnak.

Közepes sebességgel közeledett, nem vetett be semmi trükköt, nem szándékozott elárulni a Falcon rejtett képességeit. A turbólézerek csöve pontosan követte hajója mozgását. Az irányítótoronyból lenavigálták a csillaghajót. Az egyik alagútcső kígyózva megindult feléjük. Összehúzott keretét egyre kijjebb tágította a szervomechanizmus, fedélzeti nyílása rátapadt a Millennium Falcon törzsére, magába fogadva a hajó fő fedélzeti nyílását.

Han kikapcsolta a hajtóművet. Atuarre előredőlt a túlméretezett második pilótaülésben.

– Még egyszer mondom, Solo kapitány, nem szeretném, ha nekem kellene beszélnem.

Han odafordította a székét.

– Nem vagyok színész, Atuarre. Más lenne a helyzet, ha egyszerűen kiszállnánk, kiengednénk a foglyokat, aztán búcsúcsókot lehelnénk… Szükség van a dumára, el kell játszanunk a szerepünket!

Távoztak a pilótafülkéből. Han testhezálló fekete ruhát viselt, melyet jelmezzé alakított: érdemrendeket tűzött rá, csillogó-villogó paszománnyal látta el, sárga vállszíjat csatolt fel, ehhez rögzítette pisztolytáskáját. Még a csizmáját is kifényesítette.

Atuarre színes szalagokkal díszítette csuklóját, nyakát, homlokát és térdét, ahogy a trianiik szokták fesztiválok, örömünnepek idején. Felhasználta fajtájának egzotikus parfümjeit abból a csekély tartalékból, amelyet övében hordozott.

– Én sem vagyok színésznő − emlékeztette Hant, amikor találkoztak a többiekkel a rámpán.

− Láttál valaha igazi hírességeket?

– A Fennhatóság végrehajtóit és a feleségeiket, amikor a világunkra jöttek turistaként.

Han csettintett.

− Ez az. Önelégültek, bambák és boldogok.

Pakka ugyanúgy felcicomázta magát, mint az anyja. A serdülőkorú hímek illatát használta. Odanyújtott anyjának és Hannak egy-egy fémes körgallért − a macskanőnek rézszínűt, a koréliainak energiakéket. Solo kis ruhásszekrényét teljesen felforgatták, hogy jelmezeket készítsenek. A körgallérok egy túlélősátor szigetelőszeleteiből származtak.

A méretre alakítás, a varrás komoly problémát jelentett. Han kétbalkezesnek bizonyult, amikor szabásra került sor, a trianiik sem jelesedtek, hisz fajtájuk többnyire nem viselt ruhát, legfeljebb védőöltözéket. A megoldást Kuka szolgáltatta, akit beprogramoztak a szükséges mesterségekre még akkor, amikor ezredparancsnokként szolgált a Klón háborúk alatt.

A rámpa lecsapódott, már csak a fedélzeti nyílást kellett kinyitni.

– Sok szerencsét valamennyiünknek − mormolta Atuarre. Egymáséira tették kezüket, beleértve Kuka hideg fémmanipulátorait is, aztán Han a kapcsoló felé nyúlt. Ahogy az ajtó nyílni kezdett, Atuarre-nak eszébe jutott még valami.

− Solo kapitány, szerintem neked kellene…

A rámpa aljánál az alagútcső zsúfolva volt páncélos BR-ekkel, akik nehéz sugárvetőkkel, robbanólövedékes puskákkal, gázfúvókkal, lézerfegyverekkel és aknavetőkkel vonultak fel.

Atuarre megperdült.

– Ó, istenem! − bukott ki belőle. − Micsoda gondoskodás! Kedveskéim, díszőrséget küldtek elénk! − Egyik kezével végigsimította fényes, gondosan fésült sörényét és bájosan rámosolygott a biztonsági rendőrökre.

A BR-ek, akik felkészültek a tűzharcra, most dülledt szemekkel figyelték a nőt, ahogy lesiet a rámpán. Szalagocskái lengtek-lobogtak mögötte, körgallérja csillogott-villogott. Lépteit bokacsengője hangsúlyozta, melyet Han készített neki kicsiny, de komplett szerszámkészlete segítségével.

A BR csapat élén sötétbe öltözött tiszt állt, egy őrnagy, aki fekete parádébotját a háta mögött tartotta. Egyenes derékkal, fontoskodón várt.

Atuarre lelépett a rámpán, s a BR-ek úgy integettek feléje, mintha a bolygó kulcsát készülnének átadni neki. Hatalmas ovációval fogadták.

– Drága, drága tábornokom! − mondta Atuarre félig énekelve, szándékosan előléptetve a férfit. − Szóhoz sem bírok jutni! Hirken alelnök úr igen kedves, ebben biztos vagyok. Önnek meg gáláns embereinek szívből köszöni a fogadtatást Madam Atuarre és vándortársulata! − Egyenesen az őrnagy elé sietett, mit sem törődve a puskákkal, bombákkal és egyéb pusztítóeszközökkel.

Egyik kezével az őrnagy kitüntetéseit babrálta, a másikkal hálásan integetett az összezsúfolódott, megdöbbent BR-eknek.

Sötét pír kúszott felfelé az őrnagy nyakán, egészen a haja tövéig.

– Mit jelentsen ez? − hadarta. − Azt akarja mondani, hogy maguk azok az előadóművészek, akiket Hirken alelnök úr vár…?

A macskanő arcán ravaszkás mosoly derengett fel.

– De még mennyire! Úgy érti, nem értesítették jövetelünkről a Csillagvéget? A Birodalmi Szórakoztató Liga biztosított arról, hogy felveszi a kapcsolatot magukkal. Én mindig illő fizetséget követelek, mégpedig előre. Széles mozdulattal a rámpa felé intett. − Uraim! Madam Atuarre bemutatja vándortársulatát! Elsőként a Céllövőmester, a fegyverek varázslója, aki mindenhol elkápráztatja a közönséget trükkjeivel, éles szemével és csalhatatlan lézerével!

Han lesétált a rámpán, próbálta játszani szerepét, közben izzadt az alagútcső reflektorainak éles fényében. Atuarre és a többiek nyugodtan használhatták igazi nevüket, mert ezek a nevek nem szerepeltek a Fennhatóság aktáiban. Mivel esetében korántsem volt ennyire egyértelmű a helyzet, Solo új nevet vett fel. Nem volt biztos abban, hogy szerencsésen választott: amint a BR-ek megpillantották sugárvetőjét, fegyverek szegeződtek rá, s ő igyekezett távol tartani kezét a pisztolytáskájától.

Atuarre máris tovább fecsegett:

– És aki elkápráztatja majd önöket látványos és varázslatos tornagyakorlataival; Atuarre bemutatja kedvenc csodagyerekét…

Han feltartott egy karikát, melyet a fedélzetről hozott magával. Eredetileg egy elavult rakétafúvóka gyűrűstabilizátora volt. A koréliai galvanizálta, ellátta egy fogóval és egy távkapcsolós torzítóegységgel. Most megnyomott egy gombot, és a karika táncoló fények, színes hullámok kavalkádjává vált, ahogy a torzító kifejtette hatását a látható spektrumban; szikrákat meg lángcsóvákat vetett.

…Pakka! − fejezte be Atuarre. A kölyök keresztülugrott az ártalmatlan fényeffektusok között, a rámpára szökkent, csinált egy hármas szaltót dupla csavarral, s amikor leérkezett, mélyen meghajolt a meglepett őrnagy előtt. Han visszahajította a karikát a hajóba és oldalt lépett.

– Végül, de nem utolsósorban − folytatta Atuarre −, a meghökkentő gépezet, az anekdotázó robot, a vidámság és a jókedv masinája… Kuka!

A droid lecsattogott a rámpán, hosszú karjait lengette, és sikerül olyan benyomást keltenie, mint egy menetelő katonának. Han jól-rosszul kikalapálta a testét éktelenítő horpadásokat, és csodásan átfestette: öt réteg piros lakkal, ahogy ígérte, még a cicomázásról sem feledkezett meg. A munkadroid elavultból átment klasszikusba. Mellrészének egyik oldalán a Birodalmi Szórakoztató Liga álarc- és napfényemblémája díszelgett, mely − Han reményei szerint − tovább növelte hitelüket a legénység szemében.

A BR őrnagy összezavarodott. Tudta, hogy Hirken alelnök különleges előadó társaságot vár, de nem tudott arról, hogy jelezték közeledtüket. Hiába, az alelnök rendkívüli fontosságot tulajdonít hóbortjainak. És nem szenvedheti, ha megvárakoztatják. Egyáltalán nem…

Az őrnagy szívélyes arckifejezést öltött, olyat, amilyen mord ábrázatától csak kitelt.

– Azonnal értesítem az alelnök urat az érkezésükről, Madam… izé… Atuarre?

Igen, pompás! A macskanő pukedlizett, aztán Pakkához fordult. Hozd a kellékeket, édesem! A kölyök és egy pillanattal később néhány karikával, egyensúlyozó labdával és néhány kisebb tárggyal tért vissza.

– Elkísérem önöket Csillagvégbe − jelentett ki az őrnagy. − Viszont attól tartok, az egyik emberem kénytelen lesz elvenni a Céllövőmester fegyverét. Meg kell értenie Madam: szokványos biztonsági intézkedés!

Han erőt vett magán és markolattal előre odanyújtotta fegyverét egy BR őrmesternek. Atuarre az őrnagy felé bólintott.

– Persze, persze. Mindig be kell tartani a szabályokat, nem igaz? És most, drága tábornok úr, ha lenne szíves…

Az őrnagy ijedten döbbent rá, a nő arra vár, hogy ő a karját nyújtsa neki. Hamuszürke arccal, mereven megtette. A BR-ek, ismerve parancsnokuk indulatosságát, elrejtették vigyorukat. Sietve díszőrséget formáltak. Han megnyomta a rámpa gombját, az gyorsan felhúzódott, a fedélzeti nyílás bezárult. Nem fog kinyílni senki másnak, csak neki, Csubakkának, vagy valamelyik trianiinak.

Az őrnagy, miután előreküldött egy hírvivőt, keresztülvezette a csoportot az alagútcsövek útvesztőjén. Számos csomóponti állomáson haladtak át fekete overallos irányítótechnikusok tekintetétől kísérve. Lépteik és Kuka zörgése végigvisszhangzott az alagútcsöveken. Az újonnan érkezettek arra lettek figyelmesek, hogy itt a gravitáció határozottabban gyengébb a Millennium Falcononfenntartott, szabvány egy g-nél. Az alagútcsövekben cirkuláló levegőnek határozottan hidropónikus illata volt, mely kellemes változatosságot jelentett a hajó kissé állott, fémes ízű levegője után.

Végül egy jókora zsiliphez értek. A külső ajtó az őrnagy szóbeli parancsára nyílt. Han gyors pillantást vetett a felületre, amely a torony oldalfala lehetett − az alagútcső légmentesen tapadt hozzá −, és megállapított valamit, amit már leszálláskor is gyanúsnak talált.

Csillagvéget, vagy legalábbis a torony külső hüvelyét egyetlen darabból álló, molekuláris kötésű páncél borította. Ezáltal a legköltségesebb épületek közé tartozott − azaz a legköltségesebb épület volt, amit Solo valaha látott. A tömör fémet molekuláris kötéssel megerősíteni igen sokba kerül; Han sohasem hallott olyasmiről, hogy a módszert ipari méretekben alkalmazták volna.

Beérve a toronyba hosszú, tágas folyosón mentek végig a központi tengely felé, mely tulajdonképpen egy közműnyílás volt, benne liftaknákkal. Sietve haladtak, nemigen volt alkalmuk a nézelődésre. Fennhatósági technikusok és BR-ek sürgölődtek körülöttük; Csillagvég nem tűnt túl népesnek, és ez sehogy sem illett ahhoz az elképzeléshez, amelyet a jövevények a rettegett börtönbázisról előzetesen kialakítottak.

Az őrnagy és pár embere kíséretében beszálltak egy felvonóba. Nagy sebességgel suhantak felfelé. Amikor a liftajtó kitárult, és az őrnagy mögött kiléptek a fülkéből, a csillagok alatt találták magukat − a sűrűn szikrázó, távoli napok szinte tapintható, hideg fényt árasztottak.

Han rádöbbent, hogy a Csillagvég tetején vannak, s fölöttük üvegacél kupola domborodik. Világos padlatú előtérben álltak a felvonók mellett. Valamivel arrébb egy kicsiny völgy kezdődött. Olyan volt, mint egy minden részletében kidolgozott, miniatűr tájkép. Apró patakok öntözték a számos világból származó virágokat. Han hallotta a madarak csivitelését, kisebb állatok kaffogását és a virágport gyűjtő rovarok zümmögését is. Ezen hangok mindegyikét részecskemezők adták. A völgyecskét ügyesen elhelyezett, változó színű miniatűr napgömbök világították meg.

Jobbról léptek koppantak, az érkezők odafordultak. Egy férfi bukkant elő a torony közműaknájának fala mögül. Magas, markáns arcú pátriárka. Remek szabású, kimondottan végrehajtó típusú öltözéket viselt. Zsakettkabátot, ünnepi mellényt, pliszés inget, pedánsan redőzött nadrágot és hetyke, piros nyaksálat. Mosolya szívélyes volt és meggyőző. Haja fehér és dús, keze tiszta és puha, körmei gondosan manikűrözöttek és lakkozottak. Han legszívesebben kupán vágta volna és ledobta volna a liftaknába.

A férfi magabiztos, dallamos hangon szólalt meg:

– Üdvözlöm Csillagvégen, Madam Atuarre! Hirken vagyok, Hirken, a Fennhatósági Szektor igazgatóságának alelnöke. Sajnálatos, hogy bejelentés nélkül érkezett, különben nagyobb pompával fogadtam volna.

Atuarre nyugtalanságot színlelt.

– Ó, méltóságos úr, mit mondhatnék? A Liga az utolsó pillanatban kért fel arra, hogy vállaljam el a helyettesítést. Úgy tudtam, hogy az időbeosztásról gondoskodó titkár, Hokkor Long mindent elintéz.

Hirken alelnök elmosolyodott. Vörös ajkai elbűvölően húzódtak vissza mészfehér fogairól. Han arra gondolt, milyen hasznos lehet ez a mosoly és sima modor a testületi üléseken.

– Nem tesz semmit − jelentette ki az alelnök. − Az ön megjelenése így váratlan örömünkre szolgál.

– Nagyon kedves öntől! − lelkendezett a macskanő. − Ne féljen, kedves alelnök úr, legalább kimentjük egy kicsit a hivatali problémák és kötelességek alól! − Magában Atuarre trianii bosszút esküdött: Ha egy ujjal is hozzányúltatok a páromhoz, esküszöm, kitépem a szívedet!

Han felfigyelt rá, hogy Hirken apró, lapos készüléket visel az övén, egy fővezérlő egységet. Feltételezte, hogy a fickó szeret mindent a kezében tartani Csillagvégen, s ez a szerkezet totális uralmat biztosít számára birodalma fölött.

– Összeszedtem a legrangosabb szórakoztatóművészeket galaxisunk ezen részéből − folytatta Atuarre. − Pakka elsőrangú akrobata, én pedig azon kívül, hogy a ceremónia háziasszonya vagyok, népem hagyományos zenéjét és rituális táncát adom elő. Itt áll mellettem a mi rendkívüli Célzómesterünk, a tűzfegyverek páratlan szakértője, aki még önt is el fogja kápráztatni, alelnök úr, trükkös lövéseivel!

Sípoló nevetés hallatszott, és gúnyos hang szólalt meg:

− Trükkös lövés, de mivel? Ahogy elnézem, nyilván a szájával…

A kötözködő csak most tűnt fel Hirken alelnök mögött. Hüllőszerű teremtmény volt, karcsú, fürge mozgású. Hirken gyengéden így korholta:

– Ejnye, ejnye, Uul, ezek a jóemberek nagy utat tettek meg, hogy vidámságot hozzanak unalmas hétköznapjainkba! − Atuarre-hoz fordult. − Uul-Rha-Shan, a személyi testőröm. Ő maga is szakértője a fegyvereknek. Talán később összehozhatnánk valamiféle vetélkedőt. Uul bohókás fickó, szereti a humort.

Han szemügyre vette a hüllőt. Világoszöld pikkelyein piros és fehér gyémántminták látszottak, épp őt fürkészte hatalmas, rezzenéstelen és sötét szemével. Uul-Rha-Shan szája elnyílt kissé, veszedelmes agyarak bukkantak elő, köztük örökmozgó, rózsaszínű nyelv cikázott. Jobb alkarjára csatolva fura pisztoly. Egy mordály, gondolta Han, valamiféle rugós, elektrosztatikus tokban.

A hüllőszerű humanoid elhelyezkedett Hirken jobbján. Hannak úgy rémlett, hallotta már valahol a testőr nevét. A galaxis tele van olyan fajzatokkal, akik rendkívüli adottságú gyilkosnak tartják magukat, ám ezek közül is kiemelkedik néhány igazán veszedelmes egyed. Közéjük tartozik a bérgyilkos mesterlövész, aki jó pénzért bárhová elmegy, bárkit megöl: Uul-Rha-Shan!

Hirken viselkedése minden átmenet nélkül üzletiessé vált.

– Nos, ha jól emlékszem, az az a droid, amit rendeltem. − Komoly arccal vizsgálgatta Kukát. Pillantása szinte megdermesztette a levegőt. − Elég egyértelműen megtárgyaltam a Ligával; pontosan megmondtam Hokkor Longnak, miféle droidot akarok, és kifejtettem, hogy semmi mást nem vagyok hajlandó átvenni. Ismertette önökkel Long a kívánságaimat?

Atuarre nagyot nyelt. Próbálta elkerülni, hogy kizökkenjen ömlengő stílusából.

− Bizonyos mértékig, alelnök úr.

Hirken ismét kétkedő pillantást vetett Kukára.

− Rendben van. Kövessenek!

Megfordult és elindult arra, amerről jött. Uul-Rha-Shan közvetlenül a nyomában. Az utazók kíséretükkel együtt követték. Maguk mögött hagyták a kertet, egy amfiteátrumba értek, egy tágas térségbe; kényelmes üléssorok vettek körbe, melyeket üvegacél részek választottak el egymástól.

– A gépi küzdelem aztán harc a javából, nem igaz? − csevegett Hirken. − Egyetlen élő teremtmény, legyen bármilyen vad, sem lehet mentes az önfenntartás ösztönétől. Viszont egy gép, az igen! Ezek nincsenek tekintettel önmagukra, csak azért léteznek, hogy a parancsnak engedelmeskedjenek és pusztítsanak. Az én harci gépem egy Mark X Kivégző; ebből a típusból nincs már túl sok a galaxisban. A maguk gladiátordroidja harcolt már hasonlóval?

Han fogai megcsikordultak; próbálta eldönteni, kire vesse magát fegyverért, ha − s ettől komolyan tartott − Atuarre elrontja a választ. Most a legcsekélyebb habozás, értetlenkedés is a vesztüket jelentheti.

Azonban a macskanő ügyesen rögtönzött:

− Nem, alelnök úr, Mark X-szel még nem.

Han küzdött a recsegő kinyilatkoztatás ellen. Gladiátordroid? Szóval Hirken ennek véli Kukát… A koréliai természetesen tisztában volt azzal, hogy a droidok és egyéb gépek harcoltatása a gazdagok és a megcsömörlöttek kedvenc passziója, de meg sem fordult a fejében, hogy Hirken ezek közé tartozhat. Agyát erőltetve próbált megoldást találni.

Menet közben egy asszony csatlakozott hozzájuk; úgy tűnt, egy magánliftből lépett ki. Alacsony volt és rendkívül kövér. Ez utóbbi tényt drága, remek szabású köntössel próbálta palástolni − csekély eredménnyel. Úgy festett, akár egy finom kelmékbe csavart tuskó. Megfogta Hirken kezét. Az alelnök bosszúsan pillantott rá. Az asszony elrántotta kacsóját és kuncogott.

− Ó, drágám, vendégeket kaptunk?

Hirken megfordult és olyan pillantást vetett rá, mely Han érzése szerint még a kovalens kötést is megolvasztotta volna. A pufók, madáragyú nő nem törődött vele. Az alelnök a fogát csikorgatta.

– Nem, drágaságom; ezek az emberek új versenyzőt hoztak a Mark X-emnek. Madam Atuarre és társulata. Hadd mutassam be szépséges nejemet, Neerát. Apropó, Madam Atuarre, mit is mondott, mi a droid besorolása?

– Egyedi gyártmány, izé… alelnök úr − szólt közbe Han. Mi magunk terveztük, és Megsemmisítőnek nevezzük!

Kukához fordult. Kuka Hanról Hirkenre nézett, aztán meghajolt.

Megsemmisítő vagyok, szolgálatára. A pusztítás számomra szolgálat, magasságos uram.

– Azonban társulatunk más látványosságot is tud nyújtani − sietett hozzáfűzni Atuarre, Hirken felesége kedvéért. − Akrobatamutatványok, tánc, trükkös lövés, és hasonlók…

– Ó, ó, drágaságom! − sikkantott az elhízott asszony tapsikolva, férjéhez dörgölőzve. − Nézzük meg ezt előbb! Úgy unom már nézni, ahogy az öreg Mark X szétcincál más gépezetéket! Milyen unalmas, faragatlan és durva dolog! Az élő előadók egészen mások, mint azok a rettenetes holoszalagok meg felvett zenék. És itt olyan ritkán kapunk vendégeket. − Cuppogó hangokat hallatott, melyek (ezt Han hamar kitalálta) férjének szánt csókok lehettek. Úgy hangzott, mint valami óriás puhatestű neszezése.

Solo lehetőséget látott arra, hogy egyszerre két problémát oldjon meg. Kimentheti Kukát a küzdelemből, körülnézhet Csillagvégen kíséret nélkül − ha elég meggyőző lesz az elkövetkező percekben.

– Izé, méltóságos alelnök úr, én egyben a társulat munkavezetője is vágyok. Sajnos meg kell mondanom, hogy gladiátordroidunk, Megsemmisítő megsérült kissé a legutóbbi összecsapás alkalmával. A segédvezérlő áramkört tesztelni kell. Használhatnám valamelyik műhelyüket? Mindössze néhány percre lenne szükségem. Addig is ön és felesége nézzék meg előadásunkat!

Hirken a kupolán át felpillantott a csillagokra, sóhajtott − felesége viszont kuncogott és támogatta a javaslatot.

– Rendben van. De végezze el gyorsan ezeket a javításokat, mesterlövész! Engem nem nagyon érdekel az akrobatika és a tánc.

− Parancsára, uram.

Az alelnök hívatta a technikái felügyelőt, aki épp az amfiteátrum rendszereit ellenőrizte, és elmagyarázta neki, mire van szükség. Aztán kényszeredetten karját nyújtotta a feleségének. Helyet kerestek maguknak a lelátón. Az őrnagy és emberei laza formációt alkottak körülöttük. Uul-Rha-Shan még egy utolsó, fenyegető pillantást vetett Hanra, aztán ment a többiekkel, és elfoglalta helyét Hirken közelében.

Mivel Pakka akrobatamutatványa és Atuarre tánca nem jelentett veszélyt a nézőkre, Hirken megnyomott egy gombot az övén lógó egységen, és az aréna falaiként szolgáló üvegacél panelek belesiklottak a padlónyílásokba. Az alelnök és felesége kényelmes luxusfotelekbe telepedtek. Pakka nekikészült az ugrásoknak. Han a technikus felügyelőhöz fordult, akit a rendelkezésére bocsátottak.

– Várjon meg a liftnél! Kiveszem az áramkördobozt, és egy percen belül ott leszek.

A férfi távozott. Han Kukához fordult.

− Oké. Csak épp annyira nyisd ki, hogy ki tudjam venni Maxot!

A munkadroid mellrésze kissé lenyílt. Han közelebb hajolt, részben takarva a komputeregység búvóhelyéül szolgáló üreget. Miközben kivette a szondát, figyelmeztetően rászólt:

– Egy nyikkanást se, Max! Most állítólag harcvezérlő alkatrész vagy, szóval hagyd a mókát! Maradj süketnéma! Kék Max fotoreceptora kihunyt, annak jeléül, hogy megértette: − Jól van, Maxie!

Han felegyenesedett, a komputer hordszíját a vállára akasztotta. Ahogy Kuka felcsukta a mell-lapját, Han odanyújtotta neki sapkáját és derékszíját, aztán megpaskolta a droid frissen mázolt fejét.

– Őrizd meg nekem ezeket, és maradj nyugton, Kuka! Nem fog sokáig tartani.

Csatlakozott a felvonónál várakozó technikus felügyelőhöz. Pakka épp akkor kezdete meg csodálatos ugrásait és tornamutatványait. A kölyök gyakorlott akrobata volt, többször átfordult, szaltózott, cigánykeret hányt, átbukfencezett egy karikán, melyet maga előtt tartott, és egy hatalmas gömbön egyensúlyozva bejárta szinte az egész arénát. Aztán Atuarre is beszállt a mutatványba, mint dobó, s Pakka röpködni kezdett a levegőben.

Hirken feleségét egészen lenyűgözte a mutatvány, számos „Ó” röppent fel ajkáról a kölyök trükkjei láttán. Fennhatósági alkalmazottak tünedeztek fel és telepedtek le az ülésekre, egy maroknyi kivételezett, akik engedélyt kaptak rá, hogy végignézzék a műsort. Elismerően pusmogással nyugtázták Pakka mozgékonyságát, de tüstént elnémultak főnökük megrovó pillantásainak súlya alatt.

Hirken megnyomott egy gombot az övén lógó egységen. Egy hang máris válaszolt:

− Uram?

– Azonnal készítsétek a Mark X-et! Hirken nem törődött a szolgálatos tiszt pattogó „Igenis”-ével. A várakozó Kukát fürkészte, aztán visszafordult az akrobata felé. Nagyon türelmes tudott lenni ha akart, ám most épp nem volt olyan hangulatban.

KILENCEDIK FEJEZET

Miközben a lift lefelé zúgott, Han azon töprengett, hogyan mászhatnának ki a kutyaszorítóból.

Bajba sodorta társait, mert csak arra gondolt, mi áll velük szemben. Azt hitte, legrosszabb esetben közlik velük, hogy nem látják őket szívesen. Hirken bejelentése a Mark X-szel, a viadallal kapcsolatban váratlanul érte.

Nem kéne aggasszon, hogy Kukának valamiféle gyilkos robottal kell megmérkőznie, emlékeztette magát. Kuka végül is csak egy droid. Nem olyan, mint mikor egy élőlény hal meg.

Ezt többször el kellett ismételnie, mivel nem nagyon sikerül meggyőznie magát. Ráadásul nem akarta megszerezni Hirken alelnöknek azt az örömet, hogy lássa, mint szedik darabokra a kivénhedt droidot.

Az ehhez hasonló helyzetekben azt kívánta, bár tartozna inkább a lassú, megfontolt emberek típusához. Stílusát azonban ő maga alakította ki, nem törődve a körülményekkel. Páros lábbal ugrott a szituációk közepébe mindig, nem törődve azzal, hogyan fog landolni s hogy landol-e egyáltalán. Terve − ahogy a felvonóban átgondolta −, mindössze annyi volt, hogy körülszaglászik. Ha nem jut semmire, ő és társai befejezik az előadást, s csak reménykedhetnek, hogy Csillagvég technikusai némi könyörgésre megjavítják majd Kukát.

Nézte, ahogy az emeletszámok elvillannak. Visszafogta magát, nem tett fel kérdéseket a technikus felügyelőnek. Egy kívülálló − főleg ha mutatványos − ne nagyon kíváncsiskodjon a Fennhatóság felszerelései felől. Amennyiben másképp cselekszik, gyanút kelthet.

Néhány más utas lépettbe és szállt ki a fülkéből. Csak egyikük volt hivatalnok, a többiek BR-eknek, technikusoknak bizonyultak. Han nézte, vannak-e náluk kulcsok, bilincsek, vagy szökésgátlónak beillő tárgyak, de semmi effélét nem látott. Ismét feltűnt neki, milyen gyér személyzetű a torony ahhoz képest, amire számítottak − már amennyiben itt a börtön.

Kilépett a fülkéből a felügyelő után. Jól kivilágított karbantartó részlegbe értek, mely megközelítőleg a földszinten lehetett. Mindössze néhány technikus tett-vett a csillogó gépezetek és emelőszerkezetek között. Szétszedett droidok, szállítórobotok és más alkatrészek között kommunikációs és komputer részegységek hevertek.

Han rántott egyet Max hordszíján.

− Hé, fiúk, van áramkör-letapogatótok?

A technikus bevezette egy különterembe, melynek oldalában üres fülkék sorakoztak. Han lerakta Maxot egy emelvényre az egyikben. Leeresztett egy letapogató műszert és remélte, a technikus magára hagyja. A fickó azonban maradt, s Han azon kapta magát, hogy a komputer-szonda labirintusszerű belsejét bámulja.

A technikus is odapillantott a válla fölött, és megjegyezte:

– Hé, ez valamivel bonyolultabbnak tűnik, mint egy egyszerű pótalkatrész…

– Én fejlesztettem ki. Meglehetősen bonyolult, valóban − dünnyögte Han. − Apropó, az alelnök azt mondta, hogy mikor itt végzek, vigyem fel a maguk komputerrészlegébe rekalibrálni. Az egy szinttel lejjebb van, igaz?

A felügyelő a homlokát ráncolva próbálta jobban szemügyre venni Max belsejét.

– Nem, a komputerek két szinttel fentebb találhatók. De oda nem fogják beengedni, csak Hirken személyes jóváhagyásával. Nem vetettük alá tisztítóeljárásnak; tiltott területre nem engedik be ilyen egyszerűen. − Közelebb hajolt a letapogatóhoz. − Ide figyeljen, ez a valami úgy néz ki, mint egy komputermodul.

Han cinkosan kuncogott.

− Tessék, nézze meg jobban!

Oldalt mozdult. A technikus felügyelő közelebb lépett a letapogatóhoz és lenyúlt a fókuszáló gombokhoz − s ekkor minden elsötétült előtte.

Han a tenyere élét dörzsölgetve állt a technikus fölött. Körülnézett, hová rejthetné. Egy alkatrészszekrényen akadt meg a szeme a letapogatószoba végében. Összekötözte a technikus kezét a háta mögött saját szíjával, szájába gyömöszölte az egyik letapogató porvédőjét, és bevonszolta az ernyedt testet a szekrénybe. Levette a fickóról a biztonsági jelvényét, aztán becsukta az ajtót, s visszatért a kis komputerszondához.

− Minden rendben, Max, térj magadhoz!

Kék Max fotoreceptora felfénylett. Han levette a vállszíját és letépte ruhájáról a házilag készült jelvényeket. Leszakította a vállpántokat és paszományokat, mindössze a testhez álló ruha maradt rajta, mely meglehetősen hasonlított a technikusok uniformisára. A felügyelő biztonsági jelvényét jól látható helyre tűzte, újra felkapta Maxot, és nekiindult. Könnyen ráfázhatott volna, ha valaki megállítja és összehasonlítja arcát a jelvényen látható holoképpel. Han azonban bízott híres szerencséjében, magabiztos fellépésében és elszántságában; egy percig sem tétovázott.

Minden baj nélkül jutott két szinttel feljebb. Három BR lebzselt a lift melletti őrfülkében, de jelvényét látva csak intettek neki: mehet. Solo komolyságot erőltetett magára. Csillagvégen bizonyára eseménytelenül telnek a szolgálat órái, napjai; nem csoda, ha az őrök ellustulnak valamelyest. Végül is mi történhetne itt?

Az amfiteátrumban Pakka megdöbbentő ügyessége még csak egy elismerő pillantást sem váltott ki az alelnökből. A kölyök egy jókora gömbön egyensúlyozott, miközben egy karikán keresztül átfordulásokat csinált.

– Elég ebből! − jelentette ki Hirken. Ápolt keze a magasba lendült. Pakka abbahagyta és az alelnökre meredt. − Nem tért még vissza az az ostoba mesterlövész?

A hivatalnokok megtanácskozták a kérdést, és sikerült arra a közös megállapításra jutniuk, hogy Han még nem tért vissza. Hirken reszelősen vette a levegőt. Atuarre-ra mutatott.

– Jól van, Madam, táncolhat. De legyen rövid, és ha az az élesszemű karbantartó nem tér vissza hamarosan, tőle végképp eltekintek!

Pakka eltávolította támasztékait az aréna padlójáról. Atuarre odanyújtott neki egy kicsiny fütty-sípot, amit Han készített számára. Miközben a kölyök gyakorlásképpen belefújt néhányat, Atuarre próbaképpen végigsimított az új hárfa húrjain, melyet szintén Han készített neki. A hevenyészett hangszerek − beleértve a bokacsengettyűt is − nem trianii módi szerint készültek, a célnak azonban megfeleltek: igazi népművészeti munkáknak látszottak.

Hirken és a többi néző arca némi érdeklődést árult el. A trianii rituális táncot szemérmetlennek és primitívnek tartják, pedig több puszta magamutogatásnál; lépései, mozdulatai ősrégiek, a táncos teljes összpontosítását igénylik. Annak, aki tökéletességre törekszik, belső harmóniára és teljes odaadásra van szüksége. Kedvtelensége ellenére Hirkent, beosztottait és feleségét magukkal ragadták Atuarre pörgései, forgásai, piruettjei − pedig miközben táncolt, a macskanőnek az járt a fejében, vajon meddig tudja lekötni nézői figyelmét, és mi lesz, ha ráunnak erre a mutatványra is.

Han egy néptelen helyiségben talált egy komputerterminált, csatlakoztatta hozzá Maxot. Miközben Max kinyújtotta adapterét és behatolt a rendszerekbe, Han óvatosan körülpillantott a folyosón, és becsukta az ajtót.

Az egyik készenléti képernyő elé széket húzott.

− Benn vagy, kölyök?

– Igen, kapitány. A technikák, amikre Rekkon tanított, itt is beváltak. Tessék! − A képernyő felfénylett, özönleni kezdtek a jelek, diagramok, modellek és adatoszlopok.

– Csak így tovább, Max! Most derítsd fel a fogdákat, cellákat, büntetőszinteket és hasonlókat!

Kék Max alaprajzot alaprajz után villantott fel a képernyőn; miközben keresésének tempója egyre gyorsult, hatalmas adattömegeken rágta át magát − épp ilyen céllal készítették. Végül azonban kénytelen volt beismerni:

− Nem megy, kapitány.

– Hogy érted, hogy nem megy? Hiszen itt vannak, itt kell lenniük! Nézd meg újra, te kis hülye!

– Itt nincsenek cellák − felelte Max méltatlankodva. Ha lennének, megtaláltam volna őket. Az egész bázison nem sok élettér van, mindössze az alkalmazottak lakrészei, a BR-barakkok és a hivatalnoklakások. Mindez a komplexum túlsó oldalán… no meg Hirken lakosztályai, itt a toronyban.

Jól van, rajzold ki ennek a résznek az elosztását szintről szintre, kezdve Hirken vidámparkjával!

A képernyőn felvillant a kupola alaprajza, kiegészítve a kerttel és az amfiteátrummal. Az alatta meghúzódó két szintről kiderült, hogy az alelnök hivalkodó személyes lakrészei. Az ez alatt lévő viszont felkeltette Han figyelmét.

− Mik azok az alosztályok, Max? Irodák?

– Nincs részlétezve − felelte a kis komputer. − A kimutatások orvosi felszerelésekről, holofelvevőkről, operáló szervókról, műtőasztalokról és hasonlókról szólnak velük kapcsolatban.

Han agyában világosság gyúlt.

– Max, mi is Hirken pontos címzése? A hivatalos megnevezésére gondolok.

− A Biztonsági Testület igazgatóságának alelnöke.

Han zordan bólintott.

Kutass tovább, jó nyomon vagyunk. Az ott nem sebészet, hanem kihallgatóközpont; Hirken valószínűleg így képzeli el. Mi van eggyel lejjebb?

– Semmi az emberek számára. A következő szint három emelet magas, kapitány. Csak hatalmas gépezetek; egy ipari méretű áramforrás, meg egy légzsilip található ott. Tessék, itt az alaprajz és a vezetékrendszer sémája!

Han közelebb hajolt a képernyőhöz és a milliónyi vonalat vizsgálgatta. Az egyik, mely színében különbözött a többitől és a liftakna mentén húzódott, felkeltette az érdeklődését. Megkérdezte a komputert, mi lehet az.

A biztonsági szenzoregység, kapitány. A torony részeit teljes fürkészőrendszer hálózza be. Rátapadok.

A képernyő megremegett, és egy térbeli kép jelent meg rajta. Han rámeredt. Megtalálta az elveszetteket.

A terem rengeteg sztázisfülkére oszlott. Mindegyikben egy-egy fogoly körvonalai sejlettek fel: emberek és más fajzatok megdermedve az időben, a fülke entrópia-kiegyenlítő mezeje révén megállítva két pillanat között. Ez volt a magyarázat arra, miért nincsenek komolyabb óvintézkedések a foglyok szökésének megakadályozására, és hogy miért olyan kis létszámú az őrszemélyzet. Hirken mozdulatlanságra kárhoztatta áldozatait, így azok alig foglalnak helyet. Csak akkor „veszik elő” őket, ha vallatásra kerül sor, annak végeztével pedig ismét működésbe lépnek a sztázisfülkék. A szerencsétlenek a szó köznapi értelmében csak addig élnek, míg a kihallgatás tart.

Több ezren lehetnek, gondolta borzongva Han. Hirken kedvére rakosgatja őket ki-be. Odafenn hatalmas lehet az energiafogyasztás

Max − mormolta váratlanul. − Hol az erőmű?

– Rajta ülünk − felelte Max, bár ez az antropomorfizmus vele kapcsolatban nem volt épp helyénvaló. Kirajzolta a képernyőre a torony hosszmetszetét. Han halkan füttyentett. Csillagvég alatt akkora erőmű lapult, mely elegendőnek látszott még egy harci erődítmény, vagy akár gigászi csillagromboló ellátására is.

És íme az elsődleges védelem − tette hozzá Max. Erőterek jelentek meg a torony minden oldalán, egy fölötte is, készen arra, hogy egy pillanat alatt működésbe lépjenek. Maga Csillagvég, mint Han megfigyelte, megerősített páncélzattal készült. Rázkódás elleni erőtérrel ugyancsak felszerelték, így még egy hatalmas erejű robbanás sem okozhatott komoly kárt lakóiban. A Fennhatóság nem sajnálta a pénzt arra, hogy teljessé tegye a biztonságot privát poklában.

Mindez persze csak akkor igazán hatásos, morfondírozott Solo, ha az ellenség kintről támad. Mi viszont már bejutottunk

Van névsor a rabokról?

– Megvan! − csivitelt Max. − Úgy tartják őket nyilván, mint alkalmi vendégeket.

Han szitkokat mormolt a bürokraták cinizmusa hallatán.

− Oké. Csubi neve szerepel a nyilvántartásban?

Alig érzékelhető szünet.

– Nem, de megtaláltam Atuarre társát és Jessa apját! − Max egymás után két képet villantott a monitorra, felvételeket az őrizetesekről. Atuarre társának szőrzete vörösebb volt, mint a macskanőé, s Doki barázdált arcáriak vonásai sem változtak semmit. És itt van Rekkon unokaöccse − tette hozzá a kis komputer. Ifjonti arc jelent meg, melynek vonásai emlékeztettek a néhai árulóéra.

Nyert! − sikkantotta Max égy pillanattal később. Csubakka nagy, szőrös alakja villant fel a monitoron; bilincsben tartották, de vicsora halált ígért még a bámészkodónak is. A vuki tekintete üvegesnek rémlett; Han feltételezte, hogy a BR-ek, amint elkapták, telenyomták nyugtatókkal.

− Nincs baja? − tudakolta.

Max megjelenítette az őrizetbevételi adatokat.

A VUKI NEM SÉRÜLT MEG KRITIKUSAN, állt a szövegfájlban HÁROM TISZTES AZONBAN BELEHALT AZ ÁLTALA OKOZOTT SEBESÜLÉSBE. Csubakka nem közölte a nevét, ezért talált rá Max ilyen nehezen. A vádak listája alig fért a képernyőre, és mindezek alatt ott szerepelt egy baljóslatú kézírásos bejegyzés, a kihallgatás várható időpontja.

Han a faliórára pillantott. Már csak pár óra, és Csubakkát Hirken alelnök kínzókamrájába kísérik!

– Ránk vár a nagy feladat, Max, tennünk kell valamit most azonnal! Nem engedhetem, hogy Csubit apró darabokra szedjék! Tudjuk hatástalanítani a védelmi rendszereket?

– Sajnálom, kapitány − felelte a kis komputer. − Az összes főkapcsolót csak azzal a távvezérlővel lehet irányítani, amit Hirken az övén hordoz.

− És a másodlagos kapcsolók?

Max mintha elbizonytalanodott volna.

– Azokhoz hozzáférek, de hogy hatástalanítjuk az alelnök távkapcsolóját?

– Mit tudom én! Mi a helyzet a vezetékekkel? Biztos van valami segédegység; az az átkozott távvezérlő túl kicsi ahhoz, hogy önfenntartó legyen, s ezt az egész tornyot vezérelje!

Max megadta a választ. Fogadóáramkörök véges-végig Csillagvégen, a falakba építve minden szinten…

– Mutasd az elsődleges áramkör-diagramokat! − Han gondosan tanulmányozta a kiírást. Emlékezetébe véste a hivatkozási pontokat, ajtókat, lifteket és a támgerendákat. − Oké, Max, most csatlakozz rá a másodlagos vezérlőrendszerekre, és állítsd át az energiafolyam-prioritásokat! Amikor a másodlagos vezérlés életbe lép, azt akarom, hogy a pajzsernyő, ez az elterelő a fejünk fölött elkezdje visszatölteni az energiát az erőműbe úgy, hogy a rendszer őrzői, ha észlelik is a nívóesést, az okát ne találják meg!

– Solo kapitány, ez túlterhelési spirált fog eredményezni − sápítozott Max. − Felrobbanhat az egész torony!

Csak ha megkaparintom Hirken főkapcsolóját − mormolta Han zordan. − Rajta, lássunk munkához!

Odafönn a legfelső szinten Hirken alelnök rádöbbent, hogy a bolondját járatják vele. Még Atuarre táncának bűvöletében is felismerte elméjének örökké gyanakvó részével, hogy ez az egész csak elterelő hadmozdulat. Ő gépi küzdelemre vágyott. A táncművészet, bár meglehetősen élvezetes, nem helyettesíti a gladiátorviadalt.

Felállt és megnyomott egy gombot a távkapcsolóján. A fények kigyulladtak, Pakka abbahagyta a játékot. Atuarre úgy nézett körül, mintha álomból ocsúdna.

− Mi…?

– Elég ebből − jelentette ki Hirken. Uul-Rha-Shan, a hüllőszerű testőr felegyenesedett a jobbján, remélve, hogy parancsot kap a gyilkolásra. Ehelyett azonban Hirken így szólt: − Eleget láttam, trianii! Ez egyértelműen csak időhúzás. Szórakozik talán? − Kuka felé intett. − Nevetséges kifogásokkal ezt az ósdi droidot hozták becsapásként; nem kapok a pénzemért igazi értéket, egészen nyilvánvaló. Mindenféle meghibásodásokra hivatkoznak és azt remélik, hogy megtérítem a költségeiket, vagy esetleg még jutalmat is adok az erőfeszítéseikért. Nem így van?

− Nem − mondta csendesen a macskanő, de nem törődtek vele.

– Készítsétek csatára a droidot! − parancsolta az alelnök a körülötte ülő technikusoknak és BR-eknek −, és hozzák a Mark X-et!

Atuarre kihúzta magát. Remegett a dühtől: féltette Kukát, ám látta, hogy Hirken hajthatatlan és kölykére is gondolnia kellett. Azzal csitította magát, hogy haragjával nem sok jót tenne Hannak és a társának sem.

− Engedelmével, excellenciás uram, visszatérek a hajómba.

A Falcon fedélzetén több esélye van a cselekvésre. Még beavatkozhat, megmentheti a helyzetet − talán.

Hirken gyilkos robotjával foglalkozott, egy kézlegyintéssel elbocsátotta a nőt és kedvetlenül felnevetett.

– Menjen csak, menjen! Ha találkozik azzal a semmirekellő, hazug mesterlövészével, jobban teszi, ha magával viszi! És nem hiszem, hogy figyelembe veszek bármiféle kifogást. Be fogom vonatni a Ligával a működési engedélyüket!

Atuarre odapillantott, ahol Kukát kísérték le az arénába. Nem tudott segíteni rajta.

− Lord Hirken, törvénytelenséget követ el. Az a mi droidunk…

– Amit azért hoztak ide, hogy engem becsapjanak − fejezte be helyette az alelnök ingerülten. − Ha már fizettem érte, hasznát akarom látni. Most távozzon ha tetszik, vagy nézze végig a küzdelmet, ha úgy kívánja. − Felemelte mutatóujját és parancsokat adott egy BR őrmesternek. Magas, szigorú képű őrök sorakoztak fel a trianiik mindkét oldalán.

Atuarre nem bírta visszatartani mérges sziszegését. Megragadta Pakka mancsát és elviharzott vele a liftek felé. Uul-Rha-Shan torokhangú röhögése csak tovább szította gyűlöletét.

Lenn a komputerközpontban a monitor képernyője, mely a Kék Max által végrehajtott módosításokat mutatta, egy pillanatra elsötétült.

− Max, jól vagy? − kérdezte Han.

– Solo kapitány, aktiválták azt a harci gépet, a Mark X-et! Nekiengedik Kukának! − Miközben a komputerszonda beszélt, a Mark X Kivégző felépítési vázlatai váltogattak egymást a képernyőn gyors egymásutánban. Max hangjában rémület rezgett. − A Mark X vezérlése és energiafelvétele független ettől a rendszertől, nem tudok rákapcsolódni! Kapitány, most azonnal oda kell mennünk! Kukának szüksége van rám!

− Mi van Atuarre-ral?

– Most hívják fel neki a liftet, és értesítik a biztonságiakat, hogy távozik. Fel kell jutnunk!

Han a fejét rázta, megfeledkezve arról, hogy Max fotoreceptorai kikapcsolt állapotban vannak.

– Sajnálom, Max. Túl sok minden van itt, amit még meg kell tennünk. Ráadásul most nem is tudnánk segíteni Kukán.

A monitor elsötétült, felvillant a fotoreceptor. Kék Max hangja remegett.

– Solo kapitány, többet nem teszek, ha nem visz azonnal Kukához. Én tudok segíteni neki!

Han nem túl gyengéden csapott rá a szondára tenyere élével.

− Vissza munkára, Max. Komolyan beszélek!

Válaszként Max kihúzta adapterét a hálózatból. Han dühösen emelte a kis komputert a feje fölé.

− Tedd amit mondtam, vagy darabokban hagylak itt!

Max józanul válaszolt:

– Csak tessék, kapitány! Kuka is mindent megtenne, ha tudná, hogy én vagyok bajban.

Han már-már a padlóhoz csapta, de meggondolta magát. Eszébe ötlött, hogy Max barátja iránti aggodalma semmiben sem különbözik attól, amit ő érez Csubakka iránt. Leengedte a szondát, és úgy nézett rá, mintha most látná először életében.

− A francba! Biztos vagy benne, hogy tudsz segíteni Kukán?

− Csak juttasson oda, kapitány, és meglátja!

− Remélem! Melyik fülke mégy a kupolába?

Max megmondta. Han vállára vette, és megindult a felvonók felé. Amikor odaért levette a biztonsági jelvényt és megnyomta a FEL gombot. Egy rossz fülke állt meg; Han hagyta várni és továbbmenni, azután ismét megnyomta a hívót.

Megint hozzá szegődött a szerencse: a másodikként érkező fülkében Atuarre, Pakka és a két őr tartózkodott, akik számtalan szinten megálltak már lefelé vezető útjukon. A macskanő megpillantotta Hant, és kölykét magával húzva kilépett a fülkéből. A BR-ek sietve követték, nehogy bennmaradjanak.

Han félretessékelte a két trianiit, de a BR-ek ügyeltek rá, hogy mindhármukat szemmel tartsák.

– A hajóhoz megyünk − mondta Atuarre mély hangon. − Nem tudtam, mi mást tehetnék, Solo kapitány. Hirken összeengedi Kukát azzal a gyilkos masinával!

– Tudom, Maxnak van valami ötlete ezzel kapcsolatban. − Észrevette, hogy az egyik BR a kommunikációs egységébe beszél. − Figyelj! Az elveszettek itt vannak. Több ezren. Max manipulálta a tornyot. Hirkennek mindenki el kell engednie, ha életben akar maradni. Készítsd a hajót! Ha sikerül kerítenem egy sugárfegyvert, kimászunk a csávából, nővérkém!

Kapitány, azt hiszem, mondanom kell valamit szakította félbe Max. − Újra ellenőriztem a számokat. Azt hiszem, tudnia kellene…

– Ne most, Max! − Han visszafelé húzta Atuarre-t és Pakkát a lifthez, megnyomta a LE és a FEL gombot is. Az egyik BR azonnal beszállt a trianiikkal, a másik Han mellé lépett.

– Az alelnök úr úgy véli, nyugodtan feljöhet − magyarázta az őr. − A küzdelem után hazaviheti, ami a droidjából marad.

A technikusok és a BR-ek leterelték Kukát az arénába. Az üvegacél védőlapok kiemelkedtek a padlóból. Hirken most már tudta, hogy a „Megsemmisítő” nem gladiátordroid, és azt a parancsot adta, hogy lássák el Kukát egy robbanásvédő pajzzsal, hogy a küzdelem érdekesebb legyen. A téglalap alakú pajzsot fogantyúk tartották, ezek alaposan lehúzták a vén droid karjait.

Kuka tudta, hogy ennyi fegyveres közül képtelen lenne elmenekülni. Rengeteg embert látott már működésének hosszú évei alatt, és mostanra megtanulta felismerni a gyűlöletet. Ezt az érzelmet látta az alelnök arcán. Mivel rengeteg kilátástalan helyzetből kivágta már magát, s persze most sem akart elpusztulni, úgy döntött, nem ellenkezik.

Egy ajtópanel siklott félre az aréna ívét formáló falban. Szervomotorok nyüszítése hallatszott, fémkerekek csikorgása. A Mark X Kivégző kigördült a fénybe.

Másfélszer olyan magas volt, mint Kuka, sokkal szélesebb, lábak helyett két vaskos lánctalpon mozgott. A járófelületből és támpilléreiből vaskos törzs emelkedett ki, melyet szürke nemesacél páncél borított. A Kivégző számos karja most mozdulatlanul a testhez simult; a gép mindegyikben másféle fegyvert tartott.

Kuka egy olyan trükköt alkalmazott, melyet első tulajdonosától tanult − egyszerűen nem számolta ki, mennyi a valószínűsége annak, hogy elpusztul. Tudta, hogy az emberek ezt a taktikát úgy hívják: a biztos halál semmibevétele. Úgy gondolt erre, mintha egy nemkívánatos eredményre vezető adatot zárna ki. Nem most csinálta először. Voltaképp ennek köszönhette eddigi − viszonylag zavartalan − működését.

A Kivégző koponyatornyocskája Kuka felé fordult, szenzorai a munkadroidra tapadtak. A Mark X mindig a legfrissebb típus jele a harci gépezetek között; ez itt rendkívül sikeres, speciális gyilkológép volt. Egyetlen szempillantás alatt szétmorzsolhatta volna a fegyvertelen, általános célú droidot, de természetesen arra programozták, hogy látványos tettekkel szórakoztassa tulajdonosát. Erre a feladatra tervezték, nem konyított máshoz.

A Mar X gördülni kezdett, és gyors precizitással manőverezett Kuka felé. A munkadroid esetlenül hátrált, és azzal a szokatlan feladattal foglalatoskodott, hogy tartsa és manipulálja a súlyos pajzsot. A Kivégző körözni kezdett, szemügyre vette Kukát minden oldalról, felmérte reakcióit, miközben a vén droid ki-kikukucskált pajzsa mögül.

Megkezdeni! − kiáltotta Hirken alelnök az aréna hangszóróiból. A Mark X, melynek érzékelőit erre a hangra „hegyezték ki”, átváltott támadó üzemmódba. Egyenesen, teljes sebességgel rontott Kukára. A munkadroid előbb az egyik, majd a másik oldalra próbált kitérni, de a Kivégző minden mozdulatát előre kiszámította. Azonnal reagált, dübörögve, kíméletlenül tört célja felé, hogy lánctalpai alá gyűrje.

Leállni! − recsegte Hirken a hangszóróból. A Mark X közvetlenül Kuka előtt torpant meg, hagyta, hogy a kivénhedt droid esetlenül eltámolyogjon.

Folytasd! − parancsolta az alelnök. A Kivégző mozgásba lendült, másik pusztító változatot választva ki arzenáljából. Szervók nyüszítettek, az egyik lángvetőt tartó kar felemelkedett.

Kuka épp időben vette észre, kapta fel pajzsát. Tűzözön csapódott ki a lángvétő csövéből, nekicsapódott az aréna falának és izzva kenődött szét Kuka pajzsán. A Mark X újabb lövésre emelte fegyverét, ezúttal alacsonyabb szögben, a vén droid lábait célozva meg. Kukának épphogy sikerült térdre rogynia, pajzsa csattant a padozaton, épp mielőtt a lángok nyaldosni kezdték az alját, felperzselték a talajt körülötte. A Mark X meglódult, egy tisztább lövésre készült, azonban Hirken ezt a módszert is leállította. Kuka a pajzsra támaszkodva feltápászkodott. Érezte, hogy belső mechanizmusa túlhevült, csapágyai szinte megolvadtak. Egyensúlyi áramkörét nem ilyen terhelésre tervezték.

Ekkor a Mark X ismét meglódult. Kuka nem törődött az elkerülhetetlen végzettel, megtette ami tőle telt, s bár a fájdalom mechanikus megfelelője gyötörte, működőképes maradt.

Han futva rontott ki a liftből. Az ottani BR-ek, tudván az alelnök utasításáról, beengedték.

Han megtorpant a lelátó legfelső soránál. Hirken valamivel lejjebb ült feleségével és beosztottaival. Éltették bajnokukat és kinevették a szerencsétlen Kukát, ahogy a Kivégző újabb fegyvert szedett elő. E karjának végéből robbanólövedék-szóró csövek meredtek ki.

Kuka látta, mi következik, és bevetett egy újabb trükköt, vagy ahogyan ő gondolt rá, egy újabb változót. Lekuporodott, és pajzsát még mindig maga előtt tartva kieresztette a nyomást a lábaiból, ezzel úgy ugrott el Mark X célkeresztjéből, mint valami óriási, vörös bogár. Apró robbanógolyók csapódtak az aréna túlsó falába, és nagy füstölgés közepette szétrepültek. A hangelnyelő rendszer dacára recsegő-sercegő zaj töltötte be a lelátót.

Hirken és emberei ordítottak csalódottságukban. Han a lépcsőket hármasával véve megindult az aréna felé. Kuka keményen zuhant vissza a padlóra; mechanizmusában leküzdhetetlen feszültség halmozódott fel. Az alelnök ismét megváltoztatta harci gépe programozását.

A Kivégző elrakta robbanógolyós karját. Csuklós elfogókábelek nyúltak ki minden oldalából, mint megannyi krómcsáp. Két körfűrész bukkant elő, tartókarjuk a megfelelő helyzetbe kattant. A körfűrészek sivítva forogni kezdtek. Vágóéleik oly módon voltak kialakítva, hogy vajként hasítsák a legkeményebb ötvözetet is. A Márk X megindult Kuka felé, kábelei tekeregtek, készen az ölésre.

Hirken felfedezte Hant az aréna szélén.

– Maga csaló! Nézze csak, hogyan dolgozik egy igazi harci gép! − Egész testében rázkódott a gúnyos röhögéstől; most már egészen lepergett róla a hivatali mézes-mázosság. Felesége és beosztottai kötelességszerűen vele nevettek.

Han nem törődött velük, felemelte a komputert.

− Mondd meg neki, Max!

Kék Max csúcssebességen üzeneteket kezdett sugározni barátja felé, sűrített információlökések formájában. Kuka ráállította fotoreceptorait. Figyelt egy pillanatig, aztán a rárontó Mark X-re meredt. Han, bár tudta, hogy voltaképp semmi oka rá, azon kapta magát, hogy visszatartja lélegzetét.

Ahogy a Kivégző rávetette magát, Kuka meg sem próbálta kikerülni vagy felemelni a pajzsát. A Kivégző az egyetlen lehetséges következtetés vonta le ebből: a droid feladta a reményt. Kereső kábelcsápok terültek szét, hogy megragadják Kukát; a körfűrészek közelebb lódultak.

Kuka felkapta pajzsát és a Mark X-re hajította. A kábelek és a vágórészek irányt változtattak; könnyedén elkapták a pajzsot és darabokra vagdalták. Azonban e pillanatnyi szünetben Kuka mereven, hatalmas, fémes csattanással bevetette magát a roppant lánctalpak közé.

A harci gép csikorogva próbált megállni, de nem sikerült időben fékeznie. Kuka ott feküdt alatta, egyik kezével belekapaszkodott a lánctalpak merevítőjébe és szervujjaival megmarkolta. A másik kezével benyúlt a Mark X alkatrészei közé, és szétmorzsolta hűtőcsöveit.

A Kivégző elektronikus sikolyt hallatott. Ha egyhelyben ülve évszázadokon át gondolkodott volna, akkor sem ötlik eszébe a lehetőség, hogy egy szokványos munkadroid tudja, miként cselekedjék kiszámíthatatlanul.

A Mark X mozgásba lendült, véletlenszerűen összevissza gördült. Képtelen volt elérni vagy lerázni Kukát, aki ott csüngött rajta. Senki sem programozta a Kivégzőt arra, hogy magára lőjön, magát fűrészelje, vagy arra, hogy hogyan bánjon azzal, amit képtelen elérni. Kuka számára ez volt az egyetlen biztonságos hely az arénában.

A Mark X belső hőmérséklete azonnal emelkedni kezdett; a gyilkológép rettenetes mennyiségű hőt termelt.

Hirken felpattant.

− Leállni! − rikoltotta. − Leállni! Kivégző, parancsolom, hogy állj le!

Technikusok kezdtek rohangálni, egymásnak ütköztek, de a Mark X már nem engedelmeskedett a parancsoknak. Bonyolult, hangra kódolt áramköre az első között olvadt szét. Most céltalanul támadott mindenre az arénában. Kilőtte sugárfegyvereit, lángot szórt a lángvetőből és véletlenszerű sorozatokat adott le a robbanógolyókkal. Fennállt a veszélye annak, hogy túlterheli a zajelnyelő rendszert.

Az aréna üvegacél falai mintha a pokolba nyíló ablakok lettek volna, ahogy a Kivégző tombolt. Törzse forgott, fegyverei lángoltak, elromlott irányérzékelő rendszere az ellenséget kereste. Egyik rakétájának repesze saját magát találta telibe. Füst és tűz csapott ki ventillátorainak rácsozatán. Kuka most már mindkét kezével Mark X alvázába kapaszkodott. Miközben összevissza vonszolták azon töprengett, hogy vajon mikor fogják felmondani a szolgálatot saját szervói.

A Kivégző nekirohant az aréna falának, és lepattant róla. A még működő célzóáramkörök úgy értelmezték az ütközést, hogy végre megtalálta a keresett ellenséget. Kissé elhátrált, motorja felpörgött, újabb rohamra készült.

Kuka úgy döntött, elérkezett az ideje, annak, hogy megváljon társaságától: egyszerűen elengedte az alvázat. A Kivégző ismét felbődült, minden megmaradt figyelme az ártatlan falra összpontosult. A munkadroid csikorogva a kijárat felé vonszolta magát.

A Kivégző hanyatt-homlok belerohant az aréna falába és hatalmas dörrenéssel vágódott le róla. Csalódottságában minden fegyverét kilőtte rá karnyújtásnyi távolságból − s tüstént beleveszett a sugárfegyverek, a bombák, a repeszek és savas gőzfelhők pusztító örvényébe.

− Neeee! − üvöltötte Hirken utoljára.

A sérülésektől kikezdett Mark Xbelső hőmérséklete elérte a kritikus határt.

A Kivégzőt, a legújabb típusú harci gépet épp akkor szakította ketté egy látványos robbanás, amikor Kuka, az esetlen, közönséges munkadroid kivonszolta magát az aréna területéről.

Han letérdelt mellé és megveregette a kivénhedt gépezet vállát, Kék Max pedig valami éljenzésfélét bocsátott ki hangszórójából. A pilóta hátravetett fejjel nevetett, minden másról elfeledkezve, élvezte a pillanat abszurditását.

– Adjon egy perc pihenőt, kérem! − könyörgött Kuka, ahogy mozdulatai egyre inkább lelassultak. − Valahogy meg kell próbálnom rendbeszedni a mechanizmusomat…

– Segítek! − sikkantotta Max. − Csatlakoztass rá az agyi áramköreidre, majd én elbánok a hibákkal! Addig te nyugodtan foglalkozhatsz a kiberostatikus problémákkal.

Kuka lenyitotta a mellrészét.

− Ha lenne olyan szíves, kapitány…!

Han visszadugta a kis komputert a helyére.

– Megindító jelenet, bárki vagy is − hangzott fel egy reszelős hang Han háta mögött −, de semmi haszna. Mindkettőt úgyis rögtön darabokra fogjuk szedni, hogy megtudjuk a kívánt információt. Apropó, hová lettek a csinos kis érmecskéid?

Han megfordult és megdermedt. Uul-Rha-Shan állt ott fegyverrel a kezében. Han pisztolytáskája a hüllő vállán csüngött.

Hirken jelent meg Uul-Rha-Shan mögött, utána az őrnagy meg a többi BR, a végrehajtói és a felesége, az egész bagázs. A levegő megtelt kiégett áramkörök és megolvadt fém szagával, ami a különleges Mark X roncsából áradt. Hirken arca visszafojthatatlan dühről árulkodott. Reszkető ujjal Hanra mutatott.

– Tudhattam volna, hogy te is benne vagy a konspirációban! Trianiik, droidok, a Szórakoztató Liga… Mind benne vannak! A Minisztériumban senki nem tagadhatja; ez a Fennhatóság és személy szerint ellenem irányuló összeesküvés mindenkit érint!

Han döbbenten rázta a fejét. Hirken káromkodott, üvöltözött, és eszelősen rángatózott az arca.

– Nem tudom, mi az igazi neved, mesterlövész, de a cselszövényed ezzel véget ért. Amit tudnom kell, azt majd kiszedem a droidból meg a trianiikból. De mivel te tetted tönkre a szórakozásomat, ugyanúgy megfizetsz!

Elsietett, nyomában kíséretével és megtorpant a biztonságot nyújtó üvegacéltáblák mögött az aréna végében. Uul-Rha-Shan leemelte Han pisztolytáskáját a válláról és odanyújtotta neki.

– Na gyere, te trükkös lövész, lássuk, maradt-e még valami trükköd!

Han óvatos mozdulattal elvette az övet. Egy pillantással felmérte, hogy a pisztolytáskában nyugvó fegyverben alig van energia; semmiképp sem elég ahhoz, hogy kárt tegyen az alelnök főkapcsolójában. Hirkenre pillantott, aki gúnyos grimasszal várakozott a biztonságot nyújtó üvegacél mögött. Az övén lógó távkapcsoló megszerzése reménytelen…. Han lassan felfelé indult az amfiteátrum lépcsőin. Felcsatolta derekára az övet, felerősítette a pisztolytáskát.

Uul-Rha-Shan megindult utána, visszarakta lézerfegyverét az alkarján levő tokba. Mindketten kisétáltak az arénára néző tágas területre; az összesereglett fennhatósági tisztek alulról néztek rájuk.

Azért megpróbáltuk, gondolta Han. Nem sok hiányzott a sikerhez. Hirken most holtan szeretné látni őt. Csubakka, Atuarre meg Pakka a kínzókamrába kerülnek. Minden lap az alelnök kezében van − kivéve egyet. Han azon nyomban eldöntötte, hogy ha már úgyis meg kell halnia, magával fogja vinni a Biztonsági Testület eltorzult agyú hatalmasságait is.

Óvatosan lépkedett, megállt a falnál és kicsatolta pisztolytáskáját. Ellenfele pár lépésnyire tőle még nem hagyta abba a gúnyolódást.

− Uul-Rha-Shan szereti tudni, kit öl meg. Mi a neved imposztor?

Han kihúzta magát, és kezét lazán leengedve megmozdította az ujjait.

− Solo. Han Solo.

A hüllőarcon meglepetés tükröződött.

− Már hallottam rólad, Solo. Téged legalább feladat megölni.

Han ajka szórakozottan lebiggyedt.

− Azt hiszed, menni fog, te gyík?

Uul-Rha-Shan sziszegett dühében. Han minden mást kisöpört a gondolataiból, csak az előtte álló párbajra összpontosított.

– Isten veled, Solo! − vetette oda Uul-Rha-Shan, és megfeszült a teste.

Han egyetlen mozdulattal megrántotta a jobb vállát, és egy pisztolyharcos hihetetlen gyorsaságával kígyózott oldalra. Azonban keze nem zárult fegyvere markolatára. Ehelyett teljes lendülettel a padlóra vetette magát. Zuhanás közben érezte, hogy Uul-Rha-Shan lézersugara elvillan fölötte, és lyukat váj a falba. Robbanás hallatszott: a hőhullám arcul csapta a hüllőt és hátrataszította. Lövésével felrobbantotta Hirken övön lógó fővezérlőjének támogató áramkörét, az energia kavarogva tört elő. A másodlagos robbanások az energiaszabályzó telepek pusztulásáról árulkodtak.

Han alig ért le a padlóra, máris továbbgördült; hajszál híján még így is szétszaggatta a robbanás. Megmarkolta a fegyvert. Az intő lüktetés a tenyerénél arra figyelmeztette, hogy szinte teljesen üres. Nem mintha szükség lett volna rá, hogy figyelmeztessék − valahonnan a kavargó füstből és homályból Uul-Rha-Shan rikoltása hallatszott dühös kihívásként:

− Soloooo!

Han nem látta, merre van.

Távoli remegés ért el hozzá: a túlterhelési spirál „üzenete”, a spirálé, melyet Kék Max dolgozott ki számára a másodlagos védelmi program manipulálásával. Most, hogy az elsődleges vezérlés megszűnt, és Hirken főkapcsolója használhatatlanná vált, az energiavisszatáplálás kezdetét vette. Most már nem tart sokáig.

Csillagvégen hirtelen mindenki úgy érezte, mintha sűrű iszapba merült volna, ahogy az állomás nehézkedése megváltozott. A súlykiegyenlítő mező! Bizony, erről Han megfeledkezett, de most már úgysem számított.

Irtóztató dübörgés hallatszott.

Az erőmű robbant fel.

TIZEDIK FEJEZET

Atuarre visszafogta magát, nehogy megforduljon az alagutak, folyosók útvesztőjében: tudta, hogy a BR ott liheg mögötte. Han elkeseredett terve miatt számos kétség mardosta a lelkét. Mi történik, ha blöffjük nem sikerül? Erre a gondolatra azonnal kijavította magát: Solo kapitány képes rá, hogy rettenetes dühében magával vigye a pusztulásba ellenségeit…

Aztán arra gondolt, hogy egy szava sem lehet, elvégre ő is helyeselte ezt a szerencsejátékot. Lehet, hogy ez a mostani Csillagvég egyetlen sebezhető pillanata.

Ennek ellenére méginkább megnyújtotta lépteit, és nyaktörő sebességgel vonszolta maga után a bukdácsoló Pakkát.

Eljutottak a legutolsó elágazásig, már majdnem a Falconnál jártak. A szolgálatban lévő technikus a konzolja mögött terpeszkedett. A BR kommunikációs készüléke hívást jelzett. Atuarre olyan tisztán hallotta a sercegő parancsot, melyet Hirken adott az őrnagyon keresztül, akárcsak a kísérője: A két trianiit vigyék vissza a toronyba! A macskanő nem tudta, ez vajon azt jelenti-e, hogy Han sikeresen megakadályozta Kuka elpusztítását − de esze ágában sem volt most már visszamenni; Solo kapitány határozottan utasította, hogy tartózkodjon a Millennium Falcon fedélzetén. Megpróbált ésszerűen viselkedni.

– Magamhoz kell vennem valami nagyon fontosat a hajóról, utána visszamehetünk. Lenne szíves? Nagyon fontos. Ez az, amiért az alelnök úr visszaküldött.

A BR-t nem érdekelte. Kihúzta oldalfegyverét.

− A parancs így szól: azonnal. Mozgás!

Ez már felkeltette a szolgálatos technikus figyelmét is, de addigra már az őr élete nagy veszélyben forgott. Atuarre magasra emelte Pakka mancsát, hogy a kölyök lábujjai alig érintették a padlót és úgy mutatta az őrnek.

– Tudja, arra utasítottak, hogy hagyjam a gyermekemet a hajó fedélzetén. A jelenléte idegesítette az alelnök urat. − Érezte, ahogy Pakka ruganyos izmai megfeszülnek.

A BR kinyitotta a száját, hogy válaszoljon. A nő felrántotta a kölyköt. Pakka kihasználta a lendületet. Mindkét trianii ragadozószerű üvöltéssel szelte a levegőt, megdöbbentve ezzel a Fennhatóság embereit.

A lezúduló Pakka képen és torkon találta a megrökönyödött BR-t. Atuarre, aki rögtön a kölyke után érkezett, a férfi karjára vetette magát és megpróbálta kicsavarni belőle a fegyvert. A trianiik ledöntötték a lábáról ellenfelüket. A kölyök karjaival, lábaival és farkával átkulcsolta a BR fejét és nyakát, Atuarre pedig elvette fegyverét.

Dobbanást hallott maga mögött. Megperdül és azt látta, hogy a szolgálatos technikus felpattant a székéből. Mutatóujjával keményen megnyomott egy gombot. A nő feltételezte, hogy valami vészjelző lehet, azonban a technikus jobb keze egy sugárvetővel bukkant elő, s ezzel a legveszélyesebb ellenséggé lépett elő. A nő egy trianii harcos gyorsaságával tüzelt. A sugárvető kurta, vörös csóvája lesodorta a technikust a lábáról, s ahogy hanyatt esett, feldöntötte a székét.

A BR több sebből vérezve lehajította magáról Pakkát, és rátámadt Atuarre-ra. Kezével a nő csuklója után kapott. A trianii ismét tüzelt, vörös láng világította meg az elágazást. A BR eldőlt, és úgy is maradt. A nő hallotta, ahogy a riadójel kalamol a folyosórendszerben.

Atuarre épp a kilövőállomás irányítókonzoljához akart sietni, hogy lezárja a folyosórendszert, elszigetelve ezzel az üldözőket, amikor az állomás alapjaiban megremegett, mintha maga a Mytus VII felszíne lódult volna meg alatta, őt és Pakkát valami hihetetlen erő felkapta és a levegőbe röpítette.

Atuarre kábán tápászkodott fel, és az egyik külső megfigyelőablakhoz támolygott. Nem látta a tornyot. Ahol korábban állt, most sugárzó tűzoszlop emelkedett a magasba. Lehetetlenül vékonynak és magasnak tűnt, és a Mytus VII üres egébe nyúlt.

Aztán rájött, hogy a robbanás erejét megfékezték a torony körüli energiagenerátorok. A pusztulás füstoszlopa oszlani kezdett, de a nő még most sem látott semmit Csillagvégből. Nem akarta elhinni, hogy egy felrobbanó erőmű képes köddé változtatni a szinte megingathatatlan tornyot.

Aztán valami sugallatra felpillantott, a tűz- és füstoszlop tetejére. Magasan a Mytus VII fölött egy apró, távoli napot látott megcsillanni egy megerősített páncélzaton.

– Ó, Solo kapitány − lehelte, amikor rádöbbent, mi történt −, te őrült!

Bizonytalanul támolygott el az ablaktól, és felbecsülte a helyzetét. Habozás nélkül cselekednie kell. A konzolhoz rohant, megtalálta az elszigetelő kapcsolókat, és a fölöttük álló kijelzők alapján nekiesett annak a háromnak, amelyek nem álltak kapcsolatban a Falconnal. A járatok lezárultak és behúzódtak önmagukba.

Aztán a nő működésbe hozta az állomás önmeghajtó egységét, mozgásba lendítette a lánctalpakat, és gördülni kezdett a Millennium Falcon felé, begyűjtve közben, a kiálló járatokat. Trianii harcos képzettségével kiküszöbölte az elméjében háborgó zavart, és fejében egy terv kezdett formálódni.

Egy perccel később a Millennium Falcon felszállt a Mytus VII-ről. Atuarre ült a vezérlőpultnál, Pakka a másodpilóta ülésén; a rakétaként magasba törő bázist fürkészték mindketten. A nő tudta, hogy a személyzet jelen pillanatban kétségbeesetten küzd a nyomáscsökkenéssel. Azonban a felfegyverzett BR csatahajó már elhagyta a dokkot; a nő látta hajtóművei ragyogását, ahogy egyre gyorsulva felfelé kúszott a távolban. Hogy valaki ilyen gyorsan rájött arra, hogy mi történt, és ilyen gyorsan reagált, ismét aggodalommal töltötte el. Több fennhatósági hajó nem szállhat fel!

Elzúgott a Falconnal egy fennhatósági hajósor fölött. A Falcon fedélzeti fegyverei megszólaltak, tornyaiból lángcsóvák csaptak elő. A várakozó, pilóta nélküli hajók egymás után gyulladtak ki, robbantak fel, okoztak másodlagos detonációkat. A féltucat gép közül egy sem úszta meg sérülés nélkül. A nő elrepült a mély kráter fölött, ahol korábban a Csillagvég állt.

Beindította a főhajtóművet és süvítve lódult meg a BR cirkáló után. Minden pajzsot rézsútosan állított, de csak szórványos, pontatlan turbólézer ágyútűz szórta meg. A bázis személyzetét túlságosan lefoglalta az életben maradásért vívott küzdelem a vákuummal. Ez volt az az előny, az a kis segítség, a lehetetlennek tűnő feladat megoldásához.

Csillagvég súlykiegyenlítő erőtere már közel áll a túlterheléshez, gondolta Han. Az erőmű robbanását követő másodpercekben elképesztően hatalmas energiák zúdultak a toronyra és minden benne lévőre, azonban a rázkódás lassan alábbhagyott, ahogy a rendszer kiegyenlítette.

A szétroncsolódott Kivégzőből és a mostanra hatástalanított elsődleges vezérlőtelepekből füst és forróság áradt kupolaszerte fullasztón és vakítóan. Mindenki, mintha csak parancsra cselekedne, a felvonók felé rohant. Han hallotta, amint Hirken ordítozik, a BR parancsokat üvölt, az alelnök felesége és a többiek pánikba esve sikoltoznak.

Han kikerülte a liftek felé özönlőket és átgázolt a rázkódásgátló erőtéren és a kavargó füstön. Minden tartalékvezérlésű egység befelé táplálta az energiát Csillagvég belsejébe. A torony tartalékai hamarosan kimerülnek.

Han vigyorgott a félhomályban és zűrzavarban; a BR-ek hamarosan nagyon meg fognak lepődni.

Tapogatózva haladt lefelé az amfiteátrum lépcsőin. Köhögött; remélte, hogy a szétégett áramkörökből és a megolvadt kábelekből áradó füst nem mérgező. Lába beleütközött valamibe. Hirken alelnök használhatatlan távvezérlőjét ismerte fel. Félrerúgta és ment tovább. Kukát könnyen megtalálta − sőt, szinte keresztülesett rajta.

− Kapitány úr! − ujjongott Kuka. Már azt hittük, elment.

− Elhúzzuk a csíkot valamennyien, öreg. Menni fog?

− Rendbe jött a stabilizátorom. Max közvetlen kapcsolatot épített ki kettőnk között.

Kék Max hangja szólt ki Kuka mellkasából:

– Kapitány, én megpróbáltam közölni, mikor ellenőriztem a számításaimat, hogy ez is megtörténhet!

Han a droid karja alá nyúlt, hogy felsegítse remegő lábaira.

– Miért, mi történt Max? Nincs elég energia az erőműben? − Vezetni kezdte a bizonytalanul mozgó Kukát.

– Nem, az erőműben bőségesen volt energia. Viszont a megerősített páncél sokkal erősebb, mint gondoltam. A külső védőpajzsok a robbanás összes erejét felfogták. A legfelső pajzs viszont elolvadt a túlterheléstől, az összes energia arra távozott. Mi is.

– Azt akarod mondani, hogy rakétaként fellőttük Csillagvéget egy bolygókörüli pályára?

– Nem kapitány − felelte Max sötéten. − Magasra ívelő röppályára, de semmi esetre sem a bolygó körülire.

Han azon kapta magát, hogy legalább annyira támaszkodik Kukára, mint az őrá.

− Ó, atyám! Miért nem figyelmeztettél?

– Én megpróbáltam − emlékeztette Max mogorván. Han agya majd szétrobbant. Logikusan hangzott: a Mytus VII viszonylag csekély gravitációján és az atmoszférikus súrlódás híján nem nehéz elérni a szökési sebességet. Ha a rázáskiegyenlítő erőtér nem lett volna jelen a robbanás bekövetkeztekor, Csillagvégen mindenki lepénnyé lapult volna.

– Mindamellett − tette hozzá Max mintegy megnyugtatásképpen −, nem jobb ez, mintha máris meghaltunk volna? Jelenleg legalább…

Han szeme felragyogott: ilyen logikával nincs értelme vitatkozni! Ismét támogatta Kukát.

– Oké, fiúk; új tervem van. Előre! − Támolyogtak, el a felvonóktól. − Egyetlen lift sem működik. A létfenntartó rendszernek minden csepp energiára szüksége van. Láttam egy lépcsőt az alaprajzokon, de siessünk, mert Hirkennek és bandájának is bizonyára hamarosan eszébe jut. Mindent bele!

Megkerültek egy sarkot. Han kiegyenesedett. Már majdnem a sárgára festett vészkijáratnál jártak, mikor az ajtó felpattant, és egy BR ugrott ki mordállyal a kezében. A férfi szájához emelte a kezét és felkiáltott:

− Hirken alelnök úr! Ide, uram!

Ekkor pillantotta meg Solót és Kukát. Rájuk emelte fegyverét. Mivel más csak egy parányi töltet maradt sugárvetőjében, Han egy gyors fejlövéssel leterítette ellenfelét. A BR összerogyott.

– Marha! − morogta Han, és még mindig tartva a droidot lehajolt a BR mordályáért. A droidot maga előtt tuszkolta be a vészkijáraton. Dühödt ordítozás jutott a füléig: a többiek is észrevették, hogy a felvonók használhatatlanok, és valakinek eszébe jutott a lépcső. Han becsukta az ajtót maga mögött, és belelőtt néhányat a zárómechanizmusba. A fém izzani kezdett, összeolvadt, az ajtó nyithatatlanná vált. Azok, akik a másik oldalon rekedtek, kénytelenek lesznek kézifegyverekkel utat vágni rajta. Az ilyesmi időbe telik.

Ahogy ő meg Han félig esve, félig futva bukdácsoltak lefelé a lépcsőn, Kuka megkérdezte:

− Most hová, uram?

– A sztázisfülkék szintjére. − A lépcső véget ért, és a lendülettől majdnem elestek mindketten. − Érzed? A mesterséges gravitáció ingadozik. A létfenntartó rendszerek egy idő múlva minden más energiahasználatot leállítanak.

– Értem már, uram mondta Kuka. − Azokhoz a sztázisfülkékhez megyünk, amiket ön és Max említettek!

– Nyertél! Amikor a fülkék energiája lecsökken, elszabadul néhány félbolond fogoly is. És köztük van az a fickó, aki képes lesz bennünket kihúzni a kulimászból… a Doki, Jessa apja!

Egyre lejjebb jutottak; maguk mögött hagyták Hirken lakosztályát, majd a kihallgató szinteket, és a lépcsőn nem találkoztak senkivel. A gravitációs ingadozás mértéke csökkent, de a lépteiket még mindig nem tudták kiszámítani. Egy újabb ajtóhoz érkeztek. Han kézzel betaszította.

A folyosó túlsó végén egy másik ajtó látszott, mely nyitva maradt. Azon át a koréliai hosszú, széles sétányt pillantott meg, melyet több sornyi magasságban sztázisfülkék szegélyezték, mint felállított koporsók. A legalsó fülkesor már sötétedett, üresen állt, a legfelsők még működtek. A középtájon lévők kijelzői vadul villogtak.

Lenn a folyosón hat őr alkotta kordon ingadozott a rárontó emberi és nem emberi fajzatok rohama alatt. A kiszabadult foglyok, tucatnyi náció egyedei morogva és ordítva fejezték ki harangjukat. Öklök, csápok, karmok és mancsok emelkedtek a levegőbe. A BR-ek mordályaikkal hadonászva próbálták meghátrálásra kényszeríteni őket, mert attól féltek, ha lőnek, a túlerő legázolja őket.

Egy magas, démoni külsejű lény ugrott ki a tömegből, és rárontott a BR-ekre. Képe őrült röhögéstől rángott, kezei ökölbe szorultak. Az egyik lézerpuska felvillant, a támadó nyögve összeroskadt. A foglyok habozása elpárolgott; egy emberként rontottak a BR-ekre. Mi félnivalójuk van a haláltól, ha összehasonlítják a kihallgatókamrákban töltött élettel?

Han félretolta Kukát, letérdelt az ajtókeret mellé és tüzelni kezdett az őrökre. Kettő is elesett, mire a többiek rádöbbentek, hogy hátba támadták őket. Egyikük megfordult, majd egy másik is, és lövedékek villogtak, miközben a társaik megpróbálták feltartóztatni az őrjöngő foglyokat.

Vörös fénycsíkok cikáztak ide-oda a falak közt; megperzselt fémek füstje kavargott, összevegyült a sugárvető össztüzének ózonjával. Égett hús szaga terjengett a levegőben. Az ideges őrök lövései kizúgtak a nyitott ajtón vagy a falba fúródtak, de nem találták el a célpontjukat. Han térdelve összehúzta magát olyan kicsire, amekkorára csak tudta, pislogott és meg-megrezzent a heves ellentűztől, míg saját fegyverének célzóberendezését átkozta.

Végül sikerült leszednie az egyik rá lövöldöző BR-t. A másik a padlóra vetette magát, nehogy eltalálják. Han ezt látva, egy régi trükköt vetett be. Benyúlt az ajtón, lefektette fegyverét a padlóra, és eszeveszetten húzta a ravaszt. A laposan szálló lövedékek eltalálták a padlón heverő BR-t, és másodperceken belül elcsendesítették.

A megmaradt őrök megfutamodtak. Egyikük ledobta a fegyverét, és feltartott kézzel felállt, ám ez nem segített rajta; a tömeg rárontott, elsodorta mint egy lavina; haragvó emberi és idegen alakok áradata temette el.

A másik BR, aki megrekedt Han fegyvere és a foglyok között, mászni kezdett felfelé egy létrán a sztázisfülkék közé. Félúton megállt, és lelőtte azokat, akik követni próbálták. Han rossz szögből tüzelt rá, és lövései rendre célt tévesztettek. Intett Kukának, és benyomultak a sztázisszobába.

Az utolsó megmaradt BR lövéseivel meghátrálásra késztette a foglyokat, aztán megindult felfelé a harmadik létrán. A foglyok csoportjából három bozontos, majomszerű teremtmény lódult utána, és a létrát mellőzve hosszú karjukkal kapaszkodtak felfelé a fülkék között, Pillanatokon belül beérték a BR-t.

A fickó észrevette a veszélyt, és leszedte az egyik üldözőjét. A másik kettő két oldalról rontott neki. Ahogy a BR ismét lőni próbált, a fegyverét kicsavarták a kezéből és ledobták a padlóra. Az üvöltő őrt ekkor mindkét kezénél megragadták, megpörgették, és rettenetes erővel a levegőbe hajították. A fickó nekicsapódott a mennyezetnek a legmagasabb fülkesornál, aztán kezét-lábát széttárva, pörögve hullott alá, és ocsmány csattanással kenődött szét a padlón.

Han félretolva Kukát, odarohant a nyüzsgő foglyok közé. Fölötte egyre több és több sztázisfülke mezeje oldódott fel, ahogy a létfenntartó rendszernek mind több energiára volt szüksége: különös bolygók lakói bukkantak elő. Most, hogy az őrök jelentette közvetlen fenyegetést leküzdötték, a nemrég megmenekültek nem tudták, mihez kezdjenek. Sokan megsebesültek vagy meghaltak az őrök sortüzében, és még többen elpusztultak vagy épp haldokoltak, mivel életszükségleteiknek nem felelt meg Csillagvég atmoszférája, és nem létfenntartó berendezéseikkel együtt zárták őket sztázisba. Hangok harsogtak minden felől.

− Hé, hol van a…?

− Nevetséges gravitáció! Mi tör…

− Miféle hely ez?

Han ordítva, hadonászva próbálta magára vonni a figyelmüket.

– Kapjátok fel a fegyvereket, és helyezkedjetek el a lépcsőnél! Egy percen belül BR-ek fognak érkezni! Felfedezett egy férfit a bolygóközi rendőrség egyenruhájában, valószínűleg egy idegesítő tisztviselő, akit a Fennhatóság jégre tett egy időre. Han rámutatott. Állítsd fel őket, és szervezd meg a védelmet, vagy ismét a sztázisban találod magadat!

Megfordult és a folyosó felé sietett. Elhaladt a munkadroid mellett, és odaszólt neki:

− Várj itt, Kuka! Meg kell találnom Dokit és Csubit.

Ahogy a foglyok felkapkodták az elesett őrök fegyvereit, Han berontott a szomszédos folyosóba, jobbra fordult, és megindult a következő sztázisblokk felé. Ám ahogy a következő ajtó felé közeledett, az kivágódott belülről. Három BR próbált egymást elsodorva kijutni rajta: könyökölve, lökdösődve tülekedtek. Mögülük verekedés és lövöldözés zaja visszhangzott a teremből.

Az őrök még félig sem jutottak ki az ajtón, amikor fülsiketítő ordítás harsant, és egy pár ismerős, szőrös, hosszú kéz nyúlt utánuk. Visszarántotta mind a hármukat.

− Na; csakhogy megvagy! − kiáltotta Han boldogan. − Csubi!

A vuki áthajította az őrök ernyedt testét egy közeli korláton. Megpillantotta barátját és felbődült elragadtatásában. Han hiába tiltakozott, társa felkapta, és bajtársi ölelésben alaposan megropogtatta a csontjait. Aztán a mesterséges gravitáció kihagyott egy pillanatig, és Csubakka majdnem elesett. Lerakta Hant.

– Ha ebből kijutunk − zihálta Han −, kellemes, nyugodt csillagközi szállítómunkát fogunk vállalni. Mit szólsz hozzá?

Ezt a részt könnyebb volt elfoglalni, mint az előzőt; valószínűleg kevesebb őr tartózkodott itt, amikor a sztázistér elkezdett „kiolvadni”. Azonban ugyanolyan zűrzavar uralkodott, és ugyanolyan számos nyelven karattyoltak zavarodott mondatokat. A vuki odébbtolta Hant, megfordult, és sztentori bömbölést hallatott, öklét magasra tartotta. Azonnal megtisztult körülöttük a környék. Az ezt követő pillanatnyi csendben harsogta el Han a parancsát, hogy a foglyok vegyék el a halott őrök fegyvereit, és csatlakozzanak a többi védőhöz.

Aztán megragadta Csubakka vállát.

– Gyerünk! Doki itt van valahol, és nincs sok időnk megkeresni, ő az egyetlen esélyünk, hogy elve megússzuk!

Mindketten átsiettek a következő blokkba, melyekből öt volt összesen, ahogy Han felidézte az alaprajzot. Egy már nyitott ajtóra bukkantak. Han felemelte a mordályt, és óvatosan bekukkantott. A sztázisfülkék üresen tátongtak, és idegesítő csend uralta a termet. Han elcsodálkozott. Vajon a Fennhatóság még sohasem használta ezt a részleget? Belépett; Csubakka követte.

– Állj, ne mozdulj! − parancsolta egy hang mögülük. Emberek és egyéb teremtmények ugráltak elő a fülkék közti résekből és más rejtekhelyekről. Még többen jelentek meg a folyosó fordulójában.

Han és társa egyaránt felismerték a hangot, mely rájuk parancsolt.

– Doki! − kiáltotta Solo, de sem ő, sem a vuki nem mozdultak. Semmi értelme megpörkölődni.

Az ősz férfi csak pislogott rájuk meglepetésében.

– Han Solo! Az Eredendő Fény nevében, mi a nyavalya hozott ide, fiam? Ja, persze, a válasz nyilvánvaló; hiányzottak a társaid, mi? − A többiek felé fordult. − Ők ketten velünk vannak.

Odaügettek hozzájuk. Han a fejét rázta.

− Nem, Doki. Csubi is itt volt. Néhányan idejöttünk megnézni, mit…

Doki lehurrogta.

– Sokkal fontosabb dolgunk van még, fiatalember! Az első három teremben az összes szint egyszerre kiment, ezért tudtuk olyan gyorsan elfoglalni a blokkokat. Óriási megterhelés ülhet a rendszeren, és csak most látom, hogy a gravitáció sem állandó…

Szóval három teljes blokk egyszerre kiment, gondolta Han. Valószínűleg még annál a megterhelésnél, amikor az erőmű felrobbant.

– Izé… Igen Doki, épp említeni akartam. Azt tudod, hogy a toronyban vagy, ügye? Nos, én… Hogy úgy mondjam, kirobbantam az űrbe; túlterheltem az erőművet, és csökkentettem a fej feletti védőpajzsot, hogy…

Doki eltakarta a szemét a tenyerével.

− Han, te agyalágyult!

Han azonnal ellentámadást indított:

– Nem tetszik? Akkor bújj vissza a hajósládádba! − Látta, hogy sikerült megvilágítania a lényeget. − Nincs idő vitatkozni; kizárt dolog, hogy a Csillagvég sokáig kibírja a Mytus VII gravitációs vonzásán kívül. Előbb-utóbb visszahullunk és becsapódunk, de fogalmam sincs, mikor. Kizárólag a rázkódáskiegyenlítő erőtér menthet meg bennünket, és az sem működik. Rajtad áll, szétlapulunk-e vagy sem. Hozd rendbe!

Doki tátott szájjal rámeredt Hanra.

– Fiacskám, egy rázkódáskiegyenlítő energiamező üzembehelyezése nem olyan egyszerű, mint elkötni valaki suhanóját, és elmenni sétakocsikázni!

Han nagyot fújt.

– Remek! Akkor üldögéljünk, és várjuk nyugodtan, mikor lapulunk péppé! Elvégre Jessa bármikor szerezhet magának egy új apát…

Ez talált. Doki felsóhajtott.

– Igazad van; ha ez az egyetlen esélyünk, belevágunk! De nem tartom valami nagyra a kiszabadítási módszereidet. − A többiekhez fordult, akik csak Csubakka fenyegető jelenléte miatt nem szóltak bele a beszélgetésbe. − Figyelem! Nincs idő csevegésre! Gyertek velem, tegyétek, amit mondok, akkor talán megúszhatjuk. Annyit megígérhetek, hogy a végén nem kerülünk kínzókamrába!

Belekönyökölt Han oldalába.

− Dicsfény meg egyebek, mi?

Aztán megindult a lépkedő, ugráló, patacsattogtató horda élén, ahol mindegyik egyed más-más stílusban mozgott.

Menet közben Han nagyjából vázolta kalandjait. Az öreg felpillantott.

− Ez a trianii a Millennium Falcon fedélzetén van?

– Ott kellene lennie, de nem sokra megyünk vele; a Falcon hajtóműve képtelen lenne megtartani ezt a tornyot a visszazuhanástól.

Doki megtorpant.

− Te nem hallasz semmit, fiú?

Mindenki hallotta a sugárvetők sivítását. Rohanni kezdtek. Látszólagos kora ellenére Doki nem maradt le a pilótától és a vukitól. Épp akkor érték el a vészkijárati ajtót, amikor egy fogoly ernyedt teste gurult le a lépcsőn. Egy nyakigláb, gyíkszerű lény volt, sugárégéssel a gyomra táján. A tűzharc zaja a lápcső felől jött.

– Mi folyik ott? − kiáltotta Han, és próbált előreférkőzni. Csubakka eléje lépett, és lökdösődve utat nyitott neki. Az a fogoly jelent meg a lépcsőn, akire Han ideiglenesen rábízta a parancsnokságot.

– Tartjuk a lépcsőfordulót. Rengeteg fennhatósági katona van odafenn, megpróbálják átverekedni magukat rajtunk. Néhány megfigyelőt az alsó lépcsőre is elhelyeztem, de ott még semmi sem történt.

– Hirken és bandája próbálnak bejutni, mivel zsilipet csak itt és legalul találnak. Azt remélik, hogy segítség érkezik − magyarázta Han.

Doki és a többiek meglepetten bámultak rá. Solónak eszébe jutott, hogy Csillagvég valószínűleg ismeretlen terület számukra.

− Miért, mi történt? − kérdezte az űrrendőr.

– Csak annyi, hogy egyre fogy az időnk − felelte Han. − Ki kell tartanunk, lehetőséget kell biztosítanunk Dokinak, hogy lejusson a műszaki szintre. Fegyveresek az élre; odalenn is számíthatunk némi ellenállásra, de várhatóan nem túl erősre. A többiek biztonságos távolból kövessenek!

Doki sürgetésére máris megindult a menet lefelé, mivel egyikük sem tudta, mikor éri el a torony holtpontját, és mikor kezd hullani lefelé.

Időközben Han és Csubakka felrohantak a lépcsőn. Han érezte, hogy erősen zihál, és arra következtetett, hogy a létfenntartó rendszerek kezdenek gyengülni. Ha az oxigénnyomás a toronyban túl alacsonyra süllyed, minden erőfeszítésünk hiábavaló…

Csatlakoztak a védőkhöz, akik keményen tartották a második lépcsőfordulót a sztázisblokk fölött. Felülről sugárnyalábok érkeztek sisteregve, csapódtak a szemközti falba, miközben innen a megmaradt fegyveres foglyok adtak le a sarok felé szórványos lövéseket vaktában, amikor alkalmuk nyílt rá; kevés esélyük volt arra, hogy bárkit is eltaláljanak a következő fordulóban lévők közül. Néhány védő holtan vagy sebesülten hevert. Amikor Han odaért, az egyik ember épp kidugta a fegyverét a sarok mögül, és sietve megeresztett néhány lövést, aztán máris visszabújt. Megpillantotta Hant.

− Mi folyik odalenn?

Han lekuporodott mellé, és épp ki akart kukkantani a sarok mögül, amikor vörös sugárnyalábok zúgtak el az orra előtt, és kiégették a padlót meg a tűvonalban lévő falat. Visszahúzódott.

– Csapd a padlóhoz a gumóidat, haver! − figyelmeztette a védő. − Itt a saroknál belefutottunk az előőrsükbe. Megfutamítottuk őket, de aztán érkeztek a többiek. Most holtponton áll a csata, de nekik több fegyverük van. − Aztán megismételte: − Mi folyik odalenn?

– A többiek megindultak az alsóbb szintek felé, hogy valami kiutat találjanak. Mi azért vagyunk itt, hogy feltartsuk a csőcseléket. − Solo izzadni kezdett és arra gondolt, hogy a torony hamarosan megadja magát a Mytus VII vonzásának.

A folyamatos tüzelés a sarok mögül bevilágította a folyosót. Csubakka résnyire szűkült szemmel nézte, és morgott valamit Hannak.

– A társamnak igaza van − közölte Han a többi védővel. − Látjátok a becsapódó nyalábokat? A falat lövik és a padló túlsó részét, ennyi az egész. Ide nem is jön lövés…

Mászni kezdett, fegyverét a melléhez szorítva. Csubakka átkarolta Han térdeit a padlónál és szilárdan fogta. Han a fenekén csúszva centiméterről centiméterre araszolt hátrafelé, amíg a háta szinte már a tűzvonalig jutott.

O meg Csubakka összenéztek. Az ember ideges volt, a vuki aggódott.

Most!

Han hanyatt vágta magát. A melléhez szorított sugárvető egyenesen a lépcső teteje felé mutatott. Miközben hátrafelé zuhant, meglátta, amire számított. Egy BR lopódzott lefelé a lépcsőn, a közelebbi falhoz tapadva, nehogy eltalálja a fedezőtűz. A jelenet szinte fájdalmas tisztasággal égett bele Han elméjébe, miközben megeresztett egy sorozatot. Anélkül, hogy a hatást megvárta volna, máris felült, mielőtt a háta érintette volna a padlót. Csubakka érezte a mozgást, és keményen megrántotta. Han máris fedezékbe jutott. Hirtelen megjelenése és eltűnése olyan gyors volt, hogy felülről senkinek nem volt ideje célba venni.

Hangos csattogás hallatszott, és egy BR kézifegyver gurult le hozzájuk a lépcsőn. Egy pillanattal később a pisztoly tulajdonosa is követte, meglehetősen holtan. A BR őrnagy volt az.

Han tiszteletteljes bólintással adózott a kötelessége teljesítése közben elhunyt tiszt emlékének.

Az össztűz odafentről még hevesebbé vált. A védők összes megmaradt fegyverükkel válaszoltak. Csubakka felkapott egy pisztolyt, amit az egyik elesett védő hullajtott el, egy tollas lény, aki áttetsző vértócsában feküdt. A hulla csőrös arcát félig elvitte egy sugárnyaláb. A vuki látta, hogy a pisztoly csövét is találat érte, mert az elgörbült, és használhatatlanná vált.

Csubakka Han üres, tokjában heverő sugárvetőjére mutatott, és odadobta neki a használhatatlan fegyvert. Han cserébe odadobta neki a mordályt, aztán kivonta saját fegyverét, hogy feltöltse a használhatatlanból. Csubakka, aki vaskos ujjai miatt nem nagyon tudta megfogni az emberi kézre méretezett fegyvereket, letépte a ravasz-védőt, kidugta a fegyvert a sarok mögül, és anélkül, hogy kinézett volna tüzelni kezdett magasan, alacsonyan, középen, minden szögben.

Han kicserélte a pisztoly markolatában lévő adaptereket a sajátjával. Csak félig sikerült feltöltenie, de nemigen bánta. Amikor végzett, félredobta a használhatatlan BR pisztolyt, és csatlakozott a vukihoz. Hogy meghiúsítsák az ellentüzet, kiszámíthatatlanul lőttek − és tényleg kiszámíthatatlanok voltak. Egyetlen fennhatósági pribék sem kísérelte meg követni az őrnagy hősi példáját.

Odafönn hirtelen abbamaradt a tüzelés. A védők úgyszintén leálltak, trükkre számítva figyeltek. Hannak az jutott az eszébe, mi lenne, ha Hirken bevetne egy sokkgránátot, de nem; ha lett volna nála, már rég felhasználja.

Egyenletes sziszegő hang hallatszott odafentről.

− Solo! Hirken alelnök úr beszélni akar veled!

Han hanyagul a falnak vetette hátát. Anélkül hogy megmutatta volna magát, válaszolt:

– Küldd le, Uul-Rha-Shan! A pokolba is, gyere le te, vén kígyó! Kellemes lenne a találkozás.

Aztán Hirken üzleties hangja hallatszott:

– Köszönöm, de azt hiszem, innen is beszélhetünk. Most már tudom, mit művelt.

Han azt kívánta, bárcsak ő is tudta volna − előre.

– Üzletet ajánlok − folytatta Hirken. − Bárhogy tervezi a távozását innen, azt akarom, hogy vigyen magával. És a társaimat is természetesen.

Természetesen. Han még csak nem is habozott:

– Rendben! Dobják le a fegyvereiket, egyenként jöjjenek le, és a kezüket tegyék…

– Ne bolondozzon, Solo! − Szakította félbe Hirken, megfosztva Hant attól a lehetőségtől, hogy megmondja, hova tegyék a kezüket. − Mi itt lefoglalhatjuk, hogy ne legyen ideje meglépni! És Csillagvég elérte a röppályája csúcsát; láttuk a kupolából. Hamarosan valamennyiünknek késő lesz. Mit szól hozzá?

– Semmit, Hirken! − Han nem tudta biztosan, hogy vajon nem csak blöfföl-e az alelnök a torony röppályáját illetőleg; nem volt módja rá, hogy a zsilipen kihajolva megbizonyosodjék igazáról − űrruha nélkül ez mindenképp rossz ötletnek tűnt. − Egy dologban átkozottul igaza van ennek a tahónak − suttogta. − Ideszögezhetnek bennünket, ha hagyjuk, hogy ők diktálják a szabályokat.

A többiek sietve követték a következő lenti lépcsőfordulóhoz; ezután már a blokkok jönnek. Besurrantak a sarok mögé, és elhelyezkedtek, vártak. Most eljött az ideje, hogy az alelnök is megizzadjon. A hangzavarból úgy tűnt, mintha a foglyok nagy része még mindig a sztázisblokkban lenne, nem tudván mit tenni. Han csak remélte, hogy nem esnek pánikba, és nem erre jönnek.

Felemelt sugárvetővel várt, és tudta, hogy hamarosan fel kell bukkannia egy fejnek annál a saroknál, amit maguk mögött hagytak − viszont lehetetlen volt kiszámítani, melyik pillanatban következik be ez.

Egy fej villant elő a sarok mögül, Uul-Rha-Shané, magasan fenn; valaki más nyakában vagy hátán ült. Kipillantott, látta a védők elhelyezkedését, és megdöbbentő sebességgel már vissza is húzódott. Han sietve leadott lövése csak a falat szántotta fel kissé; a pilóta elcsodálkozott, milyen fürge a hüllő mesterlövész.

– Szóval ezt akarod, Solo − hallatszott Uul-Rha-Shan hipnotikus hangja. − Üldözzelek szintről szintre? Kössünk üzletet; mi csak élni akarunk.

Han felnevetett.

− Bizony ám, csak azt nem akarjátok, hogy más is éljen!

Zaj hallatszott alulról, cipők kopogtak a lépcsőn. Doki jelent meg erősen szuszogva. Levetette magát Han mellé; arcán rémület tükröződött. Han kézzel jelezte neki, hogy beszéljen halkan, hogy odafönn ne hallják.

– Han, jönnek a BR-ek! A csatahajójuk az alsó zsilipnél lebeg, egy csapatot rak át. Csatlakoztak a fennhatóságiakhoz, akik elrejtőztek előlünk odalenn. Elűztek bennünket a műszaki szintekről; sokunkat lelőttek, hátrálni kényszerültünk. Még többen meghaltak, mielőtt sikerült a hátvédet megszerveznünk, de a BR-ek még így is lépcsőről lépcsőre haladnak lefelé egy nehéz sugárvetővel. Most aztán benne vagyunk a csávában!

Egy csapat fogoly máris eszeveszetten rohant felfelé a lépcsőn, az egyetlen megmaradt rejtekhely felé tartottak, vissza a sztázisfülkék közé.

– A lenti BR-eken űrruha van − mondta a Doki. − Mi lesz, ha kiengedik a levegőt?

Han rádöbbent, hogy mindenki őt nézi, tőle várják a választ és belenyilallt a gondolat: Ki vagyok én? Én csak egy szökevény sofőr vagyok, emlékszel?

A fejét rázta.

– Kifogytam az ötletekből, Doki. Szerezz magadnak valami flintát; még utoljára eljátszogatunk velük!

Hirken hangja diadalmasan csendült:

– Solo! Az embereim kapcsolatot teremtettek velem rádión! Most azonnal adja meg magát, különben itt hagyjuk!

Mintha csak e szavakat akarnák aláhúzni, nehézfegyverek kezdtek dörögni valahol Csillagvég belsejében.

– Nos, ahhoz még ide kell érniük − motyogta Han. Megragadta Doki ingét, aztán eszébe jutott Hirken, és felemelte hangját: − Ne majrézz a levegő miatt; a BR-ek nem fogják kiengedni, különben az alelnöküket is megölik. Azért az alsóbb szinten nyomultak be és nem a börtönszinten. Tudták, hogy sokkal nagyobb esélyük van a bejutásra anélkül, hogy szétlőnék és kilyuggatnák a tornyot. Küldj fel mindenkit akit csak tudsz, aki csak él és mozog! Lerohanjuk Hirkent, akármibe kerül is, és túszként fogjuk használni!

Az össztűzre gondolt, amit a fennhatóságiak a lépcsőre képesek zúdítani. Tudta, hogy ez a manőver nagyon sokba fog kerülni. Doki úgyszintén tudta. Most először érezte magát olyan fáradt öregembernek, amilyennek kinézett.

Ne álljatok meg semmiképpen! − mondta Han a többieknek. − Ha valaki elesik, kapjátok fel a fegyverét, de senki se álljon meg!

Elkapta Csubakka pillantását. A vuki felhúzta ajkait agyarairól, az orrát dörzsölte, bozontos fejét rázta és vad, ijesztő bömbölést hallatott. Így száll szembe egy vuki a halállal. Aztán elvigyorodott és valamit morgott Han felé, aki titkon elmosolyodott. Elég közeli barátok voltak ahhoz, hogy ennél többre ne legyen szükségük.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Még több kiszabadult fogoly érkezett a lépcsőfordulóhoz. Ezek fegyvertelenek voltak; Han elismételte utasításait a fegyverekről és arról, hogy ne álljanak meg. A szíve hevesen dobogott, amikor arra gondolt, hogy milyen koncentráltak lehetnek az energiasugarak abban a szűk lépcsőfeljáróban.

Ég veled, nyugdíjas űrhajósok otthona!

Meggörnyedt, megindult előre. A többiek körülvették.

– Csubi meg én ugrunk ki először, hogy elterelőtüzet nyissunk. Háromra. Egy, kettő… A sarok széléhez simult − Há…

Egy kicsi, szőrös alak ugrott Han vállára a mögötte állók fölött és a nyakához simult. Mozgó farka a meglepett Csubi csuklójára fonódott.

Han megtántorodott, még a hősiességről is megfeledkezett.

− Mi a nyava… − Hirtelen felismerte támadóját. − Pakka!

A kölyök lepattant Han nyakáról, és lábát rángatva próbálta sürgetni valahová. Egy pillanatig az egész hihetetlennek tűnt.

– Pakka, neked nem fenn kellene lenned a… és hol van Atuarre? A fenébe is kölyök, hogy kerültél ide? − Eszébe jutott, hogy a kölyök nem tud válaszolni.

Doki kiabált lentről:

− Solo, gyere gyorsan!

– Ügyeljetek! − vetette oda társainak a koréliai. − Ne támadjatok, és ne is vonuljatok vissza, csak ha szükséges! − Átfurakodott csapatán és futva indult lefelé a lépcsőn a villámgyors Pakka nyomában. A vészkijárat ajtajánál megtorpant.

− Atuarre!

A nő és a Doki a többi fogoly gyűrűjében állt.

– Solo kapitány! − A macskanő megragadta Han kezét és szinte egy szuszra darálta el mondandóját. A Millennium Falcononjött, a teherzsilipnél csatlakozott a toronyhoz ezen a szinten, épp a másik oldalon, mint a BR csatahajó. − Nem hinném, hogy észrevettek; az energiaingadozások a Csillagvégen teljesen összezavarják az érzékelőket. Vizuális érzékelésekkel kellett a zsiliphez kapcsolódnom.

Han félrevonta Dokit és Atuarre-t.

– Ennyi utast soha, de soha nem tudnánk bezsúfolni a Falconba, még akkor sem, ha minden köbcentiméterét kihasználjuk. Hogy mondjuk meg nekik?

– Solo kapitány, hallgass! − szólt közbe a trianii. Kérlek! Figyelj rám! Egy alagútcső csomópontállomást rögzítettem a Falconhoz. Felvezettem a hajó mellé, és egy vonósugárral hozzáerősítettem.

– Az alagútcsövekben el tudjuk vinni a többieket, ha kiterjesztjük őket − kezdte Doki.

Han izgatottan félbeszakította.

– Még ennél is jobb megoldást tudok! Atuarre, zseni vagy! De kiterjeszthetők az alagútcsövek?

− Igen.

Doki egyikről a másikra pillantott.

– Miről beszéltek…? Ó, értem már! − Összedörzsölte két tenyerét, szeme felragyogott. − Meglehetősen regényes lesz!

Az egyik védő a fenti szintről jött le és dugta be a fejét a vészkijárat ajtaján.

− Solo, az alelnök megint beszélni akar veled!

– Ha nem felelek, tudni fogja, hogy valami készül − mormolta Han. − Leküldöm Csubit, hogy segítsen nektek. Dolgozzatok gyorsan!

− Solo kapitány, már csak egy perc áll a rendelkezésünkre!

Han nagy ugrásokkal vette a lépcsőket. Ettől erősen szuszogott és zihált, ájulással küszködött, mire felért.

A levegő egyre fogy, gondolta. Akár az időnk.

Suttogó hangon gyorsan mindent elmagyarázott társainak. Leküldte a vukit meg a többiek nagy részét, hogy csatlakozzanak Dokihoz és Atuarre-hoz. Aztán válaszolt Hirkennek:

− Sakk-matt, Solo. − kiáltotta az alelnök. − Megadja magát?

– Megadni? − rikoltotta vissza Solo hitetlenkedve. − Mit forgat a fejében? El akarja venni a szüzességemet? − Kilőtt a sarok mögül és ezzel folyamatos tüzelést kezdeményezett. Csak remélte, hogy a lentiek még fel tudják tartani az előrenyomuló BR-eket egy ideig.

Kilencven másodperccel később fénykör jelent meg a Fennhatóság csatahajójának egyik használatlan zsilipajtaján. Senki sem volt ott, aki észrevehette volna, mivel a legminimálisabb őrségen kívül a hajó teljes legénysége átszállt a toronyba, hogy megpróbálkozzon a mentéssel.

A zsilip kinyílt. Egy erősen füstölgő vuki lépett be rajta, aki egy lopott sugárvetővel hadonászott. Ettől eltekintve igencsak örült, hogy nem kellett az értékes időt arra vesztegetnie, hogy átégesse a zsilipet. A külső ajtót nyitott állapotban rögzítette. Mögötte a kiterjesztett alagútcső súlytalanságában lebegtek a foglyok, várakoztak fegyverekkel, karmokkal és fullánkokkal, vasdarabokkal és puszta kézzel. Még hátrébb a csomóponti állomáson további foglyok özönlöttek a Falcon fedélzetére, és még többen sorakoztak, hogy elhagyják a tornyot. Mivel a teherszállító nem lett volna képes befogadni mindőjüket, el kellett foglalniuk ezt a hajót is.

Csubakka intett és ment tovább. A többiek nyomultak utána, egymás után érintve a padlót, ahogy beléptek a csatahajó gravitációjába.

A zsilip kinyitását nem észlelték a hajóhídon. Egy BR, aki úgy gondolta, hogy valamiféle meghibásodás történt a zsilipnél elindult ellenőrizni. Befordult a sarkon és majdnem beleütközött a vuki roppant, szőrös mellkasába. Egy csapás a sugárvető markolatával, és a BR a levegőbe repült. Rongycsomóként hullott a padlóra, sisakja elgurult a fedélzeten.

Egy másik BR, valamivel arrébb, meghallotta a zajt. Tokjában lévő pisztolyát rángatva, futva közeledett. Csubakka kilépett fedezékéből, és fegyvere agyával leterítette. A foglyok berontottak, felszedték az elesett őrök fegyvereit. Csubakka tovább vezette őket a hajó belsejébe. Ahogy elhaladtak a műszaki részleg és a legénységi szállások mellett, kis csoportok váltak ki, hogy elfoglalják és tartsák azokat a területeket. Egyre több fogoly tódult be a hajófar zsilipjén, gyorsan helyet adva azoknak, akik követték őket.

A vuki odaért a hajóhíd fedélzeti nyílásához. Megnyomta a nyitógombot, és ahogy az ajtó félrehúzódott, belépett. A fiatal tiszt elkövette azt a butaságot, hogy a pisztolya után kapott.

− Hogy az a…

Csubakka leütötte e tisztet roppant karjával, hátravetette a fejét és felordított. A mögötte sorakozók benyomultak a hajóhídra. Ádáz küzdelem zajlott a következő tizenkét másodpercben, kézifegyverekkel. A hajóhíd őrei közül senkinek sem sikerült megnyomnia a vészjelző gombját.

Csubakka lekapcsolta a csatlakozócsövet, és készült elszakadni a Csillagvégtől.

Atuarre aggódva figyelt, ahogy ő meg néhány kiválasztott segítője a nagy sztázisszint teherzsilipjénél szinte lökdöstek befelé a tolongó foglyokat az alagútcsőbe, ahol azok úgy csapkodtak mintha úsznának, és egymást taszigálva, lökdösve lebegtek a csomópont felé. Doki már előrement, hogy átvegye a Falcon irányítását. Amint Csubakka elfoglalta a csatahajót, gyengéden elválasztotta a toronytól, nehogy vissza tudják foglalni tőle − nemkülönben azért, hogy elvágja a BR-ek visszavonulásának útját.

Mennyien vannak, gondolta Atuarre, és remélte, hogy jut hely mindannyiuknak. Aztán egy ismerős arcot pillantott meg és az örömtől szinte nyüszítve elindult feléje. Pakka is azonnal jött, apja hátára vetette magát. Hónapok óta most először tudta átölelni egyszerre mindkét szülőjét. Nagy szemében könnyek csillantak.

Csillagvég energiavezeték-rendszere a szeszélyes lökések hatására megadta magát, kábelei sorra robbantak fel.

Han hallani vélte az állomás haláltusájának kezdetét. Három fegyveres társával tartotta pozícióját. Hirken emberei az utolsó néhány percben elcsendesedtek; az alelnök valószínűleg abban reménykedett, hogy a felmentő sereg nem járhat már messze. Igazában nem is tévedett, mivel a BR katonák gyors ütemben haladtak felfelé a toronyban, egymás után számolva fel a foglyok ellenállásának fészkeit.

A vezetékrendszer robbanására nem számítottak. Han mindenkit visszaparancsolt.

– Lemegyünk a sztázisszintig; adjátok tovább az üzenetet lefelé! Mindenkinek: futás!

Visszavonult addig a légzsilipig, amelyik az ötödik blokk mögül nyílt. Visszalőtt párszor a lépcső felé, miközben emberei lefele suhantak. Próbálta kiszámítani, mennyi idő telhetett el a torony felrobbantása óta. Húsz perc? Több? Alaposan megkísértették a szerencséjüket…

Ahogy Han és emberei visszavonultak, már hallották az alsó szintek felől közeledő védők lábdobogását. A két csoport a sztázisterem vészkijáratánál találkozott össze. Han az utolsók között érkezett, és megfordult, hogy besegítse a mögötte loholót. Azt látta, hogy az illető furcsa, csalódott kifejezéssel az arcán lehanyatlik − és maghal.

Han elhúzta az elernyedt testet az útból. Az utolsó fogoly is beugrott a fedezék mögé. Néhány társa segítségével becsukta a hatalmas ajtót, amelybe közben néhány sziszegő sugárnyaláb vágódott, és néhány fémdarabkát olvasztott a zárra. Nem sokáig lesznek biztonságban − főleg akkor nem, ha a BR-ek a nehéz sugárágyúval ideérnek. Han a vele maradtakat szemlélte.

− Mennyién nem szálltak még be?

– Már majdnem teljes a kompánia, haver − kiáltotta valaki. − Alig néhányan várakoznak, nem többen száznál.

– Akkor akinél nincs fegyver, induljon előre! A többiek oszoljanak szét, és foglaljanak el lőállást! Ne feledjétek, már majdnem otthon vagyunk…

Még a folyosón jártak, amikor az ajtó nagy robajjal beszakadt mögöttük. A sugárágyú csöve jelent meg a nyílásban, egyenesen az elhagyott első blokk felé mutatott. Han meg sem próbált lőni a fegyver nagy teljesítményű pajzsára.

Az ágyú belőtt az üres sztázisblokkba. Egy páncélos BR bújt elő mögüle, s elindult a folyosó hosszában. Az egyik fogoly egy pillanatra megtorpant és lelőtte. A folyosó kanyarulatánál a védők ismét lőállást foglaltak el. Az ágyúkezelők nehezen tudták keresztülerőltetni fegyverüket a vészkijáraton anélkül, hogy kitették volna magukat a szórványos, de gyilkos tűznek.

Hant leszámítva csak hárman maradtak az állásban; néhány fogoly továbbrohant, hogy hátrább újabb védelmi vonalat építsen ki. A szétszakadt vezetékrendszer füstje egyre sűrűbb lett, a levegő pedig egyre ritkább. Han érzékei kihagytak egy pillanatra. A második blokk ajtajánál járt, odarohant hozzá és kétrét görnyedve próbált jó pozíciót felvenni.

Ám ekkor meglátott valamit gömbölyödni a sztázisfülkék közötti folyosón.

– Kuka, mi a nyavalyát keresel te itt? − A droid nyilván idáig vonszolta magát, vagy valaki más húzta el a légzsilipig, aztán félreállt és meghúzódott az egyik fülke fedezékében. A gép képtelen volt újból felkelni.

Han ráébredt, hogy az életüket féltő foglyok közül senki sem lesz hajlandó foglalkozni egy ósdi munkadroiddal. Odaszaladt a géphez és letérdelt melléje.

Felkelni! Gyerünk, Megsemmisítő! Feltápászkodunk!

Minden maradék erejére szüksége volt ahhoz, hogy felsegítse a droidot.

– Köszönöm, Solo kapitány − mondta Kuka vontatottan. − Még Max közvetlen segítségével sem lettem volna képes… Kapitány!

A kiáltással egyidőben Han érezte, hogy Kuka teljes súlyával nekifeszül. Mindketten eldőltek. Szinte ugyanebben a pillanatban egy Hannak szánt lézersugár vágott a droid fejébe.

Ahogy tovagördültek, Han gépiesen kirántotta sugárvetőjét. Uul-Rha-Shant pillantotta meg az ajtóban a folyosó bejáratánál. Mögötte a padlón halott védők hevertek.

A hüllő mesterlövész kinyújtott kezében tartotta fegyverét, s tudta, hogy az első lövést elhibázta. Lézerpisztolya ismét megvillant. Hannak nem maradt ideje célozni, csípőből tüzelt. Úgy tűnt, mintha mindez a végtelenségig tartana, pedig egy pillanat alatt lejátszódott.

A sugárnyaláb Uul-Rha-Shan zöld pikkelyes mellébe vágódott, a magasba emelte, hanyatt lökte. Így a hüllő saját lövése a mennyezetbe fúródott.

Han és Kuka egymás mellett hevertek a padlón. A droid fotoreceptorai nem világítottak, nem mutatták aktivitás jelét. Han remegve tápászkodott fel, bal kezének ujjai összeszorultak Kuka vállrészen, a jobbjában sugárvetőjét tartotta, és lihegve vonszolta magával.

Nem vette észre a BR-eket, akik Uul-Rha-Shan nyomában bukkantak fel, és le akarták lőni. Azt sem látta, mikor a foglyok ellentámadása következtében holtan rogytak össze. A szédület ködében csak a sötét járat egy részét látta; azon a folyosón kell végigvonszolnia Kukát a Falconra, nincs mese.

Hirtelen egy alak bukkant fel mellette, egy szőrös, kígyómozgású trianii harcos, füstölgő sugárvetővel a kezében.

– Solo kapitány? − Férfihang volt. − Gyere, segítek. Már csak másodperceink vannak.

A koréliai hagyta, hogy segítsenek neki. Most már ketten ráncigálták a droid törzsét, s sokkal gyorsabban haladtak. Han kíváncsi lett.

− Miért teszed?

Mert a párom, Atuarre azt mondta, ne merjek visszamenni nélküled, és a kölyköm, Pakka jött volna érted, ha én nem teszem. − A trianii felkiáltott: − Itt van, megtaláltam!

Még többen érkeztek, zárótüzet zúdítottak az üldözőkre, teljesen összezavarták a BR-eket. A nehézfegyverzetű páncélosok még nem jutottak be a sugárágyúval a folyosóra, társaik rendre megfutamodtak. Több segítő kéz nyúlt Kuka után.

Aztán egyszerre csak valamennyien ott álltak a légzsilipnél. A BR-ek mintha elmaradtak volna. A droid belebegett az alagútcsőbe a többi védővel és Atuarre párjával együtt. Han csak ekkor követte őket. Különösen csendes termet hagyott maga mögött. A cső frissebb, sűrűbb levegője szinte elkábította. Intett a többieknek, hogy menjenek − elvégre a Millennium Falcon az ő hajója, ő fog felszállni vele.

– Solo, várjon! Egy férfi bukdácsolt ki a füstből. Hirken alelnök volt az, aki legalább száz évet öregedett. Hisztérikusan hadart: − Solo, tudom, hogy lecsatlakoztatták a csatahajót az alsó zsilipről. Nem szóltam senkinek, még a feleségemnek sem. Visszaparancsoltam a BR-eket, egyedül jövök…! − Esedezve közelebb csoszogott. Han úgy meredt rá, mintha az holmi ázalag lett volna a mikroszkóp alatt.

– Kérem, vigyen magával, Solo! Csináljon velem amit akar, csak nem hagyjon itt…! − Hirken arca megvonaglott, mintha hirtelen elfelejtette volna, mit akart mondani. Aztán összerogyott, és tehetetlenül kaparászott a hátába vágó energiasugár égette seb felé. Hájas felesége kacsázott oda, BR-ekkel a sarkában, füstölgő pisztollyal a kezében.

Han máris megnyomta a légzsilip zárógombját. Bevette magát az alagútcsőbe, és ott is rácsapott a gombra. Ahogy a légzsilip külső nyílása zárult, légmentesítette − a külső részből süvítve tódult ki a levegő −, aztán lecsatlakoztatta a csövet. Ott lebegett az ablaknál és nézte, ahogy Hirken felesége és a BR-ek hasztalan dörömbölnek a külső zsilipablaknál. Csillagvég saját tömegének tehetetlensége révén máris távolodott, egyre mélyebbre merült a bolygó vonzásmezejébe. Han látta és érezte az alagútcső ingását, nyikorgását, ahogy a bezsúfolódott szökevények fokozatosan átszálltak a csatahajóba és a Millennium Falconba.

A két járműben és az alagútcsövekben mindenkit annyira lefoglalt a helyezkedés, vagy a sérültek és a haldoklók segítése, hogy mindössze egyetlen túlélő nézte végig a börtön zuhanását.

Miközben anyja és Doki a Falcon műszereivel babráltak, kormányozták a totálisan leterhelt teherhajót, és irányították a vonósugárra vett csomópontot, Pakka a pilótafülke egyik magas kábeltokjáról lógott lefelé. Itt jól elfért, és remekül kilátott.

A kölyök a Csillagvéget nézte, a komplexumot, ahogy hibátlan ívet rajzol a levegőtlen világ egén. A többieket, akik az életükért küzdöttek vagy más életek miatt aggódtak, még a hirtelen lobbanó fény sem zavarta meg − Pakka viszont pislogás nélkül, szótlanul nézte, miként tűnik el a Fennhatóság hatalmának e szimbóluma egy kurta villanásban.

Hűvös szél süvített Urdur kikötőjében, amolyan felesem-tréfa szél: mart, harapott, de friss volt és szabad.

Csillagvég szökevényei − mindazok, akik élve érték el ezt a legújabb felkelő technikai bázist − zokszó nélkül szívták be a levegőt, miközben beterelték őket ideiglenes szállásukra. Han még szorosabbra húzta magán nagykabátját.

– Én nem vitatom a dolgot − feleselt −, csak nem értem, ennyi az egész!

Szózatát Dokihoz intézte, de hallhatta szavait Jessa, Pakka, Atuarre, és párja, Keeheen is.

A Falcon a közelben nyugodott, az alagútcsonk még az oldalán lógott, és mellette magasodott a BR csatahajó. Amint felszálltak, Doki sietve kapcsolatba lépett Jessával − a túlzsúfolt hajókat erre az új, titkos bázisra irányították.

Csubakka még a Falcon fedélzetén tartózkodott, és a sérüléseket vizsgálgatta, melyek utolsó ellenőrző-kőrútja óta keletkeztek. Vigasztalhatatlanul szomorú „jau” hangzott fel a hajóból, valahányszor újabbat fedezett fel.

Doki nem ismételte el a magyarázatot.

– Fiatalember, teszteld te magad a droidot! Tessék! − A felkelők technikusai épp ekkor cipelték ki a sérült, összeégett Kukát a hajóból. Koponyájának jókora darabját ellőtte Uul-Rha-Shan. Doki parancsára az emberei odatolták lebegőtargoncára kötözött masinát. Lézervágókkal és feszítővasakkal felnyitották a mellkasi lapját.

És ott volt Kék Max egyetlen karcolás nélkül, saját áramforrásáról működve. Han odahajolt.

− Izé… Maxié?

A komputer hangja még mindig olyan volt, mint egy gyereké.

– Solo kapitány! Hosszú ideig nem láttam. Sőt, ami azt illeti, hosszú ideig semmit sem láttam!

– Úgy van. Sajnálom, kissé rázós volt ez az utazás. Apropó… Kuka veled van?

Válaszként meghallotta a munkadroid vontatott hangját Max beszélőjéből, furcsán magas hangúra torzulva:

– Úgy-ahogy megvagyok parancsnok. Kék Max közvetlen kapcsolatban volt velem, amikor a lézersugár eltalált. A lényeges információimat és az alapmátrixaimat mikroszekundumok alatt lehúzta ide, biztonságba. Mit szól hozzá? Természetesen egy csomó sajátosságomat elveszítettem, de azt hiszem, újra meg tudom tanulni a tábori elsősegélynyújtást, ha szükség lesz rá. − Hangja e ponton kissé kedvetlenné vált. − Feltételezem, a testem javíthatatlan.

– Majd kapsz újat, Kuka − ígérte Doki. − Egyet kettőtöknek; egy szokványos vázat, erre szavamat adom. De most menned kell. A fiúk gondoskodni fognak róla, hogy minden áramköröd stabil maradjon odabenn.

– Kuka… − kezdte Han, és azon kapta magát, hogy kifogyott a szavakból. Időről időre szembe került ezzel a problémával. − Csak nyugalom!

− Mint mindig − jött a válasz.

− Viszlát, Solo kapitány! − tette hozzá Kék Max.

Jessa leárnyékolta a szemét, és a csatahajóra mutatott.

– Van egy probléma, aminek a megoldását nem vehetjük meg semmilyen boltban.

Egy sötét bőrű alak ült a rámpán mellére hajtott fejjel.

– Alaposan a szívére vette a nagybátyja halálát − folytatta Jessa. − Rekkon igazi férfi volt; bárki nehezen bírná elviselni az elvesztését. − Hanra pillantott.

Han gondosan másfelé nézett. Látta, hogy a szomorkodó fiú feje felemelkedik. Ijesztően hasonlított Rekkonra.

– Mit kezdjünk vele? − firtatta Jessa. − A legtöbb fogoly majd csak újra kezdi az életét valahogy, még Torm apja és bátyja is. Nagy részük távozik a Fennhatósági Szektorból. Néhány forrófejű egyenesen bíróság elé akarja vinni az ügyet. Azonban ez a fiú a legfiatalabb mindjük közül − és nincs senkije… − Várakozón fordult az apja felé. Doki felhúzta a szemöldökét.

– Ne erőlködj, lányom! Okleveles üzletember vagyok és bűnöző. Nem gyűjtök árvákat.

A lány kuncogott.

– De el sem küldöd őket. És ahogy mondani szoktad, mindig van még egy hely az, asztalnál, legfeljebb…

– …rántottát eszünk − fejezte be az öreg −, és vízzel hígítjuk a levest. Tudom. Hát, azt hiszem, el kell beszélgetnem a legénnyel. Lehet, hogy használható tanonc lesz belőle. Hmm, igen. Atuarre, te jó viszonyban voltál a nagybátyjával. Nem jönnél velem?

Doki elsétált a három trianiival az oldalán. Pakka megfordult és búcsút intett Hannak. A másik mancsával az apjába kapaszkodott. Jessa Hanra pillantott.

– Hát, Solo, köszönöm. Majd találkozunk még! − Fordult, hogy távozzon.

− Hé! − reccsent rá Han önkéntelenül.

A lány félrehajtott fejjel fordult meg, és Han tudta, hogy sietve kell beszélnie. Így is tett:

– Az életemet kockáztattam − az egyetlen és nagyon becses életemet − hogy megmentsem az apádat…

– …és még sok mindenkit − vágott közbe a lány −, beleértve a barátodat, Csubit.

– …és nem egy hajmeresztő szituáción mentem keresztül, te meg csak annyit mondasz, hogy köszönöd?

A lány meghökkent.

– Miért? Hiszen te csak a megegyezés szerinti részedet teljesítetted. És én is az enyémet. Mit vártál még? Ünneplést?

Han rámeredt. Remélte, a lány nem fogja bírni a szemezést − tévedett. Erre aztán talpra szökkent, és hosszú léptekkel megindult a Falcon rámpája felé.

– Ám legyen: te nyertél! Nők… Az egész galaxis az enyém, kisszívem, az egész galaxis! Kinek van szüksége erre?

A lány utánaszaladt és megperdítette. Jessa még hidegtűrő ruhájában is remekül festett.

− Te zsibbadt agyú! Mi lenne, ha újabb alkut kötnénk?

Han homlokán ezernyi apró ránc mélyült el.

Ez valami trükk, gondolta. De ne látom át, miféle

Milyen alkut?

A lány tűnődött egy darabig, aztán felpillantott.

– Mik a terveid? Csatlakozol a hadjárathoz a Fennhatóság ellen? Vagy eltűnsz az űrnek ebből a részéből?

Han ránézett és sóhajtott.

− Sejtheted. Még a bőrüket is lenyúzom róluk. Én így állok bosszút.

A lány átölelte és felkiáltott a hajóba:

– Hé, Csubi, mit szólnál egy vadonatúj irányítórendszerhez? Hát egy teljes nagyjavításhoz?

Bődülés hallatszott, aztán megjelent a rámpa tetején Csubakka; úgy turult, mint holmi ködkürt.

– És hogy megmutassam milyen sportszerű vagyok, fiúk − folytatta Jessa −, beszállok a fizikai munkába. Megjavítjuk a hajótörzs kisebb sérüléseit is. Átszereltetem a pilótafülkét. A kábeleket, a vezetékeket meg a többi fejbeverő egységet más helyre tétetem.

Csubakka majdnem elsírta magát a boldogságtól. Hosszú, szőrös karjaival átölelte a Falcon egyik landolótalpát és nyálas vuki-csókot nyomott rá.

– Látod, Solo? − jegyezte meg Jessa. − Ilyen könnyű ez, ha az ember a főnök lánya.

A koréliai kissé meghökkent.

− És mit kell tennem mindezért, Jess?

A lány belekarolt és ravaszkásan elmosolyodott.

– Mit tudnál felajánlani, Han? − Solo tiltakozásával mit sem törődve húzta magával. A férfi egy idő után beletörődött sorsába. A pár átsétált a leszállópályán a távoli épületek felé. Csubakka látta, hogy félúton megállnak. Han szétnyitotta nagykabátját, hogy megvédje a lányt a csípős urduri széltől, noha − mint azt már említettük − Jessa speciális hidegtűrő ruhát viselt.

A vuki közönyösen a Falconratámaszkodott, a távozókat nézte, és arról álmodozott, hogy mi mindenre lesznek képesek Han Solóval, ha hajójukat kijavítják és minden jóval felszerelik a felkelők technikusai. Pofája ráncokba szaladt, agyarai kivillantak. Örült, hogy szusszanhatnak egyet Urduron.

De aztán mindenki jobban teszi, ha nagyon vigyáz a pénzére.

ELSŐ FEJEZET

– Juhíjj, Csubi! Megvan! − rikoltott Han Solo vidáman. A vuki, aki a Millennium Falcon hasa alatt gubbasztott, elmélyülten tanulmányozta a hajó sérüléseit, riadtan kapta fel a fejét. Bozontos kobakja nyomán csak úgy kondult a fenéklemez. Dühödt mordulás kíséretében vágta földhöz plazmasugaras hegesztőpisztolyát − a szuperforró láng rögtön kihunyt. Bőszen letépte védőmaszkját, és Han felé hajította. Az vén űrkalózhoz méltó könnyedséggel tért ki a súlyos tárgy útjából. Nos igen: akadt már némi tapasztalata barátja heves természetét illetően − fájdalmas és kevésbé fájdalmas tapasztalatok. Kihasználva az időt, amíg a termetes vuki kikászálódik a Falcon hasa alól a Kamar napjának ragyogó fényére − biztos ami biztos − hátralépett. Békítőleg emelte fel karját, bár a homlokára tolt napellenző alatt továbbra is vigyorgott.

– Jól vagy, Csubi? − tudakolta, de látván másodpilótája ábrázatát, hamar felhagyott áz érdeklődéssel. Tudta, mennyire elege van Csubakkának a Millennium Falcon folytonos, hiábavaló javítgatásából.

– Ide süss cimbora! − váltott témát. − Ez az új holofilmünk, Sonniod épp az imént ugrott át vele!

Bizonyságul Han felemelte az áttetsző kockát. A vuki egy pillanatra még dühéről is megfeledkezett, és kérdőleg mordult egyet.

– Valami musical! − válaszolta Han, mert azon kevesek közé tartozott, akik értették a vukik csupa morgásból és hördülésből álló nyelvét. − Bár ezek a jómadarak egy kukkot sem értenek majd az egészből. De sebaj! Csupa zene, ének és tánc!

Boldogan dugta társa orra alá a kockát, ami számításai szerint jelentős szerencsét hoz majd nekik. Márpedig Han Solo szótárában a szerencse szó pénzt jelentett, sok pénzt! Han különös fickó volt, aki bár megőrizte fiatalos bohóságát, magabiztossá vált az évek során. Kibújt mellényéből: verítékáztatta inge a Kamar perzselő hőségében nedvesen tapadt mellére és hátára. Magasszárú űrhajóscsizmát és piros szalagos katonai nadrágot viselt. Oldalán ott lapult elmaradhatatlan kísérője, az egyedi ízlése szerint készült, makroszkóppal is felszerelt űrkarabély. Han jobb combjához szíjazva hordta fegyverét, mélyen, alig valamivel térde felett, egy olyan fegyvertáskában, mely látni engedte a ravaszt.

− Csubi, ügyfeleket csíphetünk fel végre egész Badlandból!

Csubakka diplomatikusan mordult egyet, majd elindult, hogy ismét magához vegye a földön heverő hegesztőpisztolyt. Minden tőle telhetőt megtett, hogy űrutazásra alkalmassá tegye a hajót. Bizony még vukinak is óriási volt, hatalmas, emberformájú teremtmény, pompásan fénylő, vörös, arany és barna színekben játszó bundával, ragyogóan kék szemekkel. Fekete, tömzsi orra alatt fehéren villantak félelmetes agyarai. És bár szeretteivel szelíden viselkedett, nem nevezhető irigylésre méltónak azok sorsa, akik valaha is komolyan kiváltották haragját. Alig akadt valaki, fajtársait is beleértve, aki oly közel állt volna szívéhez, mint Han Solo. De nem volt titok az sem, hogy mindez fordítva is igaz.

Miközben a Kamar napja lassan a horizont alá bukott, a vuki, összeszedvén felszerelését, előmászott a hajó alól.

– Hagyd most a cuccot! − legyintett Han. − Sonniod már jön is, hogy üdvözöljön minket! − Azzal rámutatott a férfi kicsiny teherszállító űrhajójára, amely akkor landolt nem messze tőlük, a homokdűnékre épült leszállópályán. Mivel Csubakka épp a hegesztőpisztollyal bajlódott, még csak nem is hallotta a landolás zaját.

Sonniod, ez az alacsony, tömzsi, őszhajú emberke, hetykén félretolt, alaktalan vörös kalapot hordott a fején. Lassan közeledett. Hamiskás fény csillant a szeme sarkában, amikor megpillantotta a Falcon ideiglenes búvóhelyét. Emlékezvén egykori csempész éveire, megértően bólogatott. A Falcon a világűr leggyorsabb hajóinak egyike volt, sehogyan sem illett a terméketlen kamari sivatagba, Badland sivár dombjai közé, ahol nemigen marad meg más növény, mint egy-két szánalmas cserje és csupa tövis bokor. Mivel a vakító kamari nap égi útjának már a vége felé jár, hamarosan dögevők másznak majd elő földalatti odúikból. Sonniod hátán borzongás futott végig, amint ezekre a vérszívó férgekre és üvöltő vadállatokra gondolt; gyűlölte őket. Integetve üdvözölte Csubakkát, akit viszont igazán kedvelt. A vuki viszonzásképp barátságosan dörmögött valamit a maga sajátos nyelvén, és akkurátusan összepakolta a hegesztő berendezést.

A Millennium Falcon egy hatalmas, szélfútta homoküreg közelében, egy háromszögforma leszállópályán nyugodott. A környező dombokon ott éktelenkedtek Badland lakóinak farok- és lábnyomai. A tágas üregek felett pedig szemlátomást lelegeltek minden növényzetet. Ennék a különös, természet alakította amfiteátrumnak a kellős közepén állt a nagyteljesítményű holovetítő. Bár alakját és méretét tekintve egy kisebb űrhajó vezérlőjéhez volt hasonlatos, mégis meglehetősen hétköznapi darab volt.

– Hallottam, hogy holofilmre van szükségetek − mentegetőzött Sonniod, követve Hant a mélyedés közepe felé. − Ilyen rövid idő alatt csak a „Love is waiting”-et tudtam megszerezni. Azt hallottam, nektek mindegy, hogy miről szól…

– Éppen megteszi − nyugtatta meg Han, és behelyezte a kockát a lejátszó berendezésbe. − Ezeknek a nyomorultaknak úgyis mindegy, mit néznek. Az elmúlt tizenegy éjjel az egyetlen holofilmünket, valami útibeszámolót vetítettem nekik, mégis mindig itt voltak, és öregem − szájtátva figyeltek! − újságolta, miközben leoldotta verejtékes homlokpántját, és lehajolt a holovetítőhöz.

Ideje volt sietni: Badland igen közel feküdt a bolygó egyenlítőjéhez, miáltal a sötétség napnyugta után percek alatt beállt.

– Ma új műsort adunk, meglátjuk, milyen sikere lesz. Este visszajövünk, hogy meglessük! Számítok a segítségedre!

Sonniod arcán savanyú fintor futott át a gondolatra, hogy hamarosan meg kell másznia a dombhátat. Gyorsan másra terelte a szót:

– Kaptam egy fülest, hogy itt tanyáztok; azt azonban sehogy sem értettem, hogy az ördögbe lehetséges ez. Holofilmeket játszotok a badlandiaknak, amikor utolsó híreim szerint valami tűzpárbajba keveredtetek a Rampa Zúgónál…

Han hirtelen elkomorodott.

− Ki mondta ezt? − perdült a kis ember felé.

Sonniod hanyagul megvonta a vállát.

– Figyelj, te csempész balfék: ha egy hajó, ami látszatra sem több egy szokványos teherszállítónál, megérkezésekor mégis vizet ereget, ha a rampai repülésirányítók azt állítják, vízcsempész, és rálőnek az erre nem hajlandó megállni, hanem kiborítja a rakományát, mintegy ötezer tonna vizet, hogy további manőverezésbe kezdhessen: le és fel, le és fel, és végül nem is sikerül pontosan meghatározni koordinátáit, ebből következőleg befogni sem. Nos, ilyen esetben én rögvest rád gondolok. És mit kell hallanom: láttak is benneteket a Rampánál!

Han összevonta a szemöldökét.

– Aki túl sokat fecseg, az megüti a bokáját előbb-utóbb! A mamád soha nem említette, Sonniod?

A vörös kalapos szélesen elvigyorodott.

– Arra tanított, hogy soha ne fecsegjek idegenek előtt. Nem is szoktam, erre mérget vehetsz, Solo. Egyébiránt azt is gondoltam, ügyesebbek vagytok. Hogy kerülhette el a figyelmeteket az a szivárgás?

Han nyugodtabban indult tovább.

Legközelebb majd magam állítom be azokat az átkozott tartályokat. Színtiszta r'alai ásványvíz volt mindben, édes és természetes és ráadásul pokolian drága, különösen Rampán, ahol szinte csak újrapárolt mesterséges leveket használnak. Förtelmes. Pedig manapság bárki, aki friss víz rakománnyal átjut a Rampa Zúgón, ott helyben meggazdagszik…

Han nem említette azt a kellemetlen apróságot − bár feltételezte, hogy Sonniod erre is rájött −, hogy a Rampa folyosó feletti, nem több, mint két és fél perces kis mulatságban minden megtakarított pénzüket elvesztették.

– És végül − folytatta immár fennhangon − áruval landoltam. Ráadásul ott is bekavart valaki, mert tizenkét Lockfiller Udo modell helyett csak tizenegyet kaptam, meg egy ócska Brosso Mark II-est. Amit a címzett persze nem volt hajlandó elfogadni, csak a tizenegy Lockfillert, amikért nem fizetett, mivelhogy egy hiányzott. A fuvarozó cég tönkrement, rögtön a felszállásomat követően. Azt pedig mondanom sem kell, hogy mennyire utálom a rendőrséget és a bíróságot. Úgyhogy összességében jól megjártam ezzel a holovetítő-fuvarozással.

– Tudtam én − kiáltott fel lelkesen Sonniod −, hogy az üzlettől azért nem ment el a kedved, Solo!

– A megérzésekben rejlik az én erősségem − tódította Han. − Úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy lelépjek a Szövetségi Szektorból. Támadt egy érzésem, miszerint itt Badlanden megőrülnek majd a holofilmekért. Meg fogod látni, mennyire igazam van! Szóval kösz az új filmet!

– Nem az enyém − legyintett Sonniod, tartva a lépést Solóval. − Ismerek egy fickót, aki ilyeneket kölcsönöz. A „Love is Waiting” a legósdibb filmjei közül való. Ha akarod, rásózom egy-két holmidat, ezzel némi készpénzhez is juthatnál. Oké?

Az ötlet rögtön elnyerte Han tetszését.

Visszabaktattak a Falconhoz. A főrámpánál egész csomó helyi árucikk várt berakodásra; egy droid komótosan árukat fóliázott.

A droid Hannál alacsonyabb, tömzsi hordóra emlékeztető törzsű, hosszú karú, nehézkes mozgású gépezet volt. Ember formájúra tervezték, szemei helyére vörös fotoreceptorokat ültettek. Fémarcán rácsozat fedte gépszáját. Elnyűhetetlen anyagokból felépített teste ragyogó mélyzöldben pompázott.

– Honnan újítottál pénzt egy vádi új munkadroidra? − csodálkozott a kis ember.

– Sehonnan − vigyorgott Han. − Mondták, hogy látni akarják a galaxist; hát elhoztam őket. Esküszöm, néha az az érzésem támad, hogy meghibbantak.

Sonniod kérdőleg meredt Hanra.

− Meghibbantak? Több is van?

Na, idesüss cimbora! − bökött Han a kis ember mellére, majd a droid irányába. − Oké Kuka, nyisd ki a bódét!

– Parancsára, Solo kapitány! − válaszolta lassú, elnyújtott hangon a droid, és készségesen hátrahúzta a kezeit. Sűrített levegő nyitotta meg mellén az ajtókat. Odabent, számtalan különféle rendeltetésű berendezés között, egy, a droidtól teljesen független számítógépegység lapult, fején egyetlen fotoreceptorral, amely most felkapcsolódott, mozgásba lendült, és Hanra szegeződött.

− Hello, kapitány! − mondta furcsa, sípoló hangon.

– A szentségit! − kiáltott fel a meglepett Sonniod, és kíváncsian hajolt közelebb. A komputer fotoreceptora tetőtől talpig végig mérte.

– Ő Kék Max − mutatta be Han. − Max, mert nagy a komputerkapacitása és kék, mert, amint látod, kékre van mázolva. Zugtechnikusok fabrikálták belőlük ezt az ikerpárt. − Aztán, jobbnak látta ha mélyebben nem bonyolódik bele azoknak a bűntényeknek, konfliktusoknak és csalásoknak az útvesztőjébe, melyek a Csillagvég néven nyilvántartásba vett titkos fennhatósági kísérletet jellemezték.

Nos, akkor és ott Kuka eredeti teste majdnem teljesen összeroncsolódott. Amikor aztán a technikusok új testtel próbálták felszerelni, a droid ragaszkodott az ódivatú eredetihez, merthogy a tartósság, a sokoldalúság és ezáltal a hasznos munkára való alkalmasság mindig is a túlélés biztosítékát jelentette számára. Még régi, lomha beszédmodorából sem engedett, azon ravasz megfontolásból, miszerint így több ideje jut gondolkozásra, és az emberek is könnyebben megértik.

– Meglógtak valahonnan, és jelentkeztek a hajómra legénységnek − ködösített Han. Én magammal viszem őket, ők pedig dolgoznak.

– Íme, az utolsó rakományok, uram − tájékoztatta Kuka a maga nehézkes módján.

− Oké, rámolj be mindent, aztán zárd be a rakteret!

Erre a két lemez összecsukódott Kék Max előtt, és Kuka engedelmesen fellépett a rámpára.

– Na de Solo, én úgy emlékszem, te ki nem állhatod a beszélő gépeket! − emlékeztette Hant egy régebbi kijelentésére. − Mert nem csak beszélnek, de vissza is beszélnek…

– Elkel néha a segítség − vélekedett Han, és a témát befejezettnek tekintve megjegyezte: − Nemsokára kezdődik a cirkusz odakint!

És valóban: a félhomályban, tisztes távolságban az űrhajótól, sötét árnyak gyülekeztek. Kisebbek, hajlékonyabbak és vékonyabb kitin-páncélzatúak voltak más, Kamar-szerte megszokott társaiknál. Világosabb színük jól illeszkedett szülőföldjük, a Badland színeihez. Legtöbbjük a fajukra olyannyira jellemző testhelyzetben, vastag végtagjain és szelvényes kapaszkodó farkán támaszkodva pihent.

Lisstik, egyike azon badlandieknek, akiket Han meg tudott különböztetni a társaitól, megközelítette Falcon rámpáját. Lisstik és kisszámú társasága már az első vetítésen megjelent, hogy aztán rendre minden este visszatérjen. Úgy tetszett, ő a vezető közöttük. Most farkára támaszkodva, két mellső végtagját a levegőbe emelve ült, és a kamariak kedvelt szokásához híven élénk gesztikulálásba fogott. A badlandiek különös, összetett rovarszeméből Hannak soha nem sikerült érzelmeket kiolvasni. Most sem.

Lisstik egy Csubakka által korábban eldobott, kiégett ellenőrző integrátort viselt ékszerként, szövött övvel erősítve azt csillogó testéhez. Talán épp azért lett közöttük ő a vezető, mert ismert néhány galaktikus nyelvet. Egy ízben feltette Hannak a kérdést, ami később Han válaszaival egyetemben, szinte már közhelyszerűen ismétlődött közöttük. Sor került rá ezúttal is: torokhangon, különös csettintések kíséretében kérdezte:

− Látjuk a mak − tk − klp kolvóóótok ma? Hoztunk q'mait.

– Mi sem természetesebb − bólintott Han. − Csak tegyétek le a q'mait a szokott helyre és … (majdnem úgy fogalmazott: „üljetek le”, márpedig ez a kamari lények ismeretében, legalábbis furcsa lett volna)… foglaljatok helyet! − találta fel magát. − Ha mindenki leért, elkezdjük az előadást.

Lisstik úgy kamari módon, mellső végtagjai összeütögetésével helyeselt. A kitinollók úgy csattogtak, mint a repedt cintányérok. Oldaláról egy levelekből készített kurta szövetdarabot oldozott le, és Han elé terítette. Mikor végzett, fajtájára jellemző fürgeséggel iramodott el a „szabadtéri színház” felé.

Példáját társai tüstént követték: mindegyik badlandi otthagyott Han előtt egy-egy levélfonat-kézimunkából készült kis műalkotást, esetleg más, levelekbe csomagolt ajándékot. Gyakran csapatostul hoztak valami méretesebb holmit, együttesen járulván hozzá a közös szertartáshoz. Han nem talált ebben semmi kivetnivalót Az üzlet jól ment, nem akadt oka panaszra, és úgy ítélte, helyes, amit cselekszik. A badlandiek, akik nem szenvedhették a nagy tömeget, kisebb csoportokba verődtek, a lehető legnagyobb távolságot hagyván a csoportok között.

A fizetség fejében otthagyott holmik között akadtak vízszívó csövek, egzotikus furulyák, aprólékos gonddal kifaragott játékok, meg a különleges kamari testfelépítésre tervezett ékszerek, amulettek. De nem maradtak el az üvegből pattintott, fém élességű féregbontók, s gyönyörű ima-nyakláncok sem. Han sokáig győzködte a „mozilátogatókat”, hogy ne traktálják őt a helyi nyalánkságokkal: surranóbogár kásával, főtt ordítóbogárral, sült fullánkosféreggel és egyéb különlegességekkel. Szerencsére végül sikerrel járt.

Tenyerébe vette Lisstik levelekbe csomagolt ajándékát, majd kinyitotta, és Sonniod orra alá dugta. Két apró, megmunkálatlan drágakő és egy tejszerű, fénylő kristály szilánkja feküdt a leveleken.

– Ha így haladsz, egyhamar nem köszönt rád a gazdagság − gonoszkodott Sonniod.

Han egy vállrándítás kíséretében újra becsomagolta a követ.

– Leghőbb vágyam egy új állványzat. Bepakolhatnék a raktérbe és feljavíthatnám a Falcont.

Sonniod végigmérte az űrhajót, amely, bár ma sem nézett ki többnek, valaha valóban nem volt több egy szimpla kis teherhajónál. A tényt, hogy teleaggatták fegyverekkel, s hogy elképesztően gyors, Han nem szívesen kötötte mások orrára. Az ilyesfajta erőfitogtatás bizony könnyen felkeltheti a törvény őreinek érdeklődését.

– Szerintem ez így is űrképes − méricskélte a hajót a kis ember. − A jó öreg Falcon úgy mutat, mint egy szeméttároló, de úgy repül, mint egy vadászgép.

– Mihelyst Csubi befejezi a törzs hegesztését, üzemképes lesz − bizonygatta Han. − Ámbár a Rampa fölött szétlőtt röpvezérlő áramkörök már a végüket járták, úgyhogy ideérve ki kellett cserélnünk egy-két cuccot. Sajna, itt Kamaron folyékony áramkörön kívül nemigen lehet egyébhez lehet hozzájutni…

Sonniod elfintorodott.

Folyékony áramkörök? Solo, édes egykomám! Inkább repülök egy szimpla botkormánnyal! Hát nem tudtál szerezni normálisabb áramköröket?

Han eközben hozzálátott a bevétel kiszámításához.

– Ez egy isten háta mögötti bolygó! − védekezett, és a vetítés bevételéből származó holmik között turkált, igyekezvén megbecsülni értéküket. − A bennszülöttek még mindig különféle országokban élnek; ami pedig a fegyvereiket illeti (a fejlettebb területeken, mert az ilyen Badland-féle porfészkekről jobb nem is beszélni): a rakétáknál és nukleáris robbanófejeknél tartanak. Normális röpvezérlő áramköröket pedig egyszerűen nem gyártanak, mert miután kiagyalták a hordozósugár helyi változatát, ami megbolondít minden nem folyékony-áramköri elven alapuló röpvezetőt, tovább nem jutottak a fejlődésben. Úgyhogy egyelőre más nem is kapható. Talán néhány évtized múlva − legyintett lemondóan. − Mindenféle ódon szerkezeteket kellett beépítenünk, hogy különböző gázokat és folyadékokat előállíthassunk. Ki nem állhatom őket! A Falconbanmindenféle folyadékszállító csővezetékek futnak és szelepek sziszegnék; alig várom, hogy kihajítsam ezt a sok ócskavasat, és tisztességesen felújíthassam a gépet…!

Han kezébe vett egy hüvelykujjnyi, aprólékosan megmunkált, fekete kőből faragott szobrocskát. Élvezettel nézegette.

– Ahogy a dolgok állnak, ez sem várat már magára sokáig − tette hozzá végül, és a szobrocskát a már szétválogatott holmik közé, az értékesebbnek vélt tárgyakat tartalmazó, kisebbik kupacban helyezte el.

A nagyobbik kupac kevésbé értékes dolgokból állt. Úgymint: hangszer, konyhai eszköz, alagútépítő szerszám, kitinfesték, a badlandiak által használatos, hordozható ponyva. A kisebbik kupac tartalmát tekintve féldrágakövekből, kézimunkákból, finomabb szerszámokból és egyéb felszerelésekből állt. A Falcon dugig telt a sok cuccal az elmúlt tizenegy nap alatt. Amíg Csubakka a délután a hajó felújításán munkálkodott, Kuka és Han a felhalmozott árut osztályozták.

– Lehet, hogy igazad van − vélekedett Sonniod. − A badlandiek ugyanis nem szoktak kereskedni a holmijaikkal; féltékenyen őrzik területüket a betolakodóktól. Tulajdonképpen meglep, hogy így egybegyűltek.

– Nincs olyan, akit a jó buli ne vonzana − bölcselkedett Han. − Különösen a világ egy ilyen eldugott zugában, mint ez. Semmi pénzért nem laknék itt, az szent!

Elnézte, hogy áramlik a kamariak tömege a nézőtérre, és hogyan helyezik magukat a tőlük megszokott módon kényelembe a fura lények.

− Csodálatos fickók − sóhajtott szeretettel teli hangon.

– De mit kezdesz ezzel a rengeteg holmival? − firtatta Sonniod, amikor Han ismét elindult az „amfiteátrum” közepe felé.

– Egy szezonvégi kirándulást terveztünk − mesélte Han. − Szenzációs áruk és árak! Minden el fog kelni. Állandó vásárlóinknak szuper engedményt adunk, nemkülönben a nagy tételben rendelőknek. Elmerengve vakargatta állát. − Ha lelépek innen, lehet, hogy a holovetítőt eladom Lisstiknek. Sajnálnám, ha a jó öreg „Solo Holoszínháza” csak úgy bezárná kapuit. És sajnálnám ezeket a remek fickókat is, mihez kezdenének mozi nélkül?

– Az én érzelgős barátomnak, úgy tetszik, momentán nincs szüksége egyéb munkára. Jól sejtem?

Han szeme érdeklődőn csillant.

− Miféle munkáról beszélsz?

A kis ember csak a fejét rázta.

– Nem is tudom. Az a hír járja a Szövetségi Szektorban, hogy akad egy-egy alkalmi munka itt-ott. A részletekről persze senki sem tud semmit, neveket se hallani, de a szóbeszéd szerint, ha elérhetővé teszed magad, előbb vagy utóbb kapcsolatba lépnek veled…

− Soha nem dolgozom vakon, megbízó nélkül − szögezte le Han.

– Én sem, épp ezért nem bonyolódtam bele a dologba, de úgy gondoltam, te most vagy annyira szorult helyzetben, hogy érdekeljen az ilyesmi. Megvallom: örülök, hogy nem haraptál rá. Egy kicsit büdös nekem ez az egész. De azért úgy gondoltam, jó, ha tudsz róla.

Han helyeslően bólogatott, miközben a holovetítő műszerfalat babrálta.

– Kösz, de kár aggódnod miattunk! Az élet csupa móka, kacagás. Még folytatom ezt az üzletet, kölcsönzők egy pár holovetítőt, talán egy-két helyi fickót is felbérelek, hogy segítsenek nekem boldogulni sületlen fajtársaik közt. Ez egy frankó, legális buli, és mostanában valahogy semmi kedvem szétlövetni magam. Ki tudja: talán öregszem…

– Jut eszembe, mi is az a másik film, amit mindeddig vetítettetek? − kíváncsiskodott Sonniod.

– Ó, az csak egy útibeszámoló: „Varn, a vizek világa”. A kétéltű halászokról, az óceáni farmerek életéről szól. Óceáni szigetvilág, a mélytengerek vad vidéke, tengeri szörnyek küzdelme, és hasonló nyalánkságok. Akarod hallani a kísérő szöveget? Betéve fújom az egészet.

– Kösz, de inkább nem − felelte a kis ember, majd elgondolkodva felhúzta a felső ajkát. − Kíváncsi vagyok, vajon mit szólnak majd az új filmhez…

– Imádni fogják! Értek, zene; meglásd, csak úgy csattognak az ollóikkal a zene ütemére!

– Te Solo, mi is volt az a szó, amit Lisstik a belépődíj helyett használt?

– Q'mai. − Han befejezte a ténykedését a műszerekkel. − Kezdetleges nyelvükben nincs szó erre a bonyolult fogalomra. Nagy üggyel-bajjal elmagyaráztam neki a dolog lényegét a galaktikus nyelv alapszavaival, mire ő csak annyit mondott: ez a q'mai. Miért kérded?

– Már hallottam korábban is ezt a szót − Sonniod nem beszélt tovább a dologról.

A holofilm, betöltve az „amfiteátrum” teljes légterét, felragyogott a nagyközönség előtt. Badland lakói, akik a kellemes esti szellőben lágyan ringatózva csattogtak, zörögtek egymás között, most egy csapásra elcsendesedtek.

Han emlékezetében a „Love is Waiting” átlagos filmként élt. Mindenféle különösebb cécó bevezető vagy főcím nélkül egyből a nyitó számmal indult. A főcímmel nem is lett volna gubanc, hiszen az egybegyűltek egy betűt sem tudtak olvasni; az átvitt értelmű utalások számukra nem jelentettek többet, mint egy féreg számára az elméleti fizika. Han kíváncsian várta, vajon hogyan fogadják majd az emberi zenét, és táncokat, amiből semmit nem mutatott „Varn, a vizek világa”

A film kezdő képsoraiban a főhős bánatos arccal lépett egy futószalagra, hogy megkezdje izgalmas utazását a planetáris átalakító cég felé. A fülbemászó melódia már jóelőre jelezte, hogy hamarosan dalbetétre számíthat a nagyérdemű. Úgy tűnt, a badlandieket nyugtalanítja valami. Egyre hangosabb csattogásba és zajongásba kezdtek, ami akkor sem hagyott alább, mikor a főhős találkozott az ártatlan és minden szempontból ínyére való főhősnővel, hogy haladéktalanul rá is zendítsenek kettősükre.

Ám mielőtt a hős úgy istenigazából belemelegedhetett volná a dalolásba, a kamariak tüntető moraja menthetetlenül elnyomta a zenét. Han többször hallotta Lisstik nevét emlegetni. Feljebb csavarta egy kicsit a hangerőt, remélve, hogy ez megnyugtatja a felborzolt idegeket. Azon tűnődött, vajon mi izgatta őket fel ennyire,

Valami nagyot koppant a holovetítőn; követ dobtak rá valahonnan a sötétségből. A vidáman táncoló, éneklő figurák mögött Han megpillantotta a dühösen hadonászó kamariakat. Összetett szemük millió apró kis pontban verte vissza a fényt.

Amikor a második kő is telibe találta a holovetítőt, Sonniod felpattant. Ám még mielőtt bármit szólhatott volna, egy ordítóféreg hatalmas, lerágott csontja − vacsoramaradéka −, kis híján mellbe találta Hant.

– Solo… − kezdte volna Sonniod, de az rá se bagózott, inkább a badlandi vezér, Lisstik felé kiáltott.

– Hé, mi folyik itt? Szólj már nekik, hogy nyugodjanak meg! Nem olyan rossz film ez!

Lisstiknek azonban hiába ordibált; a vezért körbevették a kamariak, végtagjaikat és farkukat dühösen rázva olyan lármát csaptak, amilyet Han badlandiektől még soha nem hallott. Egyikük már Lisstik testére kötött, kiégett integrátort ütögette. Máshol, a holovetítő körüli buckákon a lökdösődés vad veszekedésbe csapott át.

– Úristen! − suttogta Sonniod. − Solo, csak most jut eszembe, mit jelent a q'mai; az északi populáció centrumában hallottam egyszer. Ez nem belépődíjat jelent, hanem adományt. Gyorsan! Hol a másik holofilm, az útibeszámoló?

Addigra azonban a felpaprikázott badlandi kompánia már körbevette a vetítőt. Han óvatosan fegyverére helyezte kezét.

– Gyorsan, vissza a Falcon fedélzetére! − javasolta izgatottan a kis ember.

– Miért? És egyáltalán mi az ördögről beszélsz? Nem hagyom itt a boltot csak úgy!

– Te soha nem gondolod végig a dolgokat? Egy olyan világot mutattál nekik, ahol temérdek víz van; ennyiről azelőtt még álmodni sem mertek. Olyan kultúrák és életformák tűntek fel a filmen, amikről még csak nem is hallhattak Nem holoszínházat alapítottál itt, te szerencsétlen, hanem egy vallást!

Han nagyot nyelt izgalmában, s fegyvere egy pillanatra megremegett a kezében, amint meglátta, hogy a bősz badlandiek immár felé közelednek.

– Hát honnan a francból tudhattam volna? Én pilóta vagyok, nem pedig idegen civilizációkkal foglalkozó szakember! Mégiscsak itthagyjuk a boltot − jegyezte meg savanyúan.

Megragadta Sonniod zekéjének ujját, és óvatosan a Falcon felé húzta; ekkor ütötte meg fülüket Csubakka vészjósló üvöltése. A filmen a főhős és a főhősnő, a mellékszereplők népes táborától kísérvén, aprólékos gondossággal koreografált táncjelenetbe kezdett.

A badlandiek utat nyitottak Hannak és kísérőjének. A kamariak legvehemensebbjei megtámadták a holovetítőt, kövekkel, botokkal, jobb híján csupasz ollóikkal próbálván kárt tenni benne. Közben a táncszám lassan a végéhez ért. Néhány vandál − vagy talán egyszerűen csak egy-két vakbuzgó hívő − felhagyott a holovetítő ütlegelésével, és fenyegetően Han felé fordult.

A tapasztalt űrkalandor érezte: ha egyszerűen csak visszafizeti a q'mait, az nem csillapítja a feldühödött tömeget. Maga elé lőtt hát a homokba. A lövések nyomán sziklatörmelék és égő salak csapott fel, a homokban lévő éghető anyagok lángra is kaptak. Han még kétszer, jobbra illetve balra, maga mellé tüzelt. Az égő gödröcskék és a látványos tűzijáték rögvest megtette hatását. A badlandiek visszahőköltek, hatalmas szemükben meg-megcsillant a lézerfegyver visszfénye, mellső végtagjaikat védekezőleg emelték a fejük elé. Han nem tüzelt többet. A kamariak dermedten álltak rémületükben.

– Maradj ott fenn! − kiáltott fel a sötétségbe Csubakkának. Indítsd be a motorokat!

Addigra a tömeg már alaposan elbánt a holovetítővel. A hanggenerátor, bár igen nagy erővel, csak kósza, zajokat produkált. A „Love is Waiting” kóbor fénycsóvák kavalkádjává vált.

Han a tőle telhető legnyugodtabb léptekkel hátrált a hajó felé. A dermedt csendet Lisstik törte meg, aki előrontván a sötétségből, letépte magáról az integrátort, a földhöz csapta, megtaposta, végül nekirontott a holovetítőnek, és ollóival dühösen ütlegelni kezdte.

– Úgy tűnik, a főpapod meghasonlott az egyházzal − ironizált Sonniod, fülére húzva a vörös kalapot.

Lisstik nagysokára leszakított egy darabot a holovetítőről, és színpadias ollócsattogtatások közepette Han felé hajította.

A pilóta úgy érezvén, igazából neki lenne igazán oka felháborodni, elvesztette önuralmát.

– Előadást akarsz? − kérdezte merőben költőien. − Adok én neked olyan előadást, hogy megemlegeted, te hálátlan rohadék! − Méghogy pap! − Ezzel belelőtt a holovetítőbe.

A sivító, vörös lézercsóva újabb apró robbanásokat idézett elő a szerkezet belsejében. A meghibásodott generátor eszeveszett hangerővel azonosíthatatlan neszek tucatjait állította elő. Az őrült zajban felvillanó fényjelenségek betöltötték az „amfiteátrum” légterét. Film helyett kósza robbanások, napkitörések, rakétahajtóművek fénycsóvái cikáztak a rémült ordításban kitörő badlandiek fölött, akik rögvest menekülőre vették, és iszkoltak a szélrózsa minden irányában.

Han és Sonniod, élve a zűrzavar adta lehetőséggel, szintén nekiiramodtak a Millennium Falcon felé. Néhány megveszekedett badlandi azonban mégis üldözőbe vette őket. Han néhányszor maga mögé lőtt, hol a levegőbe, hol a földbe. Amíg élete közvetlen veszélybe nem került, nem szívesen ontotta volna vérét korábbi ügyfeleinek.

Han és Sonniod megközelítette a Falcon rámpáját. Irt már biztonságban voltak, mert a fedélzetről leadott lézersortűz fedezte őket. Mögöttük, a vörös lézernyalábok nyomán csak úgy záporoztak a lepattogzott, megolvadt szikladarabok. A keletkező hő megperzselte Han lábát, egy izzó kődarab pedig Sonniod füle mellett zúgott el. Az üldözők serege megtorpant. Elérve a hajó rámpáját, Sonniod, amilyen gyorsan csak bírt, felszaladt a fedélzetre, míg Han előbb még letérdelt, hogy felszedjen egy-két értékesebb darabot a q'maik közül. Azután egy süvítő kődarab eltalálta a Falcon támlábát, egy másik pedig Han feje mellett, a rakodóállványon csattant.

− Solo, gyere már! − üvöltötte a kis ember. Szeme sarkából Han látta az ismét közeledő badlandieket. Újabb figyelmeztető lövései már nem riasztották el őket, tovább merészkedtek. Han felhátrált a rámpára; kettőt lőtt még, aztán, félrehajoltában egy süvítő kő elől, elbotlott. Végül sikerült ép bőrrel átbotladoznia a zsilipajtón. Ahogy a főzsilip lezárult, Csubakka tűnt fel az átjáróban; a pilótafülkéből kihajolva rosszallóan morgott.

− Honnan tudhattam volna, hogy így alakulnak a dolgok? − förmedt Han a vukira. − Mi vagyok én, gondolatolvasó? Szedjük a sátorfánkat, és irány Sonniod hajója, de rögtön!

Csubakka ismét eltűnt a pilótafülkében. Amíg Sonniod felsegítette Hant, az így vigasztalta:

− Ne izgulj, cimbora! Visszaviszünk a teknődre, mielőtt a Sérelmi Bizottság megérkezhetne. Lesz időd, hogy lelécelj…

Sonniod hálásan igyekezett egyetérteni.

− De mi lesz veled és a vukival, Solo? − Az űrhajó enyhén megremegett, amint a motorok beindultak; hamarosan Sonniod gépe felé vették az irányt. − Ha neked lennék, én bizony nem merészkednék vissza a zsákmányért!

− Azt hiszem, most vissza kell térnem a Szövetségi Szektorba − sóhajtott Han. − Megnézem, miféle munkák adódnak arrafelé; csak nem lehet az olyan veszélyes! Nem hiszem, hogy még mindig le akarnának kapcsolni, vagy hogy a hajóm után szaglásznának.

Sonniod rázta a fejét.

− Próbálj megtudni valamit, mielőtt beszállsz az ügyletbe! Úgy tűnik, senki sem tudja, mi is az a meló voltaképpen.

− Kit érdekel? Nem válogathatok, el kell vállalnom, bár mi is az − legyintett Han beletörődőn. Válaszként csak Csubakka szomorú mordulása hallatszott a pilótafülkéből. − Igaza van − bólintott Solo −, a békés életet úgysem nekünk találták ki!

MÁSODIK FEJEZET

A Millennium Falcon sistergő energiaburkával, a körülötte vibráló vonalakkal egészen úgy festett, mint valami kísértetbárka, mint a rég elveszett, legendás Pertnondiri Explorer, vagy a mesés Queen of Ranroon. Az ilyenek, ellentétben egyes állításokkal, igenis fel-feltűnnek a mélyűr legkülönbözőbb pontjain.

A Lur bolygó sűrű atmoszférája csak úgy kavargott a hajótest körül. Csillagászati mértékkel mérve nem voltak túl messze a Szövetségi Szektortól. A Lur légkörének ionizációs rétege miatt a Falcon műszerfalának kivetítőjén félelmetes villámszerű rajzolatok jelentek meg. A bolygó légkörével való súrlódás zaja áthatolt a szigetelő rétegeken. A felszínen tomboló vihar miatt pedig amúgy sem lehetett látni semmit. Han és Csubakka azonban rá sem hederített a hó- és jégzivatarra. Inkább a műszereket figyelték, hogy a kijelzőkre toluló információk alapján pontos képet alkossanak helyzetükről. Csubakka, miközben átható kék szemével a szabályzókat vizslatta, hallatott egy-két ideges mordulást.

Han is egyre izgatottabb lett.

− Vajon meddig tart még ez az átkozott ionizációs réteg? A berendezéseket zavarja az áramlás, így nem jutunk megbízható adatokhoz. Most mi a francot csináljak, talán engedjek le egy mérőónt? − méltatlankodott.

A vuki semmitmondó morgással válaszolt. Mögötte, a híradóstiszt ülésében, ami általában üresen állt, hirtelen megszólalt Kuka:

− Solo kapitány, az egyik kijelző imént villant fel. Olybá tűnik, valami meghibásodott a vezérműben.

Anélkül, hogy Han megszakította volna eredeti ténykedését, az orra alá dörmögött egy csokornyit legválogatottabb szitkaiból, majd fennhangon ennyit mondott:

− Ó, azok az átkozott folyadékok! Micsoda tökéletes időzítés Csubi! Mondtam ugye, hogy baj lesz, ugye megmondtam?

A vuki levegőbe csapott hatalmas, szőrös mancsával, jelezve, hogy szeretne nyugodtan dolgozni végre. Mindennek nyomatékot adván hangosan zsémbelődött még egy keveset. − Vajon hol lehet a bibi? − firtatta Han, jobb válla fölött hátranézve.

Kuka fotoreceptorai végigpásztázták a vezérlőpult kijelzőit.

A hajó védelmi rendszerében. Úgy vélekedem, uram, az automata tűzvédelmi rendszerben kell keresnünk a hibát.

− Menj le, Kuka és nézd meg, mit lehet tenni! Még csak az hiányzik, hogy bekapcsoljon az automatika, vagy beterítsen minket a tűzoltóhab és -gáz, mielőtt megtalálnánk a kijáratot!

Kuka a rázkódó fedélzeten lassan botorkált ki a pilótafülkéből. Hannak már ennyi idő is elegendő volt ahhoz, hogy megfeledkezzék az újonnan felmerülő problémáról.

Csubakka felüvöltött, amikor végre pozitív visszajelzést kapott. Han félig már felemelkedett székéből, látni akarván, minek is örül a vuki, amikor egy gömbvillám váratlanul lesújtott a Falcon orrára, kibillentve a gépet az egyensúlyából. Zuhantak, ráadásul az ionizációs szint is esni kezdett. Han visszaügyeskedte magát a hajó vezérlőszékébe, és csökkentette a sebességet. Rettegés fogta el a gondolatra, hogy az ionizációs réteg esetleg egészen a Lur felszínéig tart, s így vakon zuhannak majd a pusztulásba.

A Millennium Falcontmegbízó cég persze egy szót sem szólt bármiféle ionizációs rétegről. Han, ahogy kell, elterjesztette magáról, hogy mindenféle kérdezősködés nélkül mindenféle bérmunkát elvállal hajójával, és ahogy azt Sonniod megjósolta, meg is jött az első megrendelés. A titokzatos megbízó a munka mibenlétét audiószalagon ismertette, némi készpénz előleg kíséretében. Mivel a hitelezők már üldözőbe vették őket, s a kamari kudarc után az utolsó pénzkereseti forrástól is elestek, Han és Csubi nem tétovázhatott: Sonniod tanácsa ellenére elvállalták a dolgot.

Ilyen baleknak születtem − gondolta magában némi malíciával Han, − vagy csak későn érő típus lennék?

A következő pillanatban aztán túljutottak az ionfelhőn, és a vihar is alábbhagyott. Han villámgyorsan „emelte ki” a Falconta zuhanásból, és mivel meglátta a szárazföldet, talált megfelelő viszonyítási pontokat a manőverezéshez. A hajó egyenletesen csökkentette magasságát a Lur tiszta és, nyugodt légkörében. A mélységben kibontakoztak a bolygó felszínének körvonalai. Pontosan kivehetővé váltak az alacsonyan gomolygó felhőket csúcsaikkal át-átdöfő hegycsúcsok. A műszerfalon egy kijelző fénye gyulladt fel, jelezvén, hogy a hajó nagy távolságú szenzorai találtak egy alkalmas leszállóhelyet. Han lehívta a felszíni követő radar adatait, és végigfutott rajtuk.

Végül csak sikerült rábukkanni a kikötőnkre − gondolta. Nagy, lapos terület, két hegycsúcs között, valószínűleg jég fedi. A fejhallgatóra rögzített mikrofon kapcsolóját interkommunikációs állásba tolta.

− Kuka, bármit csinálsz, hagyd abba és kapaszkodj! Leszállunk.

Óvatosan, de biztos kézzel módosította az űrhajó pályáját. Lassan közelítették meg a leszállásra kiszemelt helyet. A FKR nem jelzett semmilyen akadályt, de azért Han résen volt: nem szívesen kockáztatta gépének érzékeny berendezéseit, és valahogy nem bízott ebben a különös bolygóban.

A Falcon alámerült a felhők közé, pára csapódott a pilótafülke ablakára, nyomban működésbe lépett a védőpajzs. Az érzékelők ismét normálisan működtek, pontos magassági adatokat szolgáltattak. A látási viszonyok a vihar ellenére is megfelelőnek bizonyultak a pontos leszálláshoz. Lehangoló látkép bontakozott ki előttük: a Lur széles pusztaságával, a dühöngő széllel.

Han óvatosan tette le a gépet. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy időnek előtte jégbe temetkezzen. Különösebb zökkenő nélkül sikerült a leszállás, a támlábak szilárd talajt fogtak. A műszerek jelzései elárulták, hogy Han feltételezése helytálló volt: jégmezőn landoltak. Tőlük mintegy negyven méterre állt valami irányítótoronyféle.

Han levette fejhallgatóját, űrhajóskesztyűjét, kikapcsolta a biztonsági övet, majd másodpilótájához fordult:

− Te maradj itt, és tarts szemmel mindent! Megyek, leengedem a rámpát, megnézem, mi a helyzet odalent…

Az ülés mögött a navigátorállásban, a széken hevert az a csomag, amit felkapott, és magával vitt, amint elhagyta a pilótafülkét.

Útban a rámpa felé Kukával találkozott, aki éppen egy fedélzeti ellenőrző berendezést vizsgált. A nyitott mellkasi ajtó mögött kuksoló Kék Max is segítségére volt: együtt fürkészték a műszereket, s kutatták a hiba forrását.

− Mi döglött be? − kérdezte Han. − Ráakadtatok már?

Kuka feléje fordult.

− Attól tartok, nem, Solo kapitány. Max és én épp az utolsó ellenőrző kőrútunk előtt észleltük, hogy elromlott valami. Nyomban lezártuk az egész rendszert, de egyikünk sem tudja megjavítani.

− Kapitány, nem űrtechnikus kel ezekhez a folyadékokhoz − csipogta Max. − Egy átkozott vízvezeték- és gázszerelőre lenne itt szükség!

− Mondj el nekem részletesen mindent! Egyébként pedig vigyázz a szádra, Max! Amit szabad a nagyfőnöknek, azt nem szabad a bódélakónak… Oké srácok, maradjon így minden! Talán ezen az úton keresünk majd annyit, hogy kidobhassuk ezt az egész nedves kócerájt és beépíthessük a régi, jól bevált áramköröket. Ja, és Kuka zárd be a bódét; be kell rakodnunk az árut, s nem akarom, hogy az ügyfelek megpattanjanak emiatt. Sajnálom Max, de néha megijednek tőled az emberek.

− Semmi gond, kapitány − válaszolta Kék Max, de már be is záródott előtte a két apró ajtó.

Han továbbra sem nagyon foglalkozott a robotokkal, de azért feltűnt neki, hogy Kuka és Kék Max milyen jól működik. Sejtette, soha nem tudja majd felfogni, mi lehet a kulcsa annak, hogy két mesterséges intellektus: egy ősrégi munkadroid és egy szuperintelligens komputermodul ilyen prímán kijön egymással.

Kibontotta a magával hozott csomagot: termo-űröltöny lapult benne. Ruhástól bújt az űrruhába és mielőtt felhúzta volna a hozzá tartozó speciális termo-kesztyűket, felcsatolta fegyvertartó övét, és kibiztosította a pisztolyt. Álmában sem fordulhatott elő, hogy ismeretlen környezetben fegyvertelenül hagyja el a Millennium Falcon fedélzetét. Nemhogy itt, ahol valamilyen homályos üzlet címén feltehetőleg éppen rosszban sántikál… Feltette áttetsző, beépített mikrofonos fejvédőjét is, majd működésbe hozta a termoruha fűtőszálait.

− Állj készenlétben! − parancsolta Kukának. − Hátha szükségem lesz rád a berakodásnál.

− Megkérdezhetném, hogy mi az, amit vinnünk kell, kapitány? − kérdezte Kuka, miközben félrehúzta a fedélzeti zsilipajtót rejtő borítólemezeket.

− Könnyebbet és máskor Kuka! Egyelőre fogalmam sincs… Han kesztyűs keze ránehezedett a fedélzeti zsilipajtó fogantyújára. − Azt, hogy mi a franc lesz, senki nem mondta. Ha engem kérdezel: nem lehet valami kemény meló...

A zsilipajtó felnyílt, metsző szél süvített be. Han igyekezet túlkiabálni a zúgást.

Úgy látom, cimbora, itt nemigen hólyagzik fel a bőrünk a nagy hőségtől!

Megindult a rámpán, kissé előredőlve a heves szélben. A tüdejébe áramló jéghideg levegő egy pillanatra elgondolkoztatta, vajon nem kellene-e visszamennie a légzőmaszkért, aztán úgy döntött, hogy arra a kis időre, amíg távol lesz a hajótól, nem lesz rá szüksége. A Luron az átlagosnál kicsit erősebbnek tűnt a gravitáció, de nem annyira, hogy kényelmetlen legyen.

A rámpán állva elsőként a kékesfehér mezőséget keresztező hóátfúvások ötlöttek a szemébe. Egy kisebb hókupac már a Falcon lábai köré is odagyűlt. Szemügyre vette az irányítótornyot. Háromlábú állványzatra szerelt, villogó fényjelzőkkel ellátott gömbradar volt, látszólag automatikus. A mostoha látási viszonyok miatt egyébiránt a leszállást segítő jelzőbólyán túl aligha pillantott volna meg bárkit is.

Han közelebb sétált, aztán megállapította, hogy nem különleges darab. Teljesen szokványos típus volt, amit kifejezetten olyan vidékre terveztek, ahol egyébként nehéz, vagy lehetetlen lenne tájékozódni.

Hirtelen egy tompa hang szólalt meg mögötte.

− Solo?

Han szemvillanás alatt megfordult, ujja reflexszerűen a ravaszra csúszott. Egy férfi lépett elő a kavargó viharból, termoruhát és fejvédőt viselt. Mivel öltözéke fehér volt, fejvédője pedig fényvisszaverő, csaknem teljesen beleolvadt környezetébe. Fegyvertelen kezeit felemelve előrébb lépett. Mögötte Han, csaknem a látóhatár szélén, alakok körvonalait vélte felfedezni.

− Az vagyok − felelte. − És te, Zlarb?

A másik bólintott. Zlarb magas, jókötésű, hófehér bőrű, világos szőke szakállú, savószín szemű férfi volt. A szeme sarkában lévő szarkalábak szúróssá, fenyegetővé tették tekintetét. Politikusokhoz méltó mosoly kíséretében szólította meg a kapitányt:

− Oké, főnök, én kész vagyok. Akár rögtön kezdhetjük is a berakodást!

Han ismét Zlarb mögé pillantott.

− Vagytok elegen hozzá? Hoztam egy kézikocsit is; ha kell, használjátok.

Zlarb talányos mosolyából nem olvashatott ki semmit.

− Kösz, nincs rá szükségünk. Nem lesz semmi gond. Volt valami Zlarbban (talán a válaszaiban bujkáló kajánság tette), ami módfelett nyugtalanította az űrcsempészt.

Már régen megtanulta, hogy hallgasson előérzetére. Visszanézett a Falconra, és közben forrón remélte, hogy Csubakka már jó előre célbavette a férfit a fedélzeti fegyverekkel. Egyébként a rakomány felvételekor nem szokott gond lenni, sokkal inkább a fuvar másik végpontján, a megrendelőnél, amikor le szokás perkálni a fuvardíjat − legalábbis a jobb helyeken. De lehet, hogy ez a fuvar most más lesz.

Han hátralépett, tekintete összeakadt Zlarbéval.

− Oké. Megyek, felkészítem a hajót a felszálláshoz… − És bár akadt volna még egynémely kérdése, úgy gondolta, jobb lesz azokat biztonságosabb helyen feltenni, például a hajó lövészfülkéje előtt. − Odahozzátok a szállítmányt a hajó rámpájához, onnan majd mi átvesszük.

− Nem, Solo. Mindannyian hajóra szállunk, mégpedig nyomban!

Han már azon volt, hogy közli Zlarbbal: sem neki, sem Csubakkának nincs ínyére az efféle társaság, amikor észrevette, hogy a férfi tenyerében piciny, kis hatótávolságú pisztoly lapul meg. Han első gondolata az volt, hogy fegyveréhez nyúl, mégis, mikor felmérte helyzetét; azt, hogy egy esetleges csetepaté során legfeljebb a mindkettőjük életébe kerülő döntetlen az, amit elérhet, letett ezirányú szándékáról.

Az irányítóközpont fényei megvillantak Zlarb fejvédő buráján, és ez még baljóslatúbbá formálta a férfi vigyorát.

− Add ide szépen a fegyveredet, Solo, mégpedig a csövénél fogva, ha szabad kérnem. Aztán fordíts hátat a hajónak! Sétáljunk csak arrább, ahol a cimborád már nem lát minket! És semmi meggondolatlanság! Jó előre felhívták a figyelmemet a csodahajódra, úgyhogy felkészültem. Ne hidd, hogy vásárra viszem a bőrömet: az első gyanús jelre tüzelek! − Ezzel Han fegyverét a saját övébe dugta. − Na, gyerünk a fedélzetre! A kezeid szépen a tested mellett maradnak! Meg ne próbáld figyelmeztetni a vukit különben véged, mint a botnak.

Zlarb visszafordult egy pillanatra láthatatlan társai felé, majd tenyérpisztolyával a Falconramutatott. Han először úgy vélte, hogy ez szimplán a „csak ön után” gesztus. A hajó felé menet lázas igyekezettel próbálta helyretenni a dolgokat. Ezek a fickók biztosan tudják, mit csinálnak. Alaposan megszerveztek mindent. Az is nyilvánvaló, hogy Zlarb kész használni a fegyverét. Bizonyítja ezt az is, hogy elég nagy pénzek forognák kockán. Ezekben a pillanatokban Hant sokkal inkább nyugtalanította a lehetőség, hogy ügyfelei esetleg fizetség nélkül lépnek le, ne adj'Isten elrabolják a hajóját, mint az, hogy netán itthagyja a fogát.

Ahogy közeledtek, a Millennium Falcon körvonalai egyre tisztábban bontakoztak ki előttük.

− Semmi trükk, Solo! − figyelmeztette Zlarb. − Arcizmod sem rándulhat a vuki felé, mert nyomban véged!

Han elismerte, hogy Zlarb töviről hegyire végiggondolta a dolgot; de mindenre azért ő sem számíthatott. Han és Csubakka már réges régen kialakítottak egymás között egy jelzésrendszert pontosan ilyen esetekre. Csubakkának ilyenkor már az is elég, ha a hajót megközelítő Han nem adja le a „minden oké” jelzést.

A szélzúgás zaja mellett is hallható volt, amint felbőgtek a Falcon gépágyúinak szervomotorjai. A hajó összes fegyvere felemelkedett, keresztbe fordult, és rájuk szegeződött.

Zlarb villámgyorsan Han mögé ugrott, előhúzta övéből a nemrég zsákmányolt fegyvert és a csempész halántékának szegezte. Ekkor már láthatták Csubakka hatalmas szőrös fejét és aggódó ábrázatát a pilótafülke ablakán keresztül. A vuki bal karjával mélyen hátranyúlt. Han tudta, hogy barátjának ujjait pár milliméter választja el a tüzelőkartól. Han legszívesebben üvöltött volna Csubakkának; „Menekülj! Szállj fel!” Zlarb megérezte ezt.

− Egy szót se, Solo, különben kinyírlak! − Szavainak komolysága felől Hannak nem lehetett kétsége.

Zlarb intett a vukinak, hogy jöjjön ki ő is, jelezvén a Han halántékára szegezett fegyverrel, hogy mi vár barátjára, ha nem engedelmeskedik. Han ismerte Csubakka gesztusait; határozatlanság és beletörődés ült ki az arcára. Csakhamar eltűnt a pilótafülkéből.

Han dörmögött valamit az orra alá, Zlarb pedig megbökve oldalát fegyverével, megjegyezte:

− Szerencsétek, hogy hallgattok rám. Ha szépen végigcsináltok mindent, élve megússzatok.

Zlarb két beosztottja odajött, megálltak a főnökük előtt. Az egyik egy zömök, keverék külsejű emberi lény volt, számtalan helyről származhatott. A másik hatalmas, − majdnem Csubakka méretű humanoid, csontos arcán mélyen ülő, pici, gonosz szemek villogtak. Bőre fényesen, barnán csillogott, valami lakkozott, egzotikus faszoborra emlékeztetve. Homlokát csökevényes szarvak ékesítették. Nemigen érezte hiányát sem a termoruhának, sem a fejvédőnek.

Ami Hant a leginkább megdöbbentette, az az volt, amit a kis zömök emberke hozott. Pórázon vezetett ugyanis egy nastát, a Dra III bolygó hírhedt ragadozóját. A nasta hat lábán gyémántkeménységű karmok fehérlettek. A ragadozó bizonytalan mozdulatokkal, nyugtalanul csúszkált a jégen. Rángatta a pórázt, nyelve kilógott, három sorban meredező fűrészfogai között sűrű párát lihegett a levegőbe, farkát izgatottan csóválta. Sima, zöld bőre szinte hullámzott az alatta feszülő izomkötegektől.

Mi a jó édes anyjukat akarhatnak itt egy nastával? − tűnődött Han. Talán a legvérszomjasabb ragadozó volt ez szerte a galaxisban, kegyetlen és csillapíthatatlan, ha prédára akadt. − Ez itt valami orvvadászat lesz, bár ahhoz túl nagy a felhajtás.

Han utálta a szőrme- és bőrfuvarozást: ha csak tehette, visszautasította az ilyen ajánlatokat. Mindenesetre ez sem adott elégséges magyarázatot Zlarb viselkedésére, hiszen ilyen melóra bármikor találhatott volna vállalkozót finomabb módszerekkel is.

Csubakka közben feltűnt a rámpán. A nasta pokoli üvöltéssel, rögtön rá is veti magát, ha őrzője nem fogja erősen a pórázt. Az állat, sikertelen akcióját követően, elégedetlenül hörgött egy ideig. A vuki pedig, kezében fegyverrel, kifejezéstelen arccal nézte a hajó lábánál lejátszódó jelenetet.

Zlarb egy lökéssel elindította Hant, majd mindketten felkapaszkodtak a hajó feljárójára. Már majdnem fent jártak, amikor Zlarb megszólította Csubakkát.

− Tedd le azt a fegyvert! Gyorsan, ha nem akarod, hogy alápörköljek a haverodnak!

Ezzel Han lézerpisztolyának csövét a pilóta bordái közé nyomta.

Csubakka felmérte a helyzetet, és megadta magát, látván, hogy barátja életét másként nem mentheti meg. Han eközben ismét végiggondolt mindent, esélyeit latolgatta. Zlarbot esetleg lefegyverezheti, de még mindig ott a két felfegyverzett gazfickó, a nastáról nem is beszélve. Az ellenállás tehát csakis a legvégső megoldás lehet.

Felérve Zlarb nagyot lökött Hanon, majd felemelte Csubakka fegyverét. A vuki elkapta barátját, aki az erős lökéstől bizony csúful orra esett volna. Han levette, és félrelökte fejvédőjét. Gyorsan körbenézett, és kiszúrta, hogy Kuka még mindig ott áll, ahol hagyta. Úgy tűnt, mintha a droid lábai földbe gyökereztek volna a meglepetéstől. Áramkörei még nem dolgozták föl az eseményeket.

Han után nyomban Zlarb emberei léptek be, maguk előtt vezetve a nastát. A vérszomjas fenevad dühödten ráharapott a fedélzeti ajtóra, és megint csak vissza kellett fogni, nehogy Csubakkának rontson. Han elgondolkodott azon, vajon miért bőszíti fel annyira ezt az állatot a vuki. Talán a szaga? Esetleg ősi ellenségére emlékezteti a gyapjas óriás?

Zlarb odafordult a termetes humanoidhoz, aki legalább oly ellenségesen nézegette Csubakkát, mint a nasta.

− Menj, és szólj a többieknek, hogy csipkedjék magukat! Itt mindjárt készen leszünk. − Aztán Hanhoz fordult − Nyisd ki a főrakteret, elkezdjük a berakodást!

Végül ahhoz intézte szavait, aki még mindig a hörgő, nyáladzó fenevadat próbálta féken tartani:

− Ha megmozdulna, tépesd szét! − És a vukira mutatott.

Ezt követően megindult visszafelé, óvatosan, szemét állandóan Hanon tartva, nehogy a pilóta meglepje valami váratlan mozdulattal. Követték az átjáró kanyarulatát, míg el nem értek a főraktár zsilipajtajáig. Han kinyitotta. Feltárult egy csaknem üres, szekrényméretű fülke. Légvezetékeken, biztonsági mentőfelszereléseken és a fűtőberendezéseken túl nem is nagyon akadt ott semmi, csak egy halom polcnak, tartórekesznek való deszka, mellettük alátétfák, szíjak és szerszámkészletek.

Zlarb körbenézett, és helyeslőn bólogatott.

− Ez éppen megteszi; hagyd nyitva az ajtót, aztán nyomás vissza a többiekhez!

Zlarb egyik újabb embere megállt a rámpa tetején, és rombolópuskáját Csubakkára szegezte. A nasta őrzője visszahúzta az állatot a pilótafülke felé. A megtermett humanoid vállán táskával, visszajött. Zlarb rámutatott, és megkérdezte:

− Wadda, benne van a felszerelésed?

Wadda bólintott. Zlarb Kukára mutatott.

− Először is ezt a droidot kellene bezárni. Ne kószáljon nekem itt össze-vissza, még a végén valami bajt csinál.

Kuka tiltakozni próbált, de a rászegeződő fegyverek és a humanoid elnémították. Wadda leemelte válláról a droid számára nem sok jót ígérő táskát. A munkadroid vörös fotoreceptorai könyörgően meredtek Hanra.

− Solo kapitány, most mit…

− Maradj csendben! − utasította Han, nem akarván, hogy Zlarb emberei megsemmisítsék Kukát, ami az előzményekből ítélve egyébként kitelt volna tőlük.

− Hamar túlleszünk rajta.

Kuka Hanról Csubakkára, majd Waddára, aztán ismét Hanra pillantott. Wadda hozzálépett, gátlózárat tett fel egy kézi applikátorral. A behemót humanoid ráillesztette a szerszámot a droid mellkasára. Sistergés és füstszivárgás kíséretében Kuka mellkasára ráolvadt a gátlózár. Amikor a droid még tenni akart valamit, ahogy megmozdult, nyomban kialudtak fotoreceptorai − a gátlózár leblokkolta áramköreit.

Most, hogy Zlarb már úgy érezte, megkaparintotta a Falcont, öntelt parancsolgatásba kezdett.

− Gyerünk, gyerünk! Munkára fel!

Hant a vuki mellé parancsolta. A nastát őrző figura szemmel tartotta őket, míg Wadda lesietett az űrhajó rámpáján. Súlya alatt rengett az űrhajó feljárója.

− Zlarb − kezdte Han −, nem gondolod, hogy épp ideje kinyögnöd, mi olyan rohadtul…?

Nem fejezhette be: figyelmét elvonta a feljáró felől hallatszó lépések zaja. Egy pillanattal később már rádöbbent, micsoda átkozott slamasztikába keveredett.

Fáradt és kétségbeesett kis lények sorakoztak a hajó rámpáján. Nyilvánvalóan Lur őslakosai. A legmagasabbak sem értek Han derekáig. Két lábon álltak, testüket finom fehér szőr borította, lábaikat kékes bőrpárna fedte. Hatalmas kékeszöld szemeikkel döbbenten bámulták a Falcon belsejét. Vékony fekete kábel kötötte össze a fém nyakörveket, szabályosan láncra fűzve a szerencsétleneket.

Csubakka bőszen felüvöltött, hangja elnyomta még a nasta ordítását is. Han rámeredt a rabok berakodását irányító Zlarbra. Egyik embere egy elektromos irányító egységet tartott a kezében, melynek a pólusai összeköttetésben álltak a nyakörvekkel. Valahányszor a foglyok küzdeni próbáltak, éles fájdalom nyilallt a nyakukba. Az ilyen berendezéseket már régen betiltották univerzumszerte.

Han Zlarbra függesztett átható tekintettel, minden szótagot külön hangsúlyozva megszólalt:

− Nem az én hajómban!

Zlarb csak nevetett.

− Most nem te mondod meg, hogy mit és hogy hol, világos, Solo?

− Nem az én hajómban! − ismételte meg Han sötéten. − Rabszolgákat soha!

Zlarb Hanra szegezte fegyverét.

− Gondold meg pilóta, hogy mit teszel! Ha sokat ugrálsz, te is kaphatsz egy ilyen csinos kis nyakéket. Most pedig irány a pilótafülke, készüljetek a felszállásra!

Egy másik sor rabszolgát is felvonszoltak a felszínre, és bezsúfolták őket a raktérbe. Han vetett egy utolsó, mogorva pillantást Zlarbra, majd megindult a fülke irányába. Csubakka habozott egy pillanatig, majd agyarait kivillantva, ő is követte.

Han és Csubakka kelletlenül ereszkedtek üléseikbe. Zlarb mögöttük állva figyelte minden mozdulatukat. Természetesen csöppet sem bízott bennük, de csak ők képesek a legjobbat kihozni a Falconbólés most, a bűnös rabszolgakereskedés kellős közepén a gyorsaság és az ügyesség maga az élet.

− Solo, azt akarom, hogy jó fiúk legyetek. Elvisztek szépen a megfelelő célállomásig, mi pedig vigyázunk rátok. Ha menet közben elkapnának, és az ellenőrzés során netán rábukkannának a rakományra, az halálos ítélet mindannyiunk számára.

− Hova megyünk? − kérdezte Han.

Majd elmondom, ha itt az ideje. Te egyelőre csak készülj a felszállásra!

Han beindította a motorokat, felmelegítette a védőpajzsokat, és megtett minden szükséges intézkedést.

− Mennyit fizetnek neked ezért az ocsmány melóért? Nincs az a pénz, amiért elvállalnám az ilyesmit…

Zlarb gúnyosan mosolygott.

− Mondják, hogy nehéz eset vagy, Solo. De már látom, hogy nincs igazuk. Ezek a kis szépségek megérnek úgy négy-, öt-, esetleg hatezret a feketepiacon… Barátocskám, ezek a kis szőrös gombócok született génsebészek, a génmanipuláció nagymesterei, úgyhogy igen nagy a kereslet irántuk. Nem mindenki elégedett ugyanis azokkal a szigorú korlátozásokkal, amiket a Klón Háború óta bevezettek. Szóval jól jönnek a szakemberek. Mivel ezek a kis girnyók annyira ragaszkodnak szülőföldjükhöz, hogy semmilyen más égitestre szóló munkaszerződést nem hajlandók aláírni, embereimmel végeztünk köztük egy kis toborzást. Néhány sérült vagy beteg, de remélem, legalább ötvenet még élve célbajuttatok. Ez a fuvar eleget hoz majd a konyhára ahhoz, hogy jó ideig boldog semmittevéssel töltsem, napjaimat…

Munkaszerződés! Ez úgy hangzott, mintha az ügyletben a Szövetségi Szektor is benne lenne. Köztudott volt, hogy a Fennhatóság emberei előszeretettel ugrattak be partnereket számukra előnytelen szerződésekbe. Azt azonban mégis nehezen tudta elképzelni Han, hogy rabszolgakereskedelemre adnák a fejüket, különösen fennhatósági területeken kívülről esedékes szállítás esetén. Ez olyasmi, ami fölött még a birodalom sem hunyhat szemet!

− A géped megfelelő állapotban van − állapította meg Zlarb, miután tekintette végigfutott a műszerfal kijelzőin. − Emeld fel a hajót!

Amint Han, Csubakka és a rabszolgák átmentek a folyosón, Kuka még mindig ott állt a rámpa tetején megdermedve. A gátlózár leblokkolta központi áramköreit, és mozdulatlanságra kárhoztatta.

A droid mellkasába zárt Kék Max áramkörei azonban érintetlenek maradtak, így a kis robot szabadon mérlegelhette helyzetét. Habár felismerte, hogy a vészhelyzet, amibe keveredtek, végzetes lehet a Falcon egész legénysége számára, úgy gondolta, egyelőre nem sokat tehet. Saját mozgatóberendezésekkel nem rendelkezett, és a külvilággal sem tudott kapcsolatot teremteni. Egyetlen kommunikációs csatorna állt rendelkezésére a különféle komputer-csatlakozókon kívül, egy kezdetleges hanggenerátor. Ráadásul Max olyan kicsi önálló energiaforrással bírt, hogy ha azt Kuka mozgatására használja, lemerül, mielőtt társa bármi hasznosat csinálhat.

Kék Max leginkább beszélni szeretett volna barátjával, de ez lehetetlennek bizonyult, mivel a gátlózár az összes agyfunkciót megbénította. A komputer, akit ezidáig nagyon ritkán választottak el Kukától nagyon szomorúan érezte magát.

Aztán eszébe jutott az a rövid, kissé sistergő hang, amely Kuka leblokkolását megelőzte. A komputer emlékező mechanizmusai visszajátszottak a hangot. Az újabb visszajátszásnál lelassította, és analizálta a jeleket. Azt hallotta, amire számított: egy erőtér-átviteli fröccsenést. Kicsit zavarosak voltak a jelek, mert Kuka sok mindent szeretett volna egyszerre csinálni, de rövid elemzés után Kék Max pontosan visszafejtette a blokkolt áramkörök zajából, hogy az utolsó előtti pillanatban Kuka mit szeretett volna cselekedni.

Kék Max rákapcsolódott Kuka mozgásközpontjának áramköreire. Felkészült arra, hogy amint a sajátjai is veszélybe kerülnének a blokkolás hatására, azonnal visszahúzódjon, és leváljon társa elektronikus idegrendszeréről.

De ez a veszély nem állt fenn. A gátlózár Kuka központi áramköreinek parancsait kapcsolta ki, nem a helyi mozgató áramköröket és szervomotorokat. Ám így is elég nehéznek tűnt Kék Max helyzete; valószínűleg eleve kudarcba fullad a vállalkozása, ha Kuka a lebénulás előtti pillanatban nem mozdítja meg a lábát.

A kicsiny komputernek nem volt annyi energiája, hogy az egész testet, akár csak egy lépés erejéig is, de egyben megmozdítsa, az viszont nem jelentett akkora megterhelést, hogy egyes szervomotorokat külön-külön mozgásra bírjon. Bár a manőver, amellyel Kék Max megmozdította Kuka bal alsó lábszárát, majdnem lemerítette energiatárolóit, legalább hasznosnak bizonyult; a térd meghajlott, a droid teste megbillent. Max kétségbeesetten kísérletezett a számára ismeretlen emelőerő komponensekkel, szögekkel és eredőkkel, majd a megfelelő pozícióba kerülve megállt egy pillanatra. Energiáját a Kuka törzsének közepén lévő torziós csuklók szervomotorjaiba irányította, így próbálván a törzset kissé balra fordítani. Ez a mozdulat annyira kiszívta kevéske erejét, hogy egy pillanatnyi megállásra kényszerült, míg feltöltötte akkumulátorait.

Minden nem létfontosságú áramkörét lezárta, hogy ezzel is energiát takarítson meg, majd újból rákapcsolódott a bal térdre. Eközben a Millennium Falcon lassan átmelegedő hajtóműveinek robaja megremegtette az űrhajó fedélzeti lemezeit az egész átjáróban.

A droid egyensúlyi helyzete elérte a kritikus pontot. Megtántorodott, majd átbillenve a bal oldalra hangos csattanással a földre zuhant. Kuka teste bal karjára és felsőtestének jobb oldalára támaszkodott; a jobb láb ingatagon, de kiegyenlítőén támasztotta alá a fedélzet padozatán fekvő testét.

Ebben a testhelyzetben Max nem számíthatott arra, hogy ki tudja nyitni mindkét mellkasi lemezt. Ez még akkor sem sikerülhetett, ha maradt elegendő energiája. Kétszer is meg kellett állnia, míg sikerült minden összegyűjtött energiával a megfelelő szervomotorra koncentrálva kinyitnia az egyik mellkasi ajtót.

Max azonnal beszüntette az erőlködést, ahogy az ajtó céljainak eléréséhez elégséges mértékben kinyílt.

Az utolsó mozdulat bizonyult a legnehezebbnek. Max kinyújtotta adapterét afelé a folyékony üzemanyag-továbbító rendszer felé, amin Kuka még az indulás előtt dolgozott. A szabvány csatlakozó ott fénylett Max érzékeny adapterkarjai előtt.

Max vékony, huzalszerű karja ütközésig feszült, de így sem tudta megérinteni a csatlakozót. Pár centiméter hiányzott csupán. A komputer felismerte, hogy egyetlen esélye maradt. Az sem tántorította el, hogy esetleg maga is megsérülhet.

Maradék energiáját ismét a torziós csuklóra irányította, igyekezvén a törzset elfordítani. Az erőlködés csaknem teljesen lemerítette, de a test lassan engedelmeskedett, így az adapterkar is közelebb került a csatlakozóhoz, és Maxnak sikerült is bekapcsolódnia. Sőt, még egy gyors parancs átfuttatására is maradt ideje. Az előrebukó test súlya aztán elgörbítette az érzékeny adapterkart, megszakítván az összeköttetést. A beálló zárlat az apró komputert is megbénította.

Amíg Max magányos csatáját vívta, Han a vezérlőpultra meredve tűnődött. Bár termoruháját elől megnyitotta, csorgott róla a verejték. Az járt a fejében, hogy vajon mi lenne a jobb: ha hagyná a dolgokat egy ideig Zlarb akaratának megfelelően alakulni, vagy ha most rögtön rávetné magát a gazfickóra.

Zlarb a vezérlőpultot fürkészte.

− Igyekezz, Solo! Emeld fel a hajót! − Han fegyverével hadonászva nyomatékosította szavait.

Ám ebben a pillanatban vastag sugárban hab csapódott az arcába.

Max egyetlen rövid kis parancsára a Millennium Falcon tűzvédelmi rendszere működésbe lépett. A szórófejek az űrhajó szinte minden pontját elárasztották égésgátló gázzal és fojtóhabbal. A rendszer úgy reagált a parancsra, mintha az egész hajó lángokban állna.

Han és Csubakka, bár nem tudták egészen pontosan, hogy mi is történt, kihasználták a kínálkozó lehetőséget. A vuki hatalmas mancsával megsemmisítő erejű ütést mért Zlarbra, hogy az félájultan a Han mögötti navigátorülésbe zuhant. Zlarb vakon elsütötte fegyverét, és a lézersugár átlyukasztotta a pilótafülke tetejét. A lyuk szélén olvadt fém csurrant.

Előbb Han, aztán társa vetette rá magát a rabszolgakereskedőre. Rúgták, marták, harapták, csípték és a biztonság kedvéért jól beleverték a fejét a műszerfalba, hogy jó időre elmenjen a kedve a lövöldözéstől.

A fülkében már bokáig állt a hab, a gomolygó égésgátló gáztól alig láttak. A vészjelző szirénák fülsiketítő visítása és az egyébként is áldatlan állapotok dacára mindkét csillaghajós kedélyállapota jelentősen javult. Han felkapta fegyverét, és tölcsért formálva tenyeréből Csubakka fülébe üvöltött.

− Nem tudom, mi folyik itt, de addig igyekezzünk őket móresre tanítani, míg magukhoz nem térnek! Hatan vannak, ugye?

A vuki bólintott. Amilyen fürgén csak tudták, elhagyták a pilótafülkét. Az egyre mélyülő habrétegben mindketten megcsúsztak. Han kirohant a főfolyosóra és − szerencséjére − jobbra, a másik fülke irányába nézett először. Épp ott állt az egyik rabszolgakereskedő. Tátott szájjal figyelte az űrhajóban zajló eseményeket, és persze azt, hogy mi folyik a tűzoltóberendezések fúvókáiból. A pilótát megpillantva lézerfegyvere után kapott, de későn. Han lövése a mellkasán érte. Hátraesett, fegyvere a földre hullt.

Han ekkor hátborzongató üvöltést hallott. Nyomban sarkon fordult, és megpillantotta a nastát vezető rabszolgakereskedőt. Az elengedte a fenevadat, ami rávetette magát Hanra, mielőtt a pilóta feleszmélhetett volna. A kapitány egyetlen lövést sem adhatott le, a ragadozó máris odaszorította a pilótafülke párnázott ajtajához. Karmaival belemart a férfi vállába és karjába.

Szerencsére nem tudta befejezni művét. Csubakka hatalmas mancsaival megragadta és földhöz csapta, bár a nagy erőfeszítés közben ő is kibillent egyensúlyából, és elesett. Mire feltápászkodott, már Han is felkapta fegyverét, de az előző irdatlan ütéstől még annyira szédült, hogy célozni nem tudott. A fenevad borzalmas üvöltéssel a vukinak rontott, betaszítva őt a pilótafülke átjárójába.

Csubakkának azonban sikerült talpon maradnia. Összeszedte erejét, és igyekezett kiállni a vadállat bősz rohamait. Hatalmas, szőrös karját az állat nyaka köré kulcsolva úgy helyezkedett, hogy óvja magát a félelmetes karmoktól.

A nastát is túlordítva felemelte támadóját, és vukihoz méltó gyorsasággal a folyosó jobb, majd baloldalához csapta emberfeletti erővel. A nasta nyakaszegetten, erőtlenül csüngött karjaiban. A hatalmas vuki félredobta a tetemet.

A vadállat gazdája szinte önkívületben üvöltött fel, látván, hogy a nasta segítségére már nemigen számíthat. Előrántotta pisztolyát, de nem gyorsabban, mint Han. Megtántorodott, megpróbálta még egyszer felemelni fegyverét, de Han másodszor is tüzelt. A nasta és gondozója élettelenül hevert egymás mellett a fedélzeten.

Han megragadta barátja könyökét, és lefelé mutatva a főraktár felé indult. Meglelték Kuka testét abban a pozícióban, amibe Kék Max ténykedése során jutott; ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy kinek is köszönhetik a véletlen szerencsét. Fokozatosan hab gyülekezett a droid teste körül is és beszivárgott a félig nyitott mellkasi blokkba.

Csubakka a két robot leleményességét díjazva elismerően mordult egyet.

− Van egy fogadásom, hogy most igen idegesek lehetnek − utalt Han a rabszolgakereskedőkre, és megragadta a droid vállát. − Segíts felültetni, nehogy ellepje őket a massza!

Többre nem maradt idejük. A droid testét ideiglenesen a válaszfalnak támasztották, majd továbbsiettek. Teljes erőből rohantak, amikor a folyosó kanyarulatában rohampuskával a kezében feltűnt előttük a hatalmas humanoid.

Han felkapta fegyverét és félreugrott, de balszerencséjére megcsúszott a habfedte padlón, és felbukott. Csubakka viszont hamar alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez, továbbcsúszott a lemezeken. A habban maga után csíkot húzó óriás lelkes üvöltése a gázfúvót és a vészcsengőt is túlharsogta. A megzavarodott rabszolgakereskedő Hanról Csubakkára irányította fegyverét, de a vuki túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy el is találhassa. A célt tévesztett lövedékek felkavarták a masszát.

A vuki irdatlan lábának rúgásától a humanoid hanyatt esett, és elmerült az oltóhabban. Csubakka követte. A két összefonódó test eltűnt. Habpamacsok repkedtek, morgások, üvöltések és zuhanó testek zaja hallatszott.

Han talpra ugrott és előrerohant, bár nehéznek érezte a fejét az egyre sűrűbben gomolygó égésgátló gáztól. Még mindig tanácstalan volt, hogy mit is tegyen, mikor felbukkant szeme előtt a két utolsó rabszolgakereskedő, kezükben az elektromos nyakörvek távvezérlőjével. Ha nem cselekszik elég gyorsan, a két gazfickó egyetlen gombnyomással akár meg is ölheti a foglyokat! Tudta, hogy rögtön és halálpontosan kell lőnie, ha segíteni akar, és nem ártani.

Azonban a foglyok sem vártak tétlenül. A nagy rakodótér valóságos hangyabollyá vált. A két rabszolgakereskedő elveszítette uralmát a nyüzsgő, hadonászó foglyok fölött. A kicsiny lények felvették a harcot őrzőikkel, miközben nyakukban lüktetett a borzalmas fájdalom. Sokan közülük már a földön feküdtek, feladták, de azok, akik állták a fájdalmakat, még derekasan küzdöttek. Végül sikerült lefegyverezniük őreiket, elvették távvezérlőiket, majd a tömegből kivonszolva addig ütlegelték őket, míg azok meg nem adták magukat. A teremtmények nyilván ismerték a nyakörveket és a vezérlőegységeket, mert könnyen hatástalanítani tudták azokat. Szemmel láthatóan nagy megkönnyebbülést jelentett számukra, hogy kínjaik véget értek.

Han óvatosan belépett a raktérbe. Csak remélni tudta, kényszerű utasai felfogták a helyzet lényegét, és felismerték: ő nem ellenség. De azért eszébe jutott, hogy jobb lesz addig is igen megnyerően viselkedni, míg meg nem bizonyosodik erről véglegesen.

Az egyik harctól összeborzolt szőrű teremtmény a nyakörv távvezérlőjét vizsgálgatta. Kis idő múlva határozott mozdulattal elfordított egy kapcsolót, s az összes nyakörv zárja egyszerre felpattant. A lény megvető arckifejezés kíséretében félrelökte az irányítóegységet a nyakörvekkel együtt, majd megragadta a társa által zsákmányolt lézerfegyvert. A lézervető nagynak és ormótlannak tetszett piciny kezei között.

Han tokjába süllyesztette fegyverét, és felemelte üres kezét.

− Én sem akartam ezt! − mondta lassan, érthetően tagolva minden szót, bár korántsem volt biztos abban, hogy értik az általa beszélt nyelvet. − Annyi közöm van ehhez az egészhez, mint nektek!

A lézervető lassan megmozdult a teremtmény kezében. Han agyában felmerült a kérdés, vajon bölcs dolog lenne-e fegyvere után nyúlnia. Úgy érezte, képtelen lenne lelőni bármelyiket is. Úgy döntött, inkább folytatja a magyarázkodást; miközben hátán csorgott a hideg verejték.

− Figyeljetek! Szabadon elmehettek, szabadok vagytok! Nem tartok itt senkit…

Han félreállt útjukból, a teremtmény pedig, bár alig bírta el, továbbra is rászegezte lézervetőjét. Hirtelen eldördült a fegyver, Han csattanást és jajkiáltást hallott a háta mögül.

A zsilipajtóban Zlarb térdelt, értetlenül nézte a mellkasán tátongó sebet. Lábai előtt hevert a tenyérpisztoly. A teremtmény leeresztette fegyverét. Han letérdelt Zlarb mellé.

A rabszolgakereskedő szemlátomást rossz bőrben volt; összeszorított fogai között egyenetlenül szedte a levegőt, fájdalmában behunyta szemeit. Mikor lassan kinyitotta őket, Han erőt akart önteni belé néhány szóval, de látta, hogy felesleges. Talán egy jól felszerelt műtőben meg lehetett volna menteni, de a Falcon szegényes berendezése nemigen adott erre esélyt.

Han nem kerülhette el Zlarb pillantását.

− Nem is olyan szelídek ezek a lények, ugye, Zlarb? − kérdezte csendesen, majd hozzátette: − Csak nagyon-nagyon türelmesek!

Zlarb szemei bezárultak, csak ennyit tudott hörögni: − Solo…

Ám ezt az egyetlen szót annyi gyűlölettel ejtette ki, hogy Han hátán végigfutott a hideg.

− Hogyan tudott elmenni melletted Zlarb? Majdnem lelőtt! Érted, hogy mit kérdezek, te behemót mamlasz?

Csubakka, Han felháborodott kérdésére válaszolva, méltatlankodva vakkantott egyet, majd a rámpa tetején heverő, összekötözött és összevert, óriási termetű rabszolgakereskedő humanoidra mutatott.

− Na és akkor mi van? − kérdezte Han, szeme sarkában pimaszul ráncolódó szarkalábakkal. Vészhelyzetek elmúltával mindig nagyon élvezte az efféle heccelődést. Letérdelt Kuka mellé, és fogót illesztett a gátlózárra. Hajdanán egy ilyen fickó a fél fogadra sem volt elég, bemelegítésként összecsomagoltál hármat is. Nem tudom, kell-e nekem olyan másodpilóta, akin ilyen csúnyán meglátszik a kor?!

Csubakka erre olyat üvöltött, hogy Han összerezzent. A vukik tovább élnek, mint az emberek, ezért az életkor mindig is tréfák forrása volt közöttük.

− Ez csak a te véleményed − válaszolta Han, és elfordította a gátlózár kapcsolóját. Apró kék kisülések kíséretében pukkanás hallatszott, és a zár feloldódott.

Kuka vörös fotoreceptorai életre keltek.

− Ó, Solo kapitány, köszönöm; köszönöm uram! Ezek szerint elmúlt a veszély.

− Igen, de maradt még némi házi feladat. A tűzcsapokat már elzártam, ellenben a hajó úgy néz ki, akár egy felrobbant cukrászda. El is korcsolyázhatsz a pilótafülkéig, ha úgy tartja kedved. Amúgy ez egész jó húzás volt a részetekről.

− Kék Max! − vágott közbe (tőle meglehetősen szokatlan módon) Kuka. − Uram, nincs vele összeköttetésem! Úgy tetszik, megsérült…

− Tudjuk. Az adapterkarja elhajlott, itt-ott kiégésnyomok látszanak rajta. Csubi azt mondja, meg tudja javítani a hajón tartott alkatrészekből is. Hagyjuk most Maxot egy kis időre! Fel tudsz állni?

A munkadroid válaszképpen felemelkedett, és összecsukta mellkasi lemezeit a kicsiny, sérült komputermodul előtt.

− Meglehetősen hasznos műszer ez a Kék Max, ugye, kapitány?

− Meghiszem azt! Ha lennének ujjai, az evőeszközöket is elzárhatnánk előle. Ezt majd mondd meg neki később, most viszont lazíts!

Han odaintette Csubakkát, majd mindketten lementek a raktérbe. A foglyok közben összeszedték elpusztult társaik tetemeit, azokét, akik nem élték túl a nyakörvek okozta kínt. Han felajánlotta, hogy hasznosítsák a raktérben található anyagokat, azok segítségével könnyebben haza tudják szállítani a tetemeket.

Aztán megállt Zlarb holttesténél. Amikor néhány perccel korábban megmotozta, rátalált egy keményfedelű biztonsági tárcára a férfi termoruhájának belső zsebébe varrva. Nem először látott efféle tárcát életében, tudta, milyen óvatosan kell vele bánni.

Elővette a Falcon orvosi táskáját, előhalászott egy érfogót és egy vibrovágót, ezekkel kezdte lefejteni a termoruha tárcát védő rétegeit. Időközben Csubakka lekezelte sebeit a fertőtlenítő mosókendővel és a szintetikus húsképző oldattal. Isteni szerencse, hogy egyikük sem kapott halálos sebeket a nasta félelmetes karmaitól.

Hannak sikerült hozzáférnie a tárcához, ami egy vékony kis kapocs és huzal segítségével volt a zseb belsejéhez rögzítve. Óvatosan megkereste a biztonsági zárat, egy piciny gombot a tárca alsó szélén. Megnyomta, és a biztonsági áramkör megszakadt. Másik kezével leszedte a kapcsot a zseb béléséről. Ha bármilyen más módon próbált volna hozzáférni a tárcához, a legkevesebb, hogy idegbénulást kap rossz helyre nyúlkáló karjában. Bár némely biztonsági tárca halálos sokk okozására is képes volt.

Ám így Han, anélkül, hogy akár égy hajszála is meggörbült volna, elmozdította a tárcát a helyéről, majd valami régi, csaknem elfeledett melódiát fütyülve előszedett egy finom megmunkálású kést, kicsiny, de annál gondosabban összeválogatott szerszámtáskájából, és munkához látott. Maga a zár egyszerű, ősrégi modell volt − persze nem is kellett, hogy nagyon bonyolult legyen az idegsokkal védő rendszer mellett − úgyhogy nem telt bele sok idő, a pilóta felnyitotta.

De a tárcával kinyílt Han szája is; cifra káromkodásra, mikor megállapította, hogy a tárcában bizony egy fillér sincs.

Nem volt ott más, csak egy adatrögzítő lemez, egy üzenetrögzítő és egy Malkite típusú méregkeverő felszerelés. A Malkite megerősítette Hant abban a meggyőződésében, hogy a világegyetem nemigen fogja siratni Zlarbot, viszont ez a felismerés vajmi keveset javított sanyarú anyagi helyzetén és ezzel járó rossz közérzetén.

Félrelökte a tárcát és rámeredt a két túlélő rabszolgakereskedőre. Tekintete súlyától mindketten remegni kezdtek.

− Egyetlen esélyetek van − kezdte csöndesen Han. Valaki adósom maradt egy kis pénzzel. És emiatt a sikertelen fuvar miatt én is lógok valakinek tízezerrel, úgyhogy lesztek olyan szívesek nem elkövetni azt a nagyon nagy szamárságot, hogy nem áruljátok el, hogyan jutok hozzá a pénzhez!

− Hidd el, Solo, mi nem tudunk semmiről − motyogta egyikük. − Zlarb csak felfogadott bennünket. A kapcsolattartáshoz és a pénzügyekhez nekünk semmi közünk. Zlarbon kívül nem is láttunk mást, ez az igazság.

A másik csirkefogó buzgón helyeselt.

A rabsorból szabadult piciny teremtmények közben összeszedelőzködtek, készen álltak az indulásra. Han odalépett a gazdátlanul heverő nyakörvekhez és irányító egységekhez.

− Na, ez a ti rohadt nagy szerencsétek! − mondta a két rabszolgakereskedőnek, és azok minden bátortalan vonakodása ellenére nyakukba kapcsolta a láncot. A kegyetlen berendezés irányító egységét hajdani foglyaik vezetőjének kezébe nyomta, és az egykori fogolytársak tetemére mutatott.

A teremtmény rögtön felfogta a gesztus értelmét. A társak haláláért a rabszolgakereskedők saját szabadságukkal fognak megfizetni. Lám, milyen forgandó a szerencse! Az egykori fogoly most kénye-kedve szerint bánhat velük, amíg csak bele nem un. De a történetnek ez a része már nem érdekelte Hant.

− Vigyétek magatokkal a fő bajkeverőt is! − utasította a két szerencsétlent Han, akik igencsak gyámoltalanul néztek egymásra. A teremtmény ujja fenyegetően közeledett a tápegység gombjaihoz. A két boldogtalan nyomban engedelmesen lehajolt és megragadta Zlarbot, legalábbis azt, ami megmaradt belőle. Megindultak vele a kijárat felé.

Csubakka mutatta az utat az ex- és újdonsült rabszolgáknak, ki a rakodótérből, le a fedélzetről.

− Tüntesd el, légy szíves a többi halottat is! − kérte Han a barátját. − Ne feledkezz meg a még élő fickóról sem! Adj neki egy csinos kis nyakörvet, aztán hadd menjen a többi után. És kérlek, hozd ide a leolvasót! Persze csak akkor, ha nem esik nehezedre.

Kimerülten nekilátott kitisztítani sebeit egy másik seblemosóval, közben gondolatok kavarogtak a fejében. Nem nagyon látott kiutat kétségbeejtő anyagi helyzetükből. Felébredt benne a kíváncsiság, hogy vajon mikor lesz vége ennek a rohadtul balszerencsés időszaknak. Aztán eszébe jutott, hogy Zlarb minden bizonnyal eltette volna őt és Csubakkát is láb alól, ha Kuka és Kék Max nem változtatják meg a felállást. Most pedig mindketten, ő és Csubakka is élnek, szabadok, akár a madár, a hajó pedig némi takarítás után megint útrakész. Mire a vuki visszatért, Han már túltette magát a lelkét emésztő gondokon és − némi szintetikus borral − a sebein. Vidáman fütyörészett.

A vuki hozta a kért komputerleolvasót. Han félretolta az orvosi táskát, és beillesztette az adatrögzítő lemezt a hordozható leolvasó berendezésbe. Han és a válla fölött áthajoló másodpilóta kissé értetlenül nézte a jeleket.

− Koordináták, bolygóazonosító kódszámok − mormogta Han. − Űrhajók nyilvántartási számai, kölcsönzők adatai. Legtöbbjük az Ammuud nevű bolygóról. − Csubakka mordulásából kitűnt, hogy nagyon titokzatosnak találja mindezt.

Han megint Zlarbot szidta. Az üzenetrögzítő szalagját behelyezte a leolvasó egy másik bemenetébe. A képernyőn fiatal, fekete hajú férfi jelent meg. A közelkép semmit sem árult él a férfi környezetéből, körülményeiből, sőt még a ruhájából sem.

− Az intézkedéseket, amiket az Ammuudon található Mor Glayyd ellen ajánlottál számunkra, megtettük. − mondta − A jelen fuvar utáni fizetséget a teljesítéskor a Bonadanon kapod meg. Légy a Bonadani Délkeleti II. Űrrepülőtér központi várótermének 131-es asztalánál az alábbi koordinátákkal megjelölt időpontban.

− Szokványos időkoordináták jelentek meg a képernyőn, majd véget ért az üzenet.

Han hirtelen felkacagott, és széles jókedvében feldobta a leolvasót a levegőbe.

− Ha kapkodjuk magunkat, még elcsípjük a fickót, és akkor lekapcsoljuk a zsozsót is! Gyerünk, foldozzuk meg gyorsan a pilótafülke mennyezetét! Takarítani ráérünk menet közben. Az út során jut majd időnk Kukára és Kék Maxra is.

Cuppanós csókot nyomott a leolvasóra, a vuki pedig örömében vicsorogva, pofáját ráncolva csettintgetett nyelvével, és hangosan üvöltött. Épp ideje már, hogy némi pénz álljon a házhoz!

HARMADIK FEJEZET

Solónak fel kellett emelnie a hangját, hogy a poént el tudja sütni mondókája végén. Egy hatalmas űrkomp hajtóművei olyan hangerővel bőgtek leszállás közben, hogy még az űrállomás nagy várótermében is megremegett a frissítő a várakozó űrutasok poharában, dacára annak, hogy az űrkomp valahol a leszállótér közepén landolt.

A Bonadani Délkeleti II. Űrrepülőtér váróterme tágas helyiség volt. A folyamatosan fel- és leszálló űrjárművek szűnni nem akaró moraja az emberi és egyéb származású utazóközönségnek a hangcsökkentő rendszer kapacitását meghaladó csevegése betöltötte a légteret. A várakozók kedvükre gyönyörködhettek a csarnok áttetsző kupoláján keresztül az érkező és induló gépek kavalkádjában. Az űrhajók mozgását a lehető legkorszerűbb berendezések irányították az egyik legforgalmasabb űrkikötőben. A legváltozatosabb céllal fordultak meg itt gépek: akadt köztük bolygóközi, és naprendszereket összekötő járat, utasszállító, hatalmas, élelem- és nyersanyagszállító űrkomp, de a Fennhatóság Biztonsági Rendőrségének hajói sem maradhattak el, nem is beszélve a bonadani késztermékeket elszállító teherhajókról.

Habár csillagrendszerek tízezrei tartoztak a Szövetség Szektor fennhatósága alá, az egész nem volt több, mint apró, elszigetelt csoport a csillagtenger végtelen halmazában. Érdekes módon azonban az űrnek ezen a részén egyetlen intelligens életforma sem alakult ki; született is számtalan teória, amivel indokolni próbálták e különös jelenséget. A Fennhatóság az itt fellelhető, felbecsülhetetlen értékű nyersanyagok kiaknázása terén kizárólagos jogokat élvezett; akadt, aki egyszerűen csak rablásnak, fosztogatásnak titulálta itteni ténykedését. Ez a bürokratikus szervezet feltétlen hatalommal bírt alkalmazottai és ezeken keresztül alávetett területei felett; különös előjogait pedig nagy gonddal és féltékenyen őrizte.

Han, a nevetéstől pukkadozva odahajolt Csubakkához.

− Erre azt mondja az aranyásó; figyelsz, Csubi? Szóval azt mondja az aranyásó: „Nos, mit gondolsz, miért lettek a kutyáim X-lábúak?”

A legmegfelelőbb időpontra időzítette a csattanót, Csubakka ugyanis épp egy kétliteres korsóból kortyolgatta az Ebla sört, mitöbb, egy hosszú korty kellős közepén tartott. Bár igazából az a korty csak indult hosszúnak, mert a hahotázás miatt kurtán-furcsán félbeszakadt, sörhabesővel fűszerezett fuldoklássá és köhögéssé változott. Az alkalmi közönségnek ugyan nem nagyon tetszett az előadás, mégsem tették szóvá a dolgot, tekintettel a vuki méreteire, vad ábrázatára és hatalmas agyaraira. Han még mindig kuncogott, önkéntelenül vakargatva a szintetikus bőrsejtfejlesztő miatt viszkető vállát. Mihelyt Csubakka levegőhöz jutott, egy-két vádló megjegyzésnek szánt, torokhangú morgást hallatott. Han felhúzta szemöldökét.

− Hát persze, hogy direkt időzítettem így a csattanót! Kuka is akkor mesélte nekem ezt a viccet, amikor ettem. Nyugodt lehetsz öregem, én is így jártam…

Csubakka, emlékezvén a viccre ismét felnevetett; ha egészen őszinték akarunk lenni, akkor be kell vallanunk: amit Csubakka nevetés címén művelt, az inkább nevezhető ugatás és röfögés elegyének, mint bármi másnak.

Han, csakúgy mint majdnem végig ezen a reggelen, viccmesélés közben is szemmel tartotta a 131-es asztalt. Még mindig nem ült ott senki, bár az asztali robotfelszolgáló-irányítópult fölötti kicsiny piros lámpa azt jelezte: foglalt. Han a legközelebbi kronométerre pillantva megállapította, hogy Zlarb és a főnök találkozójának időpontja rég elmúlt már.

A csarnok majdnem teljesen dugig volt utasokkal, űrrepülőtéri alkalmazottakkal, gépkezelő személyzeti tagokkal, és úgy tűnt, így megy ez éjjel-nappal. Hatalmas, világos helyiség volt ez; teraszok, folyosók tömege kanyargott rafináltan a fantáziadúsan tervezett belső terekben. Mindenütt a Szövetségi Szektor számos kultúrájából származó, káprázatosan sokszínű növények gyönyörködtették az arra járókat. És bár az égbolton repülő gépeket mindenhonnan jól lehetett látni, a növények lombozata néha eltakarta a kilátást egyik teraszról a másikra. A két jóbarát tehát olyan asztalt választott, ahonnan kényelmesen ráláthattak a 131-es asztalra, miközben ők maguk rejtve maradtak egy édesmohából és orchideabokorból álló eleven növényfüggöny mögött.

Tervük egyszerű volt; megvárják a Zlarb asztalához érkező fickót, majd követve őt egy óvatlan pillanatban a legcélravezetőbb eszközzel behajtják rajta az ígért tízezret. És nem kétséges, a „legcélravezetőbb eszközök” igen széles tárházából állt módjukban válogatni (ideértve az erőszak, kényszer, fenyegetés bármilyen formáját is). Ha jött volna valaki…

Han a sok-sok tréfa ellenére kezdte kellemetlenül érezni magát; sem nála, sem Csubakkánál nem lehetett fegyver. Bonadan a Fennhatóság egyik legfejlettebb és ezért legfontosabb vidéke volt, nagy számban élt itt összezsúfolva számos emberi és más típusú életforma, ezért a Biztonsági Rendőrség − vagy ahogyan a szlengben emlegették, a BR − különös gondot fordított arra, hogy ne kerüljön a lakosság tulajdonába halálos fegyver. Fegyverkereső detektorok és hozzájuk kapcsolt monitorok hálózták be csaknem az egész bolygót. Fegyverjelző berendezések lapultak minden fontosabb főútvonalon, üzletközpontban, áruházban, a tömegközlekedési eszközökön, és egyáltalán: mindenhol. Megkülönböztetett figyelemmel vigyázták Bonadan tíz hatalmas űrrepülőterét, azok között is főleg a leghatalmasabbat, a Délkeletit.

Ha elcsípik őket, mert bármelyikőjük lézerfegyvert rejteget, nyomban sittre vágják őket, és ezt szorult helyzetükben nem kockáztathatták meg. Egyébként is elég egy egyszerű igazoltatás, minek során fény derülhet a Birodalom szempontjából kétes múltjukra, s a Fennhatóság embereinek máris azzal a problémával kellene számolniuk, hogy Hant és Csubakkát csupán egyszer lehet kivégezni.

Han az egészben egyedül azt találta szerencsésnek, hogy így Zlarb emberei sem használhatnak fegyvert.

Legalábbis nagyon remélte, különösen, miután úgy tűnt, nem nagyon akaródzik előbukkannia egy fia gazembernek sem.

Csubakka megnyomta a gombot a robotfelszolgáló vezérlőpultján, és bedobott egy érmét, egyikét utolsó fillérjeiknek. A kidobónyílás fedőlemeze hátracsúszott és előbukkant még egy pofa sör − amit Csubakka túláradó örömmel markolt fel −, valamint egy újabb fél üvegnyi erős, helybéli bor, ami Han szomjúságát volt hivatva oltani. Csubakka átszellemült arccal, lecsukott szemmel jókora kortyot öntött le torkán, majd lerakta a korsót, és elégedett nyögés kíséretében szabad kezének mancsával letörölte szőrös pofájáról a habkarikát.

Han már korántsem volt ilyen lelkes. Nem azért, mintha nem kedvelte volna a bort, hanem mert kedvét szegte, hogy ezen az agyoncivilizált planétán már a borosüveget sem hagyják úgy, ahogy van, hanem valami förtelmes módon modernre tervezik. Lepattintotta hüvelykujjával az üveg kupakját, és ekkor vette kezdetét az, amit tényleg nagyon utált. A felnyitással járó energialöket beindította az üveg belsejébe helyezett kicsiny berendezést, a fénykibocsátó diódák működésbe léptek, és megkezdődött a műsor. Az üvegen körbe-körbe futva a bor minőségét, zamatát és a gyártó céget dicsérő, lenyűgözőnek szánt szlogenek vibráltak. Később, kisebb betűkkel és kevésbé hivalkodó színárnyalatokkal különféle, a fogyasztóknak szánt információk jelentek meg az üveg falán.

Han elmerengett; nem nyúlt az üveghez, amíg az magát dicsérte. Milyen jó lett volna − merengett el Han −, ha akad nálam egy-kettő ezekből az ocsmányságokból a Kamaron! A badlandiek égre emelt végtagokkal, himnuszokat énekelve, révült imádattal táncolták volna körül ezeket.

Nagyjából egy perc elteltével − energia híján − abbamaradt a műsor, s a palack agresszív reklámhordozóból átvedlett egyszerű öblösüvegé. Ekkor Han figyelme a 131-es asztal közelében folytatott beszélgetésre terelődött. Egy Fo-Firől származó, négy karú, kék szőrű helyettes ügyintéző keveredett nézeteltérésbe egy fiatal, szemrevaló, Han fajtájába tartozó nővel.

A lény mind a négy karjával a levegőben hadonászott.

− De ember! Nem látja a vörös fényt? Azt jelzi, hogy foglalt az asztal!

Úgy tűnt, a lány jó pár évvel fiatalabb, mint Han. Egyenes szálú, fekete haja a vállát érte, sötétbarna bőre és majdnem teljesen fekete szemei arról árulkodtak, hogy napsugaras világból érkezett. Ovális, élénken gesztikuláló arcán Han humorérzék jeleit vélte felfedezni. Szokvány munkaruhát, kék kezeslábast és rövid szárú csizmát viselt.

Kecsesen csípőre tett kezekkel állt az ügyintéző előtt, és hitetlenkedve meredt rá.

Egy idő után felhúzott vállakkal nagy hadonászásba kezdett, fintorgott, és annak ellenére, hogy két karral kevesebbel bírt, meglehetősen élethűen sikerült gúnyt űznie a másikból. Han felnevetett, amit a lány meghallott, és cinkosan mosolygott a pilótára, majd folytatta a vitát.

− Hiszen ez már azóta foglalt, mióta idejöttem, és senki sem ült le mostanáig, nem igaz? Nincs másik asztal, és már marhára unom a bárszéket. Itt akarom megvárni a barátomat. Vagy talán máshol üssük nyélbe az üzletet? Nekem úgy tűnik, ez az asztal így vajmi keveset hoz a maguk konyhájára.

Ez a négykarú érzékeny pontja lehetett. Az elmaradt haszon olyasvalami, amit egy jó fennhatósági alkalmazott nem engedhet meg magának. A kék szőrű aggódva körbenézett, hátha épp most jön az asztalt foglaló ügyfél, majd megadóan vonta meg mind a négy vállát, és kikapcsolta a piros fényt. A lány elégedetten foglalt helyet az asztalnál.

− Hát így állunk − sóhajtott Han Csubakkának, aki szintén figyelemmel kísérte a vitát. − Ma nincs pénz, úgy tűnik, Zlarb főnöke már nem dugja ide a pofáját.

A vuki elégedetlen morgása mély barlangban felzúgó dobpergésre emlékeztetett. Felállt, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e a Millennium Falcon háza táján.

− Ellenőrizd a hajót − szólt barátja után Han. − Később a leszállózónában találkozunk. Addig is szétnézhetnél a kikötőben, hátha akad ismerős, aki tudna segíteni. Csubi, ha hamarosan nem jutunk pénzhez, még a Bonadanról sem tudunk megpattanni. Én még ittmaradok, felhörpintem a boromat, aztán én is ismerősök után nézek…

A vuki beleegyezően vakarta meg bozontos mellkasát, mélyhangú vakkantás kíséretében. Amint elbaktatott, Han kortyolt egyet borából, és körbenézett, remélve, hogy az elmúlt pár perc alatt talán jött valaki, akitől megszerezhetné a hiányzó tízezret. De senki sem foglalkozott a 131-es asztallal. Hasonlóan rossz pénzügyi helyzetben gyakran felrémlett előtte a nyomor rémképe.

Még néhány percig merengett, kortyolgatta borát, és a 131-es asztalnál ülő csinos teremtésen legeltette szemét. A lány váratlanul ismét felé fordult, és elkapta Han pillantását.

− Szerencsés landolást! − köszöntötte Han az öreg űrrókák bevett módján, és a válaszként emelt pohárra ő is megemelte a sajátját. A nő elgondolkodva mérte végig a pilótát.

− Régóta van úton?

Han egykedvűen válaszolt, nem tudván pontosan, mit is akar.

− Nincs otthonom, csak a hajóm. Ez így egyszerűbb.

A lány kiitta pohara tartalmát.

− Mit szólna egy újabb körhöz? − kérdezte.

Vidám, kedves arca tetszett Hannak. Nem látta értelmét a növényzeten keresztül folytatni a beszélgetést. Fogta hát üvegét és poharát, átült a 131-es asztalhoz.

− Ön és a barátja figyelték egyedül ezt az asztalt − kezdte merészen az ismeretlen, amint Han bort öntött a poharába.

Han keze megállt; a lány óvatosan kinyújtotta mutatóujját és azzal döntve meg az üveget, színültig töltötte poharát borral.

− Tudja, elég feltűnően csinálták a dolgot − folytatta. − Valahányszor megközelítette valaki az asztalt, maguk majdnem rávetették magukat. Tűrhetően tudok olvasni az arckifejezésekből és a mozdulatokból.

Han gyorsan körbenézett, keresve a háttérembereket: kísérőket, cimborákat, bűntársakat és egyáltalán bárkit, aki veszélyes lehet. Úgy tűnt, senki sem figyel rájuk. Han a rabszolgakereskedők összekötőjét kemény fickónak képzelte, akiről lerí, hogy van gyomra a legaljasabb vállalkozási formák egyikében, a rabszolgakereskedelemben utazni. De ilyen alakot egyet sem látott a közelben, és közben ez a vonzó, fesztelen fiatal teremtés teljesen levette a lábáról, teljesen elterelte figyelmét, így eszébe sem jutott, hogy esetleg ő lehet az összekötő.

A nő belekortyolt a borba.

− Mmmm, micsoda zamata van! Egyébként mi újság a Luron? − tette fel váratlanul kérdését.

Hannak arcizma sem rándult.

− Egy kicsit hűvös bolygó, de a levegője sokkal tisztább az itteninél. − Majd a kupolán keresztül az égboltra mutatott. − Nincs ekkora szmog. Nem szálldogálnak annyian le s fel, érti, ugye, mire gondolok? − És amilyen természetesen csak tudta, tovább folytatta: Ja, jut eszembe, hozott nekem valamit, ugye?

A nő mélyen elgondolkodva elhúzta a száját.

Ha már így szóba hozta, elintézhetnénk a dolog üzleti részét. Nem gondolja, hogy ez azért túl zsúfolt hely az ilyesmihez?

− Nem én agyaltam ki a találkozó helyét. Máskülönben maga mit javasolna, egy sötét sikátort netán? Esetleg egy félreeső bányaaknát? Mi a francért találkoztunk itt, ha nem intézzük el nyomban a dolgot?

Talán csak azért, mert még világosban akartam magával találkozni. − A lány felpillantott a feje felett függő kronométerre. − Abban biztos lehet, hogy leellenőrizzük. Miután elmegyek, várjon még tíz percet, aztán kövessen! − Mielőtt felállt az asztaltól odacsúsztatott Hannak egy jelzésekkel telerótt papírt. − Találkozzunk ennél a magánhangárnál. Hozzon valami bizonyítékot a szállítmányról! Amint látom, hogy minden oké, hogy rendben elszállította az árut, megkapja a pénzét. Majd gúnyosan felhúzta a szemöldökét. Ugye tud olvasni?

Han felemelte a papírt.

− Minek ez a fene nagy titokzatoskodás? Megcsináltuk a melót és kész.

A nő mogorván nézett Hanra:

− Úgy érti, le kellett volna ülnöm magához, és adni egy nagy halom pénzt? Esetleg számlát nem kér a dologról? Ha nem tudja, mi az oka az elővigyázatosságomnak, akkor gondolkodjon még egy kicsit, hátha rájön. Előbb-utóbb.

Ezzel a lány feláll, és megindult a csarnok kijárata felé, közben még egyszer visszapillantott Hanra. A férfi higgadtan nézte gyönyörű mozgását; nagyon is csábító látvány volt. Először azt gondolta, hogy megkeresi Csubakkát, és talán még fegyvert is vesz magához. De ha végigjárja az összes számításba jövő helyet az űrkikötőben, arra az egész nap rámegy. Han úgy vélte, nyugodtan hagyatkozhat a megérzéseire, bízhat hirtelen támadt ötleteiben. És most biztosra vette, hogy elboldogul egymaga is.

Valami nem stimmelt a lány körül. Mintha az a kevés, amit mondott, az sem lenne igaz − ez volt a pilóta megérzése. Az pedig, hogy megvárta Csubakka távozását, s csak aztán vette fel vele a kapcsolatot, legalábbis gyanús!

Mindenesetre összességében a fordulat kedvezőnek nevezhető; néhány perce még azon tűnődött, vajon honnan keríti elő a betevő falatra valót, most pedig − a csinos lány személyében − megjelent előtte a halvány reménysugár. Egy ilyen szemrevaló „halvány reménysugár” pedig Han számára mindig elegendőnek bizonyult eloszlatni a balsejtelmeket.

Persze az azért nem állt szándékában, hogy a nő minden utasítását vakon kövesse. Egy kis furfang soha nem árt; egyébként meg fényes nappal van, az űrrepülőtér tele emberekkel és egyéb lényekkel. Ahogy a nő elindult, ő is felállt. Hirtelen ötlettől áthatva bedobott még egy érmét a robotfelszolgáló nyílásába, és rendelt még egy üveg bort két eldobható pohárral. Ha még ezen a szinten van, bizonyára szomjas − gondolta magában Han. − Talán még itt megszerezhetem a pénzt!

A Délkeleti II. Űrrepülőtér alapterületét tekintve nagyobb volt, mint egynémely város; a felszín alatti és feletti építmények ugyan hiányoztak, ami egy ekkora alapterületű városnál már igen terebélyes városrészeket tenne ki. Hajóépítő- és javító telepek, a nagyobb méretű űrkompok és teherszállítók számára hatalmas hangárok, egy BR irányítóközpont, a Fennhatóság Kereskedelmi Űrhajózási Akadémiája, az űrrepülőtér parancsnokának központi irodája, utasvárótermek, földi közlekedési eszközök állomáshelyei, raktárak, szórakoztató centrumok és egyéb épületek, épületegyüttesek hatalmas, formatervezett tömege várta, szolgálta ki, felügyelte az itt áthaladó emberi és más intelligens lények nyüzsgő forgatagát.

Mivel Han hajóparancsnoki okmányokkal bírt (na persze mind egy szálig hamisakkal), nem kellett várnia a felszállópályák között menetrendszerűen ingázó siklóra: joga volt, az űrrepülőtér bérjárműveitől soron kívüli fuvart rendelni. Leintett egy ilyen kábeltaxit; úgy gondolta, van némi esélye, hogy azon az úton hamarabb átjusson a hatalmas űrkikötőn, mint a nő vagy cimborái.

A megadott hangár közelében állította le a taxit. Csendes, mondhatni elhagyatott hely volt, magánhajók számára bérelhető hangárok és egyéb kapcsolódó kiszolgálóegységek régóta kihasználatlan, üres tömege húzódott előtte.

Céljához közeledve elhaladt az egyik bonadani fegyverérzékelő mellett. A gép egy pillanatig követte Hant, úgy mutatott, akár egy hatalmasra nőtt napraforgó. Aztán nem találván semmi veszélyeset Hanon, automatikusan kikapcsolt. Hülye buzgómócsing − gondolta a koréliai, és továbbsietett.

Mielőtt belépett a hangárba, körbenézett, és szeme megakadt a hátsó ajtón. Természetesen ezen óhajtott bemenni. Megállapította, hogy nyitva hagyták, de előbb hallgatózott, csak aztán kockáztatta meg a belépést. Csend volt. Az ajtó egyik kémlelőnyílásán bepillantott.

Az ablaktalan épületben néhány karbantartó berendezésen kívül egy kis hatüléses, Wanderer márkájú űrrobogó árválkodott. A gép körül szerszámok hevertek szanaszét; valahogy úgy, mintha valaki félbehagyta volna a szerelést, valamely ismeretlen okból. Han nyitva hagyta maga mögött a kisajtót.

Belépett. Meggyőződött arról, hogy a hangár üres, és elrejtőzött egy raklapbála mögött, úgy, hogy észrevétlenül maradván zavartalanul szemmel tarthassa a bejárati ajtót. Kényelmesen elhelyezkedett egy szigetelt rakodódobozban, előkészítette a bort, és a poharakat. Ha a nő erősítéssel jön, észrevétlen maradhat, és követve őket, később még mindig kisüthet valami okosat. Ha azonban egyedül érkezik, akkor − Han úgy számolta − hamarosan pénz üti a markát. Mindettől függetlenül úgy érezte, elkelne Csubakka segítsége; a szőrös óriás társaságában csak könnyebben boldogulna. Ráadásul valósággal meztelennek érezte magát a fegyvere nélkül.

Ekkor kialudt a fény a hangárban.

Han egy szemvillanás alatt talpra ugrott, lélegzetét visszafojtva, hangtalanul fordult meg a teljes sötétben. Halk motoszkálást vélt hallani a rekeszek közül, de a zaj irányát nem tudta pontosan meghatározni. Felkészült a védekezésre, bár a sötétben meglehetősen sebezhetőnek érezte magát. Ilyen helyzetekben irigyelte igazán Csubakka kiváló szaglását.

Hatalmas súly ütődött vállainak és hátának, olyan erővel, hogy térdre rogyott, s alig kapott levegőt. Majd valami durva, nyirkos, nedves dolog préselődött arcához. Mintha holmi hatalmas kesztyű szorítaná arcához a kendőt, amiből erős illat áradt. A lökéstől elállt a lélegzete, de érezte, hogy az elkábítására utaznak, reflexszerűen megállta a levegővételt. Az első fél szippantással bejutott kábítószer azonban rögtön megtette hatását: aggódva érezte, hogy elbódul.

Megpróbálta ugyan félrefordítani a fejét, de ez csak félig-meddig sikerült, a kesztyűs kéz követte feje mozgását. Emberfeletti erőfeszítéssel sikerült mindaddig visszafojtania lélegzetét, amíg a dulakodás során alkalma nem nyílt egy jókorát harapni a fojtogató kézbe. Csendes, láthatatlan támadója megvonaglott, elrántotta kezét, és odébbállt.

Han talpra kászálódott, feje zúgott a belélegzett szertől. Vakon támolyogva próbálta elkapni láthatatlan támadója grabancát, vagy legalábbis behúzni neki egyet; mindhiába. Óvatosan megfordult, a kísérteties csendben csak saját szívverését hallotta; mikor váratlanul ismét hátbaverte valami.

Arccal a rakodódoboz aljára esett, épp oda, ahol az imént, a támadás előtt ült. Szerencsére duplafenekű és üres konténer volt, így Han puhára érkezett. Mindenesetre jobban nem lett a dologtól. Közben rádöbbent, milyen hasznos is tud lenni egy radarszemüveg és egy leheletszűrő egy ilyen szituációban, különösen, ha ő viseli az említett eszközöket és nem ellenfele, mint ahogyan ez feltételezése szerint épp történt.

Valami a hátára esett, onnan a földre gurult. Támadója ismét mögötte termett. Han ismét visszafojtotta lélegzetét. Elkeseredetten igyekezett felállni. A dulakodás közben kapálódzó keze beleakadt valamibe. Hirtelen átfutott agyán, hogy az a bizonyos dolog, ami az imént a hátára esett, a rekeszre készített bor volt. Sajnos továbbra sem került abba a helyzetbe, hogy meglódíthassa a keze ügyébe került üveget. Támadója teljes súlyával a hátára nehezedett.

Kétségbeesetten lepattintotta az üveg kupakját, s a fénykibocsátó diódák máris megkezdték műsorukat, néhány rövid pillanatra elűzve a sötétséget.

Egyszerre eltűnt a súly a hátáról, hallotta amint támadója csoszogó léptekkel eliszkol, megzavarodva a pilóta váratlan fortélyától.

Han a hátára fordult, és vagy négy nyelven intenzíven szitkozódott. Igyekezett nem tudomást venni sajgó sebeiről és a belélegzett anyag kábító hatásáról. Felhúzta magát a rekeszbe kapaszkodva. Támadója közben kámforrá vált. Han felemelte a borosüveget, de annak gyér fénye elveszett a sötétben − végtére is a diódákat nem fényszórónak tervezték.

Tudta, nincs ideje megkeresni sem támadóját, sem a villanykapcsolót. Már csak másodpercei maradtak a diódák lemerüléséig. Eltántorgott a hátsó ajtóig, közben feszülten figyelt, hogy megelőzzön minden további támadást.

Aztán, Bonadan napjának vakító fényében, hátát megkönnyebbülten a hangár falának támasztotta. Lehunyt szemmel pihegett, várva, hogy kitisztuljon a feje. A reklámdiódák fénye régen kialudt. Han félrelökte az üveget, ami − kemény anyagból lévén − nem tört el, csak megpattanva továbbgurult.

A leginkább az zavarta, hogy támadója akár a lány is lehetett. Pedig már azt hitte, hogy elnyerte a tetszését, de a tények sajnos a fiatal szépség ellen szóltak. Biztosan nem egyedül dolgozott, és könnyen meglehet, hogy Csubakkára is ráállítottak valakit, még a váróteremben.

Ha Csubakkát követték, mostanra komoly bajban lehet − villant agyába a gondolat.

Fürgén rohant taxit fogni. Forrón remélte, hogy visszaér, mielőtt még valami komoly baj történik.

NEGYEDIK FEJEZET

Bosszantó módon nem talált kábeltaxit a környéken. Hosszú perceket vesztegetett el a hiábavaló keresgéléssel. A gondolat, hogy barátja és szeretett hajója veszélyben forog, s hogy a távolság miatt nem tud segítségükre sietni, a tehetetlenség dühével töltötte el.

Csak akkor könnyebbült meg, amikor megpillantotta a szemmel láthatóan sértetlen átalakított teherhajót, ahol eredetileg hagyták.

Pénz híján arra kényszerültek, hogy egyszerű beton kifutón parkolják le a gépet, nem pedig bérelt hangárban, ami sokkal biztonságosabb lett volna. Han két hosszú szökkenéssel a rámpa tetején termett, de még mielőtt elérte volna a fő zsilipajtót, máris észrevette, hogy valaki megpiszkálta szeretett gépét: elektromos szerszámok okozta elszíneződések éktelenkedtek a Falcon ajtaján. Tenyerét a zsilipajtó zárjára helyezte, tüzelésre kész testhelyzetet vett fel, megfeledkezve arról, hogy fegyvertelen. Szinte önkívületben volt, annyira aggasztotta Csubakka sorsa, és annyira aggódott, hogy a Millennium Falcon fedélzetén, ami szabadságának jelképe és megélhetésének alapja volt, gazfickók garázdálkodhatnak.

De amikor felgördült a zsilipajtó, nem állt vele szemben senki, csak Kuka. A droid sima, fényes arca semmiféle érzelemről nem árulkodott − lévén fémből −, de Han esküdni mert volna rá, hogy a vontatott elektronikus hang mögött a megkönnyebbülés felhangjai zengenek.

− Solo kapitány! Max és én örülünk, hogy újra látjuk!

Han ellépett a robot mellett.

− Hol van Csubi? Nem történt valami baja? A hajóval minden rendben? Mi történt? Ki járt itt?

− A főzsilipajtó zárja kissé megrongálódott, de egyébiránt minden rendben van. Csubakka elsőtiszt a hajón rövid szemlét tartott, majd elment. Ezt követően a riasztórendszer jelezte Maxnek és nekem, hogy valaki erőszakos behatolást kísérel meg. A felszerelés, amit hoztak, úgy tűnik, nem volt elegendő a riasztórendszer kikapcsolásához.

Ez érthetően hangzott Hart számára. A Falcon nem átlagos hajó, sok, különféle dologgal látták el, minek következtében hathatósan ellenállt az átvizsgálási és betörési kísérleteknek. Többek között az eredeti, hétköznapi zárat és a biztonsági egységet is lecserélte Han az általa megszerezhető (értsd: ellopható) legjobbra. Azok a szokványos berendezések és felszerelések, amelyek egy átlagos teherűrhajó feltörésére bőven elegendőek voltak, a Falcon biztonságát még csak nem is veszélyeztették.

Kuka folytatta beszámolóját.

− Figyelmeztettem a betörőket az ajtó kommunikációs berendezésén keresztül, hogy amennyiben nem hagyják abba a ténykedésüket, és nem tűnnek el azonnal, riasztom a BR embereit. Erre elmentek, különben igen nagy bajban lettem volna, mert az ön utasításait szem előtt tartva nem szívesen vontam volna be a dologba semmiféle jogszolgáltatási-bűnüldözési erőszakszervet.

Han ismét kiment a rámpára, és ellenőrizte a zárat. Néhány karcolás, bevágás a tenyérlemez környékéről arról árulkodott, hogy egy dekóder felerősítésével is igyekeztek − sikertelenül − kinyitni az ajtót. A páncélozott ajtólemezt megperzselte egy plazma hegesztőpisztoly vagy egy tompított lézervető. A borítólemez alig sérült, ellenállt volna még legalább tizenöt − húsz percig. Legalább egy könnyű lézerágyúra lett volna szükség ahhoz, hogy ilyen sietve keresztül lehessen égetni. Mindettől függetlenül Hant rendkívül feldühítette a kár, ami a hajót érte.

A munkadroid nem zavartatva magát, folytatta mondókáját:

− Előrementem a pilótafülkébe, hogy megtekintsem őket, miközben elmennek.

− Te ostoba roncstelep! Le kellett volna menned a hasi lövészfülkébe, és lesöpörni őket a föld színéről! − Han magán kívül a dühtől, képtelen volt a józan ítéletalkotásra.

A droid lassú, higgadt beszédéből érződött, hogy nem könnyű kihozni a sodrából.

− Sajnálom, kapitány, de ez az egyetlen dolog, amit nem tudok megtenni. Ön is tudja jól, hogy gátat építettek belém: nem támadhatok meg semmilyen értelemmel bíró élő létformát.

Han a kioktatás hatására azt dörmögte az orra alatt:

− Ja, persze! Csak legyen egy kis időm, és megnézem közelebbről ezt a dolgot!

Kuka, megrémülve attól, hogy Han Solo alapvető változásokat tervez robot-személyiségében, hirtelen témát változtatott:

− Uram, sikerült alaposan szemrevételeznem azokat, akik be akartak hatolni az űrhajójába. Mindkettő emberi lény volt, kék egyenoverallt viseltek. Az egyikük férfi, kalapban, így az arcát nem láthattam a pilótafülke magasságából; a másik fekete hajú nő, aki…

− Őt már ismerem − vágott közbe elvörösödve Han.

A távolságot és az időt méregteve azon gondolkodott, vajon lehetséges-e, hogy a lány támadott rá a hangárban. Vagy talán más tette. Az a gyanúja támadt, hogy ellenfelei rendelkeztek saját közlekedési eszközzel, mert úgy ezt könnyen megtehették. − Merre mentek el?

− Nos, Kék Max tanácsára követtem őket a pilótafülke makrotávcsövén keresztül. Útjaik csakhamar elváltak. A férfi az irányt az utasváró felé vette, míg a nő bepattant egy zöld, kölcsönözhető robogóba. A védősisakjában automatikus vezérlőegység is volt. Kék Max becsatlakozott a hajó kommunikációs egységébe, és ráállt a nő automatikus egységének frekvenciájára. Feljegyeztem az adatokat. A planetáris északhoz képest ötvenhárom fokra nyugati irányban távozott. Ez minden, kapitány.

Han meglepetten nézett Kukára.

− Tudjátok, srácok, ti ketten mindig meg tudtok lepni valamivel!

− Ó, ön igazán nagyon kedves, uram. − Mellkasán erős elektromos impulzust érzett. − Kék Max is köszöni a bókot, uram.

− Igazán nem tesz semmit − felelte Han, és máris a következő lépésen törte a fejét. A lány útja Bonadan nyílt területe felé vezetett. Nem mehet utána a Falconnal: a bolygó szigorú űrutazási rendszabályai szerint a hajók nem hagyhatják el a kikötőt és a kijelölt légifolyosókat. Egyetlen lehetőség maradt, ő is bérel egy robogót, és azzal ered a veszélyes teremtés nyomába. Ez azonban azt is jelenti, hogy a számtalan fegyverellenőrző pont miatt nem viheti magával lézerkarabélyát. Kézenfekvő óvintézkedésnek tűnt, hogy magával viszi Csubakkát, de minden perc, amit a vukira várva a hajón tölt, erősen csökkenti annak az esélyét, hogy nyakoncsípje a kisasszonyt; Még mindig azon bosszankodott, hogy ilyen rútul helybenhagyták a hangárban, és hogy − bármilyen jelentéktelen legyen is az, de mégiscsak − kár érte a Millennium Falcont. Ilyen hangulatban ritkán döntött józanul.

És maradt még egy komoly probléma: hogyan teremtsen kapcsolatot Csubakkával?

− Kuka, azt akarom, hogy hagyd itt Maxot, rákapcsolva a hajó védelmi rendszerére. Ha valaki ismét megpróbálna betörni a Falconra, ő is meg tudja tenni, amit te megtettél, legvégső esetben akár még a BR erőit is riaszthatja. Te pedig indulj, és keresd meg Csubit. Vagy a kölcsönzőben, vagy a kikötőfőnök irodájában, vagy az űrrepülőtér szélén a Leszálló Zónában találod. Amint tehetem, utánad indulok. Ha több, mint egy óráig elmaradnék, akkor itt találkozunk a fedélzeten. Ja, és mondj el neki mindent, ami történt!

Han a kikötőben rendelkezésére álló legfürgébb robogót kölcsönözte ki. A leggyorsabb sebességi fokozatba állította − a piciny motor, akár valami beteg macska, erőlködve vinnyogott −, és a hajóról elhozott makrotávcsővel az utat fürkészte.

Arra indult, amerre Kuka szerint a lány is haladt. Hozott magával egy önvezérlő berendezést, amit a Max által leolvasott vezérlőegység jeleire hangolt.

A város alaprajza hatalmas, sivár mozaikra emlékeztetett; mindenütt gyárak, finomítók, irodák, lakótelepek, raktárházak és bevásárlóközpontok egyhangú foltjaival. A Közlekedési Rendszabályok előírásainak megfelelően a legalsó légiforgalmi szinten haladt, felette mindenütt suhanok és graviszánok cikáztak pontosan szervezett rend szerint. Alatta lánctalpas és egyéb szárazföldi járművek haladtak a sugár − és mellékutakon. Magasan fölötte, a szmog takarásában csak a távolsági személyszállító hajók, a hatalmas vontató és teherszállító gépek repülhettek. És a különböző közlekedési szintek között úgy cikáztak a BR cirkálók, akár megannyi ragadozómadár.

Han végül elhagyta a várost. Az Automatikus Forgalomirányító Rendszer figyelmeztette, hogy véget értek a kiépített navigációs pályák, innentől magának kell irányítania gépét. A robogó számos világban ismeretes, egyszerű és olcsó berendezés volt, a lehető legszimplább vezérlési rendszerrel. Az egész gép alig volt nagyobb az egyszerű szállítószéknél. Han levette a napellenzős védősisakot, amit a kölcsönzőben kapott, mert a lehető legszélesebb látószögre volt szüksége. A védősisak kötelező használatára vonatkozó biztonsági rendszabályok ezúttal teljesen hidegen hagyták.

Kiérve a metropolisz területéről, Han még nagyobb sebességre kapcsolt, túllépve ezzel a robogó gyárilag engedélyezett csúcssebességét. Fittyet hányt az ülése alól, a hajtómű irányából érkező vészjósló hangokra is.

Ekkor pillantotta meg először a Bonadan valódi felszínét. Kopár, száraz pusztaságban suhant: az élő növényzet java elpusztult, helyén kilúgozódott talaj éktelenkedett. Mindez a széles körű, átgondolatlan bányászat, a környezetszennyezés és a nemtörődömség miatt. A felszín többnyire sárga, néhol rozsdavörös, kanyargó átfolyásokkal és repedezett, kiszáradt halmokkal tarkított volt.

A Szövetségi Szektor Fennhatósága vajmi keveset törődött tevékenységének következményeivel az általa kormányzott világokon.

A Bonadan kiszipolyozása és lakhatatlanná tétele után a Fennhatóság egyszerűen szedi a sátorfáját. És átmegy a következő kizsákmányolásra kiszemelt bolygóra.

Egyre magasabb kőszirtek és hegycsúcsok tűntek fel.

Ezek a hegyek valószínűleg nem tartalmaztak semmilyen gazdaságilag hasznosítható ásványkincset, hiszen csaknem érintetlenül álltak a helyükön. Az automata időjárás-szabályozó berendezés jelezte egyedül a technika térhódítását. A Fennhatóság a bolygó legtávolabbi pontjait is telerakta ezekkel a hatalmas, cilinderszerű, rakétákkal felszerelt masinákkal. Ez itt az óceán fölötti égboltot célozta éppen, valószínűleg egy, a Fennhatóság szempontjából kellemetlen viharfelhő szétoszlatása volt jelenlegi feladata. Egy cseppet sem érdekelte Bonadan természetes időjárása − elvégre a óceáni bányászat és olajkitermelés nem állhat meg.

Bonadan tengerei pedig már a pusztulás szélére jutottak.

Az automatikus vezérlőegység jelzett. Han az adott légifolyosóba tért át, átugorva a csúcsot, amin az időjárás-szabályozó berendezés tornyosult. Alacsonyabb hegycsúcsok fölött haladt, folyton kémlelve távcsövén keresztül a környéket. Időnként azért rápillantott a vezérlőegység kijelzőire is.

Mozgolódásra lett figyelmes odalent. Egy pillanatra lebegésre állította a robogót, hogy alaposan megfigyelhesse a dolgot. Egy másik, valamivel gyorsabb, kicsiny légijármű landolt a szárazföld egy lapos lankáján. Han észrevett egy, az épp landoló gépre váró piciny figurát is, aki egy zöld bérjármű mellett ácsorgott.

Ismét csúcssebességre kapcsolt. Higgadtabb fejjel talán várt volna még, és óvatosan hozza meg a döntést, de a tény, hogy majdnem megölték őt és másodpilótáját, és hogy tízezerrel átvágták, annyira felpaprikázta, hogy képtelen volt a megfontoltságra. Ráadásul le is ütötték, a hajóját pedig fel akarták törni. A bonadani körülmények (miszerint senki nem hordhat magánál fegyvert) szintén besegítettek Han elhamarkodott döntéseibe.

Amint szélsebesen közelített a felszínhez, dühével felkorbácsolt bátorsága szédült adrenalinrohammá vált. Az óriási robbanás ígéretével kecsegtető, őrült zuhanásból egy káprázatosan pontos és erős fékezéssel lépett ki. (És a düh meg az izgalom mellett végre egy kis élvezet is vegyült a játékba.)

Han, kiszökkenve a robogóból, rögvest egy dühös, gyanakvó tekintetű férfival és egy meglepett nővel nézett farkasszemet. A férfi magasabb volt Hannál, de sokkal soványabb. Vékony arcú, beesett szemű madárijesztő benyomását keltette. Szokvány kék munkásruhát viselt. Járműve viszont korántsem tűnt szokványosnak. Ezt a típust, amit a hétköznapi életben egyszerűen csak „sólyom”-nak neveznek, különleges gyorsaság és manőverezőkészség jellemzi (feltuningolt repulzormotorjának és a beépített kisegítő kormányműnek köszönhetően). A gépcsoda leszállóművein nyugodott, még mindig járó motorja hatására finoman remegett a géptest.

A sólyom vezetője különös mosollyal fordult a nőhöz.

− Azt gondoltam, Zlarb egyedül téged küldött, hisz azt mondtad. − Majd Hanhoz fordult. − Végzetesen tud időzíteni, barátom! − Keze az övén lévő tokba csúszott, majd előhúzott valamilyen folyamatosan zümmögő szerszámot.

Han úgy tippelt, egyfajta vibropenge lehet, hentes-, vagy sebész-szerszám, mindenestre olyasféle eszköz, amit a fegyverellenőrző berendezések egyszerű munkaeszközként azonosítanak. Aztán megállapította, hogy egy házilag átalakított darabról van szó: nagyobb pengét építettek bele, és nyelére kiegészítő energiatelepet erősítettek. A körülbelül fél karhosszúságú penge szinte alig látszott, hiszen hihetetlen gyorsasággal vibrált. Ez a szerszám minden anyagot − beleértve a húst és csontot is − könnyedén elmetsz jóformán semmi nehézségbe nem ütközve.

Han hátraugrott a felé csapó vibropenge elől. A nő szigorú hangon felcsattant:

− Maradj szépen ott!

Mindkét férfi látta, hogy a nő kicsiny pisztolyt húz elő. De már az első mozdulat után rászegeződött a zúgó vibropenge, döfésre készen. A férfi elszánt arckifejezése töprengésre késztette a nőt, de fegyverét még mindig célra tartotta.

− Ne hadonásszon, hanem lőjön! − üvöltötte Han a nőnek. Az meghúzta a ravaszt.

A fegyver nem dördült el, és a lány megdöbbenve meredt pisztolyára. Megpróbált még egyszer tüzelni, a fegyver azonban továbbra is hallgatott. A vibropenge ismét Han irányába fordult. A férfi egy-két támadó szándékú csapást mért felé, vizsgálva, hogyan és milyen módon védekezik a fegyvertelen ellenfél. Normális penge esetében Han cseles ugrásokkal kitérve talán egy-két vágással megúszva a dolgot, lefegyverezhette volna a férfit, de a vibropenge minden útjába kerülő anyagot szétnyír, így Han az egyenlőtlen küzdelem végén apró darabokban hevert volna a küzdőtéren.

Bárki volt is ellenfele, ügyesen mozgott, úgyhogy Han elkezdte megbánni, hogy leszállt. Látván a pilóta kiszolgáltatottságát, a férfi egyre magabiztosabb lett, egyre gyorsabban és agresszívabban haladt a hátráló koréliai felé. A vibropenge mindvégig az égre meredt, készen arra, hogy Han testébe hatoljon.

Az ekkor szeme sarkából megpillantotta robogóját. Bizonytalanul tett egy lépést oldalazva, de mindig szemben ellenfelével. A férfi ugyanolyan gyorsan követte, és Han elé csapott a vibropengével, feltételezvén, hogy a pilóta menekülni készül.

Han az utolsó pillanatban félrehajolt, lekapva tartójáról a védősisakot. Ellenfele, feldühödvén azon, hogy túljártak az eszén, elhamarkodottan mozdult. Han kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és állszíjánál fogva meglendítette a sisakot, teljes erőből lesújtva a másikra. Legnagyobb sajnálatára elvétette az ütést, feje helyett csak a vállán találta el, és a könnyű sisak csapása nem volt elegendő ahhoz, hogy leterítse a férfit.

A vibropenge Han felé csapott, dühösen, s ha talál, bizony ketté is szeli a pilótát, aki ügyesén hátraugrott a végzetes vágás elől. Így hát tovább folyt a küzdelem, noha Han egyre hátrált.

A küzdelem jellege azonban kezdett megváltozni. Han a sisakkal a fegyvertartó kéz felé csapott. És bár még mindig nagyon előnytelen helyzetben volt, legalább akadt némi elképzelése a követendő harcmodorról. Igyekezett a vibropenge hatókörén belülre lépni, hogy ott, lefogva ellenfele csuklóját, semlegesíthesse a félelmetes fegyvert.

Természetesen erre a vibropengés is fel volt készülve. Még mindig támadott, de látszott, hogy tart a le-lecsapó sisaktól. Egyszerre a penge belehasított a sisakba, és egy jókora darabot lekanyarított belőle. Han látva, hogy a módszere nem a legbiztosabb, és ráadásul lassú is, meglóbálta a sisakot, és egyszerűen ellenfele arcába vágta.

A férfi lehajolt, és ez elég időt biztosított Hannak ahhoz, hogy a férfi bal keze felől belépvén, megragadhassa a pengét tartó kéz csuklóját. Egymásnak feszültek, szabad karjaik szorosan összekulcsolódtak. A vékony férfi erősebb volt, mint amilyennek kinézett, sikerült a vibropengét egyre közelebb vinnie Hanhoz. A koréliai egyre hangosabbnak hallotta a penge zúgását, s ettől megzavarva áldozatul esett ellenfele ügyes gáncsának. De legalább a hátára esett, és magával ránthatta a másikat is.

Han gördült egyet, így felülre került, mindaddig, míg mindkettőjüket tovább nem fordította a vibropengés férfi. Han tovább már nem gördülhetett, mert valami láthatatlan akadály állta útját. A vibropengés ránehezedett, és kihasználva kedvezőbb helyzetét, igyekezett felemelni fegyverét. Tovább erősödött Han fülében a kés zúgó hangja, s a viadal már csak arra a pár centiméterre korlátozódott, ami a pengét Han nyakától elválasztotta.

Ekkor Bonadan levegője iszonyatos zúgással, morajlással telt meg. A vibropengés olyan erővel perdült arrébb, hogy Hant is majdnem magával sodorta.

Han válla csaknem kificamodott, olyan erősen szorította a férfi kezét. Felült. Kicsit zavarodottan nézett a vibropengés fickó irányába, aki jónéhány méterre hevert tőle. Holtan. Solo megrázta a fejét, hogy tisztábban lásson, és megpillantotta a fiatal nőt, az ellenkező irányban, valamivel messzebb, ahogy lassú kanyarral közelebb hozza a sólymot.

Elég ügyetlenül kormányozta, nem tudván pontosan összehangolni a fék- és az emelőberendezéseket, így aztán nem is azon a helyen állt meg, ahol tervezte: kénytelen-kelletlen gyalogszerrel tette meg a hátralévő távolságot. Addigra Han felállt, és leporolta magát.

A nő, bal kezét csípőjén nyugtatva, végigmérte.

− Ez nem volt rossz húzás, kisasszony! − lelkesedett a pilóta.

− Maga soha nem figyel másokra? − szidta a lány. − Végig üvöltöztem, hogy vigyázzon, de rám se bagózott! Eredetileg egy sziklát szerettem volna a fickó fejére gördíteni, de maga mindig útban volt. Nem is tudom, mi az ördögöt csináltam volna, ha a motor nem a gép hasa alatt van elhelyezve, vagy ha még arrébb gördülnek… Hé!

Han előrelépett, durván megragadta a nő kezeit, és arcához emelve azokat, beleszagolt a tenyerébe. Nem érezte rajta a hangárban megismert átható szagot, sem pedig oldószer bűzét. Lehet, hogy a hangárban a vibropengés férfi támadott rá, de az is megeshet, hogy a kesztyű erős anyaga egyszerűen nem engedte át a kábítószert. Ez a kis próba még nem bizonyította a nő ártatlanságát, csak azt, hogy nem feltétlenül bűnös.

Elengedte a lányt, aki érdeklődve figyelte őt.

− Szagoljak vissza? Vagy dörgöljem a tenyeremet az orrod alá? Különös egy fickó vagy te, Zlarb.

Ez a kijelentés sok mindent megmagyarázott, s hogy a lány áttért tegezésre, kellett, hogy jelentsen valamit.

− Az én nevem nem Zlarb. Zlarb halott, és bárkinek dolgozott is, az tartozik nekem tízezerrel.

A nő rámeredt.

− Ez jól hangzik, feltéve, ha igazat beszélsz. Ott voltál, ahol Zlarb, és azt csináltad többé-kevésbé, amit neki kellett volna.

Han a vibropengés testére mutatott.

− Ki az ördög volt ez?

− Vele kellett volna Zlarbnak találkoznia a váróteremben. Mindkét oldalt kijátszottam, Zlarbot és a főnökét − legalábbis azt hittem.

Han már kezdett belemelegedni a kérdezősködésbe, mikor a nő közbevágott.

− Szívesen elbeszélgetnék erről hosszabban, de nem gondolod, hogy le kellene lépnünk, mielőtt megérkeznek?

Han felnézett, és már látta is, hogy a nő mire céloz. Négy sólyom közeledett feléjük.

− A robogók túl lassúak! Gyerünk! − Han felmarkolta robogójából a távcsövet, és már be is pattantak a vibropengés gépébe. Miközben Han indította a motort, a nő még megvizsgálta a vibropengést, vajon él-e még.

Han gyakorlott mozdulattal meghúzta az indítókart, s a sólyom hirtelen megperdült, hogy a következő pillanatban már a hullát kémlelő nő mellett torpanjon meg − briliáns manővert volt.

− Jössz, vagy maradsz? − firtatta. A nő a hátsó lábtartóra hágva felpattant Han mögé a nyeregülésbe, aztán felmutatta a zsákmányolt vibropengét.

− Ez aztán az előrelátás − ismerte be a férfi, még ha bosszúsan is. − De most aztán kapcsold be az övet és kapaszkodj!

A lány engedelmeskedett, majd mindketten feltették a sólyom oldalához erősített repülősszemüvegeket. Han meghúzta a gyorsítókart, s a gép villámsebesen a levegőbe szökkent. Szél süvített a sólyom áramvonalasan kialakított törzse mellett. A nő átkarolta Hant, mindketten lehajoltak, szorosan simultak egymáshoz és a géphez, talán egyszerűen csak a légellenállást csökkentve…

Mivel a négy sólyom a város irányából érkezett, Han a kietlen pusztaságot vette célba.

A sík terepet megszakító, tátongó szakadék felé repültek, ahol Han merészen alábuktatta a zsákmányolt gépet. A szakadék alja vészes gyorsasággal közelített feléjük.

Ekkor a pilóta egész súlyával a gázkarra nehezedett, és ráhajolt a kormányműre. A sólyom oly gyorsan változtatott irányt és kezdte meg a meredek emelkedést, hogy majdnem lerepültek a gépről, aminek fara súrolta a szakadék talaját. Ettől meg is billent kissé, és hirtelen fölemelkedve csaknem összeütközött üldözőivel. Végül, egy újabb eszeveszett zuhanással, a szakadék egyik cikkcakkos hasadékában termett a merész koréliai.

Úgy számított, hogy ilyen terepviszonyok között üldözői nem követhetik távolról, létszámfölényüket kihasználva, jól megszervezett hajtóvadászat keretében, hiszen a repedések, alagutak és kisebb-nagyobb kanyonok útvesztőjében könnyedén nyomát veszíthetik. Így vállalniuk kellett a veszélyes sziklakanyarulatokban való gyors és közvetlen követés minden kockázatát.

Han évek óta nem vezetett sólymot, de valaha sokat dolgozott vele, még versenyeken is részt vett. Úgy gondolta, ilyen előélet után elboldogul a négy üldöző fickóval. Egyedül az aggasztotta, hogy azok szétváltak: két gép magasan repülve követte őket, míg a többiek a repedésekben cikáztak szorosán rájuk tapadva.

− Végül is mit izgulsz? − kérdezte kiáltva a csinos útitársnő. − Nincsenek fegyvereik! Akkor a vibropengésnél is lett volna...

− Ez még nem jelenti azt, hogy nem tudnak elkapni és elagyabugyálni − szólt hátra Han a válla fölött, miközben minden idegszálával az őrülten kanyargó útra koncentrált. Látta, hogy a nőnek nem sok tapasztalata van a sólyomvadászat terén. Kitűnt ez abból a néhány elejtett megjegyzésből is, amelyekkel az eseményeket kommentálta, és amelyekre Han nem felelt, mert túlságosan lekötötte a vezetés.

Közben azért rájött, hogy miért kérleli őt folyton, hogy ne izguljon, kifogásolva a Han által diktált őrült tempót. Egy különösen éles kanyarból kifelé jövet ugyanis Han majdnem elvesztette a gép feletti uralmát, s csak az mentette meg őket, hogy még időben, teljes erőből fékezett.

Han még javában az előbbi manővernek szóló káromkodássorozat közepénél tartott, mikor egy gyors és váratlan szélörvény máris majdnem a baloldali sziklafalnak csapta őket. Emberfeletti erőfeszítésének eredményeképpen a kis gép bizonytalanul himbálózva ismét visszanyerte egyensúlyát, és kirepült a merőleges légáramlatból.

Jobbra, Hanék feje fölött feltűnt az egyik követő sólyom; pilótája, meglátva őket, alábuktatta gépét, s a megfelelő szögbe érve bekapcsolta különleges gyorsító hajtóműveit, igyekezvén a menekülők gépét, vagy legalábbis annak utasait kibillenteni ingatag egyensúlyukból. Ezt a trükköt Han még gyermekkorából ismerte, mikor pajtásaival „játszásból” művelték ugyanezt egymással − no persze szelídebb körülmények között −, úgyhogy most sem érte váratlanul a dolog; és az, hogy élesben megy a játék, életre-halálra, sem ment nála éppen újdonságszámba.

Tudta, hogy üldözőinek legalább egy hátvédre szükségük van, és azt is, hogy a magasan repülő őrszemek nem lehetnek többen, mint a csapat fele. Mikor egy elágazáshoz értek, Han a pillanat tört része alatt felmérte naphoz viszonyított helyzetét, majd berepült a leágazásba. A nő belemarkolt vállába; tudni akarta, hogy miért választotta a szűkebb utat.

A járat egyik oldalát meredek kiszögellések szegélyezték; Han ezért a másik, a simább felületet követte gépével, tekintetével folyamatosan követve a kanyon felszínét és a gép melletti felület domborulatait. Legyőzte magában az ellenállhatatlan késztetést, és nem röpítette ki gépét ebből a borzalmas, akadályokkal teli útvesztőből. A sólyom, dupla terhével, igen nehéz helyzetbe kerülhetett volna, ha zavartalan körülmények között kell szembenéznie négy üldözőjével, akik körbevették volna, hogy kényük-kedvük szerint roncsolják szét.

Hannak azonban elég volt egy villanásnyi figyelmeztetés is, hogy könnyítsen szorult helyzetén. A napsugarak kirajzolták a kanyon aljára az útvonalat övező sziklaszirtek árnyékképét, így nyomban felfigyelt a menekülésre lehetőséget adó nagyobb szirtekre. Meglátva egy ilyen tömb árnyékát − inkább ösztönszerűen, mintsem a szögeket és a sebességet tudatosan mérlegelve −, hirtelen gyorsított. Akciója sikerrel járt. Az őt üldöző egyik sólyom pilótája elvesztette szem elől célpontját. A háttérbiztosításként repülő gép kapcsolt ugyan, de nem idejében. Pilótája kiemelte gépét a zuhanórepülésből, de mire megfordult, Hannak már sikerült feléje fordítania hajtóművét; nem maradt esélye, csúnyán beleszaladt a hajtóműgázba. Előbb a földre csapódott, majd nagy porfelhő kíséretében felpattant, hogy végül a kanyon talaján állapodjon meg. Hannak nem maradt ideje megfigyelni, vajon a pilóta túlélte-e az esést vagy sem; olyan sebességre kapcsolt, amilyenre csak lehetett, vagy tán még többre is.

Emelkedés, süllyedés és kitérés oldalra; ez volt a teljes eszköztára, amivel a pusztulásukat elkerülhette.

Meglepetésükre, miután épp hogy elkerülték az ütközést a meredek sziklafallal, kint találták magukat a nyílt terepen. A három üldöző gép előtt most hirtelen felbukkant az eltűntnek hitt gép.

Hanék egy pillanatra látták üldözőik meglepett ábrázatát. Egy ember és két aranyszínben csillogó bőrű humanoid szegődött nyomukba ezen az opálos fényű, hosszú bonadani délutánon. Gépeiket megfelelő állásba helyezték, és az egyre gyorsító Han után eredtek.

Ő gyorsított, bár jól tudta, hogy nyílt terepen ez kevés az üdvösséghez.. A gép kettős leterhelése miatt biztosan utolérik, még mielőtt elérik a szigorúan ellenőrzött városi közlekedés biztonságát. Valamit sürgősen ki kellett agyalnia, hogy időt nyerjenek.

Felkeltette figyelmét a hatalmas, hengeres időjárás-szabályozó berendezés. Irányzéka elmozdult, új célpontot keresve. Han már húzta is az irányítókart élesen balra.

Utasa felsikított.

− Mit csinálsz? Egyenesen a karjaikba rohanunk!

Hannak nem akadt felesleges ideje részletezni, hogy miért eleve kudarcra ítélt a város felé menekülni. Gyorsan közeledett a hatalmas alkotmány tartóállványa felé; lassítania kellett. Felmérte helyzetét: üldözői gyűrűbe fogták, ketten oldalról, egy felülről. Egészen lelassította gépét, és várt, hogy a tartóállvány pontosan elébe kerüljön.

Ellenfelei egy pillanatra elbizonytalanodtak, és óvatosságból lemaradtak kissé. Nem értették, miért repül Han nyílegyenesen az építmény felé. Nem kívántak nyomorultul darabokra szakadni, egy ámokfutó öngyilkos példáját követve.

Han a legutolsó szakaszon teljesen levette sebességét, és leszállt két tartóoszlop között. Nem bizonyult túl nehéz műveletnek, hiszen a tartógerendákat meglehetősen szellősen helyezték el, és a sólyom sebessége addigra már csaknem minimálisra csökkent. Üldözői úgy döntöttek, inkább követik, s nem kerülik meg a tartószerkezetet. Attól tartottak, Han netán el talál pucolni a másik oldalon, ha őrizetlenül hagyják.

Ám Han még véletlenül sem ezt forgatta fejében. Megragadta az irányítókart, gázt adott és függőleges helyzetbe állítva gépét, nekilendült a tartóoszlop csőüregében fölfelé. Forrón remélte, hogy ezt az állomást is a bevett sémák alapján építették.

Miért is tervezték volna másképpen? Áthúzott gépével a két belső tartólemez között, egyenesen az üreges emissziós henger gyomrába. A berendezést belülről rácsozattal látták el, melyen oldalt, úgy másfél méteres átmérőjű nyílások tátongtak. Az emissziós henger százötven méter hosszú lehetett, átmérője faltól falig ennek egyharmada. Han a lassan forgó hengerben óvatosan próbálta követni a berendezés mozgási irányát. Hátrafordult és látta, hogy az üldözők is besuhantak a hengerbe, folytatják a hajszát. Sokkal lassabban mozogtak, mint Han, cselt gyanítottak, meg aztán tapasztalatlanok is voltak az efféle játékban.

− Kapaszkodj erősen! − ordított hátra Han a válla felett, és visszafordult a többiek felé. A henger elég tágas volt ahhoz, hogy azok megrettenve szétrebbenjenek. Aztán utánafordultak és üldözőbe vették megint. Biztosan voltak a sikerükben, hiszen a henger másik fele zsákutcának tűnt.

Han ismét felgyorsított, a sólyom motorja felbőgött. A henger másik vége még mindig mozgott, neki azonban nem jelentett gondot a tartály mozgása, könnyedén ellensúlyozta azt néhány ügyes kormánymozdulattal. Lehúzta fejét és erősen koncentrálva irányította a gépét − csak ő tudta pontosan merre. A vészes gyorsasággal közeledő rácsozat nyílásai hátborzongatóan keskenynek látszottak.

A nő számára világossá vált a pilóta terve; összehúzta magát, és szorosan a férfi hátához simult, aki már ráállt a kiválasztott nyílásra. Egy pillanatra benne is kétségek merültek fel, de már késő volt meggondolnia magát.

Mint valami árnyék, úgy suhantak át a rácsozaton. A sólyom bőgő motorral a nyílt terepen végre a város felé repítette utasait. Han hátrapillantott. A földre roncsdarabok hullottak, a tartály oldalán, a rácsozat szélén kormos lyuk tátongott. Az egyik üldöző bizony csúnyán elvétette a megfelelő nyílást.

A nő arca holtsápadttá vált.

− Minden rendben? − kérdezte tőle a férfi.

− Repülj csak tovább, te eszelős! − üvöltötte válaszképp a lány.

Han újra hátrafordult és magabiztosan elvigyorodott.

− A villámkéz és a tiszta szív ismét diadalmaskodott! Ugye még soha nem kerültél ekkora… − Nagyot nyelt, amint a viharelhárító lövedék elzúgott mellettük. Csak pár milliméter, és örökre félbeszakad a mondat. − …veszélybe − fejezte be jóval szerényebben.

ÖTÖDIK FEJEZET

Csubakka már akkor megérezte, hogy a Millennium Falcon körül valami nincs rendjén, mikor még jókora távolságból szemlélte. Kifinomult szaglása eligazította a „veszélyes” szagok világában. Orrlyukai kitágultak: megpróbálta pontosan azonosítani azt, amit érez, és olyan óvatosan lopakodott a hajó felé, amilyen óvatosan csak bírt. Terjedelmes teste és nagy súlya ellenére a vuki, aki veterán harcosnak számított, nagyon csendesen tudott osonni.

Még mielőtt a Falconhozvisszatért volna, közvetlenül a várótermi események után, biztonsági szempontból egy-két fontos dolgot ellenőrzött. Meg akarta tudni, vajon megpróbálta-e valaki elmozdítani, netán eltorlaszolni a gépet. Aztán körbenézett a kikötőparancsnok irodája és a kölcsönzőcsarnok körül, hátha kifigyel valamit, de semmi használható információt nem sikerült szereznie.

Amíg a másodpilóta a céltalan nyomozással foglalatoskodott, addig kísérelték meg feltörni a Falcont, és akkor érkezett vissza Han is, majd távozott el ismét.

Csubakka, ahogy lopakodott, újabb fenyegető veszélyre lett figyelmes. Nesztelenül közelített a rámpához, amitől nem messze egy vadidegen lény a raktár főzsilipajtajának zárjával babrált. A teremtmény mellett nyitott táskában számtalan olyan eszköz lapult, ami betöréshez használatos: fúró, különböző szondák és egy fúziós vágó. Az elmélyülten szorgoskodó betolakodó füleire egy fülhallgatószerűséget húzott.

Csubakka, mint valami kísértet, felsettenkedett a rámpa lépcsőin, majd átnyúlva a fokok között, nyakon ragadta a betolakodót, és felemelte. A hallgató leesett a szerencsétlen flótás fejéről, és akár valami medalion, úgy fityegett a nyakában a kábelein − nyilvánvalóan egy hangdetektoros zárnyitó tartozékaként.

− Ííííjj! − üvöltötte kétségbeesetten a lény, és olyan elkeseredetten vonaglott, vergődött, hogy a vuki végül elengedte. A teremtmény szökéssel próbálkozott, de Csubakka kinyújtott, hosszú karjai keresztülhúzták számításait. Csapdába esett. Mit volt mit tenni, visszahúzódott; háta a Falcon főzsilipajtajának feszült. Szánalmasan pihegett és remegett.

Han Solónál egy fejjel lehetett alacsonyabb. Vízi lényekre jellemző, sima, fekete, fényes bunda fedte. Két lábán és kezén, az erős ujjak között, rózsaszín úszóhártyák feszültek. Törzse rövid, tömzsi farokban végződött, fején pedig két, koponyához simuló, egymástól függetlenül is mozgatható, hegyes fül fordult hol a vuki felé, hol más irányba. Hosszú, nedves pofája, szortyogó hang kíséretében, idegesen rángatózott, szájában hegyes, kiálló fogsor éktelenkedett. Első pillantásra kitűnt, hogy látása nem a legjobb. Úgy tetszett, fő érzékszerve a füle, ami valószínűsítette, hogy Csubakka is csak azért tudta észrevétlenül nyakon csípni, mert fejhallgatót viselt.

A betolakodó összeszedte magát, kiegyenesedve állt Csubakka előtt, bár a másodpilótához viszonyítva méretei így sem tűntek sokkal ijesztőbbnek. A teremtmény orra és farka, jogosnak vélt felháborodást jelezve, idegesen remegett. Tulajdonképpen elég jóra sikeredett a „törvényes ténykedése közben jogszerűtlenül bántalmazott tisztviselő” méltóságteljesen méltatlankodó póza. Sajnos a hatást erősen lerontotta selypegős, nyöszörgős hangja. Nevetséges megjelenése ellenére volt valami meggyőző abban, amit mondott.

− Hogy képzeled, hogy csak így rám támadsz, te túlméretezett, ostoba vuki? Hogy vetemedhetsz ilyesmire? Tudatom veled, hogy én közhatalmi jogosultságokkal felhatalmazott begyűjtő vagyok, s mint ilyen, hivatalos személy. Egyébként is, ez a hajó szerepel a Vörös Listán!

Ezzel előhúzott egy igazolványt nyitott táskájából és diadalmasan, színpadias pózban meglobogtatta úszóhártyás kezeivel.

Az okiratot Tynna bolygón állították ki, kiderült belőle, kicsoda voltaképp a jogos tulajdonosa, és az, hogy az megegyezik az éppen akkor vele szemben hadonászó különös lénnyel (nevezetesen Sprayvel), aki az igazolvány tanúsága szerint végrehajtóként ténykedett a Csillagközi Behajtó Részvénytársaság megbízásából és képviseletében.

Megváltozott az összkép: a hivatalos személy póza megszűnt egyszerűen csak póznak lenni. A cég adósságok behajtásával foglalkozott, ingó és ingatlan dolgok lefoglalása, zár alá vétele és más hasonló hálátlan feladatok ellátása útján. Az igazolványban szerepelt továbbá egy rövid, szabatos leírás az úgynevezett begyűjtő ügynökről is, vagy ahogy a csillagközi közvélemény − durvábban, de valósághűbben − fogalmazott: a végrehajtóról.

Csubakka, ellenőrizve az igazolványt, megállapította, hogy nem hamis. Kissé utálkozó vigyorgása (melyet kifejezetten a végrehajtók illő fogadására fejlesztett ki) már réges-rég kialakult, és őszinte, szilárd meggyőződését juttatta kifejezésre. Noha csak a lefülelt teremtményt láthatta, nem pusztán neki, összes kollégájának is szólt.

Mikor valaki jelentős tartozással a háta mögött lelécel hitelezői elől, ritkán kerül a törvény embereinek kezébe, ugyanis az efféle ügyek annyira elszaporodtak, különösen az amúgy is a társadalmak perifériáján élő pilóták között, hogy a hites jogászok minden idejét lekötötték volna az efféle perek. Így a BR, a birodalmi fegyveres erők, és más állami szervek nem foglalkoztak adósságbehajtással és lopott űrhajók felhajtásával. Ezt a végrehajtókra hagyták, akik a híres-hírhedt, és igencsak terjedelmes Vörös Listával rótták a galaxisok végtelen útjait.

Spray már nem is törődött a vuki rosszallásával. Igazolva hivatalos minőségét, tetten ért betolakodóból átvedlett hivatalnokká. Előbányászott táskája legmélyéről egy jegyzetfüzetet, s rövidlátó szemeivel belepillantott − nedves orra súrolta a füzet lapjait.

Olvasás közben csendesen mormolászott.

− Ó, igen, megvan! − mondta végül. − Nem ön véletlenül, hogy is hívják… Solo kapitány?

Csubakka dühösen megrázta a fejét, és hüvelykujjával háta mögé, az űrkikötő irányába bökött, jelezvén ezzel, hogy „ott van, akit keresel, egyébként fel is út, le is út”, majd félrelökte útjából a végrehajtót, és az ajtóhoz lépett, megvizsgálandó, mit művelt a zárral a „begyűjtő ügynök”

Mikor megpillantotta, amit korábban Han, szörnyű üvöltéssel fordult a végrehajtóhoz − és ha már a törvény szakzsargonjánál tartunk, a „súlyos testi sértés” gondolata fogant meg benne.

A tynnai teremtés ismerte már az efféle jeleneteket. Inkább felháborodott, mintsem megijedt. Mérgesen szipogott.

− Minden bizonnyal nem én vagyok a felelős a kárért. Minek képzel engem? − váltott a hivatalosabb magázó formára. − Kontárnak, netán banditának? Buta, tapasztalatlan, okvetetlenkedő nyomoroncnak modern felszereléssel? Hát ide figyeljen, maga vuki! Én képzett és tapasztalt begyűjtő ügynök vagyok, felszerelve a legmodernebb technikai berendezésekkel, ami hivatásom gyakorlásához szükségeltetik. Nem szokásom fölösleges kárt okozni a lefoglalt ingóságokban. Ismeretlen előttem annak a személye, aki engem megelőzve babrált a zsilipzárral, de arra mérget vehet, hogy nem én voltam. Egyszerűen ínaktiváltam a védelmi rendszert, és már éppen a zár semlegesítésénél tartottam (abban fikarcnyi kárt sem okozva), mikor, hogy úgy mondjam, durván félbeszakított. Nos, most hogy ön megjelent, erre nincs szükség…

Spray ismét belemélyedt jegyzetfüzetébe, selypegve-motyogva hol a vukira, hol pedig a Falcon zsilipajtajára pillantott. A hatalmas vuki meglepődött a végrehajtó reakcióján; hangját és fenyegetőzését néha félelemmel, néha ellenségesen, nagy ritkán ellentámadásba lendülve fogadták, de arra még nem akadt példa, hogy valaki rá se bagózzon.

Na, itt van, tessék folytatta Spray fellapozva a megfelelő oldalt. − Az ön kapitányának több, mint kétezer-ötszáz a tartozása az Oslumpex V. bolygón székelő Vinda és D'rag Csillaghajóművek és Űrmérnök Részvénytársaságnál. Solo kapitány nem reagált hét… nem, nyolc fizetési felszólításra… Rövidlátó szemeivel a vukira bámult. − Érti, uram? Nyolcra! A Vinda és D'rag ezek alapján − szerintem joggal − feltételezte, hogy az ön kapitánya nem kívánja önszántából rendezni tartozását, ezért cégünkhöz fordult, hogy hajtsuk be a tartozást egyéb eszközökkel. Így, ha lenne szíves, és kinyitná a zsilipajtót, folytatnám a lefoglalási eljárást. Természetesen önnek jogában áll személyes használati tárgyait magával vinni, és…

Csubakka torkát mélyen zengő, halk hörgés hagyta el; akik közelebbről ismerték, már tudták, hogy ez bizony a közvetlen veszély első jele. A hörgés hamarost hátborzongató üvöltéssé terebélyesedett. A törékeny testű Spray önkéntelenül hátralépett, orrán és pofaszakállán felborzolódott a szőr, de állta a sarat, türelmesen várt, lecsukott szemekkel úszott a vuki szörnyű szitkaiból álló hangorkánban. A tynnai egyszer-egyszer összerándult, és füleit védekezőleg hátralapította, mikor a hangerő az elviselhetetlenségig fokozódott, de a lényeget tekintve hajthatatlannak tűnt. A Falcon elsőtisztje mondókáját időnként a hajó testére mért döngő ütéssel nyomatékosította.

Mikor végre abbamaradt a dübörgés és az üvöltözés, Spray ismét elkezdte a lehető legudvariasabb és legszelídebb hangon:

− Tehát, amint azt már az imént is említettem, itt van nálam a végrehajtó okirat és egy meghatalmazás, minek alapján ezennel birtokba veszem a…

Csubakka kikapta kezéből az iratokat. Sok lapból álló, elég vaskos dosszié volt. Erős mancsaiban egy szempillantás alatt galacsinná változott, majd pedig eltűnt a hatalmas agyarak között, hogy feneketlen gyomrának sötét mélységeiben végezze.

Őrjöngő dühe azonban é néhány jóízűnek éppen nem nevezhető falattól sem csillapodott. Hiányzott még, hogy valamit Sprayvel is tegyen. Emlékezete szerint nem akadt még alkalom életében, mikor ennyire nem tudott mit kezdeni egy harmadakkora lénnyel, mint ő maga. Zavara egyenes arányban nőtt az arra kószáló, kíváncsiskodó lények és robotok számával. A legkézenfekvőbb megoldás, a tynnai szétmarcangolása számításba sem jöhetett.

− Üvöltözéssel semmire sem megy, kedves vuki − közölte Spray. − Számtalan másolat áll még rendelkezésemre. Nos, hacsak az ön kapitánya nyomban ki nem egyenlíti tartozását, kiegészítve az imént széttépett példány értékével, úgy attól tartok, meg kell kérnem önt, hogy nyissa ki a zsilipajtót, vagy legalábbis tegye lehetővé, hogy én kinyissam!

Csubakka megadta magát. Morogva intett a végrehajtónak, hogy kövesse, és jöjjön le a rámpáról. Össze akarta hozni az ügynököt magával az adóssal; más lehetőséget nem látott. A hajót nem akarta elveszteni, nyilvános helyen pedig, úgy érezte, nem tanácsos Spray sérelmére gyilkosságot elkövetnie.

Spray hevesen megrázta fejét, csak úgy remegett a szakálla.

− Attól tartok, kedves barátom, hogy túl késő már az alkudozáshoz. Ismertetem a lehetőségeket: vagy rögtön fizetnek, vagy itt helyben lefoglalom a hajót!

Csubakka hosszú élete során már megtanulta, hogy vannak bizonyos szituációk, amikor az amúgy elég hatásos velőtrázó üvöltés sem segít. Hatalmas mancsait a végrehajtó vállaira helyezte, és felemelte magához úgy, hogy szemeik egy szintbe kerüljenek. A tynnai úszóhártyás lábai valahol a vuki dereka táján himbálóztak. A Millennium Falcon elsőtisztje hangtalanul vicsorította ki irtózatos fogsorát. Spray közvetlen közelről szenvedte el a látványt.

− Talán mégis… − kezdte elbizonytalanodva − …talán mégis lenne mód a megegyezésre, pusztán azért, hogy megóvjuk a cégemet a nyilvános árverezéssel járó kellemetlenségektől és az ezzel járó többletköltségektől. Rendben van, uram. Hol találom a kapitányt?

Csubakka óvatosan talpra állította a kis fickót, és az ajtó biztonsági rendszerének a zárjára mutatott egy halk mordulás kíséretében. Spray rögtön megértette, mit várnak tőle. Előhalászott néhány szerszámot táskájából, és újra aktiválta a berendezést.

Kék Max kiszólt az interkommunikációs rendszeren keresztül:

− Ki az ott? Miért kapcsolta ki a biztonsági rendszert? Nyomban válaszoljon, mert különben hívom a kikötői rendőrséget! − Csubakka vakkantott egyet. − Oh, Csubakka elsőtiszt, ön az? − ujjongott boldogan. − Már arra gondoltam, valaki ismét fel akarja törni a hajót. Egy ízben megpróbálták. Solo kapitány elment, hogy felderítse az esetet. Kukát elküldte a Leszálló Zónába, és azt mondta, adjam át, hogy önnel is ott kíván találkozni. A fedélzetre száll, uram?

A vuki idegesen vakkantott, amint Sprayt levezette a rámpán. A tynnainak igencsak iparkodnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele.

Kék Max utánuk szólt:

− Mi az utasítás számomra?

A végrehajtó még visszakiáltott:

− A Csillagközi Behajtó Részvénytársaság nevében felszólítom, hogy az öntől elvárható legnagyobb gondossággal őrizze a hajó állapotát.

− Hogy is hívnak tulajdonképpen? − kérdezte a nő, amint áthaladtak a Leszálló Zóna bejáratán. Jól ismert hely volt ez az űrpilóták között, tekintettel a legénységi kapu melletti számtalan bárra, játékbarlangra és zálogházra. − Az én nevem Fiolla − mondta bátorítólag.

Hannak nem igazán akadt eddig alkalma beszélgetni a mögötte utazó nővel. A bevándorló-negyedben, pontosabban a negyed nyüzsgő forgatagának kellős közepén hagyták a sólymot, a vibropengével együtt. Azóta már minden bizonnyal szétszedték, vagy legalábbis átfestették a járművet.

Nem nagyon látta már értelmét a titkolózásnak, a rabszolgakereskedők úgyis tudják a nevét, amit egyébként is nem túl nehéz kinyomozni.

− Han Solo − mondta. A nő nem mutatott semmilyen különös reakciót.

Eközben Kuka nem akadt Csubakkára sem az űrkikötőben, sem a Leszálló Zónában. Szerencséjére megkapta az engedélyt egy bártulajdonostól, hogy a bejáratnál várakozhasson. A droid meglátta Hant, és odalépett hozzá. A pilóta nagy megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.

− Nincs kedvem állva beszélgetni. Gyere be és ülj le közénk, Kuka!

A Leszálló Zóna és annak minden berendezése, felszerelése kiszuperált masinákból, roncsokból készült. Han egy kutatóhajó elavult vezérlőpultjából fabrikált asztalhoz indult vendégeivel.

Mikor helyet foglaltak, Kuka a lányhoz fordult.

− Kuka, általános feladatok ellátására rendszeresített munkadroid, szolgálatára!

Han félbeszakította Fiolla udvarias válaszát:

− Ne hülyéskedjetek már! Kuka, hol van Csubi?

− Képtelen voltam meghatározni a tartózkodási helyét, kapitány, úgyhogy végül itt kötöttem ki, gondolván, csak összefutunk előbb vagy utóbb.

Ekkor megérkezett a pincér: egy sokcsápú sdzsí, széles, lapos törzsére erősített tálcával. Az annak közepén tátongó lyukon előrenyújtotta vékony érzékelő csápját, ami első látásra úgy festett, akár valami asztali dísz.

− Nos, mivel szolgálhatok? − kérdezte sietve a délutáni csúcsforgalom első órájának szentelt buzgalommal, aztán észrevette Kukát. − Nagyon sajnálom, de ellenkezik a ház szabályaival, hogy droidot engedjek az asztalhoz ülni. Meg kell kérnem önöket uraim, hogy vigyék ki a gépet!

− Miféle „uraim”-ról beszél ez itt? − kérdezte felcsattanva Fiolla.

− Elnézést − mentegetőzött a sdzsí. − Ma dolgozom itt első ízben. Ma vagyok távol először az otthonomtól, még soha nem volt dolgom idegenekkel, mármint úgy értem, nem sdzsí fajbeliekkel. A szagok összemosódottak és zavarók. Borzasztóan sajnálom…

− A droid marad − mondta Han nyersen. − Most pedig szaladjon, hozzon nekünk két pohár lángitalt, különben bepanaszolom az üzletvezetőnél, amiért inzultálni merészelte a hölgyet. Vigyázzon: régi cimborája vagyok a főnöknek!

− Azonnal itt vagyok, uram! − A sdzsí gyorsan megperdült sok apró lábán, és elsietett a bárpult irányába.

− Mint már tudjuk, nem én vagyok Zlarb − fordult Fiollához Han. − Úgyhogy azt szeretném tudni, ki nem vagy te.

A nő kuncogva felelt:

− Nem vagyok rabszolgakereskedő, a nevemet pedig, legalábbis részben ismered. Teljes nevem: Hart-és-Parn Gorra-Fiolla, a Lorrd bolygóról jöttem. A Szövetségi Széktor Fennhatósági Számvevőszéki Könyvvizsgáló Hivatalnál dolgozom, mint igazgatóhelyettes.

Birodalmi alkalmazott − sóhajtott magában Han. Miért nem sétálok be egyenest egy BR börtönbe, és választok magamnak valami kényelmes kis cellát, ahol elszöszmötölhetnék életem végéig? Úristen, mekkora marha vagyok!. Egyelőre azért, folytatta a beszélgetést.

− Rabszolgakereskedőket biztosan nagy élvezet lehet ellenőrizni! Marhára pontosan vezethetik a bevételköltség elszámolásaikat…

− Milyen kár, hogy én egyet sem olvastam! Tudod, én általános hatáskörrel felruházott fennhatósági könyvvizsgáló vagyok, csak úgy kóborlok ide-oda az univerzum Szövetségi Szektorhoz tartozó részében, és ha ráakadok valamire, annak a végére járok, bármi legyen is az. Épp errefelé jártamban lettünk figyelmesek néhány gyanús jelre a helyettesemmel. Rájöttünk, hogy egy valóságos rabszolgakereskedő lánc működik a Fennhatósági Területen belül. Nyakig sáros benne néhány vezető tisztségviselő, és egy sor BR tiszt is. Azt hiszem a szálak annyira mélyre nyúlnak és annyira összekuszálódtak, hogy a Fennhatóság ezen távoli csücskének első szálú vezetője, Odumin is érintett, ez pedig már önmagában is megdöbbentő. Bár soha nem találkoztam Oduminnal, úgy hallottam, nyilvánosságot kerülő, tisztességes közalkalmazott, aki már amennyire ez ilyen beosztású hivatalnok esetében lehetséges − még emberszerető is. Ettől függetlenül folytatom a nyomozást. Mikor minden szükséges információ a birtokomban lesz, feltárom az ügyet az Igazgatótanácsnak. − Szélesen, bájosan elmosolyodott. − Ha ez összejön, megkapom a legmagasabb kitüntetéseket, és az ezzel járó fizetésemelést. Aztán csak nézheted majd, micsoda hősnő válik a lorrdi Fiollából! Az űr hősnője. És te mivel foglalkozol?

− Jelenleg egy káprázatosan szép lányt nézek, egyébként − tárta szét kezét Han − űrfuvarozással foglalkozom, így akadtam össze Zlarbbal. Tudtomon kívül be akart ugratni a rabszolgakereskedésbe. Különösebben nem részletezem a dolgot, mindenesetre nem értettük meg egymást, és ő most halott. Máskülönben mindenki azt csinál magával és mással, amit akar. Engem egyedül az izgat, hogy valaki átverte a fejemet tízezerrel. A Zlarbnál talált magnószalag-üzenet alapján jöttem ide, hátha ráakadok a pénzemre. A váróteremben, ahol valami találkozót beszélt meg a megbízójával, pénzt kellett volna fölvennie. De te hogy kerültél a csarnokba?

Ez volt az a füles, amit elcsíptem. Mondott még valamit ez a Zlarb?

− Zlarbbal nem beszéltem ilyesmiről, tekintve, hogy igen hamar feldobta a talpát azt követően, hogy átdöfte egy lézernyaláb. De a nála talált üzeneteken szerepelt számos űrhajó, regiszter és bérleti engedély száma. Csaknem mind az Ammuudon lévő ügynökségtől származik.

A nő rosszallással hallgatta Hant, aki kérdéssel folytatta a beszámolót:

− Megmondanád, hogy mivel férkőztem ilyen hirtelen a bizalmadba? Természetesen nem azért kérdezem, mintha fenemód zavarna a dolog, egyszerűen csak kíváncsi vagyok.

− Egyszerű: ez az ügy nagyobb horderejű, mint amire számítottam. Szükségem van segítségre, és máshoz nem fordulhatok, hiszen a BR emberei is érintettek. Te olyannak tűnsz, aki tudja mit csinál, és nem lehetsz tagja a rabszolgakereskedő hálózatnak, hacsak nem mániákus gyilkosként, ilyen zavaros ügyletekbe bonyolódva éled ki perverz ösztöneidet; persze ezt én sem gondolom komolyan.

− Megdöbbennél, mi? De nem legyenek illúzióid: nem kenyerem az ilyesmi. Egyébként hogy kerültél ma a csarnokba?

− Kollégám, Magg üzenetet kapott, amit eredetileg Zlarbnak szántak. Az állt benne, hogy lesz ott egy találkozó. Mikor láttam, hogy nem sok mindent tudok kiszedni belőled, egyszerűen elküldtelek és… Han előrehajolt olyan szemeket meresztve a lányra, hogy Kuka kezdett aggódni Fiolla testi épségéért.

− És Magg követett, hogy eltakarítson az útból, ugye?

A lány őszinte megdöbbenéssel nézett Hanra.

− Ezzel azt akarod mondani, hogy valaki megtámadott?

− Igen, valaki kishíján kivont a forgalomból.

A nő mélyet lélegzett.

− Én egy fennhatósági hangár számát adtam meg. Ott állt az a hajó, amivel Magg és én jöttünk. Tudtam, hogy ott lesz egy javításra váró gép, de még véletlenül sem lesz senki a közelében. Egyébként is, Magg követte a szőrös haverodat, így jöttünk rá, hogy melyik a hajód. Aztán feljutnunk már nem sikerült. Ezt követően magam mentem el a Zlarb-féle találkozóra, ahol az utasítás szerint egy ember sólyommal várt. Ezalatt elküldtem Maggot, hogy derítsen ki rólad minél többet…

Hant teljesen lekötötte a bonyolódó cselekmény szálainak bogozgatása. Arról, hogy a betörési kísérlet miatt dühösnek illene lennie, teljesen megfeledkezett. Határozottan tetszett neki a nő leleményessége és bár taszította magabiztos határozottsága, kifejezetten bájosnak találta naivitását.

A sdzsí pincér visszajött. Két hosszú csápjával ügyesen leemelte a poharakat a tálcáról, miközben másik két csápja alátéteket helyezett Han és Fiolla elé.

− Parancsoljanak − mondta szívélyesen. − Távozáskor fizetnek, vagy írjam a számlájukra? − kérdezte az előbbit és vele némi borravalót remélve. Tette ezt annál is inkább, mert aznap már két ízben csúnyán megtréfálták gátlástalan gazemberek, kihasználván, hogy még nem tudja igazán megkülönböztetni egymástól a nem sdzsí egyedeket.

− Írja a számlámra − felelte gyorsan Han. A sdzsí csalódottan vette tudomásul a dolgot és minden erejét összeszedve megpróbálta memorizálni Han szagát.

A lángital pompás volt, nyelvüket égette a lángoló alkoholtól felforrósodott felszín, míg torkukat kellemesen hűtötte a jeges, mézszerűen folyékony nedű. Lehajtva italukat, jólesően mély lélegzéssel segítették az emésztést.

− Nem gondoltad, hogy butaság egyedül megjelenni egy ilyen randevún? − faggatta a lányt Han.

− Volt fegyverem − közölte Fiolla. − Mégpedig olyan, amit a fegyverkeresők nem képesek lokalizálni. Sok birodalmi alkalmazottnak van ilyen. Honnan tudhattam volna, hegy ez a vacak így cserbenhagy.

− Hol jár most az a bizonyos kollégád?

− Miután Magg ellenőrzött téged, visszament a szállásunkra, és minden eshetőségre készen felkészült az indulásra. Könnyen megtörténhet, hogy sürgős parancsot kapunk, és rögtön indulnunk kell.

− Ez bizony tényleg megeshet − bólogatott megértően Han. Aztán eszébe jutott, amit korábban elfelejtett, és újra ellenségessé vált. Ez a Magg piszkált hozzá a hajónkhoz, ugye?

− Én utasítottam, hogy kíséreljen meg betörni oda, és megtudni valamit a fedélzeten: azt hitte, hogy csak eljátszod, hogy nem tudsz semmit. Meg kell hagyni, jól félrevezettél; úgyhogy, ha jóvá akarod tenni, akkor elvihetsz egy újabb sólyom-lovaglásra! A halálos pillanatokat leszámítva nagyon élveztem. Jut eszembe, miféle biztonsági rendszert építettél a hajódba? Magg biztosra vette, hogy nem lesz gond felnyitni egy egyszerű teherszállító ajtaját, de a tiétekkel mégsem boldogult. Végül feladni kényszerült az észjátékot, és feszítővasakhoz nyúlt.

− Szeretem a magányt − vigyorgott Han, de a csempészést természetesen nem említette.

− Magg azt állította, hogy olyan erős a zár, mintha valami birodalmi pénzszállító jármű zsilipjén lenne.

− Tapasztalt pasas lehet.

− Valóban, akad némi gyakorlata az ilyesmiben. Azért vettem magam mellé, mert meglepően széleskörű ismeretekkel bír. Azt hiszem, ti ketten jól…

Ebben a pillanatban érkezett meg Csubakka és Spray. A vuki hatalmas erejével lenyomta a tyannit az asztal melletti szabad székre, majd maga is leült. Alig fért el.

− Találkoztam Fiollával és majdnem megöltek − kezdte Han lényegre törően. − A te délutánod hogy sikerült?

Csubakka nagy, világoskék szemeivel végigmérte az őt vizsgáló nőt, majd a maga sajátos morgó, vakkantó nyelvén elmagyarázta Hannak a történteket. Közben a végrehajtó folyamatosan egyikükről a másikukra pislogott.

− Ki nem állhatom a végrehajtókat − jegyezte meg Han Solo, mikor társa befejezte.

− Ebben az esetben úgy gondolom, jobb, ha én most elmegyek és… − kezdte Spray és már fel is emelkedett a székéből, a vuki azonban vállára helyezte mancsát és visszanyomta.

Han fejében összekavarodtak a gondolatok, váratlanul érte az újabb fejlemény. Azt kívánta, bárcsak ő is olyan gyorsan tudná feldolgozni az információkat, mint Kék Max. Elméletileg Spraynek még arra is volt felhatalmazása, hogy a Falcon lefoglalása során igénybe vegye a BR segítségét. Megint arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb, amit tehet, az átkozott balszerencse-sorozat miatti szitkozódás.

A két új vendég miatt ismét feltűnt a sdzsí pincér. Korábbi kínos baklövése miatt a megkülönböztetett udvariasság hangján szólt:

− Parancsol valamit, uram? − kérdezte a vukitól. − Mit hozhatok önnek és izmos, fiatal barátjának?

Csubakka a sdzsíre vigyorgott. Spray pedig, aki már amúgy is zavarban volt, kitört:

− Semmi közünk egymáshoz, még csak nem is egy fajba tartozunk!

− Mit mondtam az előbb?! − kérdezte fenyegetően Han a sdzsítől.

Ezer bocsánat! − nyöszörgött a sdzsí, és idegesen forgott jobbra-balra, könyörgőleg fonva össze csápjait.

− Mi történik itt? − kérdezte Fiolla egy kukkot sem értvén abból, amit Csubakka vakkantott Hannak.

Spray széttárta úszóhártyás ujjait, mancsát felemelte, így várta meg, míg mindenki (beleértve a sdzsít is) elcsendesedett.

− Mindenekelőtt nem kérünk semmilyen frissítőt, köszönjük szépen − mondta a tynnai a pincérnek, aki ezt követően csendesen visszavonult. − Nos, a dolog úgy áll, Solo kapitány… Ne próbáljon lepisszegni uram, szeretném, ha meghallgatnának! Ön két és félezerrel tartozik a Vinda és D'rag Rt-nek, mely összeget, amennyiben számláját nem egyenlíti ki, kénytelen leszek, meghatalmazásomnak megfelelően, hajója lefoglalása útján behajtani. Az mellékesen úgy fest, mintha törvénytelen módon alakították volna át…

Han összevonta szemöldökét, és Sprayre meredt.

− Épp azon tűnődöm − kezdte −, hogy micsoda egy vésőfogazatú undormány is vagy te, és hogy miként vezekelhetnél legcélszerűbben a szemtelenségedért.

− Ez túl nyilvános hely az efféle fenyegetőzéshez, nem, Solo? − kérdezte Fiolla.

− Jobb lesz, ha ebből kimaradsz, picim; amennyire én tudom, ti egy húron pendültök!

− A megfélemlítéssel semmire sem megy, kapitány − folytatta Spray tántoríthatatlanul, a maga jellegzetes, nyávogó hangján. − Vagy azon nyomba kifizeti az adósságát, vagy kénytelen leszek a Kikötőrendőrséghez, illetve a Biztonsági Rendőrséghez fordulni!

Han szája szólásra nyílt, de hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Hazudjon valamit vagy egyszerűen utasítsa Csubakkát, hogy vonja ki a forgalomból a végrehajtót? Ekkor Fiolla megszólalt:

− Majd én fizetek helyette!

Han szája tátva maradt, amint a nőhöz fordult.

− Jobban teszed, ha becsukod a szád − figyelmeztette Fiolla, − mielőtt még leégne a nyelved a napon. Nézd, az én kis ügyem sokkal összetettebb, mint gondoltam. Még egy kis nyomozásra lesz szükség, mielőtt az ügyet az Igazgatótanács elé tárnám, ráadásul igen gyorsan végére kell járnom bizonyos dolgoknak, ami tömegközlekedési eszközökön nehezen menne. A Fennhatóság gépeire ezúttal végképp nem számíthatok, és ha sejtésem nem csal, te sem szeretnéd kitenni magad a BR kérdéseinek mindenféle kikölcsönzött és eltűnt robogókkal, összetört sólymokkal, no meg egy-két hullával kapcsolatban. Nos tehát: ha használhatom a hajódat, kifizetem az adósságodat. Ráadásul, ha jól emlékszem, szeretnéd megkapni a tízezret is; ez esetben, azt hiszem, az ajánlat mindkettőnk számára igen előnyös. − Azzal a lány Sprayhez fordult. − Na mit szól ehhez, aprólék?

A tynnai idegesen megvakarta szőrös koponyáját, s megdöbbenve szipogott.

− Készpénzben? − firtatta végül.

− Fennhatósági Készpénzutalványban − válaszolta Fiolla. − Itt helyben a fele, a második részlet pedig majd amikor végeztünk. Ez van olyan jó, mint a készpénz…

− A Csillagközi Behajtó Részvénytársaság jobban kedveli a fizetést, mint a foglalást − ismerte be a végrehajtó. − De attól tartok, nem téveszthetem szem elől önöket, míg ki nem egyenlítik a teljes tartozást.

− Csak egy pillanat − szakította félbe villámgyorsan Han. Ezt a kis mitugrász kullancsot nem vagyok hajlandó magámmal vinni!

Spray rendíthetetlenül nyugodt maradt.

− Solo kapitány, a hölgy ajánlata az egyetlen lehetőség arra nézvést, hogy ön megtarthassa a hajóját.

− Téved, barátom: még mindig ott a híres-neves Végrehajtó Eltüntető Mutatvány − jegyezte meg Han sötéten.

− Próbálj viselkedni! − intette Fiolla. − Egyébként sem tart túl sokáig az egész; ráadásul, ha nem segítesz, azt is meg kell írnom majd a jelentésemben. Ha viszont az Ammuudon székelő ügynökség leleplezéséhez hathatós segítséget nyújtasz, hajlandó leszek megfeledkezni rólad és mindama rossz pontokról, melyek a rovásodon vannak.

Han forrón remélte, hogy ez valóban így lesz, és felhörpintette itala maradék felét. Elsőtisztjére nézett, aki nem jelzett vissza. Még részben sem kívánta vállalni a felelősséget.

Han egy pillanatnyi gondolkodás után felkönyökölt.

− Csubi, te most vidd vissza Kukát és ezt az evezőlábút! Én új megbízónkkal majd utánatok megyek, de előbb felszedjük valahol a segédjét. Tedd meg a felszálláshoz szükséges előkészületeket, aztán indulunk az Ammuudra.

Fiolla fürgén kitöltött egy nyomtatványt, és az azonosító sarokra helyezte ujjlenyomatát. Átadta az utalványt Spraynek. Han látta, hogy az utalvány szabadfelhasználású költségvetési számla, ami bizonyosságot adott afelől, hogy a lánynak valóban komoly beosztása lehet a Fennhatóságnál.

A vuki felállt, és a háta mögött Kukával úgy tornyosult Spray mellett, mint valami hatalmas, eleven felkiáltójel. A tynnaira persze ez sem hatott. Felállt, fesztelenül és udvariasan meghajolt Fiolla előtt.

− Köszönöm, hölgyem, hogy ilyen ésszerű és hathatós segítséget nyújtott nekem a kellemetlen incidens lezárásában.

Elindult az ajtó felé. Csubakka búcsúzólag morgott egyet Han és Fiolla felé: a nő viszonozta a vuki búcsúköszöntését, s bár a torokhangot nem tudta utánozni, a vicsorgás elég vukiszerűre sikeredett. Csubakka előbb meglepődött, aztán felkacagott (azt már ismerjük, hogyan), majd megszaporázta lépteit Kukával együtt, hogy Sprayt utolérjék.

− Jó a mimikád − mosolygott Han, s közben eszébe jutott, hogy a várócsarnokban hogyan utánozta a lány a négykarú ügyintézőt.

− Ahogy ezt már korábban is említettem: a Lorrdról származom. − Han már mindent értett.

A lorrdiak alárendelt fajként éltek számos generáción keresztül, a Kanz zavargások idején. Parancsolóik megtiltották, hogy énekeljenek, táncoljanak, vagy bármilyen módon kommunikáljanak egymással a rabszolgamunka közben, így a lorrdiak arra kényszerültek, hogy kifejlesszék rendkívül bonyolult és kifinomult kéz- és testtartásokból, valamint mimikai jelekből álló gesztusnyelvüket. Már generációkkal ezelőtt, a Régi Köztársaság és a Jedi Lovagok háborújában felszabadultak a rabszolgasorból, de megtanult és átörökített csodálatos képességüket, a galaxisban egyedülálló mimikai érzéküket megőrizték.

− Szóval így jöttél rá, hogy Csubi és én a 131-es asztalt figyeljük!

− Úgy olvastam gesztusaitokból, mint más a nyitott könyvből. Mindent elárultatok gondolataitokról, valahányszor valaki megközelítette az asztalt.

Fiollát lorrdi származása nyilván méginkább ösztönzi a rabszolgakereskedelem elleni harcban − gondolta Han. Meg aztán az sem mindennapi dolog, hogy egy lorrdi ilyen messze dolgozzon otthonától, különösen a Szövetségi Szektor Fennhatóságának alkalmazásában.

Ahogy felhajtották az utolsó kortyot is, Han rámutatott a lány csekkfüzetére, és így szólt:

− Igaz, néha sokkal többre jutnál egy lézerfegyverrel, de azért, ha nekem lenne egy ilyen csinos kis füzetem; én bizony vennék magamnak egy nyugodt kis bolygót, és visszavonulnék a strapás élettől.

− Látod, épp ezért nem lesz ilyened soha − jegyezte meg a nő, miközben felállt az asztaltól. − Ez a rabszolgaügy az én nagy kitörési lehetőségem. Semmi sem tarthat majd vissza valami kényelmes és biztonságos vezető pozíciótól!

A sdzsí pincér visszajött, látva, hogy az asztal megüresedett. Érzékeny szaglócsápjaival próbált tájékozódni. Észrevette Hant és Fiollát, óvatosan megközelítette őket a tálcájára előkészített számlával.

− Emberek, azt hiszem, ez az önök számlája − kockáztatta meg.

− A miénk? − Az anyagilag teljesen leégett Han színészkedésbe kezdett. − Épp csak az imént érkeztünk. Most akartam megkérdezni, vajon van-e szabad hely, mert erre várunk már egy ideje. És erre maga idetolja az orrom elé valami vadidegen pacák számláját, mikor még egy kortyot sem ittam! Hol az üzletvezető?

A sdzsí előre-hátra forgolódott, és döbbenten forgatta csápjait. Érzékszervei roppantmód kifinomultak voltak ahhoz, hogy különbséget tegyenek sdzsí és sdzsí között, de az emberi lényeket igenis egyformának találta.

− Egészen biztos ebben, uram? − kérdezte Hant, majd beletörődve folytatta. − Sajnálom, lehet, hogy összekevertem önöket másokkal! Az üres asztalt kémlelte szánalmasan összekuszálódó csápokkal. − Nem látták véletlenül őket, amint elmentek? Ha megint fizetés nélkül lépett le valaki, fuccs az állásomnak!

Fiolla nem bírta tovább nézni ezt a kutyakomédiát. Zsebébe nyúlt, és egy marék aprópénzt dobott a tálcára.

− Solo, maga egy lelketlen alak!

A sdzsí visszavonult, hálálkodva rázta meg csápjait. Fiolla ezenközben kinyitotta az ajtót.

− Minden életforma magára van utalva. Boldoguljon ki-ki ahogy tud − zárta le az ügyet Han Solo.

HATODIK FEJEZET

Fiolla, ahogy az előzmények alapján várható volt, az űrkikötő legelőkelőbb szállodájában lakott, a Hotel Imperialban. Han összekapta magát, és igyekezett nem úgy festeni, mint aki egyáltalán nem idevaló. Erőltetett fesztelenséggel követte Fiollát az előcsarnokon keresztül, a drágakövekkel ékesített oszlopsor mentén. A folyosók süppedős plüss szőnyege jól illett színében a boltíves mennyezethez és a míves munkával készített, drága bútorokhoz, szekrényekhez, fogasokhoz. Az épület belső termeiben erős megvilágítás és dús növényzet fogadta az arra járót.

Fiolla ezzel szemben hűvös volt és nemtörődöm, ugyanakkor szinte természetesen arisztokratikus, még az egyszerű overallban is. A liftben a hetvenedik szintet jelző gombot nyomta meg.

Lakosztálya a luxuskategóriába tartozott, de mégsem volt szükségtelenül hivalkodó. Hannak az az érzése támadt, hogy a lány megengedhetett volna magának drágábbat is, ám azt már közönségesnek találta volna.

Abban a pillanatban, ahogy a nő kinyitotta az ajtót, Han megsejtette, hogy valami nincs rendben. A berendezési tárgyak rendetlen kupacokban hevertek szerteszét. A fekvő- és ülőalkalmatosságok párnázatát felszakították, és feltúrták. A fiókokat felfeszítették, a lemezeket, szalagokat és egyéb adatrögzítőket, amiket Fiolla a munkájához használt, szétszórták a padlón.

Han visszarántotta Fiollát az ajtóból, s közben észbekapott, hogy nincs fegyvere.

− Van nálad másik pisztoly? − kérdezte súgva a lánytól, aki tágra nyílt szemmel rázta a fejét. − Akkor add ide a tiédet, az is jobb, mint a semmi.

Fiolla kétségbeesve nyújtotta Hannak a működésképtelen fegyvert. A pilóta egy pár pillanatig figyelmesen hallgatózott, de semmi jel nem utalt arra, hogy még mindig a szobában lenne az, aki a felfordulást okozta, óvatosan lépett be a lakosztályba, és sorban kinyitotta az összes ajtót. Mindenütt hasonló kép fogadta, de maga a tettes nem mutatkozott.

A bejárati ajtót „teljes elszigeteltség” állásba helyezte.

− Hol találom Magg szobáját? − kérdezte.

A lány megmutatta.

− Ez a lakosztályunkat összekötő ajtó; ilyeneket szoktunk kivenni, mivel a vizsgálatok gyakran napokig is eltartanak.

Han óvatosan lépett be az összekötő ajtón. Ugrásra készen figyelt minden apró figyelmeztető jelre, de a szoba, csakúgy, mint Fiolláé, teljesen üresnek bizonyult.

− Visszaküldted, hogy csomagoljon össze? − kérdezte Han. Fiolla bólintott, és döbbenten nézett szét a feldúlt szobában. − Nos, valaki őt is összecsomagolta. Szedj össze mindent, ami a kezed ügyébe esik, tömd tele a zsebeidet és tűnjünk innen, amilyen hamar csak lehet!

De mi lesz Maggel? Jelentenünk kell az esetet a BR-nek! − A lány hangja egyre halkult, ahogy visszalépett saját szobájába.

Han közben beprogramozta a szálloda robotrendszerét egy generál-rendrakásra, majd Fiolla után indult.

− Nem megyünk semmiféle BR-hez − közölte a lánnyal. Könnyen lehet, hogy ők is benne vannak a dologban. Hisz épp te mondtad korábban. Különben is, nem hiszem, hogy segítenének.

A lány szobájában is megrendelte a takarítást. Fiolla is végzett a dolgával: overalljának zsebei dugig teltek, vállán tömött szatyor lógott.

− Sajnos igaz, amit a BR-ről mondasz − ismerte el. − Mit csinálsz?

Han visszafordult hozzá a robotirányító vezérlőpultjától.

− Honnan is tudhatnád te, a gazdag turista, hogy mit csinálok? Ha tényleg tudni szeretnéd: utasításokat adtam a személyzetnek, hogy pakoljanak el mindent. Később visszajöhettek az itt hagyott dolgokért. Legalábbis remélem − tette hozzá magában. − Kifizetted már a szobákat? Oké, akkor tűnjünk el innét!

Han kikukucskált, aztán kiléptek a folyosóra. Amíg lelifteztek az előcsarnokba, Han feszült volt, akár a felhúzott rugó, de sem a liftben, sem az előcsarnokban nem történt semmi nyugtalanító. Egy robotaxi elszállította őket a teherberakodó kapuig, ami sem a Falcontól, sem az űrkikötő bejárójától nem volt messze.

Amint a kifutópályán parkoló Falcon közelébe értek, Han lerántotta Fiollát egy kisméretű orbiter mögé, és a környéken lebzselő gyanús alakokra mutatott.

− Felismered bármelyiket is?

A nő hunyorgott a ködös napsütésben.

− Ó, azokra az aranyszín bőrű alakokra gondolsz? Nem ők üldöztek véletlenül bennünket ma délután olyan kitartóan? Vajon mit keresnek itt?

Han fontoskodó arcot vágott.

− Eljöttek, hogy felkérjenek bennünket, lépjünk be az aerobic-klubjukba! Igazán nem tudom, mi másért jöttek volna…

De tényleg, miért jöttek? − erősködött Fiolla, eleresztve füle mellett a megjegyzést.

Han előbányászta övére függesztett táskájából a makrotávcsövet. Látta Csubakkát, amint a pilótafülkében felszálláshoz készíti fel a Falcont.

− Legalább Csubakka a fedélzeten van − mormolta a lánynak. − Spray és Kuka szintén a gépen lehetnek. Aranybőrű barátaink minden bizonnyal már csak ránk várnak, hogy megkezdjék az akciót.

Reménytelennek tűnt, hogy utat törjenek maguknak. A vállalkozás csak kudarccal végződhetett volna. Még ha ő és Fiolla a Falcon ágyútüzének fedezékében esetleg el is jutnak a hajóig, arra semmi esélyük nem marad, hogy a biztonságiakat és a járőröket kijátszva sértetlenül átlépjenek a Falconnala hipertérbe.

Fiolla tűnődve alsó ajkába harapott.

− Vannak rendszeres turistajáratok is az Ammuudra, azzal is elmehetnénk, amíg ezek figyelik a hajót. Ott aztán találkozhatnánk Csubakkával. De hogyan tudassuk vele a tervünket?

Han végignézett a kifutópálya feléjük eső oldalán sorakozó űrhajókon.

− Van itt minden, ami nekünk kell! − közölte végül, majd kézenfogva a lányt, elosont a hajók mögött.

Odaértek a kiszemelt teherszállítóhoz. Éppen üzemanyaggal töltötték fel, így oldallemezei egy ponton nyitva álltak. Han beugrott a résen, és húsz másodpercen belül feltűnt a teherszállító pilótafülkéjének ablakában.

Nincs itthon senki − mondta a lánynak, és felsegítette. Betuszkolták magukat a szűk pilótafülkébe. Han makrotávcsövét Csubakkára szegezte, s mikor a vuki a teherhajó felé fordult, Han felvillantotta a teherhajó leszállófényeit. A vukinak ez sajnos elkerülte a figyelmét.

Még egyszer meg kellett ismételni a műveletet, mire feltűnt neki a dolog. Han látta, amint elsőtisztjének bozontos karja lenyúl a vezérlőpulthoz, majd a Falcon leszállófényei is megvillantak kétszer.

Fiolla közben a rájuk várakozó lényeket figyelte, kíváncsian, vajon észrevesznek-e bármit is abból, ami a két hajón folyik. Kiszúrta, hogy további négy jól álcázott lény figyeli a Falcont.

Csubakka, felismervén a helyzetet, úgy tett, mint aki bemelegítésképpen próbálgat a gépen ezt-azt, mialatt Han leadott neki egy sor rövid és hosszú jelekből álló üzenetet, melyekkel részletesen leírta helyzetüket és felvázolta tervüket.

A pilótafülke, szűk terében a gyönyörű lány testének közelsége és parfümjének illata mély hatással volt rá.

Mikor befejezte az üzenetet, a Falcon lámpái még kétszer felvillantak, jelezve, hogy Csubakka mindent megértett. Amikor aztán lesegítette a raktárzsilip ajtaján keresztül Fiollát, egy technikussal találták szembe magukat.

− Hát maguk mit keresnek itt?

Fiolla félvállról és meglehetősen csípősen szólt vissza:

− Hol van az előírva, hogy a reptér biztonsági szolgálatának válaszolnia kell a kisegítő személyzet ostoba kérdéseire? Nos? Egyébiránt ki a maga főnöke?

A technikus morgott valamit a bajsza alatt bocsánat-kérőleg, zavartan toporgott, és annyit válaszolt, hogy „ő csak úgy kérdezte”. Fiolla vetett egy utolsó megvető pillantást a technikusra, majd Hannal kart karba öltve távoztak.

− És most? Helyet foglalunk a legközelebbi járatra? − kérdezte a koréliait.

− Igen. Elmagyarázom, hogyan kell hamis papírokkal, álnéven utazni. Csubi még marad egy ideig, csak ha már leléptünk, akkor ered utánunk. Arra nem számítanak aránybőrű barátaink, hogy a hajó nélkülünk is elindulhat, úgyhogy Csubakkának nem lesz nehéz dolga. Találkozunk az Ammuudon!

− Szerencsénk van − jegyezte meg Fiolla, amint nézték a holomenetrendet a váróban. − Itt egy gép, ami még ma este indul, egyenesen az Ammuudra.

Han rázta a fejét.

− Nem, nem. A mi hajónk az lesz; a 714-es ingajárat.

A lány összeráncolta homlokát.

− De hiszen az a gép még a naprendszert sem hagyja el!

− Épp ezért senki sem fogja figyelni − magyarázta Han. − Ha valamit figyelni fognak, akkor azok biztosan a hosszútávú, közvetlen járatok lesznek. A menetrend szerint van átszállás az Ammuudra az ingajáratokról is. Ráadásul az a gép, amit én szemeltem ki, épp most indul, úgyhogy siessünk!

Igyekeztek a lehető legkevésbé feltűnően viselkedni, megvették a jegyeket, és még idejében elérték az indulási kaput. Mivel a gép csak naprendszeren belüli járat volt, nem szerelték fel hálófülkékkel, ellenben kényelmes gyorsulószékekre leltek. Han bekapcsolta a biztonsági övet, hátratolta a szék támláját, és kényelmesen elhelyezkedve szundítani próbált:

Fiolla elfoglalta az ablak melletti ülést, ami ellen Han nem emelt kifogást.

− Miért akartad, hogy készpénzben fizessek? − faggatta a lány.

Solo kinyitotta az egyik szemét, és hosszasan tanulmányozta a gyönyörű teremtést.

Így akarsz közlekedni, hogy készpénzcsekkeket osztogatsz egy nyitott bankszámláról? Jó, menj csak! Ezzel az erővel egy feliratot is akaszthatnál a nyakadba ezzel a szöveggel: FELHATALMAZÁS − VOLNA SZÍVES VALAKI LEPUFFANTANI?

Fiolla hangja egyszerre remegni kezdett.

− Gondolod, hogy ez történt Maggel?

Han újból becsukta a szemét, száját összeszorította.

− Egyáltalán nem. Ragaszkodni fognak hozzá, mint a legkedvesebb baráthoz. Amit mondtam, csupán annyi jelent, hogy te is követnéd a példáját. Ne figyelj rám! Néha túl sokat beszélek.

Fiolla szándékolt vidámságot hallott ki a hangjából.

− Vagy éppen nem beszélsz eleget, Solo. Még nem sikerült eldöntenem…

Elhelyezkedett, hogy figyelje a felszállást. Han, aki már több ilyet látott, mint ahányszor a kilincset fogta, álomba merült, mielőtt a troposzférát elhagyták.

Mikor elérték a Roonadant − az ötödik bolygót azok közül, melyek a Bonadan rendszert alkotják − rájöttek, hogy lekéstek a csillaghajó-csatlakozást. Hajójukat különböző csatlakozási problémák késleltették, ám nyilvánvaló volt, hogy a csillagok között rendszeresített járatokat nem lehet feltartani a bolygóközi közlekedés zavarai miatt. Ezek a hajók hajszálpontosan, menetrend szerint közlekednek − így a hipertérugrások időpontjai is pontosan ki vannak számolva mind a fedélzet, mind pedig az irányítóközpont komputerein. A pontos menetrendtől való eltérés rosszat tett volna az üzletnek.

Azt bezzeg nem bánják, ha az ember egy ilyen sziklán kénytelen rostokolni! − dühöngött Han, aki híres volt arról, hogy Kessel-fűszértől mámoros fejjel is úgy tudta a hiperugrást kiszámolni, hogy akár közben is megváltozhattak a paraméterek.

− Fejezd be a siránkozást! Azzal már semmire sem megyünk − felelte Fiolla. − Akad egy másik hajó, amellyel eljuthatunk Ammuudba. Látod? 332-es indulási szektor.

Solo ránézett a listára.

− Megbolondultál? Ez egy M-osztályú hajó. Valami turistajárat. Nézd meg, kétszer fognak megállni. Nem! Három különböző bolygónál! És nem használnak hipersebességet sem.

− Ez a leggyorsabb út Ammuudba − mondta Fiolla kissé sértődötten. − Vagy inkább visszafordulsz, és megpróbálsz kibékülni azokkal, akik üldöztek minket egész Bonadanon? Vagy esetleg vársz, amíg ránk akadnak?

Han fájdalmasan gondolt arra, hogy Csubakka és a Millennium Falcon már az Ammuudon várakozik rájuk.

− Azt még véletlenül sem feltételezem, hogy lenne elég pénzed ahhoz, hogy béreljünk egy gépet anélkül, hogy csekket kellene használnunk…

Fiolla édesen mosolygott rá.

− Pedig egész kis flottára valót gyűjtöttem össze a bor-ügyleteimből. Próbálj meg racionális lenni, Solo!

Jól van, elég! Így legalább nem vesztegetünk le többet néhány standard időegységnél.

A helyfoglalási pulthoz menet tucatnyi különböző világból származó utazót hagytak el. Akadtak köztük mozgóhúsú couratainok, exoszkeletális utazó öltönyeikben, akik a legvékonyabb atmoszféraréteghez szoktak hozzá; voltak nyolclábú wodok, melyek igen nehéz léptűek, és 2g standard gravitáció alatt már teljesen használhatatlanokká válnak. Megfordultak itt szépen kikerekedett jastaalok, akik trillázó hangon kommunikáltak, miközben félig csúszva haladtak előre, szárnyaikat enyhén kiterjesztve; és persze a humanoid megjelenési forma variációi is.

Hirtelen egy kéz ereszkedett Solo vállára, mire ő olyan gyors mozdulattal pördült meg, amely nem csak megszabadította a fogástól, de bizonyos távolságot is eredményezett közte és a másik között. Ezzel egyidőben a kezét a megszokott mozdulattal a fegyverére helyezte… volna, mert hála a szigorú rendszabályoknak, ott most az üres fegyvertáskán kívül semmit sem talált.

− Nyugi, Han; látom, a régi reflexek nehezen múlnak − nevetett a fickó, aki meglepte.

Mivel Han már felkészült, hogy Zlarb ügyfeleivel vagy a BR egy szakaszával kell szembenéznie, hirtelen megnyugvást érzett, ami rögtön aggodalomba csapott át, amint felismerte az illetőt.

− Roa! Te mit csinálsz itt?

Roa meghízott, nem is kicsit, ám ez mit sem változtatott barátságos vonásain. Az egyik legjobb csempész és harcos volt, akit Han valaha ismert.

Roa atyai kedvességgel mosolygott és bizalommal nézett rá, mint mindig mindenkire.

– Csak éppen átszállók, mint mindenki más, fiam, és közben rájöttem, hogy téged látlak − válaszolta.

Konzervatív bézs öltönyt viselt, puha fehér cipővel és szivárványszínű selyemövvel. Drága aktatáskát tartott kezében, mely tulajdonképpen teljes irodája is volt egyben.

− Emlékszel Lwyll-re? Emlékszel, biztos vagyok benne…

Az említett nő mellette állt. Most előrébb lépett.

– Mi, van veled, Han? − kérdezte telt hangján, melyet Solo olyan jól ismert.

Lwyll nem változott meg annyira, mint a férje: még mindig csábító volt hullámzó platinaszőke hajával és finomvonású arcával. Igazából Han nem is találta idősebbnek annál, amilyen utolsó találkozásukkor volt. Hány standard év is telt el azóta...?

Nyomban eszébe jutottak a Roával töltött idők, amikor belefáradt abba, hogy egy legyen a becsületes emberek közül, egy semmit sem számító űrhajós, néhány lépésnyire a teljes szegénységtől, egy a csillagok vándorai közül, akik az űr kedvéért elhagyták a planétákat, az otthont, a nyugalmas életet. Bizony, belefáradt mindenbe, és elszegődött Roához.

Roa volt az, aki Hant először vitte el egy lélegzetelállítóan izgalmas „Kessel-futamra” − amely majdnem az utolsó is lett egyben. Han Roa szervezetiben hírnévre tett szert, mint olyan fickó, aki minden őrültségre képes, félelmetes kockázatot vállalva az illegális haszon megszerzése végett.

Régen elváltak már útjaik, a csempészek és tolvajok közti kölcsönös megbecsülés romantikus mítosszá lett. Han első reakciója Roát látva a kellemes meglepetés volt, ezt hamarosan követte a gyanú, hogy találkozásuk talán nem is a véletlen műve.

Lehetséges, hogya csillagközi alvilág révénmár hírt kaptak róla, hogy vérdíjat tűztek ki a fejemre?

De Roa egyelőre semmi jelét nem mutatta annak, hogy a BR-t szolgálná.

Fiolla megköszörülte torkát, és Han bemutatta őt is. Roa Han üres fegyverövére mutatott:

– Szóval, te már kiszálltál a játékból, mi? Nem hibáztatlak Han. Magam is kiléptem, miután feloszlottunk. Lwyll-nek és nekem akadt egy meleg helyzetünk, ami már önmagában is elég lett volna. Végül is az üzleti élet nem áll olyan messze régi profilunktól. A bűnözői múlt időnként komoly segítséget jelent. Neked mi az új szenvedélyed?

– Egy behajtó céget alapítottam. Han Solo és Társai Részvénytársaság.

– Ez rád vall! Te mindig azért harcoltál, ami éppen jött. És hogy van a régi haverod, a vuki? Látsz néha valakit a régiek közül? Treggát; esetleg Vonzelt?

– Tregga kemény fizikai munkát végez az Akrűtótaron; elkapták, mikor szabadulni próbált egy rakomány chak-gyökértől. Sonniod egy kézbesítő-szolgálatot indított, egyik napról a másikra él. A Brill-ikrek halottak; egy őr-cirkáló lőtte ki őket a Tion Fennhatóságnál. Vonzel pedig kényszerleszállást végzett, és ami megmaradt belőle, már csak egy életmentő-klinikának haszon. Egy minden igényt kielégítő szervbankká változott szegény…

Roa szomorúan rázta meg a fejét.

– Igen, elfelejtettem, hogyan is lett vége a társaságnak. Csak keveseknek sikerült, Han.

Visszatértek a valósághoz, a jelenbe. Vállait felhúzta, két ujját selyemövébe dugva előhúzott egy névjegykártyát.

– Az ötödik legnagyobb import-export cég a miénk a mindenségnek ezen a részén − dicsekedett. Van néhány emberünk, a legjobbak az adók és a tarifák területén. Ugorj be valamelyik nap, hogy elbeszélgessünk a régi időkről!

Han átvette a kártyát, Roa pedig a feleségéhez fordult:

Utánanézek, átvitték-e a csomagjainkat, te pedig nézd meg, hogy visszaigazolták-e a foglalásunkat a járaton, drágám! − Egy ideig gondolkodott. − Szerencsések vagyunk, hogy megúsztuk igaz, Han?

− Igen, Roa, szerencsések.

Az idősebb férfi vállon veregette, udvariasan elbúcsúzott Fiollától, és elvonult.

Lwyll − megvárva, hogy férje elmenjen − Hanra vetett egy mindentudó, lelkes pillantást:

– Azért te nem vagy teljesen kint belőle, ugye, Han? Hát persze, hogy nem, Han Solo! Mindenesetre köszönöm, hogy nem mondtad el neki…!

Megérintette Han vállát, és otthagyta őket.

– Érdekes barátaid vannak − ez volt Fiolla egyetlen hozzáfűznivalója a dologhoz, de látnivalóan más szemmel nézett Hanra. Fiatalos pillantásában ott lakozott a bizonyosság: Han olyan bevetés túlélője, amely komoly veszteségaránnyal dicsekedhetett.

A távolodó hátát nézve Han az adó- meg tarifa-szakértőkre gondolt, és eljátszadozott a névjegykártyával.

– Solo, ébredj fel! − nógatta Fiolla. − Törődjünk most saját magunkkal és azzal, hogy a nyakunkon maradjon a fejünk!

Han indult a helyfoglalási pulthoz.

A dolgok állhatnának rosszabbul is − gondolta.

– Azzal nem segítesz rajtuk, hogy bámulod őket − mondta Fiolla a szerencsejáték asztalokra mutatva, amelyek a várakozási csarnoktól kissé távolabb, az elegáns fogadószalonban álltak.

Fiolla tiszta, fényes köntöst és polikromatikus selyemből készült, puha esti mokasszint viselt. Az öltözetet magával hozta, eddig felső comb-zsebében és a bal bokánál levő zsebben raktározta − gondolván, hogy overalljai mindenhová jók lesznek, kivéve a reprezentatív helyeket. Most felvette az elegáns darabokat, a változatosság kedvéért. Han továbbra is hajózó ruháját viselte, bár a gallérrészt összehúzta.

− Végigmehetnénk azon, amit eddig tudunk − javasolta a nő.

– Mást sem csinálunk, mióta a fedélzetre szálltunk − válaszolta unottan Han.

Ez nem volt teljesen igaz. Számos egyéb dologról beszélgettek az utazás alatt; Han élvezetes és lelkes útitársnak találta a nőt; sokkal inkább, mint bárki mást az utasok közül; ennek ellenére kabinjának ajtaját az éjszakának megfelelő idő alatt állandóan zárva tartotta. Számos történettel szórakoztatták egymást. Fiolla elmagyarázta neki, hogy ő és asszisztense, Magg, meghallgatáson tartózkodtak a Bonadanon, amikor a hordozható üzenetrögzítő komputere kis időre meghibásodott, így Maggét vette igénybe, melynek nagyobb kiterjedésű kibernetikus háttere volt, lévén összességében is komplikáltabb szerkezet. Néhány véletlen melléütés betekintést nyújtott számára a Bonadan titkos információs rendszerébe. Talált feljegyzéseket a rabszolgacsoportok működéséről és Zlarb kifizetési könyveléséről is.

Han figyelmét még mindig a játékosok kötötték le, akik vagy szerencséjüket vagy tudásukat tették próbára az „Ötödik Pont”-on, a „Beugrató”-n, a „Hazug-döfés”-en, a „Vektor”-on és vagy féltucat egyéb játékon. Két standard időegység óta, mióta a Lady of Mindor utasszállító fedélzetére lépett, próbált kiagyalni valamit, hogy beállhasson a játékosok közé. Mióta kipihente magát, a tétlenség szinte elviselhetetlenné vált számára.

Fiolla végérvényesen kijelentette, hogy ebben nem támogatja, annak ellenére, hogy Han többször leszögezte: befektetései busás haszonnal járnának. Rámutatott: ha nem vesztegeti el a pénzét külön kabinra, most rengeteget adhatna neki kölcsön.

– Nem akadt időm felfrissíteni papás-mamás tudásomat − volt Fiolla válasza. − Azon kívül, ha olyan híres szerencsejátékos vagy, hogy lehet, hogy abban a süteményes dobozban repülsz körbe-körbe, ahelyett, hogy csillag-jachtod lenne?

Han témát váltott.

– Két időegység óta vesztegelünk ezen a szemétdombra való roncson. Ezzel eljutni az Ammuudra! Nem csoda, ha megbolondulok. A Falcon annyi idő alatt odaröpített volna minket, amennyi ezeknek a bolondoknak az indítóállomás feltakarításához szükséges!

Felállt a kisasztaltól, ahol étkeztek. Legalább nemsokára látjuk a bolygóhullást. − Azt hiszem, megyek és még egyszer odaadom a ruháimat a robot-komornyiknak, csak úgy, a móka kedvéért.

Fiolla megragadta a csuklóját.

– Ne légy már olyan elkeseredett! És kérlek, ne hagyj itt egyedül; félek, hogy a Ninn-pap megint letámad a formális absztinencia előnyeiről tartott előadásával. És ne fűzz hozzá kommentárt! Gyere, befizetlek egy menetre a „Csillagok háborújá”-n. Ezt még mi is megengedhetjük magunknak.

Nem sok utas maradt a hallban, mert a Lady of Mindor már leszálláshoz készülődött. A legtöbb utas csomagolt, vagy az utolsó percek bokros teendőit végezte. Han beadta a derekát és átmentek a zsetonjátékok bankjához.

Fiolla utánozni kezdte Han tértölelő lépteit, a férfi mellet haladva. Karját lóbálta, vállát hátracsapta és kissé túlozva himbálta csípőjét, mintha láthatatlan lézerpisztoly húzná az oldalát. Ugyanúgy pásztázta végig a termet, összevont szemmel, arrogáns tekintettel, mint ő, továbbra is egyszerre lépve vele.

Mikor Han észrevette, rögtön magára ismert. Körülnézett, keresve, hogy kinek jutott eszébe nevetéssel próbálkozni.

– Befejeznéd? − kérlelte fojtott hangon a lányt. − Még a végén kihív valaki párbajra.

Fiolla vigyorgott.

– Akkor majd megállítja egy sugárcsapás, kisfiam. A mestertől tanultam.

Erre Han is elnevette magát.

A „Csillagok Háborúja” játék két hajlított monitorból és a kontroll-egységből állt, amely majdnem teljesen körülvette a két játékállomást. Közöttük helyezkedett el a hatalmas holotank, részletes csillagvázlatokkal. A kontroll-egység vezérlőrúdjaival mindkét játékos hajók ezreit küldhette csatába a komputer modellezte űr mélyére.

Han megállította a nőt, amint az egy zsetont készült bedobni.

– Sosem rajongtam igazán a „Csillagok Háborújá”-ért. Túlságosan is hasonlít a munkámhoz.

Hát akkor mit szólnál egy utolsó andalgáshoz a sétálófedélzeten?

Felmentek a csigalépcsőn: teljesen egyedül voltak a sétálón. A többi utas talán már belefáradt a hely egyhangúságába. A sétálófedélzet nem volt más, mint egy üvegacélból készült, vékony, talán tíz méter hosszú, öt méter széles lemez, a hajótest vonalát követő íveléssel. Egy kisgyermek lelkesedésével bámulták a hipertér lenyűgöző fényjelenségeit. Kis idő múltán agyuk és szemük megpróbált rendet teremteni az üvegacélon túli káoszban, amelyből néhány alak, alakzatok tűntek elő − legalábbis úgy vélték.

Fiolla látta, hogy Han még mindig zavart.

− Csubira gondolsz, ugye?

– Nem lesz vele gond. Remélem, nem izgatja magát a késésünk miatt, és nem csinál valami bolondságot…

A hangosbemondó elrecsegte az utolsó figyelmeztetést a normálsebességre való átállás előtt − bár ez inkább a személyzetnek szólt, mintsem az utasoknak. Nem sokkal később Fiolla torkából halk, elragadtatott kiáltás tört fel, amint a hipersebesség okozta háromdimenziós vonalrajz lassan csillagok mezejévé olvadt.

A hajó pozíciója miatt nem láthatták sem a Ammuudot, sem annak kísérő bolygóit.

– Milyen sokáig tart! − csodálkozott Fiolla, mikor hirtelen szirénák szólaltak meg a hajó egész hosszában. A világítás ki-kihunyt, villogni kezdett, majd a sokkal halványabb vészvilágítással váltotta fel. Utasok rémült kiáltásai visszhangzottak a folyosón.

– Mi történik itt? − aggodalmaskodott Fiolla − Netán egy örvény?

– Nem légörvény ez − állapította meg Solo. − Mindent lezártak, kivéve a tartalékrendszert; bizonyára a pajzsba igyekeznek energiát áramoltatni.

Han megfogta a lány kezét, és visszaindult a lépcső irányába.

− Hová megyünk? − kérdezte a lány.

– A legközelebbi vészzsiliphez vagy mentőcsónak-állomáshoz − üvöltötte Han a választ.

A szalon elhagyatott volt. Ahogy a folyosóra értek, a hajó megrázkódott alattuk. Han a sokat tapasztalt űrjáró gyakorlatával tartotta meg egyensúlyát, miközben elkapta Fiollát is, mielőtt az egy lámpaernyőnek tántorodott volna.

– Valami nekünk jött! − állapította meg Han. Mintha csak a mondottakat támasztaná alá, abban a pillanatban hermetikusan záródó, súlyos rekeszajtót hallottak a helyére csúszni valahol a hajón. A Lady of Mindor külső burka sérülést szenvedett!

Egy légikísérő rohant végig a folyosón, egyik karja alatt mentőtáskával. Mikor Han látta, hogy nem fog megállni, két kézzel megmarkolta zsinóros öltözékét.

– Engedjen! − mond