/ Language: Hungary / Genre:antique

Magyar mese- és mondavilág - I. kötet: A csodaszarvas

Benedek Elek


MAGYAR MESE- ÉS MONDAVILÁG

I.

A CSODASZARVAS

MESÉLTE BENEDEK ELEK

A szöveget gondozta és a Szómagyarázót írta

KOVÁCS ÁGNES

Eredeti kiadvány: Magyar mese- és mondavilág / mesélte Benedek Elek

[Budapest] : Könyvért ; Móra, 1987-1989

ISBN 963 11 6043 2

Készült a MEK Egyesület részére 2010-ben felajánlott

SZJA 1%-os támogatásból.

A felajánlásokat hálásan köszönjük!

A MEK Egyesület adószáma: 18100277-2-41

Bankszámlaszáma:

CIB Bank Zrt. 10700464-66140997-51100005

AZ OLVASÓNAK

A Magyar Meseés Mondavilág kötetei sok ezer példányban forognak a magyar ifjúság és a nagyközönség kezén, s így az a vágyam, hogy a magyar nép meseköltése közkinccsé váljék, máris teljesült.

Nagy lelki örömmel hallom, hogy könyvem a családos házak kedves barátja s az iskolai oktatásnak segítőtársa lett: hogy nagyok és kicsinyek gyönyörűséggel és haszonnal olvassák. A magyar népé ezért az érdem elsősorban. Az ő lelkének kincsei e mesék. Én csupán a nép mesemondó fia vagyok.

Köszönöm, hogy hallgatjátok mesemondásomat.

Kisbaconban, 1901 július havában

Benedek Elek

A CSODASZARVAS

Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akiknek maradvái* a hunok és magyarok.

Tudjátok-e, miről volt híres Nimród fejedelem? Arról, hogy abban az időben, de még azelőtt is, de még azután is, nem volt emberfia, aki úgy értse s úgy szeresse a vadászatot, mint ő. Így hallottam én a nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától. Reggel, ha fölkelt, s eligazgatta országának mindenféle dolgát, nyakába vetette a nyilát, fölkapott a paripájára, vágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, hegyeken-völgyeken, árkon-bokron keresztül, s lóhátról lőtte le a repülő madarat. Amely madárra ő ráfogta a nyilát, nem énekelt, nem röpült az többé.

Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit fölcseperedtek, vitte ezeket is magával. Különösen a két idősebb: Hunor és Magyar mindég ott nyargaltak az oldalán, s próbálgatták ők is röptében lelőni a madarakat.

Hej, volt nagy örömben Nimród, mikor látta, hogy apja fia mind a kettő: Hunor is, Magyar is. Nagy ritkán ha elhibáztak egy-egy madarat, s mondta is Nimród magában nemegyszer: még különb vadászok lesznek ezek a fiúk, ha embernyi emberré nevekedtek.

Örült ezen az öreg Nimród: hadd legyenek különbek a fiai, mint ő. Hadd menjen hírük hetedhét országon is túl.

Telt-múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, deli szép vitézekké cseperedtek, hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme a nagy szívbéli örömtől.

Gondolta magában Nimród: “na, ezeket a fiúkat már a maguk szárnyára is ereszthetem”. Hadd lakjanak külön sátorban, akkor menjenek vadászni, amikor kedvük tartja, s ott járjanak, ahová a szívük húzza. Mondta is a fiainak:

– Édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihetlek mindig vadászatra, amikor nektek tetszenék, lakjatok ezentúl külön sátorban. Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat, ökröt s mindenféle jószágot, hogy élhettek gond nélkül, s ha majd behunyom a szememet, tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét, gondját egymás közt becsületesen.

Megköszönték a fiúk édesapjuk nagy jóakaratját, másnap kiköltözködének a szülői sátorból, s egy szép lankás dombnak a tetején, egymástól nem messze, két sátrat üttetének fel, s ottan megtelepedének cselédjeikkel.

Eleinte csak a sátraktól nem messze jártak vadászni, de később mind messzibb, messzibb elkalandozának. Hanem azért estére mindig hazakerekedtek, aztán beszóltak az édesapjukhoz, elmesélték: hol, merre jártak, hány vadat lőttek, hányat hibáztak el. De egy este, mikor éppen a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólalt Hunor, és azt mondá az öccsének:

– Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle.

– Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled még mindig csak jót hallottam.

– Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg, mi van az országunk határán túl! Hátha ott még több a vad? Nagyobbak a folyók, s több a hal? Nézzük meg!

– Már régen forgatom én is ezt a fejemben – mondá Magyar –, csak ajangottam* elémondani. Itt már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek minden zegét-zugát, talán azt is tudjuk, hány bölény, medve, szarvas, hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdeinkben.

– No, azt könnyen számon tarthatjuk, mert erősen fogyatkoznak a vadak. Ami igaz, igaz: az édesapánk sok vadat lelőtt, de még mink is.

Megegyeztek, hogy pitymallatkor indulnak, mégpedig nyugat felé. Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, a legbátrabbakat, s vissza sem jőnek, míg a hó le nem szakad.

Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek, s útközben vadászgatván, mentek, mendegéltek elébb, elébb. Ahol az éjszaka meglepte őket, ott szállást vertek, megháltak, s reggel ismét továbbmentek.

Már rég túl voltak az országuk határán, s minél tovább mentek, annál jobban tetszett erdő-mező. Szemmel be nem lephető,* végetlen nagy rónaságon vitt keresztül útjuk, s közbe-közbe rengeteg erdőségekbe jutottak, melyek tele voltanak vadakkal.

Hej, ez kellett nekik! Itt aztán volt mire vadászni. Szerették volna, ha most itt volna az édesapjuk is, hadd látná, mi tenger vad van itt. Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. Meg is sokallották már, annyi volt a vad. Bölénybikák, szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon, nem bántották. Jobban esett, ha egy-egy vadat külön vehettek üldözőbe. Az után elcsatangoltak reggeltől estélig.

Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. Egy szarvas volt, amilyen csodaszépet még emberi szem nem látott. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet.

– Nézd, öcsém, Magyar, csodaszép egy szarvas! – kiáltott Hunor.

– Csodaszép, csodaszép! – kiáltott Magyar is –, még nem láttam ehhez hasonlatost.

– Utána!

Szaladott a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar s velük száz deli legény. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart.

Habba keveredtek* a vitézek paripái, mind lassúbb, lassúbb lett a vágtatásuk, de Hunor és Magyar nem hagyták félbe az üldözést. Biztatták a lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam!

Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék édesapjuknak. Mert az idegen földön sem feledték az édes jó apát… De hiába. Leszállt a nap, alkonyodott, s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas rejtekében. Ide már nem követhették: ott vesznének mindannyian. Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas is.

De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket ez olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, ameddig a szemük elért, erdők és folyóvizek. Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s játszadoztak a nap verőfényében.

– Be szeretnék itt maradni örökre! – mondá Hunor áradozó szívvel. – Hát te, öcsém, Magyar?

– Én is, bátyám, én is!

– De vajon mit szól majd az édesapánk?

– Az igaz. Holnap visszamegyünk, s tanácsát kérjük.

Másnap csakugyan felszedelőzködtek, s indultak vissza az édesapjuk országába. Visszatérőben csak annyi vadat ejtettek el, amennyire szükségük volt ebédre, vacsorára. Hét nap s hét éjjel tartott az útjok. Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. Az öreg Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. Szomorú volt, nagyon szomorú. Gyönge hangon kérdezte:

– Hol voltatok? Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak. Pedig érzem, hogy nem sokáig élek.

Mondá Hunor:

– Bocsáss meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. De lásd, visszajöttünk elmondani, hogy találtunk egy szép, nagyon szép országot, ahol megtelepedni nagy kedvünk volna mindkettőnknek.

– S az én országom nem kell tinéktek? – kérdé Nimród bánatosan.

– Apám – szólt most Magyar –, van neked rajtunk kívül még több fiad is, hadd legyen ez az ország az övék. Add ránk áldásodat, s ereszd szabadjára két idősebb fiadat.

Nimród szeme könnyel telék meg, s remegő hangon szólt:

– Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető kezemet.

Letérdeltek a fiúk, s az öreg megáldá.

– Eredjetek, az Isten vezéreljen! Áldás, szerencse kísérjen, amerre jártok!

Ezt mondá Nimród, s homlokon csókolá Hunort és Magyart. Még egyszer megpihent rajtuk tekintete, aztán behunyta szemét, s Hunor és Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelé.

Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a temetés után útra keltek, s testvéreiknek hagyván az országot, mentek, mendegéltek ama csodaszép sziget felé.

Hét nap s hét éjjel tartott az út most is, s mikor megérkeztek, leborultak a földre, s hálát rebegtek az Istennek, áldották a csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta őket.

Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak. Azt mondta Hunor:

– Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra* is!

– Jól van, bátyám, menjünk.

Fölkerekedtek a száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak a nagy rónaságon.

Hát egyszer mit látnak! Szemük-szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másnál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek körbe, közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.

Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben; nem szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyet gondolnak mind. Egyszeribe közrefogták a táncoló leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott a nyergébe, s azzal – uzsgyi neki, vesd el magad! – elvágtattak sebes szélnél sebesebben.

Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szép gyöngén leemelték a leányokat a nyeregből, és bevitték a sátrukba.

Aközben magukhoz tértek a leányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassankint nekibátorodtak, s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két deli szép fiú. De a többi leány sem bánta.

Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két leány, akit ők elraboltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leánya. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a leányok is örültek, mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.

Mondta Hunor az ő párjának:

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Mondta Magyar is az ő választottjának:

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Visszamondták a lányok is ezt szóról szóra.

Ez volt az ő esküjök.

Még aznap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek.

Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról ivadékra. Idők múltán már nem volt elég a szép sziget Hunor és Magyar nemzetségének.

Tovább kellett vándorolniok.

Új hazát, nagyobbat kellett keresniök, annyira elszaporodtak hunok és magyarok.

Merre mentek, hová jutottak, elmondom nektek később.

AZ ÉGIG ÉRŐ FA

Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. Az öreg király örült is, búsult is ezen a beszéden. Örült, mert erősen szerette egyetlen leányát; búsult, mert elgondolta, hogy ha meghal, árván marad ez a gyenge virágszál, s az a sok haragos királyfi még elveszi tőle az országot. Mondta is sokszor a leányának:

– Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok?

A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szépséges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: “Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat!”

De nemcsak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa – hiszitek, nem hiszitek –, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!

– Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha ez életben! – mondotta a királykisasszony.

Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forró-meleg vízzel leöntötték volna. Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást, kiabálja a leányát:

– Hol vagy, leányom, hol vagy?! – de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt.

Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának minden zegét-zugát, de sehol nem találták.

– Bizonyosan elrabolták – mondá egyik-másik.

– Talán a föld nyelte el! – találgaták az emberek.

Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt szíve a nagy, erős bánattól. Kerestette, kurrentáltatta* az egész országban, még azon is túl, egyetlen leányát s fele királyságát ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták.

Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi.

Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának – csak tudjátok meg – akkora levelei voltak, hogy mindeniken elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára!

Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél, ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele királyságát, holta után az egészet!

Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel visszafordultak. Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s le mászni a cifra gúnyás vitézeket.

– Istenem – sóhajtott a fiú –, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék!

Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki:

– Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz, s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson a bőréből hét pár bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá a legelső levélre: azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod.

A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta. A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elémondá, hogy mit akar.

Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást.

– Mit mondasz te, emberizink,* te?! – kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna, amit az elébb mondott.

– Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök a királykisasszony nélkül.

Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király:

– No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez?

– Azt – mondá a bolond –, hogy fogadd fel ezt a macskabékát* vicebolondnak.

De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak:

– Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek!

“Hm – gondolá a király –, ez már mégsem tréfabeszéd!” Azt mondta hát a kondásfiúnak:

– Jól van, fiam, János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral töretem ki.

János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya, egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt, hogy emberi szem nem látta többet.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor – éppen ahogy a malacka elémondotta – egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra – hej, ha letörik! –, ízzé-porrá törik minden csontikája!

“János, János, térülj vissza!” – mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét – szervusz, világ! –, ráugrott a falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van!

Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale. Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de akkorát sem, mint egy ütés tapló.*

Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer ablaka s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött, úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta.

– Úgy-é – rikkantott János nagy mérgesen –, nekem is van eszem, hé! – Fogta a baltáját, hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába.

Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel.

– Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövel ide, ahol a madár sem jár?!

Mondá János:

– Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához!

– Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű sárkány, vége az életünknek.

Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt:

– Hát ez az emberizink mit keres itt?

– Ó, lelkem, sárkányom – könyörgött a királykisasszony –, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon.

– Jól van, jól – morrogott a sárkány –, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot, hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik.

Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak, hogy csak kúrálja* ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon neki, máskülönben az életével játszik.

“Hiszen ez könnyű dolog!” – gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat sem látott, mióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson,* s nyögött a szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval:

– Egyél, te szegény pára, egyél! – de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett.

Egyszer csak megszólal a ló:

– Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani.

– Hát mit adjak? – kérdezte Jánoska.

– Égő parazsat, fiam, de sokat.

– Igen, de a sárkány azt mondta, hogy mindig mást adjak, mint amit kívánsz.

– No bizony, ha mást adsz, nem is viszed haza a királykisasszonyt – mondotta a ló.

Egyéb sem kellett Jánoskának. De már akkor ad ő mindent, amit a ló kíván. Mondta is a lónak:

– Na, te szegény pára, kívánj akármit, megteszem!

Mondá a ló:

– Csak azt kívánom, hogy vasárnap, mikor a sárkány a kisasszonnyal templomba megy, te maradj itthon, a favágón gyújtsd meg a kazlat, a többit csak bízd rám.

Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.

Megrázkódott, nagyot fújt a ló most, de bezzeg káprázott Jánoskának a szeme. Olyan gyönyörűséges aranyszőrű paripa lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de már aztán erre nem. Azt mondta Jánoskának:

– Na, te legényke, jótétel helyébe jót várj! Hallgass reám! Szaladj le a pincébe, van ott egy nyereg, egy kantár s egy kard, hozd fel hamar!

Szaladt Jánoska a pincébe, veszi a nyerget, kantárt, kardot, de mikor éppen ki akart serülni* az ajtón, jő a sárkány nagy derendóciával,* megállítja Jánoskát.

– Megállj, hé! Hová viszed ezt a lószerszámot? Meghalsz most, de mindjárt!

Ki is kapta egybe Jánoska kezéből a kardot, s le akarta nyisszenteni a nyakát.

– No, te emberizink – mondotta a sárkány –, búcsúzz az élettől, mert megcsaltál!

– Ne ölj meg, hagyd meg az életemet – könyörgött Jánoska –, nem csallak meg többet!

– Megöllek, te emberizink, hanem elébb még megiszunk egy kupa* bort a bűneidért!

Mindjárt eresztett egy kupa bort a legnagyobb hordóból, töltött magának s Jánosnak is, aztán biztatta:

– Igyál, te emberizink, többet úgysem iszol.

Ittak egyet, de Jánoska csak könyörgött tovább:

– Hagyd meg az életemet, kilencfejű sárkány, nem csallak meg többet!

Mondá a sárkány:

– Nem hiszek neked, János, de igyunk még egy kupa bort az én bűnömért is.

Ittak még egy kupa bort. Hát – Uram, Jézus Krisztus! – egyszerre csak elkezdett táncolni a sárkány, nagyokat rikkantott: “lábam ide, nem oda!” – s addig ide, addig oda, elterült a földön, s aludt, mint a bunda.

De bezzeg szaladt Jánoska esze nélkül! Jól levághatta volna a sárkánynak mind a kilenc fejét, de már az udvaron volt, mikor erre gondolt. Mondja az ötlábú lónak az esetét.

– Csak hamar nyergelj s kantározz; jól tetted, hogy nem nyúltál hozzá – mondá a ló. – Mikor egy fejét levágtad volna, egyszeribe felébred, s vége lett volna az életednek.

Jánoska hirtelen fölnyergelte az ötlábú lovat, fölpattant rá, s csak azután kérdezte:

– Hát aztán hová s merre, édes lovam?

– Az erdőbe, kicsi gazdám. Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátulya,* iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű sárkány ereje, ha ezeket elpusztítjuk, annyi ereje sem lesz a sárkánynak, mint egy szopós gyermeknek.

Eközben elindult a ló sebes vágtatással, s mire Jánoska egyet szólhatott volna, ott is voltak az erdőben.

– No, kicsi gazdám, itt vagyunk. Ahol ni, már jő is a vaddisznó.

Jött bizony, egyenest nekik tartott. Vicsorgatta az agyarát, felállott a két hátulsó lábára, s úgy rugaszkodott nekik, hogy levágja. De az ötlábú lónak nemhiába volt öt lába, úgy ódalba rúgta a vaddisznót az ötödik lábával, hogy egyszeribe felfordult. Nosza, Jánoskának is megjött a kurázsija, kirántotta a kardját, s úgy találta fejbe vágni a vaddisznót, hogy csak kétfelé vált a feje, s uccu neki! kiugrott belőle egy nyúl. Hipp-hopp, utána! Szaladt a nyúl, mint a szél, de még sebesebben az ötlábú ló, s mikor utolérte, úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy a szegény nyulacska mindjárt szörnyethalt. Jánoska most már leszállott a lóról, kettéhasította a nyúl fejét, s hát csakugyan benne volt az iskátulya, iskátulyában is benne kellett lenni a darazsaknak, mert zúgtak, dongtak, zakatoltak benne, mintha ördög bújt volna beléjük. Jánoska nem sokat teketóriázott, letette az iskátulyát egy lapos kőre, vett egy másik lapos követ, s azzal úgy ráütött az iskátulyára, hogy se iskátulya, se darázs.

– No, kicsi gazdám – mondá az ötlábú ló –, most már mehetünk haza bátran, ne félj a kilencfejű sárkánytól.

Hát csakugyan, amikor hazaértek, ott feküdt a sárkány a pincében, annyi ereje sem volt, mint egy beteg légynek.

– Megöléd az erőmet, úgy-é? – mondá Jánoskának, mikor meglátta.

– Meg én, de megöllek most téged is, a királykisasszonyt pedig hazaviszem.

– Ne ölj meg! – könyörgött a sárkány. – Vidd haza a királykisasszonyt, s vele ami kincset találsz, mind elviheted.

– Nem kell nekem a te kincsed – mondá Jánoska, s levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, nehogy többet lábra állhasson.

Azzal szaladt fel a királykisasszonyhoz, s elbeszélte, hogy mi mindent nem csinált, amióta nem látták egymást.

– Jaj, lelkem, Jánoskám – örvendett a királykisasszony –, nem is leszek én másé, csak a tied, akár itt maradunk, akár hazamegyünk!

Azt mondá Jánoska:

– De bizony itt nem maradunk, majd csak visszamegyünk valahogy.

Meghiszem azt, ha olyan könnyű lett volna! De csak most jutott eszébe Jánoskának, hogy milyen vékony ágon csúszott ő ide. Ő csak visszacsúsznék valahogy, de a királykisasszony leszédül az ágról, bizonyosan leszédül.

“Mit csináljak? mit csináljak?” – tűnődött, búcsálódott* Jánoska, s sétált föl s alá az udvaron nagy búsan. Egyszerre csak elébe áll az ötlábú ló, s kérdi:

– Min szomorkodol, kicsi gazdám?

Mondja Jánoska, hogy min szomorkodik.

– Azon bizony egyet se szomorkodj, hallod-e! Üljetek fel a hátamra, s a többit bízzátok reám!

No, ha úgy, hát fel is ültek az ötlábú ló hátára.

– Most hunyjátok be a szemeteket! – mondá a ló.

Behunyták.

– Most nyissátok ki!

Kinyitották.

Hát ott vannak az öreg király udvarában. Mentek föl a palotába, egyenest a király szobájába.

Hej, Istenem, az öreg király már halálán volt, de mikor meglátta a leányát, felszökött az ágyból, s ha meg nem fogják, mindjárt táncra kerekedik. Egyszeribe papot hívatott, s a fiatalokat összeadatta. Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ettek-ittak, táncoltak. Én is ott voltam, s addig táncoltam, míg a sarkam hátrafordult, aztán megfutamodtam hátrafelé, s úgy elszaladtam eléfelé, hogy mézeskaláccsal sem tudtak visszacsalogatni.

Aki nem hiszi, járjon utána.

SZÉP CERCERUSKA

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember, s annak két szép leánykája. De aztán olyan szép volt mind a kettő, hogy királykisasszonyoknak is beillettek volna. Be bizony!

Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott, átalszólt a kerítésen:

– Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem, s én titeket tejbe-vajba fürösztgetlek.

Megörült ennek Cerceruska, futott az édesapjához, s mondja, hogy mit üzent a szomszédasszony.

– Biz az jó lenne! – mondá az özvegyember, s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt.

Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta-marókálta a mostohájuk, de aztán csak megfordult az indulata, s a szegény árvák többször kaptak verést, mint ételt.

– Hallod-e – mondá Cerceruska a húgának –, ez a gonosz asszony még elpusztít minket, menjünk világgá!

– Én nem bánom – mondá a kisebb leányka –, menjünk világgá.

Jókor reggel fölkeltek, s azt mondták a mostohájuknak, hogy eprészni mennek az erdőbe, ha eleresztené.

– Csak menjetek – mondotta az asszony –, úgysem veszem semmi hasznotokat. – S mikor a leánykák kimentek a kapun, utánuk szólt lassan, de Cerceruska jól hallotta: – Az Úristen engedje meg, hogy mely állat lába nyomából isztok, azzá változzatok!

Na, ment, mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt mondja Cerceruska a húgának:

– Hallod-e, nehogy valamiféle állatnak a lába nyomából igyál, akárhogy megszomjúhozzál!

A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdettek. Szedegették az epret, egymásra nem is gondoltak, s lassankint, egyik erre, másik arra, elbódorogtak.*

Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, de nem talált sem forrást, sem patakot. Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy, erős szomjúságtól, ha egy csepp vizet nem talál. Ment, mendegélt keseregve, sírdogálva, s ihol talált egy csepp vizet valami állatnak a lába nyomában. Ő bizony iszik belőle, akármiféle állattá változzék, gondolá magában. Hát, Uram, Jézus, ne hagyj el! – ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott.

Eközben Cerceruska teleszedte a kosarát, s néz erre, néz arra, hát sehol sincs a kicsi húgocskája. Keresi, kiabálja, s jaj, Istenem, nem találja. Sírt Cerceruska, sírt keservesen, hogy zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad felé keserves nyihogással egy őzecske, nyalja-falja Cerceruskának kezét, arcát, mindenét.

– Ó, Istenem, Istenem – sírt Cerceruska –, ez bizonyosan az én kicsi testvérem! Nem fogadá meg a szavamat, s őzzé változott.

Megölelte az őzike nyakát, s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve. De még csak akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt pillantott meg. Kétcsövű puska volt a vállán, s egy kopó szaladgált, szimatolt előtte. Istenem, Istenem, ha meglátja a vadász, még meglövi a kis testvérét! Néz erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Áldott szerencsére meglát egy szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó megszimatolta az őzecskét, s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az őzecskét, de nem bántotta, hanem hirtelen megfordult, visszaszaladt gazdájához, ugrált, vinnyogott, s addig neki békét nem hagyott, míg egy darab kenyeret nem adott. A kopó felkapta a kenyeret, elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé, visszaszaladt a gazdájához, s még erősebben ugrált, vinnyogott.

Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt evésre, míg haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy darab kenyeret. A kopó ezt sem ette meg, hanem szaladt egyenesen a boglyához, s Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán vissza megint a gazdájához, felszökött rá, s olyan keservesen vinnyogott, mintha leütötték volna a derekát.

– No, várj csak – mondá a vadász –, még adok egy darab kenyeret, de már most magam is megnézem, hogy hová viszed, mert lehetetlen képes, hogy mind magad ennéd meg!

No hiszen elállott szeme-szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében egy szépséges szép leányka sírdogál, s mellette egy őzecske nyihog keservesen. Cerceruska ráborult az őzecskére, s könyörgött a vadásznak:

– Ó, édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én testvérkém!

– Mit beszélsz, te leányka, te – nevetett a vadász –, már hogy lehessen leánynak őz testvére.

Cerceruska erre elmondotta, hogy kik s mik ők, hogy milyen szerencsétlenül járt kis testvére.

Kicsordult a könny erre a beszédre a vadász szeméből, s azt mondta:

– Ne félj, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek palotámba. Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya.

Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát, s úgy sétált a királyi palotába.

Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák, Cerceruskának pedig minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót akar.

Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki dajkája volt a királynak, nézte rossz szemmel. Ennek az asszonynak volt egy leánya, s mind azon mesterkedett, hogy a király vegye feleségül az ő leányát. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királynak még nem volt felesége. Hiába ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy sem tetszett neki. Örült ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cerceruskát meglátta.

“Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király – gondolta magában –, de abból ugyan nem lesz semmi!”

Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a kertbe, hol az őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó, s mikor ennek a partján jártak, azt mondja az öregasszony:

– Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy.

Cerceruska belenézett a tóba, s abban a minutában* a gonosz asszony belelökte.

Hej Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az öregasszony odaszólt neki:

– Nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj!

Hazajő estére a király, s megy a Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska nincs ott. Hívatja az asszonyt.

– Hol van Cerceruska?

– Bizonyosan a kertbe ment. Mindig ott játszadozik az őzecskével.

Megy a király a kertbe, keresi, kiabálja Cerceruskát, de csak az őzecske volt ott, az pedig csak nyihogott, szaladgált, nem tudott szólani.

Megszomorodott a király erősen. Azt hitte, hogy Cerceruska elbujdosott a palotából. Kurrentáltatta az egész országban, teméntelen aranyat ígért annak, aki visszahozza Cerceruskát, de ígérhette volna fele királyságát: Cerceruskát senki meg nem találta.

Egész napokon keresztül ott járt-kelt a király a kertben, s az őzecskét simogatta, kérdezte:

– Nem láttad-e Cerceruskát? – de az őzecske csak nyihogott, nem tudott beszélni.

Látta ezt az ördöngös, gonosz asszony, s megijedt, hogy ha a király mindig a kertben jár, még valahogy eszébe jut, hátha a tóba taszították Cerceruskát. Ő bizony elpusztítja az őzecskét is. Megvárta, hogy menjen el hazulról, egyszeriben mészárost hívatott, s bementek a kertbe, hogy vérét vegyék szegény őzecskének.

Haj, szegény teremtés, mikor meglátta, hogy jő a mészáros a késsel, nekirugaszkodott, s szaladt a tó körül, ahogy csak bírták gyenge lábai.

Hiába csalogatták, meg nem állott. S halljatok csudát: amint a tó körül szaladgált, a nagy ijedségtől megjött a szava, s elkezdett beszélni:

Kelj ki, édes Cerceruskám,

tónak fenekéből,

nagy halnak beléből!

Fenik a kést gyenge bőrömnek,

mossák a réztányért piros véremnek!

Éppen ebben a szempillantásban érkezett a kertbe a király, s hallja, hogy mit kiabál az őzecske. Mindjárt összekiabálja az egész udvar népét, kimereti a tó vizét, kifogatja a nagy halat, a hasát fölvágatja, s hát csakugyan benne volt Cerceruska. Úgy láttam, mint ma, hogy élt, s még százszor szebb volt, mint annak előtte.

Volt öröm, de milyen! A kicsi őzecske is akkorákat ugrott örömében, hogy egyszer csak keresztülbucskázott a fején, s hopp! hallgassatok ide! egyszeribe visszaváltozott leánykának.

Eközben a tó ismét megtelt vízzel. No, ha megtelt, a király meg is fogatta a boszorkányt, beledobatta a tóba. Cerceruskát pedig fölvezette a palotába, egyszeribe papot hívatott, az összeeskette őket, s még aznap a fiatal pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.

Ha kiszállnak, legyenek a ti vendégeitek.

A FEKETE HAVAS

Volt egyszer egy király, s annak három dali szép fia. Ennek a királynak mindig vadászaton volt az esze, egyebet sem igen tett egész életében. A fiait is mindig magával vitte, s az apjuk hat havasának nem volt olyan szege-lika, hol a fiúk ne vadásztak volna. Volt a királynak még egy havasa, a fekete havas, de ide hiába kéredzettek a királyfiak, az apjuk e világért meg nem engedte volna, hogy odamenjenek vadászni.

Na, telt-múlt az idő, s az öreg király meghalt. Ahogy elföldelték, a három fiú összetanakodott, s a temetés után egybe nekicihelődtek: elindultak a fekete havasba, hadd lám, mi isten csodája lehet ott, hogy az apjuk mindig úgy tiltotta a vadászást abban.

Hát megérkeztek szerencsésen a fekete havasba, jártak-keltek, kódorogtak, leskelődtek, nézelődtek mindenfelé, de az Isten Istenem ne légyen, ha még csak egy madarat is láttak.

Megszólal egyszer a legidősebb királyfi, s azt mondja:

– Halljátok-e, többet ne kódorogjunk együtt, hanem itt ezen a helyen váljunk el, s menjünk hárman háromfelé. Ihol van, ni, három nyílása az erdőnek, álljon be mindenik egy nyílásba, s menjen, amíg a szeme lát.

Jól van, ebben megegyeztek. De még, hogy szavamat ne felejtsem, azt is határozták, hogy valami haszontalanságra egyik se találjon lőni, mert a lövésre visszajő a másik kettő, s ha haszontalanságra lőtt, úgy felpofozzák, hogy szikrát hány a szeme.

Ebben is megegyeztek, s azzal elváltak. Mentek, mendegéltek, hárman három irányban. Ahol ni, a legkisebb fiú, még alighogy elvált a bátyjaitól, meglát egy repülő hollót, a szájában valami fényességgel.

“No, ezt lelövöm – gondolá magában a királyfi –, ki tudja, milyen drága portéka lehet az a fényesség.”

Fogta a nyilát, célba vette a hollót, s abban a minutában le is puffantotta. Szalad hozzá, nézi, mi van a szájában: hát egy darabocska acél. A lövésre nagyot csendült az erdő, odaszaladtak az idősebb királyfik, és már messziről kiabálták:

– Mit lövél, hé, mit lövél?!

Mondani sem merte a királyfi. Hej, megmérgelődtek a bátyjai, s jól megpofozták erről s túl.

– Hát te ilyen haszontalanságra vesztegeted a nyílvesszőt, te oktondi, te!

Nagy dérrel-dúrral otthagyták az öccsüket, hanem ez egyet gondolt, s az acélt eltette. Hátha még valahol hasznát veheti ennek a haszontalanságnak?

Továbbment, s amint ment, mendegélt, egy magas kőszikla tetején megpillant egy sólyommadarat. Gondolja, ő bizony lelövi, ez talán nem lesz haszontalanság. Célba vette, de a sólymot nem találta, hanem sólyom helyett egy darabocska szikla pattant le. Fut oda, vajon mi lehet az? Hát igazi jóféle kova. No, zsebre tette ezt is, hátha hasznát veszi. Hiszen zsebre tehette, de jöttek a bátyjai is, s mikor megtudták, hogy kovát lőtt, úgy felpofozták szegény fejét, hogy a szeme csak úgy karikádzott belé.

Aztán ment ismét mind a három a maga útjára.

Szomorú lett a kicsi királyfiú, a könny is patakzott a szeméből. Tőle ugyan repülhettek, károghattak, csiripolhattak a madarak, rájok sem nézett. Hanem amint ment, mendegélt nagy búsan, egy magas fának az oldalán megpillantott egy mókust. Megállt, gondolkozott egy keveset, vajon lelője-e. Hátha ez mégsem haszontalanság. Célba vette, rálőtt a mókusra, de nem találta. A mókus helyett egy nagy tapló esett a földre.

– No, ez sem sokat érő, de azért elteszem – mondá a királyfi. El is tette, de szaladtak is a bátyjai, s mikor látták a taplót, úgy felpofozták a kicsi királyfit, hogy a szeme zöldet, veresét látott.

Eközben esteledett, s a királyfiak többet nem is váltak el egymástól, együtt mentek tovább. Azt mondta a legidősebb, hogy nem ereszti szabadjára a kicsi királyfit, mert még mind ellődözi oktalanul, ami nyílvesszeje van.

Mentek, mendegéltek, s egyszerre csak meglátnak egy őzet. Futott nagy sebesen az úton keresztül, éppen előttük. No erre mind a hárman rálőttek, s el is találták. Fölvették, s vitték magukkal. Gondolták, jó lesz vacsorára.

Továbbmentek, mendegéltek, s ím egy gyönyörűséges szép rétre értek. Ez a rét a fekete havasnak éppen a kellős közepén volt. A rét közepén pedig volt egy forrás, a forrás mellett egy rézvályú. Egybe megnyúzzák az őzet, megmosták a húsát. Hiszen jól van, de nyersen csak nem ehették meg a húst. Fa, az elég volt, de tűz mégsem volt, mert nem hoztak hazulról se kovát, se acélt, se taplót.

– No, lássátok – mondá a legkisebb királyfi –, ti engem cudarul felpofozátok, hogy acélt, kovát, taplót lőttem. Hát most csinálok tüzet, ha a pofonokat visszaszámlálhatom nektek.

Az idősebb királyfik nem bánták, ha duplán visszaszámlálja is, csak tüzet csináljon, mert éhesek voltak erősen. De a kicsi királyfinak jó szíve volt, s nem számlálta vissza a pofonokat, sem kétszeresen, sem egyszeresen, hanem hamarosan elészedett acélt, kovát, taplót, s olyan tüzet csinált, hogy csak úgy lobogott a láng az ég felé. Azután az őzet fanyársra húzták, a tűz felett megforgatták, megsütötték, s csak a csontja meg a bőre maradt az őznek: a húsát megették egy béfaló falásig.* Vacsora után a tűz körül leheveredtek, de a legidősebb mégis meggondolta, s fölállott. Azt mondta:

– Ti csak aludjatok, én ébren maradok reggelig, nehogy valami csúfság essék rajtunk.

Azt bizony jól tevé, hogy talpon maradt, mert alig alvának el az öccsei, hát jő egy háromfejű sárkány, egyenesen a rézvályú felé. A szájából háromrőfnyire szakadt a láng előre, s mikor észrevette a királyfit, nekiszaladt, hogy fölfalja, de mindjárt.

– Hej, Uram, Jézus, ne hagyj el! – fohászkodott a királyfi, azzal kirántotta a kardját, s nyissz, nyissz, nyissz, lenyisszentette a sárkánynak mind a három fejét, mintha ott sem lett volna.

Közmént* legyen mondva, ez a háromfejű sárkány egy ötfejű meg egy hétfejű társával Feketegyász városán túl lakott, egy feneketlen tóban, s onnét jártak szerre éjjelenként a forráshoz, s ha jól ittak belőle, ismét visszamentek a feneketlen tóba. Nem is igen járt errefelé sem ember, sem állat, mert a sárkányok, akit útjokban találtak, felfalták.

No, elég az, hogy a királyfi megölte a háromfejű sárkányt. De annyi vér folyt ki a testéből, hogy a tűz is elaludt, s reggelre csak egy kicsi égő üszök maradt meg. Csakhogy ez megmaradt! Ebből istenes tüzet csináltak, s aztán ismét nekicihelődtek, s jártak-keltek, kódorogtak egész nap a fekete havasban. Estére visszajöttek a tűzhöz, s most a középső királyfi virrasztott. Bezzeg hogy jött éjjel az ötfejű sárkány. Hiszen ha jött, ott is maradt, mert a középső királyfi sem volt ám olyan tedd el s elé se vedd legény. Lenyisszentette a sárkánynak mind az öt fejét. De már ebből annyi vér folyt, hogy a tűzből csak egy pislákoló parázs maradott reggelre, úgy eloltotta. De csakhogy maradt egy parázs: ebből megint olyan tüzet csaptak, hogy csak úgy lángolt, szikrádzott.

Harmadik este a legkisebb királyfira jött az őrzés sora. A bátyjai, mikor lefeküdtek, megmondták neki, hogy ha közeledik a sárkány (mert bizonyosan jő ma éjjel is), felköltse őket, ha jót akar!

– Jól van, jól, majd felköltlek, csak aludjatok – mondá a kicsi királyfi.

Hát – Uram, Jézus Krisztus, adj egy kicsi spirituszt!* – alighogy az idősebb királyfiknak bekoppant a szemük, jött a hétfejű sárkány, s a hét szájából szakadt a láng hét rőffel előre.

– Gyere, gyere – mondá a kicsi királyfi –, emberedre találsz! – Hej, hogy megküzdöttek, hogy megerősködtek, de hogy! Még a föld is rengett belé, ahogy össze-összecsaptak, de a kicsi királyfi bizony nem költötte fel a bátyjait. Meggyőzte ő egymaga is a hétfejű sárkányt. Hanem aztán ennek annyi vére folyt ki, hogy csakugyan egy égő szikra sem maradt a tűzből.

– Hm, hát most mit csináljak? – tanakodott a kicsi királyfi. Az acél megvolt, de a kovát valahol elejtette: hogy csinál most tüzet?

Ő bizony egyet gondol, s felmászik egy magas fára, hátha lát valahol tüzet. Majd arra megy aztán, s kér egy szem parazsat. Mindjárt fel is mászott egy fára s annak is a legmagasabb ágára, onnét széttekintett. Nézett, nézett sokáig északra, keletre, nyugotra, délre, de nem látott tüzet sehol. Messze, messze, jó háromnapi járóföldre, egy rengeteg havasban mintha pislákolt volna valami lángocska, node ezt ugyan reggelig meg nem járja. “Pedig ott bizonyosan nagy tűz lehet” – gondolta magában.

Gondolkozott, tanakodott, s addig gondolkozott, addig tanakodott magában, hogy mégiscsak elmegy oda, ahol az a tűz van, anélkül nem kerül a bátyjai elé.

Ment, mendegélt nagy búsan, s hát alig ment egy jó futamodást, találkozik az Éjféllel. Köszöntötte illendőképpen:

– Adjon isten jó estét, bátyámuram! Merre tart, ha meg nem sérteném?

– Én bizony, fiam, a fekete havasnak tartok, ez van most soron.

– Álljon meg, édes bátyámuram, ne menjen tovább, amíg én vissza nem kerülök! – kérte Éjfélt a kicsi királyfi.

Nagyot kacagott az Éjfél erre a beszédre.

– No, hallod-e, megvénültem, azt sem tudom, hány ezer esztendeje járom a kerek világot, de még ezt tőlem nem kívánta senki fia.

– No, márpedig innét egy tapodtat sem megy, bátyámuram! – erősködött a kicsi királyfi, s ahogy ezt mondta, hirtelen jó szíjas héjat hántott le egy növendék fáról, s az Éjfélt megkötözte egy vastag bükkfához.

Mérgelődött, rugdalódzott az Éjfél, de hiába, nem tudott a gúzsból kiszabadulni. A kicsi királyfi pedig tovább ment nagy vígan. De alig haladt egy puskalövésnyire, szembejő vele a Hajnal.

Kérte ezt is – de milyen szépen kérte! –, hogy állapodjék meg, amíg visszakerül, de a Hajnal akkorát kacagott, hogy zengett belé az erdő.

– No, ha úgy – mondá a királyfi –, mindjárt megtanítlak emberségre! – Megkötötte a Hajnalt is jó erősen, de úgy, hogy mozdulni sem tudott.

Most már mehetett bátran, nem félt, hogy megvirrad, amíg ő vissza nem kerül. Ment, ment, haladott, az idő meg egy helyben maradott. Addig ment, amíg abba az erdőbe nem ért, ahol az a tűz világolt.

Hej, de milyen tűz volt ez! Rengeteg erdőnek a közepén, egy nagy tisztáson tőből levágott fák ágasul-bogastul kazalba voltak rakva, de olyan magasra, mint egy emeletes ház, ezt négy oldalról s négy szegről meggyújtották. Ezt a rettenetes nagy tüzet látta a kicsi királyfi egy pislákoló lángocskának a fekete havasból. No, itt volt tűz, volt eleven parázs, csak közelibe kellett menni. Megállt a királyfi, széttekintett, s hát a tűz körül huszonnégy erdei tolvaj ült, s valamin erősen tanakodtak.

“Ha odamegyek – gondolta magában –, ezek egyszeriben megölnek.” Fogta a nyilát, a nyílvesszőre rászúrt egy darab taplót, hogy majd azt keresztüllövi a tűzön, aztán kerülő úton a tüzes tapló után megy, fölveszi, s visszamegy a fekete havasba.

Úgy is tett, keresztüllőtt a tűzön, s a tapló tüzet is fogott, de hiába ment lábujjhegyen, a száraz falevelek zörögtek, ropogtak, s az erdei tolvajok észrevették.

Hej, egyszeriben felszökdöstek a haramiák, megfogták a királyfit, akit jól ismertek, mert mind az ő országából valók voltak.

– Húzzuk nyársra! – kiáltotta egyik is, másik is.

– Dobjuk a tűzbe! – kiáltottak némelyek.

– Sem nyársra nem húzzuk, sem tűzbe nem dobjuk – mondá a haramiák vezére. – Hasznát vehetjük még ennek a fiúnak. Tudjátok-e, hogy a Feketegyászváros királyának mért nem tudunk bejutni az udvarába? Azért, mert a torony tetején az a vaskakas mindig kukorékol, ha a palota felé közeledünk, s erről a katonák észrevesznek. Hát csak hagyjuk meg az életét ennek a legénykének. Ő majd lelövi a vaskakast, aztán elraboljuk a kicsi királykisasszonyt meg a királynak minden kincsét.

Tetszett ez a beszéd a haramiáknak, s meghagyták a királyfi életét. Nyomban el is indultak Feketegyászvárosba. Mikor a városhoz közeledtek, a királyfit előreküldötték, hogy lője le a vaskakast. Előrement a királyfi, éppen a várfal alá, célba vette a vaskakast, s úgy lelőtte, hogy az többet nem kikirilt* ez életben. Erre a haramiák is a vár alá mentek, a királyfiú kezébe egy kötelet adtak, azután föltaszították a vár fokára, hogy a kötélnél fogva húzza fel őket, a másik oldalon pedig eressze le.

“No hiszen, majd leeresztelek” – gondolta a királyfi.

Mikor a vár fokán volt, sorba felhúzta a haramiákat, de amint egyenként leeresztette, valamennyinek lenyisszentette a fejét. Most már szépen vissza is fordulhatott volna, de ő bizony egyet gondolt, s beugrott a király udvarába, föl egyenest a palotába. Bement az első szobába: ott a király aludott; be a másodikba: ott a királyné; be a harmadikba: ott a király három leánya. Mind a három leány fejénél egy-egy szál gyertya égett, s ő a gyertyákat elvette, s a leányok lábához tette. Az idősebb leányok nem ébredtek föl, de bezzeg fölébredt a kisebbik, s nagyot sikoltott, mikor meglátta a királyfit.

– Ki vagy te?! Mi vagy te?! Hogy jöttél ide?! – kérdezte a királykisasszony.

– Ne félj tőlem – mondá a királyfi –, nem bántalak, szépséges szép királykisasszony! – Aztán elmondta szép sorjában, hogy ki s mi ő, mi mindenen ment keresztül, s hogy került ide.

Reszketett eleinte a kicsi királykisasszony, mint a nyárfalevél, de most már nem félt. Elvezette a királyfit a szomszéd szobába, s ottan jól megvendégelte, vacsora után pedig egy gyűrűt s egy zsebkendőt adott neki jegybe. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királykisasszonynak erősen megtetszett a vitéz királyfi, de még a királyfinak is a kicsi királykisasszony.

Hej, bezzeg szeretett volna most mindjárt itt maradni a királyfi, de neki még vissza kellett menni a bátyjaihoz, hogy reggel tüzet gyújtson nekik. Elbúcsúzott jegybéli mátkájától, de megígérte, hogy éppen “megy s jön”, s egyszeribe megtartják a lakodalmat. Hanem mielőtt a falon keresztülmászott volna, mind a huszonnégy haramiának az orra hegyéből lecsippentett egy falást, aztán keresztül a falon, uccu neki az erdőnek, a haramiák tüzéből fölkapott futtában egy üszköt, s meg sem állott a fekete havasig. Itt a Hajnalt is, az Éjfélt is eloldozta, jó utat kívánt mind a kettőnek, ahol sár nincs. No, szaladtak is azok, mikor megszabadulhattak, de olyan sebesen, hogy mikor a királyfi a testvéreihez ért, már árkon-bokron rég túl volt az Éjfél is, meg a Hajnal is.

Az idősebb királyfik aludtak, mint a bunda, s mire fölébredtek, pattogott a tűz, mit az öccsük csinált. De bezzeg eltátották-e szemüket-szájukat, mikor a kicsi királyfi elmondta, hogy hol s merre járt az éjjel. Az, az, az éjjel! Volt az három éj is egy végben.

No, hanem azt még nem is mondám nektek, hogy lakott a Feketegyászvárosban egy híres vitéz, akinek olyan veres volt a haja, mint a veres láng, még annál is veresebb. Úgy is hítták, hogy Veres vitéz. Ez a Veres vitéz korán reggel kiment a várfal alá, történetesen éppen oda, hol a haramiák feküdtek. Tudta jól, hogy kik s mik voltak ezek; azt is tudta, hogy mi járatban lehettek. Fogta a kardját, s ő is lenyisszentett egy-egy faláskát mind a huszonnégy haramia orrából, s ment nagy kevélyen egyenest a királyhoz, s azt hazudta, hogy ő ölte meg a huszonnégy haramiát.

Örült a király erősen, mert tudta, hogy a huszonnégy haramia régen fenekedik a kicsi királykisasszonyra meg a drága sok kincsére; nagy örömében azt mondta hát a Veres vitéznek:

– No, te Veres vitéz, nagyot cselekedtél, nem maradok adósod. Három leányom közül válaszd feleségnek, amelyik tetszik, s vele adom az országomnak is tiszta harmadját.

Veres vitéz bezzeg hogy a legkisebbet választotta, mert hogy az volt a legszebb.

Hívatja a király legkisebb leányát, s mondja neki szép atyai szóval:

– Édes leányom, készülj, férjhez adlak mostan.

– Kihez, apám, kihez? – kérdezte a királykisasszony.

– Egy vitéz emberhez, aki az éjen egy nagy szerencsétlenséget fordított el fejünkről. Megölt huszonnégy haramiát, akik tégedet is el akartak rabolni.

– Akárki legyen – mondá a királykisasszony –, szíves örömest leszek a felesége, édesapám.

Úgy bizony, mert a kicsi királykisasszony az ő jegybéli mátkájára gondolt. Csak akkor tudta meg, hogy más a vőlegénye, amikor a vendégség összegyűlt, a pap is eléállott, hogy összeeskesse a Veres vitézzel.

Sírt a kicsi királykisasszony, patakzott a könny mind a két szeméből, kétszer is földhöz verte magát, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, mégsem lesz a Veres vitéz felesége. Hiába illegette-billegette magát a Veres vitéz, a királykisasszony rá sem nézett. Egyszerre csak kiszaladt a szobából, otthagyta a vendégséget. Utána az édesapja, eléfogja a leányát, kérdezi, faggatja szépen: mi lelte, mi fordította meg az akaratát.

Megmondta a királykisasszony, nem teketóriázott. Elmondott mindent úgy, ahogy történt.

Nosza, a király mindjárt eléhívatta a leggyorsabb kengyelfutóját, s szalasztotta a fekete havasba; fekete havas közepén arra a rétre, ahol egy rézvályú van; ottan talál három királyfit, hívja meg a vendégségbe.

A kengyelfutó éppen ott találta a három királyfit. Most is a kicsi királyfi kalandozásáról beszéltek, hát nem is félhetett, hogy másokat talál meghíni.

Hiszen egyéb sem kellett a kicsi királyfinak, csak azt hallja, hogy az ő jegybéli mátkáját máshoz akarják adni feleségül!

Indultak nyomban, s meg sem állottak Feketegyászvárosáig. Ezalatt a királyi palotában folyt a dínomdánom, lakodalom. Gondolták, hogy majd visszafordul ismét a királykisasszonynak az akarata, hát előre ettek-ittak, vigadoztak. Veres vitéznek akkora volt a becsülete, hogy a székire tizenkét párnát tettek, s úgy ültették a tetejébe.

Hej, halljatok csudát, mi történt! Az történt, hogy mikor a királyfik béjöttek az udvarra, s ráléptek a palota első garádicsára, Veres vitéz alól kicsusszant egy párna. S ahogy jöttek feljebb-feljebb a garádicson, minden lépésre egy párna csusszant ki Veres vitéz alól; mikor a királyfik beléptek a szobába, a szék is kifordult alóla, s úgy elterült a földön, mint egy kecskebéka.

A kicsi királyfi ezután elémondotta szép sorjában, ami történt elejétől fogvást, s bizonyság okáért megmutatta a huszonnégy haramia orra hegyét is.

– Ez az igazi! Ez az igazi! – kiáltották a vendégek.

A király is látta, hogy melyik részen van az igazság. Veres vitézt ló farkára köttette, s végighurcoltatta az utcán. Hanem a három leányát még aznap a három királyfinak adta, s helybe csaptak olyan lakodalmat, amilyen nem volt s nem is lesz hét puszta határban. A kicsi királyfi ott maradt Feketegyászvárosban, az idősebb fiúk pedig hazavitték a feleségüket. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

ERŐS JÁNOS

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon egy sánta arasszal innét, volt egy szegény asszony, s annak egy nagy mihaszna fia. Szőtt, font a szegény asszony éjjel-nappal, keze-lába meg nem állt a nagy, erős munkában, de az a kötélrántó* nagy kamasz legény bezzeg nem csinált semmit, csak heverdegélt a porban reggeltől estig, s őrölgette a port egyik kezéből a másikba.

Hej, búsult a szegény asszony, csakhogy föl nem vetette a nagy bánat s a keserűség. Mi lesz az egyetlen magzatjából, ha ő egyszer behunyta a szemét. Hiszen olyan gyámoltalan, olyan világ restje, hogy még a kész istenáldását sem akarja a szájához emelni. Egyszer azonban csak megszólal János, s kérdi az anyjától:

– Édesanyám, mit kopácsolnak a szomszédnál olyan erősen?

– Ott bizony, édes fiam, házat építnek az emberek, s azon kopácsolgatnak.

Uccu neki! fölugrik János nagy serényen, hogy az édesanyjának szeme-szája tátva maradt az erős álmélkodástól, s azt mondta:

– Megyek oda én is, édesanyám, hátha hasznomat vehetnék.

Amikor a házépítőkhöz érne, hát ezek éppen akkor erőlködnek egy kilencöles szarufával,* de nem volt annyi lelkük is, istenük is, hogy fel tudják emelni. Összeüti János a tenyerét nagy álmélkodva, s odakiált:

– Hát még azt sem tudják felemelni?!

– Eltakarodj innét, te hammőrlő* – rikkantott rá egy ember –, mert mindjárt a fa alá teszem a nyakadat!

– Nye, te! Ne olyan mérgesen, mert kieteknek sem fele kár, amit megesznek (hanem egész), ha még azt a vékony karót sem tudják föltenni. Ide vele!

Azzal megfogá a szarufát, s úgy fellódította, akár csak egy botot.

No hiszen, lett egyszerre nagy becsülete Jánosnak. Ahol csak építettek, mindenfelé őt hívták legelöl, ő adogatta fel a legnehezebb fákat, s annyi pénzt keresett, hogy nem is tudta, mit csináljon, hová tegye.

De bezzeg örült az anyja is! Hogy neki milyen derék fia van. Hogy az őt eltartja halála napjáig. De bizony elment a bíróhoz, s annak is eldicsekedett, hogy így s hogy úgy… Fösvény ember volt a bíró, soha nem tartott szolgát, de gondolta, Jánost megfogadja jó olcsón. Úgyis éppen most vett egy rengeteg nagy, bokros földet, ez az erős legény majd kiirtja. Mondja az asszonynak a szándékát. Hej, hogy megörült szegény feje! Futott haza, s tüstént vitte Jánost a bíróhoz. Az egyesség ugyancsak hamar ment. Az volt a kommencióba,* hogy a bíró ellátja Jánost anyjostul étellel-itallal, ruházattal, amikor pedig elmegy, kap még egy pár bocskorszíjat. Ezt pedig vagy a bíró, vagy a János hátából vágják, már annak a hátából, amelyik megharagszik a másikra.

Újesztendő napján beállott János a bíróhoz, hogy megkezdje a szolgálatot. Másnap reggel már egy kicsi, hideg puliszkát adtak elébe, s azt mondták, hajtsa ki a juhokat a ciheresbe,* de estig haza ne jöjjön, és irtsa azt a ciherest! Hanem a tarisznya olyan lapos volt, mintha csak a mennykő csapott volna belé.

Nem búsult ezért János, kihajtotta a juhokat, szépen magukra hagyta, hogy legeljenek, ő pedig száraz ágat hordott össze, s olyan tüzet csapott, hogy csak úgy lobogott az ég felé. Mikor aztán jó parazsa égett, megfogott két bárányt, megnyúzta, felhúzta egy jó kemény cserfa nyársra, megsütötte szép ropogósra, s úgy jóllakott, hogy a királlyal se cserélt volna.

Estefelé szépen hazaeregélt a juhokkal. Mikor hazaért, kérdi a bíró:

– Hát mekkora helyen nyúztad meg János?

– Én biz egészen, instálom – felelte János.

– Egészen-e, te? Mit nyúztál meg egészen?!

– Hát azt a két tarka bárányt, instálom. De talán haragszik is, bíró uram?

– Dehogy haragszom, dehogy haragszom! Jól tetted. Tégy úgy másszor is, ha a feleségem semmit sem tesz a tarisznyádba.

A bíró jól eldöngette a feleségit, hogy ilyen szörnyű kárt csinált neki a fukarságával, pedig ő parancsolta meg, hogy semmit se tegyen a tarisznyájába; de nem volt más, akin kitöltse a haragját.

Hát csak így telt el az egész tél. Mikor aztán kitavaszodott, kimegy a bíró, hogy lássa, mennyire van János az irtással.

Hej, lelkem, Istenem, nem volt annak egy bokor sem híja. János pedig úgy aludt a juhok mellett, mint a bunda. Költi a bíró, szidja, de János föl se vette, csak kérdi:

– Talán bizony haragszik, bíró uram?

– Dehogy haragszom, dehogy haragszom, te gazember, csak tartsd a hátadat, hadd hasítom ki belőle a bocskorszíjat, mert nem tartottad meg a kommenciót!

– Már akkor előbb a bíró uram tartsa, mert kied se tartotta meg a kommenciót. Az anyámnak nem adott egy betevő falatot sem, nekem is csak nagy ritkán.

Ezen bizony nem lehet kifogni, gondolja a bíró, már csak kínlódik vele, míg a ciheres kiirtódik. Másnap Jánost csakhogy föl nem vetette a csudálkozás, mikor meglátta, hogy a tarisznyában nagy fehér cipó, mellette szalonna, túró s még pálinka is van.

No, gondolta, már most csakugyan az irtáshoz kell látni. Előbb fejszével kezdette, de ez lassan ment. Ő bizony, gondolja, egyet se kínlódik, elhajítja a fejszét, két kézre fogja a bokrot, s úgy rángatta ki egyiket a másik után, mint az asszonyok a kendert.

Két nap alatt mind kitépte: fát, cserjét, bokrot, borsikát,* aztán összehordta egy nagy csomóba, akkorába, mint egy templom, s alája gyújtott.

Hej, édes Istenem, lett tűz, de akkora, hogy este sem akart besötétedni. Látják a nagy tüzet a faluban, megijednek az emberek: na, most ég az egész világ!

Félreverik a harangot, ki fejszét, ki csebret kap a kézibe, s futnak a tűz felé, mintha szemüket vették volna ki. Csak amikor odaérnek, látják, hogy a bíró ciherese ég, s nem a világ.

János jót kacagott, s az emberek nagy bosszankodással hazaballagtak. Kérdi reggel a bíró Jánostól:

– Van-e még sok kiirtatlan, János?

– Egy szál sincs, bíró uram.

– Hát aztán mit csináltál, hová takarítottad?

– Elégettem mind egy szálig. Hát nem látta este azt a nagy tüzet?

– Dehogynem láttam! De nekem azt mondták, hogy a szomszéd falu ég, te gazember!

– Talán bizony haragszik, bíró uram?

– Dehogy haragszom, dehogy haragszom!

Pedig úgy haragudott, hogy majd szétpukkadt haragjában.

Nem tudta már sem a bíró, sem a bíróné, hogy mitévők legyenek Jánossal.

Éjjel-nappal azon törték a fejöket, hogy szabadulhatnának meg tőle. Egyszer mégis kieszelt valamit a bíró. Behívatja Jánost, s azt mondja neki:

– Nesze, itt van ennivaló, fehérnemű, vidd el az erdőre Miklós bátyádnak, aki már egy esztendeje van oda a disznókkal, s eddig bizonyosan lerongyosodott szegény. Ha megtalálod a disznókat, hajtsátok együtt haza.

Elindult János a rengeteg nagy erdőbe, hogy megkeresse azt a disznócsordát, amely nem volt soha. Mert azt már előre gondolhatta minden okos ember, hogy a bíró csak azért küldi Jánost az erdőbe, hogy ott pusztítsa el valami vadállat.

Ment, mendegélt János, bódorgott a sűrű rengetegben, bejárt minden helyet, ahol a bíró magyarázta, hogy erre lehet, arra lehet Miklós bá’, de nem találta sehol, de még csak egy élő lelket sem látott.

Már egy hete kereste, s tépelődött magában, vajon ne menjen-e haza, hogy megkérdezze újra: hol s merre járhat az a Miklós bá’. Amint így tépelődnék magában, nagy csörtetést, ropogást, csemcsegést, csámcsogást hall, akárcsak egy disznócsorda volna.

Hát csakugyan az volt! Egy nagy sereg disznó csörtet elé a sűrűben, s utánuk egy nagy feketeség lépeget. No, ez bizonyosan a disznópásztor.

Megörvend János, hogy mégis megtalálta a bíró disznait, kiabál torkaszakadtából:

– Hé, Miklós bá’, hé! megálljon kied, kenyeret hoztam, tisztát hoztam! – De Miklós bá’ csak lépegetett elébb-elébb, s morgott. Medve volt az, nem ember, úgy láttam, mint ma! A vaddisznócsordát kerülgette, hogyha megfoghatna egyet vacsorára. Megharagudott János erősen, hogy Miklós bá’ még a fülét se mozdítja, odaszaladt, s jót ütött a lapockájára.

– Adjon Isten, Miklós bá’! Hát kend már szóba sem áll a szegény emberrel? Bíró uram tisztát küldött, vegye fel hamar, hiszen minden leszakadt kendről!

Megijed a medve, nagy hirtelen felszalad egy fára, s onnét mormogott le Jánosra.

– Hát ne tréfálkozzék kied, jöjjön le arról a fáról, s vegye fel az inget!

De a medve meg sem mozdult, csak mormogott:

– Mam-mam-mam…

– Nem ma, hóhárom teremtette – rikkantott János –, hanem most mindjárt, Miklós bá’!

Hiszen beszélhetett ennek. Mérgelődött János, de nagyon, s mérgében úgy kikapta a fát tövestül, mindenestül, hogy csak végigdöndült a földön Miklós bával együtt.

Nagyot nyögött Miklós bá’, s kínjában olyant ordított, hogy zúgott bele a rengeteg.

– Megmondám úgy-e, hogy ne tréfálkozzék? Úgy-e, megütötte magát. Hát vegye föl azt az inget, no!

Hiszen Miklós bá’ most már nem is tréfált, két lábra állt, s úgy pofon nyalintotta Jánost, hogy a szeme zöldet, vöröset látott.

De már most Jánost is elhagyta az istenes béketűrése.

– Mam-ma! – morgott tovább Miklós bá’.

– Ma bizony, ma, felvegye kied azt az inget, mert mindjárt megtáncoltatom! – ordított János.

No, annak ugyan ordíthatott, beszélhetett szépen, csúnyán, akárcsak a falnak, Miklós bá’ csak mormogott, s jobbról-balról legyintgette Jánost.

– Úgy-e?! Megálljon kied! – Azzal vette az inget, gatyát, megfogta Miklós bát, szépen felöltöztette, s még jókat is ütött arra a tagjára, melyiket nem úgy hajlította, amint kellett volna. Mikor az öltöztetéssel elkészült, karon fogta Miklós bát, s vitte, hogy a disznócsordát hajtsák haza. Hanem azoknak bizony rittyegtethetett az ostorával, mert az egyik sem ment arra, amerre ő akarta, s ha valamelyiket meg találta sújtani, visszafordult, s nagyokat vicsorított rá az agyarával. Mikor látta, hogy így nem boldogul, levágott egy háromöles bikkfa karót, s azzal kezdette oldalba kenegetni a disznókat. Használt is ez, csak egy szörnyű vadkan fordult meg egyre, s futott neki, hogy levágja.

– Állj meg, disznó – mondta János –, mindjárt megtanítlak emberségre! – s azzal úgy fejbe vágta, hogy tüstént felfordult. Aztán odaadta Miklós bának, hogy viseljen rá gondot, míg a többit összetereli.

Hanem Miklós bá’ úgy viselte gondját, hogy mind egy falásig megette, mire János visszakerült.

– Legalább felét meghagyhatta volna – morgolódott János –, de nem bánom, no, csak segítsen hazahajtani a többit!

De a medve csak morgott:

– Mam-mam!

– Nem ma, az árgyélusát, hanem most! – kiáltott János, s olyat csapott a medvére, hogy mindjárt megindult.

Másnap estére szerencsésen hazaeregéltek.

Hej, Szűz Mária, Szent József! A bírót, ahogy meglátta azt a tenger sok disznót, mindjárt kirázta a hideg a nagy ijedtségtől. János azt sem mondta: befellegzett, berekesztette a pajtába a disznókat, Miklós bának egyet megsütött vacsorára, aztán bement a bíróhoz, s azt mondta neki:

– No, bíró uram, én hazahajtám a disznókat, de én az olyan pásztort, amilyen Miklós bá’, még földdel sem tartanám. Hiába istenkedtem neki, a tisztát is csak erővel adhattam rá, pedig már egy kötő sem volt rajta, minden leszakadt róla; nem kellett annak sem a jó lágy cipó, sem a jó sült hús, csak nyersen eszi, no de aztán meg is evett egy disznót egészen. Hazafelé pedig az istenért sem akart jönni. Biz én, ha bíró uramnak volnék, nem tartanám tovább.

– Nem is tartom, fiam, nem is, csak kergesd ki még a falu határából is – biztatá a bíró, csak hogy a medvétől megszabaduljon.

Kiment János, fültőn fogta a medvét, kivezette a mezőre, s azt mondta:

– Fel is út, le is út, Miklós bá’, menjen, amerre a szeme lát! – Ment is a medve, futott egyenest az erdő felé, mintha a szemét vették volna.

“No – gondolja a bíró –, ettől csak megszabadultam, de már most mit csináljak azzal a tenger sok vaddisznóval!”

Behívatja Jánost, s mondja neki:

– János fiam, úgy szemlélem, hogy azok a disznók jó húsban vannak, öld le hajnalban valamennyit.

Fölkelt János jó hajnalban, sorba ölte valamennyi disznót, aztán elkezdette perzselni őket. Reggelre mind fölperzselte a bírónak, ami szalmája volt.

Mondja a bíró, menjen el a megyebíróhoz, s kérjen kölcsön egy kis szalmát.

János elment, s a megyebíró azt mondta:

– Eredj, fiam, a kertbe, van ott egy nagy kazal, vígy abból annyit, amennyit elbírsz.

Hátrament János a kertbe, fölemelte a kazal egyik végét, bebújt alája, s az egészet elindította. A csűrnél azonban nem fért el, letette a kazalt, a csűrt egy kicsit félrébb billentette, aztán ismét hátára kapta a szalmát, s mikor az ajtó elé ért, bekiáltott:

– Köszönjük alássan, megyebíró úr!

– Hej – kiáltott a megyebíró –, megállj, te gazember, ne vidd el mind a szalmámat!

De János oda se neki, mind elvitte, s fölperzselte.

A vaddisznótól most csak megszabadult volna a bíró, de nem Jánostól.

Megint kieszelt valamit, hogy elpusztítsa. Volt az udvaron egy mélységes mély száraz kút, s ez akkora malomkővel volt beborítva, hogy tizenkét ember meg sem tudta mozdítani.

Azt mondja a bíró Jánosnak:

– Vedd el azt a követ, s a húst, a szalonnát rakd be a kútba, hogy meg ne romoljék.

János csak úgy ellódította a malomkövet, aztán lement a kútba, hogy elrakja a sok húst, amit huszonnégy ember adogatott le. Egy darabig adogatták, de egyszer csak a bíró a malomkövet visszataszíttatta a kútra. János csak várt, várt, mikor adnak le már húst, de mikor látta, hogy hiába vár, fölindult, hogy lássa, mit csinálnak odafenn.

Ahogy fölért, a feje megakadt valami nehézbe. Nézi, s hát a malomkövet tették vissza a helyére. “Jól van, no – gondolta János –, egy kicsit nagy karimája van ennek a kalapnak, de kinek milyen kalapja van, olyannal köszön!” – A fejit bedugta a malomkő likába, szépen fölemelkedett az udvarra, s pálinkás jó reggelt kívánt a bírónak. Azt mondta:

– Köszönöm a kalapot, bíró uram, de már nekem meg nem árt a nap, ha nem is viselek ilyen nagy karimájú kalapot.

Ette a bírót a méreg, a bosszúság, évelődött,* hogy hát csakugyanvalóst nem tudja elpusztítni ezt a kötélrántó gazembert. Amint így évelődnék, jön a parancsolat, hogy vagy maga menjen, vagy valakit küldjön a király seregibe, mert menni kell a franciára. Megörült a bíró, most mégis megszabadul Jánostól. Adott neki egy fehér lovat, négy hétre feltarisznyálta elemózsiával, még pénzt is adott neki, két darab húszast.

János, mikor lovon ült, csak akkor kérdezte a bírótól:

– Hát aztán ott mit kell csinálni, bíró uram?

– Semmit, fiam, csak verekedni.

– No, ha csak verekedni, akkor az Isten áldja meg, bíró uram, köszönöm a szívességét! – Indult János, s meg sem állott, míg oda nem ért, ahol háborúztak. Éppen akkor volt a legnagyobb tűzben a két sereg. Leszállt a lóról, a fejét a lábához kötötte, maga pedig tüzet tett, elévette tarisznyáját, a tűzhöz tett egy kandér* vizet, s mikor az felforrott, puliszkalisztet öntött bele. Hát mikor javában főtt, fortyogott, az ellenség elkezd a tűz felé lődözni, s egy nagy ágyúgolyó éppen János mellé esik.

– Ide ne lövöldözzetek, hé – kiáltott János –, mert itt emberek vannak!

Hanem az ellenség nem sokat hallgatott Jánosra, s ágyúgolyó, puskagolyó úgy hullott körülötte, mint a záporeső.

Megint odakiált János:

– Mondom, hogy ne hajigáljatok, mert ha megüttök engem, vagy a puliszkafőzőt eltöritek, rútul jártok!

Még ki sem mondta jóformán, egy ágyúgolyó úgy elvitte a puliszkafőzőt, tüzestül, mindenestül, mintha nem is lett volna. De mármost János is megelégelte a tréfát, felszökik fektéből, kikap egy fiatal bikkfát tövéből, azzal neki az ellenségnek, üti-vágja, s úgy szertepaskolja, hogy ki elfutott, ki meghalt, de egy szál ellenség sem maradt.

– Úgy-e, megmondtam! – mondá János, mikor vége volt a nagy attaknak.* Azzal elment, újból tüzet rakott, s olyan puliszkát főzött, hogy a párája az égbe szállott.

Mikor éppen javában falatoznék, jött a király. Megköszönte szépen, hogy megszabadította országát az ellenségtől, egyszeribe megtette hercegnek, s az egyik leányát neki adta feleségül.

Ahogy megvolt a nagy dínomdánom, lakodalom, János hazament a falujába, az anyját magával vitte, s haláláig tejbe-vajba fürösztötte.

Még máig is élnek, ha meg nem haltak.

SZÉP PALKÓ

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak egy fia volt, de ennek is hol adott enni, hol nem. Adott volna szegény feje, de mikor volt mit, s mikor nem. Azt mondja egyszer a fiú az anyjának, hogy ő bizony nem sanyarog többet itthon, elmegy szerencsepróbálni.

Sírt a szegény asszony, hogy most kifogy az egyetlen fiából, de azt sem mondhatta: maradj veszteg, édes szép fiam, tejbe-vajba fürösztgetlek, hasábfával kenegetlek,* mert nemhogy tej, vaj lett volna, de még hasábfa sem volt.

Közmént legyen mondva, a fiút Palkónak hívták, s olyan szép legényecske volt, hogy nem akadt párja hét puszta határban.

Mondom, hogy sírt az asszony keservesen, de mégiscsak feltarisznyálta Palkót hamuba sült pogácsával, s isten hírével útnak eresztette.

Ment, mendegélt szép Palkó hegyeken, völgyeken keresztül, s estére kelve egy sűrű rengetegbe ért. Ahogy ment a rengetegben, messze, messze meglát valami gyenge világot, de az olyan kicsinek tetszett, mint a gyertya világa. Ment egyenesen abban az irányban, s hát a gyertyavilág erősödik, nagyobbodik, s mikor egy hajításnyira lehetett attól, akkora tűz volt, mintha egy nagy kontignációs* ház égett volna.

“Jaj – gondolja magában Palkó –, bizonyosan óriások lakhatnak ott!”

Na, azt eltalálta, mert csakugyan ott hemmedezett* a tűz körül egy éktelen nagy óriás s mellette a fiai. Éppen szalonnát pirítottak.

– Egy életem, egy halálom! – mondja Palkó, s nagy bátran odament a tűzhöz. Levette a kalapját, s köszönt illendőképpen:

– Adjon isten, jó estét, apámuram!

Megfordul az óriás, s mordul egyet, de nagyot:

– Ne, te, ne, miféle emberizink jár itt?

Felelt Palkó:

– Én vagyok, apámuram.

– Hát ki s mi vagy te?

– Szegény legény vagyok, szolgálatot keresek, apámuram.

– No, köszönd, hogy apámuramnak szólítottál – mondá az óriás –, mert megpirítottalak volna a tűz lángján! Telepedj le, édes fiam!

Palkó leült az óriás fiai mellé, azok jóltartották pirított szalonnával, aztán lefeküdt, s aludott, mint a bunda.

Reggel, mikor fölkelnek, kérdi az öreg óriás:

– Hát, Palkó fiam, hová mégy szolgálatba?

– Én bizony, édes apámuram, a királyhoz szeretnék menni, mert hallottam, hogy ott három nap egy esztendő, s becsületesen megfizetik a szegény legény bérét.

– Hej, fiam, messze lakik a király! A talpad elvásik, amíg odaérsz. Hanem ne búsulj, ülj a nyakamba, fogontozz jól az üstökömbe, s én elviszlek a király városába.

Felült Palkó az óriás nyakába, de azt mondja neki az óriás:

– Palkó fiam, hunyd bé a szemedet, mert különben leszédülsz, s ízzé-porrá törik minden porcikád!

Palkó behunyta a szemét, s az óriás csak megemelinté a lábát, s egyik hegyről átlépett a másik hegy tetejére. Második emelintésre egy tengert lépett átal, harmadika emelintésre egy olyan magas hegyre lépett, hogy a feje az eget verte. Ekkor megállott, egyet nagyot szusszant, s mondja Palkónak:

– Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam, mit látsz?

– Látok – mondá Palkó – messze, messze valami gyenge fehérséget. Vajon mi lehet az, apámuram?

– Az a király fellegvárának a karéja, Palkó fiam. De csak hunyd be a szemedet esmétlen.

Mikor az óriás hármat lépett, mondja Palkónak:

– Nyisd ki a szemedet, édes fiam, mit látsz?

– Ha jól szemlélem, házat látok, apámuram.

– Az a király fellegvára, Palkó fiam. Most még csak egy házacskának látod, de majd megnövekedik, csak hunyd be a szemedet.

Behunyta Palkó a szemét, s belefogódzott az óriás üstökébe magyarosan. No, ezt ugyan jól tette, mert olyan forgószél kerekedett, hogy ha kezével, lábával belé nem csipeszkedik,* lekapja az a cudar szél. Le az. Hanem az óriástól surroghatott-burroghatott a szél. Csak emelintgette hosszú, langaléta* lábát, hegyről hegyre, erdőkön-mezőkön által, s egyszerre csak mondja Palkónak:

– Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam! Nézz körül, mit látsz?

– Látok, édes apámuram, egy olyan szép palotát, amilyent még életemben nem láttam. Itt vagyunk éppen a kapuja előtt.

– No, ha itt vagyunk, szállj le rólam, Palkó fiam, s menj a király elé! Én Istennek ajánllak, s megyek vissza a fiaimhoz.

Lemászott Palkó az óriásról, megköszönte szépen a jóságát, tiszteltette az óriásfiúkat, s azzal bement a palota udvarába. Ment egyenesen a király elé, s mondta, hogy mi járatban van.

– Jól van, Palkó fiam – mondá a király –, éppen most csaptam el a pulykapásztoromat, megteszlek pulykapásztornak.

Na, telt-múlt az idő. Palkó jól viselte magát, s a király úgy megszerette, hogy megtette belső inasnak. De hogy szavamat össze ne keverjem, volt a királynak három szép leánya. Különösen a legkisebb olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Jártak is utána bezzeg a hercegek s királyfiak, de a kicsi királykisasszony, mikor Palkót meglátta, szóba sem állott velük. Palkó nemigen válthatott szót a kicsi királykisasszonnyal, mert a királyné mindig szemmel tartotta, de azért tudott, amit tudott, s az neki elég volt. Észrevette, hogy Palkó s a kicsi királykisasszony értik egymást, ha nem is beszélnek. Mondta is a királynak:

– Hallá-e, tudom már, hogy mért nem kell a legkisebb leánynak sem herceg, sem királyfi. Palkót szereti a beste-lélek lánya!

– Ugyan úgy-e? – mondja a király. – Hiszen majd eléveszem én Palkót. Tudom, Istenem, hogy többet nem veti szemét királykisasszonyra.

Mindjárt hívatta Palkót, s mondja neki:

– Hallod-e, Palkó, látom, hogy te ügyes legény vagy. Hát hallgass ide! A palotámmal szembe azt a nagy erdőt ma éjjel mind egy szálig vágd ki, hordd bé az udvarra, reggelre rakd kazalba, mert különben karóba húzatom a fejedet!

Megijed Palkó erre a beszédre, s mondja:

– Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert én azt száz esztendőre sem tudom elvégezni, amit parancsolál.

– De ördögadta kölyke, tömlöcbe vettetlek mostan, s mégis karóba húzatom a fejedet, ha reggelre az az erdő nem lesz az udvaron.

Behívatott két istrázsát, s megparancsolta, hogy Palkót egyszeribe tömlöcbe vessék, kezét-lábát vasra verjék.

Leült Palkó nagy szomorúan a tömlöc földjére, s sírt keservesen, hogy mért is tudá elhagyni az édesanyját. Inkább éhezett, sanyargott volna, míg a világ s még két nap, semhogy ilyen szomorú vége legyen fiatal életének.

Hát amint sírdogál, kesereg magában, csak megnyílik a tömlöc falán egy titkos lappancs,* azon béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odament Palkóhoz, megölelte, megcsókolta, cirókálta-marókálta, s édes szókkal vigasztalta.

– Ne sírj, Palkó, ne könnyezz – mondá a kicsi királykisasszony –, nesze, adok neked egy rézcsapójú ostort, ezen a titkos lappancson menj ki, az erdő alatt állj meg, s rittyents hármat, de nagyot, hadd zengjen belé az erdő! A harmadik rittyentésre, ami ördög van a világon, mind elészalad, s te csak parancsolj nekik, reggelre behordják az egész erdőt.

Megörült Palkó, hogy hétszerte szebb lett, mint annak előtte, vette az ostort, s kibújt a titkos lappancson, a kicsi királykisasszony pedig helyette ott maradt a tömlöcben, amíg visszakerül. Ment az erdő alá, s ott hármat nagyot rittyentett a rézcsapós ostorral. Megzendült az erdő, zúgott-zengett, mintha az istennyila szaladgált volna a fák közt, s hát csak omlik elé mindenfelől a tenger sok ördög. A legöregebbik megy Palkónak, s kérdi:

– Mit parancsolsz, szép Palkó?

– Azt parancsolom – mondá Palkó –, hogy azt az erdőt mind egy szálig levágjátok, a király udvarára béhordjátok, s ott kazalba rakjátok.

– Meglesz, szép Palkó, eredj csak vissza, s aludj!

Palkó visszament a tömlöcbe, s reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.

Hej, azalatt az ördögök mit csináltak, édes Jézusom! Vágták az erdőt előre-hátra, keresztül-kasul, reccsent-roppant, döndült a temérdek fa, fogták, vitték tövinél-hegyinél, ahogy hamarább kaphatták, le a hegyen, bé az udvarba, ott felvágták, fűrészelték, kazalba rakták, s azzal eltakarodtak, mintha a föld nyelte volna el őket.

Fölkel a király jókor reggel, kiáll a tornácra, de úgy hanyattég vágódott csudálkozásában, hogy három itatóscseber vizét mind ráöntötték, s mégis alig tudott feleszénkedni.* Hívatja Palkót egyszeribe, s mondja neki:

– No, Palkó, ezt jól elvégezéd, de csak nyisd ki jól a füledet! Most azt parancsolom, hogy ma éjjel szántsd föl az erdő helyét, vesd bé haricskával,* az a haricska még az éjen keljen ki, nőjön meg, érjen is meg, arasd le, csépeld ki, őröld meg, s reggelre főzd meg puliszkának, különben karóba húzatom a fejedet!

Megszomorodott Palkó a szíve gyökeréből, s mondja a királynak:

– Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert a földet fel is szánthatom, haricskával bé is vethetem, de egy éjen hogy tudjon az kibújni, megnőni, meg is érni!

– Szót sem többet – rikkantott a király mérgesen –, vissza a tömlöcbe! Holnap reggel is karóba tudom én húzatni a fejedet, ördögadta kölyke!

Visszamegy Palkó a tömlöcbe, s nagy búnak ereszkedik szegény feje. Sírt, kesergett, évelődött, hogy miért is tudá elhagyni szegény édesanyját. Hát amint sírdogál, kesereg, felpattan a titkos lappancs, s béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odamegy Palkóhoz, megöleli, megcsókolja, cirókálja-marókálja, s azt mondja neki:

– Ne sírj, Palkó, ne könnyezz, nem is olyan nagy baj ez! Nesze, adok most egy aranycsapós ostort, bújj ki a lappancson, s ott, hol tegnap éjjel, rittyents hármat, de nagyot, hogy ég, föld megzendüljön, s ami ördög van a földön s föld alatt, mind elészalad. Csak szólj nekik, egyébre gondod ne legyen!

Palkó úgy tett, amint a kicsi királykisasszony mondta, s hát – Uram, Jézus, ne hagyj el! – a harmadik rittyentésre annyi ördög szaladt elé, hogy a földet bélepték, s még a csillagos ég is megfeketedett.

Kérdi a legöregebb ördög:

– Mit parancsolsz, szép Palkó?

Mondja Palkó, mi nagy bajban van.

– Azon egyet se búsulj – mondá az ördög –, eridj haza, s aludj!

Palkó szépen visszament a tömlöcbe, s reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.

Aközben az ördögök nekiestek a földnek, egy micre* felszántották, bevetették. Még el sem boronálták, kikelt a haricska; ki sem kelt, már megnőtt; meg sem nőtt, már megért; meg sem érett, learatták; le sem aratták, kicsépelték; ki sem csépelték, már megőrlették – hipp-hopp! megvolt a haricskaliszt, elé hamar egy nagy kandért a pokol fenekéből! Hoztak egyet, nagyobbat a templomnál. A kazalfát meggyújtották, a kandért tűzre tették; főtt, rotyogott a puliszka, meg is főtt már; elé Plutóné egy puliszkakeverőt, akkorát, mint egy szarufa, keveri körbe, kavarintja, egy nagy fakanállal lapogatja; ismét felteszi a kandért a tűzre, süllent* a kandér feneke, elválik a puliszka, fordítják a kandért, kiborul a földre a puliszka, nagyobb, mint a Hargita.

Kakaskukorékolásra készen voltak, indultak, mentek, s úgy elszelepeltek, mint a sebes szélvész.

Bezzeg hogy korán kelt a király, s ment ki a tornácra, hadd lám, csinált-e valamit az az ördöngös legény. Nézi, nézi a rettentő nagy puliszkát, s úgy elájult, hogy hat itatóscseber vizét öntötték rá, s mégis alig tudott feleszénkedni.

Ahogy feleszénkedett, megparancsolta, hogy dobolják össze a város népét, s takarítsák el az udvarról a puliszkát. Na hiszen, nem kellett erősen összedobolni, szaladt a sok szegény nép, s ki amennyi puliszkát bírt, vitte, szaladt, s hazáig meg sem állott. Mikor aztán a puliszkát úgy eltakarították, hogy még a földet is felvakarták utána, hívatja a király Palkót, s mondja neki:

– No, te legény, megcsúfoltál, de még ne örvendezz! Tudom, hogy magadtól ennyi ki nem telt, hanem jól van, most nyisd ki csak igazán a füledet! Holnap reggel menj ki az istállóba, ott van egy fekete ménló s egy fekete kanca, azután két sárig* kancacsikó s egy szürke kancacsikó. Ezeket rendre jártasd meg, míg habot ver a testük! Ha nem: karóba húzatom a fejedet.

Hej, örült Palkó, hiszen ha csak lovakat kell jártatni, az már könnyű dolog. Nem is mondta egy szóval sem a királynak, hogy csak húzassa karóba a fejét, mert úgysem tudja megtenni, szaladt le nagy vígan a tömlöcbe. De jött utána egyszeribe a titkos lappancsajtón a kicsi királykisasszony is, s mondja neki:

– Látom, hogy jókedved van, Palkó, pedig még csak most kellene igazán búsulnod. Eddig az ördögök mindent elvégeztek helyetted, de fényes nappal nem jöhetnek elé, hogy segítsenek.

Mondja Palkó:

– Hát te mit gondolsz, lelkem, édes királykisasszony? Tudok én lovat jártatni az ördögök nélkül is.

– Jaj, lelkem, Palkóm, édes Palkóm – mondá a kicsi királykisasszony –, tudod-e, hogy az a fekete ménló az apám, az a fekete kanca az anyám, a két sárig kancacsikó a két testvérem, s a szürke én magam leszek? Amikor te bé akarsz lépni a küszöbön, úgy rúgunk feléd, hogy a szemed is szikrádzik belé. Hanem hallgass ide! Van az ajtón belül egy vasrúd, ezt, akárhogy rúgnak feléd, kapd fel bátran, ne féltsd a kezedet, s üsd addig a lovakat, amíg meg nem adják magukat! Csak engem ne üss, édes Palkóm, mert én nem rúglak meg, csak úgy teszek, mintha én is rúgnálak téged! Nesze, adok egy rézkantárt is, azt aztán rendre húzd a fejünkbe, a többi a te gondod.

Azzal a királykisasszony elbúcsúzott Palkótól, s meghagyta, aludjék, hogy holnap aztán nyitva legyen ám mind a két szeme.

Palkó megfogadta a tanácsot, lefeküdt, s aludt hajnalig, mint a bunda. Pitymallatkor fölkelt, s ment hátra az istállóba. Már messziről hallotta, hogy ott vannak a paripák, úgy nyeríteztek, táncoltak, dobrokoltak. No, Palkó, most meleged lesz, azt mondom. Mikor az ajtót kinyitotta, az öt paripa úgy rúgott feléje, hogy karikát hányt a szeme. De Palkó sem volt olyan tedd el s elé se vedd legény, felkapta nagy hirtelen a vasrudat, s neki a fekete ménlónak – sirítsd! üti, vágja, dögönyözi, hogy egyszerre csak elterült a hídláson, s a jászolt is harapta nagy kínjában. Hamar a fejébe a rézkantárt, rápattan a hátára, s azzal aló neki, vesd el magad! – repült a fekete ménló, mint a sebes szélvész. Mikor aztán a hab csak úgy szakadt le róla, visszafordult vele az istállóba.

Azon módúlag jártatta meg a fekete kancát s a két sárga kancacsikót is, de mikor a szürke kancacsikóra került a sor, azt már nem verte, csak színleg ütötte a hídlást, a jászolt, s nagyokat rikkantott. No, ez hamar megadta magát.

– Látod-e – mondta most a fekete kanca –, úgy-e mondtam, hogy ez az istentelen szürke csikó elárult. Miatta vert meg ez a kötélrántó, de hiszen megfizetek azért a sok szenvedésért!

Hallja ezt Palkó, s a fülébe suttintja a szürke csikónak:

– Hallád-e, mit beszélt az anyád?

– Hallám, hallám, csak ülj a hátamra, s menjünk, mint a sebes szél, mert itt nincs maradásunk ez órától fogvást!

Aj, Szűz Mária, ne hagyj el! – repült a csikó, hogy a lába nem is ért földet, repült a madárnál is sebesebben, a szélnél is sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben, hegyen át, völgyön át, erdőn-mezőn keresztül, folyóvizeken, tavakon, tengereken is keresztül, s hét nap s hét éjjel meg sem szusszant. Akkor csak megszólal a csikó, s mondja Palkónak:

– Nézz vissza, Palkó, mit látsz?!

– Látok egy sasmadarat, hétrőfnyire* szakad a láng a szájából, s egyenesen utánunk repül.

– No, ha látsz, tudd meg, hogy az az én apám, s mindjárt utolér. Hanem én most keresztülbucskázom a fejemen, s kölesvetés lesz belőlem, te is bucskázz átal a fejeden, s kölespásztor lesz belőled. Ha az apám kérdi, hogy nem láttál-e erre egy csikót meg egy legényt, mondjad neki: de bizony láttál, amikor ezt a kölest elvetették.

Na, úgy lett, ahogy a csikó mondta. Jön a sas, s kérdi Palkótól:

– Hé, földi, nem látott-e kend egy csikót s rajta egy szép legényt?

– De bizony láttam, mikor ezt a kölest idevetették. Lehet annak már vagy négy hete, ha nem több.

– Nem azok voltak hát, akiket én keresek – mondá a sas, s azzal visszafordult, s meg sem állott hazáig.

Mondja otthon a feleségének, hogy s mint járt.

– Ó, te boldogtalan, te – mérgelődött a királyné –, hiszen az a kölesvetés a te leányod volt, a pásztora pedig Palkó! Hogy tudának így elbolondítani! Tüstént eredj utánuk!

Meg sem szusszant a király, repült vissza sas képében.

Ezalatt Palkóék is vágtattak hegyen-völgyön által, de a csikó most már kezdett lankadni, s a sas csak egy puskalövésre volt utánuk. Mondja a csikó:

– Nézz vissza, Palkó, mit látsz?!

– Látom, hogy repül utánunk egy sas, s a szájából tizennégy rőfnyire szakad a láng.

– No, ha látod, az az én apám. Bucskázzunk átal a fejünkön, én bárány leszek, te pedig pásztor, s ha kérdi, hogy láttál-e egy csikót s azon egy szép legényt, mondjad neki: láttál, mikor ezt a bárányt fiadzották.

Másodszor is bolonddá tették a sast, s az visszafordult nagy mérgesen, repült haza egyenesen. Mondja, hogy nem látott egyebet, csak egy bárányt meg a pásztorát.

De még csak most lett igazán mérges a királyné.

– Ó, te bolond, te, hiszen az a bárány a te leányod volt, a pásztor pedig Palkó! Visszafordulj tüstént, s többet el ne bolondítsanak!

Repült a király sas képében, nagyokat csapott a szárnyával, hogy az ég is meg-megnyiladozott. Vágtatott a csikó is Palkóval, de most még bágyadtabb volt. Hátraszólt Palkónak:

– Nézz vissza, Palkó, mit látsz?! Mintha láng perzselné a szőrömet.

– Látom, hogy ismét repül utánunk a sas, de most úgy szakad a láng a szájából, hogy nem látom az eget a füstjétől.

– No, ha látod, mindjárt vége az életünknek, ha hirtelen fejünkön keresztül nem bucskázunk. Hát most egy kápolna lesz belőlem, Palkó, tebelőled a kápolnában remete. Ha kérdi az apám, hogy nem láttál-e ilyen s ilyen csikót s ilyen s ilyen legényt, mondjad: de bizony láttál, mikor ezt a kápolnát építették.

Mire keresztülbucskáztak a fejükön, s kápolnává meg remetévé változtak, lecsapott a sas is, hogy a föld mind megperzselődött körülötte, s kérdi a remetét:

– Ugyan bizon, te szent ember, nem láttál-e errefelé elvágtatni egy szép legényt szürke csikóval?

– Hát biz én, ha jól emlékszem, láttam ezelőtt egy esztendővel, mikor ezt a kápolnát építették.

– No, ha akkor láttál, az nem is az, akit én keresek – mondá a sas, s visszarepült a királyi palotába.

A királyné már kint állott a tornácon, s verte össze a tenyerét nagy csúfondárosan.

– Megint elbolondítának, úgy-e?! No, az sem fele kár, amit te megeszel!

Eleget bizonykodott a király, de így s de úgy, őneki azt mondta a remete, hogy most esztendeje látott egy szürke csikót: a királyné majd megpukkadt a méregtől s bosszúságtól.

– Ó, te bolond, te, hiszen az a remete Palkó volt, s a kápolna a te leányod! No, most én megyek utánuk, engem, tudom, el nem bolondítnak!

Abb’ a minutában sólyommadárrá változott, s repült Palkóék után, a gondolatnál is sebesebben. Haladtak Palkóék is, ahogy lehetett, de inkább lassan, mint sebesen, s többet hátra, mint előre. Egyszer csak hátraszól a csikó:

– Nézz vissza, Palkó, mit látsz?!

– Látok egy sólyommadarat, de ennek aztán hetvenhét rőfnyire szakad a láng a szájából.

– No, ha bizony látsz, tudd meg hát, hogy ez az én anyám, s most ugyancsak jól vigyázzunk az életünkre, mert az anyámat nem lehet elbolondítani. Hát én most tóvá változom, te pedig aranyrécévé, s vigyázz, hogy meg ne foghasson a sólyommadár!

Hiszen azt jól eltalálta a csikó, hogy a sólyommadarat nem lehet elbolondítani, mert az, ahogy tóvá meg récévé változtak, egyenest lecsapott a récére. De amikor lecsapott, a réce alábukott a tóba, s hiába kerülgette, mert olyan ügyesen alábukott mindig, hogy nem tudta megfogni. Fogja magát a sólyommadár, visszaváltozik királynénak, felkap egy nagy követ a tó partjáról, a récét megirányozza. De a réce most is hirtelen lebukott a tóba, s a kő nem találta el. Ami kő volt a tó partján, mind a récére dobálta, de csak nem tudta eltalálni.

Mikor aztán egy kő nem sok, annyi sem volt, akkor a két kezét fölemelte, s megátkozta őket, de olyan erősen, hogy ég s föld elsötétedett. Azt kiáltozta feléjük, ahogy a torkából kifért:

– Kifogátok rajtam is, istentelenek! Két szép leányomból kifogytam, úgy megveréd a vasrúddal, te ölőgyilkos Palkó. Most kiforgatsz a harmadik leányomból is. De megátkozlak, hogy úgy elfelejtsétek egymást, mintha soha nem is ismertétek volna!

Többet nem szólt, de ez éppen elég volt. Hirtelen keresztülbucskázott a fején, ismét sólyommadárrá változott, s repült haza szörnyű lángolással.

Ahogy elrepült, a tó is összecsapódott, királykisasszony lett belőle, a récéből pedig Palkó, még hétszerte szebb, mint annak előtte. Most már nem tarthattak senkitől, semmitől, elindultak szép csendesen, mentek, amerre a szemük látott. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy város szélére nem értek. Ott leültek, egy kicsit diskuráltak, hogy lesz, mint lesz ezután. Egyszerre csak elnyomta őket az álom, s elaludtak.

Reggel, mikor fölébrednek, néznek, néznek egymásra, de úgy, mint két idegen. Kérdezi Palkó:

– Ki vagy, te szép leány?

A leány is kérdezi: – Hát te ki vagy, te szép legény?

Mondja ez is, mondja az is a nevét, de nem ismertek egymásra. Nem tudták elgondolni, hogy kerülhettek össze. Hanem azért szépen bementek együtt a városba, s ott elváltak: az egyik ment jobbra, a másik balra. Palkó beállott egy urasághoz inasnak, a királykisasszony is egy másikhoz belső leánynak.

Telt-múlt az idő, s Palkó mindennap megfordult annál a háznál, ahol a királykisasszony lakott, járt oda, hol levéllel, hol üzenettel, látta mindennap a királykisasszonyt, beszélgettek is együtt, de egymást nem ismerték.

Mikor éppen egy álló esztendeje volt, hogy a királyné megátkozta őket, Palkó azt látja álmában, hogy a fekete ménló elpusztult. Küldik reggel abba a házba, hol a királykisasszony lakott, s mondja neki, hogy milyen csudálatos álmot látott.

– No, az igazán csudálatos álom – mondá a leány. – Én meg azt láttam ma éjjel, hogy a fekete kanca pusztult el.

Néznek, néznek egymásra, eszénkedni kezdnek, s hát egyszerre csak eszükbe jut, hogy ők ismerték egymást valamikor. Még jobban nyiladozni kezdett a fejük, s haj, édes Jézusom, se szó, se beszéd, csak egymás nyakába borulnak, ölelkeznek, csókolóznak.

Mindjárt megfejtették az álmot, hogy az nem is lehet másként: meghalt a király s a királyné. Egyszeribe indultak, s meg sem állottak, míg haza nem értek.

Csakugyan úgy volt, ahogy álmodták. A királykisasszonyt kikiáltották királynak, s szabadjára hagyták, hogy válasszon urat magának. Bezzeg hogy szép Palkót választotta. Csaptak olyan lakodalmat, hogy Hencidától Boncidáig folyt a bor s a pálinka s a mindenféle fáin lé. Azután a fiatal pár dióhéjba kerekedett, az Olton leereszkedett, s meg sem állottak, míg a Palkó anyját meg nem találták. A szegény asszonyt maguk közé ültették a dióhéjba, s vitték magukkal a királyi palotába.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.

A VITÉZ SZŐCS

Egy szőcsről mondok mesét, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. De mégsem! Volt neki egy tűje, egy rossz ollója, egy fogatlan felesége, aztán annyi gyermeke, mint a rosta lika, még eggyel több. Mikor ettek, mikor nem, még puliszka is csak vasárnap telt, akkor is csak nagy ritkán. Egyszer mégis úgy esett, hogy a puliszkából megmaradt egy morzsa az asztalon, s hát annyi légy gyűlt rá, hogy ezek bizony egy egész puliszkát is fölfaltak volna.

Megharagszik a szőcs, hogy még a légy is őt koldusítja, s úgy lecsap a tenyerével, hogy egyszerre húsz légy maradt halva.

“Ejnye! – gondolja a szőcs –, hát csakugyan olyan erős ember volnék én?! Na, ezt igazán nem hittem volna. Hiszen akkor vivát, Keresztúr! Menjünk, próbáljunk szerencsét!”

Mindjárt faragott egy táblát, s nagy, öreg betűkkel ráíratta:

HÚSZAT EGY CSAPÁSRA!

Nyakába akasztotta a táblát, s csakugyan elindult világgá. Eleget sírtak-ríttak a gyermekei, hogy maradjon, ne menjen, mi lesz belőlük nála nélkül; a felesége sem különben, de a szőcs olyan erősen el volt tökélve, hogy kötéllel sem lehetett volna otthon tartani. Erősen bízott, hogy a nagy vitézségével majd csak boldogul valahol a föld kerekségén.

Elindult hát, ment, mendegélt, s útközben egy rengeteg erdőbe ért. Nagyon elfáradt, leheveredett egy kút mellé. Amint ott heverészne, odajön az ördög egy rettentő nagy bivalybőrrel, hogy vizet merjen abba. Meglátja a szőcsöt, s a nyakában a táblát azzal az írással.

“Hm – gondolja magában –, ez ugyan erős ember lehet! Éppen jó volna nekem szolgának!” Mindjárt köszönti is, mégpedig illendőképpen:

– Adjon isten, földi!

– Adj’ isten! – fogadta a szőcs nagy kurtán.

– Hát csakugyan olyan erős ember volna kend, hogy “húszat egy csapásra”? Mi?

– Ühüm – dünnyögte a szőcs.

– Nem szegődnék be hozzám szolgának?

– Már hogyne, ha jó bért fizet!

Megalkudtak hirtelen. A szőcs három esztendeig szolgál az ördögnél, fát, vizet hord, egyebet semmit sem csinál, s mikor az ideje kitelik, kap egy zsák aranyat.

A vitéz szőcs kezet csapott, azt mondta:

– Itt a kezem, nem disznóláb, ördög atyámfia, eb, aki megmásolja.

Azzal elmentek haza az ördöghöz, kinek éppen annyi gyermeke volt, mint a szőcsnek, talán még több vagy kettővel.

Ahogy hazaértek, az ördögfiúk egy cseppig megitták a vizet, s a szőcsnek kezébe teregették a bivalybőrt, hogy hozzon vizet a kútról.

Haj, szegény feje! Töprenkedett, tűnődött, hogy már most ő mit csináljon? Még az üres bivalybőrt valamiképpen csak el tudta cipelni a kúthoz, de vízzel tele! Meg sem tudná billenteni. Amíg így tűnődött, az ördögök megunták várni, s egyet utána küldöttek. Megijedt a szegény szőcs, hogy mármost mi lesz vele. Nagy ijedtségében, hogy valamit csináljon, egy fával elkezdett ásni a kút körül. Kérdi az ördög, mikor odaért:

– Hát te mit csinálsz, vitéz szőcs?

– Én bizony – felelt a szőcs – azt gondoltam, hogy minek járjak ki vízért mindennap, egyszerre hazaviszem az egész kutat.

– Jaj, azt ne tedd – rimánkodott az ördög –, mert vak az anyám, s még belé találna esni, inkább én hordok vizet helyetted!

– Hát hiszen úgy jól van – mondá a szőcs, s jó szívvel beleegyezett, hogy az ördög vigyen haza vizet.

Másnap fáért küldötték a szőcsöt, de egyszerre három ölet kellett volna hogy hozzon. Úgy bizony, de mikor elég volt abból neki három hasáb is! Törte a fejét, mit csináljon. De csak hiába törte, nem került ki abból okosság. Unalmában azt a rengeteg sok öl fát, ami csak levágva volt az erdőben, darabonként kezdette összekötözni. Az ördögök nem győzték várni, s megint egyet utána küldöttek. Ez éppen akkor ért oda, mikor a szőcs kötözgette a fákat.

– Hát te mit csinálsz? – kérdi az ördög.

– Mit-e?! Csak nem járok ki mindennap az erdőtökbe! Egyszerre hazaviszem mind, ami van.

Ezt olyan nagy haraggal mondta, hogy a szegény ördög csak úgy meghőkölt a nagy ijedtségtől. Rimánkodott, hogy az istenért, meg ne tegye azt, mert ha most hazaviszi, ami fa van, mind elégetnék, s a télre egy szál sem maradna. Ő inkább hazahordja apránként.

Eközben az ördög belekapaszkodott egy nagy bükkfának a hegyébe, s húzta lefelé, hogy majd így kötözi tövéhez a fát. Amint húzza, elkiáltja magát:

– Jaj, jaj! Jere hamar, vitéz szőcs, fogd meg ezt az ágat, mert a nadrágom szíja elszakadt!

De már ezt nem tagadhatta meg a szőcs, megfogta a fa hegyét. Hanem abban a pillanatban, ahogy az ördög eleresztette, a fa hegye visszacsapódott, s úgy eldobta a szőcsöt, hogy az erdőnek éppen a túlsó szélén esett le, egy bokor mellé. A bokorból kiugrik egy nyúl, megfutamodik, a szőcs utána, s hogy, hogy nem, éppen az ördög felé futott a nyúl. A vitéz szőcs úgy tett, mintha erősen mérgelődnék, s szidta a nyulat, mint a bokrot.

– Hitvány állatja! Az egész erdőt keresztülugrottam érte, s mégsem tudám elfogni. Nézzen oda az ember! – S vége-hossza nem volt a zúgolódásnak.

Otthon az ördögök összesúgtak-búgtak, s elhatározták, hogy még csak egy próbára teszik a vitéz szőcsöt, s ha akkor is kifog rajtok, kifizetik az egész bérét, s hazaküldik. Másnap a legerősebb ördöggel kiküldötték a mezőre, hogy tegyék próbára az erejét. Az ördög egy ostort s egy buzogányt vitt magával. Mikor a mezőre érnek, azt mondja az ördög:

– No, te vitéz szőcs, mutasd meg, hogy milyen erős vagy! Hadd lám, tudsz-e akkorát rittyenteni azzal az ostorral, mint én?

– Jobb lesz, ha nem is adod a kezembe – mondotta a szőcs –, mert az Isten Istenem ne legyen, ha akkorát nem rittyentek, hogy a szemed ki nem fordul attól!

– Hát forduljon! – kötekedett az ördög.

– Csak rittyents előbb te! – biztatá a szőcs. Az ördög erre kezébe vette az ostort, s akkorát rittyentett, hogy a vitéz szőcs ijedtében keresztülesett a fején.

Alig tudott feltápászkodni, hanem azért azt mondta:

– No, ez ugyan nem volt valami erős rittyentés, ördög koma. Hanem most már takard el a szemedet, ha azt nem akarod, hogy kiforduljon!

Az ördög meggondolta, hogy annak bizony fele sem tréfa, s befogta a szemét. A vitéz szőcsnek sem kellett több, hirtelen fölkapta a buzogányt, s úgy fejbe teremtette az ördögöt, hogy tíz kád vizet öntöttek rá, míg föleszmélkedett.

– No – mondá a szőcs, mikor nagy nehezen talpra állította az ördögöt –, ki tud nagyobbat rittyenteni, ördög koma? He?!

– Te, te – nyöszörgött az ördög keservesen. – Most csak menjünk haza!

Még csak most kerekedett igazi nagy ijedtség az ördög famíliájában, mikor meghallották a vitéz szőcs legújabb cselekedetét. Mindjárt teletöltöttek egy zsákot arannyal, s odaadták, hogy vigye haza, hogy többet a színét se lássák.

– De már azt nem teszem! – pattogott a vitéz szőcs. – Ha azt akarjátok, hogy itt hagyjalak, hozzátok el a béremet is, különben itt maradok, míg a három esztendő ki nem telik.

De hiszen ettől jobban féltek, mint a tömjénfüsttől. Inkább hazavitték a zsák aranyat, csak ott ne maradjon. A vitéz szőcs előrement, s hamarább hazaért, mint az ördög, ki az aranyat vitte utána. Hirtelen kiküldötte a feleségét a csűrbe, hogy a ketrecből töltsön meg egy zsákot polyvával, s éppen akkor jöjjön be vele, mikor az ördög is megérkezik. Akkor aztán dobja fel a zsákot a padlásra, s mondja: “Nézze, édes uram, tiszta színarannyal van tele; addig szolgáltam, míg kend odajárt.”

Az asszony csakugyan úgy tett, ahogy az ura mondta. Mikor az ördög látta, hogy ennek az embernek még a felesége is olyan erős, hogy egy zsák aranyat csak fellódít a padlásra, ijedtében ő is fellódította, s azzal úgy elszaladt, mintha a szemét vették volna ki. Vissza sem mert nézni, míg az erdőig nem ért. Itt találkozik egy farkassal, s ez kérdi tőle:

– Hova futsz olyan lelkedből, ördög koma?

– Jaj, jaj, ne is kérdezd, farkas koma! Vagy tán nem hallottad hírét a vitéz szőcsnek?

Aztán elbeszélte, hogy mi minden vitéz dolgokat nem cselekedett az az ember.

Nagyot kacagott a farkas, hogy az erdő zengett, zúgott belé. Mikor aztán magához tért a kacagástól, felbiztatta az ördögöt, hogy menjenek vissza a szőcshöz, vegyék el tőle az aranyat, hiszen az egy gyönge, tepelák* ember.

Az ördög hitte is, nem is a farkas beszédjét, de mégiscsak ráállott, mert szerette volna visszakapni a zsák aranyat. Hanem csak olyanformán ment vissza, ha egy jármot csináltatnak, s abba mind a ketten belefogódznak, mert attól félt, hogy a farkas cserbenhagyja, ha majd szorul a kapca.

A farkas nem bánta, teljék kedve az ördögnek. Jármot csináltak, belefogództak, s úgy mentek a szőcs udvarába. Ott éppen javában játszottak a szőcs fiai, s mikor észrevették, hogy az ördög járomba fogódzva jön a farkassal, azt hitték, hogy a farkast is nekik hozza, elkezdettek hát kiabálni:

– Né, né! Az apám farkast is szolgált!

Egy másik gyermek meg azt kiáltja:

– Az ördögöt se eresszük el, az ördögöt se eresszük el!

Haj! megijed az ördög szörnyűségesen, s – aló neki, vesd el magad! – megfutamodott jármostul, farkasostul együtt. Eleget bátorította a farkas: “Ne fuss, te bolond ördög! Ne félj, te bolond ördög!” Nem hallott az semmit, futott, ahogy csak győzte. Addig futott, míg a farkas feje egy fa ikrébe* felakadt, a járom pálcája eltörött, s ő szaladott tovább. Talán még ma is szalad.

A vitéz szőcs megszabadult szépen ördögtől, farkastól, s még ma is boldogan él egész háza népével a temérdek sok aranyból.

AZ ARANYSZŐRŰ BÁRÁNY

Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony – azt mondta az édesapjának – elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál.

Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhosgazdához, s elémondta, hogy mi jóba jár.

– Éppen jókor jöttél – mondá a gazda –, mert elcsaptam a juhászomat. Hát, hallod-e, én felfogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöd a juhaimat, bizony meg nem bánod.

Megalkudtak, hogy ha esztend’ ilyenkor a nyájból egy sem hibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt: abból megélhet úrimód, míg a világ s még két nap.

– Itt a kezem, nem disznóláb! – mondá a legény, s kezet csaptak magyarosan.

A juhosgazda adott neki egy szépen szóló furulyát, jól feltarisznyáltatta, s a legény kihajtá a nyájat a rétre.

Közmént legyen mondva, a juhosgazdánál három nap volt az esztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna, mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juh hibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére.

No, ez a legényke bezzeg nem aludt el. Mikor egy kicsit elálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s hát, Uram, Teremtőm, amennyi juh, mind táncra kerekedett. Az aranyszőrű bárány el nem maradt tőle, ez mindig előtte táncolt, de olyan szépen, olyan módosan, hogy csupa csuda.

Mikor letelt az esztendő, szépen hazahajtotta a nyájat, a kapu előtt elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s a juhok táncolva mentek bé az udvarba. Ott állott a gazda az udvar közepén, s számolta a juhait, de csak úgy csillogott a szeme, mikor látta, hogy egy sem hibádzik a nyájból.

– No, te legény – mondá –, megöregedtem, kenyeremnek javát megettem, de még ilyen szolgám nem volt. Neked ígértem, neked is adom az aranyszőrű bárányt, legyen rajta szerencséd.

Hej, örült a legény, örömében nem találta helyét. Elbúcsúzott a gazdától illendőképpen, s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé. Mentek, mendegéltek, szépen lassan eregéltek, s estére egy faluba értek. Ott a legény szállást kért egy jó gazdaembernél, aki azt mondta:

– Istené a szállás, kerüljön beljebb, öcsémuram!

Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is. De nézték, csodálták a bárányt! Különösen a házi leány nézte, csodálta sokáig, egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányról gondolkozott. Addig s addig gondolkozott, hogy fölkelt az ágyból, s szépen a bárányhoz orozkodott.* Gondolta, hogy míg a legény alszik, kiviszi a bárányt, s valahol eldugja. No hiszen, ezt jól elgondolá, mert ahogy a kezét rátette, a bárány szőrére ragadt egyszeribe. Oda bizony, mind a két keze. Eközben hajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához van ragadva, gondolkozott, hogy mármost mit csináljon. Ő bizony továbbmegy a báránnyal, s hadd jöjjön vele a lány is.

Hát úgy is tett, s ahogy kiértek az utcára, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! táncolt a bárány, bárány hátán a leány, hogy csak úgy porzott belé az utca. Meglátja ezt egy asszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad a sütőlapáttal, üti a leányt, s szidja éktelenül:

– Nesze, nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magad leány létedre?! Nesze, nesze!

Hiszen nem sokáig szidta, verte, mert egyszerre csak a lapát a leány hátához ragadt, lapát nyeléhez az asszony, s a legény csak fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját. Táncolt nagy begyesen elöl a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony, úgy mentek végig az utcán.

Ahogy a templom elé érnének, éppen jön ki a templomból a pap, s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozék, hogy az ünnepnapot így meggyalázzák, odaszalad, s üti az asszonyt a pálcájával. De csak egyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap, s az is táncolt a többi után.

A vénasszonyok összeverték a tenyerüket, s elkezdettek kiabálni, jajgatni:

– Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk, emberek, asszonyok!

Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogy visszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legény pedig fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu.

Így értek egy városba. Ez éppen a király városa volt. Ott a legény betért egy korcsmába, tarisznyába tette a furulyáját, hadd pihenjen egy kicsit a bárány, báránnyal az egész falu.

Kérdi a korcsmárost:

– Miféle város légyen ez?

Mondja a korcsmáros:

– Ez a király városa.

Szóból szó kerekedik, s a korcsmáros elmondja, hogy a király erősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett. Kihirdette az országában, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni, de még eddig hiába próbálkoztak, a királykisasszony olyan szomorú, mint a háromnapos esős idő.

“No – gondolá a legény –, szerencsét próbálok, hátha én meg tudom nevettetni.”

Ment a király udvarába, mellette a bárány, bárány után az egész falu, de az utcán nem táncoltatta őket. Béjelenteti magát a királynál, s elémondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt.

– Jól van, fiam – mondá a király –, próbáld meg, de ha meg nem nevetteted, karóba húzatom a fejedet.

– Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom – mondá a legény –, csak a királykisasszony álljon ki a tornácba.

Azzal lement az udvarra, a király pedig kiállott a leányával a tornácra, s úgy várták, hadd lám, mit tud a szegény legény.

Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud. Csak elévevé szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s – uccu neki bolond eszed, ami volt is, mind elveszett! – táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, a pap után az egész falu.

No, ilyen táncot még nem látott a világ, kacagott a király, de hát még a leánya! A könnye is kicsordult, s csengett a palota a kacagástól. A bárány erre még nagyobbakat ugrott, s egyszerre csak levált a hátáról a leány, leány hátáról a lapát, lapát nyeléről a sütőasszony, asszony hátáról a pálca, pálcáról a pap, papról az egész falu, s úgy táncoltak egyesben.

Most meg a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanak már többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásban. No, ha úgy, hát a legény eltette a furulyáját, s egyszeriben vége volt a táncnak.

– Hallod-e, te juhászlegény – mondá a király –, a leányomat megnevettetted, hát neked is adom, s vele fele királyságomat.

A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta a fiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is. A juhászlegényből lett király egyszeriben hatlovas hintókat küldött az apjáért s testvéreiért is. Ezekből is mind nagy urak lettek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

BABSZEM JANKÓ

Na, gyerekek, ki nem hallotta hírét Babszem Jankónak? Aki nem hallotta, idetartsa a fülét, mert ma este Babszem Jankóról mondok mesét… Volt, hol nem volt, az már bizonyos, hogy hetedhét országon túl (ha akarom, innét), volt egyszer egy szegény ember, kinek annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hiszen csak az az egy ne lett volna! Mert akár hiszitek, akár nem, ez az egy akkora volt, mint egy babszem, de még egy makulamákszemmel sem nagyobb, s úgy is hívta minden lélek: Babszem Jankó.

Hej! sokat búslakodott, epekedett a szegény ember, de még többet a felesége, hogy mi lesz Jankóból. Kendernövéskor múlt tizenhat esztendős, s csak akkora most is, mint amikor megszületett. Mert csak lesz, ahogy lesz, amíg ők élnek, de ki visel majd gondot erre a szetemnyi* teremtésre azután?

Elmegy a szegény ember egyszer szántóba, s magával viszi Jankót is. Amint szántnak, egyszerre csak omlani kezd a záporeső. A szegény ember félbehagyta a szántást, Jankó pedig az eső elől bebújt egy keserűlapi alá. De ahogy bebújt, az egyik ökör hátrafordul, s hamm! bekapja a keserűlapit Jankóval együtt.

Keresik Jankót, mikor az eső elállott, mindenfelé, tűvé tesznek minden barázdát, minden hasadékot, kijött az egész falu a keresésére, de csak nem tudták megtalálni. Hazamentek nagy búsan, hátha otthon megtalálják. De bizony Jankó eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Amíg így keresnék, Jankó csak elkezd kiabálni az ökör hasából:

– Édesapám! Üttesse meg a Kajlát, mert különben sohasem lát meg ez életben!

A szegény ember hallotta is, nem is, azt hitte, hogy az ördögök akarják megtréfálni. Másnap az ökröt kicsapták a kertbe, s ott jóllakott fűvel. De annál erősebben megéhezett Jankó. Mit gondolt, mit nem, a kis ostora nyelével (mert az is vele volt) elkezdette döfögélni a Kajla hasát, s az szegény nagy kínjában elébogárodzott a ház elé. Ott ismét kiabálni kezdett Jankó:

– Édesapám! Azt mondom, hogy üttesse meg a Kajlát, mert, bizony Isten, kifogy a Jankó fiából! Kit szeret jobban: engem-e vagy a Kajlát?!

Fájt bizony a szegény ember szíve a Kajláért, de mégiscsak kedvesebb volt néki az édes gyermeke, s megüttette a Kajlát. De mit tett a boldogtalan! Eladta a Kajla belét egy asszonynak. A Kajla meghótt, s Jankó mégsem vót. Az asszony, ki a Kajla belét megvette, elment a vízre, hogy mossa ki. Amint egy hurkaszálat öblögetne, nagyot rikkant Jankó:

– Éfiasszony!* Látom a bokáját!

Hej, megijedt a szegény asszony! Szentül azt hitte, hogy a Kajlában ördög volt. Nagy ijedtében átlódítá a belet a víz túlsó partjára. Éppen arra járt egy farkas, s hamm! bekapta a belet hurkástul, Jankóstul.

Aj, édes Istenem, mérgelődött Jankó a farkas hasában, hogy az apja megüttette miána* a drága ökröt, s mi haszna: még rosszabb helyre került. Ahogy csak az icipici, pirinkó karjából kitelt, döfte, szurkálta a farkast, s egyre azt kiabálta:

– Hajtsd, pásztor, a csordádat, hajtsd, mert jön a farkas!

Megijedt a farkas szörnyűségesen, hogy ki az isten haragja ülhetett a hasába, s megfutamodott, mintha a szemét vették volna ki. Szaladtában találkozik egy medvével. Kérdi tőle a medve:

– Hová futsz, farkas koma, hiszen senki sem kerget.

– Dehogynem, medve koma. Hasamba bújt az eleven ördög, döföl, szurkál, s mindig kiabál. Jaj, csak valaki megszabadítana tőle! Jaj, jaj!

– Ne búsulj, komám! – vigasztalá a medve. – Gyere velem róka komámasszonyhoz, most esztendeje belőlem is kikergette az ördögöt!

Elmennek róka komámasszonyhoz, aki már volt legalább százesztendős. A barlangjából ki sem mozdult soha, mert három lábára sánta volt, a negyedik pedig eltörve, a jobb szemére vak is volt, de a ballal sem látott semmit. Abból éldegélt szegény öreg feje, hogy a többi állatokat kuruzsolta.

Elémondja baját a farkas, s róka komámasszony egyet csavarint a fején.

– No, ilyent még én sem hallottam – mondá róka komámasszony –, de csak tátsd ki a szádat.

A farkas kitátotta a száját, a róka pedig belé kiáltotta:

– Hókuszpókusz, ördög-bördög, bújj ki a farkas komám hasából!

Ahogy a farkas kitátotta a száját, világosság ereszkedett be a torkán, s Jankó kezdett kifelé botorkázni. Mikor a szájáig ért a farkasnak, hallja, hogy őt ördögnek gondolják. “Az éppen jó – gondolá magában –, legalább majd ennem adnak!” Azt felelte róka komámasszony hókusz-pókuszára:

– Nem bújok biz én, míg az erdei tolvajok házáig nem visztek, s akkor is csak úgy, ha a farkas tátva hagyja a száját.

Megtették jó szívvel, amint kívánta, s elvitték az erdei tolvajok házáig, hol Jankó szépen kiugrott a farkas szájából. Éppen, amikor a földre pottyant, akkor vacsorázott a tizenkét híres tolvaj. Mint egy szénaboglya, akkora rakásban hevert a teméntelen sok arany, gyémánt, s ezek úgy ragyogtak, hogy aztán elülhetett volna mellettök még egy font miligyertya* is. Jankó szép csendesen fölmászott a sültes tálba, istenesen megrakta a hasát, még egy pohár bort is behörpintett, s közben hallgatta, hogy min tanakodnak a tolvajok. Hát hallja, hogy éppen azt a herceget akarják kirabolni, akinek a kakassarkon forgó gyémántpalotája egy jó puskalövésre volt az ő apja házától.

“Megálljatok – gondolja Jankó –, ebből ugyan nem lesz semmi!” – s szépen a vezér zsebébe höngörödött.

Éjfélkor felszedelőzködtek a tolvajok, s elmentek a herceg palotájába. A nagy vaskaput tolvajkulccsal kinyitották, nemkülönben a palota ajtaját is, s éppen abba a szobába találtak nyitni, ahol a hercegkisasszony aludt. A tolvajok meg akarták kötözni a szépséges szép hercegkisasszonyt, hogy magukkal vigyék, de Jankó ebb’ a minutában kiszökött a vezér zsebéből, s elkiáltotta magát:

– Hozzá ne nyúljatok, ha az életetek kedves!

Néznek a tolvajok erre is, arra is, de nem látnak semmiféle élő lelket. Ezen még jobban megijedtek, s kifutottak a szobából. De nem mentek tovább, hanem hallgatóztak, s mikor látták, hogy ismét csendesség van, visszamentek a palotába. Ezalatt Jankó lehúzta a hercegkisasszony ujjáról a gyűrűt, s áttipegett-topogott a herceg szobájába, jól megrántotta a herceg szakállát, s a fülébe súgta:

– Keljen föl, hörcsög úr, mert itt vannak a tolvajok!

Aj, felszökik a herceg, nagyot rikkant:

– Ide, katonák!

Mire a tolvajok észrevették magukat, a katonák elállották a palotát, s mind a tizenkét tolvajt levágták.

Kereste, kutatta azután a herceg, hogy vajon ki lehetett az a derék ember, aki megmentette az ő életét, de híre-nyoma veszett annak, mintha a föld nyelte volna el. Pedig a herceg erősen fogadkozott, hogy egyetlen leányát tüstént neki adná. Hallotta ezt Jankó, mert még mindig ott volt a palotában, csak őt nem látta senki. Hej, édes Jézusom, de bezzeg megörült, mikor hallotta a herceg fogadkozását. Mert Jankó úgy megszerette a hercegkisasszonyt az első pillantásra, hogy azt mondta: babszemet sem ér az élete, ha az övé nem lesz az az aranyhajú hercegkisasszony.

Közbe legyen mondva, mikor Jankó kiszökött a farkasból, mind a ketten: medve, farkas, azt mondták, hogy csak füttyentsen egyet, ha segítségre van szüksége, mindjárt ott teremnek. Kimegy Jankó a palotából, ki a határra, s füttyent egyet. Mindjárt ott termett a farkas is, a medve is.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdezték mind a ketten.

– Azt – mondá Jankó a farkasnak –, hogy vígy el engem a tolvajok házához, te pedig – szólt a medvének – keríts nekem egy rengeteg nagy szekeret, fogj elébe nyolc medvét, s hajts a tolvajok háza elé!

Még jóformán félre sem nézett Jankó, már ott volt a tolvajok házánál, de a medve is ott volt a nagy szekérrel, melybe nyolc medve volt fogva.

– No, most töltsétek a szekérbe, ami arany s gyémánt van itt! – parancsolta Jankó.

Úgy lett, amint parancsolta, s mikor készen voltak a rakodással, elindultak a Jankóék háza felé. Amint mentek, mendegéltek, délidőben egy nagy kőszikla alá értek. Megálltak ott, hogy egy kicsit szusszantsanak, mert még annak a nyolc erős medvének is nehéz volt az a teméntelen sok kincs. Hát amint a nap éppen az ég közepére ér, megnyílik a szikla, s forrás bugyog ki belőle. Szomjas volt Jankó, odatartja a száját, s jót húz a forrásvízből. Na, lássatok csudát! Jankóból egyszerre nagy szál, daliás legény lett, hogy még a medvék szeme is csak úgy meredezett a bámulattól. Már hiába tekergetitek a fejeteket, de úgy volt, ahogy mondom. Mert az a forrás olyan forrás volt, hogy minden hét esztendőben buggyant ki, s csak déli tizenkét órakor, s ha csökött* ember ivott abból, magas, sudár lett belőle.

Mikor Jankó hazaért, az apjáék bizony nem ismertek rá, s ha azt a teméntelen kincset nem hozza, beszélhetett is volna nekik ítélete napjáig.

“De hát mégiscsak Jankónak kell lenni – gondolták az öregek –, idegen ember nem bolond, hogy ennyi kincset hozzon nekünk.”

Még el sem telt egy hét, Jankó olyan palotát épített, hogy különb volt a hercegénél. Mikor a palota kész volt, azt mondta Jankó az anyjának:

– Anyó, menjen el a herceghez, s kérje meg nekem a lányát!

Csakhogy föl nem veté a szegény asszonyt a csuda, azt hitte, hogy Jankó megháborodott az elméjében. De ez addig volt a nyakán, hogy nagy félelmek közt elment a herceghez, hanem a konyhán belől nem mert menni. Történetesen arra ment a herceg, s megszólította:

– Hát kied mi jóba jár, Jutka né’?

– Jaj, lelkem, hörcsög uram, meg sem merem mondani. Hát a bizony úgy volt, hogy hát … a Jankó fiam ide küldött, hogy … kérjem meg neki a hercegkisasszony kezét.

Nagyot kacagott a herceg, azt hitte, hogy az a szegény asszony megbolondult. De az asszony sírva erősítgette, hogy őnála otthon van “mind a négy”, talán a Jankó fiának hibádzik.

– No, te szegény asszony, jól van – mondá a herceg, mikor magához jött a kacagástól –, mondd meg a fiadnak, hogy ha egy hét alatt olyan vastengelyű kocsit nem csináltat, amelyikben még a legkisebb szeg is arany, s azon ide nem hozza azt az embert, aki megszabadított a tolvajoktól, a fejét vétetem vakmerőségiért.

Hej, sírt a szegény asszony, ahogy ment hazafelé, hogy sírása fölverte az utcát. Most kifogy a legkedvesebb fiából. Mondja Jankónak, de ez csak összeütötte a bokáját, s nagy füttyszóval kiment. Bement a városba, s ott olyan kocsit csináltatott, hogy még a fája is színaranyból volt, aztán füttyentett egyet, s mindjárt ott termett medve is, farkas is.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdezték mind a ketten.

– Azt parancsolom neked – szólt a medvének –, hogy teremts nyolc medvét az apám házához; te pedig, farkas koma, jere velem!

Még haza sem értek, már ott volt a medve, nyolc társával. Mindjárt befogatta a nyolc medvét a vastengelyű aranykocsiba, a kilencedik medvét felültette a bakra kocsisnak, melléje a farkast inasnak, ő maga pedig hátul ült, ahogy az urak szoktak, felöltözve szép aranyos ruhába.

Már messziről meglátta a herceg őket, s leányostul kifutott az udvarra, mert azt hitték, hogy maga a király jő látogatóba. De bizony az csak Jankó volt, aki leszökött a kocsiról, haptákba vágta magát, s mondá:

– Jelentem alássan, herceg ő királyi felsége, elhoztam a vastengelyű kocsit, amelynek még a fája is arany.

– Jól van, jól, hát aki engem felébresztett volt?

– Az meg én volnék, felséges uram, s ha nem hinné, itt a gyűrű a hercegkisasszony ujjáról. Azon éjjel húztam le bizonyságnak okáért.

No de lett erre nagy öröm s vigasság. A hercegkisasszony úgy rajta felejtette a szemét Jankón, hogy olyan erősen egymásba habarodtak, mint Izé s Izéné. Isten-Krisztus úgy segén, gyerekek, hogy még aznap lakodalmat csaptak.

Jankóból herceg lett, eddig talán király is, a testvérei pedig mind hatökrös gazdák. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

SZALONNAFA

Volt egyszer egy király. Ennek a királynak olyan fája volt, amely mindennap egy szalonnát termett. No, hanem nem sok örömét látta. Hiába állított melléje minden istenadta éjen egy regiment strázsát, bizony csak ellopták a szalonnát róla. Ki s miféle lelkes vagy lelketlen állat lehetett a tolvaj, nem tudá senki lélek, mert az a regiment strázsa úgy elaludt éjfélkor, mint a fekete föld. Búsult a király erősen, hogy ő már nem ehetik soha ez életben kedve szerint való paprikás szalonnát. Eléáll egy reggel a király legidősebb fia (mert volt neki három fia), s azt mondja:

– Felséges apám, megőrzöm én azt a szalonnát.

– Jól van – mondá a király –, próbáld meg, de ha egy regiment strázsa meg nem tudta őrizni, tőled még inkább ellopják.

Kimegy a királyfiú estére kelve a kertbe, de bizony éjfélre elaludt, s reggelre csak ismét nem volt szalonna. Másnap este a középső királyfiú próbált szerencsét, de ez is éppen úgy járt. Harmadnap a kicsi királyfiú állott elé, odadörgölődzött az édesapjához, s rimánkodott, hogy őrizhesse azt a szalonnát. De bezzeg kikacagták a bátyjai. Hogy így s hogy úgy, te taknyos macskabéka, ha mi meg nem tudtuk őrizni, majd te őrzöd meg! No hiszen!…

“Hát csak kacagjatok” – gondolá a kicsi királyfiú. Addig kunyorált, míg az apja azt nem mondta:

– Jól van, a többi után próbálj te is szerencsét!

Hej, örült a kicsi királyfiú! Mikor estére kerekedett az idő, elévett két kardot, lement a kertbe, földbe szúrta mind a kettőt, s lefeküdt közéjük. Gondolta, hogy ha elalszik, bármelyik oldalra dőljön, a kard megszúrja, s fölébred. De éjfélkor olyan szél lebbentette meg a szemét, hogy mindjárt elaludt, hanem föl is ébredt abban a minutában, mert az egyik kard oldalba szúrta. Fölpattan fektéből a kicsi királyfiú, s meglát egy ősöreg embert, aki viszi a szalonnát. Kiabálni kezdett torkaszakadtából:

– Hé, bátya, hé! Nem kend ültette azt a szalonnát!

De biz az öreg hátra se nézett, s nagy hirtelen egy kicsi likon a föld alá ereszkedett. Hazamegy a kicsi királyfiú, s mondja a bátyjainak, hogy mi történt, s hogy eresszék le őt kötélen, mert addig meg nem nyugszik, míg azt a vén tolvajt föl nem találja. A bátyjai le is eresztették, de a kicsi királyfiú elébb azt mondta nekik:

– Halljátok-e, én most lemegyek, de ha aztán vissza nem húztok, azt kívánom, hogy az egyikből legyen disznópásztor, a másikból csizmatakarító.

Leért a föld alá a kicsi királyfiú, aztán ment, mendegélt, s estére ért egy házikóhoz. Bement a házikóba, s hát egy vak ember s egy vak asszony üldögél bent. Nem szólt semmit, szépen az ágy alá osonkodott, s ott elbújt. A vak asszony mindennap háromszor főzött puliszkát meg köménymaglevest, s azzal éppen jóllaktak. A kicsi királyfiú megéhezett a sok kóborlásban, s mikor a vak asszony kiborította a puliszkát az asztalra, szépen kisettenkedett az ágy alól, s felét megette a puliszkának is, a levesnek is. A vak ember, mikor a puliszkát mind egy falásig megették, azt mondja:

– Hé, asszony, te ma kisebb puliszkát főztél, mint máskor, mert én nem laktam jól.

Eleget erősíti az asszony, hogy ő éppen akkorát főzött, mint másszor, de csak az lett a szóváltásból, hogy még főzött egyet. A királyfiú ennek is megette a felét, s a vak ember most sem lakott jól. Harmadszor is főzött az asszony, de a királyfiú harmadszor is megette a felét, s a szegény vak ember ismét csak éhen maradt. A vak asszony esküdözött, hogy ő mind a háromszor egy kupa* lisztből főzött.

– No, hát akkor valami idegen ember van itt! – mondá a vak ember, s nagyot kiáltott:

– Ki van az én házamban? Szóljon, ha az élete kedves, mert a fejére duvasztom* a házat.

Hej, megijedt a királyfiú! De bezzeg kibújt az ágy alól! Azt mondta nagy szepegve:

– Én vagyok, lelkem, édes keresztapám!

– Te-e, te? Hát aztán mért nem szólottál elébb? No jó, hogy ide jövél, rég ideje várunk. Hé, asszony, főzz még egy puliszkát!

Azalatt, míg a negyedik puliszka főtt, kikérdezte a vak embert, hogy nem erre ment-e el a szalonnatolvaj.

– De bizony erre ment el – mondá a vak ember –, hanem hogy merre van a hazája, nem tudom, de majd csak eligazít valaki.

A kicsi királyfiú, ahogy beszedte a puliszkát, megköszönte a jó vacsorát, s ment tovább.

Amint ment, mendegélt, talált egy rézmalmot. Abban a malomban egy rézleány lakott. Bemegy, szállást kér tőle, s a rézleány ad is szívesen. A két fiatal egyszeribe csak megtetszett egymásnak, hogy azt mondták: te az enyém, én a tied. Hanem baj volt Köpecen, mert a leány azt mondta, hogy addig mégsem lehet a felesége, míg a szalonnás, ősz öregembert meg nem öli, mert ő addig föl nem szabadul az átok alól.

– No, az Isten beszélt belőled – mondá a királyfiú –, mert én éppen őt keresem életre-halálra. Tudod-e, hol lakik?

– Azt nem – felelt a rézleány –, de menj innét az ezüstmalomba, abban lakik az ezüstleány, az majd útbaigazít.

Továbbment a királyfiú, s elért az ezüstmalomba. Hát az ezüstleány hétszerte szebb a rézleánynál! Szállást kért ettől is, ebbe még jobban belehabarodott, s ezt is feleségül kérte. Ez is azt mondta, mit a rézleány, s eligazította az aranymalomba.

Ment a királyfiú az aranymalomba, s hát édes Jézusom, ott olyan gyönyörűséges szép aranyleányt talált, hogy reggelig szólni sem tudott a nagy csudálkozás miatt. Reggel aztán elmondta, hogy mi járatban van. Azt mondta az aranyleány:

– Éppen jókor jöttél, az imént ment haza, otthon kapod. Hanem az az öregember olyan erős, hogy eddig még mindenkit legyőzött. Adok neked egy aranygyűrűt, ezt húzd az ujjadra, de úgy forgasd a kezedet, hogy az ősz ember meg ne lássa. Mikor veszed észre, hogy legyőz, kérj tőle pardont, ő megadja, te meg akkor hirtelen fordíts egyet a gyűrűn, s bizonyosan legyőzöd.

Megköszönte szépen a királyfiú a gyűrűt s a jó tanácsot, de addig nem indult útnak, míg az aranyleánynak szavát nem vette, hogy az ő felesége lesz, ha szerencsésen visszatér. Mert volt amilyen a rézleány s az ezüstleány, de az aranyleány szebb volt Tündér Ilonánál. Gondolta a királyfiú, majd a rézleány az idősebb, az ezüstleány pedig a középső bátyjáé lesz, s ő az aranyleányt tartja magának. Ez szavát is adta, mert neki is erőst megtetszett a deli királyfiú.

Örvendett a királyfiú, hogy csak úgy repesett a szíve, hogy ilyen gyönyörűséges leány lesz az ő felesége, s a sebes szélnél sebesebben ment az ősz ember házához. Benyit az első szobába, hát nincs abban senki; be a másodikba, harmadikba: abban sincs senki lélek; végigmegy vagy hat szobát, csak nem talál senkit, mígnem a hetedik szobában megtalálja a szalonnatolvajt. A szalonna ott lógott a gerendán, s az ősz öregember éppen fente a kését, hogy nekiálljon.

Nagyot rikkant a királyfiú:

– Hé, bátya, ne egye meg azt a szalonnát, mert nem kend ültette a fáját! Előbb küzdjünk meg!

– Jól van – felelt az öregember –, úgyis csak én eszem meg, mert olyan legényt, mint te, tízet is földhöz verek, még étlen is.

Birokra kelnek, s az öregember csakugyan sokkal erősebb volt, de a királyfiú, mikor látta, hogy itt most csúful jár, pardont kért.

– Nohát aztán mit akarsz még – mormogott az ősz ember –, nesze, szalonna, öcsém, erősödj! – S azzal adott neki egy font* szalonnát, a többinek pedig nekiállott maga, s egy szempillantásra mind egy béfaló falásig megette.

Ezalatt a királyfiú megfordította ujjában a gyűrűt, s ismét birokra szólította az ősz embert.

– Hát ha éppen nem kedves az életed, jere! – szólt az ősz ember, s újra egymásnak estek. Küzdhettek már egy jó ideig, de egyik sem tudta a másikat földhöz teremteni. Ekkor a királyfiú összeszedte, ami ereje volt, s úgy levágta az ősz embert, hogy nyakig süppedt a földbe. Akkor elévette a bicskáját, az ősz ember feje tetejéből levágott egy darabot, s elindult visszafelé.

Sietett az aranymalomba, s nagy örvendezéssel kiáltotta már messziről az arany leánynak: már most kettőnké a világ! Az aranyleány adott neki egy aranyvesszőt, ezzel megsuhintá a malom négy szögét, lett belőle egy aranyalma, azt zsebre dugta, s úgy mentek tovább. Ugyanígy tettek az ezüstmalommal s a rézmalommal is, s a királyfiú most már három leánnyal s három almával ment hazafelé.

Így értek a lik szájához. A kasba,* melyikben a királyfiú leereszkedett volt, először is beültették a rézleányt, s odafent a két idősebb királyfiú felhúzta egyszeribe. De bezzeg szemük-szájuk tátva maradt, mikor meglátták a szép rézleányt! Mind a ketten úgy beleszerettek, hogy szinte összeverekedtek fölötte. Utoljára is abban egyeztek meg, hogy a rézleányt az idősebb fiú veszi el. Most ismét leeresztették a kast, s másodszor az ezüstleányt húzták föl. Na hiszen, volt nagy öröme a középső királyfiúnak, hogy a rézleányt a bátyjának engedte. Tüstént eljegyezte az ezüstleányt.

Ismét leeresztették a kast, s harmadszor felhúzták az – aranyleányt! Hej, szegény világ, vetett ágy! Csak most jött még a haddelhadd! Most már mind a kettő az aranyleányt szerette volna, s erősen bánták, hogy olyan nagyon elhamarkodták a választást. Hát most azé a macskabékáé legyen a legszebb! De már azt nem engedik, ha addig élnek is. Azért sem húzzák fel őt, csak félig, onnét visszaeresztik, hadd vesszen ott!

De a kicsi királyfiú sem volt tökkelütött fejű, túllátott a bátyjai eszén, s próbából egy követ tett a kasba.

Jól gondolta, mert a kast csakugyan visszaeresztették, s a kő úgy lesuppant,* hogy hétsingnyire* ment a földbe.

Hej! Búsult a kicsi királyfiú, s nagy bújában visszament a vak emberhez. Elpanaszolta neki, hogy s mint járt. Mármost ő hogy kerüljön föl ismét a másvilágra?

– Egyet se búcsálódj, édes keresztfiam – mondá a vak ember, aki, szegény feje, igazán azt hitte, hogy a keresztfiával beszél –, tudom, hogy szegény ember az apád, adok hát neked egy singet, egy ollót s egy tűt, még jó hasznát veheted ezeknek. Csak azt kell mondanod: jól mérj, édes singem, jól szabj, édes ollóm, jól varrj, édes tűm, s olyan ruhát csinálnak, amilyent a szíved csak szeret. Ha pedig fel akarsz jutni a másvilágba, eredj balra, ama dombra, annak a közepén van egy magas fa, azon van egy kányafészek. A vén kánya mindennap felrepül a másvilágba, hogy eleséget hozzon a fiainak. Mikor a kánya indul, fogózz szépen a farkába, de úgy, hogy észre ne vegyen, mert akkor halál fia vagy!

A királyfiú megköszönte az ajándékot, megfogadta a jó tanácsot, s szerencsésen föl is érkezett a másvilágba. Leült a lik mellett, s elgondolkozott, hogy mit csináljon szegény feje, merre vegye útját. Ő bizony azt határozta, hogy nem megy vissza az apja udvarába, hanem felöltözik rongyos ruhába, s beállott az apja városában szabóinasnak.

Eközben hazament a két idősebb királyfiú, s nem tudtak hová lenni a nagy dicsekedéstől. Hogy győzték le az ősz embert, azt a szalonnatolvajt, s hogy szabadították meg tőle ezt a három szép leányt. Haj de a király nem örült, s csak a kisebb fiát siratta éjjel-nappal. Várt, várt sokáig, de mikor látta, hogy hiába vár, a királyságot átaladta az idősebb fiának, pedig a legkisebbnek szánta volt. Egyéb se kellett a legidősebb királyfiúnak, hogy királlyá legyen. Mindjárt letett a rézleányról, s elhatározta, hogy az aranyleányt veszi feleségül. Hanem az aranyleány azt mondta, hogy ő addig hozzá nem megy, míg nem tudja, hogy meghalt-e a kicsi királyfiú, akivel eljegyezte magát. A fiatal király azonban fenyegetésre fogta, s azt mondta, hogy fejét véteti, ha kezét nem adja neki. Azt mondta most az aranyleány:

– Jól van, hozzád megyek, de látod-e, az aranyköntösöm szakadozik, én pedig pap elejébe addig nem megyek, míg nekem éppen ilyen köntöst nem csináltatsz.

Jól tudta az aranyleány, hogy ilyent csak az aranyalmából lehet csinálni, az pedig az ő jegyesénél van. Így majd csak megtudja, él-e, hal-e a kicsi királyfiú.

Megörült a király, mikor hallotta a szándékát az aranyleánynak! Hiszen ez a legkönnyebb. Annyi neki az aranya, hogy azt se tudja, mit csináljon vele. Még a fakanalat is tiszta aranyból csinálták. Kihirdetteti mindjárt, hogy a városban ahány szabó van, mind az udvarába jöjjön. No hiszen el is jöttek mind egy szálig. A hónuk alatt hoztak singet, ollót, s úgy csattogtattak, hogy zengett belé az udvar. A kicsi királyfiú gazdája is ott volt, a leghíresebb szabó. Előre mondta a gazdájának, hogy csak vállalja el a ruhát akármilyen olcsón, s ő a többit majd eligazítja. Ha más száz pengőt kér, ő csak kérjen huszonötöt. Ha más egy hétre ígéri a köntöst, ő csak ígérje egy napra, bizonyosan kész lesz.

– Aj, de pofon sirítlek, te macskabéka gyermek, te! – káromkodott a szabó –, te akarsz aranyköntöst csinálni, te kecskeolló, te! Hiszen még egy foltot sem tudsz vetni!

Jól van, a szabó elment a király udvarába, s reá bízták a köntös csinálását. Mindjárt vett egy vég aranyvásznat, neki állott tizenkét legényével, de valóképpen egyik sem merte az ollóját belevágni az oktalan drága vászonba. Utoljára mégis csak nekikeseredtek, vágták, szabták, varrták a köntöst, de mikor kész volt, nem merték elvinni. A kicsi királyfiú pedig este kiszökött a mezőre, ott letette a rézalmát, ráütött a rézvesszővel, lett belőle egy rézmalom, aztán bement a malomba, a rézleány szobájából kivett egy vég vásznat; elővette a singet, ollót, tűt, s csak mondta;

– Jól mérj, édes singem, jól szabj, édes ollóm, jól varrj, édes tűm! – s egyszerre olyan rézköntös csinálódott volna. Hanem szántszándékkal egy kis hibát hagyott rajta. Aztán ismét rávert a rézmalomra, alma lett belőle, zsebre tette, hazament, a rézköntöst szegre akasztotta, szépen lefeküdt, s aludt reggelig. Reggel azt mondta gazdájának, hogy ő csinált egy köntöst, próbáljanak vele, hátha jó lesz. A szabó el is vitte, de az aranyleány megtalálta rajta a hibát, s azt mondta, küldjék hozzá, aki a köntöst csinálta.

Elment a kicsi királyfiú az udvarba, de nem mehetett bé az aranyleányhoz, mert a cselédek kiverték. Majd beeresztenek egy ilyen piszkos inast!

Hiszen csak az kéne, hogy rátegye a kezét arra a szép köntösre, tudom, soha ki nem mosnák a szennyét. Visszament a kicsi királyfiú, s a szabó egy legényét küldötte el, aki négy szegre kinyalta magát, de ezt az aranyleány nem fogadta el. Tudta ő, hogy azt a ruhát csak a kicsi királyfiú csinálhatta.

Másnap egy ezüstköntöst csinált a kicsi királyfiú. Azon is hagyott egy hibát, de most sem juthatott be az aranyleányhoz, ismét csak kiverték a cselédek.

Harmadnap aranyköntöst csinált a kicsi királyfiú, de már ezen nem hagyott hibát. Hej, megörült az aranyleány, mikor fölpróbálta a ragyogó aranyköntöst! Úgy állott rajta, mintha abban jött volna a világra. Megparancsolta, hogy mindjárt ott teremjen, aki ezt a köntöst csinálta. Az inas el is jött, de megint csak ki akarták verni a cselédek. Az aranyleány azonban most meghallotta a nagy lármát, veszekedést, kiment maga, s beeresztette a rongyos inasocskát. Abban a szempillantásban megismerte, de akárhogy repestelt* a szíve, nem szólt semmit, csak megjutalmazta, s úgy tettek, mintha sohasem látták volna egymást az életben.

Alig tudta meg a király, hogy az aranyköntös elkészült, mindjárt kihirdette a lakodalmat, de az aranyleány azt mondta, hogy ő bizony nem megy hozzá, mert az ő jegyese él. Haj, megörvendett az öreg király, mikor meghallotta, hogy él a legkedvesebb fia. Még a fél lába is, melyik a koporsóban volt, táncra kerekedett. Eléhozták a kicsi királyfiút, de az olyan rongyos, piszkos volt, hogy a tulajdon édesapja sem ismert rá. Egyéb sem kellett a bátyjainak, azzal állottak elé, hogy be kell záratni a fiút egy toronyba, s ha holnap reggelig be nem bizonyítja, hogy ő a királyfiú, életével adózzék. De a királyfiú hamar megfelelt. Azt mondta:

– Azért bizony ne várjatok holnapig! Én a ti testvéretek vagyok. Én öltem meg az ősz embert, itt egy darab a fejéből, ne! Nem haltam meg, amint ti gondoltátok, követ tettem magam helyett a kasba. No, ha még most sem hiszitek, mondjátok meg, hol van az arany-, az ezüst– s a rézmalom?

Az idősebb királyfiúk még mukkanni sem tudtak erre. A kicsi királyfiú pedig elévette a három almát, letette az udvar közepére, rájuk ütött a vesszőkkel, s ismét malmokká váltak. De már most a bátyjai is megadták magukat.

Az öreg király mindjárt neki adta királyságát, a lakodalom is megvolt mindjárt, hét nap s hét éjjel folyton-folyvást tartott. S isten csodája, a bort rostával mérték, s mégsem részegedett meg senki. A kicsi király senkiről sem feledkezett meg, de még a bátyjairól sem. Az egyiket disznópásztornak, a másikat csizmatakarítónak rendelte. Mikor ezt a mesterséget jól kitanulták, ismét megengedte, hogy felöltözzenek hercegi ruhába, s elvehesse az idősebb a rézleányt, a középső az ezüstleányt.

Most már mind a három boldog volt, s talán ma is élnek, ha meg nem haltak.

A CSODAÓRA

Volt egyszer egy király. Ennek a királynak csak egyetlen fia volt, de a jó Isten tudja, miért, erre is megharagudott egyszer annyira, hogy elkergette a háztól: fel is út, le is út! Hiába fogta pártját a királyné, hiába sírta föl az egész falut szívéről szakadt édes magzatáért: nem volt pardon s grácia:* a kicsi király fiúnak el kellett bujdosnia.

Elindult hát nagy búbánattal a királyúrfi; ment, mendegélt hegyeken-völgyeken átal. Amint megy, hallja, hogy fut lélekszakadva utána valaki, s nevét kiabálja. Visszafordul, s hát egy inas az udvarból. Megörült, hogy talán visszahívja, de az inas elmondá nagy szomorún, hogy arra ugyan ne is gondoljon, hanem itt egy aranyóra, ne, az édesanyja küldte, tegye el jól. A királyúrfi elvette az órát, zsebébe tette, s nagy búsan ment tovább. Útközben eléveszi az órát, felnyitja a födelét, s hát, uramteremtőm! Valami láthatatlan lélek vagy mi megszólal, s azt mondja:

– Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám?

Elálmélkodott ezen a királyfi, de nagyon, nagy álmélkodásában nem is szólt egy szót sem, hanem az órát visszatette a zsebébe.

Egyszerre csak kétfelé ágazott az út, s az egyik egy rengeteg erdőbe, a másik egy városba vitt. Gondolkozott, hogy melyik úton haladjon. Jó lett volna a városba menni, s ott meghálni, de nem volt egy eleső krajcárja sem. Ment hát az erdő felé, gondolta, hogy ott legalább tüzet csinálhat, még talán madarat is foghat, aztán szed epret, gombát, s úgy megvacsorázik, hogy a király sem különben.

Bement hát az erdőbe, s ott egy nagy fa alá letelepedett. Előveszi az óráját, hogy lássa: hány óra? Hát az a láthatatlan lélek vagy mi újra megszólal, s azt kérdi tőle:

– Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám?

Azt felelte a királyfi:

– Ha már csakugyan azt akarod, hogy parancsolgassak, hát teremts nekem a föld alól is valami ennivalót.

Még jóformán félre sem pillantott a királyfi, már ott állott előtte egy megterített asztal mindenféle drága jó ételekkel. Hozzá is látott a kicsi királyúrfi emberségesen, aztán lefeküdt a puha fűbe, s addig föl nem kelt, míg a hasára nem sütött a nap. Továbbindult, s addig ment, mendegélt, míg egy akkora nagy hegyhez nem ért, hogy annak sem a végét, sem a hosszát, sem a tetejét nem lehetett látni. Nézett jobbra, nézett balra, nézett fölfelé, kerülgette a hegyet erre is, arra is, de csak nem tudá módját ejteni, hogy valamiképpen átjusson rajta, olyan magas s olyan meredek volt az.

De addig s addig keresgélt, hogy egy likra talált. Beindult ezen a likon, de alig ment egy jó puskalövésnyire, olyan erős sötétségbe jutott, hogy sem előre, sem hátra nem tudott mozdulni. Nyúl a zsebibe, hogy gyufát vegyen elé, s amint a gyufa után keresgélt, kezébe akadt az óra, s elévette.

– Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám? – kérdezte az óra.

– Azt parancsolom – szólt a királyúrfi –, hogy teremts nekem világosságot.

Ahogy kimondta a parancsolatot, már a kezében volt egy szál égő miligyertya, s annak a világánál mendegélt tovább. Ment beljebb, beljebb, s egyszerre csak szélesedni kezdett a lik. Ott egy házat talált. Benyit a házba, s ott egy öreg törpeembert talál. Köszönti illendőséggel.

– Adjon Isten jó napot, édes apámuram, hát hogy van, hogy szolgál a drága egészsége?

– Adjon Isten! – felelt a törpe. – Én jól vagyok, hanem ki vagy te s miféle járatbéli ember, hogy itt jársz, hol még az egér se jár?

Elpanaszlá a királyúrfi nagy keservesen az ő szomorú sorsát, hogy megesett rajta a törpeember szíve. Biztatta, vigasztalta, hogy egyet se búsuljon, mert aztán ő éppen olyan helyet szerez neki, amilyent elhagyott.

Aztán elbeszélte, hogy van a hegyen túl egy király, annak is csak egy fia volt, de az is odaveszett a háborúba. Ha már mostan ő odamenne ahhoz a királyhoz, kit majd megöl a bánat, s azt mondaná, hogy ő az az elveszett fiú, a király sem búsulna többet, s ő sem lenne a világ vándora.

De így s de úgy, mondá a királyúrfi, az mégsem volna becsület. Hanem a törpe addig beszélt, hogy így s hogy úgy: hajlott a szóra, a törpe aztán jól a szájába rágta, hogy mit mondjon a királynak:

– Mondjad, hogy Pálnak hívnak, hogy hét esztendeje mentél el hazulról, s azért nem írtál levelet, mert fogságba estél, de olyan nehéz fogságba, hogy sem levelet írnod, sem szóval üzenned nem lehetett. Még azt is kérdezd meg, hogy él-e még az a három leánykatestvéred, kiket életben hagytál volt elmeneteledkor.

Megköszönte szépen a királyúrfi a jó tanácsot, elbúcsúzott a törpétől, s azzal elindult kifelé a hegyből. Mikor kiért, elévette az óráját, s azt parancsolta a léleknek:

– Vígy engem ezen a hegyen túl ahhoz a királyhoz, akinek csak egy fia volt, s az is a katonaságba veszett.

– Jól van, lelkem, édes jó gazdám – mondá az óra –, csak hunyd be a szemedet. – A királyfi behunyta a szemét, s érezte, hogy a lába nem éri a földet, repül, mint a gondolat. De nem sokáig tartott ez, ismét földet ért a lába, s ekkor az óra azt mondta:

– Most már nyisd ki a szemedet!

A királyfi kinyitotta, s szétnézett. Hát még az apjáénál is gyönyörűbb palota kapujában állott.

Mikor jól körülnézegette a palotát, benyitott a kapun, s egyenesen a királyhoz ment. Nem sokat konfundálta* magát, hanem egyenest a nyakába borult a királynak, ölelte, csókolta, hogy így drága édes jó apám s úgy felséges apámuram, éppen hét esztendeje nem láttalak, s már azt gondoltam, hogy többet meg sem látlak ez életben.

A király ámult-bámult, nézte a fiút tetőtől talpig, szembe, hátba, mindenképpen, de csak nem ismert benne a tulajdon édes fiára. Hanem ez minden kérdésre úgy megfelelt, hogy a király nem gyanakodott többet, s nagy örömében olyan dáridót csapott, hogy még a pópa is borral ette a puliszkát, nem pálinkával, s még a sánták is táncra kerekedtek.

A királykisasszony mind a három élt, s a királyúrfi gondolta, hogy jó volna valami szép ajándékkal kedveskedni a “testvéreinek”. Elévette az óráját, s megparancsolta a léleknek, hogy a három leánynak olyan három aranyvirág-bokrétát hozzon, amilyent még emberi szem nem látott.

Nem telt bele egy óra, s ott volt mind a három aranyvirág-bokréta. Külön-külön elküldötte a három kisasszony szobájába, úgy, hogy egyik sem tudott a másikéról. Na, telik-múlik az idő. Egy este nagy bál volt a királyi palotában, s a legkisebb királykisasszony azt a szép aranybokrétát tűzte fel a mellére. Hát olyan ragyogó fényesség lett egyszerre, hogy akár el is lehetett a gyertyát oltani. Az idősebb királykisasszonyok nem hozták el a magukét, s mind a kettő azt hitte, hogy az övét lopta el a testvérük. Rátámadtak, hogy adja vissza a virágjukat.

– De bizony nem adom én – mondta a kicsi királykisasszony –, ha nektek is van ilyen, hozzátok el, bizonyosan ott van, ahová tettétek.

Elszalad erre mind a két lány, s csakugyan egy-egy aranybokrétával tértek vissza. De már akkor olyan fényesség támadt, hogy ennél még a nap sem világíthatott fényesebben.

Híre kerekedett ennek az egész országban, mindenki csak a csodálatos aranybokrétákról beszélt. A király nem győzte eleget dicsérni a fiát, hogy még rabságában is a testvéreire gondolt, s olyan takarékos tudott lenni, hogy három aranybokrétát vásárolhatott. Hanem a hopmester a fejét csóválta, s azt mondta a királynak:

– Már, felséges királyom, meg ne haragudjék, de ebben valami ördöngösség van, s én fogadok, ha felséged azt parancsolná, hogy a palotájától az én palotámig holnap reggelre aranyhidat építsen, azt is megcsinálja a herceg.

Kikacagta a király a hopmesterét, de ez addig erősködött, hogy utoljára is megígérte: próbát tesz a fiával.

Eléfogta mindjárt a fiút, s elmondta, hogy mi az ő kívánsága. Öreg ember, de szereti a szépet, s azt gondolta, hogy ő mint világlátott ember talán tudná a módját, hogyan lehetne aranyhidat építeni.

Azt mondta a királyúrfi, hogy csak várjon reggelig, addig nem mondhat semmit.

Mikor aztán elváltak egymástól, a királyúrfi elévette az óráját, s elmondta, hogy mi a király kívánsága.

– Sebaj, lelkem, édes jó gazdám – mondá az óra –, reggelre meglesz a híd.

S meg is lett. De olyan szép, olyan ragyogó, hogy mikor a király felkelt, s kitekintett az ablakon, majd hanyatt esett nagy csodálkozásában.

Mindjárt hívatta a fiát, s azt mondta neki:

– Na, ezt jól megcsináltad, fiam. Hanem ha ilyent tudsz, akkor tudsz te többet is. Ha holnap reggelre hét kontignációs palotát nem építesz csupa színaranyból, s az a palota nem egy vékony gyémántlábon áll – fejedet vétetem!

A király csakugyan azt gondolta, hogy ezt a fia nem tudja megcsinálni, s már örült is neki, hogy megöletheti, mert attól félt, hogy ördöngösségével még a pokolba juttatja. A királyúrfi maga sem hitte, hogy a csudaórának annyi lelke legyen, hogy ilyen palotát tudjon építeni, de azért mégis megmondta neki, hogy mit kíván a király. Azzal lefeküdt, s reggel – fölkelt. Hát aztán nem állott-e az ablaka előtt a hét kontignációs palota?! Csakhogy meg nem ölte a csodálkozás. Hát még a királyt! Föl kellett mosdatni hideg vízzel, úgy elájult a nagy csodálkozástól.

Hanem a királynak még mindig nem volt elég a csodából. Másnapra már az aranypalotához való udvar kellett. Mikor az megvolt, olyan kertet kívánt, melyben még a legkisebb fűszál is arany meg gyémánt legyen. Erre három napot adott.

– Jól van – gondolta a királyfi –, megcsinálom ezt is, de ha még ezzel sem éri be, én bizony kereket oldok.

Mert eddig is csak a kicsi királykisasszony kedvéért maradt itt. De míg a kertre került a sor, a hopmester azt ajánlotta, hogy menjenek vadászni, s vigyék el a herceget is, mert emlékszik, hogy a háború előtt nagyon szerette a vadászatot. Mindjárt el is határozták, hogy vadászni mennek. De mielőtt elindultak volna, azt mondta a hopmester a királyúrfinak, hogy jó volna, ha azt a szép órát itthon hagyná, mert az erdőben még könnyen elromolhatnék, s itt aztán nincs olyan mestere, mint külső országban, aki megreparálja. A királyúrfi megfogadta a tanácsot, s az órát a szobájában hagyta. Hanem alig értek az erdőbe, a hopmester – ki megleste egy éjen a királyúrfit, amint az órájával diskurált – hazaszökött, bemászott az ablakon a királyúrfi szobájába, elvette az órát, s felnyitotta. Azt kérdezte most az óra:

– Mit parancsolsz, te tolvaj, rabló gazdám?

– Azt parancsolom, hogy vígy olyan helyre, ahol még a szél is ritkán jár, s egérnél egyéb nem jut oda.

Egy szempillantás alatt ott volt a hopmester a királyúrfi órájával együtt, ahová kívánkozott. Hazajön este a királyúrfi vadászatból, megy a szobájába egyenest, s először is az óráját keresi. Keresi, de nem találja. Fölfordít, tűvé tesz mindent, de hiába, híre-pora sem volt a csudaórának.

Hej, megszomorodik a királyfi! Hát ő már most mit csináljon óra nélkül! Vége az életének, ha hirtelen odébb nem áll. Míg valaki észrevehette volna, el is szökött a palotából, s ment, amerre a szeme látott.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, kérdezősködött mindenfelé, de csak nem akadt a nyomára ennek a drága kincsnek. Nyolcadnap, éppen naplementekor egy kis házikóhoz ért. Benyit oda. Hát ott éppen a Nap lakik maga, s éppen akkor akart lefeküdni. Jóestét köszön, engedelmet kér, hogy ilyen későn háborgatja.

– Hát mi járatban vagy, fiam? – kérdi a Nap.

Elémondja, hogy egy ilyen meg ilyen hopmestert keres.

– Ó, édes fiam – felelt a Nap –, én csak kelettől nyugat felé járom meg a világot, de akit te keresel, arra nem jár, mert akkor én bizonyosan láttam volna. Hanem ide, nem messze lakik a szelek királya, az ő fiai mindenfelé megjárják a világot, bizonyosan tud a te hopmesteredről.

Megköszönte a királyúrfi a jó tanácsot, nyugodalmas jóccakát kívánt a Napnak, s azzal ment a szelek királyához. De ez is csak azt mondta, hogy sem ő, sem a fiai nem láttak semmiféle hopmestert, s bizonyosan olyan helyre bújt el, ahová a szél is csak nagy ritkán kalandozik el. Talán az egerek királya tudná útbaigazítani.

Ment az egerek királyához. Az egerek királya mindjárt összeparancsolta valamennyi egeret, s megkérdezte, hogy nem láttak-e ilyen s ilyen hopmestert.

– Essék ki a szemem, ha láttam! – azt felelte valamennyi.

Már nagy búsan vissza akart menni a királyúrfi, mikor elésántikált egy sánta egér.

Kérdi az egerek királya ezt is, hogy nem látott-e egy hopmestert?

– De bizony láttam – felelte a sánta egér –, éppen onnét jövök, de a föld alatt egy olyan kőbarlangban s olyan szűk likban* lakik, hogy még én is csak alig férek bé.

Megörült a királyfi, s kérte az egeret, hogy csak vezesse el őt a barlanghoz, majd csak kieszelnek ott valamit. Odaértek a barlanghoz, s ott elkezdettek tanakodni, hogy már most mitévők legyenek. Azt határozták, hogy az egér bebújik a likon, s míg a hopmester alszik, elrágja az óraláncot, s kihozza az órát a királyúrfinak.

Jó félóra múlva már jött az egér, hozta az órát, s a királyúrfi ezért annyi gabonát hozatott a csudaórával, hogy az egér egész életére urasan megélhetett belőle. A hopmestert ott hagyták a barlangban, hol sem nem élt, sem nem halt. Ott éppen jó volt neki.

Visszament most a királyúrfi a második apja udvarához, s hát azt éppen akkor temetik! A királyságot a legkisebb leányára hagyta, mert ez volt a legügyesebb. Még jóformán el sem földelték a királyt, a két idősebb leány két királyfihoz ment férjhez, ő pedig a legkisebbet kérte meg. Közbe legyen mondva, megvallotta, hogy ő nem testvére a királyleányoknak, s csak a törpe tanácsára, hogy a király megvigasztalódjék, adta ki magát a király fiának.

De hiszen nem kellett sokáig kérni a királykisasszonyt. Hamarosan deszkát vettek, padot, asztalt nyúztak,* s egyszerre olyan három lakodalmat csaptak, hogy talán még máig sincs vége.

RÓZSA KIRÁLYFI

Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl volt egy király s annak három szép fia, egyik szebb s vitézebb a másnál. Sokat tűnődött, búcsálódott a király, hogy három fia közül melyikre hagyja az országát, mert nem szerette volna, hogy háromfelé darabolódjék. Egyik eszével azt gondolta, hogy a legidősebbre hagyja, mert azt is illeti meg igazság szerint; másik eszével meg azt, hogy a legkisebbre, Rózsa királyfira hagyja, mert hát az volt a legkedvesebb fia. Azután pedig azt gondolta, hogy ez sem igazság, az sem igazság: hagyja a középsőre.

No, emiatt ugyan kár volt évelődni, búcsálódni, mert egyszer csak bérontott az országba a Kutyafejű király, s elfoglalta az egész országot. A szörnyű nagy háborúban elesett a király is, s a királyfik is csak alig-alig tudták megmenteni fiatal életöket. Nem maradt az ég világán egyebük, csak a kardjuk, a puskájuk s három kutya. Így, ahogy voltak, elindultak világgá. Mentek, mendegéltek nagy búsan, s egy sűrű rengetegbe értek, sűrű rengetegben egy magas hegy tetejére. Ott egy kicsit leheveredtek, s megegyeztek, hogy hárman mennek háromfelé, s úgy próbálnak szerencsét. De mielőtt elváltak volna egymástól, egy nagy fának a tetejébe felkötöttek egy fehér kendőt, s egymásnak jól a szívére kötötték, hogy akármerre járnak, vissza-visszaügyeljenek a kendőre, s ha színében vörösre változnék, amelyik életben van még, induljon a testvérei után, mert bizonyosan nagy bajba kerültek.

Jól van, ebben megegyeztek, szomorú szívvel elbúcsúztak, s a legidősebb királyfi ment bal felé, Rózsa királyfi jobb felé, a középső pedig sem jobbra, sem balra: hanem indult egyenesbe.

Hol járt, merre járt a két idősebb királyfi, tőlem bizony ne kérdezzétek, hanem azt már úgy láttam, éppen, mint ma, hogy Rózsa királyfi keresztülvágott a rengeteg erdőn, s meg sem állott, míg egy kakassarkon forgó gyémántpalotához nem ért. Gondolta, befordul ide, s szállást kér éjszakára. Éhes is volt, fáradt is volt szegény feje, bemegy, be ő, ha az ördögök laknak is abban a palotában.

Ahogy gondolá, akként cselekedék. Bement a palota udvarába, s hát ott egy élő lelket sem talált. Megy a palotába, végigjárja a szobákat, s hát ott sem talál senkit. Felkajtatta a palotának minden zegét-zugát, kiabált, kiabált: hé, ki lakik itt, hé?! de kiabálhatott, még szuszogást sem hallott. Ő bizony egyet sem konfundálá magát, ahol, ni, volt egy terített asztal, a mellé letelepedett, evett-ivott a temérdek sok drága ételből-italból, amennyi csak belefért, azután meg leheveredett egy ágyba. Az is meg volt vetve fáintosan. De még nem is nyújtózkodhaték egyet szíve szerint, nagyot döndül a kapu, de olyan nagyot, hogy megreszketett belé az egész palota. Felszökik az ágyból, fut az ablakhoz, kinéz az udvarra, s hát jő hét óriás, magasabb a legmagasabb toronynál.

“No, most szervusz, világ, vége az életemnek!” – gondolá a kicsi királyfi, s hirtelen bebújt az ágy alá.

Jönnek az óriások nagy derendóciával, s ahogy belépnek az ajtón, akkorát tüsszentett a legidősebb, hogy asztal, szék, ágy s minden kimozdult a helyéből.

– Valami emberbűzt érzek – mondá a legidősebb.

– Mi is azt érzünk – mondták a többiek.

A legkisebb óriás egyszeribe hasra feküdt, s benézett az ágy alá.

Bezzeg hogy ott feküdt Rózsa királyfi. Nagyot rikkantott az óriás:

– Bújj ki az ágy alól, te emberizink!

Kibújt szegény Rózsa királyfi, könyörgött, istenkedett, hogy hagyják meg az életét, de ezeknek ugyan istenkedhetett, ahogy kibújt az ágy alól, miszlikbe* aprították, s az ablakon a legkisebb csontikáját is kidobták. Azután asztalhoz telepedtek, ettek-ittak, dajnáltak,* lefeküdtek, aludtak, míg a nap a hasukra nem sütött, meg sem mozdultak. Akkor fölkeltek, s elmentek hazulról.

No hiszen, csakhogy elmenének! Ahogy a kapu bedöndült utánuk, csak elémászik egy leányfejű kígyó, összeszedegeti Rózsa királyfinak minden csontikáját, porcikáját, melyik melyikhez való volt, szépen egymáshoz ragasztotta, s mikor ügyesen összerakta fejét, lábát, karját, mindenét, ráloccsintott az élet vizéből, s hát – láss csodát! – megelevenedék Rózsa királyfi, szebb volt, erősebb volt, mint annak előtte. Azonközben a leányfejű kígyóról is lesovállott a kígyóbőr a hónaljáig, s azzal úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kereste Rózsa királyfi mindenfelé, hogy egy jó szóval, kettővel megköszönje a jóságát, de nem tudta megtalálni.

“No, hanem – gondolá magában – most én sem bújok az ágy alá, megküzdök azokkal a kutya óriásokkal!”

Fölment a palotába, evett-ivott, amennyi belefért, aztán kikönyökölt az ablakból, s úgy nézte az óriásokat. Hát egyszer csak döndül a nagy kapu, jönnek az óriások, s ahogy belépnek az udvarra, mindjárt a szemükbe akad Rózsa királyfi.

– Ne, te, né! – rikkant a legidősebb –, feltámadott az az emberizink.

Mondja a legényeinek: menjenek előre, s hajítsák ki az ablakon azt a macskabékát, s majd az udvaron megtáncoltatják.

Szaladnak a legények, nekiesnek Rózsa királyfinak, de bezzeg rútul jártak, mert Rózsa királyfi most százszorta erősebb volt, s a legényeket egymás után kilódigálta az ablakon.

Hej, megmérgelődtek az óriások, uccu föl a palotába, s szegény Rózsa királyfit másodszor is miszlikbe aprították, s az ablakon minden csontikáját-bontikáját kihajigálták. Hanem reggel, mikor elmentek hazulról, a leányfejű kígyó ismét elébújt, Rózsa királyfi testét szépen összerakta, forrasztotta, az élet vizével leöntötte, azonközben pedig az ő testéből a kígyóbőr lesovállódott övig. De mire Rózsa királyfi feleszénkedett, a leányfejű kígyó eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Rózsa királyfi most még hétszerte erősebb volt, mint tegnap, várta erősen, hogy csak jöjjenek azok a kutya óriások, őt ugyan többet össze nem aprítják. Fölment a palotába, istenesen megvacsorázott, s azzal lement az udvarra, hogy ott küzdjek meg az óriásokkal.

Hát jöttek is azok, de úgy, hogy messziről rengett a föld.

– Csak jertek, jertek – kiabált Rózsa királyfi –, ittam a borotokból, a véreteket is meg akarom kóstolni!

Nagyot kacagnak erre az óriások, de akkorát kacagtak, hogy erős forgószél kerekedett, s a föld is megindult belé.

Haj, Uram, Jézus, ne hagyj el, ez volt csak az igazi haddelhadd! Az óriások közrefogták Rózsa királyfit, s hiába erősködék szegény feje, egyet-kettőt vágott ide, vágott oda a kardjával, az öreg óriást s a legkisebb fiát meg is sebezte, de mégiscsak legyőzték, s a testét miszlikbe aprították.

Hiszen apríthatták, minden porcikáját ízzé-porrá törhették, mert reggel ismét csak elébújt a leányfejű kígyó azonmódúlag, ahogy már kétszer, összeforrasztotta, az élet vizével leöntötte, s Rózsa királyfi most már százszorta erősebb volt, mint azelőtt való nap. De most a leányfejű kígyó sem tűnt el, hanem a testéről egészen lesovállott a kígyóbőr, s hát olyan szép leány kerekedett ki a kígyóbőrből, hogy Rózsa királyfinak szeme-szája tátva maradt.

– Csudálkozol, úgy-e? – szólalt meg a leány. – Egyet se csudálkozz, Rózsa királyfi (mert én jól ismerlek téged), az én apám is király volt, ennek az országnak a királya, de ezek az óriások megölték, s az én életem csak úgy maradhatott meg, hogy a dajkám megkuruzsolt, s kígyóvá változtatott. Most már levethetem a kígyóbőrt, mert te olyan erős vagy, hogy legyőzöd az óriásokat, ha még egyszer megküzdesz velük.

Mondá erre Rózsa királyfi:

– Meghallgatám szép szavaidat, gyönyörű királykisasszony. Egy hajóban úszunk, mert az én apámat is megölték, az országát elvették. Te az én életemet háromszor mentéd meg, szépséges királykisasszony, hanem ha megsegít a jó Isten, adósod nem maradok. Míg a világ s még két nap, el nem hagylak téged.

– No, ha te nem, én sem – mondá a királykisasszony, avval csak egymás nyakába borultak, s egész estig együtt játszadoztak, sétáltak az udvaron fel s alá.

Mikor aztán estére kelt az idő, megjöttek az óriások is. Messziről meglátták Rózsa királyfit s a királykisasszonyt. Mindjárt tudták, hogy hány hét a világ. Hogy az az ördöngös királykisasszony, aki a kezükből kiszabadult volt, támasztotta fel Rózsa királyfit.

– Hiszen többet fel nem támasztja! – fenyegetődztek éktelenül, s nagy haraggal kétfelé döndítették a kaput.

– Jertek, jertek! – hívta Rózsa királyfi, s nekifarolt egy szegletnek, hogy egyszerre csak egy óriás férhessen hozzá.

– Megjött az eszed, te emberizink – kiáltott az öreg óriás –, de későn jött meg, mert egyedül is megeszlek!

– Jere, csak jere! – hívta Rózsa királyfi.

Összevágtak, hogy szikrázott a kardjuk, de Rózsa királyfiban most több erő volt, mint külön-külön egy óriásban, s harmadik összevágásra úgy lenyisszentette az óriás nyakát, mint a torzsát.

Jött utána a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik: no, ha jött, fűbe is harapott mind a hét óriás.

Hej, örült Rózsa királyfi, nemkülönben a királykisasszony is! Azt mondá Rózsa:

– No, most kettőnké a világ, itt maradunk halálig!

Összeölelkeztek, összecsókolóztak, s indultak föl a palotába nagy örvendezéssel. Hát ahogy mennének az udvaron, Rózsa királyfi a felé a hegy felé tekint, ahol fehér kendőt kötöttek volt a testvéreivel egy fa tetejébe, nézi, nézi, s erősen megszomorodik.

Kérdi a királykisasszony:

– Mi bajod van, Rózsa királyfi, hogy a színedben egyszerre megváltoztál?

– Hej – mondá Rózsa királyfi –, nézz amoda, arra a magas hegyre, látod-e?

– Látom.

– Hegy tetején egy magas fa, fa tetején egy véres kendő, látod-e?

– Látom.

– Nohát az a véres kendő azt jelenti, hogy az én testvéreim nagy bajban vannak. El kell mennem, fölkeresnem őket! Te csak maradj itthon, majd visszasegít a jó Isten engem, s többet el sem válunk.

Keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak, s Rózsa királyfi indult egybe a bátyjai után. De hogy szavamat össze ne keverjem, vitt magával forrasztó füvet s egy korsócskával az élet vizéből, hátha meghaltak a bátyjai. Ment, mendegélt, s meg sem állott, míg oda nem ért, ahol a bátyjai elváltak tőle. Ott beleállott az útba, s ment éjjel-nappal szakadatlan. Amint ment, mendegélt, egy kis házikó elé ért. Hát oda van kötve két kutya. Nézi, nézi, s megismeri a kutyákat, az egyik az idősebb, a másik a kisebb bátyjáé volt. Bemegy a házikóba, hadd lám, van-e ott valaki. Egy eleven lelket sem talált ott. Kijön a házikóból, a kutyákat eloldja, maga pedig letelepedik egy fa alá, s tüzet gyújt. Gondolja, itt kell lenni valahol a bátyjainak, hátha elékerülnek a tűzvilágra. Amint a tűz mellett üldögélne, csak elszalad előtte egy nyúl. Veszi a nyilát, lelövi a nyulat. Gondolja: ez éppen jó lesz vacsorára. Nagy szorgosan megnyúzza a nyulat, nyársat csinál, ráhúzza, s a jó égő parázs felett sütögeti. Egyszerre csak megszólal valaki a fán, a feje fölött.

– Jaj de fázom, jaj de fázom! – mondta, s úgy didergett, hogy a foga is vacogott belé.

Rózsa királyfi fölnéz a fára, s hát egy olyan öreg asszony ül ott, hogy az orra a térdét veri. Mondja neki:

– Szálljon le, ha fázik, néne, s füttőzzék* a tűz körül!

– Jaj, nem merek, mert összeszaggatnak a kutyák – szólt le az öregasszony. – Hanem levetek egy szál szőrt, azt dobd a tűzbe, s akkor talán nem bántanak.

– Jól van – mondá Rózsa királyfi –, hát csak dobja le kend azt a szál szőrt.

Az öregasszony ledobta a szőrt, Rózsa királyfi a tűzbe vetette, s a kutyák meg sem vakkantak, mikor az öregasszony leereszkedett a fáról. Ahogy leereszkedett, beszaladt a házikóba, onnét kihozott egy nyársat, arra ráhúzott egy varasbékát, aztán lekuporodott ő is a tűz mellé, s a békát sütni kezdette. Süti, süti a békát, Rózsa királyfi is a nyulat, de egyszerre csak mit gondol, mit nem az öregasszony, átalcsap Rózsa királyfira a békával, mikor éppen legjobban csepegett a zsír belőle. Aj! megharagszik Rózsa királyfi, kirántja a kardját, hogy a vén banyát egyszeribe kettéhasítja. No, hallj csudát! – ahogy hozzácsap a karddal, az tüstént hasábfává változik!

Felszökik a boszorkány a tűz mellől, s azt mondja:

– Imádkozzál, Rózsa királyfi, mert vége az életednek! Megölted a hét fiamat, én is a te két testvéredet, most rajtad a sor!

“No, most csakugyan vége az életemnek – gondolja Rózsa királyfi –, elpusztít ez a vén boszorkány!”

Szólítja a kutyákat: meg sem mozdulnak. Szólítja másodszor, harmadszor, nem mozdulnak.

“Hej, uramisten, mit csináljak?! – gondolja magában Rózsa királyfi. Néz erre, néz arra, s bizony, ha nem szégyelli, még meg is futamodik a vén boszorkány elől. Az ám, de még a lába is a földbe gyökeredzett, úgy megkuruzsolta az ördöngös asszony. Áldott szerencséjére, eszibe jut az élet vize, mit a királykisasszony adott, hirtelen a kutyákra loccsint egy-egy cseppet, hát erre csak felszöknek a kutyák, neki a boszorkánynak, s úgy beleharapnak a testébe, hogy egyszeribe kibuggyant a vér, s folyt, mint a patak. Egy vércsepp éppen a hasábfára cseppent, s ez tüstént karddá változott. Fogja Rózsa királyfi a kardot, s mondja:

– No, te vén boszorkány, most az én kezemben az életed! – s lenyisszenti a boszorkány bal karját. De addig nem akarta megölni, míg meg nem mondja, hogy hová temette a bátyjait.

– Hová temetted a bátyáimat, vén boszorkány?!

– Hagyd meg az életemet, Rózsa királyfi, s megmutatom! – könyörgött a boszorkány.

Hát csak ott ásta el a harmadik fa tövében. Egyszeribe kiásta őket, az élet vizével leöntötte, s abban a minutában fel is támadtak. Csak dörzsölték, dörzsölték a szemüket, s néztek szét nagy csudálkozással.

– Ejnye, de sokáig aludtunk! – mondá a legidősebb királyfi.

– De még milyen sokáig! – mondá Rózsa királyfi. – Alhattatok volna ítélet napjáig, ha én ide nem jövök.

Na, volt nagy öröm. Elbeszélték, hogy ki hol, merre járt, mit csinált. Aztán indultak, s meg sem álltak, míg vissza nem értek az óriások országába. Csakhogy megjöttek, mert a királykisasszony már veresre sírta volt a szemét. Azt hitte, hogy soha többet nem látja Rózsa királyfit. Egyszeribe papot hívattak, s csaptak olyan lakodalmat, hogy híre ment hetedhét országon túl, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú disznó túr.

Lakodalom után Rózsa királyfiból az Óriásország királya lett, aztán mindjárt felkerekedett a seregével, visszafoglalta az apja országát is, s a bátyjainak hagyta, hogy éljenek azok is szegények.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.

BOLOND ISTÓK

Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Ennek a szegény embernek az egész gazdagsága egy bika volt, s mikor meghalt, egyebet sem hagyott három fiára.

De inkább semmit sem hagyott volna rájuk, mert a három fiút majd fölvetette a gond, hogy mármost hogy osztoznak meg a bikán. A legkisebbik, akit bolondos esze miatt Bolond Istóknak hívtak, azt ajánlotta, hogy üssék meg a bikát, s a húsát adják el, az árát majd felosztják egymás közt. Hanem az idősebbek már azért sem állottak rá, mert a féleszű mondta ezt. Nem tudták már, mitévők legyenek, enni se adtak a bikának, mert mindegyik a másikra vetett: adj te, én nem, a tiéd éppen úgy, mint az enyém – s szegény bika úgy lesoványodott, hogy a bordáit meg lehetett számlálni.

Egyszer aztán abban egyeztek meg, hogy mind a hárman építnek egy-egy pajtát, s amelyikébe befut a bika, azé lesz egészen. Nosza, hozzáláttak az építéshez. A két idősebb legény az okos fejével olyan kőpajtát épített, hogy még egy herceg is ellakhatott volna benne, Istók pedig az ő bolond fejével épített egy kis kalibát* leveles ágakból. Nevettek a bátyjai, csúfolták:

– Ó, te bolond, te! Hát azt hiszed, hogy majd olyan bolond lesz a bika is, mint te, s bemegy a te pajtádba!

Jól van. Mikor mind a hárman készen voltak, kieresztették az udvarra a bikát. Éppen jó meleg, legyes idő volt. A bika fölcsapta a farkát, körülnyargalta az udvart, s egyszer – mit gondolt, mit nem – befutott az Istók pajtájába.

Úgy bizony! A bolondos legényé lett a bika. Mérgelődtek a bátyjai, de ő nem szólt semmit, csak tarisznyát vetett a nyakába, s a bikát elindította a városba, hogy ott adja el. Amint ment, mendegélt, egy nyírfához ért. Éppen nagy szél volt, s a nyírfa nyikorgott keményen. Megáll Istók, s gondolkozik magában, hogy vajon mit beszélhet ez a nyírfa. Kieszelte a bolondos fejével, hogy bizonyosan azt kérdi:

– Nyiff-nyaff, hogy adod?

– Neked adom száz pengő forintért – felelt Istók.

– Nyiff-nyaff, megadom – szólt a nyírfa.

Istók megkötötte a bikát a nyírfához, s várta, hogy mikor adja a pénzt. De a nyírfa bizony nem adott pénzt.

– Lássuk a pénzt, komám! – biztatta a nyírfát.

A nyírfa pedig csak nyikorgott, csikorgott tovább, s azt mondta:

– Nyiff-nyaff, megadom holnap!

Jól van, gondolá a féleszű, hát megadja holnap, s azzal hazatért. Kérdik otthon a bátyjai:

– No, te bolond, hogy adtad el a bikát?

– Száz pengőért.

– Ugyan ki vette meg?

– Hát egy nyírfa.

Haj! kacagtak a legények, hogy csak úgy dűltek jobbra-balra, de a bolondos legény nem szólt semmit. Ment másnap a nyírfához, de hát a bikának csak a csontjait meg a kötelét találta, azon éjen megették a farkasok. Kéri a pénzt a nyírfától, de az ezt felelte:

– Nyiff-nyaff, megadom holnap!

Hát jól van, holnap. S elment haza. Másnap megint elment, de a nyírfa megint csak azt mondta:

– Nyiff-nyaff, holnap!

Így tartott ez három hétig. Már ekkor a bolondos legény se vette a dolgot tréfára, fejszét vitt magával, s azt kérdezte a nyírfától:

– Adod-e meg a pénzemet, mert mindjárt leváglak!

– Nyiff-nyaff, megadom holnap!

– Úgy-e?! No, megállj!

Fogta a fejszét, s belevágott a nyírfa oldalába, hogy csak úgy megjajdult belé. Hát amint húzza vissza a fejszét, ömlik utána az arany, mint a záporeső. Annyi arany ömlött ki, hogy telides-tele töltötte a tarisznyáját.

– No, mégis jó volt várnom, legalább kamatot is kaptam.

Azzal elment haza, s otthon a drága sok aranyat kiöntötte egy cseberbe, befödte egy rostával, s kitette az ereszbe. A bátyjait ölte a csudálkozás, hogy honnét szerezhetett ennyi sok aranyat, s még inkább, mikor látták, hogy ez a bolondos legény világért el nem költene egy aranyat, s ciberén, puliszkán él, mint addig.

– Hiszen ez a bolond azt sem tudja, mit kell a pénzzel csinálni! – mondá a legidősebb legény a másiknak.

Összetanakodtak, hogy ellopják; ők majd tudják, mire jó a pénz.

Szépen kiürítették a csebret, s arany helyett telerakták búzaírrel.* Egyszer nézi a bolondos legény, s hát arany nincs. Egyet sem konfundálta magát, a cseber fejét bekötötte egy abrosszal, s elindult, hogy eladja a búzaírt. Amint beért a faluba, elkezdett kiabálni:

– Búzaírt vegyenek! Búzaírt!

Kérdezték a falusiak:

– Mi az a búzaír, te legény?

– Az olyan orvosság – felelte Istók –, hogy még a félholt is meggyógyul tőle, ha megízleli.

Hej, összeszaladtak a népek, mindenki akart venni abból a csudaorvosságból, de mikor megszagolták, szemibe kacagtak a bolondos legénynek, s ahányan voltak, annyifelé szaladtak.

– Piha! Piha! – kiabáltak az emberek.

– Az hát, piha! – kiáltotta a legény is utánok.

Estére beért egy városba, s ott szállást kért egy nagyuraságtól. Kapott is szállást, s a búzaírt betette a csűrbe. Hanem a disznók megérezték a szagát, berontottak a csűrbe, s mind egy falásig megették a búzaírt.

Hej de csapott-e lármát a legény, mikor reggel észrevette, hogy nincs búzaír! Azt mondta, hogy ő a király pénzváltója, most egyenest megy a királyhoz, s elpanaszolja neki, hogy ellopták a drága sok aranyat. Megijedt erre az uraság, s csak hogy panaszt ne tegyen, annyi pénzt adott a bolondos legénynek, hogy alig bírta el.

Hazament a sok pénzzel, s a bátyjai nem győzték eleget csudálni, hogy az a féleszű megint annyi sok pénzt tudott szerezni. Kérdezték:

– Hát azt hol kaptad?

– Búzaírért adták – felelt Istók.

Hiszen a bátyjainak sem kellett több, ők is megraktak egy csebret búzaírrel, s azzal elmentek a szomszéd faluba. Kiabálták torkuk szakadtából:

– Búzaírt vegyenek! Búzaírt vegyenek!

Össze is szaladt az egész falu népe, de úgy kiverték a faluból a legényeket, hogy alig győzték futással. Szerencsét próbáltak egy más faluban is, de itt is csak úgy jártak.

Eddig is haragudtak bolondos testvérükre, de most még inkább, s összetanakodtak, hogy vagy így, vagy úgy, kioltják az élete gyertyáját. Elmentek a bíróhoz, s beárulták a testvérüket, hogy az ördögökkel cimborázik, hogy mindegyre tenger pénzzel állít haza, s most meg a falut akarja elveszeszteni. A bíró el is hitte, de még a falubéliek is, mert az már csakugyan ördöngösség lehet, amit ez a bolondos legény cselekszik. Azt határozta a falu gyűlése, hogy Bolond Istókot befenekeltetik egy hordóba, s bedobják a gát alá. Úgy is történt, befenekeltették egy hordóba, s mert éppen vasárnap volt, kitették a templom elé, hogy majd a templomból kijövet elviszik a vízre, s a gát alá dobják.

Azalatt, míg a nép a templomban volt, Istók elkezdett kiabálni:

– Hiába erőltettek! Hiába! Nem leszek főispán! Nem leszek főispán!

Éppen abban a pillanatban hajtott el arra négylovas hintón egy idegen uraság, s hallja, hogy mit kiabál valaki a hordóból. Megállíttatja a lovakat, leszáll, s odamegy a hordóhoz. Kérdi:

– Mit is kiabál vala kend?

– Azt, hogy nem leszek főispán, inkább akasszanak föl!

– Azért ugyan egyet se kiabáljon – mondá az uraság –, szálljon ki hamar, cseréljünk gúnyát, majd beülök én a hordóba. Lovam, hintóm legyen a kendé.

Úgy lett, mint az idegen úr mondá. Istók kimászott a hordóból, az idegen úr bemászott; Istók elhajtott a négy lóval s hintóval, az idegen úr pedig, mikor jöttek ki a templomból, torkaszakadtából kiabált:

– Leszek én főispán, emberek! Leszek én főispán!

“Az a, majd a halak közt” – gondolták az emberek, de nem szóltak semmit, hanem szépen fölvették a hordót, vitték a vízre, s a gát alá vetették.

Minden jó lélek azt hitte, hogy most már vége annak az ördöngös Istóknak, s hát amint hazafelé indulnak, nagy lelki nyugalommal jött a gát felől négylovas hintón Bolond Istók, s nagyokat csördített a bakkos ostorral.*

Bezzeg volt nagy álmélkodás, szörnyülködés.

– Hát ezt te hol kaptad? – kérdezték az emberek.

– Ott, a gát alatt! – felelte hetykén Istók. – Van ott még annyi, hogy hat falunak is elég lenne! Ha nem hiszik, jöjjenek, s nézzék a maguk látójával.*

Csak úgy omlott, tódult a népség utána, Istók pedig mind a víz partján jártatta a lovait, hogy az emberek lássák a vízben hintónak, lónak az árnyékát.

– A’ biz’ a, né! Igaza van a bolondnak! – kiáltották az emberek, s uccu neki, vesd el magad! egymás feje tetején át ugráltak a vízbe. Az egész falu népe ott gomolygott a vízben papostul, harangozóstul, csak a vén papné, aki istápon jött, nem ugrott bele. A papnak nagy, széles kalapja volt, s az nem ment le a víz fenekére, hanem mind ott úszkált a víz színén. Látja ezt a papné, belenyúlt az istápjával, s egyre döfölte a kalapot, biztatta az urát:

– Menjen beljebb, édes uram, válogasson a javából! Menjen beljebb!

Hiszen beljebb is ment az egész falu, úgy, hogy egy sem jött vissza többet.

Bolond Istók pedig elfoglalta az egész falut, s akkora úr lett belőle, hogy az egész vidék csudájára járt. Aki nem hiszi, járjon utána.

MIRKÓ KIRÁLYFI

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király, s annak három szép növendék fia. Sugár, dali legényecske volt mind a három, de az apjuk ügyet sem vetett rájuk. Egész áldott nap ott üldögélt a király a palota hetvenhetedik ablakában, s folyton-folyvást napkeletre nézett, mintha onnét várt volna valakit. Kit várt, kit nem, azt ugyan senki lélek sem tudta, csak annyit láttak az udvarbéliek, hogy a királynak az egyik szeme folyvást sír, a másik meg nevet.

A királyfik sokat tanakodtak maguk közt, hogy ugyan mért húzódik félre az édesapjuk, s különösen azt szerették volna tudni, hogy mért sír az egyik szeme, s mért nevet a másik?

– Kérdezzük meg! – mondá az idősebbik.

– Kérdezzük meg! – mondá a fiatalabbik is.

Az idősebb királyfi nem is teketóriázott sokáig: bement az apja szobájába, s köszönt illendőképpen. A király akkor is napkeletre nézett, s haragosan fordult az ajtó felé.

– Mit akarsz, mit háborgatsz?! – förmedett a fiúra.

– Ne haragudjék, édes apámuram – felelt a királyfi –, csak azt akartam megkérdezni kigyelmedtől, hogy mért ül örökké az ablakban, s mért sír az egyik szeme, a másik meg nevet?

Hej, még csak most lobbant igazán haragra a király. Fogta a buzogányát, s úgy a fiának lódította, hogy ha hirtelen el nem kapja a fejét, mindjárt szörnyű halált hal.

A fiú esze nélkül szaladt ki az udvarra, ahol a testvérei várakoztak rá.

– No, mit mondott az édesapánk? – kérdezték a fiúk.

– Menjetek be, s majd ti is megtudjátok.

A középső királyfi ment is, no de, ha bement, egy-két szempillantás múlva még sebesebben szaladt ki, mint a bátyja.

– No, mit mondott, mit mondott? – kérdezte a legfiatalabb, Mirkó királyfi.

– Menj be, öcsém, Mirkó, s te is megtudod.

– Jól van, jól, bemegyek én is – mondá Mirkó, s nem szólt, nem beszélt többet, ment az apja szobájába.

De még szóra sem nyithatta a száját, repült feléje a buzogány, hogy csak úgy surrogott-burrogott, s ha félre nem kapja a fejét Mirkó királyfi, bizony szörnyű halálnak halálával hal meg. Hanem Mirkó bezzeg nem szaladt ki, mint ahogy a bátyjai. A buzogányt szépen kihúzta a falból (mert úgy tudjátok meg, hogy belefúródott a falba), hát, hogy szavamat ne felejtsem, kihúzta a buzogányt, aztán odavitte az apjához.

– Tessék, édes apámuram, itt a buzogány. Ha halálomat akarod, itt vagyok, üss fejbe.

Tetszett a királynak ez a bátor beszéd.

– Ember vagy, fiam – mondá Mirkónak. – Látom, hogy nem ijedsz meg az árnyékodtól. Hát meg is mondom neked, hogy mért sír örökké az egyik szemem, mért nevet a másik. Az egyik szemem azért sír, fiam, mert éjjel-nappal azon évelődöm, búcsálódom, hogy egyik fiam sem való királynak, s ha behunytam a szemeimet, szertezüllődik az én szép országom. A másik szemem pedig azért nevet, mosolyog örökké, mert egy vitéz pajtásomra gondolok, aki a selyemréten lakik, s azt ígérte nekem, hogy ha minden ellenségét legyőzte, hozzám jő lakni, hadd legyünk együtt öreg napjainkban.

– Hát még nem győzte le az ellenséget a kigyelmed pajtása? – kérdezé Mirkó.

– Bizony nem, édes fiam. Ha százat levág, ezer támad helyébe, s azt mind egymaga kell hogy levágja.

– Ne búsuljon, édes apámuram – mondá Mirkó –, egy életem, egy halálom, megyek a selyemrétre, s vissza sem jövök a kigyelmed vitéz pajtása nélkül.

A bátyjai már szentül hitték, hogy szegény kis Mirkónak vége, mert különben rég kiszaladott volna. Bezzeg volt nagy álmélkodás, mikor Mirkó szép lassan kijött az udvarra, s elbeszélte bátyjainak, hogy mit hallott az édesapjuktól.

– De már először én próbálok szerencsét – mondá a legidősebb fiú, s tüstént visszament az apjához.

– Felséges apámuram – mondá –, hallottam Mirkótól, hogy a kigyelmed vitéz pajtásának segítségre volna szüksége. Én vagyok a legidősebb, engedje meg, hogy én menjek a selyemrétre.

– Jól van, fiam, menj Isten hírével! – mondá a király. – Próbálj szerencsét!

A legidősebb fiú elbúcsúzott apjától, testvéreitől, aztán fölnyergeltette a legszebb paripát, s még aznap elindult. Egy álló esztendeig járt oda meg vissza, de nem tudott továbbjutni a rézhídnál. Ezen nem tudott keresztülmenni a paripája. Felszakasztott a hídból egy deszkát, s azt hazavitte bizonyságnak, hadd lássa az édesapja, hogy volt legalább a rézhídig..

– Hej, fiam – mondá a király –, mikor én olyan legény voltam, mint te, egy óra volt nekem a rézhíd, nem egy esztendő. Te soha föl nem találod, míg a világ s még két nap, az én vitéz pajtásomat.

Most a második fiú jelentette az apjának, hogy ő is szerencsét próbál.

– Jól van, fiam, csak próbálj! – mondá a király.

Fölnyergeltette a paripáját, s egy esztendő múlva került vissza ez is. Hozott magával egy ezüstdeszkát az ezüsthídból. Mikor megmutatta a királynak, ez csak legyintett a kezével nagy búsan.

– Látom már, hol voltál, ne is mondd. A te korodban két óra volt nekem az ezüsthíd. Feküdj le, fiam, te sem hozod haza az én vitéz pajtásomat.

– De már most csakugyan rajtam a sor – mondá Mirkó királyfi. Bement az apjához, ki ott ült most is az ablakban, de már most sírt mind a két szeme.

– Felséges apámuram – szólalt meg Mirkó –, ne sírjon kigyelmed! Eresszen el engem, s ha addig élek is, hazahozom a kigyelmed vitéz pajtását!

Eleget mondá a király:

– Ne menj, fiam, maradj itthon, mert ha elmégy, soha vissza nem kerülsz!

Mirkó addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy az öreg király belényugodott.

Hej, örült Mirkó! Futva futott ki az istállóba, hogy válassza ki ott magának a legszebb paripát. Egyik szebb volt a másnál, de Mirkónak egy sem tetszett. Hát amint búcsálódnék magában, odamegy egy ősz öregasszony, s megszólítja:

– A selyemrétre akarsz menni, úgy-e, Mirkó királyfi?

– Oda, nénémasszony, oda.

– No, ha oda, akkor ne itt keress magadnak való paripát. Eredj, menj vissza az édesapádhoz, kérd el tőle a csontkürtjét, s fuvints belé jó erősen. Ahogy a csontkürtbe fuvintasz, egyszeribe hazajő az aranyszőrű ménes, de ne ebből válassz magadnak paripát, hanem várd meg azt a girhes-görhes csikót, amelyik a ménes után sántikál, s amelyik úgy meg szokta sújtani farkával a kapubálványt,* hogy az egész palota megrezdül belé.

Megköszönte Mirkó a tanácsot, s visszament az apjához.

– Édes apámuram, azért jövék vissza, hogy adja nekem a csontkürtjét.

– Hát azt neked ki tanácsolta? – kérdé a király.

Mirkó egy kicsit húzódozott, hogy vajon megmondja-e, de gondolta: ő bizony megmondja az igaz valóságot. Meg is mondta:

– Egy ősz öregasszony tanácsolta, édesapám.

– Jól van, fiam, menj le a hetedik pincébe. Ott van egy vakablak. Abba van bevakolva a csontkürt. Vedd ki, ha ugyan még használhatod.

Lement Mirkó a hetedik pincébe, s egy csákánnyal hamarosan kibontotta a vakablakot. Ott volt a csontkürt. Fogta, vitte, s ahogy az udvarra ért, beléfuvintott jó erősen.

Hát, Istenem, megcsendült erre a palota, az udvar, a kert, csengett erdő-mező. Jöttek az aranyszőrű paripák. Mindenik nyakában volt egy aranycsengő, attól volt az a nagy csendülés. Jöttek a paripák, szebbnél szebbek, tüszköltek, horkoltak, ágaskodtak, mintha valamennyi ki akart volna repülni a világból. De Mirkó ügyet sem vetett rájuk, ő azt a girhes-görhes csikót várta. Jött az is, jó messzire a többi után. S ahogy az öregasszony mondta: mikor a kapu alá ért, farkával úgy megsuhintotta a kapubálványt, hogy megrendült belé a palota. Mirkó megvárta, míg a paripákat bekötik az istállóba, aztán bement ő is, egyenest a táltos csikóhoz, s megsimogatta.

A táltos csikó egyszeribe megszólalt:

– Tudom, miért simogatsz, Mirkó királyfi. Azt akarod, úgy-e, hogy a selyemrétre vigyelek. Hát jól van, én elviszlek szívesen, de addig még sok mindent el kell végezned.

– Csak szólj – mondá Mirkó –, mindent megteszek, amit kívánsz.

– Először is, adjál nekem jó abrakot, mert hosszú útra megyünk.

– Mit adjak, édes lovam? Zabot? Szénát? Sarjút?

– Se zabot, se szénát, se sarjút, kicsi gazdám. Hozz egy zsák árpát!

Vitt neki egy zsák árpát. Egy szempillantásra mind egy szemig megette.

– Most hozzál egy zsák kölest!

Vitt neki egy zsák kölest, s a táltos csikó azt is megette egy szempillantásra.

– No, édes lovam, kell-e még valami?

– Kell, kicsi gazdám! Adj most egy teknő tüzes parazsat!

Ámult-bámult Mirkó királyfi, de engedelmeskedett. Vitt a táltos lónak egy teknő tüzes parazsat. Úgy felhabzsolta, mintha zsenge zab lett volna. Ekkor egyet nagyot fújt, megrázkódott, s hát – halljatok csudát! – a girhes-görhes, bogos lábú csikóból olyan gyönyörűséges szép aranyszőrű paripa lett, hogy Mirkó királyfinak csak úgy káprázott a szeme.

– No kicsi gazdám, most még szaladj fel a palotába – mondá a táltos, kérd meg az édesapádat, hogy adja oda neked azt a kardját s azt a karabélyát, amelyikkel ötven esztendővel ezelőtt háborúban járt, azután meg azt a nyerget s azt a kantárt, amelyik ugyancsak ötven esztendővel ezelőtt a fejemben volt.

Szaladt Mirkó a királyhoz, mint a sebes szél.

– Felséges apámuram, adja ide a kardját, a karabélyát, a nyergét meg a kantárját!

– Melyiket, fiam? – kérdezte a király. – Száz meg ezer van nékem, azt sem tudom, melyik másik.

Mirkó megmondotta, hogy melyikre van szüksége.

– Hej, édes fiam, nem sok hasznát veszed már te sem a kardnak, sem a karabélynak. Rozsdás mind a kettő. De még a nyeregnek meg a kantárnak sem. Talán már meg sincsenek, ha ugyan ott nem hányódnak a szín alatt.

Bánta is Mirkó: legyen rozsdás a kard is, a karabély is, csak a táltos lónak kedve teljék. Lekapta a szegről a kardot, aztán futott a szín alá, s hát, áldott szerencsére, ott volt még a kantár is, a nyereg is. De, Uram, Jézus, milyen volt mind a kettő. Vastagon állott a piszok nyergen is, kantáron is. No, csakhogy megvoltak. Szaladt velük az istállóba.

– Itt van, édes lovam, minden, amit kívántál.

A táltos ló csak ráfuvintott nyeregre, kantárra, kardra, karabélyra, s hát csak úgy eltűnt rozsda, piszok, ragyogott a kard, karabély, nyereg, kantár, csillogtak-villogtak az aranyos, gyémántos szíjak, a mindenféle drágakövek, mikkel a szerszámok ki valának rakva.

– Így, kicsi gazdám, így, ilyen szerszám illik egy királyfinak – mondá a táltos.

Mirkó hamar fölnyergelte-kantározta a táltost, felkötötte kardját, övébe szúrta drágagyöngyös karabélyát,* s fel akart pattanni a táltos hátára.

– Hohó, kicsi gazdám – szólt a táltos –, várj még csak egy kicsit! Vezess ki a városból, s a városon kívül ülj föl majd reám.

Mirkó szépen kivezette a táltost, s a város végén fölpattant a nyeregbe.

– Na, kicsi gazdám – szólt most a táltos –, hogy vigyelek: úgy-e, mint a sebes szél vagy mint a sebes gondolat?

Felelt Mirkó:

– Úgy vígy, édes lovam, ahogy neked tetszik, csak a selyemrétre vígy.

– Hát akkor hunyd bé a szemedet, s kapaszkodj belém magyarosan!

Mirkó behunyta a szemét, a táltos pedig hirtelen fölemelkedett, s repült, mint a sebes gondolat, még annál is sebesebben. Surrogott-burrogott a levegő, hol hideg, hol meleg csapta meg Mirkót, hol forgószél rángatta, hol meleg nap izzasztotta. A táltos pedig csak repült, repült erdőkön-mezőkön, hegyeken-völgyeken, sebes folyóvizeken keresztül. De Mirkó ezt csak úgy sejdítette, mert a szemét a világért ki nem nyitotta volna. Egyszerre csak, topp! megállott a táltos, nagyot toppantott az első lábával.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám!

Mirkó kinyitotta.

– Mit gondolsz, hol vagyunk?

– Ha jól szemlélem, a rézhídnál.

– Bezzeg, hogy a rézhídnál. Eddig járt az idősebb bátyád. Innét vitt haza egy szál rézdeszkát. No, most hunyd bé ismét a szemedet!

Mirkó behunyta a szemét, s a táltos repült, repült, most még sebesebben. Ugyancsak nagy erővel kapaszkodott belé Mirkó, mert különben lefordul a hátáról. De már az igaz, hogy nem lehetett sokáig a szeme behunyva, mert a táltos egy jó szempillantásra megint toppantott a lábával.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám!

– Kinyitottam, édes lovam.

– Hát most mit látsz, kicsi gazdám?

– Ezüsthidat, édes lovam.

– Látod-e, hogy hibádzik egy szál deszka? Ezt a kisebbik bátyád vitte haza. Innét fordult vissza. Hanem most csak hunyd bé a szemedet szaporán, de jó erősen!

Hej, volt, ahogy volt eddig, de még csak ez volt az istenes repülés! Erős szélfúvás kerekedett: mintha lett volna égszakadás, földindulás, amerre a táltos repült.

– Mindjárt lefordulok, édes lovam! – ijedezett Mirkó.

– Csak csipeszkedj* jól belém, kicsi gazdám, még csak egy forgószél van előttem.

Na, keresztülsurrant ezen is, mint a nyílvessző, s a másik minutában már a földre toppantott.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám!

– Kinyitottam, édes lovam.

– Mit látsz, kicsi gazdám?

– Látok egy aranyhidat s a két végén két-két oroszlánt.

– No bizony, ha látsz egy aranyhidat s a két végén két oroszlánt, hunyd bé a szemedet, de tüstént!

Még be sem hunyta jóformán a szemét, a táltos már a földre toppantott.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám! Mit látsz?

– Látok egy éktelen magas üveghegyet. Olyan meredek, mint a ház oldala, s a teteje az eget veri.

– Hunyd bé a szemedet, kicsi gazdám, mert erre a hegyre föl kell mennünk!

– Ó, édes lovam – renyekedett* Mirkó királyfi –, “lehetetlenképes”, hogy oda fel tudj menni.

– Te csak hunyd bé a szemedet, egyébre ne légyen gondod!

Hát csakugyan, egy szempillantás múlva már ismét megszólalt a táltos:

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, mit látsz?

– Látok magam alatt valami feketeséget, akkorát, mint egy jó nagy tál.

– No, ez a föld kereksége – mondá a táltos. – Hát magad előtt mit látsz?

– Látok egy véges-végtelen hosszú üvegösvényt s innét is, túl is nagy, mély ürességet.

– No, ha úgy, azon végigmegyünk.

– Jaj, édes lovam, lefordulsz, s szörnyű halálnak halálával halunk meg!

– Ne félj, kicsi gazdám, még lábamon a gyémántszeges patkó, mit édesapád ennek előtte ötven esztendővel üttetett a lábamra. Csak csipeszkedj jól belém!

Kipp-kopp! kopogott, csattogott a gyémántszeges patkó az üvegösvényen, de csak nagy-nagy ritkán, mert a táltos most is repült, ahol egy kicsit tágult a hely. Mert senki el ne felejtse, az üveghegy teteje az égig ért.

No, hanem az üvegösvény sem tartott sokáig a táltosnak. Egyszerre csak nagyot toppantott, s megszólalt:

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, mit látsz?

– Látok hátrafelé gyönge világosságot, magam előtt pedig olyan vastag sötétséget, hogy a fejszét föl lehetne rá akasztani.

– No, már csak ezen a sötétségen kell keresztülmennünk, akár bé se hunyd a szemedet, kicsi gazdám.

Hej, uramteremtőm, nekirugaszkodott a táltos annak a vastag sötétségnek, s úgy vágta kétfelé a két előlábával, hogy csak úgy harsogott belé. S hát ahogy a setétségből kisurrantak, egyszerre olyan ragyogó világosság támadt, hogy Mirkó királyfi mind a két kezével a szeméhez kapott.

– No, kicsi gazdám, mit látsz most?

– Látok, édes lovam, egy rengeteg nagy rétet, amelyiken csupa selyemfű terem. Ha jól szemlélem, ez lészen a selyemrét.

– Eltaláltad, kicsi gazdám. Ez a selyemrét. Hát a selyemrét kellős közepében látod-e azt a kicsi feketeséget?

– Látom, édes lovam, látom.

– Hát az annak az öreg vitéznek a selyemsátra. Fekete selyem annak minden szála.

Hipp-hopp, már ott is voltak a selyemsátor előtt.

Mirkó leugrott a táltosról, a kantárszárát a sátor ajtajába akasztotta, éppen az öreg vitéz lova mellé. Azzal bement a sátorba. Hát ott feküdt a sátor közepén az öreg vitéz, s aludt, mint a bunda, de fölötte egy kard folyton-folyvást vagdalódzott, hogy még álmában se bánthatták az ellenségek.

Gondolta magában Mirkó: ő bizony nem költi fel az öreget, hadd aludjék szegény feje, inkább ő is leheveredik egy kicsit. Kiment a sátor mellé, s ott leheveredett. El is aludt egyszeriben. De hogy szavamat ne vétsem, elébb szólt a kardjának: “kard, ki a hüvelyből!”, s ez is éppen úgy vagdalkozott az ő teste fölött, mint az öreg vitézé.

Eközben fölébredt az öreg vitéz, kimegy a sátorból, dörzsöli a szemét, de csak nem akarja hinni, amit lát.

– Hm – mondja –, az én lovam mellett egy idegen ló kikötve; ihol meg egy legényecske alszik a sátram tövében. No, ezt most jól megölhetném, de nem ölöm meg, mert ő sem bántott engem.

De nem tudta végét várni alvásának, fölébresztette.

– Ki vagy, öcsém, mi járásbéli vagy? – kérdezte Mirkót.

Felelte Mirkó:

– Mirkó vagyok, a fehér király legkisebbik fia, szolgálatára. Azért jöttem, hogy kigyelmedet hazasegítsem az édesapámhoz, aki erősen várja.

Hej, örvendett az öreg vitéz, de hogy örvendett. Megölelte, megcsókolta Mirkót, aztán bevezette a sátorba. Azt mondta:

– Gyere, öcsém, együnk-igyunk, vigadozzunk. Ötven esztendeje, hogy utoljára vigadoztam az apáddal.

– Együnk-igyunk, vigadozzunk, bátyámuram – mondá Mirkó is –, de hátha rajtunk ütnek az ellenségei!

– Ne félj, öcsém, majd meggyőzzük ketten, ha úgy nő is, mint a fűszál.

No, ettek-ittak, vigadoztak, az ellenséggel nem gondoltak. Hát egyszer csak – Uram, Jézus Krisztus, ne hagyj el! – ömlik bé az ellenség a sátorajtón. Ellepték a selyemrétet, mint a fűszál, annyian voltak, mint égen a ragyogó csillag.

De bezzeg vége lett evésnek-ivásnak, nagy vigadozásnak. Rikkantott az öreg vitéz, de Mirkó is: “Kard, ki a hüvelyből!” – s haj – lássatok csudát! – vagdalkozott a kard jobbra-balra, előre-hátra, nyissz, nyissz! Úgy feküdt a tenger sok katona, mint a kéve a búzaföldön. Az egész ármádiából nem maradt több élve tizenkét vitéznél. Szaladott ez a tizenkettő is, mintha a szemüket kivették volna.

– Lóra, öcsém, lóra! – rikkantott az öreg vitéz.

Egyszeribe lóra pattantak mind a ketten, s utána a tizenkét vitéznek. De úgy kell lenni, hogy táltos lova volt mind a tizenkét vitéznek, mert ahogy az üveghegy aljára értek – hopp! –, meg sem hőköltek, a gondolatnál is sebesebben fölrugaszkodtak az üveghegyre.

– Édes öcsém – mondá nagy búsan az öreg vitéz –, én tovább nem űzhetem őket, mert az én lovamnak elvásott a gyémántszeges patkója.

Mirkó nem is hallgatott rá – hipp-hopp! –, vágtatott utánuk, ki a hegyre, végig az ösvényen, mindenütt a nyomukban. Meghiszem azt, de a tizenkét vitéz egyszerre csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket.

“Hát ezek hová tűnhetének?” – álmélkodott magában Mirkó. De amint tűnődik ezen, meglát valami feketeséget. Egy vaslappancs volt az a feketeség. Hirtelen felbillentette a lappancsot, s szervusz, világ, beugratott nagy bátran. Előtte sötétség, háta mögött sötétség: “No, ez bizonyosan a pokol tornáca!” – gondolta magában.

No, ezt ugyan jól eltalálta. Egyszerre csak, supp! lesuppant a pokolba. Ahol ni, éppen ott vágtatott a tizenkét vitéz, egyenest egy gyémántpalota felé.

– Kard, ki a hüvelyből! – kiáltott Mirkó, mikor a tizenkét vitéz éppen be akart kerülni a gyémántpalota kapuján – nyissz, nyissz, mind a tizenkettő holtan fordult le a lováról.

Megállott Mirkó a gyémántpalota előtt egy szempillantásra, de nem tovább. Azt mondta: egy életem, egy halálom, megnézem, ki lakik odabent. Hiszen még csak most állott el szeme-szája, mikor belépett a gyémántpalotába. Egy rettentő nagy szövőszék előtt ült egy ördöngös szüle – s halljatok csudát! –, amint jobbra vetette a vetélőt, két huszár ugrott ki, amint balra vetette, két gyalog katona.

“Ej-haj – gondolta magában Mirkó –, de már ennek a fele sem tréfa!”

– Kard, ki a hüvelyből!

Na, szegény katonák, még körül sem nézhettek, ahogy kiugrottak az ördöngös szüle keze alól, mindjárt vége is volt az életüknek. De ahányat levágott a kard, annyi ugrott ki helyettük a szövőszékből.

“No, így soha meg nem győzöm az ördöngös szüle munkáját – gondolta Mirkó –, levágom az ő fejét, s akkor majd nem sző több katonát.”

Hm, meghiszem azt! Az ördöngös szülének levághatta a fejét, de a keze még mindig járt, hányta-vetette jobbra-balra a vetélőt, s egy perc alatt tele volt a szoba katonával.

Hej, megmérgelődött Mirkó, s ami katona volt a szobában, mind levágatta, az ördöngös szülét pedig ízzé-porrá apríttatta. Azután a szövőszéket kihúzta az udvarra, s az ördöngös szülével együtt elégette.

– De már most nem kell többet viaskodni, sem nekem, sem az öreg vitéznek – mondá Mirkó nagy örvendezéssel.

Nem-e? Na ezt ugyan jól eltalálta, mert egyszerre csak az égő parazsából kiperdült egy vékony csontocska, elkezdett forogni sebes forgószél módjára, s – hát, Uram, Jézus, ne hagyj el! – abból a csontocskából ördöngös szüle lett!

– Úgy-e?! – rikkantott mérgesen Mirkó. – Kard, ki a hüvelyből!

De az ördöngös szüle elkezdett könyörögni: hagyd meg az életemet, Mirkó királyfi, s jótétel helyébe jót várj! Nálam nélkül úgysem tudnál kijutni innét, hagyd meg az életemet.

– Jól van, meghagyom az életedet, ha megmutatod a kijárást.

Az ördöngös szüle azt mondta:

– Na, te Mirkó királyfi, nem hittem volna, hogy ilyen jó szíved legyen. Nesze, adok neked négy patkóra való gyémántszeget, erre még nagy szükséged lehet. Tedd el jól!

Azután elvezette ahhoz a likhoz, ahol lejött a pokol országába. Már az igaz, hogy soha meg nem találta volna magától, mert ennek is lappancsa volt, de azt ugyan emberi szem meg nem találta volna, olyan egyforma volt a pokol földjével.

– Nyílj fel, lappancs! – parancsolá az ördöngös szüle, s a lappancs felnyílt abban a minutában, a táltos ló pedig nekirugaszkodott, s hipp-hopp! kiugratott az üveghegy tetejére.

Hej, még csak most látta Mirkó igazán, hogy milyen szörnyűséges meredek az üveghegy oldala. Azt mondta a lovának:

– Édes lovam, én itt leszállok, s talán úgy lekerülünk a selyemrétre.

– Csak maradj a hátamon, kicsi gazdám, ha jót akarsz – mondá a táltos –, mert itt e világból való ember ugyan le nem sétál. Csipeszkedj a sörényembe, s hunyd bé a szemedet!

Mint valami jó sima jégen, úgy sikolándott lefelé a táltos, s egyszerre csak letoppant a földre.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, mit látsz?

– Látom, hogy ismét itt vagyunk a selyemréten. Ahol ni, látom az öreg vitézt is.

Hej, Istenem, de megörült az öreg vitéz, mikor megpillantotta Mirkót. Bizony nem hitte, hogy látja még ez életben valaha.

– Itt vagyok, bátyámuram – jelenté Mirkó –, ne féltse az országát ellenségtől többet.

– Hát bizony, ha úgy van, akkor legyen is tied ez a selyemrét s az egész országom, Mirkó fiam – mondá az öreg vitéz –, mert én úgysem élek már sokáig.

Felelé erre Mirkó:

– Köszönöm jó akaratát, bátyámuram, de nem jöttem én sem a selyemrétjéért, sem az országáért, hanem hogy kigyelmedet elvigyem az édesapámhoz, hadd töltsék együtt öreg napjaikat.

Az öreg vitéz egyet sem kérette magát, felült a lóra, s elindultak a fehér király országa felé. Hanem amikor az üveghegy aljába értek, erősen elszomorodott az öreg vitéz.

– Öcsém, Mirkó – szólt nagy búsan –, mégiscsak itt kell nekem maradnom, nem mehetek az apádhoz. Az én lovam nem tud kimenni az üveghegyen, mert elvásott a gyémántszeg mind a négy patkóján.

– No bizony, ha elvásott, mindjárt mást ütök én helyébe – szólt Mirkó királyfi, s elészedte, ami patkószeget kapott az ördöngös szülétől. Hamarosan újrapatkolta az öreg vitéz lovát, s azzal – uzsgyi neki, vesd el magad! – sebes szélnél sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben vágtattak keresztül üveghegyen, erdőkön-mezőkön, tengereken által, s mire feljött a Vacsoracsillag: megérkeztek a fehér király udvarába.

Ott ült az öreg király most is az ablakban, s nézett kelet felé, sírt az egyik szeme, a másik nevetett. Haj de mikor megpillantotta vitéz pajtását s Mirkó fiát: mind a két szeme nevetett.

Egyszeribe lekiáltott a cselédeknek, hogy üssenek le tizenkét tulkot,* mert ihol jőnek már az ő vitéz pajtása s Mirkó királyfi. Aztán leszaladott az udvarra, s egyszer a vitéz pajtását, másszor Mirkót ölelte-csókolta. Azt sem tudta öreg feje, hogy mit csinál nagy örömében. Csaptak aztán olyan vendégséget, hogy hét országra ment a híre. Hét nap s hét éjjel állott a vendégség, a nagy dínomdánom. Azonban hetedik éjen azt találja mondani az öreg vitéz:

– No, öreg pajtás, vitéz legény ez a te fiad, még vitézebb, mint mi voltunk legénykorunkban!

– Magam is azt gondolom – mondá az öreg király –, de hej, pajtás, mégsem hiszem, hogy a Kutyafejűt le tudná győzni.

– No, már azt én sem hinném – erősíté az öreg vitéz. – A Kutyafejűt még anyaszülte le nem győzte.

Hallotta Mirkó ezt a beszédet, s meg nem állhatá, hogy egy szót, kettőt közibe ne vessen.

– Hol s merre lakik az a Kutyafejű? – kérdé Mirkó. – Mert ha a föld alatt lakik, ott is megkeresem.

Az öreg vitéz megmagyarázta, hogy erre meg erre, innét északra, onnét meg egy kicsit keletre, keletről meg egy kicsit nyugatra, nyugatról meg egy kicsit délre: ott van az ő országa.

– No, ha ott van, akkor megtalálom.

Eleget beszéltek mind a ketten, hogy szántszándékkal ne veszítse el fiatal életét, maradjon veszteg, eléggé megmutatta a vitézségét; Mirkónak többet nem volt maradása. Táltos lovát jól megabrakolta, magát feltarisznyálta, s még az éjjel elindult a Kutyafejű országába.

Mikor elindultak, megkérdezte a táltost:

– Jártál-e már a Kutyafejű országában, édes lovam?

– Jártam egyszer, kicsi gazdám, de azt is megbántam. Alig-alig tudám élve hozni haza az édesapádat. Jobb lesz neked is, ha itthon maradsz.

– Egy életem, egy halálom, édes lovam, meg nem nyugszom, míg a Kutyafejűt meg nem találom.

– Jól van, kicsi gazdám, hát csak hunyd bé a szemedet, mert addig meg sem állok, míg a Kutyafejű országába nem érek. Együtt élünk, együtt halunk.

Behunyta Mirkó a szemét, s vágtatott a táltos, de úgy, ahogy még nem. Egyet rugaszkodott, s két országot hagyott el, kettőt rugaszkodott, s két ország s két tenger maradt el utána. Akkor aztán megállapodott.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, mit látsz?

– Látok egy hatemeletes gyémántpalotát, de olyant, hogy a szemem káprázik a nézésitől.

– Hát a hatodik emeletnek hatodik ablakában mit látsz?

– Látok egy szépséges szép leányt, de olyat, hogy a szemem most még jobban káprázik. Ez bizonyosan a Kutyafejű leánya.

– Nem találtad el, kicsi gazdám, mert ez a fekete király leánya. A Kutyafejű elrabolta, s itt tartja szomorú fogságban.

Mirkónak sem kellett többet hallania, lepattant a táltosról, s ment föl egyenest a királykisasszonyhoz. Pedig ez kiáltozott le torkaszakadtából: “Ne jöjj fel, ne jöjj fel, ha kedves az életed, megöl a Kutyafejű!” Kiáltozhatott Mirkónak, mire visszafordult az ablakból, ott állott előtte, s köszönt illendőképpen.

– Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a királykisasszony –, hogy mertél idejönni?

– Mirkó királyfi vagyok, s azért jöttem, hogy megöljem a Kutyafejűt.

– Ó, te szerencsétlen királyfi, az az ember még nem született meg, aki a Kutyafejűt legyőzze! Olyan erős, hallod-e, hogy hetven mérföldről dobja haza a buzogányát, ha jő a vadászatról.

– Nem bánom én – mondá Mirkó –, ha hétszáz mérföldről dobja is haza a buzogányát, mégis megküzdök vele, s téged magammal viszlek az én országomba.

De hogy szavamat össze ne keverjem, a királykisasszonynak erősen megtetszett Mirkó.

Azt mondta neki:

– Hallod-e, te Mirkó királyfi, kár volna ilyen fiatalon elpusztulnod, hát én megmondom neked, honnét veszi azt a nagy erejét a Kutyafejű. Nesze, adok neked egy kulacsot, azzal menj le a pincébe, ott találsz egy hordót. Annak a borából töltsd meg a kulacsodat, s ha csak belemártod az ujjadat, minden bemártásra ötezer ember erejével növekedik az erőd.

Megköszönte Mirkó a jó tanácsot, lement a pincébe, a palackot megtöltötte, a hordóból pedig a többi bort kieresztette, hogy a Kutyafejű ne használhassa többet. A palackot a nyakába kötötte, a kebelébe szépen elrejtette, aztán fölment a királykisasszonyhoz, s ketten kiállottak a tornácba, úgy várták a Kutyafejű hazajövetelét.

Hát, Uram, Isten, egyszerre csak nagy sötétség kerekedett az udvaron, surrogott-burrogott a levegő, mintha lett volna égszakadás, földindulás, s egy negyvenmázsás buzogány úgy suppant az udvar közepibe, hogy kifecskendett a víz utána.

– Készülj, Mirkó, jő a Kutyafejű! – mondá a királykisasszony.

Mirkó hamar belemártotta az ujját a kulacsba, leszaladt az udvarra, fölkapta a buzogányt, s úgy visszalódította, hogy éppen a Kutyafejű lova előtt esett le, pedig messzire volt az még, legalább hetven mérföldre.

A ló megbotlott a buzogányban, s visszahőkölt nagy horkolással.

– Nye, te, nye, hogy a farkasok egyenek meg! – rikkantott mérgesen a Kutyafejű. – Hatszáz esztendeje, hogy veled járok, még soha meg nem hőköltél, mi bajod?

– Az a bajom – felelt a ló –, hogy valaki visszadobta a buzogányodat.

– Ne búsulj te azon, tudom, hogy ki dobta vissza. Még ennek előtte hatszáz esztendővel megálmodtam, hogy Mirkó ide jő, s megküzd velem. Hiszen csak találkozzam azzal a macskabékával, kitekerem a nyakát!

Azzal megsarkantyúzta lovát, s a másik minutában betoppant az udvarába. Egyenest Mirkónak ment, s azt mondá neki:

– No, Mirkó, eljövél, úgy-e?! No, ha el, nem is mégy el innét élve. Karddal verekedjünk-e vagy birkózzunk?

Felelte Mirkó:

– Mindegy nekem, Kutyafejű, te vagy az idősebb.

– Jól van, öcsém, kezdjük karddal!

– Kard, ki a hüvelyből! – parancsolá egyszerre mindkettő, s ahogy összecsapott a két kard, pattogott belőlük a szikra, de olyan vastagon, mintha tűzeső esett volna az égből.

– Nem ér ez így semmit – mondá Mirkó –, minek rontjuk a kardunkat, birkózzunk, Kutyafejű.

– Jól van, Mirkó, birkózzunk. Búcsúzzál el, ha van, apádtól, anyádtól s minden nemzetségedtől.

– Én már elbúcsúztam – mondá Mirkó –, búcsúzzál el te is, Kutyafejű.

– Én is elbúcsúztam, még ennek előtte hatszáz esztendővel.

– No, ha elbúcsúztál, parancsoljuk vissza a kardunkat.

Visszaparancsolták mind a ketten, s azzal nekirugaszkodtak egymásnak. Még a föld is rengett, úgy erőködének. Egyszer Mirkó kapta fel Kutyafejűt, másszor Kutyafejű Mirkót, de mindkettő talpra állott. Forgatták, tekerintgették egymást jobbra-balra, de egyik sem tudá a másikat alól keríteni.

– No, még egyszer! – rugaszkodott neki a Kutyafejű, s ahogy fölkapta Mirkót, úgy találta levágni, hogy övig fúródott a földbe.

De Mirkónak eszébe jutott a kulacs, hirtelen megmártotta a kisujját, kukkra ugrott a földről, megkapta a Kutyafejűt, s úgy a földhöz teremtette, hogy döngött belé a helység. Azzal megmarkolta a hajánál fogvást, hátrahúzta a palota mögé, ahol egy feneketlen tó volt, lenyisszentette kardjával a Kutyafejű nyakát, s a testét is beledobta a tóba.

Hej, Istenem, bezzeg volt nagy öröm a gyémántpalotában! A királykisasszony a nyakába szökött Mirkónak, s azt mondta:

– Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Fölkészültek mindjárt, hogy visszamenjenek a Mirkó országába. Éppen föl akartak ülni a táltosra, de Mirkó erősen gondolkozott, s úgy tetszett, mintha búsulna valamin.

– Mi bajod van, Mirkó – kérdezte a királykisasszony –, talán bizony itt szeretnél hagyni engem?

– Nem hagynálak én itt téged – mondá Mirkó – széles e világ minden kincséért sem, de sajnálom ezt a szép gyémántpalotát.

– No, ha csak az a bajod, mindjárt megvigasztallak – mondá a királykisasszony. – Nesze, a gyémántvessző. Én visszamegyek a palotába, te meg ezzel a vesszővel veregesd körül a palotát, s szép lassan gyémántalmává gombolyodik. Tedd a tarisznyádba, otthon pedig csak veregesd meg az almát ezzel a vesszővel, ismét palota lesz belőle, s engem megtalálsz a hatodik emelet hatodik ablakában.

Úgy tett Mirkó, mint a királykisasszony mondta. Hát csakugyan az a rengeteg nagy palota összegombolyodott egy kicsi kerek almává, de olyan kicsikére, hogy szépen a tenyerében tarthatta. Betette a tarisznyába, s hipp-hopp! tízig sem számlált, otthon volt az apja udvarában. Az öreg király meg a pajtása már messziről észrevették, s elejébe kiabáltak:

– No, legyőzéd-e a Kutyafejűt?!

Mondta Mirkó:

– Legyőztem, biz én.

– Hej, nem hiszem, Mirkó öcsém – mondá az öreg vitéz –, nem is voltál te ott.

– De még én sem hiszem – mondá az apja.

Mirkó egy szót sem szólott, hanem kivette tarisznyájából a gyémántalmát, letette az udvar közepére, meglegyintette a vesszővel – s hát lássatok csudát! –, csak terült, terült, nőtt az alma, s egyszerre ott ragyogott előttük a gyémántpalota, ott ült a gyémántpalota hatodik emeletének hatodik ablakában kikönyökölve a szépséges királykisasszony.

– Ez a Kutyafejű palotája – kiáltották az öregek –, ilyen nincs több a föld kerekségén! Ember vagy, Mirkó!

Kezet csaptak vele, megölelték, megcsókolták, s mindjárt kihirdették az egész országban, hogy Mirkó király legyőzte a Kutyafejűt, s ez naptól fogvást ő lesz Fehérország királya. Azonközben papot is hozattak, aki Mirkót összeeskette a szépséges szép királykisasszonnyal.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A BÉKA

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta:

– Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengő forintom, kezdek vele valamit.

– Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz.

A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengő forinton. Elindult az utcán, bekukkintott minden boltba, megnézett elejéről, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki. Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengőt, ez sem, ez sem.

– Hát kendnek százpengős portéka kéne? – kérdezték egy helyen. – Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengőt, de kendnek odaadom kerek száz pengőért.

– No, ha ideadja, meg is veszem – mondá a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengőt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig.

– Hát fiam, vevél-e valamit?

– Vettem bizony, mégpedig ezüstpoharat. Nézze csak kigyelmed, födele is van!

– Ó, te kolontos,* te! – renyekedett a szegény ember –, hogy tudál ezért száz pengőt adni! Ha benne volna a pénz, akkor is kivágnám! No, ezért sanyaroghattál három keserves esztendeig.

– Azért bizony egyet se békételenkedjék, apámuram! – mondá a legény. – Ki tudja, még mi hasznát vehetem?

Fogta a poharat, letette az asztal közepére, azután felnyitotta a fedelét, hadd lám, nincs-e benne valami. Ahol ni, kiperdült belőle egy másik ezüstpohár. Színezüst volt ez is, mint az első. Még jóformán meg sem nézhették, kiperdült a harmadik pohár is, harmadik után a negyedik, az után az ötödik, hatodik, hetedik!

– Lássa, kigyelmed, hogy megért ez a pohár száz pengő forintot.

Ahogy azt mondta, a hetedik pohárból kiszökött egy csúnya kicsi béka, s nagy pirimókosan* leült az asztal közepére. De bezzeg elállott szemük-szájuk, mikor a béka egyszerre csak megszólalt:

– Brekekeke, adjatok ennem-innom, mert éhes vagyok, szomjas is vagyok!

Úgy megijedtek tőle, hogy egyszeribe adtak neki enni-inni.

S hát ahogy evett-ivott, mind csak nőtt, nőtt a béka. Egy szempillantásra akkorát nőtt, hogy már alig fért az asztalon.

– Brekeke, adjatok még ennem, mert különben titeket eszlek meg! – szólalt meg ismét a béka.

– No, hallod-e, te jó vásárt csináltál! – mondá a szegény ember, s kiment a kamarába, hogy ami ennivaló van ott, összekajtassa.

Volt még egy kis zsiradék, egy pimpós* kenyér, azt behozta, s a béka elé tette.

– Amink van, itt van – mondá a szegény ember –, egyebünk nincs az ég világán, te csudabéka.

Megette a zsiradékot, a pimpós kenyeret egy szempillantásra. Meg sem kottyant ördögadta varasbékájának.*

Azzal csak lesuppant a szoba földjére, kimászott az ajtón, hátra a csűrbe, ott lefeküdt s elaludt. De már ekkor akkora volt, mint egy sütőkemence. Mikor felébredt, eléjött, s bekiáltott az ablakon:

– Isten áldja meg kendteket, én elmegyek, mert látom, hogy szegényebbek a templom egerénél!

No, csakhogy elment. A falu végén volt egy nagy, kerek tó, abba belecsubbant, de annyi víz kiloccsant, hogy majd elvitte a falut az árvíz.

Búsult a szegény ember, de még a fia is, mert a béka mindenüket megette.

– Most már elmehetsz megint szolgálatba az ezüstpoharaddal – békétlenkedett a szegény ember.

Nem is várta meg, hogy a nap leáldozzék, indult a szolgalegény világgá. Tarisznyába tette a hét ezüstpoharát, s ment hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, s nyolcadik nap virradóra megérkezett a király városába. Gondolta, befordul a király udvarába, hátha felfogadnák. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen ott áll a tornácban, s pipázik keményen. Köszön a legény illendőképpen, s a király fogadja. Meg is kérdi mindjárt:

– Mi jóba jársz, fiam?

– Én bizony szolgálatot keresnék, felséges királyom.

– No, akkor jó helyen jársz, mert éppen most csaptam el az első kocsisomat.

Egyszeribe megalkudtak, kezet csaptak, s megitták az áldomást.

Telt-múlt az idő. Eltelt egy esztendő, kettő, három. A király úgy megszerette a szegény legényt, mintha az édes fia lett volna. De közmént legyen mondva, nem volt a királynak sem felesége, sem fia, sem senkije. Bejárt országot-világot, de nem talált kedve szerint való feleséget. Búsult, sokat búsult emiatt a király, éjjel sem tudott aludni, ha arra gondolt, hogy kire marad majd a szép országa. Látta ezt a szegény legény, egyszer aztán nekibátorodott, s megkérdezte:

– Felséges királyom, ha meg nem sértem nagy úri személyét, nagy szomorúsága lehet, mert mindig sóhajtozik.

– No, ha meg mertél szólítani, fiam – mondá a király –, meg is vigasztalj, máskülönben karóba húzatom a fejedet! Nyisd ki a füledet, te legény! Országot-világot bejártam, de magamnak való feleséget nem találtam. Hallottam egynek a hírét, de azt soha meg nem láthattam. Ez a tündérkirály leánya: Ilona. Még ma elindulsz, s elhozod nekem azt a leányt, nála nélkül vissza se kerülj!

Hej, megszomorodott a szegény legény, majd fölvetette a nagy bánat s szomorúság. Hogy is lehetett olyan világ bolondja, hogy megszólítsa a királyt!

De már búcsálódhatott, indulni kellett, akár akart, akár nem. Felült a legjobb paripára, azonközben jól feltarisznyálták kenyérrel, kaláccsal, ezüsttel, arannyal, s szervusz, világ! elindult az orra után.

Ment, mendegélt a szegény legény hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, hol elé, hol hátra, hol egyenest, hol görbén. Amint egy sűrű rengetegen menne keresztül, hallja, hogy egy kutya keservesen vonít, kauszol.* Megy a vonítás felé, s hát ott hentereg, kínlódik egy sárga kopó, kapkod a hátsó lábához. Nézi, ugyan mi baja lehet a szegény állatnak. Hát akkora tövis van a lábában, mint egy fejérvári bicska. Egyszerre csak megszólal a kopó:

– Te legény, húzd ki a tövist a lábamból, s bizony megszolgálom.

– Kihúzom én, szegény állat, ha meg sem szolgálod – mondá a legény, s egyszeribe kihúzta a tövist.

– No, te legény, jótétel helyébe jót várj. Húzz ki a hátamból három szál szőrt, tedd el jól, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, ott leszek melletted, ha a világ végén jársz is.

Gondolta a legény: “ebszőr, kutyaszőr, ha nem használ, nem is árt” – kihúzott három szálat, s eltette a tarisznyájába.

Továbbment a szegény legény, hegyen ki, lejtőn be, hét nap s hét éjjel mindig ment, hol északra, hol délre, hol keletre, hol nyugatra, akivel csak találkozott, megkérdezte: merre van a Tündérország, de senki lélek sem tudá megmondani.

Ment, mendegélt nagy búsan, s egyszerre csak egy nagy folyóvíz partjára ért. Gondolta, megy ennek a mentén, hátha éppen Tündérországba jut. Hát amint mendegél, látja, hogy egy nagy csuka ott fickándozik egy tüskebokorban, de semmiletteképpen nem tud kivergelődni az ága-boga közül.

Megszólítja a szegény legényt:

– Segíts rajtam, s megszolgálom!

– Nem várok én tőled semmit – mondá a legény –, de azért kiszabadítlak.

Szépen kivette a halat a tüskebokorból, s a vízbe eresztette. De a hal visszaugrott a partra, s adott a legénynek három halpénzt.

– Tedd el ezt a három halpénzt, s ha valahol bajba kerülsz, csak zergesd meg, s én ott leszek segítségedre.

– Jól van – mondá a legény –, ha nem használ, nem is árt – s eltette a halpénzt is. Aztán ment tovább, búsan, hol keletnek, hol nyugatnak, hol délnek, hol északnak, hegyen fel, lejtőn le, de senki lélek nem tudá megmondani, hogy merre van Tündérország.

– Na – búcsálódott magában –, nem is találom meg, míg a világ s még két nap.

De csak ment tovább, biztatta a lovát:

– Elébb, elébb, édes lovam!

Hát ahogy egy sűrű rengetegen keresztülhaladnának, látja, hogy két vadgalamb erősen vergelődik egy bükkfán, s olyan keservesen búgnak, burukkolnak, hogy a szíve elfacsarodott. Nézi, mi baja lehet a galamboknak, s hát lábuk, szárnyuk macskamézbe ragadott.

Egyszeribe megállította a lovát, felmászott a fára, s a galambokat megszabadította.

– No, te legény – szólalt meg az egyik galamb –, az életünket megmented, jótétel helyébe jót várj.

Adtak mind a ketten három-három tollat a szárnyukból, s azt mondták:

– Ezt aztán jól eltedd, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, s abb’ a minutában ott leszünk.

– Jól van, jól – mondá a legény –, a tollatokat elteszem, de ugyan bizony mit segíthetnétek rajtam? Nagy bajban vagyok én, azon ti nem segíthettek.

– Ha bajban vagy, mondd meg nekünk, mindjárt segítünk rajtad.

Szomorú volt a legény, de mégsem tudta megállani, hogy a galambok beszédjén ne nevessen.

– Hát jól van, mondjátok meg, merre van Tündérország?

No de most a galambok nevettek.

– Hiszen éppen odavalók vagyunk – mondták a galambok. – Ülj fel a lovadra, s gyere csak mindenütt utánunk!

Hej, örült a legény, de hogy örült! Felült a lovára, s vágtatott a galambok után a szélnél is sebesebben.

Egyszerre csak megállapodtak a galambok, repesteltek nagy vígan a legény körül, s mind azt mondták:

– Itt van Tündérország, itt, itt, itt!

Bezzeg elállott szeme-szája a legénynek. Más ország volt ez, mint amilyeneket eddig látott. Aranyvirágok nyíltak a réten, aranyszőrű paripák legelésztek, amerre csak a szeme ellátott, a fákon aranyalmák, –körték, –szilvák s mindenféle drága gyümölcsök, s körös-körül, ami hegyet látott, az mind gyémánthegy volt, de olyan ragyogó, hogy a szeme káprázott a nézésitől.

– No; ez csakugyan Tündérország – mondá a legény.

– Hát most hová vezessünk? – kérdezték a galambok.

– Most a Tündér Ilona palotájához – felelt a legény. Repültek a galambok, vágtatott utánuk a legény a szélnél is sebesebben, s hát egyszerre csak megáll a lova, s úgy visszahőköl, hogy szinte lefordult róla. Meghiszem azt: a Tündér Ilona palotája előtt állottak, s ennek a fényes ragyogásától hőkölt a ló vissza.

Volt, amilyen volt otthon a király palotája, de aztán ez olyan volt, hogy az egész világon nem volt ennek párja. Csak emeletje hét s minden emeleten ezer ablak színarany üvegből. Akkora volt ez a palota, mint egy város, s mégis (úgy láttam, mint ma) kakas sarkán forgott az egész. Haj de hogy forgott, Uram, Isten, milyen esze nélkül!

– No, ide eljövék – mondá a legény –, de soha, míg a világ, bé nem kerülök a palotába.

– Ne búsulj – szólt az egyik galamb –, csak végy elé egy tollat, s értesd a kakas sarkához, mindjárt megáll a palota, meglátod.

Kétszer sem kellett mondani, kihúzott egy tollat, négykézláb a palotához orozkodott, meglegyintette a kakas sarkát, s hát – halljatok csudát! – zökk, nyekk – nagyot zökkent, nyekkent a palota, s úgy megállott, mint a parancsolat.

Ahogy megállott a palota, szalad ki nagy lelkendezve egy szépséges tündérkisasszony, fordul arra, néz mindenfelé, s egyszerre csak megpillantja a szegény legényt.

Odaszalad hozzá, s kérdi tőle:

– Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide?

Elémondja a legény illendőképpen:

– Én bizony, felséges tündér-királykisasszony, a fehér király legénye vagyok, s azért jöttem, hogy magát elvigyem.

– Hallottam hírét a fehér királynak – mondá Tündér Ilona –, azt is tudom, hogy mást nem akar feleségül, csak engem. De ide ugyan hiába jövel te, szegény legény, mert a mátkagyűrűmet fürdés közben elvesztettem, s míg az elé nem kerül, nem mehetek férjhez.

Hej, megszomorodott a legény, füle, bajusza lekonyult. Hát ő azt a gyűrűt hol keresse meg!

Tündér Ilona megmagyarázta neki, hogy a palotától nem messze van egy tó, abban vesztette el a gyűrűt, keresse ott, ha kedve tartja.

Ment a legény, egyenest a tó partjára. Tűnődik, búcsálódik, készülődik, vetkeződik, de ahogy vetkeződnék, eszébe jut a csuka, hátha csakugyan tudna rajta segíteni. Megrázintja a három halpénzt, s ahol, ni, csakugyan ott volt mellette a csuka. Kérdi a legénytől:

– No, édes gazdám, mi baj?

Mondja a legény, hogy mi baj.

– Ez bizony nagy baj, de ne búsulj, mert úgy tetszik nekem, mintha hallottam volna, hogy egy békának a hasába került az a gyűrű. Elékerítem én az Óperenciás-tenger fenekéről is azt a békát.

Azzal eltűnt nagy hirtelen a csuka, s a legény pedig várt, várt a tó partján: mi lesz, hogy lesz.

De akár hiszitek, akár nem, egy félóra sem telt belé, jött a csuka s vele egy akkora béka, mint egy ház.

– Ne, te, ne! – rikkantott a legény –, hiszen ez az én békámforma!

Bezzeg, hogy az volt. De még a béka is megismerte a legényt, s ez is mondá:

– Ne, te, ne, hiszen ez az én volt gazdám!

– Ó, édes varasbékám – szólt a legény –, ha nálad van a Tündér Ilona gyűrűje, add vissza! Ha tudom, még meghálálom!

– Én szívesen, fiam – mondá a béka –, csak a hasamban legyen, de, Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nem tudom bizonyosan: ott van-e, nincs-e. No, mindjárt megtudjuk.

Azzal kidülleszkedett a tó partjára, s elkezdett hányni. Hát egyszer csak kikarikázik a száján egy ragyogó gyémántgyűrű. Szalad a legény, hogy felvegye, de abb’ a minutában csak előszökik egy nyúl, felkapja a gyűrűt, s – uzsgyi neki, vesd el magad! – szalad vele árkon-bokron keresztül.

Megijed a legény, akar a nyúl után szaladni, de eszébe jut, hogy az után ugyan hiába szalad, jobb lesz, ha idehívja a kopót. Megrázintja a három szál szőrt, s egyszeribe eléje toppan a kopó.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Azt parancsolom, hogy fogd el azt a nyulat. Ahol szalad, ni, egy gyémántgyűrűvel.

Még ki sem mondta jóformán, szaladott a kopó, mint a sebes szél, s egy szempillantásra elfogta a nyulat, s úgy földhöz teremtette, hogy csak kiperdült szájából a gyémántgyűrű. Aztán fölkapta, s vitte a legénynek.

Ment a szegény legény nagy örvendezve a palotába, messziről mutatta a gyűrűt Tündér Ilonának. Az volt az első szava:

– De már most velem jössz, szépséges tündér-királykisasszony!

Azt mondta erre Tündér Ilona:

– Még most sem mehetek, te szegény legény, míg nem hozol nekem egy-egy korsócskával az élet s a halál vizéből.

Búsult a legény, majd felvetette a nagy búbánat s szomorúság.

– Azt sem tudom, hol s merre van a forrása – mondá a legény.

– Majd megtudod, ha keresed. Nesze, adok két aranykorsót, eredj, amerre a szemed lát.

Kiment a legény a palotából, ment, mendegélt, áncsorgott ide-oda, de nem talált senki lelket, akitől megkérdezze, hol van az élet s halál vizének a forrása. Gondolja magában, elészólítja a galambokat, hátha azok tudják. Kivette tarisznyájából a tollakat, megrázintotta, s egyszeribe eléje röppentek a galambok.

– Mi bajod van, édes gazdám? – kérdezte az egyik galamb. – Látom, hogy erősen szomorkodol.

– Hogyne szomorkodnám, mikor Tündér Ilona azt kívánja, hogy vigyek neki az élet s a halál vizéből egy-egy korsóval.

– No bizony, ha azt kívánja, add csak ide mind a két korsót, hozunk mi egyszeribe! De jól vigyázz, előre megmondjuk, mert ha csak egy cseppedős csepp* is reád cseppen a halál vizéből, halál fia vagy.

Erre a galambok elröpültek messze, messze, ki egy gyémánthegynek a tetejére. Ott bugyogott egymás mellett az élet s a halál forrása. Megmerítették mind a két korsót, jól bedugták, s visszaröpültek a legényhez.

Szaladt a legény föl a palotába, vitte az élet s a halál vizét. Bezzeg ámult-bámult Tündér Ilona! No, ezt ő sohasem hitte volna, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni tudja.

– No, ha nem hitted volna, akkor velem is jössz mostan, Tündér Ilona!

– Veled megyek, veled – mondá Tündér Ilona –, még csak a palotámat akarom összegombolyítani. Gyere csak ki az udvar közepére!

Ahogy kimentek az udvarra, elévette Tündér Ilona az aranyvesszejét, megsuhintotta vele a palotát erről-arról, mindenfelől, s hát a palota csak húzódik összébb, összébb, s egyszerre úgy gurult a földön, mint egy labda.

– Nesze, szegény legény, tedd a tarisznyádba!

Beletette a tarisznyába, azután kiválasztottak a ménesből két aranyszőrű paripát, a legjobbat, felültek rá, s – hipp-hopp! ott leszek, hol akarok – repültek, mint a szél, a szélnél is sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben. Reggel indultak, délben már a fehér király udvarában voltak.

Örült a király, nem találta helyét nagy örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy összeeskesse Tündér Ilonával. De míg a pap elékerült volna, asztalhoz ültek, ettek-ittak, diskuráltak. Hogy, hogy nem, az asztalra került a két aranykorsó is, s Tündér Ilona úgy találta kézbe venni, hogy egy csepp rácseppent a szegény legényre.

Abban a minutában szörnyethalt a szegény legény.

Na, volt ijedtség, szomorúság. A király a haját tépte bánatában. Sajnálta szíve gyökeréből azt a drága, kedves szolgáját.

Azt mondja Tündér Ilona:

– No, ha úgy sajnálja kelmed, akkor egyet se búsuljon, mert én mindjárt feltámasztom.

Vette a másik korsót, amelyikben az élet vize volt, ráloccsintotta, s hát csakugyan egyszeribe fölébredt a legény, s sokkal szebb, fiatalabb volt, mint annak előtte.

Látja ezt a király, s gondolja: bizony nekem is jó volna, ha egy kicsit megfiatalodnám, fogja a korsót, s magára önti, mind egy cseppig, ami víz benne volt. Na, ha magára öntötte, szörnyet is halt, mert a halál vizét loccsintotta ki. A másik korsóban pedig egy csepp nem sok, annyi sem volt, mert azt Tündér Ilona mind kiöntötte a szegény legényre.

– No, ez meghala! – mondá Tündér Ilona.

– Ez bizony meg – mondá a szegény legény is.

Mit csináljanak? Ha meghalt, hát eltemetik. El is temették nagy parádéval. A szegény legényt pedig mindjárt a temetés után megválasztották királynak. Nem akadt az egész országban más, királynak való ember. Tündér Ilona pedig azt mondta:

– Hallod-e, én úgyis csak a te kedvedért hagytam el a hazámat, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

A legény azt mondta, hogy ő bizony nem bánja. Az aranylabdát egyszeribe kigurították az udvar közepére, ott Tündér Ilona megsuhintotta az aranyvesszővel, s egy percre, kettőre, olyan palota kerekedett oda, hogy az egész világ idejött csodalátni.

No, aki idejött, meg sem bánta, mert a lakodalom hét hétig tartott. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, aki hozott, ehetett, aki nem, az mehetett, egyszer csak a fiatal pár is fölkerekedett, dióhéjba telepedett, a Tiszán leereszkedett…

Holnap legyenek a ti vendégeitek!

FEKETEORSZÁG

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl: volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek nem volt az égvilágán semmije, csak egy fia, s azt is Gyurkának hívták. No hiszen, volt a nevével baja szegény legénykének. A pajtásai mindig csúfolódtak vele: “Gyurka, kell-e neked hurka!” Bezzeg, hogy kellett volna árva fejének, de ha nem volt.

“Megálljatok – gondolá Gyurka –, azért is eszem én hurkát, amennyi belém fér: beállok mészárosinasnak.” Mondja az apjának, hogy mi a szándéka.

– Jól van, édes fiam, tégy a kedved szerint, de mit csinálsz, ha majd felszabadulsz? Egy szopós borjúd se lesz, aminek a húsát kivágjad.

– Majd lesz, ami lesz – mondá Gyurka, s beállott mészárosinasnak. Kitanulta a mesterségét emberségesen, három esztendőre felszabadult, azzal vett egy páros kést meg egy bárdot, s elindult szerencsét próbálni.

Azt mondta: megyen dél felé, s addig vissza sem néz, míg egy ökröt nem szerez.

Ment, mendegélt Gyurka, hegyeken-völgyeken által, hetedhét ország ellen, s elért egy nagy mezőre. Amint menne, meglát egy döglött lovat, a mellett egy oroszlánt, egy sast s egy hangyát. A három oktalan állat erőst veszekedett, hogy melyiké legyen a ló. A hangya éppen pofon akarta legyinteni az oroszlánt, mikor, áldott szerencsére, odaért Gyurka. Hej, bezzeg megörült az oroszlán, hogy jött egy lelkes állat, aki most törvényt csinál köztük. Mindjárt meg is szólítja Gyurkát, hogy ossza fel köztük azt a döglött lovat, s jótétel helyébe jót várjon.

Gyuri bizony nem sokáig kérette magát, hamarosan felgyűrte az inge ujját, a ló húsát lefaragta, s adta az oroszlánnak, a belét kivette, adta a sasnak, a fejét s a csontját a hangyának, hadd rágódjék rajta, míg a foga belétörik. Hogy, hogy nem, elég az, hogy mind a hárman meg voltak elégedve az osztással. De volt aztán hálálkodás! Az oroszlán vette fel a szót:

– No, te szegény legény, megmondám, hogy jótétel helyébe jót várj, nesze, adok egy szálat a sörényemből, s ha szorul a kapcád, vedd csak ezt elé, tüstént oroszlánná változol.

– Én is adok egy tollat a szárnyamból – mondá a sas –, s ha repülni akarsz, csak vedd elé, tüstént sassá változol, s átrepülhetsz az Óperenciás-tengeren is.

Eléugrik erre a hangya, kihúz a hóna alól egy szetemnyi szál szőrt, s átadja Gyurkának.

Azt mondja:

– Ez is ér valamit, te szegény legény. Ki tudja, hol szeretnél egy kulcslyukon átalbújni! No hát tedd el, s vedd elé, s tüstént hangya lesz belőled.

Megköszöni szépen Gyuri az ajándékokat.

Bizony – gondolja –, úgy cseppenhet világjárásában, hogy egyikre-másikra szüksége lehet. Istennek ajánlá a békességre vált állatokat, s továbbindult.

Ment, ameddig mehetett, de egyszer csak azt látja, hogy mindenfelé tenger, amerre a szeme lát, csak a háta mögött száraz. “No, Gyuri, te most itt megszorultál. Mehetsz vissza, amerre jöttél!”

– Ne, te, ne! – rikkant föl nagy örvendezéssel –, dehogy vissza! Hát a sas tolla mire való?

Eléveszi a tollat abb’ a minutában, s hát – láss csodát! – csakugyan sassá változik. Hanem rettentő nagy tenger mellé vetődhetett, mert két álló hétig örökös-örökké repült. Ott meglátott egy nagy palotát, kakassarkon forgót, száztornyost, háromszáz ablakost. De arany volt, színarany az a fundustól* a torony gombjáig. Áldott szerencséje vala Gyurinak, hogy sasszeme volt most, mert Krisztus úgy segéljen, hogy megvakul a szertelen ragyogástól. Gondolja magában, itt csak a király lakhatik, ő bizony bérepül, akármi találja. Alighogy ezt gondolja, kinyílik egy ablak a legfelső kontignáción, s – hát édes Jézusom! – azon egy olyan szépséges szép leány hajolt ki, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. De Gyuri sem tétovázott sokáig, nagyot csattantott a szárnyával, hogy csak úgy zúgott belé a levegő, s egy rebbenéssel az ablak talpán termett. Haj! megörült a királykisasszony (mert hát az volt, senki más), mondom, megörült a királykisasszony, hogy ilyen szépen magától száll az ő ablakára egy sasmadár: szép gyöngén megfogá, meg is simogatá, bevitte a szobájába, s elzárta egy színarany kalickába, hogy míg a világ s még két nap, soha el ne repülhessen.

A királykisasszony, ami sült hús maradt az ebédről, mind a sasnak adta, de ennek bizony meg se kottyant. Gondolja Gyurka, ez így nem lesz jó. Megleste, mikor alszik a királykisasszony, kinyitotta a kalicka ajtaját, kiment a konyhára, s ami húst ott talált, mind egy falásig megette. Azzal visszament a helyére, de elébb jól megnézte a királykisasszonyt, hogy az másnap folyton vetette a vizet, s szidta a szolgálót, hogy: minek csodálja őt annyira, betege lett a csodálásának. Jobban tenné, ha a húsra ügyelne. Vallatóra veszi, hogy ki ette meg a húst, de a szolgáló mennyre-földre esküdött, hogy így s hogy úgy essék ki a két szeme, ha tudja, hogy ki ette meg a húst.

Így volt ez egy hétig, kettőig, a hús mindennap csak eltűnt a konyhából, mintha föld nyelte volna el, de azt már látták, hogy a tolvaj ott helyben eszi meg, mert a csontját mindig ott hagyja.

“Hm – gondolja a királykisasszony –, mégsem lehet más a tolvaj, csak az én kedves madaram. No, megállj, majd meglesem!”

Egy este, ahogy lefeküdt, mindjárt lehunyta a szemét, s elkezdett hortyogni. A sasnak sem kellett egyéb, kiszállott a kalickából, átalbucskázott a fején, s mindjárt legény lett belőle. Látja ezt a királykisasszony, dörzsöli a szemét, mintha mély álomból ébredt volna fel, nézi, nézi a legényt nagy álmélkodással, s egyszerre csak – mit gondol, mit nem – a nyakába szökik Gyurkának, átkarolja két gyenge karjával, nagyot cuppant a szájára, s azt mondja:

– Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang választ el, akárki fia légy, te szép derék legény! Hanem mondd meg, ki vagy s mi vagy, hogy madár képibe jöttél hozzám?

Elmondja a legény, hogy ki s mi, hogy hol járt, merre járt, mi járatban van, s akkorát sóhajtott, hogy megrengett belé a király palotája.

– Már most tudod, ki vagyok s mi vagyok, szépséges királykisasszony, azt is tudhatod, hogy te az enyém nem lehetsz e világi életben; de hallod-e, te szépséges szép királykisasszony, úgy szeretlek, hogy soha el nem megyek innét, még ha hangya képiben is kell melletted lennem.

S azzal csak elévevé a hangyaszőrt, tüstént hangyává változott, s felmászott a királykisasszony ölibe, hogy az szinte elájult ijedtében. Elkezdett könyörögni a királykisasszony, hogy az Isten fizesse meg, változzék vissza emberré, mert különben bánatában vagy a Kormosba ugrik, vagy az Óperenciás-tengerbe, de tudom, Istenem, hogy nem marad életben.

No, jól van. Elhatározták, hogy együtt élnek, amíg élhetnek, aztán, ha kitudódik, majd lesz valahogy. A királykisasszony pedig e naptól fogva mindig behozatta az ebédet, szépen Gyurkával asztalhoz ültek, s úgy ettek, mint Tuba s Tubáné.

Telik-múlik az idő, eltelik egy kerek esztendő, de a szép királykisasszony csak nem mert szólni az apjának a szegény legényről. Hát a világ végéig mégsem vártak. Megegyeztek, hogy a királykisasszony álljon a felséges édes apjaura elé, de meg ne mondja, hogy ilyen meg olyan szegény legény Gyurka, csak azt, hogy mi minden tud lenni, hátha a király megkedveli, s nem szól a házasság ellen.

Bemegy a királykisasszony a felséges apjaurához, de még Gyurka is a ruháján, hangya képében.

De alig kezd a beszédbe, nagyot kiált a király szörnyű haragjában: egy szót se többet! ki a házamból!

Hanem a királykisasszony addig könyörgött, hogy a király lecsendesedett, s megkérdezte, hogy hát hol van az a legény? Még a kérdés ki sem fordult a száján, csak elibe toppant Gyurka. Szeme-szája elállt a királynak, nem tudá megfogni a szép eszivel, hogy ez honnét termett ide ilyen nagy hirtelenséggel.

– No – mondja a király –, vén ember vagyok, a kenyerem javát megettem, de még ilyen ügyes embert sem láttam teljes életemben. Hallod-e, te legény, akárki fia vagy, kedvem szerint való vagy, legyen tied a leányom s egész királyságom. – Hej! örült a fiatal pár, hogy nem tudták, mit csináljanak nagy örömükben. Gyurka már csakugyan nem tudott megférni a bőrében, s oroszlánná változott. De megijedt a király szörnyűségesen! A két kezét összetette, s úgy kérte Gyurkát, hogy rá ne szökjék s meg ne egye.

“No, Gyurka – gondolta a legény –, most mutasd meg, hogy mit tudsz!” – s olyanokat ordított, hogy valahány ablaka volt a palotának, mind kifordult a sarkából. Mikor aztán megelégelte a tréfát, ismét visszabújt az emberbőrébe, a király pedig megfogta a kezét, jól a tenyerébe vágott, s azt mondta:

– Ember vagy, fiam! Itt a leányom, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el.

Mindjárt papot hívattak, s nagy lakodalmat csaptak. A lakodalom után azt mondja a fiatalasszony:

– Hallod-e Gyurka, induljunk útnak, nézd meg az országunkat.

Egyszeriben fölkerekedtek s mentek. Ahogy a város határába érnek, betévednek egy nagy rengeteg erdőbe. Mennek, mendegélnek, egyszerre egy nagy likhoz érnek. Ebből a likból olyan erős, büdös pára jött ki, hogy ha madár repült át fölötte, beleszédült, s szörnyű halált halt ott.

Mondja Gyurka:

– Feleség, forduljunk másfelé, mert baj lesz.

De az asszony meglátott egy gyönyörű szép virágot, s azt mondta: ő bizony leszakítja, ha addig él is. Hiába istenkedett neki Gyurka, odament a likszádához.* Hát – Szűz Mária, ne hagyj el! – csak beesék a likba, s úgy eltűnt, hogy híre, pora sem maradott. Oda Gyurka nagy hirtelen, hogy ő is utána menjen, de elejébe áll egy ősz öregember, s azt mondja neki:

– Bé ne menj, ha életed kedves, mert onnét soha ki nem jössz!

Gondolja Gyuri, vagy jő, vagy nem jő, ő nem hagyja a feleségit, hanem elébb mégis hazament, megmondta az apósának, hogy mi történt, hogy ő elmegy a felesége után, s ha egy esztendeig elé nem kerülnek, annak adja az országát, akinek akarja. Azzal kiment a likhoz, ott hangyává változott, s úgy mászott lefelé. Mikor hét álló hétig folytonosan mászott, elért egy nagy vasajtóhoz. Megáll nagy búsan, vakarint a fején, hogy most már hogy jusson át ezen az ajtón. De eszibe jut, hogy most hangya volna vagy mi, szépen átalmászott a kulcslikán. Beér egy kis szobába. Hát mit lát ott? Nem volt abban a kis szobában egyéb egy ágynál, s abban az ágyban ült az ő felesége, s az ölében feküdt egy olyan öreg ember, hogy háromezer esztendőnek egy fél sem volt a híja. A felesége éppen az öreg ember fejébe nézett,* ő pedig fogta magát, s felmászott a felesége kezére. Meglátja az asszony a kicsi hangyát, s keservesen felsóhajt:

– Hej, Istenem, ha ez a hangya az én uram volna! Édes kicsi hangyám, ha te vagy az én uram, csak légy emberré, nem lesz itt semmi bántódásod!

Gyurka bizony nem engedte sóhajtozni, búcsálódni a feleségét, mindjárt emberré változott. De lett erre öröm! Táncra kerekedtek, s a világ végéig járták volna, ha az öregember meg nem ébred. No de erre elment az örömük. Megszólal az öreg:

– Miféle idegen bűzt érzek?

Eléáll Gyurka, s mondja, hogy ki ő s mi ő, s azért jött, hogy a feleségét visszavigye a hazájába.

– Abból ugyan nem lesz semmi! – mondá az öreg. – Aki egyszer idekerült, meg nem látja az áldott napot. Az a lik, hol te lejöttél, édes fiam, most már nincs meg.

Aj, nehéz búbánat kerekedik a Gyurka szívére, s istenkedik az öregnek, hogy mondja valami szerit-módját, hogy lehetne innét kijutni.

Azt mondja az öreg:

– Én, édes fiam, elmondhatom, de úgysem veszed hasznát. Azon a helyen, ahol lejöttetek, egy nagy város volt, s annak én voltam a királya. Istentelen életet éltem, de még a népeim is. De meg is büntetett az Úristen keményen. A városomat elsüllyesztette, a népeim mind egy szálig odavesztek, csak én nem, hogy még erősebben bűnhődjem bűneimnek nagy sokaságáért. Azt ítélte vén bűnös fejemre az Úristen, hogy itt kell élnem a világ végéig és még azon túl is két nap, hacsak olyan hatalmas, sokat tudó ember nem kerül ide, aki ki tudjon szabadítani. Hej, de annak csakugyan soktudónak kell lennie! Tudjon elmenni Feketeországba, amely innét hetvenhét mérföldre van, s olyan szűk az útja, hogy még csak a kicsi ujjam sem fér el, s onnét hozza el ennek a lesüllyedt kapunak a kulcsát. Hm! De hol ez a kulcs? Feketeország hétfejű sárkányának a hetedik fejében van egy nyúl, annak a nyúlnak a fejében van egy galamb, a galamb fejében egy aranyiskátulya s ebben az iskátulyában egy gyémántkulcs. Aki ezt a kulcsot meg akarja kapni, hetvenhét mérföldet kell mennie azon a szűk likon, meg kell ölnie a hétfejű sárkányt, megfogni a nyulat, lelőni a galambot, no, édes fiam, mit szólsz ehhez?

– Azt, apámuram, hogy megpróbálom – felelé Gyurka.

Elbúcsúzott a feleségitől s az öregtől, s elindult a hosszú útra. Azt mondta: vagy kulcs, vagy halál!

Egy jó darabig sas képiben is mehetett, s egy nap olyan nagyot haladott, hogy a többi utat egy hét alatt megtehette hangya képiben. Így ért Feketeországba. Ezt az országot, amerre csak a szem ellátott, mindenfelé tenger vette körül, s ami szárazföld, olyan fekete volt, mintha gyászfekete posztóval lett volna leterítve. Hangyából sassá változott Gyurka, s fölszállott egy nagy cserfa tetejébe. A cserfa tövében egy sereg ember heverészett, s úgy diskuráltak. Éppen azt beszélték, hogy a miatt az istentelen hétfejű sárkány miatt már élni sem lehet. Nem tűri a fafüstöt, s most mind szénnel kell tüzelni. De honnét az isten haragjából vegyék azt a sok szenet! Egyebet sem dolgozhatnak, minden egyéb munkájok félbe-szerbe, éhen kell veszniök. A király sem kap disznópásztort, aki oda merje hajtani a csordát, hogy jóllakjék belőle a telhetetlen dögje.

“Jól van – gondolá Gyurka –, majd leszek én disznópásztor!”

Elrepült a király udvarába, ott emberré változott, s bement a királyhoz. Elémondja:

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, fogadj meg engem disznópásztornak!

Megörül a király, hogy mégiscsak akadt egy bátor ember az országában, kérdi:

– Hogy hínak?

Feleli, hogy: Gyurkának.

– No, Gyurka, kezedbe adok kilencezer disznót, járj szerencsével.

Kezet csaptak, s Gyurka kihajtotta a disznócsordát a sárkány barlangja felé.

Alig ért a barlanghoz, kijött a sárkány, s egy minutára fölfalt tizenkét disznót. Hazahajtja Gyurka a csordát, s kérdi a király, hogy hányat evett meg a sárkány. Mondja, hogy tizenkettőt.

– No, csak hajtsd addig, míg jóllakik! – parancsolta a király.

De Gyurka többet nem hajtá arra a csordát, hanem maga ment egyedül, s úgy leste a sárkányt. A sárkány mindennap kijött, de nem látott semmit, s visszament a barlangjába. Így tartott ez egy hétig. Nyolcadik nap is kijött, s ekkor Gyurka elébe hajtotta a csordát, hogy: tessék, csak meg ne essék! Jött a sárkány, hogy hétsingnyire szakadt a láng előre a torkából. Gyurka egyszeribe oroszlánná változott, s akkorát bődült, hogy ahány disznó, annyi felé futott. Megmérgelődik a sárkány, hogy neki most még szaladnia kell a disznók után, ha enni akar, de elébb nekimegy az oroszlánnak, hogy felfalja. Aj! – szegény világ, vetett ágy! – egymásnak esik sárkány s oroszlán, de kerekedék olyan viaskodás, hogy ég, föld megrengett belé. Ordított a sárkány, de még nagyobbat az oroszlán. Föláll a két hátulsó lábára, a két elsővel derékon kapja a sárkányt s úgy földhöz teremti, hogy megnyekkent belé. Az oroszlán mindjárt leharapott egyet a sárkány hét fejéből, azzal felült a hátára, aztán hirtelen ismét emberré változott, elővette a mészáros bárdját, s szép komóciósan* levágta mind a fejét. A hetediket kétfelé hasítja, s hát kiugrik belőle egy nyúl, erre ő sassá változik, nyakon csípi, aztán ismét emberré lesz, s a nyúl fejét kétfelé hasítja. Mint a sebes nyílvessző, úgy röppent ki a nyúl fejéből a galamb; Gyurka ismét sassá változik, elfogja a galambot, a fejét szépen kettéhasítja, s kiveszi belőle az aranyiskátulyát, az iskátulyából a gyémántkulcsot.

Hazatereli a csordát Gyurka, s kérdi a király:

– No, fiam, Gyurka, hány disznót evett meg ezen a héten a sárkány?

– Egyet sem, felséges királyom, de még szaporodtak hétszázhetvenhéttel. Nem is eszik az több disznóhúst, levágtam mind a hét fejét.

Azt hitte a király, hogy Gyurka a sárkánytól való nagy ijedtében bizonyosan megbolondult. Elküldi az inasát, hogy nézzen utána, mi van a sárkánnyal. Jő vissza az inas, s azt mondja:

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, Gyurka igazán megölé a sárkányt.

Ej, megharagszik a király, hogy még a leghűségesebb inasa is hazudik, s úgy pofon vágta, hogy kiesett az ajtón. Elment ő maga.

Hát – nézz oda, s láss csudát! – a réten patakban folyt a sárkány vére. Hazafut a király, megöleli, megcsókolja Gyurkát, s azt mondja, hogy neki adja egész királyságát, de ha kell, még a lelke üdvösségét is. Azt felelte Gyurka, hogy nem kell neki sem az országa, sem a lelke üdvössége, csak arra kéri, hogy égesse el a kommenciós levelét, hadd mehessen haza. – De így, de úgy – erősködött a király –, már legalább megtraktálja.* Csinált is a Gyurka tiszteletire hét országra szóló dínomdánomot, de Gyurkának egyéb volt a fejében: fogta magát, sassá változott, s otthagyta Feketeországot. Nyolcadnapra megérkezett a feleségéhez s az öreg királyhoz, a háromezer esztendőshöz. Azt mondá az öreg:

– Na, édes fiam, én már háromezer esztendeje alszom, de többet nem alszom el, csak meghalok. Hanem elébb vígy föl az országomba, hogy még egyszer kedvem szerint ihassak-ehessek, aztán egy kanál hamu lesz belőlem, s azt temesd az ablakod alá! Foglald el az országomat, s légy boldog, azt kívánom!

Gyurka teljesítette az öreg kívánságát.

A gyémántkulccsal kinyitotta a vasajtót, fölmentek a felső világba, ott szépen megebédeltek, ettek-ittak, táncoltak, még az öreg is járta, míg egyszerre csak – hupp! – megbotlott, elesett, összement, mint a Turi frakkja, hamu lett belőle, az is csak egy kanálra való. Gyurka fogta, vitte, az ablak alá temette. Erre megjött az apósa is, ez meg örömében átaladta neki a maga országát is, s Gyurkára egyszerre két ország maradt. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

A VASORRÚ BÁBA

Volt egyszer egy szegény favágó ember. De ez aztán csakugyan szegény volt: a bőre is a csontján száradt a rettenetes sok éhezéstől. Hát még a gyermekei! Uram, Jézus! a gyermekei. Ezeknek már zörgött is a csontocskájuk, s minden kis széllebbentésre lefordultak a lábukról.

Búsult a szegény favágó, a szíve is majd megszakadt, ha látta azt a sok éhező gyermeket. Mert sokan voltak ám, mint a rosta lika, talán még eggyel több. Egyszer azután – mit gondolt, mit nem a szegény ember – vállára vette a fejszét, a gyermekeinek nem szólt semmit, s elment hazulról. Hogy hová megy, azt nem is tudta, de eltökélte magában, hogy addig meg nem nyugszik, míg a sorsa jobbra nem fordul. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken átal, s meg sem állott, míg egy erdőbe nem ért. Már szépen rá is esteledett, de még mindig nem állott meg. Botorkált elébb-elébb a sűrű rengetegben, de bizony annak sem vége, sem hossza nem volt. Mindegy, gondolta, már meg nem áll, ha világ végéig tart is az az erdő. De egyszerre csak gyönge világosság verődött az útjára. Megáll, aztán ismét megindul a világosság irányában. Ment, ment, s nemsokára egy kis házikó elé ért. Annak az ablakából jött a világosság. Nem sokáig gondolkozott: beállított a házikóba. Bánta is ő, ha ördög lakik is abban. Az ám, egy lelket sem talált. Az asztal meg volt terítve szépen, étel-ital bőven volt rajta, az ágy is meg volt vetve, de hiába kajtatta fel a szobának minden zegét-zugát: egy árva lelket sem talált.

“Ha nincs: nincs” – mondá magában. Leült az asztalhoz, s evett, ahogy győzte. Hadd lakjék jól már ő is egyszer életében. Jól is lakott, mint a duda.

Volt még egy pipa dohánya, rágyújtott, s füstölt, mint egy kémény. Egyszerre csak mit lát? Egy nagy fekete macska ül előtte az asztalon. De már ezen csudálkozott a szegény ember. Ő ugyan el nem tudta gondolni, hogy kerülhetett elébe az a csúnya fekete állat. Mert csúnya volt, mint a sötét éjszaka.

Már éppen le akarta kergetni, de mire meggondolta, a macska már eltűnt az asztalról, mintha csak a föld nyelte volna el.

– Hm, ilyen csudát még nem ettem! – morgolódott a szegény ember. – Mikor jött, akkor sem vettem észre, mikor elment, akkor sem, Isten Istenem ne legyen, ha ördögök házába nem kerültem.

– Jól gondoltad, szegény ember – szólalt meg valaki e pillanatban –, ördögök házába kerültél.

És most már igazán megijedt a szegény ember. Ihol ni! Ott állt előtte egy éktelen csúf öregasszony, kinek az orra tiszta vasból volt, s olyan hosszú, hogy a földet verte. De kongott is a föld, mikor az orrát hozzáveregette!

Megijedt bizony. Nem elég, hogy ezt sem látta, mikor belépett, de ez még az ő gondolatát is kitalálja.

– Úgy van, úgy, te szegény ember – folytatta az öregasszony –, én a vasorrú bába vagyok, anyja az ördögök királyának. Hát idejövél az én házamba. Hiszen jó helyre jöttél. Mindjárt jön a fiam, s visz magával a pokolba.

Könyörgött a szegény ember, de nagyon, hogy ha Istent ismer, ne vitesse őt a pokolba: mi lesz az éhező gyermekeivel?

– Hm – mondta a vasorrú bába –, ezt csak úgy kerülheted el, ha magaddal viszel engem is a te hazádba.

Hiszen még csak ez kellett! Most már úgy megijedt a szegény ember, hogy majd felfordult.

– Úgy bizony, ha elviszel. Neked úgysincs feleséged, majd az leszek én, s meglátod, milyen jó gondját viselem a gyermekeidnek. Tejbe-vajba fürösztgetem, s hasábfával kenegetem.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, rá kellett hogy álljon a vasorrú bába kívánságára. Elébb egy nagy tarisznyát teleraktak mindenféle jó étellel, egyet pedig arannyal, ezüsttel, a két tarisznyát föltették egy szamárra, s azzal elindultak a szegény ember faluja felé.

Már egy egész napot mentek, s akkor megállapodtak az erdő közepében. Elővették az elemózsiás tarisznyát, s ettek-ittak, lakmároztak. Addig ettek, addig ittak, hogy a vasorrú bába elszédült a sok bortól. A szegény embernek sem kellett egyéb, fogta fejszéjét, s olyat ütött a bába orrára, hogy mindjárt kettétörött. Nagyot ordított a bába, de az orra eltörésével az ereje is elveszett, s meg sem tudott mozdulni fektéből. Hanem az orra akkorát kongott, de akkorát, hogy megrendült belé az erdő, s még a pokolba is lehallatszott.

– Tyű – kiáltott az ördögök királya –, az anyám orrát valaki letörte! Utána!

S szaladott ki a pokolból, mintha csak a szemét vették volna. De eközben a szegény ember sem tátotta el a száját. Levette a szamárról az aranyas tarisznyát, s szaladott ő is, ahogy csak győzte a lába. Hallotta, hogy kiabál utána az ördögök királya:

– Nézz vissza, te szegény ember! Nézz vissza, nem bánod meg.

De volt esze, s nem nézett vissza. Nem is érte utol az ördögök királya, míg a szegény ember éppen a maga udvarába bé nem ért.

– Hopp, megvagy – kiáltott az ördögök királya –, te gyilkos! Most szörnyű halálnak halálával halsz meg!

– Eressz – kiáltott a szegény ember –, mert itt én vagyok az úr!

De az ördög nem eresztette. Húzta visszafelé.

Hát egyszer csak a nagy lármára kiszalad a szegény embernek valamennyi gyermeke. Megörültek, de mennyire! Azt hitték, hogy az apja hozta az ördögöt, s azért hozta, hogy ők megegyék.

Mind azt kiabálták:

– Nekem az ördögöt! Nekem!

Mindegyik egymaga akarta megenni.

Aj! megijedt erre az ördög szörnyűségesen. Ő még életében nem látott egy apának ennyi gyermeket. Enneka bizony fele sem tréfa! Ez a tenger sok éhes gyermek még felfalja őt, de úgy, hogy még egy porcika sem marad belőle.

Most még ő könyörgött a szegény embernek, hogy eressze szabadon.

– Menj Isten hírével – mondá a szegény ember –, mind a vízig szárazon!

Az ördögök királya szaladt, mint a veszedelem, vissza sem mert nézni. Pedig a szegény ember is eleget kiabálta:

– Nézz vissza, te ördög! Nézz vissza, nem bánod meg!

Dehogy nézett vissza.

A szegény ember pedig ezután búját sem mondotta. A tarisznya aranyból, ezüstből gazdag ember lett, s most már úgy élnek, mint a hal a vízben.

Úgy bizony!

AZ ACÉLGYŰRŰ

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember elment egyszer az erdőbe fáért. Amint a száraz ágakat szedegetné, felvesz az ágakkal egy kígyófiút. Meg akarja ölni, de a kígyófiú megszólal, s azt mondja neki:

– Ne ölj meg, te szegény ember, mert egész életedre boldoggá teszlek, ha meghagyod az életemet.

– Ugyan, mit beszélsz, te kígyófiú – mondá a szegény ember –, nem vagyok én olyan bugyuta bolond, hogy higgyek a te ígéretednek.

– Már bizony csak higgy nekem, szegény ember, s nem bánod meg. Nesze, adok neked egy acélgyűrűt, húzd fel az ujjadra, s ha valami kívánságod lesz az életben, csak fordítsd meg az ujjadon ezt a gyűrűt, én mindjárt ott termek, s teljesítem a kívánságodat.

“Isten neki – gondolá a szegény ember –, ha nem használ, nem is árt.” Elfogadá a gyűrűt, felhúzá az ujjára, s azzal elment haza.

Még jóformán meg sem állapodott otthon, megfordítja az ujján a gyűrűt, s hát ott terem a kicsi kígyó.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Azt parancsolom – mondja a szegény ember –, hogy holnap reggelre nekem olyan palotát teremts ide, amilyen még a török császárnak sincs.

– Meglesz, édes gazdám – mondá a kicsi kígyó, s csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

No, lefekszik este a szegény ember, alszik, mint a bunda. Hát mikor reggel felébredt, szeme-szája tátva maradt, olyan fényes palota kerekedett a rongyos házikója helyébe. Olyan volt ez, amilyent emberi szem még nem látott e világi életben! Csupa színarany volt körülötte minden, de minden. Még az asztal is arany volt, s annak a közepén akkora tál színaranyból, mint egy taligakerék.

“No – mondja magában a szegény ember –, mégsem csala meg az a kicsi kígyó. Ejnye, de okosan tettem, hogy meghagytam az életét!”

Ismét fordít egyet a gyűrűn, s a kicsi kígyó abban a percben ott termett.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Azt parancsolom, hogy hozd el nekem feleségül a fekete király leányát.

– Meglesz, édes gazdám!

Hát Krisztus úgy segéljen, másnap reggel csakugyan ott volt vele egy szobában a fekete király leánya. De aztán halljátok, olyan gyönyörűséges szép leány volt ez, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.

Hej, boldog volt a szegény ember, úgy élt, mint egy császár. Mindent kapott, amit szeme-szája kívánt, csak egyet kellett csavarintania azon az acélgyűrűn, ott termett a kicsi kígyó, meghozott mindent.

Sok-sok idő járt le, mikor a szegény ember kimozdult egyszer abból a gyönyörű palotából. Elment hazulról, s otthon felejtette az acélgyűrűt. Éppen a palota előtt megy el egy vén ószeres, s torkaszakadtából kiabálja:

– Gyűrűt vegyenek! Gyűrűt!

Kitekint az asszony, behívja, s a boldogtalan odaadja az acélgyűrűt egy aranygyűrűért, még rá is fizet.

De hogy, hogy nem, az ószeres tudta az acélgyűrű titkát, s amint kikerült az utcára, mindjárt fordított egyet rajta. Abban a pillanatban ott termett a kicsi kígyó. Kérdi:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Azt parancsolom, hogy ezt a palotát vedd fel asszonyostul, mindenestül, s vidd el az Óperenciás-tenger túlsó partjára.

– Meglesz, édes gazdám!

Hát édes jó Istenem, mire a szegény ember hazavetődött, csak a puszta helye maradt annak a drága, szép, fényes palotának! Aj! elbúsulja magát, s nagy szomorúan világgá indul, hátha valahol megtalálná a palotáját.

Ment, mendegélt hegyen-völgyön által, hetedhét ország ellen. Amint az Óperenciás-tenger innenső szélére érne, meglát egy kutyát, aki döglőfélben hentergett a tenger partján. Keservesen nyöszörgött, vinnyogott, s szörnyű kauszolással kérte a szegény embert, hogy gyógyítsa meg, ne hagyja ott veszni.

A szegény ember mindenféle jó füvet szedegetett, azokkal meggyógyította, s ketten továbbmentek.

Hát alig mennek egy jó puskalövésnyire, egy beteg macskát találnak. Ez is kéri a szegény embert, hogy gyógyítsa meg. Jól van, meggyógyítja, s most már hárman mennek tovább.

Mennek, mendegélnek a tenger partján, s egyszer csak nagyot kiált a szegény ember:

– Ne, te, né! Az én palotám ott van a túlsó parton. No, ezt jól elköltözteté valaki! Hej! Hej! Uram, Jézus Krisztus, ha valami csudálatos módon keresztüljuthatnék, nem adnám egy csikós kancáért.

Azt mondja a kutya:

– Ne búsulj, te szegény ember! Jót tettél velem, jótétel helyébe jót várj. Általúszok én a tengeren, s majdcsak kieszelek valamit.

A macska is mondja, hogy bizony ő is átmegy a kutyával, ha addig él is, s a szemit bé sem hunyja, míg a palota vissza nem kerekedik a régi helyére.

Nem is készülődnek sokáig, hanem a kutya csak nagy hirtelen a tengerbe ugrik, utána a macska, felül a kutya hátára, s úgy úsznak által.

De hogy szómat össze ne keverjem, a szegény ember jól szájába rágta a kutyának is, a macskának is, hogy abban a palotában egy acélgyűrűnek kell lenni. Azt mindenképpen kerítsék meg, egyébre ügyet se vessenek. Ha azt a gyűrűt megkapták, csak siessenek vissza, a többi az ő gondja.

Átalúsznak, s bémennek a palotába. Hát ott alszik éppen az ószeres, s a gyűrű fel van kötve a szakállára. Hiszen a macskának sem kellett egyéb. Odalopózkodik az ágyhoz, szépen leoldja a gyűrűt, s azzal uzsgyi neki, vesd el magad! kiszaladtak a palotából, belé a tengerbe, s úsztak visszafelé nagy szaporán. De mikor éppen a tenger kellős közepire értek volna – csak hallgassátok meg, hogy mit csinált az a szerencsétlen “macskabéka” macska! –, arra úszik egy hal, a macska utánakap, s a gyűrűt a tengerbe ejti. Hé, fikon teremtette, volt nemulass! A kutya a tengerbe akarta nyuvasztani* az oktalan macskát, de addig rimánkolódott, hogy mégis megkegyelmezett az életinek.

No, már most mit csináljanak, merre facsarodjanak? Búcsálódnak szörnyűségesen, nem mertek visszaúszni a gyűrű nélkül. Meg kell azt keríteni, ha a föld fenekéből is.

Amint így búcsálódnak, a macska elkap egy halat. Hát ez éppen a halak királyának volt a fia! Könyörög a halacska:

– Ne ölj meg, édes macskám, én a halkirály fia vagyok, nem bánod meg, ha meghagyod az életemet!

Elmennek vele a halak királyához, s elmondják annak, hogy így s így jártak. Ők megkegyelmeztek a fia életének, kerítse meg azt a gyűrűt, mert bizonyosan valamelyik hal nyelte el.

A halak királya mindjárt országgyűlést hívott, s kikérdezett minden halat, hogy nincs-e gyűrű nála, de mindenik csak azt felelte, hogy még a nemzetségének sem volt gyűrűje.

Erőst megszomorodik a kutya, de még a macska is, s már éppen indulóban voltak, mikor jelentik, hogy egy hal még oda van. Várnak egy kicsit, hátha annál van a gyűrű. Csakugyan jő is nagy megizzadva egy “sánta” hal, s hát hozza a gyűrűt!

Aj, megörvend a kutya, de még a macska is, el akarja kapni a gyűrűt, de a kutya nagyot mordul:

– Hagyd el hé, nem bízom reád többet! Te csak kucorodj a hátamra, én veszem a gyűrűt a szájamba!

Még “j’ egésséget” sem mondottak, úgy elszaladtak. Kiúsznak a partra, s átaladják a gyűrűt a szegény embernek. Egyszeribe felhúzza az ujjára, csavarint egyet, s a kicsi kígyó mindjárt ott terem.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Azt parancsolom – mondá a szegény ember –, hogy azt a házat vidd vissza a régi helyire, az ószerest pedig felejtsd a túlsó parton.

– Meglesz, édes gazdám.

Úgy is lett, ahogy a szegény ember parancsolta. A szép palota visszakerült asszonyostul, mindenestül oda, ahol legelőször volt, s a szegény ember ismét boldogul élt. A kutyáról s a macskáról sem feledkezett meg: tejbe-vajba fürösztötte, s hasábfával kenegette őket. Az igaz, hogy ezek azótától fogvást haragusznak egymásra, de mégis élnek, ha meg nem haltak.

A KIRÁLY NYULAI

Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony, s ennek három fia. Olyan szegények voltak, mint a templom egere, vízzel főztek, s bottal reá rántottak, úgy éltek egyik napról a másikra. A legények bizony megelégelték ezt a keserves életet, s rászánták a fejüket, hogy már csak valamerre kimozdulnak hazulról, mert így nem lehet, míg a világ s még két nap.

Azt mondja egyszer a legidősebb az anyjának:

– Édesanyám, süssön nekem egy hamuban sült pogácsát, mert én elindulok szerencsét próbálni.

Sütött is a szegény asszony, s a legény elindult világgá. Megy, mendegél ország-világ ellen, hegyen-völgyön által, s egy aranyos kúthoz ér. Letelepedik melléje, eléveszi a hamuban sült pogácsát, s falatozni kezd belőle. Amint ott eddegélne, csak eleibe szökik egy kis egérke, s azt mondja:

Hallod-e, te legény, adj egy falást abból a pogácsából, éppen hét napja, hogy egy befaló falást sem ettem.

– Nem bánom én – mondja a legény –, ha hetvenhét napja nem ettél is, bár nekem legyen elég.

Csak elcincoga nagy szomorúan az egérke, bebújt egy likba, a legény pedig továbbmendegélt. Addig ment, addig ment, hogy éppen a király városába ért. Egyenesen a király palotájának tartott, leült a kapu eleibe, s ott várá a jó szerencsét. Hát egyszer csak kijő a király maga, meglátja a legényt, még köszön is neki, s megkérdezi:

– Mi járatban vagy te, szegény legény?

– Én bizony, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, szolgálatot keresek, ha valahol találnék.

Azt mondja a király:

– Jere csak bé, legény, van az udvaromban száz darab nyúl, ezeket rád bízom. Hajtsd ki a mezőre, de úgy őrizd, hogy egy is el ne találjon veszni, mert aztán a nyulak s a fejed!…

Másnap reggel kihajtja a legény a száz darab nyulat, de ezek bizony, ahogy kiértek a mezőre, a száz százfelé futott. Haj, megszontyolodott a legény, még nézni sem mert a király palotája felé, megfutamodott, s hazáig meg sem állott. Elbeszélte otthon, hol járt, merre járt, mi minden történt vele. Eléáll erre a második legény, hogy most már ő próbál szerencsét, s erőst köpte a tenyerét, hogy ő – tudom, Istenem – megőrzi azt a száz nyulat, ha addig él is. Hanem az is úgy járt “kivilágos világra”, mint a legidősebb. Az aranyos kútnál ő is leült falatozni, az egérke tőle is kért egy falást a hamuban sült pogácsából, de ő bizony nem adott. Aztán addig ment, míg a király városába nem ért, beszegődött a királyhoz, de ahogy első reggel kicsapá a nyulakat a mezőre, a száz nyúl éppen százfelé futott.

Hazament ez is nagy szomorúan, s most már a legkisebb legény cihelődött neki: hátha neki jobban vált a szerencse. Süt az anyja egy hamuban sült pogácsát, akkorát, mint egy jó nagy taligakerék, s ezzel elindul világgá. Megy, mendegél, s elérkezik az aranyos kúthoz. Amint ott eddegélne, csak eleibe fut az egérke, s igen szépen kéri, hogy adjon neki Isten nevében egy falás pogácsát, mert éppen tizennégy álló napja, hogy nem evett.

– Jó szívvel – mondá a legény –, te kicsi egérke, úgyis talán megsegít a jó Isten, hogy nem kell ebből a pogácsából sokáig élnem.

Megköszöni szépen az egérke, s azt mondja:

– No, te szegény legény, jótétel helyébe jót várj! Két bátyádtól kértem már, egyik sem adott, de nem is segítette meg az Isten egyiket sem.

Azzal befutott a likba, s egy kicsi kürtöt hozott magával.

– Ezt a kürtöt neked adom – mondá az egérke –, tedd el, még hasznát veheted.

– Ugyan bizony mit tudok én ezzel csinálni? – kérdi a legény.

– Csak vidd el – mondá az egérke –, s akármi veszedelembe’ légy, fuvintsd meg, s minden rossz jóra fordul.

“No – gondolja magában a szegény legény –, ha nem használ, nem is árt, elviszem magammal” – bedugta a tarisznyájába, továbbindult, s meg sem állott a király városáig, s abban is a király palotájának kapujáig.

Megérkezik, letelepedik a kapuban, s hát egyszer jön a király.

– Mit keresel itt, te szegény legény? – kérdezi a király.

Elémondja, hogy miben fáradozik: szeretne valami jó helyen szolgálatba állani.

– Éppen jó helyen jársz – mondá a király –, van száz nyulam, ezeknek ügyes pásztor kéne, mert eddig még nem akadt kedvem szerint való.

Egyszeribe kezet adnak, de a király ugyancsak lelkire köti a legénynek, hogy egy is el ne vesszen a nyulakból, mert aztán a nyulak s a feje!…

Jól van. A legény másnap reggel kimegy a mezőre a száz darab nyúllal, de még meg sem szagolják ezek a füvet, ahány annyifelé iramodik.

– Haj, Szűz Mária, Szent József– kiált a legény –, mi’ csináljak most már! – Eszibe jut a kürt, elérántja, belefuvint, s hát az a száz darab nyúl egyszerre megfordul, s úgy összefut, mint megannyi juh.

Látta ezt a király a palota tornácából, megcsavargatá a fejét, semmiképpen el nem tudá gondolni, hogy miféle ördöngös praktikával* gyűjté össze a legény azokat a nyulakat.

“No, megállj – gondolá magában –, azért ma mégis hiányzik majd legalább egy a százból! Ha nem, egyéb próbára teszlek.”

Mindjárt megparancsolja egy szolgálónak, hogy menjen ki a mezőre egy zsákkal, s kérjen a pásztortól egy nyulat a király nevében.

Kimegy a leány, kéri a nyulat, de a legény azt mondja, hogy ő bizony az Isten nevében sem ád, mert neki a feje drága.

– De így s de úgy – mondja a leány –, vendégség lesz a háznál, s a király mindkettejüknek fejit veteti, ha nem lesz nyúl az asztalon.

Amint így vikotálodnának,* honnét, honnét nem, csak ott terem a kicsi egérke, s odasuttint a legénynek:

– Csak adj oda egyet, ne félj, a többit bízd reám!

A legény hallgat az egérke szavára, fülinél fog egy nyulat nagy hirtelen, bedugja a zsákba, s a leány elindul vele. Abban a minutában csak felszökik az egérke a zsákra, s míg a leány százat lépne, kirágja a zsák végét, a nyúl kiugrik belőle, s úgy visszafutott a többihez, mintha szemit vették volna ki. Az egérke pedig leszökött a zsákról, hirtelen felkapott egy nagy darab tehéntrágyát, beledugta a zsákba a nyúl helyett.

Megy este a legény haza, bétereli a száz nyulat a nagy kapun. Hát jő eleibe a király, káromkodik, hogy reng belé az udvar.

– Jere csak, jere, te kötélrevaló, mit küldöttél te nekem a zsákba!

Feleli a legény:

– Az Isten Istenem ne legyen, ha nem nyulat, felséges királyom.

Hívják a szolgálót.

– Hát mit adott neked a pásztor, te leány?

– Nekem bizony, felséges királyom, életem-halálom a kezedbe ajánlom, igazán nyulat adott.

– Hm – mondja a király –, még ilyent sem ettem világi életemben, hát most már hol a nyúl?

Számlálják a nyulakat, egyszer, kétszer, háromszor, de csak mindig száz jött ki.

– No, hallod-e, te szegény legény – mondá a király –, még ilyen pásztorom sem volt, hogy küldjön is nyulat, s ne is hiányozzék. Hát mit kívánsz?

– Csak egy kád pénzt, felséges királyom, mert nagy a szegénység otthon.

A király tüstént méretett egy istenes nagy zsák pénzt, hogy a legény tizenkét ökörrel húzatta haza. De bezzeg olyan erősen meggazdagodtak, hogy csudájára jártak messze földről.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.

HAMMAS* JUTKA

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Ennek az asszonynak csak egy leánya volt, de bezzeg ebben sem telék valami nagy öröme. Olyan rest volt ez a leány, hogy híre ment hét vármegyén túl. Reggeltől estig hamuban ült, azt harizsálgatta,* kevergette az ujjaival, s a falubeliek el is nevezték Hammas Jutkának.

Istenem, Istenem, mennyit évelődött a szegény özvegyasszony! Nem elég az özvegysége, még rest is legyen a leánya. Hiába minden szép szó: dolgozz te is, leányom, valamit; fonj legalább egy orsó kendert egy nap!

Beszélhetett annak: egyik fülén be, a másikon ki.

Egyszer aztán kifogyott a béketűrésből a szegény asszony, fogta a guzsalyát, mégpedig két kézre, s rútul eldöngette Jutkát.

– Nesze, nesze! Kell-e még?!

Hej, sírt Jutka, sírásától csak úgy zengett a falu, s azt mondta az anyjának, hogy őt ugyan többet meg nem veri, mert ő világgá megy.

– Menj Isten hírével, jó utat, ahol sár nincs!

Jutka ment is, de amint nagy sírva kilépett az utcára, hát éppen arra jön hatlovas hintón a királyúrfi. Megállította a hintót, s kérdi a szegény asszonyt:

– Ugyan bizony, nénémasszony, miért verte meg a leányát?

Felelé az özvegyasszony:

– Azért, instálom, mert nem győzöm kenderrel, már a kertem födelét is felfonta, s még mindig fonni akar. A jóból is sok a sok!

– Igazán, hát csakugyan olyan jó fonó ez a leány? – mondá a királyúrfi –, akkor csak jöjjön énhozzám, ott akad fonnivalója. Egy nagy granárium* tele van kenderrel, s ha egy hónap alatt mind fölfonja, itt a kezem, nem disznóláb, feleségemmé teszem.

“No hiszen – gondolta az asszony –, abból ugyan semmi sem lesz, de csak vigyed!” A leány is éppen így gondolkozott, de azért felült a hintóba, hátha történik valami világcsudája.

Ahogy megérkeztek a király palotájába, a királyúrfi Jutkát mindjárt bekísérte a granáriumba. Azt mondta:

– Na, Jutka, itt fonhatsz kedvedre. Amit mondtam, mondtam: ha egy hónap alatt felfonod, ami kender itt van, feleségemmé teszlek.

Jutka még szólni sem tudott, úgy megijedt a tenger sok kender láttára. Hiszen ezt ő ezer esztendeig sem tudja felfonni. Sírás, búcsálódás volt éjjele-nappala. Telt-múlt egyik nap a másik után, eltelt egy hét, el kettő, el három, de a kendernek még egy szál sem volt híja. A kis inasocska, aki enni hordott, kérdezte: mikor fog már a fonáshoz, de Jutka csak azt felelte: van még arra elég idő.

Hanem amikor maga volt a granáriumban, úgy sírt, mint a záporeső. Hogy is tudott olyan világbolondja lenni, hogy beüljön a granáriumba! Mindjárt eltelik a hónap, s a királyúrfi talán fejét is véteti nagy bosszúságában, amiért őt bolonddá tette.

Amikor éppen azon gondolkoznék, egyszerre csak, a jó Isten tudja, honnét, elébe toppant egy icipici törpeember. De ennek a törpeembernek éppen hétrőfös volt a szakálla, s amerre járt, mindenütt felseperte a szemetet a szakállával. Megijedt Jutka: “Jaj, Istenem, ne hagyj el, miféle csúf állat, csúf emberke ez!”

De a törpe megszólalt:

– Jó estét, Hammas Jutka! Tudom én, hogy mi a bajod. Egy csöppet se búsulj, én egy hét alatt mind egy szálig fölfonom, ami kender itt van, még föl is motollálom. De akkor aztán velem kell jönnöd.

– Hogy menjek veled – mondá a leány –, mikor a királyúrfi szánt magának?

– Jól van – mondá a törpe –, nem viszlek el, ha, míg készen leszek a fonással, kitalálod a nevemet.

Gondolta a leány: isten neki. Mindegy már, akármerre fordul az ő sorsa. Kezet adott a törpének, megvolt az egyezség.

A törpe azután minden éjjel eljárt a granáriumba, s olyan sebesen font, hogy Jutkának szeme-szája elállt a csodálkozástól. Amit éjjel font, azt elvitte, s nappal az erdőben felmotollálta a faágak közt.

Mikor már csak egy nap volt hátra a hónapból, jön a vacsorával a kis inaska, s kérdi Jutka:

– Hát mi újság odakinn, te kis inasocska?

– Ott bizony az, hogy ha felfonod a kendert holnap estig, te leszel a királyúrfi felesége.

– Hát egyebet nem hallottál, te kis inasocska?

– De bizony hallottam. Ma délután vadászni voltam a királyúrfival, s hát amint az erdőben bolyongunk, valami zakatolást hallunk a faágak közt. Felnézünk, s mit látunk ott? Egy icipici törpeember volt, hétrőfös a szakálla – hallj csudát! –, motollált a faágak közt, s mind azt mondogatta:

Én vagyok a tirpe-törpe Gyurka,

Feleségem leszen Hammas Jutka.

A királyúrfi nagyot kacagott, hogy mit beszél az a csúf emberke, s azzal továbbmentünk.

Hej, megörült erre a beszédre Hammas Jutka. Most már tudta a törpe nevét. A kender is föl lesz fonva, s mégsem kell elmenni a törpével.

Utolsó este eljön a törpe, s mondja a leánynak:

– No, Jutka, mind egy szálig felfontam a kendert, most már jere velem. Vagy talán bizony tudod a nevemet?

– Hogyne tudnám – mondá Jutka –, mikor téged tirpe-törpe Gyurkának hívnak.

Jött reggel a királyúrfi s vele az egész udvar. Volt bezzeg nagy álmélkodás. Mindenki azt mondta, hogy ilyet, mióta a világ fennáll, emberi szem még nem látott. Még az öreg király is azt mondta:

– No, fiam, eddig elleneztem a házasságodat, de már mostan azt mondom: ásó, kapa s a nagyharang válasszon el.

Mindjárt meg is tartották a lakodalmat. Az volt aztán a lakodalom! Mind ott volt, aki el nem késett. Mind evett-ivott, aki kapott. Különösen két öregasszony hiába lábatlankodott, mindent felfaltak előlük.

Fogták magukat, s elmentek a királyúrfi elé panaszra.

De még a királyúrfi sem látott ilyen csúf két asszonyt. Az egyiknek a szeme héja, a másiknak meg az ajaka verte a földet. Kérdi egymás után:

– Hát a kend szeme héja miért fittyent le a földig?

– Azért, felséges királyom, mert egész életemben fontam, s mindig az orsón volt a szemem.

– Hát a kend ajaka miért fittyent le? – kérdé a másikat.

– Az bizony azért, mert sokat nyálaztam a kendert, hogy többet fonhassak.

Hej, megijedt a királyúrfi! Hiszen akkor még az ő szép felesége is így elcsúfulhat. De bezzeg megtiltotta mindjárt Jutkának, hogy többet az életben még orsót is fogjon a kezébe.

Jutka pedig, akár hiszitek, akár nem, szót fogadott, s ma is él, ha meg nem halt.

A SZEGÉNY EMBER HEGEDŰJE

Messze, messze, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király, s annak három szép lánya. Azt mondja a királyné egyszer ennek a három leánynak:

– No, leányok, menjetek el az erdőbe eprészni, s amelyik több epret szed, annak adom a veres szoknyámat.

Elmennek a leányok, szedik, szedik az epret nagy szaporán. Mikor dél felé járt az idő, letelepednek egy fa alá, s összenézik, hogy melyik szedett több epret. Hát a legkisebb egyedül éppen annyit szedett, mint a másik kettő egybevéve.

Bezzeg lett irigykedés! Mármost a kisebbiké lesz a veres szoknya!

Azt mondja a legnagyobbik leány:

– Jertek, leányok, szedjünk még egy kicsit, ennyivel úgysem mehetünk haza!

A legkisebb leány eleget erősködött, hogy akkor estére nem érnek haza, de a két nagyobb csak azon volt, hogy még szedjenek.

Jól van. Elindul az erdő egyik-egyik részébe a két nagyobb, az erdő más részibe pedig a kisebb. De nem epret szedtek ezek, hanem megegyeztek, hogy megölik a testvérüket. Ha az övék nem lehet a veres szoknya, ne legyen a legkisebbé sem. Mindjárt felkeresték a testvérüket, megfogták, s hiába könyörgött, hogy inkább nekik adja mind, ami epret szedett, mégis megölték. Éppen mikor megölték, arra vetődött egy vak koldus, ennek elvették a hegedűjét, a kicsi királykisasszonyt beletették, s azonmódúlag elrejtették a fa odvába.

Hazamennek a lányok, s kérdik otthon: hol a testvéretek? Ők bizony nem tudják. Eleget mondották neki, ne kalandozzon félre tőlük, nem tudott velők együtt eprészni. Ki tudja, talán eltévelyedett, talán megölték az erdei tolvajok.

Azalatt pedig egy szegény ember fáért megy az erdőre, s éppen azt vágja le, melyikbe a királykisasszony holttestét tették. Csak elálmélkodik a szegény ember, mikor látja, hogy a fából egy hegedű pattan ki.

Kezibe veszi a hegedűt, s a nyirettyűt* elkezdi rajta taszigálni, mozgatni, ahogy éppen a cigányok szokták.

Hát ez a hegedű nemcsak hegedül, de énekel is. Mind azt énekeli:

Lassan húzd, te szegény ember,

meg ne sértsed gyenge karom!

Gyenge karom nyirettyűje,

Király Erzsi hegedűje.

“Ejnye, ördögadta varasgyékja – dunnyog a szegény ember magában –, ez a hegedű bizonyosan meg van boszorkányozva! Én bizony elindulok vele, szerencsét próbálok, hátha megfizetik ezt a csudálatos nótát.”

El is indul a szegény ember, bekalandoz országot-világot, s annyi pénzt keresett, hogy egész vágás szekéren* kellett utána hordani. Egyszer, amint menne, mendegélne, éppen annak a királynak a városába került, akinek a kisebbik leányát olyan istentelen módon ölték meg.

Megáll a király palotája előtt, s hegedülni kezd. Meghallja a király a csodálatos hegedülést, kiküldi a kicsi inasát, hogy hívja bé azt a muzsikást.

Kifut az inas, hívja a muzsikást, de az azt feleli vissza, hogy ő bizony egy lépést sem megy, mert neki annyi pénze van, hogy a királynak sincs több.

Visszamegy az inas, jelenti a királynak, hogy mit felelt a muzsikás.

Mit csináljon, kiment maga, s úgy kérte, hogy menjen be a palotába, s rándítson neki egypár nótát.

No, addig kéri a király, hogy bemegy a muzsikás, egyet-kettőt kongat a hegedűjén, azután húzni kezdi.

Lassan húzd, te szegény ember,

meg ne sértsed gyenge karom!

Gyenge karom nyirettyűje,

Király Erzsi hegedűje.

Azt mondja a király:

– Ejnye de csudálatos nóta ez, hé!

Odaáll a két királykisasszony is, ámulnak-bámulnak, az egyik elveszi a hegedűt, s húzni kezdi, hogy vajon mit énekel neki.

Hát ennek ezt énekeli:

Lassan húzd, te én hóhérom,

meg ne sértsed gyenge karom!

Veszi a másik leány, húzza, s hát ennek is azt énekli.

Veszi a hegedűt a király, s hát ennek már azt énekli:

Lassan húzzad, édesapám,

meg ne sértsed gyenge karom!

– No, ez bizonyosan ördöngösség!

– Már csak én is megpróbálom – mondja a királyné. Kezébe veszi, húzni kezdi, s hát a hegedű ezt énekli:

Lassan húzzad, édesanyám,

meg ne sértsed gyenge karom!

Gyenge karom nyirettyűje,

Király Erzsi hegedűje.

Ebb’ a minutában csak szétválik a hegedű, s kipattan belőle a kicsi királykisasszony. Olyan eleven volt, olyan szép volt, mint egy tubarózsa.

Aj, szegény világ! Megijedt a két nagyobb leány, hogy mindjárt szörnyet ájult. A király s a királyné sírtak örömükben, hogy elsiratott leányuk ilyen csudálatosképpen megkerült. A két idősebb leány istentelensége is kitudódott most, s a király haragjában egy toronyba záratta őket, halálig tartó fogságra. De a kicsi királykisasszony addig könyörgött az édesapjának, megkegyelmezett a gonosz leányoknak, s azótától fogvást békességben élnek, ha meg nem haltak.

AZ ARANYKÖLES

Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Két kicsi, buta szarvú ökre s két darab földecskéje vala minden gazdasága. Az egyikbe kölest vetett, s két gyermeket melléje állított, hadd őrizzék. Azt mondják egyszer a szomszédok a szegény embernek:

– Hé, szomszéd, kiednek aranykölese van.

– A biz’ a, ne! Lássák-e kietek – mondá a szegény ember –, s én nem is vettem észre eddig.

Egyszeriben meghagyta erősen a gyermekeknek, hogy jól őrizzék azt a drága Isten áldását, mert ha egy szál hibádzik belőle, halálnak halálával halnak meg. Még azon nap csak leröppen egy varjú, s elvisz egy szálat. Aj, édes jó Istenem, utána a legkisebb gyermek, fut árkon-bokron keresztül, de mindhiába, nem tudá elfogni a varjút. Addig futott a szegény gyermek, míg egy nagy rengetegbe tévedt. Hát amint megy, nagy tüzet lát, a tűz mellett egy éktelen hosszú óriást, amint ott hemmedezett. Ennek az óriásnak akkora orra volt, hogy éppen a térde kalácsáig ért. Háta megé sompolyodik a gyermek, de abb’ a minutában akkorát prüsszentett az óriás, hogy a szele tizenkét lépésre hajította. Sírt a szegény gyermek, rőkölt* keservesen.

– Hum – morog magában az óriás –, miféle emberi hangot hallok? – S leppegette* a két fülét mindenfelé, hogy vajon merről jő az a sírás. Más oldalára fordult, s éppen rátapsantott a gyermekre.

– Hát te hogy tévelyedtél ide, te emberizink, te?

Elmondja a gyermek nagy szepegéssel-szipogással, hogy milyen szerencsétlenség találta, s ő most már nem mer hazamenni. Az óriásnak megesik a szíve rajta, s fiának fogadja.

Sok-sok idő telt el, a gyermekből derék nagy legény lett. Azt mondja egyszer az óriás:

– No, fiam, felneveltelek, most már házasodj meg!

– Hiszen az nem volna rossz, édes óriás apámuram – mondá a legény –, de hát kit vegyek el ebb’ a nagy rengetegben?

– Majd találsz a rengetegen túl. Van a rengeteg túlsó szélin egy tó. Abban feredik minden áldott délben három királykisasszony. Menj oda, s míg feredeznek, vedd el a kisebbiknek a gúnyáját. De akárhogy kiabálnak utánad, vissza ne nézz, mert csúffá tesznek.

Elmegyen a legény, s hát csakugyan ott feredik a három királykisasszony. Olyan szép volt mind a három, mint egy-egy tündér. Bezzeg, szeretett volna ő is köztük feredezni, de erőt vett magán, szépen hasra ereszkedett, odacsúszott a bokrok közé, ahová a gúnyát levetették volt a királykisasszonyok.

“De már most melyik a kisebbiké, legény?” – kérdezte magától.

Ő bizony nem válogatta sokáig, hanem találomra elvett egyet, s azzal – uzsgyi neki! – megfutamodott. Bezzeg hogy éppen a nagyobbik leányét találta megfogni. Észreveszik a leányok, hogy valaki fut a gúnyával, futnak a bokrok közé, látják, hogy a nagyobbikét viszi. Kiabálni kezd ez torkaszakadtából:

– Ne fuss, te bolond! Nézz vissza, milyen szép bőröm van!

A legény bizony, mintha megboszorkányozták volna, elfelejtette az óriás tanácsát: visszanézett. A leányok utolérik, jól megtépázzák, s a legénynek gúnya nélkül kelle hazamennie. Másnap éppen így járt. Harmadnap azt mondja az óriás:

– No, hallod-e, hogyha holnap el nem veszed a kisebbik leány gúnyáját, s vissza találsz nézni, karóba húzom a fejedet!

De mármost a legény sem vette a dolgot tréfára. Tudta, hogy az óriás nem szokott komázni. Harmadnap ismét csak odasompolyodik a bokrok közé, kiválasztá a legkisebb királykisasszony gúnyáját, s azzal – uzsgyi neki, vesd el magad! – olyan futásnak eredt, mintha mind a két szemét kivették volna. Utána a leányok, eleget, hogy: nézz vissza, hé, milyen szép bőrünk van! de bizony nem nézett vissza. Mikor ez nem használt, könyörgésre fogták, istenkedtek neki; de istenkedhettek, nem fordult vissza. Mit volt mit tenni a kicsi királykisasszonynak: nagy szomorúan a legény után eregélt, s elkísérte a rengetegbe. Egyszerre értek az óriáshoz. Sírt, sírt egy kicsinnyég a királykisasszony, de lassanként a sírás is elmaradt. Hát bizony megtetszett neki az ügyibevaló legény. Királyfiban se kapott volna ennél különbet.

Eltelik három nap, s az óriás azt mondja a fogadott fiának:

– No, fiam, már van feleséged is, én most téged Istennek ajánllak. Menj csak, lássatok országot-világot, mert ilyen ifjú párnak nem lehet kendermagba bújni.

Azzal csak megfuvinta egy sípot, s hát egy szempillantásra annyi szárnyasállat keveredett össze, hogy a szem nem volt képes belepni. Mert közmént legyen mondva, az óriás a madaraknak a királya volt. Egyszeribe elészöktet egy sereg varjút, s megparancsolja nekik, hogy öljenek meg egy bivalyt. Még ki sem mondta, egy nagy bivalybőr feküdt a földön kiterítve. Az óriás nagy szorgosan belévarrá az éfiakat,* s meghagyta a varjaknak, hogy vegyék a hátukra, s meg se szusszanjanak, míg az üvegvárhoz nem érnek.

Hej! repültek a varjak, mint a sebes szél, meg sem szusszantak az üvegvár aljáig. Hanem mikor feltekintettek arra az éktelen magas üvegvárra, visszafordultak az éfiú párhoz, s azt mondták, hogy ennek ugyan nem fognak nyugvás nélkül.

No, szusszantak egyet, nekiindultak, repültek, repültek, fel messze, hogy egy jó rugaszkodásnyira volt a Vacsoracsillag, de mikor már szintédesteszinte a vár tetejire értek, megrottyant az erejük, s szépen vissza kelle hogy ereszkedjenek.

Bezzeg volt búbánat! Elevenen megnyúzza az óriás, ha fel nem tudnak érni az üvegvárba. Amíg így búcsálódnak, az egyik varjú azt mondja:

– Hiszen valami könnyebb portékába is fel lehetne vinni ezeket az éfiakat!

– Bizony fel! – mondák a többiek.

Volt a vár aljában egy malom. Bemennek oda, s a molnártól egy hordót kérnek. Abba szépen beleültetik az éfiú párt. Az abroncsot ráverik a hordóra, s úgy indulnak útnak. Hajnalban indultak, s estére kerekedve fel is értek szerencsésen. A hordót letették a vár tetejére, megkoppintották erről is, arról is. Az abroncsok lepattogtak, s az éfiú pár kiszállott. Tüstént mentek az üvegvár urához, aki éppen a fekete király maga volt. Bekerekednek a nagy üvegszobába, a király színe elé.

– Hát ti kik vagytok, mik vagytok, mi jóban jártok? – kérdi a király.

– Mi bizony, felséges királyom, életünk-halálunk kezedben van – mondá a legény –, szolgálatot jöttünk keresni.

– No, jókor jövétek, most csaptam el az első kocsisomat s a belső leányt, felfogadlak helyükbe. Neked, leány, nem lesz egyéb dolgod, csak minden reggel kisepersz hat szobát, de a hetedikbe bé ne találj menni, mert szörnyű halálnak halálával halsz meg.

Nem is ment az két-három nap, de egyszer úgy elfogta a kíváncsiság, hogy semmiletteképpen nem tudá visszatartani magát, bément a hetedik szobába.

Hát, Uram, Teremtőm, mit látott! Egy rusnya kopasz fejű ember ült ott egy hordóban, csak a feje látszott ki belőle.

Aj, megijed a szegény leány, hogy szinte kétségbeesik. Ki akar szaladni, de a kopasz fejű ember megszólítja keserves, siránkozó hangon:

– Ne fuss el, ne félj tőlem, te szépséges szép leány, hanem inkább szabadíts ki!

– Hát te ki vagy, s mi vagy? – kérdi a leány.

– Én bizony Tündérkopac vagyok, a fekete király elvette az országomat, magamat pedig ebbe a hordóba záratott, hogy soha meg ne lássam az áldott napot. Hallod-e, te gyönyörű virágszál, pattints le egy abroncsot, s megszolgálom!

Addig könyörgött, addig istenkedett, hogy a leánynak meglágyult a szíve, egy abroncsot lepattintott. A hordó egyszeriben széjjelesett, s Tündérkopac kiszökött belőle.

– No, hallod-e – mondá a leánynak –, neked itt most “elégett a köles”, de nekem is, hát menjünk, amerre a szemünk lát!

Eleget mondá a lány, hogy ő bizony nem megy az első kocsis nélkül, Tündérkopac megfogta, s erővel magával vitte. Másnap megy a fekete király a hetedik szobába, hát Tündérkopacnak híre-pora sincsen! Keresik a belső leányt, hát az sincs, mintha csak a föld nyelte volna el. Meghallja ezt az első kocsis, s azt mondja a fekete királynak:

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én tovább itt nem tudok maradni, megyek a feleségem után.

Elindult a szegény legény, hetedhét ország ellen, országon-világon keresztül. Amint mendegélne, talál egy várat, s hát annak ablakában ott könyököl egy szép asszony. Nézi, nézi, s hát az éppen az ő felesége.

Hej, szegény világ, vetett ágy, lett öröm! Az egyik szemük sírt, a másik kacagott. No, csakhogy megtalálták egymást, most már elszöknek. Tündérkopac oda volt vadászni, de ki tudja, mikor állít haza. Felszedelőzködnek, indulnak, de éppen abban a minutában nagyot csendül a vár.

– Jaj, édes Jézusom! Itthon van Tündérkopac, most szörnyű halálnak halálával halunk meg! – sikoltozott az asszony.

Mit volt mit tenni, hamarjában bébújtatá az urát az ágy alá.

Bejő Tündérkopac, s elkezd szipogatni az orrával.

– Hé, asszony, valami emberszagot érzek itt!

– Nincs itt, lelkem, Tündérkopac uram, semmiféle emberi lélek.

De Tündérkopac nem hitt az asszonynak, odament az ágyhoz, s az üstökénél fogvást kihúzá a szegény legényt alóla.

– No, te emberizink, mit választasz most három rossz közül: vízbe vesselek, megégettesselek, vagy halálig tartó fogságba vesselek?!

– Ne tedd egyiket sem, Tündérkopac, tudod-e, mit ígértél, hogy megszolgálod nekem, ami jót veled tettem!

Addig sírt, addig könyörgött az asszony, hogy Tündérkopac elereszté a szegény legényt.

Megyen szegény feje, hegyen-völgyön által, s estére kelve egy kicsi házhoz ért. Bémegy, ott talál egy vénasszonyt, s köszön neki:

– Adjon Isten jó estét, öreganyó!

– Szerencséd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben rútul jársz vala. Hát miben fáradsz, miféle szél vetett ide?

Elmondja, hogy milyen nagy bajban van.

– Ez bizony nagy baj, édes fiam, de adok én neked egy tanácsot, s azzal talán boldogulsz. Menj el a veres királyhoz, szegődjél be hozzá kocsisnak! A veres királynál három napból áll egy esztendő, s ha ezt a három napot becsületesen kitöltőd, minden jóra fordul. Hallgass ide! A veres királynak van százhúsz lova. Ebből a százhúszból egy maga a király leánya, s ennek olyan kutya természete van, hogy ha lehunyod a szemedet, megszökik a ménesből, s a király akkor karóba húzatja a fejedet.

No, a szegény legény megköszöni a jó tanácsot, elmegy a veres király udvarába, s ott mindjárt fel is fogadják őt kocsisnak. Azt mondja neki a veres király:

– Itt a százhúsz ló, legény, a kezedbe adom, s ma éjjel elmégy velük “éhálóba”.* Hanem előre mondom, hogy egy közülök csudamódon eltűnik minden éjjel, s csak másnap vetődik haza. Ha rajtad is kifog, csúfot látsz.

Besetétedik, s a szegény legény kihajtja a százhúsz lovat a mezőre. Egyszer csak úgy éjféltájban valami hangot hall. Hát valaki mind csak azt mondja: “Feküdjél le, János, feküdjél le, János!”

Néz mindenfelé, nem lát semmiféle lelkes állatot. Gondolja magában, ő bizony lefekszik, hadd lám, mi lesz ebből, de a szemit csak félig sem hunyta le. Hát – Szűz Mária, Szent József! – egy csikó egyszerre csak hallá változik, s azonmódúlag beleugrik egy tóba. De bezzeg a legény sem volt rest, hamar egy kantárt vesz elé, a hal után veti, s annál fogvást kihúzza a tóból. Eleget hánykolódott, rángatódzott, de a legény ki nem eresztette a kezéből, s az ördöngös királykisasszonynak ismét csak vissza kellett változnia csikóvá. Reggel hazaeregél a ménes, egy sem hibázott belőle. Bémegy a pajtába a veres király, s egy emelőrúddal istenesen megverte a csikót, hogy megfogni engedte magát. Második éjjel már hattyúgalamb képire változott az ördöngös királykisasszony, felemelkedett a hetedik égbe, s onnét mint egy bárányfelleg ereszkedett le. Hanem a legény most sem aludt el, a felleget is megfogta a kantárral, s második nap is hiba nélkül ment haza a ménes. A király most úgy megrakta a csikót, hogy elnyúlott a hídláson. Harmadik éjjel a föld alá bújt, le a földnek a hetedik rétegébe, de a legény utána ment, s visszahozta a föld alól is.

Mikor hazaérnek, azt mondja a király:

– No, fiam, kitelt a három esztendő, mit kívánsz, mert még ilyen kocsisom se volt, ki úgy tudjon vigyázni erre a csikóra.

A legény azt mondta, hogy neki pénz nem kell, megelégszik azzal a kehes gebével is, amelyik a ganédomb körül szedeget. Az a csikó pedig táltos volt, s előre megmondta a legénynek, hogy csak őt válassza, ha vissza akarja szerezni a feleségét. A király elkacagta magát, de gondolta magában, ha neked addig ér az eszed, én bizony nem erőltetlek rá. Felül a legény arra a kehes lóra, kibotorkálnak az udvarból, s hát amint kívül vannak, a girhes-görhös lóból aranyszőrű paripa lett, s egy ugrással ott termett a Tündérkopac udvarában. Tündérkopac most is oda volt vadászni. Azt mondja a táltos ló:

– Most vezess be az istállóba, adj nekem három köböl búzát, három veder vizet, aztán menj, s láss a dolgod után, de mikor dobrokolok, jere a feleségeddel, mert itt talál Tündérkopac.

Nem is diskurálhatának sokáig az éfiak, mert egyszer csak olyan dobrokolást hallanak, hogy a föld is megrengett belé. Kiszaladnak az istállóba, fel a táltos lóra, s el, mint a sebes szélvész.

Abb’ a minutában megérkezik Tündérkopac. Keresi a feleségét: nincs sehol. Megy az istállóba, kérdi a táltos lovát.

– Keresheted immár a feleségedet, jó gazdám, elvitték azt táltos lovon. Ehetem is, ihatom is, alhatom is rá, nem érjük azokat utol ez árnyékvilágban.*

Azt mondja erre Tündérkopac:

– Ne mondd ezt te nekem, utol kell érnünk, még ha az égbe repültek is.

Azzal csak felpattant a lóra, előbb a földön, azután a levegőben úgy szárnyalt, hogy nagy égi háború kerekedett utánuk.

Mikor hat országon is keresztülszárnyaltak, csak akkor pillantották meg az éfiú párt.

– No, drága lovam, most mutasd meg, mit tudsz! – kiáltott Tündérkopac, s a táltos ló úgy nekirugaszkodott, hogy még csak hétsingnyire volt a másiktól.

Olyan szelet csapott elé, hogy a szegény legény majd lefordult a lováról.

– Ne félj, édes gazdám, csak kapaszkodj jól belém! – biztatá a táltos a szegény legényt. S hát láss csudát! Csak megnyílik a magas ég, s a táltos a nyíláson berepül az égbe.

Látja ezt Tündérkopac, s nekifohászkodik:

– Uram, Teremtőm, nyisd meg az eget nekem is!

De az ég bezáródott előtte, s Tündérkopac visszaesett lovastul, mindenestül, hogy minden csontja-bontja, porcikája ízzé-porrá tört.

A KICSI BOJTÁR

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy szép kicsi királyfi. Ennek a kicsi királyfinak az édesanyja egyszer erősen megbetegedett, s hiába hozatták el a világon ahány híres doktor volt, egy sem tudta meggyógyítani.

Volt az udvarban egy ördöngös szüle,* s ez azt mondja egyszer az udvarbélieknek:

– Hiszen csak engem kérdeznének, úgy meggyógyítanám a királynét, hogy a feje sem fájna többet.

Vitték mindjárt a király elé az ördöngös szülét, hadd mutassa meg, mit tud.

– No, te öregasszony – mondá a király –, azt hallottam, hogy meg tudnád gyógyítani a feleségemet. Mondd elé, mit tudsz!

– Felséges királyom – mondá az ördöngös szüle –, a királyné addig meg nem gyógyul, míg a királyfi szívéből s a bal kezének a kicsi ujjából rántottát nem csinálnak, s azt meg nem eszi.

Haj, megborzadott a király ettől a beszédtől! Hogy ő az egyetlen fiát megölje! Kikergette az ördöngös szülét a palotából, de még az országából is.

Hanem hiába kergette ki, a királynénak elmondotta a belső leánya, hogy mit mondott az ördöngös szüle.

– Jaj, Istenem, Istenem – sírt a királyné –, inkább haljak meg, semhogy a drága fiamat megöljék miattam!

Na, telt-múlt az idő, s a királyné mindennap rosszabbul lett. Búsult a király rettenetesen, mert erősen szerette a feleségét, s nem tudta, mitévő legyen. Egyszer mégis azt gondolta: fiú helyett fiút adhat az Isten, kivéteti fiának szívét, levágatja bal kezének a kicsi ujját, ha másként az anyja meg nem gyógyulhat. Behívatta hűséges vadászát, s megparancsolta, hogy vigye el a királyúrfit az erdőbe, vegye ki a szívét, vágja le a bal kezének a kicsi ujját, mert csak ebből készült rántottától gyógyul meg a királyné.

Hej, sírt a vadász, könyörgött a királynak, hogy ne hallgasson az ördöngös szüle szavára, gonosz annak teste-lelke, de hiába könyörgött, a király elfordult, s azt mondta:

– Amit mondtam, mondtam.

Mondta, mondta, de majd megszakadt a szíve a mondásban.

Hát jól van, a vadász elvitte magával a királyúrfit az erdőbe, mintha vadászni mennének. Mikor beértek a sűrű rengetegbe, sírva fakad a vadász, s elmondja, hogy mit parancsolt neki a király.

Megszomorodott a királyfi, s felsóhajtott a magas egekre:

– Istenem, Istenem, mért tudott hinni édesapám az ördöngös szüle szavának! Az a gonosz lélek haragudott rám, azért tanácsolta, hogy szívemet kivegyék, ujjamat levágják!

Ahogy ezt mondta a királyfi, elszalad egy nyúl előtte. Hirtelen lekapja válláról kicsi flintáját,* s meglövi a nyulat.

Azt mondja most a vadásznak:

– Hallod-e, barátom, valamit gondoltam. Mindegy, akár az én szívemet viszed haza, akár ennek a nyúlnak a szívét. Hagyd meg az életemet, a bal kezem kicsi ujját szívesen odaadom.

A vadász egyszeriben ráállott: kivette a nyúl szívét, levágta a kicsi királyfi bal kezének a kicsi ujját, aztán keserves sírással elbúcsúztak egymástól. A vadász ment hazafelé, a királyfi ment tovább a rengeteg erdőben nagy búsan.

Amint menne, mendegélne, elért egy esztenához.* Bemegy az esztenába, ott találja az öreg juhászt, s szerencsés jó napot kíván.

– Adjon Isten – fogada a juhász –, hát te miféle járatban vagy, legényke?

– Én bizony szolgálatot keresnék, ha találnék – mondá a királyúrfi.

Az öreg juhász gondolta, hogy ez a legényke éppen neki való lesz, ügyes forma is, még flintája is van: megfogadja munyatornak.*

Már egy fél esztendeig szolgált a kicsi bojtár, mikor egyszer elküldi a juhász, hogy hozzon vizet a patakról. Elmegy a kicsi bojtár, s hát a patak partján egy öregasszonyt talál. Megszólítja az öregasszony:

– Jere ide, legényke, nézz a fejembe, jótétel helyébe jót várj!

A kicsi bojtárnak jó szíve volt, nézett az öregasszony fejébe, de emiatt megkésett, s a juhász erősen megszidta. Másnap is a patakra küldik, s ismét csak ott találja az öregasszonyt. Addig istenkedett neki az asszony, hogy megint nézett a fejébe! Mikor visszament az esztenára, a juhász megverte, hogy olyan sokáig odabódorgott. Harmadnap már azt mondta, hogy ha idejében vissza nem kerül, az életével játszik. De harmadnap is csak ott találta az öregasszonyt, s ez ismételten elkezdett istenkedni, hogy nézzen egy kicsit a fejébe. A kicsi bojtár vonogatódzott, ő bizony nem teszi, mert neki kedves az élete.

– Ne félj semmit, te legényke – biztatá az öregasszony –, nesze, adok neked egy botot, ha ezzel megkollintod a térgyedet, akkora nagy ember lesz belőled, hogy még egy óriással is kiállhatsz.

A kicsi bojtár megbátorodott erre a mondásra, ismételten nézett az öregasszony fejébe, ez megköszönte szépen a jóságát, s azzal kezébe adá a botot. Visszamegy az esztenához, s hát a juhász már messziről káromkodik, fenyegetődzik, hogy: vigyázz, te macskabéka, mert most addig ütlek, míg kiadod a szuszodat! Hanem a kicsi bojtár csak kollinta egyet a térgyére, egyszeriben nagy ember lett belőle, s úgy elagyabugyálta a juhászt, hogy elnyúlott a földön.

No, most már csakugyanvalóst elindult világgá. Ment, mendegélt, hegyen-völgyön által, hetedhét ország ellen, s elért egy kakassarkon forgó aranypalotához. Ebb’ az aranypalotában lakott a veres király. Bemegy a kicsi bojtár a királyhoz, s elmondja, hogy ő szolgálatba szeretne állani. Azt mondja a veres király:

– No, éppen jó órában jöttél, mert most csaptam el a juhpásztoromat, befogadlak helyébe. Hanem azt mondom én neked, hogy mikor a juhokkal az ezüstmezőhöz érsz, térülj meg velük, mert ha által találnának menni, rútul jársz.

Másnap jó reggel kihajtá a juhokat a kicsi bojtár a mezőre. Mikor úgy dél felé lehetett az idő, elérnek az ezüstmező határáig. Gondolja magában: “Én bizony átalcsapom a juhokat az ezüstmezőre, hadd lássam: mi isten csudája van ott?”

No, átaleregélnek. Hát annyi ezüstliliom van ott – Uram, Jézus –, hogy a szemével nem tudá bélepni! Ő bizony – gondolja – leszakaszt egyet, van itt elég, hál’Istennek. Hej! de nagyot csendült erre az ezüstmező, s ebb’ a minutában ott termett az ezüstmező királya: a hétfejű sárkány. Megijed a kicsi bojtár, de hirtelen eszibe jut, hogy kezébe a bot vagy mi? Megkollintja vele a térgyit, nagy-nagy ember lett belőle, s olyant sózott a hétfejű sárkányra, hogy félig elájult. Istenkedett, könyörgött a sárkány, hogy csak hagyja meg az életét; adott neki egy ezüstkantárt, azt csak rázintsa meg, s ha valami baja lesz az életben, egy sereg ezüstkatona áll segedelmére.

Hazatéríti a juhokat estére kelve a kicsi bojtár, s mikor a kapun bémenne, csak elébe fut a három királykisasszony, s nagy hízelkedéssel kérik, hogy adja nekik az ezüstliliomot. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a kicsi bojtár kalapjába tette az ezüstliliomot, s a királykisasszonyok már messziről meglátták. A kicsi bojtár azt mondta, hogy ő annak adja a liliomot, amelyik megmutatja magát térgyig.

A két nagyobbik leány nagy szégyenkezve béfutott a házba, de a kisebbik megmutatta magát, s az övé lett az ezüstliliom.

Meg volt elégedve a veres király, mert azt hitte, hogy a kicsi bojtár színét sem látta az ezüstrétnek. Maga elé hívatja, s azt mondja neki:

– Az első napot jól végezéd, hát jól végezd a másodikat is! Holnap másfelé kell hajtanod a juhokat. Arrafelé van az aranyrét. De ismét csak azt mondom neked, hogy ide se merj átalmenni, mert rossz véged lesz.

A kicsi bojtár pedig alig várhatá, hogy az aranyrétig eleregéljenek a juhok, tüstént átalcsapott. Hát az aranyrétet csupa aranyliliom borítá. Egyszeriben leszakasztott egyet, s a kalapjába tette.

Aj, lelkem, Istenem! Mintha csak a föld megindult volna, olyat csendült-bondult az aranyrét! Hát jő a tizennégy fejű sárkány, hetvensingnyire szakadt a láng a torkából.

– Jere, csak jere – mondá a kicsi bojtár –, emberedre találsz!

Azzal csak megkollintá térgyét a bottal, s nagy ember lett belőle, fordult a sárkánynak, s olyant húzott rá, hogy csak elfenteredett. Bezzeg istenkedett ez is. Csak az életét hagyja meg, ad neki egy aranykantárt, s ha bajba’ lesz az életben, csak rázintsa meg, s mindjárt egy ármádia* aranykatona áll a segedelmére.

Megkegyelmezett ennek is, az aranykantárt elvette, s azzal hazafelé térült a juhokkal. Mikor betérült a kapun, ismét csak elejibe futott a három királykisasszony, s kérték, hogy adja nekik az aranyliliomot. De ő bizony azt mondta, hogy annak adja, amelyik megmutatja neki a bal mellét. A két nagyobb leány elfutott nagy dérrel-dúrral, hanem a kisebbik csak felrántá az ingje hasadékját, s megmutatá a bal mellét. Mindjárt neki is adá az aranyliliomot.

No, harmadnap reggel kihajtja a juhokat. Most megint másfelé kellett hajtani, s a király ismét megparancsolta, hogy ne merjen átalcsapni a gyémántrétre, mert most arrafelé fog járni. Meg is fogadta, hogy még a tájékára sem néz, de csak azt várta, hogy a gyémántrét határáig etessen, mindjárt átalcsapott. Hát ezt csupa gyémántliliom borítá! Egyszeribe leszakasztott egyet, kalapjába tűzte, de csendült is olyant a rét, hogy szinte megsiketült belé. Hej, jött a huszonegy fejű sárkány, mint a fergeteg, hét mérföldre fújta a torkából a lángot, kitátotta mind a huszonegy száját, pedig egyet is elég lett volna.

– Jere, csak jere – mormogott a kicsi bojtár –, rándítok reád is egyet, mint a más kettőre, hogy tudom, arról koldulsz!

Csak megkollintá botjával a térgyét, nagy-nagy ember lett belőle, s azzal úgy oldalba serítette a sárkányt, hogy mindjárt felfordult. Aj, könyörög, hogy kegyelmezzen életének, mert hetvenhét neveletlen gyermeke van. Ő is ad neki egy gyémántkantárt, azt csak rázintsa meg, ha baja lesz ez életben, s egy ármádia gyémántkatona lesz a segedelmére. Hát isten neki, a többi után – gondolá a kicsi bojtár –, megkegyelmezett ennek is. A gyémántkantárt elvette, a juhokat megtérítette, s estére szépen hazaeregéltek.

No, hiszen, hallátok-e! Csak láttátok volna, hogy az a három szép királykisasszony a sebes szélnél is sebesebben futott a kicsi bojtár eleibe, ki az utcára! Mert a gyémántliliom úgy ragyogott, mintha az egész várban miligyertyát gyújtottak volna. Kérik a liliomot, hízelegnek, még meg is cirógatják, de a kicsi bojtár most azt mondta, hogy annak adja a három leány közül, ki megmutatja a jobb mellét. A két nagyobb ismét elfutott nagy dérrel-dúrral, a kisebbik pedig egyet mosolyodék, felrándítá az inge hasadékát, megmutatá a jobb mellét is, s övé lett a gyémántliliom is.

Telik-múlik az idő. Egyszer a veres király kihirdeti az egész világban, hogy amely herceg el akarja venni az ő valamelyik leányát, jöjjön az udvarba, hadd válasszanak a leányai közülök. No, hallátok-e, jött herceg annyi, de annyi, hogy a szem nem tudá belepni. Hát aztán még milyen gúnyában voltak azok! Csupa színarany volt még a patkószeg is a csizmájukon, s minden zsebükben egy-egy aranyóra ketyegett.

Kiáll a veres király a tornácra, mellette a három leánya, s a hercegek az udvaron állottak meg. Illegették-billegették magukat, mert mindenik tetszeni akart. No, bezzeg hát azért fáradtak ide külső országokból, vagy mi!

Hát a két nagyobb leány csakhamar kiválasztá magának az urát, de a kisebb megbicsakolta magát, s azt mondta, hogy ő csak ahhoz megy feleségül, aki kitalálja, hogy miféle jegy van az ő testén.

Találgatják azok a hercegurak mindenképpen, de egy sem volt képes eltalálni, hogy micsoda jegy lehet a kicsi királykisasszony testén. Eleget mondja a király a leányának, hogy ne bolondozzék, hanem itt az ideje, válasszon a sok szép hercegfi közül, de a kicsi királykisasszony megköté magát, s azt mondotta, hogy ő csak ahhoz megy, aki kitalálja a jegyeket, akárki fia-borja legyen az.

– Úgy-e – kiáltott a király –, megállj leány, mindjárt hívatok én neked legényeket!

S azzal csakugyan eléhívatá valamennyi bérest, aki csak az udvarban vala, hogy azok is pályázzanak. De ezek sem tudták kitalálni.

– Van-e még valami lelkes állat az udvaromban? – kérdé a király nagy bosszúsággal.

Eléáll az öreg béres, s azt mondja:

– Felséges királyom, életem-halálom a kezedben, a kicsi bojtáron kívül senki lélek nincsen.

– Hát szólítsátok elé a kicsi bojtárt, hadd álljon elé a tudományával, találja ki, miféle jegyek vannak a kicsi királykisasszony testén.

Eléjön a kicsi bojtár, s mondja:

– Felséges királyom, én úgy sajdítom, hogy a kisasszonynak a két térgyin van két aranycsillag, a mellén pedig két gyémántcsillag.

Kérdi a király:

– Úgy van-e, leányom?

– Úgy biz a’, felséges apámuram – feleli a leány.

– No, ha úgy van, a kicsi bojtár felesége vagy ez órától fogva.

– Bizony nem bánom én, felséges apámuram.

Aj, bezzeg volt nagy álmélkodás, szörnyülködés! A hercegek nagy bosszúsággal távoztak, hogy egy rongyos bojtár így csúffá tevé őket. A király pedig, mit volt mit nem tenni, összeadta az éfiú párt, de a palotában nem adott nekik helyet, azt mondta:

– Jó nektek a lúdpajtában is.

A másik két vejét bezzeg a palotában tartotta, s nagy vendégséget csapott a tiszteletükre.

No, eltelik egy esztendő, eltelik két esztendő. Egyszer csak a fekete király háborút izén a veres királynak. Megijed a veres király, mert a sereg mind szerteszéjjel volt az ország minden szegletében. Amennyit lehetett, összeparancsolt, s a két nagyobb vejére bízta, a kisebbikre ügyet sem vetett. Nem búsult ezen a kicsi vej, fölült ő is egy rossz gebére, s elindult a háborúba. Kacagta mindenki, de ő fel sem vette. Összeütközik a két sereg, de hát a veres királyé csak nagy hirtelen megretirál.

Hej, megrázintja ekkor a kicsi bojtár az ezüstkantárját, hát – láss csudát! – egyszeriben ezüstszőrű paripa lesz a gebéből, s egy ármádia ezüstmondéros katona terem ott, mind csupa ezüstszőrű paripákon! Kiált egyet a kicsi bojtár:

– Uram, Jézus, segélj!

Azzal nekivágtat a fekete király seregének, s azt egy szempillantásra mind egy szálig lekaszabolják. Erre az ezüstsereg eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, a kicsi bojtár ezüstszőrű paripájából ismét girhes-görhes gebe lett, s mindjárt belé is romlott a süppedékbe. Éppen arra futott el a két nagyobb vej a megretirált sereggel. Eleget kérte a kicsi bojtár, hogy húzzák ki a süppedékből, de a sógorai lekacagták, s azzal továbbvágtattak. Mikor hazaértek, eldicsekedtek az apósuknak, hogy nekik milyen szép seregük van, s hogy mind egy szálig megölték a fekete király seregét.

Másnap még nagyobb sereget küldött a fekete király, s ismét megverték a veres királyét. A kicsi bojtár most az aranykantárt rázintotta meg, s mind egy szálig leölette a fekete király katonáit, osztég megint csak beleromlott a süppedékbe. Kérte a sógorait, hogy húzzák ki, ne hagyják ott veszni fiatal életét, de ezek most is jót kacagtak, s azzal hazavágtattak. Bezzeg volt dicsekedés otthon!

Harmadnap akkora sereget küldött a fekete király, hogy mint egy fekete felleg, úgy ellepte a veres király országát. Még meg sem tudtak állani előtte a veres király katonái. Mikor nyargaltak visszafelé, a kicsi bojtár még mindig ott kínlódott a süppedékben.

Odakiált:

– Akarjátok, hogy mind egy szálig leölessem a fekete király katonáit?!

Még jobban kikacagták.

No hiszen, megmérgelődik a kicsi bojtár, megrázintja a gyémántkantárt, s hát olyan ragyogó gyémántparipa lesz a gebéből, hát olyan gyémántgúnya kerekedik az ő testire, de hát még olyan gyémántmondéros sereg áll elé, hogy a veres király serege majd megvakult a nézésiben! Neki a fekete király katonáinak, s egy előmentükben mind lekaszabolják, hogy még hírmondó sem maradt belőlük.

Bezzeg most nem kacagták a kevély hercegek a kicsi bojtárt, hanem a gyémántszőrű paripával együtt a vállukra vették, s úgy vitték haza. Otthon pedig a veres király színe előtt megkövették szépen. A veres király most már nemcsak a leányát adta oda jó szívvel, de kezére adta az egész királyságát. Nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A SZERENCSE ÉS AZ ÁLDÁS

A Szerencse és az Áldás folyton vetekedtek egymással, hogy melyik tud több jót cselekedni az embereknek. Egyszer, amint vetélkednének egy városnak a végén, arrafelé jön egy szegény ember. Ez a szegény ember abból éldegélt egyik napról a másikra, hogy nyírág seprűt kötögetett, bevitte a városba, s ott eladta, ahogy tudta. Mondja az Áldás:

– Nézd, Szerencse, ihol jön egy szegény ember, majd megmutatom, hogy nem köt többet seprűt.

Ahogy odaért a szegény ember, az Áldás kivett a zsebéből száz forintot, s azt mondta neki:

– No, te szegény ember, adok neked száz forintot, kezdj vele valamit.

A szegény ember megköszönte nagy hálálkodással a pénzt, aztán bement a városba, nagy hirtelen eladta a seprűt, s sietett haza.

Nem volt otthon a felesége, s a pénzt, mert nem volt semmiféle zárós ládája, eldugta a korpáspadban, s kiment az erdőbe fáért, hogy legyen, aminél ebédet főzzön az asszony.

Ahogy elment, jön haza a felesége. Kimerít a korpáspadból egy fazék korpát, viszi a szőcshöz, eladja, s vett az árán egy csupor puliszkalisztet. De a szegény ember le sem ült az asztalhoz, szaladt a pincébe, hogy kivegye pénzét a korpáspadból. Keresi, keresi, fölhabarja a korpát, de a pénzt nem találja. Szólítja az asszonyt:

– Hé, asszony! Száz forint volt a korpáspadban, hová tetted?

Nagyot kacag a szegény asszony.

– Megbolondult kigyelmed? Az egész nemzetségének sem volt száz forintja!

– De ilyen-olyan teremtette – káromkodik a szegény ember –, vagy volt, vagy nem volt a nemzetségemnek, de nekem volt!

Elmondta a feleségének, hogy egy derék úri ember száz forintot adott neki a város végén, s ő azt a korpáspadba dugta el.

– No, ha bizony oda dugta el – mondta az asszony –, akkor az a száz forint a szőcsnél van. Éppen most adtam el neki egy fazék korpát.

Szaladtak a szőcshöz, s ráestek, hogy adja vissza nekik a száz forintot.

– Megbolondultatok? – mondá a szőcs. – Amióta a világon vagytok, sem láttatok száz forintot. Eltakarodjatok, mert különben pórul jártok!

Hiába volt szép szó, csúf szó, a szőcs nem adta vissza a száz forintot.

Búsult a szegény ember, évelődött. Lám, lám, egyszer volt száz forintja, s azt is de hamar elvesztette. Kiment az erdőre, kötött egy csomó seprűt, s másnap reggel bement a városba. Az Áldás és Szerencse most is ott állottak a város végén, s a Szerencse már messziről megpillantotta a szegény embert.

– No, lám! – ingerkedett az Áldással –, ihol jön megint a szegény ember, Áldás barátom. Látod, látod, semmit sem ért a száz forintod.

Mérges volt az Áldás, rárivallt a szegény emberre:

– Hát nem megmondtam, hogy többet ne lássalak seprűvel?

– Ó, uram – mondá a szegény ember –, ne haragudjék, de nem volt szerencsém a száz forinttal.

– Hallod – kötekedett a Szerencse –, nem volt szerencséje.

– Jól van – mondá az Áldás –, adok még száz forintot, de aztán csakugyan ne lássalak többé seprűvel.

Megköszönte a szegény ember a száz forintot. Be sem vitte a seprűt a városba, ledobta az út szélére, s futva futott hazafelé. A felesége megint nem volt otthon, s a pénzt most egy hammasfazékba dugta el, aztán kiment az erdőbe fáért, mert bizony egy szál fa nem sok, annyi sem volt a háznál. Amíg az erdőre odajárt, hazajön az asszony, s tűnődött, évelődött magában: “Istenem, Istenem, de sokáig marad oda az uram, pedig egy puliszkára való liszt sincs a háznál! Gondolkozott, vajon mit lehetne még eladni, hogy az árán puliszkalisztet vegyen. Eszibe jut, hogy van még egy fazék hamuja. Fogja a fazekat, szalad vele a tímárhoz, s eladja. Mire a szegény ember hazajött az erdőről, a puliszka már ott párállott az asztalon.

De a szegény ember most sem ült le az asztalhoz, ment, hogy kivegye a százforintot a hammasfazékból.

No hiszen, mehetett, híre-pora sem volt a fazéknak.

– Hé, feleség – kiáltott a szegény ember –, hol a hamu?!

– Az bizony az asztal közepén – felelt az asszony nagy mérgesen –, ha az nem lett volna, ma nem ennénk puliszkát.

– Hát a száz forintot hová tetted?

– Hallja kigyelmed – mondá az asszony –, engem többet ne bolondítson!

– De ilyen-olyan teremtette, ez nem bolondság. Száz forintot dugtam a hamu közé, egy krajcár sem volt híja.

– No bizony, ha odadugta, szaladjunk a tímárhoz, mert annak adtam el a hamut.

Szaladnak a tímárhoz, kérik vissza a száz forintot. De hiszen a tímárnak sem kellett egyéb, kapott egy botot, s kiverte a házból a boldogtalanokat.

Hej, Istenem! Csakhogy föl nem vetette a nagy erős búbánat a szegény embert. Most már ismét seprűt kell hogy kössön, ha éhen veszni nem akar. Kiment az erdőre nagy búsan, kötötte a seprűt keserves könnyhullatások közt, s mondogatta magában: inkább ne is született volna a világra, semhogy ilyen szerencsétlen legyen egész életére.

Másnap vitte megint a seprűt a városba. Az Áldás és a Szerencse most is ott állottak a város végén.

– Ehe, nézd csak, Áldás barátom – ingerkedett a Szerencse –, ahol jön megint a szegény ember, seprűt hoz a hátán.

No, az Áldásnak sem kellett több ennél. Nagy mérgesen rákiáltott a szegény emberre:

– Te hitvány, gyalázatos, mit mondottam neked? Hova tetted a száz forintot?

– Ó, lelkem, áldott jó uram, ne haragudjék rám – könyörgött a szegény ember –, de nem tehetek róla, ha nincs szerencsém!

– No, te szegény ember – mondá most a Szerencse –, ne búsulj, lesz ezután szerencséd. Nesze, adok neked egy krajcárt, menj haza, egyéb gondod ne legyen.

A szegény ember megköszönte a krajcárt, aztán bement a városba, ott eladta a seprűt, vett egy kicsi puliszkalisztet, s hogy a feleségit kiengesztelje, a krajcáron, mit a Szerencsétől kapott, vett három diót.

Azzal elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt az úton, látja, hogy három gyermek veszekedik valami ragyogó fényes kő felett. Kérdi a gyermekektől:

– Hát ti miért veszekedtek?

– Nézze, bátyámuram – mondja az egyik gyerek –, én láttam meg először ezt a fényes követ, s nem akarják ideadni nekem.

– Nem igaz – mondta a másik s a harmadik gyerek is –, mert én láttam meg először.

Azt mondja a szegény ember:

– Ugyan ne veszekedjetek ezen a haszontalanságon, nesztek, adok nektek egy-egy diót, adjátok nekem azt a követ.

A gyermekek megörültek a diónak, s odaadták azt a fényes követ a szegény embernek.

Hazamegy a szegény ember. Leteszi a követ az asztalra, s hát amint beesteledik, olyan ragyogó világosság lesz a házban, hogy a szegény ember s a felesége majd megvakultak a szertelen ragyogástól.

Amint éppen azon tűnődnének, hogy mi lehet ez a ragyogó fényes kő, bejön egy uraság, s kérdi tőlük:

– Mitől van itt ilyen nagy világosság?

Mondja a szegény ember:

– A’ bizony, ettől a kőtől, instálom.

– Tudja mit, atyafi – mondja az uraság –, megveszem kendtől ezt a követ.

– Hát mit ad érte?

– Adok érte egy véka ezüstpénzt.

Gondolta magában a szegény ember, ha mindjárt az első szóra egy véka ezüstpénzt ígér, bizonyosan többet ér ez a kő.

– Ó, annyiért nem adom – mondta a szegény ember –, drága portéka ez.

– Jól van, adok érte két véka ezüstöt.

– Nem lehet – mondta a szegény ember.

– Hát adok érte három véka ezüstöt.

Úgy tett a szegény ember, mintha nagyon gondolkoznék, vajon adja-e, ne-e.

Kérdezte a feleségét:

– No, feleség, mit szólsz? Adjam-e három véka ezüstért?

– Én nem bánom – mondta az asszony –, ha kigyelmed jónak látja, adja oda.

Az uraság egy gazdag örmény kereskedő volt. Éppen a vásárról jött temérdek pénzzel. Mindjárt leméretett a szekérről három véka ezüstöt, s elvitte a fényes követ, amely drága gyémánt volt.

Na, most már volt pénze a szegény embernek, turkálhatott benne. Vett egy birtokot, ökröt, lovat, birkát. Első gazda lett a faluban. Bezzeg ezentúl nem seprűt vitt a városba, hanem búzát. Még egy esztendő sem telt bele, hat szekér búzát vitt a városba. Minden szekér elé hat ökör volt fogva. Ő maga pedig egy szép paripán lovagolt a szekerek után.

Az Áldás s a Szerencse most is ott állottak a város végén. Kérdi a Szerencse az Áldást:

– Látod-e azt az úri embert, Áldás barátom?

– Látom, hogyne látnám.

– Hát ismered-e?

– Nem én, honnét ismerném, mikor sohasem láttam.

– No lám, pedig ez a te szegény seprűs embered – mondta a Szerencse. – Lám, hogy felgazdagodott az én krajcáromból.

Az Áldás megszégyellte magát, s azt mondta:

– Igazad van, Szerencse barátom, az áldás szerencse nélkül csakugyan nem sokat ér.

KRISZTUS ÉS AZ ELÉGEDETLEN PÓPA

Krisztus urunk Szent Péterrel elindult egyszer országot-világot látni. Amint mentek, mendegéltek, találkoznak egy pópával.

– Hová, merre, földi? – kérdezte Krisztus.

– Én bizony – felelt a pap – olyan országba igyekszem, ahol a búzakenyérnél jobb kenyeret kapok.

– Na hiszen, várj csak – mondta Krisztus –, mindjárt elviszlek én olyan országba –, s abban a szempillantásban lóvá változtatta az elégedetlen papot.

Éppen akkor jött feléjük egy szegény ember, ki valami nagy terhet vitt a hátán, s mint a záporeső, úgy csurgott róla a véres verejték. Kérdi Krisztus:

– Hát te hová igyekezel, földi?

– A vásárba igyekszem – felelt a szegény ember –, kerékfentőt* viszek oda, ha el tudnám adni.

Mondá Krisztus:

– No, te szegény ember, ne kínlódj többet, neked adom ezt a lovat. Járj ezután ezzel a vásárra, s esztendő múltán vehetsz majd hozzá társat is. De azzal a feltétellel adom neked ezt a lovat, hogy gyaluforgácsnál egyebet ne adj neki.

A szegény ember megköszönte a lovat, s volt is annyi magához való esze, hogy ezentúl nem vitte a hátán a kerékfentőt, s megfogadta Krisztus szavát is, mert a lónak gyaluforgácsnál egyebet enni nem adott.

Mire az esztendő letelt, Isten annyira megsegítette, hogy a lovának társat vehetett, s most már két lóval járt a vásárra.

Két esztendő múlva, mikor már annyit szerzett, hogy négy lovat is vehetett volna, találkozott ismét Krisztussal, s mondta neki nagy hálálkodással:

– No, jó uram, az Isten megsegített, most már vissza is adhatom a lovat, mert van annyi pénzem, hogy vehetek négyet is.

– Hát csak tartsd meg a lovat még egy esztendőre – mondá Krisztus –, de ezután se adj neki egyebet gyaluforgácsnál.

A szegény ember megköszönte Krisztus jóságát, s a lovat használta még egy esztendeig. Mikor ez az esztendő is letelt, vett még egy másik lovat, s azt, amelyet Krisztus ajándékozott neki, elvezette arra a helyre, ahol Krisztussal találkozott volt, hogy visszaadja neki.

Hát csakugyan ott is volt Krisztus, várta a szegény embert.

– Visszahoztam a lovat, jó uram – mondá a szegény ember. – Áldja meg az Isten jóságáért, van már otthon két szép fakó lovam!

– Jól van – mondá Krisztus, s visszavette a lovat. Szent Péterrel megfogatta a kötőfék szárát, s mondta neki: – Vezesd utánam, Péter!

Mentek egyenesen a pópa feleségéhez, s szállást kértek éjszakára. A papné szívesen adott szállást, a lovat bekötötte az istállóba, s adott neki szénát. De a ló nem a széna után nyúlt, hanem a papné után. Úgy tett, mintha meg akarná csókolni. Megharagudott a papné, s úgy pofon ütötte a lovat, hogy egyszeribe kiszökött a fél szeme.

Reggel Krisztus Szent Péterrel továbbment. De mielőtt elindultak volna, kiment az istállóba, s ott a lovat visszaváltoztatta papnak.

Na hiszen, lett nemulass, mikor a papné meglátta az urát. Rátámadott, hogy hol tudott tekeregni, csavarogni három esztendeig.

– Hát a szemedet hol verték ki – kérdezte az asszony –, kivel verekedtél?

– Nem verekedtem én senkivel – mondta a pap –, te ütötted ki a szememet, feleség.

– Jaj, Istenem! – sírt a papné. – Hisz ez az ember megháborodott az elméjében! Hát én hogy verhettem volna ki, mikor három esztendeig nem is láttalak?

– Hogy-e? Úgy, hogy én voltam az a ló, akinek az este enni adtál, s aki téged meg akart csókolni, te meg mindjárt nagy mérgesen úgy pofon ütöttél, hogy mindjárt kiszökött a fél szemem.

– Úgy kell neked – mondta a papné. – Mennyit mondtam, mennyit kértem, hogy maradj itthon. Ne keress a búzakenyérnél jobb kenyeret, de nem fogadtál szót.

– Hadd el, feleség, ne korholj többet! Meg is vert az Isten. Három esztendeig gyaluforgácson éltem. Még szénát is tegnap kaptam először. Most már tudom, hogy nincs jobb kenyér a búzakenyérnél.

SZÓLÓ SZŐLŐ, MOSOLYGÓ ALMA, CSENGŐ BARACK

Volt egyszer egy király, s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, kérdezte a leányaitól:

– Na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?

Azt mondta a legidősebb:

– Hozz nekem, édesapám, aranyruhát.

Azt mondta a középső:

– Nekem pedig ezüstruhát.

– Hát neked mit hozzak? – kérdezte a legkisebbiket.

– Nekem, édesapám – mondá a legkisebb királykisasszony –, szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot.

– Hm – csóválgatta fejét a király –, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.

Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.

Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. “No – gondolta magában –, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból.”

Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban (mert nagy sár volt ám!), hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rittyegtetett, pattogtatott, káromkodott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.

Mérgelődött a király, de nagyon. De hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgták a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak hírére, hogy elakadt a király hintaja.

De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

– Röf-röf-röf, felséges királyom, add nekem a legkisebb leányodat, s egyszeriben kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.

Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!

De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:

– Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz, neked adom a legkisebb leányomat.

A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy kirepült a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazarepítették a királyt.

Ahogy hazaért, elészedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebb leánynak azt mondta nagy búsan:

– Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.

De még jó kereken ki sem mondhatá ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebb leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát.

Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:

– Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf-röf-röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

“Megállj – gondolta magában a király –, majd küldök én neked leányt!”

Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznónak. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfögött a királynak:

– Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.

Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.

Hát még a kicsi királykisasszony. Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.

De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatás közt:

– Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.

Hanem közben megint gondolt egyet a király: felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.

No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:

– Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!

Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:

– Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.

– Röf-röf-röf, ez az én házam, királykisasszony!

Megkínálta kukoricával.

– Röf-röf-röf, egyél, királykisasszony!

A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.

– Röf-röf-röf – mondta a disznó –, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.

Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredett. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát – láss csodát –, majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredett föl. Szalmára feküdött, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyhoz, s kérdezték nagy alázatosan:

– Mit parancsolsz, felséges kisasszony?

Egyszeriben hoztak neki szebbnél-szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elejébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.

S mondá neki a dali szép ifjú:

– Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itten minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.

– Hát te ki vagy s mi vagy? – kérdezte a leány.

Mondá az ifiú:

– Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Jere most a kertbe.

Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:

– Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!

– Ez a szóló szőlő – mondá az ifiú.

Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.

– Látod, itt van a mosolygó alma – mondá az ifiú.

Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:

– Mi cseng olyan szépen?

– Nézd – mond az ifiú –, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!

Hej, édes Istenem, örült a királykisasszony, azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.

– Látod – mondá az ifiú –, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e mostan, léssz-e feleségem?

Nem kérdeté másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifiúnak, s mondta:

– Itt maradok biz én, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el tőled.

Az ifiú azután elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem kíván.

Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

VÁR ÉS FORRÁS

Két tündérleány folyton afölött versengett, hogy melyik szebb kettejük közül. Mind a kettő annyira egyforma s annyira szép volt, hogy soha senki nem tudott választani közülök.

– Hát akkor – mondá egyik tündér a másiknak – másként segítsünk magunkon. Próbáljuk meg, melyik képes szebb munkát vinni véghez! Az lesz aztán a szebb is.

Az egyik tündér a Tartod nevű hegyre egy gyönyörűséges várat épített. Csak úgy ragyogott az aranytól, ezüsttől, gyémánttól. Kilencszáz ablaka volt, s folyton forgott a sarkán. Hát a másik tündér mit csinált? Forrást fakasztott a hegy tövében. Gyógyító erejű forrást. Mikor aztán mind a kettő kész volt a művével, egy öreg vándor ért oda. Ezt szólították meg bírónak, hadd ítéljen: melyik műve szebb.

– Ugye az én váram? – faggatá a várépítő tündér.

A vándor azonban, ki nagyon meg volt szomjúhozva, felelet helyett ivott a forrásból, s egyszerre eltűnt szomjúsága, s mintha megfiatalodott volna, oly jól érezte magát.

– Ez a forrás a szebbik – mondá aztán, mikor látta, hogy a várépítő tündér nem éri be a néma felelettel –, ez a szebb, mert ez a jobb.

Dühös lett a várépítő tündér, de szörnyű dühös. Nagy dühében a hegynek fordult, s azt mondá:

– No, te hegy, megszépítelek, de szépségedet tovább nem tartod. (Azóta hívják Tartodnak a hegyet, mely a Székelyföld egyik magas hegye.)

Azzal kiszedte a vár szegletköveit, s a csillogó, ragyogó várnak híre-pora sem maradt, úgy eltűnt a föld színéről.

A LOMPOS MEDVE

Hol volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, túlonnan túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú. Egyszer, azt sem mondta otthon, hová, merre mén, kiment az erdőbe, ott felmászott egy vackorfára, annak is a tetős tetejébe. Szedegette a vackort, hol a szájába, hol a kebelébe, többet a szájába, mint a kebelébe.

Amint ottan ennegélne, arra jön egy nagy lompos medve. A hátán volt egy nagy zsák, s mondta a legénykének:

– Te legényke, adjál nekem abból a jó kásás vackorból, bizony nem bánod meg!

Lekiáltott a legényke:

– No bizony, van eszemben. Tudom, hogy nem a vackorra fáj a fogad, hanem énrám.

De a medve addig beszélt, hogy így s úgy, bizony isten nem bántja, hogy a legényke lejjebb mászott, s adott neki egy vackort.

Bezzeg hogy a lompos medve mindjárt megkapta a karját, lerántotta, s a zsákba bedugta. Sírt a szegény legényke, hogy az erdő is zengett a sírásától, rugdalódzott, kapálódzott, de mindhiába, a lompos medve bekötötte a zsák száját, fölkapta a hátára, s vitte árkon-bokron keresztül.

Mikor egy jó félóra járóra lehettek, a medve letette a zsákot, hogy egy kicsit megszusszanjon. Leheveredett a földre, s ott abban a helyben el is aludt, mint a bunda.

No hiszen, egyéb sem kellett a legénykének. Amint hallotta a medve hortyogását, elévette fanyelű bicskáját, kihasította a zsákot, hirtelen megtöltötte kővel s mindenféle szúrós tövissel. Azzal, uccu neki, vesd el magad, elszaladt, mintha szemét vették volna, s meg sem állott hazáig.

Aközben fölébredt a medve, hátára vetette a zsákot, s ment tovább. De ahogy ment, szúrni kezdette a tövis. Visszaszólt nagy mérgesen:

– Te legényke, ne szurkálj, mert úgy meggyomrozlak, hogy halálod napjáig megemlegeted!

De hiszen annak beszélhetett, a tövis még jobban szurkálta.

– Hallod-e te, legényke – mormogott vissza a medve –, még egyszer mondom, hogy ne szurkálj, mert rútul jársz!

Bezzeg hogy beszélhetett a tövisnek. Szúrt az tovább, hogy a vér is kiserkedzett a medve bőréből. No de most igazán elhagyta a lompos medvét az istenes béketűrése. Földhöz csapta a zsákot, meggyomrozta magyarán, aztán ismét a hátára vetette, s ment hazafelé.

Ahogy hazaért, mindjárt szólt az öreg ördöngös szülének, aki nála lakott, hogy hamar töltse tele vízzel a nagy kandért, s forralja föl.

Az ördöngös szüle teletöltötte a kandért, alája gyújtott, a medve pedig kioldotta a zsákot, s rámordult a legénykére:

– No, te macskabéka, bújj ki a zsákból! Most majd megemlegeted a szurkálásodat.

Az ám, a legényke nem bújt ki a zsákból.

– Hiszen megállj, majd kibújsz te innét! – mormogott a medve. Megfogta a zsáknak a két csücskét, jól fölemelte, megrázta, hadd hulljon ki belőle a legényke.

Bezzeg hogy kihullott belőle a sok kő s a sok tövis.

Hej, megmérgelődött a medve, hogy az ő eszén így túl tudott járni egy taknyos legényke. Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg a legénykét ismét meg nem találja, de aztán többé nem is szabadul ki a körme közül.

Ment egyenest az erdőbe, s hát a legényke ott van a vackorfa tetejében, s kebelezi a vackort, mintha semmi sem történt volna. Fölszól a lompos medve:

– Te legényke, adjál egy vackort Isten nevében.

– Nem vagyok bolond – szólt a legényke –, tán hogy ismét a zsákodba dugj. Nesze, lehajítok egyet – mondta a legényke –, de adni nem adok.

– Ugyan ne félj tőlem – mondá a medve –, hiszen csak tréfáltam, mikor a zsákba dugtalak!

Addig beszélt, hogy így meg úgy, jótétel helyébe jót várjon, hogy ismét elbolondította a legénykét. Lecsúszott a fa tetejéről, s egy jó marék kásás vackort lenyújtott a medvének.

No bizony, ha lenyújtott, meg is kapta a medve egyszeriben a legényke karját, lerántotta a fáról, bedugta a zsákba, fölvetette a hátára, s szaladt vele árkon-bokron keresztül, meg sem állott hazáig.

Otthon od’ adta az ördöngös szülének a legénykét, megparancsolta, hogy gyújtson be a kemencébe, s a legénykét süsse meg. Ő majd azalatt alszik egyet.

Az ördöngös szüle begyújtott a kemencébe, s mikor jó sok parázs égett, elévette a sütőlapátot, s mondta a legénykének:

– Na, te legényke, kuporodj rá a lapátra!

Ráült a legényke a lapátra, de ahányszor az ördöngös szüle be akarta lódítani a kemencébe, mindig talpra ugrott.

– Hohó, nem úgy, fiam – mondta az ördöngös szüle –, így nem tudlak bevetni a kemencébe. Csak csücsülj ott szépen.

– Ó, lelkem, nénémasszony – mondá a legényke –, én akárhogy próbálom, nem tudom, hogy üljek, mutassa meg nekem kigyelmed!

Az ördöngös szüle ráült a lapátra. A legényke pedig hirtelen megfogta a lapát nyelét, egy nagyot lódított rajta, s az ördöngös szüle begurult a kemencébe.

Azt sem tudta a legényke, mit csináljon, merre szaladjon. Ő bizony, gondolta, felmászik a kémény tetejére, ott nem találja meg a lompos medve.

Na, fölébredt a medve. Keresi, kiabálja mindenfelé az ördöngös szülét, a legénykét, de híre-pora sem volt sem az ördöngös szülének, sem a legénykének. Néz erre, néz arra, véletlenül feltekint a kéménybe, s hát ott ül a legényke. Felszól a lompos medve:

– Hát te oda hogy kerültél, te legényke?

– Én biz’ úgy – felelt a legényke –, hogy az ülepembe egy vasnyársat dugtam, s aztán egyet nagyot ugrottam.

– No, ha te úgy, én is úgy – mondta a medve.

Elővette a legnagyobb nyársat, ráült, aztán egyet ugrott, de bizony a nyárs belement a testébe, keresztülszúrta, s úgy elterült a földön, meg sem moccant.

Most már a legénykének sem volt akitől féljen, lemászott a kéményből, uccu neki, szaladt hazafelé, s máig is szalad, ha még haza nem ért.

A CSONKA TORONY

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szegény özvegyember, s annak három fia meg egy leánya. Lakott a szomszédjukban egy özvegyasszony, s ez azt mondta egyszer a leánynak:

– Mondd meg az apádnak, hogy vegyen feleségül engem, mert tudom, Istenem, hogy nem bánja meg.

Mondja a leány az apjának, hogy mit üzent a szomszédasszony, s a szegény ember mindjárt feleségül is vette.

No, telik-múlik az idő. Eleinte csak jó volt a mostoha, kedvébe járt az urának, a gyermekeinek is, de két hét elteltével úgy megváltozott, mint a szél járása.

Elmegy a három nagy legény szántóba, s a gonosz mostoha csak egy vakarut* sütött a három legénynek, s abba is valami bolondítót kevert. Odaadja a leánynak, hogy vigye el a bátyjainak, s mikor a leány elindult, ezt mondotta magában átokképpen: “Isten adja, hogy ettől éppen a csonka toronyig fusson mind a három!”

Megeszik a legények a vakarut, s hát úgy megvadulnak tőle! Megfutamodnak, futnak, futnak, mint a sebes szélvész, hegyeken-völgyeken által, ország-világ ellen, s meg sem állottak a csonka toronyig. Ez a csonka torony pedig egy elátkozott templomnak volt a tornya, nem lakott itt senki lélek, még a madár se járt erre.

Haj, édes Jézusom! Sírt a leány keservesen, mikor látta, hogy a testvérbátyjai milyen szörnyűségesen megvadultak. Hazament nagy sírva, elémondja az apjának, hogy mi történt, hogy ő nem marad többet a háznál, elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg a bátyjait fel nem találja, ha világ végén is. Eleget az apja, hogy így s hogy úgy, majd talán hazavezéreli fiait a jó Isten, de bizony a leány nem hallgatott az apja szavára, összeszedte váltóruháját, s elindult világgá.

Ment, mendegélt szegény, bejárt országot, világot, de csak nem találá meg a bátyjait. Sok-sok járás után egy kicsi házhoz ért, bement oda. Hát ott ül a góc* alatt egy öregasszony, de olyan öreg, hogy az orra a térgyit verte. Köszön neki:

– Adjon isten jó estét, öreg anyó!

– Adjon isten neked is, édes leányom! Hát te hol jársz itt, hol a madár se jár?

Elémondja a leány, hogy miben fáradozik. Azt mondja az öregasszony:

– Hát édes leányom, én a Nap anyja vagyok, de biz’ én magam se tudlak útbaigazítani. Hírét se hallottam a csonka toronynak; de mindjárt hazajő a fiam éjjelre, s az talán útbaigazít.

Várnak egy keveset, s hát csakugyan jő is a Nap haza éjjeli szállásra. Szerencsés jó estét kíván az anyjának, s mindjárt kérdi:

– Ki van itt, anyó? Valami emberszagot érzek.

Elésompolyodik a leány szepegve, elpanaszolja a Napnak is, hogy milyen nagy szomorúság találta. A csonka toronyban laknak az ő bátyjai, de eddig még senki sem tudá odaigazítani.

Gondolkozik a Nap, gondolkozik sokáig, de csak nem jut eszibe, hogy merre lehet a csonka torony. Hanem azt javallja a leánynak, hogy menjen el a Holdhoz, az talán tudja.

Megköszöni szépen a leány a jó tanácsot, s elmegy a Holdhoz. Kérdezősködik ennél is, de ez sem tud többet a Napnál, hanem igazítja a Szélhez, ez majd bizonyosan tudja.

Megy a Szélhez, éppen otthon találja. Köszön neki, s a Szél fogadja. Kérdi tőle, merre van a csonka torony. Gondolkozik a Szél, gondolkozik erősen, egyszer csak azt mondja:

– Tudom én, hol van. Éppen a világ végin, még azon is túl. Ülj fel hamar a hátamra, de kapaszkodj bele jól, mert nagy útra megyünk, s sebesen kell járnunk!

Felül a leány a Szél hátára, végigsurrognak-burrognak az egész világon, még azon is túl, s éppen a csonka torony tetején teszi le a leányt. A legények pedig éppen a templom közepén ültek, s a leánytestvérükről beszélgettek. Az idősebb két legény a leányt okolta, hogy ők úgy megvadultak, csak a kisebbik védelmezte.

Hej, ha ide vetődnék, mit csinálnának vele! A legidősebb azt mondotta: darabokra szaggatná; a második: hogy ő megölné; a harmadik pedig ezt mondá:

– Én bizony megölelném, megcsókolnám, mert ő szegény semminek sem oka.

Azzal elhallgattak a legények, s hát – láss csudát! – ott terem előttük a húguk, s keserves sírással a nyakukba borul. De bezzeg nem bántották, hanem mihelyt meglátták, az eszük is nyiladozni kezdett, s megtudták, hogy mindennek az a gonosz mostoha az oka. Tüstént a Szél hátára kerekedtek, azután meg gyalogost eredtek útnak, s meg sem állottak hazáig. Ahogy beléptek az ajtón, nagyot sikolt a gonosz mostoha, s abb’ a helyben szörnyű halált hal ijedtében. Az árvák pedig azontúl boldogul éltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

KRISZTUS ÉS A FÖSVÉNY ASSZONY

Volt egyszer egy gazdag asszony, de olyan gazdag, hogy maga sem tudta, mije van. Gazdag volt, de az ő házába hiába tért be a szegény, tőle ugyan egy falás kenyeret sem kapott.

Krisztus urunk hallotta a hírét ennek a fösvény asszonynak. Egyszer, amint arra járt-kelt, betért hozzá, s kért Isten nevében egy falás kenyeret.

– Most nincs – mondta a fösvény asszony –, jöjjön kend holnap, akkor adok majd.

S csakugyan másnap a fösvény asszony bevetett a kemencébe egy vakarcsot, gondolta, ha igazán eljön az a szegény ember, isten neki, odaadja.

Az ám, de amint bevetette a vakarcsot, az elkezdett nőni, puffadni, s akkora kenyér lett belőle, mint egy nagy taligakerék.

Ámult-bámult a fösvény asszony, hogy mi isten csudája lehet ez.

“Na – gondolta magában –, ebbe ugyan nem vágja a fogát a szegény ember!”

Ahogy ezt gondolta magában, már jött is Krisztus az utcán. Az asszony hirtelen bebújt a tésztásteknő alá, s meghagyta a leányának, hogy mondja a szegény embernek: nincs itthon.

Bejön Krisztus, s kérdi a kisleányt:

– Hol van az anyád, leányom?

– Nincs itthon – mondta a leány –, éppen most ment el hazulról.

– No, ha nincs itthon – mondá Krisztus –, hordja a hátán, ami most rajta van, azt kívánom.

Azzal elment. A fösvény asszony pedig egyszeriben teknősbékává változott, s amíg élt, hordozta hátán a teknőt.

AZ ISTEN KARDJA

Elmondám nektek, hogy Nimród fiai: Hunor és Magyar letelepedtek azon a szép szigeten, hová a csodaszarvas vezérelé. Hát Hunor és Magyar meg is maradtak ezen a szigeten, de nem telt belé száz esztendő, olyan erősen megszaporodott a hun nemzetség is, a magyar nemzetség is, hogy már a víz sem volt elegendő, nemhogy a kenyér. Fölkerekedett mind a két nemzetség, s vándoroltak hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, s addig mentek, mendegéltek, míg Szittyaországba nem értek.

Na, ez jó darab föld volt, ezen elfértek, pedig laktak ott más népek is, mégpedig régi időktől fogvást. Nem is fogadták ezek nagy örömmel a jövevényeket. Hanem Hunor és Magyar ivadékai nem sokat kérdezték, elfoglalták az országot, s felosztották száznyolc részre a száznyolc nemzetség között. Jutott minden nemzetségnek föld, rét, erdő elég. S nem is láttak szükséget sokáig, míg ez a száznyolc nemzetség is még erősebben el nem szaporodott.

Hát egyszer csak, ahogy telt-múlt az idő, Szittyaország sem elég tágas Hunor és Magyar ivadékainak.

Összeültek a nemzetségek vezérei, s tanakodtak, hogy hová, merre vezessék a népet, mert már Szittyaország is kicsi nekik. A hun nemzetségek vezérei azt javallottak, hogy menjenek nyugat felé; a magyar nemzetségek vezérei meg azt, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába, honnét eleik: Hunor és Magyar elszakadtak. De Hunor ivadékai azt mondák: hiába mennénk vissza, már ott sem férnénk el, menjünk csak nyugatnak, majd az Isten elvezérel olyan helyre, ahol világ végéig lakhatik a hun s a magyar nemzetség is.

– Hát menjetek el ti – mondák a magyarok –, mi itt maradunk. Ha találtok elég nagy földet, adjátok hírül, s utánatok megyünk. Ha nem találtok, forduljatok vissza, majd összeszorulunk, ahogy lehet. Kicsi helyen is megférnek, kik egymást szeretik.

Helyeselték mindannyian ezt a beszédet. Menjenek a hunok, maradjanak a magyarok.

Hanem mikor éppen indulóban voltak, búcsúzkodtak, megszólal Attila, Bendegúz fia:

– Hát az Isten kardja vajon kié lesz ezután: a hunoké-e vagy a magyaroké?

Mert hogy szavamat ne felejtsem, mikor a magyarok és hunok elfoglalták Szittyaországot, egy kardot szenteltek az Istennek, aki megsegítette őket, hogy legyőzhették Szittyaország népét.

Ezt a kardot Isten kardjának hívták, jussa volt hozzá minden nemzetségnek. Azt mondták a táltosok: míg ez a kard meglesz, ne féljetek semmiféle népektől, veletek az Isten.

Összenéztek a magyar nemzetségek vezérei, nem tudták, hogy mit válaszoljanak. Eléhívták a bölcseket: tegyenek igazságot. Három nap s három éjjel tanakodtak a bölcsek, s azt határozták: adják a kezibe egy világtalan embernek, az hétszer egymás után penderítse meg a kardot a kezében, a hetedik penderítés után ejtse ki a keziből, s ha nyugot felé esik, vigyék el a hunok, ha kelet felé, maradjon a magyaroknak.

Ebbe mind belenyugodtak. Elévezettek egy ősz, öreg, világtalan embert, s kezébe adták a kardot.

– Penderítsd meg hétszer, s hetedikszer ejtsd a földre!

Úgy tett a világtalan, mint rendelék. Hetedik penderítés után kiejtette kezéből a kardot, de – halljatok csudát! – a kard nem esett le a földre. Hirtelen rettentő forgószél kerekedett, fölkapta a kardot, s repítette magával, vitte, vitte nyugot felé, s egyszerre csak eltűnt, hogy emberi szem nem látta…

– Lássátok, lássátok – mondá Attila –, az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk! Ne búsuljatok a kard után, megtaláljuk mi még azt, s hogyha megtaláltuk, hírül adjuk nektek: jertek ti is, jertek!

Elindultak a hunok nagy reménykedéssel. Elöl ment az öreg Bendegúz, két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Utánuk tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton. Meg-megállapodtak, erdőn-mezőn, folyóvizek mentén, megvizsgálták a földet, a vizet, amerre elhaladtak, de nem találtak kedvükre valót, míg a Duna s Tisza közé nem értek.

Ez a föld tetszett nekik erősen. Azt mondák egy szívvel-lélekkel: nem megyünk tovább, itt maradunk.

De még le sem telepedhettek, jött rettentő nagy sereggel a vasfejű Detre. Messze földről hívták segítségül a megrettent népek, akik itt laktak a Duna s Tisza mentén.

Üzent a hunoknak: három nap s három éjjel itt maradhatnak, aztán menjenek tovább Istennek hírével.

Visszaüzent Bendegúz: hallod-e, te vasfejű Detre, ne üzengess nekünk, nem megyünk el innét.

Nem is üzent többet a vasfejű Detre, elindult a seregével. Indultak a hunok is: vezette Bendegúz. Két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Úgy csapott össze a két sereg, mint két fekete felleg, s ahogy összecsaptak, kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé.

No, ha kiáradt a Duna, nem áradt hiába. Győztek a hunok, övék lett a szép tartomány. A vasfejű Detre is szinte otthagyta a fogát. Egy vasnyilat lőtt a homlokába Bendegúz, de csak félig ment belé, kint maradt a fele. Megfogta a nyilat, kettéroppantotta, s kutya baja sem lett az ördögadtának.

– Megállj, Bendegúz – kiáltotta Detre –, ezt még a hetedik nemzetséged is megkeserüli!

Azzal elvágtatott ő is a megmaradt serege után.

Telt-múlt az idő, s a hunok éltek békességben, nem is igen gondoltak hadakozásra. De Attilának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Tisza s a Duna köze, szerette volna meghódítani az egész világot.

Mondta neki az édesapja, Bendegúz: ne is gondolj erre, fiam, míg az Isten kardját meg nem találod. Mert hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled az Isten.

Eközben meghalt az öreg Bendegúz, s a hunok Attilát kiáltották királyuknak. S ez naptól fogvást Attilának mindig az Isten kardja volt a fejében. Hej, csak megtalálja!

Hát egyszer olyan csudálatos álmot lát, hogy nem tudja megmagyarázni magának, mit jelenthet az álma. Hívatja a jövendőmondókat, s elémondja nekik:

– Hallgassatok ide, az éjjel álmomban csudálatos álmot láttam. Fejtsétek meg, ha tudjátok! Mintha fényes nappal történt volna, úgy emlékszem rá: egy ősz öregember szállott le hozzám a levegőégből, s egy ragyogó kardot kötött az oldalamra, ám ahogy felkötötte, úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Nézem, nézem a kardot, s hát kivilágra olyan, mint az Isten kardja. S valamiképpen az Isten kardját szemünk láttára felkapta, s elvitte vala sebes forgószél, azonképpen engem is sebes forgószél kapott föl, s vitt erdők, hegyek, tengerek, végetlen rónaságok, rengeteg nagy városok felett. Én pedig amint repültem, le-lesújtottam kardommal, s ím, az erdők meghajoltak, folyók s tengerek kétfelé nyíltak, a városok lángba borultak. Erre aztán fölébredtem. Mondjátok, táltosok, mit jelent az álmom!

Eléállott Torda, a legvénebb táltos, s mondá:

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, a te álmod azt jelenti, hogy megkerül az Isten kardja, s akkor aztán meghódítod az egész világot.

– Mi is ezt jövendöljük a te álmodból – mondák a többi táltosok is.

Hát ebben a szempillantásban szalad feléjük egy pásztorfiú nagy lelkendezve, s mondja Attilának:

– Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, fogadd el éntőlem.

Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja, s ég, föld megzendült, akkorát kiáltott nagy örömében.

– Ez az Isten kardja, emberek!

Nézik a táltosok, nézik Szittyaországból jött öregemberek, s mondják ezek is:

– Ez az Isten kardja, ez!

Kérdi Attila a pásztorfiút:

– Hol találád ezt a kardot, fiam?

– Felséges királyom – mondá a pásztorfiú –, amint a nyájam után mendegéltem, látom, hogy egy tavaszi üsző “sajnálja a lábát”. Nézem, mi baja lehet, s hát vérzik az utó bal lába. Tűnődtem magamban: ugyan mi vérezheté meg, mikor gyenge, hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra, s ihol egy kard hegyét pillantom meg a földben. Megfogom, hogy kihúzzam, s hát abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből. Én bizony megijedtem s elszaladtam, de ahogy visszanézek, látom, hogy a kard csak kipattan a földből, s forog, forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak ellobban a lángja, s a kard elterül a földön.

Én aztán nekibátorodtam, visszamentem, s fölvettem a kardot.

– Ez az Isten kardja, ez az! – kiáltották a népek.

Attila pedig mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy anyaszélnek,* hogy csak úgy zúgott belé.

– Ez az, ez az! – örvendezett Attila, s egyszeriben elrendelte, hogy tüzeket gyújtsanak mindenfelé az Istennek, aki a kardját visszaadta nekik.

S beteljesedett a táltosnak jövendőmondása, mert Attila csakugyan meghódította az egész világot…

AZ ÚRISTEN ÉS ÉVA ANYÁNK

Mikor az Úristen a teremtés munkáját bevégezte, így szólott:

– Virág, viríts és hervadj, tavasz jöjj és tűnj el, te is ember, tudd meg, hogy ha születtél, meg is kell halnod!

Az egész természet meghajlott az Úr akaratja előtt. A tavasz jött és el is tűnt, a virág virított és el is hervadott, minden, de minden változott a maga idejében, ebben a nagy természetben. Az Úristen jól ismerte az ember természetét, s szépszerivel meg is győzte Ádámot, hogy minden kezdetnek véginek is kell lenni. De Éva anyánk nem tudott semmit erről a törvényről. Egyszer éppen ott ült egy forrásnál, nézte magát annak a tükrében, midőn az Úristen odament hozzá, hogy őt is felvilágosítsa a változás törvényéről.

Éva anyánk keservesen zokogott, mikor az Úristen hozzá lépett.

– Miért sírsz, gyermekem? – kérdé tőle szelíden az Úr.

Éva anyánk fölnézett az Úristenre, s a saját homlokára mutatott. Az Úr úgy tett, mintha nem is vett volna semmit észre.

– Nem értem, mit akarsz, mondd szóval, leányom – szólt az Úr.

– Nézz, uram, a homlokomra! – szólt Éva anyánk szepegve, s rámutatott homlokán egy-két ráncra.

– Én nem tudom elszenvedni ezeket a ráncokat!

És sírt tovább keservesen a hiú asszonyi állat.

– Ó, az kicsiség, leányom – mondá az Úr –, elmúlik az, egyet se sírj, ne epekedj miatta.

Eleget beszélt az Úristen erre is, arra is, hogy hát a sima útból is lehet göröngyös, s a járt út is benőhet fűvel, de Éva anyánkat csak nem tudá megvigasztalni, egyre sírt, zokogott.

Az Úr, mikor látta, hogy minden beszéd haszontalan, elvesztette a béketűrést, s így szóla:

– Mondd meg, leányom, miért sírsz, ha megértettél engem!

Éva anyánk nagy felindulással azt válaszolá erre:

– Én értettelek meg téged?! Bizony nem értettelek meg én, Atyám! Nem is akarom megérteni soha, de soha a te törvényedet! Ezeket a csúnya ráncokat nem tűröm a homlokomon, ha még százezer törvényt csinálsz is!

S erre a felindult asszonyi állat nagy mérgében elájult. Az Úr pedig eltűnt, s többet nem is próbálta meg, hogy Éva anyánkat észre térítse.

Azóta ezer meg ezer esztendő jött és ment el, de Éva leányai sem különbek ősanyjuknál. Ők is, mint ősanyjuk a forrásnál, megállnak a tükör előtt, s ha arcukon egy ráncot pillantanak, nem az ember, de a mennybéli Úristen sem tudná megvigasztalni.

A TÁLTOS KECSKE

Egyszer volt, hol nem volt, nem is erőst messze, csak Galambfalván, volt egy dali pásztorlegény. Nem volt ennek a legénynek semmi egyebe az ég világán, csak egy botja s egy huncut táltos kecskéje. De tudjátok meg, hogy azzal a száz darab juhval, amit a kezére adtak a gazdák, nem volt annyi baja, bosszúsága, mint az egy kecskével. Mindig félre járt a juhseregtől, nem lehetett semmiképpen becsületre szoktatni. Egyszer, mikor már erősen kijött a béketűrésből a szegény legény, fogja a botját, s amúgy istenesen ódalba hajítja a kecskét. Nagyot nyekken a kecske, de azzal csak továbbugrándozott, a bot pedig – láss csudát! – eltűnik a föld színéről.

Odafutott a legény, keresi a botját, hát akkora lik van ott, hogy egy ember éppen jól befért ott. Gondolja magában a legény, hogy ő bizony nem hagyja ottveszni a botját, ha addig él is, mert egyebe sem maradt az apjáról, az isten nyugtassa meg. Rikkant egyet: szervusz, világ! s azzal csak hupp! eltűnt, mintha sohasem is lett volna ezen az árnyékvilágon. Hét nap s hét éjjel mind ment lefelé a legény, s csak akkor ért igazi földet a lába.

Hát, édes jó Istenem, milyen országba került szegény feje! A réteken csupa aranyfű termett, a vizekben aranyhalak úszkáltak, s az erdőkben csupa aranytollas madarak fütyöltek. Megy, mendegél a legény, hát olyan ragyogó, fényes palotára talál, hogy szinte megvakult a nagy fényességtől. Csak a kapuján három gyémántalma világított gyertya helyett, hát még a palotában! Gondolja a legény: “Egy életem, egy halálom, bémegyek, hadd lássam, miféle népek laknak ott.” Oda bizony bé is mehetett, mert ott csupa tündérkisasszonyok voltak, egyik szebb a másnál. Bezzeg volt keze fogója! Mindjárt körbevette az a sok szép leány, megfogták, s úgy megtáncoltatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.

Könyörgött szegény feje, hogy eresszék szabadon, ő a botját keresi, de bizony a leányok nem eresztették el, míg az óra éjfélt nem ütött.

Ekkor azt mondá az egyik tündérkisasszony:

– Hallod-e, te szegény legény, most már mehetsz, de arra ne is gondolj, hogy többet ez életben megtaláld a botodat. Ami egyszer ide jő a ti országotokból, az többet vissza nem kerül. Hanem adunk neked egy aranyvesszőt, jól gondját viseljed, úgy veszed hasznát. Hát tudd meg, hogy ennek a vesszőnek olyan csoda ereje van, hogy ha elevenre ütsz, mindjárt szörnyet hal, a nem eleven test úgy összezsugorodik az ütésétől, hogy a zsebedben is elviheted.

Megköszöni a legény a szép ajándékot, gondolta, mindegy már, ha nem is találja meg a botot, többet ér az aranyvessző annál. Azzal nyakába vette a föld alatti országot, s addig ment, addig ment, hogy elért egy rézvárhoz. Hát annak egyik ablakából egy szép leány hajol ki. Köszön neki:

– Adjon Isten jó napot, éfi leány!

– Adjon Isten neked is, szegény legény, hát te hol jársz itt, ahol még a madár se jár?

– Én bizony – feleli a legény –, jöttem, ahogy jöttem ebbe az országba, de hogy kerültél ide te? Azt mondd meg nekem!

– Hej, könnyű volt nekem, te szegény legény, mert engem a hétfejű sárkány hozott ide.

Szóból szó lesz, addig s addig, hogy a legény csak bészökött az ablakon, s megegyeztek, hogy megszöknek, míg a hétfejű sárkány vadászni jár.

De egyszer csak nagyot csendül a rézvár, s hát jő a hétfejű sárkány. Hét singre szakadt előre a láng a szájából. Megijed a leány, s hirtelen bebújtatja a legényt az ágy alá. Bejő a sárkány nagy zakatolással, derendóciával, nagyokat szippogat az orrával, s kérdi a leányt:

– Ki van itt, hé? Miféle emberszagot érzek?

Eleget a leány, esküdözik égre-földre, hogy itt senki lélek nincsen, de a hétfejű sárkány mindent összevissza hányt, s a legényt megtalálta az ágy alatt.

No, ez most bizonyosan szörnyű halálnak halálával hal meg, szegény feje! De bezzeg nem ijedt meg a legény. Eszibe jut, hogy van neki egy arany vesszeje, suhint egyet azzal a hétfejű sárkányra, s ez úgy hanyatt vágta magát, hogy a föld is megdöndült belé. Abb’ a helyben szörnyű halált halt.

– No, most mehetünk – mondá a legény –, ez ugyan fel nem ébred többet az álmából.

Kimentek a várból, s hát láss csudát! A rézvárból egy kicsi rézalma lett, pedig csak megsuhintá a legény az aranyvesszővel.

Szépen a zsebébe tette, s továbbmentek. Amint mendegéltek, egy ezüstvárhoz értek. Hát ennek az ablakából még szebb leány nézett ki. Szóba elegyednek vele, s megtudják, hogy ezt meg a tizennégy fejű sárkány rabolta el.

– Hiszen majd adok én annak! – erősködött a legény.

Bementek a várba, s mikor a tizennégy fejű sárkány hazajött, a legény meg sem várta sem jó, sem rossz szavát, megkollintotta az aranyvesszővel, s a sárkány egyszeriben felfordult. Az ezüstvárból is, csak rásuhintott a legény, s egy kicsi ezüstalma kerekedett. A legény ezt is eltette szép gondosan. Most már hárman folytatták útjokat.

Mentek, mendegéltek, hegyen-völgyön által, s egyszer csak egy aranyvárhoz értek. Volt, amilyen volt az a kettő, de még az aranyvárból nézett ki gyönyörű szép leány!

Felszól a legény, hogy tartson velük, ha jobban szereti odafönn a másvilágban!

– Hej, hogyne szeretném – sóhajtozott a leány –, elmennék én szívesen, de a huszonegy fejű sárkány megöl, ha innét elmozdulok!

– Csak gyere ki, ne félj – biztatá a legény –, majd eligazítom én a dolgát a huszonegy fejű sárkánynak! Kettőt már megöltem, ő lesz a harmadik.

Még jóformán nem is végezheté a beszédjét, nagyot csendül-bondul az aranyvár, s hát jő a sárkány, hogy a szájából hetvenhét singnyire szakadt a veres láng. Megérkezik a várhoz, nagyot dobbant egyet, s kérdi:

– Hát ti mit kerestek itt, emberizinkek?

– Mi bizony téged – felel a legény, s azzal úgy meglegyintette az aranyvesszővel, hogy mind a huszonegy feje leszakadt a testiről.

Hej, megörült a leány, örömiben kiugrott az ablakon, éppen a legénynek a nyakába. Hálálkodott, hogy csak érjenek ki a másvilágra, soha meg nem felejtkezik róla. A legény pedig megsuhintotta az aranyvárat, abból meg lett egy szép kicsi aranyalma, s azt is eltette.

Elindult most a legény negyedmagával, s addig meg sem állapodtak, míg annak a liknak a szájához nem értek, amelyik éppen az igazi világba vezetett. Megérkeznek a likhoz, indulnának is fölfelé, de hogy?

– Hej, aki árgyélusa van – rikkant egyet a legény –, ide eljöttünk, de hogy vergelődünk fel, még magam sem tudom!

Búcsálódott a legény, vakarta a fejét, gondolt ide, gondolt oda, de semmiképpen nem tudott valami okosat kieszelni. Mármost mit csináljanak? Vissza is fordulhatnak. Soha meg nem látják a hazájokat, míg a világ s még két nap. Szepegtek a leányok is, hogy már mi lesz velük. Inkább maradtak volna ott azokban a szép várakban, még ha a sárkánnyal is kell élniök.

Hát egyszer csak, amint így búcsálódnak, valami kecskemekegést hallanak. Megszólal a legény:

– Az Isten istenem ne legyen, ha ez nem az én táltos kecském mekegése. Az a’, Isten, Krisztus úgy segéljen! No, ne féljetek, leányok, nem maradunk itt!

Lehajlik a legény a lik szájához, a száját fölfelé tartja, s nagyot rikkant:

– Cege, te, hé! Hé, cege, hé!

– Mekeke! – felelt vissza a kecske.

– Te vagy, édes kecském? Szaladj, kerítsd össze, ami kötél van a faluba’, kösd össze azokat, azután kösd a farkadra, ereszd le a likon, s húzz fel minket innét!

– Mekeke! Hányan vagytok? – kérdé a táltos kecske.

– Csak négyen! – kiáltá a legény.

– Hát aztán versz-e még többet? – kérdé a kecske.

– Nem, édes kecském, csak keríts sok kötelet!

Elfut a kecske, összekeríti, amennyi kötél csak volt a faluban, azokat összekötözte, aztán jól a farkára bogozta, s leeresztette a likon.

Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, amíg a kecske odajárt kötélért, a leányok közrefogták a legényt mindenféle mézesmázos beszédekkel, s elcsalták tőle mind a három almát, de még az aranyvesszőt is.

Úgy egyeztek meg azután, hogy először felhúzatják a rézvárbeli leányt, másodszor az ezüstvárbelit, harmadszor az aranyvárbelit s legutoljára a legényt magát.

Hej, nagyokat nyekegett szegény kecske, hogy ugyancsak lehallatszék minden nyekkenése, míg a három leányt felhúzta. De bezzeg ezeknek sem kellett egyéb, csak fenn legyenek, mindjárt összesúgtak-búgtak, hogy a legényt nem húzatják fel egészen, hanem mikor a kecske féligre felhúzta, elvágják a kötelet, ők pedig továbbállítnak az almákkal meg a vesszővel.

Úgy tettek, ahogy megbeszélték. De a szegény legény nem volt olyan erősen feje lágyára esett, mint ők gondolták. Gondolta magában, hogy próbára teszi azokat a fejérnépeket, vajon nem akarnak-e vele valami huncutságot. Felkötött a kötélre egy jó nagy követ, s azt is kezdte húzni a táltos kecske, de még felire sem húzhatá fel, azok az istentelen fejérnépek elnyisszentették a kötelet, s a kő visszasuppant.

Hej, édes Jézusom! Elbúsulta magát a szegény legény, s erőst meg volt keseredve, hogy őt így el tudák bolondítani azok a leányok. Kiabált fel a likon torkaszakadtából, szólongatá a táltos kecskét, de bizony az nem mekegett vissza, mert azok a gonosz leányok magukkal vitték.

No, most már mehet, amerre a szeme lát, csak ki nem, a hazájába. Hová tekeredjék, merre facsarodjék? Gondolja magában, ő bizony egyet sem ereszti búnak árva fejét, ha már itt kell élnie, hát vígan éli a világát. Elmegy a tündérkisasszonyokhoz, s kitáncolja minden búját-baját. Azzal nekiindult, s meg sem állott a tündérkisasszonyok palotájáig. Éppen jó estére ért oda, s hát a tündérkisasszonyok úgy táncolnak, hogy felfordítják a palotát.

Hajjahaj! De bezzeg lett keletje a szegény legénynek. Mindjárt a nyakába ugrándoztak, tették-vették egymás kezéből, s úgy megforgatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.

Mikor aztán egy kicsit beléhagyták a nagy táncot, azt kérdi a legszebb tündérkisasszony:

– Hát, te szegény legény, ugyan bizony hogy kerekedtél ide vissza?

Elbeszéli a legény nagy szomorán, hogy járt, mint járt azzal a három leánnyal.

– Egyet se búsulj azon, te szegény legény! – vigasztalá a tündérkisasszony. – Nesze, adok neked most egy gyémántvesszőt. Azok a leányok bizonyosan újra várat csináltak azokból az almákból, de te csak suhintsd meg ezzel a gyémántvesszővel mind a három várat, s megint három alma lesz azokból. A három almát megint suhintsd meg egyszer-egyszer, s a háromból lesz egy gyémántvár.

Azt mondja a legény:

– Köszönöm a drága ajándékot, szépséges tündérkisasszony, de mit csináljak vele, ha nem tudok ki vergődni a hazámba?

– Azzal se évelődj – mondá a tündérkisasszony –, csak most siess el innét, mert mindjárt tizenkettőt üt az óra. Majd csak eligazodol ezzel, vagy így, vagy úgy.

Elbúcsúzik a legény nagy hálálkodással, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, talál egy nagy fát, de ez akkora volt, hogy a legfelső ága éppen az égig ért. Ezen az ágon volt egy sasfészek, abban hat sasfióka. Hát, lelkem, Istenem, egy rengeteg nagy kígyó csak tekergőzik fel a fán, s egyenest a fészeknek tart. No, ez a falánk állat most bizonyosan mind felfalja azokat a sasfiókákat.

“De már azt nem hagyom!” – mondá a legény magában. Azzal – uzsgyi neki! – csak beléfogódzik a legalsó ágba, hirtelen felmászik a fára, elé a gyémántvesszőt, s olyant suhint a kígyóra, hogy az csak lefordult a fáról.

Hej, hálálkodtak a sasfiókák, hogy így s hogy úgy lesz, csak az anyjuk hazajöjjön. Egyszerre csak nagy fekete felleg kerekedik a fészek fölé, s hát ez éppen az öreg sas maga, mindenféle eleséggel jól megrakodva. Meglátja a legényt a fészek mellett, s nagy mérgesen feléje legyint egy szál tollával.

– Hát te mit keresel itt?! Most mindjárt halálfia vagy!

Aj, sírnak, csipognak a fiókák, hogy ne bántsa azt a jó embert, mert az életüket mentette meg.

Azt mondja az öreg sas:

– No, te legény, azt hallom, hogy megmentetted a fiaim életét, mivel szolgáljam meg?

– Hej – sóhajtott a legény –, nagy lenne az én kérésem még neked is!

– Talán bizony ki szeretnél jutni ebből a mi hazánkból?

– Ejnye, de eltaláltad, te öreg sas! – álmélkodott a legény.

– No, ha csak az a baj, az még nem sok. Vittem fel én oda már nagyobb urat is.

Azzal nagy hirtelen felvetett a hátára egy nagy átalvető* elemózsiát, a legényt ráültette, s meghagyta neki, hogy, ha enni kér, csak vessen neki mindig egy-egy jó falást az átalvetőből.

Felül a legény a sas hátára, s ez repül is, de úgy, hogy amerre szárnyalt, rettentő nagy fergeteg támadt utána. Csak repült, repült a sas felfelé a likon, s mindegyre kért egy-egy falást az átalvetőből. Addig kérte, hogy egyszer adna a szegény legény, s hát egy befaló falás sincs.

– Adj húst, legény – kiáltott a sas –, mert különben nem viszlek a hazádba!

Megijed a legény, gondolja, ha már ennyiben van, inkább a maga húsából is ad, de mégsem térül vissza. Nagy hirtelen elérántotta a bicskáját, s kivágott egy jó darabot a combjából, s odadobta a sasnak.

– Érzem, hogy emberhús – szólt a sas hátra –, de ezzel fel is viszlek a hazádba.

Egyszer-kétszer még nagyokat rebbentett, s hát ott voltak a lik száján. Ott letette a legényt, elbúcsúztak egymástól, a sas visszarepült, a legény pedig útnak eredt, ha valahol megtalálná a három várat.

Megy, mendegél, hegyeken-völgyeken átal, ország-világ ellen, s hát egyszer kecskemekegést hall.

Megáll a legény, hallgatódzik, fülel mindenfelé.

– Ez, Isten, Krisztus úgy segéljen, az én táltos kecském.

Megy a mekegés után, s addig megy, addig megy, hogy egy rézvárat ért. No hiszen, ez kellett neki is. Az ablakban ott ült nagy pirimókosan az első leány.

“Megállj – gondolá a legény –, mindjárt a zsebembe kerülsz te!” – s azzal csak megsuhintá a várat a gyémántvesszővel, a várból alma lett, s ő a zsebébe tette.

Megy tovább, s megint kecskemekegést hall. Addig megy a mekegés után, hogy az ezüstvárhoz ér. Ezt is megsuhintja, s a várból lett almát leányostul zsebébe teszi. Így tett az aranyvárral is. Mikor mind a háromból alma lett, megsuhintá újra azokat, s a három almából olyan gyémántvár lett, hogy nem volt annak párja hetedhét országban! Bemegy a legény a várba, de szeme-szája eláll a sok minden fényességtül, nem találja helyit.

Végigjárja a rengeteg nagy szobákat, de csak nem tudta, hogy melyikben telepedjék meg.

Akkorát sóhajtott, hogy a gyémántvár is megmozdult belé.

– Hej, csak volna itt még valaki!

Még ki sem mondta, hát csak megnyílik egy ajtó, s a nyakába szökik éppen az a tündérkisasszony, aki a gyémántvesszőt ajándékozta.

– Te az enyém, én a tied!

De bezzeg lett-e nagy sokadalom-lakodalom. Táncolt minden lélek, de legelöl a táltos kecske, hogy minden ablakot kirúgott nagy kedviben.

Holnap a kecske legyen a vendégetek!

BÁLVÁNYOS VÁR

Akár hiszitek, akár nem: tündérek építették Bálványos várát. De az olyan régen volt, hogy akkor a kövek még meg sem voltak keményedve. A tündérek sem olyan kicsikék voltak ám, mint most a fenérnépek: ha sietős volt az útjok, egyben átalléptek egész megyéket, s ha jókedvük kerekedett, fölszedték kötényükbe a szántó-vető embereket, s úgy játszadoztak velük.

No, jó magasra is építették a várat: Bálványos-hegy tetős-tetejébe. Egy tündér a hegy tetején állott, tizenkettő lent a Bálványos-patakban, s úgy adogatták fel neki a követ. Reggel kezdették, s este, mikor felsütött a hold, felragyogtak a csillagok, kész volt a vár.

Hát éppen amikor készen voltak, vágtat föl a patakon egy vitéz, utána a katonái.

Kérdik a tündérek:

– Hová szaladsz, fiam? Talán bizony kerget valaki?

Mondja a vitéz nagy búsan:

– Senki sem kerget, de még sincs maradásunk. Nem nézhetik vérünkből való véreink, hogy a nap, hold s a csillagok a mi isteneink. Erővel azt akarják, hogy mi is megkeresztelkedjünk.

– Hát te ki vagy, fiam? – kérdé a tündérek királynéja.

Felel a vitéz:

– Apor az én nevem. Első voltam eddig az én népeim közt, most utolsó vagyok. Volt fényes palotám, aranyam, ezüstöm, mostan semmim sincsen.

– Ne búsulj! – mondá a tündérek királynéja. – Látod-e ezt a várat a hegy tetején? Ezt ma építettük játékból. Ez jó lesz neked s az embereidnek. Itt imádhatjátok a napot, holdat s a fényes csillagokat. Valameddig megmaradtok a pogány hiten, ember ezt a várat be nem veszi, le nem rombolja. Áll ez a vár, míg a világ s még két nap.

Apor vitéz meg sem köszönhette a tündérkirályné ajándékát, csak hallotta, hogy nagy surrogással-burrogással elszállottak a tündérek, s eltűntek a sűrű rengetegben.

Még az este fölment a várba Apor vitéz az embereivel. No, itt csakugyan nem félhettek senki ember fiától. Ide nem jő látatlanul ellenség.

Hiszen jöhettek látva is, látatlanul is; csak a Bálványos patakáig jöhettek, onnét szépen vissza is fordulhattak. Ha nekiindultak a hegynek, elhagyta az erejük csudálatos módon, közelébe sem juthattak Bálványos várának: megvarázsolták a tündérek.

Telt-múlt az idő, már Apor vitéz is meghalt régen, de a Bálványos vár állott erősen. Megvédték a tündérek ég haragjától, gonosz emberek szándékától, mert Apornak a fiai is tartották a pogány hitet.

Három fia maradt Apornak: egyik szebb, dalibb, vitézebb a másnál. Ez a három fiú egész nap az erdőben vadászott, s amíg apjuk élt, nem is láttak falut. De egyszer a legkisebb vadászás közben félrecsatangolt, s míg az idősebbek vadat űztek, ő betévedt Torjára.

Itt lakott az apja, míg a népek keresztény hitre nem tértek. Megtetszett a fiúnak a szép falu, s ment utcáról utcára. Hát amint megy, meglát egy háznak az ablakában egy szépséges szép leányt. De olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Nagyot nyilallik a fiú szíve, s gondolja magában: egy életem, egy halálom, bemegyek hozzája.

Bemegy a házba, köszönti a leányt.

– Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezi a leány.

– Ne ijedj meg tőlem – mondá a fiú –, Apor fia vagyok.

– No, akkor fuss innét, ha életed kedves! Az én anyám Miké Andrásné, s nem tűr pogányt a házában. Ahol, jön is már az édesanyám.

– Hát te mit keressz itt, te pogány fattyú?! – kiáltott Mikéné. – Megismerlek az arcodról: Apor sarjadék vagy.

Mondá a fiú:

– Adja nekem a leányát, Mikéné asszony, meg is megbecsülöm, tenyeremen hordom.

– De biz’ az én leányomat ne hordja tenyerén egy Krisztus-tagadó, hallod-e! Térj a keresztény hitre, s akkor viheted a leányomat.

– Csak azt ne kívánja, édes nénémasszony, kívánjon akármit! – esengett a fiú.

– Nem kívánok én semmi egyebet.

– Megölöm az ikafalvi emberölő sárkányt.

– Tőlem megölheted. Légy keresztény!

– Megölöm az ojtozi óriást.

– Tőlem megölheted. Légy keresztény, addig az én leányomat meg nem kapod!

“Jól van – gondolta a fiú –, ha nem adod szépen, majd viszem erővel.”

Elment haza, s otthon elmondta a bátyjainak, hogy mi történt vele. Egyszeriben elhatározták, hogy vasárnap, mikor jön ki a templomból a leány, elrabolják.

Úgy is tettek. Lóra kaptak, s meg sem állottak a torjai templomig. Ott meghúzódtak a templom ajtaja megett, s mikor jött ki a szép Mike Ilona, a legkisebb Apor fiú felkapta a nyeregbe, s – uzsgyi neki, vesd el magad! – elvágtatott vele. A két bátyja utána, s verték vissza a népet, hogy közre ne vehessék az öccsüket.

No, hanem Mikéné sem volt olyan tedd el s elé se vedd asszony. Lóra ült maga is, lóra az emberei is, s neki a Bálványos várnak!

Felkiáltott a várba:

– Add vissza a leányomat, te Krisztus-tagadó!

Lekiáltott az Apor fiú:

– Vegye vissza, ha tudja!

– Elseprem a váradat, te Krisztus-tagadó!

– Próbálja meg! – kiáltott le Apor.

– No, várj csak! – fenyegetődzött az asszony, s akkora sereget gyűjtött a vár ellen, hogy a föld is rengett alatta.

De hiába: közelébe sem fértek a várnak.

Aközben szép Miké Ilona sírdogált éjjel-nappal, könnye el nem apadt.

Fájt ez az Apor fiúnak, mert szerette erősen Mike Ilonát.

– Ugye, nem szeretsz? – kérdezte a leánytól.

– Szeretlek, szeretlek, csak térj a keresztény hitre!

Mondta a fiú:

– Megtenném azt is teéretted, de megesküdtem apámnak, hogy a pogány hiten maradok. De hallod-e, Ilona, ha gyermekünk lesz, azt megkereszteltetem!

Hej, megörült ennek Ilona. Egyszeriben küldötte az inasát az édesanyjához, ne epessze magát többé, ha gyermekük lesz, azt keresztvízre tartják.

Ezen aztán megnyugodott Mikéné is. De bezzeg megharagudtak a tündérek! Egyszerre csak megindult a föld, s ledőlt a vár tornya; megint mozdult egyet, s bedőlt a vár kapuja. Nagy, erős fergeteg kerekedett, zúgott az ég, rengett a föld.

Szaladott, ki merre látott. Csak Ilona nem szaladt, s az ura. Megfogta a kezét az urának, s mondta neki:

– Ne félj, térdepelj le, imádkozz utánam!

– Ó, édes Jézusom, ne hagyj el! – imádkozott Ilonka.

Mondta Apor is:

– Ó, édes Jézusom, ne hagyj el!

S hát lássatok csudát, nem zúgott az ég, nem rengett a föld. Összedűlt a vár, csak egy fala maradt meg, de Ilona s az ura kikerülték a tündérek haragját. Visszamentek mind Torjára, s még aznap megkeresztelkedtek…

A TEJKÚT

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak egy olyan csodakútja volt, hogy csupa tejet forrott, s ha egy nap kimerték a tejet belőle, másnap reggel ismét tele volt csordultig. Nem is fürdött a király sohasem vízben, hanem tejben.

Egy reggel azonban nagy ijedten jelenti az inas, hogy egy csepp tej sincs a kútban.

Nagy haragra lobbant a király, s mindjárt megrendelte, hogy 12 katona álljon istrázsát, s fogják el, aki a tejet kiissza.

Kimennek a katonák a kúthoz, ottan állnak, álldogálnak, s hát éjfélkor jön egy rettentő nagy óriás. Nem szól egy szót sem, csak nekidűl a kútnak, s egy szempillantás alatt mind egy cseppig kiitta a tejet.

A katonáknak a nagy csudálkozástól szemük-szájuk tátva maradt. Meg sem merték szólítani az óriást, csak beszaladtak a királyhoz, s jelentették, hogy mi történt.

– Jól van – mondja a király –, csak menjetek vissza a kúthoz, s töltsétek tele jó erős szilvapálinkával, attól majd lerészegszik, akkor aztán vessétek tömlöcbe.

A katonák úgy tettek, amint a király parancsolta. Teletöltötték a kutat szilvapálinkával, s várták az óriást.

Jött is az éjfélkor, s mintha ott sem lettek volna a katonák, nekihasalt a kútnak, s egy cseppedős cseppig megitta a szilvapálinkát. No, ha megitta, le is részegedett a sárga földig. Csak elterült a kút mellett, elaludt, s akkorákat horkolt, hogy a szelétől a király palotája is táncra kerekedett.

A katonák segítséget hívtak, mert az óriás olyan rettentő nagy volt, hogy egy-egy lábujjának is kellett egy ember, s nagy nehezen bevonszolták egy vasrácsos filagóriába.* A vasajtót rázárták, s aztán jelentették a királynak nagy örömmel, hogy megfogták az óriást.

Örült a király, s nagy örömében összehívatta az ország népét, hogy lássa minden ember ezt a csudát.

Közben fölébredt az óriás, s próbálta mindenféleképpen, ha ki tudna jönni a filagóriából, de hiába próbálta, nem tudott kiszabadulni. Leült búsan a filagória földjére. Hát amint ott üldögélne, egy kicsi nyílvessző esik le a földre, éppen elejébe. Azt a kicsi nyílvesszőt a király fiacskája lőtte be véletlenségből. Odament a rácshoz, s kérte az óriást:

– Édes óriás bácsi, adja ki a nyílvesszőmet!

– Szívesen, édes fiam – mondá az óriás –, ha kinyitod a filagória ajtaját.

A kicsiny királyfiú nem tudta, hogy ezzel rosszat cselekszik, beszaladt a filagória kulcsáért, s kinyitotta az ajtót.

– No, te királyfi – mondá az óriás –, te megmentettél a haláltól, de jótétel helyébe jót várj. Ne félj, ha bajba kerülsz ez életben, megszolgálom a jóságodat.

Éppen esteledett, az óriás szépen kimászott a filagóriából, s mire észrevették, hogy eltűnt, hetedhét országon is túl volt.

Másnap összegyűltek a király udvarában az ország népei, s mentek a filagóriához, hadd lássák, mi csuda van ottan. Az ám, híre-pora sem volt az óriásnak.

Szörnyű haragra lobbant a király. Elévette mind a cselédeket, ütötte, verte, vallatta, hogy ki merte az ajtót kinyitni. De mikor éppen a legkisebb inasocskát kezdette ütni, odaszaladt a kicsi királyfiú, s kérte az apját:

– Ne üsd, édesapám, én vagyok a bűnös, én eresztettem ki az óriást!

De még csak most lobbant igazi nagy haragra a király. Hogy éppen tulajdon édes fia csúfolja meg így őt! Egyszeriben összehívatta az országtartó tanácsos urakat, s kérdezte őket, hogy mit érdemel az olyan fiú, aki az édesapját így megcsúfolja.

Azt mondták, hogy halált érdemel az.

Haragudott a király, erősen haragudott a fiára, de mégiscsak fia volt, s meghagyta hát az életét, de kitagadta mindenéből. Azt mondta neki: fel is út, le is út, mehetsz világgá.

Éppen csak hogy adott egy lovat, egy kevés pénzt; no meg melléje rendelt egy cigánypurdét, hadd kísérje.

Volt a kicsi királyfinak egy kicsi kutyácskája. Ez is utána szaladott, s úgy mentek együtt világgá.

Mentek, mendegéltek, s estére egy rengeteg erdőbe értek. Amint ott letelepedtek, megszólal a kicsi kutya (mert tudjátok meg, hogy táltos volt ám), s a fülibe súgja a királyfinak:

– Add a lovadat a cigánypurdénak, kicsi gazdám, s mondjad neki, hogy többet ne kísérjen. Menjen, amerre neki tetszik.

A királyfi megfogadta a kicsi kutya tanácsát. A cigánynak ajándékozta a lovat, s bezzeg hogy ez kétszer sem mondatta magának: felpattant a lóra, s úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész.

Abban a pillanatban, hogy a cigány elnyargalt, hát jön az óriás, akit a királyfi kiszabadított volt, s mondja neki:

– Elcsapott az apád, úgy-e, kicsi királyfi?

– El bizony – felelt a királyfi nagy búsan. – Most már sem országom, sem hazám.

– Na, ne búsulj! Apád helyett apád leszek, velem jössz te mostan.

Az ölébe vette a kicsi királyfit. A zsebébe dugta a kutyácskát, aztán mondta a királyfinak:

– Hunyd be a szemedet, édes fiam!

A királyfi behunyta a szemét, az óriás pedig elindult. Lépett egyet, lépett kettőt, átallépett egybe hegyeket, erdőket, tengereket, s mikor ötöt-hatot lépett volna, mondá a királyfinak.

– Na, most kinyithatod a szemedet, kicsi fiam, itt vagyunk az óriások országában. Tudd meg, ennek az országnak én vagyok a királya, s mától fogva fiamnak tekintlek.

Telt-múlt az idő. Dali szép legény lett a kicsi királyfiból. Mondja egyszer neki az óriás:

– Na, fiam, most már meg is házasodhatnál.

– Igaza van, édes apámuram – mondja a királyfi –, de a kigyelmed országában nincsen hozzám való leány.

– Sebaj – mondta az óriás –, menj el Fehérországba. Fehérország királyának van egy szép leánya, próbálj szerencsét nála.

Hanem azt tanácsolta a fiúnak, hogy ne menjen oda királyfi képében. Öltözzék fel szegény disznópásztorlegénynek, s úgy keressen szolgálatot a fehér királynál.

Felöltözött a királyfi rongyos ruhába, hanem a rongyos ruha alá olyan drága, finom inget vett magára, hogy nem volt olyan, tudom, még a fehér királynak sem.

Elindul a királyfi. Megy, mendegél, meg sem áll, mig a fehér király városába nem talál. Megy egyenest a királyhoz, s mondja, hogy ő szolgálatot keres, ha a király felfogadná.

– Éppen jókor jöttél – mondá a király –, most halt meg a kondásom, felfogadlak a helyébe.

Megalkudtak, kezet csaptak, s a király mindjárt megparancsolta a szakácsnak: adjon ennek a legénynek jó vacsorát.

Hát amikor éppen falatoznék a konyhán, bejön a királykisasszony, s hogy, hogy nem, megakad a szeme a kondáslegényen. Odamegy a legényhez, nézi, nézi az ingje gallérját, s kérdi:

– Ki vagy te, mi vagy te, mert látom, hogy nem vagy te szegény legény?

Felelt a királyfi:

– Nem vagyok én más, királykisasszony, szegény kondáslegény, mi más lehetnék én.

– No, ha az vagy, maradj annak! – mondta a királykisasszony, s nagy dérrel-dúrral kiment a konyhából. De egy kicsi idő múlva megint csak visszajött, s hozott a legénynek egy szép ropogós cipót s egy kulacs bort, s mondta neki:

– Nesze, hoztam neked kenyeret s bort, hadd legyen mit egyél s igyál a mezőn.

A legény megköszönte szépen a cipót s a bort. Reggel aztán kihajtotta a disznócsordát a mezőre, de amint mentek kifelé a kapun, elévette a furulyáját, elkezdette fújni, s hát – halljatok csudát! – amennyi disznó, mind táncra kerekedett.

A király éppen ott ült az ablakban, s szól a feleségének, leányának:

– Jertek, jertek, lássatok csudát, ni, hogy táncolnak a disznók!

Mondja a királykisasszony:

– Én igazán nem tudom, édesapám, hogy miféle fajzat lehet ez a legény, mert olyan szép inge van, amilyen még magának sincs, édesapám.

Aközben a legény kiért a mezőre, s hát már várt reá ott az óriás. Kérdi tőle:

– Na, fiam, kaptál-e valamit?

– Kaptam, édesapám, kaptam, adott a királykisasszony egy fehér cipót s egy kulacs bort.

Mondja az óriás:

– Azt a cipót vesd annak az egyenes farkú kannak, a bort megihatod magad.

A legény odavetette a cipót. Az óriás pedig odaszólt a kannak, hogy jól megőrizze a csordát, amíg ők odajárnak. Azzal felkapta ölébe a királyfit, s vitte haza az országába.

Estefelé ismét ölébe vette a királyfit, visszavitte Fehérországba, s éppen a város végén tette le. Ott adott neki egy aranyguzsalyt* s jól a szájába rágta, hogy ha majd kéri a királykisasszony, oda ne adja neki, amíg meg nem mutatja, hogy milyen jegy van a bal füle mögött.

Úgy lett, ahogy az óriás gondolta. Mikor a királyfi este hajtotta a csordát be a király kapuján, a királykisasszony ott ült az ablakban, s mindjárt észrevette az aranyguzsalyt. Szaladott le az udvarba, s kérte a legényt szép, hízelgő szóval:

– Add nekem ezt a guzsalyt, te kondáslegény, s bizony nem bánod meg!

– Neked adom – mondá a legény –, ha megmutatod, hogy miféle jegy van a bal füled mögött.

– Jaj, azt nem szabad – mondta a királyleány –, azt apámon, anyámon s az öreg dajkámon kívül ember még nem látta, s meg sem is láthatja.

– No bizony, ha nem, nem is lesz tied az aranyguzsaly, szép királykisasszony.

Mit volt mit tenni, a királykisasszonynak erősen megtetszett a guzsaly. Egy kicsit félrehúzta aranyhaját, s mondta a legénynek:

– No, nézz ide!

De csak hogy meg nem vakult a legény a szertelen ragyogástól. Egy fényes aranycsillag ragyogott ottan. A legény od’adta a guzsalyt, s másnap egy aranymotollát* kapott az óriástól. De meghagyta az óriás, hogy oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a jobb füle mögött.

Na hiszen, most nem is igen húzódozott a királykisasszony, mondta:

– Hát nézzed! Egy aranycsillag van itt is.

Az ám, egy aranycsillag volt ott is, de százszorta fényesebb, ragyogóbb, mint a bal füle mögött.

Harmadnap egy aranyorsót kapott az óriástól a királyfi, de erősen a lelkére kötötte, hogy addig oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a mellén.

– Jól van – mondá a királykisasszony –, megmutatom azt is, te kondáslegény. – Kigombolt egy gombot. – Nézd meg!

Hát ott egy kicsi hold ragyogott, de hogy ragyogott. Istenem, majd megvakult a legény a nézésétől.

Telt-múlt az idő. A király férjhez akarta adni a leányát. Jöttek is királyfik, hercegek, amint neszét vették, de a királykisasszony még szóba sem állott velük. Megmondta apjának, anyjának, hogy ő csak ahhoz megy feleségül, aki kitalálja, hogy a két füle mögött s a mellén miféle jegyek vannak.

Kihirdette a király mindenfelé, hogy csak jöjjön, aki a leányát akarja, annak adja feleségül, bárki fia legyen, aki a leánya kérdéseire megfelel. Hiszen jöttek a világ minden tájékáról királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények. Annyian voltak, hogy nem fértek el az udvarban, de még a városban sem, de még a város határán sem. De hiába jöttek. Összevissza feleltek mindent, egy sem találta el, hogy miféle jegyek vannak a királykisasszony testén. Eléhívatta a király a cselédeket is, azok sem tudták kitalálni.

– Van-e még valaki az udvaromban?! – rikkantott a király nagy mérgesen.

Éppen akkor jött haza a kondáslegény, terelgette be a kapun a csordát. Fújta, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncoltak a disznók, hogy aki látta, meg nem állotta a kacagást.

– Állj meg, kondáslegény – kiáltott rá a király –, felelj arra, amit a leányom kérdez!

Megállott a legény, s kérdezte a királykisasszony:

– Na, hadd lám, tudod-e, miféle jegyeim vannak?

Felelt a legény:

– Tudom, királykisasszony, a bal füled mögött van egy aranycsillag, a jobb füled mögött is egy aranycsillag s a melleden egy hold.

– Ördögadta legénye! – mondta a király. – Ez ugyan jól eltalálta. Na, fiam, a szavamat meg nem másolom,* neked adom a leányomat.

Ott mindjárt megtartották a kézfogót, csaptak nagy vendégséget, de egyszer csak a nagy vendégség alatt eltűnik a kondáslegény. Keresik mindenfelé, tűvé teszik a palota minden zegét-zugát, s nem találják sehol.

Hej, volt nagy bánat, szomorúság. Sírt a királykisasszony, mert szó, ami szó, szerette a kondáslegényt. A király meg a királyné dúlt-fúlt, hogy egy ilyen jöttment kondáslegény így csúffá teszi őket.

Eltelt az éjjel, el a reggel. A kondáslegényt nem találják. A király már nagy haragjában máshoz akarta adni a leányát. Hívatták is a papot, de hiszen ha hívatták, jól tették, mert jött ám a kondáslegény, de nem gyalog ám, hanem aranyos hintóban, s nem rongyos ruhában, hanem olyan aranyos, gyémántos ruhában, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.

Bezzeg hogy a nagy bánat nagy örömre változott. Hát még mikor megtudták, hogy a kondáslegény igazi királyfi. A király egyben neki adta nemcsak a leányát, de egész királyságát, s csaptak hetedhét országra szóló lakodalmat. Folyt a bor s a pálinka Boncidától Hencidáig, táncolt még a sánta koldus is. Lakodalom után a fiatal pár dióhéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett. Holnap legyen a ti vendégetek!

A HADAK ÚTJA

A hadak útjáról mesélek ma este, hallgassatok ide. Arról a hosszú, ragyogó fehér szalagról, mely csillagos estéken ott lebeg az égen. Elmondom néktek, hogy került az égre ez a fehér, ez a ragyogó fehér szalag.

Ott kezdem, hol tegnap este elhagyám: Attila meghódította az egész világot. Mert amint megkerült csudálatos módon az Isten kardja, nem volt a földön nép, mely Attilát s vitéz seregét legyőzni bírja. Pedig Attila nem hordozta magával Isten kardját. Otthon őrizteté hármas zár alatt. De azóta, hogy megkerült a kard: szívét nem szállotta meg többé csüggedtség. Tudta, hogy vele van az Isten, s ez megnövelé karjának erejét.

Sokszor mondogatta, ha feleségével, Rékával s szép dali fiaival kiült a sátor elé:

– Most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem, amire törekedtem: enyém az egész világ. Az én vitéz népemnek adózó szolgája a földnek minden népe.

De ha magában volt, sokat tűnődött, évelődött azon: nem züllődik-e szerte az ő vitéz világverő népe. Azt szerette volna, ha legkisebb fia: Csaba lészen a hunok királya az ő halála után. Sok fia közt ez volt a legkedvesebb, a legvitézebb. Csabát szerette, kényeztette az édesanyja is.

Egyszer aztán, mikor a Rika-erdőben, ahol legkedvesebb vára volt Attilának, együtt valának mind: nagy szomorúság érte Attilát és fiait. Réka királyné nagybeteg lett, s érezvén halálát, ágyához hívatá urát és fiait, akik között Aladár volt a legidősebb, Csaba a legfiatalabb. S monda búsan, könnyező szemekkel:

– Én most meghalok, de ne temessetek el hét napig. A hetedik napon sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim, s csókoljátok meg mind a két szememet. Akinek csókjára fölnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya. A többi nyugodjék meg ebben: Isten rendelése ez. Álmomban jelenté meg ezt nékem.

Ezt mondván Réka, lehunyta szemeit, és meghalt. És nem temették el, míg a hét nap le nem telek. Ekkor sorban megcsókolták mind a két szemét a fiai. Először Aladár, azután a többiek, de Réka szemei nem nyíltanak meg. S jöve legvégül Csaba, és sírva borult édesanyjára, s megcsókolván szemeit, ím, fölnyitá azokat Réka, s rámosolygott legkedvesebb fiára.

– Te leszel a hunok királya, fiam. A te csókod volt a legmelegebb. Ím, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl, legyen a tied. Sok nagy bajodban hasznát veszed ennek.

Azzal ismét lehunyta szemeit, s fel sem nyitá többé soha. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. Annak a partján ástak sírt neki, s abba temették el. És rengeteg nagy követ hengerített rá Attila a hegynek tetejéről, hogy míg a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugodalmát.

Sok-sok esztendő telt el Réka halála után, mikor Attila megunta a magányos életet, s másodszor is megházasodék. Mikoltnak hítták azt a szépséges szép királykisasszonyt, akit megszeretett. Éppen azon járatta az eszét, hogy a tengereken is túl megy, hadd lám, vannak-e ottan is országok és népek. Csak legyenek, meghódítja azokat is. Ám mielőtt fölkerekedett volna vitéz seregével, megtartá a lakodalmat Mikolttal, hadd legyen asszony a háznál, amíg a tengeren túl jár.

De ím, halljátok, mi történt! Meghalt Attila a lakodalomnak éjszakáján. Midőn lefeküvék ágyába, megeredett az orra vére, s a világverő király megfulladott a vérében.

Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban!

– Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! – keseregtek a népek. – Meg sem áldhata minket! – keseregtek a fiai.

Eltemették nagy pompával Attilát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa, s meg se tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelék el, s egymást le kellett gyilkolniok…

Hiszen alig földelték el Attilát, megmozdultak mindenfelől a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak a vitéz hunokkal másként, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az első. Ez még mindig a homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt:

– Megállj, ezt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is!

Ment egyenest Aladárhoz, s mondta neki:

– Hát te engeded legidősebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember előtt.

Mondta Aladár:

– Igazad van, Detre, de az édesanyám akarta így. Neki pedig Isten rendelte, hogy az légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak a szemei.

– Ó, te világ bolondja, te! – mondá Detre. – Hát nem vetted észre, hogy anyád mindég Csabát szerette a legjobban? Ha téged szeretett volna jobban, a te csókodra nyíltak volna föl a szemei.

Megmaszlagosodott* ettől az ármányos beszédtől az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.

Visszaüzent Csaba:

– Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd.

– Hát ha szépszerével nem adja, elveszem erővel – mondá Aladár.

Két pártra szakadtak a hunok, az egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is s mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította őket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik.

Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzelte, s mikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás, s a hunok vérétől folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét Csabához küldötte ősz, öreg jövendőmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak:

– Hallod-e, te Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé az Isten kardját, enélkül le nem győzheted Aladárt.

Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tűnődött, hogy felnyittatá a hármas zárat, s kivette Isten kardját. Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba királyfi, csak addig lesz velünk az Isten, míg testvérvérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallgatott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét, s megvillogtatván Isten kardját, nekivágott a rettentő nagy seregnek. Messziről kiáltá Aladárnak:

– Itt az Isten kardja, bátyám!

S ím, halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilallott belé. Szikrázott Isten kardja, és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezeren. És holtan bukott le szürke paripájáról Aladár és mellőle sok vitéz hun levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát, Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére, s egy csepp vértől kialvék szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott e kard.

Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg őt is.

– Megvert az Isten! – sóhajtott föl búsan Csaba. – Vége a dicső hun nemzetnek, vége!

Világverő vitéz seregéből nem maradt több ötezer embernél. A többi – lehettek tízezren – sebtől s vértől vala borítva.

Fájt a szíve, majd megszakadt, hogy most ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ő ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép fölet a hun nemzetnek.

S ím, hogy ezen tűnődék, megnyílt az ég, s turulmadár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább-alább ereszkedék, és megszólalt a turulmadár:

– Ne csüggedj, Csaba! Vedd elé a nyiladat, amit édesanyád halálos ágyán adott néked. Lőj ezzel a nyíllal, és szaladj a vesszeje után! Amely növevényre* esik, annak a tejével kenesd meg vitézeidnek sebjeit, és meggyógyulnak menten.

– Ez az én édesanyám hangja! – kiáltott Csaba. De e pillanatban szélnél sebesebben felröppent a turulmadár, és eltűnt a magasságos égben.

– Azé, az! – kiálták a hun vitézek is. – Ez a Réka hangja!

Mindjárt hozták a csodanyilat, s Csaba királyfi meghúzta az íjat, keresztülcélozván a virágos mezőn, ahol álltának. És szaladt a nyílvessző után a szélnél is sebesebben. S hát a vesszőt meg is találta egy széles levelű növevényen. Egyszeriben szedtek ilyen növevényt sokat. S megkenték ennek tejével a vitézek sebeit. Erősebbek, szebbek lettek, mint annak előtte voltak.

Felkerekedének erre a hun vitézek, s elindultak kelet felé. Abba az irányba, amerről Bendegúz e földre vezette a hunokat Szittyaországból.

– Vezess vissza minket a magyarokhoz – mondák a hunok Csabának –, s hívjuk el őket ebbe a szép országba! Közös erővel újra elfoglaljuk.

– Szívemből szóltatok – mondá Csaba királyfi –, ezt akarom én is. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk. Ne mondhassa senki, hogy csúfosan itthagytuk Attila országát.

S még aznap kiválék háromezer vitéz Csaba seregéből, s letelepedének az országnak szélén, a szép Székelyföldön. De mielőtt visszaindult Csaba Szittyaországába, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérők Isten szabad ege alatt, hogyha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végéről is. Hírül hozza nékik a tűz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegő, ha ez nem, a föld.

– Visszajövünk, vissza! – kiabálták, hogy ég, föld belézendült.

Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg. Akkor Csaba királyfi elévevé az Isten kardját, s belémártá az Oltnak vizébe. Mondá hangos szóval:

– Oltnak vize, mosd le a testvérem vérét Istennek kardjáról!

S ím az Aladár vére lefolyt az Isten kardjáról. Ragyogott-villogott, mint annak előtte. S tevék hármas zár alá ismét, s így vitték hazafelé Szittyaországba.

Haj, de alig indultak el, még a határig sem értek, a föld megrendüle, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.

– Vissza! Vissza! – kiáltott Csaba. – Utánam, vitézek!

S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük-poruk sem maradott.

Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvízen át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött rettentően, s mintha mind ezt zúgta, bőgte volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

– Vissza! Vissza! – kiáltott Csaba. – Utánam, vitézek.

S vágtattak visszafelé sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. Széjjelverte ezeket is Csaba, hírük-poruk sem maradott ottan.

Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérő hunok, s mehettek már egy jó esztendeje, ott bolyongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedék rettentő nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjéről. Elindult sebes szellő képében, repült, repült, s mire odaért, fergeteggé növekedett. Zúgott-búgott a fergeteg, s mintha mind azt zúgta-búgta volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

Vágtattak vissza a vitézek, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s harmadszor is széjjelverték a tenger ellenséget.

És indultak vissza Szittyaországba negyedszer is.

Telt-múlt az idő. Eltelt ötven, eltelt száz esztendő, nem bántotta a székelyt semmiféle ellenség, élhettek békében. De hiába várták Csaba királyfit a magyarokkal. Azt hitték, talán nem is találtak vissza, ottvesztek Görögországban. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi visszavitte Isten kardját a magyar testvéreknek. Mondá nekik:

– Ím, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódítá vele a világot. Ám ahogy behunyta szemét, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte kardját. Megtántorodék az én lelkem is: Isten kardját testvéremnek szívébe mártám. De mielőtt eljövék, megmártám az Oltnak vizében: ím, lássátok, ragyog, villog, mint ennek előtte. Jertek, magyarok, foglaljuk vissza Attila országát!

Nagy kedve lett a fiatal vitézeknek, hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Attila országáról. De mondák az öregek:

– Várjatok, addig ne induljunk, míg közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-e avagy nem.

Ebben megnyugodának a magyarok, s éltek tovább Szittyaországban…

Ezenközben a vitéz székelyek is elszaporodának, s éltek békességben. Messze földön híre volt nagy vitézségüknek: ellenség nem merte megháborítani. Hanem a sok mindenféle népek nem nyughattak, s ahogy egy kicsit erőre kaptak, közrefogták a székelyt minden oldalról. Hiszen csak többen lettek volna! De még a fűszál is feltámadt ellenük, s egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi már rég por és hamu vala, őt ugyan hiába várták.

De halljatok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodik az ég, s ím, a csillagoknak fényes ragyogása közt megjelenék Csaba királyfi s nyomában a vitézek, kik sok száz esztendővel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségeit.

Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturnusz csillag. Hírül vitte a magas mennyországba Csabának:

– Bajba’ van a székely!

– Fel, fel, vitézek! – kiáltott Csaba, s ím, fölkerekedének a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s a székely határon, hol az ég reá hajlik a hegyekre, leszállának az égből.

Rettentő rémület szállja meg az ellenséget a hun vitézeknek láttára, kik az égből szálltak le, s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, aki megállani merjen, aki vissza is tekintsen.

És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét fölszállanak a csillagos ég boltozatjára, s visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha, s megmarad örökkön-örökké: a Hadak útja.

Ott ragyog az égen, csillagos estéken.

MEGÖLŐ ISTÉFÁN

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy nagyon, de nagyon gazdag ember. Azzal átellenben lakott egy ember, az is éppen olyan gazdag volt. Volt az egyiknek egy fia, a másiknak egy leánya. Megegyeztek, hogy a fiút s a leányt összeházasítják, akár szeretik egymást, akár nem, csak hogy a két nagy gazdaság összekerekedjék. Múlt az idő, nőtt a fiú, nőtt a leány, bizony a fiú szerette is a leányt, hanem a leány azt mondotta, hogy inkább az Oknak megy, mégsem lesz a gazdag fiú felesége. De hiába mondta, egyszer csak összehívták a vendégséget, s vitték a leányt a templomba. De még az oltár elé sem mentek, a leány lehúzta ujjáról a mátkagyűrűt, földhöz csapta, s azt mondta nagy haraggal:

– Vigye el az ördög ezt a mátkagyűrűt, s ha gyermekem lesz, azt is vigye el!

Abban a pillanatban honnét, honnét nem, elejébe toppant az ördög, felkapta a gyűrűt, s mondta a leánynak:

– Híttál, eljöttem, viszem a gyűrűt, s ha gyermeked lesz, ne búsulj, majd azért is eljövök.

Na, lett erre nagy rémület. De a leány apja azt mondta:

– Csak azért is megesküszöl ezzel a legénnyel!

Sírt a leány, földhöz verte magát. De hiába, összeeskették mégis a legénnyel.

Telt-múlt az idő ismét, s ahogy telt az idő, az asszony lassanként megszerette az urát, s nem telt el egy esztendő, egy szép fia született. Haj, Istenem, mennyit sírt az asszony, mikor senki sem látta! Éjjel-nappal azon sírt, azon évelődött, hogy egyszer csak jön az ördög, s adja, nem adja, az ő szép fiát elviszi. Közben meghalt az ura, s az özvegyasszony iskolába vitte a fiát. Szerette volna, ha pap lesz belőle, hátha akkor nem viszi el az ördög.

Nőtt a fiú, nőtt, szép nagy ifjú lett belőle. De ahányszor hazajött az iskolából, mindig sírva találta az édesanyját, ahelyett hogy örült, örvendezett volna. Kérdezte:

– Mi az oka, édesanyám, hogy ahányszor hazajövök, sírva találom?

– Ne kérdezd, fiam, azt én neked meg nem mondhatom, majd megtudod úgyis!

De a fiú nem hagyott neki békét, addig faggatta, míg egyszer mégis megmondta az igazat.

– Azért sírok, édes fiam, mert maholnap pap leszen belőled, én pedig téged az ördögnek ígértelek.

Megszomorodott a fiú, ment egyenesen a paphoz, s kérdezte tőle:

– Igaz-e, tisztelendő szentatyám, hogy engem az édesanyám az ördögnek ígért?

– Igaz bizony, édes fiam, hallottam az ígéretét, s láttam is az ördögöt, mikor elvitte az anyád gyűrűjét.

– No, ha igaz – mondá a fiú –, megyek, meg sem állok, amíg azt az ördögöt meg nem találom.

Eleget mondta a pap, ne menj, fiam, ne menj, úgyis elvisz az ördög, ha pokolba mégy, onnét soha ki nem menekedel.

De a fiút nem lehetett visszatartani. Még aznap elbúcsúzott az édesanyjától, keserves könnyhullatások közt. Vitt magával szentelt gyertyát, szenteltvizet és tömjént: majd visszakeríti ő az anyja gyűrűjét.

Ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, hét nap s hét éjjel meg sem állott, s akkor ért egy sűrű rengeteg erdőbe. Sűrű rengeteg erdőben volt egy kicsi ház. Gondolta, hogy bemegy, szállást kér éjszakára. Bemegy a kicsi házba, s hát ott nem volt senki más, csak egy öregasszony. Köszön neki:

– Adjon Isten jó estét, öreganyámasszony!

– Adjon Isten, édes fiam, hát te hogy merél ide jönni?

– Nem tudom én, öreganyámasszony, miért ne mertem volna. Elfáradtam, s bejöttem, ha szállást adna éjszakára.

– Istené a szállás, fiam. De tudod-e, hogy az én fiam, a Megölő Istéfán, aki már 366 lelket pusztított el, bizony mondom néked, te léssz a 367-edik, mihelyt hazajön.

Mondá a fiú:

– Nem bánom én, öreganyám, hadd pusztítson el engem is, egy életem, egy halálom, úgyis eladott az ördögnek az édesanyám.

Hát jól van, gondolta magában az öregasszony, s ágyat vetett neki. Aludjék legalább, amíg hazakerül a Megölő Istéfán.

Még jól el sem szenderülhetett, jő haza Istéfán. De halljátok-e, ez olyan magas ember volt, hogy térdre ereszkedett, s csak úgy tudott bejönni az ajtón. Jó estét sem mondott az anyjának, leült az asztal mellé, s kérdezte:

– Van-e vacsora, anyám?

– Van fiam, van – mondta az öregasszony, s tálalt egyszeribe. – Egyél, fiam, egyél!

Mikor éppen enni akart volna a Megölő Istéfán, meglátja az ágyban a szegény diákot. Kérdi az anyját:

– Ki s miféle ember légyen ez, anyám?

– Szegény utazó diák – mondja az öregasszony. – Ne bántsd, édes fiam, úgyis eladta már az anyja az ördögnek.

– No, ha eladta, költse fel, hogy vacsorázzék velem. Még úgysem vacsoráztam olyan emberrel, akit az ördögnek eladtak.

Fölkölti az öregasszony a diákot, odaülteti az asztalhoz, s kínálja Istéfán:

– Egyél, öcsém, egyél! Hallottam, hogy az anyád eladott az ördögnek, úgysem eszel sokáig.

Ettek-ittak, vígan voltak. Aztán lefeküdtek, s aludtak reggelig, mint a bunda. Akkor ismét jól megtraktálta Istéfán a diákot. Kikísérte a rengeteg erdőből. Ottan beléállította egy útba, s mondta neki:

– No, öcsém, ebből az útból ki ne állj! Ne nézz se jobbra, se balra! Menj egyenesen, s ha nem sajnálod a lábadat, egy hétre, kettőre elérsz a pokol tornácához.

Megköszönte a diák Istéfánnak iránta való nagy jóságát. Ment az úton egyenesen. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Hetedik nap estére megérkezett a pokol tornácához. Ott elévette a tömjént, a szenteltvizet, a szentelt gyertyát. A gyertyát meggyújtotta, s bevilágított a pokol kapuján. A szenteltvizet belocsolta. A füstöt beeresztette. Hát, Uram, Isten, egyszerre csak szaladnak az ördögök kifelé nagy sereggel, s könyörögnek a diáknak, oltsa el a gyertyát, ne locsoljon a vízzel, ne eregesse be a füstöt, mert különben mind elpusztulnak, még egy fia ördög sem marad élve.

Azt mondja a diák:

– Hozzátok vissza hát az anyám mátkagyűrűjét, tőlem aztán élhettek, míg a világ s még két nap.

Belefújt Plutó a sípjába, s ahány ördög volt a pokolban, mind elé termett. Kérdi:

– Kinél van a mátkagyűrű? Adja elé!

De valamennyi azt felelte, hogy nála nincs, ő sohase látta. Mondja Plutó:

– Még egyszer mondom, adja elé, akinél van, mert sorban megvizsgálom valamennyit, s akinél megtalálom, a Megölő Istéfán ágyába fektetem.

No hiszen, egyéb sem kellett az ördögöknek, megijedtek szörnyen. Egyszeriben tűvé tettek mindent, fölkajtatták a pokolnak minden zegét-zugát, de a mátkagyűrűt bizony nem találták.

– Valamennyi ördög itt van?! – rikkantott nagy mérgesen Plutó.

Abban a szempillantásban elébiceg egy sánta ördög, s mondja Plutónak:

– Jelentem alássan, felséges királyom, most jövök a földről.

– Hát te ott mit kerestél?! – kérdezé Plutó.

Felelt a sánta ördög:

– Annak az asszonynak a fiáért voltam, aki a templomban nekem adta a gyűrűjét, s nekem ígérte a fiát is. De bejártam az egész világot, s meg nem találtam.

– No, azt kereshetted – mondá Plutó. – Egyszeriben add vissza a gyűrűt, s mondj le erről a fiúról!

A sánta ördög elévette a gyűrűt, odaadta a diáknak. Ez meg vette a gyertyát, szenteltvizet, tömjént. Indult nagy örömmel hazafelé.

Hazafelé mentében betért Megölő Istéfánhoz, s ott maradott nála éjszakára.

– No, öcsém – mondá Istéfán –, megtaláltad-e a pokol tornácát?

– Én meg – mondá a diák.

– Hát a gyűrűt visszakaptad-e?

– Vissza én.

– Hát az én ágyamról hallottál-e valamit?

– Hej – mondta a diák –, hallottam biz én. Ha a te ágyad nincsen, talán vissza sem adják az anyám gyűrűjét. Azzal ijesztette Plutó az ördögöket, hogy ha szépen elő nem adják a gyűrűt, akinél megtalálja, a te ágyadba fekteti.

– Ejnye – mondta Megölő Istéfán –, cudar egy ágy lehet az én ágyam. Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle. Az ördögtől visszaváltottad az életedet, de ha kedves neked, menj vissza a pokolba, igazítsd el, hogy ne fektessenek engem abba az ágyba.

– Jól van – mondja a diák –, csak azt mondja meg nekem kigyelmed, hogy az első embert, akit elpusztított, bottal verte-e agyon, vagy késsel ölte meg?

Felelt Istéfán:

– Nem öltem én meg egy embert sem késsel, öcsém. Mind bottal vertem agyon.

– Hát megvan-e az a bot, amelyikkel az első embert agyonütötte? Hogyha megvan, adja ide nékem.

– Megvan, öcsém, megvan.

Egyszeriben ment Istéfán, elékereste a botot. De az már csupa lyuk volt, úgy megette a szú. Nézi, nézi a diák, s kérdi Istéfánt:

– Miféle fa lehet ez a bot?

– Ez vadalmafa, öcsém – feleli Istéfán.

– Jöjjön velem! – mondá a diák. – Hozza a botot!

Volt az erdőben egy nagy kőszikla, annak fölmentek a tetejébe. Kőszikla tetején volt egy repedés, olyan széles, hogy éppen a bot belefért. Mondja a diák:

– Szúrja belé a botját, Istéfán bácsi!

Istéfán beleszúrta.

– Mostan menjen le a szikla aljába, ottan van egy csorgós kút. Mondjon el ott 366 imádságot, annyit, ahány embert azzal a bottal agyonvert. Aztán merítsen vizet a kútból, vigye föl a szikla tetejébe, öntözze meg a bot tövét, s addig öntözze a botot, amíg ki nem sarjadzik, amíg a botból ismét almafa nem lesz, s míg az almafa ismét almát nem terem.

Azzal otthagyta Istéfánt, s ment egyenesen haza. Hej, örült az édesanyja, aki már elsiratta a fiát. Azt hitte, hogy ottveszett a pokolban. De örültek a népek is, s egyszeriben megválasztották papnak. Azt mondták:

– Ilyen pap kell nékünk, aki az ördögtől sem fél.

Telt-múlt az idő, s nagy híre volt a papnak az egész országban. Nem is hagyták sokáig a falujában. Megválasztották püspöknek. Egyszer a püspök elindult nagy kísérettel, s amint mentek, éppen az alatt a kőszikla alatt haladtak el, amelyiknek tetejében a Megölő Istéfán a botot ültette volt. Visszafordul a kocsis, s mondja a püspöknek:

– Nézze, nézze, excellenciás uram, de szép almafa van a szikla tetején!

Fölnéz a püspök a szikla tetejére, hát csakugyan ott van egy szép kicsiny, kerek almafa, s a kerek almafának minden ága tele szép piros almával. Gondolkozik a püspök, s eszibe jut, hogy hiszen járt ő már erre, amikor diák volt.

Az ám, hiszen ezt a fát a Megölő Istéfán ültette. Megállította a hintaját, leszállott, s kimentek mindnyájan a szikla tetejére. Kérdi a püspök:

– Hol vagy, Megölő Istéfán?

Hát ott feküdt nem messze a fától Megölő Istéfán. Felelt nyöszörögve:

– Itt vagyok.

– Ismersz-e engem, Megölő Istéfán?

Megölő Istéfán nézte a püspököt, de meg nem ismerte.

– No, hát tudd meg, én voltam az a diák, aki neked mondta, hogy ültesd ide a botodat. Látom, hogy a szavamat megfogadtad. Botod kisarjadzott, s alma terem rajta. Megölő Istéfán, mostan már meghalhatsz, feloldozlak minden bűnöd alól.

Ahogy ezt mondta a püspök, behunyta a szemét Megölő Istéfán. Nézik, s hát meghalt. Eltemették mindjárt az almafa alá. Azzal a püspök továbbment, s ma is él, ha meg nem halt.

A MOLNÁR LEÁNYA

Volt egyszer egy gazdag molnár s ennek egyetlenegy leánya. Elmegy a molnár feleségével lakodalomba, s a leányt otthon hagyják házőrzőnek. Amint otthon üldögélne, csak beállít tizenkét tolvajlegény, s azt mondják a leánynak, hogy egyszeriben bort teremtsen nekik, ha az élete kedves.

Haj, megijed a leány, édes Jézusom, fog egy kártyust, s azzal lemegy a pincébe. De a pince ajtaja zárva volt, s az ablakon kellett hogy bemásszon. Mikor jó ideig lenn volt, kikiált az ablakon a tolvajoknak:

– Jöjjenek csak ide kietek, s másszanak bé az ablakon, mert nem tudom a hordót csapra ütni!

A tolvajok oda is mennek, s elkezdenek egyenként az ablakon bemászni. A leány pedig ezalatt elékapott egy faragó fejszét, s ahogy egy tolvaj bedugta fejét az ablakon, mindjárt lenyisszentette, s a testét behúzta a pincébe. Tizenegy tolvajnak elvágta a nyakát, de a tizenkettedik valahogy bé talál nézni, meglátta, hogy társai milyen csúful jártak, s hirtelen visszakapta a fejét. De mégsem ránthatá vissza idejében, mert a feje tetejéből egy darabot lenyisszentett a leány.

Uzsgyi neki, vesd el magad! megfutamodott a tizenkettedik tolvajlegény, s hazáig meg sem állott.

Telik-múlik az idő. Eltelik egy esztendő. Egyszer csak egy legény jő a molnárhoz, s kéri, hogy fogadja meg szolgának. A molnár bizony meg is fogadja.

Szép volt, ügyes volt a legény, a molnár leánya bizony belé talált habarodni. No, ha úgy, bizony a legény mindjárt meg is kérte a kezét, s a molnár azt mondta:

– Ásó, kapa válasszon el egymástól!

Nagy lakodalmat csaptak, s azzal az éfiú pár elköltözött a legény hazájába.

Amint mentek, mendegéltek, egy nagy rengeteg erdőbe értek.

Azt mondja az éfi ember:

– Hallod-e, feleség, üljünk le egy fa alá.

– Én bizony nem is bánom, hallá-e.

Azzal leültek.

Az éfi ember most a fejét a felesége ölébe hajtotta, s azt mondja neki:

– Feleség, nézz egy kicsit a fejembe.

Néz az asszony, néz az ura fejibe, s hát Szűz Mária, Szent József, a feje teteje le van nyisszentve. No, ő ugyan megtalálta a párját. Ez éppen az a tolvajlegény, akinek ő a feje tetejét lenyisszentette volt. Bizonyosan azért vette feleségül, hogy megölje őt. Aj, teremtő szentatyám! De megijedt az éfi asszony szörnyűségesen, s a szíve úgy elfacsarodott, hogy a könnye is hullani kezdett.

Egyszer csak megszólal a tolvaj:

– Hé, feleség, mit csinálsz? Talán bizony sírásnak eredtél? Mintha könny hulldogálna a fejemre.

– Dehogy az, dehogy az – mondá az asszony –, nem lássa kied azt a darab felleget az égen? Bizonyosan abból csepegett az eső.

No, jól van, ez ennyiben elmarad. Továbbmennek, s másnapra kelve szépen hazaérnek.

Azt mondá otthon a legény:

– No, te molnár leánya! Imádkozz az Istenednek, mert mindjárt szörnyű halált halsz. Ha nem sajdítanád, tudd meg, hogy én vagyok az a híres tolvajlegény, akinek te a feje tetejét lenyisszentetted. Készülj a halálra!

Azzal csak beszólítá az anyját, s azt mondá neki:

– Gyújtson be jól a kemencébe, anyó, itt van az a fejérnép, ki nekem a fejem tetejét lenyisszentette volt.

– Itt van-e? No, hála legyen Durumónak* – mondá a vén boszorkány –, csakhogy elhozhatád!

A tolvaj most a molnár leányát két kezénél fogva a kemence lábához kötötte, azzal elment az erdőbe vadászni, s az anyjának meghagyta, hogy jól megrakja a kemencét, ő haza jő, mire a tűz leszakad…

Hej, sírt a leány, keservesen sírt, hogy neki most ilyen csúfos halállal kell meghalnia. Mert hogy azt a kemencét neki melegítik, az már szent igaz.

Egyszer csak kimegy a szobából a vén boszorkány, s egy kicsi idő múlva egy leányka jő be.

Azt mondja neki a molnár leánya:

– Hallod-e, te leányka, oldozd fel a kezemet, s neked adom a nyakamról a gyöngyömet.

Mondja a leányka:

– Én bizony jó szívvel, mért ne?

Sohasem volt neki olyan szép gyöngye, amilyent most kap. Eloldja a kötelet, a leány neki adja a gyöngyét, aztán nagy hirtelen egy csutakot felöltöztet az ő gúnyájába, s azzal kiszalad a tolvaj házából.

Jön be a vén boszorkány, de észre sem vette, hogy a leány megszökött, csak harizsált* a penetőjével* a kemencében. Jön haza a fia is, s kérdi:

– Leszakadt-e már a tűz, anyó?

– Le biz’ az, édes fiam, most már vetheted is bé.

Fordul a tolvaj a leánynak, megfogja – hát láss csudát! –, nem leány az, hanem csutak!

Hej, lett nemulass! Hová lett a leány?! A vén boszorkány esküdözött, hogy a tűz lángja vesse föl, ha érti ezt a boszorkányságot.

– No, ha nem, bizony akkor kendet fel is veti a tűz lángja, ha vissza nem kerül ide az a fejérnép!

No, most utána a leánynak! Mindjárt eléhívá a társait, s tizenkettedmagával elindult a leány után. Mentek, mendegéltek a nagy rengetegben, s mikor jó darabot mentek, egy nagy burtukos* fa alá telepedtek.

Amint ott üldögélnének, megszólal egy tolvaj:

– Hátha az a fejérnép éppen a fejünk felett van?

– Ugyan ne beszélj olyan oktalanságot! – mondja egy másik. Fogja magát az első, s a vasvillájával felszúr a sűrű lombok közé. Hát, édes Jézusom, egy csepp vér lecseppen.

– No, látjátok, nem mondám-e?

– Lehet az madár is.

– Ha madár, bizony akkor le is karikázik onnét.

S ebben a minutában csakugyan le is karikázott egy veréb.

Még sincs a fán az a fejérnép. Ebben megnyugodtak. Pedig ott volt az, Isten, Krisztus úgy segéljen. Mert az úgy esett, hogy a leány már messziről meglátta a tolvajokat, s nagy hirtelen felmászott arra a burtukos fára, míg a tolvajok elhaladnak. A vasvillával éppen az ő talpába szúrtak, de hogy történt s hogy nem, valami száz lépésről egy vadász éppen akkor lőtt nyilával a verébre, s mikor a leány talpából a vér kicseppent, a veréb is lepottyant.

A tolvajok hát továbbmentek, a leány is, mikor jól eléhaladtak, leszállott a fáról, s egy nagy kerülővel kikerült a rengetegből, s éppen a falujok határára jutott.

Amint a réten futna nagy lelkendezve, visszanéz, s hát látja, hogy a tizenkét tolvaj csak felüté a fejét a rengeteg szélén. Fut a leány, mintha a szemét kivették volna. Egyszer csak megszólítja valaki:

– Hová futsz, keresztlányom?

Odanéz a leány, s hát csakugyan az ő keresztapja. Éppen szénát rakott a szekerére.

Elbeszéli nagy lelkendezve, hogy így s hogy úgy, tizenkét tolvaj kergeti, mit csináljon, merre tekeredjék!

Mondja a keresztapja:

– Feküdj a szekér derekába, szénát rakok reád, s bizony meg nem találnak.

A leány bele is fekszik, s a keresztapja jól betakarja, s még rak is fölébe vagy három sor szénát.

De mikor éppen indulóban voltak, odaér a tizenkét tolvaj, s kérdik, hogy nem látott-e egy ilyen s ilyen leányt.

– Nem én!

– No, ha úgy – mondá a tolvajok vezére –, akkor menjünk is vissza, többet ne keressük. “Járjon békóba,* míg a nyűg* elkészül.”

S visszafordultak. Az ember pedig szépen hazaeregélt, s a szénás szekérrel behajtott a molnár komájához. Kifut a molnár, s kérdi:

– Kied mit hozott nekem, koma?

– Egy szekér szénát.

– Van nekem elég, hál’ istennek.

– Többhöz több kell – mondá a molnár komája, s azzal az udvar közepére mind lehányta a szénát.

– “No, ez bizonyosan megbolondult!” – mondá a molnár magában.

Hej de csak megfogott* a szava, mikor a szekér derekából kipattant a leánya! Kifut a felesége is a házból, s összeveri a tenyerét.

– Jaj, szerelmes gyermekem, hogy jöttél haza ilyen hamar?!

Elémondja a leány nagy sírva, hogy milyen emberhez talált ő férjhez menni. De volt aztán öröm, nagy vigasság. Ennek az örömére mindjárt össze is adták a leányt egy molnárlegénnyel, s csaptak olyan lakodalmat, hogy a sok bor s mindenféle jó lé az alsó malomtól a felsőig folyt, de még a víz is felfelé folyt jókedvében.

Aki nem hiszi, járjon utána!

MI VAN A LÁDIKÓBAN?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két nevendék leánya. Az egyiket Terkának hívták, a másikat Boriskának.

Sokat búsult, sírt a szegény özvegyasszony, mert mikor volt kenyér a háznál, mikor nem. De nem bánta volna az éhezést sem, csak a nagyobbik leánykája ne lett volna olyan világ restje. Egész nap a porban üldögélt, játszadozott ez a leányka. Szép szó, csúf szó nem használt neki.

Na, hanem annál serényebb, dolgosabb volt a másik. Reggeltől estig a keze meg sem állott. Tett-vett, dolgozott, mint éppen egy nagyleány.

De hiába, mégiscsak nagy szegénységben éltek. Azt mondta egyszer Boriska az édesanyjának:

– Édesanyám, én elmegyek szolgálónak. Talán megsegít az Isten, s a kigyelmed sorsa is jobbra fordul.

Sírt a szegény asszony, hogy inkább az idősebbnek kellene elmenni. Hogy ő még nagyon kicsike a szolgálatra. De Boriska addig kérte az édesanyját, hogy mégiscsak eleresztette:

– Hát csak eredj, édes leányom, segítsen az Isten!

Ment, mendegélt Boriska hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül, s hát amint mendegélne, egyszerre csak keserves nyöszörgést, vinnyogást hall. Megy arrafelé, vajon mi lehet? Hát egy szegény kutya fetrengett a fűben, s mind csak a lábát nyalogatja. Ahogy meglátta Boriskát, megszólítja:

– Ó, te leányka, te, segélj rajtam, megáld érette az Isten! Nézd, tövis ment a talpamba, húzd ki onnét!

Mondá Boriska:

– Kihúztam volna én, te szegény állat, ha nem is szóltál volna – s szépen kihúzta a tövist a kutya lábából. Kendőjéből lehasított egy darabot, s a sebet bekötötte.

Hálálkodott a kutya:

– Köszönöm, te jó leányka, még majd meghálálom a te jóságodat.

– Jól van – mondta Boriska –, Isten áldjon meg!

S amint továbbment, még mosolygott magában, hogy ugyan mi javára lehet neki egy kutya.

Amint ment, mendegélt tovább, halljatok csudát, az út szélén egy szőlőtőke szólította meg, amely úgy tele volt gizgazzal, hogy alig látszott attól.

– Te szegény leány, te – mondá a szőlőtőke –, szedd le rólam ezt a sok gizgazt, hadd teremjen énrajtam is szőlő, bizony nem bánod meg!

Boriska nem kérette magát. Megtisztogatta a szőlőtőkét, s hát ez egyszerre csak neki elevenedett a nagy tisztaságtól. Hálálkodott a szőlőtőke is, hogy majd így, majd úgy megszolgálja jóságát, de Boriska jóformán rá se hallgatott, ment, mendegélt tovább.

De alig ment egy hajításnyira, egy kúthoz ért, amely tele s tele volt szeméttel.

– Te kisleány – szólította meg a kút –, merd ki belőlem a szemetet, hadd ihassák vizemet a vándor emberek.

Boriska egyszeriben kimerte a szemetet, s hát csak tele lett a kút friss forrásvízzel, s olyan tiszta volt a víz, hogy Boriska szépen láthatta a képét benne. Megköszönte a kút is a kisleány jóságát, s biztatta, hogy jótétel helyébe jót várjon, nem feledkezik meg róla.

Boriska nem szólt semmit, csak továbbment, s mosolygott magában: ugyan mi segítségére lehetne egy kút.

De még egy jó futamodásnyira sem ment, egy összevissza repedezett kemencét talált, s kérte ez is: sikálja be a repedéseit, bizony megszolgálja.

Boriska egyet sem kérette magát, hamarosan megsikálta a kemencét, s csak mosolygott most is magában, mikor a kemence elkezdett hálálkodni:

– Köszönöm, te jó leányka, majd meghálálom a jóságodat.

Eközben estére vált az idő, s szegény Boriska megijedt erősen: jaj, Istenem, mi lesz belőle, merre menjen a nagy sötétségben. Nézett erre, nézett arra, s hát egyszerre csak gyönge világ villant meg a koromsötétségben: gyertya fénye egy ház ablakában. Megbátorodott szívvel sietett a ház felé. Mikor az ajtó elébe ért, egy kicsit megszeppent: hátha nem lesz jó bemenni.

– Mindegy – mondá a leányka –, egy életem, egy halálom, bemegyek.

S bement. Hát a tűzhelyen egy olyan vénasszony kucorgott, hogy az orra a térdét verte. Megijedt Boriska, de összeszedte a bátorságát, s köszönt illendőképpen:

– Adjon isten jó estét, öreganyó!

– Adjon isten neked is, leányka! Hát te ugyan bizony hol jársz itt, ahol a madár se jár?

Megmondta Boriska, hogy ő bizony szolgálatot keres.

– Na, éppen jókor jöttél, mert szolgálót keresek – mondá az öregasszony. – Nálam három nap egy esztendő. Egyéb dolgod nem lesz, csak főzz egyszer ennem mindennap, s kora reggel két szobát söpörj ki, de a harmadikba be ne tekints, mert bizony jaj lesz akkor neked.

Jól van, Boriska ráállott, ott maradt szolgálónak. Reggel korán kelt, s mire a vénasszony fölébredt, már kisöpörte a két szobát.

A harmadikban feküdt a vénasszony. Boriska nem is nézett a szoba felé. Még akkor sem, mikor a vénasszony elment hazulról. Odajárt, a jó isten tudja, hová, de Boriskának eszébe sem jutott, hogy betekintsen a szobába: vajon mi lehet ott. Bizony nem sok leányka állotta volna meg az ő helyében. De meg aztán egyéb gondja is volt Boriskának, mert az öregasszony, mikor elment hazulról, így szólt hozzá:

– Hallgass ide, leányka! Estére nekem olyan pecsenyét készíts, hogy az sült is legyen, főtt is legyen, de azért nem készült sem kemencében, sem kemence előtt, sem tűzhelyen, sem tűzön, sem lángon.

Szegény Boriska! Búsult, töprenkedett, csakhogy sírva nem fakadt! Hogy tudjon ő ilyen ételt készíteni?! Inkább szép csöndesen elillan ebből a házból, úgyis látja, hogy itt egy krajcárérőt sem szolgálhat. Amint így évelődnek szegény feje, egyszerre csak – mit gondoltok, mi történt? – megszólal a kemence:

– Hallod-e, te kisleányka, te, egyet se búsulj, ne évelődj. Tudom én, hogy ki vagy te. Te vagy az, aki jót tettél egy társammal. Hát tedd föl csak a húst a hátamra, ott nem lesz sem bennem, sem előttem, sem a tűzön, sem a lángon, s mégis addig fő, míg a leve elpárolog, aztán piros ropogósra sül.

Boriska úgy tett, ahogy a kemence mondta, s hát ennek csakugyan igaza volt. Estére olyan ropogós pecsenyét adott fel a vénasszony asztalára, hogy ennek szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Mérgelődött is magában, hogy így kifogott rajta ez a csöpp leányka, s másnap már jó hajnalban fölkelt, hátha ágyban találná Boriskát, s valahogy beleköthetne. De Boriska már rég fölkelt, s söpörte a szobákat. Estére ismét pompás pecsenyét adott fel, harmadnap este nemkülönben. Mikor aztán a vénasszony fölkelt az asztaltól, mondá Boriskának:

– Na, Boriska, hozzád hasonló leányra még nem akadtam, akiben semmi hibát ne lehessen találni. Meg is érdemled, hogy a béreden felül még meg is ajándékozzalak. Ihol, itt van két kis ládikó, válaszd azt, amelyik neked jobban tetszik.

Ütött-kopott volt az egyik láda, cifra a másik. Azt mondá Boriska:

– Nem választok én, öreganyó, magára bízom.

De most még jobban ámult-bámult az öregasszony.

– No, hallod-e, szerencséd, hogy nem választottál. Te bizonyosan a cifrát választottad volna, s akkor ugyancsak megjárod.

Még az éjjel ott hált Boriska, reggel pedig illedelmesen elbúcsúzott az öregasszonytól, s ment hazafelé. Nem is nézte, mi van a ládikóban. Amint ment, mendegélt hazafelé, útban találta ismét a kemencét, amelyet megsikált volt. Telides-tele volt az mindenféle pompás kaláccsal. De bizony nem engedte továbbmenni Boriskát, amíg ki nem szedett belőle egy jó csomót.

Továbbmenve, a kúthoz ért. Ez is megszólította:

– Nézz belém, hadd hálálom meg a jóságodat!

Boriska belenézett, s még százszor szebb lett, mint volt annak előtte. Pedig azelőtt sem volt ám csúnya.

Ment tovább, s most meg a szőlőtőke állította meg. Tele volt gyönyörűséges szép fürtökkel. Ez sem engedte továbbmenni, míg le nem szedett róla egy kötényre valót. Már-már sok is volt a jóból, de még egyéb is várt reá. Ihol ni, szalad elébe víg ugrándozással a kutya (kutya baja sem volt a lábának), a szájában egy sült nyulat cepelt (bizonyosan a megsikált kemence sütötte meg szívességből), s hiába szabadkozott Boriska, el kellett, hogy fogadja az ajándékot.

Alig bírta haza a sok minden jót. Bezzeg volt otthon ámulás-bámulás, mikor betoppant a temérdek sok kaláccsal, szőlővel meg a sült nyúllal! De hát még mikor a ládikót felnyitották! Valami tündérséges ládikó lehetett ez, mert annyi sok drága kincs, gyűrű, fülbevaló, selyemruha, arany-, ezüstpénz jött ki belőle, mintha csak egy nagy hombár lett volna, s nem amolyan icipici kis ládikó.

Hej, édes jó Istenem, bezzeg örült a szegény özvegyasszony! Sírva sírt szertelen nagy örömében. Hanem Terka, ő bizony nem örült. Pedig Boriska testvériesen megosztozott vele mindenből.

“Hiszen, jól van – gondolta magában Terka –, amit hoztál, annak fele az enyém, de most majd én is elmegyek ahhoz az öregasszonyhoz, hanem én bizony nem osztozom meg veled, s mégis csak több kincsem meg ruhám lesz nekem!”

S csakugyan, Terka még aznap útnak indult. Boriska jól megmagyarázta, hogy merre menjen, s Terka éppen azon az úton haladt. Hogy, hogy nem, elég az, hogy ő is talált egy kutyát, amelynek tövis volt a lábában. De hiába kérte, hiába vinnyogott keservesen, nemhogy kihúzta volna a tövist a lábából, de még nagyot rúgott rajta. Rábukkant a gizgazos szőlőre, a szemetes kútra, az összevissza repedt oldalú kemencére, de bizony egyiknek sem hallgatta meg a kérését. Majd még dolgozik ingyen! Bár csak azt a három napot kibírja valahogyan az öregasszonynál.

Rá is talált az öregasszony házára, ez fel is fogadta szolgálónak, de már első reggel a vénasszony korábban kelt föl, s Terka még javában horkolt. Mikor aztán nagy nehezen fölébredt, nem is hallgatott a vénasszonyra, hogy mit rendelt vacsorára. Azt hitte, elég, ha tüzet csinál, a húst meg fölibe teszi. Kész is volt már délre a pecsenyével, s délután föl s le sétálgatott az udvaron.

Jön haza este a vénasszony, föladatja a vacsorát, de bizony nem ízlett. Látszott rajta, hogy nem a kemence hátán sült. Az ám, de nem is szólalt meg a kemence Terkának úgy, amint megszólalt volt Boriskának.

Másodnap, harmadnap megint csak olyan pecsenyét adott föl Terka, hogy meg sem ízlelte az öregasszony. Hanem azért neki is elévett két ládikót, s azt mondá:

– Lusta voltál, rossz voltál, de azért csak válassz a két láda közül! Melyik kell: a kopott vagy a cifra?

Bezzeg hogy a cifrát választá. Gondolta, ha a Boriska ütött-kopott ládájában annyi sok kincs volt, mennyi lehet még ebben a gyönyörű szép ládikóban.

S sietett haza, ment, mint a szél. Útközben találta a kemencét, s az tele is volt mindenféle jó kaláccsal, de mikor ki akart belőle szedni, a kemence jól összeégette a kezét; a kútból is akart inni, de ennek meg olyan forró volt a vize, hogy összeégette a száját; a szőlőtőkén is volt szőlő, de olyan magasan, hogy csak a létráról lehetett volna fölérni, márpedig létra itt nem volt; a kutya is eleibe szaladt a sült nyúllal, de mikor el akarta venni, jól megharapta a kezét.

De Terka hamar megvigasztalódott. Feledte a keze, szája összeégését, feledte a kutya harapását, csak a ládára gondolt, csak az legyen tele, mint a Boriskáé. Még sebesebben nekiiramodott a menésnek, s estére csakugyan haza is ért. Hej, hogy fog majd irigykedni Boriska, s hát mekkora lesz még a bosszúsága, ha ő majd egy kötő nem sok, annyit sem ad neki! Na hiszen, hirtelen volt az öröm. A ládikót fölnyitotta, de mi volt benne, istenem, mi volt! Mindenféle ringy-rongy s aközött egy kígyó. Bezzeg hogy kidobták a ládikót kígyóstul, mindenestül.

… Ha a ládikót ki nem dobták volna, az én mesém is tovább tartott volna.

ÜSSED, ÜSSED, BOTOCSKÁM!

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét volt, volt egyszer egy szegény favágó ember. De olyan szegény volt ez az ember, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Hajnaltól estélig vágta a fát az erdőben, de az ebédje s a vacsorája száraz kenyér volt s a bele.

Hát egyszer, amint falatoznék egy fa tövében, honnét, merről, nem látta: elég az, hogy csak elejébe állított egy ősz öregember, s egy falás kenyeret kért tőle Isten nevében.

– Jó szívvel – mondá a szegény ember –, mert látom, hogy kigyelmed még nálamnál is szegényebb – azzal kettétörte a kenyerét, s felét az öregembernek adta.

– No, te szegény ember – mondá az öreg –, tudd meg, hogy én a jók jutalmazója s a rosszak büntetője vagyok. Megosztottad velem a kenyeredet: jótételért jót várj!

“Ugyan – gondolta magában a favágó –, mi jót várhatok én ettől az öregembertől?”

Eközben az öreg kihúzott a tarisznyájából egy abroszt, s azt mondta:

– Neked adom ezt az abroszt, te szegény ember. Ha megéhezel, csak szólj neki: terülj, terülj, abroszkám! – s egyszeriben terített asztalod lesz, s annyi étel-ital s mindenféle jó, amennyit csak a szemed-szájad kíván.

Megköszönte a szegény ember az ajándékot, elbúcsúzott az öregtől, s aztán elindult hazafelé. Gondolta magában, hogy ha nem is mondott igazat az öregember, az abrosz is ér valamit. No hiszen majd megpróbálja, csak megéhezzék.

Az ám, nem kellett sokáig várni, hogy megéhezzék: egyszerre csak muzsikálni kezdett a gyomra. Éppen akkor ért egy korcsma elé, gondolta, bemegy oda, s ott kipróbálja az abroszt. Bement, leült az asztal mellé, elévette az abroszt, s mondta neki: terülj, terülj, abroszkám!

Hát, uramteremtőm, az abrosz egyszeriben ráterült az asztalra, s abban a minutában tele volt étellel-itallal. Volt azon fehér cipó, malacpecsenye, túrós palacsinta, töltött káposzta, töltött tyúk, vörösbor, fehérbor, mézes pálinka.

Szalad hozzá a korcsmáros, összecsapja a kezét, s kérdi:

– Hát kend hol találta ezt a csudaabroszt?

Elmondja a szegény ember, hogy ki adta neki.

De bezzeg jó barátságba keveredett vele a korcsmáros s a felesége. Ők is az asztalhoz telepedtek, s ettek-ittak, vígan voltak. A szegény ember nem is ment tovább, ott maradott éjszakára. A korcsmárosné ágyat vetett neki, s megvárta, míg elalszik a szegény ember.

Hiszen csak ezt várta. Ahogy a szegény ember elaludt, kilopta a tarisznyából az abroszt, hamarosan éppen olyant csinált, s kicserélte a szegény emberével.

Reggel továbbment a szegény ember, s meg sem állott hazáig. Mondja otthon nagy örömmel a feleségének:

– No, asszony, vége a szegénységünknek, kaptam egy olyan abroszt, hogy csak egyet szólok neki, s annyi rajta az étel-ital, hogy a falunak is elég volna!

– Ó, hallá-e – mondá az asszony –, ne helytelenkedjék, talán csak nem ment el az esze!

– No, ha nem hiszed, mindjárt megmutatom.

Egyszeriben elévette az abroszt, s szólt neki:

– Terülj, terülj, abroszkám!

Annak ugyan mondhatta ezerszer is, sem nem mozdult, sem nem terült, ételnek-italnak híre sem volt.

– Lássa, lássa – mondá az asszony –, minek helytelenkedik! Jobb volna, ha visszafordulna az erdőbe, s vágná a fát. Egy bétevő falás sincs a háznál.

De így s de úgy, erősködött a szegény ember, ez az abrosz terült már egyszer. Meg sem gondolta, hogy az ő csudaabroszát elcserélték a korcsmában.

Visszament nagy búsan az erdőbe, vágta a fát, mint annak előtte, déltájban letelepedett egy fa alá, elévette a száraz kenyeret, s gondolkozott, vajon eljön-e még az az ősz öregember.

Bezzeg hogy eljött, s Isten nevében egy falás kenyeret kért tőle.

– Én jó szívvel, öreg – mondá –, pedig nagy bánatot okoztál nekem. Csak egyszer terült az abrosz, többször nem, pedig ezerszer is mondtam: terülj, terülj abroszkám!

– No bizony, ha nem terült – mondá az öreg –, akkor nem is az az abrosz, amelyet én adtam. Kicserélték bizonyosan. Hanem várj csak, adok én neked most egy bárányt. Ennek csak annyit mondj: táncolj, táncolj, báránykám, s úgy hull az arany a gyapjából, mint a záporeső. De vigyázz rá, nehogy ezt is ellopják.

Azzal csak kihúzott egy fehér gyapjas báránykát a tarisznyájából, odaadta a szegény embernek, s eltűnt az ősz öregember, mintha a föld nyelte volna el.

A szegény ember egy ág nem sok, annyit sem vágott többet, indult nagy örömmel hazafelé. De megint csak betért a korcsmába, s eldicsekedett a korcsmároséknak, hogy milyen bárányt ajándékozott neki az öregember.

– Hadd lám – mondta a korcsmáros s a felesége –, csakugyan igaz-e?

Szól a szegény ember a báránynak: táncolj, táncolj, báránykám! Hát – halljatok csudát! – hullott a gyapjú közül az arany, mint a záporeső.

– Csak szedjék kentek, szedjék – biztatta a szegény ember a korcsmárost s a feleségét –, nekem úgyis akkor lesz pénzem, amikor akarom!

Hanem a korcsmáros s a felesége nem elégedtek meg ezzel, éjjel, míg a szegény ember aludt, ellopták a bárányt, s másikat állítottak helyébe, szakasztott olyant.

Bezzeg hogy mikor a szegény ember hazaért, s szólt a báránynak: táncolj, táncolj, báránykám! csak bégett keservesen, de bizony nem perdült táncra.

Káromkodott a szegény ember, sírt a felesége, s mind azon kesergett, hogy az ura megháborodott elméjében.

Visszament a szegény ember az erdőbe, de olyan erős nagy bánat nehezedett a szívére, hogy a munkájának sem volt semmi látszatja. Délben leült egy fa alá, elévette a kenyeret, de enni sem tudott a nagy bánattól s bosszúságtól. Hát amint keseregne magában, csak előtte áll megint az ősz öregember, de most nem kért tőle kenyeret.

– Búsulsz úgy-e, szegény ember? – kérdé az öreg. – Ellopták a bárányodat is, úgy-e? Hát tudd meg, hogy a korcsmárosék lopták el az abroszt is, a bárányt is. De ne búsulj, még egyszer segítek rajtad, mert olyan jó szívvel voltál irántam. Nesze, adok neked egy botot. Menj a korcsmába, s szólj a botnak: üssed, üssed, botocskám! – s addig üti őket, míg elé nem adják az abroszt is, a bárányt is. Csak aztán jól vigyázz erre a botra, mert olyan bot ám ez, hogy egy ármádia katonát is agyonver, ha szólsz neki.

A szegény ember meg sem köszönhette a botot, az ősz öregember eltűnt. Indult ő is egyszeriben, s meg sem állott, míg a korcsmába nem ért.

Eleinte szép szóval próbálta, kérte: adják vissza az abroszt meg a bárányt, de mikor látta, hogy nem fog a szép beszéd, szólt a botnak: üssed, üssed, botocskám!

Hej, Uram, Jézus, ne hagyj el! – lett nemulass mindjárt. Supp-Supp! – ütötte, vágta a bot fejbe, hátba, ahol találta a korcsmárost is, a feleségét is, míg el nem nyúltak a földön.

Bezzeg visszaadták az abroszt is, a bárányt is.

De már most örült a szegény ember, csakhogy ki nem bújt a bőréből nagy örömében. Futott haza, mint a sebes szél, hadd lássa a felesége, hogy nem beszélt bolondot. Ahogy hazaért, szólt az abrosznak: terülj, terülj, abroszkám! –, s hát az abrosz csakugyan megterült, volt annyi étel s ital, hogy a falu sem győzte megenni, meginni. Azután meg a báránykának szólt: táncolj, táncolj, báránykám! – s hullott az arany, mint a záporeső.

Híre ment az egész országban, még azon is egy sánta arasszal túl, hogy a szegény favágónak milyen csudálatos abrosza meg báránykája van, s jöttek is csudájára mindenfelől, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények. Az ám, eljött még a király is. Azt mondta a király a favágónak:

– Hallottam a hírét a csudaabroszodnak s a csudabárányodnak, hadd lám, igaz-e, amit nekem beszéltek. De vigyázz az életedre, mert ha hiába bolondultam ide, karóba húzatom a fejedet!

Na hiszen, nem ijedt meg a szegény ember. Szólt az abrosznak: terülj, terülj, abroszkám! – s olyan ebéd kerekedett az asztalra, hogy a király is megkívánta, s evett-ivott, amennyi belé fért.

– No, most a bárányt, hadd lám! – parancsolta a király.

– Táncolj, táncolj, báránykám! – szólt a szegény ember, s táncolt a bárány, hullott az arany, hogy a királynak a szeme is káprázott belé.

– Jól van – mondá a király –, látom, hogy nem bolondítottad a népeket, hát most azt parancsolom neked, hogy holnap délre, mire én hazaérek, ott legyen a palotámban az abrosz is, a bárány is.

Megijedt a szegény ember: Istenem, Istenem, mit csináljon! Ha nem engedelmeskedik, karóba húzatja fejét a király.

Mert úgy tudjátok meg, hogy a király megirigyelte a szegény embertől az abroszt s a báránykát.

Búsult a szegény ember, évelődött, a szemét sem tudta lehunyni. Ő bizony – gondolta magában –, nem viszi a királyhoz sem az abroszt, sem a bárányt, s ha utána jőnek, majd szól a botjának!

Hát csakugyan, másnap este már jött az udvarmester tizenkét katonával, s parancsolta a szegény embernek, hogy induljon velük mindjárt, s hozza magával az abroszt is, a báránykát is.

– Megyek, megyek – mondta a szegény ember –, csak várjatok! – Azzal egyet suttintott a botjának: – Üssed, üssed, botocskám!

Nem kellett a botnak kétszer mondania – supp-supp! –, ütötte, vágta az udvarmestert, a katonákat, ahol találta. Szégyenszemre hazáig szaladtak, s nagy lelkendezve jelentették a királynak, hogy mi történt.

Hej, megmérgelődött a király! Összetrombitáltatta, ami katonája volt, s indult a szegény ember ellen. De a szegény ember, ahogy megérkezett a király a seregével, csak szólt a botnak: üssed, üssed, botocskám! – s a bot úgy fejbe kólintotta a királyt, hogy egyszeriben lefordult a lováról, s fel sem kelt többet. Kifutott belőle a gonosz lelke. Supp-supp! neki az ármádiának, s hát egy szempillantásra földön hevert az egész ármádia. De bezzeg volt nagy öröm az egész országban, mikor meghallották, hogy elpusztult az a gonosz lelkű király. Egyszeriben gyűlést hívtak, s kikiáltották a szegény embert királynak. No, ezt aztán szerette minden lélek.

Jó király volt, s ma is él, ha meg nem halt.

A FAZÉKFEDŐ

Volt egyszer egy király, s annak három fia. Szép szál legény volt mind a három, már meg is házasodhattak volna, de az apjuk hiába beszélt nekik, hogy így s úgy, asszony kell a házhoz: nem volt kedvük a házasságra, mert nem találtak az országban szívük szerint való feleséget.

Azt mondta a király: már bizony ha nem találtok, menjetek idegen országba, s keressetek magatokhoz valót.

Elindultak a királyfiak, s addig mentek, mendegéltek, míg idegen országba nem értek. Egyszer, ahogy rájuk esteledett, betértek egy kicsi házba, hogy ott megháljanak. Egy öregasszony szundikált a kuckóban, de olyan öreg, hogy az orra a földet verte. Köszöntik illendőképpen:

– Adjon isten jó estét, öreganyó!

– Adjon isten – fogadja az öregasszony –, hát ti mi jóban jártok, fiaim?

Mondják a fiúk, hogy miben járnak.

– Hm, hm – hümgetett az öregasszony –, csak vacsoráljatok, s feküdjetek le, reggelig majd gondolok valamit.

Nagy hirtelen tüzet rakott, s olyan vacsorát csinált a fiúknak, hogy nem győzték törülgetni a szájukat. Aztán lefeküdtek, s aludtak, mint a bunda.

Reggel, mikor indulóban voltak, s megköszönték szépen a vacsorát s szállást, mondja az öregasszony:

– No, édes fiaim, nesztek, adok három piros páris* almát, még hasznát vehetitek. De jól megjegyezzétek, hogy csak olyan helyen vágjátok fel, ahol víz van, máskülönben erősen megbánjátok!

Megköszönték a fiúk a vénasszony szívességét, szépen elbúcsúztak, s mentek tovább Isten hírével.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mentek, de egyik sem nyúlt az almájához, pedig hej de jó lett volna! Hanem mikor a hetedik éjjel letelepedtek egy fa alá, a legidősebb elévette az almáját, nézte, nézegette, forgatta a tenyerében, s addig nézte, forgatta, hogy erősen megkívánta. Gondolta magában, ő bizony kettévágja, akármi következzék utána. Elévette a fehérvári bicskáját, s nyissz! kettéhasította az almát.

Hát, uramteremtőm! – egy olyan gyönyörűséges szép leány pattant ki az alma beléből, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. De ahogy kipattant a lány, az volt az első szava:

– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

No hiszen szaladt a legény esze nélkül víz után. De szaladhatott, egy cseppedős csepp vizet sem talált, s mire nagy lelkendezve visszaszaladt a fa alá: a szépséges szép leány meg volt halva.

Búsult a királyfi, majd fölvetette a nagy erős búbánat, de már búsulhatott, sírhatott: a szép leány föl nem ébredett.

Eltemették a leányt a fa alá, s mentek tovább nagy búsan. Este megint egy nagy fa alá heveredtek, s most a középső fiú vette elő az almáját. Úgy tetszett neki, hogy a fától nem messze egy tó van, gondolta magában: na, felvághatja az almáját bátran, nem jár úgy, mint a bátyja.

Föl is vágta egyszerre, s hát ebből is egy szépséges leány pattant ki, szebb az elsőnél is.

– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok! – kiáltott ez is.

Szaladt a királyfi a tó felé, de mintha az is szaladt volna előtte, mind messzebb, messzebb látszott, s hát – Uram, Jézus, ne hagyj el! – nem is tó volt az, hanem délibáb!

Mire visszaszaladt a fa alá, az a leány is meg volt halva!

Eltemették keserves sírással a leányt, s a két idősebb fiú nagy búsan megfordult. Azt mondták az öccsüknek: te csak menj, mi visszafordulunk a hazánkba, s meg sem házasodunk.

Elváltak a fiúk, a két idősebb ment hazafelé, a legifjabb pedig tovább, toronyiránt.

Addig ment, mendegélt, míg egy városnak a határába nem ért. Ott egy nagy fának a tövében kutat talált, s leült a kút mellé. Gondolta: itt már fölvághatja az almáját, ha ebből is leány pattan ki, megitathatja.

Vette a bicskáját, s kettéhasította az almát a kellős közepén. Bezzeg hogy kipattant ebből is egy szép leány – de milyen szép! –, mint égen a ragyogó csillag, még annál is szebb, s ennek is az volt az első szava:

– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

Kétszer sem mondatta a királyfi, pörge kalapjának a karimáját telemerítette, s megitatta a leányt. Hát most még szebb volt, ezerszerte szebb!

Azt mondá most a királyfi:

– Hallod-e, te szép leány, én most bemegyek a városba, s hozok onnét drága aranyos ruhát tenéked, várj reám addig.

– Jól van – mondá a leány –, de ültess fel elébb a fára, nehogy valaki meglásson, míg odajársz.

A királyfi szép gyöngén megfogta a leányt, fölültette a fára, sűrű leveles ágak közé: no itt ugyan senki meg nem látja!

Aztán bement a városba.

Egyszerre csak egy cigányasszony jő a kúthoz, fölébe hajlik, hogy igyék belőle, s hát mit lát a kútban! Egy gyönyörűséges szép leányarcot.

– Ne, te, ne – mondja a cigányasszony –, de megszépültem!

Az ám, de nem sokáig tartott az öröme, mert ahogy fölkelt a kút mellől, megpillantotta a szép leányt a fán.

– Hát te mit csinálsz azon a fán, te leány? – kérdezte a cigányasszony.

A szép leány elmondott mindent, úgy, ahogy történt.

– Jaj de szép vagy – hízelkedett a cigányasszony –, gyere le a fáról, hadd lássam közelről a gyönyörűséges arcodat!

A szép leány azt mondta, hogy ő nem jöhet le, mert megharagudnék rá a királyfi, ha közelről akarja látni, másszék fel a fára.

– Megyek, megyek, te gyöngyvirág – mondá a cigányasszony, s mint egy macska, olyan hirtelen fölmászott a fára.

Ott ölelgette, csókolgatta a leányt, s egyszerre – puff! – beletaszította a kútba.

Jön vissza a királyfi a drága aranyos ruhával, de csakhogy sóbálvánnyá nem változék, mikor meglátta a cigányasszonyt.

– Csudálkozol, úgy-e – mondá a királyfinak –, hogy úgy megfeketedtem! Ne búsulj emiatt, megszépülök ismét, csak vígy haza.

Elszontyolodott a királyfi, de mit csináljon? Hátha csakugyan ismét megszépül? Levette a fáról a cigányasszonyt, felöltöztette az aranyos ruhába. Aközben látja a cigányasszony, hogy a kútban egy aranyhal úszkál. Mindjárt gondolta, hogy ez nem lehet más, mint a szép leány, kapkodott is utána, hogy kifogja, de az aranyhal mindig kisiklott a keze közül.

Na, hazamentek, papot hívtak, összeesküdtek, s a királyfinak lassanként mintha meg is jött volna a kedve, mert a cigányasszony sem volt olyan rettenetes csúnya a szép drága köntösökben. De a cigányasszony csak nem tudott nyugodni a miatt az aranyhalacska miatt. Attól félt, hogy egyszer mégis csak visszaváltozik leánnyá, s vége az ő életének, ha kitudódik a hitványsága. Betegnek tettette magát, s azt kívánta az urától, hogy fogassa ki azt az aranyhalacskát, mert meghal, ha annak a májából nem eszik.

A király még aznap hívatta az udvari halászát, megmagyarázta, hogy hol, merre van az a kút, melyikben a királyné aranyhalat látott, s megparancsolta, hogy fogja ki, mert különben “a hal s a feje”.

Egy nap, két nap hogy elmúlt, jött a halász az aranyhallal, kivették a máját, megsütötték, s a királyné megette. De amint a halat tisztították, egy halpénz ottmaradt az udvarban, s másnap reggelre egy szép fa nevekedett a helyén.

Csudálkozott a királyné, de még a nép is, hogy ilyen hirtelen fa nőtt az udvaron.

“Bizonyosan az a szép leány lesz” – gondolta magában, s megint nem volt nyugta, míg a király a fát is ki nem vágatta.

Elégették a fának minden ága-bogát, de egy szép darab forgácsot mégis hazavitt az egyik favágó ember, s otthon a felesége fazékfödőnek használta.

Egyszer az asszony elmegy hazulról, jókor reggel, hogy még a szobát sem seperhette ki. Megy haza este, s hát a szoba szépen ki van seperve!

Nem tudta elgondolni, hogy ugyan miféle csuda lélek járhatott itt. Elmegy másnap reggel, hazamegy este, s hát a szoba megint ki van seperve, az asztal megterítve, a vacsora elkészítve!

Majd felvetette a csudálkozás az asszonyt is, az urát is.

Harmadnap reggel az asszony úgy tett, mintha elmenne, de megállott az ajtó előtt, s bekukucskált a kulcs lyukán.

Hej, mit látnak szemei! A fazékról csak legurult a fedő, gurul, gurul a földön, s egyszerre csak leánnyá változik! Aztán csak fogja a leány a seprőt, kisepri a szobát, s mikor mindent szépen rendbe rakott; főzéshez látott.

Bemegy a szegény asszony, megfogja hirtelen a leányt, s kérdi:

– Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide?

Elmondja a leány, hogy mi történt vele. Nosza, szaladt a szegény asszony a királyhoz, s jelenti, hogy mit látott, hallott.

De futott a király is nagy lelkendezéssel a szegény asszony házához. Hát csakugyan ott volt az a szépséges szép leány, ki a piros páris almából pattant ki. Hozatott neki egyszeriben szép aranyos ruhát, hatlovas hintót. Felöltöztette, a hintóba beleültette, s úgy vitte a palotába. Már messziről kiabálta a cigányasszonynak:

– Bújj ki, boszorkány, a házamból!

Hiszen nem kellett annak mondani: futott esze nélkül, mikor meglátta a szép leányt, meg sem állott a világ végéig.

A királyfi még aznap összeesküdött a szép leánnyal. Lakodalom után dióhéjba kerekedtek, a Dunán leereszkedtek.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!

A ZARÁNDOK

Hol volt, hol nem volt, én nem tudom, hol volt, de valahol mégis volt egy gazdag ember. Ennek a gazdag embernek annyi báránya volt, mint égen a csillag. Egy kicsi legénykét fogadott melléjük, s azt mondta neki:

– Te legényke, kezedre adom a bárányokat, de úgy vigyázz rájuk, hogy ha egy is hiányzik, ne is kerülj a szemem elé!

Kihajtotta a kicsi legényke a bárányokat a mezőre. Ottan elővette szépen szóló furulyáját, és furulyázgatott utánuk. Egyszer csak odajön egy fiú, s elkezd a kis pásztorral csúfolódni, kötekedni. Mondta neki a kicsi pásztor: hagyj engem. De a fiú nagy kötekedő kedvében volt, s tovább hergelte, tovább bosszantotta. Megharagszik a kicsi pásztor, fogja a botját, s úgy találja fejbe vágni a fiút, hogy mindjárt meghalt szörnyű halálnak halálával. Hej, istenem, megijedt a kicsi pásztor, nézett erre is, nézett arra is, vajon nem látta-e valaki. Nem volt arrafelé senki lélek, megfogta a fiút, az árokba belefektette, s nagy hirtelen elföldelte. Este hazahajtja a bárányokat, s hát amint számlálja a gazda, hiányzik egy tarka bárány.

– Hé, legényke – rivallt rá a gazda –, hova lett a tarka bárány?! Most mindjárt vége az életednek! – De a kicsi pásztor addig könyörgött, hogy a gazda nem bántotta. Azt mondta, hogy még egy napot engedjen neki, föld alól is elékeríti a tarka bárányt.

Másnap megint kihajtotta a kicsi pásztor a bárányokat, de vele ment a gazda fia is. Mikor kinn voltak a réten, a gazda fia elkezdett kötekedni a kicsi pásztorral:

– Bizonyosan megölted s megetted a tarka bárányt.

Szóból szó kerekedett, s a gazda fia úgy fejbe vágta a kicsi pásztort, hogy meghalt ez is szörnyű halálnak halálával.

Megijedt a gazda fia, hátha látta valaki, hogy megölte a kicsi pásztort. De nézett jobbra, nézett balra, egy lelket sem látott a réten. Fogta a kicsi pásztort, befektette az árokba, s nagy hirtelen elföldelte.

Nem messze a réttől volt egy erdő, annak a szélén járt-kelt egy zarándok, s ez jól látta, mikor a gazda fia agyonütötte s eltemette a kicsi pásztort. Gondolkozott, tűnődött a zarándok, vajon mit csináljon, vajon följelentse-e a fiút. Ő bizony, gondolta magában, nem jelenti föl, mert a fiú apjának sok a pénze, s az ő szavának nem is hinne a bíró. Nem jelentette föl a fiút, hanem ettől a naptól fogvást szüntelen imádkozott, s lefektében, felkeltében arra kérte az Istent, alázza meg a gazdag embert, vegye el a nagy gazdagságát, hogy aztán félelem nélkül feljelenthesse. De bizony a zarándok hiába imádkozott, mert a gazdag ember három esztendő alatt háromszorta gazdagabb lett, mint volt annak előtte.

– No – mondta a zarándok –, látom, hogy az Isten nem hallgatja meg az imádságomat. Nem is imádkozom többet, elmegyek világgá.

Elindult a zarándok, ment hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön keresztül. Amint ment, mendegélt, rengeteg erdő közepén talált egy embert, aki ott üldögélt egymagában, egy nagy fának árnyékában. Köszönti az embert. Ez fogadja illendőképpen, s mondja neki, telepedjék le melléje. Leül a zarándok, elpanaszolja az ő búját-baját, hogy miért indult világgá.

– Egy hajóban vagyok veled én is – mondja az ember. – Éppen olyan kegyes életet éltem én is, mint te, de mindig csak azt láttam, hogy a gonoszokat megsegíti az Isten, a jókat pedig elhagyja. Én sem imádkozom többet. Élek úgy, mint más ember.

Megegyeztek, hogy együtt mennek tovább, s el sem válnak egymástól. Mentek, mendegéltek, s estére egy faluba értek. Ottan betértek egy szép kőházba, s szállást kértek éjszakára. Egy fiatal gazda lakott a házban, akinek szép felesége volt, s egyetlen fiacskája. Szíves szóval fogadta, azt mondta:

– Csak kerüljenek beljebb, Istené a szállás!

Az asszony jó vacsorát készített, megvendégelte őket. Aztán ágyat vetett nekik, hogy feküdjenek le.

Lefeküdtek. De még nem is virradt, fölkelt a zarándok társa, odament a bölcsőhöz, s a kisfiú nyakát kettényisszentette. Látja ezt a zarándok, s mondja nagy erős megbotránkozással:

– Mit tettél, ember?!

– Szót se szólj – mondta a másik –, gyere tovább!

Sem a gazda, sem a felesége nem vette észre, úgy eltűntek a háztól. Továbbmentek, mendegéltek, s estére ismét egy gazdaembernél kértek szállást. Ez is szívesen fogadta, asztalához ültette, jól megtraktálta. Volt ennek a gazdának egy szép ezüstpohara s egész este abból ivogatott, s mind azt mondta vendégeinek, hogy neki más pohárból nem is esnék jól a bor. Kínálta a vendégeit is, igyanak az ezüstpohárból, s azok csakugyan ittak abból is. Addig ittak, iddogáltak, amíg elálmosodtak, aztán szépen lefeküdtek. De már hajnalban felkelt a zarándok társa, költötte a zarándokot is, s úgy eltűntek a házból, mintha ott sem lettek volna. Csak mikor kikerültek a falu végére, akkor mutatta a zarándok társa:

– Nézd, elhoztam a gazdánk ezüstpoharát.

Megbotránkozott ezen is a zarándok. Pirongatta a társát:

– Ugyan, hogy volt lelked ellopni annak a jószívű embernek a poharát!

– Te csak hallgass – mondá az ember –, jere velem!

Továbbmentek, mendegéltek, s aznap estére egy szász faluba értek Bementek mindjárt az első házba, s szállást kértek. De a gazda azt mondta:

– A szomszéd jobb ember, mint én.

Na, jól van, ha jobb ember a szomszéd, hát bementek a szomszédhoz, kértek tőle szállást. Az ám! Ez is azzal fogadta:

– A szomszéd jobb ember, mint én.

Szépen végigmentek az egész falun, mindenütt azzal fogadták: A szomszéd jobb ember, mint én, s már egyetlenegy ház volt a falu végén, ahol még nem kértek szállást. Gondolták, bemennek, hátha itt mégsem utasítják el.

Na hiszen, volt mit hallaniok. Kikergette a gazda nagy káromkodással:

– Majd minden jöttmentnek adok szállást!

Könyörögtek az utasok, engedje meg, hogy bár a csűrben lefeküdhessenek.

– Még a csűrben sem adok szállást – kiabált a gazda –, hanem ha tetszik, feküdjetek a disznóólba, a disznók közé! – Gondolta magában a gazda, majd a disznók összetépik, marcangolják az utasokat, s másnap nem kell, hogy kukoricát adjon a disznainak.

Mit csináljanak a szegény utasok? Hideg volt, erős hideg, semhogy megfagyjanak, bementek az ólba, s lefeküdtek a disznók közé. Aludtak a disznók, aludtak ők is. Semmi bántódásuk nem esett.

Reggel fölkeltek, bementek a gazdához. A zarándok társa szépen megköszönte a szállást, s az ezüstpoharat a gazdának ajándékozta. Csakhogy föl nem vetette a csodálkozás s a bosszúság a zarándokot.

– No, hallod-e – mondta a társának –, sok embert láttam, de hozzád hasonlatost még nem. A jószívű gazdától elloptad az ezüstpoharat, s odaajándékoztad ennek a hitvány lelkűnek, aki disznók közé fektetett.

– Te csak hallgass, ne békételenkedj, jere velem! – mondá a zarándok társa.

Mentek tovább. Amint mentek, mendegéltek, egy mély folyóvíz partjára értek. A folyóvízen olyan keskeny palló volt, hogy egyszerre egy embernél több át nem mehetett rajta. Mondja a zarándok:

– Üljünk le egy kicsit, amott jön egy ember a pallón, várjuk meg, amíg átaljön ide.

De a zarándok társa, mintha nem is hallotta volna, rálépett a pallóra, ment egyenest az embernek, szót se szólt, megfogta s beledobta a vízbe. Aztán visszafordult, s hítta a zarándokot:

– Jer, jöhetsz már te is!

Mondta a zarándok:

– Te csak menj, amerre tetszik, én veled többet nem járok. Ha te keletnek mégy, én nyugotnak megyek.

– Hát aztán miért nem akarsz velem jönni? – kérdezte a zarándoktól a társa.

– Ó, te istentelen, te – mondá a zarándok –, még azt kérded, hogy miért nem megyek veled?! Megölted a jószívű gazda egyetlen fiát, sírig tartó gyászba borítottad a szívét; elloptad annak a derék, áldott, jólelkű embernek az ezüstpoharát, s odaajándékoztad annak a rosszlelkű embernek; most pedig ezt az ártatlan embert a vízbe lökted, aki neked egy szóval sem vétett.

– Hát aztán te mit tettél?! – mondá a másik. – Zarándok létedre elnézted, hogy a gazdag ember fia megöljön egy szegény pásztorfiút, s nem merted följelenteni a bírónak, mert attól féltél, hogy még neked gyűl meg a bajod. Nem tudtad türelemmel megvárni a bűnnek a büntetését, hanem felhagytál az imádkozással, s világi életre adtad magadat. Hát tudd meg, te zarándok, hogy én az Isten angyala vagyok! Előre látom az emberek jövendő életét, s aszerint cselekszem. Tudod-e, miért öltem meg annak a jószívű gazdának a kisfiát? Azért, mert tudtam, hogy a fiút elkényeztetik a szülei, s előbb-utóbb akasztófára került volna. Az lett volna csak a szülőknek igazi nagy szívbéli bánat. Így meg lassanként megnyugszanak Isten rendelésében, és megvigasztalódnak.

– Igaz, igaz – mondá a zarándok –, de hát attól a vendégszerető gazdától miért hoztad el az ezüstpoharat?

– Attól a vendégszerető gazdától azért hoztam el a poharat, mert túlságosan szerette, s ennek a kedvéért folyton ivott, részegeskedett volna. Megitta volna mindenét. Így meg amiatt való nagy bosszúságában, hogy ellopták a kedves poharát, lemondott a mértéktelen ivásról. Odaajándékoztam annak a fukar, rossz szívű szász embernek, aki azelőtt még magától is sajnált egy pohár bort, s aki most az ezüstpohár kedvéért addig iszik, amíg semmije sem marad. Azt az embert pedig, akit te ártatlannak, becsületesnek gondoltál, azért löktem a vízbe, mert éppen akkor indult a rossz útra. Megmentettem hát a lelkét a kárhozattól. Hát csak menj vissza, te zarándok, az erdőbe, a te kicsi házacskádba! Imádkozzál tovább, s ne békételenkedjél, mert az Isten előbb-utóbb megjutalmazza a jókat s megbünteti a gonoszakat.

Azzal az Isten angyala fényes lángszekéren visszaszállt az égbe.

A KÉTSZÍVŰ KIRÁLYFI

Hallottátok-e hírét a fekete királynak? Túl volt ennek az országa még az Óperenciás-tengeren is, s akkora volt, hogy az áldott nap soha, de soha le nem nyugodott rajta. De nem lehetett semmi szívbéli gyönyörűsége nagy országában a fekete királynak, mert egyetlenegy fia vala, de ennek – akár hiszik kietek, akár nem – olyan érzékeny szíve volt, hogyha egy félszeg embert vagy oktalan állatot látott, mindjárt sírva fakadott. Sírás volt szegénynek éjjele-nappala, nem esett jól sem étje, sem itja. Ha meglátott egy vak koldust, a szíve csak elfacsarodok, a könnye keservesen hullott, s mindég meg-megfohászkodék:

– Istenem, Istenem, mért is van, hogy az a lelkes állat nem szemlélheti a napot, holdat s a ragyogó csillagokat?

Ha egy oktalan állatot pillantott meg, akkor is rítt, rőkölt, mint egy kicsi gyermek.

Aj, teremtő Istenem, elbúsulta magát a fekete király. Mit ér neki az az oktalan-nagy ország, mit a nagy sereg cifra katona, ha nem lesz az ő halála után, aki azokat kommandírozza? Hiszen ha az ő fia meglát egy béna katonát, mindjárt ellágyul, kiejti a kardot kéziből, s szertezüllődik az a nagy sereg.

No, telik-múlik az idő. Egyszer csak bemegy a kicsi inas a fekete királyhoz, s jelenti, hogy az udvarba egy olyan csudadoktor érkezett, aki meggyógyítaná a felséges királyúrfit. Megörvend a fekete király, s mondja:

– Mindjárt béhívjátok! Ha meggyógyítja az én drága fiamat, mindent adok, amit csak a szíve kíván.

Bémegyen a csudadoktor, s elémondja nagy szaporán, hogy ő egy kerek esztendőnek a leforgásán meggyógyítja a királyúrfit, csak engedje meg a király, hogy magával vihesse a fiút. Nehezére esett ez a fekete királynak, de belenyugodott. A csudadoktor pedig elvivé magával az érzékeny szívű királyúrfit Bergengóciába. Mire az esztendő kitelt, a királyúrfinak a régi helyett új szíve volt. A csudadoktor kivette a régit, s egészen más szívet tett helyébe.

Hálálkodott a királyúrfi, s kérdé, hogy mit fizessen az új szívéért? Azt mondá a csudadoktor:

– Ne fizess most nekem semmit, felséges királyúrfi, hanem ígérd meg, hogy mától fogvást, ahány ember sírva fakad temiattad, annyi zsák aranyat adsz énnekem.

A királyúrfi meg is ígérte, s azzal elindult hazafelé, az apja országába. De édes jó Istenem, bezzeg más vala-e az új szíve a réginél! Amint menne, mendegélne, meglát az út közepén egy juhászkutyát. El volt lőve a két utolsó lába, ott fetrengett az út porában, kauszolt, vinnyogott, s olyan keservesen nézett a királyúrfira. Még egy esztendővel ennek előtte sírt volna a királyúrfi, fölvette, hazavitte volna, hogy ápolják otthon, de most csak félrerúgta az útjából nagy kegyetlenül. Osztég továbbment, hazaért az apja országába, annak is a rezidenciájába.* Nem messze az apja palotájától egy vak koldust talált, aki kenyeret kért Isten nevében. De a keményszívű királyúrfi nemhogy alamizsnát adott volna, még elkergette a szegény vak koldust, s botjával húzott is vagy kettőt a hátára. Hazamegy, belép a palotába, apja-anyja elejibe szaladnak, nyakába borulnak, örvendeznek, kérdezősködnek: hogy telt az esztendő a csudadoktornál, meggyógyult-e?

A királyúrfi pedig nagy mostohán eltaszította magától apját-anyját, s éktelenül lármázott, hogy őt ne háborgassák mindenféle haszontalan kérdéssel.

Aj, sírt a király, de még jobban a királyné! Mi lett az ő szívéről szakadt édes gyermekéből! Milyen érzékeny, jószívű vala, s milyen kőkemény lett! De aztán ez csak úgy ment minden áldott nap. A királyúrfi minden lelket megríkatott mostoha viseletével. A csudadoktor pedig mindennap pontosan eljött, s mindég felvette a maga zsák aranyát. Egyszer csak azt látta a király, hogy ha ez így tart, az egész ország elkódusodik. Már eligente-elig (alig) lehetett egy zsák aranyat összeszedni, szokotálni.*

A királyúrfi maga is megsokallá a dolgot, s azt mondá egy nap a csudadoktornak:

– Hallod-e, te csudadoktor! Én már tovább nem győzlek fizetni téged, amennyi arany volt az apám országában, mind a te kincseskamarádba került. Azt mondom én neked, add vissza a régi szívemet.

Azt felelé pedig erre a csudadoktor:

– Felséges királyúrfi! Tanuld meg, hogy szív helyébe lehet új szívet tenni, de a régit visszaszerezni – soha!

BÉKA-KIRÁLYKISASSZONY

Mikor volt, mikor nem volt, még az ántivilágban* volt, volt a föld kellős közepén egy cserefa, olyan magas, hogy a teteje az eget verte. Ennek a fának a legfelső ágán ült egy ősz öregember, akinek a szakálla a földet verte. Ez mondta nekem ezt a mesét, hallgassátok meg.

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak három szép dali fia. Azt mondja egyszer a fiainak a király:

– Na, édes fiaim, ti már meg is házasodhatnátok, mind a hárman jól kinőttetek az Isten markából.

– Hiszen mi meg is házasodnánk – mondák a fiúk –, de hol találjunk hozzánk illőt?

– Ezen én is sokat gondolkoztam – mondá a király –, mert sem keletre, sem nyugatra, sem északra, sem délre, ahány ország vagyon, egyben sincs olyan királykisasszony, aki hozzátok illő volna.

Gondolja a király, összehívatja a tanácsosait, hátha azok kitalálnak valamit. Mindjárt összehívatja, ahány bölcs ember van az országban, összeülnek, tanakodnak ezek, s azt határozzák, hogy a három királyfinak csináltassanak három nyilat s három nyílvesszőt, álljanak ki az udvar közepére, onnét lőjék ki a nyílvesszőt, s amely országnak a földjén leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget.

Megcsináltatják a három nyilat s nyílvesszőt. A királyfik ki is lövik hárman háromfelé, aztán elindultak a lövés irányában. A két idősebb fiúnak jó szerencséje volt, mert azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni, megtalálták a nyílvesszejüket, az egyik egy, a másik más király udvarában, leányt is találtak szemrevalót, feleségül is vették, nagy lakodalmat is csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.

Hej, hanem a legkisebb bezzeg szerencsétlen csillag alatt született. Ment, mendegélt erdőkön-mezőkön, folyóvizeken által, de csak nem talált, haj, nem talált a nyílvesszejére. A hetedik nap már éppen vissza is akart fordulni, mikor az Óperenciás-tenger partjára ért, s hát Uram, Isten, mit látnak szemei! A tengernek közepén van egy szép zöld sziget, s annak a szigetnek épp a kellős közepén van az ő nyílvesszeje. Búsult szegény királyfi, tűnődött, évelődött magában, még a könnye is kicsordult.

Hát ő most hogy tudjon odajutni, ahol az ő nyílvesszeje van?

Amint így tűnődnék magában, csak kiugrik a tengerből egy csúnya varasbéka,* s kérdi tőle:

– Mi bajod van, te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet?

Ránéz a királyfi.

– Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok?

Mondá a béka:

– Nemcsak azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a bajod. Ugye, szeretnél általmenni a szigetre, hogy visszahozzad a nyílvessződet? No, ne búsulj, én általhozom neked, de csak azzal a feltétellel, hogyha feleségül veszel engem.

Nagyot kacagott a királyfi.

– Mit beszélsz te? Hogy én téged feleségül vegyelek?!

– Hát jól van – mondá a béka –, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább a nyílvessződet.

Mit gondolt, mit nem a királyfi, azt mondja a békának:

– No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül veszlek.

Azzal felült a lovára, maga mögé ültette a békát, s indult vele hazafelé az apja udvarába. Útközben elesteledtek egy erdőben, s ott megháltak, de a királyfi csak azt várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s faképnél hagyta. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is sebesebben, s örült, hogy megszabadult szépszerént ettől a förtelmes állattól.

Az ám, ahogy visszanéz véletlenül, mit lát? Ott ült a béka a lovának a farán.

– Úgy-e, meg akartál szökni tőlem – mondá a béka –, de megállj, ezt még megkeserülöd!

Hej, búnak ereszkedett a szegény királyfi. Mit tudjon csinálni? Megpróbálta másik éjjel, harmadik éjjel, ha valamiképpen meg tudna szabadulni a békától, de mikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle, ahogy hátranézett, ott ült a béka a lovának a farán, s megfenyegette a béka másodszor is, harmadszor is:

– Megállj, királyfi, ezt te még megkeserülöd!

Mit volt mit tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig lakodalmaztak a bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tőle az apja, kérdik a bátyjai:

– No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van?

Mondá a királyfi nagy búsan:

– Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg!

Kimennek mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyi állatot.

Kérdik tőle ismét:

– Hát hol az asszony?

– Itt van ni! – mondá a királyfi –, ott ül a lovamon.

Haj, szörnyű haragra gerjedt a király! Hogy őt így megcsúfolta az ő legkisebb fia! Kitagadta a királyságból, ki az országból, ki mindenéből, azt mondta neki: fel is út, le is út, többet a szemével ne lássa.

Felült a királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az apja udvarából. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta megett, nem szólt egy szót sem.

Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé egy rengeteg erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás. Ottan megállott, a lovát belecsapta a fűbe, maga pedig leheveredett egy fa alá, s elaludt.

Hanem reggel, amikor felébredt, szeme-száj a tátva maradt a nagy álmélkodástól. Egy olyan palotában ébredett fel, hogy annak minden szege-köve ragyogó gyémánt volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szép asszony lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Bezzeg hogy megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg hogy megváltozott most a szíve indulatja. Szép gyöngén megfogta a felesége kezét, s mondta:

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Mosolygott a szép asszony, ő is azt mondta:

– Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! – Hanem azért azt gondolta magában: “Megállj, mégis megbüntetlek azért, hogy háromszor elhagytál engem!”

Telt-múlt az idő. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor el-elszomorodott, mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy háromszor hagyta el.

Észrevette a királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik. Meg is kérdezte egyszer:

– Talán bizony nem is szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodol?

Mondá az asszony:

– De bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni, hogy egyszer olyan erősen gyűlöltél. Látod, uram, látod, nem voltam én mindig olyan förtelmes állat, mint amikor először láttál engem. Tündérkirály leánya voltam. Sok embert megvarázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg is csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc, s hogy nem mentem hozzá, békának varázsolt, s arra ítélt, hogy békának maradjak, amíg olyan királyfival nem találkozom, aki nyílvesszővel keres magának feleséget.

– Hej, ha én ezt tudtam volna, lelkem, feleségem – mondá a királyfi –, bizony nem szomorítom meg a szívedet!

A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta magában: “Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél.”

Aközben hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan fényes, ragyogó vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy a kitagadott fia építette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király, hogy bizonyosan az ő bosszúságára építette a várat az a kitagadott fiú. Mindjárt üzent neki, hogy kitakarodjék az országából, mert különben így meg úgy.

Megszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se menjenek. Majd eligazít ő mindent annak rendje szerint. Visszaüzent az öreg királynak: hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá.

Hát bizony az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap akkora sereggel, hogy a föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta össze a kezét. Nemhiába volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát varázsolt elé, a jó Isten tudja, honnét s honnét nem, hogy az ég is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg király seregét, hogy hírmondónak sem maradott abból. Csak az öreg királynak s a két idősebb fiának hagyták meg az életét: hadd menjenek haza isten hírével, de aztán őket többé meg ne háborítsák.

Hát ez így volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő, s élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak még mindig nem ment ki a fejéből, hogy a királyfi csak akkor szerette meg, amikor szépséges szép leány lett belőle, de bezzeg, mikor béka volt, irtózott tőle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer az urának:

– No, lelkem, uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél, megesküdtél nekem, s utánam mondottad, hogy ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Mondá a királyfi:

– Emlékszem, emlékszem, lelkem, feleségem.

– Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem?

– Hej, arra is emlékszem, nem is tagadom, lelkem, feleségem.

– No bizony, ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én is elhagylak téged. Nesze, adok egy gyűrűt emlékül, az Isten áldjon meg.

Eleget istenkedett a királyfi, hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami elmúlt, elmúlt, felejtse el, de a szép asszony nem hallgatott rája, csak kikerült-fordult az ajtón, s úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el.

Búsult a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi világ árvája. Sem apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája! Meghiszem azt! Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert – halljatok csudát! – ott ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a tisztáson, hol az éjjel megháltak volt, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben.

– No, édes lovam – mondá nagy búsan –, összekerülénk megint, most mehetünk ismét világgá.

Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön által, ha valahol szolgálatot találna. Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer rengeteg erdőben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s köszönti a molnárt, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:

– Adjon isten jó napot, molnár gazda!

– Adj’ isten, ecsém, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

– Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.

– Nekem sem gyermekem, sem senkim a világon, ha jól viseled magadat, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat.

Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ü