/ Language: English / Genre:antique

Világszép Nádszál Kisasszony

Benedek Elek


NNCL722-3EDv1.0

BENEDEK ELEK

VILÁGSZÉP NÁDSZÁL KIRÁLYKISASSZONY

és más mesék

Fedélterv: KADMIUM GRAFIKA

Copyright © 2001 Black & White Kiadó

All rights reserved! Minden jog fenntartva! Tilos a könyv bármely részét sokszorosítani, reprodukálni akár elektronikus, akár mechanikus úton, beleértve a fényképezést és más módokat is, valamint bármilyen információtároló és visszakereső rendszerben tárolni, a Black & White Kiadó előzetes írásos engedélye nélkül!

BLACK & WHITE KIADÓ

4401 Nyíregyháza, Pf. 287. Telefon/fax: 42/421-497

Felelős kiadó: Fehér Sándor ISBN: 963 9330 40 X

Világszép Nádszál Kisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja, azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

– No, azt keresheted – mondotta a bátyja –, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

– Hiszen szép a feleséged – mondotta a királyfi –, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:

– Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.

– No bizony, ha az, megyek is utána.

– Megállj csak, fiam – mondja az öregasszony –, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod raja. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

– Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

– Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?

– Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! – szólott a macskájának –, igazítsd útba ezt a legényt!

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elmondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

– Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három arany hajszál, ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.

Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három arany hajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.

– Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide. mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

– No kicsi gazdáin, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

– Mint a gondolat, édes lovam.

– Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Az ám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott strázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.

– Most már mehettek – mondták a farkasok.

Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára leptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott strázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta:

– Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a világszép Nádszál kisasszonyt.

S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:

– Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának:

– No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok.

De csak most ijedt meg igazán a királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállót! a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt. Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No, de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

– No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak-

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örül az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.

Itt a vége, fuss el véle!

A só

Volt egyszer egy öreg király, annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

– Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?

– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.

– Hát te, édes leányom? – kérdezte a középsőt.

– Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt.

– Na, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad, hogy szeretsz?

– Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.

– Mit beszélsz, te haszontalan lélek – förmedt rá a király –, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt pardon s grácia: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.

Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

Utánamegy a királyfi, s beszól:

– Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:

– Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére!

A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi:

– Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök!

De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb.

Mondta egyszer a király:

– Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot!

– Lelkem, uram – mondja a királyné –, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.

– Jól van – mondja a király –, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízeden volt mind a sok drága pecsenye.

De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.

– Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz?

– Sóval süt-főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.

– No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

– Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – monda a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.

Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Három nemeslegény.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egy szegény nemesember. Ennek a szegény nemesembernek volt három szép dalia fia, egyik szebb, s vitézebb a másnál. De hiába voltak vitézek, ott a falujokban nemigen mutogathatták vitézségüket. Megegyeztek, hogy elmennek szerencsét próbálni. Felkötötték a kardjukat, elbúcsúztak az apjuktól, s elindultak torony irányában. Addig mentek, mendegéltek, míg egy rengeteg nagyerdőbe értek. Éppen este volt, tüzet csináltak egy fa alá, s a tűz körül leheveredtek.

Még el sem szenderültek, odajön egy öregasszony, jó estét mond nekik, s kéri a nemesúrfiakat, engedjék meg, hogy ő is fekhessék le a tűz mellé.

– Hát mi hogyne engednők meg, öregasszony – monda az idősebb –, itt elhalhatsz az Isten szabad ege alatt.

Azzal elaludtak. Reggel, mikor fölébredtek, s továbbindultak, az öregasszony megköszönte a “szállást", s az idősebb fiúnak egy kicsi erszényt adott. Azt mondta:

– Tedd el ezt az erszényt, s jól vigyázz rá, mert ez olyan erszény, hogy soha a pénz nem fogy ki belőle!

Örültek a fiúk, hogy mindjárt első nap ilyen nagy szerencséjük volt, megköszönték az öregasszonynak az erszényt, s mentek tovább nagy örömmel.

Estére egy nagy folyóvízhez értek, s nem is mentek tovább, a folyóvíz partján leheveredtek. Hát ismét jön az öregasszony, s kéri őket, hogy ma éjjel is ott hálhasson mellettük. Hogyne engedték volna meg, megengedték szívesen.

Reggel, mikor tovább akartak menni, az öregasszony a középső fiúnak egy látatlan sapkát adott, s erősen a szívére kötötte, hogy jól vigyázzon reá, mert ez aztán olyan sapka, hogy ha a fejére teszi, emberi szem nem látja őt.

Megköszönték az öregasszonynak a sapkát is, s mentek tovább. Harmadnap estére egy nagyvárosba értek. Azt mondja az idősebb fiú:

– Próbáljuk meg, hogy csakugyan ad-e pénzt ez a kicsiny erszény, s ha igen, vegyünk egy szép házat, háljunk ma éjjel a magunk házában.

Eléveszi az erszényt, kinyitja, belenyúl, s hát csak úgy ömlik ki belőle a sok ezüst s arany. Mindjárt megvettek egy szép házat, a legszebbet az egész városban. Ettek, ittak, vígan voltak, aztán lefeküdtek.

De még el sem szenderültek, bekopogtat az ajtón az öregasszony, s szállást kér tőlük éjszakára. Bezzeg hogy adtak szívesen, hiszen ennek az öregasszonynak köszönhették a szép házat. Vetettek neki jó puha ágyat, s nyugodalmas jó éjszakát kívántak.

Reggel, mikor felébredtek, mondja az idősebb fiú:

– Na, fiúk, most mit csináljunk, itt maradjunk, vagy továbbmenjünk? Van szép házunk, pénzünk bőven, élhetünk urasán, míg a világ lesz.

Mondja a legkisebb fiú:

– Már csak menjünk tovább, még eddig sehol meg nem mutattuk a vitézségünket.

Közbeszól az öregasszony is:

– Csak menjetek, menjetek, még nagyobb szerencse is vár reátok. Nesze édes fiam – monda a legkisebb fiúnak –, adok neked egy aranyvesszőt, s ha valahol bajba kerülsz, csak suhints vele, s ahányat suhintasz, annyi regiment katona áll a szolgálatodra. Most pedig induljatok isten hírével, engem többet nem láttok az életben!

El sem búcsúzhattak, meg sem köszönhették nagy jóságát az öregasszonynak, hirtelen eltűnt szemük elől, mintha a föld nyelte volna el.

Továbbmentek, mendegéltek, s másnap egy még nagyobb városba értek. Abban a városban lakott a fekete király, akinek olyan szép leánya volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Ez a királyleány kihirdette az egész országban, s az egész világon, hogy csak annak lesz a felesége, aki őt a kockajátékon legyőzi. Hanem azt is kihirdette, hogy úgy próbáljon valaki szerencsét, hogy ha őt le nem győzi, karóba huzatja a fejét. Királyúrfiak, hercegek, grófok, bárók s mindenféle legények próbáltak szerencsét, de karóba is került valamennyinek a feje, mert a királykisasszony mindenkit legyőzött a kockajátékban.

Hallják ezt a fiúk, s elhatározzák, hogy ők is szerencsét próbálnak. Ment először a legidősebb fiú. Jelentette magát a királynál, hogy ő feleségül akarja venni a leányát.

– Jól van, fiam – monda a király –, nézz csak le az ablakon, 99 legénynek karóban a feje, a tied lesz a századik.

– Már egy életem, egy halálom, azért mégis megpróbálom – monda a fiú, s ment egyenest a királykisasszony szobájába, aki ott ült az asztalnál, s most is játszadozott egymagában. Leült a fiú is az asztalhoz, s elkezdettek játszani. Reggel elkezdették, délebédkor félbehagyták, aztán ismét folytatták, de mindig csak a királykisasszony nyert. Hiszen nyerhetett, abból a kicsi erszényből a pénz mégsem fogyott el.

Csodálkozik a királykisasszony, hogy miféle tárcája lehet ennek a legénynek, hogy abból a pénz soha ki nem fogy. Mondja neki:

– Na, látom, hogy soha a pénzedet el nem nyerem, add nekem ezt a kicsiny erszényt, a feleséged leszek.

Egyéb sem kellett a királykisasszonynak, hogy a legény átadja az erszényt. Kikiáltott az ablakon:

– Jertek, jertek, katonák, lökjétek ki ezt a legényt!

Abban a pillanatban beléptek a katonák, s a szegény legényt úgy kilökték az ajtón, hogy a nyaka is majd megszakadt belé.

Visszament nagy búsan az öccseihez, elpanaszolta, hogy milyen cudarul bántak vele. Gondolkoztak, tűnődtek, vajon hogy tudnák visszaszerezni az erszényt.

– Na – mondta a középső fiú –, majd megpróbálom én – s ment egyenest a királykisasszonyhoz.

– Felséges királykisasszony – monda a legény –, azért jöttem, hogy adja vissza a bátyám erszényét!

– Mit? – pattant föl a királykisasszony –, majd adok én neked erszényt!

Bekiáltotta a katonákat, hogy dobják ki. De a legény hirtelen a fejére húzta a sapkáját, s láthatatlanná lett. Keresték, tűvé tették a palotának minden zegét-zugát, de a legényt nem találták. Hanem mikor a királykisasszonnyal egyedül volt, levette fejéről a sapkát, s ott állott előtte ismét.

Látta a királykisasszony, hogy ennek a legénynek valami csuda-sapkája van. Elkezdett neki hízelegni, még az arcát is cirókálta-marókálta, hogy adja oda neki csak egy percre azt a csudálatos sapkát, hadd nézze meg. Addig hízelkedett, hogy a legény odaadta neki a sapkát.

Egyéb sem kellett a királykisasszonynak. Egyszeriben behívatta a katonákat, s kidobatta a legényt.

Visszament nagy búsan ez is a testvéreihez, s elmondta, hogy s mint járt a királykisasszonnyal.

– Majd visszahozom én – mondta a legkisebb – az erszényt is, a sapkát is.

Ment a palota elé, ott hármat suhintott aranyvesszejével, s abban a pillanatban három regiment katona állott a háta mögött. Őreá pedig olyan ragyogó, aranyos, gyémántos ruha kerekedett, hogy királyfinak is beillett volna.

Bemegy a királykisasszonyhoz. Ott volt éppen a király is, a király minden nemzetsége, s mondja a fiú bátor hangos szóval:

– Felséges királykisasszony, azért jöttem, hogy add vissza bátyáimnak az erszényt s a sapkát.

Haj, megharagudott a király szörnyen, hogy az ő leányához csak beállít egy jöttment “Isten tudja ki". Kiált a katonáknak:

– Dobjátok ki ezt a szemtelent!

De bezzeg nagy ijedtségre változott a nagy haragja, mert odakint három regiment katona döngetni kezdette a palota falát magyarosan.

Azt mondta a király:

– Ne haragudj, fiam, küldd el a katonáidat, inkább neked adom a leányomat s fele országomat...

A fiú erre a szóra kihajlott az ablakon, suhintott hármat a vesszejével, s úgy eltűntek a katonák, mintha a föld nyelte volna el őket. De még az ő testéről is eltűnt az aranyos, gyémántos ruha, s az a kopott, viseltes ruha maradott rajta, amelyikben hazulról elindult szerencsét próbálni.

Hanem az aranyvessző ott volt a kezében.

Mindjárt odament hozzá a királykisasszony, cirókálta-marókálta, s mondta neki:

– Jaj, de szép aranyvessző, mutasd csak egy pillanatra.

– Nem lehet – mondta a fiú.

– Hiszen most már úgyis egymásé leszünk – hízelkedett a királykisasszony –, csak éppen megfogom, s mindjárt visszaadom.

Addig beszélt, addig hízelkedett, hogy a fiú odadta neki az aranyvesszőt. No bizony, ha odadta, repült is ki az ajtón. Éppen olyan csúfosan kidobták, mint a bátyjait.

Szégyellte a szegény fiú a dolgot, de annyira szégyellte, hogy vissza sem mert menni a bátyjaihoz. Ment, amerre a szeme látott, s aznap este egy nagy rengeteg erdőbe ért. Ott lefeküdt egy fa alá, s el is aludt mindjárt. Álmában azt látta, hogy az a vénasszony, akitől az aranyvesszőt kapta, megjelent előtte, s azt mondta néki:

– Ügyetlenek voltatok mind a hárman, fiam, de jó szívvel voltatok irántam, még egyszer segítek rajtatok. Van itt az erdőben egy hajításnyira tőled egy csudaforrás. A csudaforrás mellett egy almafa. A csudaforrásból töltsd meg a kulacsodat, a fáról szakíts le két almát, de te se a vízből ne igyál, se az almából ne egyél! Aztán öltözz fel rongyos ruhába, menj be a király palotájába, ott majd a két almát megveszik a király asztalára, mert olyan szép almát még emberi szem nem látott. De attól a két szép almától a király egész háza népe megbolondul. Elhívják a világnak valamennyi doktorát mind, de egy sem tudja meggyógyítani a királyt s háza népét. Akkor te öltözz fel doktornak, jelentsd magadat az udvarmesternél, hogy te majd meggyógyítod őket. Egy csepp a csudaforrás vizéből elég.

Reggel, mikor felébredt a fiú, gondolkozik, gondolkozik, hogy ő milyen csodálatos álmot látott.

Hátha beteljesedik az álma. Ment, hogy megkeresse a csudaforrást, s csakugyan meg is találta. Éppen egy hajításnyira volt attól a fától, amely alatt aludott az éjen, s a csudaforrás mellett ott volt az almafa, s az almafán éppen két piros alma, de olyan szép, amilyen szépet ő sohasem látott. Telemerítette a kulacsát vízzel, leszakította a két almát, s meg sem állott a király palotájáig. Ott az almát megvették, megették, s meg is bolondultak tőle mind.

A világnak ami híres orvosa volt, mind egybehívták, de hiába hívták, egy sem tudta meggyógyítani őket. Akkor aztán jött a kicsi nemeslegény, s jelentette, hogy ő doktor, s meggyógyítja a királyt s háza népét egy nap alatt.

Bevitték nagy örömmel, s adott egy cseppet a csudaforrás vizéből a királynak. Adott a királynénak is, annak is mindjárt megjött az esze. Hanem a királykisasszonynak nem adott, s az, szegény bolond feje, annyi bolondságot beszélt összevissza, hogy még az apja s anyja sem tudták megállani a kacagást.

Könyörgött a fekete király s a királyné, gyógyítsa meg a leányt is, s olyant nem kívánhat, hogy ne teljesítsék.

– Jól van – monda a doktor –, adják nekem a királykisasszonyt, adják vissza az erszényt, a sapkát, az aranyvesszőt, egyszeriben meggyógyítom.

Nem volt más mód, meg kellett, hogy ígérjék. Visszaadták az erszényt, a sapkát, az aranyvesszőt, s akkor a királykisasszony is kapott egy cseppet a csudaforrás vizéből.

Egyszeriben megjött az esze a királykisasszonynak, s még aznap csaptak nagy lakodalmat, hogy hetedhét országra híre ment. A fekete király átadta egész királyságát a kicsi nemeslegénynek, s a két idősebbet megtette hercegnek. Most aztán vitézkedhettek, volt módjuk benne.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Világszép Ilonka.

Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy leánya. Ez a leány olyan szép volt, hogy messze földről csodájára jártak. A szépségiért el is nevezték Világszép Ilonkának. Addig beszéltek a népek Világszép Ilonkáról, hogy a királynak is, aki éppen házasulandó legény volt, fülébe jutott a híre, s attól fogvást nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal. Volt az udvarban egy festő, s ennek azt mondta a király:

– Menj el ahhoz a Világszép Ilonkához, s fesd le nekem, hadd lám, csakugyan olyan szép-e, amint mondják! Mert ha olyan, Isten, Krisztus úgy segéljen, feleségül veszem.

Elment a festő, fölkereste Világszép Ilonkát, lefestette, s hazavitte a képet a királynak.

– Itt van, felséges királyom, éppen szakasztott ilyen, mint a kép. Magam se láttam ilyen szépet, mióta a világra születtem.

Nézi, nézi a király a képet, a szeme-szája tátva marad a nagy erős csodálkozástól. Mindjárt hívatta az udvarmesterét, megparancsolta, hogy fogasson be hat bársonyhintóba, s hozassa el Világszép Ilonkát az egész nemzetségével.

No, azt bizony könnyen elhozhatták. Elég lett volna egy hintó is, mert Világszép Ilonkának az apján kívül senkije sem volt. Szépen beültették a hintóba Ilonkát, az apja felült a bakra, a kocsis mellé, s azzal megindultak a király városába. Mentek, hol lassan, hol sebesen, s egyszer aztán belekerültek egy nagy rengeteg erdőbe. Amint az erdőben haladnak, csak elébük toppan egy vén cigányasszony a leányával. Csúf volt mind a kettő, mint az ördög. A vénasszony megállítja a kocsist.

– Állj meg kocsis, végy fel a hintóba, s bizony megszolgálom!

– Félre az útból, vén boszorkány! – rikkantott rá a kocsis. – Tudod-e, hogy ez a király hintója?

Hallja ezt a beszédet Világszép Ilonka, kihajlik a hintából, s mondja:

– Csak hagyjad, hadd üljenek fel, azt akarom, hogy a mai nap mindenkinek jó nap legyen!

Azzal felültette magával szemközt a cigányasszonyt s a leányát, a kocsis pedig továbbhajtott. Kevés idő múlva egy nagy folyóhoz értek. A vén cigányasszony itt nagy hirtelenséggel megfogta Világszép Ilonkát, kivette két szemet, s azzal a folyóba lökte. A kocsis meg a szegény ember semmit sem vettek észre, s hajtottak tovább.

Hazaérnek a király udvarába, s szalad a király a hintó elé, hogy levegye a Világszép Ilonkát. Haj, de szinte kőbálvánnyá változott, mikor meglátta a vén banyát s leányát.

– Hiszen ez a világcsúf leány nem a Világszép Ilonka! – kiáltott a király szörnyű haraggal.

Nézi a szegény ember, nézi a kocsis is. Mennyre-földre esküdöznek, hogy ők Világszép Ilonkát hozták, s ez a világcsúf leány csak az erdőben ült fel a hintóba. De a vénasszony is mennyre-földre esküdött, hogy ő a szegény ember felesége, az a leány meg az ő leánya. Világszép Ilonka csak az úton egy kicsit megfeketedett.

– Jól van – mondta a király-, most már a szavamat meg nem másolom. Ha szépségében feleségül akartam venni, feleségül veszem csúfságában is, de téged, szegény ember, sírig tartó tömlöc-be vettetlek, amiért nem vigyáztál a leányod szépségére.

Eleget beszélt a szegény ember, hogy egész úton le sem eresztették a hintó födelét, hogy nap sem sütött a leányára, hogy az ő leányát elveszette ez a vén boszorkány, de emezek meg jobban győzték szóval, s a király nekik hitt, a szegény embert pedig tömlöcbe vettette.

Eközben Világszép Ilonkát vitte a folyó, sodorta, sodorta mind tovább, tovább, egyszer aztán kidobta a partjára, éppen egy halászkunyhó elé. Abban a halászkunyhóban egy öreg halász meg a felesége laktak, s éjfélidőben keserves sírásra ébredtek fel. Megszólal a halászné:

– Hallá-e, gazda, valaki sír az ajtó előtt.

– Bizony, mintha én is sírást hallanék – monda a halász. – Már csak kinézek, hogy mi van odakinn.

Kimegy a vén halász, s hát az ajtó előtt egy csuromvíz leány ül, úgy sírdogál magában. Nézi, nézi, s hát annak a leánynak mind a két szeme hiányzik, de a könny úgy potyogott a szeme gödréből,

mint a záporeső, s – láss csudát – minden könnycsepp egy-egy gyémánt gyönggyé változik. Kérdi az öreg halász:

– Ki vagy te, mi vagy te, szegény leány?

Elmondja Világszép Ilonka, hogy ki s mi, s hogy mi történt vele.

– Ne búsulj, leányom – mondta a vén halász –, jere be hozzám, itt elélhetsz halálod napjáig, nekünk úgysincs gyermekünk.

Megköszönte a leány a szívességet s bement, de csak sírt, mindig sírt. S amint sírt, folyton-folyvást pergett ki a szeme gödréből a gyémántgyöngy.

Azt monda egyszer a vén halász:

– No, már elég volt a sírásból! Egyet se sírj többet, mert én meg nem nyugszom, míg a szemedet vissza nem kerítem.

Fogta a teméntelen sok gyémántgyöngyöt, s elindult azokkal világgá. Árulta városról városra, s bezzeg minden asszony, minden leány szerette volna megvenni, de a vén halász azt mondta, hogy a világ minden kincséért sem adja, csak két szemért. Jaj, de kikacagták mindenütt a halászt! Vén bolond! Ki adja majd oda a szemét!

Jól van, ment tovább. Addig ment, amíg a király városába nem ért. Ott egyenest ment a világcsúf királynéhoz. Mutatja a gyönyörűséges drágagyöngyöket. Megörült a világcsúf királyné, hogy majd kiugrott a bőréből. Azt kérdezte, hány zsák aranyat adjon érte.

Felelt a vén halász:

– Nem kell, ha mind ideadod is, ami arany van az országodban, de két szemért neked adom, felséges királyné.

Bejön a vén cigányasszony, s mondja neki a leánya, hogy milyen bolondságot kíván ez a vénember.

– Hát add oda neki a Világszép Ilonka szemét! – suttogja a vén boszorkány. – Úgysem veszed hasznát.

Na, volt öröm! Mindjárt elékeresték a Világszép Ilonka szemét, átadták a vénembernek, s még jót kacagtak a “vén bolondon", mikor eltávozott.

Ment az öregember, meg sem állott, míg hazáig nem ért. Világszép Ilonka még mindig sírt, mert el nem tudta hinni, hogy szem helyett szemet lehessen találni. Márpedig a vén halász talált. Az ám, megtalálja az Ilonka szemét. Egyszeriben visszatette a helyére s hát – Uram. Jézus most meg ezerszer szebb lett Világszép Ilonka, mint annak előtte.

Telt-múlt az idő. A vén halász elment halászni, s magával vitte Ilonkát is. Amint a folyó partján halászgatnának, arrafelé tart csolnakon két vadász, akik vadkacsákra lövöldöztek. Az egyik vadász csak felkiált:

– Nézz oda, látod azt a leányt?!

– Látom – monda a másik –, de olyan szép, hogy mindjárt megvakulok a nézésétől.

– Az Isten istenem ne legyen, ha ez nem Világszép Ilonka! -monda az első.

– Ejnye, felséges királyom, ez csakugyan Világszép Ilonka!

A király meg az udvarmester volt a két vadász, s mindjárt kikötöttek a parton. Szaladtak a leányhoz. Köszön a király, s kérdi:

– Hogy hívnak téged, te szép leány? Feleli a leány:

– Azelőtt Világszép Ilonkának hívlak, de most már nem tudom megillet-e ez a név, mert egy esztendeje, hogy tükörbe nem néztem.

– No, ha egy esztendeje, hogy nem néztél tükörbe, hát hidd meg, hogy most ezerszer szebb vagy, mint azelőtt. Velem jössz te mostan.

– Hohó – szólalt meg a vén halász - abba még én is beleszólok!

– Szólhat kend ezerét is – monda a vadász –, inert én a király vagyok!

Közbeszól most Világszép Ilonka:

– Igaza van a vén halásznak, felséges királyom, mert neki köszönhetem a szemem világát.

Azután elmondott mindent, úgy, ahogy történt. A király egyszeriben hazaszalasztotta az udvarmesterét két hintóért, az egyikbe ő ült világszép Ilonkával, a másikba a vén halász meg a felesége. Az udvarmesternek meg azt mondta: jobb ha nem szorul a hintóba, menjen haza csolnakon.

Hamarosan otthon voltak, s amint a hintó befordult a kapun, nagyot kiáltott a király:

– Ki a házból, boszorkányok!

Egyszeriben kihúzatta a vén boszorkányt is, a leányát is a palotából, s mind a kettőt négy-négy darabba vágatta, s úgy tétette ki a város kapujára. A szegény embert pedig mindjárt kieresztette a tömlöcből, s olyan vendégséget csapott, hogy hetedhét országon túl is híre ment.

Így volt, vége volt, igaz volt!

Szép Miklós.

Egyszer volt hol nem volt, hetedhét országon túl volt, de még az Óperenciás-tengeren is túl, túlonnan túl, volt egy szegény ember, annak egy fia, úgy hívták, hogy Miklós. Ez a legény olyan szép volt, hogy szépségének híre ment messze földre, lepingálták a képét, s úgy árulták ország-világszerte. Nem is hítták másként: Szép Miklós.

Egyszer Szép Miklós kimegy a rétre kaszálni, s amikor éppen fenné a kaszáját, leszáll elébe egy pelikánmadár, hozott a csőrében aranyos levelet, s szépen letette a földre. Fölveszi Miklós a levelet, nézi, nézi, hát igazán neki van írva. Az volt kívül a levélen:

Ajánlom a levelemet világhíres Szép Miklósnak. Nézi belül, hát oda vajon mi van írva?

Hallod-e, te világhíres Szép Miklós, láttam én is a te képedet, szeretném látni, hogy igazán olyan szép vagy-e! Gyere hát el szép Tündérországba, menj mindenütt a pelikán után. Aki neked e levelet írja, nem más, mint Tündér Ilona, Tündérországnak a királynéja.

Vállára vetette Miklós a kaszát, bement a faluba, elbúcsúzott apjától, anyjától, minden atyafiától, elindult Tündérországba, ment szépen a pelikánmadár után. Ment, mendegélt árkon-bokron át, erdőn-mezőn keresztül, leszakadt a testéről a gúnya, nem volt a csizmájának se sarka, se talpa, olyan rongyos volt, mint egy koldus. De Szép Miklós csak ment, mendegélt a pelikán után. No, megérkezik nagy rongyosán Tündérországba, s azon rongyosán beállít Tündér Ilona udvarába. Meglátja Miklóst egy szobaleány, szalad be Tündér Ilonához, s jelenti:

– Felséges királyné, megjött már Szép Miklós.

– Már hogy jött volna meg, ne beszélj olyan bolondot! – pattant fel Tündér Ilona, s jól pofon ütötte a szobaleányt. Beszalad a másik szobaleány, s jelenti az is:

– Felséges királyném, itt van Szép Miklós.

Tündér Ilona ezt is jól pofon üti.

Szalad be a harmadik szobaleány, jelenti az is, hogy itt van Szép Miklós, de Tündér Ilona úgy pofon veri a szobaleányt, hogy a szeme is szikrát hány belé.

– Kitakarodj, még nem lehet itt Szép Miklós!

Ahogy kiszalad a harmadik szobaleány, be is lépett az ajtón Szép Miklós:

– Írtad leveledben, felséges királyné, hogy jöjjek el szép Tündérországba. Eljöttem, itt vagyok.

Megnézi Tündér Ilona a legényt.

– Jól van, Miklós, ha eljöttél, itt vagy. Eredj, menj ki az istállóba, van ott három ló, mind a három nyakig van a ganajban. Még ma takarítsd ki az istállót, etesd meg, itasd meg, keféld meg a lovakat, mától fogva ennél a három lónál egyéb gondod ne legyen.

De bezzeg elszontyolodott Szép Miklós. Na, ez ugyan szép dolog, hogy ő ezért jött Tündérországba. Most már mit csináljon, nem is mehet vissza a hazájába. Ide csak eljött a pelikán után, de hazafelé? Míg a világ s még két nap, haza nem érne magától.

Isten neki, fakereszt: kiment az istállóba, vette a lapátot, s nekikeseredett a ganéjhányásnak. Szedte, vitte, hányta, de mennél jobban hányta, annál jobban szaporodott. Csurgott róla a verejték, s leült nagy fáradtan az ajtóküszöbre, a tenyerébe temette a fejét, s akkorákat sóhajtott, hogy majd összedúvadott az istálló. Egyszerre csak megszólal az egyik ló, mert táltos volt mind a három, s kérdi tőle:

– Hát te, mit búsulsz. Szép Miklós?

– Hogyne búsulnék – mondja Miklós –, mikor Tündér Ilona azt parancsolta, hogy takarítsam ki az istállót. Lássátok, hogy ha megfeszülök, sem vagyok képes.

– No, hallod-e – mondja a táltos –, ezen ugyan ne búsulj, feküdj le, s aludj, reggelre olyan tiszta lesz az istálló, mint a tükör. De reggel kelj fel jókor, mert Tündér Ilona holnap idegen országba megy, hat hattyúval, ottan van egy világhíres templom, oda jár misére: majd elmegyünk mi is. Te csak nyúlj be a fülembe, ottan van egy dió, a dióban egy rézköntös, azt vesd magadra, királyfi sem mutat különbet majd, mint te. Mikor a templomba bemégy, mindenki terád néz, különösen Tündér Ilona. 0 majd rád mosolyog, kelleti magát, de te ne nézz senkire, föl se vesd a szemedet, s ahogy a pap áment mondott, siess ki a templomból, ülj fel rám, hogy Tündér Ilonánál hamarább hazaérhessünk.

Úgy tett Miklós, ahogy a táltos ló tanácsolta.

Amint Tündér Ilona beszállott a kocsijába, s a hat hattyúval kiröppent az udvarról, Miklós is felült a táltosra, kiugratott az istálló tetején, hogy senki se lássa, aztán hipp-hopp! köd előttem, köd utánam, egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s letette Miklóst a templom előtt.

Bemegy Miklós a templomba, ottan egy padba leül, nem néz sem jobbra, sem balra. De bezzeg nézték őt, hogy majd felfalták. Különösen nézte Tündér Ilona, mosolygott rá; de mindhiába. Miklós rá sem nézett, s mikor a pap áment mondott, kifordult az ajtón, nagy hirtelen fölpattant a táltosra, s hipp-hopp! köd előttem, köd utánam, úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész. De ment utána Tündér Ilona is, űzte, zargatta a hat hattyút, ha utolérhetnék a világszép legényt, de bizony nem érték utol. Ahogy Tündér Ilona hazaért, ment tüstént az istállóba, hadd lássa, ott van-e Miklós. Ott volt bizony, csakhogy abban a rongyos ruhában, amelyikben Tündérországba jött.

Kérdi Tündér Ilona:

– No, Miklós, hol, merre jártál ma?

– Nem jártam én sehol, felséges királyné, egész nap a lovakat takarítottam, etettem-itattam.

– Hát ebben s ebben a templomban nem voltál?

– Nem voltam én, felséges királyné, hogy is lettem volna?

Hát az így eltelt, elmúlt. Tündér Ilona nem tudta meg az igaz valóságot. Elkövetkezik a másik vasárnap. Ment Tündér Ilona a templomba hathattyús kocsiján, de bizony ment Szép Miklós is a táltosnak az egyik csikaján. Hanem elébb felöltözött szépen ezüstszín ruhába. Ez is a táltosnak a fülében volt, egy kicsi dióban.

Éppen úgy volt minden, mint az első vasárnap. Mindenki nézte, csodálta Miklóst, legkiváltképpen Tündér Ilona, de nézhették, csudálhatták, Miklós föl sem vetette a szemét, s mikor a pap áment mondott, kifordult az ajtón, hipp-hopp! haza, mint a szél! Repült a hat hattyú, űzte, zargatta Tündér Ilona, de mire hazaért,

Szép Miklós már vakarta a táltosokat rongyos ruhájában. Ment Tündér Ilona egyenest az istállóba, s kérdezte Miklóst:

– Hallod-e, Miklós, nem voltál ebben s ebben a templomban?

– Nem én, felséges királyné.

– Na, az igazán csuda. Éppen olyan legényt láttam, mint te, csakhogy más ruhában.

– Nem én voltam, felséges királyné.

Harmadik vasárnap is elment Miklós a templomba, Tündér Ilona után, de most már színarany gúnyában. De hiába mosolygott Tündér Ilona, rá sem nézett Szép Miklós. Ahogy a pap áment mondott, vágtatott haza, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.

Hej, istenem, szörnyű haragra lobbant Tündér Ilona, hogy most sem tudta utolérni azt a dali szép legényt. Ahogy hazament, lefeküdt az ágyába, s úgy kirázta a hideg, hogy azt hitték, mindjárt szörnyű halált hal. Mikor aztán egy kicsit lecsendesedett, hívatja Miklóst, s ez jő is, de abban a rongyos ruhában, hogy aki látta rongyosságát, megesett rajta a szíve.

– Hallod-e, Miklós, mondd meg nekem a tiszta igazságot, voltál-e ebben s ebben a templomban?

– Nem voltam én, felséges királyné, hogy is lettem volna, nincs vasárnapja a szolgának.

– Na, ez igazán világ csodája – mondotta Tündér Ilona. – Szakasztott olyan legényt láttam, mint te, csakhogy színarany ruhában, nem ilyen rongyosban.

Többet nem szélt Tündér Ilona, s Szép Miklós kiment az istállóba. Mondja az öreg táltos Miklósnak.

– Na, fiam, csak öltözz fel ismét a rézgúnyába, kimegyünk a Tündér Ilona kertjébe, éppen az ablak alá, ott te táncoltatsz engem, de járok is én olyan táncot, hogy tudom, istenem, elmúlik a betegsége Tündér Ilonának, kiszökik az ágyából, az ablakhoz szalad, szeme-szája tátva marad a csudálkozástól.

Felöltözik Miklós a rézgúnyába, felpattan az öregebb táltosra, kiugratnak a Tündér Ilona kertjébe, ottan táncra kerekedik a táltos, forog egy helyben, mint a forgószél, rúgja a port az égig, s nyerít akkorákat, hogy megcsendült belé a világ. Hallja ezt Tündér Ilona, szalad az ablakhoz, nézi, mi van a kertben, s hát az a dali szép legény, éppen az, akit a templomban látott, az táncoltatja lovat az ó ablaka alatt. Lekiált Tündér Ilona:

– Gyere fel, gyere fel, te világszép legény! Miklós rá sem nézett.

Lekiált másodszor. Miklós rá sem nézett. Lekiált harmadszor:

– Gyere fel, gyere fel, tudom, meg nem bánod! Rá sem nézett Miklós, tovább táncoltatta lovát.

Hej, megmérgelődött Tündér Ilona, küldte az inasokat, szaladjanak a kertbe, s hozzák fel tüstént azt a rézgúnyás legényt. De mire az inasok leszaladtak, a táltos keresztülugratott a kerítésen, be az istállóba, de úgy, hogy senki lélek nem látta.

Jelentik Tündér Ilonának, hogy volt rézgúnyás világszép legény, nincs rézgúnyás világszép legény.

Küld le egy szobalányt az istállóba, szaladjon, mint a szél, nézze, mit csinál Miklós. Szalad a szobalány, benéz az istállóba, hát Miklós a lovakat vakarja a rongyos ruhájában. Jelenti a szobaleány:

– Felséges királyné, Miklós a lovakat vakarja. Olyan a ruhája, hogy szakad a rongy le róla.

De még betegebb lett erre Tündér Ilona, hétszer rázta ki a hideg egymás után. Másnap mondja megint az öreg táltos:

– No, édes gazdám, nyúlj be a fülembe, vedd ki onnét az ezüst-diót. Abban van az ezüstgúnya. Vedd fel, s menj az egyik csikómon Tündér Ilona kertjébe. Majd meglátod, hogy meggyógyul a királyné, csak elkezdjen táncolni az ablak alatt. Mikor kihajlik az ablakon, te ugrass fel hozzá, csókold meg háromszor, de akárhogy hívjon, csalogasson, be ne menj a szobájába. Te csak ugorj le a csikóm hátáról, mintha leesnél, egy kicsit majd betörik a homlokod, de sebaj, ebcsont hamar forr. Amikor te leesel, Tündér Ilona lehajítja hozzád a selyemkendejét, hogy kösd be a fejedet. Aztán ismét hív: “Gyere be, gyere be! Vetek neked puha selyemágyat, meggyógyítlak! De te csak azt mondjad neki: “Mindjárt jövök, felséges királyné. csak elébb megfogom a paripámat, mert különben nagy szárnya, a bal szárnya, s le a lába. Megszólal a sárkány, mondja Miklósnak:

– Hallod-e, te világhíres Szép Miklós, adj nekem egy pohár vizet, s bizony mondom, egy világot adok érette.

Ad neki Miklós egy pohár vizet, már hogyne adott volna, s ím, abban a szempillantásban kiszabadult a sárkánynak a jobb szárnya.

– Köszönöm, Szép Miklós, adj még egy pohár vizet, egy világot adok azért is.

Ad neki Miklós még egy pohár vizet.

Erre kiszabadult a sárkánynak a bal szárnya.

– Hej, világhíres Szép Miklós, ha még egy pohár vizet adnál, azért is adnék neked egy világot.

– Hát én hogyne adnék – mondja Miklós –, adok én jó szívvel. Adott neki még egy pohár vizet, s azzal hopp! talpra szökött a sárkány, egy szó nem sok, annyit sem szólt Miklósnak, még isten áldjont sem mondott, kiszaladt a palotából, utána Tündér Ilonának, mint a sebes szélvész. Amerre szaladt, kerekedett mindenütt rettentő nagy fergeteg, levitte Tündér Ilonát a levegőégből a földre, hattyústól, kocsistól, mindenestől, akkor aztán megragadta a tizenkét fejű sárkány, és sebes szélnél sebesebben vitte nagy Sárkányországba. Szaladnak fel a palotába a tündérek szörnyű nagy jajgatással, jelentik Miklósnak, hogy a tizenkét fejű sárkány elvitte a királynét. De még csak most esett le az álla Miklósnak. Hogy is lehetett olyan boldogtalan, hogy azt a cudar sárkányt megszabadította! Hát most mit csináljon, merre menjen, merre van nagy Sárkányország, napkeletre-e vagy napnyugatra, északra vagy délre? Nem volt maradása a palotában, kiszaladt az udvarra, hátra az istállóba, ott nyakába borult az öreg táltosnak, s úgy sírt, mint egy gyermek. Kérdi az öreg táltos:

– Mért sírsz, édes gazdám?

– Hej, hogyne sírnék-rínék, édes lovam, mikor elrabolta a feleségemet a tizenkét fejű sárkány. Nagy Sárkányországba.

– No bizony, ha sírsz, nem is ok nélkül sírsz, mert van ám a tizenkét fejű sárkánynak egy vasderes, háromlábú táltos paripája, Többet tud az egyedül, mint mi hárman. De hát, édes gazdáin, ülj fel a hátamra, ahogy lesz, úgy lesz. Próbáljunk szerencsét!

Nem kellett, hogy kétszer mondja, felpattan Miklós az öreg táltosra, vágtatnak, mint a sebes szél, hegyen túl, völgyön túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, aztán csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott voltak nagy Sárkányországban, ottan is a sárkánykirály udvarában. Nem volt honn a tizenkét fejű sárkány, de honn volt Tündér Ilona, s ahogy meglátta Szép Miklóst, kiszalad elébe, megölelik, megcsókolják egymást, s hopp! föl is kapja Miklós a nyeregbe. Azzal nekiiramodik a táltos, s repült, hogy csak úgy zúgott a levegőég.

Jő haza a tizenkét fejű sárkány, s hallja, hogy a vasderes paripa nyerít, dobrokol szörnyen, szalad az istállóba, s rákiált nagy mérgesen.

– Nye, te, nye, hogy a kutyák egyék meg a húsodat, talán bizony sem szénát, sem zabot nem kaptál eleget, hogy olyan erősen dob– okolsz!

– Szénám is van, zabom is van – mondja a vasderes –, de neked nincsen Tündér Ilonád.

– Hát, ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e? – kérdi a sárkány.

– Ehetsz is, ihatsz is, alhatsz is, még két véka mogyorót is meg-; ehetsz, meg is eheted, akkor is utolérem Szép Miklóst.

Fölment a sárkány a palotába, evett-ivott, amennyi belefért, aztán aludott, mint a bunda. Mikor fölkelt, megtört két véka mogyorót, azt mind egy szemig megette, akkor kiment az istállóba, felült a vasderesre, s halljatok csudát, az csak egyet ugrott, kettőt szökött, s utolérte Szép Miklóst. Megfogta Miklóst a sárkány, s azt mondja neki:

– No, világhíres Szép Miklós, emlékszel-e, hogy három világot ígértem neked? Egyet már akkor adtam, amikor megszabadultam, mert megölhettelek volna. Most adom a második világot, mert most is megölhetnélek, de nem öllek meg, meghagyom az életedet. De úgy kerülj vissza még egyszer az én országomba, hogy szörnyű halálnak halálával halsz meg!

Azzal csak általkapta a nyergébe Tündér Ilonát, és vitte vissza nagy Sárkányországba. Hazamegy Szép Miklós nagy búsan, de nem volt otthon maradása, indult vissza az öreg táltos egyik csikaján. Szerencséjére a sárkányt másodszor sem találta othon, de ahogy fölkapta nyergébe Tündér Ilonát, elkezdett nyeríteni, dobrokolni a háromlábú vasderes, s mindjárt otthon termett a tizenkét fejű sárkány. Szalad az istállóba, rákiált a deresre:

– Hogy a farkasok egyenek meg, minek dobrokolsz, talán bizony megint nincsen szénád, zabod?

– Szénám is van, zabom is van, de neked nincsen Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós.

– Ehetem-e, ihatom-e alhatom-e?

– Ehetsz is, ihatsz is, alhatsz is, még egy véka diót meg is törhetsz, úgy is utolérjük Szép Miklóst.

Evett-ivott, aludott a sárkány, megtört egy véka diót, aztán utána Szép Miklósnak.

Még a határáig sem ért nagy Sárkányországnak Szép Miklós, utolérte a sárkány.

– Na, Szép Miklós, három világot ígértem neked, kettőt már adtam, most adom a harmadikat. De jól megjegyezd, hogy többet igazán nem adok.

Azzal csak kikapta az öléből Tündér Ilonát, s visszavágtatott vele a palotájába. Búsult Szép Miklós, olyan szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő. Otthon elegyezik az öreg táltossal, hogy még egyszer próbáljon szerencsét, ámbátor hiába, mert a tizenkét fejű sárkány most csakugyan irgalom nélkül megöli.

– Hanem, ha már így van, hát legyen így – mondja az öreg táltos. – Eredj, édes gazdám, a kisebb csikómon, az valamivel sebesebb. Vigy magaddal egy zsákot, hogyha ízzé-porrá törne a sárkány, legyen, amibe felszedje a csontodat az én fiam.

Visszamegy Szép Miklós nagy Sárkányországba, s ím, Tündér Ilonát éppen a kapuban találja. Szót se szól, csak felkapja nyergébe, s azzal neki, repült a csikó, mint a szélvész. De bezzeg a vasderes is elkezdett nyeríteni, dobrokolni, rúgta széjjel a gyémántpadlást. Szaladt haza a tizenkét fejű sárkány.

– No, te kutyának való, hogy a hollók vájják ki a szemedet, mit nyerítesz, mit dobrokolsz olyan cudarul! Szénád, zabod nincs tán elegendő?

– Szénám is van, zabom is van, de neked nincsen Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós.

– Hát most ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, diót is törhetsz, de csak egy fél vékát.

Eszik-iszik, alszik a sárkány, aztán megtör nagy sebesen egy fél véka diót, azt is megeszi, azzal utána Szép Miklósnak. Egyet ugrott, kettőt szökött a vasderes, mindjárt utolérte Szép Miklóst.

– No, világhíres Szép Miklós – kiáltott a sárkány –, három világot ígértem neked, meg is adtam mind a hármat, most többel nem tartozom neked!

Azzal megfogta Szép Miklóst, s úgy levágta a rettentő magasságból a földre, hogy ízzé-porrá törött minden porcikája. Tündér Ilonát pedig szépen a nyergébe vette, s visszavitte a palotájába. Le-szállott a táltos csikó a földre, ottan összeszedte Szép Miklósnak minden csontját-bontját, porcikáját, belevarrta a zsákba, hazavitte. Otthon az öreg táltos háromszor ráfújt, s ím, halljatok csudát, Szép Miklós egyszerre megelevenedett, s hétszerte szebb volt, s erősebb, mint annak előtte. Hát most már mit csináljon? Háromszor próbált szerencsét, s hiába. Volt szép Tündér Ilona, nincs szép Tündér Ilona.

– Hallod-e, édes gazdám – mondja az öreg táltos –, még ne add búnak árva fejed. Menj el ide meg ide, nagy Meseországba, ottan lakik egy vén boszorkány, annak van három táltos paripája, azok között van egy négylábú vasderes csikó, az édes testvére annak a háromlábú vasderesnek, amelyik a tizenkét fejű sárkánynál van. Ezt a három lovat még senki ezen a világon meg nem tudta őrizni. Próbálj te szerencsét! Menj el a vén boszorkányhoz, ha ki tudod szolgálni nála az esztendőt, akármit ígér neked, egyebet ne fogadj el, csak azt a négylábú vasderes csikót. Három napig kell őrizned a három táltost, s mindig eltűnnek a szemed elől; de ne félj, ott leszünk mind a hárman. Egyszer három farkas, másszor három agár s harmadszor három róka képében. A vén boszorkány országának a határán két gyilkos sárkány áll, be csak beeresztenek, de mikor ki akarsz jönni, össze akarnak szaggatni. Kérj a vén boszorkánytól a szolgálatodért még három bárányt, egyet dobj az egyik sárkánynak, egyet a másiknak, a harmadikat mind a kettőnek, azon összemarakodnak, s te szépen megszabadulsz.

Elmegy Szép Miklós, megy, mendegél hetedhét ország ellen, a hetedik nap megérkezik nagy Meseországba, nagy Meseországban a vén boszorkány udvarába. Bemegy a boszorkányhoz, köszön illendőképpen.

– Adjon isten, jó napot, öreganyám.

– Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben élve ki nem mégy innét! Mi jóban jársz, fiam?

Mondja Szép Miklós, hogy hallotta a hírét a lovainak, hogy azt senki meg nem tudja őrizni, ő szerencsét próbál.

– Jól van, fiam, de látod-e, kilencvenkilenc legénynek már karóban a feje. A tied is oda kerül, hogyha meg nem őrződ.

– Nem bánom én, öreganyám, csak adja a kezemre.

Na, kezére adja a vén boszorkány Szép Miklósnak a három lovat. De milyen lovak azok! Sánta, bogos mind a három. Meg lehetett számlálni az oldalbordájukat. Jól van, kihajtja a három lovat a selyemrétre, s ahogy kihajtja, csak megcsapja az arcát valami álomszellő, s ott, abban a helyben elalszik. Egyszer fölébred, dörzsöli a szemét, néz mindenfelé, s hát a lovakat nem látja. Elindul a selyemréten, ment nagy búsan elébb, elébb, kereste a lovakat, de nem találta. Hát, uramisten, csak elejébe toppan három farkas. Megszólal az öregebbik:

– Ne búsulj, Miklós, mindjárt előkerítjük mi a lovakat! Látod-e amott azt a három bárányt? Azok a te lovaid. Mi majd ide tereljük, te meg a legnagyobbik bárányra ülj fel. Abban a pillanatban mind a három visszaváltozik lónak, s te menj haza velük szépen.

Éppen úgy tett, ahogy az öreg farkas mondta, s Miklós estére hazavitte a három lovat.

Hej, uramisten, mérgelődött a boszorkány, de nem szólt Miklósnak semmit, hanem egy vasrudat megtüzesített, azzal kiment az istállóba, megverte mind a három lovat, hogy csak úgy nyögtek, nyerítettek, s azt mondta nekik:

– Megálljatok, kutyák! Ha még egyszer elfog az a legény, lenyúzom a bőrötöket!

Pedig elfogta Miklós másnap is. Akkor nyulakká változtak a lovak. De jöttek a Miklós táltosai agár képében, s elfogták a nyula-kat. Még a föld is sírt belé, úgy megverte a boszorkány a három táltost. De verhette, harmadnap is elfogta Miklós. Akkor csirkévé változtak a vén boszorkány lovai, de eljöttek a Miklós táltosai is, három róka képében, közrevették a csirkéket, Miklós egyre rápattant, mindjárt lovakká változtak, s vitte haza őket.

– Na, Miklós – mondta a vén boszorkány –, kiszolgálád az esztendőt, ilyen szolgát még nem láttam napom csillagjában, kívánj, amit akarsz, akármit adok.

– Nem kívánok én sokat, öreganyám, csak adja nekem ezt a sánta, bogos csikót, ezt a vasderes szőrűt, ni. Aztán adjon még három bárányt, öreganyám, hadd legyen, amit egyem az úton.

Nagyot kacagott a vén boszorkány.

– Ó, te világ bolondja, te, mit akarsz avval a sánta csikóval? Hisz a városból sem tud az kimenni.

– Nem bánom én, öreganyám, csak adja nekem.

– Te bolond, te, gyere az istállómba, nézd, ott van egy sereg aranyszőrű paripa, válaszd, amelyik neked tetszik.

– Nem kell nekem, öreganyám, adja nekem ezt a sánta csikót, ígért a vén boszorkány ezüstöt, aranyat, gyémántot, annyit, amennyit elbír, de hiába. Miklósnak a sánta csikó kellett.

Mit volt mit tenni, a vén boszorkány odaadta a sánta csikót, s adott még neki három bárányt. Aztán mikor Miklós elment, felment a háza tetejére, vitt magával egy vékát, arra ráült, s úgy nézte Miklóst, amint nagy kínlódással cipelte a három bárányt, s húzta a kötőféknél fogva a sánta csikót. Mikor kiértek a város végire, megszólal a csikó:

– Nézz vissza, édes gazdám, mit látsz?

Visszanéz Miklós, s azt mondja:

– Nem látok én most semmit, a vén boszorkány már nem ül a házon.

– Nem ül bizony – mondja a csikó –, mert az ott ül már az anyám hátán. Látod-e a fejed felett azt a nagy fekete felleget? Abban nyargal a boszorkány. De most imádkozzál, mert olyan jégeső szakad ránk, hogy isten csudája lesz, ha itt nem hagyod a fogadat.

Hát abban a pillanatban megdördül az ég, s hallatszik a fekete fellegből éktelen kiabálás, szörnyű nyerítés. A vén boszorkány volt, aki kiabált, s az öreg táltos, aki nyerített. A csikaja után nyeríthetett: csalogatta vissza.

– Ne félj, édes gazdám, nem megyek én vissza többet. Tudom, majd utánam jön az anyám is, a testvérem is.

Abban a szempillantásban keresztülvetette magát a fején, s lett belőle egy olyan gyönyörű szép paripa, hogy Szép Miklósnak szeme-szája tátva maradt.

– Ülj a hátamra, édes gazdám!

Felül Miklós, de szakadni is kezd a jégeső abban a szempillantásban, mintha dézsával öntötték volna. Áldott szerencséje volt Miklósnak a hosszú aranyhaja; ezzel betakarta magát, betakarta lovát, szakadhatott a jégeső, semmi baja sem lett. Akkor aztán egyet ugrott, kettőt szökött a négylábú vasderes, s ott voltak nagy Meseország határán. Ott állott istrázsát két sárkánykígyó, s közrefogták Miklóst. Dob egy bárányt az egyiknek, az bekapja, dob egyet a másiknak, az is bekapja, akkor megint nekiestek Miklósnak; de Miklós most közéjük dobta a harmadik bárányt. Hagyták Miklóst, fogták a bárányt, húzták, rángatták, összeverekedtek rajta. Azalatt Miklós, hipp-hopp! túl volt nagy Meseország határán.

– Na, édes gazdám – mondja a vasderes –, ha nem mondod, úgy is tudom, merre van a szíved kívánsága. Csak kapaszkodj jól belém, viszlek nagy Sárkányországba.

Repült, mint a sárkány, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben. Egyszerre csak, topp! letoppintott a tizenkét fejű sárkány udvarán. Ablakban könyökölt Tündér Ilona, sírt akkor is keservesen, siratta Szép Miklóst. Azt hitte, hogy meghalt Miklós szörnyű halálnak halálával. Hej, istenem, ez volt csak az öröm! Ölelték, csókolták egymást, aztán fölkapta Miklós a nyergébe Tündér Ilonát, fölemelkedett a négylábú vasderes a levegőégbe, mint a nyíl, s repült, mint a madár, mint a gondolat, még a gondolatnál is sebesebben. Aludott a tizenkét fejű sárkány, egyszerre csak fölriad az álmából, hallja, hogy nyerít a háromlábú vasderes, kinéz az ablakon, s hát az istállót is széjjelrúgta már. Szalad le esze nélkül.

– Mi bajod van, hogy a farkasok egyenek meg! Szénád, zabod nincsen elegendő?

– Szénám is van, zabom is van, de nincs neked Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós.

– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, úgysem érjük utol. Az én bátyám, a négylábú vasderes vitte el.

– Hej, kutya egye meg a májad – ordított a tizenkét fejű sárkány –, utol kell érned, ha hetvenhét lába van is a bátyádnak!

Fölszáll a háromlábú vasderes a levegőégbe, utána Szép Miklósnak, de mikor egy hajításnyira közeledett hozzá, visszanyerít a négylábú vasderes az öccsének. Azt nyerítette, hogy:

– Vesd le!

De már azt a mondást senki más nem értette, csak ők ketten. Hej, nagyot ugrik a háromlábú vasderes, felugrott éppen a csillagos égig, ott a farát fölvetette, s úgy ledobta a tizenkét fejű sárkányt, hogy a hetvenhetedik porcikája is ízzé-porrá törött. Most már szépen hazamehettek, Szép Miklós és Tündér Ilona. Csaptak újra nagy lakodalmat, s éltek ezentúl nagy békességben, boldogságban.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A csudakard.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az üveghegyeken innét, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egyetlenegy fiacskája. Ennek a kisfiúnak, mikor a világra jött, egy kardhüvely volt az oldalán, s ahogy nőtt a fiú, úgy nőtt a kardhüvely is.

Egyszer, amikor a fiú nagyobbra nevekedett, kiment a kertbe, s amint ott járt-kelt, kipattant a földből egy kard. Fölkapja a fiú a kardot, belepróbálja a hüvelybe, s hát jól talál, éppen mintha belecsinálták volna.

Mit gondolt, mit nem a fiú, a kardot visszaszúrta a földbe, nem szólt az anyjának, sem senkinek, hanem mindennap kiment a kertbe, s a kardot csudálta. Telt-múlt az idő, a fiú nevekedett, nőtt az oldalán a kardhüvely is, és nőtt a földben a kard is. Egyszer azonban valami csudálatos álmot látott, s meg sem várta a pitymallatot, kiszaladt a kertbe, ott a kardot kihúzta a földből, bedugta a hüvelybe, azzal elszaladott az édesanyjához, s mondotta nagy örömmel:

– Hej édesanyám, ha tudná, milyen csudálatos álmot láttam az éjjel!

– Ugyan mit, hadd halljam!

– Jaj, azt még édesanyámnak sem mondhatom meg.

Eleget faggatta az anyja, kérte szép szóval, ijesztette haragos szóval, egy szó nem sok, annyit sem mondott.

Megharagudott az özvegyasszony erősen, kapta a seprőt, s jól elnáspángolta a fiút.

Sírt a fiú keservesen, s azt mondta az anyjának:

– Csak üssön, üssön, édesanyám, el is pusztíthat, mégsem mondom el az álmomat.

Azzal hátraszaladt a kertbe, ottan leült egy fa alá, s olyan keservesen sírt, hogy aki arrafelé járt, jól hallhatta a sírását, s meg is eshetett a szíve rajta.

Mi útja lehetett arrafelé, nem tudom, elég az, hogy történetesen éppen arra járt a burkus király hatlovas hintón, s meghallotta a fiú sírását.

Leszól a király a kocsisnak, hogy álljon meg; az inast meg küldi, hogy menjen be a kertbe, s nézze meg, ki sír és miért sír.

Szalad az inas a kertbe, kérdi a gyermeket, hogy miért sír, a gyermek meg is mondja. Azzal az inas vissza a királyhoz, s jelen-ti, hogy mit mondott a fiú. Egyszeriben visszaszalasztja az inast a király, hogy vigye hozzá a fiút. Az inas odaviszi a fiút, s megkérdezi a király is, hogy miért sír, igaz volna-e, hogy valami csudálatos álmot látott, s nem akarja megmondani az anyjának.

– Igaz – mondotta a fiú –, csudálatos álmot láttam, felséges királyom, s azt meg sem is mondom senkinek ezen a világon.

– De már azt nem hiszem – mondotta a király –, ülj ide csak mellém a hintóba, velem jössz te mostan. Úgy sincs fiam, fiamnak fogadlak. Tudom azt az egyet, hogy majd megmondod, ha otthon leszünk.

A fiú nem szólt semmit, de szépen felült a hintóba a király mellé, aközben kijött az anyja is, s bezzeg örvendett, hogy ilyen nagy-szerencsére fordult a fia dolga. Adott a király neki egy zacskó aranyat, aztán Istennek ajánlotta, a fiú elbúcsúzott illendőképpen, s azzal a király hintája elvágtatott, mint a sebes szél.

Még estére sem telt az idő, megérkeznek a király palotájába, ottan mindjárt kiöltöztetik a fiút, de olyan szép is volt az aranyos gúnyában, hogy amikor meglátta a három királykisasszony – mert három leánya volt a királynak –, nem győzték eléggé csudálni. Bizony mondom, hogy erősen megakadott rajta a szemük.

Na, telnek-múlnak a napok, a fiút úgy tartotta, nevelte a király, mint a saját édes fiát. De mikor egy hét, kettő eltelt, megint elővet– te mondja neki kegyes szóval:

– Na, édes fiam, most már megmondhatod, miféle csudálatos álmot láttál.

– Nem mondom meg, felséges királyom, senkinek ezen a világon – mondotta most is a fiú.

Jól van – gondolta magában a király –, hiszen ha nekem nem mondod meg, majd megmondod a leányaimnak, s szólt mind a három leányának, hogy vegyék elé külön-külön a fogadott testvérüket, addig békében ne hagyják, míg azt a csudálatos álmot el nem mondja.

Hiszen tehettek akármit a királykisasszonyok, hízelkedtek neki édes szóval, cirókálták-morókálták az arcát, mind hiábavaló volt, a fiú egy szó nem sok, annyit sem szólt.

Jelentik a leányok az apjuknak, hogy nem szól az a fiú semmit, néma, mint a hal, csak a vállát vonogatja, harapófogóval sem lehet belőle kihúzni a szót.

– Na, ha nektek nem mondja meg – kiáltott a király szörnyű mérgesen –, nem is tekintem többé fiamnak, a palotámban sem tartom, hadd menjen le a cselédek közé, úgyis odavaló!

Még aznap kitették a szűrét a fiúnak, leküldték a cselédek közé.

Hanem a kicsi királykisasszony nem tudott nyugodni a nagy erős kíváncsiságtól; föltette magában, hogy akár így, akár úgy, mindenféleképpen kiveszi a fiúból azt a titkot. Egyszer, mikor senki sem látta, lesurrant a palotából, ment a cselédházba, ottan eléfogta a fiút, s mondta neki:

– Látod-e, te bolond, te, miért nem mondod meg az álmodat? Király lennél az apám után, válogathatnál a legszebb királykisasszonyok között.

A fiú megszólalt, s mondta a királykisasszonynak:

– Hagyj békét nekem, ha jót akarsz.

– Nem nyugszom addig, míg meg nem mondod – erősködött a királykisasszony.

Erre a szóra szörnyű haragra lobbant a fiú, még a kardja is elkezdett csörömpölni a hüvelyben magától, hogy a királykisasszony halálra ijedt, mert még ilyet nem látott, hallott életében.

– Egy szót se többet – mondta a fiú –, mert ha még egyet szólasz, kiugrik a kardom a hüvelyéből, s bizony mondom, vége az életednek!

De bezzeg nem is szólt többet a királykisasszony, kifutott a cselédházból, hangos sírással szaladott fel a palotába, elpanaszolta az apjának, hogy mi történt ővele.

– Ejnye, ördögadta kölyke – rikkantott a király –, még a mai szentséges szent napon akasztófára huzatom!

Ki is adta mindjárt a parancsolatot, állítsanak akasztófát a város végére, akasszák fel a kardos fiút.

Egy óra sem telt bele, felállították az akasztófát, s vitték a fiút a vesztőhelyre. Tenger nép csődült oda, nem tudták elgondolni, mi nagy vétke, bűne lehet a kardos fiúnak, s még egyszer utoljára kérdezte a király:

– Megmondod-e az álmodat?

A fiú nem szólt semmit, csak rázta a fejét, a kardja pedig csörömpölt a hüvelyben, pedig hozzá sem nyúlt. De abban a pillanatban, amikor a kötelet a nyakára akarták húzni, nagy zúgás, riadás kerekedik, mindenki az ország útja felé néz, s hát ott jön sebes vágtatással egy hatlovas hintó, s abban a hintóban valaki fehér kendőt lobogtat.

Odaér a hintó a vesztőhelyhez, s nagy hirtelen leszáll abból... ugyan ki szállott le? – a magyar király. Megy egyenest a burkus királyhoz, parolázik vele, s mondja neki:

– Hallod-e, pajtás, ne akasztasd föl ezt a fiút, add nekem, majd én magammal viszem. Hallottam a hírét, hogy valami csuda álmot látott, s nem akarja megmondani. Hiszen csak kerüljön az én kezem alá, majd megmondja, tudom.

– Jól van – mondotta a burkus király –, csak vigyed, nekem elég bosszúságom volt miatta, legyen neked is.

Azzal ismét paroláztak, egymástól annak rendje s módja szerint elbúcsúztak, s a magyar király elvitte a hintáján a kardos fiút.

Megérkezik a király Budára a kardos fiúval, s amint befordul a hintó az udvarra, szalad elébe a leánya, összecsapja a kezét, s kérdi:

– Jaj, lelkem, édesapám, honnét hoztad ezt a szép fiút? Talán bizony Tündérországból?

– Hoztam bíz én nem Tündérországból, hanem az akasztófa alól – mondotta a király.

Fölmennek a palotába, de amíg fölmentek s azután is a királykisasszony le nem tudta venni szemét a kardos fiúról. Észrevette ezt a király, s mondta a leányának:

– Csak ne nézd olyan erősen, mert nem lehet tudni, hogy még nálam is nem kerül-e az akasztófa alá.

Mindjárt kérdezte is a fiútól:

– No, te kardos fiú, hát nekem elmondod-e az álmodat?

– Nem mondom én senkinek ezen a világon – felelt a fiú, s ugrált, csörömpölt a kard a hüvelyben, hogy a király is, a leánya is, szemét-száját eltátotta a nagy csodálkozástól.

– Hiszen majd megmondod nekem – mosolygott édesen, kedvesen a királykisasszony a fiúra, de a királykisasszonynak nem is válaszolt, csak a fejét rázta nagy búsan, a kard meg csörömpölt most is.

– Hát ha sem nekem, sem a leányomnak meg nem mondod -szólt a király –, akkor fiam, bezáratlak egy kis szobába. Lesz ott ételed-italod elegendő, semmiben nem lesz fogyatkozásod, hanem addig ki nem kerülsz onnét, míg az álmodat meg nem mondod.

Mindjárt be is vezették egy kicsi szobába. Ott egy nagy könyvet elejébe tett a király, hogy abból olvasgasson. Aztán küldött neki ételt-italt, mindent a javából. De a kulcsot kétszer is ráfordították az ajtóra, hogy ki ne jöhessen.

– Hej, Istenem – búsult a kardos fiú –, minek is láttam én azt a csudálatos álmot!

De búsult a királykisasszony is, s amikor csak nem látták, lement a kertbe, ott sétálgatott könnyes szemmel a kardos fiú ablaka alatt, hátha egyszer kitekint az ablakon, s a szívére beszélhet.

Egyszer csakugyan kikönyökölt a fiú az ablakon, éppen akkor, mikor arra ment a királykisasszony. Hullott a könnye, mint a záporeső a királykisasszonynak, s hogy ezt látta a kardos fiú, megszólította:

– Ugyan bizony mért sírsz, szép királykisasszony, amikor mindened van, amit szemed, szájad kíván, s szabad vagy, mint a madár.

Mondotta a királykisasszony:

– Temiattad hullanak a könnyeim, kardos fiú. Mért nem mondod el az álmodat nekem? Lásd, az én apámnak nincs fia, ha elmondanád az álmodat, bizony tudom, neked adná fele királyságát, s tiéd lennék én is.

– Egy szót se többet – mordult rá haragosan a kardos fiú –, mert bizony mondom neked, ha még egyet szólasz, kiugrik a kardom, s vége az életednek!

Megriadt a királykisasszony ettől a haragos beszédtől, s hangos sírással felszaladott a palotába.

– Hát téged mi lelt? – kérdezte a király.

– Jaj, ne is kérdezze, édes jó apám!

Nem akarta megmondani, hogy mi történt, de addig faggatta az apja, hogy mégis kivallotta.

No, megállj hitvány fattya – kiáltott a király szörnyű haraggal –, élve temettetlek el, mert megríkattad a leányomat!

Egyszeriben hívatott száz kőművest, s még aznap építtetett egy tornyot, odavitette a kardos fiút, s befalaztatta.

Hanem amíg a tornyot építették, ott settenkedett a királykisasszony, s addig kérte s olyan szépen kérte a pallért, hogy hagyott a tornyon egy ablakocskát, melyről csak ők tudtak ketten, s azon a titkos ablakon minden este ételt-italt adott be a királykisasszony a kardos fiúnak.

Telt-múlt az idő, a királykisasszony minden este eljárt a titkos ablakra, ott sírdogált, kesergett s beszélgetett a kardos fiúval. De mennyit könyörgött, hogy ne temesse el magát élve, elevenen, ne hervassza el így szép ifjúságát! Hiába könyörgött, a kardos fiú mégsem mondotta el az álmát.

Egyszer azonban mi történt? Az történt, hogy a török császár üzent a magyar királynak, sokat ne gondolkozzék, küldje a leányát be Törökországba, az ő udvarába, mert hallotta, hogy a magyar királykisasszonynak szépségben nincs párja kerek e földön. De még azt is üzente a török császár, hogy ha nem küldené a királykisasszonyt, fölkerekedik minden népével, s kő kövön nem marad az egész országban.

Hej, nagy búbánat s szomorúság nehezedett a királyra! Mit tudjon csinálni! Még egy esztendeje sem múlt el, hogy nagy háborúja volt, s abban a háborúban erősen megfogyatkoztak a katonái.

Észrevette a királykisasszony az apja nagy szomorúságát, s addig beszélt, addig könyörgött, hogy kivette belőle, mi nyomja a szívét.

De szörnyű nagy búbánat fogta el a királykisasszony szívét is. Azt mondja az apjának:

– Hát csak küldj el, édesapám, semhogy az országod elpusztuljon.

A király nem szólt semmit, csak tűnődött, évődött magában, egész éjjel be sem hunyta a szemét, járt fel s le a palotában, törte a fejét, hogy mit csináljon. Aközben a királykisasszony kisurrant a palotából, szaladt a kardos fiúhoz, s mondta neki keserves könny-hullatások közt:

– No, te szegény kardos fiú, most meg kell halnod, mert engem visznek be, Törökországba, a nagy török császár fényes udvarába. Látod, látod, miért nem mondád el az álmodat!

De még csak most csordult meg igazi haragosan a kardos fiú kardja.

– Bizony nem mégy te be Törökországba! – mondotta a fiú. – Eredj csak haza szépen, feküdj le, s reggel mondjad az apádnak, hogy te is láttál egy csudálatos álmot. Azt láttad álmodban – mondjad te –, hogy az a kardos fiú, kit az apád befalaztatott, még most is él, s azt mondotta neked, hogy csak hadd jöjjön a török császár, ő egyes-egyedül is visszakergeti az egész ármádiát.

Elszalad a királykisasszony nagy örömmel, lefekszik szép selyemágyába, le sem hunyta a szemét egész éjjel, hanem azért reggel mondta az apjának, hogy milyen csudálatos álmot látott.

– Na, ez igazán csudálatos álom – mondotta a király, s mindjárt ment a toronyhoz, a kőművesekkel széjjelbontatta, s hát csakugyan élt a kardos fiú, még hétszerte szebb volt, mint annak előtte, s nagy, erős dali legény lett belőle, a kardja is sokkal nagyobb, mint azelőtt. Csudálkozott a király, csudálkozott minden lélek. Hát még mikor a kardos fiú mondta, hogy jól látta a királykisasszony, amit álmában látott, mert akár meg se mozduljanak a király katonái, egyedül visszaveri a török ármádiát.

Vissza is üzent a király a követektől a török császárnak, hogy csak jöjjön, de minden népével, ha a leányát feleségül akarja!

Na, elmennek a követek, s egy hét, kettő hogy elmúlt, hát csakugyan jön a török császár, utána akkora ármádia, hogy rengett a föld alatta. A magyar király is talpra állította a katonáit, hanem a kardos fiú ügyet sem vetett a katonákra, nekivágtatott a török ármádiának, aztán szólott a kardjának:

– Na most, édes kardom, most ugorj ki a hüvelyből!

Hej uramteremtőm, halljatok csodát, mit csinált az a kard! Kezdette a török császáron, nyissz, földön volt a feje; aztán nyargalt tovább, végig az ármádián hullott a török, mint a kéve. Mire odaért a magyar ármádia, még hírmondó sem maradt a törökből.

Megfordult a magyar ármádia, elejébe vágtat a kardos fiú, s mennek haza nagy ének- és muzsikaszóval, meg sem állnak Budavárig. Ott már várta a király meg a királykisasszony a kardos fiút.

– No, te fiú – mondotta a király –, akármit álmodtál, én többet nem kérdem. Országomat, leányomat megvédelmezted, legyen a tiéd mind a kettő. Ez órától fogvást te vagy a magyarok királya.

Mondta a kardos fiú:

– Bizony, ha én vagyok a magyarok királya, akkor meg is mondom, hogy mi álmot láttam. Azt láttam én álmomban, felséges apámuram, hogy a magyarok királya leszek.

Mondjam tovább, ne mondjam, még aznap megtartották a lakodalmat, Budavárába hozatták a kardos fiú anyját is; most aztán ez is megtudta, hogy mit álmodott volt a fia.

Hét álló hétig folyton állt a lakodalom, akkor aztán abbahagyták.

Holnap legyen a kardos fiú s a felesége a ti vendégetek!

Béka-királykisasszony.

Mikor volt, mikor nem volt, még az antivilágban volt, volt a föld kellős közepén egy cserefa, olyan magas, hogy a teteje az eget verte. Ennek a fának a legfelső ágán ült egy ősz öregember, akinek a szakálla a földet verte. Ez mondta nekem ezt a mesét, hallgassátok meg. Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak három szép dali fia. Azt mondja egyszer a fiainak a király:

– Na édes fiaim, ti már meg is házasodhatnátok, mind a hárman jól kinőttetek az Isten markából.

– Hiszen mi meg is házasodnánk – mondták a fiúk –, de hol találjunk hozzánk illőt?

– Ezen én is sokat gondolkoztam – monda a király –, mert sem keletre, sem nyugatra, sem északra, sem délre, ahány ország vagyon, egyben sincs olyan királykisasszony, aki hozzátok illő volna.

Gondolja a király, összehívatja a tanácsosait, hátha azok kitalálnak valamit. Mindjárt összehívatja, ahány bölcs ember van az országban, összeülnek, tanakodnak ezek, s azt határozzák, hogy a három királyfinak csináltassanak három nyilat s három nyílvesszőt, álljanak ki az udvar közepére, onnét lőjék ki a nyílvesszőt, s amely országnak a földjén leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget.

Megcsinálják a három nyilat, s nyílvesszőt. A királyfiak ki is lövik hárman háromfelé, aztán elindulnak a lövés irányában. A két idősebb fiúnak jó szerencséje volt, mert azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni, megtalálták a nyílvesszejüket, az egyik egy, a másik más király udvarában, leányt is találtak szemrevalót, feleségül is vették, nagy lakodalmat is csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.

Hej, hanem a legkisebb bezzeg szerencsétlen csillag alatt született. Ment, mendegélt erdőkön-mezőkön, folyóvizeken által, de csak nem talált, haj, nem talált a nyílvesszejére. A hetedik nap már éppen vissza is akart fordulni, mikor az Óperenciás-tenger partjára ért, s hát Uram, Isten, mit látnak szemei! A tengernek közepén egy szép zöld sziget, s annak a szigetnek épp a kellős közepén van az ő nyílvesszeje. Búsult szegény királyfi, tűnődött, évelődött magában, még a könnye is kicsordult.

Hát ő most hogy tudjon odajutni, ahol az ő nyílvesszeje van?

Amint így tűnődnék magában, csak kiugrik a tengerből egy csúnya varasbéka, s kérdi tőle:

– Mi bajod van, te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet? Ránéz a királyfi.

– Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok? Monda a béka:

– Nemcsak azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a bajod. Ugye szeretnél általmenni a szigetre, hogy visszahozzad a nyílvessződet? No, ne búsulj, én általhozom neked, de csak azzal a feltétellel, hogyha feleségül veszel engem.

Nagyot kacagott a királyfi.

– Mit beszélsz? Hogy én téged feleségül vegyelek?

– Hát jól van – monda a béka –, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább a nyílvessződet.

Mit gondolt, mit nem a királyfi, azt mondja a békának:

– No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül veszlek.

Azzal felült a lovára, maga mögé ültette a békát, s indult vele hazafelé az apja udvarába. Útközben elesteledtek egy erdőben, s ott megháltak, de a királyfi csak azt várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s faképnél hagyta. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is sebesebben, s örült, hogy megszabadult szépszerént ettől a förtelmes állattól.

Az ám, ahogy visszanéz véletlenül, mit lát? Ott ül a béka a lovának a farán.

– Úgy-e, meg akartál szökni tőlem – mondta a béka –, de megállj, ezt még megkeserülöd!

Hej, búnak ereszkedett a szegény királyfi. Mit tudjon csinálni? Megpróbálta másik éjjel, harmadik éjjel, ha valamiképpen meg tudna szabadulni a békától, de mikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle, ahogy hátranézett, ott ült a béka a lovának a farán megfenyegette a béka másodszor is, harmadszor is:

– Megállj, királyfi, ezt te még megkeserülöd!

Mit volt mit tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig lakodalmaztak a bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tőle az apja, kérdik a bátyjai:

– No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van? Monda a királyfi nagy búsan:

– Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg!

Kimennek mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyi állatot. Kérdik tőle ismét:

– Hát hol az asszony?

– Itt van, ni! – monda a királyfi –, ott ül a lovamon.

Hej, szörnyű haragra gerjedt a király! Hogy őt így megcsúfolta az ő legkisebb fia! Kitagadta a királyságból, ki az országból, ki mindenéből, azt mondta neki: fel is út, le is út, többet a szemével ne lássa.

Felült a királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az apja udvarából. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta mögött, nem szólt egy szót sem.

Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé egy rengeteg erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás. Ottan megállott, a lovát belecsapta a fűbe, maga pedig leheveredett egy fa alá, s elaludt.

Hanem reggel, amikor felébredt, szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Egy olyan palotában ébredett fel, hogy annak minden szege-köve ragyogó gyémánt volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szép asszony lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Bezzeg hogy megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg hogy megváltozott most a szíve indulatja. Szép gyöngén megfogta a felesége kezét, s mondta:

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Mosolygott a szép asszony, ő is azt mondta:

– Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! – Hanem azért azt gondolta magában: “Megállj, mégis megbüntetlek azért, hogy háromszor elhagytál engem!"

Telt-múlt az idő. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor el-elszomorodott, mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy háromszor hagyta el.

Észrevette a királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik. Meg is kérdezte egyszer:

– Talán bizony nem szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodol?

Monda az asszony:

– De bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni, hogy egyszer olyan erősen gyűlöltél. Látod, uram, látod, nem voltam én mindig olyan förtelmes állat, mint amikor először láttál engem. Tündérkirály leánya voltam. Sok embert meg-varázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg is csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc, s hogy nem mentem hozzá, békának varázsolt, s arra ítélt, hogy békának maradjak, amíg olyan királyfival nem találkozom, aki nyílvesszővel keres magának feleséget.

– Hej, ha én ezt tudtam volna, lelkem, feleségem – monda a királyfi –, bizony nem szomorítom meg a szívedet!

A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta magában: Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél."

Aközben hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan fényes, ragyogó vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy a kitagadott fia építette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király, hogy bizonyosan az ő bosszúságára építette a várat az a kitagadott fiú. Mindjárt üzent neki, hogy kitakarodjék az országából, mert különben így meg úgy.

Megszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se menjenek. Majd eligazít ő mindent annak rendje szerint. Visszaüzent az öreg királynak: hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá.

Hát bizony az öreg király nem is várt második üzenetet: indult meg aznap akkora sereggel, hogy a föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta össze a kezét. Nemhiába volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát varázsolt elé, a jó Isten tudja, hogy honnét nem, hogy az ég is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg király seregét, hogy hírmondónak sem maradott abból.

Csak az öreg királynak s a két idősebb fiának hagyták meg az éle– tét: hadd menjenek haza isten hírével, de aztán őket többé meg ne háborítsák.

Hát ez így volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő, s élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak még mindig nem ment ki a fejéből, hogy a király– fi csak akkor szerette meg, amikor szépséges szép leány lett belőle, de bezzeg, mikor béka volt, irtózott tőle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer az urának:

– No, lelkem, uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél, megesküdtél nekem, s utánam mondottad, hogy ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Monda a királyfi:

– Emlékszem, emlékszem, lelkem, feleségem.

– Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem?

– Hej, arra is emlékszem, nem is tagadom, lelkem, feleségem.

– No bizony, ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én is el-hagylak téged. Nesze, adok egy gyűrűt emlékül, az Isten áldjon meg.

Eleget istenkedett a királyfi, hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami elmúlt, elmúlt, felejtse el, de a szép asszony nem hallgatott rája, csak kikerült-fordult az ajtón, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Búsult a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi világ árvája. Sem apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája! Meghiszem azt! Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert – halljatok csudát! – ott ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a tisztáson, hol az éjjel megháltak volt, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben.

– No, édes lovam – monda nagy búsan –, összekerülénk megint most mehetünk ismét világgá.

Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön-mezőkön által, ha valahol szolgálatot találna Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer a rengeteg erdőben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s megszólítja a molnárt, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:

– Adjon isten jó napot, molnár gazda!

– Adj isten, ecsém, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

– Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.

– Nekem sem gyermekem, sem senkim a világon, ha jól viseled magadat, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat.

Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes legény volt, hamar kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy miféle malomba került, mert őrleni való volt mindig, hanem sem azt nem látta, hogy ki hoz őrleni valót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet.

Meg is kérdezte egyszer az öregtől:

– Ugyan bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrleni való, s ki viszi el innét, hogy én azt sohasem látom?

– Hej, ecsém, a királynénak viszik egyenest. Ide nem messze van egy kőszikla, annak a tetejében egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi királynénk szomorú özvegységben.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le az éjjel, s éjfélkor, ahogy jött a griffmadár a lisztért, belebújt a liszteszsákba, s a griffmadár a többi zsák közt vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor kioldották a zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt majd kitörte a “rossz".

– Ne félj – szól a királyfi –, nem vagyok kísértet! A malomból jöttem, hogy itt szolgálatot keressek.

– Jól van – monda a sütőmester –, éppen sütőinasra szükség vagyon, felfogadlak annak.

Hát bezzeg, hogy a királyfi kitanulta a sütőmesterséget is. Eleinte csak fekete kenyeret süttettek vele, de sütött aztán fehér cipót szép piros ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem láthatta, pedig amiatt jött ide, ha mondom nektek.

Hetek múltak, hónapok múltak, hát egyszer, amint kitekint a sütő ablakán, látja, hogy éppen az ablak alatt sétál el egy szépséges szép asszony. Uram, Jézus, ne hagyj el! Hiszen ez az ő felesége! Hej, Istenem, nem találta helyét. Mit csináljon, hogy kerüljön felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony azt gondolta, hogy a gyűrűt belekeveri egy cipóba, s majd megtudja erről a felesége, hogy itt van. Nem sokat teketóriázott: belekeverte a gyűrűt a tésztába, s sütött ebből olyan ropogós piros cipót, hogy még a sütőmesternek is tárva maradt a szája. Vitték is mindjárt a királyné asztalára. Ott az inas felvágja a cipót, s hát kigurul belőle egy gyűrű. Fölkapja az inas a gyűrűt, s jelenti a királynénak, hogy mi történt. Nézi, nézi a királyné, s a színében csak hol elhalványodik, hol kipirosodik. Hívatja a sütőmestert:

– Ki sütötte ezt a cipót? Mondja a sütőmester:

– A sütőinas, felséges királyné.

– Küldjed ide mindjárt!

Küldik a sütőinast, be is megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a királyné: lisztes-e, nem-e, a nyakába borult. Még aznap nagy lakodalmat csaptak, de olyant, hogy hét országra ment a híre.

Én is ott voltam, a griffmadáron mentem fel, s feneketlen kancsóból ittam a bort. Hazafelé adtak egy lovat, akinek tök volt a feje, viasz a dereka, kender a farka, kóró a lába, acél a patkója. Ahogy a földre ért, megbotlott a lovam egy békasóban, szikrát vetett a patkó, tüzet fogott a kender, elégett a kóró, elolvadt a viasz, leesett a tök, s hupp! lepottyantam én is a földre, hogy nagyot nyekkentem belé.

Itt a vége, fuss el véle!

A Világvándora herceg.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy dali szép aranyhajú herceg, akinek nem volt párja hét puszta határban. Csak akarta volna, hozzá ment volna akármelyik királykisasszony, de hiába biztatták a herceget, nem házasodott meg. Folyton járt-kelt ország-világszer te, hétszer is megkerülte a világot, s el is nevezték a népek Világvándora hercegnek.

Ám ne higgyétek, hogy jókedvéből járt-kelt annyit. Azért nem volt maradása a hercegnek, mert az öccsét még kicsi korában elrabolták, s ő megfogadta, hogy addig meg nem nyugszik, amíg az öccsét meg nem találja.

Mondom, hogy már hétszer körüljárta a világot, de az öccsének hírét, nyomát sem találta sehol. Eleget mondották neki, maradjon itthon, ne keresse többet az öccsét, de Világvándora herceg újra nekiindult a világnak.

Vele ment az öreg inasa is, aki világjáró útjában soha el nem maradt tőle.

Mennek, mendegélnek, s egyszer beérnek egy olyan sűrű erdőbe, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Ennek az erdőnek a közepén volt a világ óriás fája. Ez a fa olyan magas volt, hogy a felső ága az eget verte, a legkisebbik ága is olyan vastag, mint egy mestergerenda, s olyan széles, hogy három nap ugyancsak vágtathatott egy lovas legény, hogy megkerülje. Hanem még mi volt a világ óriás fáján? Volt azon egy akkora tojás, mint egy hétemeletes ház, s rá volt pingálva szörnyű nagy betűkkel:

“Aki e tojásba be akar menni, legyen annak huszonnégy regement katonája."

– Hiszen, ha csak ez kell, van nekem huszonnégy regement katonám – mondja a herceg.

Belefújt a kürtjébe, s abban a szempillantásban odamasérozik nagy trombita- s dobszóval a huszonnégy regement katona. Szalutál a generális, s kérdi, hogy mi légyen a parancsolat.

– Azt parancsolom, hogy ezen a tojáson vágjatok egy akkora likat, hogy egy ember azon beférhessen.

Nekiestek a katonák karddal, buzogánnyal, faltörővel. Ütik-verik, döngetik a tojást, de hát csak hullanak a katonák, mint a legyek. Amint egy hozzáüt, mindjárt hátratántorodik, s szörnyethal. Úgy elpusztult a huszonnégy regement katona, hogy még hírmondónak sem maradt belőle. Hej, megmérgelődik a herceg, kirántja a kardját, s egy csapásra olyan likat vágott a tojáson, hogy le sem kellett hajolnia, szépen besétálhatott. Bemegy a tojásba, úszik, úszik a fehérjében, aztán fölér a szikjához, s annak a közepében talál egy levelet. Az volt írva aranypapirosra:

Aki engem megtalál, nem éri el a halál.

Beteszi a levelet a zsebébe, kiúszik a tojásból, s hát, uramteremtőm, úgy megerősödött a tojás szikjától, mintha csak karján, lábán, derekán, az egész testén páncélgúnya lett volna.

Ahogy kiért, belefújt a kürtjébe, s egyszeriben ott termett száz katona. Azzal továbbindulnak, keresztül az erdőn, s egyszerre csak halljatok csudát, mi történik! Akarnak menni keletre, hát hiába akarnak, mert mindig nyugatra mennek. Messze, messze, de olyan messze, hogy a szemükkel alig látták, volt egy rettentő magas hegy, s mind a felé a hegy felé húzta őket valami. Nem telt belé egy perc, kettő, ott voltak a hegynek az aljában. Hiába akartak onnét tovább menni, meg sem tudtak mozdulni, akárcsak kötéllel kötötték volna meg kezüket-lábukat. Mondja az öreg inas Világvándora hercegnek:

– Hej, uram, innét, míg a világ s még két nap, el sem is megyünk. Hallottam én már hírét ennek a hegynek. Ez a Mágneshegy. Aki a tájékára vetődik, búcsúzzék el a világtól, mert innét ugyan meg nem szabadul.

Szegény fejük, hát most mit csináljanak? Ami elemózsiát vittek magukkal, azt megették; boruk, ami volt, megitták, azután a lovakra került a sor. Egymás után leszúrták, s a húsát megették. S mikor már ló sem volt, sorban éhen haltak a szegény katonák. Nem maradt más élve, csak a Világvándora herceg, az öreg inas s a hercegnek az aranyszőrű paripája.

Azt mondja egyszer az öreg inas:

– Uram, egyet mondok, kettő lesz belőle. Én már öregember vagyok, elpusztulhatok, senki ezen a világon meg nem sirat engem, de te szép vagy s fiatal vagy, kár volna meghalnod ilyen fiatalon. Leszúrom a paripádat, lerántom a bőrét, s abba téged belevarrlak. idejár mindennap egy saskeselyű, mely a halottakat elviszi, a lovad bőrében majd elvisz téged is.

A herceg megfogadta az öreg inas tanácsát, leszúrták az aranyozom paripát, aztán keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, s az öreg inas bevarrta a herceget a lóbőrbe. Hát csakugyan megy a saskeselyű, mint egy nagy nehéz fekete felleg, akkora volt a szárnya, mint két nagy csűrkapu. Lecsap a lóbőrre, fölkapja, elrepül vele messze, messze, egy magas kősziklának a tetejére, ottan leteszi, s ott hagyja a fiainak, ő pedig elrepült, hogy vigyen még eleséget, mert az a lóbőr meg se kottyant a fiainak.

Nekiesnek a saskeselyűfiak a lóbőrnek, vágják, csipkedik, kikerül belőle a Világvándora herceg, s éppen nekivágnak a sasfiókák, ebben a pillanatban kerekedik rettentő fergeteg, szakadni kezd az égből a kénköves tüzes istennyila. No, most vége neki is, vége a sasfiókáknak is. Egyet gondol, s a lóbőrt a sasfiókákra teregeti. Ő maga is behúzódik alája: így kerülte el őket a tüzes istennyila.

Megy haza az öreg saskeselyű, mondják a fiai, hogy mi történt. De bezzeg, hogy nem bántotta most a herceget. Felültette a hátára, leszállóit vele a kőszikla tetejéről, s egy vadon erdőnek a közelébe letette. Megy tovább a Világvándora herceg, s hát amint megy, mendegél, látja, hogy szörnyen viaskodik egymással egy oroszlán s egy hétfejű sárkány.

Odakiált neki a sárkány:

– Hallod-e, te Világvándora herceg, ha segítesz nekem, az oroszlán bőrét neked adom!

Odakiált az oroszlán is:

– Nekem segíts, te Világvándora herceg, s egész életedben hűséges szolgád leszek!

Gondolja a herceg, ő bizony a kettő közül inkább az oroszlánnak segít, kirántja a kardját, neki a sárkánynak, s levágja mind a hét fejét.

Aztán mentek együtt: a herceg meg az oroszlán.

Ha megéhezett a herceg, az oroszlán mindjárt fogott valami vadat, azt megsütötték s megélték. Hanem miért, miért nem, a herceg mégis félt egy kicsit az oroszlántól. Gondolta, hátha egyszer nem talál az oroszlán vadat, s majd őt eszi meg. Egyszer aztán, amint mentek, mendegéltek, elértek a Forró-tenger partjára. Gondolja a herceg, elküldi az oroszlánt vadászni, azalatt ő vesszőből dereglyét fon magának, általevez a tengeren, s szépen megszabadul az oroszlántól.

Úgy is tett, ahogy gondolta. Hamarosan dereglyét font, olyat, amilyet tudott, nekiindult a Forró-tengernek, de mire a közepére ért, visszakerült az oroszlán a vadászatból, látja a gazdáját, beleugrik a tengerbe, s úszik utána. Forró-tenger forró vize lekopasztotta az oroszlán bundáját, de ez csak úszott, úszott gazdája után, addig úszott, amíg utol nem érte. Akkor belekapaszkodott a dereglyébe, s elkezdett szűkölni keservesen. A herceg rávágott a kardjával, de az oroszlán nem eresztette el a dereglyét, szűkölt tovább keservesen.

Addig szűkölt, hogy a hercegnek megesett a szíve rajta, fölvette a dereglyébe.

A dereglye csak haladt elébb, elébb, s ím, egyszerre valami gyönyörű énekszót hall a herceg. Arrafelé tereli a dereglyét, s hát egy szigethez ér. Ez a sziget az igazak szigete volt.

Úgy tudjátok meg, hogy az igazak szigetére csak azok jutnak, akik világon való életükben a hét halálos bűnben nem találtattak, akiknek a lelke olyan tiszta fehér, mint éppen a ma esett hó.

Kiszáll Világvándora herceg a szigetre, ottan lefekszik egy cédrusfa alá, mindjárt el is szenderül, s aludott szépen, csendesen másnap reggelig. Ahogy felébredt, elindult a szigeten. Először is ért a rézerdőbe, ahol csupa rézmadarak énekeltek; onnét az ezüsterdőbe. Ott meg ezüstfehér madárkák énekeltek szép, vidám nótákat. Ezüsterdőből ért az aranyerdőbe. Ottan aranymadarak énekeltek olyan szép nótákat, hogy a hercegnek a szíve felvidult belé. Ment tovább, s ért a selyemrétre, ahol aranykaszával vágták a füvet, aranyvillákkal, s gereblyékkel gyűjtöttek a puha selyemszénát. Selyemrétről ért a virágerdőbe, hol aránymérték döngicséltek a legszebb virágokon.

Ennek a virágerdőnek a közepén állott az igazak királyának a palotája. Hétszínű szivárvány volt ennek a palotának a bolthajtása, s annyi ablak rajta, ahány nap az esztendőben. S ím. elejébe jöttek Világvándora hercegnek az igazak, szépen karon fogták, s úgy vezették a palotába. Ottan balzsamos fürdőben megfürdették, aranytörlővel megtörölték, aranyhaját szépen megfésülték, adtak reá bíboros bársonyköntöst: úgy vezették a király elé.

Az igazak királya három rózsabimbóval ajándékozta meg a herceget. Adott neki egy sárga, egy fehér s egy piros rózsabimbót. Ezeket a rózsabimbókat csak meg kellett szagolni, egyszeriben kinyíltak, s olyan ruha hullott ki belőlük, hogy azon egy öltés nem sok, annyi sem látszott. A sárga rózsában volt tiszta színarany, a fehérben ezüst, s a piros rózsában bíborvörös gúnya.

Megköszönte a herceg a drága szép ajándékot, aztán elvezették a királyné színe elé. Fogadta ez is a herceget kegyes szóval, s adott neki egy szépen szóló ezüstfurulyát. Megköszönte ezt is a herceg, aztán elbúcsúzott illendőképpen, s ment tovább.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, s ekkor érkezett a Forró-tengernek a túlsó partjára. Amint megy, mendegél az úton, látja, hogy egy sovány, girhes-görhes csikó fekszik ott, szeretne lábra állani szegény, de nem tud. Megszólítja a csikó a herceget:

– Ne hagyj itt, Világvándora herceg, inkább segíts, hogy talpra álljak!

A hercegnek megesett a szíve a csikón, s a farkánál fogva fölemelte.

– No, ha fölemeltél – mondotta a csikó – húzz el még a selyemrétre. Hadd lakjam jól egyszer életemben.

Megtette a herceg ezt is jó szívvel. Nagy kínnal-bajjal a selyemrétre húzta a csikót, ez ottan nekiesett a puha selyemfűnek, s evett, amennyi csak belefért.

– No, te Világvándora herceg, ha már megetettél, itass is meg! Amott van a szivárványforrás, húzz oda engem, többet aztán semmit sem kívánok tőled.

Jól van, megtette a herceg ezt is. Odahúzta a csikót a szivárvány-forráshoz, hadd igyék. S hát ahogy elvette a száját a forrástól, megrázkódott a csikó, s olyan seregélyszőrű paripa lett belőle, amilyet még a világ nem látott:.

Mondja a paripa:

– Hallod-e, te Világvándora herceg, megetettél, megitattál, ülj fel most a hátamra. Hogy menjek? Úgy-e, mint a madár, vagy mint a villámlás, vagy még ennél is sebesebben, mint a gondolat?

– Akárhogy mehetsz, édes lovam, csak se tebenned, se énben-nem hiba ne essék.

Felül Világvándora herceg a táltos lóra. Egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s ott voltak egy városban.

Abban a városban lakott a világszép királykisasszony, kakassarkon forgó gyémántpalotában. Gondolkozott a herceg, vajon mindjárt fölmenjen-e, vagy nem, aztán arra határozta magát, hogy még nem megy fel.

Betért egy kicsi házba, egy öregasszonyhoz, s ottan szállást kért éjszakára. Hanem amint beesteledett, mégsem volt maradása: felöltözött rongyos ruhába, elment a világszép királykisasszony kertjébe, ottan elővette szépen szóló furulyáját, s fújta olyan szépen, keservesen, hogy egyszerre csak kinyílt az ablak, kikönyökölt rajta a királykisasszony, s úgy hallgatta a nótát.

Meglátja a királykisasszony a herceget, szalasztja az inasát, hadd nézze meg: ki s miféle ember, aki az ő kertjében furulyázik.

De mire az inas lement, Világvándora herceg eltűnt a kertből: híre-nyoma sem volt. Visszament az öregasszonyhoz, ottan lekönyökölt az asztalra. Hiába kínálta az öregasszony tyúkkal, kaláccsal, paprikás szalonnával, sem nem evett, sem nem ivott, le sem feküdt, egész éjjel ébren maradt.

Reggel a herceg elővette azt a sárga rózsát, melyet az igazak királyától kapott, háromszor megszagolta, s hát csakugyan kinyílt a rózsa, s benne volt egy színarany sárga ruha. Hirtelen magára vette a ruhát, felült táltos lovára, s bevágtatott a királykisasszony udvarába.

Hanem, hogy szavamat ne felejtsem, tele volt az udvar mindenféle hercegekkel, s királyfiakkal, akik a világszép kisasszonyért vetekedtek. Az ám, mentek oda a világ minden részéről királyfiak s hercegek, de a világszép királykisasszony azt mondta: annak lesz a felesége, aki legvitézebb valamennyi közt.

Éppen akkor kezdődött a viadal, mikor Világvándora herceg beugratott a palota udvarára. Nosza, ő is mindjárt kiállott, csattogtak a kardok, csak úgy szikráztak. Dőltek a királyfiak s hercegek, ki jobbra, ki balra, csak két vitéz maradt a lova hátán: Világvándora herceg s egy dali szép vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a herceg, mintha éppen egy anyának lettek volna gyermekei.

Hej, uramisten, ez volt csak a viaskodás! Körbe állottak a hercegek, királyfiak, kint ült a tornácon a világszép királykisasszony is, s nézték a viaskodást nagy gyönyörűséggel. De hiába küzdöttek egész nap, feljött már a Vacsoracsillag is, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Abban egyeztek meg a vitézek, hogy másnap folytatják a viaskodást.

Este a királykisasszony mind felgyűjtötte a királyfiakat s hercegeket a palotába. Volt ott nagy dínomdánom, muzsikaszó, csak egy nem jött el, akire legjobban várt, a Világvándora herceg.

Visszament az öregasszonyhoz, levetette színarany ruháját, de ismét csak nem volt maradása. Elment a királykisasszony kertjébe, ottan elővette szépen szóló furulyáját, fújta szépen, keservesen. Egyszerre csak megszakadt a muzsikaszó, mind a furulyaszót hallgatták. A világszép királykisasszony odaszaladt az ablakhoz, kinézett a kertbe, de mire a herceg után leküldött, eltűnt az, mintha a föld nyelte volna el.

Akkor éjjel sem aludt Világvándora herceg. Hiába kínálta az öregasszony sem nem evett, sem nem ivott, le sem feküdt.

Jókor reggel elővette a fehér rózsabimbót, háromszor megszagolta, s ím, kipattant a bimbóból egy drága szép ezüstszín ruha. Fölvette a ruhát, ráült a táltosra, s hipp-hopp! beugratott a világszép királykisasszony udvarába.

Reggeltől estig küzdött a két vitéz, de hiába. Nem tudták egymást legyőzni. Azt határozták, hogy harmadszor is megpróbálják a viaskodást, s azzal elváltak.

A világszép királykisasszony palotájában volt nagy dínomdánom, muzsikaszó ez este is, de a Világvándora herceg csak a kertbe ment el, ottan elővette szépen szóló furulyáját, s fújta szépen, keservesen. Most a királykisasszony maga szaladt le, de hiába. Mire leért, híre-nyoma sem volt Világvándora hercegnek.

No, elkövetkezett a harmadik nap is. Le sem hunyta a szemét Világvándora herceg, s reggel jókor elővette a piros rózsabimbót, megszagolta háromszor, s ím, kipattant belőle egy bíborvörös ruha, amilyent még emberi szem nem látott. Felvette magára, szépen megfésülte hosszú aranyhaját, aranyos törlővel megtörölte az arcát, aztán felpattant táltos lovára, s beugratott a világszép királykisasszony udvarába.

Ott voltak már mind a hercegek, királyfiak, szépen körbe állottak, s várt reá az udvar közepén az ismeretlen vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a Világvándora herceg, mintha éppen egy édesanyának lettek volna gyermekei.

Megkezdik a viaskodást, csattogott a kard, dongott, rengett a föld alattuk, de hiába, egyik sem tudta a másikat legyőzni.

Hát egyszerre csak mi történt? Az történt, hogy az ismeretlen vitéz kebeléből kifordult egy fekete zsinór, fekete zsinóron egy fél karikagyűrű. Leereszti kardját Világvándora herceg, s mondja:

– Megállj, vitéz! Kitől kaptad a fél karikagyűrűt? Mondja az ismeretlen vitéz:

– Az édesanyám akasztotta a nyakamba, mikor még kicsike voltam.

Benyúlt a kebelébe Világvándora herceg, s kihúz onnan egy fél karikagyűrűt. Ott mindjárt összeteszik a két fél gyűrűt, s hát olyan szépen összetalálnak, hogy csupa csuda.

– Te vagy nékem, te vagy az én édes öcsém – kiáltott Világvándora herceg –, teéretted lettem a világ vándora!

Mindjárt hüvelybe dugták kardjukat, összeölelkeztek, összecsókolóztak, s fölsétáltak szépen a királykisasszonyhoz. Csak ámult-bámult a világszép királykisasszony, nem tudta elgondolni, hogy mi történt velük. No, mindjárt megtudta.

Mondta a Világvándora herceg:

– Tovább nem küzdhetünk, szép királykisasszony, mert testvérek vagyunk. Válassz kettőnk közül.

Hiszen nem volt nehéz a választás, mert a világszép királykisasszony a szívében úgy is azt kívánta, hogy a Világvándora herceg legyen a győztes. Egyszeriben papot hívtak, s csaptak lakodalmat, hét országra szólót.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Három kívánság.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember, annak felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.

Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz föl sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel:

– Hej, feleség, ha tudnád, mi történt. Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván.

– Ugyan, ne tréfáljon kend – mondta az asszony –, talán bizony kincset talált?

– Meghiszem azt. Hallgass csak ide! Amint jövök az erdőből, mit látok az út közepén? Belerekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyosan tündér lehetett. Mondja nekem a tündér:

– Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg!

– Hát én hogyne segíteném? – mondtam én.

Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikaptam a sárból. Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett engem, van-e feleségem. Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e? Mondtam én: biz én szegény vagyok, mint a templom egere.

– No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül.

– Hallá-e – mondta az asszony –, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára.

– Jól van, jól, hát próbáld meg, kívánj valamit.

– Hát jól van, kívánok. Ó, uramistenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide!

Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt, szépen összetekeredve.

– Látod, hogy igazam volt – mondta a szegény ember. – Hanem most már valami okosabbat kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik.

Szegény ember elővette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúlt a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábos felfordult, s a kolbász kifordult a hamuba. Fölpattan az asszony, elkezd lármázni.

– Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász!

S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerivel levenni nem lehetett. Hej, uramteremtőm, megszomorodtak mind a ketten, most már mit kívánjanak harmadiknak. Mondja az ember:

– Előbb ezt a kolbászt vegyük le. Próbálja az asszony, nem tudja levenni.

– Hát bizony ezt le kell venni – mondja az asszony. – Egy kicsit az orrából lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!

– De már azt nem engedem!

– Bizony ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal!

– De már azt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek. Istenem, istenem, mit tudjanak csinálni.

– Tudod mit, asszony – mondja az ember –, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról.

– Mit gondol kend, hiszen az a harmadik kívánság lenne! Pedig én mi minden jót akartam kívánni, sok ökröt, lovat, sok földet, szép házat s mindent!

– Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Hamar kívánd, hogy a kolbász essék le az orromról.

Mit volt mit tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla. Úgy megették egy leültükben, hogy egy falat sem maradt belőle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat, sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Világszép Sárkány Rózsa.

Az aranyfogú királyfiról s a Világszép Sárkány Rózsáról mondok mesét mostan nektek, gyerekek.

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, hol a kurta farkú malac túr – volt egyszer egy király. Akár hiszitek, akár nem, ezé a királyé volt az egész nagy Meseország, még azon is egy sánta arasszal túl, de övé lehetett volna még egy sánta arasszal azon túl is, mégsem látta mosolyogni a királyt emberi szem. De még a királynét sem. Bú volt éjjelük, bú volt nappaluk, mert az Isten nem áldotta meg őket gyermekkel, s mind azon évelődtek, kire hagyják majd nagy Meseországot.

Telt múlt az idő, s egyszer a királyné azt látja álmában, hogy megjelenik egy ősz öregember, s mondja:

– Ne búsuljon, felséges királyné, jó az Isten, majd megvigasztalja. Tartson számot rá, mához esztendőre olyan gyöngyömadta, aranyfogú táltos fiúval áldja meg az Isten, hogy nem lesz annak párja kerek e világon. De tartson számot arra is, hogy ennek a fiúnak Világszép Sárkány Rózsa lesz a felesége.

Fölébred a királyné, végiggondolja az álmát, s örült is, búsult is. Örült, hogy fia lesz, de búsult is, mert tudta, hogy Világszép Sárkány Rózsát nagy Sárkányország királya elrabolta Tündérországból, s ahány világhíres vitéz utána indult, hogy kiszabadítsa, egy sem tért élve vissza.

No, eltelik az esztendő, s hát csakugyan igaza volt az ősz öregembernek: Isten meghallgatta a király s a királyné sűrű imádságát, megelégelte sok keserves könnyhullatását, s megáldotta egy gyöngyömadta, aranyfogú fiúval, aki már első nap talpra állott, s megszólalt:

Azt mondta az apjának:

– Édesapám, vigyen engem iskolába, mert tanulni akarok. Mondta az apja:

– Hogyne vinnélek, édes, drága fiam. Mindjárt befogatok aranyos hintámba, s viszlek, ahová a szíved kívánja.

Egy esztendő, kettő alig hogy eltelt, erős legénnyé cseperedett az aranyfogú királyfi, végigtanulta az iskolákat, bejárt országot– világot, akkor aztán hazakerült, s mondta az édesanyjának:

– Emlékszik-e, édesanyám, hogy mit jövendölt volt az ősz öregember?

Felelt a királyné nagy búsan;

– Emlékszem, emlékszem, édes fiam, bár ne emlékezném!

– Egyet se búsuljon, édes lelkem, anyám – mondta a királyfi –, megkeresem én Világszép Sárkány Rózsát, ha a világ végén van is, s elhozom a sárkánykirálytól, ha addig élek is.

Hiába sírt a királyné, hiába kérte a fiát: maradj itthon, fiam, ne veszítsd el fiatal életedet – az aranyfogú királyfinak nem volt maradása, elbúcsúzott apjától, anyjától, az udvarbéli népektől, s elindult világgá.

Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer, amint este megy rengeteg erdőn keresztül, valami fényességet lát az út közepén, egy pocsolyában.

Közelebb megy, nézi, nézi, s hát a pocsolyában egy icipici aranyos kocsi van, a kocsiban egy szépséges szép asszony, s ámbátor hat fehér mókus volt a kocsi elé fogva, nem tudott kivergelődni a pocsolyából. Bezzeg egy szóval sem kérette magát a királyfi, megfogta a kocsit, s szépen kiemelintette a pocsolyából.

– No, te királyfi, mert látom az arcodról, hogy az vagy – szólt a szép asszony –, jótét helyébe jót várj. Tudd meg, hogy én vagyok a tündérek királynéja, mit kívánsz tőlem?

– Ha te vagy a tündérek királynéja, akkor a te lányod Világszép Sárkány Rózsa. Nem kérek én tőled egyebet: add nekem a lányodat.

Elszomorodott erre a szóra a tündérek királynéja, könnybe borult a szeme, s mondta a királyfinak:

– Igazad van, te királyfi. Az én lányom Világszép Sárkány Rózsa, de mégsem az enyém, mert elrabolta tőlem nagy Sárkányország királya, annak a keze közül nincs ember, aki kiszabadítsa. Mert tudd meg, hogy nagy Sárkányország királya a vasat úgy gyúrja, mint a tésztát, a követ úgy morzsolja, mint a túrót, s a fát úgy töri pozdorjává, mint a kendert. Soha nem győzöd le őt, hiába próbálsz szerencsét.

– Már egy életem, egy halálom, én azt mégis megpróbálom – mondta a királyfi. – Ha ő erős, én is az vagyok, ha ő tud egyet, én tudok kettőt.

– Jól van – mondta a királyné –, ha csakugyan meg nem tántorodott erős föltételedben, nesze, adok neked egy tőből nőtt három arany hajszálat s egy kilincsmadzagot. Ezzel a kilincsmadzaggal üsd meg háromszor az egy tőből nőtt három arany hajszálat, s lesz belőle olyan táltos paripád, amilyen még ezen a világon nem volt, a kilincsmadzagból pedig aranyos, gyémántos kantár. Csak ülj fel a lóra, s ez elvisz téged egy magas hegy aljába, ottan találsz egy forrást, abban fürödjél meg, a hajad egyszeriben arannyá változik, testedet kard nem fogja, s magad hétszerte erősebb leszel, mint eddig voltál. A forrás mellett, a fűzfabokrok közt, találsz egy kardot, melynek csak a hegye látszik ki a földből. Ezt húzd ki, kösd az oldaladra, s ha majd kifáradsz a nagy viaskodásban, vág ez magától is, csak szólj neki: kard, ki a hüvelyből! De még ez sem elég, mert mondom neked, hogy rettentő nagy az ereje nagy Sárkányország királyának. Adok még három üveget, mind a háromban erősítő ital van. Ha szükséged lesz rá, előbb igyál a legkisebb üvegből, azután a középsőből, s legutoljára a legnagyobbikból. így tán meggyőzöd nagy Sárkányország királyát.

Azzal a királyné a mókuskákat meglegyintette aranycsapós os-torkájával, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, a királyfi pedig ott maradt az út közepén. Elővette az egy tőből nőtt három arany hajszálat, megütötte a kilincsmadzaggal, s hát abban a szempillantásban egy gyönyörűséges vasderes paripa lett belőle, a kilincsmadzagból pedig aranyos, gyémántos kantár, de olyan fényes, hogy ragyogó világosság lett egyszeriben a rengeteg erdőben.

Fölpattant a királyfi a vasderesre, s hipp-hopp, mire pitymallott, ott volt ama hegy tövében, megfürdött a forrásban, s ím, abban a pillanatban aranyhaja lett, s hétszerte erősebbnek érezte magát, mint annak előtte. Megy a fűzfabokrok közé, s csakugyan ott a kard, kirántotta a földből, felkötötte az oldalára, s azzal ismét felpattant a lovára.

Repült a vasderes, mint a szél, még a szélnél is sebesebben, s egyszerre csak nagyot toppant. Kinyitja szemét a királyfi, s hát egy rézhíd előtt állott meg a táltos.

– Mi baj, édes lovam?

– Semmi, édes gazdám, csak itt vagyunk a rézhíd előtt. Pihenj egy keveset, mert látod-e, két sárkánykígyó őrzi ezt a hidat, s míg ezeket el nem pusztítod, nem jutsz nagy Sárkányországba.

No, pihent is, nem is a királyfi, nekiugrott a hídnak, de még a kicsi ujjának sem volt elég a két sárkánykígyó, egy szempillantásra összekaszabolta. Azzal keresztülugratott a hídon, be nagy Sárkányországba, annak is a kellős közepébe. Ott volt a sárkánykirály gyémántpalotája, egy gyönyörű selyemrétnek a közepén. Éppen akkor kaszálták a selyemrétet aranykaszákkal, rakták a boglyákat gyémántvillákkal, s kint volt Világszép Sárkány Rózsa is, üldögélt egy fa alatt nagy búsan.

Egyenesen elejébe vágtatott az aranyfogú királyfi, köszöntötte szépen, illendően Világszép Sárkány Rózsát, s mondta neki mindjárt:

– Ne sírj, ne búslakodj, Világszép Sárkány Rózsa, ím eljöttem, hogy megszabadítsalak.

Felelte nagy búsan Világszép Sárkány Rózsa:

– Eljöhettél s vissza is indulhatsz, engem soha meg nem szabadítasz, itt kell elhervadnom.

– Itthon van-e a sárkánykirály? – kérdezte a királyfi.

– Nincs – felelte Világszép Sárkány Rózsa –, de délebédre haza-jő, s bizony jaj lesz neked akkor, te szegény királyfi.

Mondta a királyfi:

– Ahogy lesz, úgy lesz, Világszép Sárkány Rózsa. Az édesanyámnak egy ősz öregember azt jövendölte volt, hogy te leszel az én feleségem, én eljöttem érted. Akarod-e, hogy megszabadítsalak?

– Jaj, hogyne akarnám!

– Bizony, ha akarod, el is viszlek innét!

Amíg a sárkánykirály hazajött volna, Világszép Sárkány Rózsa megsúgta a királyfinak, hogy a pincében van egy hordó, abban lesz nyilván a sárkánykirály ereje, mert abból szokott inni.

Mondja a királyfi:

– Hozzál egy kulaccsal abból az italból, mindjárt megpróbálom. Leszalad Világszép Sárkány Rózsa a pincébe, teletölt egy kulacsot abból a hordóból, fölszalad vele, hajt belőle egyet a királyfi, s hát csakugyan sokkal erősebb lett, mint volt annak előtte.

Eközben elkövetkezik a délebéd ideje, s hát jő a sárkánykirály táltos lován, s ahogy betoppan az udvarra, meglátja az aranyfogú királyfit.

– Éppen jókor jöttél – kiáltott a sárkánykirály –, téged vártalak, aranyfogú királyfi! Ma éjjel megláttam álmomban, hogy idejössz. Gyere csak az ólomszérűre, hadd lám, melyikünk erősebb.

Kimentek az ólomszérűre, ott a király hamarosan kettévágott egy kősziklát a fanyelű bicskájával, az egyik felét a királyfinak dobta, s mondta neki:

– No, te aranyfogú királyfi! Morzsold össze úgy ezt a sziklát, mint én a másik felét, akkor aztán elhiszem, hogy erősebb vagy.

Azzal mindjárt lisztté is morzsolta a sziklát.

– Hiszen ez semmi! – mondta a királyfi, s úgy összemorzsolta a sziklát, hogy víz csepegett belőle.

– Látom – mondta a sárkánykirály –, hogy erős legény vagy, most már viaskodhatunk. Várj csak, leszaladok a pincébe, hogy felhozzam a kardomat.

– Nem oda Buda – kiáltott a királyfi –, csak maradj itt, küzdjünk kard nélkül!

– Jól van, hát küzdjünk kard nélkül – s azzal a sárkánykirály derékon kapta a királyfit, s úgy levágta, hogy térdig esett az ólomszérűbe.

No, de a királyfi sem hagyta magát, kiugrott a likból, felkapta, megforgatta a sárkánykirályt, s derékig vágta a földbe.

De bizony a sárkánykirály sem hagyta magát, kiugrott, s a királyfit nyakig vágta az ólomszérűbe.

– Megállj csak – rikkantott a királyfi –, mindjárt emberedre találsz!

Kiugrott, megkapta derekán a sárkánykirályt, s levágta, de úgy belevágta az ólomszérűbe, hogy éppen az orráig süppedt le.

De most már nem tudott kiugorni. Könyörgésre fogta, hogy hagyja meg az életét. Azt mondta az aranyfogú királyfi:

– Jól van, nem kell nekem a te életed, csak Világszép Sárkány Rozsa kell nekem.

Azzal elindult a királyfi a palotába, de még az ajtó elé sem ért, valahogy kimászott a sárkánykirály a likból, s megállította.

– Hé, aranyfogú királyfi! Várj csak egy kicsit, még egyszer küzdjünk meg.

De mármost a királyfi is elővette a három üveget, s kihajtotta mind a hármat fenékig, aztán neki a sárkánykirálynak.

No, nem sokáig viaskodtak, fűbe harapott a sárkánykirály.

Hej, istenem, örült Világszép Sárkány Rózsa, de még az aranyfogú királyfi sem búsult! Egy aranyvesszővel megsuhintotta Világszép Sárkány Rózsa a gyémántpalotát, gömbölyű gyémántalma lett belőle, beledugta a keblébe, aztán lóra ültek, s hipp-hopp! meg sem álltak Tündérországig, ott is a tündérkirály palotájáig. Ott egyszeriben papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak, azután meg ismét fölkerekedtek, s az aranyfogú királyfi hazájáig, a nagy Meseországig meg sem állottak. Itt megint nagy lakodalmat csaptak, de milyen nagyot! Magam is ott voltam, egy cinegelábat kaptam, s halljatok csudát! – mégis éhen maradtam.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Többsincs Királyfi.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy öreg király, akinek Salamon volt a neve. Ennek a királynak annyi országa volt, hogy maga sem tudta, hány. Nem is ismerte valamennyi országát, azt hitte, ahány ország csak van a világon, az mind az övé, hogy nincs is rajta kívül király. De hiába volt Salamon királynak az a rengeteg sok országa: nem talált abban semmi örömet, mert nem volt sem fia, sem leánya.

Sokat tűnődött, búslakodott Salamon király, de még a felesége is, hogy ha ők meghalnak, kire marad az a sok ország. Egyszer Salamon király a feleségével kimegy a kertbe, s ottan sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, a virágokban. Amint mendegélnek, az öreg királyné hirtelen megállapodik egy tüskebokor mellett, s azt mondja az urának:

– Nézzen ide kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a tüskebokorból kinőtt egy fehér liliom, s nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske fogja körül.

– No, ez igazán csuda – mondja a király is.

Sokáig nézik a liliomot, gyönyörködnek benne, amint nézik, nézdegélik, egyszerre csak kiröppen a tüskebokorból egy madár. Lenéznek a bokor aljába, s hát ott egy fészek van, s a fészekben négy madárfióka. Nézi, nézi a királyné a madárfiókákat, s amint nézi: kicsordul a könny a szeméből, aztán összekulcsolja kezét, föltekint az égre, s nagy búsan felsóhajt:

– Ó, édes jó Istenem, lám ezt a madarat te is megáldottad gyermekekkel, ha akkorával is, mint ez a kis bogárka, amely itt mászkál a bokor tövében!

A jó Isten meghallgatta az öreg királyné imádságát, s ím, a következő reggel, midőn felébredt – mit látnak szemei? –, egy aranyhajú gyermek gügyög az ágyában. Hej, Istenem, lett erre öröm, de olyan nagy öröm, hogy én azt nektek el nem tudom mondani. Salamon király egyszeriben összehívatta az ország bölcseit, s megparancsolta nekik, hogy üljenek be egy szobába, s ottan tanakodjanak, hogy mi legyen a fiú neve.

– De olyan nevet találjatok – mondta a király –, amilyen több nincs a világon.

Összeülnek a bölcsek, gondolkodnak, tanakodnak. Egyik egyet mond, másik mást mond, ajánlják a királynak, hogy ez a név is jó volna, ilyen sincs, olyan sincs. De a királynak egyik sem tetszik. Otthagyja a bölcseket, hadd tanakodjanak tovább, ő meg nagy búsan kimegy a palotából, sétál az udvaron, gondolkozik, töri a fejét. Amint ott sétálgat, bejön egy öreg koldusasszony. Kinyújtja a kezét, alamizsnát kér, de a király rámordul:

– Hagyj engem, te koldusasszony, nem látod-e az arcomon, hogy nagy gondom, nagy bánatom van!

– Ugyan bizony mi gondja s bánatja van, felséges királyom? – kérdi a koldusasszony. – Hátha én tudok segíteni.

– Te tudnál segíteni, te koldusasszony, mikor idehívattam a világ minden bölcsét, s azok sem tudnak tanácsot adni!

– Mondja meg felséged, hátha én tudok tanácsot adni!

– Hát jól van, te koldusasszony. Az Isten megáldott egy fiúgyermekkel, s azt akarom, hogy annak olyan neve legyen, amilyen több nincs a világon.

Azt mondja a koldusasszony:

– Felséges királyom, eresszen be a bölcs urak közé, hadd beszéljek velük.

Isten neki, gondolta a király. Beereszti a koldusasszonyt, s mondja a bölcseknek, hogy mit akar, hallgassák meg. Megáll a koldusasszony a bölcsek előtt, s mondja:

– Hát olyan nevet akarnak adni a királyfinak, amilyen nincs több a világon? No, bizony kár azon törni a fejüket. A királynak egyetlen fia van: akkor annak Többsincs az illendő neve.

Összenéznek a bölcsek, elmosolyodnak, hajtogatják a fejüket, s mondják:

– Ez bizony jó név. Mondja a király is:

– Szívem szerint szóltál, te koldusasszony, legyen a fiam neve Többsincs.

Annyi aranyat s ezüstöt adott nagy örömében a koldusasszonynak, hogy holtig urasán élhetett belőle.

Aztán teltek-múltak az esztendők, nőtt, növekedett a királyfi. Amikor úgy tíz-tizenkét esztendős forma lehetett, elkezdett gondolkodni, hogy vajon van-e az ő apján kívül több király a világon; van-e több ország az apja országain kívül.

Egyszer megszólítja az apját:

– Édesapám, én már sokat gondolkoztam azon, hogy van-e kigyelmeden kívül király, s nekem úgy tetszik, hogy vannak még nagy s hatalmas királyok. Azok egyszer majd eljönnek ide, elfoglalják a mi országunkat. Jó volna, ha egy kicsit széjjelnéznék a világban, hadd látom, hogy mi van a mi országunkon túl.

– Ó, édes fiam – mondta a király –, tedd le erről a gondolatról az eszedet. Hidd el nekem, hogy rajtam kívül nincs több király, én legalább, rajtam kívül, senkinek sem hallottam a hírét. Ha én meghalok, tied lesz az egész világ. Ne félj, senki meg nem támad téged!

De a királyfit nem nyugtatta meg a király beszéde, tovább tűnődött, tovább gondolkozott. Egyszer aztán álmában megjelent egy angyal, s az monda neki a következőket:

– Ha a te apád azt hiszi, hogy rajta kívül nincsen király, rosszul hiszi, mert van még sok király, s azok között különösen egy, akinek éppen annyi országa van, mint a te apádnak. Ennek a királynak Absolon a neve. Van neki három fia és három leánya. Ez a három fiú folyton készülődik, hogy elfoglalja a te apádnak a földjét. .Azt mondom én neked, hogy ne maradj itthon, készülj, s menj Absolon udvarába. Ha ottan megmutatod a vitézségedet, majd elmegy a kedve Absolon fiainak, hogy beüssenek a te apád földjére, s talán tied lesz Absolon legkisebb leánya is, aki tehozzád egészen illendő.

Megy reggel a királyfi az apjához, s elmondja neki, hogy mit jelentett neki álmában az angyal.

– Most már megyek, apám, addig meg nem nyugszom, amíg Absolon király udvarát meg nem találom.

Hiába beszélt Salamon király, hiába sírt, könyörgött a királyné: a királyfinak nem volt maradása.

– Hát jól van, fiam – mondotta a király –, ha csakugyan elhagysz öreg napjainkra, menjen veled legalább a legvitézebb ezer katonám.

Mondotta a királyfi:

– Egy katona sem kell nekem, édesapám! Elég, hogyha velem jön az én hűséges szolgám, Habakuk.

– Akkor vígy magaddal aranyat, ezüstöt, elegendőt. Megrakatok tizenkét szekeret. Elég lesz-e?

– Nem kell nekem, édesapám! Elég lesz száz tallér, abból is megélünk az én hűséges szolgámmal, Habakukkal.

– No, ha sem katonák nem kellenek, sem pénz nem kell, csak száz tallér: válaszd ki legalább a legszebb aranyszőrű paripát a ménesemből.

Mondotta Többsincs királyfi:

– Nem kell nekem, édesapám, aranyszőrű paripa. Van egy sovány deres csikóm, az kell énnekem. Habakuknak is jó lesz az a vén fakó, amelyik a ménes után sántikál.

Mindjárt ki is ment a rétre Többsincs királyfi, vele ment Habakuk is, és hazavezették a deres csikót meg a vén fakót. Volt a padláson két régi kantár, azzal kantározták fel a lovakat. A pince hetvenhetedik vakablakában pedig volt két nyereg. Lehetett mind a kettő hatszáz esztendős. Azzal nyergeitek fel. A kardok közül meg a legrozsdásabbat választotta ki Többsincs királyfi.

Akkor aztán elbúcsúzott apjától, anyjától, keserves könnyhulla-tások közt. Szép csöndesen kimentek az udvarból, ki a városból. De amint a városból kikerekedtek, egyszerre csak két hátsó lábára állott a deres csikó is, a vén fakó is, aztán nekiiramodtak, vágtattak hegyen-völgyön, árkon-bokron át, mint a sebes szélvész, rengeteg erdőkön keresztül, erdőből pusztaságra, pusztaságból erdőbe; reggeltől estig keresztülvágtattak vagy három országot.

Mikor már vagy hét napja volt, hogy elindultak hazulról, betértek egy rengeteg erdőbe. Éppen besötétedett. Néztek erre-arra, hogy hol verhetnének szállást. Megszólal Többsincs királyfi:

– Nézd, Habakukk, amoda nem messze valami tűzvilágot látok, menjünk oda, hátha szállást találunk!

Mennek a tűzvilág felé, s csakugyan egy kis házhoz érnek. De amint közelébe kerülnek, szalad velük szembe egy kilencfejű sárkánykutya rettentő ugatással, csak úgy szakadt ki a torkából a tűzláng, hogy majd összeperzselte őket is, a lovakat is. De bezzeg Többsincs királyfi sem vette tréfára a dolgot, kirántotta rozsdás kardját, s úgy odavágott, hogy a kilencfejű sárkánykutyának egyszeriben leszakadt hét feje. De a sárkánykutyának még ez sem volt elég, még megvolt két feje, s rászökött a Többsincs királyfi lovára. Még egyszer nekivágott Többsincs királyfi. Arra leszakadt a megmaradt két feje is a sárkánykutyának, hogy még vakkantani sem tudott.

Akkor szépen leszállottak a lóról, bementek a házba. Egy öregasszony ült az asztal mellett, éppen vacsorázott. De olyan öreg volt az az asszony, hogy az orra a földet verte. Köszönnek:

– Adjon isten, jó estét, öreganyám!

– Adjisten – fogadja az öregasszony. – Hát ti hogy tudtatok idejönni, hiszen aki még erre járt, mind szerteszaggatta az én sárkánykutyám?

Többsincs királyfi nem mert szólni. Az öregasszony kiszaladt az ajtón, elkezdte kiáltani a kutyáját. Azt mondja Habakuk:

– Felséges királyfi, jobb lesz, ha megmondjuk az igazságot, mert különben ez a vén boszorkány végére jár az életünknek.

A királyfi meg is fogadta Habakuk tanácsát, s utána szaladt a vénasszonynak.

– Ne hívja hiába a kutyáját, öreganyám, mert mi tűrés-tagadás, ám bizony levágtam mind a kilenc fejét.

– No – mond az öregasszony –, köszönd az istennek, hogy megmondtad az igazat, mert különben szörnyű halálnak halálával haltatok volna meg mind a ketten.

Azzal visszatért a házba, jó vacsorát főzött Többsincsnek és Habakuknak. Aztán kikérdezte mindenről, hogy hova indultak, mi jóban járnak. Mondja Többsincs királyfi, hogy az Absolon király udvarába törekednek.

– Hej, fiam, hallottam a hírét Absolon király országának. Azt is tudom, hogy merre van, de hogy hol, azt már igazán nem. Hanem csak feküdjetek le és aludjatok. Reggel majd beállítlak benneteket az útba, s addig ki ne álljatok, míg hét erdőn s hét pusztaságon keresztül nem mentek. A hetedik pusztaság után egy nagy fekete erdőbe értek. Annak a közepében lakik az én néném, aki egy híján kilencszáz esztendős. Járt ez a világ minden szegletjén; bizonyosan tudja azt is, hogy hol lakik Absolon király.

Ott maradtak éjszakára, s reggel aztán továbbindultak. Abból az útból, amelybe az öregasszony beállította, ki nem tértek, úgy mentek keresztül hét erdőn, hét pusztaságon, s a hetedik pusztaság után értek abba a rengeteg erdőbe, ahol az egy híján kilencszáz esztendős öregasszony lakott. Csakugyan ott volt ennek az erdőnek a közepében az öregasszony háza. Látták messziről az ablakban a gyertya világát; de azt a házat is sárkánykutya őrizte, mégpedig tizenkét fejű. Mikor úgy egy puskalövésnyire közeledtek a házhoz, felszökött a sárkánykutya, s szaladott elébük szörnyű ugatással. Ömlött a láng a száján, mind a tizenkettőn. Kirántja a kardját Többsincs királyfi, nekivág a sárkánykutyának, s egy vágásra kilenc feje esett le, mintha ott sem lett volna.

A sárkánykutya megfordult, keserves vonítással, nagy véresen beszaladt a házba. Aközben a házhoz ért Többsincs királyfi Habakukkal. Leszálltak a lóról, megkötötték egy fához, aztán bementek a házba, s köszöntötték az öregasszonyt:

– Adjon isten, jó estét öreganyám!

– Adjon isten, fiam! De mondjátok meg, mit csináltatok a kutyámmal, hiszen máskor tizenkét embert is szerteszaggatott egyszerre! Hogy tudtatok ide jönni?

– Hát bizony, öreganyám – mondotta Többsincs királyfi –, nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, egyszer nekivágtam, s mindjárt leesett kilenc feje.

– Jól van, jól! – dörmögött az öregasszony. – Látom, hogy vitéz legény vagy, s nem is lesz nálam semmi bántódásod, de ugyan mondd meg, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába igyekszik, ha odatalálna.

– Az Absolon király udvarába?! Ennek előtte 5-600 esztendővel jártam arrafelé – mondta az öregasszony –, de most ugyan nem tudnék odatalálni. De ne búsulj, fiam, holnap reggel itt lesznek az én népeim, amennyi csúszó-mászó s szárnyas állat van a világon, azok közül valamelyik majd eligazít.

No, ott maradnak éjszakára. Az öregasszony jó vacsorát adott. Vacsora közben elmondta Többsincs királyfi, hogy ki s mi ő, miért igyekszik Absolon király udvarába. Azután lefeküdtek, aludtak reggelig, mint a bunda. De tovább nem is aludhattak, mert jött a tenger sok csúszó-mászó, szárnyas állat; volt károgás, sivítás, brekegés, hogy azt hitte Többsincs királyfi: vége a világnak.

Kimegy az öregasszony a házból, Többsincs királyfi is. Habakuk is utána, s kérdi az öregasszony az ő népeit:

– Melyik ismeri közületek Absolon király udvarát? Hallgattak mind.

– Hát egy sem ismeri?

– Mi nem – mondották –, hacsak a sánta sas nem tudja, de az valahol elmaradott tőlünk.

– No – mondja az öregasszony –, takarodjatok, s ahol látjátok, találjátok, mondjátok meg neki, hogy egyszeriben itt teremjen!

Eloszlanak az öregasszony népei: ki erre, ki arra. Hát még egy óra sem telt belé, jött az öreg sas nagy lassan; húzta maga után az egyik lábát, a szárnya meg lecsüngött, seperte a földet mind a kettő.

– Hallod-e, sánta sas – kérdi az öregasszony –, ismered-e az Absolon király udvarát?!

Felelt a sas:

– Hej, ismerem biz én! Ismerem az udvarát, ismerem minden országát, országainak minden szegletjét. Sok bárányt ragadtam én el Absolon király országaiból. Ott lőtték el a fél lábamat is, a tollamat is erősen megtépázták egyszer; meg azt is tudom, hogy az én tollammal írják azokat a verseket, hogy el kell menni, s el kell venni Salamon király országát.

– No bizony, ha tudod, hol van Absolon király országa, indulj, mutasd az utat Többsincs királyfinak, mert ő oda igyekszik!

Megköszöni Többsincs királyfi az öregasszonynak az ő nagy jóságát, elbúcsúzik tőle illendőképpen, s mentek, amerre a sánta sas vezette. Hét nap s hét éjjel meg sem állottak, s akkor egy olyan magas hegy tetejére értek, hogy a fejük szinte beleütődött a csillagos égbe. Ott a hegy tetején mondotta a sánta sas:

– Nézz arrafelé, Többsincs királyfi, ennek a hegynek az aljában van Absolon király városa, a város közepén gyémántpalotája. Én tovább veled nem mehetek, hanem húzz ki a jobb szárnyamból egy tollat, azt a tollat szorítsd meg jól, s három zsírcsepp cseppen a tenyeredre. Azt a három cseppet jól kend rá, s mondjad: “Ott legyek, hol akarok", s ott lesz mindjárt, ahol akarsz, mégpedig olyan madár képében, amilyenben kívánod. Húzz ki a bal szárnyamból is egy tollat. Ez a toll olyan toll, hogy akármikor írhatsz vele, sohasem kell tintába mártanod.

Kihúz Többsincs királyfi két tollat a sánta sas két szárnyából. Azzal a sánta sas Istennek ajánlotta őket, s visszasántikál a hazájába. Ahogy elment a sas, mondja Többsincs királyfi Habakuknak:

– Édes szolgám, Habakuk, te csak maradj itt a lovakkal. Ne félj, nem sok idő múltán visszajövök!

– Jól van, édes gazdám. Én itt maradok, vezéreljen az Isten a te utadban!

Elbúcsúznak egymástól, s Többsincs királyfi jól megszorítja a sas tollat, a tenyerét alája tartja, rácsöppent három zsírcseppet, széjjeldörzsöli, s mondja:

– Ott legyek az Absolon király palotáján, fehér galamb képében!

Még jóformán ki sem mondta, fehér galambbá változott, egyszer-kétszer összecsattogtatta a szárnyát, egy szempillantás alatt ott repkedett az Absolon király gyémántpalotáján, a palotának éppen a födelén, s elkezdett ott búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

Hallják az udvarbéliek a fehér galamb turbékolását, s mind a palota elé csődülnek. Lejön a király is az udvarba, le a három leánya is, s különösen a királykisasszonyok, nem tudom, mit adtak volna azért, ha valaki szépmódúlag megfogja a galambot. De hiába várták, hogy a galamb lejön magától. Megfogni nem tudták. Mit csináljanak?

Akkor a király odahívatta a leghíresebb vadászát, s mondta neki:

– Hallod-e, lődd meg ezt a galambot, de úgy, hogy meg ne haljon.

Célba veszi a vadász, rálő egyszer, kétszer, háromszor, még tízszer is, de a galamb mindig továbbröppent, s nem tudta eltalálni.

– Hiszen majd lejön – mondták a királykisasszonyok –, hozzunk ki búzát.

Beszaladtak a királykisasszonyok a palotába, hoztak a kötényükben piros búzaszemet, lehintették a földre, s hívták, hívogatták szép szóval:

– Gyere le, gyere le, te szép fehér galamb!

S hát csakugyan, a galamb egyszeriben leröppent a palota tetejéről. Szedegette a csőrével a piros búzaszemet. Azután próbálta megfogni a legidősebb királykisasszony, de amint utána kapott a kezével, egyszeriben továbbröppent. Próbálta a középső királykisasszony, az sem tudta megfogni, attól is továbbröppent. Akkor a kicsi királykisasszony szólt hozzá:

– Gyér ide, te szép fehér galamb! – s íme, a galamb mindjárt a karjára röppent, s a kicsi királykisasszony karján elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

De bezzeg volt öröm! Felvitték a fehér galambot, aranykalitkába tették. Hanem amint a kalickát felakasztották a király szobájának a falára, a fehér galamb elhallgatott. Beadtak neki búzaszemet, beadtak neki vizet, de az sem nem evett, sem nem ivott. A fejét lecsüggesztette, magát búnak eresztette.

Eltelik egy nap, eltelik kettő, de nem jött meg a fehér galamb kedve. Hanem a kicsi királykisasszony azt álmodta, hogy addig meg sem jön a kedve a fehér galambnak, míg az ő szobájába nem teszik a kalickát. S amint fölkelt, ment az édesapjához, elmondta az álmát.

Mondta a király:

– Hát csak vidd a szobádba a kalickát, édes leányom.

Vitte a királykisasszony. Mindjárt letette a kalickát aranyasztalára, s hát abban a szempillantásban megszólalt a galamb. Elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni. Na, eltelik ez a nap. Este a királykisasszony magára hagyja a galambot, megy a nagy ebédlőszobába. Ottan megvacsorázott az egész királyi família, vacsora után meg mindegyik visszament a szobájába, a kicsi királykisasszony is a magáéba.

Hát uramteremtőm, mit lát a kicsi királykisasszony! Ragyogott, tündökölt a szobája a nagy fényességtől. Pedig nem ragyogott ott egyéb, csak a Többsincs királyfi gúnyája.

Még szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, mondotta Többsincs királyfi:

– Ne ijedj meg, szép királykisasszony! Többsincs királyfi vagyok, Salamon király fia; fehér galamb képében jöttem ide, hogy észre ne vegyenek, mert tudom, hogy a te bátyáid el akarják venni az én apám földjét.

– Jaj, Istenem – mondotta a kicsi királykisasszony –, igazat beszélsz, Többsincs királyfi! Az én bátyáim már rég készülnek, hogy elfoglalják a te apád földjét.

– Hiszen csak jöjjenek, szép királykisasszony, eljössz-e? Mondotta a kicsi királykisasszony:

– Elmennék én veled a világ végére is, Többsincs királyfi, de hogy menjünk innét a palotából, mikor minden kaput két strázsa őriz.

Na, ettől ugyan nem félt Többsincs királyfi. Elővette a tollat, melyet a sánta sastól kapott, s mutatta a királykisasszonynak:

– Nézz ide, ebből a tollból csak három cseppet kell cseppenteni a tenyerünkbe, s ott leszünk, ahol akarunk.

– Hiszen ez jó – mondotta a királykisasszony –, de mielőtt elmennénk, szeretném mégis megírni az édesapámnak, hogy hová megyünk.

– Ha meg akarod írni, nesze, itt egy másik toll, nem kell tintába mártani, írhatsz vele akármit.

Ott mindjárt megírta a levelet a kicsi királykisasszony. Ekkor a másik tollból három cseppet cseppentettek a tenyerükre, jól széjjeldörzsölték, s mondta a királyfi:

– Ott legyünk, annak a hegynek a tetején, ahol vár énreám hű szolgám, Habakuk!

Azt is gondolta, hogy fehér galambbá változzanak mind a ketten, azzá is változtak, s mire hajnalodott, ott voltak a hegy tetején. Visszaváltoztak igaz formájukra, a királyfi felült a lovára, ölébe vette a királykisasszonyt. Habakuk is felült a lovára, s úgy indultak szépen hazafelé.

De még egy jó futamodásnyira sem mehettek, hallják, hogy vágtat valaki utánuk. Visszanéz a királykisasszony, megijed szörnyen:

– Jaj, Istenem, ez az én legidősebb bátyám, vége az életednek, Többsincs királyfi!

Abban a pillanatban már ott is termett mellettük Absolon király legidősebb fia, kirántotta a kardját. De kirántotta Többsincs királyfi is, s csak egyszer vágott a királyfinak, mindjárt ledöntötte a földre.

Nagy nehezen feltápászkodott a királyfi, felült a lovára, s vissza sem tekintett többet, úgy vágtatott haza.

– Na, édesapám – mondta otthon –, én ugyan megjártam, Salamon király földje nem lesz a miénk, mert Többsincs királyfi keményebb legény, mint én.

– Hiszen majd meglátom, hogy keményebb-e, mint én – kiáltott a középső királyfi, s utána vágtatott Többsincs királyfinak.

Hiszen ha utána vágtatott, meg is bánta, mert éppen úgy járt, mint a bátyja. Éppen úgy járt a legkisebb királyfi is.

Most már mehetett Többsincs királyfi, nem állottá útját senki. Odahaza az öreg király s az öreg királyné százszor, ezerszer elsiratták, s azt hitték, hogy többé soha nem látják egyetlen fiukat. No, ez igazán Isten csudája, hogy meg nem haltak nagy örömükben, amikor megérkezett Többsincs királyfi az ő mátkájával. Bezzeg, hogy mindjárt papot hívattak, s cigánybandát, tizenkettőt. Hét hétig folyton szólt a muzsika, folyt a bor, s mindenféle jó lé.

Aki ott járt, jól járt, szénás szekéren hált.

A királykisasszony cipője.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép király– kisasszony, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Jártak is az apja házához hercegek, királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt, mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk. Egyhez sem volt egy kedves jó szava, s mennél jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbe-vajba fürösztgetné, s tenyerén hordaná, ha az ő felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk, hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki tetszett neki egy kicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert őt még a többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony.

Hát telt-múlt az idő, a hercegek s királyfik is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettő-három ha még ott maradt a palota körül. Egyszer – hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, de gondolom, hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom – az történik, hogy két bolhácska ugrik a királykisasszony tenyerébe. Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra nevelkedjenek. Bizony ha odaeresztette, ott jó konyhára kerültek, s esztendőre, kettőre úgy megnövekedtek, hogy a bőrükből pompásan kitellett volna egy pár cipellő.

Mit gondolt, mit nem a királykisasszony, behívatta a mészárost, a bolhákat megnyúzatta, a bőrüket a vargával kicserzette, s a csizmadiával fáintos egy pár cipőt csináltatott.

Mit gondolt, mit nem ismét, kihirdette ország-világ előtt, hogy aki kitalálja, bármiféle rendű ember legyen, hogy az ő cipője miféle bőrből vagyon csinálva: annak lesz a felesége.

Bezzeg összegyűltek, verődtek ismét a hercegek, királyfik s mindenféle válogatott legények a világ minden tájékáról, glédába állottak az udvaron, s úgy találgatták, hogy miféle bőrből vagyon a királykisasszony cipője.

Hiszen mondtak ezek mindenféle bőrt, de egy sem találta el az igazit. Hanem az a herceg, aki egy kicsit a királykisasszonynak is tetszett, fogta magát, felöltözött koldusruhába, valahogy belopódzott a királykisasszony hálókamrácskájába, s ottan elbújt a kályhalyukba, hátha majd este a királykisasszony beszél a szobalánynak a cipőjéről.

Az bizony éppen úgy is lett, ahogy gondolta. A királykisasszony nagyokat kacagott a sok bolond feleleten, amit egész nap hallott, s azt mondta a szobalányának:

– Meglásd, soha senki ki nem találja, hogy bolhabőrből van a cipőm!

– No, azt ugyan nem, míg a világ s még két nap – mondta a szobaleány is.

Hiszen éppen eleget tudott a herceg. Másnap ő is a többi legények közé vegyült koldusruhában, s mikor a sor rákerült, megmondta egy szóra:

– Felséges királykisasszony, bolhabőrből vagyon az a cipő! Hej, uramisten, elhalványodék színében a királykisasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, de a szavát nem akarta megmásítani, s azt mondta:

– Eltaláltad, te koldusember, s én a szavamat meg sem másolom: feleséged vagyok ez órától fogvást. Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

– Jól van – monda a koldusruhába öltözött herceg –, hát csak vesd le, lelkem, feleségem, szép selyemruhádat, öltözz te is koldusruhába, mert úgy ülünk egymáshoz!

Akart, nem akart, koldusruhába öltözött a kevély királykisasszony, s ment az urával a falu végére, egy piszkos kalibába, ez volt a lakásuk ezentúl. De még ez sem volt elég, az urával reggeltől estig koldulni kellett hogy járjon, este tüzet rakjon, vacsorát főzzön, olyant, amilyent lehetett, s amilyen kitelhetett.

Az ám, még ez sem volt elég: jön egy hajdú a kalibához, s beszól nagy hangosan:

– Hé, koldusasszony, eredj tüstént ennek s ennek a hercegnek a földjére kapálni!

Mit volt mit tenni, elment nagy keserves könnyhullatások közt. Azután az ura is elment, de nem koldulni, nem is kapálni, hanem ment egyenest a palotájába, ott felvette ragyogó cifra ruháját, s úgy ment ki a kapásokhoz. Mert hát az ő földjére küldték kapálni a koldusasszonyt.

Ott a kapásokat egyre biztatta a herceg, a feleségét pedig folyton szidta, becsmérelte, hogy ilyen meg olyan napszámos, földet sem érdemelne vacsorára, nemhogy juhhúsos kását, pedig szegény asszonyról csak úgy csurgott a verejték.

Na, elkövetkezik a vacsora ideje, asztalhoz ültetik a napszámosokat, s úgy láttam, mint ma, ezüstkanalat, -villát, -kést tesznek mindenkinek a tányérjához. De a herceg még nem elégelte meg, azt akarta, hogy a felesége megemlegesse a kevélységét, megtanított egy napszámosasszonyt, hogy annak a koldusasszonynak csúsztasson egy ezüstkanalat a zsebébe. Hiszen lett haddelhadd vacsora után, mikor az inasok látták, hogy hibádzik egy ezüstkanál! Nosza, sorban megmotozták mind a napszámosokat, s hát – Uram, Jézus, ne hagyj el! – megtalálták a koldusasszonynál. Hiába szólt, hiába esküdözött, hogy ő nem tette, semmiféle nemzetsége sem volt tolvaj: megfogták, s vitték a sötét tömlöcbe.

No, hanem most már csakugyan elég erős volt a lecke. Alighogy bezárták a tömlöc ajtaját, mindjárt ki is nyittatta a herceg, bement a feleségéhez, aki úgy sírt akkor is, mint a szakadó záporeső.

Ott aztán a herceg szép gyöngén megfogta, s fölvezette a palotába a feleségét. Mondta neki:

– No, most már ne sírj többet, öltözz fel újra szép selyemruhádba. Lásd, én is felvettem drága szép ruhámat. Mert úgy tekints rám, hogy én voltam az a koldus, akinek te felesége lettél.

Elmondta aztán azt is, hogy a kályhalyukban hallgatta ki, miféle bőrből való a cipője. Bizony nem tette volna, ha szépszerével hozzámegy vala feleségnek.

Na, száz szónak is egy a vége, olyan szépen megbékültek s összemelegedtek, hogy öröm volt látni. Én legalább láttam, ti is megnézhetitek bátran.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!

A soknevű királyfi.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egy királyfi. Szép ügyibevaló legény volt ez a királyfi, megakadt a szem rajta, az is volt, amit a tejbe aprítson (meghiszem azt, hogy volt!), de mikor miért, miért nem, a jó Isten tudja, én nem, a szomszéd ország királya nem adta neki a leányát, pedig az, úgy láttam, mint ma, igaz hajlandóságot mutatott a királyfihoz.

Hej, megszégyelli magát a királyfi erősen, nem is mert hazamenni az ő országába, ott maradt a királykisasszony országában, szállást vett a város végén egy vendégfogadóban, s onnét négy álló hétig ki sem mozdult. Gondolkozott éjjel-nappal, törte a fejét, mit csináljon: szerette volna visszafizetni a királynak a csúfságot. Egyszer aztán mit gondolt, mit nem, felöltözött borbélylegénynek, s ment egyenest a király palotája elé. Be akar menni az első kapun, de a kapus megállítja:

– Hé, atyafi, megállj! Hogy hívnak?!

– Engem Pálinkának – feleli a királyfi.

– Ej, ilyen-olyan adta, eltakarodj innét! – mordult rá a kapus. Elódalog a királyfi, megy a második kapuhoz, de ott is megállítja a kapus:

– Mit akarsz?! Hogy hívnak?!

– Ilyesvalaminek – felelt a királyfi.

– No, még ilyesvalami nevet nem hallottam – mondotta a kapus. – Jó lesz, ha elkotródol, mert látom, hogy nem jóban jársz!

Elkotródik a királyfi, de a harmadik kapunál is szerencsét próbál. Kérdi a kapus:

– Hogy hívnak?

– Engem Négyhételőttinek!

– No – mondta a kapus –, ilyesvalami nevet sem ezelőtt nem hallottam, sem ezután nem hallok többet! Mit akarsz? Mi a mesterséged?

– Borbélylegény vagyok. Szeretném megberetválni a királyt.

Tudom, hogy meg úgy senki meg nem beretválta. Megemlegetné halála napjáig.

– Hát ha olyan híres borbély vagy, akkor csak eredj be isten hírével, jó kenyered lesz a királynál.

Bemegy a királyfi, de nem ment egyenest a királyhoz, hanem először befordult a konyhára. Kérdi a szakácsné:

– Kit keres maga, lelkem? Mi a neve?

– Macska az én nevem, kincsem, szakácsné.

– Ó, hogy a macska rúgja meg, de különös neve van!

– Itthon van-e a királykisasszony?

– Itthon biza, lelkem, ki sem mozdul a szobájából, sír éjjelnappal.

– Ugyan mért sír?

– Mert nem adták ahhoz a királyfihoz, aki itt járt négy hét előtt.

– No, éppen attól a királyfitól jövök. Levelet hoztam a királykisasszonynak. Tudom, megvigasztalódik, ha elolvassa.

– Csak vigye, lelkem, vigye.

Megmutatta, hogy merre menjen, de a királyfi visszafordult az ajtóból.

– Hallja, kincsem, szakácsné, mi lesz vacsorára? Majd visszajövök.

– Túrós rétes, lelkem. Csak jöjjön, jó szívvel várom!

Azzal elment a királyfi, keresztülsompolygott vagy huszonnégy szobán, úgy talált a királykisasszony szobájára. Hát csakugyan igaza volt a szakácsnénak, most is sírt a királykisasszony, vörös volt a szeme a sok sírástól.

– Jó napot, szomorú királykisasszony! – köszöntötte a királyfi. Megijed a királykisasszony, nagyot sikolt.

– Jaj, ki vagy, mit akarsz?!

– Túrós Rétes a nevem, felséges királykisasszony, meg ne ijedjen tőlem.

– Túrós Rétes! No, még ilyen nevet sem ettem világ életemben! – mondta a királykisasszony, s olyan lelkiből kacagott, hogy csengett belé a palota. – Hát mért jöttél, Túrós Rétes? – kérdezte a királykisasszony, mikor jól kikacagta magát.

– Nézz meg jól, királykisasszony, nem ismersz meg?!

Hej de még csak most sikoltott nagyot a királykisasszony!

– Jaj, hogy mertél idejönni! Vége az életednek, s az enyémnek is, ha megtudja az apám!

No de mit csináljon? Nem volt szíve, hogy elkergesse a királyfit, ott is maradt az estig, beszélgettek édesen, kedvesen, s tanakodtak, hogy s mint lehetne a király szívét megfordítani.

Este aztán elbúcsúzott a királyfi, ott hált a konyhán, de sem neki, sem a királykisasszonynak egész éjjel nem jött álom a szemére. Reggel megy be a királyné a leányához, látja, hogy milyen halovány az arca, összecsapja a kezét.

– Jaj, lelkem, leányom, mi bajod esett?!

Mondta a királykisasszony:

– Nem esett nekem semmi bajom, édesanyám, csak nem tudtam aludni a Túrós Rétes miatt.

Ezalatt a királyfi bement a királyhoz, s ajánlotta magát, hogy csak fogadja fel udvari borbélynak, mert ő úgy beretvál, ahogy még borbély nem beretvált, amióta áll a világ.

– Hogy hívnak? – kérdezte a király.

– Ilyesvalaminek – felelt a királyfi.

– No, Ilyesvalami, hát nyírd le a hajamat, s beretválj meg! Ha megtetszik a munkád, úri dolgod lesz az én udvaromban.

Leül a király, a királyfi meg hajnyírásnak lát, de csak féloldalt vágta le a haját, s beretválni is csak féloldalt borotválta meg. Aztán se szó, se beszéd, lecsapta az ollót meg a beretvát, kiugrott az ajtón. Felszökik a király, szalad a tükörnek, nézi magát, s nagyot ordít, szörnyű éktelen volt a feje.

– Megállj, gazember, megállj! – ordított a király, s szalad szobáról szobára. Először is a leányával találkozott.

– Nem láttad Ilyesvalamit?

– Jaj, nem láttam én semmit, nem is látok a szememmel, egész éjjel nem tudtam aludni Túrós Rétes miatt. Szalad a király a konyhára.

– Nem láttad Ilyesvalamit?

– Nem láttam, felséges királyom, de Macska éppen most szaladott el.

– Megbolondultak ezek? Mind félrebeszélnek! Szalad le a harmadik kapushoz.

– Nem láttad Ilyesvalamit?

– Ilyesvalamit nem, de most futott erre Négyhételőtt.

– Bolond! – ordított a király, s nagyot ütött a kapusra. Szalad a második kapushoz:

– Nem láttad Ilyesvalamit?

– Bizony láttam, felséges királyom, éppen most futott az első kapu felé.

– No, végre hallok okos beszédet is!

Szalad az első kapushoz. Az ott fetrengett a kapu előtt, s nagyokat nyögött. A királyfi vágta földhöz, mert nem akarta kiereszteni.

– Láttad Ilyesvalamit?

– Nem láttam, felséges királyom.

– Hát mért fekszel a sárban?

– Mert a Pálinka levert a lábamról.

– Ej, szedtevette gazember, hát te annyi pálinkát iszol, hogy lever a lábadról?

Cudarul elpáholta a kapust, s visszaszaladt a palotába. Ott aztán lassanként kitudódott, hogy a királyfi volt az ármányos borbély. Na, mit tehetett a király. Gondolta, még erősebben csúffá teszi a királyfi, inkább neki adja a leányát. Egyszeriben üzentek, csak jöjjön bátorsággal, neki adják a királykisasszonyt. De jött is a királyfi mindjárt, s még aznap megtartották a lakodalmat.

Holnap legyen a vendégetek a soknevű királyfi!

A varjúkirály.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek nem volt egyebe, mint egy kicsi földecskéje meg két kicsi tehene. Ezzel a két tehénnel szántotta a földjét, ez adott este, reggel tejet. Így élt a szegény ember a feleségével s a sok gyerekével.

Egyszer, amint a szegény ember szántogatott, csak odahajt nagy sebesen egy hatlovas hintó, abban a hatlovas hintóban a varjak királya, s mondja:

– Hallod-e, te szegény ember, add nekem a két tehénkédet, becsületes árát adom, de még többet is, mert a katonáim három nap óta nem ettek egy befaló falast sem, s mind elpusztulnak, ha húst nem szerzek nekik.

Mondja a szegény ember:

– Nem kell nekem pénz, felséges királyom, adjon majd nekem tehénért tehenet. Nem tudok én élni tehén nélkül.

– Adok én akármit – monda a király –, csak most add ide a teheneket a katonáimnak. Aztán, ha megették, gyere csak a váramba. Innét északra van, Fekete vár a neve, ott megtalálsz engem.

Azzal a varjúkirály elvágtatott hatlovas hintáján. Hát jöttek a katonái, mint valami fekete felleg, éktelen károgással, leszállottak a földre, ott a szegény ember szeme láttára diribről darabra tépték, szaggatták a tehenecskéket, még csak egy porcikájukat sem hagyták meg.

A varjak aztán elrepültek, de a szegény ember nem ment haza tehén nélkül, hanem indult a varjak után, ment abba az irányba, amerre elrepültek.

Ment, mendegélt a szegény ember hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön keresztül, hegyen ki, lejtőn be, erdőből ki, erdőbe be. Aztán keresztül rengeteg nagy pusztaságokon, de sem házat nem talált, sem embert nem talált. Ami kicsi kenyere volt a tarisznyájában, az is elfogyott. Nem tudta már, merre facsarodjék. Étlen-szomjan majd meghalt.

Hanem amint ment a nagy pusztaságban, egyszerre mégis valami gyenge világosságot vett észre. Megy arra, oda is ért, s hát három pásztorember heverész a tűz körül, s főzik egy nagy bográcsban a gulyáshúst. Köszönti a szegény ember illendőképpen, a pásztoremberek fogadják, aztán kérdi:

– Ugyan bizony nem hallották-e kigyelmetek hírét a Fekete várnak?

– De bizony hallottuk – mondják a pásztorok –, ottan lakik a varjúkirály, mi is az ő cselédjei vagyunk. Meg is mondotta nekünk, hogy ha ilyen meg ilyen szegény ember jár erre, jól megtraktáljuk, s igazgassuk el a Fekete vár felé. Talán bizony kend az a szegény ember?

– Én volnék a micsodás – mondja a szegény ember.

– No, ha kend, heveredjék le mellénk. Van itt kenyér, gulyáshús, de még bor is. Egyék-igyék! Ne éhezzék, mint otthon.

Esznek-isznak, aztán jól alusznak, s reggel a pásztorok útbaigazítják a szegény embert, hogy csak menjen ezen meg ezen az úton, majd a Fekete várra talál.

Ment, mendegélt a szegény ember, s estefelé a varjúkirály csikósainak a tanyájára ért. Azok is jól megtraktálták, mikor megtudták, ki– s miféle ember. Harmadnap a varjúkirály kondásaival találkozott. Megtraktálták azok is magyarosan paprikás szalonnával, s malacpecsenyével. Aztán beállították a szegény embert az igaz útba, hogy csak menjen, mert már nincs messze a varjúkirály vára. Hanem elébb adtak neki egy baltát, s megmagyarázták, hogy jól nyomja a Fekete vár falához, hogy szikrázzék, mert a Fekete vár pulykalábon forog, s ha valamiképpen meg nem akasztja a forgásában, bizony nem jut a király elé világéletében.

No, még mondtak egyebet is a kondások. Azt mondták:

– Vigyázz, te szegény ember, mert a varjúkirály olyan jó szívvel lát, mintha az édes testvére volnál. Ad neked akármit, amit csak a szíved kíván, de ha a világ minden kincsét kínálja is, semmi egyebet el ne fogadj, csak azt a kicsi sódarálót, amelyik a szobájában van, éppen az ágya fejénél.

Megköszöni a szegény ember a jó tanácsot, elmegy, s addig meg sem áll, míg a Fekete várhoz nem talál. Hát, uram Jézus, forog a fekete vár egy pulykalábon, mint a veszedelem. Forog olyan sebesen, hogy nem látott rajta a szegény ember sem kaput, sem ablakot. Pedig volt rajta ezer is, ha nem több.

Odamegy a szegény ember, a kőfalnak nyomja a baltáját, hogy csak úgy szikrázóit. Hát meglassúdik a vár a forgásában, a kicsi balta beleakad a kapuba, felfeszíti, s hopp! beugrott rajta a szegény ember. Aztán ahogy benn volt, a vár forgott tovább, mint a szél.

Megy fel a szegény ember a palotába, a varjúkirály már messziről jön elébe, fogadja nagy örvendezéssel, leülteti maga mellé az aranylócára. Azután asztalhoz ülteti, s ím, az asztal csak megterül magától, mindenféle étel-ital kerekedik az asztalra magától. A szegény ember csak ámult-bámult, nem tudta, hogy mi a csoda lehet ez. Rajtuk kívül senki sem volt a szobában, mégis volt minden jó megennivaló.

No, még ilyen élete nem volt a szegény embernek világéletében. Eltelt egy nap, eltelt kettő. A varjúkirály csak mindig etette-itatta, traktálta. Hanem a harmadik nap a szegény embernek nem esett jól sem étele, sem itala. Elkezdett sóhajtozni:

– Hej, istenem, istenem, én itt dúskálok a sok minden jóban, s ki tudja, mennyit sírnak-rínak otthon az én gyermekeim!

Mondja a királynak:

– Felséges királyom, ha meg nem sérteném, hazamennék, mert tudom, hogy otthon éheznek a gyermekeim.

– Jól van, szegény ember, eredj! Csak mondd meg, mit adjak neked azért a két tehénkéért, mert igazán nagy jót tettél akkor velem.

– Nem kívánok én sokat, felséges királyom, csak adja nekem azt a sódarálót, ahol ni, azt, amelyik az ágya fejénél van.

Nagyot kacag a varjúkirály.

– Ugyan bizony, mit gondolsz, te szegény ember, mi hasznát vennéd te annak?

– Sok hasznát venném én ennek, felséges királyom. Sót őrölnék rajta magamnak s másnak, meg egy kicsi kukoricát.

– Hallod-e, te szegény ember, ne bolondozz, neked adom azt a gulyámat, melyet errefelé jöttödben láttál.

– Hát én azzal mit csináljak, felséges királyom? Az sincs, ahova rekesszem, s még azt hinnék a faluban, hogy valahonnét elhajtottam.

– Jól van, ha nem kell a gulya, adok neked hat szekér aranyat.

– Ó, felséges királyom, nem nekem való az a tengersok pénz. Még azt hinnék otthon, hogy megöltem valakit. Vagy talán haza sem tudnám vinni, elrabolnák tőlem az úton.

– Hiszen ha csak ez a bajod, adok én melléd katonát.

– No bezzeg a felséged katonái – kacagott a szegény ember –, hisz egy tyúk is elkergeti azokat!

– Úgy-e? No majd meglátod mindjárt.

Azzal belefújt egy sípba, s mindjárt beröppent az ablakon egy varjú. Ott, abban a helyben keresztülbucskázott a fején, s olyan derék, szép szál legény lett belőle, hogy csupa csuda.

– Látod, szegény ember, ilyenek az én katonáim.

Aztán csak intett a katonának, az keresztülbucskázott a fején, ismét varjú lett belőle, s elrepült.

– Én mégis arra kérem felségedet, hogy adja nekem azt a sódarálót.

– Hallod-e, te szegény ember, neked adom minden jószágomat, csak a sódarálót ne kívánd.

De beszélhetett a király, ígérhetett akármit, a szegény embernek nem kellett egyéb a sódarálónál.

– Na, jól van, te szegény ember, neked adom, mert megígértem, hogy azt adok, amit kívánsz. Hát tudd meg, ha már a tiéd lesz a só-daráló, hogy sem sót, sem kukoricát nem kell ezzel darálni, hanem csak gondolnod kell akármit, s minden gondolatod s minden kívánságod abban a szempillantásban teljesedik. Csak azt kell neki mondanod: “Derülj, édes DARÁLÓ KÁM!" Amikor meg azt akarod, hogy ne járjon tovább, csak azt kell mondanod: “Borulj, édes DARÁLÓ KÁM!"

Elbúcsúzik a szegény ember a királytól, viszi a darálót, s ahogy ment visszafelé, jól megtraktálta a kondásokat, csikósokat s a gulyásokat. Aztán elbúcsúzott tőlük, ment tovább erdőkön-mezőkön által. Ahol elfáradt s megéhezett, leült, s szólt a darálónak: “Derülj, édes darálókám!" S mindjárt terített asztal ugrott elé, volt étel-ital bőven.

Egyszer, amint ment, mendegélt egy nagyerdőben, leül egy fa alá, s szólítja a darálót: “Derülj, édes darálókám!" S ím, abban a szempillantásban asztal terül, s az asztal mellé honnét, honnét nem, egy nagy zsíros bundás ember került.

“Hát, ha bizony itt van, hadd legyen itt – gondolta magában a szegény ember –, úgyis meguntam már, hogy mindig egyedül egyem s igyam." Kínálja nagy erősen:

– Egyék-igyék, földi, van itt minden elegendő!

Na, esznek-isznak, lakmároznak. Egyszer azt mondja a zsíros bundás ember:

– Hiszen ez a sódaráló is ér valamit, hanem sokkal többet ér az én botom. Ennek csak azt kell mondani: “Üssed, üssed, botocskám!", s leüt ez a lábáról embert, állatot, nem egyet, de százat, nem százat, de ezret, még annál is többet.

Elkezdi biztatni a szegény embert, hogy cseréljenek. Mondja a szegény ember:

– Nem kell nekem az a bot, földi, nem akarok én senkit megverni.

De addig beszélt, hogy így meg úgy, hogy a szegény embert kiforgatta a fejéből. Gondolta magában: “Mégiscsak jobb lesz, ha odaadom a sódarálót, mert még agyonveret a botjával, s úgyis az övé lesz."

Mindjárt kezet csapnak, cserélnek. De ahogy cseréltek, a szegény ember mindjárt megbánta. Kérte szépen a zsíros bundás embert:

- Adja vissza, földi, hadd legalább egyszer tartsam jól a gyermekeimet!

De a bundás ember azt sem mondta, hogy befellegzett, elindult a sódarálóval.

“Hiszen mindjárt visszaadod!" – gondolta magában a szegény ember, s szól a botnak:

– Üssed, üssed, botocskám!

De a bot sem mondatta kétszer, elkezdett táncolni a bundás ember hátán. Úgy elagyabugyálta, hogy a bundás ember jó szívvel visszaadta a sódarálót, neki hagyta a botot is, csak ne bántsa többet.

Hazamegy a szegény ember nagy örömmel.

Hiszen csakhogy hazajött. A felesége, a gyermekei el voltak éhezve. A lábukon is alig állottak.

– Na feleség – mondotta a szegény ember –, többet nem éheztek.

– Hát ugyan mit hozott? – kérdi az asszony.

– Ezt a sódarálót, feleség.

– 0, hogy az istennyila üssön a kend dolgába – mondta az asszony –, hát azért adta el a két tehenet?

– Lassan a testtel – mondta a szegény ember –, várd meg előbb, hogy mit tud ez a sódaráló!

Leteszi a szegény ember a sódarálót a szoba közepére, s szól neki:

– Derülj, derülj, darálócskám!

S hát abban a szempillantásban egy hosszú asztal kerekedik a szobában, s tele az asztal étellel-itallal rogyásig. Leülnek az asztal mellé, az ember, az asszony, a gyermekek. Esznek-isznak, s virágos kedvük kerekedik, s nagyot rikkant a szegény ember:

– Hej, csak cigányok volnának itt, milyen nótát húzatnék én mindjárt!

Még jól ki sem mondja, tizenkét cigány pottyan a szobába, a jó isten tudja, honnét, s húzzák a nótákat, hogy zeng belé a falu. De bezzeg jöttek a népek mindenfelől csudalátni. Aztán akik befértek, bekerekedtek a szobába. Ettek-ittak, táncoltak azok is. De úgy megtelt a szoba, hogy egymás hátán nyüzsögtek.

– Hej, de kár, hogy nem nagyobb ez a ház! – mondja a szegény ember.

Ahogy ezt mondja, akkora gyémántpalota kerekedik a viskó helyébe, hogy a király palotája cigányputri volt ahhoz.

Híre megy ennek a csudának az egész országban. Hallja a király is, s nem volt maradása. Fölkerekedett az udvarbéli gála, úri népekkel, hadd lássák a szegény ember gyémántpalotáját.

Odamegy a király s a sok úrinép. Fogadja a szegény ember nagy örvendezéssel, s csak szól a darálónak, mindjárt terült asztal, s azon annyi mindenféle drága étel s ital, amennyit a király sem látott életében.

Na, esznek-isznak, vigadoznak, hát egyszer csak jön egy staféta, nagy pecsétes levelet hoz a királynak. Olvassa a király, kékül, zöldül, fehéredik. Hej, nem hiába változott meg színében, mert az volt írva a levélben, hogy jön a török császár minden népével, s úgy elpusztítja az országot, hogy kő kövön nem marad, s még a szopós gyermekeknek sem kegyelmez. Kérdi a szegény ember:

– Ugyan bizony, felséges királyom, ha meg nem sérteném, mi szomorú hír van abban a pecsétes levélben?

– Ne is kérdezz, szegény ember, úgysem tudsz te rajtam segíteni. Jön a török császár rettentő nagy sereggel, s még a szopós gyermekeknek sem kegyelmez, az van ebben a levélben.

– No bizony, ha jön – mondja a szegény ember –, itt is hagyja a fogát.

– Mit beszélsz, te szegény ember?

– Én azt, felséges királyom, hogy a török császárt minden katonájával elpusztítom még ma.

– Bizony ha elpusztítod, te szegény ember, három leányom van, s azt a te három legényfiadnak adom, mert ha jól emlékszem, három fiad vagyon.

– Hát csak maradjon itt, felséges királyom – mondta a szegény ember –, egyenek s igyanak, a többit bízzák rám.

Vette a botját, s egy szempillantásra ott volt a csatasíkon. Már fel is voltak állítva a katonák szépen glédába. Erről a király katonái, arról a török császár katonái.

Na, nem sokáig állottak sem glédában, sem semmiképpen. Szólott a szegény ember:

– Üssed, üssed, botocskám!

Haj, elkezdett a bot táncolni! Ütötte fejbe, hátba, ahol találta a török császár katonáit. Úgy hullottak, mint a kéve, még hírmondó sem maradt belőlük. Azzal a szegény ember szépen megfordult, hazament, s jelentette a királynak, hogy most már ehetik-ihatik békén, míg a világ s még két nap, tudom, nem jön ellenség az országba.

Bezzeg a király is szavának állott, s másnap mindjárt megtartották a lakodalmat. A három királykisasszony felesége lett a szegény ember három legényfiának. Ez volt csak a lakodalom! Táncolt itt még a sánta koldus is, táncoltam én is, menjetek oda, s táncoljatok ti is.

Itt a vége, fuss el véle!

Tündér Erzsébet.

Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. De olyan szegény volt ez az ember, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Száraz kenyér is egyszer volt, s kétszer nem az asztalfiában. Azt mondja egyszer az idősebb legény:

– Édesapám, én nem éhezem többet itthon, elmegyek szolgálatba.

– Jól van – mondja a szegény ember –, csak menj isten hírével. A szegény ember felesége süt egy hamuban sült pogácsát, s a legény útnak kerekedik.

Amint megy, mendegél egy nagy erdőn keresztül, találkozik egy öregemberrel. Köszönti a legény:

– Adjon isten jó napot, bátyámuram!

– Adjon isten, fiam, hát te mi járatban vagy?

– Én bizony, bátyámuram, szolgálatot keresek, ha találnék.

– No, akkor éppen jó helyen jársz, mert én szolgát keresek. Nálam három nap egy esztendő, s ha becsületesen kitöltőd a három napot, adok neked egy vékás földet s egy véka búzát, s amit az Isten ad, az a tied lesz.

Hazamennek, s az öregember elküldi a legényt szántóba. Kimegy a mezőre, s hát a föld, amit meg kellene, hogy szántson, tiszta csupa bokor. Gondolja magában a legény: amíg én ezt kiirtom, megöregszem. Fogja magát, otthagyja az ökröket, az ekét, s hazáig meg sem állott. Kérdik otthon:

– No, hát hol jártál, merre jártál, mit szolgáltál? Mondja:

– Menjetek el ti is, majd megtudjátok.

Még aznap elmegy a középső legény is, ugyancsak az öregembernél áll be szolgálatba, de éppen úgy járt, mint a bátyja. Ahogy meglátta azt a rengeteg sok bokrot a földön, vissza sem hajtotta az ökröket a gazdájához, ment haza egyenesen. Kérdi az öccse:

– No, bátya, hol járt, merre járt, mit szolgált?

– Eredj, öcsém, majd megtudod te is.

Ment is a legkisebb legény, elér abba a rengeteg erdőbe, találkozik az öregemberrel, s mindjárt megegyeznek. Neki is egy véka vetést ígért az öregember, ha becsületesen kitölti az esztendőt.

Befogja a legény az ökröket, elindul a mezőre, de volt az öregembernek egy nagy kutyája, az is vele ment. Kiér a legény a mezőre, látja a sok bokrot, de bizony nem sokat gondolkozott, vette a baltáját, vágta ki a bokrot egymás után, a kutya meg szépen összeszedte, amit levágott, vitte félre, s csomóba rakta. Mire esteledett, a bokrokat is kivágta, egy jó darab földet is megszántott. Mikor leszolgálta az esztendőt, azt mondta az öregember:

– No, fiam, becsületesen kitöltötted az esztendőt, itt a véka búza, szánts meg egy vékás földet, s vesd belé. Ami lesz rajta, az lesz a te béred.

Jól van, a legény megszántja a földet, elveti a búzát, azzal elmegy haza. Kérdik otthon:

– Hát te mit szolgáltál? Mondja a legény:

– Majd megtudjátok a jövő nyáron.

Zsémbelt az apja, anyja, hogy mind a három fia élhetetlen, egyik sem szolgált semmit, igazán nem csuda, ha éhen halnak. A legény nem szólt semmit, hanem mikor eltelt az esztendő s elkövetkezett az aratás ideje, mondja az apjának:

– Édesapám, a tavaly szolgáltam egy véka búzavetést, menjünk, s arassuk le.

Elindulnak, mind ahányan voltak: a szegény ember, a felesége, a három fia. Mennek a búzaföldre, s hát, halljatok csudát, tiszta csupa színarany búza termett a földön, hogy a szemük is káprázott a ragyogástól.

Hej, istenem, volt öröm! Azt mondja a szegény ember:

– No, fiaim, én az anyátokkal hazamegyek, szekeret fogadok, ti meg addig őrizzétek a búzát, nehogy ellopják.

Ott maradnak a legények, kerülgetik a földet, hessegetik a verebeket – hess-hess, veréb, reppenj elébb! –, egy szem nem sok, annyit sem tudtak elvinni a verebek. De egyszer csak leröppen egy harkály, nagy hirtelen lecsippent egy búzakalászt, s huss, elrepül vele. Hej, megmérgelődik a legkisebb legény, s bolond fejjel szalad a harkály után. Kacagtak a bátyjai.

– Ne szaladj, te bolond, maradt itt még elég.

De a legény szaladott, mintha szemét vették volna, s egyszerre csak azon vette észre magát, hogy egy sűrű rengeteg erdőbe került. Néz erre, néz arra, a harkály eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, ő meg nagy búsan bolyongott az erdőben, szeretett volna kikerekedni az erdőből, de mindjobban beléveszett. Mikor már azt sem tudta, hogy merre facsarodjék, fölmászott egy magas fának a tetejébe, néz napkeletre: nem lát semmit, néz napnyugatra: nem lát semmit, néz északra: arrafelé látott valami gyenge világosságot. Leszáll a fáról, s elindul abba az irányba, amerre azt a világosságot látta. Megyén árkon-bokron keresztül, s kiér egy szép tisztásra. Hát annak a közepén akkora tűz van, mintha éppen egy ház égne. Megy a tűzhöz, s mit lát, uramistenem? A tűz körül fekszik egy szörnyű nagy óriás, de akkora, hogy a teste egészen körülkerítette a tüzet, a fejét a lábára fektette, s úgy aludott. Gondolkozott a legény, vajon most mit csináljon? Ha az óriáson kívül fekszik le, megfázik, ha belül fekszik le, észreveszi az óriás, s megöli. 0 bizony fogta magát, s belebújt az óriás zekeujjába. Ott szépen elaludt, s reggelig meg sem moccant.

Megébred reggel az óriás, feltápászkodik a földről, egy kicsit meglibbenti a zekéjét, s hát egy gyerek esik ki az ujjából. Az ám, az óriásnak gyermek volt a legény.

De akár hiszitek, akár nem, az óriás nem bántotta a legényt, szépen fölvette a földről, az ölébe vette, s fölvitte a palotájába. Ottan lefektette jó puha ágyba, s csicsisgatta:

– Aludj, fiam, aludj!

Mikor aztán a legény is megébredett, mondja az óriás:

– No, édes fiam, akárki fia vagy, apád helyett apád leszek én ezentúl. Maradj te csak itt nálam, s amit csak szíved kíván, s a szájad ki tud mondani, mindent adok neked.

No, az igaz, olyan dolga volt a szegény legénynek, hogy királyfinak sem lehetett különb. Csináltatott neki az óriás ezüstös, aranyos, gyémántos gúnyákat, s ha csak valamit kívánt a legény, az óriás beleírta a kívánságát a porba, s mindjárt megvolt. Hanem egyszer mégiscsak elkezdett szomorkodni a legény. Észrevette ezt az óriás. Kérdi tőle:

– Mi bajod van, édes fiam, hiszen mindened van, amit a szíved kíván.

– Mindenem van, lelkem, apámuram – mondja a legény –, az Isten áldja meg még haló porában is kigyelmedet. De már én is nagylegénysorban volnék. Szeretnék megházasodni, lelkem, apámuram.

– No bizony, ha szeretnél, házasodj meg, fiam. Csak ide nem messze, az erdőn túl, van egy kerek tó, abba jár fürödni Tündér Erzsébet. Odaszáll minden délben galamb képében, a tó partján keresztülbucskázik a fején, s leány lesz belőle, szépséges szép leány, amilyent te még nem láttál, s nem is látsz soha világéletedben. Te jó reggel menj a tóhoz, bújj el a bokor mögé, várd meg, míg Tündér Erzsébet belemegy a tóba, akkor kapd fel a gúnyáját, szaladj ide vissza, s akárhogy kér, istenkedik, hogy fordulj vissza, állj meg, te se vissza ne fordulj, se meg ne állj, csak szaladj ide hozzám. Ne félj, majd eljön ő teutánad.

Elmegy jókor reggel a legény, megbúvik egy bokor mögé, várja, várja a fehér galambot. Hát csakugyan jő a galamb, álló délben leröppen a tó partjára, keresztülbucskázik a fején, s lesz belőle aranyhajú, tündérszép kisasszony. Belemegy a tóba, s hopp, kiugrik a legény a bokor mögül, felkapja Tündér Erzsébet aranyos gúnyáját, s szalad az erdő felé, mint a sebes szélvész. Kiált utána eleget Tündér Erzsébet:

– Állj meg, legény, nézz vissza! – kiálthatott annak: szaladott az erdőbe, mintha szemét vették volna.

Jól van, eltelik egy hét, eltelik két hét, de a legény nagy erős bánatnak adta a fejét, mert ím, elhozta Tündér Erzsébet gúnyáját, de mi haszna benne, ha nem az övé Tündér Erzsébet. Mondja az óriásnak:

– Hej, apámuram, kár volt nekem elhoznom az aranyos gúnyát!

– Ne búsulj, édes fiam, majd eljön érte Tündér Erzsébet. Eredj csak a kamarába, hozz onnét egy diót, vedd ki a belét, s tedd a héjába a gúnyát.

Bemegy a legény a kamarába, hoz egy diót, kiveszi a belét, hát halljatok csudát, szépen belefér a Tündér Erzsébet köntöse.

– No, fiam – mondja az óriás –, most én ezt a diót belevarrom a lajbid zsebébe, de jól vigyázz, hogy senki onnét ki ne bontsa. Sem anyád, sem apád, sem semmiféle nemzetséged ezt a diót meg ne találja, mert akkor szomorú lesz az életed ezen a világon.

Bevarrja az óriás a diót, s hát ahogy az utolsó öltést csinálja, nagy csengettyűszóval befordul az udvarra egy hatlovas hintő. Abban ült Tündér Erzsébet. Mondja az óriás:

– Nézz ki, fiam, az ablakon! Itt van, akiért a te szíved vágyakodik, szép Tündér Erzsébet.

Leszáll Tündér Erzsébet a hintóból, fölmegy a palotába, de azon-közben kijön az óriás, s ír a porba papot, vendégeket. S hát abban a szempillantásban ott a pap, jönnek a vendégek, tele lesz az udvar, tele a palota, lesz nagy hejehuja, lakodalom, akár hiszitek, akár nem, felesége lett a szegény legénynek Tündér Erzsébet.

Telik-múlik az idő, úgy éltek a fiatalok, mint két gilicemadár, de egyszerre csak elkezdett szomorkodni a szegény legény. Kérdi az óriás:

– Hát neked mi bajod van, édes fiam? Minden van, amit a szemed-szájad kíván, mi kéne még, ha volna?

– Van itt minden, lelkem, apámuram – mondja a legény –, de a szívem mégis búslakodik, mert rég nem láttam apámat, anyámat s az én testvéreimet.

– Hát, fiam, eredj! Én hazaeresztlek. De jól megjegyezd, hogy a te apád azt hiszi, meghaltál, s amikor hazaérsz, éppen akkor tartja harmincadikszor a tort teéretted. No, ha te hazaérsz, lesz a nagy szomorúságból nagy vígság, hejehuja, lakodalom. Vigyázz, meg ne felejtkezzél a dióról!

Azzal kimegy az óriás az udvarra, hintót, paripákat, inast, kocsist ír a porba, azok mindjárt a palota elé állnak, felül a hintóba a fiatal pár, elbúcsúznak az óriástól. De hogy szavamat össze ne keverjem, minekelőtte útnak indultak, megmondta az óriás a legénynek, hogy akármi baja essék, ha mi jót gondol, írja a porba, s megint visszakerülhet hozzá. Na, elindulnak, megérkeznek a legény apjához, hát csakugyan úgy volt, amint az óriás mondotta. Hosszú asztal volt fölterítve az udvar közepén, ültek körülötte a falubeli népek nagy csöndességben, ettek-ittak, de egy szót sem szóltak, csak az öregek keseregtek, siratták a legkedvesebbik fiukat. Befordul a hintó az udvarra, leszáll abból a legény Tündér Erzsébettel. De uramistenem, lett csudálkozás, hogy vajon ki lehet az a fényes, aranyos, gyémántos ruhás uraság s vele az a tündérszép asszony, akinek földig selyem s arany volt a ruhája. Odamegy a legény egyenesen az apjához, köszönti, s kérdi:

– Ugyan bizony, bátyámuram, miféle vendégség van itten? Mondja az ember:

– A legkisebb fiunkat toroljuk, nagyságos úr. Ma harmincadszor tartunk tort, nem is feledjük el, amíg élünk ezen a világon.

Mondja a legény:

– Hát megismernék-e a fiukat, ha előkerülne?

– Megismerném én ezer közül is – mondja az asszony –, mert jegy van a bal hóna alatt.

Azzal csak felgyűri az ingét a legény, s mondja:

– Ihol a jegy, lelkem-édesanyám.

De bezzeg lett a torból mindjárt nagy vigasság. Fölkelnek az asztaltól, táncra kerekednek, járja Tündér Erzsébet, de olyan módosán, olyan szépen, hogy nem győzték csudálni.

– No, még ilyen szép táncot nem láttunk világon való életünkben – mondták a népek.

– Jaj, lelkeim – mondja Tündér Erzsébet –, hátha még a leánykori gúnyámban táncolhatnék.

Kérdik a népek:

– Hát az ugyan bizony hol van?

– Ó – mondja Tündér Erzsébet –, az az uramnak a lajbizsebében van, egy dióban; nem is adja ki soha, e világi életében.

– Hiszen, majd kiveszem én – mondja a legénynek az anyja. Azzal fogja magát, álombort tölt a fia poharába. Mindjárt lekoppan a legénynek a szeme, ott, abban a helyben elszundít, s az anyja szépen kivágja a lajbizsebéből a diót.

– Itt van, lelkem, menyemasszony, tessék.

Tündér Erzsébet szépen kinyitja a diót, kihúzza belőle a leánykori gúnyáját, fölveszi magára, s azzal elkezd táncolni. De már, vagy volt szép tánc, vagy nem az elébbi, földi ember szeme ilyet még nem látott. Táncol, táncol Tündér Erzsébet, s egyszer csak, halljatok csudát! – mit gondol, mit nem, olyat penderül, hogy abban a szempillantásban fehér galambbá változott, s hopp! felröppent egy körtefára.

Összecsapták a népek a tenyerüket, Jézus Máriát kiáltottak, költötte a legényt az apja, az anyja:

– Kelj fel, fiam, kelj fel, nézd, a feleséged galambbá változott! Haj, de a legény nem ébredett fel. Fölemelték, vitték a körtefa alá, ottan lefektették, hátha ott felébred, ott sem ébredett fel. Egy könnycseppet ejtett az arcára a fehér galamb, arra sem ébredt fel. Azután megszólalt:

– Édes uram, lelkem, uram, ha látni akarsz még engem az életben, gyere el Feketegyász országába, Feketegyász országában Johara városába, ottan majd megtalálsz.

Abban a szempillantásban elröppent a galamb, s felnyílt a legénynek is a szeme pillája. Kiáltott utána:

– Gyere vissza, gyere, szép fehér galambom!

Bizony nem jött vissza. Búnak eredett szegény legény, rettentő nagy búnak. Hírét sem hallotta Feketegyász országának, Feketegyász országában Johara városának, hát most merre menjen, merre facsarodjék? Eszébe jut, hogy mit mondott volt neki az óriás, hogy amit gondol, csak írja bele a porba. Gondol egy lovat, beleírja a porba, s ott a ló előtte szépen fölnyergelve. Akkor azt írja a porba: mindjárt ott legyen az óriás házában.

Fölpattan a lóra, elbúcsúzik apjától, anyjától, minden atyjafiától, s ott volt mindjárt az óriás házában.

– No, fiam – mondja az óriás –, kivették a zsebedből a diót, úgy-e?

– Bizony, kivették, édes apámuram. Hát most mit csináljak? Azt mondta Tündér Erzsébet, hogy menjek Feketegyász országába, Feketegyász országában Johara városába, ottan megtalálom.

– Hej, édes fiam, még a hírét sem hallottam ennek az országnak. Csak maradj itt velem, s felejtsd el Tündér Erzsébetet.

– Én-e, apámuram?! Én nem! Addig meg nem nyugszom, amíg Tündér Erzsébetet föl nem találom.

– Hát jól van – mondotta az óriás –, eredj. Nesze, adok egy buzogányt. Van nekem egy bátyám s egy néném. Azt a buzogányt mi hárman testvériesen nem tudtuk elosztani, így maradt nekem. Menj el hozzájuk, arról a buzogányról megtudják, hogy én küldtelek. Ha ők útba tudnak igazítani, jó; ha nem: jobb, ha visszafordulsz.

Ott mindjárt egy háromesztendős csikót ír a porba az óriás, s jól feltarisznyálja a legényt pénzzel, mindennel, aztán útnak indítja:

– Eredj, fiam, jó utat, hol sár nincs.

Megy a legény hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön keresztül, s amíg az óriás bátyjához ért, úgy megvénült a csikója, hogy minden foga elhullott. Bemegy a legény az óriás bátyjához – aki, hogy szavamat össze ne keverjem, a csúszó-mászó állatok királya volt –, s köszön illendőképpen. Elmondja, hogy mi járatban van, mutatja a buzogányt is. Mondja a király:

– Látom, hogy az öcsém küldött, segítenék is rajtad jó szívvel, fiam, de éppen most mentek széjjel az állatjaim. Bárcsak egy órával elébb jöttél volna! No, hanem reggelre megint összehívom mind.

Fölkelnek reggel, a király háromszor sípjába fúj, s hát jönnek a csúszó-mászó állatok mindenfelől, belepik az udvart, s kérdi a király:

– Ki hallotta hírét köztetek Feketegyász országának, Feketegyász országában Johara városának?

Mind azt válaszolták, hogy ők sok országot-világot keresztülcsúsztak-másztak, de Feketegyász országának hírét sem hallották. No, mit tegyen a legény, elmegy az óriás nénjéhez. Föl akarja nyergelni a lovat, hát az megdöglött. Hiszen jól van, írt a porba másik háromesztendős csikót, ott is volt az mindjárt. Felpattan rá, s indult az óriás nénjéhez. Megy a legény hetedhét ország ellen, megtalálja az öregasszonyt, elémondja, hogy mi járatban van, mutatja a buzogányt is, de az öregasszony is azt mondja:

– Én, édes fiam, jó szívvel útbaigazítanálak, de hírét sem hallottam Feketegyász országának. Bárcsak egy kicsit elébb jöttél volna, éppen most mentek széjjel a madaraim! No, hanem csak vacsorázz, s feküdj le, majd elészólítom én a madaraimat.

Lefekszik a legény, s az öregasszony, mit gondol, mit nem, rátesz egy nagy malomkövet. Akkor elévesz egy aranycsapós ostort, kiáll az udvar közepébe, s rittyent egyet, akkorát, hogy ég-föld megzendült belé, s a szegény legény ijedtében egyarasznyira rúgta fel a malomkövet. Beszólt az öregasszony az ablakon:

– Ne félj, fiam, ne félj, még csak kettőt rittyentek! Másodszor is rittyent az öregasszony, s akkor a szegény legény egysingnyire dobta fel a malomkövet. Beszól az öregasszony:

– Ne félj, fiam, ne félj, még csak egyet rittyentek.

Rittyent harmadszor is, de akkorát, hogy a szegény legény ijedtében a padlóig rúgta fel a malomkövet. Akkor bejött az öregasszony.

– No most, fiam, felkelhetsz, többet nem rittyentek. Egyszerre csak jönnek a madarak, nagy erős szárnycsattogtatással, károgtak, fütyöltek, csiripeltek, zúgott a levegő, hogy a szegény legény azt hitte, vége a világnak. Kérdi az öregasszony:

– Ki járt közületek Feketegyász országában?

– Én nem, én nem, én sem, én sem.

Egy sem járt ott, de még hírét sem hallotta Feketegyász országának.

– No – mondja a szegény legény –, én most visszamehetek az óriás apámhoz.

Föl akarja nyergelni a lovát, hát az is megdöglött. De már maga sem volt ám fiatal legény. Az arca úgy megtöpörödött, mint a szalonnabőr, a háta meggörbült, az ajaka lefittyent. Ír a porba egy csikót, mindjárt elejébe is toppan, ráül nagy kínnal-bajjal, búcsúzik az öregasszonytól, s hát abban a szempillantásban repül be nagy fáradtan egy harkály. Rákiált az öregasszony:

– Hát te hol voltál eddig, mért jöttél ilyen későn? Mondja a harkály:

– Eltörött a lábam, azért nem jöhettem.

– S hát az hol törött el? Mondja a harkály:

– Feketegyász országában, Johara városában.

– No, éppen jókor jöttél, te kellesz nekünk – mondja az öregasszony. – Vedd hátadra ezt a legényt, s vigyed Johara városába.

De így s de úgy, mondja a harkály, nem akarja, hogy a másik lábát is eltörjék, s nem viszi el. Hanem az öregasszony azt mondta:

– Indulj, amíg jó dolgod van!

Fölül a szegény legény a harkály hátára, repül az vele erdőkön, mezőkön, tengereken keresztül, s egyszerre csak egy olyan magas hegyre vitte föl, hogy annak a teteje éppen az eget verte.

– No, most szállj le rólam, mert itt el nem félünk.

– Hát te hol mentél keresztül? – kérdi a legény.

– Én egy likon – mondja a harkály.

– No bizony, ha egy likon, vígy keresztül ott engem is.

De így s de úgy, fogadkozik megint a harkály, hanem a legény sem vette tréfára, rárikkantott:

– Indulj, hóhárom teremtette, úgyis te vitted volt el az arany búzakalászt a földünkről!

De már erre megijedt a harkály. Úgy keresztülrepítette a likon a legényt, mint a parancsolat. Ahogy keresztülérnek a likon, hát ott vannak Feketegyász országában, Feketegyász országának Johara városában. Johara városában volt egy gyémántpalota, abban lakott Tündér Erzsébet asszony. Fölmegy a legény a palotába, s hát ott ül Tündér Erzsébet egy aranykanapén, de halljatok csudát, éppen olyan szép volt, éppen olyan fiatal volt, mint annak előtte. Köszön a legény, s kérdi:

– Tudod-e, ki vagyok, szép Tündér Erzsébet? – Tudom, ha megmondod.

– A te urad vagyok, szép Tündér Erzsébet.

Nagyot kacag Tündér Erzsébet, de akkorát, hogy csengett belé a palota.

– No, bizony, ha te vagy az uram, menj isten hírével, ahonnét eljöttél! Nem kell nekem ilyen rusnya öregember.

Megfordul a szegény legény, kiindul az ajtón nagy búsan, de mit gondol, mit nem Tündér Erzsébet, csak utánaszalad, asztalhoz ülteti, s mondja:

– Egyél-igyál, aztán visszamehetsz.

Eszik-iszik a legény, de nem esett jól sem étele, sem itala. Mondja Tündér Erzsébet:

– No, most ettél-ittál, menj a szomszéd szobába, ott van egy aranykád, abban fürödjél meg.

Megy a legény, megfürdik az aranykádban, jönnek a szobalányok, aranyfésűvel megfésülik, aranytörlővel megtörülik, adnak reá gúnyát, bíborvöröset, s ím, halljatok csudát, megfiatalodik a szegény legény, hétszerte szebb lett, mint volt annak előtte.

Na, csaptak mindjárt nagy vendégséget. Aztán írtak a porba hatlovas hintót, fölkerekedtek, meg sem is állottak, míg az óriás házához nem értek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a ti vendégeitek!

Hamupipőke Királyfi.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy király, s annak tizenkét fia. Szép, erős legény volt a tizenegy idősebb fiú, hanem a legkisebb olyan gyönge teremtés, hogy egy kicsi szél is könnyen elfuvinthatta volna.

Ez a kicsi királyfi mindig a porban s hamuban játszadozott, s el is nevezték a bátyjai Hamupipőkének.

Telt-múlt az idő, a királyfiak már házasulandó legények voltak, s azt határozták, hogy elmennek világgá, s addig meg sem állnak, míg olyan házra nem találnak, ahol éppen tizenkét leány van, mind egy anyának a gyermekei, azokat aztán feleségül veszik. Az ám, de mégis meggondolták a dolgot, s Hamupipőkét nem vitték magukkal, mert attól féltek, hogy emiatt a gyönge, csenevész legényecske miatt még ők sem kapnak feleséget.

Útnak indult a tizenegy királyfi aranyszőrű paripákon, s Hamupipőke otthon maradt, de nem játszadozott többet a hamuban, hanem keserves sírás közt kiment a város végére, ott járt-kelt fel s alá. Amint ott járdogált, megszólítja egy öreg koldus:

– Miért sírsz, Hamupipőke királyfi?

– 0, hogyne sírnék, öreg koldus, mikor a bátyáim elmentek házasodni, s engem itthon hagytak, nehogy szégyent valljanak velem.

– Ne búsulj, Hamupipőke királyfi – mondta az öreg koldus –, csak menj ki az apád ménesébe, vígy magaddal egy tekenő égő parazsat, ott tedd le, s azt a girbegörbe csikót, amelyik a parazsat megeszi, fogd meg, kantározd fel, vezesd ki a városból, a többit aztán bízd rá.

Megköszönte szépen Hamupipőke királyfi a jó tanácsot, volt egy arany a zsebében, azt az öreg koldusnak adta, azzal hazament, s vitt a rétre egy tekenő parazsat. Hát ahogy letette a tekenőt, csak kiszalad a ménesből egy girhes-görhes csikó, s egy szempillantásra felhabzsolja az égő parazsat. Hamupipőke egyszeriben kantárt húzott a csikó fejébe, vezetni kezdi, s ím, alig lépnek egyet-kettőt, olyan hatlábú táltos paripa lett a csikóból, hogy szeme-szája tátva maradt a királyfinak. Meg is szólalt egyszeriben, s mondta Hamupipőkének:

– No, kicsi gazdám, ne keseregj többet, ülj fel a hátamra! Ne félj, csak egyet ugróm, kettőt szököm, s utolérem a bátyáidat, akik most az Óperenciás-tengeren túljárnak, a boszorkánykirályné országában. Hát tudd meg, hogy ennek a boszorkánykirálynénak tizenhárom leánya van, de egyet rejteget, a legszebbiket: ezt nem akarja adni senki fiának. Hanem hallod-e, akármilyen nagy kínom-dánom legyen, jól vigyázz, hogy meghalljad az én dobrokolásomat, mert különben mind a tizenketten halál fiai vagytok.

Felült a királyfi a táltos hátára, s hát, uramteremtőm, egyet ugrott, kettőt szökött, s ott volt már a boszorkánykirályné országában, éppen a királyné palotája előtt. A bátyjai már ott voltak, sétáltak a palota udvarán a tizenkét királykisasszonnyal, illegették-billegették, kellették magukat, de a királykisasszonyok messziről meglátták Hamupipőkét, aki aranyos, gyémántos gúnyában volt, akárcsak egy tündérkirályfi, s mind elejébe szaladtak nagy örvendezéssel. Elejébe mentek a bátyjai is, de nem ismerték meg Hamupipőkét, olyan szép volt, olyan dali volt, hogy bezzeg megakadt a szem rajta.

Lett is mindjárt dínomdánom, de még jóformán az asztalhoz sem ültek, szörnyű dobrokolást kezdett a táltos, s Hamupipőke szaladt ki az istállóba.

– Mi baj, édes lovam?

– Az, édes gazdám, hogy a boszorkány királyné feni a kést a nyakatoknak. Majd éjjelre egy szobában vet ágyat nektek a tizenkét leányával, balra lesz a ti ágyatok, jobbra a leányoké; de te ne aludjál el, hanem éjfélkor költsd fel a bátyáidat, a lányokat fektessétek a ti helyetekre, ti pedig feküdjetek a lányok helyére, s így a gonosz boszorkány a lányai nyakát nyisszenti el, nem a tiéteket. Azt mondom neked, Hamupipőke, hogy amint a boszorkány kimegy a szobátokból, s lefekszik, illa berek, nádak, erek, ki-ki a maga lovára pattanjon, mert ha a boszorkánykirályné észreveszi, hogy a leányait ölte meg helyettetek, meg nem szabadultok élve a keze közül.

Úgy lett éppen, ahogy a táltos mondotta, jött éjfél után a boszorkánykirályné, egyenest bal felé tartott, s mormogott magában a gonosz lélek, míg a leányai nyakát nyisszentette: így, la, nesztek, majd nektek adom a leányaimat! Mikor aztán azt hitte, hogy nem élnek a királyfik, kiment a szobából, lefeküdt, s aludt, mint a bunda. De csak ezt várták a királyfik, szépen kisompolyogtak az udvarra, lóra pattantak, s elnyargaltak a szélnél is sebesebben. Reggel aztán, mikor a boszorkánykirályné észrevette, hogy a leányait pusztította el, ülhetett már seprűnyélre, vágtathatott a királyfik után, hegyen-völgyön túl voltak azok, a királyné országától egy sánta arasszal odébb. Hiszen csak hogy egy sánta arasszal odébb voltak, mert a boszorkánykirálynénak vissza kellelt fordulni az országa széliről. No, hanem utána kiáltott Hamupipőkének:

– Várj csak, Hamupipőke! Jössz te még az én országomba, de itt is hagyod a fogadat!

Föl sem vette ezt a fenyegetést Hamupipőke, de bezzeg a bátyjai megijedtek, s elment a kedvük a házasságtól. Mind a tizenegyen hazamentek, csak Hamupipőke folytatta az útját nagy bátran. Egyet ugrott, s kettőt szökött a táltos, s megint csak a boszorkánykirályné országában voltak. Mondja a táltos:

– Hallod-e, kicsi gazdám, megint a boszorkánykirályné országában járunk, hát azt mondom teneked, hogy se jobbra, se balra ne nézz le a földre, hanem csak mindig a két fülem közt nézz előre.

Hiszen meg is fogadta Hamupipőke a táltos szavát, nem is nézett se jobbra, se balra, de egyszer mégis megfeledkezett magáról, jobbra tekintett, s meglátott a földön egy aranypatkót.

– Hej, édes lovam – monda Hamupipőke –, de szép aranypatkót látok! Felvegyük-e, ott hagyjuk-e?

– Akár felvegyük, akár ott hagyjuk, mindenképpen baj – felelt a táltos. – Ugye mondtam, hogy csak a fülem között nézz előre!

Hát, ha ennyiben volt, fölvették a patkót, Hamupipőke bedugta a tarisznyájába.

Továbbvágtat a táltos, s Hamupipőke megint csak megfeledkezett magáról, s bal felé talált pillantani. Most meg egy ragyogó szép arany kacsatollat látott a földön.

– Jaj, de szép kacsatoll, édes lovam! Fölvegyük-e, itt hagyjuk-e?

– Föl is veheted, itt is hagyhatod. Mindenképpen baj! Ugye, mondtam, hogy ne nézz se jobbra, se balra?

No, ha mindegy, hát föl is vették a kacsatollat, s Hamupipőke azt is a tarisznyájába dugta. De meg hét mérföldre sem vágtatott a táltos, harmadszor is oldalt pislantott Hamupipőke, s most egy arany hajszálat látott meg a földön.

– Megállj, édes lovam, megállj! – kiáltott Hamupipőke –, egy arany hajszálat latok a földön. Fölvegyük-e, ott hagyjuk-e?

– Föl is veheted, ott is hagyhatod – mondotta a táltos –, így is baj, úgy is baj. Mondtam ugye, hogy csak előre nézz?

Fölvették az arany hajszálat is, s vágtatott a táltos tovább, sebesen, mint a szél, még annál is sebesebben. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást repült a táltos, akkor hirtelen leereszkedett a földre, nagyot dobbantott a lábával.

Mondta Hamupipőkének:

– No, édes gazdám, itt vagyunk a naplementi országban, éppen a király városában. Eredj a királyhoz, majd befogad téged az igáslovak mellé, de rólam se feledkezzél meg.

Abban a szempillantásban a táltosból megint girhes-görhes csikó lett, ott maradt az út közepén, a királyfi pedig ment egyenest a király színe elé. Hát csakugyan igaza volt a táltosnak: egyszeriben felfogadta a király az igáslovak mellé Hamupipőkét. Jó dolga volt itt a királyfinak, mikor ült az istállóban, mikor nem, de azért egy hét sem telt belé, úgy meghíztak az igáslovak, hogy szalonnát lehetett volna hasítani a hátukból. De bezzeg csudálkoztak ezen a többi kocsisok, mert Hamupipőke a lovak abrakját mind a korcsmába hordotta, az árán muzsikáltatta magát, soha lónak is a hátára sem vakarót, sem kefét nem tett, mégis olyan fényes volt a szőrük, mint a csillagos ég. Nem is volt egyéb a sok árulkodásnál, hogy az igáskocsis így mulatja a zabot, meg úgy mulatja el, de a király azt mondta a kocsisoknak: hadd mulasson, ördögadta kocsisa, csak a lovai épüljenek.

Hiszen azok épültek is, s két hétre már az igáslovakból lett parádés ló, amin a kocsisok még jobban felbosszankodtak. Fogták magukat, ők is az abrakot a korcsmába hordották, de lett is látszatja, mert egypár hétre a lovak úgy lesoványodtak, hogy kutyának sem voltak valók. Megegyeztek most a kocsisok, hogy meglesik egyszer Hamupipőkét, vajon mi ördöngösséget csinálhat az istállóban. Bekukucskáltak egy este az istálló ajtaján, s hát ott ül Hamupipőke a zabos hombáron, a tenyerében egy arany hajszálat simogat, egyebet nem is csinált a világon semmit. De olyan ragyogó fényesség volt az istállóban, hogy a szemük káprázott a szertelen ragyogástól. Na, most tudtak, amit tudtak, mentek is reggel a királyhoz, s elmondták, hogy mi csudát láttak.

Hívatja mindjárt a király Hamupipőkét, s kérdi, igaz-e, hogy arany hajszála van.

– Ami igaz, igaz, nem is tagadom, felséges királyom – mondta Hamupipőke.

– No bizony, akkor csak add elé azt az arany hajszálat, fiam, mert az nem szegény kocsisnak való. Ide vele, hadd látom!

Előveszi Hamupipőke az arany hajszálat, átadja a királynak, de csak a szeméhez kap ez nagy hirtelen: azt hitte, hogy megvakult, úgy a szeme közé csapott a ragyogása. Mikor aztán megint egy kicsit helyre jött a szeme világa, nézte, nézegette, forgatta, simogatta az arany hajszálat, s egyszerre csak azt mondta Hamupipőkének:

– No, te legény, ha azt a leányt, akinek a hajából kihullott ez a szál, ide nem hozod, szörnyű halálnak halálával halsz meg.

Hej, megszomorodott Hamupipőke, nagy erős búbánat nehezedett a szívére, kiment az istállóba, leborult a zabos hombárra, s úgy kesergett magában. Hát egyszerre csak betoppant a táltos csikó, s kérdi Hamupipőkét:

– Mért búsulsz, édes gazdám?

– Jaj, hogyne búsulnék, édes lovam, mikor a király ezt s ezt parancsolta nekem, máskülönben halál fia vagyok.

– Azért ugyan ne búsulj, inkább menj vissza a királyhoz, kérj tőle egy véka égő parazsat s egy véka kölest.

Bemegy Hamupipőke a királyhoz, mondja a kívánságát, s mértek neki mindjárt parazsat is, kölest is, azt kivitte az istállóba, a táltos elé öntötte, az pedig egy szempillantásra felhabzsolta.

– Készen vagy-e, kicsi gazdám?

– Készen, édes lovam.

– No, ha készen, én is; kantárt a fejembe, s húzz ki a városból.

Úgy tett Hamupipőke, ahogy a lova mondta. Kihúzta a városból nagy keserves kínlódással, hogy aki látta, dőlt el a kacagástól, de hiszen nem bánta Hamupipőke, hadd kacagjanak, csak egyszer kint legyenek a varos határán. Na, kiértek, s ott megrázkódott a csikó, s egyszeriben aranyszőrű, hatlábú táltos paripa lett belőle. Repült a táltos a levegőégben, repült, mint a gondolat, hogy Hamupipőke ki sem nyithatta a szemét, mert egyszeriben leszédült volna. Amikor hetedhét országon is túl voltak, kezdett lefelé szállani, aztán hirtelen a földre toppant, s mondta:

– Nyisd ki a szemedet, édes gazdám!

– Kinyitottam, édes lovam!

– Hát azt a selyemrétet látod-e?

– Látom, lovam, látom.

– A selyemrét közepén azt a szépséges leányt látod-e? Tizenkét leány jár előtte s utána. Hát jól vigyázz! Amint én odaugratok, ragadd meg hirtelen azt a szép leányt, kapd fel a nyeregbe. A többi az én dolgom.

Úgy tett Hamupipőke királyfi, amint a lova mondta. Fölkapta a leányt, akinél emberi szem szebbet nem látott, s elvágtatott vele szélnél sebesebben.

Szaladtak haza a leányok nagy sikoltozással, nagy jajgatással, s jelentették a vén boszorkánynak, hogy mi történt.

Uccu neki! előrántja a lapátot a boszorkány, ráül, utánavágtat Hamupipőkének. De mire nyomába ért volna, Hamupipőke túl volt az ország határán, s tovább a vén boszorkány nem mehetett. Utánakiabált szörnyű átkozódással:

– Megállj, Hamupipőke, tizenkét leányomat miattad megöltem! A tizenharmadikát elraboltad. De még kétszer hozzám jössz, akkor majd beszélek veled.

Eközben föleszenkedett az aranyhajú királykisasszony, mert bizony elájult volt, amikor Hamupipőke fölkapta volt lovára, s kérdezte tőle:

– Kinek viszel, magadnak-e vagy másnak? Felelte Hamupipőke:

– Viszlek a naplementi királynak. Azt mondta a leány:

– Akkor meg is térülhetsz velem, sohasem leszek én a naplementi királyé. Vígy magadnak, a tied leszek.

Mondta Hamupipőke:

– Hiszen én is úgy szeretném, de karóba huzatja a fejemet a király, ha néki nem viszlek.

Egy szempillantás alatt ott voltak a király udvarában. Hej, istenem, nem találta a király helyét örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy eskessék össze, de a leány azt mondta:

– Várjon csak egy kicsit, felséges királyom, elébb hozza el huszonnégy rend bársonyköntösömet, akkor aztán felesége leszek.

– Jól van – mondta a király –, hiszen majd elhozza ezt is, aki téged ide hozott.

Még meg sem szusszanhatott a táltos paripa, de még Hamupipőke sem, parancsolta mindjárt a király:

– Hintós kocsis, állj elé, hozd el a menyasszonyomnak huszonnégy rend bársonyköntösét, mert különben karóba kerül a fejed!

Mondja Hamupipőke nagy búval a táltos lovának, hogy mit parancsolt megint a király.

– Jól van, édes gazdám, egyet se búsulj! Csak hozzál nekem két véka kölest, két véka égő parazsat, s azzal megyünk.

Vitt Hamupipőke, mit a lova kívánt. Egy szempillantásra fel is habzsolta a táltos a kölest is, a parazsat is. Aztán mintha menni sem tudna, kihúzatta magát a városból. Ottan a városon kívül meg-rázkódott, ismét aranyszőrű paripa lett belőle, s mondta:

– Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!

Amikor aztán Hamupipőke felült, azt mondta neki a táltos:

– Ismét a selyemrétre viszlek, kicsi gazdám. Éppen most teregeti a selyemréten az a huszonnégy leány a huszonnégy bársonyköntöst. Én majd hirtelen letoppantok, te kapj meg egy köntöst, a többi jön utána.

Hát csakugyan úgy volt, ahogy a táltos mondotta. Ahogy a selyemrét fölé értek, lecsapott a táltos, mint egy saskeselyű, Hamupipőke pedig megkapott egy köntöst. Jött vele a többi. Azzal, uccu neki, repültek vissza, mint a szél.

Szaladnak haza a leányok, jelentik a vén boszorkánynak, hogy mi történt. Fölpattan a vén banya egy lapátra. Csak úgy surrogott-burrogott a levegő, amint keresztülhasított rajta a lapát nyele. De hiába, mikor éppen nyomába ért, túlröppent az ország határán a táltos. Utánakiabált a vén banya:

– Megállj, Hamupipőke, tizenkét leányomat megöltem miattad, tizenharmadikát elraboltad, most elvitted huszonnégy rend bársonyköntösét is, de még egyszer visszajössz, s akkor itt is maradsz!

Bezzeg örült a király, mikor Hamupipőke megérkezett a bársonyköntösökkel. Mondta a leánynak nagy örömmel:

– Itt vannak a bársonyköntösök, teljesítettem szíved kívánságát, most már ásó, kapa s a nagyharang választ el egymástól.

– Jaj, még nem lehet – mondotta az aranyhajú királykisasszony –, míg el nem hozod a szépen szóló aranykacsát is.

Hát bizony megint hogy meg sem szusszanhattak. Jött a parancsolat Hamupipőkének, hogy hozza el a szépen szóló aranykacsát is.

Búsult Hamupipőke, de nem búsult a táltos. Mondta neki:

– Csak hallgasd meg jól, amit mondok, akkor aztán ne félj semmitől. A szépen szóló aranykacsa a vén boszorkány palotája előtt van, éppen az ajtó felett, egy aranykalitkában. Amint én lecsapok, te hirtelen ragadd meg a kezeddel az aranykalitkát, bal kezeddel fogd be az aranykacsa száját, mert ha elkiáltja magát, ott hagyod a fogadat.

De hogy történt, hogy nem történt, mikor a táltos lecsapott, Hamupipőke jobb kezével lerántotta a szegről az aranykalitkát, de a bal kezével nem tudta ügyesen befogni az aranykacsa száját, s az elkezdett kiabálni:

– Háp, háp, asszonyom, háp, háp, visznek!

A vén boszorkány éppen a sütőkemence előtt ült. Kapja a szénvonó lapátot, rápattan a nyelére, s a táltos még neki sem iramodhatott, ott volt a sarkában.

Hej, nekikeseredett a táltos! A két hátulsó lábával rúgni kezdi a földet, de úgy, hogy nagy fergeteg kerekedett egyszeriben. Telerúgta földdel a vén banya szemét-száját, s amíg letisztogatta magáról, repült a táltos a levegőégben, s kiabálhatott utána a vén boszorkány. Egy szempillantásra otthon volt a király udvarában.

– Na – mondta a király a leánynak –, itt van a szépen szóló aranykacsa is, most már csakugyan feleségem lesz te.

– Jaj, még nem lehet – mondta a leány –, míg az aranyszőrű, aranypatkójú ménest ide nem hajtod!

– De hogy tudjam én azt idehajtani? – kérdezte a király.

– Majd idehajtja – felel a királykisasszony – aki elhozta a szépen szóló aranykacsát.

Hívatja a király Hamupipőkét, s mondja neki, hogy így meg úgy, idehajtsa az aranyszőrű s aranypatkójú ménest, mert különben karóba kerül a feje.

Kimegy nagy búsan Hamupipőke. Mondja, hogy mi a király parancsolatja.

– Te csak eredj, hozz négy véka kölest, négy véka parazsat –mondta a táltos –, majd lesz, ahogy lesz.

Vitt Hamupipőke parazsat, kölest. A táltos felszippantotta az egyik orra likán a kölest, a másikon a parazsat, aztán kihúzatta magát Hamupipőkével a városból, hogy aki látta, eldőlt a kacagástól. Hanem mikor kiértek a város végére, ottan megrázkódott a táltos, lett belőle aranyszőrű, aranypatkójú s hatlábú paripa.

– No, kicsi gazdám, ülj fel a hátamra, s hunyd be a szemedet! Volt, ami volt eddig, de ami ezután következett, az volt a valami.

Olyan magasan repült a táltos, hogy Hamupipőke feje mind a csillagokat verte.

Nagy fergeteg keletkezett mindenütt, amerre repült. Egyszer jobbra, egyszer balra rángatta a szél Hamupipőkét. De a szemét a világért ki nem nyitotta. Belekapaszkodott a táltos sörényébe magyarán, aztán egyszerre csak szállani kezdett lefelé a táltos, hirtelen letoppantott, mit gondoltok, hol? A Fekete-tenger partján.

A Fekete-tengernek a túlsó partján, a selyemréten legelészett az aranyszőrű s aranypatkójú ménes.

– No most, édes gazdám – mondotta a táltos –, ássál nekem egy gödröt, akkorát, hogy én abba beleállhassak, s a fülem se lássék ki belőle.

Előrántja Hamupipőke a kardját, ami nem volt. Kezdi kapargatni a földet, de látja, hogy abból nem lesz gödör. Aztán veszi a fa-nyelű bicskáját, ami ismét nem volt. Kapargatta a földet, megunja a táltos, s mondja:

– Hagyjad, fiam, majd ások én gödröt magamnak. Egyet-kettőt rúgott, s megvolt a gödör, abba beleállott szépen, s

mondotta Hamupipőkének:

– Na, édes gazdám, most ezt a magas jegenyét a gödör fölött látod-e? Te csak mássz föl rá, s én háromszor a nyerítésemmel általcsalom a tengeren a ménest. Mikor harmadszor átjönnek, akkor már nem lesznek olyan tüzesek. Te pedig ügyesen ugorj le a hátamra, de vigyázz, nehogy a hátam helyett a földre essél, mert akkor keresztülgázol rajtad a ménes, s a lelkedet is kitapossák.

Fölmászik Hamupipőke a fára, a táltos pedig kiugrott a gödörből. Megállott a tenger partján, s akkorát nyerített, de akkorát, hogy zúgott belé a tenger, s megcsendült belé az egész tartomány. Akkor aztán hirtelen visszahúzódott a gödörbe, s ím, jött az aranyszőrű, aranypatkójú ménes, úsztatott keresztül a tengeren. Aztán ki a partra, ottan hegyezték a fülüket, néztek jobbra-balra, mindenfelé, vajon hol az a paripa, amelyiknek a nyerítését hallották. Sehol semmit sem láttak, szépen visszaúsztak a tengeren.

Másodszor is éppen így csalta át a táltos a ménest, de még harmadszor is. Csak úgy fújtak. Szakadott ki szájukból, orrukból a kék láng, de már nem voltak olyan tüzesek. Megfáradtak egy kicsit, de a testükről csak úgy szakadt le a hab. Akkor aztán a táltos kiugrott a gödörből, Hamupipőke pedig ügyesen leugrott a hátára, azzal uccu neki, vágtatott a táltos, nyomában mindenütt a ménes. Még aznap ott voltak a király udvarában.

Szeme-szája tárva maradott a királynak, mikor a ménes bevágtatott az udvarba, rettentő nagy nyerítéssel.

– Jere, jere – kiáltott a leánynak –, itt a ménes, enyém lesz te mostan!

– Jól van – monda a leány –, a tied leszek. Még csak egy kívánságom van. Fejd meg a ménest, s fürödjél meg a tejében!

– De hát én hogy tudjam megfejni? – kérdezte a király.

– Ne búsulj – mondta a leány –, majd megfeji az, aki elhozta, s meg is fürdik az!

Hívatja Hamupipőkét a király, s parancsolja, hogy fejje meg a ménest, s fürödjék meg annak a tejében. De most csakugyan erősen búsult Hamupipőke, majd felvetette a búbánat. Ha meg is feji a ménest, de hogy fürödjék meg annak a forró-meleg tejében. Szörnyű halállal halnak meg!

Mondja a táltos lónak, panaszolja nagy búsan a király parancsolatját, s a táltos azt tanácsolja neki:

– Menj be a királyhoz, s kérd meg, hogy a te girhes-görhes csikód terelgethesse a kancákat a kezed alá, s hadd lássa a te csikód szomorú halálodat, mikor beleülsz a forró-meleg tejbe.

Hiszen nem nagyon kellett kérni a királyt, megengedte jó szívvel. Hátramegy az istállóba Hamupipőke. A ménes közé keveredik a táltos is. Oldalba rúg egyet-kettőt. Szépen megjuhászodnak mind, s mint a juhok egymás után eregéltek az istálló ajtajába, Hamupipőke keze alá. 0 pedig sorba mind megfejte, s egy nagy kád színültig tele lett zubogó, forró-meleg tejjel.

Akkor aztán Hamupipőke fölkapaszkodott a kádra, de mikor éppen belé akart ereszkedni, odamegy a táltos. Az egyik orra likán felszippantja a tejet, a másikon kiereszti. Aztán másodszor is fölszippantja, megint kiereszti. Harmadszor is, föl, ismét ki, s hát a forró-meleg tej langyos-meleggé változott, s nemhogy összeégette volna Hamupipőkét, de még hétszerte szebb lett tőle.

Nézte ezt az ablakból a király meg a leány, s mondja a király nagy örvendezéssel:

– No, most csakugyan ásó, kapa s a nagy harang választ el egymástól.

– Az ám – mondta a leány –, csakhogy nem te fürödtél meg, hanem a parádés kocsis. Nem leszek a tied, amíg meg nem fürdői.

Mit volt mit tenni, lement a király, s mondta Hamupipőkének:

– No, fiam, állítsd ide a csikódat, hadd lássa az én szomorú halálomat is!

Azt hitte, hogy neki sem lesz semmi baja. De még szebb lesz, éppen, mint Hamupipőke. Odavezeti Hamupipőke a táltost. Háromszor fölszippantja a tejet, háromszor kiereszti, arra beleugrik a király. De nemhogy hidegebb lett volna a tej, hanem forróbb lett hétszerte, s abban a szempillantásban szörnyű halálnak halálával halt meg a király.

Ott mindjárt nyakába borult az aranyhajú királykisasszony Hamupipőkének. Papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak. Az arany patkójú ménesből hat lovat befogtak, s míg Hamupipőke hazájába nem értek, meg sem is állottak.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!