/ Language: Hungary / Genre:antique

Magyar mese- és mondavilág 2. - A fekete kisasszony

Benedek Elek


MAGYAR MESE- ÉS MONDAVILÁG

II.

A FEKETE KISASSZONY

MESÉLTE BENEDEK ELEK

A szöveget gondozta és a Szómagyarázót írta

KOVÁCS ÁGNES

Eredeti kiadvány: Magyar mese- és mondavilág / mesélte Benedek Elek

[Budapest] : Könyvért ; Móra, 1987-1989

ISBN 963 11 6043 2

Készült a MEK Egyesület részére 2010-ben felajánlott

SZJA 1%-os támogatásból.

A felajánlásokat hálásan köszönjük!

A MEK Egyesület adószáma: 18100277-2-41

Bankszámlaszáma:

CIB Bank Zrt. 10700464-66140997-51100005

A FEKETE KISASSZONY

Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, annak a királynak tizenkét fia. Ez a tizenkét fiú mindig együtt járt, s különösen az erdőben szerettek bódorogni.* De akárhányszor mentek az erdőbe, mindig találkoztak egy ősz öregemberrel, aki megállította őket, s mind azt tanácsolta nekik:

– Fiaim, ne járjatok mindig az erdőben, menjetek egy kicsit világot látni!

A fiúk elmondták otthon az édesapjuknak, hogy mit mond nekik mindig az az öregember, de a király nem akarta elengedni őket. Hanem az ősz öregember csak mindig elébük állott, ha más erdőbe mentek is. Ismét csak azt tanácsolta, menjenek el világot látni, mert különben nem lesz jó vége a dolguknak.

Nem tudtak nyugodni az öregembertől. Addig beszéltek hát az apjuknak, míg el nem engedte.

– Hát menjetek Isten hírével, lássatok világot!

Lóra ültek, s mentek világgá. Az első nap egy erdőben esteledtek el, s ott az erdőben találtak egy kastélyt. Nem kérdezték, ki lakik a kastélyban, bementek egyenesen, végigmentek a szobákon, hát éppen tizenkét szoba volt, minden szobában egy ágy megvetve. Egy szobában pedig az asztal felterítve éppen tizenkét személyre, s tele volt az asztal mindenféle drága enni-, s innivalóval. Volt a kastély mellett egy istálló is, abban az istállóban éppen tizenkét lónak hely, minden ló számára széna, zab bőven. Bekötötték a lovakat, szénával, zabbal jól ellátták, aztán visszamentek a kastélyba, letelepedtek a terített asztalhoz, ettek-ittak, vígan voltak, mikor aztán elálmosodtak, szépen lefeküdtek.

Éjfélkor a legidősebb királyfi fölébred valami szóra. Hallja, hogy valaki szólítja a nevén:

– János, gyere ki!

Fölkel a királyfi, kimegy az udvarra, s hát ott egy leányt talál, akinek olyan fekete az arca, mint a korom. Mondja a leány:

– Ne ijedj meg tőlem, te királyfi, hogy ilyen csúnya fekete az arcom. Király leánya vagyok, éppen tizenegy testvérem van, mint neked. Egy boszorkány rútította el az arcunkat, s megátkozott, hogy addig az arcunk meg se fehéredjék, amíg tizenkét királyfi ebben a kastélyban hét esztendeig, hét hónapig, hét hétig, hét napig, hét óráig itt nem lakik, s ez alatt az idő alatt a kastélyból ki sem mennek, meg sem házasodnak.

A fekete leány többet egy szót sem szólt, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Mondja reggel János királyfi az öccseinek, hogy mi történt vele az éjjel, de az öccsei azt mondták, hogy ha az a tizenkét leány mind az Isten angyala volna, még akkor sem maradnának ilyen hosszú ideig. Egyszeriben fölnyergeltek, s mentek tovább, csak János maradt ottan a kastélyban. De még ki sem értek az erdőből, elállotta útjokat tizenkét farkas, nem bírták széjjelverni, elkergetni, szégyenszemre vissza kellett, hogy menjenek a kastélyba. Hanem ugyan oda visszamehettek, mert akkor már sem maguknak, sem lovuknak nem volt sem étele, sem itala. Azzal kellett beérni, amit bátyjuk adott a magáéból.

Másnap reggel ismét nekikészültek, legyen égszakadás, földindulás, történjék akármi, ők továbbmennek. De ahogy kimentek a kastélyból, mind a tizenegy fiú kőbálvánnyá változott.

Egyedül maradt János királyfi a kastélyban, élő ember nem volt rajta kívül, de honnét, honnét nem étel-ital volt bőven neki is, a lovának is.

Így telt esztendő esztendő után. Mikor aztán még csak három nap volt hátra, bejött hozzá este a fekete kisasszony, s mondta neki:

– Hallod-e, te János királyfi, ma éjjel eljönnek hozzád az ördögök a tizenegy öcséd képében, hívnak, csalogatnak téged mindenféle szép szavakkal, de te ne is hallgass rájuk! Amikor látják, hogy nem mégy velük, megkínoznak, sanyargatnak mindenféleképpen, de te szenvedd el azt is.

Csakugyan úgy volt, ahogy a fekete kisasszony mondotta. Eljöttek éjjel az ördögök, körülfogták, hívták, csalogatták: gyere velünk, te bolond, ne maradj itt. De János királyfi, egy szó, nem sok, annyit sem szólt. Akkor aztán megharagudtak az ördögök, s úgy megverték, hogy a csontja is ropogott belé.

Reggel eljött a fekete kisasszony, megkente a királyfi testét mindenféle csudaírrel, s még hétszerte szebb lett, mint volt annak előtte. Akkor aztán azt mondta János királyfinak:

– Az első próbát szépen kiállottad, János királyfi, hanem ma éjjel még nehezebb próbád lesz. Az ördögök megint eljönnek, apád s anyád képében, megint hívnak, csalogatnak, de te csak ne szólj semmit! Amikor látják, hogy szép szóval semmire sem mennek, megkínoznak, sanyargatnak, kezed-lábad összekötik, kivisznek az udvarra, s felakasztanak. De te még az akasztófa alatt se szólj semmit, gondolj reám, s ne félj semmitől!

Úgy történt minden, ahogy a fekete kisasszony mondta. Eljöttek az ördögök, hívták, csalogatták, megkínozták, fölakasztották, de jött reggel a fekete kisasszony, levágta a kötelet, megkente a János királyfi testét mindenféle csudaírrel, s még hétszerte szebb lett, mint volt annak előtte. De a fekete kisasszony arca is félig megfehéredett. Mondta is János királyfinak:

– Nézd meg az arcomat, János királyfi, úgy-e fehéredik? Ha még a harmadik próbát is kiállod, egészen megfehéredik az arcom, akkor aztán kettőnké a világ. Ma este ismét eljönnek az ördögök, mégpedig apád, anyád, testvéreid s mindenféle rokonaid képében, megkínoznak, sanyargatnak, aztán tüzes koporsóba tesznek, porrá égetnek, de te csak gondolj reám, ne félj semmitől!

Éppen úgy történt, ahogy a fekete kisasszony mondotta. Eljöttek az ördögök, hívták, csalogatták: gyere haza, te bolond, ne veszeszd el az életedet egy fekete arcú leányért, s mikor a szép szó nem fogott rajta, tüzes koporsóba fektették, s porrá égették. Ám jött reggel a királykisasszony, megkente a János királyfi porát, s hát egyszerre csak megelevenedék, az lett, aki volt, de még hétszerte szebb, mint annak előtte.

– Na, János királyfi – mondá a királykisasszony –, most nézd meg az arcomat, fehér-e?

– Fehér – mondá János –, fehérebb a fehér liliomnál.

– Hát te csak menj előre – mondá a lány – a fekete városba, az én városomba, én még itt maradok a testvéreimmel, aztán majd utánad megyünk, hanem jegyezd meg jól előre, hogy az úton majd találkozol egy csudaszép leánnyal, az megszólít téged, hí, csalogat szép szavakkal, hogy menj vele, de te fordulj el tőle, egy szót se szólj, máskülönben az életeddel játszol. Amint továbbmégy, találsz majd egy terített asztalt, lesz azon mindenféle drága étel-ital, de te rá se nézz, hozzá se nyúlj, mert bizony mondom, életeddel játszol.

Azzal elbúcsúztak egymástól, felült János királyfi a lovára, s indult a fekete város felé. Hát csakugyan, amint egy rengeteg erdőbe ér, ott elébe áll egy csudaszép leány, megszólítja:

– Ki vagy te, mi vagy te, te szép dali legény, honnét jössz, merre mégy? Gyere velem!

Mosolygott, nevetett, de János királyfi elfordította a fejét, s szó nélkül továbbment. Még jó hajításnyira sem ment, meglátja a terített asztalt. Egy kicsit éhes is volt, szomjas is volt, de gondolta is magában: ugyan mi az ördög lelheti, ha egy falást lecsippent abból a piros, ropogós cipóból, s megiszik egy csöppet abból a drága jó tokaji borból, mert úgy tudjátok meg, hogy tele volt az asztal tokaji borral s a Jézus tudja, még mi jóféle itallal. Le sem szállt a lováról, csak lenyúlt a cipó után, letört belőle egy darabot, megette, aztán egy üveg tokaji bort egyben kihajtott. No, abban a szempillantásban le is esett a lováról a földre, s olyan mély álomba merült, hogy ágyúszóval sem lehetett volna felkelteni.

Jött nemsokára utána a fekete kisasszony puha bársonyhintón, ott találja János királyfit a földön, költi, szólítgatja, rángatja, de bíz az nem ébredett föl. Akkor elévette az aranypennáját, s a János királyfi kardjának a lapjára ezt írta:

“Ha fölébredsz, menj vissza a kastélyba; az istálló vakablakában találsz egy vasszöget, azt a kardoddal vágd ketté. Erre mind a tizenegy öcséd megelevenedik, hozd el őket is a fekete városba. Útközben a Veres-tenger partjához értek, ottan találtok egy óriást, az általvisz titeket a tengeren, de mikor általvisz, mondjad neki, hogy a gyűrűdet beleejtetted a tengerbe, menjen s keresse meg. Mikor aztán megfordul az óriás, taszítsd belé a tengerbe, mert különben szörnyű halálnak halálával pusztít el téged is, a tizenegy öcsédet is. A Veres-tengertől nem messze van a hármas üveghegy, azontúl van a fekete város. A ti lovaitok ezen a hegyen nem tudnak általjönni, de van a hegy aljában egy bakarasznyi* ember. Ez megszólít titeket, beszél nektek mindenféle bolondságot, de ti ne szóljatok semmit, erre ő aztán megmérgesedik, s sorban felkap valamennyit, s úgy általdob az üveghegyen, hogy éppen a fekete városban estek le.”

Jó sötét este volt, mikor János királyfi felébredt, elolvasta a levelet a vacsoracsillagnál, fölkap a lovára, visszavágtat a kastélyba, szalad az istállóba, ott a vakablakban megtalálja a vasszöget, a kardjával kettévágja, s hát megcsendül-bondul bele az egész udvar, s – mit látnak szemei! – a tizenegy öccse egyszerre megelevenedék, de még a lovak is megelevenedtek.

A királyfik azt hitték, hogy csak egy éje alszanak, semmiképpen sem akarták elhinni, hogy ez az éjszaka tovább tartott hét esztendőnél. Most már a kastélyban az ő részükre is volt étel-ital bőven, azon melegében nagy dáridót csaptak, aztán lóra kaptak, s uccu neki! elvágtattak a fekete város irányában.

Hét nap, hét éjjel mentek, míg a Veres-tenger partjához nem értek. Ott volt az óriás a tenger partján. Fölvette a tizenkét királyfit lovastul, mindenestül. Egybe általvitte a Veres-tengeren, s ott lerázta magáról a legényeket, a lovakat. Hanem János királyfi nem felejtette el, hogy mit írt a fekete kisasszony. Mondja az óriásnak, hogy egy kedves drága gyűrűje beleesett a tengerbe, forduljon meg, s hozza fel a tenger fenekéről.

Megfordul az óriás, János királyfi pedig megtaszítja, s az óriás beleesik a tengerbe. Kiabált, káromkodott az óriás:

– Volt eszed, te kutya, hogy belétaszítottál, mert különben szörnyű halálnak halálával haltatok volna meg mind!

“Azám – gondolta János királyfi –, volt esze a fekete kisasszonynak!” Hirtelen lóra pattantak mind a tizenketten, s vágtattak, mint a sebes szél, de útközben megállapodtak egy kicsi ház előtt, bementek oda, ha kapnának valami enni– s innivalót. Nem volt senki más a házban, csak egy öregasszony, de olyan öreg, hogy az orra a földet verte. Köszönti János királyfi:

– Adjon isten jó estét, öreganyó!

– Szerencséd – mondá az öregasszony –, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben vége az életednek.

– Hiszen én kendnek semmit sem vétettem – mondá János királyfi.

– Hát a leányomat ki ölte meg? – kérdezte az öreganyó.

– Én nem, azt tudom – mondá János királyfi –, nem öltem én meg soha senkit az életben.

– Hát tudd meg – mondá az öregasszony –, hogy az a vasszeg, melyet kettévágtál, az én leányom volt. Az varázsolta volt meg azt a tizenkét leányt.

Gondolta magában János királyfi, jó lesz innét továbbmenni. Elbúcsúzott az öregasszonytól, még vigasztalta is:

– Ne búsoljon, öreganyó, mert szeg helyett szeget ad az Isten! – azzal nekivágtattak a hármas üveghegynek.

Bezzeg hogy ott volt a bakarasznyi ember, ott ugrált, fickándozott, hadonászott.

– Hé, emberek, hé, kik vagytok, mik vagytok, mit kerestek itt, mi, he?! Ez az én földem, az én országom, nagyapámnak a nagyapja szerezte. Egy tapodtat sem eresztlek tovább.

A királyfik csak kacagtak ezen a pezderkedő* kis emberkén, de egy szó nem sok, annyit sem szóltak. De már erre olyan mérges indulatba jött a bakarasznyi ember, hogy ő sem szólt többet, csak fogta sorba a lovakat, s úgy, ahogy voltak, gazdástul, mindenestül egymás után keresztülhajigálta a hármas üveghegyen. Ott estek le mind a tizenketten a fekete város közepén, s úgy láttam, mint ma, kutyabajuk sem lett.

Mentek tüstént a fekete várba. Kint ült a tornácban a tizenkét leány, várták a tizenkét királyfit. Olyan fehér volt mind a tizenkét leány, mint a fehér liliom, annál is fehérebb.

Összebarátkoztak, összeédesedtek mind a legények, mind a leányok. Hívattak még aznap tizenkét papot, azok szépen összeadták, azután tizenkét cigánybandát, azok húzták, ahogy tudták. Én is nektek mesét mondtam, ahogy tudtam, hogyha jobban tudnám, még tovább mondanám.

A VÖRÖS KIRÁLYBÍRÓ

A világhíres Hunyadi János idejében történt, amit most elmondok néktek. Abban az időben annyi volt a török Erdélyországban, mintha a földből nőttek volna ki. Pedig a dicső Hunyadi János az ő vitézeivel ugyancsak pusztította éjjel-nappal, de hiába, hogyha egyet levágtak, száz termett helyébe.

A többi közt körülfogták a törökök Kőhalom várát is. Beüzent a basa a kőhalmi királybírónak,* hogy ha egy egészvágás szekér* aranyat nem fizetnek: kő kövön nem marad, s még a csecsszopó gyermeknek sem kegyelmez meg. De volt szörnyű nagy ijedség! Csak két ember nem ijedt meg: a királybíró, akit a vörös hajáért vörös királybírónak hívtak, s az ő keze-lába: egy Menenges nevű ember, aki messze földön híres volt az ördöngösségéről. Csudálatos dolgokat művelt ez a Menenges. Ha jókedve kerekedett, tüzet fújt a szájából. Ha vendégségekbe hívták, fogta magát, s a vizet borrá változtatta, mikor meg látta, hogy a vendégeknek erősen virágos kedve kerekedett, vízzé változtatta a bort.

Hát amint mondám, nagy volt az ijedség, mikor a basa beüzent Kőhalomba, az egészvágás szekér aranyért. Elészedte, kinek mi aranya volt, a ládafiából, de az egész Kőhalomban nem gyűlt össze több egy félvágás* szekérre valónál. Na, most mi lesz? A török basa bizonyosan nem tréfál. De a vörös királybíró nem ijedt meg. Kiment az ő hű keze-lábával a várból, ment egyenesen a basához, s azt mondta:

– Sok aranyat kívánsz, vitéz basa. Csak a felét tudjuk megadni. De ha türelemmel leszel, három nap múlva a másik felét is becsületesen megadjuk.

– Jól van – mondá a basa –, de addig velem jössz Törökországba. Ha megkapom a másik félvágás szekér aranyat is, visszaeresztlek.

A vörös királybíró kihozatta a félvágás szekér aranyat, elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, el a város népétől, s indult nagy Törökországba, három hónapig tartó nehéz fogságra.

Legutoljára az ezermester Menengestől búcsúzott, de ez azt mondta:

– Ne búcsúzzék tőlem, nagy jó uram, mert én nem maradok el kigyelmedtől. Megyek kigyelmeddel a nehéz fogságba.

Elment a vörös királybíró s vele a keze-lába. Török császár városában záratták toronyba, nagy nehéz fogságra. De eltelt a három hónap, s bizony nem érkezék meg a félvágás szekér arany. Elmúlt a negyedik, el az ötödik hónap, el a hatodik is, csak nem érkezék meg az arany. Eszük ágában sem volt a kőhalmi szászoknak, hogy kiváltsák a királybírójukat, pedig derék egy ember volt. Vagy az is meglehet, jutott eszükbe, de nem tudtak összegyűjteni egy félvágás szekér aranyat.

– Istenem, istenem – sóhajtott föl egyszer a vörös királybíró –, itt kell elsenyvednem ebben a sötét toronyban, a nehéz rabláncon! Hej, Menenges, Menenges, mennyi ördöngösséghez értettél te is, míg szabad voltál, az volna az igazi ördöngösség, ha kiszabadítanál innét, s hazavinnél Kőhalomba.

– Éppen csak ezt a szavát vártam, nagy jó uram. Feküdjék le csak, s aludjék csendesen. Holnap éjjel a házában alhatik.

– Menenges, ne bolondozz, nincs kedvem most a tréfára!

– Uram, aludjék, egyébre gondja ne légyen!

Lefeküdt a vörös királybíró, s csakhamar el is nyomta az álom. S amíg ő aludt, az ördöngös Menenges kinyitotta a torony vasajtaját, aztán leterítette a köpenyegét a földre, s pitymallatkor felébresztette a gazdáját.

– Nagy jó uram, készüljön az útra!

– Ne tréfálj, Menenges!

– Nagy jó uram, üljön erre a köpenyegre, s fogóddzék jól belém!

A vörös királybíró ráült a köpenyegre, Menenges pedig valami hókuszpókuszt csinált, s azzal – surr-burr! – kisurrant a köpenyeg az ajtón, fel a magas levegőégbe. Repült a köpenyeg, mint a szél, olyan sebesen, tengeren, erdőn, mezőn át, s mire feljött a Vacsoracsillag, szépen leszállott a kőhalmi vár udvarának közepén.

– Itthon vagyunk, nagy jó uram!

Igazán otthon voltak. Összecsődültek a népek, s szemük-szájuk elállt a nagy álmélkodástól. Hogy tudtak ezek hazajönni, mikor mindkettőnek a lábán volt a nehéz rabbilincs. Hiába kérdezték, nem mondták meg senkinek, hogy milyen csudálatosképpen jöttek haza. Csak mikor Menenges meghalt, akkor mondta el a vörös királybíró, hogy Menenges az ördögök segítségével hozta haza.

Már akárhogy, de hazajöttek, s az is igaz, hogy Törökországban voltak, nagy erős fogságban, mert azt a két nehéz láncot még nemrégiben is lehetett látni a kőhalmi vár egyik szegletében.

A CIGÁNYPURDÉ

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három szép nevendék fia: egyik dalibb a másiknál. Nem is lesz vala ennek a királynak semmi panasza a világsora ellen, ha nincs a gyönyörű selymes kertje. Csudájára jártak annak a világ legtúlsó szegletéből is, de már azt emberi száj nem tudná elbeszélni, mennyi bosszúságot okozott neki ez a kert minden áldott reggel. Hát az úgy volt, hogy ha a mai áldott szent napon derékig nőtt a selyem benne, másnap reggel csak a tarlója volt. Miféle állat ette le, azt senki lélek nem tudta megmagyarázni, mert amennyi strázsát odaállítottak, azt mind elnyomta az álom éjfélkor.

Búsult a király, hogy helyét sem találta. A nagyobbik fia már nem nézhette tovább ezt az örökös búcsálódást,* s azt mondta:

– Felséges apámuram, egyet se búcsálódjék többet, az éjjelre én állok ki strázsának, s meglássa kied, hogy egy nem sok, annyi híja sem lesz a selyemnek.

A király azt sem mondta: tegyed, ne tegyed. Gondolta, hogy úgyis hiábavalóság, hadd strázsáljon, se nem árt, se nem használ.

No, elkövetkezik az este. A királyúrfi komlós cipót tesz a tarisznyájába, s elindul a kert felé. Amint a kertkapuhoz érne, csak eleibe áll egy kicsi egérke, s mondja neki:

– Hallod-e, te királyúrfi, adj egy falás kenyeret, bizony nem bánod meg.

De a királyúrfi még nem is hederített az egérkére, bement a kertbe, s leheveredett a selyemvetés szélibe. Ott fütyörészett, dudorászott, hogy valahogy el ne nyomja az álom, de mikor tizenkettőt ütött az óra, csak meglegyinté az arcát valami szél, s úgy elalszik abb’ a helyben, mintha fejbe ütötték volna. Reggel, mire felébredt, az apja már ott állott nagy szomorún: megint csak a tarlója volt a gyönyörű selyemvetésnek.

Következő éjjel a középső királyúrfi ment strázsálni. Ennek is elejébe szökik a kicsi egérke a kapu előtt, kért tőle egy falás kenyeret, de ez sem adott. Hanem bezzeg elaludt őkelme is, mikor az óra tizenkettőt kongatott. Kimegy a király reggel, s hát megint csak a tarlója van a selyemnek.

– Ejnye így meg amúgy – mondá a legkisebb királyúrfi –, már csak én is szerencsét próbálok!

Eleget mondta az apja, hogy ne oktalankodjék, ha a bátyjai meg nem tudták őrizni, ő ugyanvalóst nem tudja. De a kicsi királyúrfi addig erdőlt* az öreg királyon, addig lábatlankodott, míg azt nem mondá:

– Lássad, ha nincs jobb dolgod!

Szép ropogósra sült komlós cipót tesz a tarisznyájába, s még egy kulacs vizet is vesz melléje a kicsi királyúrfi, s mihelyt beesteledett, elindult a kert felé.

Hát az a szetemnyi* kis egérke ott volt megint a kertkapu alatt, s egy falás kenyeret kért tőle is Isten nevében. A kicsi királyúrfi adott jó szívvel, kenyeret is, vizet is.

Azt mondja az egérke:

– Na, te kicsi királyúrfi, jótétel helyébe jót várj! Ennem-innom adtál, meg is szolgálom. Menj csak bé a kertbe, feküdj le a selyemvetés szélébe, s aludjál el bátran. Éjfélkor én megcsippentem a füledet, te arra felébredsz. Éppen akkor megy el melletted egy ezüstszőrű paripa, ezüstkantár a fejében. Mindjárt ragadd meg a kantárt, s el ne ereszd a paripát, ha lerugódja is a csillagos eget. Csak hogy megmenekedhessék, neked adja az ezüstkantárt, ennek az ezüstkantárnak pedig az a titka van, hogy ha megrázintod, egy felnyergelt ezüstszőrű paripa s egy regiment katona áll a te parancsolatodra. Holnap éjjel egy aranyszőrű, holnapután éjjel egy gyémántszőrű paripa szökik be a kertbe, vedd el ezektől is a kantárt, mert ezek ugyancsak egy-egy regiment katonával állítnak elé egy kantárrázintásra. Hanem azt mondom én neked, ugyan jól ügyelj magadra, mert a bátyáid erősen meggyűlölnek, hogy a selyemkertet meg tudtad őrizni, s az életedre törnek. Különösen, ha vadászni hívnak, meg ne indulj velük, mert tudom, Istenem, hogy elvesztenek.

Megköszöni a királyúrfi a jó tanácsot, bémegy a kertbe, lefekszik, elalszik. Hát mikor tizenkettőt ütne az óra, fölébred, s éppen mellette halad el az ezüstszőrű paripa. Csak megkapja nagy hirtelen a kantárját, rúgni kezd a paripa, hogy szinte leszakadt a csillagos ég, de a királyúrfi ki nem eresztette a kezéből, míg a kantárt által nem engedte, s meg nem ígérte, amit az egérke mondott volt.

Reggel a király bémegy a kertbe, hát a selyemvetésből egy szál sem hibádzik. Örvendett a király, csakhogy ki nem ugrott a bőréből. A kicsi királyúrfi pedig második éjjel, de harmadik éjjel is megőrizte a selyemvetést, elfogta az aranyszőrű s a gyémántszőrű paripát, s mind a kettőnek elvette a kantárját.

A vén király alig tudta győzni gyönyörködéssel reggelenként, mikor látta, hogy a selyem derékig ért. Hej volt öröm, dínomdánom. Mindenki örvendett, csak a két nagyobb fiú bosszúskodott, mérgelődött magában. Úgy elfogta az irigykedés mind a kettőt, csakhogy meg nem hasadtak belé.

Még aznap össze is egyezkedtek, hogy az öccsüket elcsalják az erdőbe vadászni, s ott megölik. A kicsi királyúrfinak eszébe sem jutott az egérke tanácsa, s boldogtalan fejével elment az erdőbe. Mikor az erdő széléhez érnének, a két nagyobbik előremegy, ott összesúgnak-búgnak, a kicsi királyúrfi pedig magára marad. Hát amint ott bódorogna a paripáján, csak felfut a kicsi egérke nagy hirtelen a paripa marjára,* s leül éppen vele szemben.

– Nem fogadtad meg a tanácsomat úgy-e, kicsi királyúrfi? Hamar vágtass el innét, különben halálfia vagy! Ahol ni, balra az ösvényen találkozol egy cigánypurdéval,* cserélj vele köntöst, s menj, amerre a szemed lát.

Elvágtatott nagy szomorúan a kicsi királyúrfi, találkozik a cigánypurdéval, s megszólítja, hogy cseréljenek köntöst. Az a purdé* azt hitte, hogy csak bolondoznak vele, de mikor látta, hogy fele sem tréfa, kivetette nyakából a rongyos ingét, átaladta a királyúrfinak, ő pedig felöltözött a fényes hercegi köntösbe, felpattant a lóra, s elnyargalt az erdőbe.

Elindult most a királyúrfiból lett cigánypurdé. Ment, mendegélt árva feje hegyen-völgyön átal, hetedhét ország ellen. Egyebe sem volt annál a három kantárnál, amit a lovak fejéből húzott volt ki. Ezeket elvitte magával. Gondolá, ha nem egyéb, eladja, de legalább nem hal éhen, míg szolgálatot kap. Ment, mendegélt, s beért egyszer egy városba. Itt volt a veres király rezidenciája. Bémegy a palota udvarába, elémondja, hogy ő szolgálatot keres. Éppen aznap menesztették a kertészinaskát, megfogadták helyébe.

No, telt-múlt az idő. A cigánypurdé jól viselte magát, mindenkinek kedvében járt. Egyszer vasárnap, mikor minden lélek a templomba ment, csak ő maradt otthon, s a veres király legkisebb leánya. A foga fájt szegénynek, azért maradt otthon. Nagy kínjában kidőlt az ablakon, s úgy nézte a gyönyörű szép virágoskertet. A cigánypurdé ott lődörgött a virágágyások közt. Mit gondol, mit nem, fogja magát, eléveszi az ezüstkantárt, megrázintja, s abb’ a minutában ott termett az ezüstszőrű paripa. Felpattan rá, de aközben olyan ragyogós ezüstgúnya kerekedik a cigánypurdéra, hogy a királykisasszonynak a szeme-szája elállt bámulatában.

Aj, megsarkantyúzza most amúgy istenesen a paripát, táncolni kezd alatta, rúgott, de úgy, hogy az égig szállott a por nagy feketén, akkor beleugratott a szép virágágyásba, s azt a teméntelen sok gyönyörű virágot kirúgatta tövestül, mindenestül. A királykisasszonynak úgy megtetszett ez a bolondság, hogy mindjárt elfelejti a fogfájást. Hanem azért úgy tett, mintha semmit se látott volna.

Hazajőnek a templomból. Látja a kertész a szörnyű pusztulást, fut a purdénak, ki ekkorra már rongyos ruhába öltözött.

– Megöllek, te tolvaj, gyilkos lélek! Ki járt itt?! Ki fordítá fel ezt a kertet?!

Lekiált a királykisasszony az ablakból, hogy ne merjen a purdéhoz nyúlni, mert az nem oka semminek. A kertész ájuldozni kezdett nagy bosszúságában, de nem bánthatta a purdét, amikor a királykisasszony olyan erős védelmébe vette.

Eltelik egy hét, jő más vasárnap. Ismét az egész udvar templomba megy, csak a purdé nem s a kicsi királykisasszony. Most ugyan egy mákszem baja sem volt a fogának, hanem azért felkötötte az állát egy nagy fehér ruhával, csakhogy otthon maradhasson, kidől az ablakba, a cigánypurdé pedig ott lődörgött, bódorgott. De ismét csak gondol valamit, megrázintja az aranykantárt, s abb’ a szempillantásban ott termett az aranyszőrű paripa. Csak felpattant rá, s úgy kirúgatta vele a virágokat, hogy hetvenhét mérföldre szóródtak el. Mikor a kertész ezt meglátta, úgy elájult, hogy egy cseber vízzel kellett felmosdatni. Fut a purdénak, hogy megölje, de a királykisasszony lekiáltott, hogy azt ugyan ne bántsa, mert a purdé semminek sem oka.

Eljő a harmadik vasárnap. Most is otthon maradnak ketten: a királykisasszony s a cigánypurdé. Most a gyémántkantárt rázintotta meg, s mindjárt ott termett a gyémántszőrű paripa. De olyant aztán nem látott a királykisasszony világon való életében, ahogy a gyémántszőrű paripa táncolt, rugdosott. A gyémántruhába öltözött purdé pedig olyan szép volt, hogy a királykisasszony nem tudott betelni a nézésével. Úgy bele is habarodott, hogy a szíve csak úgy repöstölt* bele.

Ez így eltelt-elmúlt.

Egyszer a király kihirdeti ország-világszerte, hogy három eladó leánya van, s amely herceg feleséget akar, csak jöjjön az udvarába, s akiket közülük kiválasztanak a leányai, azokhoz adja őket.

Hát – lelkem, Istenem – mindenféle királyurak, hercegek csak úgy omlottak a veres király udvarába.

Kiállott a király három leányával a palota tornácába, a hercegek glédába állottak az udvaron, s beszédet tartott a gyülekezethez.

– Felséges hercegek! Nézzetek ide, itt van a három eladó leányom, mind a három kezében egy-egy aranyalma. Akiknek ezeket az almákat dobják, azoknak adom a leányaimat, bármiféle rendű emberek is legyenek. Én mondom ezt, a veres király, s meg sem másolom.

No hiszen, lett erre fészkelődés, izgolódás, mozgolódás a hercegek közt. Mindegyik lábujjhegyre állott, hogy jobban szemügyre kerüljön. Elsőben is a legnagyobb királykisasszonynak kellett eldobnia az aranyalmát. Csak végigfutott szemével a hercegek glédáján, s mire tízig lehet számolni, megdobta almájával a fehér király legnagyobb fiát, aki a cigánypurdénak éppen az édestestvére volt.

Kerül a sor a középső királykisasszonyra, ez sem tétováz sokáig, megdobja a fehér király középső fiát.

Következik a legkisebb királykisasszony. Hej, ugyan kit dob meg az?! Erre ugyanvalóst kandi* volt minden lélek.

A’ bizony, mit gondolt, mit nem – fordult egyet a sarkán, azt mondotta, hogy ő senkinek sem dobja az ő almáját a jelenlevők közül. Nem kell azokból egy se neki, nem bizony.

Morgolódott az öreg király, eleget beszélt a leánynak innét is, túl is, hogy ennyi meg annyi szép fiatal legény van a hercegek között, válasszon közülük. Nem ő!

– Hát kit akarsz, mit akarsz?! – kiáltott szörnyű mérgesen a király.

Azt feleli a királykisasszony:

– Szólítsanak elő minden élő lelket, aki az udvarban lakik, azok közül talán választok valakit.

Mit csináljon, szavát adta, meg nem másolhatja, hogy nem ellenzi, akárkinek is dobja az almáját. Eléhívják mind, akik csak az udvarban szolgáltak: inasokat, kocsisokat, béreseket.

– No, dobd oda valamelyiknek! – kiáltott a király nagy haraggal.

– Nem dobom bíz’ én! – feleselt a kicsi királykisasszony.

– Hát kinek akarod dobni? Ki hiányzik még cselédeimből?!

Gondolkozik mindenki, egyik erre, másik arra gondol, de senkinek eszébe nem jutott, hogy valaki még hiányozhatnék. Nagy későre eléáll egy inas, s jelenti:

– Felséges királyom! Életem-halálom kezedbe ajánlom, innét nem hiányzik más, csak az a cigánypurdé!

Nagyot kacag a király, pedig úgy ette a méreg, hogy szinte meghasadt belé.

– Hát szólítsátok elé azt a purdét! – kiált a király.

Elészólítják. A cigánypurdé erőst szégyenkedve elésompolyog a kertből. A rongy csak úgy fityegett utána. Nem tudá visszatartani a kacagást senki lélek. De a királykisasszony ügyet sem vetett a nagy kacagásra, s amikor a cigánypurdé tíz lépésre közeledett, csak odadobta neki az aranyalmát.

Hej de fölháborodék a király szörnyűségesen! Kékült-zöldült, a két szeme veres karikát hányt, ordított, mint egy megvadult állat, hanem a királykisasszony azt mondta, hogy: vagy a purdé felesége lesz, vagy pedig szörnyű halálnak halálával hal meg.

– Jól van, te átkozott teremtés! – kiabált a király. – Légy ennek a rongyos cigánypurdénak a felesége! De az én palotámban nem is lesz helyetek, az én abroszomhoz nem dörgölitek a szájatokat!

Azzal odamutatott a disznópajta felé, s azt mondta:

– Ott ellakhattok, ha tetszik. Ha nem tetszik, el is mehettek.

Elszomorodék a kicsi királykisasszony egy kicsit, de ismét csak nekidurálta magát, s gondolá, hogy ő bizony egy cseppet sem ereszti búnak a fejét, hanem beköltözik a disznópajtába, ott is lehet ő boldog, csak a cigánypurdé szeresse.

Azonközben, míg az éfiú* pár beköltözött a disznópajtába, folyt a palotában a dínomdánom, húzta tizenkét banda, táncolt a sok hercegkisasszony, hogy rengett-döngött belé a helyiség. Ették-itták a sok minden jót, de a fiatal párra senki sem gondolt. Csak éjfél után jutott eszébe a kicsi inasocskának, hogy vigyen egy kevés maradék csontot-bontot nekik.

Hát egyszer, amint istenes javában mulatoznának a palotában, kürtszó hallatszik a kapu előtt. Egy staféta érkezék nagy lelkendezve, egyenest befut a palotába, s jelenti a veres királynak, hogy nagy a veszedelem: a fekete király bétört az országba.

Bezzeg lett nagy felfordulás. De a két nagyobb vő mindjárt eléállott nagy büszkén, s azt mondták, hogy majd megtanítják ők a fekete királyt! Mindjárt lóra kaptak, utánok az egész vendégsereg, összetrombitálták, aki csak katona volt az egész városban, s elindultak az ellenség elé. Megtudja ezt a cigánypurdé, s azt mondja a feleségének:

– Hallod-e, feleség, talán elmegyek én is, hátha valami javára lehetnék az apádnak.

Elneveti magát az asszony.

– Ugyan bizony mivel mennél, hiszen sem lovad, sem kardod.

– Majd lesz, ha nincs! – mondá a purdé. – Láttam én egy kehes, bogos lovat a ganédomb mellett ácsorogni, jó lesz nekem az is!

Úgy lett, ahogy mondá. Felkerekedett a gebére, s azzal utánadöcögtetett a fényes nagy seregnek. Alig ért ki a városból, látja, hogy úgy fut vele szembe a veres király serege s elöl a két bátyja, mintha csak a szemüket vették volna ki.

“Hm – gondolá magában a purdé –, ezeket bizony rútul megkergették!” Csak megrázintá az ezüstkantárt, kétszer egymásután, jó erősen, s abb’ a minutában ott termett alatta egy ezüstszőrű paripa, körülötte egy regiment ezüstmondéros* huszár, őrá pedig olyan ezüstgúnya kerekedett, hogy elvesztette a szemevilágát, aki erősen meg találta nézni.

Kiált a huszároknak:

– Utánam, legények! – s neki vágtat egyenest a fekete király seregének, s úgy széjjelverte, mint a záporeső. Minden lélek ámult-bámult, hogy honnét pottyanhatott ide ez a fényes sereg. De mire utánajárhattak a dolognak, az ezüstmondéros huszárok eltűntek a vezérükkel együtt, mintha a föld nyelte volna el, s mikor a veres király serege a város határához ért, ott találták a rongyos cigánypurdét a kehes, bogos lovon, amint velük szembefelé döcögtetett. No bezzeg, de lekacagták a szegény purdét!

“Csak kacagjatok – gondolá –, jő még az én malmomra is a víz!”

Ezalatt a sereg hazatért a városba, s a két nagyobb vő eldicsekedett, hogy így meg úgy széjjelverték a fekete király seregét.

Lett ennek örömére nagy dínomdánom. Még a bolha is táncolt, csak a szegény cigánypurdéra nem gondolt senki. Húzza a tizenkét banda, táncolnak öregek, ifiak, de egyszer csak megszólalt a kürt, fut a staféta, hogy a fekete király még nagyobb sereget küldött.

No, ismét összeszedelőzködnek, összeütköznek az ellenséggel, de most még rútabbul megszalaszták. A cigánypurdé most az aranykantárt rázintotta meg, egy szempillantásra ott termettek az aranymondéros huszárok, alatta egy aranyszőrű paripa, s még hírmondónak sem maradt a fekete király seregiből. De bezzeg a dicsőség megint csak a két nagyobb vőé maradt.

Aj, megbosszúskodék most a fekete király! Egész országa népét összehívatta, s maga vezette a veres király országa ellen. Lesz most haddelhadd! De lett is! Mert tudjátok meg, úgy, de úgy elnáspángolták a veres király seregét, hogy rengett belé az egész tartomány.

Nézi, nézi egy darabig a cigánypurdé ezt a komédiát, mikor aztán megelégelte, megrázintotta gyémántkantárját. Egyszeriben alatta termett egy gyémántszőrű paripa, a testére pedig olyan gyémánytgúnya kerekedett, hogy a fekete király katonái csak meghőköltek nagy álmélkodással.

De ott termettek a gyémántmondéros huszárok is gyémántszőrű paripákon. Kiált a purdé:

– Kerítsétek, legények! Meg ne öljetek senki lelket, hajtsuk bé az egész ármádiát, de még a felséges apámuramét, a veres királyét is!

Haj de elszégyellik magukat a kevély hercegek! Eleget ide, eleget oda, hogy’ szabadulhatnának meg, de csak meg kellett, hogy adják magukat. Elöl ment a gyémántmondéros vezér, a nagyobb tiszt urakkal, hátul a huszárok, s úgy hajtották bé a két ármádiát a veres király udvarába.

A veres király ott állott a palota tornácában, nem tudott benn nyugodni. De bezzeg megrökönyödött, mikor látta, hogy egy idegen vezér hozza az ő katonáit is s a fekete királyt is katonáival.

“Hm – dünnyög a király magában –, még ilyet se láttam teljes világi életemben!”

Ezalatt az idegen vezér a tornác elé vágtatott, szalutált illendőképpen, s jelenté:

– Felséges királyom! Ihol, itt van a fekete király az ő katonáival, a te két kevély vejed is a te katonáiddal. Tudd meg, felséges királyom, hogy ez a te két vejed az én két testvérem, akik miatt földönfutóvá lettem, s cigánypurdé képibe kellett öltöznöm. Mert én vagyok a cigánypurdé, a te legkisebb vejed, úgy nézz meg engem!

No! Lefut a vén király a tornácból, megöleli, megcsókolja a vitéz vejét, s mint egy gyermek, úgy rőkölt* nagy örömében. A két nagyobb vő pedig térdre borult, s úgy kérték az engedelmet öccsüktől, amért olyan rútul bántak volt vele annak előtte. A kisebb királyfinak olyan jó szíve volt, mint egy darab fehér kenyér, s mindjárt megbocsátott a bátyjainak. Azonközben elésompolygott a legkisebb királyleány is a disznópajtából. Felvitték a palotába, aranyos gúnyába öltöztették. S olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra futott a híre, még azon is túl mind futott, futott, míg a világ végén is egy sánta arasszal tovább nem ért. A veres király egyszeriben átadta az országát legkisebb vejének, s még ma is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a ti vendégeitek!

AZ ERDŐZÖLDÍTŐ ÉS MEZŐVIRÁGOZTATÓ KIRÁLYKISASSZONY

Volt egyszer egy öreg király. Bánattal feküdt, búval kelt ez az öreg király, mert hiába imádkozott az Istenhez, hogy áldja meg egy fiúgyermekkel, nem áldotta meg sem fiúval, sem leánnyal. Bú volt éjjele, bú volt nappala. Mindig azon tűnődött, hogy kire hagyja az országát meg a királyságát.

Egyszer, amint jön a templomból, elhaladott mellette egy bolondforma, félkegyelmű ember. Azt mondja:

– No, ez is mindig kesereg. De addig kesereg, amíg egyszer csakugyan utoléri a nagy búbánat.

Hallja ezt a király, megállítja az embert, s kérdi tőle:

– Mit beszéltél, he?!

– Én azt, felséges királyom, hogy addig kesereg, amíg egyszer csakugyan utoléri a nagy búbánat.

– Hogy értsem ezt? – kérdi a király.

– Úgy, felséges királyom, hogy mindig kesereg egy fiú után. De még csak akkor lesz igazi bánata, ha az a fiú világra születik.

Eleget vallatta a király, hogy ugyan mi bánata lehetne abban. De a félkegyelmű emberből egy szó nem sok, annyit sem lehetett kivenni többet.

Na, eltelik egy-két nap. Hát egy reggel gyermeksírás költi fel a királyt. Egy szép aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten.

Örült a király, nem tudta, mit csinál nagy örömében. Az igaz, hogy örülhetett is, mert nem akadt ennek a gyermeknek párja hetedhét országon.

Mikor tizenkét napos volt, akkor már megszólalt. Hathetes korában kint szaladgált az udvaron. Esztendős korában derék nagy legény volt.

Hanem mikor háromesztendős lett a fiú, a király nagy öröme rettentő nagy szomorúsággá változott. Azt mondta a királyfi az apjának, hogy ő megy világgá, s addig meg sem áll, míg az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszonyt meg nem találja. Kerül-e vissza, nem-e, azt egyedül a jó Isten tudja. De ha addig él is, megkeresi ezt a királykisasszonyt, s feleségül veszi.

Sírt az öreg király, még jobban a királyné. Sírásuktól zengett a palota. Könyörögtek, hogy ne menjen el. Hiszen olyan királykisasszonynak még hírét sem hallották.

Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, elbúcsúzott a királyfi a szüleitől, felült kedves lovára. Utána ment ötven vitéz legény lóháton, úgy mentek világgá.

Esztendő esztendő után múlt, folyton mentek. Elfogyott a pénzük, s sorban el kellett adni az ötven legénynek az ötven lovat. Mind hazaküldötte őket, csak egyedül maradott. Azután a maga lovát is el kellett, hogy adja, s úgy ment tovább, gyalog.

Akkor aztán elérkezett egy olyan országba, melyben nem volt se fű, sem fa, sem virág. Egy rettentő nagy pusztaság volt az egész ország.

Ment nagy búsan a királyfi, s estefelé beér egy városba. Kérdi ott egy embertől:

– Mi az oka annak, hogy ebben az országban sem fű, sem fa, sem virág nincs?

– Hej, uram – mondja az ember –, nagy oka van annak! Még ennek előtte hat hónappal volt ebben az országban fű-fa-virág, minden. De akkor az ország átok alá került, s addig ez alól meg sem szabadul, míg az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony kedvére való férjet nem kap, s azzal a mi országunkon keresztül nem utazik.

Kérdi a királyfi:

– Hol lakik az a királykisasszony?

– Jaj, uram, nem tudom én azt, nem tudja azt senki lélek! Talán egy öreg, vak koldus van a városban, az, ha tudja.

Azután az ember elbeszélte a királyfinak, hogy az ország miért került átok alá.

– Azért került – mondá az ember –, mert a király egyetlen fiát, tudta nélkül, eladta a sátánnak. Az pedig úgy történt, hogy a királyt a háborúban megverték, elfogták s fel akarták akasztani. Mikor a tömlöcben ült, imádkozott, s készült a halálra, hirtelen megnyílott az ajtó, belépett egy rongyos ember, s azt mondta a királynak:

– Felséges királyom, ne búsulj, mert én megszabadítlak téged is meg az országodat is, ha nekem adod a feleséged után a legkedvesebbet.

Megígérte a király, hogyne ígérte volna meg, hiszen akkor még nem volt gyermeke. Nem tudta, hogy azalatt, míg ő háborúzott, a feleségének fia született. Ez a rongyos ember maga a sátán volt, s ki is szabadította a királyt, visszaadta az országát, elkergette az ellenséget. Hej, Istenem, mekkora öröme volt a királynak, mikor hazaért, mikor meglátta az ő szép kis fiacskáját! Volt nagy dínomdánom a palotában, de akkora, hogy hét hónapig vége sem szakadott. A hetedik hónap utolsó napján, mikor a király a legnagyobb vigasságban volt, belépett a sátán, s azt kérdezte a királytól:

– Felséges királyom, a felesége után mi a legkedvesebb felséged szívének?

Megnézi a király a csillogó-villogó ruhájú embert, s mondja:

– Hát a fiam! Mi lehetne más!

– No bizony ha az, akkor viszem is magammal, mert felséged nekem ígérte volt.

– De bizony nem viszed! – kiáltott a király, s az inasokkal kidobatta a sátánt.

Aztán telt-múlt az idő. Mikor a fiú éppen hétesztendős lett, megint eljött a sátán, s kérte a fiút. Bezzeg hogy a király megint kidobatta.

De most a sátán sem vette a dolgot tréfára. Nagy bosszúságában minden fát, füvet gyökeréből kiirtott, s megüzente a királynak, hogy addig egy szál fű sem serked ki a földből, míg a fiát oda nem adja neki.

Eleget járt-kelt, kérdezősködött a király, hogy lehetne ettől az átoktól megszabadítani az országot. De senki azt ki nem tudta találni. Csak egy öreg, vak koldus hebegett valamit, hogy csak várjanak türelemmel, ne adják oda a királyfit a sátánnak, mert felszabadul az ország az átok alól, ha kedvére való férjet kap az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony, s azzal az országon keresztülutazik.

Nem volt nyugodalma a királyfinak. Ment egyenesen az öreg, vak koldushoz. Ágyban feküdött az öreg koldus, úgy tetszett, hogy készülődik a halálra. Köszönti a királyfi:

– Adj isten jó estét, bátyámuram!

– Adjon isten, édes fiam, hát te minek jöttél ide? Nem jár énhozzám semmiféle emberi lélek.

– Hej pedig – mondja a királyfi – rajtam csak bátyámuram segíthet!

– Hát akkor csak add elé szaporán, amit akarsz! Mert nekem csak egy fertály órám van hátra, s aztán megyek a másvilágra.

Elmondja a királyfi, hogy mit akar.

– Hm, fiam, hiszen útbaigazíthatlak, megtalálhatod azt a királykisasszonyt. De mit érsz vele? Úgysem lehet a feleséged, mert annak olyan legény kell, aki későn született gyermek. Aki senkitől sem hallott róla, s mégis tudja, hogy van ezen a világon.

– Hát akkor jól van – mondá a királyfi –, hiszen én csak ma hallottam róla mástól, s immár három esztendeje, hogy keresem.

– Na, édes fiam – mondá az öreg vak koldus –, akkor a jó Isten vezérelt énhozzám, s ugyan jó, hogy ma jöttél el, mert holnap már elkéstél volna. Nesze, fiam, adok neked egy pálcát. Akármit gondolsz, akármit kívánsz, csak porba kell rajzolnod ezzel a pálcával, s mindjárt előtted terem.

Ahogy ezt mondta az öreg koldus, abban a szempillantásban meghalt.

A királyfi szépen eltemettette a vak koldust, aztán elindult toronyirányban.

Amint ment, mendegélt egy nagy pusztaságon keresztül, eltikkadott erősen, de vizet nem látott sehol.

– Hej, istenem – sóhajtott fel a királyfi –, de jó volna most csak egy alma is!

Az ám, gondol egyet, megpróbálja a pálcát. Egy almát rajzol bele a porba, s abban a pillanatban kikerekedett a földből egy szép piros alma.

– Úgy-e – mondja a királyfi –, hát ez csakugyan olyan pálca?

Mindjárt rajzolt vele egy szárnyas kocsit, csakugyan ott is termett előtte. Beleült a kocsiba, repült az vele erdőkön-mezőkön, tengereken át. Egyszer csak leszállott egy városnak a végén, éppen annak a városnak a végén, ahol a királykisasszony lakott.

Hanem ez az ország volt ám csak igazi zöld ország. Télidő volt, s mégis zöld volt erdő-mező, s nyíltak a virágok mindenfelé. Kérdi az emberektől, mi az isten csudája ez.

– Nem isten csudája ez – mondták az emberek –, a királykisasszony zöldíti az erdőt s virágoztatja a mezőt télen is.

Ment a királyfi egyenest a király udvarába. Ott éppen akkor fogott be a kocsis négy szép paripát a hintóba. Kérdi a kocsist:

– Hová készülődtök, barátom?

– Viszem bálba a királykisasszonyt – mondja a kocsis.

A királyúrfi egyszeriben megfordult, kiment a kapu elé, ott meghúzódott, s várta, míg a királykisasszony elmegy.

Mikor a hintó kiment a kapun, hirtelen rajzolt magának egy kocsit, hozzá négy lovat, s hajtott a királykisasszony után. Jól megjegyezte, hogy melyik házba ment föl. Ő pedig bement egy fogadóba, ott rajzolt a pálcájával magának egy szép ezüstgúnyát. Fölvette, s ment a bálba.

Hiszen volt ott sok szép dali legény, hercegek, grófok. De mikor ő belépett, minden szem megakadott rajta, s legkiváltképpen a királykisasszony szeme. Egyet-kettőt táncolt a királykisasszony másokkal is, de egész éjjel a királyfival járta.

Másnap is volt bál, arra is elment a királyfi. De most már aranyruhában. Mikor a bálból hazament a királykisasszony, nagy sírva nyakába borult az édesapjának.

– Édes lelkem, apám, meghalok, ha azé a dali szép legényé nem lehetek, aki első este ezüst-, másik este aranygúnyában volt a bálban.

– De már inkább légy a felesége, akárki fia-borja legyen – mondja a király. S kihirdette, hogy azok a legények, akik ebben s ebben a bálban ott voltak, jelenjenek meg előtte.

Eljöttek mind, csak a királyfi nem. Sírt a királykisasszony, búsult, évelődött* a király, mert egyetlen leánya már félig halálra vált a nagy bánattól.

Akkor a király megparancsolta, hogy ahány legény van az országban, mind jöjjön hozzá, hátha azok közt megtalálja a királykisasszony azt a dali szép legényt.

Összecsődültek a legények mindenféle rendből, nem volt közöttük a királyfi.

Akkor feljött a palotába a fogadós, s jelentette, hogy van nála egy vándorlegény, az még nem járt a királynál. Mindjárt küldöttek érette katonákat, s hozták, hogy a lába sem érte a földet.

A királykisasszony elé állítják, s kérdi a király:

– Na, leányom, ez-e az a legény?

– Ez lelkem, édesapám, ez.

De lett nagy öröm, különösen mikor megtudták, hogy ez a dali szép legény nem olyan jöttment ember, hanem királyfi. Mindjárt papot hívattak, összeeskették a fiatalokat, csaptak lakodalmat, hét országra szólót.

Akkor aztán a királyfi rajzolt egy szárnyas kocsit, s ahogy ez előtte termett, beleült a feleségével, s ím – halljatok csudát! – amint keresztülrepült a kocsi azon a pusztasággá lett országon, tele lett a föld fűvel, fával, virággal.

Egy kicsit beszóltak a királyhoz, aztán meg sem pihentek, repültek haza a királyfi öreg szüleihez.

No hiszen, jó, hogy megérkeztek, mert az öreg király s királyné annyit sírtak a fiuk után, hogy szinte elveszítették a szemük világát.

Megtartották a másik lakodalmat is. Hét nap s hét éjjel mindig állott a vendégség, s még talán ma is vigadoznak, ha meg nem haltak.

A SZEKERES EMBER

Az Erdődy família vára volt réges-régen Szomota vára. Ennek előtte több száz esztendővel történt, hogy egyik Erdődy a várat egy Zsongor nevű hű emberének az őrizetére bízta. Ez a Zsongor jobbágyember volt, de a gazdája felszabadította, s míg Erdődy uram Pozsonyban volt, a király mellett, azalatt Zsongor volt az úr a várban. De aztán adta is az urat. Egykori jobbágytársait folyton ütötte-verte, s hogy elrettentő példát adjon, akik egy s más parancsát nem teljesítették, még fel is akasztatta. Zsongor uram pedig rendesen olyat parancsolt, hogy a szegény jobbágyok nem tudták végbevinni parancsolatját.

Egyszer többek közt levelet írt a gazdájához, s azt parancsolta egy jobbágynak, hogy három órának a leforgása alatt vigye el a levelet Pozsonyba, ott pihenhet egy órát, s a másik három órának a leforgása alatt jöjjön vissza.

Eleget könyörgött a szegény jobbágy:

– Uram, ne kívánj tőlem lehetetlenséget, hiszen még kengyelfutó sem tudná megjárni azt az utat kétannyi idő alatt sem.

Zsongor rákiáltott:

– Egy szót se többet, mert karóba húzatom a fejedet! Indulj!

Elindult a jobbágy nagy búsan, s a vártól nem messze rengeteg erdőbe ért. Amint ott menne nagy sebesen, ahogy csak a lábai bírták, utolér egy embert, aki három fekete lóval mendegélt az úton nagy csöndesen. Köszönti a jobbágy, a szekeres ember fogadja.

– Hová, merre, földi?

– Megyek Pozsonyba – felelt a jobbágy búsan, s a könnye is kicsordult.

– Hát az olyan nagy szomorúság kendnek?

– Hogyne volna, mikor ha három óra alatt oda nem megyek, s másik három órában vissza nem megyek a várba, szörnyű halálnak halálával halat meg a gazdám.

– No, azért ugyan ne epessze kend magát – vigasztalta a szekeres ember –, üljön fel ide mellém, majd elviszem én!

Felül a jobbágy a szekérre, nagyot rittyent* ostorával a szekeres ember, hogy megcsendült belé az erdő, s – halljatok csudát! – abban a pillanatban nekiiramodott a három fekete ló, vágtattak a szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Zúgott az erdő, mintha fergeteg zúgott volna, s hát egy óra sem telt belé, megállt a szekér a város kapuja előtt.

– Na, most menjen be kend a városba, adja által a levelet, s jöjjön ide vissza – mondta a szekeres ember.

A szegény jobbágynak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Csakugyan ott volt a város kapuja előtt. Sietett Erdődy uramhoz, átadta a levelet, Erdődy uram is megírta mindjárt a feleletet, s azzal szaladott a jobbágy vissza a szekeres emberhez. Felült a szekérre, nagyot rittyentett a szekeres ember, s amilyen sebességgel idevágtattak, úgy vágtattak vissza a fekete paripák. Mikor az erdőbe értek, éppen oda, ahol a jobbágy felült volt a szekérbe, a szekeres ember hirtelen megállította a lovakat. Reszkettek a lovak, szakadt le róluk a hab, de bezzeg reszketett a szegény jobbágy is, s csurgott arcáról a hideg veríték a rettentő félelemtől. Azt hitte, hogy az ördög szekerén utazott. Észrevette ezt a szekeres ember, elnevette magát.

– Tudom, hogy mit gondolsz rólam, de ne félj, te szegény ember. Nem az ördöggel, az Istennel utaztál te most. Eredj csak haza békességben!

A jobbágy még csak nem is szólhatott, a szekeres ember eltűnt a három szép fekete lóval, mintha föld nyelte volna el.

Hazamegy a jobbágy, átadja Zsongornak az írást, amit Erdődy uramtól kapott. Nézte, nézte Zsongor, hol a jobbágyot, hol a levelet: nem akart hinni szemeinek.

– Lehetetlen, lehetetlen! – dörmögte magában.

Forgatta erről-arról az írást, de bizony az az Erdődy írása volt. Rajta volt a pecsétje is.

– No, hallod-e, ördöngösség van a dologban – szólalt meg Zsongor. – Magyarázd meg nekem ezt a csudát!

A jobbágy elmondott hűségesen mindent, úgy, ahogy történt.

Hát egyszerre csak mintha nagyot csattanna az ég, s kerekednék rettentő fergeteg – bevágtat az udvarra a szekeres ember, rittyent az ostorával, hogy ég s föld megzendül belé! Nézi, nézi Zsongor, reszketni kezd egész testében, mint a nyárfalevél, s amint mellette elvágtat a szekeres ember, csak elterül a földön. Fel sem kelt többet, szörnyethalt abban a pillanatban.

A szekeres ember pedig elvágtatott, mint a sebes szél, s eltűnt az erdőben, mintha a föld nyelte volna el.

A TÖKVÁROS

Volt egyszer egy szegény öregasszony. Amint egyszer ruhát mos a vízen, arra megy egy sereg iskolás gyerek. Odakiált az egyiknek:

– Vesd fel a csebret a vállamra, te gyermek!

De a pajkos fiú egyet gondolt, s a csebret keresztülvetette a vénasszony vállán.

– No, te macskabéka gyermek – mondá az öregasszony –, megátkozlak, hogy addig ne kapj feleséget, míg a Tökvárosba nem érsz, s három vasbocskort el nem szaggatsz.

Telik-múlik az idő, felcseperedik a gyermek, s meg akar házasodni. De bizony hiába ügyelődik, hiába lábatlankodik, a leányok mind azzal fizették ki: holnapután vaskedden! Hej, csak most jut még eszibe, hogy mivel átkozta volt meg őt az a vénasszony! No, mit tegyen szegény feje! Vasbocskort köt, s elindul világgá, ha valahol föltalálná a Tökvárost. Megy, mendegél hegyen-völgyön által, ország-világ ellen, s estére kelve betéved egy félenvaló házba. Hát ott egy olyan vénasszony lakott, akinek a tűzhely alól az asztalig ért az orra.

Köszön neki:

– Adjon isten jó estét, nénémasszony!

– Isten hozott, édes fiam! Hát te hol jársz, ahol a madár se jár?

Elmondja, hogy mi járatban van.

– Már, édes fiam, tudd meg, hogy én a Szél anyja vagyok, s még én sem tudom, hol az a Tökváros.

Hanem sütött neki egy acélpogácsát, s azzal útnak eresztette. Másnap estére egy másik vénasszony házához vetődött. Ennek két foga lógott ki az ablakon. Ez is sütött neki egy acélpogácsát, s azzal eresztette útnak, hogy csak menjen még egy napig, aztán még egy nálánál is öregebb asszonyra talál, az majd csak eligazítja. Ha pedig az sem tudja, akkor megfordulhat, s mondjon j’éccakát a házasságnak.

Hej, megszomorodik a szegény legény, s pitymallatkor útnak indult. Harmadik estve elért a harmadik vénasszonyhoz. Éppen laskát serített.*

– Hát te, hol jársz itt, ahol még a madár se jár?

Elbeszéli a dolgát a szegény legény, hogy már két vasbocskort elszaggatott, s mégsem talált a Tökvárosba.

– Áldott szerencséd, hogy ide tévedtél, mert rajtam kívül senki sem tudott volna útbaigazítani. Hát azt mondom én neked, hogy kösd fel hamar a harmadik pár bocskort is, s reggelig meg se állj. Reggelre elérsz a Tökváros szélire. Ott a város szélin találsz három tököt. Ez a három tök három egymás után való reggel megnyílik, mind a háromból egy-egy gyönyörű szép leány száll ki. Mind a három vizet kér tőled, s ha abba’ a minutába’ nem adsz, eltűnnek a szemed elől. De csak a két elsővel járod meg szárazon, ha a harmadikat is elereszted, karóba húzzák a fejedet.

De hiszen fogadkozott a legény, majd megmutatja, hogy nem ette a puliszkát hiába! S azzal nekiindult a menésnek, s meg sem szusszant, míg Tökváros határára nem talált. A nap még egy kopjányira sem jött volt fel, megtalálta a három tököt. Alig veti rá a szemét, csak megnyílik az egyik, s kipattan belőle egy olyan szép leány, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Hej – szegény világ, vetett ágy! –, a legény bezzeg eltátotta a száját! Úgy elállott szeme-szája a nagy gyönyörűségtől, hogy azt sem tudta, fiú-e vagy leány. A vénasszony pedig nem hazudott volt, mert a szép leány úgy eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. A pohár víz, mit a legény készen tartott, kárba ment, nem volt már, aki megigya, mikor egy kicsit magához eszénkedett* a nagy ámulatból. Éppen így járt másnap reggel is.

– No, megállj – mondá a legény –, megfogom a harmadikat, ha addig élek is! Nem nézek a szépségire, lehet tőlem az Isten angyala is.

Hogy, hogy nem esett, már az szent igazság, hogy a harmadikat meg is fogta.

Amint kipattant a tökből, vizet adott neki, megitatta, megfogta, szépen megölelte, s el sem eresztette.

Megszólalt most a leány:

– No, hallod-e, nem hittem volna, hogy ennyi kiteljék egy legénytől. Hanem most már tudd meg, hogy én egy elátkozott királyleány vagyok, s ha el akarsz vinni magaddal, ne induljunk este előtt, mert ezer szem őriz engem.

Estére kerekednek, elindulnak. Úgy kiértek a városból, hogy senki lélek észre nem vette. Másnap virradatra elérnek egy kúthoz. Azt mondja a legény:

– Hallod-e, maradj veszteg itt, én addig elmegyek szekérért, s aztán azon hazaviszlek téged.

Elmegy a legény, a leány ott marad. Amint a kút szélin üldögélne, a háta mögé lopódzik egy vén cigányasszony, a kútba taszítja a leányt, s felöltözik az ő szép gúnyájába. Mikor a legényt visszafelé jönni látta, már messziről kiáltotta neki:

– Jere, jere, annyi ideje várlak, hogy megfeketedtem!

A szegény legény úgy elámult a szeretője nagy változásán, hogy szinte sóbálvánnyá változott. Letérdepel a kút kávájához, inni akar, hogy egy kicsit magához térüljön. De csak odakiált nagy ijedten a cigányasszony:

– Jaj, ne igyál, te szerencsétlen, mert nem jó ez a víz!

Hanem amint a víz fölé hajlott a legény, a kútban egy gyönyörű szép tulipánt pillantott meg, leszakasztotta, a zsebibe tette, s mikor hazaértek, eldugta az almáriumba.*

No, vasárnapra kerekednek, beharangoznak a templomba. Búsult a szegény legény, hogy majd felhányta a szívbeli búbánat. Hogy vigye ő ezt a rusnya fekete asszonyt a templomba?! Kikacagja az egész falu népe. De a cigányasszony nem hagyott neki békét, még a laskatésztát is ott hagyta serítetlen az asztalon, s elmentek a templomba. Azalatt pedig, míg ők a templomban voltak, a tulipánból kibújt a szép királykisasszony, odament az asztalhoz, megcsinálta a laskát, s aztán ismét visszament az almáriumba.

– No, látod – mondá a cigányasszony, mikor visszatértek a templomból –, nem akartál a templomba vinni, ott is voltam, s a laska is elkészült.

A szegény ember csak a fejét rázta, nem tetszett a dolog neki.

“Teremtő istenem, de megverél – gondolá magában –, hogy így átváltoztatád boszorkánynak azt a szép leányt!”

Eltelik a nap, beesteledik, lefeküsznek. Éjfélkor csak a nyakába borul valaki a szegény embernek. Fölnyitja a szemét, megnézi, hát lelkem, Istenem, az a szépséges szép leány, kit a Tökvárosból hozott! Sírva panaszlá el, hogy milyen istentelenséget tett vele az a rusnya cigányasszony.

– Bújj ki, boszorkány, az ágyból! – kiáltott a szegény ember, s azzal úgy leteremtette a ház földjére, hogy abb’ a szent minutába’ kifutott belőle a boszorkány lelke. Nagy szaporán eltakarították a rusnya cigányasszonyt, másnap aztán olyan vendégséget csaptak, hogy hét országra szólott. Tál, tányér, cinegecobók,* bolhaláb elég volt, étel-ital kevés volt, istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott. De azért mindenki jóllakott. Jól bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.

HÉT JUHAKOL

Ennek előtte sok száz esztendővel élt Gömör vármegyében egy Bebek nevű juhász. Egyszer – mi történik? Az történik, hogy amint a legelésző nyáj mellett heverészne, megzörren egy bokor. Gondolja magában a juhász: megnézi, hogy mitől zörrent meg a bokor, madár fészkel-e ott, vagy tán éppen nyúl húzódott meg a tövében. Föltápászkodik fektéből, odacammog a bokorhoz, s hát bizony sem nem madár, sem nem nyúl: egy kicsi egerecske zörrentette meg a bokrot. De ahogy odaért, az egerecske sem tátotta el a száját, uccu neki, vesd el magad, beszaladt egy likon.

– Na, egerecske, járj békével – mondta a juhász, s utána bökött a botjával.

Hát uramteremtőm, ahogy a likhoz ért a botja, egy szép sárga arany gurult ki onnét.

“Hm – gondolja a juhász –, ahol egy volt, lehet ott több is” – tovább turkálta a földet, s ím csak úgy ömlött ki a sok arany– s ezüstpénz. Egyszerre csak a lik mind kitágult, kerekedett, s haj, a szeme világa is szinte elveszett a juhásznak: annyi volt a föld gyomrában a csillogó-villogó arany– s ezüstpénz. Hamarosan kiszedett egy tarisznyára valót, a likat szépen elföldelte, hogy majd aztán apránként hazahordja a rengeteg sok kincset. Egyórányira volt ez a hely attól a hegytől, melyen most Krasznahorka vára van. Hegy volt ez is, a Som-hegy, kedves vadászóhelye IV. Béla királyunknak.

Telt-múlt az idő, egyszer ismét erre jött vadászni a király. Mentek magas színe elé mind a vidékbeli urak, szegény emberek, köztük a juhász is. Hanem a juhász nem ment üres kézzel: vitt a királynak egy rengeteg nagy sajtot, akkorát, mint egy malomkerék. De csak a külseje volt sajt, tele volt az arannyal, ezüsttel.

Mondá a juhász:

– Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy sajtocskát hoztam felségednek, ha elfogadná.

– Elfogadom köszönettel, atyámfia – mondá a király. – Hát van-e valami kívánságod?

– Volna egy kevés, felséges királyom.

– Hadd hallom, mondjad elé bátor szívvel.

– Engedje meg felséged, hogy hét hegynek a tetejére egy-egy juhaklot építsek.

– Jó szívvel, atyámfia, ez ugyan nem nagy kívánság.

Elment a juhász nagy hálálkodással, neki is fogott az építésnek, de nem juhaklot épített, hanem – várat. Kezdette a Som-hegyen, ám ott a gonosz szellemek, akik nyilván a temérdek pénz őrzői voltak, mind lerombolták éjjel, amit Bebek uram nappal épített. Hiába volt a sok kincse, napszámosa, nem tudta ezt a várat felépíteni.

Gondolta, ha itt nem lehet, épít egyebütt. Felépítette az elsőt nem messze egy hegyecskén. Ez a Krasznahorka vára. Aztán szép sorrendben felépült Torna, Szidvár, Csetnek, Pelsőc, Beszéte és Sólyomkő. Som-hegyet ott hagyta a gonosz szellemeknek.

Hanem a kincset, amit talált, bezzeg mind elhozta…

HIRTELENNŐTT

Akkor volt az, amiről én mesélek, amikor Krisztus a Földön járt. Elindult Krisztus urunk Szent Péterrel, hogy lássa, vajon jó vagy rossz ember van-e több a Földön.

Krisztus urunk is, Péter is koldusgúnyában jártak, nehogy az emberek megismerjék.

Amint mennek, mendegélnek, szembejön velük egy aranyos, gyémántos hintó. És azon az aranyos, gyémántos hintón egy királykisasszony, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Összecsapja kezét Szent Péter, s mondja:

– Jaj de szép leány ez, uram! Ha a lelke is olyan szép, mint az arca, neki jár a legelső hely a Mennyországban.

Mondá Jézus:

– Várj egy kicsit Péter, várj! Majd mindjárt meglátjuk.

Abban a pillanatban köszönti Jézus nagy alázatosan a királykisasszonyt, s kérdi:

– Ha meg nem sérteném, felséges királykisasszony, ebbe s ebbe a városba iparkodunk, ugyan bizony jó helyen járunk-e?

Rákiáltott a királykisasszony nagy büszkén:

– Majd én ilyen koldusnépekkel szóba állok!

Péter megcsóválta a fejét.

– No, uram, ez ugyan szépen kifizetett minket.

– Egyet se békétlenkedjél, Péter – mondá Krisztus urunk. – Egy kicsit kevély, de talán nem is olyan rosszlelkű. Hiszen majd meglátjuk, no, hogy milyen helye lesz a Mennyországban.

Azzal továbbmentek, s útközben egy juhászt kérdezett meg Jézus, aki a nyája mellett heverészett, hogy jó úton járnak-e ez s ez város felé.

A juhász egy szó nem sok, annyit sem válaszolt, csak a bocskoros lábát mozgatta meg egy kicsit, s a talpával mutatott a város felé.

Mérgelődött Péter szörnyen. Fájt a szívének erősen, hogy csupa rossz emberekkel találkoznak. Mert ő mindig azt hitte, hogy több a jó ember a Földön, mint a rossz.

Mentek tovább. Értek egy patakhoz. A patak partján egy fiatalasszony mosott, s Krisztus urunk ettől is megkérdezte, hogy merre van ez s ez a város.

Hát ez az asszony egyszeriben félbehagyta a mosást. Melléjük szegődött, elment velük messzire. Magyarázta, mutogatta nagy barátságosan, hogy merre van a város.

De bezzeg jó kedve lett Péternek. Hát mégsem mind rosszak az emberek. Mikor aztán elbúcsúztak egymástól, azt mondja:

– Na, uram, már vagy lesz jó dolga a kevély királykisasszonynak s annak a lusta juhásznak a Mennyországban, vagy nem, de már ennek az asszonynak jó dolga lesz a Földön is, a Mennyországban is.

– Hiszen majd meglátjuk, Péter – mondá Krisztus. – Annyit már mostan mondhatok neked, hogy ez az asszony felesége lesz a lusta juhásznak.

Nem tetszett Péternek ez a beszéd, de nem mert szólani. Tudja Krisztus, hogy mit csinál.

Továbbmentek, s bejártak országot-világot. Aztán úgy egy esztendő, két esztendő múlva visszafordultak, s éppen azon az úton jöttek el, ahol azzal a jólelkű asszonnyal találkoztak volt.

Hát éppen mikor ahhoz a patakhoz érnének, jön szembe velük egy lakodalmas nép nagy muzsikaszóval, kurjongatással. Nézik a fiatal párt, s hát éppen a lusta juhász meg a jólelkű asszony mennek esküvőre.

– Úgy-e megmondtam, hogy a jólelkű asszony felesége lesz a lusta juhásznak – mondá Jézus, s mosolygott.

Azzal továbbmentek. Éppen abba a városba vetődtek, ahol a kevély királykisasszony lakott. Amint mennek a piacon, látják, hogy nagy sereg ember verődött össze, erősen beszélnek valami különös dologról. Odamennek, közéjük vegyülnek ők is, hadd hallják, hogy miről foly a beszéd.

Éppen arra érkeztek, mikor egy ember azt mondja:

– Hiszen igaz, hogy egy kicsit kevély volt a királykisasszony, de a király mégis erősen kegyetlenül bánt vele.

Kérdi Péter az emberektől, hogy mi történt.

– Azt mondják az emberek, hogy a királykisasszonyról a hercegúrfiak – akikhez nem akart feleségül menni – mindenféle csúf dolgokat beszéltek, s olyan rossz hírbe keverték, hogy a király kiküldötte vadászával az erdőbe, s megparancsolta, hogy ott ölje meg, s bizonyságul hozza haza a királykisasszony szívét s a máját.

– Hej, hej – mondja Péter –, hallod-e, uram, mi történt? Én is amondó vagyok, uram, hogy ennyit nem érdemelt a királykisasszony. Jer, uram, menjünk az erdőbe, s ha még lehet, segítsünk rajta.

– Jól van – mondá Jézus –, menjünk.

Bemennek az erdőbe, s amint egy nagy sűrűséghez érnek, vércseppeket találnak a földön.

Felsóhajt Péter:

– Visszafordulhatunk, uram. Ezt, szegényt, már megölték.

Mondá Jézus:

– Ne csüggedj, Péter, bízzál a te uradban, s kövess!

Mentek tovább, s ahogy a sűrűségből kiértek, egy szép tisztáson megtalálták a királykisasszonyt. Ott feküdött egy nagy fának az árnyékában, aludott szépen.

Nagyot kiált Péter örömében:

– Nézd, uram, nem ölték meg!

A királykisasszony fölijed álmából, azt hiszi, hogy ezek az emberek is meg akarják ölni, s szörnyű sikoltozással el akar szaladni.

De Krisztus megállította, s mondá szelíd szóval:

– Ne fuss, leányom, mi nem bántunk téged.

A királykisasszony nekibátorodott. Elmondta, hogy a vadász megkegyelmezett az életének. Lelőtt egy őzet, s annak a szívét s a máját vitte haza. De megfogadta a vadásznak esküszóval, hogy ki nem megy az erdőből.

– Jól van, leányom – mondá Krisztus –, amit a vadásznak fogadtál, tartsd is meg, mert különben szörnyű halálnak halálával halatja meg a te apád. Hanem hogy egyedül ne kelljen élned ebben a rengeteg erdőben, ma éjjel az Isten egy gyermekkel áld meg téged. Nesze, adok neked egy kardot. Ezt kösd a fiadnak az oldalára, amint megszületik. De jól megjegyezd, hogy ezt a kardot sem éjjel, sem nappal nem szabad leoldani! Ím, adok neked egy kulacsot s egy kosaracskát. Ebből a kulacsból a víz s ebből a kosaracskából a kenyér addig ki nem fogy, míg a fiad akkorára nem növekedik, hogy maga is meg tudja szerezni a mindennapi kenyeret.

Krisztus urunk továbbment Szent Péterrel. Meg sem hallgatta a királykisasszony hálálkodását.

Éhes volt, szomjas volt szegény. Leült a fa alá, elévette a kosaracskát, s hát tele van ropogós fehér cipóval s mindenféle jó ételekkel. Szájához emeli a kulacsot, s kotyogott ki belőle Isten áldott jó vize. Aztán lefeküdt, elaludt.

Reggel felébred, s hát mit látnak szemei! Egy szép aranyhajú gyermek szuszogott-maszogott mellette, s édesen a kebelére borult. Hej, édes Istenem! örült a szegény királykisasszony. Mindjárt fogta a kardot, s felkötötte a fiúnak az oldalára.

De amint köti a kardot – halljatok csudát! –, megszólal a gyermek:

– Édesanyám, nem jól köti a kardot, bal felől szokták azt kötni, nem jobb felől.

Hát jól van, felköti a kardot bal felől. De amint köti, látja, hogy szemlátomást növekedik a fiú. Amire este lett, akkora volt a fiú, mint más gyerek ötesztendős korában.

Másnap már tízesztendős gyereket mutatott. Harmadnap már derék nagy legény volt.

Összecsapta kezét a királykisasszony, s mondja:

– Ó, lelkem, drága fiam, már nagy legény vagy, s még nevet sem adtam neked.

Gondolkozik, gondolkozik, hogy minek is nevezze. Ő bizony egyet gondolt, s elnevezi Hirtelennőttnek.

Hanem Krisztus azt mondta volt, hogy csak addig tart a kenyér a kosárban, míg a fiú nagyra nevekedik. Nem is volt negyednap reggel a kosaracskában egy morzsa nem sok, annyi sem.

– Hát édes fiam – mondá az anyja –, már csak indulj kenyér után, mert különben itt éhen veszünk mind a ketten.

Elment Hirtelennőtt, vissza is került estére, de semmit sem hozott. Nagy volt a szomorúság: mi lesz velük? Sem kenyér, sem víz.

Másnap megint útnak eredt Hirtelennőtt. Amint bódorog az erdőben, kiér egy nagy tisztásra, s ottan meglát egy nagy kőházat. Belép az udvarba, s látja, hogy egy gyermekarcú nagy kamasz legény a porban játszadozik.

Az ám, ez a gyermek az óriás fia volt, mert az lakott a házban. Rákiált Hirtelennőtt a gyermekre, még nyakon is teremti.

– Hát te ilyen, olyan, nem szégyelled magadat, hogy ilyen nagy kamasz létedre a porban játszadozol?

Fölugrik az óriásfiú, beszalad éktelen bőgéssel a házba, s panaszolja az apjának meg a bátyjának, hogy mi történt vele.

Az öreg óriás az idősebb fiával éppen követ morzsolt kenyérlisztnek. Kimennek az udvarra, s szörnyű haragra gerjed az óriás, amikor látja, hogy egy ilyen haszontalan kis legény meri bántani az ő gyerekét. Fölemeli a kezét, hogy egy kicsit megtapogassa Hirtelennőttet. De Hirtelennőtt sem dugta össze a kezét, kirántotta a kardját, s úgy lenyisszentette az óriás jobb karját, mintha ott sem lett volna.

Nagyot ordít az óriás, bal kezével felkap egy rettentő nagy követ, hogy fejbe vágja Hirtelennőttet, de amikor felkapta, ezt a karját is levágta Hirtelennőtt.

Jön az idősebb fiú, szembeszáll ez is vele, de már ezt miszlikbe* vágta. Akkor fordult az óriásgyermeknek, de ez addig könyörgött, addig rimánkodott, hogy meghagyta az életét.

Az életét meghagyta, hanem egy hordóba befenekelte, hogy majd bosszút ne állhasson az apjáért s a bátyjáért. Aztán mindenféle jó ételt-italt összeszedett a háznál, s elvitte az édesanyjának. Ettek-ittak, s még aznap beköltöztek az óriás házába.

Telt-múlt az idő. Hirtelennőtt mindennap eljárt vadászni. Az anyja pedig otthon ült, főzött, sütött, takarított. Nem is tudta, hogy még más eleven lélek is van a háznál.

Egyszer, míg a fia odavolt, bemegy a kamarába, s keserves nyöszörgést hall ottan. Kérdi:

– Ki van itt?

Felel az óriásgyermek:

– Én vagyok, lelkem, drága asszonyom, az óriás legkisebb fia. Az isten áldja meg, üssön le egy abroncsot a hordóról, mert mindennap növök, s nem férek már benne!

Megsajnálta Hirtelennőtt anyja az óriást, leütött a hordóról egy abroncsot, aztán egy kicsit kieresztette, hogy legalább kinyújtózkodjék szegény. De Hirtelennőttnek nem merte mondani, hogy beszélt az óriással. Aztán mindennap be-bement a kamarába, míg a fia odajárt. Eldiskurálgatott vele, s beszéd közben azt is elmondta egyszer, hogy kitől kapta azt a csudakardot. Hogy azt az ő fia sem éjjel, sem nappal le nem oldja.

Gondolta az óriásgyermek: “Megállj! Tudok most már valamit. Majd az én kezembe kerül az a kard!”

Egyszer nagy erős betegségbe esik Hirtelennőtt anyja. Ami csudafű volt az erdőben, mind összeszedte Hirtelennőtt, de semmit sem használt.

Kijön az óriásfiú a kamarából, elejébe áll Hirtelennőttnek, s azt mondja:

– No, te Hirtelennőtt, a te anyád jót tett velem. Tudtodon kívül megengedte, hogy amíg te odajársz, kijárhassak a hordóból. Jótétel helyébe jót várj. Én megmondom, hogy mitől gyógyulhat meg az édesanyád. Ma éjjel tedd le a kardodat, s feküdj az édesanyád ágyába. Majd meglátod, holnap reggel nem lesz semmi baja.

Megörült Hirtelennőtt, nem is gondolt arra, hogy az óriásgyermek el akarja őt pusztítani. Megfogadta a szavát, s este leoldotta a kardot. Az anyját fektette a maga ágyába, ő lefeküdt az anyja ágyába, s azzal elaludt.

Hiszen csak azt várta az óriásfiú. Éjjel szép lassan beorozkodott* a szobába, elvette a kardot, ezer darabba vagdalta Hirtelennőttet, s minden csontját-bontját, porcikáját kidobta az ablakon a szemétbe. Az anyját nem bántotta. Azt mondta neki:

– Te jó voltál hozzám, meghagyom az életedet.

Hanem amikor az óriásfiú kidobálta Hirtelennőtt csontját-bontját, porcikáját, mi történt?

Éppen akkor ment arra egy asszony. Szépen fölszedte Hirtelennőttnek minden ízét, porcikáját, beletette a kosarába, s hazavitte.

Ez az asszony özvegyasszony volt. Az ő urát is az óriások pusztították el. Egyetlen leányával, egy szépséges szép leánnyal lakott nem messze innét, egy tisztáson. Ettől a tisztástól nem messze volt egy csudaforrás. Szalasztotta a leányát, hogy hozzon onnét vizet. Azzal megöntözték Hirtelennőtt testét, s hát egyszerre csak megelevenedett, s még szebb, erősebb lett, mint volt annak előtte.

Mindjárt akart visszamenni az anyja után, de az özvegyasszony lebeszélte, hogy ne menjen még, hadd erősödjék egy kicsit. Mert az óriásfiúnál a kard, s bizonyosan összevagdalja ismét.

– Már egy életem, egy halálom – mondá Hirtelennőtt –, megyek, s hogyha élek, visszajövök én még hozzátok.

– Hát jól van – mondá az özvegyasszony, s mikor elindult, valami csudaírrel megkente Hirtelennőtt homlokát. Mondta most az asszony:

– Bucskázz keresztül a fejeden!

Hirtelennőtt keresztülbucskázott a fején, s gyönyörű szép fehér hattyú lett belőle. Akkor aztán azt mondta Hirtelennőttnek az asszony:

– Na, most repülj az óriás csűrének a tetejére. Annak a csűrnek a tetején van egy kalitka. Abba menj bele! Éppen most repült el az óriás kedves hattyúja, s ha téged ott meglát, azt hiszi, hogy az elveszett hattyú került vissza. Majd felmászik a csűr tetejére, hogy a kalitka ajtaját betegye. Te, amíg ő felfelé mászik, röppenj ki a kalitkából, szállj le az udvarra. Ott bucskázzál keresztül a fejeden, ismét ember lesz belőled. Akkor aztán be a házba, vegyed a kardot, s a többi a te dolgod.

Úgy tett Hirtelennőtt, amint az asszony tanácsolta. S mire az óriásfiú észrevette magát, kezében volt már a kard, s miszlikbe vágta az óriásfiút.

De már ennek az örömére meggyógyult az édesanyja is: nem kellett semmiféle csudaorvosság. Aztán szépen elsétáltak az özvegyasszony házához. S ott még aznap megtartották a lakodalmat.

Az ám! De ti még nem is tudjátok, hogy ki volt az az özvegyasszony. Ez az özvegyasszony annak a lusta juhásznak volt a felesége. Krisztus urunknak volt az akaratja, hogy a kevély királykisasszonynak s a jólelkű szegény asszonynak gyermekéből egy pár legyen.

No de ez aztán igazi egy pár ember is volt. Holnap legyenek a ti vendégeitek!

A HALÁLOS TÁNC

Egy gyönyörűséges szép asszonyé volt a csetneki vár, ennek előtte vagy háromszáz esztendővel. Ennek a szép asszonynak megtetszett egy szegény jobbágylegény, de hiába volt nagy szépsége, gazdagsága, a jobbágylegény szíve nem tudott a szép asszony felé hajolni; egy jobbágyleány volt a jegybéli mátkája, azt szerette igaz szeretettel, attól nem is fordult el a szíve.

Mondta pedig nemegyszer a szép asszony:

– Légy az enyém, te legény, s tied lesz a váram, minden földem, kincsem, drágaságom.

Felelte a legény:

– Nem való nekem ez a vár, sem az a sok föld, de még az a tenger sok kincs s drágaság sem. Ha elhagynám ezekért jegybéli mátkámat, megverne az Isten.

Szörnyű haragra lobbant a szép asszony, s megfenyegette a jobbágylegényt:

– Megállj, te nyomorult jobbágy! Megaláztál engem, de jegyezd meg jól, hogy szolgám vagy.

S mit gondolt, mit nem a szép asszony, egy vasárnap a várba rendelte a jobbágylegényt s mátkáját. Kérdezte a legényt:

– No, te legény, szeretsz-e táncolni?

– Hogyne szeretnék – mondta a legény.

– Hát, te leány?

– Én is, hogyne szeretnék.

– Hát csak várjatok, mindjárt lesz részetek benne.

Azzal cigányokat rendelt elé a szép asszony, s parancsolta, hogy húzzanak táncnótát. De ne olyan andalgósat, hanem jó sebeset.

Ráhúzták a cigányok, s szólt a szép asszony:

– Járjad, legény, járjad!

S járta a legény szépen, módosan. Mikor aztán belefáradt a táncba ő is, a jegybéli mátkája is, megköszönte illendőképpen a szép asszony nagy jóságát, s indulni akart a leánnyal.

– Ohó – kiáltott a szép asszony –, nem oda Buda! Húzzad, cigány! Ti pedig táncoltok, míg én parancsolom!

Visszaállott a legény az udvar közepére, s folytatta a táncot a leánnyal fáradtan. Alig bírták már a lábai, félbehagyta a táncot, s megint indulni akart.

– Ohó, nem oda Buda! Járjad, legény, járjad! Te is, leány, hadd vessen lángot a szoknyád!

Könyörgött a legény:

– Elég volt már, nagy jó asszonyom! Kegyelmezzen árva fejünknek!

– Táncolj, jobbágy! Ha nekem úgy tetszik, szántasz; ha meg úgy tetszik, táncolsz. Jobbágyom vagy, szolgám vagy!

S táncolt tovább a szegény jobbágylegény, addig táncolt, míg egyszerre csak összerogyott ő is, a jegybéli mátkája is. De a leány, mikor összerogyott, fölemelte kezét az égre, s úgy átkozta meg a gonosz lelkű szép asszonyt:

– Verjen meg az Isten, te ármányos lélek! Táncolj te is mindig, még ha akkora bánatod van is, hogy a szíved szakad meg belé.

Meghalt a legény, meghalt a leány is. De az átka megfogta a szép asszonyt. Mindjárt megháborodott az elméjében, s táncolni kezdett szörnyűségesen. Addig táncolt, hogy összeroskadott, s kilehelte gonosz lelkét.

Akik a csetneki vár romladéka körül járnak, még most is hallják a muzsikát, s úgy tetszik, hogy a romladékon táncol eszeveszettül egy szépséges szép asszony…

A HÁROM ARANYGYŰRŰ

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, egyszer egy király, s annak egy szép fiacskája.

Özvegyember volt a király, s a tanácsadó nagy urak addig beszéltek, hogy így meg úgy, asszony nélkül nem lehet a ház, anya nélkül a gyermek, hogy ő bizony feleségül vette az özvegy burkus királynét.

Az özvegy királynénak is volt egy fiacskája. De bezzeg míg a maga fiát drága szép aranyos gúnyákban járatta, mosdatta, fésülte, cicomázta, a király fiára ügyet sem vetett, csak úgy lógott a rongy a testéről, piszkos volt, mocskos volt a szegény fiú. Megesett a szíve rajta mindenkinek, aki ránézett.

Nem tetszett a királynak ez a dolog. Meg-megkérdezte a királynét, mi az oka, hogy az ő fia olyan rongyos, piszkos, a királyné fia pedig mindig tiszta.

– Ó, lelkem, uram – mondta a királyné –, olyan a fiúnak a természete. Hiába mosdatom, hiába öltöztetem, belefekszik minden piszokba, s ha vasból csináltatnék neki gúnyát, azt is elszaggatná.

Addig s addig beszélt a királyné, hogy a király szíve elidegenedett tulajdon édes fiától, s azt mondta egyszer:

– Hát bizony, ha így van, nem is nevelek én királyt ebből a fiúból. Hadd menjen ki a mezőre, őrizze az aranyszőrű juhnyájamat, legalább nem kell drága pénzen pásztort tartanom.

Ahogy mondta, úgy is tett. Botot a kezébe, tarisznyát a nyakába, kezére adták a nyájat, s ment a szegény királyfi nagy búval, bánattal a mezőre. De a gonosz lelkű királyné száraz, penészes kenyérnél egyebet nem tett a tarisznyába. Még azt a kenyeret is megöntözte ecettel, s a szegény fiú úgy lesoványodott, hogy a csontja is zörgött.

Így volt ez egy hétig, kettőig. Akkor aztán a királyfi egyet gondolt, ott hagyta a nyájat, s elindult világgá.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, s estére kelve rengeteg nagy erdőbe ért.

Búsult a királyfi, nagyokat sóhajtott: “Istenem, Istenem, mi lesz itt velem?! Le sem is fekhetem, megesznek itt a fenevadak!”

Amint így sóhajtoz, megszólal valaki a feje fölött:

– Ne búsulj, királyfi, nem lesz neked itt semmi bántódásod, csak gyere, s mássz föl erre a fára!

Fölnéz a királyfi, s hát azon a fán, ahonnét a beszédet hallotta, egy kicsi ház van, s annak az ablakában gyertya világol.

Nem sokat gondolkozik, fölmászik a fára, bemegy a kicsi házba, s ottan, mit gondoltok, kit talált?

Az asztal mellett ült egy öreg barát, akinek földig ért a szakálla, s aki egy rettentő nagy könyvből olvasgatott.

Köszön a királyfi illendően, a barát fogadja, az asztal mellé leülteti, aztán elébe terít egy nagy könyvet, s mondja neki: “Olvass, fiam, te is!”

Olvasott a királyfi, elfelejtette az éhséget is, el a bánatát is. Aztán szépen elszenderedett, elaludt, s reggelig föl sem ébredt.

Azt mondja reggel a barát:

– No, édes fiam, tudom ki vagy s mi vagy. Ismerem szomorú történetedet, hallgass rám, s nem bánod meg. Menj el a fekete király országába, állj be nála libapásztornak. A fekete király száz libát ad a kezedre, de azoknak a libáknak az a természete, hogy amint kihajtják a rétre, ahány, annyifelé repül, s nem volt még pásztor, aki össze tudta volna terelni. Te se fáraszd magadat hiába, hanem, nesze, adok neked egy sípot, ezt csak fuvintsd meg. Arra mind a száz liba visszarepül, s aztán szépen hazahajthatod.

Megköszönte a királyfi az öreg barát jó tanácsát, indulni akart, de a barát megállította.

– Várj csak még egy kicsit! Nesze, adok neked még három aranygyűrűt. Mikor első este hazahajtod a libákat, kösd a legkisebb gyűrűt az ostorod csapójára. Meglátja majd azt a fekete király egyetlen leánya, kéri tőled a gyűrűt, de addig oda ne add, míg meg nem mutatja, miféle jegy van a bal füle mögött. Másnap a középső gyűrűt kösd az ostorod csapójára, s ezt csak úgy add oda neki, ha megmutatja, hogy miféle jegy van a jobb füle mögött. Harmadik nap a legnagyobb gyűrűt kösd az ostorod csapójára, ezt is kéri tőled a királykisasszony, de elébb hadd mutassa meg, hogy miféle jegy van fátyolos homlokán.

Még egyszer megköszöni a királyfi az öreg barát nagy jóindulatját, egymást istennek ajánlották, s azzal elindult a királyfi, s addig ment, mendegélt, míg a fekete király városába nem ért.

Ott mindjárt fölment a királyhoz, s beajánlotta magát szolgálatra.

– Éppen jókor jöttél – mondá a király –, libapásztorra van szükségem. Nálam három nap egy esztendő, de jól megjegyezd, ha csak egy híja is lesz a száz libának, karóba húzatom a fejedet. Ha pedig hűségesen megőrzöd, itt a kezem, nem disznóláb, nem kívánhatsz olyat, hogy meg ne adjam.

Még aznap kezére adták a száz libát. Másnap reggel ki is hajtotta a rétre. De az ördögadta libák éppen csak megszagolták a füvet, huss! felrepültek, s szörnyű nagy gágogással elszárnyaltak százan száz felé.

“Csak menjetek, menjetek – gondolá magában a királyfi –, majd visszajöttök estére!”

Azzal lefeküdt egy fa alá, s aludt egész nap, mint a bunda.

Estefelé fölkelt, megfuvintotta a sípot, s hát csakugyan mind a száz liba egy szempillantás alatt összerebbent.

Akkor a királyfi a legkisebb aranygyűrűt rákötötte az ostora csapójára, s nagy rittyegtetéssel, nagy pattogtatással, hogy csak úgy csengett belé a helység, beterelte a libákat a király udvarába.

A királykisasszony éppen az ablakban könyökölt, meglátja a ragyogó, fényes aranygyűrűt, s nem tudta elgondolni, hogy s mint lehet egy rongyos libapásztornak olyan szép aranygyűrűje.

“No hiszen – gondolta magában –, csak jól beesteledjék, lemegyek a libaólba, elkérem én azt a gyűrűt.”

A király már ott állott a libaól előtt, s csak szeme-szája tátva maradt, amikor látta a nagy sereg libát. Nem akarta elhinni, hogy egy se hiányozzék. Meg is számolta egyenként, amint a libák beléptek az ólba, hát csakugyan egy híja sem volt.

Jól van, a király fölmegy a palotába, lefekszik, elalszik. De bezzeg nem aludott el a királykisasszony. Szép csendesen kisurrant a palotából, lement a libapásztorhoz, s mondta neki:

– Hallod-e, te legény, egy szép aranygyűrűt láttam nálad, add nékem, hiszen az úgysem szegény legénynek való.

– Jó szívvel – felelte a királyfi –, de elébb mutasd meg, hogy miféle jegy van a bal füled mögött.

– Jaj, azt nem mutathatom – mondta a királykisasszony –, mert azt az apámon, anyámon s felnevelő dajkámon kívül még senki sem látta.

– No bizony, ha nem mutatod, nem is adom neked a gyűrűt.

Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, annyira esekedett* a gyűrű után, hogy mit gondolt, mit nem, szépen félrehúzta aranyhaját a bal füle mellől, s hát ott egy fényes csillag ragyogott, olyan fényes, hogy a királyfi majd megvakult a ragyogástól.

A királykisasszony megkapta a gyűrűt, s felszaladt nagy örvendezéssel a palotába.

A második nap éppen úgy volt minden, mint az első nap. Estefelé a száz libát szépen hazahajtotta, de most az ostor csapójára a középső gyűrűt kötötte. Ezért is leszaladt este a királykisasszony, de a királyfi addig oda nem adta, míg meg nem mutatta, hogy miféle jegy van a jobb füle mögött.

Mi volt ott, mit gondoltok? Egy gyönyörű szép hold, szebb annál, amelyik az égen világol.

Harmadik nap este a legnagyobb gyűrűt kötötte az ostor csapójára, s rittyegtetett, pattogtatott, amint végigment az utcán, hogy kicsődült a házakból minden lélek, s úgy csudálták a libapásztort, aki meg tudta őrizni azt a száz ördöngös libát.

A király ott állott a libaól előtt, s majd megette a méreg, mert ki tudja, hogy most mi lesz a libapásztor kívánsága. De hiába, szavát kellett hogy tartsa.

– Na, fiam – kérdezte a libapásztor királyfit –, az esztendőt becsületesen kitöltötted, mi a kívánságod?

– Nincsen nekem, felséges királyom, egyéb kívánságom, van az udvarodban egy bogos csikó,* add nekem azt hűséges szolgálatomért.

Nagyot kacagott a király, de nem igaz jókedvéből, s mondta a legénynek:

– Ó, te világ bolondja, te, csak nem ment el az eszed? Mi hasznát veszed annak a bogos csikónak? Ím, ott vannak az istállóban aranyszőrű paripáim, válaszd inkább azok közül a legszebbet, a szemednek s szívednek leginkább tetszőt, jó szívvel adom akármelyiket.

De a királyfi megkötötte magát. Azt mondta, hogy egyesztendei szolgálatért nem érdemel aranyszőrű paripát, elég neki azért az a bogos csikó is.

Beszélhetett a király, kibeszélhette volna a lelkét is, nem használt semmit, oda kellett hogy adja a bogos csikót.

Fölment a palotába nagy haraggal a király, nagykésőre lefeküdt, elaludt. Akkor meg fölkelt a királykisasszony, kisurrant a palotából, le a libaólba. Cirókálta-morókálta a libapásztor királyfi arcát, hízelkedett, hogy adja neki a harmadik aranygyűrűt is.

– Jó szívvel – mondta a királyfi –, csak mutasd meg, mi van fátyolos homlokodon.

Mit tehetett a királykisasszony? Ha már két jegyet megmutatott, megmutatja a harmadikat is. Felhúzta szép lassan a fátyolt, s hát a szegény királyfi majd megvakult a szertelen ragyogástól. De azt ugyan ne is csudáljátok, mert a fényes nap ragyogott a királykisasszony homlokán.

A királyfi nekiadta a legnagyobb gyűrűt is, aztán jóéjszakát mondottak egymásnak. A királykisasszony visszasurrant a palotába, a királyfi meg ott maradott a libaólban, lefeküdt s elaludt.

Reggel, ahogy felébredett, szerzett egy kötőféket, a bogos csikó fejébe húzta, s elkezdette vezetni. De a csikó csak egyet-kettőt lépett, mindjárt összeroggyant a lába, s földhöz vágta magát.

Nagy keserves kínlódással lábra állította a csikót a királyfi, aztán átkarolta a nyakát, s úgy húzta ki az udvarból, úgy húzta végig az utcán.

Esteledni kezdett, mire a város végire kikerültek. Ott aztán megrázkódott a bogos csikó, lett belőle olyan seregélyszőrű s hatlábú táltos paripa, amilyent még a világ nem látott.

– Na, édes gazdám – mondja a táltos –, most ülj fel a hátamra! Mondjad nekem, hogy menjek veled! Úgy-e, mint a sebes szél, úgy-e, mint a madár, vagy úgy, mint a gondolat?

– Nem bánom én, édes lovam, ha úgy mégy is, mint a gondolat. Azzal csak fölemelkedik a táltos a levegőégbe, nagyot nyerített, hogy ég-föld megzendült belé. Rettentő nagy fergeteg kerekedett utána, s egyszerre csak letoppantott a földre, éppen az alá a fa alá, amelyen az öreg barát lakott.

A királyfi mindjárt fölmászott a fára, bement a kicsi házba, s köszönti a barátot illendőképpen.

– Na, fiam – mondotta az öreg –, látom, hogy becsületesen kiszolgáltad az esztendőt. Most itt ne töltsd az időt, hanem menj, itt s itt, nem messze innét van egy forrás, abban szépen mosdjál meg. Nesze, adok egy aranytörülközőt, abban törülközzél meg, meg adok egy diót, azt, mikor megtörülköztél, nyisd ki. Találsz abban egy királyfinak való aranyos, gyémántos gúnyát, azt vedd magadra, s menj vissza ahhoz a királyhoz, akinél egy esztendőt szolgáltál. A király éppen most hirdette ki ország-világ előtt, hogy annak adja leányát, aki kitalálja, hogy miféle jegyek vannak leányának a füle mögött s a fátyolos homlokán. Lesz ott majd királyfi, herceg, gróf s báró, lesz ott még süveges tót is, még cigány is. Mind szerencsét próbálnak, de hiába. Te csak maradj legutolsónak, tied lesz majd a királykisasszony. Hanem hallgass jól ide, ha majd megtartjátok a lakodalmat, jól vigyázz, hogy a három első éjjel el ne aludjál, mert hogyha elalszol, a tündérek elragadják a feleségedet, azért, mert elárulta, hogy miféle jegyek vannak a füle mögött s a fátyolos homlokán.

Megköszöni a királyfi a sok minden jó tanácsot, elbúcsúzik az öreg baráttól. Táltos lován a forráshoz vágtat, ott szépen megmosakodik, az arany törülközőben megtörülközik, kinyitja a diót, s az aranyos, gyémántos gúnyába felöltözködik. De lett is belőle olyan szép legény, hogy kereshetted a párját hét puszta határban. Felült ismét a táltos lovára, s hipp-hopp! bevágtatott a király udvarába.

No, csakhogy éppen befért, mert tele volt az udvar. Volt ott annyi herceg, gróf és báró, hosszú süveges tót, de még cigánylegény is, mint égen a csillag.

De hiszen, ha ott voltak, szégyenszemre el is mehettek. Egyik egyet mondott, másik mást mondott, csupa kacagás volt a találgatásuk, de az igazi jegyet egy sem tudta kitalálni.

Akkor aztán elérúgtatott a királyfi, szalutált a királynak, szép sorjában megnevezte, hogy a királykisasszony bal füle mögött van egy ragyogó csillag, a jobb füle mögött egy hold, szebb annál, mely az égen világol, s a fátyolos homlokán ragyog a nap, szebb annál, mely az égen ragyog.

– Eltaláltad, királyfi – mondotta a király –, szavamat meg sem is másolom: neked adom a leányomat s vele fele királyságomat.

Na, megtartják a lakodalmat, volt nagy hejehuja, dínomdánom, rostával hordották a bort. Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a táncot a legények s leányok.

Mikor aztán vége volt a lakodalomnak, bement a fiatal pár a szobájába. De a királyfi nem feküdött le, virrasztott a felesége mellett, nehogy elragadják a gonosz tündérek. Hanem ahogy tizenkettőt ütött az óra, valami szellőcske meglegyintette a királyfi arcát, megnehezedett a szempillája, elkezdett bólintgatni, s hiába erőlködött, elnyomta az álom, s abban a helyben elaludott.

Reggel fölébredt, dörzsöli a szemét, s hát híre-pora sincs a feleségének. Búsult a királyfi, nem találta a helyét. Sírt, mint a kis gyermek. Aztán kiment az istállóba, fölnyergelte a táltos lovát.

– Gyerünk, édes lovam, a feleségem után!

Repült a táltos erdőkön-mezőkön, tengereken által, s egyszerre csak leszáll egy folyóvíznek a partján. Leszáll a királyfi, belehajlik a vízbe, iszik belőle, s hát látja, hogy a víz közepén egy üvegkoporsó úszik lefelé. Beszökik a vízbe, kiviszi a koporsót, ott a folyó partján fölrángatja a födelét, s mit látnak szemei? – a felesége fekszik a koporsóban, s egy nagy kés van a szívébe ütve. Megfogja a kés nyelét a királyfi, kirántja a felesége szívéből, s ím a kés után piros vér kezd folyni. Kapja a királyfi a zsebkendőjét, beköti a sebet, aztán csókolgatja, szólítgatja a feleségét:

– Ébredj, szívem, ébredj!

S ím, halljatok csudát, az ajaka mosolyog, lassan pirulni kezd az arca, fölpattan a szeme pillája, s szépen felült az üvegkoporsóban.

Hej, örült a királyfi. Leveles ágakból csinált egy kis kalibát.* Füvet tépett, zöld mohát szedett, abból ágyat vetett. Lefektette a feleségét, úgy ápolta, dajkálta.

Elmúlt egy hét, elmúlt kettő, meggyógyult a királyné. Akkor azt mondta az urának:

– Édes lelkem, uram, eredj, s menj el ebbe s ebbe a városba s ottan ebbe s ebbe a boltba. Ott az ajtó mögött, üveg alatt árulnak drága szép fekete posztót, királyi gúnyának valót. Annak a posztónak fizesd te két árát. A boltos sehogy sem akarja neked adni, de én adok neked egy cédulát, azt mutasd meg neki. Akkor aztán eladja a posztót, még ebédre is meghí, s te menj el. De vigyázz, lelkem, drága jó uram, ne aludjál el az ebéd alatt. Mert ha elalszol, kereshetsz ismét, míg megtalálsz engem. Ebéd után aztán hívd meg te is őt ebédre ide, ebbe a kalibába. Ne félj, lesz enni-, innivaló bőven.

Bemegy a királyfi a városba, be abba a boltba. Ott elejébe raknak mindenféle posztót, de ő azt mondja, hogy egyik sem kell neki. Adják azt, ami az ajtó mellett van, az üveg alatt.

– Jaj, azt nem lehet – mondotta a boltos.

– Nem-e, hát most lehet-e? – kérdezte a királyfi, s megmutatta a boltosnak a cédulát.

Mi állott a cédulán, mi nem, azt én nem láttam, elég az, hogy a boltos mindjárt kétrét hajlott, elévette a posztót, s kimért egy rend gúnyára valót.

No, hanem drága is volt ez a posztó, száz forint volt a rőfje, s a királyfi is ennek a dupláját fizette.

Úgy volt, ahogy a fiatal királyné mondotta: a boltos ebédre marasztotta a királyfit. Csak ketten ültek az asztalnál, a királyfi meg a boltos. De volt annyi étel s ital az asztalon, amennyit még a királyfi nem látott. De még csak akkor maradt tátva a szája, amikor látta, hogy mennyit eszik s iszik a boltos. Evett a királyfi is, ivott is keveset, de tartotta magát erősen, nehogy elaludjék.

Egyszer csak érzi, hogy elkezd álmosodni, nehezeket pislant. Majdhogy le nem fordult a székről. De ki s ki nem, azt tudni nem lehet, mikor éppen el akart aludni, jól megpattantotta az orrát. Arra aztán fölkelt az asztaltól, megköszönte az ebédet, meghívta a boltost, hogy jöjjön el ő is hozzá ebédre.

Addig vissza sem ment a királyfi, ott megcsinálták a gúnyáját. Azzal felült a paripájára, a boltos is a magáéra, s csakhamar megérkeztek a kicsi kalibához.

Az ám, a kalibához. Nem kaliba volt az már, hanem volt egy tizenkét emeletes palota, színarany a födele, ezüst az ajtaja, gyémánt a garádicsa.* Fölmennek a palotába. Mennek szobáról szobára. Mikor aztán keresztülmentek vagy tizenkét szobán, akkor értek az ebédlőszobába.

Az asztal már meg volt terítve, de csak két személyre. A fiatal királyné nem volt sehol. Étel-ital ott volt az asztalon, amennyi kellett. Ha egy fogást megettek, más került helyébe. Na, evett is a boltos tizenkét ember helyett.

Amint esznek, eddegélnek, egyszerre csak az asztal közepére leesik egy karikagyűrű. Ottan egyet-kettőt perdül-fordul, azzal hirtelen leánnyá változik, s ott az asztal közepén elkezd táncolni. Utána leesik egy másik karikagyűrű, az is perdül-fordul, leánnyá változik, s táncol az is. Még szóhoz sem tudnak jutni, megint leesik egy gyűrű, az is perdül-fordul, leánnyá változik, most már táncolt mind a három. Nagy szelet csaptak a szoknyájukkal, s ettől a széltől a királyfi csak lefordult a székről, s úgy elaludott, mintha álombort ivott volna.

Fölébred másnap a királyfi, dörzsöli a szemét, körülnéz, s hát uramteremtőm, megint ott fekszik a kicsiny kalibában, híre-pora sincs a tizenkét kontignációs* palotájának, de még a feleségének sem. El kellett, hogy menjen a szegény királyné, mert hát az ura másodszor is elaludott.

Búsult a szegény királyfi szörnyen, majd felvetette a búbánat, nem tudta, merre facsarodjék, merre induljon. Gondolta magában, mégis csak elmegy az öreg baráthoz, talán segít az majd rajta most is.

Elment a királyfi, megérkezik a fa alá, fölmászik rá, be a kicsi házba, s köszön nagy búsan.

– Na, édes fiam – mondja az öreg –, úgy-e, nem tudtál három éjjel egymás után ébren maradni? Volt szép feleség, s nincs, úgy-e? No, jól van, még egyszer útbaigazítlak. A te feleséged Tündérországban vagyon. Tündérországnak határán két sárkány áll istrázsát,* s azok tégedet nem akarnak beereszteni, de én adok neked egy botocskát, csak szólj annak, az majd megfizeti a vámot. Azután eldobhatod a botodat, elcsaphatod a lovadat, hadd legelésszen a selyemréten, mert úgyis térden kell csúsznod a rézhídtól az aranyhídig, hogy a tündéreknek a szíve megessék rajtad. Az aranyhídnál majd látsz egy asszonyt, de nem elevent, kőből vagyon az kifaragva. Ez előtt mondj el egy miatyánkot. A többi a te gondod.

Elbúcsúzott a királyfi az öreg baráttól, megköszönte nagy jóindulatját, aztán felült táltos lovára, s meg sem állott, míg Tündérország határáig nem ért. Csakugyan ott állott két sárkány, s nem akarták beereszteni a királyfit. Na hiszen, a botocska hamar lefizette a vámot. Szólott a királyfi neki:

– Üssed, üssed, botocskám!

S jól eldöngette a sárkányokat. Azok világgá szaladtak, a királyfi pedig szépen átment a rézhídon, ott leszállott a lováról, kicsapta a selyemrétre, hadd legelésszen, eldobta a botocskáját, aztán letérdelt, s úgy csúszott az aranyhídig hét nap s hét éjjel folytonosan.

Megérkezik az aranyhídhoz, s hát csakugyan ott van az a kőből faragott asszony. De mit látnak szemei? Szakasztott olyan, mint az ő felesége, ragyogott a nap a homlokán.

Szépen elmondotta a miatyánkot, akkor fölállott, s tovább akart menni, de abban a szempillantásban csak megragadja a silbak,* aki ott állott a kőből faragott asszony mellett, nem szólt semmit, csak vitte egyenesen a királyfit a feleségéhez. Mert hogy szómat össze ne keverjem, a fiatal királyné maga faragtatta ki a képét, ő állította melléje a silbakot, s megparancsolta neki, hogy ha majd egy ember térden csúszva jön ide, s elmond egy miatyánkot, azt egyenesen kísérje őhozzá.

De volt öröm, istenem, mikor meglátták egymást a királyfi s a felesége. Most már csakugyan mondhatták: ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. A tündérek sem bántották többet. Élhettek tőlük békességben.

Felültek a táltosra, hazarepültek a fiatal királyné hazájába, s a király nagy örömében átaladta nékik az egész királyságot.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A NAGYOTMONDÓ LEGÉNY

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény ember, s annak három fia.

Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja leányát s fele királyságát, bárki fia-borja legyen, aki valami olyat tud mondani, hogy azt ő el ne higgye.

Meghallja ennek a hírét a szegény ember, s mondja a fiainak:

– Na, fiaim, próbáljatok szerencsét, hátha megsegít az Isten.

Az idősebb meg a középső fiú azt mondták, hogy ők már csak itthon maradnak, túrják a földet, hanem a legkisebb fiú kétszer sem mondatta magának, indult a király városába.

Hát amikor megérkezik a király udvarába, tele van az udvar királyúrfiakkal, hercegekkel, grófokkal, bárókkal, minden rendű és rangú legényekkel. Volt ott hosszú süveges tót is, de még cigánylegény is. Mondottak azok mindent, egyik nagyobbat a másiknál. De mondhattak akármit, a király mindent elhitt.

Mikor aztán nagy szégyenkezve mind eltakarodtak, s kitisztult az udvar, fölment a szegény legény a királyhoz, köszöntötte illendőképpen.

– Adjon isten, jó napot, felséges királyom!

– Adjon isten, fiam, hát mi járatban vagy?

– Én bizony, felséges királyom, szeretném feleségül venni a királykisasszonyt.

– Elhiszem, fiam, de aztán miből tartanád el?

– Hát van egy kicsi földünk.

– Elhiszem, fiam.

– De van ám két ökrünk is, meg egy tehenünk.

– Elhiszem, fiam, hogyne hinném.

– Hm, de a minapában akkorára nőtt az udvarunkban a trágyadomb, mint egy torony.

– Én azt is elhiszem, fiam, hogyne hinném.

– Azt a nagy trágyadombot a két bátyámmal mind kihordottuk egy talyigán, három nap alatt.

– Hiszem, fiam, hiszem.

– Az ám, csakhogy nem a mi földünkre hordottuk, hanem a szomszéd földjére.

– Hiszem, fiam, hiszem.

– Mikor ezt észrevettem, hazamegyek, s mondom az apámnak, hogy mi történt.

– Hiszem, fiam, hiszem.

– Kimentünk négyen, megfogtuk a földnek a négy sarkát, felemeltük, s a trágyát szépen a mi földünkre borítottuk.

– Én elhiszem fiam, ha nem is mondod.

– Azután bevetettük a földünket búzával.

– Hiszem, fiam, hiszem.

– De aztán nőtt ebből a búzából olyan sűrű rengeteg erdő, hogy olyat még felséged sem látott. Termett ott annyi makk is, mint égen a csillag.

– Hiszem, fiam, hiszem.

– Mondja az apám: “Én bizony nem vágom ki ezt az erdőt, hanem veszek egy csorda disznót, s a makkot megetetem.”

– Hiszem, fiam, hiszem, hogyne hinném.

– Az ám, de a disznócsorda mellé pásztor is kellett.

– Hiszem, fiam, hiszem.

– Mit gondol, felséges királyom, kit fogadott fel az apám? Felségednek éppen az öregapját.

– Hazudsz, te akasztófáravaló! – kiáltott nagy haraggal a király.

De már most hiába, elszólta magát. Egyszeriben papot hívatott, a leányát összeadatta a szegény legénnyel, neki adta fele királyságát, s megígérte, hogy holta után övé lesz az egész.

Csaptak aztán nagy lakodalmat, folyt a bor Hencidától Boncidáig. Mindenki kapott valamit, aki odakerült. Én is egy csontot kaptam, azzal elszaladtam.

Itt a vége, fuss el véle.

JÁNOS DIÁK

Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia. Nem volt ennek a szegény embernek semmije a föld kerekségén, de a fiát mégis diákiskolába járatta. Gondolta: ha nagy szegénységgel is, majd csak kijárja a diákiskolát a fia, aztán még nagy úr is lehet belőle. Hiszen diákból minden lehet. De a szegény ember nem érhette örömét annak, hogy fiából nagy úr legyen. Egy nagy betegség leverte lábáról, ágyba került. Hazahívatta a fiát az iskolából, s azt mondta neki:

– Na, lelkem, gyermekem, Isten úgy rendelte, hogy én meghaljak. Nem tudom, mi lesz veled, ha én behunytam a szememet. Szegény vagyok, mint a templom egere, nem hagyhatok reád semmit, csak egy jó tanácsot: akármerre jársz az életben, ha egy bolhánál többet érőt találsz az úton, vedd fel s tedd el, mert nem tudod, mi hasznát veheted majd. Az Isten áldjon meg.

Azzal a szegény ember falnak fordult, s meghalt.

Na, te szegény János diák – mert közbe legyen mondva: Jánosnak hívták a fiút –, most már elmehetsz, amerre a szemed lát! Gondolta, ő bizony nem megy vissza az iskolába, mert ott könyv nélkül nem tanulhat, márpedig nincs többé, aki neki könyvet vegyen. Elmegy világgá, szerencsét próbál. Nem sokáig gondolkozott: úgy, ahogy volt, elindult. Hát hogy a faluból kiér, az út közepén egy marék borsót talál.

Mondja magában:

– Ez is többet ér egy bolhánál, fölszedem, ki tudja, hogy mi hasznát veszem még.

Fölszedte a borsót, zsebébe tette, s ment tovább. Addig ment, mendegélt, míg éppen a király városába nem ért. Egyenest beállított a királyhoz. Szerencsés jó napot kívánt a királynak, elmondta, hogy ki s mi ő, s megkérte szépen őfelségét: adjon az éjjelre szállást, s ha nem esik terhére, egy kevés útiköltséget.

– Jól van – mondá a király –, csak maradj itt éjjelre, aztán holnap majd útravalót is kapsz, te szegény diák.

Azzal János diákot elvezették a szobájába. De a királyné meglátta az ügyes fiút, s megkérdezte a királyt:

– Ugyan ki ez a fiú, akinek szállást adtál?

– E’bizony, feleség, egy szegény diák.

– Igazán? Na, én nem hiszem, hogy diák volna. Bizonyosan valamelyik diáknak öltözött királyfi, aki megnézni jött a leányunkat.

Eleget mondta a király, hogy az nem lehet: a királynét nem lehetett meggyőzni. Abban egyeztek meg, hogy próbára teszik a diákot. Kemény, rossz ágyat vettetnek a számára, s ha mégis hamar elalszik, akkor diák; ha pedig nem tud elaludni, akkor csakugyan királyfi. Úgy tettek, amint megegyeztek. Egy inast pedig az ablakhoz állítottak, hogy leskelődjék.

Bemegy János diák a szobájába, vetkeződni kezd, de amint a kabátját levetette, a borsó kiömlött a zsebéből, s szétgurult az ágyon. Egész éjjel azzal veszkődött, hogy összeszedje a borsót, de mikor lefeküdt, még mindig volt valahol egy borsó, ami sértette a testét. Nem tudott elaludni.

Reggel jelenti az inas a királynak, hogy a vendég egész éjjel nem aludott, folyton-folyvást az ágyát igazgatta. A király megkérdezte János diákot is.

– Hát, öcsém, hogy aludtál?

– Köszönöm kérdését, felséges királyom, cudarul, de én vagyok az oka.

“Ehe – gondolta a király –, mégis királyfi lehet. Bizonyosan azért ő az oka, mert nem mondta meg, hogy ki s mi. Pedig akkor jó ágyat kapott volna.”

János diák tovább akart menni, de a király ott marasztotta következő éjjelre is. Most már olyan ágyat vetettek a számára, amilyenben maga a király szokott aludni. Bezzeg most aludt egész éjjel, mint a bunda. Igen ám, mert a borsót a zsebkendejébe kötötte, hogy ismét ki ne ömölhessék.

Reggel az inas jelenti a királynak, hogy a vendég egész éjjel meg sem moccant, olyan jól aludt.

– Na, öcsém, hogy aludtál? – kérdezte a király Jánost.

– Mint egy király, felséges uram – mondá János diák.

“Ehe – gondolta a király –, mégiscsak királyfi lesz ez, mert azt is tudja, hogy’ alszik egy király.”

Mondja a feleségének a dolgot.

– Úgy-e hogy megmondtam. Hej, amit ez a két szem lát, az meg van látva. Hallod-e, ez a fiú éppen jó volna a mi leányunknak! Nem olyan kényes, mint a többi királyúrfi.

– Hát jól van – mondá a király –, teljék kedved.

Még aznap összehozták János diákot a királykisasszonnyal, s ez bizony egy szikrát sem ellenkezett, mikor az apja azt mondta:

– Legyetek egymásé, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el!

János diáknak szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól, de gondolta: ha az Isten úgy rendelte, legyen úgy. Hát királyfi lesz, s annyi! Olyan lakodalmat csaptak, hogy no…! Két hétig tartott, s még a sánták is táncra kerekedtek.

Telt-múlt az idő. Egyszer azt mondja a király:

– Na, vőmuram, mikor megyünk a kelmed országába?

Hej, megijedt János diák! Mi lesz most az ő fejével! Kitudódik, hogy csakugyan egy szegény diák. De mit volt mit tenni, útra kellett kelni. Gondolta, majd valahol útközben megszökik, aztán kereshetik őt is, meg az országát is.

Azt felelte hát az apósának:

– Mehetünk, apámuram, amikor tetszik.

Még aznap útra kerekedtek, mégpedig tizenkét hintón, mert ami nagy úr volt az udvarnál, az mind látni akarta János diák országát. Hét nap s hét éjjel folyton mentek, de még mindig nem értek a János diák országába. Gondolja János: már most elég volt az utazásból, megszökik. Pedig hej de nehezen esett megválni a feleségétől! Mert szép volt, jó volt a felesége, adott volna hét országot is érette, ha lett volna. Nyolcadik nap este egy nagy rengetegbe értek, s míg a felesége szundikált, leszökött a hintóból, s eltűnt a sűrűségben. Ahogy a sűrűségbe lépett, elejébe áll egy hétfejű sárkány, s megszólítja:

– Hová, hová, öcsémuram?

– Ó, ne is kérdezd, édes sárkány uram, nagy az én bajom. Eressz engem, hadd menjek világgá!

– De hátha én segíthetek a bajodon?

János diák elbeszélte a történetét.

– Na, látod, hogy segíthetek rajtad. Van nekem az erdő túlsó részén egy kakassarkon forgó aranyváram. Menj bele bátran, telepedj le ott, s mondjad, hogy a tied. Ott addig maradhatsz, míg a vár forogni nem kezd, de akkor aztán fuss belőle, mert különben vége az életednek.

Hej, megörült János diák! Bánja is ő, ha két napig maradhat is ott, csak egyszer azt mondhassa a feleségének: ez az én váram. Szépen megköszönte a sárkány szívességét, aztán megfutamodott, hamarosan utolérte a hintót, s úgy beleült, hogy a felesége észre sem vette. Egész éjjel mentek, s mire kivirradt, János diák meglátja a kakassarkon forgó arany várat.

– Na, feleség, ébredj, itt az én váram.

Fölnyitja szemét az asszony, s amint meglátja a várat, összecsapja kezét bámulatában.

– Jaj de szép vár, jaj de szép! Soha még ilyet nem láttam!

Örült a vén király is, meg a felesége is, de még az udvarbeliek is. Mindenki azt mondta, hogy még ilyen szép várat nem láttak, mióta erre a világra születtek.

Még csak itt csaptak igazi dáridót. Éppen hetven napig ettek-ittak, táncoltak. Akkor aztán a vén király felcihelődött pereputtyostul, istennek ajánlották a fiatalokat, s hazaindultak, hadd éljen magában a fiatal pár.

De János diáknak nem volt nyugodalma. Majd eljön a hétfejű sárkány, s akkor aztán vége lesz a nagy uraságnak. Éjjel-nappal tűnődött, évelődött, de a felesége hiába kérdezte, nem mondta meg okát nagy szomorúságának. Egyszer aztán – szervusz, világ! – csak forogni kezdett a vár.

Hej, édes istenem, vége a világnak: jön a sárkány! Most már ki a várból, ha az életed kedves, János diák!

Fut a feleségéért, hogy vigye magával, de nem találja. Keresi mindenfelé, a felesége nincs sehol. Amint egyik szobából fut a másikba, csak elébe áll egy vénasszony.

Kérdi a vénasszony:

– Hová futsz, János diák?

– Hát te tudod, hogy ki s mi vagyok?

– Tudom hát.

– Na, ha tudod, akkor azt is tudod, hová futok, s miért futok.

– Tudom, csak állj meg s ne fuss. A feleséged alszik most, ne háborgasd. A sárkánynak még hétezer mérföldet kell jönni, amíg ideér. Addig még segíthetsz magadon. Hamar süttess egy fehér cipót! De hétszer gyújtass be a kemencébe, s mind a hétszer süttesd meg a cipót! Akkor aztán tedd ki a vár kapuja fölé, a sárkányt majd nem ereszti be az a cipó. János diák hitt is, nem is ebben az ördöngösségben, de mit csináljon, megpróbálja. Hirtelen tésztát gyúrat, begyújtat a kemencébe. Míg a sárkány ezer mérföldet haladt, a cipó kisült egyszer. Mire hétezer mérföldet haladt a sárkány, a cipó éppen hétszer sült ki. Akkor kitette a vár kapuja fölé. Hát éppen jön a sárkány. De ahogy be akar lépni a kapun, megszólal a cipó:

– Hé, megállj, hé! Itt nem szabad a bejárás.

Fölnéz a sárkány, s kérdi:

– Hát ki meri mondani nekem azt, mikor én vagyok ennek a várnak az ura?

Felelt a cipó:

– Én, a hétszer sült cipó. Ha be akarsz jönni, akkor essél át mindazon, amin én már átestem.

– Mit beszélsz, te?

– Azt, hogy előbb vessenek el a földbe, ott rothadj el, aztán arassanak le, csépeljenek ki, őröljenek meg, gyúrjanak meg tésztának, s hétszer süssenek meg, mint engem.

– Engem-e, te?! – kiáltott a sárkány. – Inkább sohase lássam a váramat!

Nem is látta többé, mert mérgében mindjárt szétrepedt.

János diák pedig egész életére ott maradhatott a kakassarkon forgó aranyvárban, többé senki sem háborgatta. Még máig is él, ha meg nem halt.

ARVA FUISTI

Szegény árva fiú volt Várdai Péter, de nagy volt az esze s a tudománya. Hogy, hogy nem, az eszes, soktudó fiút megismerte Vitéz János, a híres esztergomi érsek, keze alá vette Pétert, iskolába adta, sőt még külső országba is elküldötte, hogy elméje jobban pallérozódjék. Mikor aztán hazakerült külső országból, egyenesen a nagy Mátyás király színe elé vezették, s a királynak úgy megtetszett Várdai Péter, hogy egybe megtette íródeákjának. De bezzeg meg volt vele elégedve Mátyás király. Szép gömbölyű írása volt Péternek, s amit megírt, az olyan szépen s okosan volt megírva, hogy a király nem győzte eleget dicsérni.

– Na, Péter – mondogatta a király –, sok íródiákom volt már, de hozzád hasonló tálentom* még egy sem vala. Csak egy kicsit emberesedjél meg, gondom lészen reád.

Mátyás király olyan király volt ám, hogy a szavának ura is volt. Amint Péter megemberesedett, megtette őt kalocsai érseknek. Nagy hivatal volt ez akkor is. Az esztergomi érsekség után következett, éppen, mint most.

Várdai Péter ezután is ki-be járós volt a királynál, szabad beleszólása volt az ország dolgaiba, s Mátyás király szívesen meghallgatta az ő tanácsait. Egyszer-másszor erősen meg is mondogatta az igazat az igazságos Mátyás királynak, de olyan erősen, hogy más embernek a fejét vétette volna a király. Mert hát hiába, az igazságos Mátyás sem találta el mindig az igazságot, s az sem tetszett mindig, ha valaki más mutatta meg az egyenes utat. Egy szó mint száz: ember volt őkígyelme is.

Hát bizony megesett, hogy egyszer szörnyű haragra lobbant Várdai Péter irányában is. Akkor volt ez, mikor Mátyás a híres-nevezetes Frigyes császárral hadakozott, s elfogyott a pénz. Mert a régi jó világban is pénz, pénz és pénz kellett a háborúhoz. Mátyásnak pedig nem volt. No, ha nincs, majd lesz. Fogta magát, s fejenkint minden emberre egy aranyat vetett ki adóba.

– Felséges királyom – mondta Várdai Péter –, sok lesz ám egy arany. Szegény a nép, már most is roskadozik a nagy teher alatt: porba rogyik, ha még egy aranyat a vállára vetsz.

– Hát mit csináljak?! – kérdezte haraggal a király. – Megver Frigyes, ha a katonáim éheznek.

– Inkább verjen meg, semhogy minden néped elpusztuljon.

– Mit?! Hogy engem megverjen a német?! Hogy mersz ilyet a szájadra venni?! Hé, istrázsák, lépjetek bé! Vigyétek érsek őkegyelmét az árvai várba, halálig tartó nehéz fogságba!

Még szót sem szólhatott Várdai Péter, vitték az istrázsák. Mátyás király pedig félig búsan, félig nevetve utánaszólt Péternek:

– Arva fuisti, arva eris, et in Arva morieris.

Amely mondás ennyit tészen magyarul: árva voltál, árva leszel, Árvában fogsz meghalni…

Hanem mégsem úgy történt. Az országtartó nagy urak körülfogták Mátyás királyt, s addig kunyoráltak kegyelemért, míg a király meg nem engesztelődött. Az igaz, hogy erre az engesztelődésre sok esztendeig kellett várnia Várdai Péternek. Ha nem is halt meg Árvában, sokáig árva volt, az árvánál is árvább szegény feje…

A KIS GÖMBÖC*

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:

– Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt!

Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:

– Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én. – S azzal hamm! – bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc – hamm! – bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt.

– Eredj, leányom – mondja a legkisebb leánynak –, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom!

Fölmegy a kisleány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kis gömböc őt is – hamm! – bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.

– Na hiszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül!

Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc őt is – hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.

Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: “Hé, asszony, hé hol vagy, merre lettél?!” Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak? Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:

– Mit, te is meg akarsz enni?! Abból nem lesz semmi! – S – hamm! bekapta a szegény embert is.

No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta – puff! – leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; tovább gurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondászfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondászfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelű bicska volt a kondászfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége, meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélin a kirepedt kis gömböcöt.

Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A HRICSÓI KŐBARÁT

Sok száz esztendőn keresztül a Lahar nemzetségé volt a hricsói vár. Az utolsó Lahar abban az idő tájban halt meg, mikor a törökök a nyakára ültek Magyarországnak. A vár, mely magas hegy tetején állott, az özvegyé maradt, a rengeteg sok jószággal együtt. No hiszen, körül is fogták a házasulandó daliák a gazdag özvegyasszonyt, pedig bizony nem volt már akkor fiatal.

Laharné asszonynak a legközelebbi szomszédja Thurzó Ferenc volt, a lietavai vár ura. Thurzó Ferenc is özvegy volt: hirtelen meghalt szép ifjú felesége, Kosztka Borbála. Thurzó Ferenc elsiratta a feleségét, s aztán átallátogatott a hricsói várba. Az első látogatást követte a második, a másodikat a harmadik, s egyszerre csak mindennapos vendége lett Thurzó Ferenc a hricsói vár asszonyának. Ám az özvegyasszony jóval idősebb volt Thurzó Ferencnél, s bár nagy hajlandósággal volt a daliás vitéz iránt, nem ment hozzá feleségül.

Azt mondta Thurzónak:

– Feleség helyett anyád leszek, Thurzó Ferenc, mert úgyis anyád lehetnék. Költözz a váramba, s élj itt úgy, mintha a tied volna. Holtam után pedig tied lesz a váram s minden jószágom.

Hiszen az kellett Thurzónak is, nem az asszony. Gondolta magában, hogy Laharné egypár esztendő alatt meghal, akkor aztán nem lesz nálánál gazdagabb főúr az egész országban: válogathat a legszebb s leggazdagabb leányok közt. Hanem teltek-múltak az esztendők, s Laharnénak még a feje sem fájt. Egészséges volt, mint a makk.

– Még tovább él, mint én – fakadt ki nemegyszer a kapzsi Thurzó Ferenc.

Rettentő nagy gonoszság született meg aztán a Thurzó Ferenc agyában. Sötét éjnek éjszakáján két meghitt emberével bement az özvegyasszony hálókamarájába, s hiába könyörgött az asszony összetett kézzel, hiába átkozta a háládatlan embert: levitette a vár nyirkos pincéjébe, s annak egy szűk fülkéjébe elzáratta. Másnap összegyűjtette a vár népét, s tudtukra adta, hogy ez órától fogvást ő a vár ura, mert a nagyasszony az elméjében megháborodott. Elzáratta, nehogy kárt tegyen valakinek az életében.

A vár népe hallgatott, mit tehetett volna. De éjnek éjszakáján nem tudtak aludni: fölhallatszott a pincéből a nagyasszony rémséges sikoltozása, szörnyű átkozódása; hallották, mint dörömböl a vasajtón szakadatlanul, de senki sem mert lemenni, hogy a nagyasszonyt kieressze.

Hanem a híre elment a Thurzó gonoszságának, s akadt egy szent életű barát, aki egyenest eljött a várba, fölment Thurzóhoz, s a vár népe előtt kemény szavakban dorgálta meg.

– Ha Istent ismersz – mondá a barát –, add vissza a nagyasszony szabadságát!

– Nem ismerek sem Istent, sem barátot! – kiabált Thurzó, s szolgáival a barátot kidobatta. De a barát a kapuból visszatért, s hiába kergették el újra meg újra, nem szűnt meg dorgálni a lelketlen főurat.

– Hiszen megállj, barát – mondotta Thurzó –, nem prédikálsz többet az én fülembe!

Megfogatta, fölvitette a vár legmagasabb tornyába, s bezáratta a barátot.

Megparancsolta a vár népének, hogy egy falás kenyér nem sok, senki annyit se merészeljen vinni a barátnak. Hadd haljon éhen!

Hát a barát csakugyan meg is halt éhen. De egyszer csak, amint kitekint az ablakon Thurzó, mit látnak szemei? Ott állott a barát a torony mellett, egy kiálló sziklán, de kétszer akkora volt, mint azelőtt, s a kezével fenyegetőleg mutatott Thurzó felé.

Megijedt Thurzó szörnyen, hogy a hideg verejték kivert a testén. Parancsolta a szolgáknak: menjenek, s üssék le onnét azt a cudar barátot!

Mentek a szolgák, s leütötték, de másnap megint ott állott a barát, s fenyegette Thurzót. S mintha mondta volna most is:

– Ha van Istened, add vissza a nagyasszony szabadságát!

Így volt ez mindennap. A sok ijedtség erősen megtörte a lelketlen főurat. Hogy megszabaduljon a baráttól, elhatározta, hogy visszaadja a szabadságát a nagyasszonynak, ha megígéri, hogy nem bosszulja meg nagy erős sérelmét. De mikor a szolgák lementek, s kinyitották a vasajtót: a nagyasszony már nem élt…

Most már nem volt maradása a hricsói várban. Mintha a gonosz szellemek kergették volna, úgy szaladt az ő várába, a lietavai várba, de hiába, ott sem volt többé nyugodalma. A lietavai várból is látta a kőbarátot. A hricsói vár porig égett, kő kövön nem maradt, de a kőbarát azután is ott állott a sziklán, ott áll ma is, és ott áll a világ végéig.

A RÓZSA

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy gazdag kereskedő ember, annak két szép leánya. Azt mondja egyszer a kereskedő a leányoknak:

– Na, édes leányaim, én most elmegyek idegen országba, mondjátok meg, mit hozzak onnét nektek?

Mondja az idősebbik leány:

– Nekem, édesapám, hozzon egy olyan aranyköntöst, hogy a derekát egy karikagyűrű átalérje, s ha leteszik a földre, ott szépen megálljon.

Mondta a másik:

– Nekem, édesapám, csak egy rózsát hozzon.

Csodálkozott a kereskedő erősen, s mondta a kisebbik leánynak:

– No, neked ugyan nem nagy a kívánságod. Hozhatok én rózsát, szebbnél szebbet, nem egyet, de százat. De jól van, ha rózsa kell, rózsát hozok neked.

Elbúcsúzott a kereskedő a lányaitól. De hogy szavamat össze ne keverjem, volt két szép rozmaringbokor, s meghagyta a lányainak, hogy azokat este, reggel öntözzék, amíg odajár, mert valahányszor elfeledik az öntözést, mindannyiszor egy-egy ága hervad el a rozmaringbokornak. Megígérték a leányok, hogyne ígérték volna meg.

Elment a kereskedő, ment hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön által, s amint egy nagy városba ért, ott mindjárt vett is egy aranyköntöst az idősebbik leányának, éppen olyat, amilyet a szíve kívánt: egy karikagyűrű általérte, s ha a földre eresztették, ottan szépen megállott. Haj de halljatok csudát: ment városról városra, faluról falura, s rózsát nem talált sehol. Sem csúnyát, sem szépet. Talált rózsabokrot eleget, de rózsát egyet sem. Megszomorodott erősen a kereskedő, s mind csak sóhajtozott magában:

– Istenem, Istenem, lám csak, egy rózsát kért a kisebbik leányom, s azt sem tudok szerezni!

Föltette magában, hogy addig meg nem nyugszik, még ha térdig vásik is a lába, amíg rózsát nem talál.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön, folyóvizeken át, benézett minden kertbe, amerre csak járt, látott szebbnél szebb virágokat, csak rózsát nem. Látott rózsabokrot is eleget, de mintha valamennyiről éppen akkor vágták volna le a rózsát: csak a helye látszott. Már egy kerek esztendeje volt, hogy eljött hazulról, azt hitte, hogy: no már a világ vége sem lehet messze. Amint megy, mendegél, meglát egy gyönyörű szép szigetet. Hát azon a szigeten annyi a virág, hogy a szeme nem telt be a nézésével. Volt ott rózsa is, nem egy, de száz; nem száz, de ezer, szebbnél szebb; égővörös, haloványvörös, sárga, mint a színarany, s fehér, mint a fehér liliom. Bemegy a szigetre, s amint ott mendegél, egy aranysövényű kerthez ér, amelynek a kapujában két sárkány állott istrázsát. Gondolja magában: “Na, ide jó helyre kerültem. Innen ugyan nem viszek rózsát!” De még jobban meggondolta: “Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom!” S nekiindult a kapunak. Hát hallgassatok ide, mi történt! Nem történt a világon semmi. Az a két sárkány meg sem moccant; nem ám, mert kő volt mind a kettő. Megy tovább, s látja, hogy egy ember ott áll az ösvény szélén. Köszön neki illendőképpen:

– Adj’ isten jó napot, földi!

De bizony a földi azt sem mondta: befellegzett. Közelebb megy hozzá, nézi, nézi, aztán megtapogatja, s hát ez az ember is tiszta kő. Továbbmegy, néz erre, néz arra, s hát itt egy deli szép úrfi, ott egy gyönyörűséges szép kisasszony. Volt ott száz is, ha nem több, s mind meg voltak merevedve álló helyükben, csupa kő volt valamennyi. Nem talált egy élő lelket, akivel beszéljen. Ott volt a kert közepén egy ragyogó szép palota: gondolta, fölmegy oda, majd csak talál ott valakit. Fölmegy a garádicson, be akar nyitni az ajtón, de még a kilincsre sem tette a kezét, kinyílt az ajtó magától, s utána be is csukódott. Éppen a konyhába lépett, s hát ott ég a tűz nagy lobogva, sül-fő a sok mindenféle drága étel, de szakácsnénak híre-nyoma sincs. “Uramisten, uramisten, tűnődött magában, hova kerültem én, talán valami elátkozott országba?!”

Indul a szomszéd szobába, annak az ajtaja is megnyílik magától, s amint belép, be is csukódik utána, ott sincs senki. De volt a szoba közepén egy asztal, aranyabrosszal megterítve, aranytányérok, –villák, –kanalak, –kések, éppen két személyre való. Ő bizony, gondolja, akármi történik vele, asztalhoz ül, s ha enni hoznak, eszik. Le is ült az asztalhoz, s ahogy leült, színig volt a tányér levessel, de nemcsak az övé, hanem szemben vele a másik tányér is; s ahogy elkezdett kanalazni, látta, hogy vele szemben is mozog a kanál, fogy a leves, de hogy ki eszik ott, azt el nem tudta képzelni, mert nem látott senkit. Aztán sorban kerültek az asztalra a mindenféle jó pecsenyék, borok, gyümölcsök; került oda még kávé is. Evett-ivott mindenből, evett-ivott az a másik is, az a láthatatlan valaki, de már azt igazán a jó isten tudja, hogy ki. Mikor aztán jól megebédelt, fölkelt az asztaltól, ment a szomszéd szobába, ott sem talált senkit. Keresztülment vagy száz szobán, s hát a legutolsóban két ágy meg van vetve. Nem kérdezte senkitől, mert nem is volt kitől, szabad-e, nem-e, az egyik ágyba belefeküdt, s mind csak azt nézte, hogy vajon a másik ágyban fekszik-e valaki? Egyszerre csak elkezd suhogni a párna s a dunna a másik ágyban, mintha nyughatatlanul forogna egyik oldaláról a másikra valaki. Nekibátorodik a kereskedő, gondolja, egy élete, egy halála, már csak mégis megnézi, hogy ki fekszik abban az ágyban. Odamegy, végigtapogatja az ágyat, de biz azt tapogathatta, senki sem feküdt abban. Nagy bosszúsan visszafeküdt az ágyába, de ahogy lefeküdt, csak megszólal egy hang a másik ágyból:

– Jobb, ha alszol, amíg jó dolgod van.

– Ejnye, ilyen-olyan adta, hát mégis van ott valaki?! – kérdezi a kereskedő. Kiszökik az ágyból, odaszalad a másikhoz, jól megrázza a dunnát, s mondja: – Szóljon, ki van itt?! – Nem volt ott senki, nem felelt senki. Visszafekszik megint az ágyába, s hát ahogy lefekszik, az ablak alatt elkezdenek énekelni a madarak, de olyan szomorúan, hogy a kereskedőnek a szíve majd megszakadt belé.

“Istenem, istenem, mégis csak elátkozott ország lesz ez!” – sóhajtozott magában a kereskedő. Aztán egyszerre csak hallja, hogy valaki a szobában elkezd sírni keservesen. Nézett erre, nézett arra, s ismét csak nem látott senkit, csak a keserves zokogást hallotta.

Hát, jól van. Nagy nehezen elaludott, s reggel, ahogy fölébred, kinéz az ablakon. De azt emberi száj nem tudná elémondani, ami gyönyörű szép rózsa volt az ablak alatt. Egyik szebb volt a másnál. S a szegény kereskedő nem tudta, hogy melyiket szakítsa le, mert ahogy egyhez hozzányúlt, mindjárt szebbet pillantott meg. Egyszer mégis megakadt a szeme egy gyönyörűséges szép fehér rózsán, fehérebb volt a fehér liliomnál. Uccu neki! kiugrott az ablakon, elévette a fehérvári bicskáját, s lenyisszentette a rózsát. De csak hallgassatok ide, mi történt! Ahogy levágta a rózsát, valami keserves sírás, jajgatás tört ki a rózsafa tövéből. S kerekedék egyszerre nagy nehéz fekete förgeteg, dörgött az ég, hullott az istennyila olyan sűrűn, mint amikor a szilvafát rázzák. Aztán egy nehéz, fekete felleg mind alább-alább ereszkedett, egyenesen az ő feje felé. S abból a fekete fellegből kigömbölyödött egy csudálatos, szörnyűséges teremtés, akinek kígyóbőre volt, serteszakálla, ripacsos arca, s az egész teste úgy össze volt töpörödve, mint a pirított szalonnabőr. Reszketett a kereskedő, mint a nyárfalevél, s lelkét Istennek ajánlotta: bizonyosan hitte, hogy most már vége az életének. Akkor aztán megszólalt az a csudaszörny, és mondta neki:

– Leszakasztád a legszebb rózsát, a rózsáknak a királynéját; hát tudd meg, hogy ha hét nap alatt ide nem hozod a legszebb s legkedvesebb leányodat, szörnyű halálnak halálával halsz meg!

Egy szót sem szólt a kereskedő, azt is lassan mondta. Hazaindult nagy búsan, a szíve majd megszakadt, ha arra gondolt, hogy az ő szép leányát ide kell hozni ehhez a csudaszörnyhöz. Hazamegy, s hát otthon is csak szomorúság várta. A nagyobbik leányának, amíg ő oda volt, mind csak a mulatságon járt az esze, nem gondolt a rozmaringbokorral, este-reggel nem öntözte. Kiszáradott, csak a száraz kórója maradott. Hanem a másik leány, az bezzeg ápolta a rozmaringbokrot: virult annak minden ága. Sírt a kereskedő, mikor a leányát meglátta, s mondta neki:

– Hoztam rózsát, leányom, édes leányom, elhoztam a legszebbet, amely a világon volt. Haj, de ez a rózsa is lesz az én halálom!

Aztán elmondta, hogy mi történt. Mondta a leány:

– Ne búsuljon, édesapám! Jó az Isten, majd megsegít. Csak maradjon itthon békességben, elmegyek én abba az elátkozott országba.

Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullatások közt, s addig ment a leány, míg arra a szigetre nem ért. Éppen úgy járt, mint az édesapja. Nem találkozott senkivel, még a csudaszörnnyel sem. Ott járt-kelt egymagában, hol a kertben, hol a palotában, nem volt egy lélek, kihez egy szót szóljon. Így teltek-múltak a napok nagy szomorúságban. Hanem egyszer álmot látott a leány. Azt látta álmában, hogy eljött hozzá egy tündérkirályfi, az őt elvitte ebből az elátkozott országból, elvitte egy aranykertbe, ottan koronát tettek a fejére, s királyné lett belőle. Ez a királyfi még egy arany hajszálat is hagyott nála. De mikor reggel fölébredt, bizony nem volt aranyhajszál, hanem serteszőr, amit talált. Na, telt-múlt az idő. Amint egyszer járt-kelt a kertben, fölsóhajtott nagy búsan:

– Istenem, istenem, bárcsak egy oktalan állat vetődnék ide, hogy ahhoz beszélhetnék!

Ahogy ezt a szót kimondotta, elejébe toppan a csudaszörny, s mondja:

– Beszélni akartál, hát itt vagyok.

Megijedt szörnyen a leány. A szava elállott. Egy szó nem sok, annyit sem tudott szólni. Mondta a csudaszörny:

– Hát jól van, látom, hogy félsz tőlem, nem beszélsz velem. Nesze, adok neked egy harangvirágot, ha ismét megkívánod a beszélgetést, rázd meg ezt a virágot, csenget ez, mint az aranycsengő, s a szavára itt leszek tenálad.

Azzal a csudaszörny eltűnt. Teltek-múltak a napok, s a szegény leány mind tűnődött magában, hátha az a csudaszörny az a tündérkirályfi, akit álmában látott. Addig s addig gondolta ezt, hogy egyszer csak megrázintotta a harangvirágot, s ím, abban a pillanatban előtte termett a csudaszörny.

– Hívtál, itt vagyok.

Félt a leány most is, hanem azért mégis elkezdett beszélgetni. Beszéltek erről-arról s mindenről. Azután hogy, hogy nem, mindennap megrázintotta a harangvirágot, s ha nem látta a csudaszörnyet, ha nem beszélhetett vele, olyan volt, mint az árva, akinek sem apja, sem anyja. Egyszer, amint beszélgettek egymással, felsóhajtott a leány:

– Istenem, istenem, ha én még egyszer megláthatnám az édesapámat!

Azt mondta a csudaszörny:

– Nesze, itt van egy karikagyűrű. Este lefekvéskor háromszor fordítsd meg a kicsi ujjadon, s reggel otthon ébredsz fel. De azt megmondom, hogy egy hét elteltével visszajöjj, mert különben szomorú vége lesz az életednek.

Hát csakugyan reggel otthon ébredt fel a leány. Volt nagy álmélkodás, volt nagy öröm. De bezzeg hamar búra változott a nagy öröm, mikor a leány megmondta, hogy egy hét alatt vissza kell mennie. Elbúcsúzott az édesapjától, mikor a hét letelt, keserves sírással visszament a csudaszörnyhöz. De alig volt ott egy hetet, kettőt, ismét kezdett sóhajtozni:

– Istenem, istenem, de szeretném még egyszer látni az édesapámat!

– Jól van – mondá a csudaszörny. – Nesze, itt van ebben az iskátulyában egy csudaír, kend meg ezzel a válladat, aztán szárnyak nőnek belőle, s hazarepülhetsz a gondolatnál is sebesebben. De visszajöjj egy hét múlva, mert különben szomorú vége lesz az életednek.

Hazarepült a leány, s elmondta otthon, hogy milyen jól bánik vele az a csudaszörny, hogy minden szavát megfogadja, s ő bizony szívesen megy vissza hozzá egy hét múlva.

Hallja ezt az idősebb leány, megirigyelte a húga szerencséjét, eldugta a csudaíres iskátulyát, s mikor a hét nap letelt, a leány nem tudott szárnyat növeszteni magának, gyalog kellett, hogy visszainduljon az elátkozott országba. Megérkezik a szigetre, rázintja a harangvirágot, de a csudaszörny nem jelent meg. Kereste mindenfelé a kertben, s újra meg újra rázta a harangvirágot, a csudaszörny nem volt sehol. Nagy bánatában bement abba a kicsi kertbe, ahol az apja a rózsát szakasztotta, s hát uramisten, mit látnak szemei! Ott fekszik a rózsabokor tövében a csudaszörny megmerevedve, holtan. Föléje hajlik a leány, költögeti sírva, költi, de nem hallja. Aztán fölemeli a fejét, s megcsókolja a homlokát a csudaszörnynek, s hát ím, sóhajt egyet. Megcsókolja másodszor is, s hát ím, megmozdul. Megcsókolja harmadszor is, s hát ím, fölegyenesedik a halott. De halljatok csudát, nem volt az többet kígyóbőrű, serteszakállú, ripacsos arcú csudaszörny, hanem volt, mit gondoltok, mi volt? Egy szépséges tündérkirályfi. Ott mindjárt egymásnak a nyakába borultak, s mondták mind a ketten:

– Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

S ott mindjárt elmondta a leánynak a tündérkirályfi, hogy őt egy ördöngös szüle boszorkányozta meg, amért hogy feleségül nem vette a leányát. Kővé változtatott embert, állatot az ő országában, őt magát pedig csudaszörnnyé, s megátkozta, hogy addig csudaszörny maradjon, amíg egy szép leány meg nem csókolja. Na, csaptak aztán lakodalmat, hét országra szólót. Fölkerekedtek szélhintóba, s hipp-hopp! ott voltak a kereskedőnél, ottan újra nagy lakodalmat csaptak. Engem is meghívtak, ettem, amit kaptam, s mikor nem volt semmi, szépen elinaltam.

Aki nem hiszi, járjon utána.

A KIRÁLYKISASSZONY CIPŐJE

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép királykisasszony, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni de rá nem. Jártak is az apja házához hercegek, királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt, mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk. Egyhez sem volt egy kegyes jó szava, s mennél jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbe-vajba fürösztgetné, s tenyerén hordaná, ha az ő felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk, hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki tetszett neki egy kicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert őt még a többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony.

Hát telt-múlt az idő, a hercegek s királyfik is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettő-három ha még ott maradt a palota körül. Egyszer – hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, de gondolom, hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom – az történik, hogy két bolhácska ugrik a királykisasszony tenyerébe. Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra nevekedjenek. Bizony ha odaeresztette, ott jó konyhára kerültek, s esztendőre, kettőre úgy megnövekedtek, hogy a bőrükből pompásan kitellett volna egy pár cipellő.

Mit gondolt, mit nem a királykisasszony, behívatta a mészárost, a bolhákat megnyúzatta, a bőrüket a vargával kicserzette, s a csizmadiával fáintos* egy pár cipőt csináltatott.

Mit gondolt, mit nem ismét, kihirdette ország-világ előtt, hogy aki kitalálja, bármiféle rendű ember legyen, hogy az ő cipője miféle bőrből vagyon csinálva: annak lesz a felesége.

Bezzeg összegyűltek, verődtek ismét a hercegek, királyfik s mindenféle válogatott legények a világ minden tájékáról, glédába* állottak az udvaron, s úgy találgatták, hogy miféle bőrből vagyon a királykisasszony cipője.

Hiszen mondtak ezek mindenféle bőrt, de egy sem találta el az igazit. Hanem az a herceg, aki egy kicsit a királykisasszonynak is tetszett, fogta magát, felöltözött koldusruhába, valahogy belopódzott a királykisasszony hálókamrácskájába, s ottan elbújt a kályhalyukba, hátha majd este a királykisasszony beszél a szobalánynak a cipőjéről.

Az bizony éppen úgy is lett, ahogy gondolta. A királykisasszony nagyokat kacagott a sok bolond feleleten, amit egész nap hallott, s azt mondta a szobalányának:

– Meglásd, soha senki ki nem találja, hogy bolhabőrből van a cipőm!

– No, azt ugyan nem, míg a világ s még két nap – mondta a szobaleány is.

Hiszen éppen eleget tudott a herceg. Másnap ő is a többi legények közé vegyült koldusruhában, s mikor a sor rákerült, megmondta egy szóra:

– Felséges királykisasszony, bolhabőrből vagyon az a cipő!

Hej, uramisten, elhalványodék színében a királykisasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, de a szavát nem akarta megmásítani, s azt mondta:

– Eltaláltad, te koldusember, s én a szavamat meg sem másolom: feleséged vagyok ez órától fogvást. Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

– Jól van – mondá a koldusruhába öltözött herceg –, hát csak vesd le, lelkem, feleségem, szép selyemruhádat, öltözz te is koldusruhába, mert úgy illünk egymáshoz!

Akart, nem akart, koldusruhába öltözött a kevély királykisasszony, s ment az urával a falu végére, egy piszkos kalibába, ez volt a lakásuk ezentúl. De még ez sem volt elég, az urával reggeltől estig koldulni kellett, hogy járjon, este tüzet rakjon, vacsorát főzzön, olyant, amilyent lehetett, s amilyen kitelhetett.

Azám, még ez sem volt elég: jön egy hajdú a kalibához, s beszól nagy hangosan:

– Hé, koldusasszony, eredj tüstént ennek s ennek a hercegnek a földjére kapálni!

Mit volt mit tenni, elment nagy keserves könnyhullatások közt. Azután az ura is elment, de nem koldulni, nem is kapálni, hanem ment egyenest a palotájába, ott felvette ragyogó cifra ruháját, s úgy ment ki a kapásokhoz. Mert hát az ő földjére küldték kapálni a koldusasszonyt.

Ott a kapásokat egyre biztatta a herceg, a feleségét pedig folyton szidta, becsmérelte, hogy ilyen meg olyan napszámos, földet sem érdemelne vacsorára, nemhogy juhhúsos kását, pedig szegény asszonyról csak úgy csurgott a verejték.

Na, elkövetkezik a vacsora ideje, asztalhoz ültetik a napszámosokat, s úgy láttam, mint ma, ezüstkanalat, –villát, –kést tesznek mindenkinek a tányérjához. De a herceg még nem elégelte meg, azt akarta, hogy a felesége megemlegesse a kevélységét, megtanított egy napszámosasszonyt, hogy annak a koldusasszonynak csúsztasson egy ezüstkanalat a zsebébe. Hiszen lett haddelhadd vacsora után, mikor az inasok látták, hogy hibádzik* egy ezüstkalán!* Nosza, sorban megmotozták mind a napszámosokat, s hát – Uram, Jézus, ne hagyj el! – megtalálták a koldusasszonynál. Hiába szólt, hiába esküdözött, hogy ő nem tette, semmiféle nemzetsége sem volt tolvaj: megfogták s vitték a sötét tömlöcbe.

No, hanem most már csakugyan elég erős volt a lecke. Alighogy bezárták a tömlöc ajtaját, mindjárt ki is nyittatta a herceg, bement a feleségéhez, aki úgy sírt akkor is, mint a szakadó záporeső.

Ott aztán a herceg szép gyöngén megfogta, s fölvezette a palotába a feleségét. Mondta neki:

– No, most már ne sírj többet, öltözz fel újra szép selyemruhádba. Lásd, én is felvettem drága szép ruhámat. Mert úgy tekints rám, hogy én voltam az a koldus, akinek te felesége lettél.

Elmondta aztán azt is, hogy a kályhalyukban hallgatta ki, miféle bőrből való a cipője. Bizony nem tette volna, ha szépszerével hozzámegy vala feleségnek.

Na, száz szónak is egy a vége, olyan szépen megbékültek s összemelegedtek, hogy öröm volt látni. Én legalább láttam, ti is megnézhetitek bátran.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!

A SZÉKELY ASSZONY

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy gazdaember, s annak egy szép ügyibevaló felesége. Hát az igaz, hogy szép is volt, ügyibevaló is volt az asszony, de még sem éltek jól, mert ha az ember valamire azt mondotta, hogy fekete, az asszony bizonyosan azt mondotta: a’ bizony fehér! Mindig kötekedtek, veszekedtek egymással, s nem volt nap, hogy össze ne csődítették volna a falut a veszekedésükkel. Azt mondja egyszer az asszony az urának:

– Hallá-e kend, már rég nem láttam a szüleimet. Fogjon be a szekérbe, s vigyen el hozzájuk.

– Én jó szívvel – mondta az ember –, csak békesség legyen a háznál.

Volt az embernek két kicsi buta szarvú* ökröcskéje, azokat befogta a szekérbe, aztán felültek, s elindultak Galambfalvára. Ott laktak az asszony szülei. Amint mennek egy falun keresztül, megszólal az asszony:

– Nézze csak kend, milyen nagy szénaboglya van abban a csűröskertben.

Mondja az ember:

– Nem széna az, feleség, hanem szalma.

– Az bizony széna.

– De bizony szalma!

– De ha mondom, hogy széna!

Szóból szó kerekedik, összevesznek cudarul. Elkezd sírni az asszony, hogy neki soha sincs igaza. Eleget békíti az ura:

– Ne bolondozz, asszony, mindjárt ott leszünk az apádéknál, mit szólnak, ha kisírt szemmel látnak.

– Mondja hát, hogy széna.

– De bizony nem mondom, amikor szalma!

Fogja magát az asszony, pofon üti az urát, ott mindjárt hajba kapnak, egymást ütik-verik, tépázzák. Megijednek az ökrök is, uccu neki! beszaladnak a sáncba, a szekér összetörik, alig tudnak kitápászkodni a sáncból. Így érkeztek meg nagy veszekedés közt az asszony szüleihez. De az asszonynak ott sem múlt el a haragja. Kérdik az öregek: hát hogy vagytok, mint vagytok? Szavát sem lehetett venni. Betegnek tetette magát, s lefeküdt az ágyba. Jöttek az atyafiak, kérdezték, mi baja, nem felelt semmit. Odament hozzá az ura, mondta neki csöndesen:

– Feleség, ne bolondozz, kelj föl, mert igazán szégyen s gyalázat a te dolgod.

– Mondjad hát: széna.

– Bizony nem mondom én, amikor szalma.

– No, ha nem mondod, akkor meg is halok.

Hát csakugyan be is hunyta a szemét, költik, szólítgatják, meg sem moccan. Jajgat az anyja, apja, felsírják a házat, az udvart, odagyűl az egész falu, sírnak-rínak, jajgatnak a vénasszonyok, meg sem moccant.

Hát bizony, ha meghalt, el is kell temetni. Koporsót hozatnak, belefektetik, meghúzzák a harangot, jő a pap, imádkozik, prédikál, s az asszony csak feküdt szépen a koporsóban. Odamegy az ura, föléje hajlik, mondja neki csöndesen:

– Ne bolondozz, feleség, kelj föl, mert mindjárt rád szegezik a koporsó fedelét!

– Mondjad hát: széna – suttogott az asszony.

– De bizony csak szalma!

No bizony ha széna, rászegezték a koporsó fedelét, vállára vette hat legény, vitte ki a temetőbe, s a koporsót szépen leeresztették a gödörbe. Hanem mikor a földet hányták le a koporsóra, mégis meggondolkozott az asszony. Haragudott magára, hogy olyan bolond tudott lenni.

– Ó, bár inkább az ördög vitt volna el! – kesergett a koporsóban.

Ahogy ezt kimondja, hallja, hogy valaki hányja el a földet a koporsójáról, nagy hirtelen föl is rántja a födelét. Hát istenem, mit látnak szemei, ott állt előtte az eleven ördög.

– Hívtál, eljöttem. Ülj föl a nyakamba, viszlek.

Felül az asszony az ördög nyakába, az ördög kiugrik a gödörből, s mondja:

– No, most szállj le!

– Én-e? Én nem!

Jól megsarkantyúzta az ördögöt, s az, szegény feje esze nélkül szaladott árkon-bokron át, mintha szemét vették volna. Könyörgött az ördög:

– Szállj le a nyakamról!

– Én-e?! – pattogott az asszony. – Én nem!

Mit volt mit tenni az ördögnek, szaladott tovább az asszonnyal. Egyszerre csak szembejön velük egy vörös csákós huszár. Megáll az ördög, s könyörög a huszárnak:

– Az Isten áldja meg, vitéz uram, szabadítson meg ettől az asszonytól, s úrrá teszem!

Eleget mondja a huszár szép szóval az asszonynak, hogy így meg úgy, szálljon le, lelkem, ne kergesse halálba azt a szegény ördögöt. De a székely asszony csak a fejét rázta.

– Én-e?! Én nem!

– Nem-e? No, majd leszállítlak, ilyen-olyan teremtette! – káromkodott a huszár, s kirántotta a kardját, hogy az asszonyt levágja. De már ettől megijedt az asszony is, leszökött az ördög nyakáról, s meg sem állott, míg haza nem szaladott az urához. Amikor elszaladt az asszony, azt mondja az ördög a huszárnak:

– No, vitéz uram, jóért jóval fizetek. Most elmegyek a király udvarába, ott a királyné nehéz beteg, nem tudja senki meggyógyítani. Én a királyné fejéhez állok, de úgy, hogy nem lát senki, s még betegebb lesz. Kend jöjjön oda, ajánlja magát, hogy majd meggyógyítja a királynét. Csak annyit mondjon: indulj, komám, s én mindjárt elillanok, a királyné pedig jobban lesz. Hanem addig ne tegyen semmit, míg a király kendnek nem ígéri a leányát s fele királyságát.

Elmegy az ördög a király udvarába, odaáll a királyné ágyához, s hát még betegebb lesz a királyné, de olyan beteg, hogy az orvosok azt mondták a királynak: csináltathatja már a koporsót, nem tudják meggyógyítani. Búsult a király szörnyen, majd fölvetette a nagy búbánat. Tűnődött, évelődött, hullott a könnye, mint a záporeső; nem volt, aki meggyógyítsa a királynét. Mikor aztán halálra vált a királyné, jött a huszár, s jelenti, hogy ő meggyógyítja, ha neki adja a király a leányát s fele királyságát. Megígért mindent a király, s ment a huszár a királyné ágyához, egy kicsit megnézte a kezit, a homlokát megtapogatta, mintha igazán vizsgálná, aztán mondja csöndesen:

– Indulj, komám!

Az ördög mindjárt elszelelt, a királyné jobban lett, s a király nagy örömében a huszárnak adta a leányát s fele királyságát.

Telt-múlt az idő, s az ördög egy másik királynénak a fejéhez állott, s az orvosok ezt sem tudták meggyógyítani semmiképpen. De ország-világ híre ment, hogy milyen csudadoktor a huszár. Ígértek neki tenger pénzt, csak gyógyítsa meg ezt a királynét is. Odamegy a huszár, nézi, nézi a királynét, s jól látta, amit más nem látott, hogy ott áll a fejénél az ördög. Mondja neki csöndesen:

– Indulj, komám!

Azám, az ördög meg sem mozdult.

Mondja másodszor is:

– Indulj, komám!

Az ördög meg sem mozdul.

– Indulj, komám – kiáltott a huszár nagy haraggal –, mert mindjárt jő a székely menyecske!

No hiszen, egyéb sem kellett az ördögnek. A nyaka közé vette a lábát, s úgy elszaladt, hogy híre-pora sem maradt.

Még talán most is szalad.

A FARKAS ÉS A RÓKA

Réges-régen a farkas meg a róka nagy erős barátságban s komaságban voltak. Erdőn-mezőn együtt jártak, egymást el nem hagyták.

No, ha együtt jártak, egyszer együtt is estek bele egy verembe. Orgonáltak, ordítoztak szegények, de senki lélek nem jött arrafelé. Nap nap után, éjszaka éjszaka után múlt. Majd megvesztek a nagy éhségben, mert sehogy sem tudtak kiszabadulni. Egyszer egyet gondol a róka koma, s mondja a farkasnak:

– Valamit mondok, farkas koma.

– Mit, róka koma?

– Azt, hogy állj fel a két hátsó lábadra, hadd lám, milyen magas vagy. Én azt hiszem – mondja a ravasz róka –, hogy magasabb vagy te a medvénél is, de még az oroszlánnál is.

Tetszett a farkasnak ez a hízelkedő beszéd. Felállott a két hátulsó lábára. Jól kinyújtózkodott, hogy minden csontja ropogott belé. Azt mondja neki a róka:

– Ejnye, farkas komám, mi jutott eszembe. Kimegyek a veremből, s kihúzlak téged is.

– Róka koma, ne bolondozz, mert nyakon váglak! – mondja a farkas. – Már hogy tudnál te innét kimenni?

– Hát jól van! Csak engedd meg, hogy álljak a válladra. Ha nem is tudok kimenni, legalább megnézem, hogy milyen idő van odakünn.

Jól van, a farkas megengedi, hogy csak álljon a vállára a róka.

Hiszen a róka komának sem kellett több. A farkas válláról nekirugaszkodott, kiugrott a veremből, s azzal – uccu neki, vesd el magad! egy szó nem sok, annyit sem szólt a farkasnak, elszaladt a faluba, ott aztán addig settenkedett, míg egy lúdpajtába be nem surrant, s nagy lakzit csapott ottan.

Hanem mégis eszébe jutott farkas koma. Vitt neki is egy lúdcombot. Odakullogott a veremhez, s mondotta sopánkodva, szomorú pofával:

– Hej, farkas koma, de megjártam. Bementem a faluba, hogy neked ludat hozzak. De mikor éppen beállítottam a ludak közé, s megcsíptem egy ludat, a gazda rajtam ütött, s csak ez a lúdcomb maradt a szájamban. Látod, farkas koma, én ezt is neked hoztam. Úgy-e, jó komád vagyok?

– Jó vagy, jó – mondja a farkas –, hanem ha még jobb akarsz lenni, nyújtsd be a farkadat, s húzz ki engem innét.

– Jaj, lelkem, komám, azt én nem tehetem, mert gyenge farkam töviből kiszakadna. De meg a nyakadat is kitörhetnéd, úgy visszaesnél. Hanem hozok majd egy fagallyat, s azzal kihúzlak.

Elszalad a róka, s hoz két gallyat: egy erősebbet s egy gyengébbet. Először a gyengébbet nyújtotta be, s amint a farkas belekapaszkodott, nagyot rántott rajta. A gally kettétörött, s a farkas úgy visszaesett, hogy megnyekkent belé.

Ordított a farkas keserves kínjában. A róka pedig akkorát kacagott, hogy az erdő is csengett belé. Akkor aztán benyújtotta mégis az erősebb ágat, s azon kihúzta a farkast.

Mikor mind a ketten kint voltak, mondja a róka:

– Jere, komám, a faluba! Az imént, ahogy bejártam, láttam, hogy egy háznál lakodalom van. Gyere, mulassunk mi is, eleget szomorkodtunk.

Bemennek a faluba. El a lakodalmas házhoz. Hát ott éppen javában áll a lakodalom. Húzzák a cigányok, járják a legények s leányok. Ennél jobb alkalmat kívánva sem kívánhattak volna. Besurrantak a kamarába, ott nekiestek a sok jó disznóhúsnak, szalonnának s minek. De még a boros hordónak is. Ettek-ittak, táncoltak. A másvilágon sem lehetett volna jobb dolguk.

Hanem egyszer csak a róka észreveszi, hogy amíg ők lakmároztak, valaki rájuk zárta a kamara ajtaját. Nem szólt semmit a farkasnak, hadd egyék-igyék, ő azonban egy vasszeget keresett, s azzal elkezdett ásni a fal tövében. Kérdi a farkas:

– Mit csinálsz, róka koma?

Felelt a róka:

– Úgy szagolom, farkas koma, hogy itt csörögefánk van elásva. Ez ám csak az igazi jó borkorcsolya.

A farkas csak hagyta, hogy keresse a csörögefánkot, ő meg ivott tovább. Aztán ismét elkezdett táncolni, s hítta róka komát, hogy táncoljon ő is. Eleget csendesítette a róka, hogy ne táncoljon, ne ordítson, mert még meghallják a vendégek, s bizony csúfot látnak, de a farkassal nem lehetett bírni. Táncolt, dajnált, kurjongatott. Verte össze a bokáját s a tenyerét. Nagyokat rikkantott:

– Nye, kedvem, nye!

Hanem a ravasz róka koma mindegyre kifordult a keze közül, s ásta tovább a lyukat. Mikor aztán kész volt a lyukkal, ő is táncolni kezdett egész kedvéből. Nagyobbakat kurjongatott még a farkasnál is.

Na meg is hallották bent a lakodalmas népek. Kérdik egymástól:

– Ugyan ki ordítozhat odakünn?

Az egyik egyet mond, a másik mást mond. Egyszer aztán mind azt mondják, hogy az csak farkas lehet, ilyen-olyan teremtette. Gyerünk, táncoltassuk meg!

Fölfegyverkeznek, ki baltára, ki puskára, ki kétágú vasvillára. Kinyitják a kamara ajtaját.

S hát csakugyan ott van a farkas, még mindig táncol, ordít veszettül.

Uccu! kisurran a róka a lyukon. Bújik utána a farkas is. De már az nem fért ki a lyukon. Supp-supp! ütötték-verték, ahogy csak győzték. Aztán egyet gondolt farkas koma, mégiscsak visszahőkölt a lyukból, s kiszaladt az ajtón.

Ezalatt a róka már messzire járt a falutól, s amint ment, mendegélt az úton, egyszer visszapillant, s látja, hogy jön egy szekér utána, s az színig tele van hallal. Fogja magát, s lefekszik az út közepén, behunyja a szemét, kinyújtózkodik, mintha meg volna dögölve. Odaér a kocsi, látja a gazdája a döglött rókát, szépen fölveszi, s földobja a kocsi tetejébe.

Egyéb sem kellett a rókának. Amíg az ember szép csöndesen ment, mendegélt az ökrök mellett, nekiesett a halaknak. Jó lakzit csapott, s még egy csomó halat ölbe kapott. Azzal leugrott a kocsiról, s más irányban elkullogott.

Még egy jó hajításnyira sem ment, hát jött szembe vele a farkas letört derékkal, szomorú pofával.

– No, róka koma, te beadál nekem!

– Mit, még te beszélsz – pattogott a róka –, nem mondtam, hogy ne ordíts annyit?!

– Igaz, igaz! – mondta a farkas.

Kibékültek, megint nagy barátságot kötöttek, s mentek tovább.

Azám, de a farkas meglátja a sok halat a rókánál, s kérdi tőle:

– Hát ezt a sok halat hol fogtad, róka koma?

– Hol-e? A vízben, farkas koma.

– Ugyan bizony, hogy fogtad?

– Hogy-e? Hát halásztam.

– Ejnye, róka koma, taníts meg engem is a halászatra.

– Na, ez ugyan nem nagy mesterség. Elmégy a jégre. A farkadat beledugod egy lékbe. S mikor jól rágyűlnek a halak, szépen kihúzod.

Elmennek a jégre. Ott mindjárt találnak is egy léket. A farkas bedugja a farkát. Ott ül egy kicsit, aztán akarja kihúzni, mert érezte már, hogy nehéz. Azám! Nehéz volt, mert már kezdett odafagyni.

– Farkas koma, még ne húzd ki, várd meg, amíg többen lesznek rajta.

Mikor aztán egészen odafagyott a farka, biztatta a róka:

– No most, édes komám, húzzad!

– Húznám, koma, húznám, de nem bírom.

– Az jó – mondja a róka –, bizonyosan sok hal van rajta. No csak, komám, neki, húzzad, ahogy bírod!

Nagyokat nyögött a szegény farkas, csurgott róla a verejték. De csak nem tudta kihúzni a farkát.

– Tyű, aki áldója van – mondja a róka –, baj van, koma! Az Isten istenem ne legyen, ha oda nem fagyott a farkad.

– Jaj, jaj – ordított a farkas –, mit csináljak, mit csináljak?!

– Tudod mit, farkas koma, én majd elrágom a farkadat.

– De már azt nem engedem – mondá a farkas –, inkább pusztuljak el.

– Hát jól van, koma, én másképp nem segíthetek rajtad, az isten áldjon meg!

Alighogy elment a róka, asszonyok jöttek a jégre ruhával, hogy kimossák a léken. Meglátják a farkast messziről, kiabálnak, hátha elszalad. De bizony a farkas nem szaladt el. Közelebb mennek, s akkor látják, hogy oda van fagyva.

Bezzeg most nekibátorodtak az asszonyok. Odamennek, s széklábával meg sulykolóval ütik-verik a farkast.

De már ezt a farkas sem vette tréfára. Nekirugaszkodott egész erejéből, beleszakadt a farka a jégbe, s azzal – uccu neki! – úgy elszaladt, mintha a szemét vették volna.

Ezalatt a róka túljárt árkon-bokron, s amint ment, mendegélt, egy gödörhöz ért. Ez a gödör tele volt pozdorjával,* s róka koma fogta magát, belefeküdt, jól meghengergőzött benne, hogy a sok fehér pozdorjától a szőre sem látszott. Aztán elnyúlt, mintha agyon volna verve.

Éppen arra kullog a farkas, meglátja a rókát, s kérdi:

– Hát téged mi lelt, róka koma?

– Ugyan ne kérdezd, farkas koma, nem látod-e, minden csontomat úgy összetörték, hogy kilógnak a szőröm közül.

– No – mondja nagy búsan a farkas –, én is a lékben hagytam a farkamat.

Róka koma pedig nyögött keservesen:

– Jaj csontom, csontom, de összetörének!

A bolond farkasnak megesett a szíve rajta. Mondta neki:

– No, ne jajgass, róka koma, menjünk, valahol az erdőben meghúzódunk, leheveredünk, s majd meggyógyulunk.

De róka koma csak tovább nyögött, jajgatott:

– Jaj, lelkem, komám, farkas komám, mennék én, de nem tudok.

– Jól van, jól, majd vezetlek én.

– De mikor a lábamra sem tudok állani.

– No, ha nem tudsz, hát ülj fel a hátamra, én majd elviszlek.

Azzal felvette a rókát a hátára, s cipelte nagy keservesen.

Amint ment, mendegélt a farkas, elkezdi a róka mondani magában csöndesen:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Visszafordítja fejét a farkas, s kérdi:

– Mit pusmogsz magadban, róka koma?

– Azt mondtam, hogy veretlen visz vertet, veretlen visz vertet.

“No – gondolja magában a farkas –, bizonyosan csengett a fülem, s nem jól hallottam.”

De alig megy tovább, a róka csak megint mondja magában:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Megint visszafordul a farkas, s kérdi:

– Mit pusmogsz te magadban, róka koma?

– Csak úgy mondogatám magamban, farkas koma: Veretlen visz vertet, veretlen visz vertet.

– De ilyen-olyan teremtette – ordított a farkas –, mindent jól hallottam, megint bolonddá tettél!

S azzal úgy lehajította a hátáról a rókát, hogy az csak úgy megnyekkent belé.

– Eb legyen a te komád, hallod-e, én többet nem!

De bezzeg vége volt a nagy barátságnak s a komaságnak. Cudarul összeverekedtek. Aztán az egyik ment jobbra, a másik balra.

Azóta jár ez a példabeszéd: eljátszotta, mint a róka a komaságot.

RÁK ÉS MÁSZ

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy papné, s annak egy szolgálója. Egyszer a papné elküldi a szolgálót:

– Vidd el a tálakat, tányérokat, lábasokat, s mosd meg!

Elmegy a szolgáló, mosogatja az edényeket, s hát egyszerre csak mászik ki a vízből egy rák, egyenesen a leány felé. Hej, istenem, nagyot sikoltott a szolgáló, mert – akár hiszitek, akár nem – ő még világéletében rákot nem látott.

Éppen arra megy egy huszár, s kérdi a szolgálót:

– Hát maga miért sikoltozik, húgomasszony?

– Jaj, hogyne sikoltoznám, vitéz uram, nézzen csak ide, ugyan mi az isten csudája lehet ez?

– E’ bizony rák, húgomasszony.

– Hát hogy volna ez rák – mondja a leány –, hiszen ez mász.

– Bizony mondom, hogy rák.

– Ez bizony, Krisztus úgy segéljen, mász.

– Ejnye, ejnye, húgomasszony, már hogy mondhat olyant, mikor ez rák?

– Hát maga, vitéz uram, miféle lélekkel mondhatja, hogy rák, mikor ez mász?

– Hát maga, húgomasszony, miféle lélekkel mondhatja, hogy mász, mikor rák?

– De már én sem vak, sem bolond nem vagyok – mondja a szolgáló –, jól látom én, hogy mász!

– No, ha maga se nem bolond, se nem vak, én sem vagyok sem bolond, sem vak. Mondom, kutyateremtette, hogy rák!

Hej, megharagszik a szolgáló. Nagy mérgesen felkapja, ami edény volt a víz partján, földhöz vagdalja, hogy ezer darabra törik valamennyi, s elkezd átkozódni:

– Az Isten engem ilyen diribdarabba törjön, hogyha nem mász!

De a huszár is leszökik a lováról, kirántja a kardját, levágja a lova nyakát, s azt mondja:

– A hóhér úgy vágja el a nyakamat, mint én a lovamét, ha nem rák.

Na, elmennek ketten kétfelé nagy haraggal. A huszár megy a lova nélkül, a szolgáló megy haza edény nélkül.

Kérdi a papné:

– Hát az edényeket hol hagytad?

– Jaj, lelkem, tiszteletes asszony, ne haragudjék, de világéletemben nem volt akkora bosszúságom, mint ma. Amint mosogatok, valami isten csudája kimász a vízből. Arra jön egy huszár, azt mondja, hogy ez rák. Eleget mondtam neki, hogy mász az, nem rák: nem volt annyi istenes lelkem, hogy megértessem vele, s nagy mérgemben földhöz vagdaltam az edényeket.

– Ó, hogy az istennyila csapjon a dolgodba, te félkegyelmű! – kiabált a papné.

Éppen akkor gyújtott volt be a sütőkemencébe, fogja a drága rókaprémes bundáját, bedobja a kemencébe, s mondja:

– A tűz így égessen meg engem, ha mind a ketten bolondok nem voltatok!

Éppen abban a szempillantásban jő haza a pap. Megüti az orrát a perzsbűz.* Kérdi a feleségit:

– Hát itt mi égett el, feleség?

Mondja az asszony, hogy mi történt. Megmérgelődik a pap is, kap egy fejszét, a küszöbre teszi a palástját, s úgy összevagdalja, hogy még foltnak való sem maradott belőle.

– No, halljátok – mondja a pap –, éppen így vagdaljanak össze engemet, ha mind a hárman bolondok nem voltatok!

Éppen akkor szalad be a kántor a borja után, mert hogy a borjú hazulról elbogáradzott* a pap udvarába. Kérdi a papot:

– Mi baj, tiszteletes úr? Valami nagy bosszúság érte, úgy szemlélem.

– Hát hogyne, mikor így meg így – s elmondja a kántornak, hogy mi történt.

– No, még ilyet sem hallottam világéletemben – mondja a kántor, s úgy felmérgelődik, hogy a kerítésből kihúz egy karót, s agyoncsapja vele a borját.

– Így csapjanak engem agyon – mondja a kántor –, ha mind a négyen bolondok nem voltatok.

Bejő a nagy lármára a kurátor* is, s kérdi, hogy mi történt. Elmondják elejétől végig, hogy s mint volt a dolog. De bezzeg a kurátornak sem kellett több, beszalad a pap házába, megfogja az eklézsia* ládáját, s úgy földhöz vágja, hogy miszlikbe szakadott a láda, s ami drága asztalterítő, kanna s mindenféle volt a ládában, széjjelomlott a ház földjén.

– Na – mondja a kurátor –, az Isten engem így pusztítson el, ha mind az öten bolondok nem voltatok!

Jő az egyházfi is, hallja, hogy mi történt. Fölkapja nagy mérgesen az asztalterítőket, kannákat, ezer darabba töri, vágja, szaggatja, s azt mondja:

– Az ördög engem éppen így szaggasson össze, ha mind a hatan bolondok nem voltatok!

Ezalatt összecsődült az egész falu népe. Kérdi ez is, kérdi az is, hogy mi történt; mondják egyszerre hárman is, hogy ez történt, az történt. Mit gondolnak, mit nem a népek, vereskakast* dobnak a ház tetejére, porrá ég a pap háza, s azt mondják:

– A tűz lángja éppen így égessen el minket, ha mind a heten bolondok nem voltatok!

Ha a pap háza el nem égett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A TÁLTOS KIRÁLYKISASSZONY

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy királykisasszony, aki olyan találós meséket tudott feladni, hogy azokat senki a világon ki nem találta, de neki adhattak fel akármilyen nehezet, kitalálta mind. El is bizakodott nagyon az eszében, s országvilág előtt kihirdettette, hogy csak annak lesz a felesége, aki vagy az ő meséjét kitalálja, vagy olyan mesét ad föl neki, hogy ő ne tudja kitalálni. Aki azonban sem ezt, sem azt nem tudja, annak karóba húzatja a fejét. Szép volt a királykisasszony, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Jöttek is hát mindenfelől szerencsét próbálni, hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, de bizony, ha jöttek, karóba is került a fejük. Még csak egy királyfi volt az egész világon, aki nem próbált nála szerencsét. Ez egy özvegy királynénak volt a fia, s csak azért nem próbált szerencsét, mert az anyja mindig sírt-rítt, s ha elindult, mindig megfogta, s addig könyörgött, addig istenkedett neki, hogy leszállott a lováról, s otthon maradott. Hanem mikor a királyfi hallotta, hogy ahány királyfi volt a világon, mind elpusztult, erősen megszégyenlette magát, s azt mondta az anyjának:

– Sírhatsz-ríhatsz, édesanyám, egy életem, egy halálom, én most megyek.

Látta a királyné, hogy hiábavaló sírás, könyörgés, gondolta magában, ha már így van, hogy meg kell halni a fiamnak, inkább én pusztítom el. Mérget kevert egy pohár borba, s megkínálta vele a fiát, amikor indulóban volt. De volt a királyfinak egy táltos inasa, az észrevette, hogy min jár a királyné esze, s megsúgta a királyfinak, hogy azt a pohár bort meg ne igya, hanem öntse ki a földre. A királyfi megfogadta az inas tanácsát, a poharat a szájához emelte, aztán úgy tett, mintha meggondolkoznék, s a bort kiöntötte a földre. Egy csepp éppen a ló lábára cseppent, s a ló abban a szempillantásban megdöglött. Mikor a lovat temették, rászállott két varjú, csippentettek egy falást a húsából, s a varjak is abban a szempillantásban megdöglöttek. Az inas a két varjút tarisznyájába dugta, s így indultak el ketten a királyfival. Mentek, mendegéltek hegyeken-völgyeken által, s egyszer beértek egy rengeteg erdőbe. Ott csak elejükbe áll tizenkét zsivány, elvettek tőlük mindent, lovat, pénzt meg a két varjút is, csak éppen az életüket hagyták meg. Még tovább sem ment a királyfi, a zsiványok megették a két varjú húsát, s ott mindjárt mind a tizenketten szörnyű halált haltak. Azzal a királyfi fölpattant a lovára, az inas is a magáéra, s amint mentek, útközben az inas ezt a találós mesét csinálta:

– Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő.

Megérkeztek a királykisasszony városába, megy a királyfi a palotába, s jelenti, hogy szerencsét akar próbálni. Elébb a királykisasszony adott fel találós mesét, de mit gondolt, mit nem, úgy látszik, meggondolta, hogy már csak egy királyfi van a világon: olyan könnyű találós mesét adott föl neki, hogy a királyfi egyszeriben kitalálta.

– No, most én mondok egyet – szólt a királyfi. – Fejtsd meg ezt, ha olyan soktudó vagy: egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő, mi az?

Gondolkozott a királykisasszony, de sehogy sem tudta kitalálni. Kérte a királyfit, adjon neki három napot, majd azalatt kitalálja. Eltelt a három nap, s jött nagy búsan a királykisasszony, azaz hogy csak mutatta a szomorúságát, s mondta a királyfinak:

– No, te királyfi, adál föl nekem olyan találós mesét, hogyha száz esztendeig élnék, akkor sem tudnám megfejteni. Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el egymástól.

Akkor aztán a királyfi is elmondta, hogy mit jelent a meséje: hogy egy csepp mérges bortól megdöglött egy ló, attól az egy lótól megdöglött két varjú, attól a két varjútól meghalt tizenkét zsivány.

Csaptak mindjárt nagy lakodalmat. Lett a királyfinak két országa, egyszer az egyikben, másszor a másikban lakott.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A BÁTYÁM LAKODALMA

Hallgassatok ide, gyerekek, elmesélem nektek a bátyám lakodalmát. Én még csak olyan pendelyes gyerek voltam, s mondja egyszer az apám:

– Eredj fiam, a malomba, őröltess meg kilenc köböl* búzát, házasodik a bátyád, hadd legyen a lakodalomra kalács elegendő.

– Hogyne mennék – mondom az apámnak, s azzal a nyakamba vetek egy átalvetőt,* felviszek a híjúba* három tarisznyát, lehozok egyszerre kilenc zsák búzát, kiviszem nagy frissen az udvarra, felhajítom a kilenc zsák búzát a szekérbe, azzal hátraszaladok az istállóba, elévezetem az ökröket. De hát egyik sem talál a régi helyére. Jól van, sebaj! Fogom a csást hócból, a hócbelit csából* s úgy éppen jól talált. Próbálom a járompálcát, s hát az sem talál a helyére. Az egyik járomba dugom a kötőrudat, a másikba a lapát nyelét, s hát így éppen jól talált. Na, elmegyek a malomba, megállítom az ökröket a malom udvarán, eléjük szúrom az ostornyelet, hogy tovább ne mehessenek, s azzal bemegyek a malomba, szólítom a molnárt, hogy segítsen a búzát behordani. Nem volt ott senki lélek. Nézek az ágy alá, nézek a kemence mögé, nézek mindenfelé, látom, hogy a zöld kancsó nincs ott a szegen. Na, gondoltam, a malom bizonyosan elment eprészni. De hiszen én várhatom, míg a malom hazajő, meg is öregedhetem addig. Uccu neki! kiszaladok az erdőbe, vágok egy jó husángot, keresem a malmot, hát csakugyan ott van a bokrok között, szedegeti az epret. No, megállj, malom, mindjárt megtanítlak én becsületre! Fölemelem a husángot, de mire ráütöttem volna, hallom, hogy zakatol odabenn a malom, bizonyosan őrli az én búzámat. De hiszen én sem tátottam el a számat, lefeküdtem a földre, s behengergettem az oldalam, utánam amennyi csutak* volt. De bezzeg azoknak nem lett semmi bajuk, hanem lett nekem: orrom, fejem betörött, kezem, lábam megmarjult.* Na, sebaj, talpra szökkentem, uccu, be a malom udvarára! Hát – halljatok csudát! – mi történt, míg a malom után jártam? Az ostoromból akkora fa növekedett, hogy felső ága az eget verte, s úgy tele volt seregéllyel, hogy a malom zúgását sem hallottam a csárogásuktól. De hiszen nekem sem kellett egyéb. Fel a fára! Majd hozok én onnét seregélyfiút, de annyit, hogy egyebet se öljenek a lakodalomra. Na, fölmegyek a fára, dugom egy likba a kezemet, ahol a seregélyfiúk csárogtak, s hát nem fér, dugom a fejemet; hát ez jól fér! Hát teleszedtem a keblemet seregélyfiúval, húzom ki a fejemet, de nem fér. No, sebaj, hazaszaladtam, elhoztam a kicsi baltámat, s kivágtam a likból a fejemet. Jól van, elindulok lefelé, jönnék biz’ én, de nem tudok. Kiáltok a molnárnak: bátyámuram, vegyen le! A molnár azt gondolta, hogy megehültem* s a fiától molnárpogácsát küldött nekem.

– Ej, kutya fékom – mondom a fiúnak –, nem ez az én bajom, hanem hogy nem tudok lejönni!

Szalad a molnárfiú, kihoz egy véka* korpát, felnyújtja nekem egy póznán. Én nagy hirtelen kötelet fonok a korpából, s próbálom egyrét, hogy leér-e a földig, s hát nem ér le. Kétrét hajtom, hát fáinul leér. Ereszkedem le a kötélen, ereszkedem, de amint a földre értem volna, odafent egy egér elrágta a kötelet, s Jézus Mária, Szent József, mindjárt lesuppanok* a földre. Dehogy suppantam, dehogy suppantam, amint lefelé ereszkedtem, a seregélyfiúk megtollasodtak a kebelemben, s repültek velem hetedhét ország ellen. Éppen mikor az Olt felett repültek, ott mosott egy sereg asszony. Meglátnak az asszonyok, összeverik a tenyerüket.

– Jé, nézzenek oda, ott repül egy gyerek! – Kiabáltak, integettek nekem, de a seregélyfiak csárogásától nem hallottam, hogy mit. Azt hittem, azt kiabálják, hogy oldjam meg az ingem derekát. No, én meg is oldottam. A seregélyfiak – huss! – kirepültek, én meg – csubb! belecsubbantam az Oltba, de úgy, hogy az Olt vize mind egy cseppig kiloccsant a medriből, s amikor megint visszatakarodott, annyi hal maradott a réten, hogy három hétig egész Háromszék népe mind hordotta, de egy hal nem sok, annyi sem hiányzott belőle. De bezzeg odament egy csóré* cigánypurdé s az, amennyi hal volt, mind felszedte az ingébe, s elvitte. Haj, haj, még csak most jutott eszembe, hogy engem a malomba küldöttek. Jaj, szerelmes istenem, most hogy kerülök vissza. Áldott szerencsémre meglátok egy lovat, megyek utána, de az bizony nem várt meg. Fogom a farkát, visszafordítom amúgy magyarosan. Hó, megállj, hó! Azzal megnyergelem a szürkét, rápattanok a barnára, s úgy elvágtattam a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón bé, hogy a föld is sírt utánam. Amint vágtatok, látom, hogy egy kertben csak úgy hajladoznak a fák a tenger sok gyümölcs alatt. Én bizony megállítom a szürkét, leugrom a barnáról, megkötöm egy cövekhez a sárgát, s be akarok hágni a kerítésen, de nem tudok. Fogom a hajamat, annál fogva általlódítom magamat, rázom a szilvát, hull az alma, felszedem a sok szép drága diót, s jól teleraktam a kebelemet körtével. Haj, egyszerre csak erősen megszomjazom, hogy majd elepedtem a nagy szomjúságtól. Megyek, megyek, s látom, hogy egy földön aratnak a népek, kérdem tőlük:

– Ugyan bizony hol lehet itt vizet kapni?

Mondják, hogy erre meg erre van egy kút, ihatok ott eleget. Megyek oda, hát a kút befagyott. Próbálom én a sarkammal, próbálom én kővel, hogy beszakad-e, de bizony nem szakadt be. Megharagszom, lekapom a fejemet, jól a jégre vágom, be is szakadt mindjárt, s ittam, amennyi belém fért. Na, azzal visszamegyek a szürkéhez, felülök a barnára, s vágtatok tovább a sárgán. Jő szembe két ember, s rám kiáltnak:

– Te fiú, hová tetted a fejedet?!

Tapasztom a hátamat, s hát nincs ott a fejem. Usgyi neki, vesd el magad, vissza a fejem után! Hát hallgassatok csak ide, mit csinált az én fejem. Csinált magának sárból derekat, lábat, kezet, s ott iszánkodott* a jégen nagy vígan. Hiszen én is tudtam iszánkodni, utána a fejemnek. Haj, haj, nem tudtam utolérni semmiféleképpen.

– Megállj, fejem! – mondom én –, ha te tudsz egyet, én tudok kettőt.

Nagy hirtelen sárból agarat csináltam, nekiuszítottam a fejemnek, vissza is hozta egy szempillantásra; levettem, feltettem, s hopp! vissza a szürkére, felültem a barnára, s úgy elvágtattam a sárgán, egy lejtőn bé, egy hágón ki, hogy csak úgy porzott az út. Mire a malomba értem, ott volt az apám, anyám, bátyám, az egész nemzetségem. Sírtak, jajgattak:

– Jaj, lelkem, drága fiam, hova levél el?!

– Ne búsuljon, édesapám – mondtam én –, itt vagyok, a rossz fejsze nem vesz el!

Felraktuk a kilenc zsák lisztet a szekérre, hazamentünk, vittük a malmot is, s csaptunk olyan lakodalmat, hogy csak úgy döngött-rengett belé a helység.

Aki nem hiszi, járjon utána.

KILENC

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, kidőlt kemencének bedőlt oldalában, hol a szúnyogot rézpatkóba verték, hogy mindenbe bele ne botorkázzék, volt egy szegény ember, s annak felesége meg egy szopós fiacskája.

Egyszer csak beállít kilenc katona a szegény ember házához kvártélyra. A szegény ember maga is úgy élt, hogy mikor volt enni s mikor nem, de hiába, tartani kellett a király katonáit. Úgy elkeseredett ezen a szegény feje, hogy a kicsi fiát Kilencnek kereszteltette.

No, ha bizony Kilencnek keresztelték, föl is ért ez a gyerek kilenccel. Annyit evett, mint más kilenc gyerek. A szegény ember már nem tudta, mit csináljon, elment a királyhoz, s ott elpanaszolta nagy keservesen, hogy neki milyen fia van, hogy segítse valamivel, mert hiszen, ha az ő fia kilenc helyett eszik, majd katona korában bizonyosan kilenc helyett verekedik.

A király meghallgatta a szegény ember panaszát, s mindjárt megparancsolta az udvarmesternek, hogy gondoskodjék Kilencnek ételéről-italáról, hadd nevekedjék, ki tudja, még mi hasznát nem veszi ennek a fiúnak.

Hát azután búját sem mondotta a szegény ember, volt Kilencnek étele-itala elegendő. De nőtt is akkorát, hogy tizenöt esztendős korában vetekedett egy óriással.

Akkor mit gondolt, mit nem Kilenc, elbúcsúzott apjától, anyjától s meg sem állott, míg a király városába nem ért. Bemegy a királyhoz, annak mindjárt meg is tetszik a legény, s felfogadja béresnek.

– Hát mi bért adjak, fiam? – kérdezte a király.

– Nekem semmit ezen a világon – mondotta Kilenc –, csak azt engedje meg felséged, hogy mikor kitelik az esztendő, egyszer pattinthassam meg a felséged orrát, aztán azt tehet velem, amit akar.

A király éppen jókedvében volt, nagyot kacagott, s mondotta Kilencnek:

– Itt a kezem, nem disznóláb, eb, aki megmásolja, felfogadlak béresnek, s ha kitelik az esztendő, nem bánom, csak pattintsd meg az orromat!

Gondolta magában a király: “Hiszen megállj, Kilenc, míg az esztendő kitelik, éppen kilencvenkilencszer pusztítlak el a föld színéről.”

A királynak éppen nyolc bérese volt, kilencedik lett Kilenc. Mindjárt kezére adtak hat ökröt, de Kilenc az ökröknek sem enni, sem inni nem adott, tőle ugyan bőghettek. A többi béres vetett egy-egy villa szénát a Kilenc ökreinek, gondozták, ahogy tudták, de világért sem mertek szólani a királynak, mert féltek Kilenctől.

Egyszer mit gondol, mit nem a király, leüzen a béreseknek, hogy menjenek az erdőre fáért, s amelyik először jön haza az erdőről, annak újdonatúj gúnyát csináltat.

Na, a nyolc béres már pitymallatkor talpon volt, befogták az ökröket, s nagy rittyegtetéssel, pattogtatással kimentek az erdőre. Kilenc meg sem mozdult, aludott, mint a bunda. Jöttek aztán a szolgálók, megfejték a teheneket, de Kilenc erre sem ébredett fel. Aztán kimentek a szolgálók, hogy szűrőt hozzanak, s leszűrjék a tejet. De míg odajártak, Kilenc fölébredt, nekiesett a sajtároknak,* s amennyi volt, mind kiitta fenékig. Azzal szépen visszafeküdt a jászolba. Jönnek a szolgálók, s majd kétségbeesnek ijedtükben: volt tej, nincs tej. Istenem, istenem, ki itta meg, kutya-e, macska-e, ember-e?

Amint így tanakodnak, meglátják Kilencet. Közelebb mennek hozzá, s hát tejes Kilenc szája. De a szolgálóknak sem kellett egyéb, nekiestek Kilencnek, ki a haját, ki a bajuszát, ki a kezét, ki a lábát fogta, tépték, rángatták, verték, ütötték, de Kilenc sem vette tréfára a dolgot, föltápászkodott a jászolból, egy kicsit megrázta magát, mintha a szalmát akarta volna lerázni magáról, s a szolgálók szépen lepotyogtak róla, mint szilva a fáról. Aztán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, a hat ökröt befogta egy szekérbe, s kiment az erdőre.

Ott már a nyolc béres megrakta volt a szekereket, s indultak hazafelé.

“Hiszen mindjárt megállotok ti!” – gondolta magában Kilenc.

Ami csak fát talált az út mentén, nekivetette a vállát, s mind ledöntögette keresztül-kasul. Úgy elrekesztette az utat, hogy a béresek meg sem tudtak mozdulni.

Kilenc pedig szépen kifogta a hat ökröt, elcsapta az erdőbe, hadd legeljenek. Aztán tövestül, mindenestül kitépett egy szekérre való fát, jól megrakta a szekeret, hogy csak úgy nyikorgott alatta, s azzal indult az ökrei után, hogy fogja be.

Nézi, keresi mindenfelé az ökröket, hát Uram, Jézus, csak a csontja van mind a hatnak. Amíg ő a szekeret rakta, megették a hat ökröt a medvék. Az ám, éppen látja, hogy négy medve még most is marakodik a csontokon. Nem sokat teketóriázik, fogja fülinél a medvéket, a szekérhez vezeti s befogja, akár csak az ökröket. Veszi az ostort, nagyot rittyent, de bizony a medvék nem indítják a szekeret.

“Hm – gondolja magában –, ezeknek, úgy látszik, nehéz a szekér.”

Befordul az erdőbe, s hát két farkas ott marakodik a csontokon. Fültőn fogja ezeket is, a négy medve elé fogja, azzal nagyot rittyent az ostorával, hogy csak úgy csendült-bondult belé az erdő, hát csakugyan megindítják a szekeret, nem nézték az utat, mentek árkon-bokron keresztül, hegy, völgy mindegy volt nekik.

Látják ezt a béresek, hogy Kilenc nem a rendes úton megy, nekiestek a fáknak, vágták, hasították, emelték, húzták félre az útból, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték. Biztatták egymást:

– Vágjad hé, emeld hé, húzzad hé!

Reménykedtek erősen, hogy mégiscsak elébb érnek haza Kilencnél.

Ezalatt Kilenc ment árkon-bokron át, s egyszerre csak elejébe toppan az ördög, elkezd vele ingerkedni. Volt egy bot az ördög kezében, s azzal hol a farkasokat, hol a medvéket piszkálta, szurkálta, hol meg a kerékagyába dugta a botot, hogy megállítsa a szekeret.

– Hé, atyafi – mondta Kilenc –, ne bolondozz, mert ha letörik a kerekem, bizony mondom, hogy te tartod a tengelyt hazáig.

Hanem beszélhetett, az ördög rá sem hallgatott. Egyszerre csak letörik a kerék, leomlik az egész szekér, megállnak a medvék s a farkasok.

– Úgy-e mondtam, atyafi, hogy ne bolondozz. Most már fogd a tengely végit, s tartsd hazáig, gyilkos teremtette!

– Dehogy tartom, nem tartom én! – pattogott az ördög.

– Nem tartod-e?! No, majd mindjárt megmutatom, ki az erősebb.

– Szeretném látni – mondja az ördög –, fogjunk hát kezet.

Kezet fognak, de Kilenc úgy megszorítja az ördög kezét, hogy a köröm alól mindjárt kiserkedett a vér.

– No, atyafi, tartod-e már?

– Tartom, tartom, csak hagyd meg az életemet.

Az ördög megfogta a tengely végét, s a medvék meg a farkasok mindjárt indítottak, s vitték a szekeret árkon-bokron át. Amint mennek, egy nagy folyóvízhez érnek. Azt mondja ott Kilenc:

– No, atyafi, fogjuk ki most az “ökröket”, tegyük fel a szekér tetejébe, s ketten vigyük át a vízen a szekeret.

Tetszett vagy nem tetszett az ördögnek, azt kellett, hogy tegye, amit Kilenc mondott. Kifogták az “ökröket”, föltették a szekérre mind a hatot, aztán vállukra kapták a szekeret, általvitték a vízen, ott ismét letették, aztán befogták ismét a négy medvét s a két farkast.

Hanem az idő telt, már delet is harangoztak, s a kilenc béres közül még egy sem volt otthon. A király nem tudta elgondolni, hogy mi lehet velük. Kiállott a tornácba, belenézett a messzelátójába, hadd lám, jönnek-e valahol.

Azám, jött Kilenc a négy medvével, a két farkassal s az ördöggel. Hej, megijedt szörnyűségesen, lekiált a legényeknek, hogy zárják be a kaput, s Kilencet be ne eresszék.

Ahogy bezárják a kaput, jő Kilenc, zörget, kiabál, de nem felel senki, a kaput sem nyitja ki senki.

– No, atyafi – mondja Kilenc az ördögnek –, én megfogom a szekeret elöl, te meg túlról, s hajítsuk át a kapun, de úgy, hogy se a szekérnek, se az “ökröknek” baja ne legyen.

Megfogják a szekeret, áthajítják a kapun. Nem is lett baja sem a szekérnek, sem az “ökröknek”, csak a fák törtek apró darabokra; vihették mindjárt a szolgálók a konyhára. A medvéket s a farkasokat Kilenc szépen bekötötte az istállóba. A király úgy megijedett, hogy egy szó nem sok, annyit sem mert szólani Kilencnek. Megcsináltatta neki a ruhát, s még meg is dicsérte.

Hanem ettől kezdve nem volt sem éjjele, sem nappala.

“Istenem, Istenem – gondolta magában –, ha kitelik az esztendő, s ez a legény megpattintja az orromat, vége az életemnek!”

Mind azon törte a fejét, hogy s mint tudja elpusztítani Kilencet.

Egyszer aztán levelet írt a király a szomszéd városba, s azt írta abban a levélben, hogy aki ezt a levelet általadja, világhíres nagy tolvaj, egyszeriben füleljék le s akasszák fel. Hanem szóval azt mondotta Kilencnek, hogy csak menjen be a városba, itt meg itt adja át a levelet, ott nagy summa pénzzel tartoznak, s hozza el a pénzt.

Béfogja Kilenc az ő hat “ökrét”, bemegy a városba, ottan átadja a levelet a bírónak.

No, mindjárt összecsődítik a várost, körülfogják Kilencet, s viszik az akasztófa alá. Mondja a hóhér Kilencnek:

– No, fiam, ne félj, tedd a nyakadat a hurokba!

Mondja Kilenc:

– Tenném én jó szívvel, de nem tudom a módját. Elébb mutassa meg kend.

Mit gondol, mit nem a hóhér, bolond fejét beledugja a hurokba. De Kilencnek sem kellett több, megrántja a kötelet, s vége volt a hóhérnak.

Hej, megijednek a népek, szaladott, ki amerre látott.

– Nem oda Buda! – kiáltott Kilenc.

Nyakon csípte a város bíráját, s mondta:

– Hé, add meg a király pénzét, mert különben az egész várost összeduvasztom.*

Mit csináljon a szegény városbírája, ami pénz volt a ládában, leolvasta Kilencnek. Azzal Kilenc nagy vígan visszament a királyhoz.

– Itt a pénz, felséges királyom.

Majd megpukkadt mérgében a király. Nem tudta már, mit csináljon Kilenccel. Gondolt erre, gondolt arra, egyszerre csak azt gondolta, hogy összeszedeti, ami csont van a határban, s elküldi Kilenccel az ördögök malmába, hogy őröltesse meg. Ha az emberek nem bírtak vele, majd csak bírnak vele az ördögök – gondolta magában a király.

Még aznap összeszednek kilenc zsák csontot, s mondja a király Kilencnek:

– No, fiam, vidd el ezt a kilenc zsák csontot az ördögök malmába, s őröltesd meg!

Befogja Kilenc a négy medvét s a két farkast, viszi a csontot az ördögök malmába. De mikor éppen közeledett a malom felé, észrevette az az ördög, akivel a szekér tengelyét az erdőben megfogatta volt, uccu, kiszalad az ördög, bezárja a kaput, s még a hátát is jól nekiveti, hogy Kilenc be ne tudjon jönni.

Zörgeti a kaput Kilenc, kiabál:

– Nyissátok ki, hé, mert búzát hoztam!

De hiszen kiabálhatott, eszükbe sem volt, hogy kinyissák. No, ha nem nyitották, kinyitotta Kilenc. Akkorát ütött az öklével a kapura, hogy egyszeriben kétfelé esett. Kiabált, káromkodott, hogy ő még ilyen malmot nem látott, ahová be nem akarják ereszteni az őrletőt.

Kiszaladnak az ördögök mind az udvarra. Jön a molnármester is, s kérdi Kilencet:

– Hát mit hozott kend?

– Kilenc zsák búzát, s mindjárt megőröljétek, mert különben így, meg úgy, elduvasztom a malmot, s kápolnát építek a helyére.

– Bizony nem őröljük meg – mondta a molnármester –, hiszen nem is búzát hozott kend, hanem csontot.

– Már akár búzát, akár csontot, akár tüzes mennykövet, megőröljétek, amíg jó dolgotok van!

– No, no, ne fenyegess, nem ijedünk mi meg!

– Még egyszer kérdem, megőrlitek-e?

– Dehogy őröljük, dehogy őröljük.

– No, hát majd megőröllek én téged pereputtyostul – mondotta a molnármesternek.

Azzal csak megfogja a molnármestert, ráültette egy malomkőre, azt elkezdette forgatni, s minden fordulásra egy rend bőrt köszörült le a molnármesterről. Hanem mikor kilenc bőr leköszörülődött róla, akkor bezzeg a molnármester is másként beszélt.

– Jaj, ne őröljön kend többet, inkább megőrlöm a búzáját, ha ördögcsontból van is!

Szépen megőrölték a kilenc zsák csontot, s estére Kilenc haza is vitte a csontlisztet. Jelentette hangosan:

– Itt a búzaliszt, felséges királyom, csaphat hét országra szóló vendégséget.

De csakhogy fel nem vetette a királyt a méreg s a bosszúság. Nem tudta, mitévő legyen. Sem az emberek nem tudják elpusztítani, sem az ördögök. Hogy tudjon megszabadulni ettől a kötélrevalótól?

Telt-múlt az idő, mindjárt itt volt az esztendő. Akkor majd Kilenc megpattintja az orrát, s mehet “Földvárra deszkát árulni”, vége az életének. No, hanem mégis gondolt ki valamit. Ásatott az udvar közepén egy százöles* kutat. Rengeteg nagy kövekkel körülrakatta, aztán mondotta Kilencnek:

– Na, fiam, Kilenc, látom, hogy te vagy a legerősebb s legügyesebb valamennyi cselédem között. Menj le a kút fenekére, a többi legényeim majd leeregetik a köveket, te meg rakd ki jól a kút oldalát.

Lement Kilenc a kút fenekére, a cselédek pedig hengerítették bele a köveket, s nem eregették szépen lefelé, ahogy a király mondta, de Kilenc oda se neki, félkézzel kapta ki a köveket, s kirakta módosan a kút oldalát, aztán mind feljebb, feljebb jött.

Nem történt semmi baja.

Hej, megijed a király, hogy ez a legény innét is megmenekszik. Volt a palota tornyában egy százmázsás harang, azt onnét lehozatta, s a kútra szépen ráboríttatta.

De Kilenc oda se neki, fejébe húzta a százmázsás harangot, kilépett a kútból, aztán szépen megemelintette a harangot, mint egy kalapot, s köszöntötte a királyt illendőképpen:

– Adjon isten jó napot, felséges királyom!

De még csak most fogta el a királyt a szörnyű félelem s a nagy erős búbánat. Nem tudta senki, hogy mi baja lehet. Csak járt fel s alá nagy búsan a palotában, szavát is alig lehetett venni.

Kérdi egyszer a királykisasszony:

– Mi bajod van, édesapám, miért vagy olyan szomorú?

– Hej, édes lányom, ne kérdezz, úgysem tudsz te engem megvigasztalni.

De addig faggatta a királykisasszony, hogy mégis elmondta a baját. Hogy az isten elvette volt az ő eszét, s így meg így fogadta fel Kilencet béresnek.

– Hát csak ez a baja édesapámnak? No, ezért egyet se búsuljon. Mindjárt eléveszem én Kilencet.

Azzal kifordult a királykisasszony az apja szobájából, megy a maga szobájába, s hívatja oda Kilencet.

– Itt vagyok, felséges királykisasszony.

– Jól van, Kilenc. Gondolod-e, hogy miért hívattalak?

– Nem én, felséges királykisasszony.

– Hát azt tudod-e, hogy mindjárt kitelik az esztendőd?

– Azt már tudom, felséges királykisasszony.

– No, Kilenc, hallottam, hogy az édesapám mivel fogadott fel téged. Ne pusztítsd el az édesapámat, itt vagyok én, pattintsd meg az én orromat.

– Én-e, felséges királykisasszony? De már azt a világ minden kincséért sem cselekedném.

– Nem-e? No, ha nem, akkor majd én pattintom meg a tiedet.

Mondotta Kilenc:

– Csak pattintsa, felséges királykisasszony, én nem bánom.

Odamegy a királykisasszony Kilenchez, pattintásra tartja az ujját, célozgatja a Kilenc orrát, de egyszerre csak mit gondol, mit nem, megöleli Kilencet, s mondja neki:

– Hallod-e, te Kilenc, tetszik a te személyed énnekem, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

No, így éppen jól volt. Nagy vigasság lett a nagy szomorúságból. Hívatták a papot, s elékerítették a cigányokat. Lett nagy dínomdánom, lakodalom. Járta a király is, jártam én is, menjetek oda, járjátok ti is.

AZ ÖRDÖG HÍDJA

Egyszer volt egy szegény legény. Azt mondja az a szegény legény az édesanyjának:

– Édesanyám! Eleget voltam én már a legénysorban, elmegyek, s asszonyt hozok a házhoz.

– Ide-e, fiam? Ide nem, az én házamhoz. Látom én, hogy a szomszédasszonyt sem becsüli meg a menye, mindig perelnek, veszekednek, hát csak tedd le a fejedet a házasságról.

De így s de úgy, mondja a legény, ő már megunta a legényéletet. Ha béresházban lakik, akkor is megházasodik.

Jól van, elment a szegény legény, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön által, egyszer csak egy aranyhídhoz ér. Meghökken a legény, vajon általmenjen-e ezen a hídon. Amint ezen gondolkoznék, menjen-e, ne-e, odajön egy ősz öregember, s azt mondja neki:

– Tudom, hogy mi járatban vagy, fiam, hát azt tanácsolom, hogy szép csendesen menj által ezen a hídon, hogy még a lábujjad hegye is alig érje, mert ez a híd az ördögök hídja. Az ördögök pedig nem szeretik, ha keresztülzakatolnak a hídjukon. S aki még nem lábujjhegyen járt, mind itt hagyta a fogát. Ha aztán szerencsésen keresztülértél a hídon, menj a hídtól számítva a kilencedik faluba, ott a falu alsó végén, éppen a falu kapuja mellett van egy szép, tornácos kőház, abban lakik egy jó gazdaember, annak van három eladó leánya, s amelyiket neked adják, vedd el.

Megköszöni a szegény legény a jó tanácsot, elbúcsúzik az öregembertől, s lábujjhegyen általment a hídon. Ahogy általér a hídon, elejébe szökik egy ördög, s kérdi:

– Hová, hová, te szegény legény?

Mondja a szegény legény, hogy mi járatban van.

– No, csak eredj – mondja az ördög –, járj szerencsével, s ha megházasodol, gyere csak erre a feleségeddel, majd megajándékozlak, hogy a hidunkon ilyen szép csendesen jöttél át.

Továbbmegy a szegény legény, meg sem állott, míg a hídtól számítva a kilencedik faluba nem ért. Hát csakugyan ott volt a falu alsó végén egy szép kőház, bement oda egyenesen, köszönt illendőképpen, s nem sokat teketóriázott, hanem elémondta, hogy becsületes szándékkal jött ide. Mindjárt leültették, felvetették a konyhát, s ugyancsak kedvébe jártak a legénynek. Szép volt mind a három leány, de a legénynek legjobban tetszett a legfiatalabbik.

– No, öcsém – mondja a gazda –, látom a képedből, hogy nem vagy afféle “tedd el s elé se vedd” legény, hát melyik lányomat akarod elvenni?

– A legkisebbiket, gazduram.

– Hiszen adnám én azt is jó szívvel, öcsém, de hát tudod-e, hogy az asztagot* sem alul kezdik megbontani, hanem felül. Addig nem adom férjhez a legkisebb leányomat, míg az idősebbek konty alá nem kerültek.

Eszébe jutott a szegény legénynek az ősz öregember tanácsa, s azt mondta:

– Jól van, gazduram, adja nekem a legidősebb leányát, megélek én azzal is, csak legyen miből.

Ott helyben mindjárt megtartották a lakodalmat, s elindult a fiatal pár a legény hazájába. Éppen azon az úton ment, amelyen jött, s szépen lábujjhegyen keresztülmentek az ördögök hídján. Amint keresztülérnek a hídon, elejükbe szökik az ördög, s mondja:

– Na, te szegény legény, azt ígértem volt, hogy megajándékozlak valamivel. Itt van ni, kilenc hízott disznó, hajtsátok haza, ölessétek le, az aprólékjából csapjatok egy jó lakodalmat, a kilenc szalonnát pedig akasszátok fel a füstre. Mához négy hétre majd eljövök hozzátok, s kilenc kérdést teszek fel neked. Jól vigyázz, hogy megfelelj mind a kilenc kérdésre, mert ha nem, elviszem a kilenc szalonnát, s máskülönben is rossz dolgod leszen.

Örült is, búsult is a szegény legény, azt sem tudta, köszönje-e, ne-e a kilenc disznót, de mégiscsak megköszönte. Gondolta magában, majd csak megsegíti az Isten. Na, hazamennek, ott egy kicsi béresházat fogadnak az asszony pénziből, leöletik a kilenc sertést, csaptak az aprólékjából nagy vendégséget, s a kilenc szalonnát felakasztották a füstre.

Telik-múlik az idő, de még ugyancsak hamar telt. A szegény legényt majd felvetette a nagy búbánat, hogy mi lesz most velük. Letelt a négy hét, ma éjjel eljön az ördög, s ki tudja, micsoda kilenc kérdést ad fel neki? Amint így búcsálódnék magában, belép egy öreg koldus a szobába, s szállást kér éjszakára.

– Istené a szállás – mondja a szegény legény –, kerüljön beljebb, s húzódjék meg, ahol lehet.

Leül az öreg koldus a kemence mellé, beszélnek erről is, arról is, de a szegény legény olyan szomorú volt, mint a háromnapos esős idő. Kérdi az öreg koldus:

– Ugyan bizony mért olyan szomorú kigyelmed?

– Hej, nagy oka van annak, hiába is mondom. Ember azon nem segíthet, tudom.

– Dehogynem, dehogynem. Csak mondja el, gazduram. Sok országot-világot bejártam, sokat láttam, próbáltam, hátha tudok segíteni a kigyelmed baján.

Addig s addig vallatja az öreg koldus, hogy elmondja a baját.

– Egyet se búsuljon kigyelmed – mondja a koldus –, csak feküdjék le! Én majd a kigyelmed képében megfelelek az ördögnek.

No, lefekszik a szegény legény, az öreg koldus pedig ott szundikált a kemence mellett. Hát egyszer csak kocogtat valaki az ablakon, s bekiált:

– Itthon vagy-e, gazda?

– Itthon – felelt a koldus.

– Hát meg tudsz-e felelni a kilenc kérdésemre?

– Meg én, csak kérdezz.

– De jól vigyázz, mert ha egyet elvétesz, viszlek a pokolba.

– Jól van, komám, jól van. Csak kérdezz, megfelelek én mindenre.

– No, ha meg, hát azt kérdem tőled elsőbben is, mi van a világon, ami csak egy?

Felelé a koldus:

– Egy Isten van az égben, egy nap van az égen, s egy feje van minden embernek.

– Hát a kettőre tudsz-e valamit mondani?

– Hogyne tudnék. Akinek két ép, látó szeme van, az ugyancsak szerencsés ember, mert mindent tisztán lát a nap alatt.

– Jól van – mondja az ördög –, hát a háromra mit tudsz mondani?

– Amelyik házon három ablak van, az éppen elég világos.

– Mondj a négyre valamit!

– Négy kerék elég egy szekérbe. Több, ha volna, sem kéne.

– Hát az ötre tudsz-e valamit mondani?

– Tudok biz én. Elég a kéz öt ujja a kard markolatára.

– Jól van, mondj a hatra valamit!

– Mondok én arra is, komám. Akinek hat ökre van, jól imádkozott: szánthat, vethet, erdőlhet, nem kell másnak a segítsége.

– No, a hétre mondj valamit, hadd lám, tudsz-e?

– Hogyne tudnék, komám. Akinek hét leánya van, annak ugyan főhet a feje, amíg mind a hetet jó helyre adja férjhez.

– No, ez igaz – mondja az ördög. – Mondj valamit a nyolcra is.

– Mondok én arra is, komám. Akinek nyolc asztagja van a csűröskertben, nem megy a szomszédba kenyérért.

– Hát mondj már a kilencre is valamit!

– Hogyne mondanék, komám. Akinek kilenc szalonnája van a füstön, az sem megy a szomszédba rántanivalóért.

– Jól van – mondja az ördög –, látom, hogy többet tudsz, mint én. Neked hagyom a kilenc szalonnát.

S azzal úgy elszaladt az ördög, hogy a színét sem látták többet.

De bezzeg a szegény legény megtraktálta másnap az öreg koldust, aki mit gondoltok, vajon ki lehetett? Nem volt az más, mint az ősz öregember, akivel a szegény legény az aranyhíd végén találkozott.

Na, megsegítette az Isten a szegény legényt. Az igaz, hogy jól igyekeztek. Volt mindenük: házuk, földjük, marhájuk, s még ma is mind palacsintán élnek, ha a kilenc szalonna el nem fogyott.

Itt a vége, fuss el véle!

VILÁGSZÉP SÁRKÁNY RÓZSA

Az aranyfogú királyfiról s a Világszép Sárkány Rózsáról mondok mesét mostan nektek, gyerekek.

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, hol a kurta farkú malac túr – volt egyszer egy király. Akár hiszitek, akár nem, ezé a királyé volt az egész nagy Meseország, még azon is egy sánta arasszal túl, de övé lehetett volna még egy sánta arasszal azon túl is, mégsem látta mosolyogni a királyt emberi szem. De még a királynét sem. Bú volt éjjelük, bú volt nappaluk, mert az Isten nem áldotta meg őket gyermekkel, s mind azon évelődtek, kire hagyják majd nagy Meseországot.

Telt-múlt az idő, s egyszer a királyné azt látja álmában, hogy megjelenik egy ősz öregember, s mondja:

– Ne búsuljon, felséges királyné, jó az Isten, majd megvigasztalja. Tartson számot rá, mához esztendőre olyan gyöngyömadta, aranyfogú táltos fiúval áldja meg az Isten, hogy nem lesz annak párja kerek e világon. De tartson számot arra is, hogy ennek a fiúnak Világszép Sárkány Rózsa lesz a felesége.

Fölébred a királyné, végiggondolja az álmát, s örült is, búsult is. Örült, hogy fia lesz, de búsult is, mert tudta, hogy Világszép Sárkány Rózsát nagy Sárkányország királya elrabolta Tündérországból, s ahány világhíres vitéz utána indult, hogy kiszabadítsa, egy sem tért élve vissza.

No, eltelik az esztendő, s hát csakugyan igaza volt az ősz öregembernek: Isten meghallgatta a király s a királyné sűrű imádságát, megelégelte sok keserves könnyhullatását, s megáldotta egy gyöngyömadta, aranyfogú fiúval, aki már első nap talpra állott, s megszólalt:

Azt mondta az apjának:

– Édesapám, vigyen engem iskolába, mert tanulni akarok.

Mondta az apja:

– Hogyne vinnélek, édes, drága fiam. Mindjárt befogatok aranyos hintómba, s viszlek, ahová a szíved kívánja.

Egy esztendő, kettő alig hogy eltelt, erős legénnyé cseperedett az aranyfogú királyfi, végigtanulta az iskolákat, bejárt országot-világot, akkor aztán hazakerült, s mondta az édesanyjának:

– Emlékszik-e, édesanyám, hogy mit jövendölt volt az ősz öregember?

Felelt a királyné nagy búsan:

– Emlékszem, emlékszem, édes, drága fiam, bár ne emlékezném!

– Egyet se búsuljon, édes lelkem, anyám – mondta a királyfi –, megkeresem én Világszép Sárkány Rózsát, ha a világ végén van is, s elhozom a sárkánykirálytól, ha addig élek is.

Hiába sírt a királyné, hiába kérte a fiát: maradj itthon, fiam, ne veszítsd el fiatal életedet – az aranyfogú királyfinak nem volt maradása, elbúcsúzott apjától, anyjától, az udvarbéli népektől, s elindult világgá.

Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer, amint este megy rengeteg erdőn keresztül, valami fényességet lát az út közepén, egy pocsolyában.

Közelebb megy, nézi, nézi, s hát a pocsolyában egy icipici aranyos kocsi van, a kocsiban egy szépséges szép asszony, s ámbátor hat fehér mókus volt a kocsi elé fogva, nem tudott kivergelődni a pocsolyából. Bezzeg egy szóval sem kérette magát a királyfi, megfogta a kocsit, s szépen kiemelintette a pocsolyából.

– No, te királyfi, mert látom az arcodról, hogy az vagy – szólt a szép asszony –, jótét helyébe jót várj. Tudd meg, hogy én vagyok a tündérek királynéja, mit kívánsz tőlem?

– Ha te vagy a tündérek királynéja, akkor a te lányod Világszép Sárkány Rózsa. Nem kérek én tőled egyebet: add nekem a lányodat.

Elszomorodott erre a szóra a tündérek királynéja, könnybe borult a szeme, s mondta a királyfinak:

– Igazad van, te királyfi. Az én lányom Világszép Sárkány Rózsa, de mégsem az enyém, mert elrabolta tőlem nagy Sárkányország királya, annak a keze közül pedig nincs ember, aki kiszabadítsa. Mert tudd meg, hogy nagy Sárkányország királya a vasat úgy gyúrja, mint a tésztát, a követ úgy morzsolja, mint a túrót, s a fát úgy töri pozdorjává, mint a kendert. Soha nem győzöd le őt, hiába próbálsz szerencsét.

– Már egy életem, egy halálom, én azt mégis megpróbálom – mondta a királyfi. – Ha ő erős, én is az vagyok, ha ő tud egyet, én tudok kettőt.

– Jól van – mondta a királyné –, ha csakugyan meg nem tántorodol erős föltételedben, nesze, adok neked egy tőből nőtt három arany hajszálat s egy kilincsmadzagot. Ezzel a kilincsmadzaggal üsd meg háromszor az egy tőből nőtt három arany hajszálat, s lesz belőle olyan táltos paripád, amilyen még ezen a világon nem volt, a kilincsmadzagból pedig aranyos, gyémántos kantár. Csak ülj fel a lóra, s ez elvisz téged egy magas hegy aljába, ottan találsz egy forrást, abban fürödjél meg, a hajad egyszeriben arannyá változik, testedet kard nem fogja, s magad hétszerte erősebb leszel, mint eddig voltál. A forrás mellett, a fűzfabokrok közt, találsz egy kardot, melynek csak a hegye látszik ki a földből. Ezt húzd ki, kösd az oldaladra, s ha majd kifáradsz a nagy viaskodásban, vág ez magától is, csak szólj neki: kard, ki a hüvelyből! De még ez sem elég, mert mondom neked, hogy rettentő nagy az ereje nagy Sárkányország királyának. Adok még három üveget, mind a háromban erősítő ital van. Ha szükséged lesz rá, előbb igyál a legkisebbik üvegből, azután a középsőből s legutoljára a legnagyobbikból. Így tán meggyőzöd nagy Sárkányország királyát.

Azzal a királyné a mókuskákat meglegyintette aranycsapós ostorkájával, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, a királyfi pedig ott maradt az út közepén. Elővette az egy tőből nőtt három arany hajszálat, megütötte a kilincsmadzaggal, s hát abban a szempillantásban egy gyönyörűséges vasderes paripa lett belőle, a kilincsmadzagból pedig aranyos, gyémántos kantár, de olyan fényes, hogy ragyogó világosság lett egyszeriben a rengeteg erdőben.

Fölpattant a királyfi a vasderesre, s hipp-hopp! mire pitymallott, ott volt ama hegy tövében, megfürdött a forrásban, s ím abban a pillanatban aranyhaja lett, s hétszerte erősebbnek érezte magát, mint annak előtte. Megy a fűzfabokrok közé, s csakugyan ott a kard, kirántotta a földből, felkötötte az oldalára, s azzal ismét felpattant a lovára.

Repült a vasderes, mint a szél, még a szélnél is sebesebben, s egyszerre csak nagyot toppant. Kinyitja szemét a királyfi, s hát egy rézhíd előtt állott meg a táltos.

– Mi baj, édes lovam?

– Semmi, édes gazdám, csak itt vagyunk a rézhíd előtt. Pihenj egy keveset, mert, látod-e, két sárkánykígyó őrzi ezt a hidat, s míg ezeket el nem pusztítod, nem jutsz nagy Sárkányországba.

No, pihent is, nem is a királyfi, nekiugratott a hídnak, de még a kicsi ujjának sem volt elég a két sárkánykígyó, egy szempillantásra összekaszabolta. Azzal keresztülugratott a hídon, be nagy Sárkányországba, annak is a kellős közepébe. Ott volt a sárkánykirály gyémántpalotája, egy gyönyörű selyemrétnek a közepén. Éppen akkor kaszálták a selyemrétet aranykaszákkal, rakták a boglyákat gyémántvillákkal, s kint volt Világszép Sárkány Rózsa is, üldögélt egy fa alatt nagy búsan.

Egyenesen elejébe vágtatott az aranyfogú királyfi, köszöntötte szépen, illendően Világszép Sárkány Rózsát, s mondta neki mindjárt:

– Ne sírj, ne búslakodj, Világszép Sárkány Rózsa, ím eljöttem, hogy megszabadítsalak.

Felelte nagy búsan Világszép Sárkány Rózsa:

– Eljöhettél s vissza is indulhatsz, engem soha meg nem szabadítasz, itt kell elhervadnom.

– Itthon van-e a sárkánykirály? – kérdezte a királyfi.

– Nincs – felelte Világszép Sárkány Rózsa –, de délebédre hazajő, s bizony jaj lesz neked akkor, te szegény királyfi.

Mondta a királyfi:

– Ahogy lesz, úgy lesz, Világszép Sárkány Rózsa. Az édesanyámnak egy ősz öregember azt jövendölte volt, hogy te leszel az én feleségem: én eljöttem érted. Akarod-e, hogy megszabadítsalak?

– Jaj, hogyne akarnám!

– Bizony, ha akarod, el is viszlek innét!

Amíg a sárkánykirály hazajött volna, Világszép Sárkány Rózsa megsúgta a királyfinak, hogy a pincében van egy hordó, abban lesz nyilván a sárkánykirály ereje, mert abból szokott inni.

Mondja a királyfi:

– Hozzál egy kulaccsal abból az italból, mindjárt megpróbálom.

Leszalad Világszép Sárkány Rózsa a pincébe, teletölt egy kulacsot abból a hordóból, fölszalad vele, hajt belőle egyet a királyfi, s hát csakugyan sokkal erősebb lett, mint volt annak előtte.

Eközben elkövetkezik a délebéd ideje, s hát jő a sárkánykirály táltos lován, s ahogy betoppan az udvarra, meglátja az aranyfogú királyfit.

– Éppen jókor jöttél – kiáltott a sárkánykirály –, téged vártalak, aranyfogú királyfi! Ma éjjel megláttam álmomban, hogy idejössz. Gyere csak az ólomszérűre,* hadd lám, melyikünk erősebb!

Kimentek az ólomszérűre, ott a király hamarosan kettévágott egy kősziklát a fanyelű bicskájával, az egyik felét a királyfinak dobta, s mondta neki:

– No, te aranyfogú királyfi! Morzsold össze úgy ezt a sziklát, mint én a másik felét, akkor aztán elhiszem, hogy erősebb vagy.

Azzal mindjárt lisztté is morzsolta a sziklát.

– Hiszen ez semmi! – mondta a királyfi, s úgy összemorzsolta a sziklát, hogy víz csepegett belőle.

– Látom – mondta a sárkánykirály –, hogy erős legény vagy, most már viaskodhatunk. Várj csak, leszaladok a pincébe, hogy felhozzam a kardomat.

– Nem oda Buda – kiáltott a királyfi –, csak maradj itt, küzdjünk kard nélkül!

– Jól van, hát küzdjünk kard nélkül – s azzal a sárkánykirály derékon kapta a királyfit, s úgy levágta, hogy térdig esett az ólomszérűbe.

No de a királyfi sem hagyta magát, kiugrott a likból, felkapta, megforgatta a sárkánykirályt, s derékig vágta a földbe.

De bizony a sárkánykirály sem hagyta magát, kiugrott, s a királyfit nyakig vágta az ólomszérűbe.

– Megállj csak – rikkantott a királyfi –, mindjárt emberedre találsz!

Kiugrott, megkapta derekán a sárkánykirályt, s levágta, de úgy belevágta az ólomszérűbe, hogy éppen az orráig süppedt le.

De most már nem tudott kiugorni. Könyörgésre fogta, hogy hagyja meg az életét. Azt mondta az arany fogú királyfi:

– Jól van, nem kell nekem a te életed, csak Világszép Sárkány Rózsa kell nekem.

Azzal elindult a királyfi a palotába, de még az ajtó elé sem ért, valahogy kimászott a sárkánykirály a likból, s megállította:

– Hé, aranyfogú királyfi! Várj csak egy kicsit, még egyszer küzdjünk meg.

De mármost a királyfi is elévette a három üveget, s kihajtotta mind a hármat fenékig, aztán neki a sárkány királynak.

No, nem sokáig viaskodtak, fűbe harapott a sárkánykirály.

Hej, istenem, örült Világszép Sárkány Rózsa, de még az aranyfogú királyfi sem búsult. Egy aranyvesszővel megsuhintotta Világszép Sárkány Rózsa a gyémántpalotát, gömbölyű gyémántalma lett belőle, beledugta a keblébe, aztán lóra ültek, s hipp-hopp! meg sem álltak Tündérországig, ott is a tündérkirály palotájáig. Ott egyszeriben papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak, azután meg ismét fölkerekedtek, s az aranyfogú királyfi hazájáig, a nagy Meseországig meg sem állottak. Itt megint nagy lakodalmat csaptak, de milyen nagyot! Magam is ott voltam, egy cinegelábat kaptam, s halljatok csudát! – mégis éhen maradtam.

Aki nem hiszi, járjon utána.

A VILÁGVÁNDORA HERCEG

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy dali szép aranyhajú herceg, akinek nem volt párja hét puszta határban. Csak akarta volna, hozzá ment volna akármelyik királykisasszony, de hiába biztatták a herceget, nem házasodott meg. Folyton járt-kelt ország-világszerte, hétszer is megkerülte a világot, s el is nevezték a népek Világvándora hercegnek.

Ám ne higgyétek, hogy jókedvéből járt-kelt annyit. Azért nem volt maradása a hercegnek, mert az öccsét még kicsi korában elrabolták, s ő megfogadta, hogy addig meg nem nyugszik, amíg az öccsét meg nem találja.

Mondom, hogy már hétszer körüljárta a világot, de az öccsének hírét, nyomát sem találta sehol. Eleget mondották neki, maradjon itthon, ne keresse többet az öccsét, de Világvándora herceg újra nekiindult a világnak.

Vele ment az öreg inasa is, aki világjáró útjában soha el nem maradt tőle.

Mennek, mendegélnek, s egyszer beérnek egy olyan sűrű erdőbe, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Ennek az erdőnek a közepén volt a világ óriás fája. Ez a fa olyan magas volt, hogy a felső ága az eget verte, a legkisebbik ága is olyan vastag, mint egy mestergerenda, s olyan széles, hogy három nap ugyancsak vágtathatott egy lovas legény, hogy megkerülje. Hanem még mi volt a világ óriási fáján? Volt azon egy akkora tojás, mint egy hétemeletes ház, s rá volt pingálva szörnyű nagy betűkkel:

“Aki e tojásba be akar menni, legyen annak huszonnégy regement katonája.”

– Hiszen, ha csak ez kell, van nekem huszonnégy regement katonám – mondja a herceg.

Belefújt a kürtjébe, s abban a szempillantásban odamasérozik nagy trombita– s dobszóval a huszonnégy regement* katona. Szalutál a generális, s kérdi, hogy mi légyen a parancsolat.

– Azt parancsolom, hogy ezen a tojáson vágjatok egy akkora likat, hogy egy ember azon beférhessen.

Nekiesnek a katonák karddal, buzogánnyal, faltörővel. Ütik-verik, döngetik a tojást, de hát csak hullanak a katonák, mint a legyek. Amint egy hozzáüt, mindjárt hátratántorodik, s szörnyethal. Úgy elpusztult a huszonnégy regement katona, hogy még hírmondónak sem maradt belőle. Hej, megmérgelődik a herceg, kirántja a kardját, s egy csapásra olyan likat vágott a tojáson, hogy le sem kellett hajolnia, szépen besétálhatott. Bemegy a tojásba, úszik, úszik a fehérjében, aztán fölér a szikjához, s annak a közepében talál egy levelet. Az volt írva aranypapirosra:

Aki engem megtalál,

nem éri el a halál.

Beteszi a levelet a zsebébe, kiúszik a tojásból, s hát, uramteremtőm, úgy megerősödött a tojás szikjától, mintha csak karján, lábán, derekán, az egész testén páncélgúnya lett volna.

Ahogy kiért, belefújt a kürtjébe, s egyszeriben ott termett száz katona. Azzal továbbindulnak, keresztül az erdőn, s egyszerre csak, halljatok csudát, mi történik! Akarnak menni keletre, hát hiába akarnak, mert mindig nyugatra mennek. Messze, messze, de olyan messze, hogy a szemükkel alig látták, volt egy rettentő magas hegy, s mind a felé a hegy felé húzta őket valami. Nem telt belé egy perc, kettő, ott voltak a hegynek az aljában. Hiába akartak onnét tovább menni, meg sem tudtak mozdulni, akárcsak kötéllel kötötték volna meg kezüket-lábukat. Mondja az öreg inas Világvándora hercegnek:

– Hej, uram, innét, míg a világ s még két nap, el sem is megyünk. Hallottam én már hírét ennek a hegynek. Ez a Mágnes-hegy. Aki a tájékára vetődik, búcsúzzék el a világtól, mert innét ugyan meg nem szabadul.

Szegény fejük, hát most mit csináljanak? Ami elemózsiát vittek magukkal, azt megették; boruk, ami volt, megitták, azután a lovakra került a sor. Egymás után leszúrták, s a húsát megették. S mikor már ló sem volt, sorban éhen haltak a szegény katonák. Nem maradt más élve, csak a Világvándora herceg, az öreg inas s a hercegnek az aranyszőrű paripája.

Azt mondja egyszer az öreg inas:

– Uram, egyet mondok, kettő lesz belőle. Én már öregember vagyok, elpusztulhatok, senki ezen a világon meg nem sirat engem. De te szép vagy s fiatal vagy, kár volna meghalnod ilyen fiatalon. Leszúrom a paripádat, lerántom a bőrét, s abba téged belevarrlak. Idejár mindennap egy saskeselyű, mely a halottakat elviszi, a lovad bőrében majd elvisz téged is.

A herceg megfogadta az öreg inas tanácsát, leszúrták az aranyszőrű paripát, aztán keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, s az öreg inas bevarrta a herceget a lóbőrbe. Hát csakugyan megy a saskeselyű, mint egy nagy nehéz fekete felleg, akkora volt a szárnya, mint két nagy csűrkapu. Lecsap a lóbőrre, fölkapja, elrepül vele messze, messze, egy magas kősziklának a tetejére, ottan leteszi, s ott hagyja a fiainak, ő pedig elrepült, hogy vigyen még eleséget, mert az a lóbőr meg se kottyant a fiainak.

Nekiesnek a saskeselyűfiak a lóbőrnek, vágják, csipkedik, kikerül belőle a Világvándora herceg, s éppen nekivágnak a sasfiókák, de ebben a pillanatban kerekedik rettentő fergeteg, szakadni kezd az égből a kénköves tüzes istennyila. No, most vége neki is, vége a sasfiókáknak is. Egyet gondol, s a lóbőrt a sasfiókákra teregeti. Ő maga is behúzódik alája: így kerülte el őket a tüzes istennyila.

Megy haza az öreg saskeselyű, mondják a fiai, hogy mi történt. De bezzeg hogy nem bántotta most a herceget. Felültette a hátára, leszállott vele a kőszikla tetejéről, s egy vadon erdőnek a közepébe letette. Megy tovább a Világvándora herceg, s hát amint megy, mendegél, látja, hogy szörnyen viaskodik egymással egy oroszlán s egy hétfejű sárkány. Odakiált neki a sárkány:

– Hallod-e, te Világvándora herceg, ha segítesz nekem, az oroszlán bőrét neked adom!

Odakiált az oroszlán is:

– Nekem segíts, te Világvándora herceg, s egész életedben hűséges szolgád leszek!

Gondolja a herceg, ő bizony a kettő közül inkább az oroszlánnak segít, kirántja a kardját, neki a sárkánynak, s levágja mind a hét fejét.

Aztán mentek együtt: a herceg meg az oroszlán.

Ha megéhezett a herceg, az oroszlán mindjárt fogott valami vadat, azt megsütötték s megették. Hanem miért, miért nem, a herceg mégis félt egy kicsit az oroszlántól. Gondolta, hátha egyszer nem talál az oroszlán vadat, s majd őt eszi meg. Egyszer aztán, amint mentek, mendegélnek, elértek a Forró-tenger partjára. Gondolja a herceg, elküldi az oroszlánt vadászni, azalatt ő vesszőből dereglyét fon magának, általevez a tengeren, s szépen megszabadul az oroszlántól.

Úgy is tett, ahogy gondolta. Hamarosan dereglyét font, olyat, amilyet tudott, nekiindult a Forró-tengernek, de mire a közepére ért, visszakerült az oroszlán a vadászatból, látja a gazdáját, beleugrik a tengerbe, s úszik utána. Forró-tenger forró vize lekopasztotta az oroszlán bundáját, de ez csak úszott, úszott gazdája után, addig úszott, amíg utol nem érte. Akkor belekapaszkodott a dereglyébe, s elkezdett szűkölni keservesen. A herceg rávágott a kardjával, de az oroszlán nem eresztette el a dereglyét, szűkölt tovább keservesen.

Addig szűkölt, hogy a hercegnek megesett a szíve rajta, fölvette a dereglyébe.

A dereglye csak haladt elébb, elébb, s ím egyszerre valami gyönyörű énekszót hall a herceg. Arrafelé tereli a dereglyét, s hát egy szigethez ér. Ez a sziget az igazak szigete volt.

Úgy tudjátok meg, hogy az igazak szigetére csak azok jutnak, akik világon való életükben a hét halálos bűnben nem találtattak, akiknek a lelke olyan tiszta fehér, mint éppen a ma esett hó.

Kiszáll Világvándora herceg a szigetre, ottan lefekszik egy cédrusfa alá, mindjárt el is szenderült, s aludott szépen, csendesen másnap reggelig. Ahogy felébredett, elindult a szigeten. Először is ért a rézerdőbe, ahol csupa rézmadarak énekeltek; onnét az ezüsterdőbe. Ott meg ezüstfehér madárkák énekeltek szép, vidám nótákat. Ezüsterdőből ért az arany erdőbe. Ottan aranymadarak énekeltek olyan szép nótákat, hogy a hercegnek a szíve felvidult belé. Ment tovább, s ért a selyemrétre, ahol aranykaszával vágták a füvet, aranyvillákkal s gereblyékkel gyűjtötték a puha selyemszénát. Selyemrétről ért a virágerdőbe, hol aranyméhek döngicséltek a legszebb virágokon.

Ennek a virágerdőnek a közepén állott az igazak királyának a palotája. Hétszínű szivárvány volt ennek a palotának a bolthajtása, s annyi ablak rajta, ahány nap az esztendőben. S ím, elejébe jöttek Világvándora hercegnek az igazak, szépen karon fogták, s úgy vezették fel a palotába. Ottan balzsamos fürdőben megfürdették, aranytörlővel megtörölték, aranyhaját szépen megfésülték, adtak reá bíboros bársony köntöst: úgy vezették a király elé.

Az igazak királya három rózsabimbóval ajándékozta meg a herceget. Adott neki egy sárga, egy fehér s egy piros rózsabimbót. Ezeket a rózsabimbókat csak meg kellett szagolni, egyszeriben kinyíltak, s olyan ruha hullott ki belőlük, hogy azon egy öltés nem sok, annyi sem látszott. A sárga rózsában volt tiszta színarany, a fehérben ezüst, s a piros rózsában bíborvörös gúnya.

Megköszönte a herceg a drága szép ajándékot, aztán elvezették a királyné színe elé. Fogadta ez is a herceget kegyes szóval, s adott neki egy szépen szóló ezüstfurulyát. Megköszönte ezt is a herceg, aztán elbúcsúzott illendőképpen, s ment tovább.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, s ekkor érkezett a Forró-tengernek a túlsó partjára. Amint megy, mendegél az úton, látja, hogy egy sovány, girhes-görhes csikó fekszik ott, szeretne lábra állani szegény, de nem tud. Megszólítja a csikó a herceget:

– Ne hagyj itt, Világvándora herceg, inkább segíts, hogy talpra álljak!

A hercegnek megesett a szíve a csikón, s a farkánál fogva fölemelte.

– No, ha fölemeltél – mondotta a csikó –, húzz el még a selyemrétre. Hadd lakjam jól egyszer életemben.

Megtette a herceg ezt is jó szívvel. Nagy kínnal-bajjal a selyemrétre húzta a csikót, ez ottan nekiesett a puha selyemfűnek, s evett, amennyi csak belefért.

– No, te Világvándora herceg, ha már megetettél, itass is meg! Amott van a szivárványforrás, húzz oda engem, többet aztán semmit sem kívánok tőled.

Jól van, megtette a herceg ezt is. Odahúzta a csikót a szivárványforráshoz, hadd igyék. S hát ahogy elvette a száját a forrástól, megrázkódott a csikó, s olyan seregélyszőrű paripa lett belőle, amilyet még a világ nem látott.

Mondja a paripa:

– Hallod-e, te Világvándora herceg, megetettél, megitattál, ülj fel most a hátamra. Hogy menjek? Úgy-e, mint a madár, vagy mint a villámlás, vagy még ennél is sebesebben, mint a gondolat?

– Akárhogy mehetsz, édes lovam, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.

Felült Világvándora herceg a táltos lóra. Egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s ott voltak egy városban.

Abban a városban lakott a világszép királykisasszony, kakassarkon forgó gyémántpalotában. Gondolkozott a herceg, vajon mindjárt fölmenjen-e, vagy nem, aztán arra határozta magát, hogy még nem megy fel.

Betért egy kicsi házba, egy öregasszonyhoz, s ottan szállást kért éjszakára. Hanem amint beesteledett, mégsem volt maradása: felöltözött rongyos ruhába, elment a világszép királykisasszony kertjébe, ottan elővette szépen szóló furulyáját, s fújta olyan szépen, keservesen, hogy egyszerre csak kinyílt az ablak, kikönyökölt rajta a királykisasszony, s úgy hallgatta a nótát.

Meglátja a királykisasszony a herceget, szalasztja az inasát, hadd nézze meg: ki s miféle ember, aki az ő kertjében furulyázik.

De mire az inas lement, Világvándora herceg eltűnt a kertből: híre-nyoma sem volt. Visszament az öregasszonyhoz, ottan lekönyökölt az asztalra. Hiába kínálta az öregasszony tyúkkal, kaláccsal, paprikás szalonnával, sem nem evett, sem nem beszélt, le sem feküdt, egész éjjel ébren maradt.

Reggel a herceg elővette azt a sárga rózsát, melyet az igazak királyától kapott, háromszor megszagolta, s hát csakugyan kinyílt a rózsa, s benne volt egy színaranysárga ruha. Hirtelen magára vette a ruhát, felült táltos lovára, s bevágtatott a királykisasszony udvarába.

Hanem hogy szavamat ne felejtsem, tele volt az udvar mindenféle hercegekkel s királyfiakkal, akik a világszép kisasszonyért vetekedtek. Azám, mentek oda a világ minden részéről királyfiak s hercegek, de a világszép királykisasszony azt mondta: annak lesz a felesége, aki legvitézebb valamennyi közt.

Éppen akkor kezdődött a viadal, mikor Világvándora herceg beugratott a palota udvarára. Nosza, ő is mindjárt kiállott, csattogtak a kardok, csak úgy szikráztak. Dőltek a királyfiak s hercegek, ki jobbra, ki balra, csak két vitéz maradt a lova hátán: Világvándora herceg s egy dali szép vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a herceg, mintha éppen egy anyának lettek volna gyermekei…

Hej uramistenem, ez volt csak a viaskodás! Körbe állottak a hercegek, királyfiak, kint ült a tornácon a világszép királykisasszony is, s nézték a viaskodást nagy gyönyörűséggel. De hiába küzdöttek egész nap, feljött már a Vacsoracsillag is, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Abban egyeztek meg a vitézek, hogy másnap folytatják a viaskodást.

Este a királykisasszony mind felgyűjtötte a királyfiakat s hercegeket a palotájába. Volt ott nagy dínomdánom, muzsikaszó, csak egy nem jött el, akire legjobban várt, a Világvándora herceg.

Visszament ez az öregasszonyhoz, levetette színarany ruháját, de ismét csak nem volt maradása. Elment a királykisasszony kertjébe, ottan elévette szépen szóló furulyáját, fújta szépen, keservesen. Egyszerre csak megszakadt a muzsikaszó, mind a furulyaszót hallgatták. A világszép királykisasszony odaszaladt az ablakhoz, kinézett a kertbe, de mire a herceg után leküldött, eltűnt az, mintha a föld nyelte volna el.

Akkor éjjel sem aludt Világvándora herceg. Hiába kínálta az öregasszony, sem nem evett, sem nem ivott, le sem feküdt.

Jókor reggel elévette a fehér rózsabimbót, háromszor megszagolta, s ím kipattant a bimbóból egy drága szép ezüstszín ruha. Fölvette a ruhát, ráült a táltosra, s hipp-hopp! beugratott a világszép királykisasszony udvarába.

Reggeltől estig küzdött a két vitéz, de hiába. Nem tudták egymást legyőzni. Azt határozták, hogy harmadszor is megpróbálják a viaskodást, s azzal elváltak.

A világszép királykisasszony palotájában volt nagy dínomdánom, muzsikaszó ez este is, de a Világvándora herceg csak a kertbe ment el, ottan elévette szépen szóló furulyáját, s fújta szépen, keservesen. Most a királykisasszony maga szaladt le, de hiába. Mire leért, híre-nyoma sem volt Világvándora hercegnek.

No, elkövetkezett a harmadik nap is. Le sem hunyta a szemét Világvándora herceg, s reggel jókor elévette a piros rózsabimbót, megszagolta háromszor, s ím, kipattant belőle egy bíborvörös ruha, amilyent még emberi szem nem látott. Felvette magára, szépen megfésülte hosszú aranyhaját, aranyos törlővel megtörölte az arcát, aztán felpattant táltos lovára, s beugratott a világszép királykisasszony udvarába.

Ott voltak már mind a hercegek, királyfiak, szépen körbe állottak, s várt reá az udvar közepén az ismeretlen vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a Világvándora herceg, mintha éppen egy édesanyának lettek volna gyermekei…

Megkezdik a viaskodást, csattogott a kard, döngött, rengett a föld alattuk, de hiába, egyik sem tudta, a másikat legyőzni.

Hát egyszerre csak mi történt? Az történt, hogy az ismeretlen vitéz kebeléből kifordult egy fekete zsinór, fekete zsinóron egy fél karikagyűrű. Leereszti kardját Világvándora herceg, s mondja:

– Megállj, vitéz! Kitől kaptad a fél karikagyűrűt?

Mondja az ismeretlen vitéz:

– Az édesanyám akasztotta a nyakamba, mikor még kicsike voltam.

Benyúlt a kebelébe Világvándora herceg, s kihúz onnan egy fél karikagyűrűt. Ott mindjárt összeteszik a két fél gyűrűt, s hát olyan szépen összetalálnak, hogy csupa csuda.

– Te vagy nékem, te vagy az én édes öcsém – kiáltott Világvándora herceg –, teéretted lettem a világ vándora!

Mindjárt hüvelybe dugták kardjukat, összeölelkeztek, összecsókolóztak, s fölsétáltak szépen a királykisasszonyhoz. Csak ámult-bámult a világszép királykisasszony, nem tudta elgondolni, hogy mi történt velük. No, mindjárt megtudta.

Mondta a Világvándora herceg:

– Tovább nem küzdhetünk, szép királykisasszony, mert testvérek vagyunk. Válassz kettőnk közül.

Hiszen nem volt nehéz a választás, mert a világszép királykisasszony a szívében úgy is azt kívánta, hogy a Világvándora herceg legyen a győztes. Egyszeriben papot hívtak, s csaptak lakodalmat, hét országra szólót.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

SZŰZ MÁRIA KERESZTLÁNYA

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. A legkisebb gyermekének, aki leányka volt, nem is talált már keresztanyát az egész faluban. Elindult nagy búsan a szegény ember, hátha talál a szomszéd faluban egy jólelkű asszonyt, aki keresztvíz alá tartsa a leányát. Ahogy kiment a falu kapuján, szembe jött vele egy asszony. Köszönti a szegény ember illendőképpen, az asszony fogadja, s meg is kérdezi:

– Mért vagy olyan szomorú, te szegény ember?

– Hogyne volnék szomorú, te jó asszony, mikor egy szép kicsi leánykával áldott meg az Isten, de nem találok a faluban senkit, aki keresztvíz alá tartsa.

– Ne búsulj, szegény ember, én Szűz Mária vagyok, gyere, vezess a házadhoz, keresztvíz alá tartom a leányodat.

Visszamennek a szegény ember házához, Szűz Mária keresztvíz alá tartja a leánykát, aztán elbúcsúzott a szegény embertől, s ragyogó fényesség közt eltűnt a házból.

Telt-múlt az idő, a kisleány már tizenkét esztendős volt, s Szűz Mária ellátogatott a szegény ember házához. Azt mondta:

– Neked úgyis sok gyereked van, magammal viszem a keresztleányomat, gondját viselem, s ha jól viseli magát, bizony nem bánja meg.

Elviszi Szűz Mária a keresztlányát, s ahogy megérkeznek a házába, mondja neki:

– Édes lányom, itt van tizenkét szobának a kulcsa. Egyéb dolgod nem lesz, mindennap seperd ki szépen ezt a tizenkét szobát, de a tizenharmadikba be ne lépj, mert abban az Isten lakozik.

Elmegy hazulról Szűz Mária, otthon marad a leányka, szép sorjában kisepri a tizenkét szobát, de nem tudta megállani, hogy a tizenharmadikba be ne tekintsen a kulcs lyukán. Ím, halljátok, amint odanézett, rettentő nagy világosság csapta meg az arcát, s látta, hogy ott ül az Isten lobogó lángok között. Csak akkor ijedt meg, hogy a keresztanyja parancsolatja ellen cselekedett, nem találta a helyét, szaladott keresztül a szobákon, égett az arca, mintha lánggal égették volna. Szalad egy tükör elé, nézi az arcát, hát meg van aranyozva. Nézi a haját, az is meg van aranyozva. Nézi a kezét, s ím, az is meg van aranyozva.

Még csak most ijedett meg igazán. Ha hazajön a keresztanyja, mindjárt észreveszi az arcán, haján, kezén, hogy vétkezett. Hirtelen bekötötte a fejét kendőbe, sűrű fátyolt borított az arcára, bekötötte a kezét is, mintha késsel elvágta volna.

Hazajön Mária, s az volt az első kérdése, ahogy a keresztlányára tekintett:

– Hát a te ujjadat mi lelte?

Mondja a leány hebegve:

– Elvágtam, édes keresztanyám.

– Mutasd csak, hadd látom!

Egy kicsit húzódott a leányka, de mit volt mit tenni, le kellett hogy oldja a ruhát a kezéről. Nézi Mária a keresztlánya kezét, s nagy szomorúság borult az arcára mindjárt.

– Látod, látod – mondotta szelíden Mária –, ugye megmondottam, hogy ne lépj be a tizenharmadik szobába. Mondd meg igaz lelkedre, voltál-e bent vagy sem?

A leányka nem felelt semmit.

– Másodszor is kérdem: voltál-e bent vagy nem?

A leányka nem felelt semmit.

– Még egyszer kérdem: voltál-e bent vagy nem?

A leányka most sem felelt semmit.

– Hát jól van – mondá Mária –, tudnál beszélni, még sem beszélsz, legyen hát némaság a te büntetésed.

Hát csakugyan a leányka abban a szempillantásban megnémult. Akkor Szűz Mária csináltatott egy aranyalmáriumot, olyat, hogy azt csak belülről lehetett kinyitni s bezárni, kívülről nem. Ebbe az almáriumba kellett bezárkóznia a leánykának, aztán Mária az almáriumot kivitette egy rengeteg erdő közepébe. De hogy ott étlen-szomjan ne haljon, küldött neki mindennap ételt-italt egy fehér galambtól.

Telt-múlt az idő, egyszer a királyfi arra járt vadászni, s meglátta az almáriumot. Próbálta kinyitni mindenféleképpen, de nem tudta. Hazaküldött szekérért, az almáriumot föltétette, s otthon az ebédlőszobában felállíttatta.

Hívatott a királyfi lakatost, hogy nyissa ki az almáriumot, próbálta ez is mindenféleképpen, mesterkedett, de nem tudta kinyitni. Hát jól van, ha nem lehet kinyitni, maradjon zárva. Hanem a néma leányka esténként, mikor mindenki lenyugodott, kinyitotta az almárium ajtaját, lábujjhegyen végigjárta a szobákat, s ami maradék ennivalót itt-ott talált, összeszedte, bevitte az almáriumba, s ott megette.

Egy este éppen abba a szobába nyitott, ahol a királyfi feküdött. Szép aranyhaja volt a királyfinak, odament a lány, aranyos kezével végigsimította, de a királyfi abban a pillanatban a másik oldalára fordult. Megijedt a leány, hirtelen megfordult, s ahogy megfordult, aranyhajával meglegyintette a királyfi arcát. A királyfi felnyitotta a szemét, látta is, hogy valami ragyogó fényesség megvillan a sötétségben, de azt hitte, hogy csak álmodik. Reggel, mikor felébredett a királyfi, mind az álom volt az eszében, nem találta helyét, lement a kertbe, s ott sétált fel s alá. Aztán delet harangoznak, s leszalad egy inas, hogy híja a királyfit ebédre, de mire a királyfi feljött, a leány kibújt az almáriumból, s hamarosan megette a királyfi levesét. Jön a királyfi, leül az asztalhoz, akar enni, hát nincs mit. Szidja az inast, mint a bokrot, hogy minek bolondítja őt, mikor még nincs az ebéd az asztalon. Esküdözik az inas égre-földre, hogy amikor ő lement a kertbe, ott volt az ebéd az asztalon, nem tudja elgondolni, hogy mi csoda történt itten. Hát jól van, így történt vagy úgy történt, hozzanak más levest. Hoznak más levest, a királyfi elkezd ebédelni, de alighogy a levest megette, kiszólítják valami ország dolgában, s hopp! a leánynak sem kellett több, kibújt az almáriumból, hirtelen összeszedte az aranyos tányérokat, villákat, késeket, s bevitte az almáriumba.

Jön vissza a királyfi, hát üres az asztal. Na, lett erre szörnyű zenebona. Sorban vallatják az inasokat, egyik sem látott semmit. Bizonyosan valami világhíres tolvaj bujkál a palotában. Úgy lesz, úgy. Elkövetkezik az este, s mikor mind lenyugodtak, a leány kijött az almáriumból, végigjárta a szobákat, összeszedte, ami ételmaradékot talált, aztán bement a királyfi szobájába, nézte, nézte a királyfit, s mit gondolt, mit nem, fölébe hajolt, s gyöngén megcsókolta. A királyfi fölrezzent álmából, de nem látott egyebet, csak valami ragyogó fényességet, az is csak úgy megvillant, s hirtelen elenyészett. Másnap is úgy volt: mire a királyfi feljött a kertből, volt ebéd, nincs ebéd. Az aranyhajú néma leány szépen megette, s azzal visszabújt az almáriumba.

– Na megállj, akárki légy – mondja a királyfi –, holnap megfoglak!

Nem is ment le a kertbe, hanem elbújt az ebédlőszobában, s várta, hogy mi lesz.

Mikor delet harangoztak, az inas asztalt terített, behozta a levest, aztán kiment a szobából. Hát abban a szempillantásban megnyílik az almárium ajtaja, s kilép abból az aranyhajú leány. Odamegy az asztalhoz, leül, s kanalazgatja a levest. Azalatt a királyfi lábujjhegyen az almárium ajtajához ment, s mikor a leány vissza akart bújni, kitárta két erős karját, s mondotta a leánynak:

– Nem mégy vissza többet, itt maradsz, enyém vagy!

Nem bánta a királyfi a leány némaságát, mindjárt papot hívatott, s csapott nagy lakodalmat, hét országra szólót. Szerették egymást, mint két gilicemadár, éltek nagy boldogságban. Hanem egyszer a nagy örömük nagy búra változott. Az Isten megáldotta a néma királynét egy szép aranyhajú gyermekkel, de ahogy megáldotta, úgy el is vette tőle. Eltűnt a gyermek, mintha föld nyelte volna el. Hová lett, merre lett, ki vitte el, senki lélek nem tudta elgondolni. Azután második aranyhajú gyermekkel is megáldotta az Isten, de azt is elvette tőle. Sírását sem hallották, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Harmadszor is megáldotta az Isten gyermekkel a néma királynét, harmadszor is aranyhajú gyermekkel. Istrázsát állottak a katonák mind, maga a király is, s eltűnt a harmadik gyermek is: azt egyedül csak a jó Isten tudja, hogy merre.

Egyszerre csak elkezdik suttogni, zúgatni a népek, hogy a királyné bizonyosan boszorkány. Nemhiába hogy néma, gonosz a lelke. Bizonyosan ő veszti el a gyermekeit. Körülvették a népek a király palotáját, s azt követelték a királytól, hogy égettesse meg máglyán a királynét, mert különben ők égetik meg. Eleget mondta a király, hogy így meg úgy, a királyné semminek sem oka, a népek ordítoztak, fenyegetődztek, s mit volt mit tenni a királynak, keserves könnyhullatások közt nagy máglyát rakatott, a királynét rákötötték, s alul a máglyát meggyújtották. De ím, halljatok csodát, amint a máglya lángja meglobbant, valami angyali ének szállott le a magasságos égből, s ragyogó fényesség között leszállott a Földre Szűz Mária.

– Mondd meg nekem igaz lelkedre – szólt a királynénak –, voltál-e a tizenharmadik szobában!

A királyné nemet intett.

– Hiszem, hogy nem voltál, mondd meg hát, mitől aranyosodott meg az arcod, a hajad s a kezed!

Megszólalt a királyné, s mondta:

– Benéztem a kulcs lyukán, attól aranyosodott meg arcom, hajam s kezem.

– S láttál-e valakit a szobában?

– Láttam, de csak homályosan, mert a lánggal égő tűz elvette a szemem fényét.

– Áldott szerencséd – mondotta Mária. Ahogy ezt mondta, jobb kezét az égre emelte, s az égből megeredett az eső. A máglya tüze egyszeriben elaludt, s Mária levezette keresztleányát a földre. Akkor ismét jobb kezét az égnek emelte, s ím leszállottak a szárnyas angyalok, hozták a három aranyhajú gyermeket. Térdre borultak a népek, s Mária az angyalokkal együtt eltűnt ragyogó fényesség között…

A TÜLÖKVÁR

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, túlonnan túl, még azon is túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak annyi vára volt, hogy szerét-számát sem tudta már. Egyszer, amint ott üldögélt a palotája tornácán, elkezdette számolgatni, sorolgatni, hogy mi mindenféle vára van neki. Hogy van már neki arany vára, ezüstvára, gyémántvára; van neki favára, de még üvegvára is; van neki mindenféle vára, csak tülökvára* nincs. No‘’iszen, ha nincs, majd lesz. Mindjárt kihirdettette az országban, hogy ki ami tülköt talál, mind hordja az ő udvarába. Hej, gyerekek, ha láttátok volna, mi történt erre! Megmozdultak a népek mindenfelé, szedték-vették a tülköt, ahol találták, s vitték a király udvarába, ki ölben, ki talyigán, ki hatlovas szekéren. Vitték, ha jól láttam, még bársonyhintón is. Hát egyszer csak annyi a tülök, hogy nem fér a király udvarában.

Eh, gondolja a király, minek nekem tülökvár? Azzal úgy, ahogy odahordatta azt a rengeteg sok tülköt, mind elhordatta, s belehányatta a Tiszába. Ha majd az a sok tülök mind elázik, csak gyertek, jelentsétek nekem, s tovább mondom a mesémet.

A VÉNASSZONY ÉS A HALÁL

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy öregasszony, öregebb az országútnál, aki a hamut is már mamunak mondta, de meghalni nem akart. Erősen szerette az életet. Gyermeke sem volt, senkije sem volt, mégis mindig sürgött-forgott, dolgozott, verte egymásra a csengő tallérokat. Tele volt a tulipántos ládája arannyal, ezüsttel. Fájt a szíve erősen, ha meggondolta, hogy egyszer csak beállít a Halál, s azt sem kérdi, jössz-e, vagy nem, megfogja s viszi.

Hát bizony jól gondolta, mert egyszer csak beállított a Halál, s mondta neki:

– Készülj, öregasszony, mert viszlek!

Könyörgött, istenkedett az öregasszony:

– Még csak tíz esztendőt!

– Nem, nem lehet, viszlek.

– Még csak bár ötöt!

– Nem, nem lehet, készülj, már beírtam a nevedet a nagy könyvembe, ki nem törülhetem.

De az öregasszony addig sírt, addig rimánkodott, hogy a Halál adott neki három órát.

– Adj ennél több időt – kérte az öregasszony –, kegyelmezz ma még életemnek! Gyere el holnap!

– Isten neki – mondta a Halál –, nem bánom.

S azzal indult kifelé, de visszaszólt:

– Hanem holnap csakugyan eljövök!

– Jól van, csak gyere – mondta az öregasszony –, de tudod mit, jobb is lesz, ha felírod az ajtófélfára: “holnap”, nehogy én is elfelejtsem.

A Halál kivette a zsebéből a krétát, s fölírta az ajtófélfára: “holnap” – azzal elment.

Másnap jókor reggel jön a Halál, az öregasszony meg ott feküdt az ágyban.

– Indulj, öregasszony, letelt az órád!

– Dehogy telt – mondja az öregasszony. – Nézz csak az ajtófélfára, mi van odaírva. Ma nem vihetsz el, csak holnap.

– Jól van – mondotta a Halál –, hát majd elviszlek holnap.

Ez aztán így tartott egy hétig, kettőig, a Halál mindennap pontosan eljött az öregasszonyért. Az öregasszony pedig mindig hűségesen rámutatott az ajtófélfára, s a Halál továbbállott nagy bosszúsággal. Hanem egyszer megsokallotta a sok hiábavaló járást, letörülte az ajtófélfáról az írást, s megfenyegette az öregasszonyt:

– No, megállj, holnap csakugyan elviszlek, nem adok pardont!

Hej, édes Istenem, megijedt az öregasszony, reszketett egész testében, mint a nyárfalevél, nem találta helyét a házában, szeretett volna valahová elbújni, ahol a Halál nem találja meg.

– Hopp, megvan! – Volt egy kád csurgatott méze, s belebújt abba. No, itt bizonyosan nem talál meg.

De itt sem volt maradása. Hátha mégis megtalálja. Kibújt a hordóból, felhasította a dunnáját, bebújt a dunna tolla közé. Itt kucorgott egy darabig; de itt sem volt maradása. Kibújt a dunnából, hogy jobb helyet keressen magának. Éppen amint bújt kifelé, akkor nyitott be a Halál. Nézi, nézi, mi isten csodája lehet az a fehér, tollas szörnyeteg, megijed szörnyen, azzal uccu neki, úgy elszalad, hogy mézeskaláccsal sem lehetett volna visszacsalogatni, s a vénasszony azóta még mindig él.

Holnap legyen a ti vendégetek!

A BANYA

Hol volt, hol nem volt, még a világon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Nagy legény volt mind a három, szerettek volna megházasodni. Mondják az apjuknak, hogy mit akarnak.

– Jól van – mondja a szegény ember –, hanem elég, ha egyszerre egy fiam házasodik. Menjetek el, s amelyik a legszebb virágot hozza közületek, az házasodjék meg.

A két nagyobbik legény a faluból ki sem ment. Mind a kettőnek volt kedvese, hoztak azoktól szép virágbokrétákat. Hanem a legkisebbiknek nem volt senkije, semmije, az elment a faluból, s ment nagy búsan hegyeken-völgyeken át. Egyszerre csak egy rengeteg erdőbe ér, s rengeteg erdő közepében meglát egy régi palotát, palota körül egy virágoskertet.

– Hej, istenem, istenem – sóhajtott a legény –, bezzeg ebből a kertből vihetnék szép virágokat!

Amint így sóhajtozik magában, kijön a kertből egy csúnya vén banya, s kérdi:

– Mért búsulsz, te szegény legény?

Mondja a legény, hogy mi kellene.

– No, ha csak virág kell, gyere velem, adok én neked.

Bevitte a kertbe, szedett szebbnél szebb virágokat, s azt mondta, ha valami még kell, csak jöjjön ide, majd segít ő rajta.

Hazamegy a legény a szép nagy bokrétával, de az olyan szép volt, amilyent még emberi szem nem látott. Ahogy messziről meglátta a szegény ember, mindjárt mondta az idősebb fiainak:

– Na, fiaim, az öcsétek házasodik, mert annak van a legszebb bokrétája.

De az idősebb legények addig beszéltek, hogy így meg úgy, tegyen még egy próbát, hogy a szegény ember azt mondta:

– Jól van, nem bánom, még egyszer próbáljatok. Aki a legszebb kendőt hozza, az házasodik meg.

Elmennek a legények, az idősebbek a faluba a kedvesükhöz, a legkisebb az erdőbe a vén banyához. Nekidőlt a kerítésnek, s hát jő a vén banya.

– No, fiam, mi kellene?

Mondja a legény, hogy mi. Csak befordult a vén banya a palotába, s hozott a legénynek olyan szép aranyrojtos keszkenőt, hogy a szeme is káprádzott a ragyogásától.

Kaptak a bátyjai is keszkenőt, de legszebb az öccsüké volt. Olyan szép volt, ragyogó volt, hogy olyat emberi szem még nem látott. Csodájára gyűlt az egész falu. Azt hitte minden lélek, hogy a királytól hozta azt a keszkenőt.

Mérgelődtek az idősebb legények. No, most az öccsük megházasodik, s ők szégyenszemre legények maradnak. Addig beszélnek az apjuknak, hogy még ad egy próbát. Azt mondja a szegény ember:

– Hát, jól van, menjetek, s hozzátok el a kedveseteket. Aki a legszebb leányt hozza, az házasodik meg.

Hiszen könnyű volt a két idősebb legénynek, mind a kettőnek volt kedvese a faluban, de uramistenem, hová menjen, merre facsarodjék a legkisebb legény. Ugyan bizony kit hozzon ide? Talán bizony a vén banyát, aki neki virágot s keszkenőt adott?

Elindul a legény nagy búsan, bemegy az erdőbe, megáll a palota előtt, rákönyököl a kerítésre, szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő. Kijön a vén banya, s kérdi:

– Hát neked, fiam, mi bajod van megint?

– Hej, ne is kérdje, öreganyám, mi az én bajom! Azt mondta az apám, hármunk közül az házasodhatik meg, aki a legszebb leányt viszi haza.

– Azért egyet se búsulj, fiam, gyere velem a palotába.

Bemennek a palotába, s hát ott nincs senki lélek a vén banyán kívül.

– No, fiam – mondja a vén banya –, itt van egy kályha, csinálj tüzet. Ahány láng kicsap a kályhából, annyi boszorkány ugrik ki belőle. De te meg ne ijedj, csak állj meg bátran a kályha előtt. A legutolsónak s legcsúnyábbnak egy csomó kulcs van a szájában. Te csak bátran kapd ki a kulcsot a szájából, mert különben a boszorkányok összeszaggatnak. A többit reád bízom.

Azzal a vén banya elment, a legény begyújt a kályhába, csak úgy ropogott, pattogott a tűz, s hát egyszerre csak kicsap egy láng a kályhából, s a lánggal egyszerre kiugrik egy boszorkány. Úgy megijedt a szegény legény, hogy a hideg is kirázta. Kicsap a második láng, azzal a második boszorkány. S ugrottak ki egymás után a boszorkányok, hogy szerük-számuk nem volt. Megtelt a szoba boszorkányokkal, csak úgy nyüzsögtek. Hát egyszerre csak kiugrik az utolsó is, amelyiknek egy csomó kulcs volt a szájában. Nekibátorodik a legény, odakap, kirántja a kulcsot a boszorkány szájából, s ím – halljatok csudát! – abban a szempillantásban a vén banyából egy szépséges szép leány lett.

Nézi, nézi a legény, szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól. A sok boszorkány mind eltűnik a szobából, s jönnek helyettük szép belső leányok, inasok s mindenféle udvarbéli emberek. Mondja a szép leány:

– Ugye csodálkozol, te legény. Hát tudd meg, hogy én voltam az a vén banya, aki neked a virágot s a keszkenőt adta. Az Isten vezérelt ide, mert én elátkozott királykisasszony voltam, s az is maradok, ha te ide nem jössz. Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Azzal mindjárt felpakoltak, s mentek a szegény ember házához, hogy megtartsák a lakodalmat.

De még csak most jött a falu csudalátni, hogy a szegény legény királykisasszonyt hozott a házhoz. Ott mindjárt papot hívattak, csaptak lakodalmat, hét országra szólót. Nagy kedve kerekedett a szegény embernek, s azt mondta:

– Isten neki, nem bánom, hadd házasodjék meg a két idősebb fiam is.

Na, megházasodtak azok is, kaptak az öccsüktől házat, földet s mindent. Akkor aztán a kisebb legény fölkerekedett a feleségivel, visszamentek a palotába, s még ma is élnek ott, ha meg nem haltak.

AZ ARANYFOGÚ KIRÁLYFIAK

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak két szép fia. De olyan két fiút még nem látott a világ. Aranyhaja s aranyfoga volt mind a kettőnek. Volt ennek a két királyfinak két aranyszőrű csikaja, azoknak is aranyfoguk volt, és táltos volt mind a kettő. S volt két kicsi kutyácskájuk: aranyszőrük, aranyfoguk volt azoknak is, s táltos volt mind a kettő. Egyszer mi történt, mi nem, jő elé a kertből a két csikó, s hát mind a kettőnek véres a lába. Nem tudják elgondolni a királyfiak, hogy hol vérezhették el a lábukat a csikók; mennek a kertbe, s hát ahol az ösvény kétfelé válik, egy-egy kardot találnak a földben, heggyel voltak a földből kifelé, véres volt mind a kettő. Na, bizonyosan ez sebesítette meg a csikók lábát. Kihúzzák a kardot a földből, mindjárt az oldalukra kötik, s azt mondja az idősebbik:

– No, öcsém, Isten küldötte nekünk ezt a két kardot. Én elmegyek szerencsét próbálni, te maradj itthon. De látod-e ezt a rózsabokrot? Ha elkezd hervadozni, tudd meg, hogy bajba kerültem, s hogyha kiszárad, akkor meg is haltam. Ülj föl a csikódra, s gyere utánam!

Azzal az idősebbik királyfi felnyergelte a maga csikaját, elbúcsúzott apjától, anyjától, öccsétől, szólította a kutyáját, s indult világgá. Megy, mendegél hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön, folyóvizeken keresztül, s ér egy sűrű rengeteg erdőbe.

Amint mendegélne, találkozik az úton egy öreg koldusasszonnyal, s kéri az, hogy adjon neki Isten nevében valamit. A királyfi benyúlt a tarsolyába, pénzt adott a koldusasszonynak, s megkérdezte, hogy nem tud-e errefelé egy jó szállást.

– De bizony tudok – mondta az asszony –, csak menjen arra, vitéz úr, bal felé talál egy korcsmát, ottan van egy néma szolgáló, az ellátja étellel-itallal, mindennel.

Megy tovább a királyfi, hamar oda is ér a korcsmába, kiszalad elejébe a néma szolgáló, integet neki, hogy csak menjen utána; megy is a királyfi, de a korcsma olyan piszkos volt, hogy mindjárt megfordult, felült a lovára, s meg sem állott, elvágtatott torony irányában. Az erdőből ki sem ért, meglát egy gyönyörű szép palotát, a palota ablakában egy szépséges szép leányt. Köszönti a királyfi, a leány fogadja, s híja, hogy menjen fel a palotába.

Leszáll a királyfi a lováról, bevezeti a lovát a márványistállóba, szénával, zabbal ellátja, úgy megy fel a palotába. Ott leülteti a szép leány aranylócára, beszélnek erről, beszélnek arról, s addig így, addig úgy, hogy egyszer csak azt mondja a szép leány:

– Te az enyém, én a tiéd, ásó kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Hát jól van, papot hínak, megtartják a lakodalmat, aztán eltelik egy hét, eltelik két hét, de a királyfi észrevette, hogy a feleségének az egyik szeme folyton nevet, a másik meg sír. Kérdi a királyfi:

– Ugyan bizony, feleség, mi az oka, hogy az egyik szemed mindig nevet, a másik pedig mindig sír?

– Hej – mondja az asszony –, az egyik szemem azért nevet, mert a te feleséged vagyok, a másik szemem azért sír, mert apám, anyám s húgom mind szörnyű halálnak halálával pusztultak el. Ide nem messze van egy korcsma, abban lakik egy vén banya. Annak a vén banyának volt egy nagy kamasz fia. Azt akarta, hogy az én király apám hozzáadja a húgomat. Szörnyű nagy bosszúságában, hogy az apám nem adta ennek a legénynek a lányát, a vén banya víz alá merítteté az egész várost, békává változtatta a húgomat, s ott él most a víz alatt béka képében. Tudod-e most, hogy miért sír az egyik szemem? Azt mondom én tenéked, messziről elkerüld azt a korcsmát, mert aki még oda bement, élve nem jött ki.

Hát ígérte a királyfi, hogy ő ugyan tájékát is elkerüli annak a korcsmának, de ahogy ezt hallotta, nem volt többé maradása. Puskát vetett a vállára, mintha vadászni indulna, de nem ment vadászni. Ment egyenesen a korcsmába.

Ahogy odaért, kiszalad elébe a néma szolgáló, integet neki, hogy csak jöjjön be; ment is a királyfi, nem kérette magát. Leült egy asztal mellé, parancsolt egy icce* bort, hoz is a néma szolgáló a pincéből mindjárt valami fekete üvegben. Fölhajtja a királyfi, s ím, hallgassatok ide, abban a szempillantásban kővé változik. A kemencepatkán dorombolt egy fekete macska, ez, ahogy a királyfi kővé változott, leugrott a földre, vén banya lett belőle, éppen az a vén banya, akivel a királyfi az erdőben találkozott volt. Hopp, felkapta a királyfit, mint egy szalmaszálat, bedobta egy sötét szobába, s elkezdett számlálni: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz… éppen kilencvenkilencet számolt.

– No – dörmögött magában a vén banya –, még csak egy hiányzik, de majd eljő az is.

Ezalatt a kicsi királyfi otthon éjjel-nappal nézte a rózsabokrot, hogy vajon nem hervad-e. Hát, uramistenem, egy reggel hervadni kezd a rózsabokor, s délre tövig kiszáradott.

Fölnyergeli a királyfi nagy búsan a csikaját, felül rá, búcsúzik apjától, anyjától, szólítja a kutyáját, s indul világgá. De, hogy szavamat össze ne keverjem, leszakasztott egy rózsát a kiszáradt rózsabokorról, azt a levegőbe eresztette, s a rózsa mind szállott elébb-elébb, a kicsi királyfi meg vágtatott utána.

Éppen az előtt a korcsma előtt esett a földre a rózsa, ahol az idősebbik királyfi kővé változott. Megy a királyfi a szobába, szólítja a kutyáját is, az is utána. Elejbe szalad a néma szolgáló, szépen hajtogatja magát, mutogatja, hogy üljön le, de a királyfi úgy nyakon teremtette, hogy egyszeriben az asztal alá fordult. A kemencepadkán ült a fekete macska, leugrik onnét, szalad az ablaknak, de a királyfi kutyája utánakap, s cudarul a földhöz vágja. Azalatt az asztal alól elétápászkodik a néma szolgáló, s hát bezzeg nem volt most néma, összetette a kezét, s úgy könyörgött a királyfinak, hogy hagyja meg az életét, mert ő semmiben sem hibás. A fekete macska az oka mindennek.

Hej, istenem, próbált a fekete macska mindent, hogy megszabaduljon a kutyától: változott kígyóvá, békává, de még farkassá is. Változhatott akármivé, nem eresztette a kutya. Mit volt mit tenni, visszaváltozott banyának, úgy könyörgött a királyfinak, hogy csak hagyja meg az életét, mert a bátyját feltámasztja, de még a többieket is, akiket kővé változtatott.

– Indulj hát előttem, vén boszorkány! – rikkantott a királyfi.

Azzal a vén boszorkány a kemencepadka alól kivett egy színes üveget, abban volt valami csudaír, azzal megkente a kővé vált emberek homlokát, s ím, feltámadtak szépen egymás után, s jöttek ki a kamrából, elöl a királyfi s utána a többiek. Azt hitte a vén boszorkány, hogy no, most már megszabadult, de akkor az idősebbik királyfi vette elé:

– Hallod-e, te vén boszorkány, addig meg nem kegyelmezek hitvány életednek, amíg meg nem mondod, hol van az ereje a te teknősbékafiadnak, aki víz alatt tartja a király legkisebb leányát.

Bezzeg hogy ezt is megmondotta a vén boszorkány. Azt mondta:

– Erre meg erre van egy sós tó, annak a közepében van egy vízitök. Ennek a vízitöknek a tövében lakik az én fiam teknősbéka képében, s vele lakik a királykisasszony, az is békának képében. A vízitöknek a hetedik virágában van egy vasiskátulya,* vasiskátulyában egy tojás, a tojásban egy lódarázs. Ha ezt a lódarázst megölik, meghal az én fiam is. De elég lesz, királyfi, ha csak üvegbe zárod a lódarázst, azzal is elveszti erejét a fiam. Jól is teszed, ha nem ölöd meg… mert ha meghagyod az életét, elereszti a vizet a városról, feltámasztja az embereket, az állatokat, akiket a víz alá temetett.

Na, most már eleget tudtak a királyfiúk. Vitték a vén banyát a palotába, ottan elzárták egy kamarába, aztán jóformán meg sem állottak, csak elbúcsúzott az idősebb királyfi a feleségétől, fölnyergelték a lovukat, s mentek, hogy megkeressék a sós tavat.

Mentek, mendegéltek, hetedhét ország ellen, s a hetedik nap a sós tó partjára értek. Ottan találtak egy öreg halászt, attól csónakot kértek, szépen beeveztek a sós tó közepére, s ím, csakugyan ott volt a vízitök. Mindjárt leszakasztották a vízitöknek a hetedik virágát, kivették belőle a vasiskátulyát, iskátulyából a tojást, tojásból a lódarázst, de nem ölték meg, hanem beletették egy üvegbe.

Hát egyszer jő a teknősbéka nagy erőtlenül, s kérdi a királyfiaktól:

– Mit akartok, látom, hogy kezetekben az életem. Kívánjatok akármit, megteszem, csak meg ne öljetek!

Mondja az idősebb királyfi:

– Meghagyjuk az életedet, csak ereszd el a vizet a városról. Támaszd fel az embereket, állatokat, változtasd vissza leánnyá a királykisasszonyt, aztán élhetsz, míg a világ s még két nap!

– Eleresztem a vizet a városról, feltámasztom az embereket, s visszaváltoztatom leánynak a királykisasszonyt – mondotta a teknősbéka.

S ím, halljatok csudát, mi történt. Egyszeriben eltakarodott a sós tó vize, mind egy cseppig visszafolyt a kutakba, a folyóvizekbe, a földbe. Sós tó helyén volt újra szép város, s az utcákon jöttek-mentek az emberek, mintha csak az este feküdtek volna le, s most reggel fölkelnének. Fölébredett a király is, a királyné is, visszaváltozott leánnyá a királykisasszony, de milyen szép leány lett belőle! Úgy láttam, mint ma, hétszerte szebb volt, mint annak előtte.

Vitték a szép királykisasszonyt az édesapjához, s ott mindjárt eljegyezték a kicsi királyfival. Aztán az idősebb királyfi is elhozta a feleségét, s egyszerre tartottak két lakodalmat, hét országra szólót. Az öreg király nagy örömében az idősebbik királyfinak adta egész országát s királyságát; a kisebbik királyfi pedig vitte haza a feleségét az édesapja országába.

No, éppen jókor jött. Azt hitték a népek, hogy elpusztult mind a két királyfi, s királyt akartak választani, mert az öreg király meghalt, míg a fiai odajártak. Lett nagy öröm, hejehuja, lakodalom, hét hónapig folyt a tánc, rostával hordották a bort, még tán ma is hordják.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!

HAMUPIPŐKE KIRÁLYFI

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy király, s annak tizenkét fia. Szép, erős legény volt a tizenegy idősebb fiú, hanem a legkisebb olyan gyönge teremtés, hogy egy kicsi szél is könnyen elfuvinthatta volna.

Ez a kicsi királyfi mindég a porban s hamuban játszadozott, s el is nevezték a bátyjai Hamupipőkének.

Telt-múlt az idő, a királyfiak már házasulandó legények voltak, s azt határozták, hogy elmennek világgá, s addig meg sem állnak, míg olyan házra nem találnak, ahol éppen tizenkét leány van, mind egy anyának a gyermekei, azokat aztán feleségül veszik. Azám, de mégis meggondolták a dolgot, s Hamupipőkét nem vitték magukkal, mert attól féltek, hogy emiatt a gyönge, sindevész* legényecske miatt még ők sem kapnak feleséget.

Útnak indult a tizenegy királyfi aranyszőrű paripákon, s Hamupipőke otthon maradt, de nem játszadozott többet a hamuban, hanem keserves sírás közt kiment a város végére, ott járt-kelt fel s alá. Amint ott járdogált, megszólítja egy öreg koldus:

– Mért sírsz, Hamupipőke királyfi?

– Ó, hogyne sírnék, öreg koldus, mikor a bátyáim elmentek házasodni, s engem itthon hagytak, nehogy szégyent valljanak velem.

- Ne búsulj, Hamupipőke királyfi – mondta az öreg koldus –, csak menj ki az apád ménesébe, vígy magaddal egy tekenő égő parazsat, ott tedd le, s azt a girbegörbe csikót, amelyik a parazsat megeszi, fogd meg, kantározd fel, vezesd ki a városból, a többit aztán bízd rá.

Megköszönte szépen Hamupipőke királyfi a jó tanácsot, volt egy arany a zsebében, azt az öreg koldusnak adta, azzal hazament, s vitt a rétre egy tekenő parazsat. Hát ahogy letette a tekenőt, csak kiszakad a ménesből egy girhes-görhes csikó, s egy szempillantásra felhabzsolja az égő parazsat. Hamupipőke egyszeriben kantárt húzott a csikó fejébe, vezetni kezdi, s ím, alig lépnek egyet-kettőt, olyan hatlábú táltos paripa lett a csikóból, hogy szeme-szája tátva maradt a királyfinak. Meg is szólalt egyszeriben, s mondta Hamupipőkének:

– No, kicsi gazdám, ne keseregj többet, ülj fel a hátamra! Ne félj, csak egyet ugrom, kettőt szököm, s utolérem a bátyáidat, akik most az Óperenciás-tengeren túl járnak, a boszorkánykirályné országában. Hát tudd meg, hogy ennek a boszorkánykirálynénak tizenhárom leánya van, de egyet rejteget, a legszebbiket: ezt nem akarja adni senki fiának. Hanem hallod-e, akármilyen nagy dínomdánom legyen, jól vigyázz, hogy meghalljad az én dobrokolásomat,* mert különben mind a tizenketten halál fiai vagytok.

Felült a királyfi a táltos hátára, s hát, uramteremtőm, egyet ugrott, kettőt szökött, s ott volt már a boszorkánykirályné országában, éppen a királyné palotája előtt. A bátyjai már ott voltak, sétáltak a palota udvarán a tizenkét királykisasszonnyal, illegették-billegették, kellették magukat, de a királykisasszonyok messziről meglátták Hamupipőkét, aki aranyos, gyémántos gúnyában volt, akárcsak egy tündérkirályfi, s mind elejébe szaladtak nagy örvendezéssel. Elejébe mentek a bátyjai is, de nem ismerték meg Hamupipőkét, olyan szép volt, olyan dali volt, hogy bezzeg megakadt a szem rajta.

Lett is mindjárt nagy dínomdánom, de még jóformán az asztalhoz sem ültek, szörnyű dobrokolást kezdett a táltos, s Hamupipőke szaladt ki az istállóba.

– Mi baj, édes lovam?

– Az, édes gazdám, hogy a boszorkánykirályné feni a kést a nyakatoknak. Majd éjjelre egy szobában vet ágyat nektek a tizenkét leányával, balra lesz a ti ágyatok, jobbra a leányoké; de te ne aludjál el, hanem éjfélkor költsd fel a bátyáidat, a lányokat fektessétek a ti helyetekre, ti pedig feküdjetek a lányok helyére, s így a gonosz boszorkány a lányai nyakát nyisszenti el, nem a tiéteket. Azt mondom neked, Hamupipőke, hogy amint a boszorkány kimegy a szobátokból, s lefekszik, illa berek, nádak, erek, ki-ki a maga lovára pattanjon, mert ha a boszorkánykirályné észreveszi, hogy a leányait ölte meg helyettetek, meg nem szabadultok élve a keze közül.

Úgy lett éppen, ahogy a táltos mondotta; jött éjfél után a boszorkánykirályné, egyenest bal felé tartott, s mormogott magában a gonosz lélek, míg a leányai nyakát nyisszentette: így, la, nesztek, majd nektek adom a leányaimat! Mikor aztán azt hitte, hogy nem élnek a királyfik, kiment a szobából, lefeküdt, s aludt, mint a bunda. De csak ezt várták a királyfik, szépen kisompolyogtak az udvarra, lóra pattantak, s elnyargaltak a szélnél is sebesebben. Reggel aztán, mikor a boszorkánykirályné észrevette, hogy a leányait pusztította el, ülhetett már seprűnyélre, vágtathatott a királyfik után, hegyen-völgyön túl voltak azok, a királyné országától egy sánta arasszal odébb. Hiszen csak hogy egy sánta arasszal odébb voltak, mert a boszorkánykirálynénak vissza kellett fordulni az országa széliről. No, hanem utána kiáltott Hamupipőkének:

– Várj csak, Hamupipőke! Jössz te még az én országomba, de itt is hagyod a fogadat!

Föl sem vette ezt a fenyegetést Hamupipőke, de bezzeg a bátyjai megijedtek, s elment a kedvük a házasságtól. Mind a tizenegyen hazamentek, csak Hamupipőke folytatta az útját nagy bátran. Egyet ugrott s kettőt szökött a táltos, s megint csak a boszorkánykirályné országában voltak. Mondja a táltos:

– Hallod-e, kicsi gazdám, megint a boszorkánykirályné országában járunk, hát azt mondom tenéked, hogy se jobbra, se balra ne nézz le a földre, hanem csak mindig a két fülem közt nézz előre.

Hiszen meg is fogadta Hamupipőke a táltos szavát, nem is nézett se jobbra, se balra, de egyszer mégis megfeledkezett magáról, jobbra tekintett, s meglátott a földön egy aranypatkót.

– Hej, édes lovam – mondá Hamupipőke –, de szép aranypatkót látok! Felvegyük-e, ott hagyjuk-e?

– Akár felvegyük, akár ott hagyjuk, mindenképpen baj – felelt a táltos. – Ugye mondtam, hogy csak a fülem között nézz előre!

Hát, ha ennyiben volt, fölvették a patkót, Hamupipőke bedugta a tarisznyájába.

Továbbvágtat a táltos, s Hamupipőke megint csak megfeledkezett magáról, s bal felé talált pillantani. Most meg egy ragyogó szép arany kacsatollat látott a földön.

– Jaj de szép kacsatoll, édes lovam! Fölvegyük-e, itt hagyjuk-e?

– Föl is veheted, itt is hagyhatod. Mindenképpen baj. Ugye, mondtam, hogy ne nézz se jobbra, se balra?

No, ha mindegy, hát föl is vették a kacsatollat, s Hamupipőke azt is a tarisznyájába dugta. De még hét mérföldre sem vágtatott a táltos, harmadszor is oldalt pislantott Hamupipőke, s most egy arany hajszálat látott meg a földön.

– Megállj, édes lovam, megállj! – kiáltott Hamupipőke –, egy arany hajszálat látok a földön. Fölvegyük-e, ott hagyjuk-e?

– Föl is veheted, ott is hagyhatod – mondotta a táltos –, így is baj, úgy is baj. Mondám úgy-e, hogy csak előre nézz?

Fölvették az arany hajszálat is, s vágtatott a táltos tovább, sebesen, mint a szél, még annál is sebesebben. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást repült a táltos, akkor hirtelen leereszkedett a földre, nagyot dobbantott a lábával.

Mondta Hamupipőkének:

– No, édes gazdám, itt vagyunk a naplementi országban, éppen a király városában. Eredj a királyhoz, majd befogad téged az igáslovak mellé, de rólam se feledkezzél meg.

Abban a szempillantásban a táltosból megint girhes-görhes csikó lett, ott maradt az út közepén, a királyfi pedig ment egyenest a király színe elé. Hát csakugyan igaza volt a táltosnak: egyszeriben felfogadta a király az igáslovak mellé Hamupipőkét. Jó dolga volt itt a királyfinak, mikor ült az istállóban, mikor nem, de azért egy hét sem telt belé, úgy meghíztak az igáslovak, hogy szalonnát lehetett volna hasítani a hátukból. De bezzeg csudálkoztak ezen a többi kocsisok, mert Hamupipőke a lovak abrakját mind a korcsmába hordotta, az árán muzsikáltatta magát, soha egy lónak is a hátára sem vakarót, sem kefét nem tett, mégis olyan fényes volt a szőrük, mint a csillagos ég. Nem is volt egyéb a sok árulkodásnál, hogy az igáskocsis így mulatja el a zabot, meg úgy mulatja el, de a király azt mondta a kocsisoknak: hadd mulasson, ördögadta kocsisa, csak a lovai épüljenek.

Hiszen azok épültek is, s két hétre már az igáslovakból lett parádés ló, amin a kocsisok még jobban felbosszankodtak. Fogták magukat, ők is az abrakot a korcsmába hordották, de lett is látszatja, mert egypár hétre a lovak úgy lesoványodtak, hogy kutyának sem voltak valók. Megegyeztek most a kocsisok, hogy meglesik egyszer Hamupipőkét, vajon mi ördöngösséget csinálhat az istállóban. Bekukucskáltak egy este az istálló ajtaján, s hát ott ül Hamupipőke a zabos hombáron, a tenyerében egy arany hajszálat simogat, egyebet nem is csinált a világon semmit. De olyan ragyogó fényesség volt az istállóban, hogy a szemük káprádzott a szertelen ragyogástól. Na, most tudtak, amit tudtak, mentek is reggel a királyhoz, s elmondták, hogy mi csudát láttak.

Hívatja mindjárt a király Hamupipőkét, s kérdi, igaz-e, hogy arany hajszála van.

– Ami igaz, igaz, nem is tagadom, felséges királyom – mondta Hamupipőke.

– No bizony, akkor csak add elé azt az arany hajszálat, fiam, mert az nem szegény kocsisnak való. Ide vele, hadd látom!

Előveszi Hamupipőke az arany hajszálat, átaladja a királynak, de csak a szeméhez kap ez nagy hirtelen: azt hitte, hogy megvakult, úgy a szeme közé csapott a ragyogása. Mikor aztán megint egy kicsit helyre jött a szeme világa, nézte, nézegette, forgatta, simogatta az arany hajszálat, s egyszerre csak azt mondta Hamupipőkének:

– No, te legény, ha azt a leányt, akinek a hajából kihullott ez a szál, ide nem hozod, szörnyű halálnak halálával halsz meg.

Hej, megszomorodott Hamupipőke, nagy erős búbánat nehezedett a szívére, kiment az istállóba, leborult a zabos hombárra, s úgy kesergett magában. Hát egyszerre csak betoppint a táltos csikó, s kérdi Hamupipőkét:

– Mért búsulsz, édes gazdám?

– Jaj, hogyne búsulnék, édes lovam, mikor a király ezt s ezt parancsolta nekem, máskülönben halál fia vagyok.

– Azért ugyan ne búsulj, inkább menj vissza a királyhoz, kérj tőle egy véka égő parazsat s egy véka kölest.

Bemegy Hamupipőke a királyhoz, mondja a kívánságát, s mértek neki mindjárt parazsat is, kölest is, azt kivitte az istállóba, a táltos elé öntötte, az pedig egy szempillantásra felhabzsolta.

– Készen vagy-e, kicsi gazdám?

– Készen, édes lovam.

– No, ha készen, én is; kantárt a fejembe, s húzz ki a városból.

Úgy tett Hamupipőke, ahogy a lova mondta. Kihúzta a városból nagy keserves kínlódással, hogy aki látta, dőlt el a kacagástól, de hiszen nem bánta Hamupipőke, hadd kacagjanak, csak egyszer kint legyenek a város határán. Na, kiértek, s ott csak megrázkódott a csikó, s egyszeriben aranyszőrű, hatlábú táltos paripa lett belőle.

Repült a táltos a levegőégben, repült, mint a gondolat, hogy Hamupipőke ki sem nyithatta a szemét, mert egyszeriben leszédült volna. Amikor hetedhét országon is túl voltak, kezdett lefelé szállani, aztán hirtelen a földre toppant, s mondta:

– Nyisd ki a szemedet, édes gazdám!

– Kinyitottam, édes lovam!

– Hát azt a selyemrétet látod-e?

– Látom, lovam, látom.

– A selyemrét közepén azt a szépséges leányt látod-e? Tizenkét leány jár előtte s utána. Hát jól vigyázz! Amint én odaugratok, ragadd meg hirtelen azt a szép leányt, kapd fel a nyeregbe. A többi az én dolgom.

Úgy tett Hamupipőke királyfi, amint a lova mondta. Fölkapta a leányt, akinél emberi szem szebbet nem látott, s elvágtatott vele szélnél sebesebben.

Szaladtak haza a leányok nagy sikoltozással, nagy jajgatással, s jelentették a vén boszorkánynak, hogy mi történt.

Uccu neki! előrántja a lapátot a boszorkány, ráül, utánavágtat Hamupipőkének. De mire nyomába ért volna, Hamupipőke túl volt az ország határán, s tovább a vén boszorkány nem mehetett. Utánakiabált szörnyű átkozódással:

– Megállj, Hamupipőke, tizenkét leányomat miattad megöltem! A tizenharmadikat elraboltad. De még kétszer hozzám jössz, akkor majd beszélek veled.

Eközben föleszénkedett az aranyhajú királykisasszony, mert bizony elájult volt, amikor Hamupipőke fölkapta volt lovára, s kérdezte tőle:

– Kinek viszel, magadnak-e, vagy másnak?

Felelte Hamupipőke:

– Viszlek a naplementi királynak.

Azt mondta a leány:

– Akkor meg is térülhetsz velem, sohasem leszek én a naplementi királyé. Vígy magadnak, a tied leszek.

Mondta Hamupipőke:

– Hiszen én is úgy szeretném, de karóba húzatja a fejemet a király, ha neki nem viszlek.

Egy szempillantás alatt ott voltak a király udvarában. Hej, istenem, nem találta a király helyét örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy eskessék össze, de a leány azt mondta:

– Várjon csak egy kicsit, felséges királyom, elébb hozza el huszonnégy rend bársonyosköntösömet, akkor aztán felesége leszek.

– Jól van – mondta a király –, hiszen majd elhozza ezt is, aki téged ide hozott.

Még meg sem szusszanhatott a táltos paripa, de még Hamupipőke sem, parancsolta mindjárt a király:

– Hintós kocsis, állj elé, hozd el a menyasszonyomnak huszonnégy rend bársonyköntösét, mert különben karóba kerül a fejed!

Mondja Hamupipőke nagy búval a táltos lovának, hogy mit parancsolt megint a király.

– Jól van, édes gazdám, egyet se búsulj! Csak hozzál nekem két véka kölest, két véka égő parazsat, s azzal megyünk.

Vitt Hamupipőke, mit a lova kívánt. Egy szempillantásra fel is habzsolta a táltos a kölest is, a parazsat is. Aztán mintha menni sem tudna, kihúzatta magát a városból. Ottan a városon kívül megrázkódott, ismét aranyszőrű paripa lett belőle, s mondta:

– Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!

Amikor aztán Hamupipőke felült, azt mondta neki a táltos:

– Ismét a selyemrétre viszlek, kicsi gazdám. Éppen most teregeti a selyemréten az a huszonnégy leány a huszonnégy bársonyköntöst. Én majd hirtelen letoppanok, te kapj meg egy köntöst, a többi jön utána.

Hát csakugyan úgy volt, ahogy a táltos mondotta. Ahogy a selyemrét fölé értek, lecsapott a táltos, mint egy saskeselyű, Hamupipőke pedig megkapott egy köntöst. Jött vele a többi. Azzal uccu neki, repültek vissza, mint a szél.

Szaladnak haza a leányok, jelentik a vén boszorkánynak, hogy mi történt. Fölpattan a vén banya egy lapátra. Csak úgy surrogott-burrogott a levegő, amint keresztülhasított rajta a lapát nyele. De hiába, mikor éppen nyomába ért, túlröppent az ország határán a táltos. Utánakiabált a vén banya:

– Megállj, Hamupipőke, tizenkét leányomat megöltem miattad, tizenharmadikat elraboltad, most elvitted huszonnégy rend bársonyköntösét is, de még egyszer visszajössz, s akkor itt is maradsz!

Bezzeg örült a király, mikor Hamupipőke megérkezett a bársonyköntösökkel. Mondta a leánynak nagy örömmel:

– Itt vannak a bársonyköntösök, teljesítettem szíved kívánságát, most már ásó, kapa s a nagyharang választ el egymástól.

– Jaj, még nem lehet – mondotta az aranyhajú királykisasszony –, míg el nem hozod a szépen szóló aranykacsát is.

Hát bizony megint hogy meg sem szusszanhattak. Jött a parancsolat Hamupipőkének, hogy hozza el a szépen szóló aranykacsát is.

Búsult Hamupipőke, de nem búsult a táltos. Mondta neki:

– Csak hallgasd meg jól, amit mondok, akkor aztán ne félj semmitől. A szépen szóló aranykacsa a vén boszorkány palotája előtt van, éppen az ajtó felett, egy aranykalitkában. Amint én lecsapok, te hirtelen ragadd meg a kezeddel az aranykalitkát, bal kezeddel fogd be az aranykacsa száját, mert ha elkiáltja magát, ott hagyod a fogadat.

De hogy történt, hogy nem történt, mikor a táltos lecsapott, Hamupipőke jobb kezével lerántotta a szegről az aranykalitkát, de a bal kezével nem tudta ügyesen befogni az aranykacsa száját, s az elkezdett kiabálni:

– Háp, háp, asszonyom, háp, háp, visznek!

A vén boszorkány éppen a sütőkemence előtt ült. Kapja a szénvonó lapátot, rápattan a nyelére, s a táltos még neki sem iramodhatott, ott volt a sarkában.

Hej, nekikeseredett a táltos! A két hátulsó lábával rúgni kezdi a földet, de úgy, hogy nagy fergeteg kerekedett egyszeriben. Telerúgta földdel a vén banya szemét-száját, s amíg letisztogatta magáról, repült a táltos a levegőégben, s kiabálhatott utána a vén boszorkány. Egy szempillantásra otthon volt a király udvarában.

– Na – mondta a király a leánynak –, itt van a szépen szóló aranykacsa is, most már csakugyan feleségem lész te.

– Jaj, még nem lehet – mondta a leány –, míg az aranyszőrű, aranypatkójú ménest ide nem hajtod!

– De hogy tudjam én azt idehajtani? – kérdezte a király.

– Majd idehajtja – felelt a királykisasszony –, aki elhozta a szépen szóló arany kacsát.

Hívatja a király Hamupipőkét, s mondja neki, hogy így meg úgy, idehajtsa az aranyszőrű s aranypatkójú ménest, mert különben karóba kerül a feje.

Kimegy nagy búsan Hamupipőke. Mondja, hogy mi a király parancsolatja.

– Te csak eredj, hozz négy véka kölest, négy véka égő parazsat mondta a táltos –, majd lesz, ahogy lesz.

Vitt Hamupipőke parazsat, kölest. A táltos felszippantotta az egyik orra likán a kölest, a másikon a parazsat, aztán kihúzatta magát Hamupipőkével a városból, hogy aki látta, eldőlt a kacagástól. Hanem mikor kiértek a város végire, ottan megrázkódott a táltos, lett belőle aranyszőrű, aranypatkójú s hatlábú paripa.

– No, kicsi gazdám, ülj fel a hátamra, s hunyd be a szemedet!

Volt, ami volt eddig, de ami ezután következett, az volt a valami. Olyan magasan repült a táltos, hogy Hamupipőke feje mind a csillagokat verte.

Nagy fergeteg keletkezett mindenütt, amerre repült. Egyszer jobbra, másszor balra rángatta a szél Hamupipőkét. De a szemét a világért ki nem nyitotta. Belekapaszkodott a táltos sörényébe magyarán, aztán egyszerre csak szállani kezdett lefelé a táltos, s hirtelen letoppantott, mit gondoltok, hol? A Fekete-tenger partján.

A Fekete-tengernek a túlsó partján, a selyemréten legelészett az aranyszőrű s aranypatkójú ménes.

– No most, édes gazdám – mondotta a táltos –, ássál nekem egy gödröt, akkorát, hogy én abba beleállhassak, s a fülem se lássék ki belőle.

Előrántja Hamupipőke a kardját, ami nem volt. Kezdi kapargatni a földet, de látja, hogy abból nem lesz gödör. Aztán veszi a fanyelű bicskáját, ami ismét nem volt. Kapargatja a földet, megunja a táltos, s mondja:

– Hagyjad, fiam, majd ások én gödröt magamnak.

Egyet-kettőt rúgott, s megvolt a gödör, abba beleállott szépen, s mondotta Hamupipőkének:

– Na, édes gazdám, most ezt a magas jegenyefát a gödör fölött látod-e? Te csak mássz föl rá, s én háromszor a nyerítésemmel általcsalom a tengeren a ménest. Mikor harmadszor átjönnek, akkor már nem lesznek olyan tüzesek. Te pedig ügyesen ugorj le a hátamra, de vigyázz, nehogy a hátam helyett a földre essél, mert akkor keresztülgázol rajtad a ménes, s a lelkedet is kitapossák.

Fölmászik Hamupipőke a fára, a táltos pedig kiugrott a gödörből. Megállott a tenger partján, s akkorát nyerített, de akkorát, hogy zúgott belé a tenger, s megcsendült belé az egész tartomány. Akkor aztán hirtelen visszahúzódott a gödörbe, s ím, jött az aranyszőrű, aranypatkójú ménes, úsztatott keresztül a tengeren. Aztán ki a partra, ottan hegyezték a fülüket, néztek jobbra-balra, mindenfelé, vajon hol az a paripa, amelyiknek a nyerítését hallották. Sehol semmit sem láttak, szépen visszaúsztattak a tengeren.

Másodszor is éppen így csalta át a táltos a ménest, de még harmadszor is. Csak úgy fújtak. Szakadott ki szájukból, orrukból a kék láng, de már nem voltak olyan tüzesek. Megfáradtak egy kicsit, de a testükről csak úgy szakadt le a hab. Akkor aztán a táltos kiugrott a gödörből, Hamupipőke pedig ügyesen leugrott a hátára, azzal uccu neki, vágtatott a táltos, nyomában mindenütt a ménes. Még aznap ott voltak a király udvarában.

Szeme-szája tátva maradott a királynak, mikor a ménes bevágtatott az udvarba, rettentő nagy nyerítéssel.

– Jere, jere – kiáltott a leánynak –, itt a ménes; enyém lész te mostan!

– Jól van – mondá a leány –, a tied leszek. Még csak egy kívánságom van. Fejd meg a ménest, s fürödjél meg a tejében!

– De hát azt én hogy tudjam megfejni? – kérdezte a király.

– Ne búsulj – mondta a leány –, majd megfeji az, aki elhozta, s meg is fürdik az!

Hívatja Hamupipőkét a király, s parancsolja, hogy fejje meg a ménest, s fürödjék meg annak a tejében. De most csakugyan erősen búsult Hamupipőke, majd felvetette a búbánat. Ha meg is feji a ménest, de hogy fürödjék meg annak a forró-meleg tejében. Szörnyű halállal hal meg!

Mondja a táltos lónak, panaszolja nagy búsan a király parancsolatját, s a táltos azt tanácsolja neki:

– Menj be a királyhoz, s kérd meg, hogy a te girhes-görhes csikód terelgethesse a kancákat a kezed alá, s hadd lássa a te csikód szomorú halálodat, mikor beleülsz a forró-meleg tejbe.

Hiszen nem nagyon kellett kérni a királyt, megengedte jó szívvel. Hátramegy az istállóba Hamupipőke. A ménes közé keveredik a táltos is. Oldalba rúg egyet-kettőt. Szépen megjuhászodnak mind, s mint a juhok egymás után eregéltek az istálló ajtajába, Hamupipőke keze alá. Ő pedig sorba mind megfejte, s egy nagy kád színültig tele lett zubogó, forró-meleg tejjel.

Akkor aztán Hamupipőke fölkapaszkodott a kádra, de mikor éppen belé akart ereszkedni, odamegy a táltos. Az egyik orra likán felszippantja a tejet, a másikon kiereszti. Aztán másodszor is fölszippantja, megint kiereszti. Harmadszor is föl, ismét ki, s hát a forró-meleg tej langyos-meleggé változott, s nemhogy összeégette volna Hamupipőkét, de még hétszerte szebb lett tőle.

Nézte ezt az ablakból a király meg a leány, s mondja a király nagy örvendezéssel:

– No, most csakugyan ásó, kapa s a nagyharang választ el egymástól.

– Azám – mondta a leány –, csakhogy nem te fürödtél meg, hanem a parádés kocsis. Nem leszek a tied, amíg meg nem fürdöl.

Mit volt mit tenni, lement a király, s mondta Hamupipőkének:

– No, fiam, állítsd ide a csikódat, hadd lássa az én szomorú halálomat is!

Azt hitte, hogy neki sem lesz semmi baja. De még szebb lesz, éppen, mint Hamupipőke.

Odavezeti Hamupipőke a táltost. Háromszor fölszippantja a tejet, háromszor kiereszti, arra beleugrik a király. De nemhogy hidegebb lett volna a tej, hanem forróbb lett hétszerte, s abban a szempillantásban szörnyű halálnak halálával halt meg a király.

Ott mindjárt nyakába borult az aranyhajú királykisasszony Hamupipőkének. Papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak. Az arany patkójú ménesből hat lovat befogtak, s míg Hamupipőke hazájába nem értek, meg sem is állottak.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!

A BOLONDOK

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy juhászlegény. Mit gondolt, mit nem, azt mondja az öreg juhásznak:

– Bátyámuram, menjünk be a faluba, szeretnék megházasodni!

Kérdi az öreg juhász:

– Hát van-e már jegyesed?

– Még nincs, de majd lesz, bátyámuram.

Jól van, bemennek a faluba. Ott kérdik ettől is, attól is, hogy hol van leány a háznál, aztán egy helyre beigazítják.

Bemennek a házba, otthon volt a gazda, a felesége, a leánya, s az öreg juhász mindjárt elémondja, hogy mi járatban vannak. A gazda is, a felesége is, egyszeriben azt mondták, hogy ők nem bánják: a leány eladó, a legény ügyibevaló,* egy koldustarisznyából legyen kettő.

Leültetik a vendégeket, s a gazda leküldi a leányt a pincébe, hogy hozzon fel bort. Lemegy a leány a pincébe, ottan talál egy kicsi baltát, azt a kezibe veszi, nézegeti. Aztán egyszerre elkezd sóhajtozni, keseregni magában.

– Istenem, istenem, ha én férjhez megyek, lesz nekem egy kisfiam. Annak a kicsi fiúnak Kelemenke lesz a neve. Kelemenkének lesz egy kis ködmenkéje. Ha ez a kicsi Kelemenke egyszer lejön a pincébe, s fel találja venni ezt a baltát, véletlenségből megvágja magát, s meghal. Kire marad a kis ködmenke?

Elkezdett erre sírni, de olyan keservesen, hogy a szíve is majd meghasadt belé.

Nem győzik várni, lemegy az apja a pincébe.

– Hát téged mi lelt, leányom, miért sírsz?

Elmondja a leány keserves sírással, hogy mire gondolt. Eleget vigasztalja az apja, hogy így, meg úgy, legyen eszed, leányom. De a leány csak sírt keservesen, nem akart felmenni. Utánamegy az anyja. Annak is elkesergi, hogy kire marad a kis ködmenke. Lemegy az öreg juhász. Öreg juhász után a vőlegény, s azoknak is éppen úgy elkesergi:

– Istenem, istenem, ha meghal a kis Kelemenke, kire marad a kis ködmenke?

Azt mondja az öreg juhász a vőlegénynek:

– No, öcsém, azt tanácslom neked, hogy ezt a leányt addig el ne vedd feleségül, míg három ilyen bolondot nem találsz a világon.

– Én bizony meg is fogadom a kend tanácsát – mondja a legény, s azzal otthagyták a leányt a pincében. Az öreg juhász ment vissza a tanyára, a legény pedig ment bolondok után.

Ment, mendegélt, s ért egy faluba. Betér egy házba, s hát látja, hogy ott egy ember vasvillával hányja a diót a padlásra.

– Mit csinál kend, bátya? – kérdi a legény.

– Jaj, ne is kérdezze, öcsémuram, három esztendeje hogy hányom ezt a diót, s nem tudom felhányni a padlásra.

“No – mondja a legény magában –, már találtam egy bolondot.”

Zsákot kért az embertől, abba beleszedte a diót, s fölvitte a padlásra. Aztán ment tovább.

Amint ment, mendegélt, benéz egy udvarra, s hát ott egy asszony úgy fonja a gyapjat, hogy a birkát felkötötte a rokkára. Kérdi a legény:

– Mit csinál kend, nénémasszony?

– Gyapjat fonok, öcsémuram.

– Hiszen azt nem úgy kell csinálni, nénémasszony.

Mindjárt megmutatta, hogy kell. Szépen lenyírta a birkáról a gyapjat, s mondta az asszonynak:

– No, most mossa meg, ha megszáradott, gerebenezze* meg, s úgy kösse a rokkára a gyapjat.

Azzal otthagyta az asszonyt, s amint ment kifelé, mondotta magában nagy örömmel: megtaláltam a második bolondot is.

Megy, mendegél a legény, s egy olyan faluba ér, ahol éppen akkor építették fel a templomot, de a templomra nem vágtak ablakot. A bíró kiparancsolta az egész falut, hogy hordjanak a templomba világosságot. Ment az egész falu, még a gyerekek is. Vittek egy-egy zsákot. A zsák száját arra tartották, amerre a nap sütött. Mikor aztán azt gondolták, hogy tele van a zsák világossággal, hirtelen bekötötték a zsák száját, szaladtak a templomba; ott a zsákot kioldották, hadd áradjon ki belőle a világosság.

Hej, mondja a legény, megvan a harmadik bolond is, de még több a háromnál. Megtanította az embereket, hogy a templomra ablakot kell vágni, s úgy lesz világosság. Azzal szépen megfordult, visszament a mátkájához, s még aznap megtartották a lakodalmat.

Itt a vége, fuss el véle!

ANDORÁS VITÉZ

Amikor a legelső magyar királyt koronázták, akkor történt, amit most elmondok nektek; hallgassatok ide.

Hej, jöttek a világ minden tájékáról királyfik, világhíres deli vitézek, s a király tiszteletére kiállottak mind, ahányan voltak, a palota udvarára, hadd lássa ország-világ, ki a legvitézebb. Volt a rengeteg sok vitéz között egy, aki egymás után döntötte porba a vitézeket: magyarokat, németeket, mindenféle nemzetségbelieket. Nem tudta senki, hogy ki s mi, miféle nemzetségből való, honnét jött, de sajdították, hogy nem magyar. Búsult István király, szomorú volt erősen, hogy ím, így meggyalázza egy idegen vitéz az ő vitézeit. Mikor aztán már egy vitéz sem volt, aki szembeálljon, jött az udvarba egy legény, kard nem volt az oldalán, buzogány nem a kezében, gyalogszerrel jött, nem cifra paripán.

– Uram király – mondotta ez a legény –, adj nekem kardot! Kiállok én ezzel a vitézzel.

Adott a király, hogyne adott volna. Senki sem tudta, hogy ki s honnét jött, mi a neve, csak a formájáról meg a gúnyájáról látták, hogy Attilának lehet az ivadéka.

Hát összecsap a két vitéz, hogy a föld is megrengett alattuk, vívtak reggeltől délig, s meg sem pihentek. Vívtak sötét estig, s ím egyszerre csak ledöndült a földre az idegen vitéz. No, volt öröm a király udvarában. Ment a király nagy örömmel a vitézhez, a vállára ütött.

– Mi a neved, fiam?

– Andorás a nevem.

– Hát legyen a te neved ezután Erős Andorás, s mert látom, hogy székely vagy, te lész ezután a székelyek vezére.

Híre ment ezután Andorás vitéznek. Erejének, vitézségének nem is volt párja messze földön. Ő verte meg Gyula herceget is, aki István király ellen fellázadott volt. Adott is a király neki várat, földet, rengeteg sokat. Jutott a fiainak, mikor meghalt, földből, várból elég.

És az Andorás nemzetség nem halt ki, él még ma is. Csakhogy most nem Andorás, hanem Andrássy a nevük.

SZÉP MIKLÓS

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt, de még az Óperenciás-tengeren is túl, túlonnan túl, volt egy szegény ember, annak egy fia, úgy hívták, hogy Miklós. Ez a legény olyan szép volt, hogy szépségének híre ment messze földre, lepingálták a képét, s úgy árulták ország-világszerte. Nem is hítták másként: Szép Miklós.

Egyszer Szép Miklós kimegy a rétre kaszálni, s amikor éppen fenné a kaszáját, leszáll elébe egy pelikánmadár, hozott a csőrében aranyos levelet, s szépen letette a földre. Fölveszi Miklós a levelet, nézi, nézi, hát igazán neki van írva. Az volt kívül a levélen:

Ajánlom a levelemet világhíres Szép Miklósnak.

Nézi belül, hát oda vajon mi van írva?

Hallod-e, te világhíres Szép Miklós, láttam én is a te képedet, szeretném látni, hogy igazán olyan szép vagy-e! Gyere hát el szép Tündérországba, menj mindenütt a pelikán után. Aki neked e levelet írja, nem más, mint Tündér Ilona, Tündérországnak a királynéja.

Vállára vetette Miklós a kaszát, bement a faluba, elbúcsúzott apjától-anyjától, minden atyafiától, elindult Tündérországba, ment szépen a pelikánmadár után. Ment, mendegélt árkon-bokron át, erdőn-mezőn keresztül, leszakadt a testéről a gúnya, nem volt a csizmájának se sarka, se talpa, olyan rongyos volt, mint egy koldus. De szép Miklós csak ment, mendegélt a pelikán után. No, megérkezik nagy rongyosan Tündérországba, s azon rongyosan beállít a Tündér Ilona udvarába. Meglátja Miklóst egy szobaleány, szalad be Tündér Ilonához, s jelenti:

– Felséges királyné, megjött már Szép Miklós.

– Már hogy jött volna meg, ne beszélj olyan bolondot! – pattant fel Tündér Ilona, s jól pofon ütötte a szobaleányt.

Beszalad a másik szobaleány, s jelenti az is:

– Felséges királyném, itt van Szép Miklós.

Tündér Ilona ezt is jól pofon üti.

Szalad be a harmadik szobaleány, jelenti az is, hogy itt van Szép Miklós, de Tündér Ilona úgy pofon veri a szobalányt, hogy a szeme is szikrát hányt belé.

– Kitakarodj, még nem lehet itt Szép Miklós!

Ahogy kiszalad a harmadik szobaleány, be is lépett az ajtón Szép Miklós. Mondja Miklós:

– Írtad leveledben, felséges királyné, hogy jöjjek el szép Tündérországba. Eljöttem, itt vagyok.

Megnézi Tündér Ilona a legényt.

– Jól van, Miklós, ha eljöttél, itt vagy. Eredj, menj ki az istállóba, van ott három ló, mind a három nyakig van a ganajban. Még ma takarítsd ki az istállót, etesd meg, itasd meg, keféld meg a lovakat, mától fogva ennél a három lónál egyéb gondod ne legyen.

De bezzeg elszontyolodott Szép Miklós. Na, ez ugyan szép dolog, hogy ő ezért jött Tündérországba. Most már mit csináljon, nem is mehet vissza a hazájába. Ide csak eljött a pelikán után, de hazafelé? Míg a világ s még két nap, haza nem érne magától.

Isten neki, fakereszt; kiment az istállóba, vette a lapátot, s nekikeseredett a ganéjhányásnak. Szedte, vitte, hányta, de mennél jobban hányta, annál jobban szaporodott. Csurgott róla a verejték, s leült nagy fáradtan az ajtóküszöbre, a tenyerébe temette a fejét, s akkorákat sóhajtott, hogy majd összedúvadott* az istálló. Egyszerre csak megszólal az egyik ló, mert táltos volt mind a három, s kérdi tőle:

– Hát te, mit búsulsz, Szép Miklós?

– Hogyne búsulnék – mondja Miklós –, mikor Tündér Ilona azt parancsolta, hogy takarítsam ki az istállót. Lássátok, hogy ha megfeszülök, sem vagyok képes.

– No, hallod-e – mondja a táltos –, ezen ugyan ne búsulj, feküdj le s aludj, reggelre olyan tiszta lesz az istálló, mint a tükör. De reggel kelj fel jókor, mert Tündér Ilona holnap idegen országba megy, hat hattyúval, ottan van egy világhíres templom, oda jár misére; majd elmegyünk mi is. Te csak nyúlj be a fülembe, ottan van egy dió, a dióban egy rézköntös, azt vesd magadra, királyfi sem mutat különbet majd, mint te. Mikor a templomba bemégy, mindenki terád néz, különösen Tündér Ilona. Ő majd rád mosolyog, kelleti magát, de te ne nézz senkire, föl se vesd a szemedet, s ahogy a pap áment mondott, siess ki a templomból, ülj fel rám, hogy Tündér Ilonánál hamarább hazaérhessünk.

Úgy tett Miklós, ahogy a táltos ló tanácsolta.

Amint Tündér Ilona beszállott a kocsijába, s a hat hattyúval kiröppent az udvarról, Miklós is felült a táltosra, kiugratott az istálló tetején, hogy senki se lássa, aztán hipp-hopp! köd előttem, köd utánam, egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s letette Miklóst a templom előtt.

Bemegy Miklós a templomba, ottan egy padba leül, nem néz sem jobbra, sem balra. De bezzeg nézték őt, hogy majd felfalták. Nézte különösen Tündér Ilona, mosolygott rá; de mindhiába, Miklós rá sem nézett, s mikor a pap áment mondott, kifordult az ajtón, nagy hirtelen fölpattant a táltosra, s hipp-hopp! köd előttem, köd utánam, úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész. De ment utána Tündér Ilona is, űzte, zargatta a hat hattyút, ha utolérhetnék a világszép legényt, de bizony nem érték utol. Ahogy Tündér Ilona hazaért, ment tüstént az istállóba, hadd lássa, ott van-e Miklós. Ott volt bizony, csakhogy abban a rongyos ruhában, amelyikben Tündérországba jött.

Kérdi Tündér Ilona:

– No, Miklós, hol, merre jártál ma?

– Nem jártam én sehol, felséges királyné, egész nap a lovakat takarítottam, etettem-itattam.

– Hát ebben s ebben a templomban nem voltál?

– Nem voltam én, felséges királyné, hogy is lettem volna?

Hát ez így eltelt, elmúlt. Tündér Ilona nem tudta meg az igaz valóságot. Elkövetkezik a másik vasárnap. Ment Tündér Ilona a templomba hathattyús kocsiján, de bizony ment Szép Miklós is a táltosnak az egyik csikaján. Hanem elébb felöltözött szépen ezüstszín ruhába. Ez is a táltosnak a fülében volt, egy kicsi dióban.

Éppen úgy volt minden, mint első vasárnap. Mindenki nézte, csodálta Miklóst, legkiváltképpen Tündér Ilona, de nézhették, csudálhatták, Miklós föl sem vetette a szemét, s mikor a pap áment mondott, kifordult az ajtón, s hipp-hopp! haza, mint a szél! Repült a hat hattyú, biztatta, űzte, zargatta* Tündér Ilona, de mire hazaért, Szép Miklós már vakarta a táltosokat rongyos ruhájában. Ment Tündér Ilona egyenest az istállóba, s kérdezte Miklóst.

– Hallod-e, Miklós, nem voltál ebben s ebben a templomban?

– Nem én, felséges királyné.

– Na, az igazán csuda. Éppen olyan legényt láttam, mint te, csakhogy más ruhában.

– Nem én voltam, felséges királyné.

Harmadik vasárnap is elment Miklós a templomba, Tündér Ilona után, de most már színarany gúnyában. De hiába mosolygott Tündér Ilona, rá sem nézett Szép Miklós. Ahogy a pap áment mondott, vágtatott haza, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.

Hej, istenem, szörnyű haragra lobbant Tündér Ilona, hogy most sem tudta utolérni azt a dali szép legényt. Ahogy hazament, lefeküdt az ágyába, s úgy kirázta a hideg, hogy azt hitték, mindjárt szörnyű halált hal. Mikor aztán egy kicsit lecsendesedett, hívatja Miklóst, s ez jő is, de abban a rongyos ruhában, hogy aki látta rongyosságát, megesett rajta a szíve.

– Hallod-e, Miklós, mondd meg nekem a tiszta igazságot, voltál-e ebben s ebben a templomban?

– Nem voltam én, felséges királyné, hogy is lettem volna, nincs vasárnapja a szolgának.

– Na, ez igazán világ csodája – mondotta Tündér Ilona. – Szakasztott olyan legényt láttam, mint te, csakhogy színarany ruhában, nem ilyen rongyosban.

Többet nem szólt Tündér Ilona, s Szép Miklós kiment az istállóba.

Mondja az öreg táltos Miklósnak:

– Na, fiam, csak öltözz fel ismét a rézgúnyába, kimegyünk a Tündér Ilona kertjébe, éppen az ablak alá, ott te táncoltatsz engem, de járok is én olyan táncot, hogy tudom, istenem, elmúlik a betegsége Tündér Ilonának, kiszökik az ágyából, az ablakhoz szalad, szeme-szája tátva marad a csudálkozástól.

Felöltözik Miklós a rézgúnyába, felpattan az öregebb táltosra, kiugratnak a Tündér Ilona kertjébe, ottan táncra kerekedik a táltos, forog egy helyben, mint a forgószél, rúgja a port az égig, s nyerít akkorákat, hogy megcsendült belé a világ. Hallja ezt Tündér Ilona, szalad az ablakhoz, nézi, mi van a kertben, s hát az a dali szép legény, éppen az, akit a templomban látott, az táncoltatja lovát az ő ablaka alatt.

Lekiált Tündér Ilona:

– Gyere fel, gyere fel, te világszép legény!

Miklós rá sem nézett.

Lekiált másodszor.

Miklós rá sem nézett.

Lekiált harmadszor:

– Gyere fel, gyere fel, tudom, meg nem bánod!

Rá sem nézett Miklós, tovább táncoltatta lovát.

Hej, megmérgelődött Tündér Ilona, küldte az inasokat, szaladjanak a kertbe, s hozzák fel tüstént azt a rézgúnyás legényt. De mire az inasok leszaladtak, a táltos keresztülugratott a kerítésen, be az istállóba, de úgy, hogy senki lélek nem látta.

Jelentik Tündér Ilonának, hogy volt rézgúnyás világszép legény, nincs rézgúnyás világszép legény.

Küld le egy szobalányt az istállóba, szaladjon, mint a szél, nézze, mit csinál Miklós. Szalad a szobalány, benéz az istállóba, hát Miklós a lovakat vakarja a rongyos ruhájában. Jelenti a szobaleány:

– Felséges királyné, Miklós a lovakat vakarja. Olyan a ruhája, hogy szakad a rongy le róla.

De még betegebb lett erre Tündér Ilona, hétszer rázta ki a hideg egymás után.

Másnap mondja megint az öreg táltos:

– No, édes gazdám, nyúlj be a fülembe, vedd ki onnét az ezüstdiót. Abban van az ezüstgúnya. Vedd fel, s menj az egyik csikómon Tündér Ilona kertjébe. Majd meglátod, hogy meggyógyul a királyné, csak elkezdjen táncolni az ablak alatt. Mikor kihajlik az ablakon, te ugrass fel hozzá, csókold meg háromszor, de akárhogy hívjon, csalogasson, be ne menj a szobájába. Te csak ugorj le a csikóm hátáról, mintha leesnél, egy kicsit majd betörik a homlokod, de sebaj, ebcsont hamar forr. Amikor te leesel, Tündér Ilona lehajítja hozzád a selyemkendejét, hogy kösd be a fejedet. Aztán ismét hív: “Gyere be, gyere be! Vetek neked puha selyemágyat, meggyógyítlak!” De te csak azt mondjad neki: “Mindjárt jövök, felséges királyné, csak elébb megfogom a paripámat, mert különben nagy kárt tesz a kertedben.” Eszedben se legyen, hogy bemenj hozzá. Szökjél föl a csikód hátára, ugrass át a kerítésen, s be az istállóba.

Felöltözik Miklós az ezüstgúnyába, beugrat a táltos csikón Tündér Ilona kertjébe, ott az ablak alatt volt egy réztányér, arra ráugrott a csikó, elkezd rajta táncolni körbe-karikába, fel-felugrott, visszaugrott, hogy nagyokat csendült belé a kert, a palota. De bezzeg szaladott is az ablakhoz Tündér Ilona. Egyéb sem kellett Miklósnak, felugratott az ablakba, háromszor megcsókolta Tündér Ilonát, de azzal le is fordult a csikó hátáról, puff, leesett a kertbe, elborította a vér a homlokát, nagyot sikoltott Tündér Ilona, leoldotta fejéről selyemkendejét, ledobta.

– Kösd fel a homlokodra – kiáltott Miklósnak –, s gyere fel énhozzám! Vetek neked puha selyemágyat, éjjel-nappal ágyad mellett leszek, s meggyógyítlak téged.

Mondta Miklós:

– Megyek mindjárt, felséges királyné, csak elébb megfogom vágtató lovamat, ne tapossa össze sok szép virágodat.

No, a csikót megfogta Miklós, fel is pattant rája, keresztül is ugratott a kerítésen, de bizony várhatta Tündér Ilona, nem ment föl a palotába. Visszavágtatott az istállójába. Várja, várja Tündér Ilona, de hiába várja. Küldi a szobaleányt, menjen az istállóba, nézze meg, hogy Miklós mit csinál? Megy a szobaleány, vissza is jő mindjárt, s jelenti, hogy Miklós a lovakat vakarja.

– Milyen ruha van rajta? – kérdi a királyné.

– Csupa ringy-rongy, felséges királyné.

– No, ha ringy-rongy, nesze! – s jól pofon ütötte a szobaleányt. Azzal lefeküdött az ágyába keserves sírással, kirázta a hideg hétszer egymás után.

Mikor egy kicsit lecsöndesedett, fölkelt az ágyából, s maga ment ki az istállóba. Gondolta, ha Miklós volt az a dali szép legény, hiába van rongyos ruhában, mégis megismeri, mert a homlokán lesz az ő selyemkendője. Azám! De amint Miklós az istállóba ért, leoldotta fejéről a selyemkendőt, az öreg táltos háromszor ráfújt a homlokára, s híre-nyoma sem volt a sebnek.

Kérdi a királyné:

– No, Miklós, hol voltál ma, nem voltál a kertben?

– Nem én, felséges királyné. Hajnal óta a lovakat takarítom.

– Ne tagadd, Miklós, mondd meg az igaz valóságot, s te lész ez órában Tündérország királya!

– Nem voltam a kertben, felséges királyné.

– Mutasd a homlokod.

Nézi, nézi Tündér Ilona, nem volt azon seb, de még csak karmolás sem. Kimegy az istállóból a királyné nagy búsan, ahogy kiment, megszólal az öreg táltos:

– Na, édes gazdám, holnap a másik csikóval menj a kertbe, táncoltasd meg azt is. Holnap majd neveden szólít Tündér Ilona, de akkor csakugyan ugrass be a szobájába. A többi a te dolgod.

Felöltözik másnap Szép Miklós a színarany gúnyába, beugrat a táltos csikón a királyné kertjébe, ugratja, táncoltatja az ablak alatt a réztányér közepén, de csengett-bongott az, hogy ég-föld megcsendült belé. Megnyílik az ablak, kiszól Tündér Ilona:

– Jere fel, jere fel, világhíres Szép Miklós, tiéd a palotám, tiéd az országom, tiéd vagyok én is!

Egyet ugrott a táltos csikó, s hopp, bent volt a szobában Szép Miklós, ott egymás nyakába borultak.

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Mindjárt csaptak nagy lakodalmat, volt nagy dínomdánom, hejehuja, cimbalomszó; járták a kállai kettőst, hogy csak úgy döngött a palota földje.

Aztán telt-múlt az idő, éltek nagy vigasságban. Eltelik egy hét, eltelik két hét, eltelt bizony több is, s mondja egyszer Tündér Ilona:

– No, édes uram, énnekem most nagy útra kell mennem, de te csak maradj itthon, hogy gazda nélkül ne legyen a ház, hanem hallgass jól reám. Van a palotámban háromszázhetvenhét szoba, háromszázhetvenhatban járhatsz-kelhetsz, de a háromszázhetvenhetedikbe be se nézz, mert bizony mondom neked, holtod napjáig megsiratod.

Elbúcsúztak egymástól. Felült Tündér Ilona hathattyús kocsijába, de még ki sem szállott az udvarból, nem volt maradása Miklósnak, s megy a háromszázhetvenhetedik szobába a boldogtalan. Hát, uramteremtőm, mi volt ott! A falra volt szegezve egy tizenkét fejű sárkány, rettentő nagy vasszegekkel le volt szegezve a jobb szárnya, a bal szárnya, s le a lába. Megszólal a sárkány, mondja Miklósnak:

– Hallod-e, te világhíres Szép Miklós, adj nekem egy pohár vizet, s bizony mondom, egy világot adok érette.

Ad neki Miklós egy pohár vizet, már hogyne adott volna, s ím, abban a szempillantásban kiszabadult a sárkánynak a jobb szárnya.

– Köszönöm, Szép Miklós, adj még egy pohár vizet, egy világot adok azért is.

Ad neki Miklós még egy pohár vizet.

Erre kiszabadult a sárkánynak a bal szárnya.

– Hej, világhíres Szép Miklós, ha még egy pohár vizet adnál, azért is adnék neked egy világot.

– Hát én hogyne adnék – mondja Miklós –, adok én jó szívvel.

Adott neki még egy pohár vizet, s azzal hopp! talpra szökött a sárkány, egy szó nem sok, annyit sem szólt Miklósnak, még isten áldjont sem mondott, kiszaladt a palotából, utána Tündér Ilonának, mint a sebes szélvész. Amerre szaladt, kerekedett mindenütt rettentő nagy fergeteg, levitte Tündér Ilonát a levegőégből a földre, hattyústul, kocsistul, mindenestül, akkor aztán megragadta a tizenkét fejű sárkány, és sebes szélnél sebesebben vitte nagy Sárkányországba. Szaladnak fel a palotába a tündérek szörnyű nagy jajgatással, jelentik Miklósnak, hogy a tizenkét fejű sárkány elvitte a királynét. De még csak most esett le az álla Miklósnak. Hogy is lehetett olyan boldogtalan, hogy azt a cudar sárkányt megszabadította! Hát most mit csináljon, merre menjen, merre van nagy Sárkányország, napkeletre-e vagy napnyugatra, északra vagy délre? Nem volt maradása a palotában, kiszaladt az udvarra, hátra az istállóba, ott nyakába borult az öreg táltosnak, s úgy sírt, mint egy gyermek. Kérdi az öreg táltos:

– Mért sírsz, édes gazdám?

– Hej, hogyne sírnék-rínék, édes lovam, mikor elrabolta a feleségemet a tizenkét fejű sárkány, nagy Sárkányországba.

– No bizony, ha sírsz, nem is ok nélkül sírsz, mert van ám a tizenkét fejű sárkánynak egy vasderes, háromlábú táltos paripája, többet tud az egyedül, mint mi hárman. De hát, édes gazdám, ülj fel a hátamra, ahogy lesz, úgy lesz. Próbáljunk szerencsét!

Nem kellett, hogy kétszer mondja, felpattan Miklós az öreg táltosra, vágtattak, mint a sebes szél, hegyen túl, völgyön túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, aztán csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott voltak nagy Sárkányországban, ottan is a sárkánykirály udvarában. Nem volt honn a tizenkét fejű sárkány, de honn volt Tündér Ilona, s ahogy meglátta Szép Miklóst, kiszalad elébe, megölelik, megcsókolják egymást, s hopp! föl is kapja Miklós a nyeregbe. Azzal nekiiramodik a táltos, s repült, hogy csak úgy zúgott a levegőég.

Jő haza a tizenkét fejű sárkány, s hallja, hogy a vasderes paripa nyerít, dobrokol szörnyen, szalad az istállóba, s rákiált nagy mérgesen:

– Nye, te, nye, hogy a kutyák egyék meg a húsodat, talán bizony sem szénát, sem zabot nem kaptál eleget, hogy olyan erősen dobrokolsz!

– Szénám is van, zabom is van – mondja a vasderes –, de neked nincsen Tündér Ilonád.

– Hát, ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e? – kérdi a sárkány.

– Ehetsz is, ihatsz is, alhatsz is, még két véka mogyorót is megtörhetsz, meg is eheted, akkor is utolérem Szép Miklóst.

Fölment a sárkány a palotába, evett-ivott, amennyi belefért, aztán aludott, mint a bunda. Mikor fölkelt, megtört két véka mogyorót, azt mind egy szemig megette, akkor kiment az istállóba, felült a vasderesre, s halljatok csudát, az csak egyet ugrott, kettőt szökött, s utolérte Szép Miklóst. Megfogja Miklóst a sárkány, s azt mondja neki:

– No, világhíres Szép Miklós, emlékszel-e, hogy három világot ígértem neked? Egyet már akkor adtam, amikor megszabadultam, mert megölhettelek volna. Most adom a második világot, mert most is megölhetnélek, de nem öllek meg, meghagyom az életedet. De úgy kerülj vissza még egyszer az én országomba, hogy szörnyű halálnak halálával halsz meg!

Azzal csak általkapta a nyergébe Tündér Ilonát, és vitte vissza nagy Sárkányországba.

Hazamegy Szép Miklós nagy búsan, de nem volt otthon maradása, indult vissza az öreg táltos egyik csikaján. Szerencséjére a sárkányt másodszor sem találta honn, de ahogy fölkapta nyergébe Tündér Ilonát, elkezdett nyeríteni, dobrokolni a háromlábú vasderes, s mindjárt otthon termett a tizenkét fejű sárkány. Szalad az istállóba, rákiált a deresre:

– Hogy a farkasok egyenek meg, minek dobrokolsz, talán bizony megint nincsen szénád, zabod?

– Szénám is van, zabom is van, de neked nincsen Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós.

– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

– Ehetsz is, ihatsz is, alhatsz is, még egy véka diót meg is törhetsz, úgy is utolérjük Szép Miklóst.

Evett-ivott, aludott a sárkány, megtört egy véka diót, aztán utána Szép Miklósnak.

Még a határáig sem ért nagy Sárkányországnak Szép Miklós, utolérte a sárkány.

– Na, Szép Miklós, három világot ígértem neked, kettőt már adtam, most adom a harmadikat. De jól megjegyezd, hogy többet igazán nem adok.

Azzal csak kikapta az öléből Tündér Ilonát, s visszavágtatott vele a palotájába. Búsult Szép Miklós, olyan szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő. Otthon elegyezik az öreg táltossal, hogy még egyszer próbáljon szerencsét, ámbátor hiába, mert a tizenkét fejű sárkány most csakugyan irgalom nélkül megöli.

– Hanem, ha már így van, hát legyen így – mondja az öreg táltos. – Eredj, édes gazdám, a kisebb csikómon, az valamivel sebesebb. Vigy magaddal egy zsákot, hogyha ízzé-porrá törne a sárkány, legyen, amibe felszedje a csontodat az én fiam.

Visszamegy Szép Miklós nagy Sárkányországba, s ím, Tündér Ilonát éppen a kapuban találja. Szót se szól, csak felkapja nyergébe, s azzal neki, repült a csikó, mint a sebes szélvész. De bezzeg a vasderes is elkezdett nyeríteni, dobrokolni, rúgta széjjel a gyémántpadlást. Szaladt haza a tizenkét fejű sárkány.

– No, te kutyának való, hogy a hollók vájják ki a szemedet, mit nyerítesz, mit dobrokolsz olyan cudarul! Szénád, zabod nincs tán elegendő?

– Szénám is van, zabom is van, de neked nincsen Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós.

– Hát most ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, diót is törhetsz, de csak egy fél vékát.

Eszik-iszik, alszik a sárkány, aztán megtör nagy sebesen egy fél véka diót, azt is megeszi, azzal utána Szép Miklósnak. Egyet ugrott, kettőt szökött a vasderes, mindjárt utolérte Szép Miklóst.

– No, világhíres Szép Miklós – kiáltott a sárkány –, három világot ígértem neked, meg is adtam mind a hármat, most már többel nem tartozom neked!

Azzal megfogta Szép Miklóst, s úgy levágta a rettentő magasságból a földre, hogy ízzé-porrá törött minden porcikája. Tündér Ilonát pedig szépen a nyergébe vette, s visszavitte a palotájába. Leszállott a táltos csikó a földre, ottan összeszedte Szép Miklósnak minden csontját-bontját, porcikáját, belevarrta a zsákba, hazavitte. Otthon az öreg táltos háromszor ráfújt, s ím, halljatok csudát, Szép Miklós egyszerre megelevenedett, s hétszerte szebb volt, s erősebb, mint annak előtte. Hát most már mit csináljon? Háromszor próbált szerencsét, s hiába. Volt szép Tündér Ilona, nincs szép Tündér Ilona.

– Hallod-e, édes gazdám – mondja az öreg táltos –, még ne add búnak árva fejedet. Menj el ide meg ide, nagy Meseországba, ottan lakik egy vén boszorkány, annak van három táltos paripája, azok között van egy négylábú vasderes csikó, az édes testvére annak a háromlábú vasderesnek, amelyik a tizenkét fejű sárkánynál van. Ezt a három lovat még senki ezen a világon meg nem tudta őrizni. Próbálj te szerencsét! Menj el a vén boszorkányhoz, ha ki tudod szolgálni nála az esztendőt, akármit ígér neked, egyebet ne fogadj el, csak azt a négylábú vasderes csikót. Három napig kell őrizned a három táltost, s mindig eltűnnek a szemed elől; de ne félj, ott leszünk mind a hárman. Egyszer három farkas, másszor három agár s harmadszor három róka képében. A vén boszorkány országának a határán két gyilkos sárkány áll, be csak beeresztenek, de mikor ki akarsz jönni, össze akarnak szaggatni. Kérj a vén boszorkánytól a szolgálatodért még három bárányt, egyet dobj az egyik sárkánynak, egyet a másiknak, a harmadikat mind a kettőnek, azon összemarakodnak, s te szépen megszabadulsz.

Elmegy Szép Miklós, megy, mendegél hetedhét ország ellen, a hetedik nap megérkezik nagy Meseországba, nagy Meseországban a vén boszorkány udvarába. Bemegy a boszorkányhoz, köszön illendőképpen.

– Adjon isten, jó napot, öreganyám!

– Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben élve ki nem mégy innét! Mi jóban jársz, fiam?

Mondja Szép Miklós, hogy hallotta a hírét a lovainak, hogy azt senki meg nem tudja őrizni, ő szerencsét próbál.

– Jól van, fiam, de látod-e, kilencvenkilenc legénynek már karóban a feje. A tied is oda kerül, hogyha meg nem őrzöd.

– Nem bánom én, öreganyám, csak adja a kezemre.

Na, kezére adja a vén boszorkány Szép Miklósnak a három lovat. De milyen lovak voltak azok! Sánta, bogos mind a három. Meg lehetett számlálni az oldalbordájukat. Jól van, kihajtja a három lovat a selyemrétre, s ahogy kihajtja, csak megcsapja az arcát valami álomszellő, s ott, abban a helyben elalszik. Egyszer fölébred, dörzsöli a szemét, néz mindenfelé, s hát a lovakat nem látja. Elindul a selyemréten, ment nagy búsan elébb, elébb, kereste a lovakat, de nem találta. Hát, uramisten, csak elejébe toppan három farkas. Megszólal az öregebbik:

– Ne búsulj, Miklós, mindjárt előkerítjük mi a lovaidat! Látod-e amott azt a három bárányt? Azok a te lovaid. Mi majd ide tereljük, te meg a legnagyobbik bárányra ülj fel. Abban a pillanatban mind a három visszaváltozik lónak, s te menj haza velük szépen.

Éppen úgy tett, ahogy az öreg farkas mondta, s Miklós estére hazavitte a három lovat.

Hej, uramisten, mérgelődött a boszorkány, de nem szólt Miklósnak semmit, hanem egy vasrudat megtüzesített, azzal kiment az istállóba, megverte mind a három lovat, hogy csak úgy nyögtek, nyerítettek szegények, s azt mondta nekik:

– Megálljatok, kutyák! Ha még egyszer elfog az a legény, lenyúzom a bőrötöket!

Pedig elfogta Miklós másnap is. Akkor nyulakká változtak a lovak. De jöttek a Miklós táltosai agár képében, s elfogták a nyulakat. Még a föld is sírt belé, úgy megverte a boszorkány a három táltost. De verhette, harmadnap is elfogta Miklós. Akkor csirkévé változtak a vén boszorkány lovai, de eljöttek a Miklós táltosai is, három róka képében, közrevették a csirkéket, Miklós egyre rápattant, mindjárt lovakká változtak, s vitte haza őket.

– Na, Miklós – mondta a vén boszorkány –, kiszolgálád az esztendőt. Ilyen szolgát még nem láttam napom csillagjában, kívánj, amit akarsz, akármit adok.

– Nem kívánok én sokat, öreganyám, csak adja nekem ezt a sánta, bogos csikót, ezt a vasderes szőrűt, ni. Aztán adjon még három bárányt, öreganyám, hadd legyen, amit egyem az úton.

Nagyot kacagott a vén boszorkány.

– Ó, te világ bolondja, te, mit akarsz avval a sánta csikóval? Hisz a városból sem tud az kimenni.

– Nem bánom én, öreganyám, csak adja nekem.

– Te bolond, te, gyere az istállómba, nézd, ott van egy sereg aranyszőrű paripa, válaszd, amelyik neked tetszik.

– Nem kell nekem, öreganyám, adja nekem ezt a sánta csikót.

Ígért a vén boszorkány ezüstöt, aranyat, gyémántot annyit, amennyit elbír, de hiába. Miklósnak a sánta csikó kellett.

Mit volt mit tenni, a vén boszorkány odaadta a sánta csikót, s adott még neki három bárányt. Aztán mikor Miklós elment, felment a háza tetejére, vitt magával egy vékát, arra ráült, s úgy nézte Miklóst, amint nagy kínlódással cipelte a három bárányt, s húzta a kötőféknél fogva a sánta csikót. Mikor kiértek a város végire, megszólal a csikó:

– Nézz vissza, édes gazdám, mit látsz?

Visszanéz Miklós, s azt mondja:

– Nem látok én most semmit, a vén boszorkány már nem ül a házon.

– Nem ül bizony – mondja a csikó –, mert az ott ül már az anyám hátán. Látod-e a fejed felett azt a nagy fekete felleget? Abban nyargal a boszorkány. De most imádkozzál, mert olyan jégeső szakad ránk, hogy isten csudája lesz, ha itt nem hagyod a fogadat.

Hát abban a pillanatban megdördül az ég, s hallatszik a fekete fellegből éktelen kiabálás, szörnyű nyerítezés. A vén boszorkány volt, aki kiabált, s az öreg táltos, aki nyerített. A csikaja után nyerítgetett: csalogatta vissza.

– Ne félj, édes gazdám, nem megyek én vissza többet. Tudom, majd utánam jön az anyám is, a testvérem is.

Abban a szempillantásban keresztülvetette magát a fején, s lett belőle egy olyan gyönyörű szép paripa, hogy szép Miklósnak szeme-szája tátva maradt.

– Ülj a hátamra, édes gazdám!

Felül Miklós, de szakadni is kezd a jégeső abban a szempillantásban, mintha dézsával öntötték volna. Áldott szerencséje volt Miklósnak a hosszú aranyhaja; ezzel betakarta magát, betakarta lovát, szakadhatott a jégeső, semmi baja sem lett. Akkor aztán egyet ugrott, kettőt szökött a négylábú vasderes, s ott voltak nagy Meseország határán. Ott állott istrázsát két sárkánykígyó, s közrefogták Miklóst. Dob egy bárányt az egyiknek, az bekapja, dob egyet a másiknak, az is bekapja, akkor megint nekiestek Miklósnak; de Miklós most közéjük dobta a harmadik bárányt. Hagyták Miklóst, fogták a bárányt, húzták, rángatták, összeverekedtek rajta. Azalatt Miklós, hipp-hopp! túl volt nagy Meseország határán.

– Na, édes gazdám – mondja a vasderes –, ha nem mondod, úgy is tudom, merre van a szíved kívánsága. Csak kapaszkodj jól belém, viszlek nagy Sárkányországba.

Repült, mint a sárkány, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben. Egyszerre csak, topp! letoppintott a tizenkét fejű sárkány udvarán. Ablakban könyökölt Tündér Ilona, sírt akkor is keservesen, siratta Szép Miklóst. Azt hitte, hogy meghalt Miklós szörnyű halálnak halálával. Hej, istenem, ez volt csak az öröm! Ölelték, csókolták egymást, aztán fölkapta Miklós a nyergébe Tündér Ilonát, fölemelkedett a négylábú vasderes a levegőégbe, mint a nyíl, s repült, mint a madár, mint a gondolat, még a gondolatnál is sebesebben. Aludott a tizenkét fejű sárkány, egyszerre csak fölriad az álmából, hallja, hogy nyerít a háromlábú vasderes, kinéz az ablakon, s hát az istállót is széjjelrúgta már. Szalad le esze nélkül.

– Mi bajod van, hogy a farkasok egyenek meg! Szénád, zabod nincsen elegendő?

– Szénám is van, zabom is van, de nincs neked Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós.

– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, úgysem érjük utol. Az én bátyám, a négylábú vasderes vitte el.

– Hej, kutya egye meg a májad – ordított a tizenkét fejű sárkány –, utol kell érned, ha hetvenhét lába van is a bátyádnak!

Fölszáll a háromlábú vasderes a levegőégbe, utána szép Miklósnak, de mikor egy hajításnyira közeledett hozzá, visszanyerít a négylábú vasderes az öccsének. Azt nyerítette, hogy:

– Vesd le!

De már azt a mondást senki más nem értette, csak ők ketten. Hej, nagyot ugrik a háromlábú vasderes, felugrott éppen a csillagos égig, ott a farát fölvetette, s úgy ledobta a tizenkét fejű sárkányt, hogy a hetvenhetedik porcikája is ízzé-porrá törött. Most már szépen hazamehettek, Szép Miklós és Tündér Ilona. Csaptak újra nagy lakodalmat, s éltek ezentúl nagy békességben, boldogságban.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A KAKAS ÉS A PIPE

Egyszer volt egy kakas meg egy pipe. Meghalt szegénykéknek az asszonyuk, nem volt mit egyenek, s elbujdostak az erdőbe. Amint ott mennek, mendegélnek, a pipe talál egy vadkörtét, bekapja. Azám! De nagyobb volt a körte, mint a pipe gégéje, s megakadott.

– Jaj – mondja a pipe – szaladj, édes kakaskám, hozz egy csepp vizet, mert mindjárt megfulladok!

Elszalad a kakas a kúthoz, s kéri:

– Adj, kút, egy csepp vizet, hadd viszem a pipének, mert megfullad a körtétől!

– Adok én jó szívvel – mondja a kút –, ha koszorút hozol szép leánytól.

Szalad a kakas a szép leányhoz.

– Szép leány, adj nekem egy koszorút, koszorút viszem kútnak, kút nekem vizet ad. Vizet viszem a pipének, hogy meg ne fulladjon szegényke a körtétől.

Mondja a leány:

– Adok én jó szívvel, ha tejet hozol nekem a tehéntől.

Szalad a kakas a tehénhez, mondja:

– Tehén, adj nekem tejet! Tejet viszem leánynak, leány nekem koszorút köt, koszorút viszem a kútnak, kút nekem vizet ad, vizet viszem pipének, hogy meg ne fulladjon a körtétől.

– Adok én jó szívvel – mondja a tehén –, ha szénát hozol nekem.

Szalad a kakas a rétre, de a rét nem ad addig szénát, míg kaszát nem hoz a boltból.

Jaj, istenkém, szalad a kakas a boltba, kéri szépen:

– Bolt, adj kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ad szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad tejecskét, tejecskét viszem szép leánynak, szép leány ad nekem koszorút, koszorút viszem a kútnak, kút ád vizet, vizet viszem pipének, mert különben szegény megfullad a vadkörtétől.

Mondja a bolt a kakasnak:

– Hozz elébb pénzt, kakaskám, addig nem adok kaszát.

Szaladt szegény kakaska mindenfelé nagy búsan, aztán megállott egy szemétdombon, s ottan addig kipirgászott-kapargászott, míg egy krajcárkát nem talált.

Uccu! szalad a krajcárkával, vitte a boltnak, bolt mindjárt adott kaszát, ment a réthez. Rét adott szénát. Szénát vitte tehénnek, tehén adott tejecskét. Tejecskét vitte szép leánynak, szép leány kötött koszorút. Koszorút vitte a kútnak, kút adott vizet. Vizet vitte pipének. Haj, de mire odavitte, megdöglött a szegény pipécske.

Ha a kakas a vizet egy kicsit elébb vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

FIRTOS ÉS TARTOD

Hej, régi vár még ez a Firtos vára is! Tündérek építették, még azon melegiben, hogy az Úristen a világot megteremtette. Mikor a tengervíz lefolydogált, szűrődött a föld színéről, egy gyönyörűséges tündér-királykisasszony szállott a fellegek közül ennek a magas hegynek a tetejébe, ott letelepedett a többi tündérekkel, s mindjárt elhatározták, hogy egy szép várat építenek oda. Ezt a tündér-királykisasszonyt Firtosnak hívták, de volt neki egy leánytestvére még, egy Tartod nevű, aki átalkodott rossz teremtés volt, s mindig irigykedett Firtosra.

No, hozzálátnak a tündérek a várépítéshez, dolgoznak serényen, éjjel-nappal. Arra vetődik Tartod, s azt mondja Firtosnak irigykedve:

– Azért is megmutatom, hogy ma éjfélig szebb várat építek a tiednél, s ennek a tiednek elvitetem a fundamentumkövét* az én váramba.

Firtos vára készen is volt már este, a tündérek nagy örömükben tüzeket gyújtottak a vár falain, s úgy táncoltak körülötte. De éjfélkor csak ott termett Tartod az ő gonosz tündéreivel, egy szempillantásra kifeszítették a Firtos várának fundamentumkövét, nagy hirtelenséggel kifúrták, vasrúdra húzták, s úgy repültek vele Tartod vára felé. Repültek a gonosz tündérek a fundamentumkővel, de mikor Korond fölé érkeztek, s a kakasok éppen éjfélre kukorékoltak, a vasrúd kettétörött, a kő leesett a Korond vizébe. Most is ott van, aki nem hiszi, nézze meg a “likas követ”. De mikor a kő leesett, összeomlott Tartod vára is…

A ZÖLD KIRÁLY

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy gazdag boltos, s annak három fia. Annyi volt a pénze ennek a boltosnak, hogy maga sem tudta, mennyi. De bezzeg nem is adta boltosságra a fiait, hanem járatta mindenféle iskolába, küldötte idegen országokba, s olyan módosan kineveltette mind a hármat, hogy aki nem tudta, bizony nem mondta volna, hogy ezek boltos ember gyerekei, azt gondolta mindenki, hogy igazi hercegek.

Egyszer egy reggel azt mondja az idősebbik fiú az apjának:

– Hej, édesapám, milyen csudaálmot láttam az éjjel.

– Mondjad, fiam, mondjad.

– Hát azt láttam, édesapám, hogy a nagyobbik öcsémmel ketten elmentünk a zöld király országába. Volt a zöld királynak három szép leánya, s kihirdettette ország-világ előtt, hogy annak adja legidősebb leányát, aki egy magas jegenyefa legfelső ágán ülő bagolyfiút éppen a szíve közepén talál. Volt sok herceg, gróf s báró, ki szerencsét próbált, de csak én lőttem a bagolyfiú szíve közepébe. Enyém is lett a királykisasszony.

– No, ez igazán szép álom volt – mondja a boltos. – Hát te, fiam kérdi a középsőt –, láttál-e valami álmot?

– Bizony láttam én is, édesapám. Én is ott voltam a zöld király udvarában, s én a középső királykisasszonyért vetélkedtem. Azt mondta a király, hogy annak adja a középső leányát, ki legmesszebb tud hajítani parittyából. Sokan próbáltak szerencsét a parittyával is, de olyan messze, mint én, egy sem hajított. Nekem is adta a király a középső leányát.

– Ez is szép álom volt, igazán szép álom – mondja a boltos. – Hát te, fiam – kérdi a legkisebbiket –, álmodtál-e valamit?

– Én is álmodtam, édesapám. Én is ott voltam a zöld király udvarában, enyém is lett a legkisebbik leánya, de hogy s mint lett enyém, azt már meg nem mondom.

– Jól van, édes fiam – mondja a boltos –, hiszen ha meg nem mondod, úgyis szép álom volt.

– Na, édesapám – mondja a legidősebb fiú –, nekem már nincs is itthon maradásom. Csináltasson nekem bíborvörös gúnyát, arannyal, gyémánttal kivert kardot, vegyen nekem drága szép paripát, hadd megyek a zöld király országába, szerencsét próbálni.

– De bizony nekem sincs maradásom – mondotta a középső fiú –, megyek én is a bátyámmal.

– Hát te, fiam – kérdezte a boltos a legkisebb fiát –, mégy-e a bátyáiddal?

Mondotta a fiú:

– Nem megyek én, édesapám, jól ráérek én még.

Vesz a boltos két szép lovat, olyat, hogy nem volt annál különb az egész országban. Vesz drága, bíborvörös gúnyát, arannyal, gyémánttal kivert kardot, s mindjárt el is indult a két idősebb legény szerencsét próbálni.

Mennek, mendegélnek hetedhét ország ellen, s megérkeznek a zöld király városába. Hát a zöld király udvarában csakugyan össze voltak gyűlve hercegek s grófok, éppen úgy, amint álmodták, s lövöldöztek a bagolyfiúra, mely a jegenyefának a legfelső ágán gubbaszkodott.

Bemennek a boltoslegények is, de bezzeg nem mondották, hogy az apjuk boltos, azt mondták, hogy ennek s ennek a hercegnek a fiai. S bizony el is hitték, mert olyan ragyogó, fényes gúnyában voltak, hogy csakugyan beillettek hercegeknek.

Na, fogadta is a zöld király nagy tisztességgel. Puskát adnak a legidősebb kezébe, megcélozza a bagolyfiút, s éppen a szíve közepén találta. Övé is lett a legidősebb királykisasszony.

Következett az öccse. Az meg a legmesszebb hajított a parittyából, s övé lett hát a középső királykisasszony. A harmadik királykisasszonyért még nem kellett vetélkedni, mert az még kicsike volt.

Ott mindjárt megtartották a lakodalmat, s a zöld király nem is eresztette haza a fiúkat. Adott mind a kettőnek akkora darab földet, hogy országnak is elég nagy lett volna, s éltek nagy urasan.

Telik-múlik az idő, egyszer csak azt mondja a legidősebb fiú:

– Hej, öcsém, rossz álmot láttam az éjjel.

– Mit, bátyám, mit?

– Azt láttam, hogy leégett a házunk, le mindenünk, s az édesapám az isten szabad ege alatt maradott, mint egy koldus.

– Na, látod – mondja a középső fiú –, én éppen azt láttam álmomban, csak nem akartam mondani.

Ott mindjárt azt határozzák, hogy hazamennek, s visznek egy-egy zsák aranyat az apjuknak. A feleségüknek nem mondták meg, hová, merre mennek, csak fölvetettek egy-egy zsák aranyat a nyereg kapájára, azzal elindultak, mentek hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön keresztül, addig mentek, míg haza nem értek.

Hát, édes istenem, csakugyan úgy volt, ahogy álmodták. Még csak egy kötője* sem volt a boltosnak, s mit volt mit tenni szegény fejének, csordapásztor lett a fiával.

Na, most már nem kellett pásztorkodni, volt ismét pénz, amennyi csak kellett. Akkor aztán a két idősebb fiú visszafordult Zöldországba, de most már magukkal vitték az öccsüket is. Nem valami jó szívvel vitték, mert attól tartottak, hogy amilyen bolond, szókimondó az öccsük, még majd kikotyogja, hogy ők nem hercegek. De az apjuk addig kérte, addig mondta: vigyétek el, fiaim, az öcséteket is, hadd legyen belőle is valami, hogy nagy kelletlenül elvitték magukkal.

Mennek, mendegélnek, elöl a két idősebb legény, utánuk nagy búsan a legkisebb fiú. Ő már jól tudta, hogy mi lesz az ő sorsa. Hiszen meglátta volt álmában, csakhogy – emlékeztek rá, úgy-e? – nem mondta meg senkinek.

Hát bizony, összesúgnak-búgnak a bátyjai, s megegyeznek, hogy amint a legelső hídra érnek, az öccsüket a vízbe taszítják.

Éppen egy tengerhez értek, afelett volt egy híd, olyan hosszú, hogy hét nap s hét éjjel vágtathatott azon a leggyorsabb paripa, mégsem ért a végire. Ahogy erre a hídra érnek, visszafordul a középső fiú, se szó, se beszéd, betaszítja az öccsét a tengerbe.

No de ne féljetek, nem halt bele a fiú. Éppen ott úszott egy bárka a tenger közepén, arra felkapaszkodott. Ő ezt a bárkát is meglátta álmában, azt is tudta, ki van benne: a zöld király legkisebb leánya, akit a zsiványok elraboltak, aztán elvettek tőle minden drágaságot, de nem ölték meg, hanem belezárták egy bárkába, s úgy a tengerre eresztették.

Fölmászik a bárka tetejére, benéz az ablakon. Hát ott fekszik a bárka fenekén egy szépséges szép leány, akihez hasonlót emberi szem még nem látott. Megkocogtatja az ablakot, s bekiált:

– Ébredj, szép királykisasszony, itt vagyok, eljöttem teérted!

Fölébred a királykisasszony, néz az ablakra, látja ott a fiút. De bezzeg mindjárt kinyitotta az ablakot, beeresztette a bárkába. Ott leültek egymás mellé, elmesélték szomorú sorsukat. Aztán egyszerre csak egymás nyakába borultak, s mondták lelkes szóval:

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Csak úszott, úszott a bárka szép csendesen, addig úszott, hogy egy sziget partjára ért. Ott a fiú kikötötte a bárkát, a mátkáját otthagyta, maga pedig bement a szigetre, hogy széjjelnézzen, ki s miféle emberek laknak ottan.

Elindul a szigeten, de szeme-szája tátva maradt az álmélkodástól, mert ott ember volt ugyan elég, de mind kővé volt válva. Megy, mendegél a kővé vált emberek között, s egyszerre csak megszólal valaki a háta mögött:

– Gyere csak, öcsém, mondok neked valamit.

Visszafordul a fiú, s hát a kővé vált emberek közül egy integet felé:

– Gyere csak, gyere!

– Na, fiam – mondja a kővé vált ember –, az isten hozott erre téged. Látod-e amott azt a márványpalotát, eredj oda. Menj fel a tizenkét garádicson, nyiss be az ajtaján, s ahogy belépsz, szépséges szép leányok szaladnak eléd, karon fognak, visznek tovább, szobából szobába. Mikor aztán a fehér szobába érkeztek, ottan hínak téged táncolni, de se ne szólj, se ne táncolj, tégy úgy, mintha néma volnál. Akkor aztán terítenek, lesz ott mindenféle drága étel s ital, kínálnak majd téged, biztatnak mézesmázos szavakkal, hogy egyél-igyál, de te se ne egyél, se ne igyál, még csak egy szót se szólj. Na, megharagusznak majd rád a kisasszonyok, megfognak s kidobnak az ajtón, utánad dobják az aranyabroszt mindenestül, kést, villát, tányért, ételt-italt, mindent. De te – oda se neki! – szedj fel szépen ételt-italt, mindent, s indulj vissza énhozzám. Ám, mielőtt énhozzám érnél, elédbe áll egy óriás, azzal meg kell küzdened, de te ne félj, húzd ki a kardomat, s vidd magaddal. A zsebemben van három üveg, vedd ki a legkisebbet, igyál belőle egy cseppet, s aztán az üveget tedd ismét vissza.

Úgy tett a fiú, ahogy a kővé vált ember mondotta. Ivott a legkisebb üvegből, s hétszerte erősebb lett, mint annak előtte. Bemegy a palotába, s hát csakugyan úgy volt, ahogy a kővé vált ember előre megmondotta: elébe szaladott egy csomó szép leány, egyik szebb a másnál, közre vették, s vitték be a fehér szobába, megzendült a muzsika, hívták a fiút táncra, de meg sem mozdult. Aztán asztalt terítettek, leültették az asztalhoz, kínálták, biztatták, mindhiába! Sem nem evett, sem nem ivott.

No, ha nem, bizony ki is dobták, hogy a nyaka majd megszakadt belé, utána dobták az arany abroszt s mindent, ami azon volt.

Ő meg szépen összefogta az aranyabroszt, fölvetette a hátára, s vitte. Kettőt-hármat sem lépett, elejébe áll az óriás, s nagyot kiált:

– Állj meg, hé! Innét tovább nem mégy, míg nem jössz velem az ólomszérűre, s ott meg nem birkózol.

– Jól van – mondta a fiú –, csak menjünk, ha meguntad az életedet.

Kimennek az ólomszérűre, ott megfogja az óriás, felkapja a fiút, s úgy levágja, hogy bokáig süppedett a szérűbe. Kiugrik a fiú, ő is felkapja az óriást, s térdig vágja a szérűbe. De bizony az óriás is kiugrik, s úgy levágja a fiút, hogy a szérűbe éppen derékig süppedett. De a fiú most is kiugrott, nekifohászkodik, fölkapja az óriást, s nyakig vágja a szérűbe.

– No, most gyere ki, ha tudsz!

Bezzeg hogy nem tudott kijönni. Vette a fiú a kardját, s lenyisszentette az óriás fejét. Azzal megint vállára emelte az abroszt, s ment vissza a kővé vált emberhez, ki – úgy tudjátok meg – nem volt más, mint egy elátkozott király.

– Na, fiam – mondja a király –, most csak dugd vissza a kardomat, menj vissza a mátkádhoz, vígy neki ételt-italt, egyetek-igyatok, aludjatok, s jókor reggel gyere ide vissza.

Hej, istenem, azalatt a királykisasszony veresre sírta mind a két szemét. Azt hitte, eddig bizonyosan megölték az ő mátkáját. No de mindjárt megvigasztalódott, ettek-ittak, aztán elaludtak. Jókor reggel felkelt a fiú, s ment a kővé vált királyhoz.

– Látod-e azt a márványpalotát, fiam? Nem azt kérdem, amelyikben tegnap voltál, hanem azon túl van egy másik. Járd meg ezt is! Úgy, ahogy tegnap megjártad a másikat. Vedd ki a zsebemből a középső üveget, s igyál egyet, húzd ki a kardomat, s vigyed. Mert ebben a palotában is szebbnél szebb kisasszonyokat találsz, s ezek is kidobnak, ha nem táncolsz, ha sem nem eszel, sem nem iszol, s itt is egy óriás áll eléd, aki az ezüstszérűre hí téged, hogy megbirkózzál vele.

Elmegy a fiú a másik palotába, s világos világra úgy járt, mint azelőtt való nap. Pedig voltak, amilyen szépek voltak a leányok az első palotában, de még a szeme is káprázott, amikor ezekre nézett. De hiába csalogatták, hiába biztatták, olyan volt, mint a néma.

Na, ki is penderítették az ajtón, hogy a nyaka majd megszakadott. Utána az aranyabroszt mindenestül, s ím, ahogy felszedi az abroszt, s a vállára veti, elejébe áll egy óriás, s hívja az ezüstszérűre, hogy birkózzanak meg. Sokkal erősebb volt ez az óriás, mint a másik. De erősebb volt a fiú is, mert jót húzott volt a középső üvegből. Egyszer az óriás vágta a fiút az ezüstszérűbe, máskor a fiú az óriást, de csak az lett a vége, hogy az óriás maradott nyakig a szérűben. Akkor aztán kihúzta a kardját a fiú, s lenyisszentette az óriás fejét.

Ment a fiú egyenest a kővé vált királyhoz. Jelentette, hogy mit csinált.

– Jól van, fiam, csak eredj a mátkádhoz, egyetek-igyatok, aludjatok, s holnap reggel jókor megint gyere ide.

Harmadnap a harmadik márványpalotába kellett mennie a fiúnak mert volt ám még egy palota. S voltak ott leányok, százszor, ezerszerte szebbek, mint a második palotában. De a fiú rájuk sem hallgatott. Ezer szerencséje, hogy nem, mert akár táncol, akár eszik, akár iszik velük, mindjárt kővé vált volna ő is.

Hát kidobják innét is a fiút, de úgy, hogy megnyekkent belé. Még jóformán föl sem tápászkodott, elejébe áll a harmadik óriás, s hívja az aranyszérűre.

Jól van! Kiment az aranyszérűre, de meg is ölte a harmadik óriást is, éppen úgy, olyan módúlag, mint a másik kettőt.

Megy a kővé vált királyhoz, s mondja ez neki:

– No, édes fiam, három próbát kiállottál emberül, vissza se add a kardomat, legyen a tied. Téged illet meg az, nem engem. Most csak siess a mátkádhoz, mert az eddig halálra sírta magát miattad, holnap reggel aztán gyertek ide mind a ketten.

Csakugyan igaza volt a kővé vált királynak. Szakadt a könny a királykisasszony szeméből, mint a záporeső, azt hitte, hogy soha többet meg nem látja jegybéli mátkáját. De bezzeg volt nagy öröm, mikor jött a boltosfiú. Ettek-ittak, vígan voltak, aztán elaludtak, s reggel szépen a kővé vált királyhoz sétáltak.

Fogadja a király szíves szóval, s mondja a leánynak:

– Na, édes leányom, a te jegybéli mátkád emberül kiállott három próbát, mostan tehozzád is vagyon egy kérésem. Látod-e amottan azt a magas hegyet? Menj fel annak a tetejére, ottan találsz egy termő aranyvesszőt, azt húzd ki tövestül, aztán gyere le a hegynek az aljába, ottan látsz egy kőfalat, csapd meg háromszor az aranyvesszővel, harmadik csapásra a kőfal megnyílik, s ti mind a ketten szaladjatok be. Se jobbra, se balra ne nézzetek, csak fussatok, s addig meg se álljatok, míg a hegy gyomrába nem értek. Ottan van egy mélységes mély tömlöc. Ott senyved az én drága fiam, nehéz vasra verve. Háromszor kerüljétek meg a fiamat, aztán ahogy csak győzi a lábatok, szaladjatok visszafelé, mert ha csak egy szempillantásra megtántorodtok, becsapódik az ajtó előttetek, kővé váltok, ott maradtok, míg a világ s még két nap. Mikor aztán onnét kiszabadultok, gyertek ide hozzám, s te édes leányom, ezt a cédrusfát, mely itten énelőttem vagyon, suhintsd meg háromszor az aranyvesszővel, akkor majd láttok csudát.

Kimegy a királykisasszony a hegy tetejére, kitépi a termő aranyvesszőt, lejön a hegy aljába, megsuhintja a kőfalat, s beszaladnak a mátkájával a nyíláson. S hát amint szaladnak végig, erről is, arról is tündérszép kisasszonyok, deli szép vitézek kiabálnak rájuk, nevükön szólítják, mézesmázos szavakkal csalogatják.

– Ne fussatok, maradjatok, táncoljatok velünk!

De ők szaladtak tovább, sem félre nem néztek, sem meg nem állottak. Aztán mindenféle arany– és ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat. A királykisasszony meg akart állani, hadd lássa, csudálja, de a mátkája megrántotta s vitte magával. Szaladtak tovább s mindenféle drágaság, gyöngy, gyűrű, fülbevaló s minden, ami leánynak való, tündökölt a földön. Szeretett volna ezekből is felmarkolni a királykisasszony, de a mátkája nem engedte, szaladtak tovább. Aztán aranynyergek, –kardok, gyémántos buzogányok hevertek a földön. Ezeket meg a boltosfiú szerette volna felszedni, de a királykisasszony megrántotta, szaladtak tovább.

Na, beértek a hegynek a gyomrába. Hát csakugyan ott ült mélységes tömlöc fenekén a kővé vált király fia, égő tűz között. Majd elepedett szegény a szomjúságtól, s nem ihatott egy csepp vizet, pedig csak egy lépésnyire volt tőle a jó forrásvíz. De hiába! A lánc nem eresztette odáig. Kérte a királykisasszonyt s a mátkáját összetett kézzel: adjanak egy csepp vizet neki. S a királykisasszony akart is neki adni, de a mátkája nem engedte, hanem, amint a kővé vált király meghagyta, visszafelé háromszor megkerülték a királyfit. Aztán szaladtak ki a hegyből.

Hiszen éppen jókor jöttek ki. Mindjárt be is csapódott az ajtó utánuk. Még meg is ütötte a fiúnak a sarkát, s lehasította a királykisasszony szoknyájának a szélit. Visszafordulnak, s hát szemük-szájuk tátva maradt a nagy csodálkozástól. Ím, előttük áll a királyfi. Az is kiszabadult a hegynek a gyomrából.

Szépen visszamentek hárman a kővé vált királyhoz. Ott a királykisasszony az arany vesszejével háromszor meglegyintette a cédrusfát. Ím, halljatok csudát, az első legyintésre nagyot sóhajtottak a kővé vált emberek, a másodikra megmozdultak, a harmadikra egészen megelevenedtek, igazi emberekké lettek, s köszöntek nagy hálálkodással a királykisasszonynak, a boltosfiúnak, hogy megszabadították a gonosz tündérek varázsától.

Amikor éppen legjobban örvendeznének, lecsap a levegőégből nagy sebesen egy fehér galamb, egyenesen a királykisasszony vállára.

Haj, istenem! Örült a királykisasszony. Az ő drága, kedves galambja volt ez. Csókolgatja, simogatja, borzolgatja a tollát, s ím, a szárnya alatt egy levélkét talált. Jaj, istenem! Mi volt ebben a levélben? Írta benne az édesapja, hogy ha valahol ez a levél megtalálja, tudja meg, hogy tömlöcbe, nehéz rabságba vetették a vejei és a leányai.

Sírva fakadt a királykisasszony, hullott a könnye, mint a záporeső. Mondja, hogy milyen szomorú levelet kapott az édesapjától.

– Ne sírj, édes leányom – mondja a király –, sok nagy jót cselekedtél velem, most majd én segítek rajtad. Eredj, az aranyvessződdel suhintsd meg a három márványpalotát, aranyalma lesz mind a háromból. Vigyétek el magatokkal a három aranyalmát, s az apád országában tegyétek le a legszebb helyen. Ott háromszor-háromszor suhintsd meg mind a három almát, s újra márványpalota lesz belőlük. Akkor aztán csináljatok nagy vendégséget, hívjátok meg arra a király leányait s vejeit, az országban ahány herceg, gróf s báró van, s mikor az asztalnál ültök, kérdjétek meg tőlük, mit érdemelnek az olyan lányok s olyan vők, kik az apjukat a tömlöc fenekére vetik. A többi legyen a ti dolgotok.

Elmegy a királykisasszony, meglegyinti arany vesszejével a három márványpalotát, lesz belőlük három aranyalma, szépen beledugja a kebelébe. Aztán elbúcsúznak a királytól, a fiától s mindenkitől, beleülnek a bárkába, s elindulnak Zöldország felé.

Hét nap s hét éjjel úszott a bárka, úgy érkeztek meg Zöldországba. Ott kiválasztottak maguknak egy szép helyet, egymástól jó távol letették a három aranyalmát, háromszor-háromszor meglegyintette aranyvesszejével a királykisasszony, s kerekedett oda olyan három márványpalota, hogy csudájára járt az egész ország. De azt senki lélek nem tudta elgondolni, hogy ki lehet e három márványpalotának a gazdája.

Na, megtudták azt is. Pecsétes levelet küldött a boltosfiú mindenfelé az országba. Vendégségbe hívta a hercegeket s grófokat, de különösen a bátyjait. Hanem az igazi nevét világért nem írta volna be a levélbe, hadd jöjjenek el csak bátran a bátyjai.

Jöttek is azok nagy örömmel, csakhogy kívül-belül jól szemügyre vehessék azt a három márványpalotát. Megjönnek a vendégek, megtelik az egyik márványpalota, kezdődik a nagy vígasság, van nagy tánc, hejehuja. Egyszerre csak megszólal a boltosfiú:

– Hercegek, grófok, bárók s minden rendű s rangú vitéz urak, azt kérdem tőletek, mit érdemel az a két lány, az a két vő, akik az édesapjukat tömlöc fenekére vetették, nehéz rabságra?

Mind azt felelték egy szívvel-lélekkel:

– Megérdemlik, hogy szörnyű halálnak halálával haljanak meg.

Hej, megijednek a király vejei meg a lányai! Szót sem szólnak, szépen kisompolyognak a palotából. Azám, csakhogy a palota udvarán fegyveres istrázsák állottak, s visszavitték őket a palotába. Ebből tudták meg a vendégek, hogy kikre célzott a boltosfiú beszéde.

Mindjárt összeültek az országtartó nagy urak, s azt határozták, hogy mind a négyet lófarkára kell kötni, a beretvahídon hétszer meghordozni, akkor a testüket négyfelé vágatni, s szegezzék ki a város kapujára. Hanem azt mondotta a boltosfiú:

– Megérdemelnék mind a négyen ezt a szörnyű halált, de kegyelmezzetek meg az életüknek. Elég, ha a hóhér kiseprűzi őket az országból.

Úgy is lett. Hívatták a hóhért, az kiseprűzte az országból a két boltoslegényt s a feleségüket. Akkor aztán felhozták a tömlöc fenekéről az öreg királyt, s folytatták a vendégséget. Hét nap s hét éjjel mindig vigadoztak. Mikor ennek is vége volt, az öreg király a boltosfiúnak adta az országát s egész királyságát. Ő volt ezután a zöld király.

Még ma is él, ha meg nem halt.

A LÚD LÁBA

Krisztus és Szent Péter, amint egy falun keresztül utaztak, bementek egy házhoz, s ott sült ludat adtak nekik alamizsnába. Krisztus ment elöl, Péter utána, s azonközben megette a lúd egyik lábát, mert már nem tudta tovább tűrni az éhséget. Amint a falu kapuját elhagyták, letelepedtek egy patak partjára, hogy falatozzanak egy keveset. Hát a lúdnak csak egy lába van meg!

– Hé, Péter, hé! Hol ennek a lúdnak az egyik lába? – kérdezte Krisztus.

– Uram, ennek csak egy lába volt – bizonygatózott Péter. – Nézd csak, uram, a jégen is áll egy sereg lúd, azoknak is csak egy lábok van.

– A’ bizony lehet is, látod-e – mondá a Krisztus –, de mégis, jere csak, szemléljük meg, igazán egy lábok van-e!

Erre mindketten fölkeltek a helyükről, s egyenesen a ludaknak tartottak. A Krisztus, mikor csak egy ölre volt tőlük, hessentett egyet, s a ludak, amennyi csak volt, mind leeresztették a másik lábukat is, s nagy gigágázva széjjelszaladtak. Ekkor Krisztus Péterhez fordult, s mondta:

– No, látod-e, Péter, hogy hazudtál, mert ezeknek egytől egyig két lábuk van. Az volt annak is, akit nekünk Isten nevében adtak, csak te megetted Péter, míg utánam kullogtál.

Péter erősen elszégyellte magát.

– Igazad van, uram, megettem. Látom, hogy téged nem lehet elámítani, mint a halandó embereket. Azt hittem, csak előrelátsz, s ímé, látsz hátra is!…

AZ ARANYMOZSÁR

Volt egyszer a világon egy szegény öreg ember, annak a szegény öreg embernek egy szép és erősen okos leánya. De olyan szegények voltak, mint a templom egere, talán még annál is szegényebbek. Mikor volt kenyér az asztalfiában,* mikor nem. S amikor volt, akkor is csak hamuban sült kenyér volt.

Elmegy egyszer az öreg ember szántani, s amint kettőt-hármat térül-fordul a földön, nagyot csendül az ekevas, s kivet egy színarany mozsarat.

Hej, megörül az öreg ember, félbehagyja a szántást, indul haza, de meggondolja magát: ha mozsár van itt, törőnek is kell lenni, s turkálni kezdi az ekevassal a földet, hátha megtalálja a mozsártörőt. De bizony hiába turkálta, nem találta meg. Hiszen, gondolta, sokat ér ez törő nélkül is. Elmegy haza, s mutatja a leányának nagy örvendezéssel, hogy mit talált.

– Na, édes leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a mozsarat a királynak. Tudom, megveszi jó drága pénzen.

Mondja a leány:

– Ne vigye el, édesapám, mert meglássa kigyelmed, hogy a király majd megkérdi, hol a mozsár törője. Még azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s tömlöcbe vetteti.

Beszélhetett a leány, elment az öreg, s meg sem állott, míg a királyhoz nem ért. Köszön illendőképpen, s a király fogadja, s kérdi:

– Mi járatban vagy, te szegény öreg ember?

– Én bizony, felséges királyom, amint a földecskémen szántottam, egy aranymozsarat találtam, s elhoztam felségednek ajándékba.

– Na, ez igazán szép portéka – mondja a király, s jól megnézte kívül-belül, hogy igazi színarany-e?

Az volt bíz’ az, igazi színarany.

– Hát a törő hol van? – kérdi a király.

Mondja az öreg ember:

– Kerestem én azt is eleget, felséges királyom, de nem találtam meg.

– Bezzeg hogy nem találtad meg, ilyen-olyan teremtette – pattogott a király –, mert bizonyosan loptad a mozsarat is!

Hiába mondta a szegény ember, hogy így meg úgy, hogy világon való életében soha senkinek még egy kötejét sem lopta el, hívatta a király a katonákat, ezek közrefogták a szegény embert, s vitték a tömlöcbe.

Amint kísérték a katonák az öreg embert, elkezdett sírni keservesen:

– Hej, édes leányom, lelkem, leányom, mért nem hallgattam a te szavadra! Nemhiába mondtam mindig, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint te.

Hallotta ezt a király belső inasa, fut a királyhoz, s jelenti, hogy mit mondott az öreg ember.

Egyszeriben parancsolja a király, hogy hozzák fel az öreget.

Viszik az öreget a király színe elé, s kérdi a király:

– Miféle okos leányod van neked? Igaz-e, amit mondtál, hogy nincs több oly okos leány a világon, mint a te leányod?

– Mondtam, felséges királyom, s meg sem is másolom.

– Na, jól van – mondja a király –, majd meglátjuk. Hozd ide a leányodat, s ha megteszi, amit mondok neki, feleségül veszem.

Hazamegy az öreg ember a leánya után. Mondja neki, hogy mi történt, hogy mer-e szerencsét próbálni?

– Csak gyerünk, édesapám – mondja a leány –, majd megsegít az Isten!

Fölmennek a királyhoz, s a király azt mondja a leánynak:

– No, te leány, azt hallottam, hogy a legokosabb leány vagy a világon. Hát ha úgy elmégy előttem, hogy se felöltözve, se levetkőzve, se kocsin, se gyalog ne légy, feleségül veszlek.

– Jól van – mondja a leány –, megpróbálom, felséges királyom.

Azzal elment haza az apjával. Otthon levetette a ruháját, s magára vett egy hálót. Ennek a hálónak négy sarkát szépen odakötötte a kocsisaroglyához. Így indult el a királyhoz.

Jött a király is hatlovas hintón, szembe a leánnyal, s amikor meglátta, felültette a hintajába, vitte a palotába, ottan felöltöztette szép aranyos ruhába. Mondta neki:

– Amit kívántam, megtetted; te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. A cigányok húzták, a legények rúgták. Táncolt az öreg is, táncolni kellett nekem is.

Így volt, mese volt.

AZ ÖRÖK IFJÚSÁG VIZE

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép dali fia. Ennek az öreg királynak az egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig sírt. De azt senki sem tudta, hogy mi lehet ennek az oka. Egyszer aztán összetanakodik a három királyfi, s azt határozzák, hogy bemennek hozzá, s megkérdezik. Bemegy először a legidősebb, köszön illendőképpen, s kérdi:

– Felséges apámuram, ha szavammal meg nem sérteném, mi az oka, hogy az egyik szeme mindig nevet, a másik meg sír.

Megharagszik a király szörnyen, nem szól semmit, fölkap egy kést az asztalról, a fiának hajítja. Áldott szerencsére a kés nem találta a fiút, belefúródott a falba, de bezzeg a fiú sem kérdezte másodszor, esze nélkül szaladott ki az udvarra. Kérdik odakünn az öccsei:

– Na, mit válaszolt az édesapánk?

– Menjetek be, majd megtudjátok.

Bemegy a középső királyfi, s éppen úgy jár, mint a bátyja. Esze nélkül szaladt ki ő is az udvarra. De egy szó nem sok, annyival sem mondta, hogy mi történt vele. Hát jól van, bemegy a harmadik is. Megáll szépen az ajtó előtt, kérdi az édesapját:

– Ugyan bizony, édesapám, miért sír mindig az egyik szeme, a másik meg nevet.

Éppen egy rettentő nagy buzogány volt a király kezében, s úgy a fiához lódítja, hogy ha éri, menten szörnyet hal. A buzogány a falba fúródott, a királyfi meg szépen kihúzta, odavitte az apjának, letette az asztalra, s mondotta:

– Itt a buzogány, édesapám. Ölj meg, ha vétettem kérdésemmel.

Megváltozott erre a király, lecsendesedett szörnyű nagy haragja, s mondta a fiának:

– Látom, édes fiam, hogy te nem ijedsz meg az árnyékodtól. Felelek hát a te kérdésedre. Tudd meg, hogy az egyik szemem azért nevet, mert a szívemnek nagy öröme telik bennetek. A másik meg azért sír, mert nagyon öreg ember vagyok, s maholnap meg is halok. De ha valaki elhozná az örök ifjúság vizét, s még egyszer megfiatalodhatnám, majd meglátnád, hogy mind a két szemem nevetne.

– No, ha így van, édesapám – mondotta a fiú –, egy életem, egy halálom, addig megyek, míg az örök ifjúság vizét meg nem találom.

Azzal kifordult az ajtón, mondja a bátyjainak, hogy mi baja az öregnek. Ott egyszeriben elhatározzák, hogy mennek hárman háromfelé, s addig meg sem nyugodnak, míg az örök ifjúság forrását meg nem találják. Hátramentek az istállóba, hogy kiválasszák a legszebb, a legjobb paripákat. A két idősebbik királyfi hamar talált magának valót, de a legkisebbnek ez sem tetszett, az sem tetszett. Amint nézegetné, tapogatná sorba a paripákat, jól arcba legyinti egy sovány, bogos csikó a farkával, s mondja neki:

– Hallod-e, királyfi, ha jót akarsz, engem válassz!

Ő bizony nem sokat gondolkozott: a bogos, sovány csikót választotta. Kacagott a két idősebb királyfi, gúnyolódott az öccsével, hogy melyik viszi majd a másikat, ő-e a csikót, vagy a csikó őt? Aztán felkaptak az aranyszőrű paripákra, s szélnél sebesebben elvágtattak. Na, kibotorkált nagy nehezen az udvarból a bogos csikó is, végigtámolygott az utcán, ki a város végére. Ott aztán ismét megszólalt a csikó:

– Búsulsz, úgy-e, kicsi gazdám?

– Hogyne búsulnék – mondotta a királyfi –, bátyáim talán már a világ végén járnak. Sohasem érem őket utol.

– Ne búsulj, kicsi gazdám, utol is éred, el is hagyod őket. Mert a te bátyáid már a legelső csárdában megállanak, ott tizenkét barátcsuhás zsivánnyal kártyázni kezdenek, azok majd elnyerik minden pénzüket, s még a lovukat, de még a gúnyájukat is el kell, hogy adják a csárdásnak. De még ez sem lesz elég. Ott kell, hogy maradjanak szolgaságban.

Ahogy ezt mondotta a csikó, megrázkódott, s egyszeriben aranyszőrű, hatlábú paripává változott.

– Ülj föl a hátamra, kicsi gazdám! Hogy menjek veled? Úgy-e, mint a madár, úgy-e, mint a villámlás, vagy úgy, mint a gondolat?

– Akárhogy menj, nem bánom, csak az örök ifjúság vizét megtaláljam.

Felszállott a táltos a levegőégbe, repült, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Aztán leszállott egy sűrű rengeteg erdőben, éppen egy kis házikó előtt. Bemegy a királyfi, s hát egy olyan öregasszony ül a kuckóban, hogy az orra a térdét veri.

– Adjon isten jó estét, öreganyó!

– Köszönd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben csúful jársz. Hát mi szél hozott ide?

Elémondja a királyfi, hogy miben jár, hogy keresi az örök ifjúság vizét.

– Hej – mondja az öregasszony –, hallottam én hírét annak a víznek, de hogy hol s merre találod meg, azt igazán nem tudom megmondani. Hanem ezt a magas hegyet látod-e? A teteje éppen az eget veri. Ennek a hegynek a túlsó aljában lakik az én néném, az talán többet tud, mint én. De ha aztán megtalálod, fiam, az örök ifjúság vizét, hozz nekem is egy korsócskával. Nem kívánom ingyen. Nesze, adok neked egy arany lókefét, talán még hasznát veheted.

Megköszönte a királyfi a lókefét, betette a tarisznyájába, elvette a korsócskát is az öregasszonytól, aztán fölpattant a lovára, s hipp-hopp! a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, általugrott azon a rettentő magas hegyen, s éppen a kis házikó előtt szállott le. Bemegy a királyfi, hát ott egy még öregebb asszony ül a kuckóban. Ennek az orra éppen a földet verte. Köszönti illendőképpen:

– Adjon isten jó estét, öreganyó!

– Köszönd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Hát hol jársz itt, ahol a madár se jár?

Elémondja a királyfi, hogy miben jár.

– Hej, édes fiam, hallani hallottam a hírét az örök ifjúság vizének, én is szeretnék ám egy korsócskával abból a vízből. De bizony, nem tudom megmondani, hol s merre keressed. Hanem látod-e ezt a rettentő nagy hegyet? Azon túl lakik az én néném, éppen az aljában, az mindent tud ezen a világon. Bizonyosan útbaigazít. Nesze, fiam, adok neked egy arany törlőt, talán veszed valami hasznát. De aztán meg ne feledkezzél rólam! Hozz nekem is egy korsócskával abból a vízből.

Meg sem állott a királyfi, a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, ott volt az öregasszony háza előtt. Bemegy, köszönti illendőképpen az öregasszonyt, de ez csakugyan lehetett ezeresztendős, ha nem több. Mondja a királyfi, hogy miben jár.

– No, fiam, jó helyre hozott a szerencséd. Tündér Ilona várában megtalálod az örök ifjúság vizét. Itt szembe ezen a magas hegyen menj keresztül, aztán elérsz a Kék-tengerhez, a Kék-tengerben van hetvenhét sziget, a hetvenhetediken van Tündér Ilona vára. De tudd meg, hogy ez a vár folytonosan forog, s csak úgy kerülsz belül, ha a lovad keresztülugrik a falán. Csak aztán vigyázz, kösd be jól a lovadnak a farkát, hogy egy szál se maradjon ki belőle, mert ha csak egy szál is a vár falához ér, megcsendül a vár, talpra áll, amennyi tündér mind, s ízzé-porrá törnek téged. Ha benn vagy a várban, annak a közepén megtalálod a Tündér Ilona hálószobáját. Az ő ágya nincs sem égen, sem földön, ég s föld között lebeg. Viráglajtorja van hozzá támasztva, azon menj fel. Az ágy felett van egy aranypintyőke kalitkában, annak a száját kösd be egy arany hajszállal, hogy föl ne ébressze Tündér Ilonát. A szobának a két sarkában van két forrás, az egyikben a halál vize, a másikban az örök ifjúság vize buzog. Meríts mind a kettőből, hozz nekem is egy korsócskával az örök ifjúság vizéből, hej, mert szeretnék még én is egyszer fiatal lenni, fiam.

No de ez még nem volt elég, adott az öregasszony egy lóvakarót is a királyfinak. Megköszönte szépen a királyfi a jó tanácsot s az ajándékot, úgy tett, ahogy az öregasszony tanácsolta, s még aznap beugratott Tündér Ilona várába, de úgy, hogy senki lélek észre nem vette. Aztán fölment szépen Tündér Ilona szobájába, hát csakugyan ott lebegett az ágy ég s föld között. Fölmegy a viráglajtorján, s ím ott alszik Tündér Ilona, hosszú aranyhajával végig betakarva. Nézte, nézte a szépséges szép királynét, de mégis eszibe jutott, hogy nem Tündér Ilonáért jött ide. Ámbátor szerette volna elvinni magával. Hamar bekötötte az aranypintyőke száját egy arany hajszállal, aztán telemerítette a korsócskákat az örök ifjúság vizéből, s merített egy korsóval a halál vizéből is. Úgy, ahogy jött, kiment a szobából, felült a táltosra hirtelen, de nagy sietségében nem kötötte fel jól a táltos farkát, egy szál kilógott, s attól akkorát csendült a vár, hogy a tündérek mind talpra kerekedtek, s amennyien voltak, utána a királyfinak! Vágtatott a táltos, mint a gondolat, de egyszer csak megszólal:

– Nézz vissza, édes gazdám, mit látsz, mert a jobb fülem töve erősen viszket.

Visszanéz a királyfi, s látja, hogy a tündérek mindjárt utolérik.

– Végünk van, édes lovam, jönnek a tündérek.

– Ne félj, édes gazdám, csak vesd hátra a lókefét!

Hátraveti a királyfi a lókefét, s ím abból egy rengeteg sűrű erdő növekedett, a tündéreket megállította az útjokban. Hanem egy perc múlva, kettő múlva megint csak megszólal a táltos:

– Nézz vissza, kicsi gazdám, mit látsz, mert erősen viszket a bal fülem töve.

Visszanéz a királyfi, s hát a tündérek nyargalnak veszettül utána.

– Végünk van, édes lovam! Mindjárt utolérnek a tündérek.

– Ne félj, kicsi gazdám, csak vesd hátra az aranytörlőt.

Visszaveti a királyfi az aranytörlőt, s ím, halljatok csudát, rettentő nagy tenger lett a törlőből. A tündérek meghökkentek, s mire összeszedték magukat, jó messzire nyargalt a táltos. Vágtatott a táltos, hogy szakadott le a hab a hátáról, de megint csak megszólal:

– Kicsi gazdám, nézz vissza, mert most már mind a két fülem töve viszket.

Visszanéz a királyfi. Bezzeg hogy a tündérek voltak megint.

– No, most igazán végünk van, édes lovam, mindjárt a farkadba kapaszkodnak a tündérek.

– Ne félj, kicsi gazdám, csak vesd hátra a lóvakarót!

Hátraveti a királyfi a lóvakarót, s lett abból mindjárt olyan sűrű rengeteg erdő, hogy madár sem tudott volna átrepülni közte. A tündérek már most csakugyan nem tudtak továbbmenni. Nagy dérrel-dúrral vissza kellett, hogy térjenek.

Hogy a tündérektől megszabadultak, sorba elmentek az öregasszonyokhoz. Mind a háromnak vitt egy korsócska vizet a királyfi, s csak egy kortyot ittak belőle, úgy megfiatalodtak mind a hárman, hogy az csupa csuda volt. Továbbment a királyfi, s odaért abba a csárdába, ahol a két bátyja elvesztette pénzét, lovát s mindenét. Még most is ott voltak a bátyjai. A csaplárosnak dolgoztak, úgy fizették le a tartozásukat. Hanem a királyfi kiváltotta a bátyjait, s úgy indultak hárman hazafelé.

Útközben elbeszélte, hogy milyen nagy szerencsével járt. Nem tetszett ez az idősebb királyfiaknak, szégyenlették erősen, hogy ők hiába indultak szerencsét próbálni. Összesúgtak-búgtak, az öccsüknek levágták kezét-lábát, s az út mellett egy kútba beledobták. Ők meg szépen hazamentek, vitték az örök ifjúság meg a halál vizét, s eldicsekedtek az apjuknak, hogy így meg úgy jártak be országot-világot, csakhogy teljesítsék szíve kívánságát. Hanem hiába, az öreg királynak ezután is sírt az egyik szeme, sírt, mert a legkisebbik fia nem került haza, s hiába dicsekedtek a bátyjai, nem tudták megmondani, hogy melyik az ifjúság s melyik a halál vize.

Hát eközben a kicsi királyfival mi történt?

A kicsi királyfival az történt, hogy áldott szerencsére a bátyjai egy csodaforrásba dobták. Csonka lába, karja egyszeriben kinőtt, kimászott a kútból, s szép csöndesen hazament. De elébb felöltözött szolgalegénynek, úgy ment az apja elé, s kérte, hogy fogadja fel kocsisnak. A királynak tetszett a szemrevaló legény, mindjárt felfogadta igáskocsisnak.

Telt-múlt az idő, s az öreg király nem tudta, hogy melyik víz a másik. Kihirdettette az egész országban, hogy hat szekér aranyat ad annak, aki megmondja, hogy melyik az örök ifjúság s melyik a halál vize. Jöttek mindenfelől szerencsepróbálók, mesterkedtek mindenféleképpen, de egy sem tudta megmondani, melyik az örök ifjúság s melyik a halál vize. Akkor eléállott az igáskocsis, s megmutatta, hogy melyik korsóban van az örök ifjúság s melyikben a halál vize. Ivott is mindjárt az öreg király egy jó nagyot az örök ifjúság vizéből, s abban a szempillantásban úgy megfiatalodott, akárcsak a fiai, olyan dali szép legény lett belőle.

Örült a király szertelenül, no de nem sokáig tartott az öröme, mert ím, hozzák a hírt, hogy Tündér Ilona felkerekedett minden katonájával, s hogy aranyhidat építtetett a várától a város határáig. Ezen a hídon sétál be a városba, s kő kövön nem marad, de még egy élő lélek sem elevenen, ha a király hozzá nem küldi azt a fiát, aki merített az örök ifjúság meg a halál vizéből. Mit volt mit tenni, küldötte a király a legidősebb fiát.

– Eredj fiam, ha csakugyan ott voltál, kérj pardont s gráciát* Tündér Ilonától.

Megszontyolodott erősen a királyfi, de hiába, menni kellett. Hanem az aranyhídra nem mert rálépni, csak mellette ódalgott lesütött szemmel, s úgy ment Tündér Ilona elé. Kérdi Tündér Ilona:

– No hát, te voltál az én váramban?

– Én voltam – felelt a királyfi.

– Ha te voltál, mondd meg, hogy áll az én váram?

– Úgy, mint a többi, a földön.

– Hát a kutam?

– Úgy, mint a többi kút, a földben.

– Hát az ágyam?

– Mint a többi ágy, a földön.

– Nem igaz – kiáltott Tündér Ilona –, nem voltál az én váramban! Mars vissza az apádhoz, s mondd meg neki, küldje ide azt a fiát, aki nálam járt.

Hazamegy a királyfi nagy szégyenkezve, s most a király elküldte a középső fiát. De az éppen úgy járt, mint az idősebb. Még jobban, mert Tündér Ilona nagy haragjában lehúzatta, s ötvenet vágatott rá.

Hazamegy a középső királyfi, s szörnyű nagy búnak ereszkedik a király. Szavát sem lehetett venni. Egyik szeme sem nevetett, sírt mind a kettő. Akkor aztán bement az igáskocsis, s mondta:

– Felséges királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, látom, hogy nagy a bánatod, hátha én segíthetek rajtad.

– Nem segíthetsz te rajtam fiam, sokkal nagyobb az én bajom annál. Hej, csak volna itthon a legkisebbik fiam, búmat sem mondanám.

Mondja az igáskocsis:

– Felséges királyom, adjon nekem bíboros, bársonyos gúnyát, olyant, amilyen a két idősebb fiának van, s hátha akkor megvigasztalódik.

“Jól van – gondolta a király – úgy lesz, ahogy lesz” – odaadta a legkisebb fia gúnyáját. Fölveszi magára a legény, s csak nézi, nézi a király, nagyot kiált:

– Te vagy az, te vagy az, az én kedves fiam!

Ment a királyfi, de mindjárt. Fölkapott a táltos lovára, s úgy vágtatott végig az aranyhídon. Mikor Tündér Ilona meglátta messziről, mondotta magában: “No, most az igazi jön. Ez volt s nem más az én váramban!” Ahogy ezt mondotta, előtte termett a királyfi, szalutált neki katonásan.

– Itt vagyok, felséges királyné. Én voltam a te váradban.

– No, ha te voltál, hogy áll az én váram?

– A te várad, felséges királyné, a Kék-tenger hetvenhetedik szigetén van, aranykacsának a lábán áll, s forog szüntelenül.

– Igazad van. Mondd meg nekem mostan, hogy áll az én kutam?

– A te kutad a hálószobádban van. A két sarkában van két forrás. Az egyikben az örök ifjúság, a másikban a halál vize buzog.

– Igazad van. Hát az ágyam hogy áll?

– A te ágyad, fölséges királyné, ég s föld között lebeg, s virágos lajtorján lehet reá menni.

– Te voltál az én váramban, te voltál – mondotta Tündér Ilona –, s enyém is vagy mostan! Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Bezzeg lett nagy háborúságból mindjárt nagy vígasság, dínomdánom, hejehuja, lakodalom. Egyik szeme sem sírt a királynak, de nevetett mind a kettő. Mindjárt általadta egész királyságát a legkisebbik fiának. Nem volt egyéb gondja ezután, csak nevetett mind a két szeme.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A MACSKA

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy leány. Ennek a leánynak nem volt sem apja, sem anyja, egyedül lakott egy házban a macskával.

Egyszer kalácsot süt a leány, s amint falatoznék, hozzá dörgölődzik a macska, s kéri:

– Adj nekem is egy kis kalácsot!

Rákiáltott a leány:

– Sicc, takarodj, nem neked való a kalács!

A macska elszaladt, de egy kicsi idő múlva visszatért, a leányhoz dörgölődzött, s kérte szépen:

– Adj nekem is egy kis kalácsot!

De a leány megint rákiáltott:

– Sicc, takarodj a szemem elől, nem neked való a kalács!

Na, jól van, elszalad a szegény macska, lefekszik a kemencepadka alá, s ott dorombol nagy szomorúan. Aközben beesteledik, s hát az ajtón zörget valaki erősen.

Bekiált az a valaki:

– Nyisd ki, leány, az ajtót, mert ha nem nyitod, betöröm, s úgyis elviszlek!

Ugyan bizony mit gondoltok, ki lehetett ez a valaki? Az ördög volt ez, aki a leányt szerette volna feleségül venni. Mert úgy tudjátok meg, olyan szép volt a leány, de olyan szép, hogy nem akadt párja hét puszta határban.

Haj, édes istenem, megijed a leány, nem tudta hová legyen, hová rejtőzzék el. Sírva-ríva kérte a macskát:

– Cicuskám, macurkám, segíts rajtam!

Mondta a macska:

– Te sem adtál kalácsot, én sem adok tanácsot.

Közben az ördög elment, de egy óra sem telt belé, visszajött, s még erősebben kezdett zörgetni az ajtón. Bekiáltott másodszor is:

– Nyisd ki az ajtót, leány, mert ha nem nyitod, betöröm, s úgyis elviszlek!

Még jobban megijedett a leány. Sírva-ríva kérte a macskát:

– Cicuskám, macurkám, adj nekem jó tanácsot, akkor én is adok jó meleg kalácsot!

Mondta a macska:

– Amikor kértelek, nem adtál kalácsot, most már hiába kérsz, nem adok tanácsot.

Ezalatt az ördög csak zörgetett, zörgetett az ajtón, egyszer aztán – puff! – betörte, fogta a leányt, s elvitte.

Ha a leány csúnya lett volna, az ördög nem szerette volna. Ha kalácsot nem sütött volna, a macska meg nem kívánta volna. Ha a macskának adott volna kalácsot, a macska a leánynak adott volna tanácsot, s akkor az én mesém is másképp történt volna.

Itt a vége, fuss el véle!

ETÉD, SZOLOKMA, ATYHA

Volt egyszer egy székely ember, s annak három fia. Mind a három legény sorban volt már, meg akartak házasodni. Mondta nekik az apjuk:

– Hát gyertek, fiaim, ki a határra, hadd osszam el köztetek a földeket.

Kimentek a határra, ott egy nagy darab helyet kimért, s mondta a legidősebb fiának:

– Ez a hely a tiéd!

A fiú aztán ide egy falut épített, s ennek a falunak Etéd lett a neve.

Mikor a nagyobbik fiúnak kimérte a helyet, továbbmentek, s a középsőnek is kimért éppen akkorát. De a mérés után azt mondta:

– Erről még szólok ma.

A középső fiú is falut épített erre a helyre. Ennek a falunak Szolokma lett a neve.

Hanem, hogy szavamat ne felejtsem, míg az apa a középső fiának méregette a helyet, a harmadik nem győzte várni, míg rákerül a sor, s ingerülten mondta:

– Adj hát nekem is, apám!

Az apa kimérte a harmadik helyet is, s a harmadik fiú is falut épített ide. Ennek a falunak Atyha lett a neve.

A TIZENHÁROM HATTYÚ

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több.

Már nagyocskák voltak a gyerekei, ki erre, ki arra ment szolgálatba, s mikor már a szegény ember búját sem mondhatta, az isten megint megáldotta két gyermekkel, egy fiúval s egy leánnyal. Az egész falu csudájára járt a két gyereknek: színarany volt a haja mindkettőnek.

Hanem mikor arra került a sor, hogy meg kellene a gyerekeket kereszteltetni, az egész faluban nem talált komát a szegény ember. Attól féltek a népek, hogy bizonyosan valami ördögfajzatok, mert szegény embernek különben nem lehetnek aranyhajú gyermekei.

Mit csináljon a szegény ember? Elindult komát keresni. Ment, mendegélt toronyirányban, s egyszerre csak szembejön vele egy hatlovas hintó, a hatlovas hintón maga a király.

Megállíttatja a király a hintót, s megszólítja a szegény embert:

– Hová, merre, földi?

Mondja a szegény ember, hogy miben jár.

– No, ha csak ez a bajod, ne búsulj. Ülj fel a bakra, majd én keresztvíz alá tartom a gyerekeidet, s ha megtetszenek nekem, föl is nevelem, mert nekem úgy sincsenek gyermekeim.

Felül a szegény ember a király hintajára, hamarosan a házához érnek. S hát a királynak szeme-szája tátva maradt a csudálkozástól, mikor meglátta a két aranyhajú gyermeket. Mindjárt keresztvíz alá tartotta, a szegény embernek adott temérdek aranyat, magával vitte a két gyermeket, s úgy tartotta őket, mintha a fiú igazi királyfi, a leányka igazi királykisasszonyka lett volna.

Aztán nőttek a gyerekek, s nem mondta meg nekik senki, kik s mik, miféle eredetűek. Királyúrfinak szólították a fiút, királykisasszonynak a leányt.

De még a király is úgy bánt velük, mintha édes gyermekei lettek volna, s fel is tette magában, hogy Miklósra hagyja majd a királyságát – mert így hívták a fiút –, s csak királyhoz adja feleségül a leányt.

Telt-múlt az idő, s hát egyszer mi történt? Az történt, hogy Miklós a húgával kiment a kertbe, ottan leültek a filagóriába* s mivel nem tudták, hogy mit csináljanak, kockát kezdettek játszani. Egy darabig szépen ment a játék, de egyszer csak Miklós valami huncutságot csinált, s a húga nagy mérgesen azt mondta:

– Nem hiszem, hogy igazi királyfi vagy, nem vagy az én testvérem!

– No, hallod – mondotta Miklós –, ha te megtagadtál engem, én is megtagadlak téged. Az Isten ne áldjon meg addig téged gyermekkel, míg a kezemet a melledre nem teszem!

Ahogy ezt kimondta Miklós, égből szállott-e le, földből szökött-e ki, azt én nem tudom, elég az, hogy közéjük toppant egy hétfejű sárkány, megragadta a leányt, s úgy eltűnt vele, mintha a föld nyelte volna el.

Haj, megijedt Miklós szörnyűségesen. Nem is mert menni a király színe elé. Onnan a filagóriából indult világgá.

Ment, mendegélt nagy búsan. Akivel csak találkozott, mindenkit megkérdezett: nem láttak-e ilyen s ilyen leányt. Bizony nem látott senki.

Addig ment, mendegélt, míg a fekete király városába nem ért, s fölment egyenesen a királyhoz, hogyha valami szolgálatot találna.

– Éppen jókor jöttél – mondotta a király –, mert egy kocsisra van szükségem. Nem lesz sok dolgod, csak három lovat kell őrzened. Azt a három lovat minden reggel elviszed a tündérkirályné szigetére, de úgy vidd át, hogy se hídon ne menjenek, se a vízben ne ússzanak, s még csak a körmük se vizüljön meg. Estefelé aztán ugyanolyan módúlag hazahozod a lovakat.

Mindjárt kezére adják a három lovat, s másnap reggel elindul velök. Megy a víz partjára, ott megáll, gondolkozik, töri a fejét, hogy is tudjon átmenni, hogy a lovak meg ne vizesedjenek. Isten neki, fakereszt, felül a legidősebb lóra, nekivág a víznek, s hát a lovak olyan szépen átmentek, hogy még a körmük sem lett vizes.

No, ezen ne csudálkozzatok, mert mind a három ló táltos volt.

Általmennek a szigetre, s hát azon csupa selyemfű van, akkora, hogy derékig ért Miklósnak. S a selyemrétnek a közepén egy ragyogó szép almafa.

Elereszti a lovakat, hadd legeljenek, ő pedig leheveredik az arany almafa alá. Éppen el akart szenderülni, s hát olyan szép énekszó zendül meg a feje fölött, amilyet még világéletében nem hallott. Néz erre, néz arra, vajon ki énekel, s hát tizenhárom hattyú repdes az arany almafa körül, azok énekelnek olyan szépen. S ím, halljatok csudát, a tizenhárom hattyú leszáll a földre, s abban a pillanatban mind leánnyá változik.

Haj de gyönyörű szép leányok voltak ezek! Különösen a tizenharmadik. Ennek a bokájáig ért az aranyhaja. Ez volt a tündérkirályné.

Nézi, nézi Miklós nagy álmélkodással, s hát egyszerre csak hozzámegy a tündérkirályné, s mondja neki szépen, kedvesen:

– Isten hozott, Miklós! Éppen téged vártalak. Hallottam a híredet, tudom, hogy világ bujdosója lettél a húgod miatt, de ne búsulj, majd én megvigasztallak, s megtalálod a húgodat is. Csak járj ide egy esztendeig. Az arany almafa alatt találkozunk mindennap. De jól megjegyezd, hogy ez alatt az egy esztendő alatt senkinek sem szabad megmondanod, hogy találkozol velem, mert ha elárulsz, akkor kereshetsz, míg a világ s még két nap.

Ahogy ezt mondta a tündérkirályné, ismét hattyúvá változott. Hattyúvá változott a tizenkét leány is, s szomorú énekszóval elrepültek mind a tizenhárman.

Bezzeg hogy azután Miklós mindennap általjárt a szigetre, s az arany almafa alatt találkozott a tündérkirálynéval.

Hanem egy este az történt, hogy a király cselédei bált csináltak. Még a király is lement közéjük, s úgy nézte a cselédek táncát. Mindenik táncolt, csak Miklós nem. Ő meghúzódott a sarokban, s ott üldögélt nagy szomorúan.

– Hát te fiam, Miklós, miért nem táncolsz? – kérdi a király.

– Nincs itt hozzám való leány, felséges királyom – felelte Miklós.

– No, ha nincs, várj csak, mindjárt leküldöm a leányomat.

Fölmegy a király, s mondja a leánynak, hogy van ám egy kocsisa, Miklós, aki nem talál magához való leányt, s nem akar táncolni. – Eredj, leányom, táncolj egyet vele.

Lemegy a királykisasszony, lement jó szívvel, mert látta Miklóst több rendben, tetszett neki a legény. Odamegy egyenest Miklóshoz, s mondja neki:

– Na, Miklós, azt hallottam, hogy nincs itt hozzád való leány, itt vagyok én, táncolj egyet velem.

Mondotta Miklós:

– Már meg ne haragudjon a királykisasszony, de én senkivel sem táncolok, mert az én jegybéli mátkám a tündérkirályné.

Hej, fölszalad nagy sírva a királykisasszony! Panaszolja az apjának, hogy mely nagy gyalázat érte. Megharagszik a király is, hívatja Miklóst.

– Igaz-e, Miklós, amit te mondottál?

– Igaz, felséges királyom, s meg sem is másolom.

– Na, majd meglátom holnap, elmegyek veled a szigetre, hadd látom, igazat beszéltél-e.

Másnap jó reggel a király is átalment a szigetre. S hát csakugyan igaza volt Miklósnak. Jött a tizenhárom hattyú, mindjárt leánnyá változtak, s a tündérkirályné egyenesen szaladott Miklósnak, ölelte, csókolta.

Hanem egyszerre csak a színében megváltozott a tündérkirályné. Fehér lett az arca, mint a fehérített vászon, amint meglátta a királyt. Mondotta nagy búsan:

– Nem tartád meg a szavadat, Miklós, nem tudtad megvárni az esztendőt. Elárultad, hogy én vagyok a jegybéli mátkád. Most már jöhetsz az arany almafa alá. Hattyúszárnyam még csak egyszer nő ki, hogy hazamehessek. Isten tudja, látsz-e többet vagy sem.

Azzal mind a tizenhárom leány hattyúvá változott, s szomorú énekszóval elrepültek.

Haj, nagy nehéz búbánat esett a Miklós szívére. Hazavitte a király lovait, s aztán elment világgá. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. S amint ment, mendegélt, egy malomhoz ért. Bemegy ide, s köszönti a molnárt:

– Adjon isten jó napot, molnár gazda!

– Adjon isten, fiam, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

– Tündérországot keresem, bátyámuram, ugyan bizony hallotta-e a hírét?

– Hogyne hallottam volna, fiam, hiszen én vagyok a tündérkirályné molnárja. Hanem hiába el se indulj, mert Tündérország messzebb van innét, mint ég a földtől. De ne búsulj, fiam, majd segítek én rajtad. Idejár egy griffmadár,* az mindennap két zsák lisztet visz a tündérkirálynénak. Majd az egyik zsákba belebújtatlak, a másikba meg lisztet töltök. Felkötlek a griffmadárra, s szépen fölkerülsz a tündérkirályné várába.

Eljön a griffmadár, a molnár ráköti a két zsákot. Liszt volt az egyikben, Miklós volt a másikban. Elindul a madár, repül, repül fölfelé, de egyszerre csak nagy fekete felleg kerekedik, szakadni kezd az eső, mintha dézsából öntenék. Megnehezednek a zsákok, s a griffmadár mind alább-alább ereszkedik, leszáll a földre, éppen egy sűrű rengeteg erdő közepében, ott leoldja lábáról a nehezebbik zsákot, azt, amelyikben Miklós volt, s úgy repült fel nagy nehezen a tündérkirályné várába.

No, szegény Miklós most már mit csinálsz? Elévette fanyelű bicskáját, kihasította a zsákot, kibújt belőle, s nagy búsan továbbment.

Amint ment, mendegélt, szembejön vele egy kis legényecske.

Köszönti a fiú:

– Adjon isten jó napot, édes gazdám, éppen téged vártalak! Ne búsulj, majd elviszlek téged oda, ahová a szíved vágyakozik.

Csak ámult-bámult Miklós, nem tudta, hogy mit gondoljon, mert ő soha világ életében nem látta ezt a fiút. Hát jól van, mindegy, csak elvezesse a tündérkirályné várába.

Mennek, mendegélnek együtt, s a gyerek elvezeti Miklóst egy kovácsműhelybe. Mondja a kovácsnak:

– Hallja-e, mest’ uram, csináljon huszonnégy pár vasbocskort. Tizenkettőt a gazdámnak, tizenkettőt nekem.

Míg a kovács a bocskort csinálta, azalatt a kovácsné behívta Miklóst s a fiút, asztalhoz ültette, s jól megtraktálta őket. Aztán a gyerek kimegy a szobából, utánamegy a kovácsné – akinek, közbe legyen mondva, egy csúnya leánya volt, s szerette volna, ha Miklós elveszi, mert tetszett ám neki ez a legény –, mondom, utánamegy a gyereknek, s kérdi tőle:

– Ugyan bizony hova igyekeztek ezzel a nagy készülettel?

– Mi bizony – felelte a fiú – a tündérkirályné várába. Mert úgy tudja meg kend, hogy a tündérkirályné az én gazdámnak jegybéli mátkája. Látja-e kend azt a nagy hegyet? Annak a tetején fürdik mindennap a királyné tejben.

– No, az Isten segéljen – mondotta a kovácsné –, hanem mondok neked valamit, te legényke. Nesze, adok neked egy kicsi fúvót, s valahányszor a gazdád várja a tündérkirálynét, fuvints rá. Tedd el ezt az iskátulyát is, ebben csudaír vagyon, s mikor a tündérkirályné elmegy, kend meg ezzel a gazdád halántékát. Mert vagy szerette, vagy nem eddig a tündérkirályné a gazdádat, de azután még hétszerte jobban szereti, meglátod.

Eközben a kovács elkészült a huszonnégy pár vasbocskorral. Egy párt felkötött Miklós, egy párt kicsi szolgája, többit a hátukra vetették, s úgy indultak annak a rengeteg nagy hegynek, amilyen nagyot még emberi szem nem látott.

Az igaz, hogy mikor a tetejére értek, a huszonnégy pár vasbocskor miszlikbe szakadott. Ott a hegy tetején értek mindjárt a rézerdőbe, rézerdőből az ezüsterdőbe, ezüsterdőbül az aranyerdőbe. Aranyerdő közepében találtak egy arany almafát, szakasztott olyant, amilyen a szigeten volt. Az arany almafa alatt volt egy arany kád, az aranykád tele volt tejjel. Ebben fürdött a tündérkirályné.

Leheveredett Miklós az almafa alá, s úgy várta a tündérkirálynét. Hanem amíg ő észrevette volna, a szolgája elővette a kicsi fúvót, ráfuvintott, s abban a szempillantásban úgy elaludott Miklós, hogy tőle ugyan elvihették volna az egész aranyerdőt. S hát alighogy lekoppant a szeme, jön a tizenhárom hattyú, leszállanak az almafa alá, a szárnyukat összecsattogtatják, megrázkódnak, s leánnyá változnak. Meglátja a tündérkirályné Miklóst, ráborul, költi, szólítgatja:

– Kelj fel, Miklós, kelj fel!

De hiába költi, Miklós meg sem mozdul.

Aztán ismét költögeti, szólítgatja, sírva kéri:

– Kelj fel, Miklós, kelj fel, mert még csak kétszer jöhetek el, többet nem!

De hiába, Miklós meg sem mozdult. Akkor aztán mind hattyúvá változtak ismét, s szomorú énekszóval elrepültek.

Eléveszi a fiú az iskátulyát, a csudaírral megkeni a Miklós halántékát, s Miklós abban a pillanatban fölébredt.

– Hej, kicsi szolgám – mondja Miklós –, de szép álmot láttam! Itt járt a tündérkirályné, reám borult, s ébresztgetett: “Kelj fel, Miklós, kelj fel!” De én nem ébredtem fel, s nagy búsan elrepült hattyú képében.

– Nem álom volt ez, édes gazdám, hanem igaz valóság, csakugyan itt volt a tündérkirályné, ébresztgetett téged, de te meg sem mozdultál, s csakugyan azt mondta, hogy még csak kétszer jöhet el, többet nem.

– No hiszen csak jöjjön el, holnap, tudom, nem alszom el.

De hiába erőlködött, másnap, mikor közeledett a tündérkirályné, megint elnyomta az álom, mert a kicsi szolga álomszellőt fuvintott rá.

Harmadik nap sem volt különben. A kicsi szolga elaltatta Miklóst. Hiába borult rá a tündérkirályné, hiába mondotta keserves sírással: kelj fel, Miklós, kelj fel, mert ha most föl nem kelsz, többet nem jövök el – most sem ébredett fel.

Hattyúvá változott a tündérkirályné és a tizenkét leány, s szomorú énekszóval elrepültek.

Ahogy elrepültek, a kicsi szolga eléveszi az iskátulyát, a csudaírral megkeni Miklós halántékát, s fölébred Miklós.

– Hej, kicsi szolgám, de szomorú álmot láttam! Itt volt a tündérkirályné, s azt mondta keserves sírással, hogy többet nem jöhet, s most megint bujdoshatom utána.

– Nem volt ez álom, édes gazdám, hanem igaz valóság. Itt volt csakugyan a tündérkirályné, költött, ébresztgetett, de te meg sem mozdultál.

Hát most mit csináljon, merre facsarodjék? Lehet ismét világ bujdosója. Azt mondta a kicsi szolgának:

– Ne jöjj velem többet, kicsi szolgám, te csak menj keletre, én megyek nyugatra, az isten megáldjon!

Elindult Miklós naplemente felé. Ment erdőkön, mezőkön által, hetedhét ország ellen, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, s érkezik egy nagy városba.

De hát az a város gyászfeketével van bevonva. Kérdi az embereket, hogy kit s mit gyászolnak.

Mondják, hogy a királynét gyászolják, aki hét álló esztendeje beteg, nehéz beteg.

– Hát miért beteg a királyné? – kérdezte Miklós.

– Hej, nagy oka van annak! Mert úgy tudd meg, hogy a mi királyunk a hétfejű sárkány, ennek előtte hét esztendővel rabolta el a feleségét, aki a fehér király leánya. Azóta a királyné halálos beteg. Hiába járnak hozzá csudadoktorok, nem tudják meggyógyítani.

“Haj, Istenem, Istenem – gondolja magában Miklós –, hátha ez a királyné az én húgom!”

Fölmegy egyenest a palotába, ottan bejelentik, s viszik a királyné szobájába. S hát csakugyan ott fekszik az ágyban az ő húga. Fehér volt az arca, mint a fehér liliom.

De édes Istenem, megváltozott egyszerre a színében a királyné! Ölelték, csókolták egymást, s ím halljatok csudát, amint Miklós a kezét rátette a húga mellére, csak megszólal a szobában egy fiú.

– Ne félj, édesanyám, meggyógyulsz te most már! Ámul-bámul a királyné, nézi a fiút, mutatott vagy hétesztendőst.

Szép aranyhaja volt, éppen olyan, mint Miklósnak. Aztán csak odament Miklóshoz, köszöntötte:

– Isten hozott, Miklós bátyám! Ne félj, hazavisszük az édesanyámat, s azután majd megtaláljuk a tündérkirálynét is.

Szeme-szája tátva maradott Miklósnak. Ím, most jött a világra ez a fiú, s már mindent tud. Táltos lesz a gyerek bizonyosan.

Azám, csakugyan táltos volt a fiú. Megmagyarázta a bátyjának, hogy s mint szabadíthatják meg édesanyját a hétfejű sárkánytól. Azt mondta, hogy van a pincének a hetedik gádorában* egy kőhordó, a kőhordóban vashordó, vashordóban rézhordó, rézhordóban ezüsthordó, ezüsthordóban aranyhordó, aranyhordóban kristályhordó, kristályhordóban gyémánthordó, ebben van az élet bora. Ezt csak ki kell ereszteni, s a sárkány mindjárt elveszti rettentő nagy erejét.

Elékeresi a királyné a pincekulcsot, lemegy a táltos fiú a pincébe, visz magával egy nagy kalapácsot, azzal rákoppint a kőhordóra, s mondja:

– Kőabroncs szakadjon, kőhordó pusztuljon!

S hát a kőhordó egyszeriben diribbe-darabba tört, s ott volt alatta a vashordó. Rákoppintott erre is a kalapáccsal, s mondta ennek is:

– Vasabroncs szakadjon, vashordó pusztuljon!

Így szépen sorjában mind miszlikbe törte a hordókat. Legutoljára maradott a gyémánthordó. Mikor ezt is összetörte, kifolyt az élet bora.

Térdig járt a táltos fiú az élet borában, jól megmosakodott benne. Egyszeriben olyan lett a teste, mint az acél. Semmiféle fegyver azt nem fogta. Azután merített egy korsóval az élet borából, jót húzott belőle, kínálta a bátyját is. Ivott egyet az is, s mind a ketten hétszerte erősebbek lettek, mint voltak annak előtte. Fölmennek a pincéből az udvarra, s hát jön a hétfejű sárkány, de csak úgy csúszik-mászik a földön. Annyi ereje sem volt, mint egy légynek.

– Hallod-e – mondotta a táltos fiú –, mostan megölhetnélek, s meg is érdemelnéd, mert sok keserves könnyet hullatott miattad az édesanyám, de meghagyom az életedet.

Otthagyták a hétfejű sárkányt, s azzal mind a hárman felkerekedtek.

– Na, bátyám – mondotta a táltos fiú –, az édesanyámat megszabadítottuk, gyere, most elvezetlek téged a tündérkirálynéhoz. Látod amott azt a rettentő nagy hegyet? Annak a gyomrában fekszik a tündérkirályné, s aluszik örök álmot temiattad. Ám, ha megfogadod az én szavamat, felébresztjük álmából, de vigyázz, mert ha nem úgy cselekszel, amiként én mondom, sohasem látod meg az áldott napot. Én majd elöl megyek, te csak gyere utánam. Ügyelj arra, hogy mindig az én nyomomba lépj, mert ha csak egyszer félrelépsz, becsattan az ajtó megettünk, s ki sem nyílik többet. Amerre megyünk, csak úgy nyüzsögnek mindenütt a kígyók, békák s mindenféle csúszó-mászó állatok, nehogy egyre is rálépj, mert akkor jaj neked. A hegy kellős közepében találunk tizenhárom vetett ágyat. Mind a tizenháromban egy szép leány fekszik. Egy közülük a tündérkirályné. Te menj hozzá, s háromszor csókold meg a homlokát. Az első csókra megmozdul, a másodikra felsóhajt, s a harmadikra valósággal felébred. Van ebben a szobában egy rácsos almárium, abban egy aranyvessző. Ezt kiveszed, s háromszor-háromszor sorban meglegyinted a tizenkét leányt, s mondod: “Ébredjetek, leányok, megvirradott!” Azok egyszeriben fölkelnek, s hasonlatosképpen meglegyinted az aranyvesszővel, ahány csúszó-mászó állat elédbe kerül, s azok mind tündérifjakká s leányokká változnak.

Mikor ezt így mind szépen elémondta a táltos fiú, térült-fordult, s honnét, honnét nem, kerített egy nagy szurkos fáklyát, s elindultak a hegy felé. Ahogy odaértek, a táltos fiú egy helyen ráütött a hegyre, s mondta:

– Nyílj meg, ajtó, előttünk!

S hát csakugyan felpattan egy rengeteg nagy vasajtó, bemennek, s a fáklya világánál szép lassan mennek elébb-elébb. Amerre mentek, mindenütt tenger sok kígyó, béka s mindenféle csúszó-mászó állat került az útjukba, de vigyáztak erősen, nehogy egyre is rálépjenek. Aztán nagy üggyel-bajjal megérkeztek abba a szobába, ahol volt a tizenhárom vetett ágy, mind a tizenháromban egy szép leány. Ott feküdt a tizenharmadik ágyban a tündérkirályné. Hosszú aranyhaja volt a takarója. Odamegy Miklós, megcsókolja a tündérkirályné homlokát, s hát megmozdul egyszeriben. Megcsókolja másodszor is, nagyot, de nagyot sóhajtott. Megcsókolja harmadszor is, s ím, egyszerre kinyitotta a szemét, felült az ágyában. Aztán kivette a rácsos almáriumból az aranyvesszőt, háromszor-háromszor meglegyintette a tizenkét leányt, s mondotta:

– Keljetek, keljetek, megvirradott!

S csakugyan fölébredt mind a tizenkettő. S jöttek sorban egymás után a csúszó-mászó állatok, meglegyintette ezeket is az arany vesszejével, s ím, dali szép legényekké, gyönyörű szép leányokká változtak mind. S halljatok csudát, a földnek sötét gyomra egyszeriben tündérpalotává változott, s csak úgy zengett a palota a szép muzsikától. Akkor a tündérkisasszonyok közrefogták Miklóst, aranykútban megmosdatták, aranytörlővel megtörölték, aranyfésűvel megfésülték, s öltöztették királyfinak való bíboros-bársonyos ruhába. Akkor aztán szaladtak mindjárt a papért, hadd eskesse össze Miklóst a tündérkirálynéval.

Volt nagy dínomdánom, lakodalom. Nem is ment haza Miklós, ott maradott Tündérország királyának. De hazament a húga táltos fiával. Úgy megörült nekik az öreg király, hogy mindjárt a táltos fiúnak adta egész királyságát.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

AZ ÖZVEGYASSZONY TEHENE

Krisztus urunk a Földön jártában-keltében, Szent Péterrel egy szegény özvegy asszonyhoz tért be szállásra. Ennek a szegény özvegyasszonynak egyebe sem volt, csak egy tehene. Hanem azért jó szívvel fogadta a vándorokat, adott nekik puha kenyeret, jó meleg tejet vacsorára.

Volt a szegény asszonynak egy kicsi fiacskája is. De ezt úgy szerette, úgy kényeztette, becézgette, hogy királyfinak sem lehetett volna jobb dolga, mint ennek a fiúcskának.

Reggel továbbmegy Krisztus urunk Szent Péterrel, megköszöni a szegény özvegyasszonynak a vacsorát, a szállást, s mikor a falu határára érnek, azt mondja Szent Péternek:

– Hát hiszed-e, Péter, hogy amelyik özvegyasszonynál az éjjel háltunk, annak a tehenét éppen most szaggatták szét a farkasok?

– Ó, uram – mondotta Péter –, hát azt hogy tudád megengedni, hiszen ennek a szegény özvegyasszonynak egyebe sem volt, s mégis olyan jó szívvel adott nekünk vacsorát s szállást!

Mondotta Krisztus:

– Igaz, Péter, igaz, de az az özvegyasszony kényezteti, becézgeti a fiát, azt hiszi, míg a világ, kényesen tarthatja, nevelheti annak az egy tehénnek a tejéből. Dolog nélkül nőne fel a gyermek, s hitvány, tekergő, tolvaj lenne belőle. De csak ne tudja az anyja kényesen nevelni, bezzeg megfogja a dolog végét, s meglásd, derék ember lesz még abból a fiúból. Ezért engedtem, Péter, hogy a szegény özvegyasszony tehenét széttépjék a farkasok.

A FARKAS, A RÓKA, A NYÚL MEG A VARJÚ

A farkas, a róka meg a nyúl nagy barátságban voltak, erdőn-mezőn mindig együtt sétáltak. Egyszer, amint járnak-kelnek, egy nagy ároknak a szélére érnek. Megegyeznek, hogy szép sorjában átugorják az árkot. Előrement a róka, s mondta:

– Rövid fülem, hosszú lábam, hosszú farkam, hopp, de nagy ez az árok!

Azzal nekiugrott, s szépen bele is esett az árokba. Utána a nyúl mondja:

– Hosszú lábam, hosszú fülem, kurta farkam, de nagy ez az árok!

Úgy keresztülugrott az árkon, mintha nem is lett volna. Harmadiknak jött a farkas. Azt mondja:

– Hosszú lábam, hosszú fülem, hosszú farkam, hopp, de nagy ez az árok!

Nekiugrik az ároknak, s szépen belepottyan. Na, próbálja a róka, próbálja a farkas mindenféleképpen, hogy kimásszanak az árokból. De mély volt az árok, nem tudtak kimászni.

– Állj meg, farkas koma – mondja a róka –, mindjárt kikerülünk innét. Én felállok a te válladra, kiugrom, aztán hosszú farkamat leeresztem, s kihúzlak téged is.

– E bizony jó lesz – mondja a farkas, s hagyta, hogy a róka a vállára álljon.

Róka koma egy szempillantás alatt kint volt az árokból, aztán nagyot kacagott, ott hagyta a farkast.

Orgonált a szegény farkas nagy keservesen, s egyszer csak arra jön egy varjú. Kiszól a farkas:

– Hej, lelkem, várjam, ha én úgy tudnék repülni, mint te!

Mondja a varjú:

– Ne búsulj, megtanítlak én jó szívvel, csak fogózz bele a farkamba!

Letartja a varjú a farkát, belefogódzik a farkas. Elkezd vele repülni.

Felrepül jó magasra, s kérdi a farkast:

– Látod-e még a földet?

– Még látom.

Följebb repül a varjú, s kérdi megint:

– Farkas koma, látod-e még a földet?

– Még látom.

Még följebb repül a varjú, s harmadszor is kérdi:

– Farkas koma, látod-e még a földet?

– Már nem látom.

– No, ha most nem látod, ereszd el a farkamat, most már tudhatsz repülni.

Elereszti a farkas a varjúnak a farkát, de bezzeg repült lefelé, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.

Amint közeledett a föld felé, látott egy szenes tuskót, s rákiált:

– Szaladj te, szenes tuskó, előlem, mert agyonütlek!

Hanem a szenes tuskó nem ijedt meg, ott maradt a helyén. A farkas meg ráesett, s még a hetvenhetedik porcikája is ízzé-porrá törött.

A VARJÚKIRÁLY

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek nem volt egyebe, mint egy kicsi földecskéje meg két kicsi tehene. Ezzel a két tehénnel szántotta a földjét, ez adott este, reggel tejet. Így élt a szegény ember a feleségével s a sok gyerekével.

Egyszer, amint a szegény ember szántogatott, csak odahajt nagy sebesen egy hatlovas hintó, abban a hatlovas hintóban a varjak királya, s mondja:

– Hallod-e, te szegény ember, add nekem a két tehénkédet, becsületes árát adom, de még többet is, mert a katonáim három nap óta nem ettek egy befaló falást sem, s mind elpusztulnak, ha húst nem szerzek nekik.

Mondja a szegény ember:

– Nem kell nekem pénz, felséges királyom, adjon majd nekem tehénért tehenet. Nem tudok én élni tehén nélkül.

– Adok én akármit – mondá a király –, csak most add ide a teheneket a katonáimnak. Aztán, ha megették, gyere csak a váramba. Innét északra van, Fekete vár a neve, ott megtalálsz engem.

Azzal a varjúkirály elvágtatott hatlovas hintaján. Hát jöttek a katonái, mint valami fekete felleg, éktelen károgással, leszállottak a földre, ott a szegény ember szeme láttára diribről darabra tépték, szaggatták a tehenecskéket, még csak egy porcikájukat sem hagyták meg.

A varjak aztán elrepültek, de a szegény ember nem ment haza tehén nélkül, hanem indult a varjak után, ment abba az irányba, amerre elrepültek.

Ment, mendegélt a szegény ember hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön keresztül, hegyen ki, lejtőn be, erdőből ki, erdőbe be. Aztán keresztül rengeteg nagy pusztaságokon, de sem házat nem talált, sem embert nem talált. Ami kicsi kenyere volt a tarisznyájában, az is elfogyott. Nem tudta már, merre facsarodjék. Étlen-szomjan majd meghalt.

Hanem amint ment a nagy pusztaságban, egyszerre mégis valami gyenge világosságot vett észre. Megy arra, oda is ért, s hát három pásztorember heverész a tűz körül, s főzik egy nagy bográcsban a gulyáshúst. Köszönti a szegény ember illendőképpen, a pásztoremberek fogadják, aztán kérdi:

– Ugyan bizony nem hallották-e kigyelmetek hírét a Fekete várnak?

– De bizony hallottuk – mondják a pásztorok –, ottan lakik a varjúkirály, mi is az ő cselédjei vagyunk. Meg is mondotta nekünk, hogy ha ilyen meg ilyen szegény ember jár erre, jól megtraktáljuk, s igazgassuk el a fekete vár felé. Talán bizony kend az a szegény ember?

– Én volnék a micsodás – mondja a szegény ember.

– No, ha kend, heveredjék le mellénk. Van itt kenyér, gulyáshús, de még bor is. Egyék-igyék! Ne éhezzék, mint otthon.

Esznek-isznak, aztán jót alusznak, s reggel a pásztorok útbaigazítják a szegény embert, hogy csak menjen ezen meg ezen az úton, majd a Fekete várra talál.

Ment, mendegélt a szegény ember, s estefelé a varjúkirály csikósainak a tanyájára ért. Azok is jól megtraktálták, mikor megtudták, ki– s miféle ember. Harmadnap a varjúkirály kondásaival találkozott. Megtraktálták azok is magyarosan paprikás szalonnával s malacpecsenyével. Aztán beállították a szegény embert az igaz útba, hogy csak menjen, mert már nincs messze a varjúkirály vára. Hanem elébb adtak neki egy baltát, s megmagyarázták, hogy jól nyomja a fekete vár falához, hogy szikrázzék, mert a Fekete vár pulykalábon forog, s ha valamiképpen meg nem akasztja a forgásában, bizony nem jut a király elé világéletében.

No, még mondtak egyebet is a kondások. Azt mondták:

– Vigyázz, te szegény ember, mert a varjúkirály olyan jó szívvel lát, mintha az édes testvére volnál. Ad neked akármit, amit csak a szíved kíván, de ha a világ minden kincsét kínálja is, semmi egyebet el ne fogadj, csak azt a kicsi sódarálót, amelyik a szobájában van, éppen az ágya fejénél.

Megköszöni a szegény ember a jó tanácsot, elmegy, s addig meg sem áll, míg a fekete várhoz nem talál. Hát, uram Jézus, forog a fekete vár egy pulykalábon, mint a veszedelem. Forog olyan sebesen, hogy nem látott rajta a szegény ember sem kaput, sem ablakot. Pedig volt rajta ezer is, ha nem több.

Odamegy a szegény ember, a kőfalnak nyomja a baltáját, hogy csak úgy szikrázott. Hát meglassúdik a vár a forgásában, a kicsi balta beleakad a kapuba, felfeszíti, s hopp! beugrott rajta a szegény ember. Aztán ahogy benn volt, a vár forgott tovább, mint a szél.

Megy fel a szegény ember a palotába, a varjúkirály már messziről jön elébe, fogadja nagy örvendezéssel, leülteti maga mellé az aranylócára. Azután asztalhoz ülteti, s ím, az asztal csak megterül magától, mindenféle drága étel-ital kerekedik az asztalra magától. A szegény ember csak ámult-bámult, nem tudta, hogy mi’a csoda lehet ez. Rajtuk kívül senki sem volt a szobában, mégis volt minden jó megennivaló.

No, még ilyen élete nem volt a szegény embernek világéletében. Eltelt egy nap, eltelt kettő. A varjúkirály csak mindig etette-itatta, traktálta. Hanem a harmadik nap a szegény embernek nem esett jól sem étele, sem itala. Elkezdett sóhajtozni:

– Hej, istenem, istenem, én itt dúskálok a sok minden jóban, s ki tudja, mennyit sírnak-rínak otthon az én gyermekeim!

Mondja is a királynak:

– Felséges királyom, ha meg nem sérteném, hazamennék, mert tudom, hogy otthon éheznek a gyermekeim.

– Jól van, szegény ember, eredj! Csak mondd meg, mit adjak neked azért a két tehénkéért, mert igazán nagy jót tettél akkor velem.

– Nem kívánok én sokat, felséges királyom, csak adja nekem azt a sódarálót, ahol ni, azt, amelyik az ágya fejénél van.

Nagyot kacag a varjúkirály.

– Ugyan bizony, mit gondolsz, te szegény ember, mi hasznát vennéd te annak?

– Sok hasznát venném én ennek, felséges királyom. Sót őrölnék rajta magamnak s másnak, meg egy kicsi kukoricát.

– Hallod-e, te szegény ember, ne bolondozz, neked adom azt a gulyámat, melyet errefelé jöttödben láttál.

– Hát én azzal mit csináljak, felséges királyom? Az sincs, ahova rekesszem, s még azt hinnék a faluban, hogy valahonnét elhajtottam.

– Jól van, ha nem kell a gulya, adok neked hat szekér aranyat.

– Ó, felséges királyom, nem nekem való az a tengersok pénz. Még azt hinnék otthon, hogy megöltem valakit. Vagy talán haza sem tudnám vinni, elrabolnák tőlem az úton.

– Hiszen ha csak ez a bajod, adok én melléd katonát.

– No bezzeg a felséged katonái – kacagott a szegény ember –, hisz egy tyúk is elkergeti azokat!

– Úgy-e? No majd meglátod mindjárt.

Azzal belefújt egy sípba, s mindjárt beröppent az ablakon egy varjú. Ott, abban a helyben keresztülbucskázott a fején, s olyan derék, szép szál legény lett belőle, hogy csupa csuda.

– Látod, szegény ember, ilyenek az én katonáim.

Aztán csak intett a katonának, az keresztülbucskázott a fején, ismét varjú lett belőle, s elrepült.

– Én mégis arra kérem felségedet, hogy adja nekem azt a sódarálót.

– Hallod-e, te szegény ember, neked adom minden jószágomat, csak a sódarálót ne kívánd.

De beszélhetett a király, ígérhetett akármit, a szegény embernek nem kellett egyéb a sódarálónál.

– Na, jól van, te szegény ember, neked adom, mert megígértem, hogy azt adok, amit kívánsz. Hát tudd meg, ha már a tiéd lesz a sódaráló, hogy sem sót, sem kukoricát nem kell ezzel darálni, hanem csak gondolnod kell akármit, s minden gondolatod s minden kívánságod abban a szempillantásban teljesedik. Csak azt kell neki mondanod: “Derülj, édes darálókám!” Amikor meg azt akarod, hogy ne járjon tovább, csak azt kell mondanod: “Borulj, édes darálókám.”

Elbúcsúzik a szegény ember a királytól, viszi a darálót, s ahogy ment visszafelé, jól megtraktálta a kondásokat, csikósokat s a gulyásokat. Aztán elbúcsúzott tőlük, ment tovább erdőkön-mezőkön által. Ahol elfáradt s megéhezett, leült, s szólt a darálónak: “Derülj, édes darálókám!” S mindjárt terített asztal ugrott elé, volt étel-ital bőven.

Egyszer, amint ment, mendegélt egy nagy erdőben, leül egy fa alá, s szólítja a darálót: “Derülj, édes darálókám!” S ím, abban a szempillantásban asztal terül, s az asztal mellé honnét, honnét nem, egy nagy zsíros bundás ember került.

“Hát, ha bizony itt van, hadd legyen itt – gondolta magában a szegény ember –, úgyis meguntam már, hogy mindig egyedül egyem s igyam.” – Kínálja nagy erősen:

– Egyék-igyék, földi, van itt minden elegendő!

Na, esznek-isznak, lakmároznak. Egyszer csak azt mondja a zsíros bundás ember:

– Hiszen ez a sódaráló is ér valamit, hanem sokkal többet ér az én botom. Ennek csak azt kell mondani: “üssed, üssed, botocskám!”, s leüt ez a lábáról embert, állatot, nem egyet, de százat, nem százat, de ezret, még annál is többet.

Elkezdi biztatni a szegény embert, hogy cseréljenek. Mondja a szegény ember:

– Nem kell nekem az a bot, földi, nem akarok én senkit megverni.

De addig beszélt, hogy így meg úgy, hogy a szegény embert kiforgatta a fejéből. Gondolta magában: “Mégiscsak jobb lesz, ha odaadom a sódarálót, mert még agyonveret a botjával, s úgyis az övé lesz.”

Mindjárt kezet csapnak, cserélnek. De ahogy cseréltek, a szegény ember mindjárt megbánta. Kérte szépen a zsíros bundás embert:

– Adja vissza, földi, hadd legalább egyszer tartsam jól a gyermekeimet!

De a bundás ember azt sem mondta, hogy befellegzett, elindult a sódarálóval.

“Hiszen mindjárt visszaadod!” – gondolta magában a szegény ember, s szól a botnak:

– Üssed, üssed, botocskám!

De a bot sem mondatta kétszer, elkezdett táncolni a bundás ember hátán. Úgy elagyabugyálta, hogy a bundás ember jó szívvel visszaadta a sódarálót, neki hagyta a botot is, csak ne bántsa többet.

Hazamegy a szegény ember nagy örömmel.

Hiszen csakhogy hazajött. A felesége, a gyermekei el voltak éhezve. A lábukon is alig állottak.

– Na, feleség – mondotta a szegény ember –, többet nem éheztek.

– Hát ugyan mit hozott? – kérdi az asszony.

– Ezt a sódarálót, feleség.

– Ó, hogy az istennyila üssön a kend dolgába – mondta az asszony –, hát azért adta el a két tehenét?!

– Lassan a testtel – mondta a szegény ember –, várd meg előbb, hogy mit tud ez a sódaráló!

Leteszi a szegény ember a sódarálót a szoba közepére, s szól neki:

– Derülj, derülj, darálócskám!

S hát abban a szempillantásban egy hosszú asztal kerekedik a szobában, s tele az asztal étellel-itallal rogyásig. Leülnek az asztal mellé, az ember, az asszony, a gyermekek. Esznek-isznak, s virágos kedvük kerekedik, s nagyot rikkant a szegény ember:

– Hej, csak cigányok volnának itt, milyen nótát húzatnék én mindjárt!

Még jól ki sem mondja, tizenkét cigány pottyan a szobába, a jó isten tudja, honnét, s húzzák a nótákat, hogy zeng belé a falu. De bezzeg jöttek a népek mindenfelől csudalátni. Aztán akik befértek, bekerekedtek a szobába. Ettek-ittak, táncoltak azok is. De úgy megtelt a szoba, hogy egymás hátán nyüzsögtek.

– Hej de kár, hogy nem nagyobb ez a ház! – mondja a szegény ember. Ahogy ezt mondja, akkora gyémántpalota kerekedik a viskó helyébe, hogy a király palotája cigányputri volt ahhoz.

Híre megy ennek a csudának az egész országban. Hallja a király is, s nem volt maradása. Fölkerekedett az udvarbéli gála, úri népekkel, hadd lássák a szegény ember gyémántpalotáját.

Odamegy a király s a sok úrinép. Fogadja a szegény ember nagy örvendezéssel, s csak szól a darálónak, mindjárt terült asztal, s azon annyi mindenféle drága étel s ital, amennyit a király sem látott életében.

Na, esznek-isznak, vigadoznak, hát egyszer csak jön egy staféta, nagy pecsétes levelet hoz a királynak. Olvassa a király, kékül, zöldül, fehéredik. Hej, nem hiába változott meg színében, mert az volt írva a levélben, hogy jön a török császár minden népével, s úgy elpusztítja az országot, hogy kő kövön nem marad, s még a szopós gyermeknek sem kegyelmez. Kérdi a szegény ember:

– Ugyan bizony, felséges királyom, ha meg nem sérteném, mi szomorú hír van abban a pecsétes levélben?

– Ne is kérdezz, szegény ember, úgysem tudsz te rajtam segíteni. Jön a török császár rettentő nagy sereggel, s még a szopós gyermeknek sem kegyelmez, az van ebben a levélben.

– No bizony, ha jön – mondja a szegény ember –, itt is hagyja a fogát.

– Mit beszélsz, te szegény ember?

– Én azt, felséges királyom, hogy a török császárt minden katonájával elpusztítom még ma.

– Bizony ha elpusztítod, te szegény ember, három leányom van, s azt a te három legényfiadnak adom, mert, ha jól emlékszem, három fiad vagyon.

– Hát csak maradjon itt, felséges királyom – mondta a szegény ember –, egyenek s igyanak, a többit bízzák rám.

Vette a botját, s egy szempillantásra ott volt a csatasíkon. Már fel is voltak állítva a katonák szépen glédába. Erről a király katonái, arról a török császár katonái.

Na, nem sokáig állottak sem glédában, sem semmiképpen. Szólott a szegény ember:

– Üssed, üssed, botocskám!

Haj, elkezdett a bot táncolni! Ütötte fejbe, hátba, ahol találta a török császár katonáit. Úgy hullottak, mint a kéve, még hírmondó sem maradt belőlük. Azzal a szegény ember szépen megfordult, hazament, s jelentette a királynak, hogy most már ehetik-ihatik békén, míg a világ s még két nap, tudom, nem jön ellenség az országba.

Bezzeg a király is szavának állott, s másnap mindjárt megtartották a lakodalmat. A három királykisasszony felesége lett a szegény ember három legényfiának. Ez volt csak a lakodalom! Táncolt itt még a sánta koldus is, táncoltam én is, menjetek oda, s táncoljatok ti is.

Itt a vége, fuss el véle!

A NYÁRFA MEG A FENYŐFA

Elmondom nektek, hogy miért reszket s miért zúg oly szomorúan a nyárfa.

Egyszer Jézus Krisztusnak el kellett rejtőzni az ellenségei elől. Nem volt egyéb menedéke a pusztán, csak egy nyárfa. Fölment arra, s meghúzódott az ágai között.

Hanem a nyárfa ága, levele nem tudta eléggé elrejteni Jézus Krisztust, s megtalálták az ellenségei. Akkor mondotta Jézus:

– No, te nyárfa, nem rejtettél el engem, ezentúl télben-nyárban dideregj!

S azóta a nyárfa reszket télen-nyáron, s zúg olyan szomorúan, mintha valami nagy bánata volna.

Hát azt tudjátok-e, miért zöld mindig a fenyőfa?

Az is Jézussal történt, hogy egyszer az ellenségei elől a fenyőfára menekült. Fenyőfának sűrű lombja úgy eltakarta, hogy az ellenségei, kik az életére fenekedtek, nem találták meg. Mikor aztán az ellenségei eltávolodtak, leszállott a fenyőfáról, s megáldotta.

– No, te fenyőfa, télen-nyáron zöldellj!

Azóta zöld a fenyőfa levele télen is, nyáron is.

A BOSZORKÁNYSÁG

Volt egyszer egy ember, s annak egy fia. Ez a fiú minden tudományt kitanult a világon, de még egyet szeretett volna megtanulni: a boszorkányságot. Mondja az apjának:

– Édesapám, elmegyek, s addig meg nem nyugszom, míg a boszorkányságot meg nem tanulom.

Eleget mondta az apja, maradjon, ne menjen, fehérnépnek való a boszorkányság, nem volt a fiúnak maradása.

Hát jól van, a fiú elmegy, estére kelve egy faluba ért, s ottan szállást kért egy gazdag embernél. A gazdag ember szívesen fogadja, ad neki jó vacsorát, s vacsora közben kérdi a fiútól, hogy mi járatban van. A fiú nem akarta megmondani, de a gazda addig vallatta, hogy mégis megmondta: ő bizony meg akarja tanulni a boszorkányságot, mert már mindent tud, csak ezt nem.

A gazda, egy szó nem sok, annyit sem szólt a fiúnak. Ágyat vettetett neki a másik szobában, s a fiú lefeküdt.

Azt látta álmában a fiú, hogy egy nagy városban van, s ő az utcán fekszik éjnek idején egy padon. Hát egyszer jő az istrázsa, nyakon csípi, beviszi a városházára. Ottan rásütik, hogy valami rosszban jár, s akasztófára ítélik. Mindjárt közre is vették a katonák, s kísérték az akasztófa alá. Amint kísérték a fiút, kiszalad az utcára a király leánya, s kérdi a katonákat, hogy hová viszik ezt a legényt. Mondják a katonák, hogy az akasztófa alá.

– Mindjárt eleresszétek! – mondja a királykisasszony, s fölvezeti a fiút palotába.

Közmént legyen mondva, a királykisasszony, hiába erőltette az apja, senkihez sem akart menni, de ez a legény úgy megtetszett neki, hogy egyenesen fölvezette az apjához, s azt mondta:

– Na, édesapám, többet nem kell, hogy erőltess senkihez, mert az Isten rendelt egy nekem való legényt.

Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Hogy ő ilyen jöttmentnek adja a leányát, mikor királyfiak vetekednek érte!

– Már én nem bánom, ha jöttment is – mondotta a királykisasszony –, nekem ezt a legényt a jó Isten rendelte, s ha édesapám nem ád hozzá, máshoz sem megyek.

– Hát jól van, légy a felesége – mondotta a király.

Egyszeriben papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak s egy esztendő, kettő el sem telt, egy szép aranyhajú fiuk született. Egyszer az apa kimegy a kicsi fiával a kertbe. Ottan volt egy arany almafa, az arany almafa alatt egy arany kút. Karjára vette a gyereket, s aztán felnyúlt a fára, hogy almát szakítson neki. Hogy, hogy nem, a gyerek lefordult a karjáról, s beleesett a kútba. Ő meg elkezdett keservesen sírni. De úgy sírt, hogy a gazda felébredett belé. Beszalad a gazda, megrázza a fiút.

– Ébredj, öcsém, miért sírsz?!

Fölébredt a fiú, de még ébren is bőgött.

– Jaj, istenem, istenem, a drága szép gyermekem beleesett a kútba!

– Hiszen neked nincs gyermeked – mondja a gazda –, mit beszélsz?!

Csak akkor tért magához a fiú. Aztán elmondotta az álmát a gazdának.

– Látod, látod – mondotta a gazda –, ilyen a boszorkányság is, meg akarod-e tanulni?

– Nem én, soha, bátyámuram – mondotta a fiú, s egyszeriben felöltözött, elbúcsúzott a gazdától, s hazáig meg sem állott.

Ha az a kicsi gyermek a kútba nem esett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A HÁROMVADAS KIRÁLYFI

Volt egyszer egy öreg király, s annak egy fia meg egy leánya. Nagy beteg lesz a király, hívatja a fiát, s mondja neki:

– Édes fiam, érzem, hogy meghalok, azt hagyom hát neked, hogy addig meg ne házasodjál, amíg a húgodat férjhez nem adod, de akárki kérje, annak add oda.

Meghal a király, a királyfi s a királykisasszony ketten maradnak. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, három, a királykisasszonynak nem akad kérője. Az igaz, hogy nem is volt erősen szép leány, s a lelke sem volt valami jó. Azt mondja egyszer a királyfi:

– Hallod-e húgom, én többet nem istrázsállak, mert én országot-világot akarok látni.

Kéri a leány, hogy maradjon, ne menjen még egy esztendeig, hátha addig szerencséje akad.

Várt a királyfi még egy esztendeig, nem jött senki a királykisasszonyért.

– De már többet nem várok – mondotta a királyfi. – Eleget ültem itthon, lássak már én is világot.

Mondotta a királykisasszony:

– Vígy el engem is magaddal, legalább nem jársz egyedül.

A királyfi beleegyezett, az országot a miniszterekre bízta, vittek magukkal tenger kincset, aranyat-ezüstöt, s elindultak hetedhét ország ellen. Mennek, mendegélnek, s beérnek egy rengeteg erdőbe. Egyszerre csak nagyot sikolt a királykisasszony:

– Jaj, istenem, nézd, ott jő tizenkét zsivány! Vége az életünknek!

– Ne félj, húgom, itt a kardom – mondja a királyfi, s kirántja a kardját. Ez a kard – közmént legyen mondva – olyan kard volt, hogy ez volt ráírva: “Jobbra hatot, balra ötöt vághatsz.”

Megsuhintja a királyfi a kardot bal felé, s hat suhintásra levágja hat zsivány fejét, suhint jobbra is ötöt, s levágja még öt zsivány fejét. Csak egyetlenegy maradott életben, a zsiványok vezére, egy dali szép legény. Mondta a zsiványok vezére:

– Hagyd meg az életemet, s ihol itt a váram az erdőben, neked adom!

Jól van, a királyfi megkegyelmezett a legénynek. Mentek hárman a várba, sorban kinyitotta a szobákat. Volt éppen hetvenhét szoba, tele voltak drága kincsekkel, minden szoba sarkában volt egy-egy kád, arannyal-ezüsttel színig tele. Ahogy a hetvenhetedik szobába érnek, azt mondja a királyfi a legénynek:

– Az életedet meghagyom, hanem a szabadságodat elveszem. Itt maradsz halálig ebben a szobában.

Nem szólt semmit a legény, beült a szobába, a királyfi rázárta az ajtót. A királykisasszony sem szólt semmit, de félrefordult, elpityeredett. Megakadt a szeme a zsiványok vezérén, megsajnálta szíve gyökeréből.

Telt-múlt az idő, a királyfi eljárt az erdőbe vadászgatni, mert hiába volt a tenger kincs, abból nem lehetett megélni. Egyszer, mikor a királyfi oda volt vadászni, dörömbölni kezd a legény az ajtón.

Odaszalad a királykisasszony, kérdi tőle:

– Mit akarsz?

– Nyisd ki, édes húgom, az isten is megáldjon!

– Nem lehet – mondotta a királykisasszony –, félek, hogy megölsz.

– Dehogy öllek, dehogy – mondotta a legény –, csak eressz ki bátran!

– Nem lehet, megöl a bátyám.

– Akkor hát gyere az ablakhoz. Látod-e ott azt az eperfát, milyen szépen zöldül?

– Látom bizony, immár virágzik is – felelte a királykisasszony.

– Hallod-e, te leány, pusztítsd el a bátyádat, s csak ketten leszünk ebben a nagy várban. Te az enyém, én a tied, élünk együtt holtig boldogságban.

– Jaj, mit beszélsz – mondotta a királykisasszony –, hogy öljem én meg a bátyámat!

– Hát jól van, ne öld meg, hanem mondok neked valamit. Feküdj le az ágyba, s mondd, mikor hazajön a bátyád, hogy nagyon beteg vagy. A váron túl van egy forrás, mondjad neki, hogy hozzon onnét egy korsó vizet, mert amíg abból nem iszol, meg nem gyógyulsz. De igaz, mondd csak nekem, virágzik-e az eperfa?

Felelte a leány:

– Érett eper is van rajta.

– No, akkor mindjárt haza jő a bátyád.

Hát csakugyan jött a királyfi, s a királykisasszony ott feküdt már az ágyban, s jajgatott, nyögött, hogy a bátyjának megesett a szíve rajta.

– Mi bajod van, édes húgom?

– Jaj, meghalok, édes bátyám, ha meg nem gyógyítasz. Az imént egy kicsit elszenderültem, s azt láttam álmomban, hogy a váron túl van egy forrás, s ha annak a vizéből egy cseppet ihatnám, mindjárt meggyógyulnék.

Hamar egy korsót keresett a királyfi, szaladott a forráshoz, telemeríti, de amikor el akar indulni, elejibe áll egy oroszlán, egy medve s egy farkas.

Megszólítja az oroszlán:

– Hé, ember, tudod-e, hogy ebből a vízből csak vadállatnak szabad inni?

– Én azt nem tudtam, honnét tudtam volna – mondotta a királyfi –, de ha tudtam volna, akkor is merítek, mert a húgom halálán van, s ettől meggyógyul.

A három vad összenézett, egyszerre megszelídültek, s mondotta az oroszlán:

– Jól van, látjuk, hogy jó szíved van, nem bántunk, de sőt inkább adok neked egy sípot is, s ha valahol bajba kerülsz, csak fuvints belé: ott leszünk mind a hárman. Hanem ezt a vizet akár vigyed, akár ne, ettől nem gyógyul meg a húgod.

“Mindegy – gondolta magában a királyfi –, ha nem használ, nem is árt, én megpróbálom.”

Megköszönte a vadaknak a jóságát, elbúcsúzott tőlük, s ment a várba vissza. Amint ment visszafelé, kérdezte otthon a zsiványok vezére:

– Virágzik-e az eperfa, húgom?

– Már érett eper is van rajta – felelt a királykisasszony.

– No bizony, ha van érett eper rajta, mindjárt itthon is lesz a te bátyád. Hanem te még nagyobb betegnek tettesd magadat, s mondjad neki, van a vár keleti oldalán egy szikla, ennek a sziklának a barlangjában lakik egy vaddisznó, hét malacával, s addig meg nem gyógyulsz, míg egy malacnak a húsából nem eszel.

Már most igazán látta a királykisasszony, hogy a legény az ő bátyjának a vesztit akarja, de gonosz volt az ő lelke is, s mikor a bátyja hazajött, még keservesebben jajgatott:

– Jaj, jaj, ne hozd azt a vizet, mert a szagát sem állhatom! Eredj, van a vár keleti oldalán egy szikla, ennek a sziklának a barlangjában lakik egy vaddisznó, hét malacával, hozz el egy malacot, mert míg annak a húsából nem eszem, addig meg nem gyógyulok.

Meg sem állott a királyfi, levett a szegről egy nyilat, s vitt hét nyílvesszőt, gondolta magában: lelövi ő, ha kell, mind a hét malacot, csak a húga meggyógyuljon.

Elmegy a barlanghoz a királyfi, hát annak éppen a szélén hevert a vaddisznó a hét malacával, süttették magukat a jó meleg nappal. Megáll a királyfi, s célba vesz egy malacot. De mikor éppen lőni akart, megszólalt a vaddisznó:

– Ne lőj ide, te vadászember, adok neked én jó szívvel egy malacot, ha szükséged van rá, de ha nem lenne szükséged, ereszd el, visszatalál ide magától.

A királyfi leeresztette a nyilát. Nem lőtt a malacra. A vaddisznó odaadott egy malacot, s még egy sípot is adott neki, hogy csak fújjon belé, ha bajba kerül. Megy a királyfi a vár felé, s amíg ment, azalatt a zsiványok vezére kérdezte a királykisasszonytól:

– Nézd meg, virágzik-e az eperfa!

– Érett is van rajta – mondta a királykisasszony.

– No, akkor mindjárt jön is a bátyád. Ne is tedd magadat többet betegnek, mondjad, hogy meggyógyultál, süssél neki őzcombból vacsorát, hozz fel sok bort a pincéből, itasd le. A hetvenedik szobában egy kicsi ládikában van egy arany karperec, azt vedd ki, tedd ezt bátyádnak a két karjára, s mondjad neki tréfásan: próbálja meg, szakítsa ketté. Ő megpróbálja, de nem tudja kettészakítani, úgy el lesz gyengülve. Akkor a te kicsi ujjadat dugd be a kulcs lyukán, erre az ajtó kinyílik, én kijövök, s egymásé leszünk halálig.

Hazajő a királyfi a malaccal, s hát a királykisasszonynak semmi baja. Vígan szalad fel s le a szobákban, énekel, készíti a vacsorát.

– No, hál’ istennek – mondja a királyfi –, hogy meggyógyultál, akkor ezt a malacot el is eresztem!

S mindjárt el is ereszti a malacot, az meg nagy sebesen visszaszalad az anyjához.

Eközben elkészül a vacsora, asztalhoz ülnek, esznek-isznak. Biztatja a leány a bátyját: igyál, bátyám, igyál, s mikor jól leitta magát, elővette a karperecet.

– Tedd össze a két kezedet, bátyám – mondotta a királykisasszony tréfásan.

A királyfi összeteszi a két kezét, s a húga rácsatolja a karperecet.

– No, szeretném látni, ketté tudod-e szakítani?

Próbálja a királyfi, de hiába, nem volt ereje már.

A leánynak sem kellett több, szaladt a hetvenhetedik szoba ajtajához, a kis ujját bedugta az ajtó kulcslyukán, arra kinyílt az ajtó, s kiszökött a zsiványok vezére. Ment egyenesen a királyfi szobájába.

– No, te kutya, most ütött az utolsó órád!

A királyfi alig tudott megmozdulni. Nézte, hol a húga, nem volt a szobában. De ha nem volt ereje, volt esze. Azt mondta a legénynek:

– Jól van, ölj meg, csak engedd meg, hogy búcsúzzam el az én kedves testvéremtől.

Kimegy a királyfi, de nem a húgához, hanem letántorgott az udvarba, ottan belefújt a sípjába, s egyszeriben ott termett az oroszlán, a medve és a farkas.

Kérdi az oroszlán:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mondja a királyfi:

– Nem parancsolok semmit, csak annyit mondok, hogy van odafenn a várban egy ember, aki hitvány fortéllyal az erőmet elvette, s meg akar ölni. Ne hagyjatok elveszni!

Hiszen a három vadnak sem kellett egyéb. Felszaladtak a várba, s ott ízzé-porrá tépték, szaggatták a zsiványok vezérét. Akkor a királyfi felment a húgához, s azt mondotta neki:

– Hallod-e, húgom, a zsiványok vezérével cimboráltál, megérdemelnéd, hogy megöljelek, de nem öllek meg. Maradj itt a várban egyedül, élj boldogul, velem többet egy úton nem jársz, engem többet ez életben nem látsz. – Azzal otthagyta a húgát, s indult világgá.

Mondotta az oroszlán:

– Veled megyünk mi is, királyfi, hűséges szolgáid leszünk, jóban-rosszban el nem hagyunk.

Elindultak négyen, mentek hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön keresztül. Egyszer egy városba érnek, s hát az a város fekete gyászba van borulva. Kérdi egy öregasszonytól a királyfi:

– Mit gyászolnak, kit gyászolnak, öreganyám, talán bizony meghalt a király?

– Nem halt meg – mondja az öregasszony –, hanem van a város szélén egy feneketlen tó, abban lakik egy tizenkétfejű sárkány, ennek mindennap egy leányt kell adni, mert különben felszívja mind, ami vize van a városnak, s szomjan pusztulnak el. Ahány lány volt a városban, már mind odaadták a bestiának, ma került a sor a királykisasszonyra, ezért borult a város fekete gyászba. Hej pedig ha valaki a királykisasszonyt megmentené, a király annak adná a lányát s fele országát, s holta után az egész országát.

Mondja a királyfi:

– Öreganyám, van-e egy pohár vize?

– Nincs nekem, lelkem, fiam, egy cseppet sem tudok adni, az éjjel mind megitta a tizenkét fejű sárkány, ami a kutakban volt, s addig nem is lesz, míg a királykisasszonyt ki nem viszik neki.

– Nem baj – mondja a királyfi –, menjen a feneketlen tóhoz, hozzon onnét egy korsóval.

– Dehogy megyek, lelkem, hiszen megöl a sárkány.

– Csak menjen kend, s ha kérdi a sárkány, hogy kinek kell a víz, mondja, hogy a háromvadas királyfinak.

Na, nekibátorodik a vénasszony, elmegy a tóra, merít egy korsó vizet, s ahogy indulni akar vele, kiugrik a sárkány, s rákiált:

– Hé, megállj, vén szipirtyó, hogy mersz innét vizet vinni?! Tudod-e, hogy nem szabad, amíg a királykisasszonyt ide nem hozzák?!

Mondja a vénasszony:

– Tudom, de te is tudd meg, hogy a háromvadas királyfinak viszem a vizet.

– Jaj, csak vigyed – mondotta a sárkány –, mert senkitől a világon nem félek, csak a háromvadas királyfitól.

Hazaviszi a vénasszony a vizet, jót hajt belőle a királyfi, megitatja a vadakat is, azzal fölmegy a királyhoz, jelenti, hogy ő megverekszik a tizenkét fejű sárkánnyal. Egyet se sírjanak, egyet se búsuljanak a királykisasszony miatt.

Hiszen mondhatta, hogy ne sírjanak, ne búsuljanak, de bizony sírtak, búsultak. Keserves sírásuk felhatott a magas egekig. Fekete gyászba öltöztették a királykisasszonyt, úgy vitték fekete gyászhintón a tóhoz, ott a király s a királyné keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak tőle: nem hitték, hogy többet lássák ez életben.

Visszament a király s királyné, vissza az egész város népe, csak a királykisasszony maradt ott, na meg a királyfi a három vaddal.

No, nem mondtam igazat, maradt ott még más is, csak ezt nem látta sem a királyfi, sem a királykisasszony. Egy cigánylegény. Ez fölmászott egy fűzfára, s onnét várta, leste, hogy mi lesz.

Leülnek a tó partjára, s kérdi a királyfi a királykisasszonytól:

– Miről ismerjük meg, hogy jő a sárkány?

Mondja a királykisasszony:

– Arról, hogy háromszor egymás után fölzavarodik a víz színe.

– No, akkor én egy kicsit lefekszem s pihenek – mondja a királyfi –, de mikor a víz színe másodszor felzavarodik, költs fel, ha el találnék aludni.

Szépen a királykisasszony ölébe fekteti a fejét, s mindjárt el is alszik.

Hát egyszer csak felzavarodik a víz színe, hogy egészen megfeketedett belé, aztán megint kitisztul szépen. Egy kis idő múlva megint felzavarodik a víz színe, de a királykisasszony nem vette észre, úgy rajta felejtette a szemét a királyfin. Hanem mikor harmadszor is felzavarodik a víz színe, nagyot loccsant, s abban a szempillantásban kiugrott a sárkány a tó partjára. Megrázza a királykisasszony a királyfit:

– Kelj föl, kelj föl, háromvadas királyfi, itt a sárkány!

Fölugrik a királyfi, kirántja a kardját, egyet suhint, s leesik a sárkánynak két feje. Hanem aztán tovább hiába erőlködött, egy fejét sem tudta levágni. Gyengült az ereje, szakadt a verejték a szegény királyfiról. Felsóhajtott keservesen:

– No, szegény királykisasszony, vége az életednek, vége az enyémnek is!

Hanem akkor megszólalt az oroszlán, mondta a társainak:

– Mozduljunk meg, hé, mert különben vége a gazdánknak!

Azzal nekiesnek a sárkánynak háromfelől, s ízzé-porrá szaggatták a tizenkét fejű sárkányt. Akkor a királyfi elévette a kését, levágta a sárkány hosszú körmeit, s belétette a tarisznyájába. De többre nem is volt képes, úgy el volt fáradva. Lefeküdt a tó partján, s egyszeriben elaludt.

Jönnek estefelé a népek, jön az egész udvar, hadd lássák, mi történt, s hát uramisten semmi baja a királykisasszonynak, ott sétál a tó partján. Eszükbe sem jutott a királyfi, mi van vele. Felkapták a királykisasszonyt, hintóba ültették, s vitték haza. A királyfi pedig aludt tovább szépen, csendesen.

Azt mondja az oroszlán a farkasnak:

– Hallod-e, farkas, mi most medve komával lefekszünk, s egy kicsit alszunk, te vigyázz addig, nehogy valami baja legyen a gazdánknak, mert látod-e, egy cigánylegény ül a fűzfán, annak valami rosszban jár az esze.

Elalszik az oroszlán, el a medve, s egy jó félóra sem telik belé, a farkast is elnyomja az álom. Alszanak mind a hárman.

No, egyéb sem kellett a cigánynak. Leszáll a fűzfáról, levágja a királyfi fejét s vág a sárkány körmeiből, amit a királyfi hagyott. Azzal elszaladt, fel a királyi palotába.

Egyszer fölébred az oroszlán, s látja, hogy a gazdájának a nyaka vérzik. Fölrázza a farkast, s jól eldöngeti:

– Hát te kutyának való, így vigyáztál a gazdánkra?! Nézz oda, mi történt! Szaladj hamar forrasztófűért, mert különben ízzé-porrá szaggatlak!

Elszalad a farkas, vissza is kerül nagy hirtelenséggel, hozza a forrasztófüvet. A királyfi fejét szépen összeforrasztják a nyakával, s talpra állítják.

– Jaj, de jót aludtam – mondja a királyfi.

– Bizony jót – mondja az oroszlán –, s aludtál volna az ítélet napjáig, ha mi itt nem vagyunk.

Elmondja, hogy mi történt.

Mindjárt gondolta a királyfi, hogy most bizonyosan a cigánynak adják a királykisasszonyt. Nem volt maradása, bemennek a városba, s kérdi az öregasszonytól, hogy hazavitték-e a királykisasszonyt?

– Ó, már lakodalmaznak is – mondja az öregasszony.

– Úgy-e? Hát csak lakodalmazzanak! Azt mondja a királyfi az oroszlánnak:

– Eridj, szolgám, menj fel a palotába, mondd meg a királykisasszonynak, adjon neked is abból a lakodalmi kalácsból, talán megérdemled.

A nyakába akasztnak egy nagy kosarat az oroszlánnak, azzal megy a palotába, de az istrázsák nem akarják beereszteni a kapun.

Nagyot ordít az oroszlán, félrelódítja az istrázsákat, s fölment a palotába. Ott éppen javában folyt a lakodalom, húzták a cigányok, táncoltak a legények s leányok. A cigánylegény tizenkét párnán ült, olyan nagy volt a becsülete. Hanem mikor az oroszlánt megpillantotta, egyszeriben kiesett alóla három párna.

Eleget mondta a királykisasszony, hogy nem a cigány ölte meg a sárkányt, nem hitték neki, mert a cigánynál volt a bizonyság. No, hanem azért a királykisasszony jól telerakta a kosarat kaláccsal, mindenféle jó pecsenyével, borral.

Visszamegy az oroszlán a királyfihoz, esznek-isznak, s egy kis idő múlva a királyfi felküldi a medvét. A cigánylegény alól megint kiesett három párna, s a királykisasszony a medvétől is küldött egy kosár ételt-italt.

Mikor ezt is megették, megitták, mondja a farkas:

– No, most én megyek el.

Fölmegy a farkas is, s a cigánylegény alól megint kiesik három párna.

Hanem mikor a farkas visszatért a sok étellel-itallal, az utcán megtámadták a kutyák, kirángatták a nyakából a kosarat, s nagy szégyenkezve vissza kellett menni étel nélkül, ital nélkül.

– Nem baj – mondotta a királyfi –, most felmegyünk mind a négyen.

S felmentek mind a négyen.

Hej, istenem, ahogy beléptek a szobába, kiesett a cigány alól az a három párna is, ami még alatta volt. Szaladt a királykisasszony a királyfihoz, a nyakába borult, s kiáltotta nagy örömmel:

– Ez mentett meg engem, édesapám!

Most már mutathatta a cigány a bizonyságát, mert a királyfi elévette a sárkány körmeit, úgy, amint levágta. No, szegény cigány, meleg lett most a hely neki. Egyszeriben lófarkára köttették, s úgy hurcolták végig a városon.

Folytatták a lakodalmat, összeeskették a királyfit a királykisasszonnyal, hét nap s hét éjjel szólott a muzsika, döngött a padló a tánctól.

Lakodalom után a három vad elbúcsúzott a királyfitól, de az oroszlán azt mondta:

– Elmegyünk, de meglehet, hogy még szükséged lesz reánk. Ne félj, visszajövünk a világ végiről is!

Telt-múlt az idő, egyszer a királyfinak eszébe jut, hogy vajon mit csinál az ő húga. Gondolta magában: elmegy utána. Ami elmúlt, elmúlt, s ha még él, elhozza magához, hadd éljen velük.

Elmegy a királyfi, s hát ott találja a húgát a várban, éppen abban a szobában, ahol a zsiványvezért széjjelszaggatták a vadak. Mondta a királyfi:

– Gyere velem, húgom! Ha rossz voltál irántam, szenvedtél eleget.

Hálálkodott a királykisasszony, ment a bátyjával nagy örömmel, de a zsiványok vezérének a csontjából egy darabot magával vitt: egy jó hegyes csontot.

Egyszer a királyfi elmegy vadászni, s késő este jött haza. Azalatt a húga besurrant a szobájába, s azt a hegyes csontot beleszúrta az ágyába.

Hazajön a királyfi, lefekszik az ágyába, s az a hegyes csont belemegy a testébe: éppen a szíve közepét szúrta keresztül.

Várják reggel, nem jő a királyfi. Délre harangoznak, nem jő a királyfi; bemennek a szobájába, s hát uramteremtőm, meghalt a királyfi. Van nagy bánat, szomorúság, sírás, de hiába sírnak, szomorkodnak, azzal föl nem támasztják. Az öreg király egy szép kápolnát építtet a palota elé, s kőkoporsóban befektetik a királyfit.

Telik-múlik az idő, eltelik egy esztendő, azt mondja az oroszlán a társainak:

– Már egy esztendeje, hogy hírét sem hallottuk a gazdánknak. Menjünk, nézzük meg, hátha valami baja esett!

Elindul a három vad, mennek egyenesen az öregasszonyhoz.

Kérdik tőle:

– Mit csinál a királyfi?

– Ó, hát azt sem tudjátok! Esztendeje, hogy eltemették – mondja az öregasszony.

Mennek a kápolnába, felrántják a koporsó fedelét, nézik, vizsgálják a királyfi testét, s megtalálják benne a hegyes csontot.

– Szaladj, farkas, forrasztófűért! – kiált az oroszlán.

– Van a fülemben – mondja a farkas –, tartok ott én mindig.

S kiveszi a füléből a forrasztófüvet. Azzal az oroszlán szépen kihúzza a csontot a királyfi testéből, a forrasztófűvel összeforrasztják a sebet, s ím, abban a pillanatban fölébred a királyfi.

– Jaj de sokáig aludtam!

– Bizony sokáig aludtál – mondja az oroszlán –, s aludhattál volna ítélet napjáig, ha mi ide nem jövünk. Egy esztendeje már, hogy alszol. De én tudom, hogy kinek köszönheted ezt: a te édes húgodnak.

Megy föl a királyfi a palotába, de lett nagy öröm, istenem! A felesége, az öreg király s az udvar népe nem találták helyüket szertelen nagy örömükben, csak az a gonosz lelkű leány nem örült egyedül.

Mondta neki a királyfi:

– No, te leány, kedvesebb volt neked más, mint az édestestvéred, hát légy vele halálod órájáig!

S visszavitte húgát a várba, s bezáratta oda, hogy többet onnét ki ne jöhessen.

Akkor eléállott a három vad, s azt mondotta a királyfinak:

– No, te királyfi, háromszor mentettük meg az életedet, jótettünkért fizess meg nekünk.

– Ó, istenem – mondotta a királyfi –, hát mivel tudjak én nektek fizetni? Adok mindent, amit szemetek, szájatok kíván, maradjatok itt az udvaromban.

– Nem az kell nekünk – mondotta az oroszlán –, hanem háromszor vágd le a fejünket, s tedd mind a háromszor vissza.

– Hát azt én hogy tenném? Ne kívánjátok ezt tőlem.

– De bizony megteszed, mert különben ízzé-porrá szaggatunk mondotta az oroszlán.

Mit volt mit tenni a királyfinak, mind a három vadnak levágta háromszor a fejét, s vissza is tette. Ím, halljatok csudát, mi történt! Abban a pillanatban a három vadból három deli szép legény lett.

Mondta a legidősebb:

– No, te királyfi, látod-e, mi sem voltunk mindig vadállatok, legények voltunk mi is, mégpedig királyfiak. Hanem egy gonosz boszorkány vadállatnak varázsolt, s arra kárhoztatott, hogy mindaddig vadak maradjunk, amíg egy királyfinak háromszor az életét meg nem mentjük. Megmentettük háromszor az életedet, királyfiak lettünk ismét.

De csak még most lett igazi dínomdánom, hejehuja lakodalom. Hét nap s hét éjjel folyton ettek-ittak s táncoltak. Akkor a három királyfi elbúcsúzott, mentek az ő hazájukba.

Az öreg király még életében általadta egész királyságát a királyfinak. Még ma is él, ha meg nem halt.

A LÓ ÉS A SZAMÁR

Egyszer Jézus Krisztus a Földön jártában-keltében át akart menni egy folyóvízen, de nem volt sem híd, sem palló, de még egy csónak sem, nem tudott általmenni. Néz erre, néz arra, hol találna segedelmet, hát ott legelész a folyó partján egy ló s egy szamár. Mondja Jézus a lónak:

– Te ló, vígy át a vízen!

– Nem viszlek én – felelte a ló –, éhes vagyok, ennem kell.

– No, ha enned kell, egyél örökké, de sohase lakjál jól!

Aztán a szamárhoz fordult, azt kérte:

– Vígy át a vízen, te szamár!

Mondta a szamár:

– Én jó szívvel, éhes vagyok ugyan én is, de majd jóllakom azután is.

A szamár szépen átvitte Jézust a víz túlsó partjára, s akkor Jézus azt mondta neki:

– No, te szamár, megáldlak, hogy még a szemétdombon is jóllakjál.

S íme, úgy lett, amint Jézus mondotta. A ló, ámbátor éjjel-nappal eszik, sohasem tud egészen jóllakni, a szamár pedig minden gizgazzal, bogáncskóróval, s ha egyebütt nem talál eleséget, a szemétdombon is jóllakik.

VILÁGSZÉP NÁDSZÁL KISASSZONY

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja; azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

– No, azt keresheted – mondotta a bátyja –, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

– Hiszen, szép a feleséged – mondotta a királyfi –, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:

– Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.

– No bizony, ha az, megyek is utána.

– Megállj csak, fiam – mondja az öregasszony –, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

– Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

– Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?

– Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! – szólott a macskájának –, igazítsd útba ezt a legényt!

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

– Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.

Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.

– Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

– No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

– Mint a gondolat, édes lovam.

– Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.

– Most már mehettek – mondták a farkasok.

Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólalt a táltos:

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta:

– Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.

S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:

– Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának:

– No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt.

Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

– No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.

Itt a vége, fuss el véle!

A JUHÁSZ BÁRÁNYA

Krisztus urunk a Földön jártában-keltében egyszer egy nagy pusztaságon ment keresztül. Vele volt Szent Péter is. Nagyon elfáradtak, éhesek is voltak, s a nagy pusztaságon nem találtak sem egy fát, melynek árnyékában megpihenjenek, sem egy házat, ahová betérjenek.

– Uram – mondja Szent Péter –, nem tudok továbbmenni, nem bírnak a lábaim.

– Gyere csak, Péter – mondá Krisztus –, nézd, amott látok egy juhásztanyát, ott majd megpihenhetünk, s valami ennivalót is találunk.

Hát csakugyan ott volt nem messze egy juhásztanya, a tanya előtt egy nagy sereg juh. Odamennek, köszöntik a juhászt illendőképpen, a juhász fogadja, leülteti.

Mondja Jézus:

– Te, juhászember, szegény vándorok vagyunk, két napja nem ettünk, adj valamit Isten nevében!

Megesett a juhász szíve a szegény vándorokon, de édes istenem, mit csináljon, csak egy darab száraz kenyere volt, meg egy báránykája, az a rengeteg sok juh mind a gazdájáé volt, azokból nem ölhetett le.

Gondolja magában, ő bizony leöli az egyetlen báránykáját, az az egy akár van, akár nincs. Csakugyan le is ölte, jó paprikást csinált. Krisztus urunk s Szent Péter jól nekiláttak a paprikásnak, meg is ették mind egy befaló falásig, a juhásznak még csak egy csontot sem hagytak, pedig bizony az is szeretett volna enni belőle.

Mikor a vacsorának vége volt, mondta Jézus Krisztus Szent Péternek, hogy szedje össze a csontokat. Péter összeszedte, Krisztus urunk pedig a szűre ujjába tette, s mikor a juhász elaludott, odament a kasárba,* ahol az a sok juh volt, a csontokat ott elszórta, s hát uramteremtőm, minden csontból egy-egy juh lett, s minden juhnak a farán ott volt a juhász bélyege! Azzal Krisztus Szent Péterrel továbbment, el sem búcsúzott a juhásztól.

Felébred reggel a juhász, kimegy a kasárba, hát ott annyi az idegen juh, de annyi, sokkal több, mint a gazdájáé. Nézi, nézi, s szeme-szája tátva maradt az álmélkodástól, mert ím, az idegen juhok farán mind az ő bélyege volt. Keresi a vándorokat, hogy kérdje meg, hogy kerültek ide ezek a juhok, talán azok tudnak róla, de a vándoroknak már hírük-poruk sem volt, ki tudja, hol jártak.

– Ezt a jó Isten rendelte – rebegte a juhász –, s felfogadta, hogy míg csak egy krajcárja lesz, segít a szegényeken.

KRISZTUS A CSÁRDÁBAN

Krisztus urunk Szent Péterrel egyszer az Alföldön vándorolt, s este betértek egy útszéli csárdába. Ott megvacsoráztak, ettek, amit ettek, aztán lefeküdtek a földre.

Krisztus urunk feküdt a fal felől, Szent Péter meg kívül.

Még jóformán el sem szenderültek, huszárok jöttek a csárdába, húzatni kezdték a cigánnyal, táncra kerekedtek, s széles jókedvükben nagyokat rúgtak Szent Péteren. Gondolta magában Péter, ez így nem jól van, majd én fekszem a fal felől. S mikor látta, hogy Jézus szép csöndesen alszik, elhúzta a fal mellől, s a helyére feküdt.

A huszárok ebből nem láttak semmit, hanem mikor Szent Péter éppen behunyta a szemét, azt mondja az egyik huszár:

– Hé, fiúk, ezt az embert, amelyik kívül fekszik, eleget rugdostuk, rugdossuk most a másikat.

Na hiszen, nem kellett biztatás, rugdosták a huszárok Szent Pétert reggelig, Krisztus urunk pedig aludt szépen, csendesen…

A HÉTÉVES GYERMEK

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy örmény. Ez az örmény elindult világgá szerencsét próbálni, s amint ment, mendegélt, ért rengeteg sűrű erdőbe, rengeteg sűrű erdőben egy akkora sziklához, hogy a teteje az eget verte. Ennek a sziklának az aljában volt egy nagy vaskapu, azon a vaskapun sok írás, de csak annyit tudott elolvasni, hogy a kaput csak egy hétéves gyermek tudja kinyitani. Ment tovább az örmény, s addig meg sem állott, amíg egy faluba nem ért. Amikor odaért, éppen akkor jöttek ki az iskolából a fiúk. Szóba állott velök, sorba kérdezte valamennyit, hogy melyik hány éves. Az egyik mondta, hogy kilenc, a másik, hogy tíz, a harmadik, hogy nyolc. Egyszer aztán elejébe áll a legrongyosabb gyermek, s azt mondja:

– Én éppen hétesztendős vagyok.

– Hát ki s mi a te apád? – kérdezte az örmény.

Mondotta a fiú:

– Az én apám csizmadia.

Megörül az örmény, megy a fiúval az apja házához, fizet neki temérdek sok aranyat-ezüstöt, csak adja neki a fiát; örökbe fogadja, felneveli. De bezzeg azt nem mondta, hogy mire kell neki ez a fiú. Azt szerette volna tudni, mi van a mögött a vaskapu mögött.

Hát a csizmadia odaadta a fiát. Maradt neki még vagy tizenkettő. S ment az örmény a fiúval a rengeteg erdőbe, s meg sem állott, míg a kősziklához nem ért. Mondja ott a fiúnak:

– No, fiam, nézd ezt az írást, olvasd le!

A fiú csak rávetette a szemét, olvasta szépen, amint következik:

– Ez az ajtó befelé nyílik, kifelé nem, ha sokáig ülnek bent. Belül az ajtó sarkán van egy lakat, aki bemegy, vesse a nyakába.

Ahogy ezt leolvasta a fiú, abban a szempillantásban megnyílt magától a kapu. Haj, istenem, a szeme világa is majd elveszett az örménynek! Volt ott a szikla gyomrában egy ezüstház, tele volt ezüstpénzzel; beszaladott az ezüstházba, s ahogy végigszaladott rajta, ezüstházból ért az aranyházba. Tele volt az is színarannyal. Aranyházból ért a gyémántházba, tele volt az is ragyogó gyémánttal. Akkor megfordult, s szaladott kifelé, mint a bolond.

De eszébe jut a lakat, lekapja az ajtó sarkáról, s a lakat egyszeriben megszólal:

– Mi bajod van, édes gazdám?

Úgy megijedt, hogy még szólni sem tudott. Ledobta a lakatot a földre, s abban a pillanatban kiugrott belőle háromszáz katona, kinyílt a vaskapu, s az örmény elszaladt világgá.

De bezzeg nem ijedt meg a hétéves gyermek. Látott ő jól mindent. Felkapta a lakatot, fordított egyet a kulcsán, arra a katonák mind visszamasíroztak. A lakatot a lájbizsebébe tette, s szépen hazament az apjához.

Eleget kérdezte az apja, hogy mi történt, megszökött-e az örménytől, mit csinált: nem szólt a gyermek semmit, s a lakatot nem mutatta senkinek.

Na, telik-múlik az idő, nagy legénnyé cseperedik a fiú. Azt mondja egyszer az apjának:

– Édesapám, az isten áldja meg, megyek a királyhoz. Feleségül veszem a lányát.

– Jaj, te szerencsétlen – mondja a csizmadia –, mit gondoltál?! Hiszen a király mindjárt a fejedet véteti.

Sírt-rítt az édesanyja is.

– Ne menj el, édes fiam, ne búsítsd meg az életemet!

Beszélhettek neki, ment egyenesen a királyhoz. Fölmegy a legény a palotába, köszön illendőképpen, a király fogadja, s kérdi:

– Hát te, fiam, mi járatban vagy?

– Én bizony, felséges királyom, időtölteni jöttem ide. Ha megtetszik a lánya, feleségül veszem.

Hej, megharagszik a király, hogy egy ilyen jöttment sehonnai így mer vele beszélni! Azt mondja neki:

– Jól van, neked adom a lányomat, de nem adom ingyen. Ha holnap reggelig hat szekér ezüstöt nem hozol, fejedet vétetem!

Elmegy a legény, megy egyenesen a rengeteg erdőbe, a kősziklához, ott eléveszi a lakatot. Kiugrik belőle mindjárt háromszáz katona, glédába állnak, s kérdi a vezérük:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Azt parancsolom, hogy menjetek be a sziklába, hat szekeret rakjatok meg ezüsttel, s hozzátok utánam a királyhoz.

Úgy lett, ahogy a legény parancsolta. Reggel ott volt a hat szekér ezüst a király udvarában.

Másnap hat szekér aranyat, harmadnap hat szekér gyémántot kívánt a király. Mind odavitette a legény. Volt annyi ezüst, arany, gyémánt a király palotájában, hogy a király akárhová lépett, ezüstre, aranyra, gyémántra lépett.

– Na – mondja a király –, ezüstöt, aranyat, gyémántot hoztál eleget. Most azt parancsolom, hogy holnap reggelre az apád kapujától az én kapumig építs egy aranyhidat, aranyhíd mellett legyenek akkora fák, hogy az én palotámban négy órával később virradjon, mint más háznál.

Eléveszi a legény a lakatot, s kiugrik belőle hatezer katona.

– Mi baj, édes gazdám?

Mondja, hogy mi baj.

No iszen, ez nem volt baj. Megvolt reggelre az aranyhíd, aranyhíd mellett akkora fák, hogy nem látszott a király palotája tőlük, s csakugyan a király palotájában négy órával később virradott, úgy beárnyékolták a fák a palotát.

Mit volt mit tenni a királynak, odaadta a lányát a legénynek. Volt nagy hejehuja, dínomdánom, lakodalom, voltak a vendégségben királyfik, hercegek, grófok, bárók, de még csóré hasú cigánygyerekek is. Volt a szegény legénynek tizenkét inasa, azt sem tudta, hogy melyiknek parancsoljon; minden zsebében egy aranyóra, azt sem tudta, hogy melyiket nézze.

Hogy, hogy nem, meghallja az örmény, hogy milyen jó dolga kerekedett a csizmadia fiának. Egyszer, mikor a legény vadászni volt, elmegy a palotába, s azt hazudja az asszonynak, hogy házpingáló, s az úr küldötte ide. Az asszony elhitte a beszédet, beereszti az örményt, az megy egyik szobából a másikba, bekukkint minden szegletbe, s meglátja a lakatot.

Hiszen csak ez kellett neki: tüstént a nyakába akasztotta. Megszólal a lakat:

– Mi bajod van, édes gazdám?

S abban a pillanatban ki is ugrik a lakatból hatezer katona.

– Azt parancsolom, hogy ezt a kastélyt vigyétek a Sós-tenger túlsó partjára.

Hát, uramteremtőm, ne hagyj el, mikor a legény hazajön a vadászatból, menne be a palotába, s nincs palota. Sem palota, sem asszony, sem lakat, sem semmi.

De majd felvetette a nagy búbánat szegény fejét. Tarisznyát a hátára, puskát a vállára, s indult világgá. Azt mondta: addig meg sem áll, amíg a feleségét s a palotáját meg nem találja.

Megy, mendegél, s amint megy egy nagy pusztaságon keresztül, elszalad előtte egy róka. Kapja a puskáját, megcélozza a rókát.

Megáll a róka, s mondja a legénynek:

– Ne lőj meg engem, te bús legény, mert bizony nem bánod meg.

A legény szépen leereszti a puska kakasát, nem lövi meg a rókát, nagy barátságot kötnek, s együtt mennek tovább.

Amint mennek, mendegélnek, egy farkas szalad eléjük. Lekapja a válláról a puskát a legény, s mondja:

– De már ezt meglövöm.

Hanem a farkas is feléje fordult, s kérte szépen:

– Ne lőj meg, te bús legény, s bizony nem bánod meg.

Jól van, a farkast sem lőtte meg. Azzal is nagy barátságot kötött, s úgy mentek tovább hárman. Hét álló esztendeig mind mentek, akkor értek a Sós-tenger partjára. Ott a legény felült a farkas hátára, a róka belekapaszkodott a farkas farkába, úgy úsztak át a Sós-tengeren. Mikor átértek a Sós-tenger túlsó partjára, a farkas szépen elbúcsúzik a legénytől, a róka meg vele marad, szed a réten élő-haló füvet, annak a levét kifacsarja egy üvegbe, odaadja a legénynek, s ő is elbúcsúzik szépen, istennek ajánlja a legényt.

Hát uramteremtőm, ott volt mindjárt a Sós-tenger partján az ő palotája. Bemegy a palota udvarára, meglátja a tornácból egy belső leány, szalad be az asszonyához, s jelenti, hogy itt az ura. Az asszony nagy mérgesen pofon üti a leányt.

– Mit hazudsz, hogy lehetne itt az én uram?

Kiszalad a leány nagy sírva, de szalad be vele szembe egy másik leány, s az is jelenti, hogy itt az ura. Azt is jól pofon üti. Szalad a harmadik leány, az is azt jelenti. Jól pofon üti azt is. Abban a szempillantásban belép a legény.

Hej, istenem, örült is, búsult is az asszony!

– Jaj, lelkem, uram, édes uram, bújj el, mert mindjárt hazajön az örmény, s vége az életednek.

S hát még ki sem mondta, megdöndül a palota: hetvenhét mérföldről hajított haza egy buzogányt az örmény, attól döndült meg. De bezzeg nem ijedt meg a legény, fölkapta a buzogányt, s visszahajította, úgy, hogy éppen az örmény lovának a lábára esett. Hiszen az örménynek sem kellett egyéb. Vágtatott haza, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben, s ahogy belépett a palotába, kérdezte az asszonyt:

– Ki van itt, asszony, idegen szagot érzek.

Mindjárt elejébe állott a legény.

– Én vagyok itt, öreg. Viszem a feleségemet.

– Megállj, öcsém, megállj, elébb lássuk meg, ki az erősebb!

Kardot rántanak, vagdalkoznak, egyik sem tudta legyőzni a másikat.

– No, most küzdjünk karból – mondta az örmény.

– Nem bánom én, akárhogy – mondta a legény.

Küzdöttek karból, s egyik sem tudta legyőzni a másikat.

Akkor azt mondta az örmény:

– No, most pihenjünk egy keveset. Együnk-igyunk, s azután folytassuk.

Asztalt terít az asszony, volt ott étel-ital, minden elegendő, ettek-ittak, vígan voltak.

Azt mondja egyszer a legény:

– No, te örmény, a te borodat megittuk, most igyuk meg az enyémet.

Eléveszi a legény az üveget, amelyikben az élő-haló víz volt. Hajt egyet belőle az örmény, hajt utána a legény is. Le akarja nyomtatni az italt, tör egy darab pogácsát az örmény, s hát a foga úgy elázott, hogy a pogácsát sem tudja elharapni. Volt az asztalon egy acélpogácsa, fölveszi a legény, s úgy kettéharapta, hogy még a foga sem rándult meg belé.

Azám, mert az örmény a haló vízből ivott, a legény meg az élővízből.

Egyszer csak az örmény elkezd álmosodni, nagyokat bólint a fejével, laposakat pislant a szemével, s elalszik az asztal mellett. Aludott, mint a fekete föld.

Hiszen csak ez kellett a legénynek. Mindjárt kiakasztotta az örmény nyakából a lakatot. Kiugrott a lakatból hatezer katona, s kérdezte a vezérük:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Azt parancsolom, hogy ezt a palotát asszonyostul, mindenestül vigyétek vissza a régi helyére, az örményt pedig hagyjátok itt.

Úgy lett, ahogy a legény parancsolta. Másnap reggel ott volt a régi helyén a palota, ott volt az aranyhíd, aranyhíd mellett a nagy fák, s az öreg király palotájában négy órával megint később virradott, mint egyebütt.

Kinéz az öreg király az ablakon, látja a veje palotáját, látja az aranyhidat, a fákat. Nem találta helyét szertelen nagy örömében. Csaptak másodszor is nagy lakodalmat. Rostával hordották a bort, mégis elég volt.

Itt a vége, fuss el véle!

A SZÜRKE

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek semmi egyebe nem volt a világon, csak egy szürke lova. Azzal mindennap eljárt a szárazmalomba őrölni, úgy éldegélt egyik napról a másra. Hát egy esztendőig, kettőig ment, ahogy ment a dolog, hanem egyszer a szürke megunta, hogy mindig csak egyedül járjon, mondta a gazdájának:

– Gazduram, szerezzen nekem társat, mert ha nem, kifogy belőlem.

– Ó, édes szürkém – mondotta a szegény ember –, szereznék én jó szívvel, de honnét s mivel, mikor egy árva garasom sincs.

– No, ha nincs – mondotta a szürke –, eresszen el, majd kerítek én magamnak társat.

Jól van, a szegény ember beleegyezett, a szürke elindult, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, addig ment, mendegélt, míg rengeteg erdőben egy rókalyukhoz nem ért. Ottan szépen leheveredett a lyuk előtt, behunyta a szemét, mintha meg volna dögölve.

A lyukban egy öreg róka lakott három fiával. Mondja az öreg a legkisebbik fiának:

– Eredj, fiam, láss egy kicsit te is a világba, hozz már te is valamit, hadd lám, mit tudsz.

Elindul a kisróka, de a lyuknál visszafordul, s mondja az anyjának:

– Jaj, lelkem, anyám, nem lehet kimenni, mert a hó befújta a lyukat.

– Mit beszélsz, te bolond – mondta az öreg róka –, hiszen meleg nyár van.

– Hát ha nem hiszi, nézze meg, édesanyám.

– Eredj – mondja a róka a középső fiának –, nézd meg, igaza van-e az öcsédnek?

Megy a középső fiú, de mindjárt visszafordul az is.

– Bizony igaza van, édesanyám, az öcsémnek. Akkora hó van a házunk előtt, hogy nem lehet kimenni.

Küldi az öreg róka a legidősebb fiát, nézze meg az is. De az is csak azzal jön vissza, hogy bizony nem lehet kimenni. Nyár ide, nyár oda, nagy hó esett.

– No, megnézem magam – mondja az öreg róka.

Hát bezzeg hogy nem hó volt a házuk előtt, hanem a szürke ló feküdt ott. No, most mit csináljanak? El kellett hogy húzzák ezt a dögöt, mert különben nem tudnak kijárni. Szólítja három fiát, belekapaszkodnak a lóba négyen, rángatják, cibálják, de nem tudták elhúzni. Hanem az öreg róka nagy nehezen mégiscsak kibújt a lyukból, s szaladott a farkas komához.

– Hej, lelkem, komám, jöjjön csak, komám, egy döglött ló van a házam előtt, kendnek adom, vigye el.

Szalad a farkas nagy örömmel, hát csakugyan ott feküdt a ló. Próbálják húzni, nem bírják.

– Hej, hej – mondja a farkas –, hogy lehetne elhúzni, róka koma?

– Tudom én – mondja a róka. – A kend farkát a ló farkához kötöm, úgy elhúzhatja.

– Bizony jó lesz – mondja a farkas –, mégis van esze kendnek, róka koma.

Azzal a róka jó erősen összekötötte a ló farkát a farkaséval, a farkas elkezdi húzni, de meg sem tudja mozdítani. Pedig úgy erőlködött, hogy majd belészakadt.

Hiszen a szürkének sem kellett több, uccu! felszökött, szaladt a farkassal hegyen-völgyön által, erdőn-mezőn keresztül, meg sem állott hazáig.

– No, gazduram, hoztam társat!

Hej, megörült a szegény ember, bunkósbottal jól fejbe vágta a farkast, lenyúzta a bőrét, eladta, s az árán társat vett a szürkének.

Most már jobban ment a munka.

Ha a szürkének társa nem akadt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

BRÚGÓ

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak felesége meg egy szép leánya.

A szegény ember egyszer elmegy a vásárba, hadd vegyen egy s mást, amire szükség van a háznál, na, meg egy ünneplő ruhát is a leányának s fekete kendőt az anyjuknak. Megy a vásáron végig, s hát látja, hogy tele van egy korcsma emberekkel, húzzák a cigányok, esznek-isznak, táncolnak az emberek. De még az utca is tele van néppel, mind a korcsma elé csődültek. Úgy nézték, hallgatták, hogy mi van odabent. Gondolja magában a szegény ember: “Isten neki, bemegyek én is, megiszok egy messzely* bort, nekem sem árt meg.”

Bemegy a szegény ember, s hát a korcsma közepén egymagában táncolt egy nagy fekete, zsíros bundás ember, s csak úgy szórja az ezüsttallérokat a cigányoknak, de még az embereknek is. Aztán kínált boldog-boldogtalant:

– Egyék-igyék, bátya, legyen egyszer vasárnapja!

Ahogy bement a szegény ember, parolázott vele a nagy fekete, zsíros bundás ember, leültette, kínálta étellel-itallal. Hát a szegény ember evett-ivott. Mikor aztán ételből-italból elég volt, megköszönte illendőképpen, elbúcsúzott a zsíros bundás embertől, s ment ki a vásárba. Ott elkezdett alkudozni egy ünneplő ruhára, s hát csak odatoppan a nagy fekete, zsíros bundás ember, kiveszi a piros bugyellárisát, s a szegény ember helyett kifizeti az ünneplő ruhát.

– Ezt a leányodnak – mondotta a zsíros bundás ember.

Aztán vett egy egész öltözet ruhát, asszonynak valót.

– Ezt vidd a feleségednek.

No, ez még nem volt elég. Volt ott cifraszűr, dolmány, rámás csizma s miegyéb, megvette azokat is a szegény embernek. Ott mindjárt volt két szép csikó s fáin vasas szekér: kifizette azt is.

– Ez is a tied, szegény ember.

Szeme-szája elállott a szegény embernek. Hálálkodott, fogadkozott, hogy így meg úgy megszolgálja, mert ő bizony meg nem érdemelte ezt a nagy jóságot. De el sem búcsúzhatott a zsíros bundás embertől, elvegyült az a vásáros népek közt, a szegény ember pedig elindult hazafelé.

Hajt hazafelé a szegény ember szép csendesen, s hát egyszer csak elejébe toppan a zsíros bundás ember. Bezzeg megörült a szegény ember, s mindjárt hívta, hogy üljön fel a szekérre.

Na, fel is ült a zsíros bundás ember, pipára gyújtnak, aztán elkezdenek beszélgetni mindenről. Egyszer azt kérdi a zsíros bundás ember:

– Úgy-e, van neked egy szép eladóleányod?

– Hogyne volna, van bizony nekem, olyan szép, hogy nincsen párja hét puszta határban.

– Úgy-e, hogy Juliskának hívják?

– Annak hívják. Hát azt honnét tudod?

– Ne kérdezd te, hogy honnét tudom, elég az, hogy tudom. Csak menj haza békével, majd elmegyek hozzád háztűznézőbe.

Egy keresztútnál aztán leszállott a zsíros bundás ember, elbúcsúztak egymástól, s a szegény ember hazament a sok szép ajándékkal. Eltelik egy hét, eltelik két hét, el a harmadik is, s hát csakugyan jön a zsíros bundás ember, de nem bundában, hanem olyan ragyogó, fényes ruhában, hogy királyfinak is beillett volna.

Bezzeg fogadták nagy örömmel, felvetették a konyhát, ahogy lehetett, etették-itatták, traktálták, s még aznap megtartották a lakodalmat. Szép volt a legény, szép a leány is: nem kellett bíztatni, hogy szeressék egymást. Vége lesz a lakodalomnak, a nagy hejehujának, s a fiatalok fölkerekednek. Azám! De nem szekéren mentek, hanem mikor kiléptek az ajtón, honnét, honnét nem, elejükbe ugrott egy kecske, arra felült a zsíros bundás ember, fölkapta rá a feleségét is. Aztán hirtelen nagy forgószél kerekedett, s úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el.

Hej, istenem, lett nagy szomorúság a szegény ember házában! Ím, a leányukat odaadták magának az ördögnek, mert ördög volt az, mégpedig Brúgó, az volt a neve.

Jaj, sírt a szegény leány is! Majd megölte a búbánat, hogy ördög kezébe került. De a kecske csak vágtatott, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben, szállt a magas levegőégben, erdők-mezők, tengerek fölött. A szegény leány azt sem tudta, él-e, hal-e.

Egyszer aztán mégis leszállott a levegőégből, éppen egy nagy rengeteg erdő közepén. Ott leültek egy fa alá, s a leány csak sírdogált, hiába vigasztalta Brúgó, hiába cirókálta-morókálta, hiába hízelkedett neki mézesmázos szavakkal.

Nem messze attól a fától, ahol megpihentek, volt egy forrás. Mondta a leány:

– Engedd meg, hogy igyak abból a forrásból, mert majd meghalok szomjan.

– Csak eridj, igyál – mondta Brúgó –, de meg se próbáld, hogy elszökjél, mert a föld gyomrában is megtalállak, s szörnyű halállal halsz meg!

Odamegy a leány a forráshoz, iszik belőle, s amint vissza akart indulni, egy fehér galamb röppent a forrás mellé:

– Te jó leány – kérte a galamb –, adj egy csepp vizet ebből a forrásból!

– Jó szívvel – mondotta a leány. Aztán vizet merített a markával, s megitatta a galambot.

– Köszönöm, te jó leány, jótétel helyébe jót várj.

Azzal a galamb elröpült, a leány pedig visszament Brúgóhoz.

Brúgó felült a kecskére, ölbe kapta a leányt, s vágtattak tovább. Vágtattak erdők-mezők, tengerek felett, s egyszerre csak leszállott a kecske egy nagy fekete vár előtt, amelynek minden ablaka be volt falazva. Ott Brúgó a leányt bevitte egy sötét szobába, ledobta egy priccsre, s azt mondta:

– Itt maradsz ezentúl, ez a te lakásod.

Azzal kiment, otthagyta a leányt, aztán megint visszafordult, s bedobott az ajtón három kosfejet. Azt mondta:

– Ennek a három kosfejnek szemét, száját, fülét, orrát főzd meg s edd meg! A többit pedig készítsd a cselédeknek!

Haj, sírt a szegény leány, szakadott a könnye, mint a záporeső. De mit volt mit tenni, fogta a három kosfejet, s keserves könnyhullatások közt elkezdette tisztogatni.

Egyszerre csak megnyílik az ablak, s berepül rajta a fehér galamb.

– Hát te miért sírsz olyan keservesen, te jó leány?

– Ó, hogyne sírnék – mondotta a leány –, mikor ördögnek a házába kerültem, s csak hallgass ide, mit parancsol nekem, hogy ennek a három kosfejnek szemét, száját s fülét főzzem meg s egyem meg, a többit pedig adjam a cselédeknek.

– Azon bizony egyet se búsulj – mondotta a galamb –, csak főzd meg úgy, ahogy az urad parancsolta. Aztán mikor már megfőzted, van a konyhában egy macska, annak add oda, hogy egye meg.

A galamb elrepült, a leány pedig főzéshez látott, s mikor azzal készen volt, a macskának dobott mindent, s az meg is ette mind egy befaló falásig.

Jő haza Brúgó, jönnek vele a cselédei is, s kérdi a leányt:

– Na, megfőzted-e a három kosfejet?

– Megfőztem – felelt a leány.

– Meg is etted?

– Meg.

– Szem, száj, fül, orr, hol vagytok? – kérdi Brúgó.

– Itt vagyunk a jó meleg hasban – feleltek azok.

Megörült ennek Brúgó, egyszeriben megvilágosult a setét szoba. Lett nagy dínomdánom, hejehuja, lakodalom, s úgy kedvire járt az asszonynak, hogy az csupa csuda. Hiába volt ördög, mégsem vette észre, hogy a macska ette meg a három kosfejnek a szemét, a száját, a fülét s az orrát.

Telik-múlik az idő. Brúgónak hová, hová nem, el kellett utaznia, s megparancsolta a cselédeknek, hogy az asszonynak minden szavát megfogadják, mert hét esztendeig lesz oda, s azalatt az asszony lesz az úr a háznál.

Egyedül maradt az asszony a nagy palotában. Bú volt éjjele, bú volt nappala. Csak kesergett mindig, hogy hírét sem hallja apjának, anyjának. Itt kell, hogy elpusztuljon az ördög házában.

Amint egyszer sírdogálna, berepül hozzá a fehér galamb, s kérdi:

– Hát te mért sírsz megint, te jó leány?

– Ó, hogyne sírnék, mikor az ördögnek a házába kerültem, s nem is lesz innét soha szabadulásom.

– Egyet se búsulj – mondotta a galamb –, hallgass csak reám. Csináltass a cselédekkel egy olyan bárkát, melyen sem ajtó, sem ablak. Hordass belé hét esztendőre való eleséget. Akkor aztán eresztesd a sík tengerre, menj be a bárkába egy titkos ajtón, vidd magaddal a várkapu kulcsát is, a többit bízd a jó Istenre.

A galamb szépen elrepült, a leány pedig mindjárt megparancsolta a cselédeknek, hogy csináljanak ilyen meg ilyen bárkát. Hát a cselédek meg is csinálták, hordottak bele hét esztendőre való eleséget, beletaszították a tengerbe, a leány pedig egy titkos ajtón szépen bebújt a bárkába, s azzal Istennek ajánlotta lelkét.

Telik-múlik az idő. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, s hát a harmadik esztendőben hazakerül Brúgó, pedig mikor elment volt, azt mondta, hogy hét esztendeig ne is várják. Keresi a feleségét, végigjár a szobákon: volt feleség, nincs feleség. Kérdi a cselédeket, de azok nem mertek szólani semmit.

Hopp! Fölpattan Brúgó a kecskére, benyargalta az egész világot, megkérdezett boldog-boldogtalant, nem láttak-e ilyen meg ilyen leányt. Nem látta senki. Akkor neki a tengernek, benyargalta azt is, de ott sem találta meg.

Hazament nagy búsan Brúgó, ette a méreg s a bosszúság, hogy egyszer talált egy igazi jó feleséget, aki megfőzte a kosfejeket, s meg is ette a megennivalót, s most abból is kifogyott.

Ezalatt a bárka úszott szép csendesen, s mikor majd négy esztendeje úszott, meglátták a halászok, kihúzták a tenger partjára, megtalálták benne a leányt, vitték egyenesen a királyfihoz. A királyfinak erősen megtetszett a leány, ott tartotta magánál. De hogy szavamat össze ne keverjem, ez a királyfi olyan kényes volt az ételben, hogy csak az édesanyja főztjéből evett. Fogadhatott a királyné akármilyen híres szakácsokat, nem evett a főztjükből.

Egyszer, mikor a királyfi vadászni volt, a leányhoz repül a fehér galamb, s azt tanácsolja neki, hogy menjen ki a konyhára, segítsen főzni a királynénak.

A leány megfogadta a tanácsot, kiment a konyhára, ott sürgölődött-forgolódott, főzte a levest, gyúrta a tésztát. Jön az öreg királyné, nézi, nézi a leányt, megtetszett neki a keze fogása, s kérdi tőle:

– Hát te ki s mi vagy, édes leányom?

– Én bizony egy szegény ember leánya vagyok, felséges királyné.

– Hát hogy s mint kerültél te ide?

Elmondja a leány nagy búsan a történetét, hallgatja az öreg királyné, s azt mondja:

– No, lám, lám, de jó volna, ha a fiam feleségül venne téged. Megfőzi a leány az ebédet, aztán visszamegy a szobájába, ahol a királyfi tartotta. Jön haza a királyfi, asztalhoz ül, s kezd áradozni, hogy ő soha még ilyen jó ebédet nem evett.

– Pedig ezt nem én főztem, fiam – mondja a királyné.

– Hát ki?

– Az a leány, akit a szobádban tartasz elzárva.

Szalad a királyfi az ajtóhoz, szól a leánynak:

– Nyisd ki, te szép leány, az ajtót!

– Bizony nem nyitom én – felelte a leány.

Hiába istenkedett a királyfi, a leány nem eresztette be. Másnap megint vadászni ment a királyfi, de föltette magában, hogy hamarább visszafordul, akkor majd a konyhában találja a leányt. Úgy is lett, ahogy a királyfi gondolta. Ahogy hazajött a vadászatról, ment egyenesen a konyhába, s hát ott süt-főz a leány. Hirtelen betoppan a királyfi, megfogja a leány kezét, s mondja lelkes szóval:

– Te az enyim, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!

Hát éppen abban a szempillantásban kinyílik az ablak, beröppen a fehér galamb, s mondja a leánynak:

– Hamar, hamar, bújj be a bárkába, mert jő Brúgó!

Hej, istenem, szalad a leány, elbújik a bárkába, hanem a királyfi is elészólítja a legényeit, hamar megolvasztat 300 mázsa szurkot, s a kapu elé önteti. Jön Brúgó sebes vágtatással, nekivágtat egyenesen a kapunak, bele a forró szurokba, s porrá égett kecskéstül, mindenestül.

Akkor a fehér galamb rászállott a bárkára, s mondta a leánynak:

– Na, most kijöhetsz, elpusztult Brúgó, nem kell félned tőle. Lehetsz azé, akihez a szíved hajlandósággal vagyon. Még csak azt a tanácsot adom, hogy a Brúgó várának a kulcsát dobd a tengerbe, tenger vize majd kiveti a kulcsot, a Brúgó cselédei megtalálják, s elhozzák neked. Te meg add által a királyfinak, ő lesz ezentúl Brúgó várának a gazdája.

A fehér galamb aztán elrepült, s még aznap megvolt a lakodalom. Hét nap s hét éjjel szólt a muzsika, akkor aztán a szegény leányból lett királyné kisétált az urával a tenger partjára, a kulcsot beledobta a tengerbe, s hét óra sem telt belé, jöttek a Brúgó cselédei nagy örvendezéssel. Tudták már ebből, hogy Brúgó elpusztult. Eleget sanyargatta őket Brúgó, bezzeg örültek, hogy más gazdájuk akadt.

Egy hét múlva, kettő múlva felkerekedett a fiatal pár, elmentek Brúgó várába, s ím, amikor beléptek, megvilágosodott egyszerre, ragyogott, tündökölt minden szege-köve. Aztán ismét felkerekedtek, s idehozták a királyné apját, anyját, minden nemzetségét. Azt sem tudták ezentúl, hogyan élnek, olyan vígan éltek.

Itt a vége, fuss el véle!

ISTEN

Egyszer, mikor Jézus Szent Péterrel a Földön utazott, azt mondja Péter:

– Hej be szeretnék Isten lenni, majd másként kormányoznám én ezt a világot!

Mondotta Jézus szelíden:

– Bolondot beszélsz, Péter, bízd csak az Istenre a világot, egyedül ő tudja azt elkormányozni.

– De így, de úgy – mondja Péter –, majd megmutatnám én, csak egy napig lehetnék Isten.

– Hát jól van – mondotta Jézus –, teljék kedved, légy egy napig Isten.

Még jóformán ki sem mondotta ezt Jézus, aranyos karosszék szállott le az égből.

– Ülj bele, Péter, s kormányozd a világot!

Beleül Péter az aranyos székbe, s hát abban a pillanatban jön egy szegény asszony, hajtja a borjas tehenét a legelőre. A tehén a borjúval elkezdett legelészni, a szegény asszony pedig megfordult, s ment hazafelé. Rászól Péter az asszonyra:

– Hé, asszony, hát te nem maradsz itt? Ki őrzi a tehenedet?

– Majd őrzi a jó Isten – felelte az asszony –, van otthon elég gyermekem, akit őrizzek.

Azzal az asszony elmegy, a tehén a borjával ott marad a legelőn.

Mondja Jézus:

– Péter, te vagy az Isten, tenéked kell őrizned a tehenet s a borját – s ahogy Jézus ezt mondta, egy karikás ostor csavarodott Szent Péter nyaka körül.

Rekkenő meleg volt, csípték a legyek a borjat, egyszerre csak, uccu neki, fölcsapja a farkát, szalad árkon-bokron keresztül, s utána a tehén, de Szent Péter is kiugrik az aranyos székből, szalad a tehén után, nagyot rittyent a karikás ostorával, s kiabál:

– Hó, hahó, megállj, hó!

De bizony sem a tehén, sem a borjú meg nem állott. Csurgott a verejték Szent Péterről, s jó este lett, mire visszaterelte a tehenet a borjával.

– Látod, látod, Péter – mondotta Jézus –, az egész világot akartad kormányozni, s még egy tehenet sem tudtál megőrizni…

Telt-múlt az idő. Szent Péter, úgy látszik, elfelejtette ezt az esetet, s megint mondja Jézus Krisztusnak:

– Haj, de szeretnék Isten lenni!

– Ugyan, miért, Péter?

– S te még kérded azt, Uram! Segítenék az özvegyeken, az árvákon, a jókat megjutalmaznám, a gonoszokat megbüntetném. Hiszen ha Isten lennék, megmutatnám, hogy nem lenne több rossz ember a világon.

Jézus nem szólt semmit, hadd beszéljen Péter. Amint továbbmennek, Jézus egy fának az ágán méhrajt pillant meg.

– Eredj, Péter – mondja Jézus –, koppintsd meg azt az ágat, üsd a rajt a kalapodba, hátha hasznát vesszük.

Odamegy Péter a fához, megkoppintja az ágat, de a rajnak csak egy része esett a kalapjába, a más része a kezefejére hullott. A méhek egy ideig szépen megmaradtak a Péter keze fején, de egyszerre csak egyik megszúrja a fullánkjával, Péter nagy mérgesen ledobja a kalapját, s a többi méhet is lerázza a keze fejéről.

Kérdi Jézus:

– Mi lelt, Péter?

– Jaj, egy gonosz méh megszúrta a kezemet, úgy fáj! – mondotta Péter.

– Hát azért nem kellett volna ledobni az egészet, büntesd meg azt, amelyik megszúrt.

– Hiszen ha én tudnám, melyik szúrt meg – mondta Péter nagy haraggal.

– Látod, Péter, látod – mondotta Jézus –, mégsem lenne jó, ha te Isten volnál: az emberekkel éppen úgy cselekednél, mint ezekkel a méhekkel. Ha egy megbántana, bosszút állanál a többin is. Csak bízd Istenre a világot, Péter.

Mondotta Péter szelíden, meghunyászkodva:

– Igazad van, Uram, többet nem kívánom, hogy Isten legyek.

A ZSOLTÁRÉNEKLŐ MADÁR

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy istenfélő kegyes király. Ez a király olyan szép templomot építtetett, hogy csudájára jártak a világ minden tájékáról. Kívül-belül ki volt rakva a fala arannyal, gyémánttal, mindenféle drágakövekkel s telepingálva szebbnél szebb képekkel. Hanem mikor felépült ez a szép templom, mégsem volt megelégedve a király. Csak egyszer ment belé, s azt mondta, többet nem is jő el a templomba, amíg valaki el nem hozza a zsoltáréneklő madarat.

Hiszen elhozták volna, de azt sem tudta senki lélek, hogy hol s merre van az a zsoltáréneklő madár. Szomorú volt a király, nem volt sem éjjele, sem nappala. Hiába vigasztalták, nem tudták felvidítani.

Volt a királynak három szép dali fia, s ezek megegyeztek, hogy nem hagyják többet búsulni az apjukat, elmennek hárman háromfelé, s addig vissza sem jönnek, amíg közülük valamelyik a zsoltáréneklő madarat meg nem találja. Mondják az apjuknak, mit akarnak.

– Jól van, fiaim, menjetek, az Isten segéljen.

Feltarisznyálta mind a hármat arannyal-ezüsttel. Adott a háromnak három aranyszőrű paripát, a legszebbeket az aranyszőrű ménesből, s azzal a királyfik útnak eredtek.

Elindult a három királyfi, mentek hetedhét ország ellen, s egyszer csak az út háromfelé szakadt egy kút mellett. A kút előtt lapos kő volt, s a legkisebb királyfi azt mondja bátyjainak:

– No, itt váljunk el egymástól, hanem a gyűrűnket tegyük ez alá a lapos kő alá, s ha ide visszatér valamelyik közülünk, nézze meg a gyűrűket. Amelyiké megrozsdásodott, az bizonyosan nagy bajba került, a másik induljon utána.

A királyfik ebbe belegyeztek. Mind a hárman lehúzzák a gyűrűt (bele volt vágva a nevük is), szépen a lapos kő alá teszik, aztán elbúcsúznak egymástól. A legkisebb királyfi ment kelet felé, a két idősebb nyugat felé. Ezek nem is váltak el egymástól, csak hagyták, hogy jó messze eltávolodjék az öccsük, együtt maradtak, s együtt mentek a zsoltáréneklő madár után.

Táltos volt a kicsi királyfi lova; ezt a királyfi nem is tudta, mikor hazulról elindult. Csak azt várta, hogy a két idősebb királyfi elváljon tőlük, nekirugaszkodott a levegőégnek, egyet ugrott, kettőt szökött, s országokon, tengereken túl volt. Aztán egyszerre csak leszállott egy nagy hegynek az aljába, egy kicsi háznak az ajtaja előtt. Bemegy oda a királyfi, s hát egy olyan öregasszony ül a kemence előtt, hogy az orra a térdét verte. Köszön illendőképpen:

– Adjon Isten jó estét, öreganyám!

– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Ugyan hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Elémondja a királyfi, hogy miben jár. Azt mondja az öregasszony:

– Hej, édes fiam, én kilencszáz esztendős vagyok, s mindig akartam megszerezni a zsoltáréneklő madarat, de hiába próbáltam. Hát jól van, próbálj szerencsét. A lovadat hagyd itt, adok helyette mást, különbet, mert a tiéddel oda nem jutsz el, ahol a zsoltáréneklő madár van. Három kút mellett mégy el, egy réz-, egy ezüst– s egy aranykút mellett; de azt megmondom neked, hogy akármilyen szomjas légy, se te, se lovad ne igyatok belőlük. Aztán a Vörös-tengeren visz át a lovad. Annak a partján, magas hegy tetején van egy vár, abban lakik a tizenkét fejű sárkány, az őrzi a zsoltáréneklő madarat. Vedd el tőle, ha tudod, az Isten segéljen.

Útnak ered másnap a királyfi az öregasszony táltos paripáján. Repült az, mint a sebes szélvész, de még ennél is sebesebben, s egyszerre csak letoppantott a földre, megállott a rézkút előtt, s mondotta:

– Jaj de ihatnám!

– Nem szabad innunk, édes lovam, sem neked, sem nekem – mondotta a királyfi.

– Nem-e? Dehogynem. Te csak hallgass reám, édes gazdám, s ne az öregasszonyra. Csak igyál te is, ha megszomjúhoztál, s itass meg engem is.

Hát mit csináljon a királyfi, hallgatott a lova szavára.

Merített a rézvederrel, megitatta a lovát. Ivott ő is, s ím abban a szempillantásban kiszökik a kútból egy rézhajú leány, megöleli, megcsókolja a királyfit, s mondja lelkes szóval:

– Áldjon meg az Isten, hogy megszabadítál. Érted voltam rabságban tizenkét esztendeig. Nesze, adok neked egy rézalmát s egy rézvesszőt. Ha rossz ember támad meg, ezzel a vesszővel megvédheted magadat. Ezt az almát pedig tartsd meg emlékezetül.

Többet nem szólt a leány, eltűnt a királyfi szeme elől. Fölpattan a királyfi a táltosra, nekivág az a levegőégnek, repül országok, tengerek, erdők felett, s egyszerre csak letoppan az ezüstkút mellett.

– Jaj de ihatnám! – mondja a ló.

– Hát, ha ihatnál, csak igyál, édes lovam. Én többet nem mondom, hogy ne – s mindjárt vizet merített az ezüstvederrel. Megitatta a lovát, s jót húzott maga is.

Hát abban a pillanatban nyakába szökik egy ezüsthajú leány, öleli, csókolja, mondja lelkes szóval:

– Áldjon meg az Isten, dali szép királyfi, érted voltam rabságban tizenkét esztendeig. Köszönöm, hogy megszabadítottál. Nesze, adok neked egy ezüstalmát s egy ezüstvesszőt. Ha rossz ember támad rád, az ezüstvesszővel megvédheted magad, az almát tedd el emlékezetül.

Nem is szólhatott a királyfi, az ezüsthajú leány eltűnt a szeme elől. Na, felül a táltosra, repülnek tovább, mint a madár, s egyszerre csak letoppan a táltos az aranykút előtt.

– Igyunk ebből is, édes gazdám!

– Nem bánom, igyunk, édes lovam.

Vizet húz az aranyvederrel, megitatja a lovát, iszik maga is, s ím, a nyakába szökik egy aranyhajú leány, öleli, csókolja, s mondja ez is lelkes szóval:

– Áldjon meg az Isten, hogy megszabadítál. Tizenkét esztendeje, hogy rabságban vagyok, szomorú rabságban. Nesze, adok neked egy aranyalmát s egy aranyvesszőt. Ha megtámadnának, védjed magadat az aranyvesszővel. Az aranyalmát tartsd meg emlékezetül, s talán az Isten még hozzám vezérel valaha.

Többet nem szólt a leány, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Felül a királyfi a táltos lovára, egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s éppen a Vörös-tenger fölé ért. Ott ült a tizenkét fejű sárkány a vár tornácában, látta, hogy arra tart a királyfi, s okádta a tüzet mind a tizenkét torkából, s ott mindjárt porrá ég a királyfi, de a táltos hirtelen lemerült a Vöröstengerbe, s tűz nem fogta a királyfi testét. Aztán fölvágtat egyenest a sárkány várába, ott mindjárt összemennek, viaskodnak, egyet suhint a királyfi a rézvesszővel, s négy feje esik le a tizenkét fejű sárkánynak. Akkor veszi az ezüstvesszőt, suhint azzal is egyet, s a sárkánynak megint lehull négy feje. Kapja az aranyvesszőt, de történetesen nem a jobb, hanem a bal kezébe. Suhint vele, s a sárkánynak csak két feje esik le, maradott még kettő. Könyörgött a sárkány:

– Kegyelmezz az életemnek, királyfi, s mindenemet neked adom!

– Nem kell nekem egyebed, csak add ide a zsoltáréneklő madarat.

– Hej, csak azt ne vidd el – mondotta a sárkány –, legalább volna vigasztalóm nagy szomorúságomban.

De hiába, kedvesebb volt az élete, fölvezette a királyfit a szobába, leakasztotta a szegről a gyémántkalickát, abban volt a zsoltáréneklő madár, od’adta a királyfinak. De olyan szépen énekelt ez a madár, hogy a királyfi szíve megreszketett, s a könnye kicsordult belé.

– Na – mondja a királyfi –, most már igazán nem csudálom, hogy az édesapám olyan erősen szomorkodik ezért a madárért.

Elbúcsúzott a sárkánytól, fölpattant a lovára, s nyargaltak visszafelé. A sárkány tűzlángot eresztett utána a két torkából, de már ennek nem volt ereje, csak egy kicsit meglegyintette a királyfi arcát a melegség, föl sem vette, vágtatott tovább, mint a gondolat, s meg sem is állottak, míg a kilencszáz esztendős öregasszonyhoz nem értek.

– No, édes fiam, visszajöhettél-e?

– Vissza, öreganyám, s elhoztam a zsoltáréneklő madarat is.

A madár egyszeriben elkezdett énekelni, s az öregasszonynak a lélegzete is elállott a nagy gyönyörűségtől. Mondta a királyfi:

– Na, öreganyám, köszönöm a hozzám való nagy jóságát, mivel tudjam megszolgálni?

– Ne szolgáld nekem, fiam, semmivel, elég nekem, hogy hallottam a zsoltáréneklő madár énekét. Inkább én adok neked egy kicsi útravalót, mert szükséged lehet rá, amíg hazakerülsz. Nesze, fiam, egy tarisznya arany, vigyázz reá, mert még nagy hasznát veszed te ennek.

Megköszöni a királyfi illendőképpen ezt a nagy jóságot, fölakasztja a tarisznya aranyat a nyereg kápájába, de most már a maga lovára ült, az öregasszonyét otthagyta. Azzal elindultak hazafelé, vágtatott a lova, mint a sebes szélvész, s meg sem állott, míg ahhoz a kúthoz nem ért, ahol a királyfi a testvéreitől elvált. Felfordítja a lapos követ, s hát az ő gyűrűje olyan tiszta, úgy ragyog, mint amikor odatette, de a két bátyjáé olyan rozsdás volt, hogy a rozsdától alig látszott.

Megszomorodott a királyfi, nagyot sóhajtott:

– Istenem, istenem, ezek nagy bajba kerülhettek, de addig meg nem nyugszom, míg élve vagy halva meg nem találom őket.

Elindul a királyfi arrafelé, amerre a bátyjai indultak volt, megy hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön keresztül, s egyszer, amint az országúton mendegélne, látja, hogy két ember húz egy szekeret, egy harmadik ember meg erősen biztatja az ostorral. Jól megnézi a szekérbe fogott embereket, hát azok az ő testvérei.

– Uram, Jézus! – mondja a királyfi –, hát ti hogy kerültetek ilyen nehéz szolgaságba?

A királyfik elmondják, hogy ennek az országnak a királya elfogatta őket, s azóta úgy bánik velük, mint éppen az oktalan állattal, szekérbe fogatja őket.

Ment a királyfi egyenesen a királyhoz. Ott elémondja, hogy a bátyjaiért jött, ki akarja váltani.

– Jól van – mondja a király –, kiadom szívesen, csak fizess értük egy tarisznya aranyat.

Hej, csak most látta a királyfi, milyen jó volt, hogy az öregasszony egy tarisznya aranyat adott neki. Ott mindjárt kiönti az aranyat, de abban a szempillantásban bejön a királykisasszony, nagyot sikolt, a királyfi nyakába szökik, s mondja:

– Ez a királyfi szabadított meg engem, édesapám!

– Na – mondja a király –, ha ez szabadított meg, édes leányom, akkor a bátyjait én is szabadon bocsátom. Vedd vissza a pénzedet, fiam, nem kell, hanem a leányomat, ha tetszik, neked adom.

Mondja a királyfi:

– Köszönöm nagy jóságát, felséges királyom, de nekem elébb haza kell menni az édesapámhoz. Aztán visszajövök, s megtartjuk a lakodalmat.

Elbúcsúzik a királyfi a királytól, el a mátkájától, megígéri, hogy visszatér három hét múlva, ha az Isten is úgy akarja, s azzal elindult hazafelé. Mentek vele a bátyjai is. Adott alájuk a király két szép paripát, nem kellett, hogy menjenek gyalogszerrel. Útközben a királyfi elbeszélte a bátyjainak, hogy s mint szerezte meg a zsoltáréneklő madarat. De bezzeg elfogta az irigység őket, szégyellték, hogy az öccsük viszi haza a madarat, ők nem tudtak semmire sem menni, de sőt inkább szolgaságba kerültek. Azt mondja egyszer az idősebb királyfi az öccsének:

– Add ide, öcsém, azt a madarat, eleget vitted már te, hadd vigyem én is egy keveset.

A királyfi nem gondolt semmi rosszat, odaadta a madarat.

Mondja a középső királyfi is:

– Ejnye, öcsém, add ide már azt a tarisznyát, hadd vigyem én is, nehéz lehet neked.

Jól van, od’adja a királyfi azt is. Továbbmennek, aztán egy helyen letelepednek. Volt a tarisznyában étel is, ital is, amit a királykisasszony rakott belé. Elkezdenek falatozni az idősebb királyfik, de a kisebbnek egy falást sem adtak, pedig olyan éhes volt, hogy zöldet, vöröset látott. Kérte a bátyjait:

– Adjatok nekem is valamit!

Mondták a bátyjai:

– Adunk, ha megengeded, hogy mind a két szemedet kiszúrjuk.

– Hát szúrjátok ki, ha rávisz a lelketek – mondá a királyfi –, csak adjatok ennem.

S a gonosz lelkű legények csakugyan kiszúrták az öccsük szemét, úgy vetettek neki egy falás kenyeret. Második alkalommal a két karját vágták le, s azután dugtak a szájába egy falás kenyeret. Hanem, gondolták, így mégsem vihetik haza az öccsüket, s amint éppen egy tó mellett haladtak, megfogták, belevetették a tóba, s azzal tovább vágtattak.

Hiszen ha tudták volna, miféle tóba dobják, bizony nem dobták volna bele, mert annak a tónak csudavize volt. Amint beléesett a királyfi, kinőtt mind a két karja, aztán kimászott a tó partjára, ottan égi harmat hullott a szemére, s egyszeriben megjött a szeme világa.

Mármost mit csináljon, hazamenjen-e, vagy visszatérjen a mátkájához. Sem ide nem ment, sem oda nem ment. Amint mendegélt a réten, találkozott egy disznópásztorral, beállott melléje inasnak.

Ezalatt a bátyjai hazaértek, s nagy kevélyen átaladták az apjuknak a zsoltáréneklő madarat. Vitték a madarat a templomba mindjárt, de hiába vitték, olyan volt, mint a néma, nem szólalt meg. Összehívatja a király az ország bölcseit, s kérdi tőlük, vajon miért nem szól ez a zsoltáréneklő madár. Azt mondja