Brandon Hackett

AZ EMBER KÖNYVE

Brandon Hackett: Az ember könyve

Markovics Botond, 2012

Victor Hugo: A nyomorultak című regényét,

amiből Az ember könyve tartalmaz néhány részletet,

Lányi Viktor, Révay József és Szekeres György fordította.

Mark Twain: Huckleberry Finn című művéből átvett részlet

Koroknay István fordítása.

Édesapám emlékére.

Anitának, szárnyaló fantáziák légies angyalának.

1. ÓVATLAN ÁRTATLANOK

„Az ártatlanok óvatlanul mozognak.”

(Frank Herbert: Dűne gyermekei)

ATTILA

Attila az ablak előtt gubbasztva nem érzékelte sem a sebességet, sem az időt. Egy-egy csillag nagy ritkán kiaraszolt a látóteréből, de többségük mozdulatlanul, az időn kívüliség érzetét keltve, kékes árnyalatban ragyogott. Attila találomra kiválasztott magának egyet közülük, és arra gondolt, hogy talán az a Nap, valahol pedig ott kering körülötte a Föld. Az otthon, amitől hetek óta távolodtak.

Kutyasétáltatás közben szakították ki az életéből. Budapest és a Szabadság tér fakó és nyirkos parkja helyett egyszer csak Hubával együtt itt találta magát ebben a gigászi csarnokban, de akkor még azt sem tudta, hogy hol van az itt. Huba ijedt csaholása elveszett az üvöltöző emberek és dudáló autók hangzavarában. Attila kétségbeesetten szorongatta a pórázt, majd a sokkból felocsúdva előkapta mobilját, és anyáékat próbálta hívni, de a vonal ki sem csengett. Nem volt térerő, még a segélyhívások sem működtek.

Emlékezett rá, hogy a súlyát eleinte természetellenesen könnyűnek érezte, és hogy odarohant a csarnok egyik ovális ablakához, ami előtt már többtucatnyi felnőtt tömörült. A hajszálerekkel átszőtt hártyán át a Föld félig ragyogó, félig sötétbe burkolózó arca úgy nézett vissza rájuk, mintha bűnbánóan éppen hátat akarna fordítani nekik.

Néhány perccel később aztán a Föld zsugorodni kezdett, lassan apró fényponttá töpörödött, és nemsokára eltűnt a szemük elől, a Nap pedig egy lett a többi csillag közül. Egyesek szerint egy ilyen elképesztő mértékű gyorsulásban azonnal meg kellett volna halniuk, mások szerint meg is haltak, és ez itt valójában a pokol egyik bugyra.

Azóta sem tudták, mi történik velük, kik és hová viszik őket, és egyáltalán miért vannak itt, ezen az ismeretlen űrjárművön, de háromhétnyi utazás után a kérdések is fakulni kezdtek. Csak a rémület és a bizonytalanság maradt.

Attila szakadt hátizsákjában őrzött kacatjai közül előhúzta régi mp3-lejátszóját, szertartásos mozdulattal letekerte a fülhallgató fehér zsinórját, végigfuttatta rajta hüvelyk- és mutatóujját, és kisimította a csavarodást. A kagylókat behelyezte a fülébe, és bekapcsolta a lejátszót.

Az összekarcolt kijelző életre kelt. Attila az akkumulátor ikonjára pillantott: a töltésjelző sáv már a harmadára csökkent. Mozdulatai ettől felgyorsultak, belépett a könyvtármenübe, és sebesen keresgélni kezdett a zeneszámok között. Ma csak két szám meghallgatását engedélyezte magának, a Rammsteintől a Muttert és Zsófi kedvenc dalát, a Setfire to the rainx. Adele-től. Két dal, nyolcpercnyi emlékezés.

Az űrjármű csarnoka leginkább egy élőlény bendőjéhez hasonlított, és félig-meddig talán az is volt, mert a hajó többek szerint élt. Több száz méter magasba nyúló, algazöld falai perisztaltikus mozgással lüktettek, akár egy kérődző állat gyomra, nyálkás padlója kellemetlen szagú párát lehelve gőzölgött. A benne utazó emberek a Földről származó tárgyaikkal egy földrengés sújtotta kisváros kaotikus képét idézték.

Háromezer Jónás a cet gyomrában, ahogy Natalie mondta egyszer.

Autók parkoltak mindenfelé, mintha csak dugóban rekedtek volna, azonban időközben kényszerű lakhelyekké változtak. A motorháztetőkön ruhák száradtak, a hátsó üléseken remegve alvó testek kucorogtak, a kocsik körül szanaszét dobált újságok, megtépázott könyvek – a lapokat a legtöbben vécépapírként használták szakadt ruhák, rozsdás edények, vízzel teli, horpadt műanyag flakonok hevertek.

Attila nesztelen árnyként suhant keresztül az autóvároson, és még a legapróbb mozgásra is figyelt. Egy közeli vászonsátor mellől füstcsík kígyózott a mennyezet felé. Attila ismerős illatok után kutatva a levegőt szimatolta, de csak a füst csípős szagát érezte. A sátor mellett egy ősz hajú férfi ült kopott pokrócba bugyolálva, és köhögéstől rázkódott. Egy fiatal nő bújt elő a sátorból, talán a lánya, odament a tűzhöz, és megforgatta felette a fanyársat.

Forró zsírcsepp cseppent a tűzbe, és párolgott el sisteregve.

A nyárson megnyúzott macska sült.

Attila összerezzent, és továbbsurrant. Mielőbb meg akarta találni Hubát.

Alig néhány perccel később, egy kibelezett autó mögül előbukkant olajfekete szőrű labradorja. Attila megkönnyebbülten paskolta meg a piros nyakörvét viselő eb oldalát, Huba a farkát csóválva dörgölődzött a lábához.

A fiú letelepedett, és hátizsákja oldalzsebéből előhúzott egy zsírpapírba csomagolt, olvadt csokoládédarabot. Huba kíváncsian közelebb oldalgott, sötét szemében mohó vágy csillant.

Attila a labrador orra alá tolt egy kis darab csokit, az megszaglászta, de aztán értetlenül Attilára nézett, mintha azt kérdezné: Te ezt megeszed?

– Hé, te! – csattant fel a háta mögül egy kiáltás. Kigombolt, virágmintás inget viselő, kávébőrű suhanc tűnt fel egy közeli Ford kisbusz mögül. – Kis-csávó! Gyere ide! Igen, te! Gyere csak!

Attila felpattant, és felkapta a hátizsákját. El akart futni, de ekkor meglátta a másik kezében a pisztolyt.

A magas, inas alkatú fiú laza járással közelebb sétált. Két-három évvel lehetett idősebb nála, és majdnem egy fejjel magasodott föléje. Csupasz lábfeje koszos volt, fülcimpáiban fültágító karikák feszültek, kopott nadrágja több helyen elszakadt.

Mögötte egy Attilánál alig néhány évvel fiatalabb, szintén fekete bőrű, mezítlábas kölyök bukkant fel, aki nadrágját láthatóan ollóval szabta a lába hosszához, övnek egy fehér szigetelt kábeldarabot használt, ujjai közt rugós kést pörgetett.

– Van cigid, kiscsávó? – kérdezte a magasabbik angolul, erős akcentussal. Megállt előtte, és sűrűt köpött a zöld talajra.

– Nem dohányzom. – Szókincse az utóbbi időben sokat javult, és mivel nem talált más, magyarul beszélő embert, kénytelen volt hiányos angolját fejleszteni.

– Nem dohányzik. Ilyen béna vagy? Mi a neved?

– Attila – felelte halkan. El kellene futnia. Csakhogy a pisztolyos valószínűleg gondolkodás nélkül hátba lőné.

– De hülye neved van! – Felröhögött, aztán a mellkasára bökött. – Én Money vagyok. Ez meg az öcsém, Billy. Megjegyezted? – Attila bólintott. Money sunyi tekintete a csokoládéjára siklott. – Adsz belőle?

Attila kényszeredetten feléje nyújtotta a zsírpapírt. Money mohón kirántotta a kezéből a csokoládét, egy mozdulattal kettétörte, és a nagyobb darabot a szájába tömte, a kisebbiket pedig odaadta Billynek, aki bátyjához hasonlóan egyben próbálta megenni az egészet.

– Erre rápicsáztál, kiscsávó! – röhögte tele szájjal Billy.

Huba szemfogait kivillantva felmordult, Attila gyorsan rövidre fogta a pórázt. Megeszik a csokoládéját, gondolta elkeseredetten. A kabátját cserélte el rá tegnap, és úgy tervezte, beosztja a drága szerzeményt, és csak napi egy sort eszik majd belőle. Erre ezek ketten most megzabálják az egészet!

– Múltkor láttam, hogy zenét hallgatsz... – csámcsogta Money. – Add má’ kölcsön a lejátszódat! Hadd hallgassuk mi is kicsit!

– Igen, mi is akarjuk hallgatni! – kontrázott Billy. Vékony csuklóján két női karóra lötyögött.

Attila elsápadt. Azt már nem! Az mp3-lejátszóját nem adja!

– Lemerült – hazudta.

– Akkor pláne ideadhatod, úgyse jó semmire. – Money durván megszorította a csuklyásizmát. – Gyerünk! Ide a táskával!

– Nem adom! – Kirántotta magát a szorításból, és dacosan a másik szemébe nézett. Keze a nadrágzsebe felé araszolt, ahol a bicskáját tartotta.

Money meglendítette a kezét, pofonja nagyot csattant Attila arcán. Az ütés helye csípett és lángolt, a fiú füle másodpercekig csengett. Huba nekifeszült a póráznak, és acsarkodva ugatta a fekete fiút.

Money hátraugrott, és a megvadult Hubára fogta a pisztolyát.

– Kurvára szétlövöm a fejét! – sziszegte. – Kinyírom a dögöt, vágod?!

– Ha megteszed – felelte Attila halkan –, egy nap megkereslek, amikor alszol.

– Te? – Money elővillantotta a csokoládétól barna fogait, és Attila arcába tolta ezüst csövű pisztolyát. – Próbáld meg, kiscsávó! Akár most is!

Attila dacosan belenézett a cső szájába. Lőj, gondolta. Lőj csak.

– Öld meg! – visította Billy. – Öld meg!

– Nem – mondta Money túlságosan higgadtan, és újra Hubára fogta a fegyvert. – Inkább a kutyát!

– Ne! – sikoltotta Attila, és megpróbálta hátrébb húzni labradorját. – Hubát ne!

Money szája gonosz vigyorra húzódott.

– De igen! Most megtanulod, hogy beszélj Money-val!

Pisztolyával Huba szeme közé célzott. Attila a pórázt markolta, és önkéntelenül lehunyta a szemét. A torka összeszorult.

– Ne... – kérte remegve. – Hubát ne bántsd!

– Lődd le! – suttogta izgatottan Billy. – Lőj a szeme közé!

A hangok elhalkultak, a mozdulatok lelassultak. A dörrenés előtti, szívdobbanásnyi pillanat mintha végtelen hosszúra nyúlt volna.

– Dobd el a fegyvert! – csattant fel a lövés helyett egy öblös kiáltás.

Egy fekete kalapot viselő magas, szikár férfi állt tíz méterre tőlük, és pisztolyt szegezett Money-ra.

Money megdermedt, és úgy dobta el a fegyverét, mintha az égette volna a tenyerét. Billy a bátyja mögé húzódva hátrálni kezdett, majd futásnak eredt, és eltűnt a törmelékkupacok között. A pisztolyos célba vette, de végül nem lőtt.

Attila izmaiból elszállt a feszültség, és csak most vette észre, hogy milyen erővel szorítja Huba pórázát. Szíve még mindig a torkában dobogott. Mi a fenéért kellett hősködnie, miközben fegyvert fognak rá? Leguggolt Huba mellé, és remegő kézzel beletúrt a szőrébe.

– Én csak cigit kértem, főnök – mondta bizonytalanul Money.

– Pisztollyal? – kérdezte a férfi. Odasietett hozzájuk, és felvette a fegyvert. Kopott bőrdzsekit viselt, nyakában apró feszület függött, hasított bőr csizmájának orrát rácsavarozott fémlap fedte. Bolivár Snydernek hívták, Attila csak annyit tudott róla, hogy valahol Dél-Amerikában, talán Argentínában volt rendőr.

– El akarta venni az mp3-lejátszómat! – szólalt meg Attila remegő hangon. Money tekintete rávillant, de nem érdekelte.

Snyder mögött egy világosbarna hajú, harmincas nő érkezett, sötét kosztümöt és futócipőt viselt, a vállán vörös retikül fityegett. Natalie-nak hívták, és nagyon szép nő volt, Attila amióta megismerte, szeretett a közelében lenni, az arcában, a mozdulataiban gyönyörködni.

Natalie dühösen odasietett Money-hoz.

– Mit képzelsz magadról? – kiabálta a fekete fiú arcába csípőre tett kézzel.

Egy fejjel volt alacsonyabb Money-nál. – Gyerekeket fenyegetsz pisztollyal?!

Nem vagyok gyerek, morogta magában Attila.

– Én? – tárta szét a kezét Money. – Miről beszélsz? Nem csináltam semmit! Csak barátkoztunk. Nincs egy cigid?

Natalie gépiesen benyúlt vörös retiküljébe, előhúzott egy horpadt Marlborós dobozt, és odanyújtotta a fekete fiúnak.

– Nesze, nemrég találtam, van benne még négy-öt szál. – Attila ezt nem tudta mire vélni. Meg sem bünteti?! – A tiéd. Öngyújtót is találsz benne.

Money gyanakodva vette el a dobozt, mintha azon töprengett volna, hogy mi ebben a trükk.

– Kösz. – Előhúzott egy szálat, meggyújtotta a piros műanyag öngyújtóval, és letüdőzte a füstöt. – Ez itt biztos a jenkik műve. Valami valóságshow, igaz?

– intett körbe fejével, miközben bedugta a Marlborós dobozt az ingzsebébe. – Tele rejtett kamerákkal.

– Szeretnél tévésztár lenni? – kérdezte Snyder. – Pont az ilyen faszjancsiknak való.

– Kapd be, köcsög! – vetette oda válaszul Money.

Snyder azonnal megindult feléje, de Natalie leintette, majd Money szemébe nézett.

– Most nagyon jól figyelj rám! – keményedett meg a hangja. – A mai naptól a tolvajokat kikötözzük a piactéren. Mindenki meg fogja jegyezni az arcukat, és nem lesz helyük a közösségben. Ugye tudod, mit jelent ez? Ugye megértetted? Figyelni fogunk minden lépésedre! Elegem van a fajtádból!

Money olyan arckifejezéssel fújta ki a füstöt, mint aki tudja, hogy valami nagyon menő dolgot csinál.

– A pisztolyomat visszakaphatom? – kérdezte flegmán.

– Nem! – kiabálta Natalie.

Money mondott valamit franciául, amit Attila nem értett. Natalie azonban igen, mert válaszul pofon vágta a suhancot, majd visszakézből még egyszer. Money teste megfeszült, de amint Snyderre sandított, ellazította az izmait. Natalie franciául felelt neki, szavai katonásan pattogtak. Money fintorogva biccentett, beleszívott a cigijébe, és sarkon fordult.

– Várj csak! – szólt utána Snyder. Money bizonytalanul visszafordult. – Adj egy szálat nekem is!

Money odanyújtotta az arany marlborós dobozt, és tüzet is adott. A keze remegett, miközben meggyújtotta a férfi szájából kilógó cigarettát. Snyder közben a suhanc fültágítóit bámulta.

– Mi ez a szar a füledben?

– Stílus – húzta ki magát Money.

– Mutasd csak! – Snyder kíváncsian bedugta mutatóujját a jobb fülcimpájába ágyazott karikába, majd váratlanul megrántotta. A cimpa elszakadt, a fültágító Snyder ujján maradt. Money ordítva a füléhez kapott, ujjai közül ömlött a vér.

– Kemény csávónak akarsz látszani, mi? – fújta a füstöt az arcába Snyder. A tenyerét nyújtotta, mire Money vinnyogva odaadta a cigarettásdobozt. – Na húzz innen, te gyászmajom! És reménykedj, hogy nem találkozunk újra.

Money elfutott, de biztonságos távolságból még felmutatta nekik a középső ujját. Attila elégedetten mosolygott. Igen, pontosan ezt érdemelte az a szemét.

Snyder lehunyt szemmel élvezte a slukkot:

– Látszik, hogy nem dohányzol – szólt oda Natalie-nak –, különben nem adtad volna oda neki a cigit. A csencselőknél bármit megkapsz érte!

– Hamarosan úgyis elfogy az összes készlet – felelte a nő, és elhessegette a feléje hömpölygő füstfelhőt.

– Csesszék meg a kurva idegenek! – dörmögte Snyder. – Akármik legyenek is.

– Keresd meg nekem Jurijt, beszélni akarok vele! – kérte Natalie.

– Jó, majd megkeresem.

– Most keresed meg! – Snyder megdermedt egy pillanatra, de ahogy találkozott a tekintetük, kényszeredetten bólintott. Egy utolsó, hatalmas slukkot szívott, majd eldobta a körömfejnyi csikket, és otthagyta őket.

Natalie odafordult Attilához:

– Jól vagy? Nem bántottak?

– Jól vagyok, minden oké. – Attila kihúzta magát, hogy minél férfiasabbnak tűnjön.

– Szerencse, hogy éppen erre jártunk. Légy kicsit óvatosabb, ha egyedül kóborolsz, jó? Le is lőhetett volna!

– Tudok vigyázni magamra – felelte Attila.

– Tudom, nem is úgy értettem – mosolygott Natalie, és megpaskolta Huba oldalát. A kutya figyelmeztetően felmordult, Natalie ijedten hátralépett, és szúrós szemmel nézett Hubára.

– Nyughass! – rántotta meg a pórázt Attila, aztán újra Natalie barna szemébe nézett.

– Szerinted kísérletezni fognak velünk? – A mennyezet felé intett fejével.

– Dehogyis! – Natalie mosolyt erőltetett az arcára. Ajka vékony volt, szeme alatt sötét karikák ültek. – Minden rendben lesz, ne félj! Most viszont ne haragudj, de mennem kell. Rengeteg dolgom van...

Attila nem akarta még, hogy elmenjen. Szeretett volna még egy kicsit a közelében maradni. Emlékezett rá, amikor az első órákban először találkoztak: halálra vált arccal kuporgott egy autó tövében, amikor Natalie leült melléje. Beszélgetni kezdett vele, türelmesen kivárva, míg Attila angolul, a szavakat keresgélve megfogalmazza a válaszait.

– Maradj még egy kicsit! – tört ki belőle, de a hangja leginkább nyafogásra emlékeztette. Ne légy gyerekes! Megköszörülte a torkát, és megpróbálta tizennégy évéhez képest a legférfiasabb tónust kipréselni magából. – Beszélgethetnénk, mint a múltkor.

– Most tényleg nem nagyon érek rá. Tudom, hogy egyedül érzed magad. Nekem is hiányzik az otthon... Majd talán máskor, jó? – Attila csalódottan bólintott. Mostanában, akárhányszor találkoztak, mindig ezt mondta. – Légy óvatos, és kerüld az elhagyatott helyeket!

Attila elfintorodott. Nem volt szüksége az ilyesfajta tanácsokra, tudott vigyázni magára.

Aurora Vitkovra a színpad közelében talált rá. A tízéves, hollófekete hajú lányka egy kacathalom oldalát turkálta egy bottal, és használható kincsek után kutatott. Amikor meglátta Attiláékat, az arca felderült, és eldobta a botot.

– Idenézz, mit találtam! – Aurora felkapott egy pepita mintás női táskát, és a vállára csapta. – Egy Louis Vuitton táska. Anyának otthon többtucatnyi volt.

– Klassz – mondta óvatosan Attila, miközben Aurora a giccses táskájával fel-alá járkált, és közben úgy riszálta a fenekét, mint egy divatmodell. Huba farkát csóválva odaóvakodott hozzá, Auri megállt, letette szerzeményét a talajra, és vakargatni kezdte a kutya oldalát.

– Rám szállt két fekete srác – mesélte Attila, közben Aurora arcára mutatott, amin ujjnyi koszcsík húzódott indián harci díszként.

– És mit akartak? – kérdezte vékony hangján a kislány, miközben a táskájából előhúzott egy valószínűleg szintén frissen zsákmányolt sminktükröt. Megnézte benne magát, majd ruhája ujjával megtisztította az arcát.

– Az mp3-lejátszómat. Pisztollyal fenyegettek.

– És odaadtad nekik?

– Nem, és nem is tudták volna elvenni. Meg aztán jött Snyder és Natalie. A kisebbik elszaladt, a nagyobbik meg majdnem összepisilte magát Snydertől.

– Az ilyen bunkókra úgy ráereszteném apámat... Széttépné őket.

Nevettek, aztán elindultak a színpad felé, és Attila hamarosan észrevette Aurora édesanyját, Reiko Kawamura Vitkovot, aki csípőre tett kézzel egy rasztahajú férfival beszélgetett a színpad mellett.

Reiko mindig tökéletesen nézett ki, még az itteni körülmények ellenére is. A Földön állítólag énekesnő volt, legalábbis a csarnokban ez terjedt róla, de Auri azt mondta, hogy csak lelkes amatőr, és közel sem énekel annyira jól, mint amennyire hiszi magáról.

– Mikor lesz a koncert? – kérdezte Attila, közben anyára és apára gondolt, odahaza, Pesten, és nagyon irigyelte a kislányt, amiért az ő szülei itt voltak vele.

– Nem tudom – vont vállat Auri az orrát piszkálva. Enyhén vágott, sötét szemét és porcelánbabára hasonlító arcát egy az egyben Reikótól örökölte.

A kis színpadot a Földről felszívott romok között talált deszkákból tákolták össze. Négyen éppen egy antik zongorát cipeltek fel rá, arrébb egy sötét hajú, tetovált férfi a gitárját húrozta. Néhány munkás kábeleket húzott végig a régi, benzines áramfejlesztő generátor és a színpadon álló hangfalak között. Attila csodálta, hogy ennyi mindent találtak a törmelékkupacok között. Többtucatnyian ácsorogtak a pódium előtt, és tompa arckifejezéssel figyelték a készülődést.

– Tudod már, milyen számokat fognak játszani?

– Hát, az biztos, hogy lesz például a Queentől a Mama, a Beatlestől az Imagine és a Yesterday, U2, Jimi Hendrix, Elvis Presley, Abba és egy csomó más régi vacak. Semmi normális zene, mondjuk egy Lady Gaga, vagy Katy Perry. Hogy lehet kihagyni Lady Gagát! De hiába mondtam anyának.

– Hát ez tényleg ciki... – felelte kényszeredetten Attila. Ki nem állhatta Lady Gagát.

Auri a csarnok túlsó vége felé bámult, ahol a rücskös oldalfalhoz nőtt, fatörzshöz hasonló építmények nyúltak a magasba. A felnőttek toronyfáknak nevezték őket. Fémesen csillogó ágaik a csarnok tetejéig tekeredtek, az ágakról mohazöld gubók lógtak alá fürtökben. Az idegenek tükörgömbjei onnan szoktak leereszkedni közéjük.

– Másszunk fel a toronyfákra, és lessük meg azokat! – javasolta izgatottan a kislány.

Attila összerezzent, és önkéntelenül tükörgömböket keresett a magasban, de egyet sem látott. Mostanában egyre ritkábban látták őket.

– Minek? Már egy csomóan felmásztak, és ők sem láttak semmit.

– Nem baj! Majd mi! Ne mondd, hogy nem érdekel, hogy néznek ki! Apáék is folyton erről beszélnek. Ha nem jössz, egyedül megyek!

Attila sejtette, hogy Aurora tényleg képes lenne rá. Jobb, ha vigyáz a lányra. Ráadásul ő is kíváncsi volt.

Újra a toronyfák tekergő ágai felé nézett.

– Jól van, megyek én is – döntötte el.

JURIJ

Bal kormányos Bentley Mulsanne-jukkal a Tokió felé vezető Shuto gyorsforgalmi út alkonyi félhomályában suhantak, amikor megtörtént. Reiko már percek óta azon hisztizett, hogy elkésnek Harada szán partijáról, Aurora pedig a hátsó ülésen az iPad 2-jén netezett szótlanul.

Tokió belvárosának távoli tornyai váratlanul elkenődtek, a felszított parázsként ébredező éjszakai fények elnyúltak a végtelenbe, és beleolvadtak a sötétedő égbolt bíbor árnyalatába.

Jurij lebegett, nem érezte a sebességet, és nem érezte a testét sem. Mintha szilánkokra tört volna az idő. Az előtte kavargó torz kaleidoszkópot bámulta; színek és fények kergették egymást hipnotikus táncot lejtve.

Forró légörvény csapott az arcába, amit éles villanás követett. A zajok elhalkultak, kimerevített képpé dermedt a táj. Hideg csend, szagtalan üresség vette körül, gondolatai súlytalanná váltak.

Aztán elillant a pillanat, és újra motoszkálni kezdett a világ. Suttogó hangfoszlányok, homályba burkolózó, szivárványszínű árnyak derengtek elő, és a következő pillanatban mindez kristálytisztán robbant bele az elméjébe.

Fel sem fogta, hol vannak, csak azt a rozsdás buszt látta, ami keresztben állt előttük. Aurora felsikoltott. Jurij teljes erőből rátaposott a fékre, de elkésett.

Belerohantak a busz élénksárga oldalába. A biztonsági öv a mellkasának feszült, de a légzsákok szerencsére nem nyíltak ki, a Bentley az utolsó métereken egészen lelassult. Az ütközés fémes csattanása másodpercekig visszhangzott a fülében.

A busz motorjából füst szállt fel, az ablakokból riadt tekintetű, turbános férfiak és homlokukon bindit viselő nők bámultak rájuk döbbenten.

Sikoltozás támadt, az utasok egymáson taposva próbáltak szabadulni a füstöt okádó jármű belsejéből. A tülekedéstől a busz imbolyogni kezdett, és a tetején felhalmozott csomagok közül egy rozoga faketrec rázuhant a Bentley motorháztetőjére, és ripityára tört. A benne szállított tyúkok rémült szárnycsapkodással futottak szét, tollpihék szállingóztak a kocsi körül.

Jurij szitkozódva pattant ki. Talán csak a lökhárítót törte meg. De hogy került ide a busz?

– Apu, mi történik? – Aurora kinyitotta a hátsó ajtót.

– Maradj a kocsiban! – Aurora rémülten visszacsapta az ajtót, és orrát az ablaküvegnek nyomva bámult kifelé. Reiko nem moccant, üveges tekintettel meredt maga elé.

Körülöttük keresztül-kasul autók álltak, a kormányok mögül döbbent szempárok kandikáltak kifelé. Jurij előkapta az iPhone-ját, de nem volt hálózat.

Felpillantott a magasba. Az égbolt...

Eltűnt az alkonyi égbolt.

Zöld mennyezet húzódott vagy száz méterrel felettük, amibe ágyazódva pikkelyes csövek tekeregtek kígyóként minden irányban. A padló állaga olyan volt, akár egy süppedős szőnyegé, és olyan gyomorforgató bűzt árasztott, mint egy állat kiontott belsőségei.

A semmiből újabb emberek jelentek meg körülöttük: fekete bőrűek, ázsiaiak, fehérek a világ minden szegletéből. Mintha mindannyian láthatatlan ajtók mögül toppantak volna elő, és tucatnyi nyelven kiabáltak, szitkozódtak, imádkoztak, ettől Jurij egy pillanatra a bibliai Bábelben érezte magát.

Nem messze tőle egy három év körüli, szőke kisfiú pityergett halálra vált arccal, és plüss Micimackóját szorosan magához ölelve az édesanyját szólongatta. Jurij tétován elindult feléje, de egy rövid hajú, kreol nő megelőzte, karjába vette és letörölte az arcán végiggördülő könnycseppeket.

Tőlük vagy száz méterre egy Singapore Airlines feliratú Boeing-747-es villant bele a valóságba. Sivító turbinái átláthatatlan porfelhőt kavartak, és elnyomtak minden más zajt. A gép valószínűleg éppen rákanyarodott a kifutóra, és a kerékfékek kiengedéséhez készülődött.

Ahogy a turbinák lassan elcsendesedtek, leült a por, és újra csak a pánik és a bábeli zűrzavar maradt.

Jurij hunyorogva kinyitotta a szemét, és néhány percig a Bentley krémszínű tetőkárpitját bámulta. Nyaka sajgott a kényelmetlen fekvő póztól, meztelen háta a bőrhuzathoz tapadt, lába kilógott a nyitott hátsó ajtón. Hetek óta nem tudott normálisan aludni, újra és újra az érkezés napjának nyomasztó részleteit álmodta újra.

Feltápászkodott, és az első ülések közt előrehajolva a visszapillantó tükörbe bámult. Beletúrt a hajába, aztán legyintett. Hosszú és kusza tincsei rálógtak a fülére, elkelt volna egy hajvágás. A csarnok átellenes végében ugyan dolgozott egy fodrász, egy metroszexuális paprikajancsi, de nem ingyen vágott, valamit adni kellett cserébe a munkájáért: elsősorban olyat, amit a fickó hasznosnak ítélt. Rajta márpedig nem fog élősködni.

Megvakarta az állát, ujja alatt smirgliként sercegett a borosta.

Kikászálódott a horpadt orrú Bentley-ből. A kocsi tetején ruhák száradtak: blúzok, pólók, néhány fehérnemű, amiket Reiko mosott ki az oldalfalból fakasztott vízben. Es a kék-fehér csíkos inge, amin egy foltos szőrű kóbor macska pihent elnyúlva. Amint azonban észrevette Jurijt, lekushadt, és mozdulatlanná dermedve figyelt.

– Takarodsz! – mordult rá Jurij. A macska felugrott, leszökkent a motorháztetőről, és lustán elsétált.

Szerencséjük volt, hogy a csomagtartójukban akadt néhány váltás ruha, ez legalább aprócska kényelmet jelentett, másoknak még ennyi sem jutott. Jurij lesöpörte a gyűrött ingről a szőrszálakat, belebújt és begombolta. A többi ruhát bepakolta a csomagtartóba, és felszedte Auri földön heverő egyik zokniját.

Gyapjúpulóverét egy hete valaki ellopta, Jurij azóta bármerre járt, az embereket figyelte. Ha meglátja a tolvajon, szétveri a képét.

Lezárta a kocsit, zsebre vágta a kulcsot, és elindult a színpad felé, ahol Reikót és Aurit sejtette.

– Jurij! – kiáltott rá valaki a háta mögül. – Hé! Jurij!

Michelle, a kanadai csaj közeledett felé félreérthetetlen mosollyal.

Ahogy vizes testük az utolsó kéjes rezdülések közepette elernyedt a vászonnal eltakart zuhanyfülkében, Jurij szuszogva kihúzta magát a neki háttal pucsító, kezét a falnak támasztó Michelle-ből. Mutatóujját belenyomta a zöldes színű falba, és a lyukból fakadó vízsugárban kiöblítette egyetlen óvszerét, majd megpróbálta feltekerni. Az ilyen értékes kincsekre érdemes volt vigyázni, bár néha arra gondolt, hogy igazából teljesen mindegy, mi történik itt.

Úgysem élnek már sokáig. A víz egy ideig még úgy folyt, mintha a csapból ömlene, de ahogy a lyuk elkezdett összenőni, lassan elapadt.

– Nem tudnál szerezni nekem is... néhány friss tojást? – nézett fel rá szuszogva a nála egy fejjel alacsonyabb, húszas évei vége felé járó nő, és félresimította nedves arcára tapadó, szőke hajtincseit. Piros körömlakkja félig lekopott, jobb kezén karikagyűrűt viselt. Jurij ezt eddig észre sem vette. Ez is olyan mindegy volt.

– Tojást? – A nő bozontos hónalj- és ágyékszőrzetét nehezen viselte, de megértette, hogy itt nem olyan egyszerű borotvát találni.

– Igen. A múltkor láttam, hogy főtt tojást esztek a lányoddal. Hol szerezted?

– A piacon.

Üresnek érezte magát. Gépiesen felhúzta a nadrágját, közben a Michelle apró mellén gyöngyöző vízcseppeken mélázott.

– Aha. Tudod, én nem vagyok olyan ügyes, mint te, és nincs semmim. Elegem van már ebből az algazseléből. Olyan jó lenne egy pár főtt tojás! Vagy egy kis hús. – Vágyódó tekintete Jurijra rebbent. – Tudnál esetleg nekem is...?

– Nem.

– De miért?

– Nem vagyok jótékony típus.

– Akkor legalább egy kis pénzt adhatnál – próbálkozott tovább Michelle. – Biztos van még pár dollárod, euród vagy bármi...

– Pénzt? – ismételte Jurij résnyire szűkült szemmel. – Na ne szórakozz velem!

Michelle gyors mozdulatokkal öltözködni kezdett.

– Mekkora egy bunkó pöcs vagy!

– Lehet – vont vállat Jurij, miközben belebújt az ingébe, ami azonnal rátapadt vizes hátára. – Viszont semmit nem utálok jobban, mint amikor valaki szex után előáll egy „apró” kéréssel. Mintha tartoznék neked. Akarod, hogy tartozzak?

Michelle magára kapta maradék ruháját, és vizes hajjal kiviharzott a vászonnal elfüggönyözött zuhanyfülkéből.

Jurij begombolta az ingét, szövetnadrágja zsebéből előhúzta arany Rolexét, és felcsatolta bal csuklójára. Japán időzóna szerint délután fél hármat mutatott, de ez itt semmit sem számított, az idő csak az órák számlapjain létezett. A napok összefolytak, jelentéktelenné vált, hányadika van és egyáltalán milyen nap, néhányaknak talán már az is, hogy éltek-e vagy haltak. A Földön, az északi féltekén majd mindenesetre lassan elkezd tavaszodni, gondolta.

A szeme sarkából észrevette a néhány méterrel arrébb, karba tett kézzel ácsorgó, kalapos Bolivár Snydert. Belebújt a cipőbe, majd az ingét igazgatva odasétált a bőrdzsekit és kalapot viselő férfihoz. Lehet, hogy belátott a fülkébe?

Snyder arcát mély ráncok tagolták, pedig úgy tudta, fiatalabb nála, még nem volt negyven sem.

– Ingyenmoziztál? Máskor majd félrehúzom a függönyt.

– És a feleséged mit szól ehhez, kamerád? – jegyezte meg Snyder kaján vigyorral az arcán. Mutatóujjával feljebb tolta a kalapját, a karima alól elővillant ravasz tekintete.

– O aztán jobb, ha semmit.

– Mert? Nyitott házasság, vagy mi?

– Hónapok óta külön élünk.

Az egymás mellé felszerelt zuhanyfüggönyök egyike félig leszakadva lógott a falba tűzött vasrúdról. Odament az összefércelt zsákvászonhoz, hogy szemügyre vegye. Snyder követte, és közben tovább faggatózott:

– Megcsaltad?

– Nem – felelte Jurij. – De szerintem ez nem tartozik rád.

– Akkor ő csalt meg. Pedig egy ilyen jó nőt bűn elengedni. Rengetegen a fél karjukat is odaadnák érte! Még én is. És mi a defektje? Mert van neki valami, ugye?

– Defektje? Az van. Nincs rosszabb egy olyan nőnél, aki azt hiszi, a saját képére formálhat. Ilyenkor jobb, ha azonnal lelépsz. Különben vagy hagyod magad, és papuccsá válsz, vagy ha ellenállsz, előbb-utóbb kicsinál idegileg. Ha ez esetleg nem sikerül neki, akkor végül ő fog lelépni, mert rájön, hogy nem tud sem megváltoztatni, sem uralkodni rajtad. Reiko is mindent megpróbált, növesztett magának még két fejet, tüzet okádott, végül félrekefélt. Ráadásul egy nyálas köcsöggel. Az sem zavarta, hogy van egy lányunk.

– Hát ez nagyon jó duma, kamerád! Te találtad ki, vagy olvastad valahol? Még mindig szerelmes vagy, mi?

– Már régen nem – fintorodott el Jurij. A függöny rögzítőkötései közül több kioldódott, de senki nem vette a fáradságot, hogy újra megkösse őket. Jurij megemelte a függönyt, és újra összecsomózta a tetején vágott réseken átfűzött köteleket.

– Akkor csak az egódat piszkálja, hogy félrekefélt – sommázta Snyder. – Sebaj, pár numera, és kihevered. Ezt tapasztalatból mondom, hidd el nekem.

– Tulajdonképpen mit akarsz? – kérdezte Jurij résnyire szűkült szemmel.

– Én aztán semmit. Natalie akar veled beszélni.

– Remek. És ő mit akar?

– Ezt tőle kérdezd! Odavezetlek. Állandóan kombinálnak valamit a vén pojácával. – A magasba pillantott, talán tükörgömböket keresett. Valójában még azt sem tudták, micsodák: járművek vagy maguk az elrablóik? – Biztos most is figyelnek minket fentről azok a gyászos rohadékok.

Elindultak a csarnok belsejébe. Néhány ázsiai nő tolt el bicikliket mellettük, csomagtartójukon ruhadarabokba csomagolt, guberált kincseket szállítottak. Egy megtermett, sötét bőrű fickó a hátán átvetett rúdon himbálózó, vízzel teli pléhvödröket cipelt a csarnok szívébe.

A piactér környékén tömény ürülékszag terjengett, és csak úgy nyüzsögtek az emberek. Mintha fel sem fogták volna, mi történik körülöttük, guberált tárgyakat, élelmet, cigarettát csereberéltek, és azon vitáztak, hogy hány alma ér egy liter tejet, hány tojás egy szál cigit, és a megmaradt nemzeti valuták papírbankóinak mi az átváltási árfolyama. A tekintetek mélyén azonban ott bujkált a félelem, Jurij figyelmét nem kerülték el a magasba rebbenő, ideges pillantások sem. Úgy viselkedünk, mint a prédaállatok a szavannán, amikor lemerészkednek a folyópartra inni, gondolta.

Az árusok között szabályos utcák alakultak ki, vélt és valós értéktárgyak váltottak gazdát, alkalmi kurvák vonultak félre kuncsaftokkal elhagyatott sarkokba, tolvajok sündörögtek, akik még most sem tanulták meg, hogy a zárt térben nincs hová elbújni, és előbb-utóbb lefülelik őket.

– Szerinted neki mi a defektje? – kérdezte Snyder.

– Natalie-nak?

– Igen. Nincs olyan érzésed, mintha azért járkálna fel-alá irgalmas szamaritánusként, hogy híveket gyűjtsön magának?

– Azt hittem, kedveled, ezért követed folyton, mint valami testőr.

– Mondjuk úgy, nem árt vele jóban lenni – pontosította Snyder. – Figyeld meg, előbb-utóbb valami góré lesz itt. Egyébként próbálkoztam nála párszor, de nekem túl fagyos picsa. Mint egy formás jégszobor. Kelleti magát, de aztán nem ad semmit. Fura, mert egy ilyen francia csöcsikétől pont az ellenkezőjét várnám. Azért persze nem adom fel.

Ahhoz képest, hogy argentinnak mondta magát, a bőre fehér volt, a haja világos. Egyáltalán nem tűnt dél-amerikainak, hacsak nem bevándorló családból származik. Semmi kedve nem volt egy ilyen fickóval Natalie Judaine-ről beszélgetni. Igazából egyáltalán nem volt kedve vele beszélgetni.

– Nem igazán látszol rendőrnek – terelte inkább másra a témát.

– Még jó! – horkant fel Snyder, és megigazította a kalapját. – Szerinted egy hernyódíler nem szúrna ki rögtön, ha annak látszanék? Te viszont pont olyan sznob majomnak látszol, amilyen vagy, kamerád. Márkás kocsi, márkás óra.

Nem legálisan szedted meg magad, igaz? Becsületes munkából ritkán lesz az ember milliomos. Olajbiznisz, pia vagy fegyverek? Felétek, a ruszki tajgán ezek a menők, igaz?

– Túl sokat kérdezősködsz – szűkült résnyire Jurij szeme. A kötekedést elengedte a füle mellett, és arról meg pláne nem akart beszélni, hogy már régóta Japánban éltek. Hadd higgyen csak Snyder, amit akar.

– Szakmai ártalom. – Snyder meglátott a földön egy kiskanalat, felvette, megtörölgette, és bedugta bőrdzsekije belső zsebébe. – Viszont akkor te aztán alaposan rácsesztél. Hiányzik a dőzsölés, mi?

Jurij arca megrándult, Snyder az elevenjére tapintott.

Szerencsére megpillantotta a távolban Natalie Judaine-t, aki egy idősebb, pocakos férfival, valamint egy csecsemőjét babusgató, csadort viselő afgán asszonnyal beszélgetett. A férfit Filippo Vallelungának hívták, olasz volt, és kezdettől fogva az itteni élet szervezésével foglalkozott. Talán azért, hogy elterelje a gondolatait, de az is lehet, hogy tényleg érdekelte ennek a pár ezer embernek a sorsa.

– Ott is van a jégkirálynő! – intette Snyder kajánul. – Melengesd meg a kedvemért, hátha neked felolvad!

ATTILA

Attila és Auri az elhagyatott zugokat messzire elkerülték, a legfontosabb szabályt pedig már az első héten megtanulták: bármi történik, azonnal el kell futni.

Megérkeztek a toronyfák tövéhez, és rövid tanakodás után kiválasztották a legvastagabbat. A tapintása meleg és kemény volt, mintha a fakéreg fémes anyaggal nőtt volna össze.

A toronyfa melletti zöld falban emberméretű lyuk tátongott, mint egy barlang szája. Ilyenekkel tele volt a csarnok, sokan próbálták meg kiásni magukat, remélve, hogy az egész csak ügyes átverés, de a puha algaréteg néhány méter után mindig áthatolhatatlan keménységű falban végződött.

Auri lerakta a fa tövébe a Louis Vuitton táskáját, a rücskös felületbe mélyedő résekbe helyezte ujjait, és elkezdett felfelé mászni. Attila is ledobta a hátizsákját, és a lány után indult.

Huba panaszosan vonyítani kezdett, és a fa tövét kaparászta.

– Hallgass! – kiáltotta le neki Attila, és remélte, hogy nem hívja fel rájuk az idegenek figyelmét. Huba szerencsére hamar megunta, duzzogva leheveredett az építmény tövében, és onnan bámulta tovább őket.

Auri ötéves korától szertornázott, és a testsúlyához képest meglepően erős volt, így olyan fürgén kapaszkodott egyre magasabbra, mint egy mókus.

Attila alig tudta tartani a tempóját. Alkarja már kezdett elmerevedni, pedig főleg a lábizmait terhelve mászott, a farmerja kényelmetlenül feszült rajta. Szerencsére egy idő után az enyhén emelkedő ágak között már kicsit könnyebben tudtak haladni. Mindenesetre nem akarta, hogy Auri lássa, mennyire kifáradt, nem akart nevetségessé válni a kislány előtt.

Auri egy ágficakban bevárta. Homloka fénylett az izzadságtól, arca kipirult, Attiláról viszont szakadt a víz. Sosem szeretett igazán mozogni, és inkább egy PC-játék vagy egy könyv társaságában érezte jól magát. Fújtatva vette a levegőt, és úgy érezte, az ujjai megmerevedtek.

A legközelebbi terasz alól kitüremkedő gubófürt alig húszméternyire lógott felettük, és egy alatta húzódó, enyhén emelkedő ágon át könnyen elérhetőnek tűnt.

– Sehol egy tükörgömb, látod? – mutatott körbe Auri „ugye, hogy igazam volt” tekintettel. – Viszont senkinek sem szabad elárulnunk, hogy felmásztunk. Apa agyonüt, ha megtudja.

– Na, látod, ebben egyetértek – bólogatott Attila, és mosolyt erőltetett az arcára. Arra nem is mert gondolni, hogy még le is kell majd mászniuk. – És nemcsak téged, hanem engem is.

Az első tükörgömbök az elrablásuk után alig néhány órával ereszkedtek alá a magasból. Sokan sikoltozva menekültek a közelükből, mintha lett volna hová menekülni, mások térdre borulva imádkoztak, a többség azonban tátott szájjal figyelte a négy gömböt. Akadtak olyanok is, akik rúdra kötött fehér vásznat lengettek a fejük felett, arra számítva, hogy az idegenek esetleg ismerik ezt a jelzést.

A kétméteres átmérőjű gömbök felületén Attila saját maga és környezete torz tükörképét látta, de azt nem, hogy mi rejtőzik a belsejükben. Néhányan megdobálták őket, de a tégla- és kődarabok ártalmatlanul és hangtalanul pattantak le a burkolatokról körkörös hullámzást idézve elő az aranyszínű felületeken. A levegőben savanykás szag terjengett.

A gömbök a csarnok egyik oldalfalához repültek, tükröződő felületük egyfajta képernyővé változott, és egy meztelen nő és férfi képe jelent meg rajta, akik kéz a kézben sétáltak az üres csarnok belsejében.

Akár a bibliai Adám és Éva: a nő hosszú, barna haja a fenekéig ért, ajka vastag, melle pont kézbe illő, a férfi mellkasa széles, arcéle szögletes, mint egy divatmodellé, de utóbbira Attila csak egy pillantást vetett. A ruha nélküli nő szemérmének sötét háromszöge sokkal jobban érdekelte.

„Adám és Éva” odasétáltak a nedvességtől csillogó, lüktető, zöld falhoz, belemélyesztették mutatóujjukat a zselébe, aminek hatására vízsugár tört elő belőle. Mintha maga Mózes fakasztott volna vizet a sziklából. „Adám és Éva” inni kezdtek, majd kitéptek egy-egy kocsonyás darabot a falból, és megették. Rögtön utána a nő guggolva pisilni kezdett, a talaj pedig pillanatok alatt magába itta a sárgás testfolyadékot. Attila hiába nyújtogatta a nyakát, semmi izgalmasat nem látott „Évából”.

Izgatott sugdolózás támadt, ahogy többen megértették a lényeget. Az aranygömbök emelkedni kezdtek, a felületük újra tükröződővé vált. Attila egészen addig követte őket a tekintetével, amíg el nem tűntek a toronyfák tekergő ágai között, az egyik törzsön keletkező nyílásban.

Fújtatva újra megállt, és lepillantott a mélybe. Vagy negyven méter magasan lehettek, a csarnok közepén látta a Boeing-747-est, a rengeteg autót, a közöttük táborozó embereket, a felfelé kígyózó füstcsíkokat, a sebtében összetákolt sátrakat, a piacon nyüzsgő tömeget, a Földről származó kacatokat rejtő törmelékkupacokat és az ablakoknál ücsörgő magányos merengőket. A levegőben galambok köröztek.

– Hallottad, hogy a piactéren kikötöztek két tolvajt? – kérdezte Auri. – Utána meg kéne nézni őket!

– Rendben! – Attila megborzongott. Az a suhanc, Money majdnem lelőtte a kutyáját. Huba odalent, az oldalára heveredve aludt a fa tövében.

Auri eközben már továbbkapaszkodott, és Attila is nekirugaszkodott, hogy ne maradjon le túlságosan. Egyre óvatosabban haladtak, és közben be-belestek a toronyfák vaskos törzsén feszülő, áttetsző hártyákon. A belseje üregesnek tűnt, de a benti sötétben nem láttak semmit.

Végre elértek az egyik érett óriásgubóhoz, ami többedmagával a felette lévő ágról lógott alá. A zöldessárga gömb harminc méter átmérőjű felületén keléshez hasonló kitüremkedések sorakoztak. Egy imbolygó ágon odamásztak a legközelebbi hártyaablakhoz, Attila pedig belesett rajta.

– Mit látsz? – suttogta önkéntelenül Auri.

– Semmit – felelte halkan Attila, hiába árnyékolva a fényt a kezével. – Túl sötét van odabent.

– Kell lennie valahol bejáratnak. A gömbök is belülről jönnek. Nézd, ott egy másik ablak! – Auri már meg is iramodott felfelé, egy még magasabbra nyújtózó ágon egyensúlyozva.

Attila újra közel hajolt az ablakhoz. Az biztos, hogy a gubó belseje üreges volt, és ezúttal enyhe fluoreszkálás derengett odabent. Talán egy folyosót látott, vagy egy szobát. Vagy valami egészen mást.

Savanyú szagot érzett a háta mögül, és mintha vibrálni kezdett volna a levegő. Attila gyanakodva hátrapislantott a válla felett.

Egy tükörgömb lebegett tőle alig két méterre, a felületéről önmaga eltorzított és rémült arca bámult vissza. Az arc hullámzani kezdett, majd halk búgás kíséretében kettéosztódott, mint egy megtermékenyített petesejt.

A vele szemben lebegő, domború tükörfelület ekkor átlátszóvá sejlett, és Attila meglátta a belsejét.

A másik gömb Auri felé libbent.

– Vigyázz! – kiáltotta fel a lánynak.

A következő pillanatban a gömbből kinyúló láthatatlan erő magába rántotta.

JURIJ

Natalie búcsút intett Vallelungának, és odasietett Jurijhoz. Kosztümje gyűrött volt, haja csapzott, szeme karikás, felszegett álla és határozott ívű szemöldöke parancsoló összhatást keltett.

– Snyder szólt, hogy beszélni szeretnél velem – mondta Jurij, és a méterekkel arrébb, egy autónak támaszkodva cigiző, kalapos férfi felé biccentett. – Sokáig tart? Éppen Reikóhoz és Aurihoz indultam.

– Értem – biccentette Natalie. Amikor egymás szemébe néztek, Jurijnak mindig az az érzése támadt, hogy a nő a gondolatait próbálja kifürkészni. – Akkor elkísérlek egy darabon, közben beszélhetünk. – Jurij bólintott, és elindultak a színpad felé. Natalie megköszörülte a torkát. – Úgy tűnik, lassan kilábalunk az első hetek letargiájából: végre kezdjük megszervezni az életet, az elosztást. Az emberek talán megnyugszanak, és már ez is valami.

– Leginkább semmi. – Jurij nem értette, mire ez az optimizmus. – Itt vagyunk... azt sem tudjuk, hogy hol, és azt sem, hogy hová tartunk. Vagy, hogy mi lesz holnap. Valószínűleg előbb-utóbb szépen mindannyiunkat feltrancsíroznak.

– Ez marhaság – legyintette Natalie. – Előbb-utóbb kiderül, mi folyik itt, talán előbb is, mint szeretnénk, de addig is nem áll meg az élet. Ha életben akarunk maradni, előre kell tekintetnünk. Rendet tennünk a soraink között.

– Te aztán optimista vagy.

– Szerintem ez nem optimizmus. Nem vonhatunk vállat az öngyilkosságokra, a rablásokra, és nem mehetünk el csukott szemmel a betegek mellett. Tudod, hány orvosunk van? Kettő! Egy belgyógyász és egy gyermekorvos. Felfogod, mit jelent ez? – Natalie nyakán kidudorodtak az erek. – Háromezer emberre kettő! Plusz egy orvostanhallgató. És semmi gyógyszer a betegeknek, vagy remény a komolyabb ellátásra! Tényleg azt hiszed, hogy csak ülnünk kéne és tétlenül nézni, ahogy emberek halnak meg körülöttünk?

– Nem mondtam ilyet.

– Nézd, én csak túl szeretném élni ezt az egészet! Szerintem te is.

Jurij bólintott.

Egy kigyúrt, fekete bőrű és egy idősebb, pocakos fehér férfi közeledett velük szemben a keresztben-kasul álló autók közötti ösvényen.

– Mike! Mbutama! – lépett oda hozzájuk Jurij, és kezet rázott velük.

– Üdv, főnök – vigyorgott Mbutama, majd végigmérte Natalie-t. – Hölgyem...

– Robbanóanyag kéne – mondta a pocakos Mike, és koszos kezét átizzadt atlétatrikójába törölte. – Hiába ásunk bárhol, mindenhol csak ez a vizes algamassza, aztán a kőkemény fal. Aládurranthatnánk a toronyfáknak, hátha úgy kijutunk.

– Ha valóban a világűrben vagyunk, akkor ez nem biztos, hogy jó ötlet – felelte Jurij. Mike ezen homlokráncolva elgondolkodott. – Viszont... arrébb kéne tennünk az ablak melletti zuhanyfülkéket. Nagyon elázott már a talaj, és nem is túl higiénikus már a cucc.

– Persze, megoldjuk – bólintotta Mbutama. – Ledőlünk egy kicsit, és két óra múlva ott találkozunk, ha megfelel, főnök.

– Ha kell, küldetek még oda néhány megbízható embert – javasolta Natalie.

– Úgy gyorsabban végeztek.

Mbutama biccentett, majd kérdőn Jurijra sandított, aki kacsintott egyet válaszul. Aztán elköszöntek, és továbbindultak.

– Jól tudom, hogy az ENSZ-nél dolgoztál...? – kérdezte Jurij a nőt.

– A Gazdasági és Szociális Ügyek Főosztályán, a New York-i irodában – felelte Natalie. – Mennyire távolinak tűnik... Előtte pedig az UNESCO-nál. Főleg Afrikában, de momentán nem tudok nyomtatott önéletrajzzal szolgálni. Jogi diplomám van, ha érdekel. A Sorbonne-on végeztem, bár ugye ezt bárki mondhatja. Lehet, hogy valójában nem is Natalie-nak hívnak, hanem Trixie-nek, és egy texasi Wal-Martban voltam pénztáros.

– Még azt is el tudom képzelni – vigyorodott el Jurij. – Trixie. Mindenesetre az akcentusod európai, talán tényleg francia. Ettől persze még dolgozhattál egy Wal-Martban.

– Ha gondolod, előkeresem az ENSZ-azonosító kártyámat. Valahol a kocsiban lehet.

– Rendben, valamikor megnézném.

Natalie felvonta a szemöldökét.

– Te viszont aztán az akcentusod miatt le sem tagadhatod, hogy tényleg orosz vagy. Lehet, hogy valami vérszomjas bűnöző, aki zsarolásból és fegyverkereskedelemből élt. – A szája szegletében incselkedő mosoly jelent meg.

– Az vagy?

– Tudtommal nem – vont vállat Jurij. – De sosem lehet tudni. Az oroszok már csak ilyenek, hiába élnek már két évtizede másik országban.

– Nem úgy értettem – szabadkozott Natalie. – Senkit nem tudunk ellenőrizni, ezért nem is számít, ki mit mond, csak az, hogy mit tesz. Szerencsére vannak önkénteseink. Egyre többen, Bolivár és még néhány ember segítségével őrjáratokat állítottunk fel, javul a közbiztonság...

– Amíg az alattomos kis tolvajokat el nem kapjátok, nem nagyon beszélhetünk közbiztonságról.

– Tudom. Filippo Vallelunga képes arra, hogy összefogjon bennünket, és most ez a legfontosabb: a szervezettség.

– Ennek egyelőre nyoma sincs.

Natalie megtorpant:

– Gyere, és próbáld meg te motiválni az embereket! Akkor majd megtudod, mivel is jár mindez!

– Kösz, de ezt inkább meghagyom neked. Én inkább megpróbálok túlélni.

– Gondolod, hogy egyedül is sikerülni fog? – kérdezte élesen a nő.

– Remélem.

Az első napokban rengeteg önjelölt prédikátor és okostojás próbálta átvenni az irányítást, vagy legalább néhány száz embert megnyerni magának, de egyikük sem járt sikerrel. Az emberek rezignáltan meghallgatták a szónoklatokat, aztán ugyanúgy meredtek tovább maguk elé, ugyanúgy heverésztek, vagy csencseltek, mint eddig.

Jurij emlékezett az utolsó ilyen szónokra, az indiai Babur Singh-re. Singh is megtalálta a saját közönségét, akiknek az általa teremtendő rendről és békéről szónokolt tört angolsággal. A köréje gyűlt többtucatnyi ember egészen addig itta a szavait, amíg Singh vagy tíz napja az egyik zuhanyfülkében beleütött egy éket a szivacsos falba, kötelet csomózott köré, és felkötötte rá magát.

Nem messze tőlük megpillantott egy arccal lefelé heverő, mozdulatlan testet. A férfi már félig belesüppedt a ragacsos talajba, hátát és lábát a talajból kinövő kúszóindák fonták körül. Alkarján, az erek vonalában precíz, függőleges vágások vöröslöttek.

Minden bizonnyal órák óta halott lehetett már. Csuklói körül alvadt vértócsák gyűltek, az egyikben féltenyérnyi, hegyes üvegszilánk és egy elázott cigarettacsikk feküdt.

– Fogd meg a bokáját! – intette Jurij Natalie-nak, amint közelebb értek. – Húzzuk ki onnan!

– Minek? – Natalie a halottat bámulta. – Ez az izé előbb-utóbb úgyis feloldja, vagy szétrohasztja.

– Lehet, hogy mindannyiunkra ez vár. Na, gyerünk!

Jurij a karjánál, Natalie a nadrágszáránál ragadta meg a férfit. Az indák recsegve küzdöttek, de végül eleresztették az áldozatot. Jurij orrát erjedt sajtra emlékeztető, fanyar szag csapta meg.

– Tegyük oda! – intett egy tőlük néhány méterre heverő, nedvességtől megvetemedett ajtó felé. Odacipelték a testet, és arccal felfelé rátették a felpattogzott festésű ajtólapra.

– Majd küldetek embereket, hogy égessék el – fintorgott Natalie. A szája elé szorította a tenyerét, és elfordult.

Jurij a merev, hamuszürke arcot nézte: negyvenes, ritkás hajú és borostás, a szája tátva, szemhéja csukva. Orráról és homlokáról foltokban hiányzott a bőr, feltehetően a talaj oldotta le. A csupasz húsban parányi fekete állatkák vájkáltak, de nem tudta eldönteni, hogy földiek, vagy a hajó részei. Valójában nem számított. A fickó mintha csak aludt volna. A bomló test nikotinszaggal keveredő bűze felkavarta a gyomrát.

– Jól vagy? – kérdezte a nőt, aki bólintott, de nem nézett többet a holttestre.

Továbbindultak.

– És mondd csak, mitől hiszel ennyire Vallelungában? – tért vissza inkább az előző témához Jurij. Az talán mindkettőjüknek jót tesz ezután.

– Ha beszélsz vele, te is rájössz. Filippóból sugárzik az erő és a hit, az, amire most a legtöbbünknek szüksége van.

– Szóval ő az újjászületett Jézus. Te pedig a kedvenc apostola.

– Vedd komolyan, kérlek! – mondta neheztelően Natalie. – Filippót az emberek érdeklik. A túlélés. Ide figyelj! Az elmúlt hetekben közel ötven ember lett öngyilkos. Az elmúlt öt napban több, mint húsz. Nem tudom, hallottad-e, de tegnap egy egyiptomi nő a sátrában megfojtotta a kétéves fiát, majd felvágta az ereit... Láttam őket. Borzalmas volt. Ez így nem mehet tovább! Reményt kell adnunk a túlélőknek, különben egyre többen fogják feladni.

Remény.

Egy idegen űrhajó belsejében, egyre távolabb a Földtől, Jurij képtelen volt hinni bármiben is.

Rothadó szemétkupac mellett sétáltak el. Jurij kíváncsi volt, hogy ezt a sok földi tárgyat, törmeléket egyáltalán miért szedték fel az idegenjeik. Egy ideges járású, kócos férfi turkálta botjával a maradványokat, közben magában motyogott. Felkapott egy üres ásványvizes flakont, kérdezett tőle valamit, majd amikor a flakon nem felelt, behajította koszos reklámszatyrába, a többi kincse közé.

Jurij a csomagolópapírok, nejlonzacskók és rothadó ételmaradék között megpillantott egy maszatos borítójú könyvet. Felemelte, és letörölte a borítóját.

A fickó észrevette, éles hangon rákiáltott, majd botjával csapkodva spanyolul kezdett el ordítani.

– Angolul van, te kretén! – mutatta fel neki az átázott könyvet Jurij. – Beszélsz angolul? Angolul! Nem? Na, ugye! El sem tudod olvasni! Hallgass már el!

Natalie néhány szót hadart spanyolul, mire a férfi hevesen gesztikulálva visszaordított, végül dühösen felmutatta nekik a középső ujját, és sértődött monológba kezdett a botjának.

– Nem olvasni akarta – jegyezte meg Natalie.

Jurij megértette.

– Ez fényes papír, nem elég puha vécépapírnak.

– Mit találtál? – nézett a könyvre Natalie.

– Képregény – lapozott bele Jurij. Színes képkockák, fehér szövegbuborékok. Fejjel lefelé fordította, és kifolyatta a vizet a lapok közül. – Sandman a címe. Picurnak jó lesz, szereti az ilyesmit.

– Úgy tudom, egy japán-orosz kereskedelmi cégnél dolgoztál, kereskedelmi vezetőként – mondta Natalie.

– Valami ilyesmi – felelte kelletlenül Jurij, és azon gondolkodott, hogy ezt ő maga mondta-e el az elmúlt hetekben, vagy Natalie esetleg kérdezősködött utána. – De ez már lényegtelen. Itt mindannyian ugyanolyan csórók Nagy un k.

– A tudás viszont nagy érték. Nem sok mindenkit találni itt, aki valóban ért a szervezéshez. De te ilyen vagy.

– Ezt miből gondolod?

– Jó megfigyelő vagyok. – Jurij nem tudta megállapítani, hogy a nő tréfál, vagy komolyan gondolja. – Te mit tennél?

– Nézd – sóhajtotta –, ha feltételezzük, hogy valóban túléljük a következő néhány napot, és figyelmen kívül hagyva azokat – intett fejével a toronyfák felé –, valamiféle közösségként akarunk működni, akkor rengeteg dolog van. Fel kell mérni, hogy mink maradt. Gondolok itt az eszközökre, de még inkább a háziállatokra, a rendelkezésre álló szaktudásra és mesterségekre. A képzett embereket ki kell válogatni. Önkénteseket kell gyűjteni, és mielőbb kiszűrni a gyanús alakokat. És fel kell készülni arra, hátha lesz lehetőségünk tárgyalni...

– Erről beszélek – bólintotta Natalie, mint a tanár a vizsgán. – Úgy gondolom, tudnál segíteni mindezeket koordinálni.

Jurij rájött, hogy csőbe húzták.

– Nem vagyok közösségi ember. Vagy talán annak látszom?

– Itt most nem rólad vagy rólam, hanem a túlélésünkről van szó. Mindenkire szükség van, aki ért valamihez. Te odahaza emberekkel dolgoztál, feltételezem, tudod motiválni őket.

– Talán. De biztos akad itt még más is rajtam kívül. És kik támogatják Val-lelungát?

– Vallelungát és engem? Domenic atya például...

– Az egyszemélyes katolikus egyház?

– Ne gúnyolódj, kérlek! Az atyára sokan hallgatnak. A katolikusok mindenképpen. Van még néhány mérnökünk, egy fizikus... Chiba professzor, néhány tanár.

– És katona vagy tűzoltó? Valaki, aki kaphatott például katasztrófaelhárítási kiképzést, vagy hasonlót?

– Nincsenek sajnos. Szükségünk van rád. Te nem olyan ember vagy, aki csak ül és hagyja, hogy mások döntsenek az életéről. Igazam van?

– Lehetséges.

– Helyes! – bólintotta Natalie. – Nem foglak békén hagyni, amíg nem csatlakozol.

Közben odaértek a színpadhoz. Odafent egy rasztahajú, fekete fickó kongá-zott hullámzó testtel, Reiko a háttérben egy hosszú hajú gitárossal beszélgetett. Amint meglátta Jurijt, sietve megindult feléjük, közben beletúrt vállára omló, sötét hajába.

Jurij Aurorát kereste, de nem látta sehol.

– Megbocsátasz egy percre? – fordult Natalie-hoz.

– Persze, itt megvárlak – felelte a nő. Tekintetük összeakadt, mintha méregették volna egymást, aztán Natalie diszkréten arrébb sétált.

Reiko vajszínű kiskosztümjét viselte, valamint az egyetlen szandálját, aminek még az első nap letörte a sarkát. Az ittlétük hetei ellenére még most is úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történt volna: reggelente továbbra is tornázott, hogy vigyázzon az alakjára, hosszasan fésülködött és sminkelt is.

A sminkelés volt a legidegesítőbb. Egyszer Jurij bosszantásként megkérdezte tőle, hogy mi lesz, ha elfogy az utolsó rúzs, az alapozó és az arcpír, de Reiko úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.

– Hol van Auri? – kérdezte Jurij, amikor az asszony odaért, és közben henger alakúra fogta össze a zsákmányolt képregényt.

– Nemrég még itt lófrált – felelte a nő lágy, dallamos hangján. Elnézett Jurij válla felett, Natalie irányába, és egy pillanatra elfintorodott. Aztán körbepillantott. – Itt kell lennie valahol, a színpad közelében.

– Szokás szerint figyelsz rá. Azt hittem, már felfogtad, hol vagyunk! – Jurij idegesen tekintett körbe. Nagyon nem tetszett neki a gondolat, hogy Aurora egyedül császkál valahol. – Az istenért! Szedd már össze magad! Ha valami perverz állat azt hiszi, hogy egy szülők nélküli, magányos kislány... Aurora!

– kiabálta. – Auri!

– Nemrég még itt volt – suttogta elsápadva Reiko. – Láttam!

– A lányod, ha elfelejtetted volna!

– A te lányod is.

– Remélem is. – Reiko összerezzent a választól, Jurij elindult a színpad felé.

– Megkeresem. A gitáros srácot pedig a figyelmedbe ajánlom – biccentett a színpad felé –, hátha lesz olyan jó, mint az a másik.

Reiko elvörösödött, de mielőtt visszavághatott volna, Natalie odakiáltott nekik:

– Ott jön Aurora! – A tőlük vagy száz méterrel álló szingapúri Boeing-747-es irányába mutatott.

Auri lélekszakadva rohant feléjük, Attila labradorja a nyelvét lobogtatva mellette ügetett.

– Apa! – sikoltotta halálra vált arccal, és ahogy odaért, Jurij karjába vetette magát. Teste lángolt, tagjai remegtek. A kutya egyfolytában ugatott, és idegesen topogott az orruk előtt.

– Mi a... ? – Jurij meredten nézte kislánya bal halántékából kiálló, félujjnyi, féregszerű nyúlványt. Az a valami a bőr alá is benyúlt, a seb alsó szélét rászáradt vércsík kötötte össze Picur állkapcsának ívével.

Jurij tétován hozzáért a nyúlványhoz.

– Ne, fáj! – Aurora elrántotta a fejét. Szeméből könnyek potyogtak.

– Mi történt, kicsim? – guggolt le melléjük rémült arccal Reiko, és Auri gyorsan átmászott az anyja ölelésébe. A labrador egy pillanatra sem hagyta abba az ugatást.

– Felmásztunk az egyik toronyfára Attilával – szipogta Auri, és nem mert Jurijra nézni. – Aztán jött egy tükörgömbizé, és... és nem tudom. – Óvatosan megérintette a füle mögé kúszó, izgő-mozgó lényt, és riadtan az apjára nézett.

– Fáj! Belül kaparászik!

Jurij legszívesebben letépte volna a piócát lánya fejéről, de nem tudhatta, annak milyen következményei lennének. És annak, ha rajta hagyja?

– Aurora – hajolt közelebb Natalie –, hol van Attila?

– Én... én nem tudom! Együtt voltunk, aztán... Nem emlékszem. Csak arra, hogy ez az izé egyre beljebb furakodik a fejembe. Utána meg a toronyfák alatt tértem magamhoz. Megint fáj!

Kibontakozott Reiko öleléséből, és tekintete segítségkérően ide-oda villant. Aztán a szeme fennakadt, és eszméletlenül Jurij karjába omlott.

– Hívjatok egy orvost! – üvöltötte kétségbeesetten Jurij, lánya madártestét magához szorítva.

2. AZ ILLATOK EREJE

„Az illatnak meggyőző ereje van, erősebb a szavaknál, pillantásoknál, érzelmeknél és akaratnál. Az illat meggyőző erejét nem is lehet elhárítani, mert az illat lélegzetünkkel együtt kerül a tüdőnkbe, betölt, elborít, és nincs ellenszere.”

(Patrick Süskind: A parfüm)

ATTILA

Sistergett a levegő. Ecet- és kámforszag irritálta az orrát.

[szinkronitás kapcsol kapcsol kapcsol] – hallotta a suttogást. A szavak erőszakosan kúsztak be az elméjébe, [izgatott izgatott közelítő kémia]

Kinyitotta a szemét. Koromsötét vette körül, és valami motozott a bal halántékánál. Odakapott, és a bal füle mögött ficánkoló kitüremkedést tapintott, de abban a pillanatban korbácsütésként csapott le rá a fájdalom.

Mintha tűket döfködtek volna gyors egymásutánban a fejébe. Izmai görcsbe rándultak, sikoltozva dobálta magát, végül összekuporodott és könnyes szemmel meredt maga elé. A fülére simuló valami elégedett szörcsögést hallatott.

Mi ez?! Mi ez itt a fején?!

A félujjnyi, lapos test úgy tapadt a bőréhez, mint egy pióca, és úgy érezte, egyre beljebb fészkeli magát a fejébe. A koponyájában kaparászott. A halántéka lángolt, viszketett, és nagy volt a kísértés, hogy újra odanyúljon.

Nem! Nem akarta újra a fájdalmat! Többet nem fog hozzáérni! Nem szabad! Nincs is ott semmi. Nincs.

Szédelegve felült, és igyekezett elterelni figyelmét a ficánkoló motoszkálásról. Nincs ott semmi.

Megtapogatta a homorú padlót, ujjai tükörsima, langymeleg felületen siklottak végig. A messzeségben megpillantott egy egyre növekvő, világos fénykorongot. A sötétség lassan félhomállyá szelídült, és végre megvilágította a környezetét: egy tükörgömbben kuporgott, ami egy nyílegyenes alagútban repült.

Rövidesen elérte a fénykort, az alagút átlátszó, hártyás csővé változott. Falában kékes hajszálerek futottak, közöttük légbuborékok pezsegtek, mint a szénsav az ásványvízben.

A csőjárat egy gigantikus csarnokot szelt keresztül, közel a mennyezethez. Odalent mintha tucatnyi belső szerv függött volna vaskos csövekkel kapcsolódva egymáshoz: zúzmarával körülölelt bíbor mirigyek és csövecskék hálózata, lüktető, fehér gubók, spirális alakú, bélszerű tekervények, amelyekről áttetsző jégcsapok lógtak alá tűhegyes, kusza fogsorként.

A szervekbe szabályos elrendezésű, gőzölgő dudorok, parányi kijelzők, ezüstös huzalkötegek, az élő anyaggal szimbiózist alkotó ismeretlen gépezetek olvadtak. Emlékezett, hogy Aurival felmásztak a toronyfára, aztán megjelent mögöttük egy tükörgömb. Ami megnyílt előtte. Emlékezett az üres belsejére, a belső felületén futó apró, színes jelekre... De mi történt utána?

Vajon a lányt is behozták ide? Emlékezett rá, ahogy a gömb feléje indult. Biztos őt is elkapták.

De mit akarnak tőle? És mi ez a valami a fejében?

Mit akarnak?!

[érez érez lassú kapcsol érez]

Hunyorogni kezdett, a homlokáról alácsorgó izzadság csípte a szemét. Szédült, a csarnok imbolygott körülötte, mintha épp most szállt volna le egy körhintáról.

A hangok tovább suttogtak.

[közeledik közeledik közeledik]

[érez lassú félelem félelem fél érez fél félelem^A csökkent elterelő eloszlás]

Elég!

Lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Bent tart, lassan kifúj. Újra.

Csak nyugodtan. Nagy levegő, lassan kifúj. Újra. Kifúj.

Újra. Lassan.

A szédülés alábbhagyott, és tisztulni kezdett körülötte a világ is.

Egyszerre csak kitágult a tér, és egy ovális terembe jutott. A termet leheletvékony, sárgás ködfátyol vonta körül, a távoli falak részletei elvesztek a sűrű gomolyag takarásában.

Orrát intenzív szagok tucatja csapta meg. Édeskés és csípős illatok keveredtek kellemetlen bűzökkel. Kén és levendula, émelyítő dögszag, bódító benzinillat, áporodott szájszag és még sok más, amit sosem érzett.

A feje felett kisebb-nagyobb gömbök lebegtek, akár a szappanbuborékok. A legközelebbi focilabda méretű volt, egy kis állat szaladgált benne körbe-körbe: patkánynak tűnt. Feljebb nehézkesebben mozgó, nagyobb gömbök sodródtak, az egyikben mintha halak úszkáltak volna, de innen lentről nem tudta pontosan megállapítani. Egy másikban színes tollú madarak verdesve próbáltak szabadulni. Nem tudta, milyen fajúak.

És a terem túlsó végében meglátta őket. Öten terpeszkedtek ott gombafej alakú ülőalkalmatosságokon, és a gömbje egyre közelebb vitte hozzájuk.

Hidegrázás tört rá, gyomra görcsbe rándult, zihálva kapkodta a levegőt.

Mit akarnak tőle?!

A legnagyobb gombán ülő lény széttárta szárnyát, felemelkedett, és oda-siklott elé. Attila a gömb túlsó végébe hátrált. Ostoros csápok tapadtak félelmetes óriáskarokként a gömbje külső felületére, alsó részükön tucatnyi, apró szívókorong lüktetett, a burkolatot a csápok végéből kinövő ujjnyúlványok kapirgálták.

– Mit akartok?! – sikoltotta Attila. A torka összeszorult, hörögve kapkodta a levegőt.

Mézillat borította be az érzékeit, amit aztán tömjén, narancs és nyugalom keveréke nyomott el. Végül egy különös, élénk illat következett, amilyet még sohasem érzett, és ettől úgy érezte magát, mintha álomból riadt volna fel.

Nem fognak bántani, gondolta, bár maga sem tudta pontosan, miért hiszi ezt.

A gömbje felett, nyúlós selyemfonalakon öt parányi csepp függött, belsejüket borostyánszínű zselé töltötte ki, amibe apró rovarok ágyazódtak: hangyák, legyek, szúnyogok, egy hernyó és egy kékes kitinpáncélú bogár.

Az előtte álló lény csigaházhoz hasonló, tükröződő sisakot viselt. Négy csápja ujjakra emlékeztető nyúlványocskákban végződött, bőre sima volt és fakó rózsaszín, akár egy kisbabáé, fekete pettyekkel tarkított csápjain színes gyűrűket viselt. Bőrszárnyai köpenyként borultak a hátára.

A lény sisakja szelvényekre bomlott, és felcsúszott sötét foltokkal pettyezett feje tetejére. Attila két pár, lencse nélküli, kagyló formájú látószervbe bámult. A lény alkarnyi hosszú ormánya kíváncsian feléje fordult, kétoldalt salátalevélre emlékeztető, fülszerű bőrlebernyegek fityegtek.

És nem volt szája.

Elefántfej. Ez volt Attila első gondolata, ahogy végigmérte. Az arcába szagok és illatok újabb, nyugtalanító keveréke csapott. Mintha a lény ormányából jött volna és szivárgott át a gömb falán. Újra meghallotta a suttogásokat:

[ért ért?^˄ ért? XX kapcsol szinkronitás? közelít kémia? ^˄ **** közelít kémia?]

– Tessék? – hökkent meg. Önkéntelenül magyar szó csusszant ki a száján, pedig amióta elragadták, csak angolul beszélt.

Az elefántfej az ormányából újabb szagokat fújt rá. Vanília és jázmin, fenyőgyantával keveredő kíváncsiság és frissen vágott fű szagát érezte, valamint megannyi, különös és borzongatóan idegen illatot.

[zaj nem kapcsol  gondol felnyit gondol lassú ^˄ zaj szőttes leleménye meglepetésből ered ^˄ kapcsol illatszőttes **** alakít egyszerűsített kémia ^˄ másik nemű hasznos szövetek esszenciája is te is a ^˄ nem fél lassú nem nem]

Auri? Őt is elfogták? Orra viszketett, a szagok pillanatok alatt váltakoztak, irritálótól a bódítón át az elviselhetetlen bűzig, csípték a szemét, marták a torkát és beitták magukat az agyába.

– Mit... akarnak tőlünk? – kérdezte. – Miért vagyunk itt?

Halántéknyúlványa megrándult, ahogy befogadta a válaszul érkező, alaktalan masszaként hömpölygő szagcsomagot. Néhány elemét el tudta különíteni, például az égett gumira, borsra, fahéjra és ammóniára, dohos könyvre emlékeztető szagokat, de a többi, jóval finomabb aromát most érezte életében először.

[bizalom bizalom^˄ kapcsol kémia közelít zaj ^˄ keresztez közel ^˄ fiatal a lassúságban könnyebb befogad ****^A illatcsere kapcsol sok te te ^˄ közelít közelít kémia?]

Önkéntelenül bólintott.

[közelítkémia?]– ismétlődött a kérdés türelmetlen illatok formájában, és Attila rájött, hogy az elefántfej nem ismeri a fejbólintást.

– Közelít – mondta gyorsan. Aztán még valami eszébe jutott: – Mi a neved?

Az elefántfej rálehelt az ormányával, aminek azonban nem érkezett fordítása, ellenben mintha mentalevél tömény illatát érezte volna.

Nem neve volt, hanem illata.

– Menta? – Gömbje meglódult, és nagy sebességgel elindult visszafelé. Az elefántfejek eltűntek, és újra egy hártyafalú járatban siklott. – Menta.

[közelít kémia?közelít?]– hallotta még egy kóbor szag visszhangját a fejében.

Az emberek csarnokának tetején bukkant elő, és azonnal ereszkedni kezdett. A halántékára tapadó nyúlvány abbahagyta a ficánkolást, de Attila ettől még nem merte újra megtapogatni.

Érzékei tisztulni kezdtek, de még kába volt a szagoktól. Visszagondolt az iménti beszélgetésre, és nem értette, honnan vette a bátorságot, hogy ilyen egyszerűen és félelem nélkül válaszolgasson az elefántfejű idegennek.

A buborékokra gondolt, amikben a földi állatokat tárolták. Nem tudta, hány ilyen gömbjük lehetett, még az is lehet, hogy az összes fajból hoztak magukkal példányokat.

Egy méterre a talajtól a gömbje halk pukkanással elenyészett, és Attila a földre huppant. Tucatnyi ember állta körbe, mindenki a halántéknyúlványát bámulta, Attila legszívesebben láthatatlanná vált volna.

– Jól vagy, fiam? – kérdezte egy idősebb kínai férfi angolul, de nem jött közelebb. Attila csak bólintani tudott.

– Mami, mi az ott rajta? – nyafogta egy csapzott hajú, pöttöm kislány az anyja lába mögé bújva.

Egy nő éles hangon, spanyolul kiabált valamit, közben rá mutogatott.

– Ne menjenek közelebb hozzá! – intette óva a többieket egy kantáros nadrágot és kockás inget viselő, kopaszodó, ötvenes férfi. – Lehet, hogy fertőző!

A szó visszhangként lüktetett a fülében. Fertőző.

Attila tétován megindult egy aggodalmas arcú, középkorú nő felé, akit látásból már ismert, de az rémülten hátrálni kezdett, és gyorsan keresztet vetett.

– Ne gyere közelebb!

– Nincs semmi bajom! – mondta remegő hangon. Végignézett a többieken.

– Hallják? Nincs semmi bajom! Láttam őket! Szagokkal kommunikálnak!

– Attila! – bömbölte valaki a háta mögül. Jurij Vitkov csörtetett feléje elborult tekintettel. Mögötte, méterekkel lemaradva Natalie rohant, és próbálta utolérni. Az összeverődött sereglet kapuként nyílt meg előttük. – Te nyavalyás! Mit műveltél Aurorával?

– Én? – suttogta értetlenül, és önkéntelenül hátrálni kezdett az orosz elől.

– Semmit! Mi... mi történt?

– Eszméletlen, amióta visszajött! – ragadta meg a karját durván Vitkov.

– Ne érjen hozzá! – kiáltotta valaki, de Jurij nem törődött a figyelmeztetéssel, megszorította Attila karját.

– Ne bántsd! – kiáltott rá Natalie, amikor odaért hozzájuk. – Ugye te sem gondolod komolyan, hogy ő tehet arról, ami Aurival történt?

– Ő vette rá, hogy másszanak fel! – nézett a nőre szemrehányóan Vitkov. – Auri... – Elcsuklott a hangja.

– Engedd el! – kérte Natalie, miközben nyugtatóan Jurij alkarját simogatta.

– Ne őt hibáztasd! Nézd a halántékát!

Lassan lefejtette a férfi ujjait Attila karjáról.

– Nem érdekel. – Jurij Vitkov azért odapillantott, és elfintorodott. Vajon mit láthatott? Jó lett volna egy tükör. – Neki miért nincs semmi baja?!

– Én... – nyitotta szóra a száját Attila.

– Jobb, ha hallgatsz! – dörrent rá Jurij Vitkov. – És imádkozz, hogy Aurora magához térjen!

Natalie kitárta a karját, Attila odabújt hozzá, aztán hagyta, hogy a nő szemügyre vegye a halántékára tapadó valamit.

JURIJ

Aurora eszméletlenül feküdt a Bentley-jük melletti, kopott matracon, amit egy arab férfitől kaptak kölcsön. A csokoládébőrű, szikár dr. Sanghavi a pulzusát ellenőrizte, aztán sztetoszkópjával meghallgatta a mellkasát.

Jurij Reiko mellett állt, és kiszáradt torokkal figyelte lányuk sápadt és merev arcát. És azt a piócanyúlványt a halántékánál. A Bentley-t többtucatnyian vették körül, Jurij először dühösen elzavarta bámészkodókat, de folyamatosan újabbak érkeztek. Mindenki a csápos kislányt akarta látni.

Az indiai orvos éppen Aurora nyirokmirigyeit tapogatta.

Ugyan, mit tudna megállapítani!, gondolta Jurij. Csak egy orvosi táskája volt néhány doboz gyógyszerrel. Eszébe jutott a Natalie-val folytatott beszélgetésük: Tudod, hány orvos van közöttünk” Kettő! Csak most értette meg, mit is jelent ez valójában.

– Miért nem tér magához? – kérdezte az orvost. Sanghavi felhúzta Aurora pólóját, és megtapogatta a hasát.

– Látszólag nincs semmi baja – mondta feléjük fordulva. – A pulzusa, testhőmérséklete normális, szervi sérülése, már amennyire ezt így meg tudtam állapítani, nincs. Viszont a... piócából hajszálvékony fonalak hatolnak be a kislány bőre alá. Ez a valami okozhatja az öntudatlanságot.

– És ha megpróbálná levágni róla? – kérdezte Jurij.

– Az veszélyes lehet – rázta a fejét Sanghavi. – Nem tudjuk, mi ez. Én egyelőre nem piszkálnám.

– Istenem! – suttogta Reiko, és megszorította Jurij kezét. A hátuk mögött néhányan pusmogni kezdtek.

– Na de Attilának nincs semmi baja! – vetette ellen Jurij, miközben elhúzta a kezét Reikótól.

– És ez reménykeltő Aurora számára is. Kujbisev doktornő már megvizsgálta a fiút, és ezt én is meg fogom tenni hamarosan, de értsék meg, a lehetőségeink korlátozottak. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de nem tudjuk, hogy ez az izé mit művel a fejében, a testében. Sajnálom.

– Fertőzőek? – kérdezte valaki a hátuk mögül. Jurij megperdült, a kérdezőt kereste, de csak ijedt és gyanakvó tekinteteket látott. Az arcukba akarta kiáltani, hogy Auri meg fog gyógyulni, de úgysem ért volna el vele semmit.

– Valószínűleg nem – mondta hangosan Sanghavi. Visszaterítette Aurorára a pokrócot, és felállt.

– A másik szabadon mászkál – jegyezte meg valaki.

– Nem kell félni tőlük! – nyomatékosította az orvos, de Jurij nem hitte, hogy ez bárkit is megnyugtatna. Leguggolt Aurora mellé, megsimogatta lángoló arcát, és megigazította rajta a pokrócot. A halántékára tapadó piócanyúlvány meg-megrezdült.

Megőrjítette a tehetetlenség. A kocsijuk körül tébláboló névtelen arcok is idegesítették. Mintha cirkuszi látványosságra gyűltek volna: volt, aki szörnyülködött, mások érdeklődve várták a drámát. Legtöbbjük azonban csak réveteg tekintettel bámulta Aurorát. Hölgyeim és uraim, íme a csápos fejű szörnyeteg kislány! Csak tessék jöjjenek közelebb bátran!

Nyugtalan hangok harsantak a hátuk mögül.

– Odanézzetek!

– Jönnek! – kiabálta valaki hisztérikusan. – Jönnek! Végünk van!

Többen a magasba mutattak, Jurij is felpillantott.

A toronyfák felől három tükörgömb ereszkedett alá, felületükön megtört a falakból szivárgó belső világítás fakó fénye.

– Vigyázz Aurira! – kérte Jurij Reikót, és sietve a csarnok közepe irányába indult, ahová láthatóan a gömbök is tartottak.

Néhányan térdre hullottak, és imádkozni kezdtek, mások hisztérikusan sikoltoztak, de a legtöbben szintén a csarnok felé tartottak, látni akarták az idegeneket. Ez is egy újabb cirkuszi látványosság.

Egy Greyhound busz közelében észrevette Natalie-t, a fogpiszkálót rágcsáló Snydert és Attilát. A fiú volt Jurij egyetlen reménysugara, ha neki semmi baja, akkor Picurnak is rendbe kell jönnie. Rendbe fog jönni!

A gömbök négy méter magasan megállapodtak, a levegőben sajtszag terjengett, és őrölt kávéillattal keveredett össze.

Sziszegő hang hallatszott, mintha a gömbök kilélegeztek volna. Tükröződésük megszűnt, és láthatóvá vált a belsejük. Többen felhördültek, néhányan újra sikítani kezdtek.

A gömbök belsejében testes, ormányos élőlények trónoltak, hosszú nyúlványaik ide-oda tapogatóztak, mint polipkarok az üvegfalon. Az egyik sárgás bőrű ormányos feje tetején szőrcsomó, talán haj nőtt, amit egy gyűrűvel tincsbe fogott, a másik kettőnek az emberénél valamivel élénkebb árnyalatú, rózsaszín bőrén vörös pigmentfoltok sorjáztak. Arcukat és testük nagy részét csigaház formájú sisakok fedték. Végtagcsápjaikon mindannyian különböző színű karikákat viseltek.

Jurij olajszagot érzett, aztán mintha enyhe parfümillat csapta volna meg az orrát. A levegő enyhén vibrált körülöttük, a karján égnek meredtek a szőrszálak.

– Az elefántfejek azt mondják, nem kell félnünk – mondta Attila Natalie-nak.

– Érzik, szagolják a félelmünket. Vagyis... valami ilyesmi.

Néhány szárit viselő indiai nő a közelben imádkozni kezdett.

– Ganésa! – kiabálták. – Ganésa!

Jurijnak felrémlett egy négykezű, elefántfejű hindu istenség. Amikor Indiában járt, számtalan helyen látta a szobrát. Igen, azt hívták Ganésának, az idegen teremtmények leginkább az elefántfejük és ormányuk miatt emlékeztettek rá. Legalábbis egy indiai szerint.

– Hívjátok ide Filippo Vallelungát! – kiáltotta Natalie, és többen helyeslően bólogatni kezdtek.

Attila meredten bámulta az egyik sisakos elefántfejet, majd bólintott. Jurijt ettől kirázta a hideg. Érti, amit szaglanak? A halántékára tapadó pióca miatt lehet képes erre.

Néhány kő repült a gömbök felé, de lepattantak a felületükről.

Az ostobák!, villant át Jurij agyán. Nem túl jó ötlet ingerelni az idegeneket, amikor tőlük függ az életük.

– Rohadékok! – visította egy középkorú nő magából kikelve, és egy göcsörtös bottal hadonászott az elefántfejek felé, amíg a közelében állók le nem fogták. A nő zokogásban tört ki, végül összeroskadt. Két férfi felnyalábolta, és kivitték az egyre gyűlő tömegből.

– Ganésa! – sikoltotta valaki a tömegből, valószínűleg megint egy hindu.

– Vigyetek minket haza! – ordította egy férfi valahonnan a tömegből. – Haza!

– Elég! – bömbölte egy erőteljes hang a kocsisorok között. – Ne hergeljétek őket, ne csináljatok ostobaságot!

A szakállas, pocakos Filippo Vallelunga előtt megnyílt a tömeg, a nagydarab férfi egy faragott botra támaszkodva nehézkes járással odacammogott hozzájuk, közben táskás szemével a felettük lebegő idegen lényeket fürkészte.

– O Menta – fordult Vallelungához a kölyök.

– Menta? – kérdezte Vallelunga. Őszülő szakálla majdhogynem az egész arcát eltakarta.

– Én neveztem el így. Olyan szaga van, mint egy mentalevélnek. Nagyon kuszán beszélnek... szaglanak. Ez az izé... – Attila a halántékára bökött –, azt hiszem, le tudja fordítani. Legalábbis részben. Alig lehet megérteni, mit mondanak.

Az egyik rózsaszín bőrű lény gömbje lejjebb ereszkedett. Az emberek sugdolózva húzódtak hátra, csak Attila, Natalie, Vallelunga és Snyder maradt középen.

– Üdvözöld őket, fiú! – kérte Vallelunga. Attila tétován felnézett a felettük lebegő három elefántfejre. Vallelunga megvakarta kopasz feje búbját. – Kérdezd meg tőlük, hogy...

– Ganésa! – kiáltotta újra egy hisztérikus női hang nem messze Jurijtól, majd többen újra kántálni kezdtek valami mantrát.

Már csak az kéne, hogy valamilyen ostoba vallási kultusz alakuljon ki az idegenek felé, gondolta Jurij.

Csípős szag terjengett körülöttük, ami a torkát kaparta. Néhány kutya panaszosan vonyított a közelben. Vajon ők, az embernél milliószor kifinomultabb szaglásukkal mi mindent érezhettek?

– Mondd meg nekik, hogy tudni akarjuk, miért vagyunk itt, és mikor visznek haza bennünket! – mondta Natalie Attilának.

Attila az elefántfejekre nézett. Jurij pörkölt mogyoró illatát érezte, majd disznózsírra emlékeztető szagot és ezek árnyalatait. A következő pillanatban viszont hányingere támadt attól az erjedt bűztől, ami elnyomta az eddigieket.

– Azt mondják, ha megérkezünk, eszközöket fognak adni, amik könnyebbé teszik az életünket – fordította Attila.

– Elengedték a fülük mellett a kérdést – jegyezte meg csalódottan Natalie.

– Megérkezünk? – szűkült résnyire Vallelunga szeme. – Hova?

Jurijt édeskés fuvallatok lengték körül, tavaszi virágzásé, teafűé, eső utáni földé, amelyek mind az otthonra emlékeztették.

Mostantól minden rendben lesz, gondolta megnyugodva. Napok óta először önfeledten boldognak érezte magát, izmai ellazultak, és a szája végül önfeledt mosolyra húzódott. A körülötte állók is mosolyogtak, az elmúlt hetek feszültsége mintha egy csapásra feloldódott volna. Izgatott sugdolózás áramlott mindenfelől.

– Nyugalom! – bődült fel Vallelunga. – Nyugalom! Nem lesz semmi baj!

– Kérdezd meg újra, hová megyünk – mondta Natalie.

Attila hangosat tüsszentett.

– A homályba... – felelte aztán. – Nem tudom, ez mit jelent.

– Kérdezd meg! – kérte Natalie. – Gyerünk!

A fiú néhány másodpercig az elefántfejeket bámulta, közben az eddigi illatokat enyhe dögszag nyomta el.

– Ezt... ezt nem értem. Nem áll össze semmi értelmes belőle. Izgatottságot érzek felőlük. Nagyon erős izgatottságot.

– Kérdezd meg, hogy mikor engednek bennünket haza? – mondta Natalie.

Attila meredten figyelt, aztán megrázta a fejét.

– Nem válaszoltak. Véget ért a beszélgetés.

A gömbök emelkedni kezdtek, az aljukból sziszegő levegőörvény csapott ki. Jurij feje kitisztult, és az önfeledt boldogság elpárolgott. Körülötte sokan azonban továbbra is áhítattal nézték a gömböket.

Ez valami trükk, értette meg. Manipulálnak, elhomályosítják a gondolatainkat.

– És mi lesz a lányommal?! – kiáltotta a Menta nevű elefántfejű aranygömbje felé. A keze ökölbe szorult. – Mit tettetek vele?!

A gömb egy pillanatra megtorpant, aztán folytatta az emelkedést a társai után. Csak néhány kellemetlen, csípős szagfoszlány maradt utánuk.

– Azt mondta, nem lesz semmi baja – tolmácsolta Attila.

Jurij újra megérezte az édeskés illatkeveréket, amitől az izmai ismét el-ernyedtek. Megkönnyebbülten biccentett Attilának, és valóban elhitte, hogy így fog történni.

Egy órával később az egyik hártyaablak előtt ült, és az őket körülvevő mozdulatlan sötétségbe révedt. Aurora még mindig nem tért magához, pedig az elefántfejek, vagy ahogy egyre többen nevezték őket, a ganésák megígérték.

Megígérték... Mintha ez bármit jelentene. Egy órán át gubbasztott a kislánya mellett, de végül nem bírta tovább. Nem bírta a tehetetlenséget.

Miért nem tér már magához? Lehet, hogy a ganésák mégis hazudtak. Vagy Attila hazudott. Egyáltalán miért nem mondják meg, mit akarnak?

Az arany Rolexére pillantott, de aztán arra gondolt, hogy el kellene végre felejtenie az órájára tekintgetést, ahogy a még mindig a zsebében hordott mobilja gyakori kényszeres nyomkodását is. Lassan úgyis lemerül, néha-néha mégis elővette, bekapcsolta és gépiesen lapozgatta a menüket. Azt sem értette, hogy az energiatakarékos módot miért állította be. Teljesen mindegy, hogy mikor merül le végre. Mégsem akarta, hogy lemerüljön.

Nem messze tőle egy hajlott hátú, idős férfi görnyedt az ablakhártyákhoz húzott antik íróasztal mögött, és akkurátusán kanyarította a betűket egy paksaméta lapjaira. Akárhányszor a csarnoknak ezen részében járt, az öreg mindig ugyanitt ült, és csak írt, mint egy megszállott. Talán leveleket körmöl a családjának. Ezen sem lepődött volna meg. Sok bolonddal találkozott már itt.

Főtt tojás illata érintette meg az orrát. Egy ösztövér nő ücsörgött húsz méterrel arrébb, két egymásnak döntött palából épített kuckója előtt, és egy edényben kis tűzön vizet forralt. Mellette két tyúk kapirgálta a talajt, lábukon zsineg, ami egy talajba szúrt karóra volt tekerve. Csoda, hogy valaki még nem lopta el és tűzte nyársra őket.

Jurij szinte érezte a szájában a tojás ízét.

– Jurij... – Reiko lépett mellé, és a vállára tette a kezét. Nem is hallotta a lépteit.

– Auri? – nézett fel a nőre, de félt a választól.

– Magához tért. Minden rendben. Evett egy kicsit, és most alszik. Mrs. Grossmann vigyáz rá.

– Hála istennek! – szakadt ki Jurijból. Auri jól van! Erezte, ahogy az elmúlt órákban felhalmozódott feszültség elillan a tagjaiból. – Megnézem.

– Hagyd most inkább kicsit pihenni...

Reiko letelepedett mellé, és Jurij vállára hajtotta fejét. Jurij megérezte az illatát, azt az illatot, amiért annyi éven át bármire képes volt. Feszengeni kezdett, szabadulni akart az illattól, de az mintha megbéklyózta volna az akaratát, húzta egyre közelebb. Reiko keze Jurij combjára siklott, érintése ismerős vágyakat csalt elő valahonnan mélyről.

– Mit akarsz tőlem? – Hangja erőtlenül csengett, nem ilyen hangsúllyal akarta feltenni a kérdést.

– Semmit. – Reiko megremegett. – Békességet. Biztonságot... Szeretetet. Legalább most...

– Szeretetet? – ismételte hűvösen Jurij. A szó megtörte a varázst. – Tőlem?

Jurij felállt, és otthagyta a feleségét. Látni akarta Aurorát.

ATTILA

Aurival kedvenc rejtekhelyükön ücsörögtek, úgy tíz méter magasan az egyik, földi törmelékből és kacatokból felhalmozott kupac tetején, és a lány egy rozsdás ollóval az utolsó simításokat végezte Attila frizuráján.

– Egész jó lett – nézegette az eredményt, de lehet, hogy éppen magyarázkodni próbált. Attila előrehajolt, megborzolta a haját, és kiseperte belőle a kósza hajszálakat. – Újra emberi formád lett.

– Kösz – mondta Attila. Belemászott egy gumiabroncsba, és lelógatta a lábát. Auri a mellette lévő másik abroncsba fészkelte magát, ölbe vette a Louis Vuitton táskáját, és kotorászni kezdett benne, majd előhúzott egy hajkefét, és felnőttes arckifejezéssel fésülni kezdte hollófekete haját. Huba a kupac tövében hevert, és egy ágat rágcsált, közben időnként felemelte a fejét, és ellenőrizte, hogy ott vannak-e még.

– Nyihh, ez iszonyú tud lenni időnként! – fintorgott Aurora, és mutatóujjával megnyomkodta a halántékpiócáját. – És nézd már, milyen bénán nézek ki tőle.

– Kerülhetett volna sokkal rosszabb helyre is. Mondjuk az arcod közepére.

– Hülye. Úgy éget, mintha ki akarná szívni az agyamat.

– A midet? – vigyorgott Attila.

– Haha, nagyon vicces.

– Ne aggódj, szerintem nemsokára neked is elmúlik.

– Simán lehet, hogy az agyunkat eszi.

– Ugyan! Eddig még nem változtunk zöldséggé.

– Ezt most biztatásnak szántad? Szuper. Ez az izé ott motoszkál bennem. Ne mondd, hogy' te nem érzed, hogy... csinál valamit.

Attila nem felelt. Amióta a ganésák meglékelték a fejét ezzel a piócával, nyugtalanító gondolatok nyomasztották, és időnként kellemetlen, sajgó lüktetés járta át a tagjait. Aurinak igaza volt, valami történt a testében, de nem tudta megfogalmazni, hogy micsoda.

A ganésák azóta nem jelentkeztek, és Attila ennek titokban örült, zavarta a rá irányuló túlzott figyelem. Ígyis mindenki a piócáját bámulta, néhányan ráadásul gyűlölködő megjegyzéseket tettek rá, mintha valami torzszülött lenne.

Az emberek érezhetően kerülték őket, és csak kevesen akadtak, akik képesek voltak természetesen viselkedni a közelükben, ez pedig egyfajta véd- és dacszövetséget hozott létre közte és Auri között.

– Nézd, hogy megy! – mutatott le Auri egy kacska járású, copfos lányra, akit egy idős, ősz hajú nő kísért karon fogva. A kupacok között turkálva keresgéltek használható holmikat. – És mekkora feje van!

A dundi lány feje valóban aránytalanul nagynak tűnt, a homloka természetellenesen előrenyúlt.

– Járt egy hasonló, beteg fiú az iskolánkba – mondta tűnődve Attila. Gáspárt fura szájtartása és beszéde miatt eleinte csúfolták, kényszeres cselekedetei, például az állandó fejvakarása, vagy ahogy gyakorta gépiesen ismételni kezdte, amit a tanár az órán mondott, lehetetlenné tették a beilleszkedését. A szülei nem sokkal később átvitték egy speciális iskolába. – Autista volt. Talán az a lány is az.

Auri megvakarta az orrát, majd lefelé mutatott, az egyik hártyaablak felé:

– És azt a fehér szakállas bácsit látod?

– Mr. Antóniót? – íróasztal állt egy kopott rongyszőnyegen, egy idős, szikár férfi ült előtte hajlott háttal, és egy tollal az előtte fekvő papírlapra írt. Ölében megégett, szamárfüles könyv pihent, abból másolta ki a mondatokat.

– Ismered?

– Én nem, csak Natalie. Ö ismeri. António Pereira a neve. Azt hiszem, portugál.

Attila emlékezett rá, ahogy a bácsi néhány hete reszkető lábbal, méterről méterre tolta az asztalt az ablakhártyákhoz. Senki nem segített neki. Még ő sem.

– Portugál – ismételte Auri. – És tudod, mit ír?

– Natalie azt mondta, a kedvenc könyvét próbálja újraírni. A nyomorultakat Victor Hugótól. Állítólag van egy félig megégett példánya, azt fordítja le angolra, a hiányzó részeket pedig megpróbálja a saját szavaival kipótolni.

– De minek?

– Nem tudom. Natalie azt mondta, jó könyv.

– Miért beszélsz folyton Natalie-ról? – kérdezte fintorogva Auri.

Attila érezte, hogy lángolni kezd az arca.

– Dehogy beszélek róla folyton.

– Szerelmes vagy belé?

– Nem!

– De az vagy! Ne is tagadd! Tisztára elvörösödtél.

– Fogd be a szád! – kiáltotta Attila. A kislány megszeppenve húzta össze magát.

Hogy jut eszébe ilyen hülyeség? Hiszen Natalie az anyja lehetne!

– És miről szól A nyomorultak? – kérdezte halkan Auri Mr. Antóniót nézve, közben sötét tincseit csavargatta az ujjai körül.

– Nem tudom – felelte ingerülten Attila. Még hogy szerelmes Natalie-ba!

– Nem olvastam.

– Most haragszol?

Attila felsóhajtott. Nem haragudott, inkább csak kellemetlenül érezte magát. Csakugyan mindig Natalie-ról beszélne? Hülyeség. És különben is, akkor mi van? Ehhez senkinek semmi köze. Aurinak meg pláne, hisz ő csak egy kisgyerek.

– Nem haragszom.

– Biztos? – kérdezte a lány reménykedő kutyatekintettel.

– Igen, biztos.

– Akkor jó. – Kicsit hallgattak, Auri az íróasztalnál ülő öreg bácsit figyelte, majd kicsusszant az abroncsból, és elkezdett lefelé mászni.

– Gyere!

Huba a kupac oldalához futott, és ahogy Attila is elindult lefelé, elégedetten vakkantott néhányat, majd lepisilt egy feldöntve heverő, ajtó nélküli hűtőszekrényt.

Amint leértek, Auri Mr. António felé indult. Attila bizonytalanul követte, Huba, szájában az ágdarabjával, mellettük kocogott.

– Helló, António bácsi! – köszönt a kislány cérnavékony hangon, amikor odaértek. Az öreg zavartan kikukucskált a szemüvege fölött. Arcbőre mint a pergamen, fehér szakálla szinte teljesen eltakarta a száját. Tekintete megakadt Auri piócáján, majd észrevette Attiláét is.

– A, szóval ti vagytok azok... – Ráncoktól ölelt szeme résnyire szűkült.

– Mi vagyunk – felelte Attila, és felkészült rá, hogy az öreg mindjárt elzavarja őket.

– Gyertek közelebb, ne féljetek! – mosolyodon: el Mr. António. és hosszú körmű ujjai közt úgy pörgette a tollat, mint egy bűvész. Egyáltalán nem iszonyodott tőlük, és ettől Attila számára azonnal szimpatikussá vált, még a ruhájából áradó vizeletszag ellenére is.

– Mit tetszik írni? – Auri megpróbált belelesni a legfelső lapba. – Tényleg. .. A nyomorultakat?

– Igen – bólintotta az öreg. – Ismeritek? – Huba a farkát csóválva megszaglászta Mr. Antóniót, majd belenyalt a tenyerébe.

– Nem. Ha kész lesz, elolvashatom? – Auri újra a papírlapok felé sandított.

– Már hogyne olvashatnád el, kicsi pacsirta! Hiszen azért írom. Hátha lesz, aki el fogja olvasni. Talán megéljük, hogy befejezzem.

Auri ágaskodva ellesett Mr. António válla mellett, és a teleírt papírköteg legfelső lapját vizslatta.

– Cosette – betűzte – kimászott az asztal alatti kuckóból, Thénardier-né rákezdte: Kutyaházi kisasszony, itasd mega lovat!– Auri felnézett, és mandulavágású szemét az ősz szakállú bácsira emelte. – Ki az a Cosette?

Mr. António szája szegletében fáradt mosoly jelent meg.

– A regény egyik főszereplője. Egy kislány, itt még alig nyolcéves. Árván nő fel a gonosz Thénardier házaspárnál cselédként sínylődve, miután csecsemőkorában az édesanyja kényszerből rájuk bízta a nevelését. Az anya azután megpróbált megfelelő anyagi körülményeket teremteni, hogy tovább tudja nevelni Cosette-et. De egyre lejjebb csúszott, majd végül meghalt... Nincs szörnyűbb egy árván maradt kisgyereknél. A te szüleid is...? – Elakadt a hangja.

– Nem, az ő szülei itt vannak – felelte Aurora helyett Attila –, együtt utazott velük, amikor...

– Szerencsés teremtés – jegyezte meg Mr. António, és megvakarta a szakállát.

– Hát te...?

– Én nem voltam szerencsés.

Tekintetük egy pillanatra összefonódott.

– Nekem két unokám maradt otthon – hunyta le a szemét az öregember, és mintha egy pillanatra alámerült volna az emlékeiben. – Marcos és Isabelle. Még egy fényképem sem maradt róluk. Gyönyörű két gyermek. Marcos négy-, Isa ötéves. Bár láthatnám még őket az életben!

Attila anyára, apára és Rékára gondolt. Együtt ültek a konyhaasztalnál, és sonkás melegszendvicset ettek, húga csacsogva válaszolt a szokásos, mi történt az iskolában kérdésekre, Attila csak egy-két kurta szót szólt, és lehajtott fejjel evett.

– Haza fogunk jutni, ne tessék aggódni! – jelentette ki elszántan.

– Hát persze, fiam – bólintotta Mr. António. – Igazad van. Haza fogunk. Talán már nem is olyan sokára.

Auri nem figyelt rájuk, fennhangon tovább olvasta a papírlapon sorakozó kusza sorokat:

– Csakhogy asszonyom, felelte Cosette halkan, nincs több víz. Thénardier-né sarkig tárta az utcai ajtót. Hát akkor lódulj vízért! Cosette lehorgasztotta a fejét, és előhozta az üres vödröt, amely ott volt a tűzhely mögött. Ez a vödör nagyobb volt, mint ő, és egy gyermek kényelmesen ülhetett volna benne.

– Ez csak egy gyenge kivonat lesz a történetből – szabadkozott Mr. António, és megmutatta nekik a bőrkötésű könyvet az ölében. Os Miseráveis, állt a borítón a címe. A könyv jobb oldalán félkör alakban megfeketedtek a lapok. – Errefelé találtam, de sajnos megégett. Talán valami barbár tüzet akart vele gyújtani. Megpróbálom pótolni a hiányzó szöveget, és az egészet átírom portugálról angolra. Azt többen értik. Nem vagyok én író, de legalább sok mindenre emlékszem a könyvből. Nem is tudom, hányszor olvastam már.

Attila nem igazán értette, miért teszi ezt. Mintha ez lenne az utolsó példány a regényből. Persze itt talán tényleg az, de akkor is. Úgy viselkedik, mintha sosem térhetnének többé haza.

Lehet, hogy tényleg azt hiszi? Csakhogy ez ostobaság. Natalie is megmondta. Haza fognak jutni.

– És mikor lesz kész? – kérdezte Auri.

– Ez egy nagyon hosszú történet. Jó pár hónapba beletelik, mire végzek, de akkor majd elolvashatod.

– Van elég papírja? – kérdezte Attila.

– Az van – lapogatta meg az íróasztal lezárt oldalszekrényét mosolyogva az öreg. – Hanem... a tollaim gyorsan fogynak.

– Majd mi keresünk tollat! – javasolta Auri.

– Aurora! – harsant fel egy dühödt kiáltás a távolból.

Attila összerezzent, ahogy mellette Auri is.

– Jön apa, mennünk kell! – hadarta gyorsan a kislány, majd Attilára pillantott. – Gyere! Fussunk!

– Sziasztok! – köszönt még utánuk Mr. António.

Attila nem is mert hátranézni, sietős léptekkel megpróbáltak eltűnni a kupacok és a hevenyészett vászonsátrak között. Úgy tettek, mintha nem hallották volna Jurij Vitkov kiáltását. Huba észrevette, hogy elindultak, és néhányat vakkantva utánuk rohant.

– Aurora, állj meg! – ordította Jurij Vitkov. – Auri!

A férfi hangja egyre fenyegetőbbé vált, és Attila rájött, hogy nincs értelme menekülni. Hová is bújhatnának?

Megállt, mire Auri is lefékezett, és értetlenül meredt rá.

– De apa... – suttogta.

– Nem lesz semmi baj! – kacsintott Attila, de ebben valójában ő sem hitt. Jurij a múltkori eset után nem sokkal gyakorlatilag megtiltotta, hogy Aurival találkozzon, így csak titokban tudtak együtt lógni. Most viszont lebuktak. Pedig nemrég még, a törmelékkupac tetejéről a csarnok közepén látták a férfit, ahogy Filippo Vallelungával beszélgetett. Hogy kerülhetett ide ilyen gyorsan?

– Jó napot, Jurij! – nyelt nagyot Attila, de a borostás férfi ügyet sem vetett a köszönésre, rögtön a lányához fordult.

– Mit mondtam neked? Nem lófrálhatsz Attilával!

– De miért?

– Mert bajba kever. – Megsimogatta a kislány fejét, aki azonban sértődötten elhúzódott.

– Te pedig gyere csak ide! – förmedt rá Attilára Jurij, aki vonakodva közelebb lépett, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Azt hitte, a férfi menten lekever neki egy pofont. – Most nagyon jól figyelj rám, mert többször nem fogom elmondani! Meg ne lássalak még egyszer Aurorával! Ha megint belerángatod valamibe, én...

– Nem rángatott bele semmibe! – tiltakozott Auri. – Én voltam, aki...

– Nem fog többé előfordulni – szakította félbe Attila, de nem mert a szemébe nézni. – De nem tilthat el tőle.

– Tényleg? – lépett közelebb Jurij. Huba vicsorogni kezdett, azonban Vitkov villámló tekintetével szembesülve inkább lesunyta fülét, és elhátrált. – Akkor elmondom egyszerűbben: ha még egyszer Aurora közelébe mész...

– Apa! – kiáltotta Auri, de a férfi ügyet sem vetett rá.

– Mi lesz akkor? – Attila maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy Vitkov szemébe nézzen.

– Ne akard megtudni! – mondta túlságosan is higgadtan a férfi. – Most pedig tűnj el innen!

Attila Aurira pillantott, aki ijedten pislogva figyelte őket, aztán a fiú kelletlenül hátat fordított nekik, és elsomfordált. Huba a farkát behúzva követte.

Natalie az ezüstszürke Volvo SUV-ja motorháztetőjén ült a szélvédőnek dőlve, háta mögött párna, és egy gyűrött magazint lapozgatott. Amint észrevette Attilát és Hubát, lerakta a magazint, és lehuppant a kocsiról. Attila nem merte volna zaklatni, ha a nő az utóbbi napokban nem vált volna sokkal kedvesebbé és közvetlenebbé vele. Talán a piócája miatt aggódott.

– Mi történt? – kérdezte Natalie, és tekintete önkéntelenül a halántékpiócájára siklott.

– Semmi – vont vállat Attila, és a Natalie-n feszülő okkersárga pólót, valamint a dereka köré tekert törülközőt figyelte. A nő blúza és szoknyája kiterítve a SUV tetején száradt, cipője a jobb első kerék mellett hevert.

– Ha nem akarod elmondani, majd máskor...

– Jurij elzavart Auri közeléből – mondta Attila. – Mintha én tehetnék erről!

– mutatott keserűen a halántékához nőtt piócára.

– Majd én beszélek vele, jó? Túlságosan félti a lányát, de ettől még nem tilthat el tőle.

– Úgysem tudod meggyőzni.

– Meglátjuk. – Huba kíváncsian bedugta az orrát a nő derekát és combjait fedő törülköző alá. – Hé te, tűnj innen! – csapott rá Natalie, mire a labrador vicsorogva felmordult.

– Huba! – kiáltott rá Attila. A kutya arrébb somfordált. – Tűnés! Ne szemtelenkedj!

Natalie megigazította a törölközőt, és Attila orrát édeskés parfümillat csapta meg.

– Maradt még egy kis parfümöm – vallotta be a nő, amikor észrevette, hogy Attila a levegőt szimatolja. – Nagy ritkán magamra fújok egy keveset, ettől úgy érzem magam, mintha otthon lennék. Régi emlékeket hoz elő. Tudom, hülyeség...

– Nem az – tiltakozott Attila, közben fél szemmel látta, hogy Huba kihasználva az alkalmat, elégedetten lepisili a Volvo jobb hátsó kerekét.

– Dehogynem. Előbb-utóbb úgyis elfogy. Figyelj csak... Szeretnék valami fontosat kérdezni. – Natalie egészen közel lépett, és a vállára tette a kezét. Attila szinte érezte a teste melegét. – Már hetek óta ismerjük egymást, igaz? Fontos vagy nekem, és kedvellek. Mit szólnál hozzá, ha... összefognánk?

Ideköltözhetsz, a kocsimban kényelmesebb és főleg biztonságosabb az alvás. Együtt könnyebb lenne. Olyanok lennénk, mint egy mini család.

A kérdés váratlanul érte Attilát. Nem volt szüksége mások sajnálatára, azonban Natalie más volt. Vele szívesen lett volna együtt.

– Nem kell befogadnod azért, mert egyedül vagyok. – Lesütötte szemét, és a talajt bámulta. – Nagy vagyok már, el tudom látni magam.

– Ne butáskodj! Nem erről van szó. – Natalie megérintette Attila állát, és lágyan felszegte. – Szerencsések azok, akik nem egyedül kerültek ide. Mi nem ilyenek vagyunk, és pont ezért kell összefognunk. Nagyon kedvellek és fontos vagy nekem – a piócájára pillantott –, viszont tudom, hogy nem vagyok az édesanyád. Ettől azért még szerintem jól meglennénk együtt. Persze, csak ha te is szeretnéd.

Attila semmit sem szeretett volna jobban.

– Rendben – mondta vigyorogva.

– Örülök. Majd hátradöntjük mindkét ülést, és máris van két ágyunk. Szerintem jól megleszünk itt ketten... Aztán, ha úgy alakul, segítesz majd nekem fordítani és esetleg tárgyalni a ganésákkal, ugye? Fontos lenne, hogy segíts.

– Persze. Bármit, amit szeretnél...

– Köszönöm.

Natalie elmosolyodott. Gyönyörű mosolya volt.

Aztán egyszerűen eltűnt Attila szeme elől.

Attila másodpercekig a hűlt helyét nézte, és még levegőt is elfelejtett venni a döbbenettől. Csak Natalie testének melege és parfümjének illata maradt hátra.

Elrabolták! Elragadták a ganésák!

– Natalie! – kiáltotta kétségbeesetten. – Natalie!

Egy pislogás közepén aztán nyoma veszett a Volvónak és a körülötte heverő tárgyaknak is. A kocsi mellett sündörgő Huba halkan szűkölve tekingetett ide-oda.

A csarnok felbolydult, és valami sokkal nagyobb dolog történt, jött rá Attila.

Autók, emberek, a Földről megmaradt tárgyak váltak köddé egymás után. Eltűnt a Boeing-747-es, az autók és a törmelékkupacok is. Érteden, rémült arcok meredtek egymásra.

Attila tétován felemelte Natalie cipőjét. Nem rabolták el, itt valami egészen más történt.

Ebben a pillanatban elmosódott körülötte a csarnok, szétfolytak a színek, elnémultak a zajok, szinte fortyogott a levegő. A fent és a lent összekuszálódott, majd helyet cserélt egymással, a talaj mennyezetté változott, és feneketlen mélység tátongott alatta. Le fog zuhanni!

Megtántorodott, és lehuppant a földre. A szédülés alábbhagyott, a világ a helyére billent, és ekkor vad kíváncsisággal vizslatott körbe. A látóhatár sokszorosára tágult, és ez szinte eufórikus, szédítő érzésként csapott le rá. Egy domboldalon ült, körülötte kesernyés szagú fűvel benőtt lanka terült el. Ujjai végigsiklottak a nyirkos fűszálak felett.

Fű! Igazi fű!

– A Föld! – szakadt fel belőle az önkéntelen sóhaj.

Meleg volt, izzasztó meleg, jóval harminc fok felett, de a fényt ehhez képest kevesellte. A messzeségben tükörsima vizű tóra látott rá, és minden irányban emberek bámészkodtak a csarnokból áthelyezett autók és törmelékkupacok között.

Újabb és újabb emberek, autók, földtömbbe zárt gyökerű fák és apró kacatok bukkantak fel a semmiből. Pont, mint amikor elragadták őket a Földről! Minden, ami eddig történt, csak egy ostoba rémálom lett volna?

A ganésák hazahozták őket? Nem, ezt maga sem hitte.

Ez nem a Föld volt, de egy hozzá nagyon hasonló bolygónak kellett lennie. Ha egyáltalán bolygó. Testsúlya kicsivel nehezebbnek tűnt, mint eddig a csarnokban. Ismerősöket keresett a tekintetével, majd tétován elindult egy nagyobb, ötvenfős csoportosulás felé, mert mintha Natalie-t fedezte volna fel közöttük. Az elmúlt hetek klausztrofóbiás nyomora után fantasztikus érzést jelentett újra szabad ég alatt állni.

A távolban házméretű, zöld gömbök, fénylő gubóépületek sorakoztak egyre nagyobbodó sugarú körökben, azon túl pedig egy kisebb sziklás meredély húzódott.

Amit egy üvegfal határolt.

Attila megtorpant, tekintete követte az üvegfal ívét. Fel az égig, majd az átellenes oldalon lefelé és körös-körül minden irányban.

Egy kupola. Egy kupola alatt álltak.

A homályos falú építmény nagyjából négy kilométeres sugárban vette körül a tájat, átlátszó felületén megtört a kintről érkező szűrt fényű világosság. Azon túl pedig csak vattaszerű, sárgás köd hömpölygött, bármerre is nézett.

A ganésák egy elkülönített rezervátumba hozták őket. Vagy egy börtönbe.

JURIJ

Jurij a távoli gubóépítményeket figyelte, amelyek innen úgy néztek ki, mint egy precízen gondozott dinnyeföld. Három-négyszázra becsülte a számukat, négy, egyre szélesebb sugarú körben sorakoztak, felületükbe ovális, átlátszó hártyával fedett ablakok mélyedtek, mint megannyi lék.

– Apu, mik azok? – kérdezte Auri, és egészen közel bújt hozzá. Jurij megsimogatta a fejét.

– Nem tudom – dörmögte, és megtörölte a verejtékező homlokát. Pokoli hőség volt. Mint valami katlanban.

Lopva a lánya halántékpiócájára pillantott. Auri az utóbbi napokban úgy hordta a haját, hogy a tincsei elfedjék a piócáját, így szinte észre sem lehetett venni.

Vajon retteg-e attól az idegen valamitől a fejében? Hiába próbálta kérdezgetni, hogy érez-e valamit, Auri mindig nemmel felelt, és inkább másról kezdett el beszélni. Bezárkózott. Jurij félt tőle, hogy sosem tudnak már olyan őszintén beszélgetni, mint régen, még mielőtt megromlott a viszonyuk Reikóval.

– Hol lehet anya?

– Nem tudom, de meg fogjuk keresni.

Már éppen kezdték megszokni a csarnokot, erre most kibillentik őket a látszatbiztonságból. Persze, tudat alatt mindannyian sejtették, hogy nem maradnak ott a végtelenségig, de a pillanat, amikor a változás megtörtént, mégis nyomasztó érzéseket keltett.

Eddig legalább a csillagokat látták, most viszont csak ez a gomolygó, sűrű ködréteg maradt, ami körülvette a kupolájukat. Vajon mi lehet ez a hely? Egy másik, nagyobb csarnok? Vagy egy űrállomás, esetleg egy bolygó? És mi fog történni velük ezen a helyen?

Többtucatnyian indultak el a gubóházak felé, Jurij kézen fogta Aurit, és ők is közelebb mentek. A gubók alá alagutak vezettek. Úgy tűnt, üres lakóépületek, amiket nekik helyeztek ide.

Jurij kiszemelt egy gubóházat, és Aurival együtt lementek alá az alagútba. Jurij meg akarta fogni Auri kezét, de a kislány elhúzta egy „nem vagyok már gyerek” megjegyzéssel.

A falakban futó gyökerek foszforeszkálása halovány fénnyel világította meg a járatot. Az alagút félúton emelkedni kezdett, végül egy áttetsző, erekkel hálózott hártyához értek, amin túl üres helyiséget láttak.

Jurij felnyúlt, megtapogatta a hártyát, majd belenyomta az ujját. A hártya úgy szakadt fel, mint egy vékony nejlonréteg. Jurij végighúzta benne az ujját, felszakította, és a keletkezett lyukon át beléptek az idegen építmény belsejébe.

– Azta! – suttogta Aurora, és ide-oda forgatta a fejét. – Körülnézhetek?

– Egyelőre maradj mellettem! – kérte Jurij.

A bejárati alagútra pillantott. Az ajtóhártya cafatai úgy hajladoztak, mintha szél lengette volna őket, pedig a kupolán belül egyáltalán nem mozgott a levegő. Aztán a hártya darabjai elkezdtek összekapcsolódni. Újraépítették magukat, mégpedig elképesztő, szemmel látható sebességgel.

– Összenő az ajtó! – suttogta Auri.

Jurij odaugrott, és beletépett a hártyába, mielőtt teljesen bezárul. A hártya engedelmesen újra széthasadt az ujjai között. Jurij megnyugodott, nem fognak bent ragadni.

A helyiség visszhangzott az ürességtől, a zöld algafalakból fűszag áradt, a talaj enyhén besüppedt a talpa alatt, akárcsak a csarnokban, ahonnan áthelyezték őket ide. Egészen otthonosnak találta, és minden levegővétellel kellemes, megnyugtató érzés kerítette hatalmába.

– Nézd, ott egy feljáró! – mutatott Aurora a belső falon spirálisan felfelé kanyargó és a mennyezetben eltűnő járatra.

Megnézték az emeletet is, ott négy kisebb szoba sorakozott, hasonlóan puha, zöld falakkal. Jurij a falba bökte az ujját, a keletkező lyukból ugyanúgy víz fakadt, akárcsak a csarnokban. Talán még a fal is ehető volt.

Egyértelműen nekik szánt lakóépületek voltak, és ez csak egyvalamit jelenthetett. Az idegenek hosszú távra akarják itt tartani őket.

Ki tudja, mikor jutnak haza. Talán sohasem.

Ugyanazok az érzések kerítették hatalmába, mint amikor tizenhét évesen szülei moszkvai paneljében ücsörgött a szobájában, és azon tűnődött, hogy mihez kezdjen az életével. Semmije nem volt a nyikorgó ágyán, az olcsó ruháin kívül, a jövője kilátástalannak tűnt. Most újra a megsárgult tapétával borított, dohszagú szobájában érezte magát, a jövő azonban ezúttal sokkal reménytelenebbnek látszott.

Innen nem tud kitörni.

A csarnokbéli tárgyaik szanaszét szórva jelentek meg a kupola alatt. Jurij a Bentleyjét a gubóvárostól egy kilométerre találta meg, aztán Reikóval a többi emberhez hasonlóan elkezdtek bepakolni a kiválasztott házukba. Mindenki szótlanul dolgozott, közben a magasban időnként önkéntelenül ganésa tükörgömböket kerestek. Több százan inkább a gubóváros határán vertek tábort, közel a tóhoz, és kocsikból, sátrakból építettek maguknak lakhelyet, nem akartak beköltözni az idegenek építményeibe.

Jurij Reikóra bízta Aurit, és elindult, hogy megkeresse Filippo Vallelungát. Az öreget a város közepén lévő téren találta meg Natalie-val és Chiba professzorral, a piknikus alkatú, oszakai egyetemi tanárral együtt.

– Jurij! – intett feléje Vallelunga. – Jöjjön ide, kérem!

– Natalie, uraim – biccentett köszönésképpen Jurij, amikor odaért hozzájuk. – Tudja valaki, mi folyik itt?

– Éppen erről beszélgetünk – mondta Vallelunga. Inge hónaljrésze körül kéttenyérnyi izzadságfolt díszelgett, a fanyar verejtékszag irritálta Jurij orrát.

– Ön szerint mi lehet ez a hely?

– Fogalmam sincs. A gubóházakból viszont csak arra tudok következtetni, hogy a ganésák hosszabb időre terveznek velünk. Tartok tőle, tovább leszünk itt, mint szeretnénk.

– Igen, nekem is ez jutott eszembe – bólogatta az öreg a szakállát vakarva.

– Az ég óvjon bennünket a jövőtől.

– Vajon milyen messze lehetünk a Földtől? – tűnődött Natalie, és a magasba pillantott, a kupola teteje felé. Profilból szemlélve az orra apró és hegyes volt, az álla enyhén előreugró, a szemöldöke magasan ívelő.

– Nekem van néhány sejtésem. – Chiba professzor feljebb tolta orrán az olvasószemüvegét, és hunyorogva végigmérte őket. – Nemsokára befejezem a számításaimat, és akkor talán tudok mondani valami konkrétumot.

– Miről van szó? – kérdezte Natalie. – Miféle számításokat végez, professzor? Jurij emlékezett Chibára a csarnokból, a professzor gyakorta a hártyaablak előtt ücsörgött, és ábrákat rajzolt a füzetébe, talán csillagképeket, és időnként magába feledkezve lázasan számolt.

– El fogom mondani – ígérte Chiba. – Csak néhány napot kérek még.

– Rendben – bólintotta Vallelunga –, de kérem, ne húzza sokáig. Az emberek idegesek, és ha tudunk valamit, nem szabad magunkban tartanunk. Jurij, ugye működik a kocsija?

– Félig van a tankom – felelte Jurij.

– Van kedve tenni velem egy kört a kupola pereme körül?

– Ez jó ötlet, uram. Talán akad egy kijárat. Vagy egy olyan hely, ahonnan átlátunk a ködön.

– Kérdés persze, hogy jó-e, ha megtudjuk, mi van odakint – dörmögte Vallelunga.

Kiautóztak a kupola pereméig, aztán az átlátszó fal mellett elindultak körbe. A kupola kör alapjának sugara valamivel több, mint négy kilométer lehetett, vagyis a kerülete nagyjából huszonöt-harminc kilométernyi utat jelentett. A talaj göröngyös volt, Jurij nem is mert negyvennél gyorsabban menni, egyúttal próbálta minimalizálni a fogyasztást, nem akarta, hogy túl gyorsan elfogyjon a benzinje. A kocsi addig jelentett értéket, amíg gurul.

– Legalább ötven méter vastagnak tűnik – mondta Vallelunga szuszogva, miközben a kupola föléjük magasodó, átlátszó falát tanulmányozta. – Nem is értem, hogyan lehet átlátni rajta. Fizikai képtelenségnek tűnik.

– Mint egy bunker – tűnődött Jurij. – Innen aztán nehéz lesz kijutni.

– Miért, maga ki akar jutni?

– Maga nem?

– Csak ha tudom, hogy mi van odakint. – Vallelunga váratlanul előrehajolt.

– Nézze csak! Az ott...

Tőlük néhány száz méterre egy boltív törte meg a kupola falának simaságát.

A sötét sávval határolt, húsz méter sugarú, félkörforma bejáratot vékony hártya védte, amiben hajszálerek futottak.

Jurij leparkolt a közelben, kiszálltak, és odamentek a hártyához. Jurijnak le kellett lassítania a lépteit, hogy a nehézkes járású Vallelunga ne maradjon le mellőle.

– Egy kapu! – Vallelunga csípőre tett kézzel mérte végig a boltívet a felszíntől a tetejéig.

A hártyán túl egy alagút húzódott vagy ötven méter hosszan, a világukat védő kupola vastagságában, benne sárgás gáz hömpölygött. Ennek ellenére el lehetett látni a túlsó végéig, ahol egy ugyanilyen, erezett hártya sejlett fel. Azon túl pedig, ki tudja, mi rejtőzhetett. A sárga köd mindent elfedett.

Jurij megtapogatta a hártyát, ruganyos anyagú felülete meleget árasztott.

– Szerintem ez ugyanolyan hártya, mint ami a gubóházak bejáratát védi.

Talán kicsit erősebb. Lehet, hogy ezt is fel lehet tépni...

– Ne tegye! – csattant fel Vallelunga. – Gondolkodjon! A kinti levegő valószínűleg mérgező.

– És csak egy ilyen vékony hártyával lennénk tőle elválasztva? Ez nem logikus.

Jurij a talajt vizslatta, és megakadt a szeme egy félig a földbe ágyazott, maroknyi kődarabon. Lehajolt, kézbe fogta, aztán nekidobta a hártyának.

A kő átszakította a hártyát, és átrepült rajta. A levegő süvítő hangot hallatva elkezdett beömleni a lyukon.

– Megőrült?! – kiáltotta Vallelunga elsápadva, de Jurij leintette.

– Várjon!

– Meg akar bennünket öl... – Vallelunga elhallgatott, ahogy a süvítés sziszegéssé halkult, majd elcsendesedett. Jurij odament a hártyához, és az előbbi lyuk környékén végigsimította a tenyerét. Sérülésnek nyoma sem volt rajta, pedig a kő ott hevert a túloldalon.

– Összeforrt – állapította meg Jurij.

– Sokkal nagyobb a nyomás odakint – tűnődött Vallelunga, és megnyalta a felső ajkát, majd az aljától a tetejéig újra végigmérte a kapuhártyát. – Ezért ömlött be a levegő. Talán ez itt a folyosó túlsó végén lévő külső hártyával együtt egyfajta zsilip lehet.

Jurij a kapu átellenes széle felé fordult, és a hártya mellett megpillantott egy fémes tárgyat. Szögletes váz, két kerék...

– Egy bicikli! – Mellette egy kis, emberi test hevert. – Jézusom! Egy kölyök!

A burnuszt viselő, tizenkét év körüli, sötét bőrű fiú összekuporodva feküdt a földön, a lába félig átnyúlt a kupolán. A kapuhártya körülnőtte, és hermetikusan elszigetelte. Jurij odarohant, és leguggolt mellé.

– Ne nyúljon hozzá! – kiabált rá Vallelunga. – Lehet, hogy valami vírus! Úristen! El még?

A fiú füléből, orrából, szájából vezető vércsíkok már megszáradtak, a szeme kigúvadt.

– Nem hiszem – felelte keserűen Jurij.

Egy órával később többtucatnyian állták körül a Szelim nevű fiú letakart testét. Csak a keresztnevét tudták, és azt, hogy Ománból származott, szülők, ismerősök nélkül került ide a biciklijével. Egy pakisztáni nő vette magához, aki dr. Sanghavi karjában zokogott, és Allahhoz fohászkodott. Az emberek némán bámultak, Jurijnak eszébe jutott, amikor Aurorát állták körül ugyanígy. Ugyanazok a rezignált arcok, ugyanazok a fakó tekintetek, mintha csak a vérszagra gyűltek volna Vallelungával, Natalie-val, Snyderrel és Chiba professzorral félrehúzódtak a többiektől.

– Senkit nem szabad a hártya közelébe engedni – mondta Jurij. – Főleg a gyerekeket nem.

– Egyetértek – bólintotta Snyder. – Megpróbálok őrséget szervezni.

Úristen, gondolta Jurij. Még csak most kezdte felfogni, mi történt. Mi lett volna, ha Aurora kóborol el, és találja meg a kaput? Sokkal jobban kell figyelnie a lányára, ebben az ellenséges világban bármi potenciális veszélyforrás lehet. Ha hazamegy, alaposan átvizsgálja a gubóházukat, mert sosem lehet tudni, hogy miféle szerkezetek vannak beépítve, amiket nem ismernek.

Önkéntes munkások karókat vertek le a hártya előtt, és drótokat feszítettek ki közéjük, amikre deszkalapokra pingált „Veszélyes! Ne közelíts!” feliratú táblákat aggattak.

– Megölte a kinti légkör, ugye? – kérdezte Natalie Chiba professzort. – Mérgező a levegő?

– Nem biztos – csóválta a fejét a japán. Az arca sima volt és majdnem teljesen ránctalan, szeme úgy csillogott, akár egy kamasz fiúé. Jurij ránézésre nem tippelte volna negyvennél idősebbnek, pedig Natalie azt mondta, elmúlt már hatvan. – Szerezzenek nekem egy felfújható luftballont! Hátha akad valakinél egy. Megtöltjük a kinti gázzal, és majd valamilyen állaton leteszteljük. A fiú szerintem nem a mérgezéstől halt meg, de majd Sanghavi doktor talán meg tudja állapítani, ha felboncolja. Jurij, van a kocsijában guminyomásmérő?

– Igen.

– Idehozná?

Jurij bólintott, visszament a kapu közelében parkoló kocsijához, és kikereste a csomagtartóból a nyomásmérőt. A városból gyalogosok közeledtek, de több autót is látott, amint porfelhőt kavarva zötykölődnek a kapu felé. Terjedt a híre a balesetnek.

– Az biztos, hogy nagy a nyomás odakint – mondta Chiba, miközben a nyomásmérővel kikerülte az épülő kerítést, és odasétált a hártyához. Natalie, Vallelunga, Snyder és Jurij követték.

– Mi a gyászt csinál a ferdeszemű? – kérdezte Jurijtól Snyder. – Jó ötlet közel menni a hártyához azok után, hogy a kisklambó így megszívta?

Chiba megtapogatta a hártyát, majd a nyomásmérő végét átdugta a hártyán. Sziszegő hang hallatszott, mint amikor valaki kinyit egy szénsavas üdítős palackot.

– Nagyjából öt bar – olvasta le a kijelzőt a professzor.

– Meg tudja mondani, mi történhetett? – kérdezte Vallelunga.

– A fiú minden bizonnyal kíváncsi volt, hogy mi lehet a hártyán túl – tűnődött Chiba. – Próbálgatta, felelőtlenül beleszakított, talán tesztelte, hogy milyen nagy lyukat tud hasítani bele, végül megpróbált átmenni rajta. Nem lehetett könnyű, a beáramló levegő nyomása ellenében, de valahogy mégis sikerült neki. A nyomáskülönbségtől először Szelim dobhártyája szakadt be. Pokoli fájdalmai lehettek az arc-, homlok- és orrüregében, a mellkasában, a tüdejében. Aztán minden erejét összeszedte, és visszamászott a kupola alá. Ekkor azonban a megszűnő túlnyomástól a keringése felmondta a szolgálatot, az erei elpattantak, tüdeje kitágult, majd megrepedt, a szíve leállt.

– Ennyi? – hökkent meg Snyder. – A kurva nyomástól van?

– Igen, uram, nagy valószínűséggel attól.

Jurij a hártyán túli ködöt bámulta, és azon tűnődött, mi lehet odakint. Mintha egy áttetsző lepel takart volna be mindent. Valószínűleg szándékosan, hogy ne tudják, hol vannak.

Körvonalak nélküli árny suhant el a kupola túloldalán, és egy pillanatra mintha fénycsóva szivárgott volna át a kinti ködfüggönyön.

– Látták ezt? – fordult a többiekhez, és a hártyán túlra mutatott. – Valami... mozgott odakint.

– Ne viccelj! – hitetlenkedett Natalie, de a hangján lehetett érezni, hogy fél. Mindannyian a hártya mögött húzódó folyosót nézték, és a túlsó végét fedő külső hártyát.

A hártya váratlanul kidomborodott, majd elrepedt, és egy hatalmas, áttetsző gömb siklott át rajta. Majdnem teljesen kitöltötte az alagutat, és lomhán tovább repült a belső hártya felé.

– Félre a kaputól! – üvöltötte Jurij.

Amint a barikádot és a drótakadályt fabrikáló munkások meglátták a belső hártya felé közeledő gömböt, eldobták az ásókat, lapátokat, és rohanni kezdtek a parkoló kocsik felé. Jurij elkapta Natalie karját, és a többiek után húzta, Vallelunga fújtatva sántikált mögöttük, Snyder pedig Chiba professzort rángatta magával.

Fél perc elteltével az óriásgömb nekifeszült a belső hártyának, ami kitü-remkedett, majd elrepedt. Fülsértő sivítás támadt, ahogy a kinti, nagyobb nyomású levegő bezúdult a kupola alá. Jurij és Natalie a többiekkel együtt a parkoló kocsik mögé húzódott.

A süvítés elcsendesedett, és Jurij rájött, hogy a külső hártya valószínűleg már azelőtt összenőtt, hogy a belső átszakadt volna, így csak a folyosóban rekedt nagy nyomású levegő ömlött be a nyomás kiegyenlítődéséig.

Az óriási gömb úgy bukkant elő a szétszakadt hártyán át, mint egy újszülött feje a szülőcsatornából. A belsejében egy többtonnás, szürkés bőrű élőlény vergődött.

3. TUDATLANSAG ÉS SZÜKSÉG

„Az Ember gyermekei – mondta a szellem, lenézve rájuk. – És belém kapaszkodnak, hozzám menekülnek a szüleik elől.

Ennek a fiúnak a neve: Tudatlanság. Ez a leány a Szükség.”

(Charles Dickens: Karácsonyi ének)

ATTILA

Natalie Jurij Vitkov, Vallelunga, Chiba professzor és Snyder társaságában az első sorból bámulta a burokba zárt állatot. Attila az összeverődött tömegben egészen Natalie-ig fúrta magát előre, körülötte az emberek izgatottan sugdolóztak, és azt találgatták, milyen lény lehet ez, és miért küldték be.

A nyomásvédő burok hangos durranással elenyészett, a gigantikus, hatlábú állat a földre rogyott, és görcsösen rángatózni kezdett. Nemsokára maga alá gyűrte vékony, csontos lábait, és megpróbált felállni, Attila ámulva figyelte a kétségbeesett, reszketeg próbálkozását.

Végül sikerült feltápászkodnia, és vagy tizenöt méternyire magasodott föléjük. Miközben botorkálva tett néhány lépést, teste hullámzott, izmai remegtek, oldalából alálógó, indaszerű csápjaival úgy tapogatta a talajt, mint vak ember fehér botjával a járdát. Fején három, kocsányon lógó szem forgott ide-oda, és három szájjal tátogott levegő után.

– A dekompresszió gyorsan végezni fog vele – sóhajtotta Chiba.

– Olyan, mint a Dali-festmények hosszú lábú elefántjai – mondta Natalie, pedig az állat Attila szerint egyáltalán nem hasonlított elefántra, inkább egy pók és egy dinoszaurusz torz utódának tűnt.

– Dali-elefánt – bólintotta Vallelunga, és tátott szájjal nézte a monstrumot.

– Hármas szimmetriájú – tűnődött Chiba. – Furcsa, mert a ganésák inkább páros szimmetriájúnak tűntek.

– Lehet, hogy a ganésák idegen fajokat gyűjtenek, és hordják őket erre a helyre – találgatta Natalie.

A lény vergődni kezdett, mellső lábai megbicsaklottak, mindhárom szeme kiguvadt, végül a hatalmas test elzuhant, amitől megremegett a talaj. Attila érezte a lény szenvedésének és kétségbeesésének kipárolgó szagait, érezte a lábai talpatlan végéhez tapadó moha illatát, a félig megemésztett fű bűzét az állat leheletében, és érzett más feléje áramló szagokat is, amiket azonban nem ismert fel.

– Nem értem – csóválta a fejét Natalie. O nagyon jó illatú volt. Továbbra is használta a parfümjét, de a bőrének is finom, lágy kipárolgása volt. – Miért küldték ide?

Néhány kutya közelebb oldalgott a Dali-elefánthoz, és szaglászni kezdték.

– Hús – mondta ki Jurij. – Mi van, ha élelemnek szánják?

– Egy idegen élőlény húsa halálos méreg lehet a számunkra – intette óva Jurijt Chiba professzor. – Azonban... lehet, hogy igaza van. Érdemes kipróbálni.

– A kutyákon letesztelhetjük – mondta Vallelunga. – Ha megeszik, és nem lesz semmi bajuk, akkor Jurijnak van igaza.

A három kóbor kutya összekapott a kiszenvedett Dali-elefántból kihasított húscafatokon, de végül felfaltak mindent, és újabb adagért kuncsorogtak. Utána még órákig figyelték őket, de Jurij közben elkezdte a szervezést. Több tucat embert gyűjtött maga mellé, a városból asztalokat hozatott, valamint vágószerszámokat, fejszéket, késeket, hogy feldolgozzák az értékes adományt.

A darabolok először kifolyatták az állat sárgás és fanyar szagú testnedvét, majd felnyitották a gyomrát, kizsigerelték, és elkezdték a húsa felaprítását. Attila a hordárok csapatában várakozott. Szenvedett az állat belsőségeinek bűzétől, túl érzékennyé vált az orra. A darabolok többsége tagbaszakadt, marcona férfi volt, de akadt köztük néhány hozzá hasonló kamasz fiú is. Amint a darabolok az első húsdarabokat kimetszették az állatból, ők elkezdték átcipelni azokat a feldolgozópultokhoz, ahol vízzel megtöltött műanyag flakonok sorakoztak deszkákból eszkábált asztalokon, mögöttük kötényt viselő asszonyok és hentes külsejű férfiak fenték késeiket, és kisfiúk hordták a vizet a tóból. Vászondarabbal leterített vállára első körben egy legalább húszkilós darabot pakoltak.

– Bírod, fiú? – kérdezte vigyorogva a hiányos fogsorú, izzadságszagú, Luigi nevű olasz fickó, és koszos pólójába törölte a sárgás testnedvektől tocsogó kezét. Szuvas leheletétől Attila mielőbb távol akart kerülni.

– Bírom – bólintotta, és óvatos léptekkel megindult vissza, vállán a csöpögő, nyers húscafattal. Letette a legközelebbi pultra, szusszant egyet, majd indult az újabb körért, de ezúttal egy jobb szagú darabolót választott.

Jurij elviharzott mellette, aztán megtorpant, és elégedetten rámosolygott.

Attila kihúzta magát, és örült, hogy a férfi elismeri a tenni akarását. Azt hallotta, hogy a Dali-elefánt bőréből majd ruhák és cipők készülnek, az inakból kötelek, a tüskéiből, csontjaiból kapák, ásók, kések, a zsírjából gyertyák, állítólag minden apróságnak megtalálják a felhasználási módját.

– Attila, gyere ide! – kiáltotta neki Natalie, aki egy ázsiai nő társaságában a Dali-elefánt feldolgozását figyelte nem messze tőle.

Attila ledobta a vállán hordott koszos vászondarabot az egyik asztalra, megtörölte benne a kezét, és odasietett hozzájuk. Csak most érezte meg, hogy a cipekedéstől egészen merevvé váltak a combizmai és a háta.

– Ő Zhou Feng Mei tanárnő – mutatta be a másik nőt Natalie. Mei tanárnő a húszas évei vége felé járhatott, egyenes szálú, sötét haját lófarokban viselte, a szemüvege kiemelte mandula alakú szemét. – Iskolát szeretne szervezni a gyerekeknek. Már van egy kínai osztálya, és most az angol csoportba szervezi a tanulókat.

– Szia! – mosolygott rá Zhou Feng Mei. – Natalie-val beszélgettünk rólad, és bízom benne, hogy te is szeretnél újra tanulni. Ugyan nincs annyi gyerek, hogy életkor szerinti osztályokat alakítsunk ki, de ezt majd megoldjuk valahogy.

– De hamarosan úgyis hazamegyünk, nem? – kérdezte Attila. Nem értette, mi szükség van iskolára, amikor azt sem tudták, mi lesz holnap.

– Reménykedünk benne – bólintotta Mei tanárnő. – Azonban addig sem szabad elhanyagolnod a tanulást. Sem neked, sem másnak.

– Aurora is járni fog – tette hozzá Natalie. – Szeretném, ha nem maradnál ki.

Attila Natalie szemébe nézett, és tudta, hogy igent fog mondani. Nem akart csalódást okozni neki. Beleegyezően bólintott. Legalább megismerkedik néhány hasonló korú lánnyal és sráccal.

– Örülök! – csapta össze a kezét elégedetten Mei, aztán kíváncsian a munkások felé fordult. – Keményen dolgoznak. Az a férfi a vezető, ugye? Jurij.

– Auri apjára mutatott, aki az egyik húsfeldolgozó deszkalap mögött fejszével álló, testépítő-alkatú, fejkendős férfinak magyarázott éppen. Mei ellépett mellőlük, és elkiáltotta magát: – Jurij Vitkov! Hahó, Jurij! – Többen feléjük fordultak. Jurij is a nőre pillantott, mire Mei integetni kezdett neki. – Segíthetek én is?

Jurij felvonta a szemöldökét, biccentett a férfinak, és odament hozzájuk.

– Helló, a nevem Mei – mutatkozott be a nő, és mosolyogva Jurij felé nyújtotta a kezét. Jurij végigmérte a tanárnőt, aztán kezet ráztak.

– Tudom. Mit szeretne csinálni?

– Húst cipelni – felelte Mei komolyan, majd látva Jurij elkerekedő szemét, elvigyorodott. – Csak vicceltem. Jó lesz a feldolgozás is. Csináltam már ilyet. Vidéken nőttem fel.

– Rendben. Jelentkezzen Madleine Grossmann-nál, ő majd eligazítja. – Jurij egy véres kötényt viselő, kontyos asszonyra mutatott, aki egy késsel hadonászva sürgetett egy pocakos férfit, hogy hozza már a következő húsdarabot.

– Ő az.

– A hölgy a Vérgőzös nagymama 3 forgatásáról? – kérdezte Mei faarccal. Attila elnevette magát, és úgy érezte, kedvelni fogja a tanárnőt. Nem sok emberrel találkozott az elrablásuk óta, aki képes volt megnevettetni.

– Igen, ő – felelte rezzenéstelen arccal Jurij.

– Köszönjünk, hogy te is segítesz – mondta Natalie a kínai nőnek. – Nagyon nagy szükségünk van az önkéntesekre. Beszélgessünk majd egy kicsit a jövőről. Jó lenne összehangolni az erőinket, és te egy fontos kapocs lehetsz a nyugati és az ázsiai kultúra között.

– Rendben. – Mei levette a szemüvegét, összehajtotta, a pólója nyaki részébe tűzte az egyik szárát, majd elindult Mrs. Grossmannhoz.

Natalie elégedetten összecsapta a tenyerét, és tűnődve a Dali-elefánt hatlábú teteme felé fordult.

– Na, fiú, jössz vissza? – kérdezte Jurij Attilát.

– Természetesen. – Attila kihúzta magát, és remélte, hogy ezzel végre szerez egy jó pontot Jurijnál.

A Dali-elefánt levágása után Natalie SUV-jával a tó partján autóztak haza. A tó vize sima volt és halak nélküli, körülötte vézna fiúk cipeltek vízzel teli vödröket, nők töltögettek műanyag flakonokat és mostak ruhákat. Több helyen tűz égett, Dalí-elefánthús szeletek sültek nyársakra tűzve.

Korábban Attila is jól belakott egy hátsó combrésszel. A húsnak fura íze volt, kicsit rágósnak és kesernyésnek tűnt, de az alga után így is egy királyi lakomával ért fel.

Natalie-val együtt mentek haza, a SUV-val. Natalie feltekerte az mp3-lejátszót, és kétszer egymás után végigdúdolta Madonna Like a prayer című számát.

A város olyan volt, akár egy külvárosi nyomortelep, legalábbis Attilának ez jutott eszébe róla. Az épületek nagy része a ganésáktól kapott gubóház volt, a többi ócska sátor, földkunyhó, bodega vagy kibelezett és lakóodúvá alakított au tó roncs.

Attila egy lekerekített formájú, kétszintes ganésagubóban lakott Natalie-val kettesben. Választott szobája fűvel és rongyokkal kibélelt matracát maga készítette. Legalább volt saját szobája, fekhelye. Elnyomott egy ásítást, majd visszafeküdt az ágyra, fülébe dugta mp3-lejátszója fülhallgatójának dugóját, és a heavy metál könyvtárból kezdett el számokat hallgatni.

A kijelző már csak minimális töltést mutatott, de ezúttal nem érdekelte, nem takarékoskodott. Hagyta, hogy a zene kitöltse az érzékeit. Nem számított, hol van, nem számított, mi történt az elmúlt hetekben, csak a zene létezett. És az emlékek a Földről.

Zsófit látta maga előtt. A lány pont előtte ült az osztályban, és ő pont három nappal az elrablásuk előtt gyűjtött elég erőt ahhoz, hogy fülig vörösödve, minden mindegy alapon randira hívja. És akkor lepődött meg a legjobban, amikor Zsófi zavartan igent mondott. Imádta a mély, búgó hangját és a huncut mosolyát, amikor óra közben hátra-hátrafordult, és belelesett a füzetébe.

Már egy éve igazán szerelmes volt a lányba, rengeteget is beszélgettek, de mégsem mert kezdeményezni, pedig nagyon szeretett volna. Nem tartotta magát sem elég érdekesnek, sem elég szórakoztatónak, ráadásul az osztályba sokkal vagányabb és magasabb fiúk is jártak nála, mint Csaba és Tornyos Peti, ő pedig inkább a háttérbe húzódó típus volt.

Amikor azonban félszeg kérdésére Zsófi igent mondott, soha nem érzett zsibongás járta át a testét, amivel együtt rögtön rátört a pánik is, ahogy arra gondolt, hogy mit is jelent valójában az, hogy randi.

Egy nappal azután találkoztak volna, hogy elragadták.

Zsófi... Alig tudta már felidézni az arcát, ahogy anyáét és apáét is egyre nehezebben sikerült. Csak Zsófi huncut mosolyára emlékezett, miközben enyhén hunyorít.

A lány mosolya lassan átváltozott Natalie-évá. Zsófi a múlt távolodó árnya volt, Natalie viszont a tapintható valóság és szépség. Egy igazi nő megtestesülése, olyasmi, amivel eddig csak ébredés után szégyellt álmaiban találkozott.

Felidézte, ahogy a kocsiban végiggurulnak a gubóházak között, miközben Natalie halkan együtt énekel Madonnával, közben ide-oda hullámzik a teste, ahogy az ujjai dobolnak a kormányon.

Kis idő múlva kikapcsolta a lejátszót, és örült, hogy még mindig nem merült le. Magára húzta a rongyos ruhákból összevarrt takarót, és befordult a sarokba. Odakint továbbra is világos volt, de ezt már megszokta a csarnokban töltött hetek alatt.

A második éjszaka ebben a furcsa világban.

Már majdnem belesüppedt a félálom ingoványába, amikor a halk vízcsobogás visszarántotta az ébrenlétbe. A hangok a fürdőszobának kinevezett helyiségből érkeztek. Biztosan Natalie fürdött. A gondolat azonnal elűzte az álmát. Maga elé képzelte a nő pucér és a víztől lúdbőrös testét, az arcára tapadó, nedves hajtincseket, a hullámzó mellét.

Néhány másodpercig fülelt, végül kicsússzam az ágyból. A szobájából nyíló, tágas és üres folyosón egy széttárt szárnyú ganésa is elfért volna. A jobb oldali falon egy váza virágot ábrázoló, unalmas festmény lógott, az egyetlen berendezési tárgyuk.

A fürdő ajtószáját pókháló erezetű hártya fedte, csak körvonalak sejlettek át rajta. Attila belemélyesztette mutatóujját a hártyába, és a keletkező lyukon át belesett. Tátott szájjal bámulta a női test íveit és dombjait, a fénylő háton versenyt futó vízcseppeket, amelyek aztán néhány pillanatra megtorpantak a tompor lankáján. A mellek előre meredő bimbóinak udvara láttán egész teste bizseregni kezdett, a szeméremdombot rejtő sötét háromszögre pillantva pedig elakadt a lélegzete.

Natalie-hoz egy inas testalkatú, meztelen férfi lépett oda, aki eddig kívül esett a látóterén, durván megmarkolta Natalie combját, és ölbe kapta a nőt.

Attila hátrahőkölt a döbbenettől.

Natalie nagyot sóhajtott, és hátravetette a fejét. A két test egybefonódott, a falból vízsugarak csorogtak rájuk. A hiéna arcú férfi mohón Natalie mellét nyalta, majd ütemesen mozogni kezdett, dereka körül Natalie combjaival. Natalie melle fel-alá ringott, az ágyékuk össze-összecsattant. Durván csinálták, mint egy pornófilmben.

Snyder!, ismerte fel a férfit, amikor az kaján vigyorral nekipréselte Natalie-t a falnak.

Egyre vadabbul mozgott, közben Natalie combját markolta, végül megfeszült, és hörögni kezdett. Natalie is nyögdécselt, végül mindketten elernyedtek.

Natalie szuszogva kinyitotta a szemét, és az ajtóhártya felé pillantott. Észrevette! Attila elkapta a fejét, visszafutott a szobájába, fejére húzta a takarót.

Lebukott! Ezek után hogyan fog Natalie szemébe nézni? És mi van, ha ezzel eljátszotta a kettőjük bensőséges viszonyát? Mi van, ha Natalie nem akar majd többé vele lakni, mi van, ha kiteszi a házból? O az egyetlen, akire számíthat.

Natalie néhány perccel később bejött a szobájába, és leült mellé a padlóra. Attila úgy tett, mintha aludna, de közben az arca lángolt, szíve a torkában dobogott.

– Nem alszol – állapította meg a nő.

Attila egy pillanatig nem mozdult, és valahol nagyon messze szeretett volna lenni innen. Végül kényszeredetten kinyitotta a szemét, de csak egy pillanatra nézett a nő szemébe, utána lesütötte tekintetét, és megsemmisülten hallgatott. Szinte hallotta, ahogy a nő rideg hangon megkéri, hogy költözzön el.

Nem akart elmenni, nem akart egyedül lenni, de tudta, hogy eljátszotta Natalie bizalmát, és már késő a megbánás.

Ne haragudj!, gondolta, de nem mert felpillantani, sem hangosan kimondani.

Natalie nem szólt. Haja nedvesen lapult a fejére, fehér pólója alatt felsejlett a melle, sportos aerobicnadrágja rásimult a combjára. Váratlanul közel hajolt, megcirógatta Attila nyakát, és homlokon csókolta.

Attila minden porcikája beleborzongott az érintésbe és a csókba.

– Aludj jól! – mondta derűsen Natalie. Felállt, és kisétált a szobából, de otthagyta neki őrjítő, édes-sós illatát.

Attila nem értett semmit. Teste lángolt a nő iménti érintése és testének közelsége nyomán, mintha megbűvölték volna. Ahogy behunyta a szemét, kitárulkozott előtte a képzeletbeli, rózsaszín mindenség, és sikamlós vágyakat csalt elő belőle.

JURIJ

Nem szerette, ha Aurora egyedül lófrál az utcán, ezért az első tanítási nap végén maga ment érte az iskolába, és együtt indultak haza. Picur közben az irodalomóráról áradozott. Mei tanárnő a Huckleberry Finn kalandjaitól mesélt nekik.

A fényviszonyok az ittlétük két napja során állandónak tűntek, azonban az utóbbi néhány órában érezhetően szürkülni kezdett, és egyúttal a hőmérséklet is visszaesett.

Eddig azt gondolták, hogy a fény talán a kupola tetejéből jöhet, vagy az oldalfalakból, mint abban a csarnokban, amiben idáig utaztak, de Chiba nemrég azt mondta, száz százalékig biztos benne, hogy egy csillag fénye okozza, ami most halványulni kezdett, mintha egy elnyújtott nap végére értek volna.

– Aurora! – harsant fel a kiáltás a távolból. Egy szalmakalapos, szakállas vénember bicegett feléjük kopott bőrmappával a hóna alatt.

– António bácsi! – Auri szája fülig ért, úgy tűnt, felismerte az öreget.

– Ki maga? – kérdezte gyanakodva Jurij. Fogalma sem volt, a lánya honnan ismer ilyen alakokat.

– Hagyd, apu, ő António bácsi, hát nem látod? – toppant közéjük Auri.

Jurij homályosan emlékezett rá a ganésák űrjárművéről, ő volt az a bolond, aki az ablakoknál állandóan írt valamit egy íróasztalnál.

– Csak egy apró ajándékot hoztam a lányának, uram – emelte meg kalapját az idős férfi, és esdeklő pillantása láttán Jurij kelletlenül félreállt. – Tudja, megpróbálok újraírni egy régi regényt, és a lánya nagyon kíváncsi. Néha odajön, és olvasgatja az elkészült fejezeteket. Megengedi? – A kislányra nézett, és a mappájára mutatott.

– Persze – intette kényszeredetten Jurij.

– Minden embernek van egy könyve – mondta az öreg Aurorának. A szeme ragyogott, miközben beszélt. – Persze, van, akinek több is. Ez talán az első történet, amellyel kettesben maradunk egy szobában, vagy az első, ami igazán rabul ejti a képzeletünket, esetleg azok a könyvek, amik a legnagyobb hatással vannak ránk életünk folyamán... Hoztam neked valamit, Pacsirta. Ugye tudod, mi ez?

Pacsirta?, ráncolta a homlokát Jurij. Az öreg átnyújtotta kopott mappáját Picurnak.

– Hú, igazán nekem tetszik adni? – kérdezte meglepetten Aurora. – Tényleg az enyém lehet?

– Bizony a tiéd. Ez ugyan még csak a történet fele, de mire ezzel végzel, talán már a többit is olvashatod. Igyekszem mielőbb befejezni. És gondolj arra, hogy tiéd az egyetlen példány.

Mr. Antóniónak mintha könny árasztotta volna el a szemét. Úgy látszott, hogy a megindulásnak azon a pontján van, amikor az ember nem beszél, hogy sírva ne fakadjon.

– Köszönd meg szépen! – nógatta a lányát Jurij. Akármit is kaptál, tette hozzá gondolatban.

– Köszönöm! Nagyon fogok rá vigyázni. – Auri elvette a mappát, aztán egy puszit nyomott az idős férfi arcára. Csillogó szemmel fogta apró kezében a mappát, és semmit nem vett észre Mr. António elérzékenyüléséből.

Az öreg talán a saját gyermekét látja Aurorában, tűnődött Jurij. Vagy inkább az unokáját. Eddig nem is gondolt bele, hogy mihez kezdene, ha Auri a Földön maradt volna. Természetesnek vette, hogy itt van vele a családja, még ha egy széthullóban lévő család is. Pedig ez csak keveseknek adatott meg a túlélők közül.

Szerencsétlen öreg, gondolta. Képes egy egész könyvet újraírni. Ennél sziszifuszibb munkát nehezen tudott elképzelni.

Aurora közel hajolt, és valamit súgott az öreg fülébe.

– Tessék megpróbálni – tette még hozzá hangosabban.

– Uram... – szólította meg Jurijt bizonytalanul Mr. António, és a Jurij ingzsebébe tűzött Parker tollat nézte. – Már három tollam kifogyott, és ugyan van még egy ceruzám, de az maszatolódik... Nem adná nekem a tollát? Hogy tovább tudjak dolgozni.

– Nem – felelte Jurij. A Parkért két éve kapta, a negyvenedik születésnapjára, ráadásul Reiko arannyal belegravíroztatta a nevét is. Nem fogja odaadni egy vadidegennek.

– De apa! – Aurora dühösen toppantott egyet. Aztán látva, hogy ez nem hatja meg Jurijt, tüntetően hátat is fordított.

– Elég lenne a betét is, uram – nézte a tollat Mr. António.

– Keressen tollat másnál, öreg! – mondta keményen Jurij.

– Így fogok tenni – biccentette fáradt mosollyal Mr. António. Az arca csalódottságról árulkodott, de Jurijt ez cseppet sem érdekelte. Itt mindannyian csak magukra számíthatnak, a jótékonykodás luxus.

– Hogy lehetsz ilyen szívtelen! – morogta Auri, miközben Mr. António megemelte a kalapját, és arrébb bandukolt.

Jurij felsóhajtott. Tényleg Reiko ajándékához ragaszkodik ennyire? Pont az övéhez?

– Várjon! – kiáltott az öreg után. Előhúzta zsebéből a Parkért, és Mr. António kezébe nyomta.

– Elég csak a betét, uram – szabadkozott Mr. António a tollat nézve, és elkezdte szétcsavarni.

– Nem, nincs rá szükségem, fogadja csak el.

– Hálásan köszönöm, uram – nyújtotta ki hosszú körmű kezét Mr. António. Jurij kelletlenül kezet rázott vele. Az öreg közben mélyen fejet hajtott előtte.

Auri elégedetten mosolygott.

Néhány órával később az alkonyi félhomályban kiautózott a kupola északi pereméig, a boltíves kapuhártyához. Leparkolt a Bentley-vel, felkapta az anyósülésen heverő, borral teli üveget, kiszállt a kocsiból, és könnyed léptekkel a Szelim emlékét őrző, pislákoló gyertyákhoz sétált. A kupola mennyezete halványzölden derengett és a teliholdhoz hasonló fényt adott.

Egy földbe szúrt karón gyűrött sarkú papírlap függött, rajta a tízéves Szelímről készített ceruzarajzzal. Egészen jól sikerült, jól megragadta az enyhén pufók arcot, a szénfekete szempárt, a hosszú füleket. Sok mindent kellett még megérteniük az itteni furcsa világról, és Szelim áldozata talán az egyik legfontosabb tapasztalatuk volt az ittlétük első néhány napja során.

Jurij lecsavarta a kupakot, és meghúzta az üveget. A borzalmas ízű szesz némileg feledtette néhány órával ezelőtti szánalmas alkuját a szakállas indiaival. Nem érdekelte az ár, alkoholt akart szerezni, és a dörzsölt kufár ezt kíméletlenül ki is használta. Készpénzt nem fogadott el, pedig a maradék néhány száz dollárjától szívesebben megvált volna, mint a Rolexétől. Ha ésszel alkuszik, valószínűleg sokkal jobb üzletet csinál, de abban a pillanatban nem érdekelte más, csak az ital.

Az elmúlt órákban egyre tompább szürkeség telepedett csigalassúsággal a tájra. Ha a nappalok és az éjszakák periodikusan változnak, akkor minimum három sötét és valószínűleg hideg nap vár rájuk.

Jurij motorzajra lett figyelmes. A gubóváros irányából egy közeledő fényszórópár kévéje ugrált fel-alá, és megnyúlt árnyékok kerge táncát vetítette a talajra. Jurij kényelmesen nézelődött tovább, amíg az érkező Volvo SUV le nem parkolt a Bentley-je mellett. Az ajtó kinyílt, majd kisvártatva be is csapódott.

– Kezd hűvös lenni – sétált oda hozzá Natalie, a melle előtt összefont karral. Haját hátul csattal összefogta, amitől inkább nézett ki huszonéves egyetemistának, mint harmincas, érett nőnek. A szokásos kosztümjét viselte, ami egyre gyűröttebbnek és megviseltebbnek tűnt. Sportcipőjét sárfoltok pettyezték.

– Követtél? – kérdezte Jurij.

– Igen. – Natalie megigazította a szoknyáját. – Minden pillanatban a nyomodban osonok, nem bírok nélküled létezni egy pillanatig sem. – Szája széle gúnyos mosolyra görbült, aztán karba tett kézzel a karóra tűzött rajzot nézte.

– Ki akartam jönni a kupola pereméhez, és megláttam a kocsidat.

– Értem. – Jurij újra meghúzta az üveget.

– Mi az? – kérdezte Natalie.

– Ez kérlek szépen egy negyvenezer dolláros Rolexbe kerülő pocsék bor. Megkóstolod? – Feléje nyújtotta az üveget.

Natalie elvette, és belekortyolt.

– Tényleg nem olyan jó, mint amilyen drága – krákogta, majd köhécselni kezdett. – De azért nem rossz... Jó erős.

– Az. Szar, de legalább erős.

Natalie visszaadta az üveget, és Jurij is újra ivott.

– Chiba professzor szerint egy lassú tengelyforgású bolygóra kerültünk – dörzsölte meg az arcát Natalie. – Szerinte fagypont közelébe is lemehet a hőmérséklet. Vagy még lejjebb.

– Igen, ezt én is hallottam – mondta Jurij, és a gyertyák sercegő lángjait figyelte. – Rühellem a hideget. És itt nem is tudunk ellene nagyon védekezni.

– Talán nem reménytelen a helyzet. A ganésa gubóházak néhány órája belül elkezdtek melegedni.

– Valóban? – hökkent meg Jurij. – Ez is valami. Hiába, úgy tűnik, fontosak vagyunk nekik. Törődnek velünk.

Natalie közelebb lépett a gyertyákhoz, és a karón függő rajzot nézte.

– Szegény fiú! Nem kellett volna meghalnia.

Jurij is ezen töprengett. Bárcsak ne ő találta volna meg.

Meghúzta a bort.

– Adsz még egy kicsit a Rolexedből? – kérdezte Natalie, és közelebb lépett. Jurij megérezte a parfümje illatát. Mi a fenéért használ parfümöt? Tisztára, mint Reiko.

Odanyújtotta az üveget. A nő újra ivott, jóval többet, mint Jurij szerette volna.

– Számíthatok rád? – Natalie megtörölte a száját, és visszaadta az üveget. Már csak alig lötyögött valami az alján.

– Ezt hogy érted?

– Mi ketten sok mindenben hasonlóan gondolkodunk. Össze kell tartanunk, csak így tudjuk összefogni az embereket. Most mindenki bizonytalan, fél és befolyásolható. Csak együtt van esélyünk túlélni az elkövetkezőket, bármi is legyen az... Nem szabad hagynunk, hogy előtörjön az erőszak és az emberek állati énje. És gondolom, a lányod biztonsága a legfontosabb.

Jurij kényszeredetten bólintott. Nem teljesen értette, Natalie mit akar mindezzel. Eszébe jutott Snyder megjegyzése: nem árt vele jóban lenni.

– Tudod, mi hiányzik nagyon? A szél. A felhők. A napsütés. – Kivette hajából a csatot, majd lófarokba fogta a tincseit, és újra rögzítette a csattal. Jurij egy kis résen át egy röpke pillanatra belátott a blúza rejtekében felsejlő mellei közé. – Szerinted hol lehetünk? Milyen messze van a Föld?

– Számít ez?

– Nekem számít. Egyáltalán mi a francot keresünk mi itt? És miért pont mi? Miért nem valaki más van itt helyettünk? Fekhetnék otthon az ágyamban, és reggel fél órán át zuhanyoznék. Bekenném magam testápolóval, tiszta ruhát vennék fel, nem ugyanazt a gyűrött, büdös vackot. Hiába mosom, nem érzem, hogy tiszta lenne. És kezd gyengülni az anyaga. Sminkelhetnék. Narancslevet ihatnék. Vagy kávét! Istenem, szinte már el is felejtettem, milyen az íze!

Kávé... Jurij érezte, ahogy az elfojtott emlékek előtörnek belőle, de nem engedte, hogy elhatalmasodjanak rajta. Látta, hogy Natalie a messzeségbe bámul, majd kicsit elfordul, és megtörli a szemét.

– Jelenleg nem tudunk változtatni a körülményeken – sóhajtotta Jurij. – Felesleges rágódni a múlton.

– Nem rágódom... Csak tudni szeretném, mi ez az egész. Attila mesélt azokról a gömbökről, még odafent, amikor elrabolták. Azt mondta, rengeteg földi állatból van egy-egy példányuk. Miért? Miért gyűjtötték össze őket? És bennünket? Mi is a gyűjteményük része vagyunk? És hogy kerültünk egyáltalán ide? – Jurijra pillantott, ő azonban nem tudott mit felelni. – Mondj már valamit!

Jurij nem felelt.

– Zavar, hogy itt vagyok? – Natalie felszegte a fejét, és a szemébe nézett. Beletúrt a hajába, egy tincs a szemébe hullott.

– Egyáltalán nem. – Jurij felvonta a szemöldökét Natalie alig leplezett közeledésére. Gyakorlatilag már percek óta minden mozdulatával és a szavaival is incselkedett vele. – Csak egyszerűen nem tudok válaszolni a költői kérdéseidre.

– Értem. Igazad van. Nekem nagyon hiányzik a tervezhető jövő. Az, hogy úgy aludjak el, hogy legalább sejtsem, mi tesz holnap. Megőrjít ez a bizonytalanság. A tehetetlenség.

– Hidd el, nem vagy vele egyedül.

Natalie közelebb lépett, fátyolos tekintete másodpercekre az övébe fúródott. Erezték egymás leheletét, és Jurij egyszer csak azon vette észre magát, hogy ajkuk összeér. Natalie szája megnyílt előtte, aztán a gyengédségből szenvedély lett, és csókolózásba csapott át.

Natalie elhúzódott.

– Ne haragudj! – mondta, és újra beletúrt a hajába. Tekintetéből bűnös kíváncsiság sugárzott.

– Semmi gond – felelte óvatosan Jurij. A nő ízét még érezte a szájában.

– Nem volt jó ötlet – suttogta Natalie, de a tekintete közben mintha azt kérte volna, hogy folytassák.

– Nem volt az, valóban.

Merjen tovább kezdeményezni? Bizonyos helyzetekben a gyengéd kényszer a legcélravezetőbb, és Natalie talán pont erre vár. Csak ledönti a fűre...

– Ideje visszamennünk – lehelte Natalie, de a hangsúlya újra mintha pont az ellenkezőjére bíztatta volna.

– Igen, ideje – biccentette Jurij. – Auri már vár.

Natalie arca megrándult, valószínűleg más választ várt, de Jurij tudta, hogy nem szabad engednie. Most nem.

Natalie szeme elkerekedett, és a válla felett meredten az üvegfalon túlra bámult.

– Mi az, mit látsz? – Jurij megperdült, de nem látott semmit.

– Nem tudom! – suttogta a nő, és a kapuhártyára mutatott. – Valami mozgott.

Jurij átmászott a karókból és rájuk kötözött deszkákból álló kerítésen, és odament a hártyához, Natalie rövid tétovázás után követte.

– Nézd! – mutatott előre Jurij.

Az üvegalagút sárgás levegővel teli belsejében szürke árnyékok motoszkáltak az oldalfalon. Jurij vagy ötöt számolt össze, hosszúkás, alkarnyi átmérőjű, lapos testük olyan volt akár egy-egy életre kelt, nyúlós nyers tésztalap.

– Élőlények?

– Annak tűnnek. Másznak.

Jurij a szemét erőltette, és megpróbált átlátni a külső hártyán.

Egy sötét árnyék derengett elő a ködfátyolból, egy buszméretű, uszonyos lény. Rózsaszín pettyes bőrén nyitott üreg tátongott, talán egy száj, körülötte négy szurokszínű, nagyobbacska folt, amik akár látószervek is lehettek. Vagy hallójáratok, esetleg végbélnyílások. Akár a fülét vagy az ánuszát is hordhatja az arcán a szeme helyett.

A lény leginkább egy gülü szemű mozdonyra emlékeztette a Thomas, a gőzmozdonyra. Oldalából alálógó ostorszerű nyúlványai meg-megrándultak, uszonyai lomhán, szárnyakként csapkodtak, csak egy kémény hiányzott a fejéről, és a kerekei. Testét három karika alakú eszköz ölelte körül, amiket a hasánál egy-egy bőre alá hatoló kampó tartott meg.

– Ott egy másik! – mutatott előre Natalie. A homályból újabb árny sejlett elő.

– Ezek... hogy repülnek ekkora testtel?

A lények uszonyai idegesen megrebbentek, és néhány pillanattal később újra belesüppedtek a láthatatlanságba.

Az üvegalagút túlsó végénél két, a korábban látottaknál valamivel nagyobb méretű tükörgömb bukkant fel. Talán ezek zavarták meg Thomast és társát.

– Ganésák! – rezzent össze Natalie.

Az egyik gömb nekifeszült a külső hártyának, mire az széthasadt, mint egy telitömött liszteszsák. A gömb átcsúszott a résen, majd nyomában jött a másik is, a hártya pedig sebesen összeforrt mögöttük. Az első gömb egészen a belső hártyáig repült, a másik félúton megállt.

Natalie elhátrált a közelből, Jurij azonban nem mozdult. A gömb alig két-méternyire állt meg tőle, csak a kapu szövete választotta el őket egymástól. Az aranyló felület megrezdült, aztán hullámzani kezdett, akár egy szélfutta tó felszíne, végül átlátszóvá vált.

Jurij meglepetésében hátrahőkölt.

Az odabent ülő lény nem ganésa volt.

Leginkább egy hosszú nyakú óriásrovarhoz hasonlított, szivar alakú, vöröses törzsét Jurij másfél méter hosszúnak becsülte, fekete mellényén követhetetlen bonyolultságú, vöröses minták sorakoztak, szárnyai összezárva a hátára lapultak.

Hat végtagja közül a felső három karnak tűnt, az alsó lábak végét fényes anyag takarta, ami akár cipő is lehetett, a karokat hokifelszerelésre emlékeztető eszközök fedték. A kezeken lévő hat-hat nyúlványain spirális gyűrűket viselt. Hosszú nyakában ezüstkarikák lógtak, és sál formájú szövetanyagot tekert köréje. Fejét fényes, fekete sisak takarta, ami elrejtette az arcát, már ha volt neki egyáltalán.

– Működik a mobilod? – kérdezte a háttérből Natalie. – Fényképezd le! Siess! Mielőtt elmegy!

Jurij letette maga mellé a borosüveget, elhúzta zsebéből az iPhone-ját, aktiválta a fényképező funkciót, és gyorsan fotózni kezdett. Szerencsére a szivargyújtóból még fel tudta tölteni. A lény mellső végtagjával potrohig érő mellényéből két kis tárgyat húzott elő, ujjnyúlványai közé csippentette, és a gömbje belső felületére tapasztotta azokat. Hosszú kígyónyakát ide-oda ingatta, és feje hol Jurij, hol Natalie irányába fordult. A gömbje belsejében apró, barnás rögök hevertek szétszórva. Talán ételmaradék vagy ürülék.

A gömbből egy jégcsapra hasonlító, hegyes tölcsér türemkedett ki. Nekifeszült a hártyának, és áthatolt rajta. Jurij arcába légörvény csapott, ahogy sziszegve áramlani kezdett befelé a nagyobb nyomású levegő, de a hártya néhány pillanat múlva körülölelte a tölcsért, és a sziszegő hang elcsendesült.

Jurij abbahagyta a fényképezést, és elhátrált.

Natalie viszont közelebb lépett. A tölcsér egyenesen ráirányult.

– Szerinted mi lehet ez?

– Gyere onnan! – kiabálta Jurij.

Natalie felköhögött.

– Érzed ezt a furcsa szagot?

– Gyere már onnan! – Jurij odaugrott, és elrántotta Natalie-t a hártya közeléből.

– Talán kommunikálni akarnak! Ide kellene hívnunk Attilát.

A talaj enyhén megremegett, és az alagút falai közeledni kezdtek egymáshoz. A tölcsérnyúlvány gyorsan visszahúzódott, a gömb belseje elsötétült, felvette az aranyló tükröződést, és a másikkal együtt a kijárat felé röppent.

Azonban a külső hártyán nem tudtak áthatolni. Nekifeszültek, a hártya besüppedt, de nem szakadt szét, mint eddig. Nem engedett. Az aranygömbök ide-oda repkedtek, mint a csapdába esett madarak, lendületből, nagy sebességgel rontottak neki a külső hártyának, de hiába.

Aztán az egymáshoz közeledő oldalfalak közé szorultak, és milliméter vastagságúra préselődtek az oldalfalon mászó tésztalap állatkákkal együtt. A falak pár másodperc elteltével lomhán visszahúzódtak, a gömbökből a bennük utazókkal együtt zavaros, zöld színű pép maradt csupán.

– Ez mi volt?! – kérdezte remegő hangon Natalie.

– Fogalmam sincs. – Jurij felvette a földről az üveget, és meghúzta, majd adott belőle Natalie-nak is.

Aztán visszasiettek kocsijaikhoz.

ATTILA

Attila már megbánta, hogy elkísérte Natalie-t a kórházba. A helyiséget keresztüllengő betegszagtól kirázta a hideg. Legszívesebben kirohant volna a szabad levegőre, túl intenzíven érezte az emberi kipárolgásokat, a különböző betegségek beszédes jeleit.

A legtöbb fájdalom és lemondás abból a függönyökkel elkerített különszo-bából áradt, amiben egy lesoványodott, beesett arcú, kreol férfi feküdt egy rozzant matracon. A mellette álló kisasztalon egy maszatos lencséjű szemüveg, egy pohár víz és egy csorba tányér állt, rajta széttúrt algakásával és egy villával.

Attila megborzongott. Mintha a nagyapját látta volna maga előtt. Nagyapa három éve halt meg, és az utolsó találkozásukat, azt a lidércnyomásos látogatást a Honvéd kórházban azóta sem felejtette el. Nagyapa meztelenül, bekatéterezve feküdt ötödmagával a kórteremben, bordái kiálltak, mint egy alultáplált afrikai gyereké, bőre összeaszott, túlvilági tekintetével fel sem ismerte az unokáját.

– Ahmed Rajahnnál fél éve diagnosztizáltak vastagbélrákot – mondta Sanghavi, amikor észrevette, hogy mit néz Attila. – Még a Földön. Gyógyszerek és kemoterápia nélkül itt csak idő kérdése, hogy... Még csak enyhíteni sem tudjuk a fajdalmait.

Az orvos Natalie-ra pillantott. Attila érezte rajta az eluralkodó kétség-beesés és a feltörő pánik szagát, amit azonban elnyomott a különszobából előnyomakodó halál lehelete. Attila önkéntelenül hátrébb lépett.

– Vajon őt miért hozták el? – kérdezte Natalie. – Lehet, hogy fogalmuk sem v olt, és csak véletlenszerűen ragadtak el bennünket.

Az előtérben vagy tizenöten várakoztak, legtöbbjük idősebb férfi és nő, sokuk köhögött, néhányuk bőréből ammóniás szag párolgott. A sebtében kialakított, Dalí-elefántbőrből készült paravánokkal elkülönített kórtermekben legalább ugyanennyien feküdtek.

– És te... – Sanghavi Attilához fordult. – Jól vagy? Minden oké?

– Persze – hazudta Attila. Az erősödő szaglásáról és arról, hogy néhány napja rendszeresen véreset vizel, nem mert beszélni.

Annak, hogy egyre jobban érezte a szagokat, úgy hitte, köze lehet a halántékpiócájához, de még inkább ahhoz, ami a testében történik éppen. Mert valami történt.

Előszeretettel szimatolta a közelében elhaladó embereket is, és némelyiket, a közeli ismerősöket már a szaguk alapján meg tudta különböztetni egymástól. Többségében büdösek voltak, izzadságszagúak, némelyek bőre piától bűzlött, másoké portól vagy füsttől.

– Ennek örülök. Tudod, nagyon könnyen kaphattatok volna súlyos fertőzést. Ez egy idegen bioszférából származó... valami – vette szemügyre a piócáját. – Számtalan olyan kórokozót juttathatott a testedbe, ami ellen az immunrendszered nincs felkészülve. Akár meg is halhattatok volna. Óriási felelőtlenség volt oda felmásznotok.

– Mások is megtették már korábban – felelte Attila.

– Viszont van két tolmácsunk – emlékeztette az orvost Natalie. – Ebből én azt gondolom, hogy a ganésák tudták, mit csinálnak a gyerekekkel.

– Nyilván okkal tették. De vajon valóban csak tolmácsnak akarják őket használni?

Attila nyelt egy nagyot.

– Nehéz napja van, doki? – kérdezte Natalie.

– Akkor is az lenne, ha volna köztünk még tíz képzett orvos – felelte rezignáltan a férfi. – Az ég szerelmére, nézzen körül! Amit gyógyítás címén itt művelünk, az egy vicc. Még a törzsi sámánoknak is több lehetőségük volt. Gyógyszerekre lenne szükségünk, kötszerre, laborra. Egyre többen jönnek, akik odahaza rendszeresen szedtek valamilyen gyógyszert. Ha nem tudjuk ellátni őket, az újabb és újabb emberéletekbe fog kerülni.

– Amint a ganésák legközelebb felveszik velünk a kapcsolatot, elmondjuk nekik a problémáinkat – ígérte Natalie.

– Miből gondoljuk, hogy egyáltalán tudják, mi az, hogy gyógyszer? Vagy hogy van olyanjuk, ami nekünk kellene... Járt már a külvárosi sátor- és autótáborokban? Borzasztó büdös van arrafelé. Az ott a fertőzések melegágya.

– A doktor a fejét rázta. – Én már csak abban bízom, hogy hamarosan hazajutunk. A feleségem otthon vár a két fiammal együtt.

Attila megszeppenve hallgatta a beszélgetést. Nem is gondolt bele, hogy ilyen nagy a baj.

– A legfontosabb, hogy ne veszítse el a hitét! – mondta Natalie. – Arra most mindannyiunknak nagy szüksége van. Szedje össze magát! Haza fogunk jutni.

– Hát persze – suttogta Sanghavi. Megrázta a fejét. – Nem. Nézze, ez az egész itt nem... Én ezt... képtelen vagyok tovább csinálni. Szeretnék kiszállni.

– Kiszállni? – hökkent meg Natalie.

– Igen – bólintotta esdeklő tekintettel Sanghavi.

– Hadd mondjak valamit! – Natalie az indiai orvos vállára tette a kezét. – Gondolja, hogy én szívesen csinálom mindezt Filippóval? A hátam közepére se kívánom a felelősséget. Miért érdekeljen mások sorsa, az itteni élet megszervezése, az élelem szervezett elosztása, egyáltalán, a túlélésünk? Vajon mi fog történni, ha nem csináljuk tovább?

– De ez nem...

– Szívesen átvenné mindezt, doki?

– Nem.

– Én sem hiszem. Én sem venném át az ön munkáját. Nem is tudnám. Azonban, ha kiszáll, valakinek meg kell tennie, még akkor is, ha nem ért hozzá. – Natalie elhúzta a száját. – De nem hiszem, hogy ez bárkinek is jó lenne, igaz?

– De akkor sem bírom...

Natalie egy apró kézmozdulattal csendre intette:

– Most egyikünknek sem szabad meginognia, mert akkor a többiek is feladják. Én sem tehetem meg, és maga sem teheti meg. Olyan adottsággal és tudással rendelkezik, amire mindennél nagyobb szükségünk van. Küzdenünk kell a túlélésért. Ha pedig mindenki feladja, akkor vége.

– Értem – törődött bele Sanghavi. A hangja keserű volt, de jóval elszántabb, mint korábban. – Igaza van. Megteszem, ami tőlem telik.

– Ahogy én is, doki. Ahogy mindannyian. Összeszorítjuk a fogunkat, és tesszük a dolgunkat.

Odakint már második napja sötét volt, a hőmérséklet pedig egyre csökkent.

Attila azt hallotta, hogy holnap lesz a leghidegebb, majdnem nulla fok, hogy aztán talán elkezdődjön az elnyújtott napkelte és remélhetőleg egy újabb, többnapos, világos időszak.

A gubóházak falai ugyan meleget árasztottak, így bent nem fáztak, de az utcák elnéptelenedtek, csak néhány kóbor tábortűz lobogott a város szélén felhúzott lakósátrak között.

Natalie azt mondta, dolgoznia kell, és átment az elnöki irodának kinevezett, legbelső körben álló gubóházba. Azonban ha Natalie dolgozik, akkor talán Jurij sincs otthon, talán Vallelungával együtt tárgyalnak. Ez esetben pedig Aurira csak Reiko vigyáz, ő pedig talán megengedi, hogy meglátogassa.

Felpattant, és felhúzta kopott és koszos sportcipőjét. A balos talpán felfedezett egy repedést, ami a talp hajlításakor úgy nyílt meg, mint egy nevető száj. Vajon meddig tarthat ki a cipője? Ha sokáig lesznek itt, hamarosan lehet, hogy úgy fog kinézni, mint a pesti utcákon kóborló hajléktalanoké, a talpa lihegő kutya nyelveként fityeg majd minden lépésnél. Úgy hallotta, egy kínai cipészmester a Dali-elefánt bőréből elkezdett cipőket gyártani. Szereznie kellene egy párat.

Belebújt a pulóverbe, mire a sarokban összegömbölyödve heverő Huba felugrott, és határozott vakkantásokkal jelezte, hogy Attila bárhová is megy, ő is menni akar.

– Jól van, jöhetsz te is.

Attila feltépte az ajtóhártyát, és Hubával együtt kilépett a gubóház alagútján, és a sötét utcán elindult Auroráék lakhelye felé. A metsző hideg bekúszott a ruhája alá, a pólóját gyorsan betűrte a nadrágjába, a pulóvert pedig ráhúzta a derekára, és megszaporázta a lépteit.

A gubóházakból kiszűrődő fényben és a kupola falából sugárzó halványzöld derengésben próbált tájékozódni. Némelyik ház falán ganésa fénygömb lógott, és világította be a környéket, több ablakban Dali-elefánt zsírjából készült faggyúgyertyák gyér lángjai pislákoltak.

Huba a talajt szimatolva caplatott mellette. Egy közeledő autó fényszórója pásztázott végig az utcán. Attila egy gubóház árnyékába húzódott, amíg a kocsi tovahaladt. A Főtéren néhány férfi és nő beszélgetett, de őket is elkerülte.

Hubával még két utcán vágtak keresztül, mire megérkeztek az ismerős gubóházhoz. Jurij Bentley-jét nem látta sehol, ezek szerint jól okoskodott. Fogott néhány kavicsot, és Auri szobájának hártyaablakát kezdte dobálni. A kövek átszakították a hártyát, és nemsokára megjelent a kislány álmos és morcos arca, de amint meglátta Attilát, rögtön felderült.

– Anya alszik, apa pedig egy órája elhúzott valahová – mondta halkan Auri, miután felosontak a szobájába. Huba megértette, hogy csendben kell maradni, így nesztelenül kocogott fel velük.

Auri szobája kevésbé hatott üresnek, mint az övé, a kislány jó érzékkel helyezett el tárgyakat, amitől még otthonosnak is lehetett nevezni. A padlón egy rongyszőnyeg hevert, a deszkapolcot talán Jurij szerelte fel a falra, rajta Auri nemrég talált táskája, a piperetükre, a lemerült iPad-je, guberált újságok, pár talált gyűrű és karkötő hevert. A falon egy szakadt Lady Gaga-poszter függött, a sarokban egy szék állt, előtte az ágya, egy fűvel bélelt kuckó, mint az övé, de Aurinak volt egy zebracsíkos pokróca is hozzá.

Az ágy mellett a Dali-elefánt zsírjából készült gyertya pislákolt, derengő, narancsos fénye a falra vetítette elnyúlt árnyékaikat. Huba körbeszaglászta a szobát, végül ásítva elnyúlt az egyik sarokban.

– Talán a városházára ment – tippelte Attila. – Natalie is ott van, biztos megint üléseznek.

– Vagy mást csinálnak. – Auri letette a tenyerét a padlóra, és kézállásba lendült, majd előre-hátra kezdett sétálgatni, mint egy artista. Miközben a lábával egyensúlyozott, macis pizsamanadrágjának egyik szára felcsúszott a térdéig. Attila kicsit irigyelte, amiért a lánynak nem csak egy ruhája volt, mint neki.

– Mire gondolsz?

– Szerinted? – grimaszolta fejjel lefelé Auri. – Szerintem szexeinek.

– Natalie és... Jurij? Ez baromság.

– Ugyan, nem látod, hogy néz Natalie apára? – Auri spárgába nyitotta szét a lábát, ami így testével együtt T alakot formált. – Tudsz ilyet csinálni?

– Nem – felelte dühösen Attila. Az nem lehet, hogy Natalie és Jurij... Hiszen Snyderrel csinálta nemrég. Az is gusztustalan volt, azt sem értette, vele miért szexeit. Majdnem elmondta Aurinak, mit látott, de aztán inkább megtartotta magának. Nem tartozott a kislányra, és különben is, túl kicsi az ilyesmihez. – Baromság.

Auri összegömbölyödött, és egy bukfenccel ülő helyzetben termett.

– Nem ismered apát. Amióta anya megcsalta, rengeteg nővel szexeit. Natalie-val is simán lefekszik, aki meg ráadásul csak erre vár. Natalie meg szerintem direkt provokálja.

– Ezt csak kitalálod. – Felállt, és idegesen a hártyaablakhoz ment.

– Nem – rázta a fejét Auri, és a füle mögé tolta a szemébe lógó hajtincseit.

– Ne legyél naiv, figyeld meg legközelebb Natalie-t, hogy viselkedik, amikor apa a közelében van.

Pont Jurijjal? Ezt nem hitte el.

A sötét utcát nézte, és odakint váratlanul megpillantott egy magányos alakot, aki ide-oda tekingetve osont az utcán.

– Nézd csak! – suttogta. – Az ott Money!

Auri kicsússzam az ágyából, és ő is kilesett az ablakon.

– Hogy lopakodik! – suttogta, mintha Money meghallhatná. – Tuti, hogy sántikál valamiben.

– Biztos lopni megy. De hol lehet az öccse? Sosem láttam őket külön.

– Billy!– lehetett leolvasni a szájáról. A hangja alig hallatszott fel hozzájuk.

– Billy!

– Az öccsét keresi – mondta meglepetten Auri.

Money néhány másodperccel később eltűnt a sötétben.

Auri visszament az ágyába, az ölébe vett egy padlón heverő bőrmappát, és lapozgatni kezdte. Attila lehuppant mellé, és törökülésbe helyezkedett.

– Vajon hazajutunk valaha? – meredt maga elé.

Haza akart menni, otthon akart aludni az ágyában. Szeretett volna anya ölelő karjai közé bújni. Biztonságban lenni.

– Akarod, hogy felolvassak neked A nyomorultakból? – kérdezte Auri. – Nemrég találkoztam António bácsival, és nekem adta az eddig elkészült részeket.

– Ellentmondást nem tűrően nyitotta ki a bőrmappát. Hangyabetűkkel sűrűn teleírt papírlapok sorakoztak benne, némelyik sarka szamárfülbe gyűrődött. Auri lapozgatni kezdett, majd a szeme váratlanul felcsillant. – Mariussz – olvasta mosolyogva. – Ez a harmadik rész címe.

– Marius. Egy sz-szel, nem? Már itt tartasz?

– Még nem – rázta a fejét Auri. – Csak kíváncsi vagyok, ki az a Mariussz.

– Majd ha eljutsz oda, megtudod. Mit szólnál, ha inkább én olvasnék fel neked?

– Jó! – csillant fel a kislány szeme.

– Melyik a kedvenc részed?

– A babás! – Auri lapozgatni kezdet a paksamétát, majd elégedetten megfordította a mappát, és Attila kezébe nyomta. A tinta helyenként elkenődött a felső lapon, az egyik megszáradt pacában egy fél ujjlenyomat is kivehető volt. Auri befészkelte magát az ágyba. – De vigyázz, ne keverd össze a lapokat!

– Vigyázok, ne aggódj! – Hangosan olvasni kezdte Mr. António apró betűit:

– Thénardier-né arcára kiült az a különös kifejezés, amely úgy keletkezik, hogy az élet semmiségeibe valami iszonyatosság keveredik, és amelyről az ilyenfajta nőket fúriáknak szokták nevezni. Cosette átlépett minden határt, Cosette hozzá merészelt nyúlni „a kisasszonyok” babájához. – Cosette!– Cos ette úgy megremegett, mintha a föld rengett volna meg alatta. Fogta a babát, és csendesen, valami olyan tisztelettel, amelybe kétségbeesés vegyül, letette a földre. Aztán sírva fakadt.

Attila csak olvasott, végül néhány perc elteltével megállt, és Aurorára pillantott. A lány a foszladozó pokróc csücskét szorosan magához ölelte, és összegömbölyödve, a szája szegletében megbújó, apró mosollyal aludt.

Attila Natalie-ra gondolt. Hátha már hazament közben, és nem is Jurijjal volt, hanem csak dolgozott. Nem hitte, hogy tényleg szexelnének. Vagy inkább csak reménykedett benne, hogy nem.

Huba hegyezni kezdte a fülét, majd izgatottan felpattant.

Kintről egy kocsi motorzaja szűrődött fel, és vált egyre hangosabbá. A motor elhallgatott, aztán egy ajtó csapódott.

Megjött Jurij!

Gyorsan lerakta Auri mellé a mappát, és a hártyaablakához sietett. Az ablak nem a bejárat felé nézett, viszont vagy nyolc méter magasan volt a talajhoz képest. Nem maradt más választása, ki kell másznia. Ha Jurij itt találja...

De mit kezd Hubával? Ő nem rúd leugrani! És megértette, hogy mindenképpen lebukott, sehogy sem tud észrevétlenül kisurranni. Huba kérdőn felvonta egyik szemöldökét, és a farkát csóválta, majd szimatolni kezdett. Talán már érzi is Jurij szagát!

Attila körül vibrálni kezdett a levegő. Karján égnek meredtek a szőrszálak, arcbőre megfeszült, fejbőre bizsergett. Savanyú szagot érzett.

Függőleges és párhuzamos vonalak jelentek meg az orra előtt, majd egy fénycsík elkezdte összekötni a pontokat. Egy ragyogó háló öltött alakot előtte, mintha fényből szőtte volna egy láthatatlan pók. A háló szálai megnyúltak, a háta mögé hajlottak, és gömb alakban körülfonták.

Nekifeszült a hálónak, de rögtön el is rántotta a kezét, mert égető forróság áradt belőle. Huba csaholni kezdett, és a gömb előtt toporgott. Bár tudott volna segíteni!

A rácsok közti tér feltöltődött és megvastagodott, Attila bizonytalanul újra kinyújtotta a kezét, de ezúttal langyos, de szilárd felületet tapintott, és hiába kaparta az oldalát, a tükörsima anyagon nem talált kapaszkodót.

A ganésák gömbje elemelkedett vele a padlóról, odalibbent az alvó Auri fölé, leereszkedett hozzá és elnyelte a kislányt is, az ágytakaróval és a rajta heverő mappával együtt.

Auri összerezzent, kezével a takaró után matatott, ami azonban lecsúszott, át a gömb megnyíló felületén, és visszahullott az ágyra. Attila elkapta a mappát, mielőtt az is kiesett volna a gömbből.

Auri felriadt, majd amint felfogta, mi történik, sikítani kezdett.

JURIJ

Jólesne egy kávé, nyomott el egy ásítást Jurij, miközben a kapuhártyától hazafelé vezetett a kupola halványzöld derengésében. Régebben naponta több csészével is megivott, ha tehette, csakhogy a Földdel együtt a kávé élvezete is elveszett a számukra. Az mp3-lejátszóból egy ABBA-szám szólt, az I have a dream.

Jurij vagy egy órát töltött a kapunál, a kinti világot bámulta, de ezúttal nem látott a ködben rejtőző lényeket. Azonban ettől még biztos volt benne, hogy valami van odakint. A ganésák talán nem akarják, hogy lássák a külvilágot, és ezért vonják körül ezzel az átláthatatlan, sűrű gomolyaggal a kupolát.

A kijelző szerint a tankja már csak negyedig volt, és ugyan nemrég szerzett néhány liter benzint egy uzsorástól, de a készleteik hamarosan elfogynak, és akkor majd eladhatja a kocsit valakinek, aki feltehetően kibelezi, és lakóházzá vagy kacatbolttá alakítja.

Hűvös volt, alig tíz fok, és a hőmérséklet napfény hiányában rohamosan csökkent. Mire nagyjából másfél nap múlva világosodni kezd, valószínűleg nulla fok közelébe süllyed majd. Ahogy valaki találóan megjegyezte, kis túlzással itt hat nap alatt tapasztalják meg a Föld négy évszakát.

Mennyi minden maradt otthon, ami fontos volt a számára, gondolta, ahogy az ABBA-szám dallamai bekúsztak az elméje mélyére. A késgyűjteménye. A bárszekrénye, benne méregdrága italokkal. A napi hírek, a városi nyüzsgés, az utazás, a tenger. A szabadság. Vagy akár az a Stephen King-könyv, ami félbehagyva várt rá az éjjeliszekrényén. Itt csak egyvalamit tudott értékelni. A csendet és a nyugalmat.

Legalább a kedvenc zeneszámai itt voltak vele. Kikereste a Red Hot Chili Peppers-albumot, és amikor felhangzottak a Dani California taktusai, hagyta, hogy a zene keresztüláramoljon a testén, az érzékein.

California, rest inpeace / Simultaneous release...

Begurult a gubóházak közé. Néhány kutya kószált csak a sötét utcákon, az emberek inkább az otthonukban kuporogtak. A meghagyott földi huszonnégy órás időszámítás szerint éjfél is elmúlt már, Jurij érezte tagjain a fáradtságot, amikor végre megérkezett a házukhoz.

Kiszállt, lezárta a kocsit, és elindult a gubóház felé. A Dani California dallama még ott járt a fejében. Aurora biztos azt mondta volna rá, hogy régi vacak. Lesétált a bejárat felé vezető árokba, le a földbe vájt lépcsőn, amikor fentről meghallotta a kutyaugatást.

Ez csak Attila kutyája lehetett. A kölyök suttyomban átlógott Aurorához. Talán kifigyelte, amikor elment.

– Segítség! – hallotta a lánya kiáltását. – Se... – És itt mintha elvágták volna.

– Auri! – Jurij felrohant a ház aljának ovális bejáratához, és átszakította a szigetelőhártyát. Mit művel a lányával az az átkozott kölyök?

Egészen más látvány fogadta, mint amire számított.

Egy ganésagömb lebegett le lassan az emeletre vezető spiráljárat padlója felett fél méterrel. A macis pizsamáját viselő Auri kétségbeesetten püfölte a belsejét, Attila ott állt mellette, és ő is a gömb belső felületét ütlegelte.

– Apu, segíts! – visította Auri. Mintha víz alól jött volna a hangja. Attila kutyája a gömb mellett topogott, és egyfolytában ugatott.

Jurij odarohant, és teljes erőből megütötte a gömböt, de az ökle mintha törhetetlen üvegfalba ütközött volna. Nem tudott kárt tenni benne, ellenben a kezébe iszonyú fájdalom hasított.

Nem törődött vele, tovább ütött, de közben egyre hátrálni kényszerült, mert a gömb az ajtó felé tolta, hiába feszült neki teljes testsúlyával.

– Állítsd meg! – kiabálta Reiko az emeletről, és lerohant utánuk.

Jurij hanyatt esett, a gömb pedig összébb húzta magát, átszakította az éppen regenerálódó ajtóhártyát, és eltűnt a bejárati alagútban. Jurij utána rontott, végigüldözte az utcán, mígnem a gömb felgyorsult, kiröppent a városból, és a kapu felé vette az irányt.

Jurij megállt, és a térdére támaszkodva zihált. Az ökle lüktetett, a bütykeinél felszakadt a bőr, és vér csordogált végig az ujjain. Elvitték Aurit, és semmit sem tehetett ellene. Nem tudta megakadályozni.

Valami hozzáért a lábához. Lepillantott, Attila labradorja farkát csóválva bámult vissza rá.

– Takarodj haza! – mordult rá. A kutya arrébb baktatott pár lépéssel, onnan bizonytalanul visszafordult. Jurij lehajolt egy kőért. – Tünés! Gyerünk!

A labrador lehorgasztotta fejét, és eloldalgott.

Jurij visszarohant a Bentley-jéhez. Reiko a kocsi mellett állt vacogva, karba tett kézzel. Mezítláb volt és a kinyúlt, barna pulóverében didergett.

– Istenem, elvitték! – suttogta. – Elvitték!

– Menj vissza! – mondta Jurij, és bepattant a Bentley-be.

– Hová mész? – lépett az ablak mellé Reiko.

Jurij szó nélkül gázt adott, és a Szelim-kapuhoz hajtott. A távolban még mintha látta is volna a gömböt a kapu hártyája előtt, de mire odaért, már eltűnt, és a hártya is sértetlenül feszült a boltíven belül.

Odakint csak az áthatolatlan sárga köd gomolygott.

Picurt kivitték a kupolából!

Utána kell mennie! Csakhogy emlékezett Szelimre. Hogyan menjen Auri után? Talán ha kihasítana egy nagy részt a kapuhártyából, akkor azáltal megszűntetné a nyomáskülönbséget! Persze, csak időlegesen, és még akkor is ott a külső hártya, ahol már nem tudja megtenni ugyanezt. A kinti légkör ráadásul gyaníthatóan mérgező. De ha találna egy működő oxigénpalackot...

A fejét rázta. Nem, ez ostobaság. Percekig a kinti, sűrű és sötét homályt figyelte, végül beült a Bentley-be, és visszavezetett a városba.

Lefékezett a városháza gubója előtt. A keze remegett a kormányon, halántékában érezte zubogó vére ütemes pumpálását. Ha Attila Picurral volt, akkor Natalie sem lehetett otthon. Biztos dolgozik most is. Talán ő tud segíteni!

Kipattant a kocsijából, lerohant a bejárati alagútba, és átszakította az ajtóhártyát.

Natalie, Snyder és Filippo Vallelunga egy íróasztal fölé görnyedtek, Chiba pedig egy halom papírlapot teregetett ki éppen eléjük. Amikor Jurij berontott, mindannyian felkapták a fejüket, és egy pillanatra megdermedt körülöttük a levegő, úgy tűnt, nagyon elmerültek valami fontos témában.

– Elvitték Aurorát! – mondta Jurij. – És Attilát is!

Egyfolytában Auri sikolyát hallotta a fejében.

Apu, segíts!

– Hogy történt? – kérdezte feszülten Natalie, miközben az egyik bőrfotel felé mutatatott, hogy üljön le.

Jurij nem ült le. Snydert láthatóan nem érdekelték a történtek, elheveredett a kopott bőrkanapén, és egy gyűrött Playboyt kezdett el lapozgatni, közben fogpiszkálót rágcsált. Kalapja a karfán hevert.

– Egy gömbbe zárták őket, ami aztán kilebegett a házból. Vissza akarom kapni a lányomat!

– Vissza fogod kapni, ne aggódj.

Natalie nyugtató hangja pont ellenkezőképpen hatott rá.

– Ha a te lányod lenne, nem lennél ilyen nyugodt! – kiabálta. Snyder felnézett a Playboyból, majd vállat vont, és tovább nézegette a képeket. Jurij felsóhajtott. Natalie nem tehet semmiről, nem rajta kell kitöltenie a dühét.

– Ne haragudj.

Apu, segíts!

– Vissza fogják hozni őket – erősítette meg Vallelunga is. – Lehet, hogy már pár órán belül. Gondolja végig! Ha igazán akarják, már az ideút alatt örökre eltüntethették volna mindkettőt. Ugyanúgy visszatérnek hamarosan, mint akkor. De bele kell törődnünk, hogy kiválasztották őket, és ha kommunikálni akarnak velük, akkor ez történik. Huss.

– Ne értsd félre, sajnálom, hogy elvitték a gyerekeket, de legalább végre jelét adták annak, hogy érdekesnek találnak minket – tette hozzá Natalie. – Talán végre történni fog valami. Talán megtudjuk, mit akarnak tőlünk.

– Elegem van a tehetetlenségből! – Jurij ököllel rácsapott Natalie íróasztalára.

– Higgadj már le, kamerád! – mordult fel Snyder. – Mi a gyászért csinálod a fesztivált?!

– Ettől tényleg nem lesz jobb – lépett közelebb Natalie.

Amióta csókolóztak a kapuhártyánál, nem találkoztak újra kettesben, Jurij inkább kerülte a nőt. Vallelungának akkor elmondták, mit láttak, de az öreg úgy döntött, hogy ezzel ne borzolják a kedélyeket, így hallgattak.

Számítania kellett volna rá, hogy nem véletlenül rakták Aurora fejébe azt a valamit. Éjjel-nappal mellette kellett volna lennie, de még erre sem volt képes. És ha megint csinálnak vele valamit? Ha újabb dolgokat raknak a testébe. ..?!

Elég!

Az íróasztal egyik lába hiányzott, helyette téglákkal volt kiékelve. A fa) mellett egy felhúzható antik óra állt, másfél méteres ingája lomhán lengett ide-oda. A falon egy szarvasagancs és egy kopott, fejméretű lyukkal tarkított, megkopott perzsaszőnyeg függött.

Az ujjai ökölbe szorultak, és egész teste megfeszült. Lazíts! parancsolt magára.

Apu, segíts! Újra elővillant a rémült tekintetű Auri, amint kétségbeesetten kaparja a gömb belsejét. Semmit nem tudott tenni, és ez volt a legdühítőbb. Az átkozott tehetetlenség.

Snyder egy kihajtható poszterképet nézegetett a Playboyban. Vallelunga Chiba felé fordult, aki az állát takargatva tanulmányozta az íróasztalon heverő papírlapokat. A lapok tele voltak képletekkel és ábrákkal.

– Folytassa, professzor! – kérte Vallelunga.

– A professzor megfejtette, hogy hol lehetünk – magyarázta Natalie Jwij-nak, és nyugtatóan végigsimított a vállán.

Chiba úgy feszengett, mint aki legszívesebben valahol máshol lenne.

– Befejeztem a számításaimat. És... – Nagy levegőt vett, a szája széle remegett. – Messze vagyunk a Földtől, nagyon messze.

Snyder felült, és letette a Playboyt.

– Folytassa! – biztatta a japánt Vallelunga.

Chiba a mennyezetre emelte tekintetét, és nagy levegőt vett.

– Mivel az utazás során hajszálnyira megközelítettük a fénysebességet, a relativisztikus időkiesés miatt az utazás hetei alatt a Földön nagyon sok idő telt el.

– Mennyi? – kérdezte remegő hangon Natalie. – Mennyi az a sok?

– Legalább száz év.

4. AZ ÉLETBEN MARADÁS TÖRVÉNYE

„Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.”

(Clarence Darrow)

ATTILA

Auri úgy remegett a karjában, mint egy kutya. Még fel sem ocsúdtak az első ijedtségből, amikor a gömbjük átszakította a Szelim-kapu hártyáját, keresztülrepültek a folyosón, és átszakították a külső hártyát.

Miközben sebesen távolodtak a kupolától, Attila a sárgás felhőbe vesző otthonukat bámulta. Először csak egy roppant méretű üvegfalat látott minden irányban, aminek felületén a környező gomolyagok és ködfoszlányok tükröződtek, aztán tovább távolodva a fal minden irányban elhajlott.

Attila tátott szájjal bámult. Amit eddig kupolának hittek, valójában egy óriási, lebegő üveggömb volt. Az egyenlítő vonalán fényes sáv futott körbe, és ahogy távolodtak, a Szelim-kaput kívülről övező félkörív lassan elhalványult, miközben az egész építmény kezdte elveszíteni a kontúrjait és a színeit, és belesüppedt a homályba.

A gömbjük irányt váltott, és felfelé suhant. Odakintről furcsa, torz hangok szűrődtek be a járművükbe, mélyen dübörgő basszus keveredett a tűzijáték ritmustalanul ismétlődő sivításaival és éles füttyögéssel. Attila a szemét meresztve próbált átlátni a ködön. Valaminek lennie kellett odakint, ami kiadja ezeket a hangokat, de a ganésák valószínűleg nem akarják, hogy lássák őket.

Az átláthatatlan levegőréteg végül mégis ritkulni kezdett, a hangok egyre erősödtek, mintha a láthatatlan zenekar egyre hangosabban játszotta volna kaotikus dallamait. A homályból függőleges sziklafal bukkant elő, oldalát moha lepte be, amit szárnyaikkal kolibriként verdeső kígyótestű állatok legeltek.

A sziklafal váratlanul véget ért, és egy törésvonalakkal aprózott, kopár síkságra láttak rá, de csak néhány kilométernyi távolságig, azon túl a részletek fokozatosan elhalványultak.

Közvetlenül alattuk sötét hasadék nyúlt el, olyan volt, mint egy állat ki-tátott szája. Onnan jöttek. A kupola teteje ebből a magasságból már nem is látszott. Attilának olyan érzése támadt, hogy elrablóik valójában el akarták rejteni őket a saját bolygójukon. Már ha ez egyáltalán valóban a saját bolygójuk volt.

A kinti zenebona tovább erősödött. Mintha meteoritok süvítettek volna el a fejük felett, máskor meg egy régi rádiót hangoltak a hosszúhullám sávjában. Attila a hangok forrását kutatva felpillantott az égre, és tátva maradt a szája.

A csillagos éjszakát elmosódott, fénylő sarló hasította keresztül, mintha valaki ecsettel kente volna az égre.

– Az micsoda? – kérdezte tátott szájjal Auri.

– Nem tudom. – Attila nem tudott betelni a látványával. A ragyogó sávot sötétebb tónusú, fekete vonalak osztották részekre, mint egy bakelitlemezt a barázdái. Az égen néhány sötétebb foltot látott, mintha szőnyegek vitorláztak volna a szélben, de az is lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. Ahhoz túl homályos volt minden, hogy higgyen a szemének.

A disszonáns hangok nem akartak szűnni, ezúttal vidám delfinraj csivitelését utánozták, amibe váratlanul egy hajókürt repedtfazék basszusa hasított bele.

Attila összerezzent. Akárha maga a bolygó zenélt volna.

– Félek. – Auri hangja vékony és erőtlen volt, akár egy kismacskáé. – Te nem félsz?

– Kicsit.

– Csak kicsit? – hökkent meg a kislány.

Szája szeglete remegett, és Attila látta rajta, hogy mindjárt sírni fog.

– Nézd, itt a mappád! – Felkapta a háta mögött heverő bőrdossziét, és belelapozott. – Felolvasol belőle valamit?

Auri nemet intett a fejével, felhúzta a lábát, és összegömbölyödött.

– Na, a kedvemért! – kérte Attila. – Nagyon kíváncsi vagyok, hogy még mi történt Cosette-el. Legalább addig is telik az idő.

Aurora sírásra görbülő szájjal válaszolt:

– Jó. – Kinyitotta a mappát, lapozgatta kicsit, majd remegő hangon olvasni kezdett: – Cosette a zárdában tovább hallgatott. A gyermekeket semmi sem neveli úgy hallgatásra, mint a balsors. Cosette pedig annyit szenvedett, hogy mindentől félt, még a beszédtől és a lélegzéstől is.

– Miféle zárda ez? – kérdezte Attila.

– Hát a Kis Picpus zárda! – vágta rá Auri. – Oda mászott be Jean Valjean Cosette-tel, miután megmentette Thénardier-éktől, hogy elbújjanak a gonosz Javert felügyelő elől. Régi ismerőse, Favent volt ott a kertész, és tervet eszelnek ki, hogy a zárdában maradhassanak. Az öreg kertész rávette a zárdát vezető apácát, hogy Jean Valjean segéd kertészként ott maradjon. Cosette pedig a zárda növendéke lett.

– És Jean Valjean? O ki? – tettette a tudatlant Attila.

– Még ezt sem tudod? O a főhős. Egy hatalmas erejű, szegény favágó, aki kenyeret lop a családjának, ezért börtönbe zárják, ahol tizennyolc évig raboskodik. Utána új életet kezd, álnevet vesz fel, gazdag lesz, aztán egy város polgármestere, és ott ismeri meg Cosette anyját, aki a gyárában dolgozott, de elbocsátották. Jean Valjean a halálos ágyán megígéri neki, hogy vigyáz a lányára, és elhozza a gonosz Thénardier-éktől, akikre kényszerből rábízta...

Attila nem figyelt, kifelé bámult, hátha meglát odalent egy várost, vagy bármi életre utaló nyomot. A táj azonban nem változott, ahogy a túlvilági zenekar is rendületlenül tovább játszotta különös, helyenként ijesztő szimfóniáját.

Auri felélénkülve folytatta a felolvasást.

– Jean Valjean egész nap a kertben dolgozott, és nagyon hasznavehető volt. Valaha fanyeső volt, és szívesen lett újra kertésszé. Cosette-nek engedélye volt, hogy mindennap egy órát vele tölthet. Mivel a nővérek szomorúak voltak, apja pedig jó volt, a gyermek összehasonlította őket, és apját imádta. A kitűzött időben rohant a házikó felé. Amint belépett a viskóba, mintha a mennyországot hozta volna magával. Jean Valjean a pihenőórákban messziről nézte Cosette-et, amint játszott és futkosott, és meg tudta különböztetni kacagását a többiek kacagásától. Mert Cosette most kacagott...

A távolban egy fennsík bújt elő a ködből, alakja leginkább egy tortaszeletre emlékeztetett, felette apró fénypettyek százai pislákoltak, és mintha egy fa körvonalát rajzolták volna ki. Ahogy közelebb értek, a fények lassan két csoportra váltak szét.

Két lebegő óriásfa sziluettje kezdett alakot ölteni. Vaskos, toronyszerű törzsük és lombkoronájuk fényárban úszott, az aljukból gyökerek lógtak alá, akárha a lábaik lettek volna.

Járművek, gondolta Attila, miközben a fák lassan elrepültek a fennsík közeléből. Hasonlítottak ahhoz az építményhez, amire még a csarnokban felmásztak Aurival, azonban jóval hatalmasabbnak tűntek.

– Mit nézel? – pillantott fel Auri a mappából.

– Azt – mutatta neki Attila. – Repülő fák. Toronyfák. Úgy tűnik, oda tartunk.

– És mik azok? – Auri hangjában ezúttal inkább kíváncsiság bújt meg, mint félelem. Becsukta a mappát, és közelebb fészkelte magát Attilához, úgy, hogy összeért a válluk és a combjuk.

– Fogalmam sincs. Talán valamilyen városok.

A fák legalább egy kilométer magasra nyúltak, és lombkoronájuk majdnem ugyanilyen terebélyes is volt egyben. Gyorsan haladtak, a fák mégis csak lassan közeledtek, így hosszú perceken át bámulták rajtuk az újabb és újabb részleteket.

A törzsüket fémesen csillogó, kérges erezet hálózta be, a felületükön zöld mohafoltok, daganatként dudorodó gombatenyészetek burjánzottak és ablakok ezrei világítottak kékes árnyalatban. Ahogy még közelebb kerültek, már látták a fák körüli nyüzsgést is, az ágak körül rajzó hal alakú járművek, valamint a teraszok és gubók körül suhanó szárnyas lények ezreit.

Gömbjárművük végül besiklott a közelebbi fa terebélyes lombkoronája alá, az ibolyaszínben fénylő huzalokkal átszőtt, méregzöld óriáslevelek rejteké-be. Erős illatokat éreztek maguk körül, édeset és csípőst, szúróst és bűzölgőt, mintha egy konyha, egy parfüméria és egy kémiai labor szagait zúdították volna rájuk egyszerre.

A fa törzse gigászi fallá terebélyesedett előttük, göcsörtös felületéből ezernyi lyuk, terasz, kapu nyílt, aztán az egyik ovális nyíláson át berepültek a belsejébe. Tükörhártyák és csillogó falak között haladtak, közben a zenebona halkulni kezdett, végül szinte teljesen elcsendesedett.

Egy felfelé kanyarodó járatba fordultak, és belső szervekre hasonlító furcsa szagú gócok, spirális idegek, szállítócsövek, zavaros folyadékkal teli, átlátszó hólyagok és égett porszagot árasztó, fénylő és zümmögő gépezetek között haladtak egyre feljebb.

Auri közelebb bújt hozzá, és megfogta a kezét. Érintése hideg és nyirkos volt. Attila közelebb vonta magához, és önkéntelenül átkarolta.

Foltos szőrű, szárnyas lények bámulták meg őket repülő korongjárműveken ülve, és rovarszerű szaglócsápjaikkal feléjük tapogatóztak, de néha egy-egy ismerős, elefántfejű ganésát is láttak. Attila egyre nyugtalanabbul érezte magát a mohó tekintetektől, valamint az újabb és újabb csarnokoktól és idegen teremtményektől.

Egy szűkebb, vízszintes folyosóba kanyarodtak, majd egy ajtószáj hártyáján keresztül tágas terembe érkeztek, a falakat lilás fényű, tekergő mintázatok díszítették, a helyiséget enyhén bódító, édeskés illat terítette be.

A terem közepén három idegen lény ücsörgött gombaszékeken. Attila olvadt műanyagszagot érzett, némi ánizst és különös, ismeretlen illatokat, amik kóbor szavakként hullámzottak végig az elméjén.

[kiegyenlített illatorgiában... fajvágjam erős... kiegyenlített esszencia ***** mikor? felkészültem változás örvényében való elmerülésre bizsereg minden mirigyem vágy vágy kiegyenlített]

Eper- és almaillatot vélt felismerni, valamint az avas zsír szagát, azonban gyorsan belevesztek a tucatnyi más aroma örvénylő folyamába.

[tudásihletet hoztuk... lassúak közelednek ***** várjuk szagkötést mutasd...] [meggondol új minta... várjuk régiek bemutatóját XX erős esszencia... kiegyenlített tiltott alkotása... teremt-e művészete izgalmat... erőskötés... felfed?]

[fel fel közelít ^˄várjuk szagkötést fajvágyam erős ^˄ kiegyenlített esszencia tudásihletet hoztuk örvényében...]

Friss légfuvallat söpört keresztül a termen, és sodorta tova a kóbor szagokat. Talán egy korábbi beszélgetés maradványai lehettek.

A bal szélső lény egy fekete-fehér csíkos ruhát viselő ganésa volt.

– Az Menta? – kérdezte elfojtott hangon Auri. – Akiről meséltél?

– Nem tudom – felelte bizonytalanul Attila. – Olyan egyformák. Ha az illata mentolos, akkor talán ő az. – A ganésa ormánya jóval hosszabbnak tűnt, mint Mentáé, kagylóhéj alakú szeme sárga, míg Mentáé inkább ezüstös volt. A fején pedig tarajszerű kinövések sorakoztak. – Nem, ez nem Menta.

A ganésa mellett két másik fajú lény ült, medveszerű, szárnyas szőrmókok, olyanok, amilyenekből több százat láttak már odakint.

Ők legalább a fejükön hordták a szájukat. Egyfolytában mozgó szag-lócsápjaik egyméternyire nyúltak előre, bőrszárnyaik a padlót seperték, bundájuk ánizsszagot árasztott. Szemük írisze narancssárgán csillogott, és sokkal inkább tűnt valóban szemnek, mint a ganésa lencse nélküli, hideg tekintete.

Négy lábcsápjuk és két karjuk végén kétarasznyi ujjnyúlványok hullámzottak, rajtuk színes gyűrűkkel. Egyikük bundája zöld-fekete volt, a másiké vöröses, fehér foltokkal. Testhez simuló ruhájuk felett a vörös szőrű egy terebélyes, barna sálat, a zöld-barna szőrű egy fekete mellényt viselt, valamint cipő és kesztyű kombinációjának tűnő eszközt a négy lábán.

Attila magában elnevezte őket pandáknak.

Amit furcsának talált, hogy hiába tűntek azonos fajúnak, közel sem voltak egyformák. A vörös szőrűnek arasznyi ormánya volt, a szájnyílása is jóval szélesebbnek tűnt, míg a zöld-fekete panda arcán csak szemeket és szájat látott, orrot nem.

Hasuk aljánál redős nyílás nedvedzett, a vörös szőrű a kezével néha odanyúlt, és megsimogatta a nyílást.

– Ezek az izék gusztustalanok – jelentette ki Auri fintorogva. – Mi áll ki belőlük ott, lent?

A vörös szőrű lenti nyílásában egy másik lény fészkelődött. A szőrmók néhány másodpercre lehunyta a szemét, és búgó hangot adott ki, majd visszatuszkolta magába a hernyószerű lényt.

– Ne foglalkozz vele! – mondta Attila a kislánynak.

– De mozog!

A panda lehunyta a szemét, és megvonaglott Bódító szagok ragacsos masszája hömpölygött feléjük.

[türelem türelem hedonizmusban kéjelgő semmittevés változása közeleg XX ihletett szagkötés új véglegesítésben folyik XX erős esszencia]

Attila összeszedte a bátorságát, és megszólalt:

– Hol van Menta?

Halántékpiócája néhány másodperccel később megrezdült, és ugyanakkor izgatott szagfúvallat csapta meg az orrát.

[meghökkentő pompában illatozik szépségük XX édes lelkesedésben oldódik éledő fajvágyam XX sejtek zsonglőré hol van bizsergő művész a vágyban?] Attila azt sem tudta, hogy melyik panda felől jöttek a szagok, és máris érkezett a válasz, ezúttal úgy hitte, a ganésa irányából.

[vársz és nem párologsz lassú felé agresszíven^˄ élvezd mintát és illatot elbűvöltségben formálódva ^˄ nem párologsz

Újabb, nem nekik szánt beszélgetés fonalait csípték el, és ismét a ganésa szaglott.

[bemutatjuk miért érdekes új érdekes^˄ felépítés kívül-belül formája izgalmat fokozza egyre a hosszú út nem hosszú felesleges örülünk visszatérés büszkeségének amiben ihletett művész, élő művészetben élénken lebegő elismertsége meglepő lesz A részesedés újra örök dicsőségben és rég elveszett méltóságban oldódik]

Izgatott és áhítatos illatok vették körül őket.

A fejük felől szárnysuhogás hallatszott, a mennyezeti járatból egy szárnyas lény vitorlázott alá. Kék erekkel keresztülszőtt, bőrszínű szárnyával lefékezte magát, kecsesen leereszkedett a gömbjük előtt, szárnyát összehúzta a hátán, és kiegyenesedett.

Egy fiatal és vékony embernőre hasonlított. A feje hosszúkás volt és kopasz, bőre tejfehér, testét feszes, kékesszürke ruha fedte, aminek egymásba folyó, bonyolult, vörös mintázatai folyamatosan változtatták az alakjukat. Mintha izzó fémszálak tekergőztek volna a ruhán.

A szeme a normálisnál kétszer nagyobb, lencse nélküli, ezüst kagylóhéj, szemöldöke helyén négy-négy hólyagszerű dudor sorakozott. Az arca merev, egylyukú orra mindkét oldalt majdnem az arca közepéig kiszélesedett, és jóval nagyobbnak tűnt, mint egy átlagos emberé.

Nem volt szája.

Attila tekintete a nő csípője alá siklott: a lábak helyén feszes szövetruhával takart négy csápláb nőtt, mint megannyi hajlékony comb. A nő széttárta karját, mire ruhája lehámlott a testéről, és becsúszott a nyaka körül viselt gyűrűbe. Az első, amin Attila szeme megakadt, a nő hasán, a köldöke helyén csücsörítő, kör alakú, redős nyílás.

– Az ott a szája? – kérdezte döbbenten Auri.

Attila azonban már a hasszáj felett domborodó melleket figyelte, amik egy arasszal lejjebb helyezkedtek el, mint ahol normális esetben lenniük kellett volna, nem sokkal a hasi száj felett.

A nő mellkasa előredomborodott, mint egy madáré, az izomkötegek egy torz testépítő látványát idézték. Az izmok a szárnyak rezdüléseivel együtt meg-megfeszültek.

Attila lenyűgözve figyelt, és a teremtményt elképesztően szépnek és harmonikusnak találta, a bőre tökéletesen simának tűnt, mozdulatai lágy íveket írtak le, akár egy balerináé.

A vörös panda leszökkent a gombaszékről, és szárnyával izgatottan verdesve körbejárta a nőt, közben lelkes szagokat ontott magából.

[izgalmam elalél a vágytól az elmém gyönyörben fetreng^˄ mily tökéletes eredetiség árad pórusaidból régi alkotók legmagasztosabbika]

Attila orrát jól ismert illat csapta meg.

– Menta? – suttogta hitetlenkedve.

A szárnyas nő a lábcsápjain odasiklott elé, aztán felfelé fordította bal tenyerét, mire szagok kavalkádja áramlott az arcukba. A tenyér közepén három pár apró, redős lyukat fedezett fel, amik hol összehúzódtak, hol kitágultak.

Onnan jöttek a szagok.

[új idők^˄ remél lassú minta sikerességgel telíti közösséget ^˄ új genetika eredeti művészetének szárnyalása láttán mámoros örömmel telítődik alkotásom ^A nagy érdeklődéssel szimatoljuk hogyan változik szövedéke világnak miként ^˄ köszön lassú köszön]

– Nem értem – vallotta be Attila.

[ihletett művészetem forró gének hosszú transzában születik ^˄ jósoltak régigének nem sikeres jövőt ^˄ új megváltoztat idők új divat ^˄ életben maradás esszenciája a változás változása]

– Megváltoztattad a... tested? – Attila nem volt biztos benne, hogy jól értette.

[nem közelít kémia még mindig? a nehéz így nehéz] – Erezte a csalódottságát, de ugyanakkor egy ecetesen csípő büszkeségfoszlányt is elcsípett. – [közelítés tökéletesítése túl lassan kapcsol elterelőhajlammal kiegyenlített örvényben ^˄ génművészet zsonglőré én a lassú szerveiben nem tud uralni új génállományt ^˄ csodáljuk hogy létezhet fejlődő élet fejlett géngyűjtés nélkül szokatlansága lassú génekben értékes váratlan]

– Bennünket... neveztek lassúnak? – kottyantotta közbe Auri.

[lassú igen a lassú nem tud feloldani gének és nem változik az ihletben nem a szegény lassú ^˄ segít lassú]

Ok ganésának, elefántfejűnek nevezték az idegeneket, és Mentáék is rájuk aggatták a saját elnevezésüket. Lassú... Nem tetszett neki a szó, lekicsinylőén hangzott. Ezek a lények úgy alakítják át a génállományukat, mint szabó a ruhát, az ember pedig erre nem képes, ezért lassú? Vagy a fejlődésben lassú? Vagy mert nem tudnak repülni, azért lassúak?

Menta kagylószemébe nézett.

– Szóval te... ti az emberi... a mi génjeink alapján alakítottátok át magatokat? És mit akartok tőlünk? Miért vagyunk itt?

[mindenki titeket szagol érez lát esszenciátok szinkronjában^˄ mindenki bizsereg génvágyban és akar lenni ti ^˄ mindenki akar lenni lassú]

A gömbjük felületén apró lyukak nyíltak, és a kinti, nagy nyomású levegő sziszegve elkezdett beáramlani. Auri Attilába kapaszkodott, és tágra nyílt szemmel nézte a befelé ömlő sárgás árnyalatú gázgomolyagot.

JURIJ

– Tessék? – kérdezte Vallelunga rekedtes hangon.

– Legalább száz év telt el, mióta elhoztak bennünket a Földről – ismételte Chiba.

– Ne bassz! – horkant fel Snyder. A sarokba dobta az újságot, felpattant a kanapéról, és a professzor felé indult. – Mi a faszról beszélsz te?

– Hé! – kiáltott rá Jurij, és elé állt.

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek, végül Snyder hátralépett, a bőrdzsekije belső zsebéből előkapart egy cigarettát, egy öngyújtót, és rágyújtott. Két hatalmas slukkot szívott, és Jurij arcába fújta a füstöt.

– Legalább száz fényévnyire vagyunk a Földtől – nyomatékosította Chiba.

– Ez a minimum, de lehet akár százötven is. És ha haza akarnának vinni bennünket, az ugyanennyi évnyi utazást jelentene. Az ideút során valószínűleg hajszálnyira megközelítettük a fénysebességet, és a relativisztikus idődilatáció...

– Érthetően mondja! – dörrent rá Natalie. Chiba összerezzent, és behúzta a nyakát. Megszeppenve, de állhatatosan folytatta:

– A fénysebesség közvetlen közelében lelassul az idő. Az utazásunk egy napja alatt a Földön és a normál űrben körülbelül öt év telt el, és mire ideértünk, legalább százévnyi időeltérést halmoztunk fel. Vagy még többet. Semmi sem haladhat gyorsabban a fénynél, de az idődil... a lelassuló idő a számunkra egy speciális helyzetet teremtett. Csak egy kicsivel lassabb sebességgel már évtizedeket kellett volna a csarnokban töltenünk összezárva, míg ideérünk... De így annyira lelassult, hogy az utazás csak hetekig tartott. Közben azonban a normál idő észrevétlenül elröppent mellettünk. Akiket ismertünk, már mind... – Chiba hangja elcsuklott. – Meghaltak.

– Mi a bizonyíték rá, hogy ez igaz? – kérdezte Vallelunga.

– A fizika. Ha, teszem azt, a fény sebességének mindössze kilencven százalékával haladtunk volna, ennyi idő alatt még éppen hogy csak elhagynánk a Naprendszert. Hetek múlva is láttuk volna a közeli, ismerős csillagokat, csillagképeket. Azonban nem ez történt.

– Na de, ha kinéztünk az ablakon, egyáltalán nem mozogtak a csillagok – vetette közbe Natalie.

– Szemmel láthatóan nem, de ha ön is napokig figyelte volna őket, észrevette volna az apró változásokat. A háromhetes utazás minden napján három alkalommal lerajzoltam az ismerős csillagok állását, az egymáshoz viszonyított pozíciókat. Az ismert csillagképek teljesen eltorzultak, de végig kellett számolnom, hogy ez mit is jelent a mi szempontunkból. Ha érdekli, mi lett az ismert csillagképekből, megmutathatom. – Az asztalon heverő vázlatai felé biccentett. – A normál csillagok színspektruma sem véletlenül tolódott el egy idő után a kék szín felé. Ez is a relativisztikus sebességre gyorsulás következménye. Nem tudom, ez így mennyire érthető?

– És mi van, ha gyorsabban haladtunk a fénysebességnél? – kérdezte Snyder.

– Az csak a filmekben létezik – felelte Chiba. – Egyébként hozzávetőlegesen ki tudtam számolni, milyen gyorsan haladtunk.

– És mi van, ha téved? – kérdezte Vallelunga.

– Tudja, hányszor számoltam át? – mutatott remegő kézzel az asztalon heverő papírlapokra Chiba. – Több tucatszor! Már az első napokban sejtettem, hogy túl közel vagyunk a fénysebességhez, de tudni akartam, hogy mit jelent ez pontosan. Hajszálnyira megközelítettük. Hajszálnyira! Kilenc tizedesig számoltam végig, kilencig! Még szerencsénk is van, ugyanis itt már egy parányi sebességnövekedés is megtízszerezi az időeltolódást. A száz év lehetne akár ezer vagy tízezer év is.

– Ezt nem hiszem el – suttogta Vallelunga.

– Sosem jutunk haza, legalábbis oda, amit mi hazának neveztünk – folytatta Chiba professzor. A hangja elvékonyodott. – Tudják, a feleségem... leukémiás volt, amikor eljöttünk. A fiam, Shinju tizenöt éves. Volt. Mostanra már egyikük sem él, ezt hetek óta tudom. Ha legalább abban biztos lehetnék, hogy jól éltek! Hogy Nori... meggyógyult, hogy Shinju...! Ha tudnám...

– De nem tudja – jegyezte meg Snyder. – Feleslegesen pörgeti magát ezen. Picsába! Ezt nem hiszem el!

Chiba szeméből könnyek buggyantak elő. Csend vette körül őket. Natalie és Vallelunga is a padlót bámulták, és minden bizonnyal a Földre gondoltak. A régi életükre.

Jurij rájött, hogy a körülmények ellenére mennyire szerencsés, amiért Aurora itt van vele. Milyen érzés lenne, ha Auri is a Földön maradt volna, és most bele kellene törődnie, hogy soha nem láthatja többé? Mindaz, amit megteremtett magának, elveszett. A cége, a vagyona, az élete.

Megrohanták az emlékek: Moszkvában járt, abban a tízemeletes panelben, ahol a szüleivel és a bátyjával felnőtt. Apa, anya, Kolja az utazásuk minden egyes napján éveket öregedtek, és már régen meghaltak. Milyen keveset látogatta őket az utóbbi időben! Minden fontosabb volt, mint ők.

Száz év!

Mi lehet most a Földön? Száz év! Rengeteg idő. Valószínűleg semmit nem értenének már az életből. Vajon van-e még foci? Kik lehettek a világbajnokok az elmúlt évtizedekben? Egyáltalán mivé válhattak a sportok? Van-e értelme egyáltalán a sport szónak? Mivé vált a bolygó? Mivé váltak az emberek?

Az emberi faj, ahogy ismerték, már nem létezik. Még ha vissza is jutnának a Földre, egy vadidegen világba és kultúrába csöppennének, ahol mindaz, amiben éltek, szokások, technológia, ételek, színészek, művészek, ruha- és kocsimárkák is, a feledés homályába merültek.

Odahaza már semmi nincs, semmi, amire érdemes lenne gondolnia.

Apu, segíts!

Auri visszarántotta a valóságba. Nem érdekelte, mi mindent vesztett el, nem érdekelte, mi van a Földön, most csak Aurora létezett. Vissza akarta kapni a lányát.

– Na, ez aztán a fasza hír – törte meg a csendet Snyder. Cigarettacsikkjéből kiszívta az utolsó slukkot, a csikket elpöccintette a legközelebbi sarokba, de rögtön előhúzott egy újabb szálat, és ismét rágyújtott. – És mi a gyászért hoztak ide bennünket? Mit akarnak tőlünk ezek a kurva ganésák?

– Ha ez kiderül, kitör a káosz – mondta halkan Natalie. Ő mintha nem rendült volna meg annyira, mint Vallelunga, Chiba, vagy akár Snyder. Vagy csak nem mutatta ki az érzéseit.

– Azt nem fogjuk hagyni – jelentette ki Vallelunga. – Kiállók eléjük, és elmondom nekik.

– Igazad van – bólintotta Natalie. – Neked talán hinni fognak.

Jurij felvonta a szemöldökét. Azt hitte, Natalie ellenkezni fog, és megpróbálja lebeszélni Vallelungát erről az őrültségről.

– Jól meggondolta ezt, uram? – kérdezte. – Több ezer, amúgy is labilis embernek akarja egyszerre elmondani, hogy az összes szerettük meghalt? Gyerekek, férjek, feleségek, szülők és testvérek? Mindenki. Azt akarja elmondani nekik, hogy amiben az elmúlt hetekben titokban hittek, ami a reményt tartotta bennük, az már nincs többé? Én ezt nem tenném. Nem így, nem most.

– Márpedig nem titkolhatjuk el! – mondta Natalie. – Nincs más választásunk.

– Dehogynem. Nézze, uram, a...

– Mi a gyászért okoskodsz állandóan, kamerád? – szólt közbe Snyder, cigivel a szájában. – Hagyd inkább az öregre és a spinére a gondolkodást, úgy mindenki jobban jár.

– Te aztán csak tudod, baszod – nézett a szikár férfira dühösen Jurij.

A talaj megremegett a talpuk alatt.

Natalie megbillent, de Jurij elkapta a derekát, mielőtt elesne. Vallelunga szétvetett lábbal egyensúlyozott, Chiba az íróasztalba kapaszkodott.

– Mi a szar ez? – hördült fel Snyder. A cigi kiesett a szájából.

– Földrengés! – suttogta Vallelunga.

Az íróasztalon táncot jártak a papírlapok. A remegés néhány másodperc elteltével alábbhagyott, de a talaj érezhetően enyhén lejtett. Jurij eleresztette Natalie-t, odasietett a hártyaablakhoz, és kipillantott rajta.

Mintha az egész horizont dőlt volna meg. Odakint egy üres hordó gurult lassan abba az irányba, amerre Jurij a lejtést érezte.

Újabb rengés kezdődött, a talaj táncot járt a lábuk alatt, a lassan guruló hordó lelassult és megállapodott. Helyrebillent a táj.

Kisiettek az utcára, ami már tele volt bámészkodókkal. A csípős hidegben többen pokrócokat kaptak magukra, és izgatott beszélgetések foszlányai hallatszottak minden irányból. Több szempár Vallelungára szegeződött, tőle vártak magyarázatot, ő azonban ugyanolyan riadtnak tűnt, mint mindenki más.

Újra remegni kezdett a föld, aztán Jurij gyomra meglódult, és olyan érzése támadt, mint amikor egy lift elindul felfelé.

A kupola emelkedni kezdett.

Egy órája álltak már a kupola falánál, a kapuhártya közelében, és a kinti világot bámulták. Többtucatnyi autó parkolt mögöttük, és ahogy a gyalogosok is ideértek, egyre többen gyűltek köréjük. A talaj folyamatosan remegett, és míg eleinte érezhetően emelkedtek, egy ideje már vízszintes irányban mozogtak.

Haladtak, de hogy hová, azt nem tudták, ugyanis a kupola körül sűrű, átláthatatlan légörvény kavargott. Chiba professzor azt kezdte el fejtegetni, hogy a kupolájuk hatalmas mérete folytán egyszerűen tolja maga előtt a levegőréteget, ami ilyen sűrű felhőzetet hoz létre előttük.

A talaj remegése végül megszűnt, ezzel egy időben a köd is oszladozni kezdett, a szertefoszló felhők lassanként láttatni engedték a csillagos eget és egy bolygó éjszakai felszínét.

– Szóval ez egy bolygó – nyugtázta Natalie. A hidegben látszott a lehelete.

– Legalább most már ezt is tudjuk.

Jurij tekintete az égboltot keresztülszelő, indigó árnyalatban fénylő, barázdált sávra tapadt. A sáv enyhén ívelve szelte keresztül az égboltot, a távolban elhalványult és beleolvadt a sárgás légkörbe.

– Azta...! – szisszent fel Chiba, szintén az eget bámulva. – Egy törmelékgyűrű! Ez... ez fantasztikus! Látják? Látják?

– Nyugi, prof, látjuk – mormolta Vallelunga.

– Sosem gondoltam... hogy valaha ilyet is látni fogok...

Jurij is csak nehezen tudott elszakadni a látványtól, de aztán végre körülpillantott.

Körülöttük köddel burkolt táj terült el, a sűrű levegőben még éppen ki lehetett venni a bolygógyűrű által megvilágított, gyűrött papírlapra emlékeztető, göröngyös felszínt. Alattuk egy szakadék sötét szája húzódott. A messzeségben vízszintes sáv derengett elő a homályból: a sárgán gomolygó levegőbe vesző, meredek sziklafal. Jurij legalább tíz kilométer magasnak saccolta.

– Professzor! – lépett oda Chibához, és megmutatta neki a falat. – Ön szerint az ott mi?

Chiba a szemüvegén át hunyorogva vette szemügyre a képződményt.

– Fogalmam sincs. Egy fennsík talán. Vagy törésvonal. A felszín, legalábbis ez a része... emlékeztet Marsra. Ott vannak ilyen medencék, kanyonok és fennsíkok.

– Nézzék! – kiáltotta egy kislányát kézen fogva bámészkodó nő tőlük jobbra, és előre mutatott. – Egy repülő fa!

Két karácsonyfaként világító építmény lebegett méltóságteljesen az éjszakában, aztán a homályból felbukkant még három, néhány perc elteltével pedig legalább tucatnyi gigászi fa szüremlett elő a felhők közül.

A fák felől apró pontok közeledtek. Egyre több lett belőlük, és együtt mozogtak, akár egy seregélyraj, hullámzottak, örvénylettek, gyűrű alakot vettek fel, majd tekergő kígyóvá változtak.

Ahogy elérték a kupolát, szétszóródtak, és a kupola külső felületére repülő lények ezrei tapadtak, mintha érezték, tudták volna, hogy van bent valami érdekes. Sokan a külső kapuhártyának feszültek neki, de hiába próbálkoztak, a hártya áthatolhatatlan gumifalként verte vissza az erőszakos támadásokat is. Valakik mindent megtettek, hogy senki se juthasson be.

Ügy tűnt, a repülő életmódot folytató állatvilág java része idesereglett. Uszonyszárnyas halak, szitakötők, botsáskák, rájaszerűen sikló lomha lények, szőrös bundájúak, tükröződő testűek, gyönyörű, sima bőrű, színes teremtmények, megannyi különös, szürrealisztikus állat. Többnyire néhány fős csoportokba tömörültek, de láttak sötét felhőként mozgó, több száz fős rajokat is.

Jurij a kupola vastag, de átlátszó falán keresztül is többtucatnyi fajt különböztetett meg. A legtöbben ruhákat és eszközöket is viseltek, sokan korongszerű székeken ülve repültek.

Ezek nem állatok!, döbbent rá Jurij, miközben meglátott két ganésát is a tömegben. Az ezernyi lény úgy bámult befelé, mint egy kisgyerek, amikor szülei először viszik el az állatkertbe. Őket figyelték.

És Aurora valahol odakint volt!

– Remélem, nem mi leszünk az ebédjük – jegyezte meg halkan Natalie.

– Ez elképesztő! – suttogta Chiba, mintha attól félne, hogy felhívja magára a kinti lények figyelmét. – Ezek értelmesek, fejlettek. Nem tudom, mi folyik itt, de úgy tűnik, a ganésák világa nem csak a ganésáké.

Kiáltozás támadt.

A látóhatár peremén feltűnt egy főként toronyfákból és gomba formájú monstrumokból álló, lebegő erdő. Több száz építmény repült egymás mellett, alatt, felett, és feléjük közeledtek.

Nemsokára egy egész város gyűlt köréjük.

ATTILA

Tüdeje égett, köhögésrohamok törtek rá, véres nyála a talajra csöpögött. Megtörölte a száját, amitől kézfején egy vörös csík kenődött szét. Csak ment makacsul előre, egyenesen a terasz pereme felé.

Repülni fog! Csak kitárja a karját, és repül!

Az égi zene a fülében tombolt, egy bálnaraj füttyögött orkán erejű szélvihar sivítása közepette, időnként pedig mintha egy-egy légvédelmi rakéta süvített volna el a magasban.

Attila megpillantott maga előtt egy lila macskát. Az állat magasba emelte a farkát, és kecsesen közelebb óvakodott, közben bugyborékoló dallamot dorombolt. Lágy hegedűszót sodort a szél.

Nincs is ott semmilyen macska, gondolta Attila. Vagy mégis? Megdörzsölte a szemét.

Ezúttal már négy lila macskát látott, amik egyenesen őt nézték.

– Gyere visssssza! – bugyborékolta egyikük.

– Visssssza! A kupolába! – énekelte a másik.

– Natalllie-hoz – nyávogta a harmadik.

– Apáááához – dorombolta a negyedik. – Anyááááához.

A táj imbolygott a szeme előtt, és egyre jobban elmosódott, mintha víz alatt sétált volna. A levegővétel fájt, a tüdeje égett és szúrt, mintha sav marta volna. A füle zúgott a sivító zenebonától.

A macskák farka ide-oda hullámzott, de Attila nem törődött velük, hiszen valójában nem is voltak ott. Csak ment makacsul előre, miközben a fülében visszhangzó hegedűszó egyre hangosabbá vált. Ment, mert repülni akart.

Valaki a vállát rázta.

– Ébredj már fel! Hé! – Aurora hangja.

Kinyitotta a szemét. Egy tágas, több szintes helyiség puha és fűszagú padlóján feküdt, és Auri hajolt föléje aggodalmas arccal.

Az emlékek lassan tértek vissza. A gömb percekig sziszegő hangot hallatott, mintha kilyukadt volna, majd éles pukkanással elenyészett. Attila körül eltompult és összekavarodott a külvilág, füle eldugult, szeméből ömlött a könny, a feje majd szétrobbant a fájdalomtól. Látása beszűkült, a világ piros árnyalatot vett fel, amitől nevethetnékje támadt. Aztán egy teraszon állt, de fogalma sem volt, hogy került ide. Utána jöttek a macskák.

A mennyezetet göcsörtös kinövések borították, belőlük zöldes fonalak szálai lógtak alá, mint egy fűzfa ágai. A falakban fényes csövek futottak, némelyik cső átlátszó volt, belsejükben színes gázok hömpölyögtek.

– Te jól vagy? – kérdezte. A hangja gurgulázott, mintha megakadt volna valami a torkán. Köhögni kezdett.

– Nem tudom – tapogatta meg a halántéka környékét Auri. – Fáj a fülem. És minden tagom. Először azt hittem, megfulladok. És nagyon furákat álmodtam. De... hogy lehet, hogy tudunk lélegezni?

Attila önkéntelenül mély levegőt vett. Dúsnak, finomnak találta, cseppet sem tűnt mérgezőnek.

– Egyszer hallottam, amikor Chiba professzor és Natalie beszélgetett – mondta. – A professzor valami olyasmit magyarázott, hogy csinált a kapunál néhány kísérletet, talán tűzzel, és az biztos, hogy bőven van odakint oxigén.

Csak abban volt biztos, hogy a nyomás sokkal nagyobb.

– És az nem halálos? Az a kisfiú, aki a kapunál meghalt...

– Nem tudom. Végül is... élünk.

– Lehet, hogy a ganésák megoldották, hogy ne legyen bajunk – biccentette Auri, és ez logikusan hangzott.

Ugyanakkor ijesztőnek is. Mi van, ha már nem is tudnak földi levegőt belélegezni, ha soha többé nem térhetnek haza? Ezt nem merte elmondani Aurinak, csak megijesztette volna.

Auri bőrére sötét kezeslábas simult a lábfejétől a csuklójáig. Akár egy búvárruha, csak sokkal finomabb anyagból, és sokkal finomabban követte a test vonalait.

– Ez milyen ruha rajtad?

– Találtam egy szekrényt, vagy mit, abban volt. Nézd, lehet változtatni a színét! – A ruha sötét tónusa kékre váltott, majd vörösre. – Csak kigondolok egy színt, és máris olyanná válik. Gyere, megmutatom!

Auri felpattant, és odasietett az egyik ovális domborművekből álló falrészhez.

A termet bódító illatok lengték körül, de fordításuk nem érkezett. Talán nem is beszédes illatok voltak, hanem csak egyszerű, nyugtató, hangulatjavító szagok.

Attila a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. A fal hullámzott, egymásba csavarodó minták, vízben oldódó olajfolthoz hasonló pacák örvénylettek, és ahogy közelebb lépett, arra lett figyelmes, hogy a mintákból egy ganésa arca bontakozik ki.

Megérezte a képből áradó illatokat, és megperdült körülötte a világ. A színek életre keltek, vasmarokkal ragadták meg a tudatát, és beszippantották. Az arc tájképpé változott, a következő pillanatban pedig már élőlények sokaságát látta maga körül, akár egy 3D moziban, miközben testét áramütésszerű, zsongító bizsergés járta át.

Döbbenten hátrahőkölt.

– Csak óvatosan! – hallotta Auri vidám hangját. – Az egy nagyon durva festmény. Szív magába.

Attila újra közelebb lépett, aztán nagy levegőt vett, és hagyta, hogy az illatok keresztüláramoljanak az érzékein és magukkal sodorják. Felnyögött, teste minden porcikája bizseregni kezdett, és azonnal merevedése támadt.

A színes foltok mozogtak, mint egy automata vezérlésű, tologatós puzzle darabjai. Minden egyes apró rezdülés és illat kéjes örömöt okozott. A falon éjszakai városkép öltött alakot, majd mire Attila elkezdte felfedezni a részleteket, a városkép összekuszálódott, és három repülő hallá formálódott. A halak két pár uszonyszárny segítségével vitorláztak a felhők között, izgató illatokba burkolózva közben.

Attila kényszerítette magát, hogy távolodjon el a festménytől, és csak ekkor tudta elfordítani a tekintetét. Remegett az élménytől.

– Durva, mi? – kuncogott Auri. – Na gyere, megmutatom a ruhákat.

Auri rátenyerelt a fal egyik tojás formájú kitüremkedésére, mire a dombormű mozogni kezdett, és feltárult mögötte egy mélyedés, amiben ökölnyi labdák, szabálytalan alakú dobozok és színes karperecek sorakoztak. Auri felpróbált egy karperecet, majd visszatette, helyette kikapott egy labdát, és odadobta Attilának, aki fél kézzel kapta el.

A tapintása melegnek és puhának tűnt.

– Vetkőzz le és nyomd a bőrödhöz! Ne aggódj, addig elfordulok.

Auri hátat fordított, és turkálni kezdett a szekrényben.

Attila levette a pólóját és a farmerját, de az alsóneműjét inkább nem, ahhoz már szégyenlős volt. Az alkarjához nyomta a labdacsot, és elakadt a lélegzete, amikor az szétlapult és rásimult az alkarjára, majd felkúszott a nyakáig, onnan pedig gyors ütemben bevonta az egész testét.

– Kész vagy?

– Azt hiszem.

– Remek. – A lány megperdült, végigmérte Attilát, és meglepetten rábökött a ruháján keresztülfutó csíkokra. – Hé, ezeket hogy csináltad?

– Nem tudom. – Attila a mellkasán áthaladó vajszínű sávokat nézte.

Auri végigmérte magát, majd elégedetten elvigyorodott. A ruhája ujja visszakúszott, végig a karján, és a vállát is szabadon hagyta, majd a dereka körül barna szövetanyag ereszkedett alá a combja közepéig. Egy szoknya.

– Aha! Lehet irányítani! Sokkal jobb, mint az otthoni ruhák, nem? – Összecsapta a tenyerét. – Menő! Paris Hilton megpukkadna az irigységtől. Neki ilyen soha nem lesz. Gyere, nézzük meg, mi van odakint! Tele van az ég repülő izékkel!

Odasiettek a legközelebbi hártyaablakhoz. A komor, sárgásfehér felhők közt legalább száz, kisebb-nagyobb toronyfa lebegett. Közöttük az aranyglóbuszuk gigantikus karácsonyfadíszként verte vissza a helyi nap tompa fényét. A toronyfák között valamivel nagyobb óriásgombák trónoltak, de észrevettek egy felfordított félgömböt is, amiben zöldes víztükör feszült, és orsóként csavarodó épületek emelkedtek ki belőle.

A kinti füttyögés és sivítás idebent alig hallatszott.

Attila az eget fürkészte. A napfény megtört valamin a felhők felett. Mintha óriási zsírpacák úsztak volna a magasban, elhomályosítva az ég sárgáskék színét. Mintha azok felől jöttek volna a szűnni nem akaró zajok.

– Apáék ott vannak az üveggömbben – tapasztotta orrát a hártyaablakhoz Auri, és a gigantikus aranygolyóbist bámulta. Rengeteg lény repkedett körülötte, sokan a külső felületre tapadtak, de a legtöbben a gömb tetején gyűltek, és a benti világot bámulták.

A közeli, futónövényekkel körbenőtt ágakon gubóházak lógtak fürtökben, a teraszokon kertek és parkok, helyenként tavak, szobrok sorakoztak. Némelyik teraszt lila és sárga ködfelhő vette körül, rajtuk dugattyúszerűen emelkedő és süllyedő gépek dolgoztak.

Attila csak egyvalamire tudott gondolni: mi van, ha soha többet nem mehetnek vissza az emberek közé? Mi van, ha átalakították őket az itteni levegő és viszonyok elviselésére, és már nincs visszaút?

Szárnysuhogást hallottak, Menta ereszkedett le mögöttük négy ganésa kíséretében.

[emelkedtek velünk lebegésben]

Két méter átmérőjű ovális repülő talapzatra tessékelték őket, ami nyomban felemelkedett.

Egy hártyás kapun keresztül kirepültek a szabadba, és abban a pillanatban rázendített az ég sivító, dübörgő, tülkölő szimfóniája. Rézfúvósok keveredtek csiszológépek fülsértő zajával, majd fémes sikoly harsant és olvadt bele a már ismerős bálnaénekbe. Jóval hangosabbnak tűnt, mint eddig bármikor, minden más zajt elnyomott, és szétzilálta Attila gondolatait.

A korong peremébe kapaszkodva ülték végig az utat, nem mertek megmozdulni sem. Mentáék kitárt szárnyakkal mellettük siklottak, akár a madarak.

A több száz méter átmérőjű fatörzsön teraszok, körkörös gallérok sorakoztak, hal alakú repülők lavíroztak uszonyszárnyaikkal. Némelyik terasz gigászi víztároló tölcsérnek tűnt, felettük elrepülve tavakra látott rá, a víztükrökön vörös virágmezők úsztak, közülük megcsavarodott épületek emelkedtek ki. A fa koronájában levélszedő gépezetek zümmögtek. A toronyfa minden eleme a repülő életmódból eredő logika alapján épült. Hiába keresett lépcsőt, létrát, vagy akár járdát, hidat, ezek itt haszontalan vívmányoknak számítottak.

Leereszkedtek egy óriásbrokkolira emlékeztető növényekkel övezett, több száz méteres átmérőjű teraszra. A levegőben édeskés és csípős illatok keveréke terjengett.

Közel száz panda és néhány más fajú lény ácsorgott a terasz közepén a mennydörgő égi hangzavarban, valamint egy-két ganésa, gyíktestű szárnyasok.

Mindannyian egy sötét burkolatú, felhőkarcoló méretű, gombakalapú, repülő óriástornyot figyeltek, ami legalább akkora lehetett, mint az ö toronyfájuk. Alig egy kilométerre volt már csak a teraszuktól, és egyre közelebb manőverezett.

A félgömbön teraszok, tornyok, antennák és kémények sorakoztak, körülötte ezernyi apró jármű körözött, mint egy rovarraj, közöttük nagyobb, lomhább repülők lebegtek, és mintha őket figyelték volna.

Az égi leplek felől fülsértő kürtzene harsant, ezzel egy időben öt fénypont jelent meg néhány méterre tőlük. Attila pergő és ideges szagokat érzett Menta és kísérői felől, amik szavakként, vagy még inkább mondatokként öltöttek testet a gondolatai között.

[pontsűrített luxusban érkeznek] – ismerte fel Menta szagait, [fenyegetően energiapazarló haszontalanságban hivalkodnak]

[tobzódnak kimunkáltan provokáló illatban^˄ bizsergő vágyam élénkülten akar többet többet] – érkezett a válasz szaga egy kétméteres, szintén csáplábú férfi felől. Férfias arcéle és masszív testfelépítése éles kontrasztban állt nőies lábcsápjaival.

[illatkufárok bűze ez^˄ ne engedd fenyegetők pimaszságának szagát elhatalmasodni fondormányában ^˄ fenyegetők ők fenyegetők]

Fenyegetők, ízlelgette az elnevezést. Szerette volna érezni azt az illatot, amiről beszéltek, de a körülötte kavargó szagbeszéd foszlányain és visszhangjain túl semmi mást nem lelt, hiába szimatolta a levegőt.

[vigyázz és óvakodj viselkedve ítélőtorony közelében a részesedés az övék behódolnunk muszáj] – érezte meg Menta illatait, aki aztán intett egy pandának.

A panda közelebb lépett, ormányát előrenyújtva nagy nyomású levegőt fújt rájuk, és eloszlatta körülöttük az előző beszélgetés árulkodó szagait.

A fénypontok gömbökké híztak, majd lenyúltak a talajig, végül öt rovarszerű lény csöppent elő belőlük. A háromlábú és – karú, kígyónyakú, potrohos jövevények akkorák voltak, mint egy felnőtt ember, három szárnyuk összehajtva a hátukon lapult, virágillatuk savanyú tejszaggal keveredett. Szem és száj nélküli arcuk, sima, tükröződő bőrük és ruhájuk csillogása ámulatba ejtette Attilát. Nem tudta megállapítani, hogy melyik az elejük, mert a három alsó és felső végtag miatt minden oldalról ugyanúgy néztek ki.

A legközelebbi tükörarcban Mentát, Aurit és önmagát pillantotta meg. Menta és a tükörlények között fondorlatos és erőszakos szagok cikáztak ide-oda, elnyomták és közömbösítették egymást, évődtek, és megpróbáltak dominálni.

Auri megbillent egy szédítő szaglökettől, Attila utánakapott, nehogy elessen. A lány szemében zavarodottság tükröződött.

Végül a szagok, úgy tűnt, nem bírnak egymással, és Attila számára is érthetővé finomodtak.

[visszatért a kudarc művésze minek?] – érkezett a tükörbőrű felől a gúnyos szagú kérdés.

[alázatban elmerülve kudarc-e az ihlet keresése?^˄ művészetem új értelmének keresése ilyen áldozatot megér ^˄ tükröződő tested is az én művészetem, tudod-e? ^˄ ihlet]

Az arctalan, tükörbőrű idegen felől a füstölők jellegzetes fűszerillatával keveredő gázszag áradt.

[hosszú utad fába temette illékony híredet és a világod míves ismeretétA ostoba reményed szagtalan a nem műveled a világ körforgását dohos művészeted divatját elfújta a múlt szele ^˄ illékony híredetA ez a faj lenne reményetek?]

]miféle remény?^˄ műtárgyak ők nem többek a lomhaságban megrekedt lassú faj ez primitív génképtelenségük igénytelenségedtől verejtékezik a műtárgyak ők csupán]

[és ezt találtad mindössze nagy utazó?^˄ gúny gúny ^˄ erre pazaroltál ennyi időt? ^˄ látod mivé vált szülőfajod közben? ^˄ még annak is ^˄ töredékévé fajzottak vissza amik akkor voltak amikor elmenekültélA eldobták büszke múltjukat kényelmes tespedésért]

A lény tükörbőre megrezdült, ezúttal mindannyian eltorzult törpéknek látszottak benne, rövid lábú, púpos gnómokként grimaszoltak, mintha az elvarázsolt kastély tükörterme űzött volna gúnyt belőlük.

– Te érted, miről beszélnek? – súgta oda Aurinak, de az égi sípolás miatt még a saját hangját is alig hallotta. Egy mennydörgéstől megriadva felkapta a fejét az égre, de semmit sem látott a felhőkön és a felettük lebegő áttetsző zsírpacalepedőkön kívül.

– Menta túl sokáig volt távol, és szerintem most ezzel gúnyolják – ráncolta a homlokát Auri. A fenyegetők vezetője feléjük fordult, Auri remegve Attilához bújt. – Ezek a fenyegetők, vagy mik lehetnek most itt az uralkodók. Az bántani akar minket, érzem a szagán.

Attila is ezt érezte. A lényből áradó szagoktól önkéntelenül izzadni kezdett, és arra gondolt, hogy jobb lenne valahol máshol lenni. Szíve a torkában dobogott, és kapkodta a levegőt. Riadtan tekingetett körbe, el akart futni innen, minél messzebbre. Auri foga vacogott.

Erőteljes, szúrós szag söpört végig rajtuk, és űzte el a rémületüket.

[ne játssz lassú ifjakkal!] – érkezett Menta szagainak fordítása.

Kaján illatok csaptak az arcukba válaszul.

[döntnökfa megvizsgálja műtárgy fajodat^˄ mindenfajú vizsgálatukat döntriókök tiltás alá helyezték A tiltásban minden újabb döntésig elkobozzuk az állományt ^˄ add koponyák membránvárának kulcsát]

[membránvár a koponyák tulajdona és ők törvényeiteknél mélyebben lebegnek]

Újabb fénylő pettyek gyúltak ki körülöttük, egyszerre több tucat, a belőlük születő fénykévékből újabb fenyegetők érkeztek és sorakoztak fel velük szemben. Újabb katonák?

A sötét gombafa lomhán még közelebb lebegett, a pereme már alig néhány száz méternyire volt csak a toronyfa leghosszabb ágaitól. Az építmény félgömb kalapja föléjük magasodott, és árnyékot vetett a teraszukra.

[hazahozott egy fajú ostobasággal ők sem manipulálhatnak^˄ azonnal átad átad lassú és minden minta és tudás itélőtoronynak A döntnökfa illatának engedelmeskedj] – A fenyegető szagai parancsolóan csaptak le rájuk. Attila idegességet érzett Menta felől, és ez aggasztotta, [átad és elkerül következmények]

A következő pillanatban önkéntelenül elindultak a fenyegetők felé.

Erőszakos illatok keringtek körülöttük, és uralták a testüket, az érzékeiket. Attila nem akart menni, mégis ment, és a következő pillanatban már az agyában motoszkáló ellenkezés is kihunyt. A gondolatai megszűntek létezni, csak az egyre közeledő fenyegető arcán megtörő fényességet érzékelte.

Pandák röppentek a magasba, újabb fenyegetők ugrottak elő újabb fénykévékből, és Attila arra gondolt, hogy a két gigászi építményen talán több ezer pusztító fegyver áll készenlétben a tüzelésre.

Nem tudta irányítani az akaratát.

Az egyik fénykéve felé tartottak, amikor is egy burokban kuporgó, fürge kis lény röppent közéjük.

Riadt szagok kavarogtak körülöttük, mindenki elhátrált a közelből, és Attila tudata egyik pillanatról a másikra kitisztult. Az előtte álló fenyegető kitárta szárnyait, és hátrálni kezdett az ide-oda röpdöső lény közeléből. Attila kézen fogta Aurit, és visszarohantak Menta mellé.

Az érkező lény lila zseléburokban lebegett. Alig egy méter magas lehetett, bőre áttetsző, láttatni engedte rózsaszín szerveit és keringését. Hátán bőrlebernyegek lifegtek, egykoron talán szárnyak lehettek. A teste puhának, sebezhetőnek hatott, és mintha nem lett volna szeme, sem más látószerve.

Mégis: a fenyegetők és Menta társai is tartottak tőle. Pedig egyáltalán nem tűnt félelmetesnek.

[mit akar csatlósa mélyben élőknek?] – érezte meg Attila a fenyegetők vezérének ideges szagait, [nem kívánatos itt nagy nyomáson élők szolgájának jelenléte] [elhoztam az örökkön elmélkedők illatait] – kígyózott feléjük a csatlósnak nevezett lény erőteljes válasza.

[nem akarjuk szagolni mélyben élő gazdáidból áradó szagokat ^˄hasadékok áporodott koponyáinak manipulációi maradjanak csak a mélyben]

[provokációidat megjegyzem udvarias illatok nyájas ura, de megígérem te érdeked végett nem továbbítódik a mélybe mélybe mélybe]

Menta közelebb libbent a fenyegetőhöz.

[mi kölcsönös viszonyba közelítettünk mélyi koponyákkal érkezés pillanatának örvényében]

[lassúak kölcsönös viszony alapján koponyák tulajdonában leledzenek] – érezte Attila a csatlós émelyítő szagait, majd a fenyegető tehetetlen és csípős dühét. [hasadékok gondolkodóinak érdekszféráját te sem kívánod sérteni részesedés negédes bajnoka ^˄ ők sem méltóztatnak ilyesmit kívánni A mélyben élő urak kérik döntnökfa indítványát és akkor átadják várukban őrzött lassúakat] Attila csak most értette meg, hogy a koponyák várának az emberek lakhelyét, az óriásgömböt nevezik.

[viszonyra léptek haszontalanság áporodott művészével minek?^˄ együttbukásban lubickoltok majd? ^˄ döntnökfa üzenete hamarosan lejut a mélybe is, csatlós]

A fenyegetők mögött felragyogtak a fénykévék, és a lények egymás után elmerültek bennük. A hullámzó fényörvények aztán ponttá zsugorodtak, majd eltűntek a szemük elől, a közelben lebegő gombafa pedig lomhán távolodni kezdett a toronyfájuktól.

[mielőbb cselekednünk szükségessége kritikus] – érezték Menta elszánt illatait.

JURIJ

Jurij kiüresedve feküdt a száraz fűvel bélelt, kényelmetlen ágyon, Natalie meztelen teste hozzásimult, ujjai Jurij csupasz mellkasát cirógatták.

A nő nemrég beállított hozzá egy üveg algaborral, és egyszerűen csak megtörtént. Nem Jurij akarta, de kíváncsian hagyta, hogy sodorják az események.

Kezdtek újra feléledni a gondolatai. A nyomasztó gondolatai. Aurit már egy napja, hogy elvitték Attilával együtt, és azóta semmit nem történt. Odakint ezernyi idegen lény repdesett, felhőkarcolónyi toronyfák és furcsábbnál furcsább, lebegő építmények vették körül őket.

Valami készült.

Aurora kétségbeesett arca villant elő, amint macis pizsamájában riadtan kaparja belülről a ganésagömb felületét.

Apu, segíts!

Összerezzent.

– A lányodra gondolsz? – kérdezte halkan Natalie. – Ne aggódj, jól van.

Megsimogatta Jurij borostás arcát.

– Szép hazugság, de semmit sem ér – felelte Jurij.

– Hé! – mászott rá lovaglópózban Natalie, és Jurij ettől újra élénkülni kezdett.

– Szedd össze magad! Azt hiszed, csak neked vannak problémáid? Neked legalább itt vannak a szeretteid.

– Te kit hagytál hátra a Földön? Volt gyereked, férjed, szülők?

– A szüleim Franciaországban, Liége-ben – sóhajtotta a nő. – Néhány havonta hazarepültem hozzájuk New Yorkból.

– Család?

Natalie a fejét rázta, és lepillantott rá, Jurij közben szórakozottan cirógatni kezdte a nő bal mellbimbóját. Nem tudta eldönteni, hogy Natalie csak nem akar beszélni a múltról, vagy tényleg nincs mit mondania.

– Nézd, én Filippóval az egész közösség felelősségét cipelem a vállamon. Próbálom tartani a lelket az emberekben, próbálok mosolyogni, lelkesedni akkor is, amikor sírni lenne kedvem. Tudod, hogy Sanghavi teljesen ki van idegileg?

Ki akart szállni. Bennem szerinted ki tartja a lelket?

– Te választottad. Nem kötelező ezt csinálnod.

Natalie combizmai megfeszültek Jurij derekánál.

– Azt hiszed, önszántamból teszem? Én is szívesen heverésznék a tóparton, és hagynám, hogy más szervezze meg az életet. De ki tenné meg? Ne legyél ennyire önző! – Natalie beletúrt Jurij kócos hajába, majd közelebb hajolt, és megcsókolta.

– Imádod irányítani az embereket, igaz? – kérdezte Jurij, amikor a nő felegyenesedett.

– Ezt gondolod? – keményedett meg egyszerre Natalie hangja és a mellbimbója Jurij ujjai között. – Azt hiszed, ezért csinálom?

– Azt – nézett a szemébe Jurij.

Natalie szótlanul lesiklott róla, és a ruháját kereste.

– Muszáj neked mindent szétrombolni? – kérdezte csalódottan, de láthatóan nem is várt választ.

Jurij nem felelt, csak nézte, ahogy öltözködik.

Azon tűnődött, hogy ha jelentene neki bármit is a nő, vajon akkor is ugyanezt válaszolja? 0 sem értette, miért kellett belegázolnia Natalie lelkébe és egojába, de most már mindegy volt. Láthatóan Natalie elevenjére tapintott.

Jelen pillanatban senki más nem érdekelte Aurin kívül. Azonban pont őérte nem volt képes tenni semmit. Újra Picurt látta maga előtt a gömbben reszketve, ahogy egyre távolodik tőle. Miért pont őt kellett kiszemelniük?! Miért nem valaki mással szórakoznak?

Felpillantott, de Natalie már nem volt ott.

Felöltözött, és kiment az utcára, de maga sem tudta, hová tart. Az embereket figyelte. Idősebbek ücsörögtek a ganésa gubóházak előtt, mezítlábas gyerekek szaladgáltak az utcákon. Hét-nyolc maszatos fiúcska egy rongylabdát kergetett, távolabb kan kutyák vonultak erősorrendben egy nőstény ebet követve. Az első peckesen, az utolsó lógó fejjel, talán a szerencsében bízva követte a nőstény illatát. Autók jöttek szemben, többségüket élelemszállításra használták, az elosztóházból hordták szét az algatápot, a kiporciózott, feldolgozott húst, idegen eredetű zöldségeket, gyümölcsöket.

Reikót Auri eltűnése óta nem látta, a nő a látszatmunkába menekült, egyfolytában a Főtéren felállított színpad körül lebzselt a többi zenésszel, és újra a koncertre készültek. Jurijt valójában az sem érdekelte volna, ha éppen valakivel keféltetné magát.

Egy elkerített karámban öt férfi egy kancát fedeztetett. Összesen talán ha húsz lovuk lehetett, szükség volt az utánpótlásra. Ketten a felajzott pej csődört vezették közelebb kantáron a kancához, ami idegesen fújtatott és toporgott, miközben a másik három férfi a hátsó lábaira csatolt szíjakat ellenőrizte. Néhány kisfiú bámészkodott a karám mögött.

Egy nyolc év körüli, kócos kislány szaladt el mellette, kantáros nadrágban, mezítláb trappolva, kezében almával.

Talán Auri is ilyen szakadtan fog kinézni hamarosan. Pedig szép jövő állt előtte, már kiválasztották azt a bentlakásos elit középiskolát, ami felkészítette volna arra, hogy a világ bármelyik egyetemén tárt karokkal fogadják. A kiskora óta űzött szertornát nem erőltették, nem akartak élsportolót nevelni belőle, Jurij bőven elegendőnek találta, hogy az elmúlt évekbeli gyakorlás hosszú időre megalapozta a lánya felnőtt alakját. De mi lesz itt belőle?

Nem ilyen jövőt képzelt el a számára. Már ha egyáltalán látja még valaha. Megtapogatta a mellkasát, a szíve környékén tompa szorítást érzett. Azóta tartott, amióta Aurorát elvitték.

– Hé! – kiáltotta felé egy testes, őszülő hajú asszony csípőre tett kézzel. A fejét csóválva dühösen nézett a már messze trappoló kislány után. – Elkaphatta volna azt a nyavalyás kis tolvajt!

Kosara mellett egy kendő hevert, talán azzal takarta le a kosárban cipelt almákat, amiből a kislány elemelhetett egyet. Almák.

– Nem tudtam, hogy lopott – magyarázkodott Jurij.

– Figyelhetett volna jobban.

Jurij odasétált, és a nő kezében tartott piros almát nézte. Az asszony észrevette, és gyorsan visszadugta a kosarába.

– Mennyibe kerül egy alma? – kérdezte Jurij.

– Nem eladó. – Jurijnak fogalma sem volt, honnan szerezhette, azt hitte, már minden földi gyümölcsöt megettek. Az elültetett magokból pedig csak sokára lesz fa. – Menjen innen!

– Egy szemet sem adna?

– Mégis, mit tudna érte adni cserébe? – Jurij erre nem tudott mit felelni. Pár holmijuk volt csupán, de egyiktől sem szívesen vált volna meg egy almáért. – Na ugye! Viszlát!

Jurij csalódottan sarkon fordult, és továbbindult.

– Hé! – kiáltott utána az asszony. Jurij visszafordult, a nő pedig odadobott neki egy almát. – A magjára vigyázzon! Ültesse el!

Köszönés nélkül elsietett.

Jurij csak nézte az almát a tenyerében, és nem értette. Ha Aurora itt lenne, odaadhatná neki. Beleharapott, és továbbindult. Aurora nélkül minden idegennek és távolinak tűnt.

Az iskola kőkerítése derékig ért, Mei a belső falnak dőlve törökülésben ült a füvön, és elmélyülten rajzolgatott az ölében pihenő vázlatfüzetbe. Öt méterre tőle négy mezítlábas fiú – egy fehér, egy ázsiai és két fekete – pingpongozott egy általuk tákolt asztalon.

Az asztal alapzatát egy sámli és néhány kődarab alkotta, az asztallapot deszkákból illesztették össze, a hálót feltehetően a kerítésből elcsórt téglákból rakták végig. Az egyetlen, ami eredeti volt, a labda, de ez egyiküket sem zavarta, ketten tenyérrel, ketten egy-egy papuccsal játszottak.

Jurij körberágta az almacsutkát, majd a fal mellett a lábával gödröt túrt, beledobta a csutkát, aztán visszakotorta rá a földet. Áthajolt a kőfalon, és belelesett Mei rajzfüzetébe. A nő a fiúkat rajzolta, és Jurij érdeklődve figyelte, ahogy az egyik alak mozdulata szinte életre kel néhány ceruzavonástól.

– Ügyesen rajzol – jegyezte meg.

A nő összerezzent, felnézett rá, és feljebb tolta a szemüvegét.

– Köszönöm – biccentette, és rákönyökölt a rajzára. – Megtetszett, milyen leleményesek a srácok...

– Valóban azok.

Az alacsonyabb ázsiai srác meglendítette a papucsot, és védhetetlen lecsapása még meg is csúszott az asztal szélén. Társa, egy szőke, tíz év körüli fehér fiú örömittasan felkiáltott, majd összecsapták tenyerüket az ázsiaival.

– Ez szép volt,Jin! Hajrá! – kiáltotta oda nekik Mei tapsolva, majd újra Jurijra pillantott. – Tudja... Hallottam, mi történt Aurorával. Sajnálom. De ne aggódjon, vissza fogják hozni őket.

– Azt mondja?

– Csak remélem. Auri nagyon okos lány. A legjobb az osztályában, pedig vannak nála nagyobbak is. De... és kérem, ne sértődjön meg, de kicsit mintha figyelemhiányban szenvedne.

Jurij megkerülte a kerítést, és letelepedett Mei mellé.

– Reikónak nem túl sok ideje volt rá mostanában – mondta. – És... tudom, hogy én sem mindig figyelek rá eleget. Ezért is tudták elvinni.

– Nem azért mondtam. Auri szeret magáról beszélni, látszik, hogy...

– Nézze! – szakította félbe Jurij. – A lányomat elrabolták a kurva idegenek, és most valahol odakint van. Lehetne, hogy nem teszünk úgy, mintha ez nem történt volna meg?

– Elnézést – rezzent össze a nő. – Én csak... Sajnálom, ha megbántottam.

Összecsukta a rajzfüzetét, és mocorogni kezdett. Indulni készült.

– Órája lesz? – kérdezte Jurij.

– Lassan kezdődik, igen.

– Hol tanult meg angolul? – terelte el a témát gyorsan, hátha marasztalni tudja. Nem kellett volna ráförmednie, hiszen nem a nő tehetett arról, hogy elvitték Picurt.

– Az iskolában, Pekingben. Talán azt gondolta, hogy egy kínai nő csak kínaiul beszél? – Szája szegletében gúnyos mosoly jelent meg egy pillanatra.

– Nem. Dehogy. Csak... – Hirtelen nem tudott mit mondani.

Mei elmosolyodott, és letette maga mellé a ceruzát és a füzetet. Jurij ezt apró sikerként könyvelte el.

– Bizarr, ami odakint van – tűnődött Mei. – Azok a lények, vagy állatok... Mi van, ha bejönnek?

– Ne aggódjon, előbb-utóbb be fognak jönni. A kupola az övék, gondolom, ismerik a bejutás módját.

– Maga aztán tudja, hogy nyugtassa meg az embereket – kacagott fel a nő.

– Igyekszem.

– Chiba professzor azt mondta, kint sokkal nagyobb a légnyomás, és ha bejönnek, elpusztulnak. Úgy, mint a kis Szelim. – Mei felpillantott az égre.

Egy tincs a szemébe lógott, szája sarkában mintha apró mosoly bujkált volna. Váratlanul a magasba mutatott. – Az ott mi? Valami madár? És ott egy másik!

A kupola tetejéhez közel két szárnyas lény körözött. Lomha szárnycsapásokkal haladtak, mindvégig a kupola teteje közelében maradva.

– Túl nagyok madárnak – mondta feszülten Jurij.

– Kintiek, igaz?

– Azt hiszem, igen. – Jurij a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. A gubóházak közül tucatnyi tükörgömb emelkedett felfelé. – Baj van!

Felpattant. Mei is felugrott, és együtt nézték, ahogy az utcán két nő körül fénylő szálak alkotta háló formálódik, majd gömb alakba hajlik, és a rései feltöltődnek anyaggal.

A jelenés a nőkkel együtt a magasba röppent.

Mei kiabálni kezdett:

– Gyerekek, meneküljetek! Futás!

A pingpongozó srácok megdermedtek, ahogy a többi nebuló is, és az első pillanatban nem értették, mi történt.

Jurij szeme előtt parányi fénypettyek szikráztak fel. Kinyúlt, hogy elhajtsa őket, de rögtön el is kapta a kezét. Mintha parázsba nyúlt volna.

Mei megszorította a karját. A pettyek megsokasodtak, és fénylő szálak sarjadtak belőlük, amelyek vékony selyemfonálként kerítették körbe őket, mintha egy pók szőtt volna gubót köréjük.

Ekkor harsantak fel az első sikolyok.

– Fussatok! – ordította Jurij a megkövült iskolásoknak.

Az iskolaudvaron újabb fénygubók formálódtak, és ejtettek foglyul tucatnyi gyereket, többnyire kettesével-hármasával emelve ki őket a menekülők közül. A négy pingpongozó srác átvetette magát a kerítésen, és futásnak eredtek az utcán.

Jurijék gömbjének fala megszilárdult, a kinti zajok eltompultak.

Elemelkedtek a talajtól. Mei elesett, és Jurij lába alól is kicsúszott a talaj, arccal a gömb átlátszó aljának zuhant.

Az utcákon emberek rohantak, felettük újabb és újabb fényburkok materializálódtak, és nyelték el őket, mint falánk ragadózok a prédájukat. Kutyák nyüszítettek, lovak nyerítettek és szabadultak el, macskák kushadtak remegve a tetőkön, és rejtőztek a kocsik alá. Azonban a gömböket csak az emberek érdekelték.

Az övékével együtt több száz átlátszó gubó repült a kupola kijárata felé, tömött sorokban suhantak át a kupola dupla hártyával védett kapuján, és máris kijutottak a szabadba.

Fülsértő robaj támadt, és mintha egy láthatatlan ököl csapott volna le rájuk, gömbjük pörögni kezdett, és vagy száz métert zuhant. Jurij és Mei össze-vissza verődtek börtönük belsejében.

Éles fény villant fel tőlük jobbra, majd vörös tűzörvény söpört végig közöttük, és nyelt el tucatnyi gömböt. A levegő felforrósodott, és Jurij bőrét égette, pedig őket csak a lángok pereme érte el.

A lángnyelvek végül elenyésztek, az elnyelt gömbök újra előbukkantak, oldaluk helyenként megfeketedett. Amikor aztán meglátták a belsejükben vonagló, gőzölgő testeket, Mei olyan erősen szorította meg Jurij alkarját, hogy a férfi felszisszent.

A gömbökben elevenen megsült emberek agonizáltak, bőrük több helyen feketére perzselődött, és tenyérnyi darabokban felhólyagosodott, mint a nap-szítta festék. Elő torzók voltak már csak, ahogy vakon, iszonyú kínoktól remegve tapogatóztak, és utolsó másodperceiket élték.

A messzeségben két gigászi gombafa lebegett, és az egyikük teteje vörösen megvillant.

– Ne! – sikoltotta Mei, amikor mögöttük újabb gömbök és bennük emberek váltak a tűzfelhő martalékává.

Amikor a lángok eloszlottak, Jurij nem nézett oda. Mei azonban megtette, és néhány másodperccel később öklendezni kezdett. Jurij megpróbált nem tudomást venni a maró szagú hányadékról a lábuk alatt.

Több toronyfa úszott a gombafák elé védőfalként, és Jurij számára úgy tűnt, szándékosan takarják el őket.

Mi folyik itt?

Tucatnyi tükörgömb a toronyfaerdő ágai közé siklott, és pillanatok alatt eltűntek a köréjük sereglő repülő idegenek felhőjében.

A legtöbb gömb azonban az övékével együtt meredek ívben a felhők fölé emelkedett, majd szétrebbentek, mint egy megzavart galambraj.

– Miért csinálták ezt?! – kérdezte tágra nyílt szemmel Mei. Összekuporodott, és az arcába temette a kezét.

Jurij csak ekkor figyelt fel a kintről beszűrődő zajokra, hangokra. Orgonasípok, dudák, vijjogások és sikolyok kakofóniája volt ez, és ahogy emelkedtek, mind hangosabbá, zűrzavarosabbá vált. Az égen óriás nejlonsárkányokként átlátszó foltok úsztak, némelyiken időnként körkörös ráncok, vibrálások futottak végig.

Jurij meredten nézte a kinti világot.

Szétkergettek egy több száz fős madárrajt, legalábbis elsőre azt hitte, hogy óriásmadarakat lát, de amikor észrevette a szárnyasok különös, versenyagárra emlékeztető alakját, oldalukon az öveket és a tasakokat, testükre tekerve a színes és a menetszélben lobogó sálakat, rájött, hogy ezek is csak egy a megannyi értelmes faj közül. Az agarak némelyike versenyre kelt a gömbjükkel, percekig cikáztak körülöttük, végül lemaradtak, és visszafordultak a toronyfaváros felé.

Országnyi fennsíkok és mélyföldek váltották egymást, elképzelhetetlen magasságok és mélységek tárultak eléjük. Kopár sivatagok, összenőtt lombo-zatú fákból álló erdőségek, cölöpökként sorakozó, vörös sziklatömbök suhantak el alattuk, időnként néhány toronyfa sziluettje tűnt fel a távolban.

Egy tengert szeltek keresztül, a hullámok felett több száz „légi medúza” lebegett, mint megannyi, kosarát vesztett hőlégballon.

Egyre távolabb kerültek a kupolától és a többi embertől.

5. A FAJOK EREDETE

„A múlt alapján biztosak lehetünk abban, hogy egyetlen ma élőfaj sem foga átvinni változatlan mását a távoli jövőbe.”

(Charles Darwin: A fajok eredete)

ATTILA

Attila és Auri egy-egy székmélyedésben kuporogtak, és megszeppenve figyelték az ovális étkezőlap körül csoportosuló húszfős néma vacsoratársaságot. Csak a csámcsogásuk hallatszott, más hangot nem adtak ki, ellenben egyfolytában a levegőt szimatolták.

A teremben nehéz szagok kavarogtak, éppen folyó és már percekkel korábbi beszélgetések eloszló illatai. Attilának fogalma sem volt, hogy miként tudták így megérteni egymást. A termen néha légáramlás söpört keresztül, és ürítette ki régi szagok foszlányait.

Attilával szemben egy ganésaember ült, akinek hasán lágy vonású, humanoid arc grimaszolt és egyfolytában őket figyelte, miközben a ganésa feje a szomszédja felé nézett. A mellette ülő két lény Mentához hasonló, izmos, emberi felsőteste hastájéki mellekben, deréktól lefelé pedig csápokban folytatódott.

Egy férfiarcú, egykori ganésa testét fehér szőr borította, mások négy kart és négy lábat növesztettek, de akadt rovarszemű, fejcsápot viselő, mozaikbőrű lény és egy másfél méter hosszú, ujjnyi vastag indákból álló fonatot viselő nőutánzat is. Arcuk merev maszknak hatott, sehol egy megfeszülő izom, csak az orruk vagy az ormányuk mozgott, ahogy egymás szagbeszédére figyeltek. Mintha különös emberutánzatok keltek volna életre egy idegen mitológiából. Vagy inkább egy emberi testből gúnyt űző rémcirkuszból.

Az egyetlen, akinek látványától Attilát nem rázta ki a hideg, egy négykarú, szőke férfi volt. A szeme kerek és vizenyős, mint egy békáé, a feje széles, és legalább volt szája, szárnybőrében sápatag erek hálója rejtőzött.

Na és Menta, aki viszont egyszerűen szép volt. Furcsa és ijesztő, de majdnem tökéletesre formált, nyugtalanító szépség.

Attila tudata mélyéről egy gondolat kúszott elő újra és újra: mit keresnek itt egyáltalán?! Azután a gondolat újra elsüllyedt a teremben hömpölygő, nehéz illatok bódulatában. A mélyedésekben ülve minden egyes illat sokkal töményebbnek, intenzívebbnek hatott.

– Kóstoljuk meg ezeket a húsokat! – bökött kábán az egyenetlen asztallapon sorakozó ételek között heverő sült hússzeletekre.

– Rendben! – csillant fel Auri fátyolos tekintete, bár azt egyikük sem tudta, mit esznek valójában.

A vörös húsok mindkettőjüknek ízlettek, a sárga és lila színűeket viszont a kóstolás után inkább elkerülték, mert borzasztóan keserűek voltak. A növények közül csak az ízesített algavariációkat, a világító virágszirmokat, a megfonnyadt és orrfacsaró bűzt árasztó golyókat nem merték megkóstolni.

Ragacsos szagfelhő kavargott körülöttük, alaktalan és értelmezhetetlen, zsírgőzös massza, Attila megpróbált legalább apró morzsákat elcsípni a szimultán áradó szagbeszédből.

Mentáék lehetőségről tárgyaltak, a lassúak fejformájáról, végtagokról, sérülékeny keringésről, az önjavítási képesség hiányáról. Az illatok Attila orra számára egyre inkább esszenciák tucatjaira bomlottak szét, finom és kevésbé finom, erős és gyenge, bódító és élénkítő, durva és finom aromákra. Rájött, hogy asztaltársaik egyetlen szaggal valószínűleg akár hosszú mondatokat is tudnak közölni egymással.

A legtöbb félember a hasán található szájnyílásába tömte az ételt, és időnként az asztal alól előhúzott ivócsöveken át zavaros, zöld folyadékot szürcsöltek. Többük körül maroknyi állatkák sürgölődtek, egy arasznyi, hatlábú hernyó egy ganésaember bőrét nyalta, a pandák kéjes segédeszközeiről pedig inkább megpróbált nem tudomást venni, de akadt olyan állatka is, amelyik csak kényelmesen heverészett gazdája ölében, mint egy álmos kismacska.

– Miért lettetek emberek? – kérdezte egy húsfalatot rágcsálva Auri Mentát. – Miért akartok ember lenni? És hogyan tudtok átalakulni?

Auri halántékcsápja megmozdult, és a kérdésnek megfelelően szagokat fújt az asztal fölé. Kíváncsi csápok, orrok és ki tudja, még milyen szervek nyújtóztak az illatmolekulák után, és Attila fejében is megjelent a kérdés illatmegfelelőjének fordítása.

[miért akar lassú?^˄ hogyan miért átalakul?]

Menta felállt, csáplábain odasiklott hozzájuk, és letelepedett közéjük. Vállán szürkés bőrű, szárnyatlan állatka ücsörgött, ami úgy nézett ki, mint egy szőrtelen rágcsáló. Menta lábnyúlványai Attila és Aurora dereka köré kulcsolódtak, Attila érezte az idegen test finom illatát.

[művészetem gén vágyban szül új divatot lassú mintákból merít párhuzamosságot]

– De miért akartok ember lenni? – ismételte tele szájjal Aurora.

Menta rájuk lehelte a választ, majd szétfújta a többi vendég irányába is.

[felkavarjuk fenyegetők gőgjének bűzét és leromboljuk viszonyító részesedésükben tetszelgő primitívségét] – szaglotta az albínóember, [újforma új lehetőségek vonz sok faj ^˄ változás formálja újra párolgó erőviszonyok alakulását ^˄ leromboljuk ^˄ új gének lelkes vágyban égő közönségre lelnek és mi diktál új génirányokat]

– Mint a divat? – gondolkodott hangosan Attila. Mintha egy új ruhamárkáról beszélnének. – Ezért kellünk? Azt értem, hogy tetszőlegesen alakítjátok a testeteket, de... mi ennek az értelme?

Menta nehéz illatai feleltek:

[nehéz mert különbözőség megértésének elterelőhajlama nem közelít A kémia csak részben kapcsod a génvágy a változékonyságban vezet új fajok]

Attila a Menta vállán ülő csupasz lényt nézte, az állat fel-le szaladgált az egyik lábcsápján, felszaladt Menta vállára, majd engedelmesen felkínálta magát Mentának. A nő a szájába vette, beleharapott, és szürcsölni kezdte a belső nedveit. Az állatka halkan nyüszögött, majd amikor Menta befejezte, kimerültén leóvakodott a nő hátáról.

[kóstolod meg] – javasolta Menta, látva, hogy mindketten öt nézik, és feléjük nyújtotta az állatkát.

Attila nemet intett a fejével, Auri azonban bizonytalanul kinyújtotta a kezét, a lény lustán átaraszolt a karjára, Auri pedig rövid gondolkodás után a szájába vette, és szívni kezdte, egészen addig, míg szörcsögő hang nem hallatszott.

– Finom – mondta Attilának. – Olyan, mint a gyümölcsszörp. Azt hiszem, kiürült, így most nem tudod megkóstolni.

– Nem is akarom.

– Te tudod.

A lény lemászott Auroráról, odaaraszolt a legközelebbi falhoz, majd rágcsálni kezdte a salátalevélszerű legfelső réteget.

– Hányféle faj vagytok ti? – kérdezte Attila. Óvatosan egy apró sült rovart, vagy valami hasonlót vett a szájába. Kettéharapta, aztán megkönnyebbülten rágni kezdte.

[génvágyban jönnek fajok mennek fajok^˄ gének mozgásban vannak örökké A minden tart primitív életformától a tökéletesség génvágyába ^˄ fajok születnek tízezrével minden nap minden és fajok fonnyadnak el ezrével a homályba A génvágy irányít mindent]0

Génvágv? Mi lehet az?

Menta aztán arról beszélt nekik, hogy a bolygón több tízezer értelmes faj él, mind azonos őstől származnak és fejlődnek, változnak az általuk tetszetősnek talált irányban. A fajok többsége néhány ezer fős közösség, de az élők, a gén-variálók többsége nem rendelkezik faji öntudattal, hanem újdonságra, új küldőre, lehetőségekre, génmintákra vágynak. Amennyire Menta szagaiból értette, bármelyik faj egyede rövid idő alatt átalakulhat egy gyökeresen eltérő fajú élőlénnyé, ha kedve támad rá.

Kezdte érteni. Tetszőlegesen variálják, módosítják a génjeiket, és veszik át a hasznosakat, izgalmasakat más fajoktól. Mintha a folyamatos változás éltetné őket. Az emberi gének hatására pedig soha nem tapasztalt átalakulási hullám vette kezdetét.

Frissítő huzat suhant keresztül a termen, aztán Menta folytatta:

[alkotunk hatvanezren közösséget az ősfában^˄ teremtett fajaink kétszáz ilyen közösségből táplálkoznak ^˄ néhány ezer napciklussal ezelőtt tízezer közösség voltunk még de génújító sarlatánok művészetnek mocskolt giccsei visszavetettek a homályba ^˄ elsüllyedtünk az igénytelen géntorzulások irtózatában ^˄ lassú gének teremt most új lehetőség művészet kiteljesítésére]

Menta aztán a múltról mesélt. Régebben a fajuk az egyik legnépszerűbbek közé tartozott, ők uralták a bolygót, határozták meg a változás divatját, irányították a genetikai változásokat. Attilának erről a földi divatdiktátorok jutottak eszébe.

[most illatozzatok istenekről]– kérte Menta. [Jézus, Allah, Jahve, Sang-ti, Bráh-man, illatozzatok Tao Dhárma a tisztelet hódolat isten nálatok ^˄ de isten mi?]

Attila meghökkent a kérdésen. Ahhoz képest, hogy a kommunikációjuk éppen a megértés határán egyensúlyozott, Menta meglepően pontos információkkal rendelkezett a Földről, még ha nem is feltétlenül tudta ezeket az információkat értelmezni.

– Jézus Isten fia volt – felelte. – Én csak őt ismerem. Isten leküldte a Földre, de végül az emberek megölték. Jézus feláldozta magát az emberért, az emberek megváltásáért.

[találkoz Jézus?^˄ milyen ő?[

– Nem, dehogyis találkoztam. Két évezreddel ezelőtt meghalt, majd feltámadt, és visszatért az Ur mellé.

[meghal feltámad hogyan?]

– Mert ő Isten fia.

[kifejt isten]

Ezek szerint mégsem tudnak sokat róluk. Vagy csak nem tudják értelmezni a megszerzett információkat?

– Ő a Teremtő, aki a világmindenséget teremtette.

[Nem teremt isten semmit nem]

– Akkor hogy jött létre a világ? – kérdezte Aurora. – Hogy jöttetek létre ti? Isten teremtett benneteket is, ahogy az egész világmindenséget.

[Nem] – A csípős szag korbácsként csapott le rájuk, [tévedtek isten és tévedtek világ a létezésünk bizonyított komplexitásban növekszik halad egyszerűből a tökéletes felé ^˄ isten az Eljövendő aki még meg nem születik a vár tökéletesedés a a mi bonyolultságunk mezsgyéjén fogantatik majd jövőnek jövőjében A Eljövendő a tökéletesség génszülötte]

Attila mindebből csak annyit tudott kihámozni, hogy Menta szerint Isten nem a kezdet, hanem a vég közeli állapot, amikor megszületik a tökéletes lény?

– Ez ostobaság – legyintette Auri. – És akkor hogyan jött létre a világmindenség? Csak úgy?

[mit tudsz te a világról lassú gyermek?^˄ saját testedet és elmédet sem ismered ^˄ tudatlanságod bámulatra méltó akárcsak lassúságod és mohóságod]

Menta a velük szemben ülő sápadt, békaszemű albínóemberrel kezdett beszélgetni, aki Auri szerint olyan volt, mint egy vámpír. Attila nézte, ahogy látszólag unottan ülnek egymás mellett, közben pedig a tenyerükből csak úgy áramlottak a szagok: szavak, mondatok, hangulatok, gesztusok illatmegfelelői.

– En is szeretnék olyan lenni, mint Menta! – súgta neki Auri. – Gondold el, bárhogy kinézhetsz, azt csinálsz a testeddel, amit akarsz. Bárhogy!

Felülmúlhatod az összes sztárt odahaza!

– Hülyeség. Ez itt... – Attila az asztaltársaságukra nézett – beteges.

Menta felől vidám szagok érkeztek némi kamillával áthatva. Mintha szórakozott volna rajta.

[tudatod megérzi lehetőség hamarosan^˄ génösztön kialakul génösztön erős nem tudod megfékezni ^˄ ösztön maga változás fejlődés ^˄ felgyorsult tested nyújt lehetőség ^˄ döntés a tiéd tiéd tiéd]

A válasz illata tovaszállt, és Attilát már valami egészen más kötötte le. Simogatni kezdte Menta lábcsápját, ami a dereka köré tekeredett. Ujjai fel-alá kúsztak az emberi tapintású bőrön, majd Attila nem bírta tovább, szájához kapta a lábcsápot, és beleharapott. Elégedetten érezte a keserédes, fémes ízt a fogai között.

– Mit csinálsz? – kiabálta Auri.

Menta rezzenéstelen arccal figyelte Attilát, mintha csak egy mozgó szobor, egy érzéketlen géplény lett volna. Lábcsápja vérzett, de száj nélküli arcán nem látszódott sem fájdalom, sem meglepettség. Attila gyorsan elhúzódott.

– Nem tudom, mi történt – mondta zavartan Aurinak. – Én csak...

– Persze.

– Nem akartam. Tényleg!

Dühösen Mentára nézett. Biztos ő befolyásolta a szagaival!

[első lépés génvágy a amikor a test megérez új gének lehetőség a Te most kitérít gének én testemből az ösztönöd intenzivitásban éled]

– Kitérít? – ismételte homlokráncolva Attila.

[szakít módosít a hamarosan megérzed génvágyból párolgó új lehetőségeket és látod gének között az újdonságot ^˄ használ szabadon génmirigy küldötte információkat ^˄ tobzódj új szülemények építkezésében]

– Legalább töröld meg a szád! – morogta Auri.

Tisztelet, félelem, szeretet és szexuális vágy hullámai söpörtek végig a termen.

Az erős illatlökettől Attila teste ellazult, és mindent elsöprő eufória lett úrrá rajta. Hormonok szabadultak fel, verejtékek fanyar szagában megbúvó öröm és tisztelet hullámzott végig a termen, majd a rájuk törő boldogság letaglózott mindenkit.

Auri Attila ölébe dőlt, karját a magasba emelte, ujjai remegtek. Aztán már Attila sem volt ura magának, a környezet eltávolodott, csak az illatok mámora létezett. Testek dörgölőztek hozzá, ő is dörgölőzött másokhoz, kifacsart illatok keringtek körülöttük, idegen végtagok csúsztak a lába közé, ahogy ő is másokat tapogatott, lágy hajlatokat, ganésaembermelleket, hajlékony nyúlványokat.

Egy pillanatra visszazökkent a valóságba, és iszonyodni kezdett ettől a furcsa és idegen szagú sokaságtól, a testek és a beszéd szagainak intenzív keverékétől. Aurora vékony hangon nyöszörögve egyméternyire tőle fetrengett az egyik ganésa csápjai közé gabalyodva, és egy vörös pandához dörgölőzve. Aztán a szagok újra elnyelték, és visszarántották az öntudatlanság határára.

Egy repkorongon nagydarab panda lebegett be a terembe. Közel másfélszer akkora lehetett, mint egy ganésa, teste szúrós szagot árasztott. Fényes köntöst viselt, ami eltakarta kék-fehér szőrrel borított testét, lábai vaskosak, inkább csápszerűek voltak, ormánya hasonlított a ganésákéhoz.

Tömzsi alkarján és hosszú ujjnyúlványain fémkarikákat, gyűrűket viselt, és folyamatosan nyomogatta azokat. Az oldalán zacskókhoz hasonlatos, sárgás folyadékkal teli hólyagok lüktettek. Hasszája alatt egy arasszal nyíló altáji redői között váladéktól fényes kis lény csúszkált ki-be a testébe, Attila érezte a váladéka fanyar illatát.

Nem tudta, ki lehet ez, arra gondolt, hogy talán egyfajta vezető, egy anyalény, akinek a többiek alá vannak rendelve. Szúrós szagú.

[lassúságban megrekedt ifjak] – lengtek feléjük Menta elégedett illatai.

Az anyalény feléjük fordult, Attila testét forróság öntötte el. Auri nyöszörögni kezdett, és széttárt lábakkal vonaglott.

Beszédes illatok tomboltak a fejében.

[megmutatjuk lassúnak új élet lehetőségben önmaga fejlődését] – illatozta Menta.

[Elénken-Lebegőgének szövője, a jövőnk mosta te művészetedben fuldoklik] [nem fuldoklás ez^˄ önfeledt tobzódás a homályban és mindannyiunk életadó öröm-forrása]

[nem érted mi tetted elvakultságunk lényegtelenségünkből sarjad és kétharmad valószínűséggel vezet bukásunkhoz]

[Homályból-Előtörő-Vágy rosszul becsülöd valószínűség rosszul rosszul] – tiltakozott Menta.

[döntnökfa ítélete nyomán nem szórhattad volna mintákat a homályba A életed fajod nem is értheted miben jelent ez veszélyt?]

[folyamatok elindultak csak idő és mi leszünk a részesedés csúcsán] [önkényességed szaga tudatlanságtól rothad^˄ támogatásunk csupán a kényszerből táplálkozik ^˄ nem hagytál választást ^˄ ne akarj újra mellőzötté válni] [részesedésünk növelése mellőzést érdemelne? A hibát hibára halmozol, Homályból-Előtörő-Vágy és az idővel gyarapodó bölcsességedből nem tanulsz a mi történt távollétem hosszú időszaka alatt? ^˄ elvesztettük méltóságunk utolsó illatait is talán?]

[az idő elmosta a tiszteletedet és bemocskolta egykor elegáns illataidat]

Az ingerült választól Menta megtántorodott, Attila érezte félelme és behódolása szagát. A fiú tapogatózva előrenyúlt, és végül megragadta a mellette fekvő Auri elernyedt csuklóját.

[mi lesz lassúval?]– kérdezte Menta.

[érdektelen továbbiakban a fenyegetők vadásszák bemutatód mintáit ^˄ érdektelen] [nem tudják mindet a mióta elmentem, ilyen bemutatóra várt az egész Homály a hiszek a lassúság újdonságában]

[túl nagy a hited művészek művésze a nem kellett volna nyilvánosságukban tobzódnunk] Auri fennakadt szemmel, mozdulatlanul hevert, haja fátyolként takarta az arcát, és egy-egy szál meg-megrebbent minden lélegzetvételnél. Szája szélétől nyálcsík araszolt a nyaka irányába.

[muszáj kényszerét még te sem érzed, ó Homályból-Előtörő-Vágy?] – illatozta Menta. [kényszer csak múltban élő gondolataidban kering ^˄ életed veszélyben és kockázatossá tetted az ősfáink biztonságát is a nem ismered döntnökök agresszivitásának bűzét ^˄ el kell fednünk illataidat és reménykedésbe révednünk lassú minták sikeréért]

[miért szaglotok félelemben? gén vágy ellen fenyegetők sem tehetnek] [távolléted alatt megváltoztak a szagok, élénkségben lebegő]

Attila számára minden apró mozdulat küzdelemmé vált. Karjai mázsás vas-rudak, feje kába acélgolyó. Felnyögött, de nem a fájdalomtól. A teste bizsergett. Homály...

A felbukkanó kérdések válaszok híján gyorsan elsüllyedtek az öntudatlanság hullámai között, és magával rántották Attilát is. A levegő telítődött a gyönyör sikamlós illataival, és a világ lassan elhomályosult körülötte.

Mintha kitágult volna a tér, és megszűntek volna a határok. A szagok az eddiginél is jobban felerősödtek, már nem pusztán szagok voltak, hanem információk a külvilágból, illatnyomok, érzelmi állapotok és egy idegen nyelv – vagy több – megfejtendő kifejezései. Jelek, szavak, mondatok, gondolatok egyszerre.

Álom és homály. Alom és gyönyör, álom és boldogság. Alom és szárnyak.

Repülni.

Mintha érezte volna a Mentától elorzott génminta lehetőségeit. Ez az érzés alaktalan csomóként lebegett a tudatában, nem is tudta értelmezni, de mégis tudta, hogy ott van, és azt is tudta, hogy lehetőségeket kínál számára. Nem akarta ezeket a lehetőségeket, de ettől még nem tudott megszabadulni tőlük, kísértették, és a kíváncsiságát, a vágyát provokálták.

Felriadt. Verejtékben fürdött, gyomrát gyötrő éhség mardosta. Egy puha zselémélyedésbe süppedve feküdt, Auri nem messze tőle halkan szuszogott.

Mindene fájt, a bensője lángolt, és pontosan tudta, miért. Érzetek kavarogtak a fejében, lehetőségek, génkapcsolatok sokasága.

Az álom elillanásával az emlékek is visszatértek. Nem tudta, mit művelt velük az a lény, Szúrós, de a kiszolgáltatottság szégyenétől mielőbb meg akart szabadulni. Felkelt, és odabotorkált a terem egyik bemélyedéséhez, majd tucatszor belebökött a falba, közben ruhája egy ökölnyi labdaccsá gyűrődött a tenyerében.

Percekig állt a vízsugarak kereszttüzében. Amikor a víznyomás alábbhagyott, újabb lyukakat fakasztott. A falból kitépett egy szivacsdarabot, és azzal próbálta magát végigtörölni, majd az Auri által mutatott szekrényből kivett egy ruhalabdát, és megformázta a testén.

Egy fokkal jobban érezte magát.

Hátizmai lüktettek, és érezte a hátán az apró, feszülő kinövéseket. Azt is tudta, mitől van: szárnyakat akar növeszteni. Teste engedelmeskedett tudat alatt formálódó vágyának, és mintha új kapuk nyíltak volna meg a bensőjében.

A megcsavarodott alakú, hosszúkás asztalon ehetőnek látszó kupacok sorakoztak: zselés állagú algapép, bizarr kinézetű húscsíkok, színes folyadékban úszó növények. Attila gépiesen, élvezet nélkül evett, de az éhsége csak lassan csillapodott. A szájába vette az asztallapból kiálló ivócsövek egyikét, ahogy Mentától és a társaitól látta, és próbaképpen megszívta. Édes folyadék ömlött a szájába, mohón nyelte, mint az újszülött az anyatejet.

– Jó reggelt! – mondta rekedten nyöszörögve Auri a háta mögül. Felült, és a szemét dörzsölte.

– Inkább estét. Odakint sötétedik.

– Tényleg! Én is éhes vagyok. – Feltápászkodott, odament Attila mellé, és körülnézett az asztalon. Felsóhajtott, majd Attilára pillantott. – Az, ami a vacsora végén történt...

– Ne is beszéljünk róla – felelte gyorsan Attila.

– Oké – biccentette Auri, és bekapott egy töltelékkel teli levélhengert. – Ez finom. Tudod, mi volt az a kis lény, ami ott ül Menta mellett?

– Melyik?

– Amelyikből ittam. Azt Menta csinálta. A saját testében.

– Ezt honnan veszed?

– Tudom, és kész. A ruhákat is ők csinálják. A testükben. Lehet, hogy mi is tudunk ilyesmit?

– Nem, és én nem is akarok. Megtennél nekem valamit? Megnéznéd a hátamat? És elmondod, mit látsz?

Attila lekapcsolta a felsőruháját, és hátat fordított a lánynak.

– Azta! – kiáltott fel Auri, és megtapogatta Attila hátát.

– Mi az? – kérdezte halkan Attila.

– Nem tudom. Két dudor. Mintha egy-egy csont türemkedne ki. – A szája elé kapta a kezét. – Ezek... te szárnyakat növesztesz, igaz? Igaz?

– Talán. Azt hiszem. Csak próbálom, egyelőre.

– Megtanítod, hogy kell?

– Igazából nem tudom pontosan. Érzem, hogy tudom, és hogy időbe telik, de ennyi. Próbáld meg te is, biztos neked is sikerül.

A padló megremegett a talpuk alatt, ugyanekkor recsegő-ropogó robaj hallatszott.

A terem megdőlt, a kilátást sötét füst takarta el, aztán a fa újra megrázkódott, és odakint lángnyelvek csaptak fel minden irányban. Kintről éles sikolyok fültépő kánonja harsant fel és keveredett egy roppant állat panaszos bőgésével.

A hang a toronyfából jött!

Aurora bénultan állt az ablak előtt, és kifelé bámult.

– Ég a fa! – suttogta.

– Gyere onnan! – kiáltotta Attila. – Gyorsan! El az ablaktól!

A kislány odafutott hozzá.

Forró légörvény csapott az arcukba, ahogy az ablakhártya szétszakadt, és égő műanyag fóliaként zsugorodott össze, széleiről pernyedarabok váltak le. A tapogatózó lángnyelvek egyre beljebb tolakodtak, és ellepték a szobát.

A tűz rendkívül gyorsan terjedt, talán a sűrűbb levegő miatt. Attila maga mögé lökte Aurit, pont mielőtt a berobbanó lángok beborították forró, narancsvörös nyelveikkel, és a ruháját, a bőrét nyaldosták.

Az arca elé kapta a kezét, majd amikor a lángok karjába és az arcába martak, üvölteni kezdett.

JURIJ

Az első órákban ezernyi fajú lény rajzott körülöttük. A gömböt kaparták, beszivárgó szagaik és közelségük fojtogatta Jurijt és Meit. Jurij tenyérnyi rovarröppencsek kameraszemeibe bámult, és ventillátorként pörgő rotorszárnyaikat, szögleges törzsüket, antennáikat figyelte. Mozgásuk darabos volt és túl preciz, mintha előre megírt program szerint köröztek volna a közelükben. Nem élőlények voltak, hanem eszközök.

Gömbjük néha halk sziszegést hallatott, mintha ereszteni kezdene, akár egy lyukas autógumi. Talán a belső levegőt cserélte, vagy a nyomást szabályozta a falon keresztül.

A sípoló égi zene pedig egy pillanatra sem csitult, a hangok beleivódtak az agyukba, szétzilálták a gondolataikat és kitöltötték az érzékeiket.

Mei az első ijedtséget követően elkezdett vázlatokat készíteni a jegyzetfüzetébe az újabb és újabb fajokról, és viszonylag hamar szép kis bestiárium gyűlt össze a lapokon. A gyakoribb fajoknak neveket is adtak, ebben Jurij volt a jobb, de az is lehet, hogy Mei hagyta érvényesülni az agyament javaslatait. Persze, jobb híján a földi állatokhoz próbálta hasonlítani az újabb és újabb fajokat.

Akadtak botsáskák, repkutyák, krómpillangók, szárnyas gyíkok, réveteg tekintetű kábák, mozaikbőrűek, légráják, tükörbőrűek, repülő halak és megannyi ismeretlen kombináció, többségükhöz még csak hasonlót sem látott odahaza.

Az összezártság sok türelmet követelt mindkettőjüktől, bizonyos helyzeteket azonban nem lehetett megszokni. Mei kemény nőnek tűnt, egy pillanatra sem mutatta ki az érzéseit, de látszott rajta, hogy fél. Jurij csak Auri miatt aggódott. Megőrjítette a gondolat, hogy nem tudja, mi van Picurral.

Mei a napi tornáját végezte, hogy felélénkítse elgémberedett tagjait. Váratlanul megállt, és Jurijra pillantott.

– Elfordulnál? Pisilnem kell.

Jurij biccentett, és a gömb fala felé fordult, ahonnan egy lila sálat viselő, kutyára emlékeztető valami bámult vissza rá kíváncsi tekintettel.

Odakint egyre több, emberi vonásokkal rendelkező, fura lényt láttak, némelyiküknek csak a feje, másoknak a végtagjai tűntek emberinek, de akadtak emberszerű alakok kitinpáncélban, követhetetlenül rezgő rovarszárnyakkal, ostorcsápos, szárnyas gilisztaemberek, megannyi lenyűgöző és visszataszító kombináció.

Éjszaka volt, kivilágított tornyok terasz- és lombkoronái, erkélygallérok, gombatornyok kalapjai vették körül őket. Ritkábban egy-egy orsó módjára csavarodó vagy egy dámszarvas agancsára emlékeztető gigászi repülő építmény tűnt fel a közelben.

Jurij úgy érezte magát, mintha kiültek volna egy idegen nagyváros kávézójának teraszára, és naphosszat az embereket bámulnák. Csakhogy itt minden apróság idegennek hatott, az ágak között lavírozó, egymást kerülgető, repülő lények, a sűrített levegővel lomhán úszó, ehető növényeket szállító, halra emlékeztető légi járművek. Toronyfák úsztak arrébb, gombafák lebegtek közelebb, manővereztek el egymás mellett és alatt, mintha lomha óceánjárók keringőztek volna egy forgalmas kikötőben az égi sípok és fütyülések dallamtalan hangjaira.

Minden mozgott és minden szaglott.

Azonban a város nem csak a felhők között szigetként lebegő, növényi épületgépezetekből állt. Odalent, a felszínen milliónyi apró fénypászma pislákolt, több száz méter magas, a talajból kinövő galléros nyúlánk tornyokat, ágakon csüngő gubókat, komótosan sétáló toronyfákat, szentjánosbogarakként suhanó repülőket világítottak meg. Néha egy-egy épület elrugaszkodott a talajtól, és lomhán, mint a Holdon sétáló űrhajós, kilométeres távolságokat lebegett át.

Amióta besötétedett, a kinti nyüzsgéssel együtt az érdeklődés is csökkent irántuk, de mindig akadt egy újabb szerzet, amelyik megállt néhány pillanatra, hogy szemügyre vegye őket. A sálas kutya szárnyával csapkodva egy helyben lebegett a gömb előtt. Jurij nem is foglalkozott vele, belebökött a falba, és inni kezdett a lyukból fakadó vízből.

– Ez nem igaz – suttogta Mei a háta mögül.

– Mi történt? – kérdezte, miközben megtörölte a száját.

– Nehogy megfordulj! Még nem fejeztem be. Csak két botsáska, vagy mi. Engem bámulnak. Ígynem tudok...

– Ha majd nagyon kell, szerintem tudsz.

– Kösz, ez valóban hasznos tanács – felelte Mei.

A sálas kutya tovaszállt, a helyére egy csapat tarka szárnyú, fénylő ruhát és oldalzsákokat viselő repülő gyík érkezett. Homlokukon körkörös sávban szemkocsonyák úsztak, néhány közülük oldalt, és a fej hátsó részénél időzött, de három egyenesen Jurijra meredt.

– Mosolyogj! – mondta Meinek Jurij, miközben a gyíkoknak felmutatta mindkét középső ujját. – Lehet, hogy éppen filmeznek. Te lehetsz a helyi Big Brother sztárja.

– Kösz. O ne! Megint egy félember. Háromszemű. Hátborzongató.

– De azért sikerült közben a dolog? – kérdezte kajánul Jurij.

– Ne velem foglalkozz! – csattant fel Mei.

Mire a háromnapos éjszaka véget ért, és felkelt a nap, Mei már csak Jurij előtt volt szemérmes, a fénnyel érkező bámészkodó hadra rá sem hederítettek, kivéve, amikor egy újabb, meghökkentő formájú, eddig még nem látott lényt láttak.

Nem létezett egymás előtt intim szféra, annyit tehettek csak, hogy megkérték a másikat, hogy fordítson hátat közben. Utoljára az édesanyjával volt ilyen fajta kapcsolata, nagyjából ötéves koráig, de az még egy gátlások és szemérem nélküli boldog korszak volt.

– Mondd csak, mi az, ami a legjobban hiányzik otthonról? – kérdezte Mei.

Jurij elgondolkodott. Mostanában nem sokat gondolt a Földre.

– A hírek – mondta. – A világ körforgása. A net. Egy jó szivar, egy üveg Dóm Pérignon vagy egy Macallan inkább. A barátok, a családom, a szüleim és a bátyám, az ismerősök. Filmek, könyvek, például az a Stephen King-regény, aminek a kétharmadánál jártam.

– Melyiket olvasod? – mosolyodott el Mei.

– A Végítéletet. És neked? Mi hiányzik a legjobban?

Mei mosolya lehervadt. A távolba bámult, és csak másodpercek múlva válaszolt.

– A kislányom.

– Van egy... lányod? – Jurij egyszerre nagyon ostobának érezte magát, amiért ilyen jelentéktelen apróságokkal állt elő. Szivar és Dóm Pérignon...

– Zhi kétéves... – Mei hangja erőtlen volt és alig hallható. – Fogalmam sincs, mi lehet vele. Remélem, a férjem vigyáz rá. – Jurijra pillantott, aki inkább a padlót nézte. Száz év telt el azóta, de nem merte Meinek elmondani az igazat. Most még nem. A lánya reményt ad neki, és ezt ebben a helyzetben nem szabad elvennie tőle. Szerencsétlen nő. – Becsüld meg Reikót, és őrülj, hogy Auri is itt van, még ha... ki tudja, hol is lehet ebben a pillanatban. De pusztán a tudat, hogy itt van valahol a közelben, és még reménykedhetsz, hogy újra láthatod... Reikónak szüksége van rád, neked pedig rá.

– Ennek a kapcsolatnak már régen vége – mondta Jurij reszelős hangon. – Neki is meg kellett volna becsülnie engem.

– Ezt mondod, de látni rajtad, hogy nem így gondolod.

– Ez baromság. Semmit nem tudsz rólunk.

– De nem vagy még túl rajta, ugye?

– Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezte ingerülten Jurij. – Mesélj inkább a férjedről! Hogyan ismerkedtetek meg?

– Nem szeretnék róla beszélni.

– Na ugye.

Mei hátat fordított neki, leheveredett a talajra, és összekuporodott. A dereka kilógott a farmerja alól.

– Ne haragudj – mondta Jurij.

– Nem haragszom – felelte Mei, de nem fordult meg.

Lassanként felfigyeltek a fák különböző fajú mikroközösségeire. Gömbjük alig százméternyire lebegett a legközelebbi toronyfa gubóház fürtjétől, és az ott lakók napok elteltével ismerősükké váltak, többjüket már első pillantásra felismerték, ezeket el is nevezték.

Az egyik „szomszéd”, Mei névadása révén Bob, egy kékes szőrű, szárnyas medvére, vagy inkább egy pandára hasonlított, legalábbis a teste, ugyanis a feje részben egy pörölycápáéra emlékeztetett. Szemei kétoldalt, távol ültek egymástól, végtagjain rengeteg csecsebecsét, gyűrűket, karikákat viselt. Harmincfős családjával, vagyis annak a közösségnek a tagjaival élt együtt, és nyolc bíborszínű gubóból álló, karimával körülvett lakhelyük úgy nézett ki, mint egy érett szeder.

Pöröly Bobék az elsők közt bámulták meg Jurijt és Meit, de utána nem foglalkoztak velük, élték tovább az életüket. A teraszaikon különös jelenetek játszódtak le: a pandák a szőrüket nyírták, a terasz székmélyedéseiben heverészve lakomát tartottak, sikamlós háziállatokat dugtak egymás testnyílásába, körbeültek egy tüskés eszközt, ami órákra zöld ködbe burkolta a teraszt és Bobékat. Néha egyik-másik panda átsejlett a ködön, egymáshoz dörgölőzve fetrengtek, és a levegőt markolászták.

– Micsoda hedonista lények ezek – jegyezte meg Jurij. – Túltesznek a mi otthoni pandáinkon is. De vajon hogyan szaporodnak? Semmilyen közösülésre utaló jelet nem láttam eddig.

– Azt tudtad, hogy a pandák evolúciós szempontból egy teljesen félresikerült, életképtelen faj? – kérdezte tűnődve Mei. – Csak azért növesztettek maguknak egy hatodik ujjat, hogy könnyebben meg tudják fogni a bambuszt. Az ilyen specializált fajok rövid úton kihaltak az elmúlt százmillió év során.

– Ahogy elnézem, Bobék is elég haszontalanok.

– Vajon hogyan élhetnek? Mi lehet a házaikban? Van internetük, tévéjük, rádiójuk? Vagy valami, ezeknek megfelelő? Miként szórakozhatnak?

A családi kapcsolatokat sem sikerült megérteniük, még a nemeket sem tudták egyértelműen megkülönböztetni. Bár a testi különbségek alapján akár öt-hat különböző nemet is feltételezhettek.

Néhányan a közeli, tíz méter vastag, emelkedő ágon termő gombákat és zöldségeket arattak le távirányítású, lebegő gépeiken, de láttak olyan pandákat is, akik éppen magokat szórtak el, amik az ágak kérgéhez tapadtak.

Négy-öt panda a terasz egyik fedett medencéjében úszó halakat etette szabályos időközönként, és Jurijék először azt gondolták, hogy Bobék felhizlalják, majd megeszik őket. Az egyik nap aztán a medencét fedő átlátszó lapon nyitott lyukon át kihalásztak egy nagyra nőtt, méteres példányt egy mechanikus emelőkarral. A hal a derekára csatolt hámban ficánkolt, uszonyaival csapkodott, majd az oldalánál vibrálni kezdett a levegő, és a hal, mint akit kilőttek, nekiiramodott a levegőnek. Repült!

Bobék azonban láthatóan számítottak rá. A hal alig ötven métert repült, amikor a hámhoz kötött, alig látható pórázfonalak megfeszültek, a hal megtorpant, majd a pórázt feszegetve megpróbált szabadulni.

Bob és társai visszacsévélték a fonalat, és hegyes eszközöket szúrtak a hal testébe. Az ettől láthatóan megnyugodott, és immár nyugodtan lebegett előttük. Bob odahívta magához a halat, majd megérintette az oldalát, mire a pikkelyesen csillogó bőrön kerek ajtó nyílt, és egy rámpa nyúlt előre. Bob közelebb hajolt, belesett a hal belsejébe, és bedugta az egyik karját is.

– Ezek... repülőket nevelnek – suttogta Mei.

Mei a száját öblögette a falból fakasztott vízzel, majd meg megmosta az arcát. Beletúrt a hajába, és a tincseit nézegette. Nem szólt semmit, de Jurij sejtette, hogy a múltra gondol, a Földre, a korábbi életére és a kényelemre.

Jurij megértette a nő érzéseit, hiszen ugyanígy érzett ő is. Inge izzadságszagú volt, a borostája igénytelen, a haja büdös. A tokiói háromszintes luxuslakásuk mindkét fürdőszobájában egyedileg csiszolt, olasz márvány mosdókagylók álltak.

Megkordult a gyomra, és elképzelte az otthoni reggeliket, kávéval vagy frissen facsart narancslével, a házi szakácsuk által sütött croissant-nal. Megnőtt körmeit nézegette, majd olló híján kényszeredetten lerágta őket mindkét kezén.

Mi lehet Aurival?, gondolta.

Miért nem történik már valami? Ha éppen nem beszélgettek Mei-jel, és nem terelte el a gondolatait a kinti világ, csak a lányára tudott gondolni.

Három nappal később, amikor újra sötétedni kezdett, egy szőrös, ember formájú alak szállt le a teraszok egyikére. Szárnyaival lefékezte magát, az első pillanatokban bizonytalanul, meggörnyedve egyensúlyozott a lábán, végül kiegyenesedett. Határozottan férfinak tűnt, attól eltekintve, hogy sűrű bunda fedte a testét.

Egy kis pörölyfejű panda – Mei sötét bőrszínéről felismerte, hogy Füles Zulu az –, megkövültén nézte a jövevényt.

Hamarosan az egész közösség körbeállta az idegent, aki fénylő sapkát viselt, színes ruhája eltakarta szőrrel borított teste nagy részét. Csak nézték egymást, de a szagaikkal talán éppen heves vitát folytatnak.

– Te, nem lehet, hogy ez... Bob? – kérdezte Mei, miközben a jövevény előre nyújtotta a végtagjait, amelyet a többiek sorra végigtapogattak. – Lehet, hogy hülyeség, de mi másért izgatnák fel magukat ennyire?

– Gondolod, hogy elment egy plasztikai sebészhez, és átszabatta magát?

– Ez nem vicces. – Mei ezúttal nem vette a lapot, túlságosan izgatott volt a látottaktól. – Mi van, ha ezek... alakváltók, vagy valami hasonló.

– Alakváltók... Szerintem ez csak egy vendég, egy szomszéd vagy rokon. – Jurij elnyomott egy ásítást. – Aludjunk inkább.

Mire három nappal később újra világosodni kezdett, Bobéknál minden megváltozott. Két panda, Hasas Iván és hosszú ormánya után elnevezett Lompos Sam kihullajtotta a szőrét, alakjuk megnyúlt, egészen emberi lett, a kis Zulu ormányos feje pedig mintha egy női arcot kezdett volna formázni.

– Mi történik itt? – suttogta Jurij.

– Az, hogy igazam volt – mondta fölényesen Mei. – Nézd meg! Mindannyian alakot változtattak.

– De miért?

– Azt nem tudom. Bár... akkor miért most teszik meg, és miért egyszerre? Ez így nem logikus. Nem, itt valami más történt. Köze van ahhoz, hogy mi itt vagyunk. Talán bennünket másolnak.

Gömbjük váratlanul megmozdult és emelkedni kezdett. Bob, a pörölyfejű pandából lett szőrös humanoid még feléjük pillantott, aztán eltűnt az ágak és levelek takarásában. Az ágak közt szlalomozva a toronyfaváros fölé emelkedtek, ott felgyorsultak, és nagy sebességgel nekilódultak.

Az újabb utazás ugyanolyan egyhangúan telt, mint idefelé jövet. Megpróbálták megfejteni a pandák titkát, és újabb és újabb, egyre vadabb teóriákat találtak ki, ami ha másra nem is, legalább időtöltésnek jó volt. Amikor egy-egy égen úszó óriáspaca alatt repültek el, a rezgése nyomán keletkező sivító zenebona, kürt- és dudaszó még hangosabbá vált, máskor néhány percre elhalkult, hogy aztán újult erővel és lendülettel zúzza szét a csendet.

Lassan besötétedett, felragyogott a bolygógyűrű barázdált sávja és néhány fényesebb csillag, aminek fénye áthatolt a sűrű légkörön. Ahogy repültek, a sáv folyamatosan szélesedett és eltolódott a horizont felé, és láthatóvá váltak rajta a barázdák is.

Több órával később a messzeségben, a sötét felhők között feltűnt egy fluoreszkáló, lebegő városerdő. A fények összemosódtak és zöldeslila aurát vontak a város köré, néha egy-egy halhajó suhant el a közelükben, magányos toronyfák váltak ki a városrengetegből, és talán egy másik város felé vették az irányt.

A város közepén Jurij megpillantotta az aranyfénnyel övezett gömbjüket. Parányi üveggyöngyök lebegtek körülötte, és rajzottak az oldalán lévő kör alakú bejárat felé.

Jurijék is besoroltak közéjük, a szomszédos, átlátszó falú gömbökből nők, férfiak, gyerekek bámultak vissza rájuk rezignáltan. Néhány gömbben csak egy-egy ember kuporgott, de akadtak nagyobbak is, amikben hárman-négyen ültek. Vajon ki mit láthatott? A többiek merre járhattak?

Keresztülrepültek a hártyákkal védett folyosón, majd végül a város közelében leereszkedtek. A gömbjük megnyílt és egyszerűen eltűnt, Jurij és Mei a földre huppant.

Újra itthon voltak. Több száz gömb lebegett alá a város felett, mint megannyi luftballon, és tette az utcákra a napokkal ezelőtt elragadott embereket. A kihalt város újra benépesült.

Hideg volt, Mei azonnal karba tette a kezét, és Jurij is megborzongott. Amikor elragadták őket, húsz fok felett járt a hőmérséklet, senki sem öltözött melegen. Lesoványodott kutyák rohantak eléjük szemrehányó vakkantásokkal, macskák somfordáltak közelebb és dörgölőztek a lábukhoz.

A legtöbb ember lesütött szemmel meredt maga elé, mintha szégyellnék, amit átéltek. Vajon ők is ugyanúgy töltötték az elmúlt napokat? Jurij azokra gondolt, akik az első percekben bent égtek a gömbjeikben.

Fel kell mérniük, hányan hiányoznak.

Fentről újabb üveggyöngyökbe zárt emberek ereszkedtek alá, és szabadultak ki a klausztrofóbiás fogságból. Volt, aki zokogni kezdett, mások hisztérikus nevetésben törtek ki, míg néhányan csendben lefeküdtek a földre, összekuporodtak, és nem akartak felkelni.

Legalább ezren nem tértek vissza. Az emberek egymástól próbáltak meg információkat szerezni: sokan láttak olyan gömböket, amelyek szétrobbantak, többet egy-egy városban lebegve idegen lények kilyuggattak, szétszaggattak a bennük kuporgó emberekkel együtt. A rémtörténetek mintha egymásra licitáltak volna, de Jurijnak a remegő hangú beszámolók alapján szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy mindegyik igaz.

Az emberek egymást kérdezgették a hiányzókról. Nem jött vissza Mbutama, sem Mike, állítólag valaki látta, hogy még az elején egy gömb belsejében élve megfőnek. Kujbisev doktornőt és több ismerőst a Dalí-elefántvágásról a túlélő szemtanúk szerint egy-egy városban téptek szét a gömbjükkel együtt, a testrészeiket, darabjaikat pedig pillanatok alatt széthurcolták.

Auroráról azonban továbbra sem tudott semmit.

Legalább Natalie, Snyder és Vallelunga is visszatértek, látta őket beszélgetni egy csapat ember gyűrűjében. És Reiko? Mi lehet Reikóval?

– Mindannyiunkat meg fognak ölni – suttogta Mei, és Jurijra pillantott. Talán azt várta, hogy megnyugtatja, csakhogy ő sem tudott másra gondolni.

Csak azt tudta, hogy haza kell mennie. Hátha Aurora is visszatért.

MENTA / ÉLÉNKEN-LEBEGŐ

A fenyegetők megölték a művészetet, Élénken-Lebegőt ez dühítette a leginkább.

Rengeteg ciklus telt el, amióta a bukásuk szégyenének szaga elől elmenekült, a Homály világa pedig közben alaposan megváltozott. Ebből a mostani Homályból alig ismert valamit, azonban gyorsan tanult, magába engedte az Orga adatfolyamát, és megpróbálta felmérni, hogy mennyi esélyük van a túlélésre.

Hazatérve úgy érezte magát, mint egy kóborló, ódon szag, amit már régen kifújtak, régen szagoltak, el is feledtek, de csak száll, viszi a szél, céltalanul.

Nem, ez nem igaz. Neki volt célja, és a lassúak révén újra kiteljesítheti a művészetét. A lassúak olyan ihletforrások, ami csak egyszer adatik meg egy életben. Élete művének magja lehet ez a faj.

A fenyegetők agresszivitása az ősfája életébe került. Élénken-Lebegő jól ismerte az ősfa minden zugának illatát, hiszen itt nőtt fel, itt tanult meg repülni, itt váltott először fajt, és itt kezdett el a génművészettel foglalkozni.

Amikor a három ítélőfa szétlőtte az ősfát, ami olthatatlan lángok martalékává vált, Élénken-Lebegő szagmirigyei felszakadtak, és addig ontották magukból a fájdalmat, amíg össze nem esett a kimerültségtől. Órákig képtelen volt utána a kommunikációra, el is zárt magától minden illatot, nem akart érezni semmit, főleg nem az ősfa szenvedéssel és füsttel teli bűzét nem.

Örökké-Elő ősfa miatta halt meg, azért, mert megszegte a döntnökök ítéletét, és szétszórta a lassú mintákat, szerte a Homályban. A törvénytelen bemutató azonban még úgy is sikert aratott, hogy a fényben tükröződő fenyegetők a városokban szétszórt közel ezer lassút felkutatták és elpusztították. Sokat még az elején elevenen megfőztek a rakétafáklyáikkal, majd ezt követően több városban feltörték a tehetetlenség-védelmet, és összezúzták a védőburkokat. A fenyegetők valószínűleg többtucatnyi mintát szereztek már maguknak, de ez utóbbi nem érdekelte, úgysem tudnak velük mit kezdeni. Úgy nem, ahogy ő képes.

Most csak az számított, hogy megtartotta a génbemutatót, és remélhetőleg minél többekben felélesztették a génvágyat. Nagyon régen nem történt már ilyen, hiszen az igazi génművészek vagy eltűntek, vagy visszavonultak, de a fajokban még ott élt ezeknek a bemutatóknak az emléke, és Élénken-Lebegő tudta, hogy sikert arattak, még ha ez további áldozatokba is fog kerülni. Felélesztették a génvágyat, ami végigsöpör majd a Homályon, és remélhetőleg egy fajforradalomhoz fog vezetni.

A fenyegetők megölték a divatot. Azt hitték, kontrollálni tudják, de unalmas kreációik nem érhettek fel egy igazi génművész alkotásaival, hát még úgy, hogy egy másik bolygó élőlényei adtak új ihletet. Ilyet, mint amit ő nyújt most nekik, még nem szagolt a Homály, ebben biztos volt. Az Orgából szakadatlanul áradtak az információk, a részesedésmodellezési hírekben máris megjelentek az új minták, és a szakértők új, lehetséges trendeket kezdtek felvázolni.

A siker csak idő kérdése. Idejük azonban nem volt. A fenyegetők pontosan tudták, hogy addig kell cselekedniük, amíg a Homály fajain nem hatalmasodik el végképp a génvágy. Fenyegető ítélőtornyok közeledtek a koponyák membránvára felé, pedig a lassúakra még szüksége volt. Még nem értette fejlődésük lényegét. Néhány változást már kipróbált, de a lényeg még hiányzott.

A fenyegetők is tudták ezt, és Élénken-Lebegő félt, hogy akár a fajuk összes ősfáját képesek porrá zúzni. És amíg nincsen elég szövetségesük, addig semmit sem tehetnek ellenük.

Homályból-Előtörő-Vágy dühe tekintélyt parancsolt és bűntudatot ébresztett, Élénken-Lebegő izmai remegtek, ahogy önkéntelenül újra és újra magába szívta az erős szagkeveréket.

Homályból-Előtörő teste az utolsó találkozásuk óta karcsúbbá vált, már megjelentek rajta az első lassú gének, de egyelőre még csak visszafogott változtatások formájában. Szőrét kihullatta, bőre sima és fénylő, nyaka karcsú, feje egy lassúvilágbeli, hegyes fülű állatot formázott. Az Élénken-Lebegő által átküldött géncsomag egy részét láthatóan már megvizsgálta, és úgy tűnt, tetszett neki az ajándék.

[utódold magadat mielőbb, művészek művésze^˄ ki tudja meddig lebeg még lehetőség számodra]– közölte Homályból-Előtörő, miközben rátelepedett dombszékére, és lelógatta lábnyúlványait.

Élénken-Lebegő keserű illatokkal válaszolt, nem ezt érdemelte. O volt az egyetlen, aki akart tenni valamit fajáért, aki képes volt hosszú időre elhagyni a Homályt, és aki most újra reményt adott. Azonban egykor részesedésvezető fajának dicső illatai – úgy tűnik – már csak az ő emlékezetében éltek.

[lemondtok művészetemről? félelemből táplálkozik ez az illatod^˄ fenyegetik-e létemet bűzgyárosok?]

[az Orga megmondja^A hadjárat indult ellened és mi tehetetlenségben fulladozunk a fajunk karanténba került meggondolatlan cselekedeted következményeként]

[mélyben élő koponyákkal konzultációm folyománya ez tudom^˄ de a közös érdek összeköt bennünket párhuzamosban]

[koponyák érdeke bármin átgázol Elénken-Lebegő^˄ az Orga megmondja] [Homály változása koponyák gondolatai fölött történtA mélyből nem látszottak a változások amíg nem lett késő]

[akkor nincs menekvés?]

A fenyegetők közleménye erőszakkal tört utat az Orgából mindkettőjük fejébe.

[Orga-Orga: ultimátum a lassúságban rekedt idegeit gének átadásának haladéktalanságából származik^˄ Elő-Művészetekben-Elénken-Lebegő bűne megtorlásban tud csak feloldódni ^˄ mindennemű művészeti jogtól és címtől megfosztott tehetségtelenségben bűzölgő kudarc ő ^˄ kötelessége bármely fajnak elővezetni és döntnökök elé vezetésbe kényszeríteni ^˄ rejtőztetése következményeket von maga után a megtorlásban tud csak feloldódni megtorlásban]

Elénken-Lebegő nem tudott uralkodni magán, teste remegett, és kontrollálatlanul árasztotta magából a kétségbeesett szagokat.

Egyik lábcsápján egy nyolclábú pirinyója futott fel. A pirinyó felborzolta szőrét, és nyugszagokat fújt felé. Elénken-Lebegő mély levegőt vett, és beszívta a különleges és drága esszencia vibrálását. A testéből mindent kifacsaró pirinyó elernyedt, és élettelenül Elénken-Lebegő lábcsápjára omlott, ő pedig félrehúzta hasszáján a ruhát, szájába dugta teremtményét, és csócsálni kezdte, közben élvezve a testnedve mentális erősítő zamatát.

[bocsáss meg Homályból-Előtörő]– küldött egy tapogatózó illatot a vele szemben ülő felé. [sok nekem ez most ^˄ fajunk kudarcának posványával szembesülni fájdalmasságban marja érzékeimet ^˄ bocsáss bocsáss meg] [művészeted kiteljesedése és koponyák vára a menekvés ^˄ koponyák a hasadékok mélyéről lezárják várukat ^˄ te odabent biztonságot élvezel és szabadon kiteljesedhetsz a most már csak fajrobbanás szövedékében bízhatunk ^˄ ez a választásunk]

[koponyák miért nem fordulnak fenyegetők ellenében?]

[senki sem tudja mit akarnak koponyák A fenyegetők uralma alatt tiszteletük szagai megáporodtak és talán okkal ^˄ aki nem változik nem repülhet együtt az idővel]

[hiszel a művészetemben?]

Homályból-Előtörő a kérdésre kérdéssel szaglott.

[mit látsz lassú lassú lényekben?]

[brilliáns megoldásokban úszó kusza fejlődést ^˄primitívségüket áthidaló megoldásokat amik vezettek értelem emelkedéséhez]

Elénken-Lebegő taglalni kezdte a különbségeket. Először a hangkommunikációjukról beszélt. A hangokkal nem tudtak párhuzamos gondolatokat kifejteni, és semmiféle tömörítési lehetőség nem állt rendelkezésre. Míg ők egy szagcsomagban hosszabb információkat tudnak megosztani egymással, a lassúhangoknak meghatározott sorrendet kell alkotnia, és még a legalapvetőbb érzelmek közül is csak néhányat lehet velük közölni.

Ellenben a hang gyorsabban és messzebbre terjed, aminek a lassúak láthatóan minden lehetőségét kihasználták, a továbbítási és rögzítési technológiájuk pedig lenyűgözően ötletesnek tűnt, és csak a biológiai befogadási korlátaik miatt nem volt elég hatékony. Lassúbolygó légkörében egyáltalán nem lebegtek hangleplek, így az ottani némaságban logikus értelmet nyert a hangalapú kommunikáció, bár ettől még meglehetősen bizarr és kezdetleges megoldásnak tartotta.

Véletlenszerűségen alapuló szaporodásuk még inkább lenyűgözte Elénken-Lebegőt. Korábban azt hitte, hogy csak a kihalásra ítélt, primitív állatok képesek így fennmaradni. A lassúak bolygója a kétneműség béklyójában vergődött, noha a szaporodás ezen belül viszonylag sok variációt hozhatott létre. A Homály sokkal fiatalabb volt, és sokkal életképesebbnek bizonyult, mint a félelmetes lomhasággal fejlődő lassú világ.

Eddig azt hitték, hogy a génvágy természetes következménye minden bolygó életének, és amikor a fejlődés elér egy szintre, muszáj megjelennie a primitív, véletlenszerű fejlődésen túlmutató génszerző, majd génvariáló képességeknek.

A lassúbolygón azonban egészen más történt. Pedig a bolygó fajai között találtak néhányat, amelyik ügyetlenül és kezdetlegesen ugyan, de művelte a génszerzést. Azonban mégsem vált ez természetessé, és ennek okai érdekelték Élénken-Lebegőt.

A lassúak agyi struktúráját tartotta a legizgalmasabbnak és egyben a legveszélyesebbnek. Homályból-Előtörő-Vágynak nem merte elmondani, de az agyuk sokkal bonyolultabb volt, mint Homály bármely élőlényéé, beleértve a koponyákat is.

Csakis ennek köszönhették, hogy viszonylagos fejlettséget értek el, ráadásul Elénken-Lebegő az emlékszkennelés első eredményei alapján rájött, hogy ez a fejlődés egy ideje már gyorsabb ütemű, mint a Homályé. Amikor elindultak a Homályról, a lassúak még nem tudtak repülni sem, az Orgához hasonló globális adatcsere hálózatot sem építették még ki, de mire odaértek, már több űreszközt telepítettek a bolygójuk körüli gravitációs térbe, és a kezdetleges adathálójuk is egyre gyorsabban fejlődött.

Ez pedig még érdekesebbé tette a fejlődésüket, és elbizonytalanította Elénken-Lebegőt. Meg akarta érteni a lassúakat, a biológiai lassúság és a technológiai fejlődési gyorsaság ellentétét, de ehhez keményebben kell dolgoznia velük.

[hiszel a művészetemben?]– kérdezte újra reménykedve Homályból-Előtörőt.

[hiszek] – fújt feléje egy engedékeny esszenciát szülője és génjeinek tervezője.

ATTILA

Az emlékfoszlányok fájdalmas hevességgel villantak fel, akár egy sötét szobában pislákoló neoncső.

Forróság, az éhes tűznyelvek fojtogató ölelése. Sötétség.

Egy üveggömbben kucorognak Aurival, ami elválasztja őket a lángoktól. Forróság és fájdalom. Keserves bődülés szakad fel valahonnan mélyről, mintha egy ősi élőlény segélykiáltása lenne. A toronyfa hangja. Sötétség.

Gömbjük távolodik, a fa lángolva vergődik, haláltusáját vívja. Gubófürtök fonnyadnak alaktalan masszává, teraszok tűnnek el a lángok között. Fekete pernyét sodor a szél. Sötétség.

Halrepülők ezrei, repkorongok, tüskehajók és szárnyas lények menekülnek, miközben a környező toronyfák távolabb manővereznek, nehogy rájuk is átterjedjen a tűz. A lángoló építmény recseg-ropog, és újra felharsan a fájdalomsikolyok disszonáns kórusa. Sötétség.

Félelem és halál szaga terjeng. Az ég koromfekete. Lángoló szárnyú lény suhan el felettük. Sötétség.

Az egyik toronyfa a füstfelhőben vergődő monstrum fölé lebeg. Kiszélesedő alsó részéből vízoszlop ömlik a lángokra. Sötétség.

Attila torka száraz és a levegővétel is fáj. Arca jobb oldalát mintha megannyi tűvel döfködnék, karja és mellkasa elviselhetetlenül mar.

Felnyög, és...

Sötétség.

Hunyorogva nyitotta ki a szemét. Meztelenül feküdt egy citromillatú, ovális zselémélyedésben, a göcsörtös mennyezet fehéren ragyogott felette. Az erős fény bántotta a szemét, azonban a fény melege lágyan ingerelte a csupasz bőrét, és ez jólesett. A hártyaablakokon az alkonyi nap fénye szűrődött be.

Menta egy háttámlás gombaszéken ücsörgött, és őt nézte. Testhez tapadó, kék ruhát viselt, lábcsápjai lelógtak a gombáról, a szárnyát úgy összehajtogatta, hogy alig látszott ki a háta mögül. Hasszájával a gombaszék aljából vezető csövecskéből piros gázt pöfékelt.

– Mi történt? – kérdezte Attila. Hangja rekedt, szájpadlásán nyílt sebet tapintott ki nyelvével. Fájt a beszéd, fájt az arcizma mozgása. Az arcbőre feszült. Takarót keresett volna, amivel elfedi testét Menta elől, de nem talált.

[támadás]

– De kik? – A fáradtság rátelepedett, és elkezdte visszanyomni a sötétségbe. Nyugtató illatok, kábító aromák vették körül. Menta arca távolodni kezdett, körvonalai elhalványodtak.

Sötétség.

Menta támogatásával már fel tudott ülni. Egy edényből vizet ivott, aztán algakrémet evett, ami egészen ízletesnek tűnt, leginkább tejfölre emlékeztette, könnyedén csúszott le a torkán.

– Auri? – kérdezte erőtlenül. – Látni akarom.

Jobb alkarjának bőre hólyagokkal tarkított, skarlátvörös színű, gyűrött pergamen volt, ujjai köröm nélküli, fonnyadt sült virslik, rajtuk frissen nőtt, zöldes bőrdarabokkal. Undorítóan nézett ki. De legalább nem érzett fájdalmat. A sebeit édeskés illatú, átlátszó gél borította.

Felkarjára siklott a tekintete, és megdermedt. Zöld árnyalatúvá vált a bőre. Sőt, zöld színűvé változott a másik karja is, zöld volt a hasa, a mellkasa, a lába. Mindene. Mi történt vele?

– Miért vagyok zöld? – szegezte a kérdést Mentának.

[védekezési reakció tested követel több energia regenerálás^˄ elvonsz algából ****** speciális fényevő gének és fény kiegészítő étke okoz bőrelszíneződés ahogy növényeknél is]

– Nem akarok zöld lenni! – csattant fel. – Nem akarok növény lenni!

[nem növény nem a merész komplexitásban tobzódsz ^˄ amint meggyógyultál feloldódhatsz a változásban A te ural önmagad nem növény]

De ő ezt sem akarja! Még hogy fényevés! És egy idő után salátává változik?!

Arcának jobb felén is érezte a hűvös zselé illatát. Odanyúlt, és göcsörtös felületet tapintott. Megnyomta a gyűrött bőrt, de a fájdalom, ami végiglüktetett az egész arcán arra késztette, hogy ezt ne csinálja többet.

– Látni akarom az arcomat! – mondta.

Menta a helyiség egyetlen hártyaablakára pillantott, aminek átlátszó felülete elsötétült, majd megjelent benne a szoba tükörképe. És saját képmása.

Egy zöld bőrű szörny nézett vissza rá.

Elkapta a tekintetét, de aztán kényszerítette magát, hogy szembenézzen azzal, akivé lett. Tekintete annak a másik Attilának a tekintetébe fúródott. Arca jobb felén hiányzott a bőr, körülötte hólyagok és sebek borították az orrától a füléig, a haja leégett. Mint egy szörnyeteg.

Visszahanyatlott az ágyára.

– Vissza szeretnék menni az enyéim közé – szakadt ki belőle.

[hamarosan jobban leszel tested építkezik újra]

Attila a fejét rázta. Menta minden mozdulata idegennek tűnt: a rezzenéstelen arca, a természetellenes mozdulatai, a lábcsápjai. Még a tekintete is idegennek hatott.

– Haza akarok menni! – Elszántan Menta közönyös arcába nézett. – Legalább vágnál valamilyen pofát hozzá! Bármit, ami emberi! Vigyetek haza! A Földre! Nem hallod?! Vigyél haza minket a Földre!

Menta arca meg sem rezdült. A testéből párolgó illatait azonban nagyon kellemesnek találta. A kupola és a többiek gondolata elillant, és arra gondolt, hogy tulajdonképpen jól érzi itt magát, miért is akarna hazamenni. Elégedetten hanyatt feküdt, és a színes mennyezetet bámulta.

Csak órákkal később tűnődött el rajta, hogy ezt most miért is gondolja valójában. Nem tűnt logikusnak az érzés, sőt, egyre kevésbé tetszett neki. Elbizonytalanodott. Mi van, ha Menta kémiai úton befolyásolta a gondolatait?

Még a saját gondolatainak sem lehet ura. Torka összeszorult, és könny szökött a szemébe.

Egy napra rá egy sebhelyes arcú, kevésbé riasztó Attilát látott a tükörben. Karján friss, túlontúl sima és szőrtelen bőr nőtt, az arcán tátongó nyílt sebek begyógyultak és varasodni kezdtek.

Napok teltek el, és a fájdalmai lassan megszűntek. Arcán ráncos, érzékeny bőrt tapintott, ami bizonyos arcmimikára, például a mosoly hatására kellemetlenül megfeszült. Igaz, nem sok kedve volt mosolyogni.

Végre kapott ruhát is, és végre beengedték hozzá Aurit. Attila idegesen várta, hogy a kislány mit fog szólni a külsejéhez. Félt és szégyellte magát, amiért ilyen rémisztő gnóm vált belőle.

Auri orra hámlott, ezen túl csak az egyik alkarján akadt néhány kisebb seb. Az első pillanatokban, összevont szemöldökkel, csípőre tett kézzel méregette Attilát.

– Egész szépen javulsz – jegyezte meg végül. A várt undornak nyoma sem látszódott rajta, ettől kicsit megnyugodott. – De mitől vagy olyan zöld, mint a Grincs?

– Grincs?

– Tudod, a kobold, aki el akarta lopni a karácsonyt... – Attilának fogalma sem volt, miről beszél. – Jó, akkor, Shrek. Azt csak láttad?

– Persze, hogy láttam! – mordult fel, majd ép kezének zöld tenyerére pillantott. Neki inkább Hulk jutott az eszébe. Hulk, kevesebb izommal. – Menta azt mondta... azt hiszem, fotoszintetizálok. Fényt is eszem.

– Fényt? – hökkent meg Auri. – És finom?

Elnevették magukat.

Aurora végül elkomorodott, és mélyen Attila szemébe nézett:

– Tudod... ahogy megvédtél a tűzről... Az nagyon... menő volt. Köszönöm.

– Örülök, hogy nem esett bajod.

– Te vagy az én hősöm.

– Hogyan... éltük túl? – kérdezte zavartan Attila.

– Láttam, ahogy elém állsz, és felfogod a lángokat. Ahogy... ég a karod, az arcod. – Auri megrázta a fejét. – Szörnyű volt. Szerencsére aztán egy üveggömbbe kerültünk, ami elszigetelt a lángoktól, és kivitt minket a szabadba. Állítólag a fenyegetők támadtak meg. Biztosan Menta segített kijutnunk.

Állandóan éhesek voltak, néha szinte egész nap csak ettek, és Attila sejtette, hogy ez a testükben lezajló változások miatt van. Az orra lassanként kiszélesedett, orrlyukai kitágultak, mellkasa megdagadt, a hátán pedig új végtagkezdemények kezdtek alakot ölteni: a szárnykezdeményei. Az egymásba kapcsolódó csontok egyre hosszabbra nyúltak, körülöttük izomrostok, idegek és inak képződtek, ugyanakkor sarjadni kezdett róluk egy áttetsző bőrlebernyeg is.

Attila időnként, a legváratlanabb pillanatokban elveszítette az eszméletét, és ahogy Auri utána mesélte, csak órákkal később tért magához, de volt, hogy csak fél nap múlva. Közben állítólag remegett a láztól, ömlött róla az izzadság, és a szárnyai közben mindig centiket nőttek. Auri azt állította, hogy szemmel is követhető a változás.

Az eszméletvesztéseket követőn olyan mardosó éhség tört rá, hogy muszáj volt azonnal ennie. Az arca viszont már majdnem teljesen begyógyult, és csak ő érezte a bőre feszülésén a sérülése nyomait.

Attila titkon abban reménykedett, hogy a szárnya révén talán megszökhet innen. Semmi másra nem vágyott jobban. Elege volt az ittlétből, gyűlölte a szagokat, gyűlölte ezt a helyet, a korlát nélküli peremeket, amik többszintnyi mélységben folytatódtak, a ragadós talajt. Ki akart jutni innen!

Bár ha végiggondolta, ez az egész szökés gyerekes ötletnek tűnt. Hová menne? Vissza, a kupolába? Hogyan? Merre? Tényleg azt gondolja, hogy nem tudják egymillió módon megakadályozni, hogy megtegye? És Aurit hogyan vinné magával?

Nem sokkal később Aurira is rátörtek a rohamok. Újra és újra önkívületi állapotba került, a szeme fennakadt, teste lázas verejtékben fürdött, megállás nélkül rázkódott, izmai görcsbe feszültek. Attila ilyenkor végig az apró kezét fogta. A testén azonban nem látott semmilyen külső változást, ami azt jelentette, hogy valószínűleg a kislány bensőjében történik valami.

Hogy mi, azt Auri sem tudta megmondani. Vagy csak nem akarta.

Előszeretettel ácsorogtak az erkélyen, Attila pedig rájött, hogy élvezi, ahogy a napfény ingerli a bőrét. Frissnek érezte magát tőle, és még a hangulata is jobb lett néhány órára.

A közeli toronyfák aljából időnként kék zselébolygók hullottak alá, olyan volt, mintha éppen ürítenének. És amikor erre rákérdeztek Mentánál, kiderült, hogy pontosan ez történik, a szemetet, szennyvizet engedik a felszínre egyfajta biozselébe zárva. Állítólag odalent egy csomó állat számára szolgál táplálékul.

– Szerinted náluk is vannak férfiak és nők? – kérdezte Auri, miközben a lábát lógatva ült a korlát nélküli erkély peremén. – Olyan zavaros az itteni világ.

– Nem tudom – vallotta be Attila.

– De Menta nő, nem? Még akkor is, ha olyan... furcsa.

– Annak tűnik. De nem hiszem, hogy ez jelent neki bármit is. Fogalmam sincs, miként szaporodnak vagy nevelik az utódjaikat. Ha tényleg ennyiféle, folyton változó faj él itt, akkor lehet, hogy erre is ezernyi módot találtak.

– Aha. – Auri a naplementét nézte.

Az órákon át tartó félhomály után lassan végre besötétedett. A toronyfák és gombafák közötti forgalom és nyüzsgés elcsendesedett, a roppant égi épületek biztonságos távolságba manővereztek egymástól, törzsük, ágaik kékeszölden foszforeszkáltak, itt-ott jelzőfények világítottak.

A lakosztályukat nem hagyhatták el, odakint sem akadt látnivaló a fluoreszkáló ágakon, fákon és az égen elsuhanó repülőkön túl. A helyiek többsége aludt, így igyekeztek ők is minél többet pihenni.

Ettek, beszélgettek és aludtak.

Attila felriadt.

Mintha valami motoszkált volna a szobában. Auri szivacságya felöl halk szuszogás és nyöszörgés hallatszott.

A kislány felnyögött, majd rögtön utána néma csend lett, még a fészkelődés is abbamaradt. Kis idő múlva azonban újra szuszogni kezdett. Talán fáj valamije?

Attila nem tudta, mit tegyen, ugyanis az elfojtott hangokból arra következtetett, hogy Auri el akarja titkolni, bármit is csinál. Csakhogy azzal nem segít magán.

– Jól vagy? – kérdezte végül tétován.

– Igen, persze – felelte alig hallhatóan Auri.

– Akkor jó.

Attila hallgatott, majd úgy csinált, mintha visszaaludt volna. Nagyokat szuszogott, de közben tovább fülelt. Kis idő múltán Auri légzése szaggatottá vált, szinte zihált, majd az eddigieknél hangosabban felnyögött. A szobában savanykás szag terjengett.

Attila felült.

– Mi a baj? – kérdezte halkan.

– Semmi – jött a válasz, alig hallható, cérnavékony hangon.

– Nem hiszem.

Valami vinnyogni kezdett a sötétben. Olyan hangot adott ki, mint egy kismacska. Attila fluoreszkálóra állította ruháját, majd felállt, és odament Aurihoz. A kislány hátat fordítva feküdt, és nyakig húzta magára a takarót.

– Hagyjál! – morogta, és az ellenkező irányba fordult.

Attila megérintette az arcát: csupa verejték volt.

Újra meghallotta a vinnyogást a takaró alól. Kinyújtotta a karját, és a ruhája ujja keltette derengésben végigpásztázta a kislányt fedő sötét pokrócot.

Valami moccant alatta, és magas hangon óbégatni kezdett. Auri benyúlt alá, és mintha megsimogatott volna valamit.

– Úristen, mi van ott? – suttogta Attila.

Auri felsóhajtott, majd előhúzta a kezét, és Attila felé nyújtott egy tenyérnyi, testnedvektől nyálkás, izgő-mozgó, szürkés bőrű, ormányos lényt.

– Ő... Csupaszka – mutatta be. – Még gyenge egy kicsit. Mit szólsz? Én csináltam.

– Csináltad?!

– Igen. Olyan, mint amilyen Mentának is volt, legalábbis hasonló. Amiből a szörpöt ittam.

– De hogy csináltad? – kérdezte.

– Hát a testemben – mondta Auri, és magához ölelte a kis lényt.

– Úgy érted, ez belőled jött ki? – Csak most vette észre, hogy a takaróba vérrel keveredő sötét nedvességfolt itta be magát. Amint a kislány észrevette, hogy azt nézi, szégyenlősen meggyűrte, hogy ne látszódjon. Az nem lehet, hogy... – Jézusom, ezt te szülted?!

– Ez nem szülés... csak képletesen! – mentegetőzött Auri. – Mondom, hogy csináltam. Tudunk majd inni belőle szörpöt, ahogy Mentáéból. Tök jó, nem?

JURIJ

Jurij átlépett a gubóházuk ajtóhártyáján. Reiko egy rozoga széken ülve várta, szeme alatt karikák ültek, arca csupa ránc, szakadt pólója koszos, kinyúlt sportnadrágja gyűrött, haja csapzott.

Jurij megkönnyebbülten felsóhajtott. Reiko életben van. Vajon ő hol volt az elmúlt napokban, mit élt át az idegenek között? Vajon megmondja neki, hogy soha többé nem mehetnek haza? Nem, ehhez nem volt most elég ereje.

– Auri? – kérdezte Jurij reménykedve. Talán ő is hazatért, talán mindjárt lerobog az emeletről, és hadarva elmeséli, mi történt vele.

– Nincs itt – rázta a fejét Reiko. – Nem jött vissza... Hiányoztál. Te is egy toronyfavárosban lebegtél, egyedül egy gömbben? Én... Borzalmas volt. Azt hittem... Sosem féltem még ennyire. Azok a lények... – Elcsuklott a hangja, és egész testében remegett.

Egyedül volt végig, gondolta Jurij. Ha nem Mei-jel együtt töltötte volna azokat a napokat, lehet, hogy ő sem bírta volna a bezártságot.

Odament hozzá, és átölelte a feleségét. Érezte, hogy Reiko egész testében reszket. Miközben egymást ölelve álltak, Jurijt magukkal ragadták a múlt illatai, és emlékek tódultak a fejébe. Az a moszkvai estély, ahol először megpillantotta. Reiko mosolya, közvetlensége, életvidámsága. Szeretkezések. Hangok, ízek és illatok. Amikor a szülés után meglátta őket együtt, a lányukkal.

Reiko karja szorosan Jurij dereka köré fonódott, sápadt arcát a mellkasába fúrta.

– Hol van Auri? – suttogta.

– Ne aggódj, vissza fogják hozni – simogatta meg a fejét Jurij.

A mosolya, az érintése. A követelőzései. Az ostoba luxusmajmolás, a költekezések. Ahogy meg akarja mondani neki, mikor mit csináljanak. Ahogy egyre kevesebbet foglalkozik Aurorával, és ahogy túl sokat kezd képzelni magáról. Ahogy elkezd énekelni. Ahogy egyre többet flörtöl a Jurij által fizetett zenészekkel. Ahogy Rudyval, azzal az igénytelen, zsíros hajú gitárossal kefélted magát.

Ahogy pofon vágja Aurit, amikor a lányuk sírva az arcába kiabálta, hogy egy kurva. Kibontakozott az ölelésből.

– Fáradt vagyok – mondta. – Lezuhanyozom, aztán lefekszem aludni pár órára.

– Nem is érdekellek, igaz? – kérdezte halkan a nő. – Téged már semmi sem érdekel. És senki.

– Muszáj aludnom.

A gubóház belső falán lévő körkörös feljárón felment a felső szintre.

A falból spriccelő langymeleg vízsugarak masszírozása a gömbben töltött napok után maga volt a Kánaán. Jurij vagy negyedórán át csak állt a víz alatt, becsukta a szemét, és nem gondolt semmire.

Aztán megmosta a fogát, elektromos fogkeféjét manuálisan használta, és fogkrém helyett tiszta vízzel súrolta végig a fogait, hogy megszabaduljon a kellemetlen íztől a szájában. Közben a falra akasztott, törött tükördarabban magát bámulta: a haja, a szakálla igénytelen, az arca beesett, valószínűleg több kilót fogyott az elmúlt napokban.

Kézbe vette a falba vert ékeken álló deszkapolcon heverő borotváját, és a falból fakasztott vízben borotválkozni kezdett. Keservesen ment, pedig még szerencsésnek is mondhatta magát, hogy egyáltalán tudott mit használni. Az életlen penge már nyúzta az arcát, a borotválkozógélje pedig már régen elfogyott. Állítólag néhány ember algából készített krémekkel próbálkozik, lehet, hogy neki is ki kellene próbálnia.

Egy kopott lavór funkcionált mosdókagylóként, a helyiség egyik sarka pedig vécéként. Jurij odaállt a sarokba, és vizelni kezdett. Aztán csak állt, és a talajt bámulta, miközben az lassan magába szívta a vizeletét.

Visszaérkezésük óta a gubóváros szinte vibrált a félelemtől. Az emberek szemében rettegés ült, sokan bebújtak a házaikba, és eltorlaszolták a bejáratokat, mások a kupolán túli világot fürkészték.

És Auri valahol odakint van. Lehet, hogy sosem látja viszont.

Érezte, hogy a kétségbeesés eluralkodik rajta. Tizennyolc éves korától ő irányította maga körül az eseményeket, de ezzel a helyzettel képtelen volt megbirkózni.

Apu, segíts!

Végigdőlt a pokróccal leterített, fűvel kitömött fekhelyén, és pillanatok alatt elaludt.

A Földről álmodott. Egy jacht orrában napozott, és a hajó oldalát nyaldosó hullámok csobogását hallgatta. Aztán a hajó mellett taposta a vizet, Auri pedig a hajó tatjáról újra és újra belevetette magát a hullámok közé, és ügyetlen kutyaúszásban odavergődött hozzá. Jurij eleinte aggódva figyelte a csapkodását, de Auri hamarosan ügyesebb lett, és végül már úgy siklott oda hozzá, mint egy hal, és büszke mosollyal csimpaszkodott a nyakába.

Aurora imádott mozogni, ugrálni, ezért is kezdték el hajdanán tornára járatni. Ott is gyorsan tanult, otthon néha egy órán keresztül is képes volt kézen járva közlekedni, és csak akkor hagyta abba kacagva, amikor Reiko azon kezdett el aggódni, hogy a fejébe száll a vér.

Auri kacagott, a nevetése átjárta Jurij érzékeit.

Aztán a kacagás sikollyá torzult. Apu, segíts!

– Jurij!

Az álom elhalványult, és tovaszállt. Hunyorogva kinyitotta a szemét. Reiko állt az alvóhelyiség ajtajában.

– Mi történt? – kérdezte rekedten Jurij.

– Natalie keres.

– Mit akar?

– Kérdezd meg tőle te! – felelte élesen Reiko, és karba tette a kezét. – Odalent vár a bejáratnál.

Jurij feltápászkodott, felhúzta a cipőjét és a pulóverét, aztán lement a földszintre.

– Jó szórakozást! – vetette még oda neki Reiko, amikor feltépte az ajtóhártyát. Higgyen csak, amit akar, nem tartozott neki már magyarázattal semmiért.

Kint enyhe világosság fogadta. Hajnalodon, de még vagy fél nap is eltelik, mire valóban felkel a nap, és elkezd érezhetően melegedni a levegő. A hideg csípte a bőrét, de legalább felébredt és felélénkült tőle.

Natalie szőrmecsuklyás, fekete kabátjában karba tett kézzel ácsorgott a bejárat előtt, ezüst SUV-ja mögötte parkolt.

– Szállj be! – kérte komoly arccal.

– Miért?

– Beszélni akarok veled. Négyszemközt.

Jurij férfiassága újra és újra eltűnt Natalie ajkai között.

Már nem is emlékezett pontosan, hogyan jutottak idáig, de valószínűleg ugyanúgy történhetett, mint az előző alkalommal. A nőt, úgy tűnik, egyáltalán nem zavarta, hogy a múltkor megbántotta, és először valami keserű, algabornak csúfolt kotyvalékot iszogattak, de aztán nagyon gyorsan ez lett belőle. Natalie egyáltalán nem volt gátlásos, sőt, pontosan tudta, mit akar. Jurij pedig ismét hagyta. Az volt az érzése, hogy a nő az elmúlt napok emlékét akarja elűzni a gondolatai közül.

Hirtelen Aurora kétségbeesett arca villant elő, amint macis pizsamájában kétségbeesetten kaparja belülről egy ganésagömb felületét.

Apu, segíts!

Erezte, hogy lankadni kezd. Natalie puha ajkai eleresztették.

– Mi a baj?

– Semmi – rázta a fejét Jurij. Felhúzta maga mellé a nőt, és megpróbált a jelenre koncentrálni. Csókolóztak, közben Natalie fenekét simogatta, és ettől a vér végre visszalüktetett az ágyékába. Ujjai a combhajlatba siklottak, aztán nem sokkal később ledöntötte Natalie-t a kemény ágyra, és belé hatolt. A nő illatának és ízének keveréke egy időre elhomályosította baljós gondolatait.

– Jó veled – duruzsolta a fülébe később Natalie, és a fejét ráhajtotta a mellkasára.

– Tudod... ilyet még soha nem éreztem.

– Ne viccelj! – hökkent meg Jurij, de inkább ravasz bóknak vette, mint igazságnak. – Miféle férfiakkal hozott össze a sors?

– Hát nem olyanokkal, mint te, az biztos. – A nő mosolyogva felült, és keresni kezdte a bugyiját.

– Tényleg nem volt senkid... odahaza? Nehéz elhinni. Te nem az a fajta nő vagy...

Natalie arcáról eltűnt a mosoly.

– Volt egy férjem.

– Elhagyott?

– Meghalt – mondta halkan a nő, és lesütötte a szemét. – Hasnyálmirigyrákja volt. Az utolsó hónapokban... egyszerűen nem tudta elfogadni, és mindenért engem okolt. Akkor már régen nem működött a kapcsolatunk. Én pedig... a legrosszabb a tehetetlenség volt. Nézni, ahogy leépül, és emiatt meggyűlöl maga körül mindent és mindenkit.

– Sajnálom.

– Nem kell. – Natalie melléje heveredett, és a szoba kupolaszerű, zöld mennyezetét bámulta, Jurij pedig a nő melleit. – Borzasztó, hogy mennyien haltak meg az elmúlt napokban. Egészen kiürült a város.

– Láttad azokat, akik az első pillanatokban megégtek? – kérdezte Jurij komoran.

Natalie bólintott.

– Az én gömbömet is elcsípte egy' lángnyelv széle. Hirtelen nagyon meleg lett odabent, de aztán szerencsére arrébb repültem.

– Merre voltál abban az öt napban?

– Egy tengeri város közepén lebegtem. Úszó szigeteket, ültetvényeket, víz felett lebegő toronyfákat láttam.

– Mi egy toronyfavárosban dekkoltunk.

– Ki az a mi?

– Mei-jel beszélgettem éppen, amikor történt. Egy gömbben rekedtünk.

– Értem.

Natalie fel akart állni, Jurij önkéntelenül utánanyúlt. Egy ujjnyi hosszú ki-dudorodást tapintott ki egy pillanatra a nő csípőjénél. Natalie megfeszült, és elhúzódott.

– Mi az? – kérdezte Jurij. – Műtéti heg?

Natalie úgy fordult, hogy ne láthassa a heget.

– Igen, de nem fontos.

– Mi történt?

Natalie megtalálta a bugyiját, és belebújt. Az arcán nem tükröződött semmilyen érzelem.

– Öltözködj! Filippo hamarosan kezd.

– Szerinted tényleg jó ötlet? Elmondani az embereknek?

– Igen. Tényleg nem érted? Nézd meg azokat a lényeket odakint, és nézd meg, mire kellettünk nekik! Tudod, mik vagyunk mi a számukra? Egy új szabásminta. Egy divatos ruhakollekció. A DNS-ünkbőI újabb és újabb variációkat hoznak létre, és olyan ösztönösen csinálják, ahogy mi az ételt emésztjük meg.

– Ezt honnan tudod?

– Beszélgettem másokkal. Mindenki látott valamit: félembereket, emberutánzatokat. Nem vetted észre, mennyire felizgultak a látványunktól? És utána pár nappal...

– Alakot váltanak – bólintotta Jurij, ahogy eszébe jutott a Pöröly Bobnak nevezett idegenjük.

– Nem egészen. Ennél jóval többet tesznek. Megváltoztatják a genetikájukat. Ez egészen más. Itt valószínűleg nem létezik olyan, hogy faji öntudat. Az egyes közösségek, egyedek az újabb és újabb változási lehetőségeket figyelik, azt, hogy melyik fajhoz érdemes csatlakozni.

– Ezek csak feltételezések. Semmit sem tudunk róluk.

– Lehet – vont vállat Natalie. – De az biztos, hogy nem fognak minket hazavinni. Az iszonyú energiamennyiségbe kerülne nekik és újabb két évszázadba. Miért tennék meg?

– Egyszer már megtették.

Natalie négykézláb közelebb mászott hozzá, és szenvedélyes csókot nyomott a szájára.

– Szerintem már nem sokáig kellünk nekik. És utána mi fog történni velünk? – Igen, az – bólintotta. – Mint a laborban, amikor kiöntik a feleslegessé vált baktériumtenyészeteket, vagy ahogy elaltatják a kísérleti patkányokat.

Azonban... talán tudunk tenni ellenük valamit.

– Ellenük?

– Inkább magunkért – pontosította Natalie. – Talán van egy kis remény, hogy hazajussunk. Engem már nem érdekel, bárhányadik évszázad is lesz az, csak otthon legyünk. A Földön.

Jurij felült.

– Ezt hogy érted?

– Ezt most még nem mondhatom el, de szükségem van rád. A támogatásodra. Ugye mellettem állsz?

Jurij kényszeredetten bólintott, bár fogalma sem volt, hogy a nő mit vár tőle.

Jurij az első sorból figyelte, amint Filippo Vallelunga komótosan felcaplat az emelvényre, és odasétál a fából tákolt pulpitushoz. Natalie és Chiba professzor Vallelunga mögött két méterrel álltak, és úgy tűnt, mindketten idegesek. Jurij is az volt.

Vallelunga megigazította a mikrofont, és öblös hangján beszélni kezdett:

– Martin Luther King a múlt század közepén egy emlékezetes beszédében azt mondta: „Van egy álmom...” Itt és most nekem is van egy álmom. Bárhol is vagyunk, jelenleg csak az számít, hogy élünk, és van reményünk a jövőre. Erre gondoljatok! Ez az, ami most igazán fontos! A jövő!

Jurij látta, hogy sokan bólogatnak. Távolabb azonban bizonytalan tekintetű bámészkodókat is megfigyelt. Sokan nem jöttek közelebb, mert nem értették az angol nyelvet. Volt, akiknek angolul tudó társaik fordítottak, de sokan magányosan figyelték a tömeg reakcióit, abból próbáltak következtetni az elhangzottakra.

Mei oldalt egy nagyobb csoport kínai férfi és nő gyűrűjében állt, és hevesen gesztikulálva fordított nekik.

– Az elmúlt napokban rengeteg borzalmat láttunk – folytatta az öreg. – Elvittek bennünket, állatként mutogattak bennünket, és még azt sem tudjuk, miért tették. Sokan közülünk már nem tértek vissza. Emlékezzünk rájuk méltósággal.

Vallelunga lehajtotta a fejét, és csendben állt. Halk sustorgás kezdődött, majd mindenki elhallgatott, és síri csend telepedett köréjük. Jurij arra gondolt, hogy valóban az a legjobb, ha azt hiszik, hogy az eltűntek valóban mind meghaltak. Ez azonban korántsem volt olyan biztos. Hiszen Aurorának is élnie kellett.

Fél percig álltak így, majd Vallelunga felemelte a fejét, és végigpásztázta a hallgatóságát.

– Nyugodjanak békében. – Felsóhajtott. – Damoklész kardja a fejünk felett lebeg, de nekünk úgy kell tennünk, mintha a fenyegetése nem létezne. Csak így lehet élni, csak így lehet túlélni. Attól még, hogy nem tudjuk, mi vár ránk holnap, nem ülhetünk tétlenül. Elszántak vagyunk. Retteghetünk, de mi inkább küzdeni fogunk, hogy legyen esélyünk megélni a holnapot. Ebben a pillanatban nem aggódom semmi miatt, és nem félek senkitől. Együtt vagyunk, és csak ez számít. Mindannyian nézzetek körül! Nézzétek meg a mellettetek állókat! Nézzétek meg a mögöttetek állókat és az előttetek állókat. Erzitek az erőt?

A Jurij mellett ülő, csillogó szemű, fekete bőrű asszony átszellemült arccal mosolygott rá, és igent formázott az ajka. Néhányan igent kiáltottak.

– Nem hallom! – üvöltötte Vallelunga, és egészen belevörösödött.

– Igen! – kiáltottak többen, sokan Jurij körül is.

– Még mindig nem hallom!

– Igen! – Jurij beleborzongott a hangorkánba. Meg kellett hagyni, az öreg jól csinálta, erőt és hitet sugárzott magából. Csakhogy a lényeg csak ezután következett.

Vallelunga csendre intett, és az emberek elhallgattak.

– Van azonban valami, ami... ami megváltoztatja mindazt, amit eddig hittünk.

És elmondta.

Elmondta, hogy az ideút alatt minimum száz év telt el, és elmondta azt is, hogy ez mit jelent, elmondta, hogy a családok, szeretők, gyerekek, akik eddig az erőt tartották a közösségben már nem élnek, és soha nem láthatja viszont őket egyikük sem.

Először döbbent csend támadt. Jurij mellett valaki kiabálni kezdett, mintha ezzel meg nem történtté lehetne tenni a tényeket. A tömeg halkan morajlott, félelem és remény vesztettség lengte körül a teret.

Jurij ismerős arcokat keresett, és a tekintete megakadt a kínai csoportnak fordító Meien.

Mei lehajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és mintha lélekben valahol máshol járt volna. A tekintetéből fakó üresség áradt. Karját szorosan összefonta a mellén, az arca sápadt és merev. Jurij csak elképzelni tudta, mi játszódhat le benne. A maradék reményét is elveszítette, ami a régi életéhez kötötte. Soha nem fogja látni a kislányát.

A gyermeke nélküle nőtt fel és öregedett meg. Valószínűleg már nem is él. Soha nem fog találkozni vele. Hogy is hívták? Zhi. Milyen érzés lenne, ha Auri is a Földön maradt volna, és most bele kellene törődnie, hogy soha nem láthatja többé? Nem. Ebbe bele sem akart gondolni.

Most kezdte csak igazán felfogni, mit is jelent valójában ez a száz év. A szülei, a testvére az utazásuk minden egyes napján éveket öregedtek, és már régen meghaltak. Mindaz, amit megteremtett magának, elveszett. Soha nem fogja többé látni mamát és papát. Már rég halottak.

A világ nem létezett többé, de ezt a gondolatot gyorsan visszanyomta a tudata legmélyére. Most itt kell boldogulnia.

Egyedül az számított, hogy Auri újra vele legyen, más nem érdekelte.

– Élünk, és most csak ez számít – folytatta kissé rekedtesebb hangon Vallelunga. – Javarészt árván, a szeretteink nélkül... De élünk.

– Hagyja abba! – visította egy női hang. – Gyilkosok! Haza akarok menni!

– Haza akarunk menni! – üvöltötték többen.

– Nyugalom! – tárta szét a karját Vallelunga, de ezzel csak tovább szította az indulatokat.

Jurij feszülten pillantott körbe. Pánik, elkeseredettség, düh és gyűlölet sugárzott minden irányból. Az öreg hiába próbálja őket megnyugtatni, ez most lehetetlennek tűnt. A remény tehetetlen haraggá és gyűlöletté formálódott.

Jurij visszafordult, és egy húsz év körüli, kávébőrű fiút látott fellépni az emelvényre. A fiú inge kigombolva, mellkasa beesett, arca feszült.

Merev léptekkel halad, mint egy gép.

– Ma azt mondom nektek, barátaim – kiáltja Vallelunga –, hogy a jelen pillanat nehézségei és csalódásai ellenére is van egy álmom! Szeretném, ha ez egy közös álom lenne! Ez az álom pedig az, hogy hazajutunk!

A fiú a háta mögé nyúl, és a dereka mögül pisztolyt húz elő. Vallelungára céloz, aki csak ekkor veszi észre Money-t. És a pisztolyt.

Feléje fordul, karját széttárja előtte.

– Fiú! Money...

Dörrenés. Vallelunga arca fájdalommal teli, torz grimaszba rándul.

Újabb dörrenés. Még egy. Golyók tépik fel a mellkast.

Vallelunga megtántorodik, majd összecsuklik, magával rántva az emelvényt is, amibe kapaszkodik.

Jurij gondolkodás nélkül előrelendül, és a színpad felé rohan.

Natalie a szája elé kapja a kezét, és Money-t nézi meredten.

Money szeméből könnyek csorognak alá. Natalie-ra fogja a pisztolyt. A keze remeg. Jurij megindul feléjük, de tudja, hogy késő.

Snyder úgy ugrik fel a színpadra, mint egy prédájára rontó ragadozó. Kalapja lerepül a fejéről. Kezében egy Glock villan meg.

Háromszor gyors egymásutánban Money-ba lő. Újabb fülsiketítő dörrenések.

Aztán egy negyedik. Az utolsó golyó Money homlokát fúrja keresztül. A fiú feje hátracsapódik, teste rongycsomóként zuhan a deszkaemelvényre. Tompa puffanás.

Natalie odaugrik Vallelungához. Az öreg görcsösen megragadja a karját, és valamit súg neki. Jurij már ott áll mellettük, és meredten nézi, amint az öreg véres mellkasa egyre lassabban emelkedik és süllyed. Végül nem mozdul többet.

Megérkezik dr. Sanghavi, és megpróbálja kitapintani Vallelunga pulzusát, de nem találja. Jurij elhátrál a színpad közeléből.

6. A GENEK ZENJE

„Semmi nem vész el. Semmi nem megy feledésbe.

Ott volt a húsban, a vérben. És most az örökkévalóságban.”

(Greg Bear: A vér zenéje)

ATTILA

Auri a szájába vette Csupaszka ormányát, és szívni kezdte a testnedvét. A hörcsögméretű állat halkan nyüszögött közben, végül éles csipogással jelezte, hogy elég.

– Te nem akarsz csinálni egyet magadnak? – törölte meg a száját Auri, majd az ölébe vette Csupaszkát, aki összekuporodott a hasánál.

– Nem! – tiltakozott Attila. – És neked sem kellene ilyesmivel játszadoznod.

– Azt hiszed, hogy ez egy játék? Nagyon tévedsz.

– Ha lehet, több ilyet ne csinálj, jó?

– Ezzel elkéstél – felelte sértetten Auri. – Azt csinálok, amit akarok. Te szárnyakat növesztesz, az sem normális. Én azt nem tudok még, pedig én is szeretnék majd repülni.

– Na várj csak! Mi az, hogy elkéstem? – Attila gyanakodva körbepillantott a szobában. – Nem ez az első? Csináltál már mást is?

– És ha igen?

Aurora kisállata lekászálódott az öléből, és odaóvakodott Attilához. Megszaglászta, majd felmászott a lábára.

– Menj innen! – lökte meg a lábfejével Attila, mire Csupaszka arrébb szaladt, és rágcsálni kezdte a szivacsos oldalfalat. – Szóval, mit csináltál?

– Semmit. – Aurora duzzogva visszaheveredett a fekhelyére, és hátat fordított neki.

Valószínűleg nem aludt, hanem a teste lehetőségeit kutatta, ahogy Attila is tette egyre gyakrabban mostanában. Érezte a különös lüktetést, a furcsa érzést, ami mintha belülről hívogatta volna. Ha lehunyta a szemét, többtucatnyi módon látta magát: feleekkorának és kétszer ilyen magasnak, szárnyakkal, négy lábbal, halhoz hasonló alakban, karok helyett tekergő nyúlványokkal, hasszájjal, szőrös testtel, csak úgy sorjáztak előtte a riasztó és csábító lehetőségek.

És ez csak a felszín, hiszen emellett egy sor belső átalakítási lehetőséget is érzett, megváltoztathatta az emésztőrendszerét, a keringését, a csontozatát, új, ismeretlen szerveket hozhatott létre, de nem mert ilyesmibe kezdeni. Félt, hogy elront valamit, vagy hogy mit okoznak ezek a változtatások benne.

Auri azonban már láthatóan megtette az első komolyabb lépéseket, és ki tudja, mit művelhet éppen most is magával.

Valamivel később az ablakhártya felöl kaparászó hang hallatszott. Egy szitakötőre emlékeztető rovar tapadt az erezett hártyának, teste ujjnyi hosszú, a feje egyetlen hatalmas szem.

Hegyes fullánkfarkát beledöfte az ablakhártyába, majd addig szaggatta, míg át nem tudta préselni magát rajta. Ekkor kitárta szárnyát, és zizegő hanggal berepült a szobába.

Attila már éppen azon kezdett el gondolkodni, hogy mivel lehetne kikergetni, amikor Auri felpattant, kinyújtotta a kezét, a szitakötő pedig leereszkedett a tenyerébe.

– Ő a mi kémünk – mondta büszkén a lány. – Azt a parancsot kapta, hogy repüljön be a fába, és készítsen felvételeket. És próbálja megtalálni Mentát.

– Hogyan?

– A szaga alapján. El... tároltam Menta szagát, amit megadtam Jamesnek.

– James? Ne, ne mondd el, miért James, kitaláltam. Ezt is szülted?

– Mondtam, hogy ez nem szülés! – tiltakozott Auri.

A rovar a magasba hussant, majd rátelepedett a padlót kényszeresen rágó Csupaszka hátára. A farka végén található fullánkját belemélyesztette az állatkába, és szívni kezdte a testnedveit.

Csupaszka elfeküdt a padlón, és halkan szuszogva tűrte, hogy a fele akkora szitakötő lakmározzon belőle. Végül, amikor a rovar újra a magasba röppent, tovább folytatta a táplálkozást, és a talajba vájt lyukból vizet szürcsölt.

– De nem fáj? – Attila Aurit méregette. Emlékezett a véres takaróra.

– Amikor kijönnek? Kicsit – vallotta be. – De nem vészes. Te nem érzed ezeket magadban? Olyanok... olyanok, mint egyfajta... – A megfelelő szót kereste. – Tervrajzok. Mint amikor rajzolni akarsz valamit, csak ez kicsit más és izgalmasabb. A testedben csinálod őket, és utána azt teszik, amit parancsolsz nekik.

– Én nem hiszem, hogy tudnék ilyesmit. Az én testem... más.

– Dehogynem tudsz! Majd segítek. Neked olyan oldalhólyagokat kellene növesztened, mint Mentáék. Ok azokban készítik a segédeiket. Nekem kicsit egyszerűbb.

– És... hogyan irányítod őket?

– Ó, könnyen! – legyintette Auri, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Csak arra gondolok, hogy mi a feladatuk, és már csinálják is. Illetve Csupaszka csak egy szörpautomata, de James már okosabb. Gyere, megnézzük, mit rögzített! – Aurora kinyújtotta a kezét, mire a kémszitakötő engedelmesen ráröppent. – A szeme egy hatalmas kamera vagy valami ahhoz hasonló. És vissza tudja játszani, amit látott. Gyerünk, James, mutasd, merre jártál!

A szem felfénylett, mintha belülről megvilágították volna, a felületén apró fehér pettyek vibráltak. Auri a szemközti fal felé fordította a kezén ülő lényt. A falra halvány fénykör vetült.

– Figyeld! – suttogta.

A felvétel fekete-fehér volt, gyenge minőségű és szemcsés, ráadásul hang nélküli.

A szitakötő a toronyfa törzse közelében körözött, majd a toronyfa egyik ágának hártyaablakán átfúrva magát berepült a fa belsejébe. Agakban kanyargó folyosókon suhant, néha kis lyukakba bújva rejtőzködött egy-egy panda vagy halhajó elől, majd amint bejutott a toronyfa kilométer vastag törzsébe, hatalmas tereket szelt át, csőkötegek és lüktető szervek között kódorgott. A toronyfa belsejében nyugalom és félhomály honolt, a nagyobb közterek kiürültek, a helyiek többsége valószínűleg aludt.

– Hát, ez nem túl érdekes. – Auri megnyomkodta a szitakötő hátát, mire váltott a kép, majd újra. Semmi nem változott, a kémrovar hatalmas csarnokokban és a fa középső részén többtucatnyi szárnyas lény között bolyongott.

Auri újra megnyomta James hátát, és ezúttal már egy kisebb teremben jártak.

A terem közepén kopasz, kagylóhéj szemű, meztelen nő ült egy gombaszéken, négy lábcsápja lelógott a talajra, a testéből tucatnyi fehér fonal ágazott szét. A nőt férfiak és nők állták körül, vagy kéttucatnyian egy tízméteres körben. Mindegyik fonal egy-egy ember mellkasába vezetett, és a padlóból is további fonalak csatlakoztak a testükbe, ölelték körül és béklyózták meg őket.

– Ez Menta! – ismerte fel Attila a szájtalan, kopasz nőt. – És azok pedig körülötte... emberek?

Az emberek szintén meztelenek voltak, és ugyan a felvétel a hangokat nem rögzítette, de az arcokból, tekintetekből sugárzott a kétségbeesés, kín és a fájdalom. Egyesek zokogtak, másoknak a szája mozgott, könyöröghettek talán, néhányan dühödt szitkokat szórhattak Mentára. A legtöbben azonban sikítottak és üvöltöttek.

– Jézusom! – motyogta Attila.

A kémszitakötő feljebb emelkedett, majd megkapaszkodott a terem falában. Szemben egy átlátszó hártyával elválasztott megfigyelőfülke állt, ami mögül többtucatnyi panda, ganésa és több félember figyelte a teremben zajló eseményeket.

– Nem hallják, hogy sikítanak? – kérdezte reszkető hangon Auri.

– Szerintem nekik nem sokat jelent a hang.

– De a fájdalmukat csak érzik! A fájdalmuk szagát.

– Ha érzik is, valószínűleg nem érdekli őket.

Az emberi arcokat a gyenge képminőség miatt nem igazán tudta megfigyelni. Egyiküket sem látta korábban.

Mi van, ha több embert is magukkal hoztak, nem csak őket, és a többiekkel kísérleteznek? Vagy mégis közülük valók, csak nem találkozott velük korábban?

Egy hosszú hajú, rocker kinézetű, huszonéves férfi görcsösen rángatózni kezdett, mintha nagyfeszültségű áram rázná. Arca eltorzult, száján fehér hab ömlött ki.

A teste szemmel láthatóan torzulni kezdett. Ide-oda csapódó feje kiszélesedett, arcbőre lehámlott, teste felhólyagosodott, majd a hólyagok kipukkantak, és váladékuk a talajra fröccsent.

– Mi ez? – sikoltotta Auri.

A következő percekben a férfi hátából csontok nőttek ki, a mellkasán új izmok képződtek. Haja lassanként kihullott, combjai elvékonyodtak, majd kitekeredtek, a pénisze összement, és eltűnt. A testébe vezető fonalak rezegtek, egy részükben mintha folyadék áramlott volna az üvöltő emberi torzóba, más fonalak pedig mintha felesleges nedveket távolítottak volna el a férfiból.

Attila örült, hogy a felvételnek nincs hangja.

Aztán a férfit mintha elevenen megnyúzták volna, a bőre úgy pergett le a húsáról, mint a festék a napszítta ablakkeretről. A szerveit kifordították, a mája, a tüdeje, a szíve egymás után duzzadt meg. Néhány ér elpattant, vér ömlött a testből. A vérzés aztán elállt, és a férfi teste köré friss bőr kezdett felépülni. A szíve még mindig dobogott.

Fulladozni kezdett, talán éppen a tüdeje kezdett el egy másik szervvé alakulni. Azonban nem tudott meghalni, a fonalak vagy maga Menta valahogyan életben tartotta. A szemek kiguvadtak, majd lassan szétfolytak, mint műanyag labdák a tűzben.

Végül összenőtt és eltűnt a szája. Az arca kisimult és nem látszott többé rajta emberi fogalmak szerinti fájdalom.

– Miért csinálják ezt? – kérdezte alig hallhatóan Aurora..

Attila Mentát figyelte. A nő csáplábai a gombaszéket csapkodták, a testét az emberekkel összekötő fonalak fel-alá himbálóztak. Menta is remegett, de nem annyira, mint az emberek. Mintha transzba esett volna.

Ezúttal egy kisportolt, fekete bőrű nő kezdett rángatózni, a Földön talán atléta lehetett. Karjával ide-oda csapkodott, arca eltorzult a szenvedéstől. Aztán már nem csak a szenvedéstől. Arca előre csúcsosodott, állkapcsa megnyúlt, szemei oldalra húzódtak, nyaka egybeolvadt a felsőtestével, miközben a melle összezsugorodott. A hasán körkörös szájnyílás formálódott.

Attila nyelt egy nagyot. Mi van, ha ezt fogják tenni mindannyiukkal?

– Meg kell szöknünk! – suttogta Aurora. – És el kell mondanunk apáéknak, hogy mit művelnek!

– Hogyan? Két kilométer magasan lebegünk egy toronyfában.

– A szárnyaid... – Aurora megérintette a ruha lyukain kilógó, folyamatosan lüktető bőrkezdeményeket. Attila érezte a kis ujjak tapintását, ahogy végigsiklottak a bőrén.

– Igen, igazad van – bólintotta Attila. – Talán... megpróbálhatom felgyorsítani a növekedést.

– Hogyan?

– Nem tudom. Valahogy. De így is hetekig tarthat. Vagy tovább.

– És akkor majd engem is elviszel, ugye?

– Hát persze!

– Helyes. – Aurora arcán hálás mosoly jelent meg. – Akkor csak ki kell várnunk. El akarok menni innen.

Fél órával később három félember ereszkedett le a lakosztályuk függőleges repjáratából. Az egyikük Menta volt, a másik a fehér bőrű, békaszemű vámpír, aki szintén ott volt a múltkori vacsoránál, a harmadik egy méregzöld bőrű szárnyas ember, aki mintha egy férfi és egy nő bizarr keveréke lett volna, hastáji mellekkel, férfias izomzattal és arcéllel, nőies szájjal, valamint a testét borító tigriscsíkos szőrzettel.

Auri magához szorította Mr. António mappáját, és Attilához bújt. A méregzöld bőrű férfinő előrenyújtotta a kezét. Zizegés hallatszott a fejük fölül, James kíváncsian odaröppent a lény alkarjára.

– Ne! – kiabálta Auri. – Bántani akarja! Nem én irányítom!

A szitakötő a szárnyát billegette, majd újra a magasba rebbent, csakhogy a férfinő utánakapott, és az ujjcsápjai közé kapta. James kétségbeesetten verdesett a szárnyával. A zöld ember az ujjai közé fogta a szárnyait, és egymás után kitépte mind a kettőt.

Ezt követően felhúzta a hasára feszülő szájkötőjét, és magába tömte a ficánkoló állatot. Auri egyet lépett felé remegve, de Attila elkapta a kezét.

– Maradj! – súgta neki, miközben megérezte a kémszitakötő utolsó, félelemmel teli kipárolgásait, majd a testnedvei szagát, amikor a férfinő a hasszájában csámcsogva összerágta Jamest.

Attila Menta kagylószemébe nézett, és közben arra gondolt, ahogy a nő azokat az embereket kínozza.

Dühödt illatok csapták meg az orrukat.

[túlfejlett génvágyatok arcátlanságba merült ^˄hamarosan visszakerültök a többi lassú közé fuldokoljatok az ő primitívségük szagaiban ^˄ rajtatok múlik mivé érlelődik vagy rothad jövőtök]

– Miről beszélsz? – kérdezte Attila.

[érzem a gyűlöletedet és tudom hogy láttad a művészetem kiteljesedését ^˄sosem fogod megérteni mit láttál mi a konverzióban feloldódás mámora]

Nem sok mindent tudott kihámozni a kusza szórengetegből. Auri megszorította a kezét. Attilára váratlanul émelygés tört, de nem a szagoktól.

Fénypettyek lebegtek körülöttük, amiket vékony szálak kötöttek össze, és gömb alakot formáztak. Újra egy gömbbe raknak minket, gondolta Attila.

Azonban ezúttal csak Auri körül képződött gömb.

– Hé! – kiáltott fel. – Mit...?

Auri elkerekedett szemmel tapogatta a megszilárdult membránfalat. A gömb nekilódult vele felfelé, és eltűnt a mennyezeti repjáratban.

– Hová viszitek? – kiáltotta Attila Mentának. – Auri! Engem is vigyetek!

[maradsz]

Attila egy három méter átmérőjű, félgömb alakú szoba alján ült, és Menta csupasz testét nézte. A nő csak egy vörös szájkötőt viselt. Attila ruhája önálló életre kelt, összehajtogatta magát, és lemeztelenítette a testét. Attila önkéntelenül eltakarta szemérmét.

A félgömb belső felületén illatképek örvénylettek, a fal pórusaiból színes gázok áramlottak, és burkolták őket sejtelmes, puha ködbe.

Menta közelebb jött, és Attila önkéntelenül megérintette Menta feléje nyúló, zöld lábcsápját. Mintha emberi bőrt, emberi húst tapintott volna. Menta leoldotta szájkötőjét, és hanyatt fektette Attilát.

Attilának nem volt ereje ellenkezni, szárnykezdeménye és a háta belesüppedt a puha padlóba. Elhomályosult körülötte a külvilág, virágillatú bódulat uralta a testét, és nyitotta meg az érzékeit. Lebegett, mint a légáramlatokban vitorlázó madár. Amikor a férfiassága hirtelen eltűnt Menta hasszájában, elakadt a lélegzete, és azonnal megérezte ágyékában a vér lüktetését.

Kizökkent a bódulatból.

– Ne. – Nem merte eltolni magától az idegen nőt. – Kérem, ne.

A sikamlós nyílás forró puhasága összekeveredett a Mentából áradó újabb illatokkal. Attila ellenkezése elhalványult, és belefeszült a lénybe. Lábcsápok fonták körül, akár feszes női combok, izmos mellkas préselődött a mellkasának, alatta lágy mellek nyomódtak a hasának.

Ágaskodó férfiassága kicsúszott Menta hasszájából, majd eltűnt a derekára telepedő lény lábcsápjai alatt. Minden porcikája remegett a félelemtől, de közben érezte, hogy a teste önálló életre kel, az illatok vezérelte ösztön felülkerekedett az elméjén.

Hirtelen mintha egy porszívó csöve szippantotta volna magába. Elakadt a lélegzete a fájdalomtól, és azt hitte, kiszakad az ágyéka, de aztán az érzés lágy, sikamlós masszázzsá szelídült. Attila önkéntelenül mozgolódni kezdett, és belemarkolt a Menta gyomránál ringó mellekbe. Menta kagylószemével folyamatosan őt nézte, orrcimpái meg-megrezegtek, de Attila sem élvezetet, sem érzéseket nem talált a száj nélküli arcán. Olyan volt, mint egy gép, ami együtt hullámzik vele.

Szájába egy lábcsáp csusszant, pórusaiból édes-keserű nedvesség áradt, a szagok eltömítették az orrát. Bal keze ujjai önkéntelenül a hasszájba csúsztak. Erezte odabent a két vékony nyelvet, és a meleg váladékot.

Odalent mintha áramütés érte volna, ettől a teste ívbe feszült. Önkéntelenül ráharapott Menta lábcsápjára, amiből vasízű, édes folyadék szivárgott a szájába. Attila nyöszörgött, majd vonaglani kezdett a kéjtől, ami újra és újra magával rántotta.

Csak az érzés létezett, a vibráló öntudatlanság, az atomjaira robbanó világ. Újra és újra, szűnni nem akaróan. Szűnni nem akaróan.

Ki tudja, mennyi idő telt el, mire véget ért. Attila minden porcikája remegett, miközben önkéntelenül hozzábújt Mentához, és szuszogva elmerült ragacsos, nedves teste ölelésében.

[nem értem] – illatozta csalódottan Menta, [újra kell vizsgálni agyi ideghálózatot ^˄ miért csinál lassú ha nem akar szaporodni ^˄ mi szükség van szaporodás imitálására kéjhez ^˄ furcsa lassú ^˄ primitív lassú]

JURIJ

A toronyfa Filippo Vallelunga temetése közepén jelent meg a kupola alatt.

A gyászszertartásra valamivel több, mint százan gyűltek össze, Jurij, Snyder és még két férfi megásták a sírt, Natalie rövid beszédet mondott, amiben Filippo érdemeit emelte ki, és hogy milyen nagyszerű ember volt, végül Domenic Salvo atya belekezdett a szertartásba.

Jurij gondolatai elkalandoztak, az atya hangja háttérzajjá tompult. Aurora tornabemutatójának tapsolt, és arra is emlékezett, ahogy utána rémülten figyelte lánya bimbózó nőiessége első, apró, megnyilvánuló jeleit, miközben Picur mosolyogva beszélgetett néhány, nála két-három évvel idősebb japán fiúval.

– Istenem! – suttogták többen körülötte, és elkerekedett szemmel a magasba bámultak.

Jurij visszazökkent a valóságba, és ő is felpillantott.

Egy gigantikus toronyfa lebegett sárgás ködbe burkolózva a kupola alatt.

Jurij füle bedugult, valószínűleg a hirtelen támadt nyomáskülönbségtől, többször nagyot kellett nyelnie, mire végre rendbe jött.

A sűrűbb légkör szabályos gömb alakban fogta körül a másfél kilométer magas fát. Az ágak óriáskarokként nyúltak a kupola teteje felé, gyökérlábai vagy egy kilométerre tőlük a talajt érintették, a közöttük kidudorodó lebegtető hajtóművei körül vibrált a levegő. A fa zöld lombkoronája árnyékot vetett a városra, gubófürtjei innen, lentről érett terméseknek tűntek.

A temetés kurtán-fúrcsán ért véget, az atya még mondott pár mondatot, amire senki nem figyelt, aztán Jurij és egy nagydarab, egykori német bodybuilder, Dániel Schuster, aki már a Dalí-elefántvágásoknál is sokat segített, betemették a rongyokba kötözött testet, és a sírhalomba tűzték a fejfát. Jurij magának nem ilyen nyughelyét szeretett volna, de tudta, hogy azokhoz képest, akik odakint haltak meg, akár a gömbökben elégve vagy egy-egy mozgó város közepén élve széttépve, az öreg legalább tisztességes temetést kapott.

Vallelunga gyilkosát, Money-t állítólag Snyder földelte el valahol, a város szélén. Natalie azt mondta, találkozott már vele, egy forrófejű bajkeverő volt, egy magányos suhanc, aki senkivel sem barátkozott, és többször rajtakapták lopáson. Jurij nem emlékezett rá, hogy látta volna korábban.

Vallelungának nem lett volna szabad kiállnia a tömeg elé, tudnia kellett, hogy a rossz hír hozóját sosem fogadják kegyesen. A két gyilkosság pedig megpecsételte a közösség sorsát. Az indulatok pattanásig feszültek.

Erre most megjelent ez a toronyfa.

Rengetegen jöttek ki a városból, hogy megbámulják a fát. Több százan ácsorogtak a közelben, és nézték most is szótlanul a monumentális építményt. Aztán amikor fél óra elteltével sem történt semmi, az érdeklődés csökkenni kezdett, a kíváncsiskodók is megfogyatkoztak. Az idegenek ugyan nem foglalkoztak velük, de Jurij sejtette, hogy nem véletlenül jöttek a kupola alá.

Az elkövetkező órákban nem találta a helyét. Hazament, de Reiko rögtön sírni kezdett, és remegő hangon arról beszélt, hogy vajon mit tehettek a kislányukkal, aki talán már nem is él. Jurij nem bírta sokáig hallgatni. Otthagyta a nőt, beült a Bentley-jébe, beindította a motort és elindult. Még nagyjából száz kilométerre elegendő benzinje maradt.

Pontosan maga sem tudta, hová megy, lassan gurult előre, és közben az előtte és felette lebegő gigantikus toronyfát figyelte. Negyedig volt a tankja, mostanában igyekezett a legtöbb helyre gyalog menni, de most nem érdekelte a spórolás. A kormány ívének tapintása, a bőrkárpit szaga, a motor halk zakatolása megnyugtatta.

Úgy érezte, Aurora odafent van azon a fán. Ott kell lennie. Ha a lenyúló gyökerek egyikén fel tudna mászni, talán kihozhatná. Az ötlet pillanatok alatt bizonyossággá vált. Igen, ezt kell tennie. Fel fog mászni oda.

Botokkal, vasrudakkal felfegyverzett tízfős társaság masírozott ki elé a keresztutcából, nagy hangon kiabáltak, és a toronyfa felé mutogattak. Jurij elkanyarodott egy keresztutcába.

Távoli pisztolylövés moraja törte szilánkokra a csendet. A dörrenés másodpercekig visszhangzott. Valaki sikoltott. Az utcán egy pillanatra mindenki megdermedt, aztán az eddig is sietős mozdulatok felgyorsultak, az emberek megszaporázták a lépteiket.

Jurij az iskola előtt lelassított, és amikor az udvaron megpillantotta Meit, leparkolt. A nő éppen egy gyerekcsapatot terelt össze, pár gyors szót váltott a két legnagyobb fiúval, akik ide-oda tekingetve bólogattak, és sietve elindultak a rájuk bízott kéttucatnyi mandulaszemű kisgyermekkel, akik párosával, kézen fogva masíroztak egymás mögött, de közben egyfolytában a kupola alatt sárgás ködben lebegő toronyfát nézték.

Mei még egy pillantást vetett a deszkákból ácsolt fatáblára írt egyenletekre, a tábla körül szanaszét hagyott párnákra és takarókra, végül felkapta zöld szövettáskáját, és elindult kifelé. A kerítés tövében lehajolt és beszélni kezdett valakihez, aki talán a kerítés mögött ülhetett. Aztán felegyenesedett, és egy pórázon fekete szőrű kutyát vezetett ki kapun. Attila labradorja, ismerte fel Jurij, miközben kiszállt a kocsiból.

– Helló! – hökkent meg Mei, amikor észrevette. A kutya bizonytalanul megszaglászta Jurijt, majd óvatosan csóválni kezdte a farkát.

– Hazaviszlek, ha nem bánod – mondta önkéntelenül Jurij. – Nem túl biztonságos most egyedül.

– Köszönöm – egyezett bele Mei. – Huba is befér hátúira, ugye?

Jurij az ebre pillantott, aztán kényszeredetten kinyitotta a hátsó ajtót.

– Jöhet... ha meghúzza magát. Hogy került hozzád?

– Az utcán kóborolt. Befogadtam.

Huba büszkén szökkent be a hátsó ülésre. Jurij kinyitotta az első ajtót Mei-nek, majd ő is beszállt. Amikor beindította a motort, a labrador feje megjelent kettejük között. A nyelve kilógott, ahogy lihegett, majd amikor Jurij gázt adott, Mei nyakába dugta az orrát.

– Ne csináld! – tolta el a kutya fejét Mei. – Nyughass már!

Repedtfazék hangot kiadó, koszos, fekete Mustang száguldott el velük szemben szürke porfelleget kavarva maga után. Négy fekete bőrű kölyök ült benne, bömbölve hallgattak valami rapszámot. Mintha egy helyi galeri tagjai korzóztak volna a lepukkant szülővárosuk központjában. Talán kicsit otthon is érezték magukat a zenétől.

– Mindenki meg van őrülve – mondta halkan Mei.

– Szerencsétlen öreg – tűnődött Jurij, és újra maga előtt látta, ahogy Vallelunga az emelvény padlójára zuhan. – Saját magának kereste a bajt. Én mondtam neki, hogy ne csinálja, de nem hallgatott rám.

Mei nem felelt, inkább kinézett az oldalablakon.

Jurij a Főtér irányába hajtott, de amint közelebb értek, beletaposott a fékbe.

A Főtéren hatalmas tömeg gyűlt össze, legalább fél ezren lehettek, és az emelvényen álló szónokra figyeltek. Jurij leeresztette az ablakot, és rögtön meghallotta a hangszórókból recsegő szónokot. Érteni ugyan nem értette, de felismerte Natalie Judaine hangját.

– Az ott Natalie, ugye? – hajolt előre hunyorogva Mei.

Jurij bólintott, aztán tolatni kezdett, és elfordult a Bentley-vel az egyik kis utcába. Gázt adott, majd még egy pillantást vetett a népes tömegre.

Lefékezett.

– Várj csak... – Egy hollófekete hajú, egyenes tartású, távol-keleti nő éppen egy testhez simuló ruhát viselő kislányt vezetett fel kézen fogva az emelvényre. Aurorát. Jurij megdermedt. – Reiko és Auri?!

– Hol? – hökkent meg Mei, és a táskájából előkotorta a szemüvegét. – Látod őket?

– Az emelvényen.

Jurij félreállt a Bentley-vel, és kipattant a kocsiból, Mei követte. Huba a hátsó ülésen topogott, és az ablakot kaparta vadul csaholva. Jurij merev léptekkel elindult a tömeg szélén álló emberek felé. Egyre tisztábban hallotta a hangszórókból Natalie recsegő hangját.

– Mit akarsz tenni? – futott utána Mei.

– Elhozom Aurit. Várj meg a kocsinál!

Mei tétován megállt, Jurij pedig a bámészkodókat kerülgetve elindult az emelvény felé.

Hogy került vissza Auri? És egyáltalán mikor? És Reiko mi a fenéért nem szólt!

És Natalie? Mi a francot művel?

– Nézzetek a magasba! – kiáltotta Natalie. – Mit láttok? Igen, egy toronyfát és körülötte repkedő, emberi külsőt viselő idegeneket! Valóban hagyjuk, hogy azt tegyenek velünk, amit akarnak?! Tényleg nincs saját akaratunk?! Tényleg eltűrünk bármit?!

– Nem! – üvöltötték tucatnyian.

– Higgyetek nekem! Meg tudjuk őket állítani!

– Magának elment az esze! – ordította valaki.

– Tudom, mit csinálok – felelte higgadtan, de erélyesen Natalie. – Bízzatok bennem! Hamarosan véget ér ez a lidércnyomás, és haza fogunk jutni!

– Mit számít ez már! – sikította valaki.

– Igenis számít. Eltelhet száz év, eltelhet kétszáz, nem érdekel. Az otthon otthon marad. Én haza akarok menni, bármi is vár otthon, és ezért mindenre képes vagyok. Tudni akarom, mi lett a világgal, a szeretteinkkel! Érezni akarom az otthon illatait. Ti nem? Ti nem?!

Éljenzés harsant fel, ahogy az érzelmek átcsaptak a tömeg felett. Natalie uralta a tömeget, és ebben a pillanatban nagyon sok mindenre rá tudná venni őket.

Auri Reiko kezét fogta, és lehajtott fejjel toporgott az emelvényen. Másik kezével egy szürkésfehér bőrű, tenyérnyi kisállatot ölelt, de Jurij innen nem tudta kivenni, mi az. Auri magasabbnak, de egyúttal sápadtabbnak és vékonyabbnak is tűnt, mint ahogy korábbról emlékezett, és mintha az arcvonásai is változtak volna, de erre nem mert megesküdni. Viszont élt, és más jelenleg nem érdekelte.

Natalie mögött Snyder állt, kalapját a szemébe tolta, és sodort cigarettát szívott. Mellette egy vasbotját keresztben az alkarjára fektető, kockás inget, farmert viselő hústorony ácsorgott, néhány méterrel arrébb pedig egy tagbaszakadt afrikai fickó támaszkodott az emelvény szélének machetével az övében, két rosszarcú férfi társaságában. Snyder láthatóan jó néhány alakot gyűjtött maguk köré.

– Nézzétek meg őt! – mutatott Aurira Natalie. Odacsörtetett, kézen ragadta Jurij lányát, és az emelvény szélére rángatta. Reiko csak állt, és nem csinált semmit. Jurijban elpattant valami. Az embereket durván félrelökdösve tört utat magának a tömegben. – íme, a kislány, akit már megrontottak. – Megfordította Aurit, és a hátán lévő, két csontszerű kinövésre bökött. – Nézzétek, mit műveltek vele! A teste eltorzult! Ember-e még egyáltalán?! Átalakítják! Kísérleteznek vele! Lehet, hogy ránk is ez a sors vár!

– Ez ostobaság! – harsant egy éles hangú kiáltás a tömegből.

– Ki volt az?! – kapta fel a fejét Snyder.

– Én, fiacskám! – Az emberek bámulatos gyorsasággal húzódtak félre egy botjára támaszkodó öregasszony közeléből. Mrs. Montanát mindenki ismerte, ha másért nem, a mindig vele lévő fogyatékos kislány, Katié miatt. Katié most is Mrs. Montanába karolt, és a föléjük magasodó toronyfát figyelte tátott szájjal. – Emberek! Legyetek észnél! Az a nő ott nem normális! A halált hozza ránk! – Egyenesen Natalie-ra mutatott.

Natalie az emelvénynek ahhoz a részéhez sétált, ami által a legközelebb került Mrs. Montanához.

Jurij odaért az emelvényhez, és felugrott rá. Aurora odafutott hozzá, és a karjaiba vetette magát.

– Jól vagy, Picur? – ölelte magához Jurij. Úgy látta, nincs semmi baja azon a hátából kiálló két, furcsa csonton túl. A csontokra pillantva azonban összeszorult a torka, és Natalie iménti szavai jutottak eszébe: A kislány, akit már megrontottak. – Minden rendben?

Auri komoly arccal bólintott, és a karjába bújt, mintha el akarna rejtőzni a világ elől.

– A, kamerád! – fordult feléje Snyder, és köszönésképpen megérintette kalapja karimáját. – Te is szerepelni akarsz?

– Mit műveitek itt? – Jurij felegyenesedett, és maga mögé vonta Aurorát.

– Megnyugtatjuk az embereket – fordult feléje Natalie.

– Nekem inkább úgy tűnik, hogy felhergelitek őket.

– Igaza van! – mordultak fel néhányan az első sorokból.

– Hogy került ide a lányom?

– Egyszer csak itt termett a Főtéren – felelte Natalie. Jurij Reikóra pillantott, aki azonban lesütötte a szemét.

– És nem gondolod, hogy szólnod kellett volna?!

– Ne aggódj, Reiko itt van vele. – A legdühítőbb az volt, hogy Natalie úgy tett, mintha mi sem történt volna. – Nézd, Aurora fontos nekünk. Fontos, hogy...

– Na ne baszakodj velem! – csattant fel Jurij. Natalie-nak meg sem fordult a fejében, hogy szóljon. Egyszerűen kellett neki Auri, hogy az idegenek ellen hergeljen. – Nem fogod felhasználni a lányomat a céljaidra, megértetted?!

– Állítsd le magad, kamerád! – lépett közelebb Snyder. Odalent egyre hangosabbá vált a kiabálás.

Lövés dörrent, és visszhangzott keresztül a téren. Egy pillanatra dermedt csend támadt. Az emelvény szélénél egy kigombolt ingű, kreol fickó vadászpuskájával a magasba célzott, majd újra lőtt.

Egy ötvenes, szemüveges férfi nekiugrott a puskásnak, és a földre sodorta. Néhányan dulakodni kezdtek körülöttük. A tömeg mégsem volt olyan homogén, mint amilyennek eddig tűnt.

A kigombolt inges férfi vérben forgó szemmel felállt, és a nadrágja szárába törölte bicskája pengéjét, majd felszedte a földről a puskát. Támadója összegörnyedve a lába előtt hevert, tenyerét vérző gyomrára szorította.

Jurij kézen fogta Aurorát, és elindult vele lefelé az emelvényről. Jobb lesz innen minél távolabbra kerülni.

– Megállj, kamerád! – ugrott elé Snyder.

Jurij állcsúcson vágta. Snyder megtántorodott, arcára megrökönyödés ült ki. Megtapogatta felrepedt, vérző arcát, aztán előrántotta a háta mögül Glockját, és ráfogta. Jurij maga mögé vonta Aurorát, és lassan felemelte a kezét.

– Azt mondtam, nem viszed sehová! – sziszegte Snyder, és megigazította félrecsúszott kalapját. Fogai vöröslőitek a vértől, valószínűleg elharapta a nyelvét.

– Nem te mondod meg, mit teszek a lányommal – felelte tettetett nyugalommal.

– Kussolj, baszd meg! – Snyder Jurij homlokához nyomta pisztolya csövét, aztán véreset köpött az emelvényre. – Térdre! Gyerünk!

Jurij kényszeredetten engedelmeskedett.

Auri megmozdult, de Jurij elkapta, és maga mögé tolta. A nyelvét azonban nem tudta megfékezni.

– Ne bántsd apát, te fasz! – kiabálta.

Snyder kajánul elvigyorodott, és Aurira fogta a fegyvert. Jurij kétségbeesetten maga mögé taszította a lányát.

– Ne fogd rá! Kérlek! Ő...

– Segítség! – kiabálta a távolból Mrs. Montana. Tántorogva az oldalát markolta, ujjai közül vér bugyogott elő. – Se...

Összecsuklott. Katié riadt szemmel állt mellette, arcára pánik ült ki, de nem mert lefelé nézni.

– Hol vagy? – kiáltotta. – Hol vagy? Hol vagy?

Sikítani kezdett.

Újabb lövések dörrentek, és a tömeg megriadt madárrajként rebbent szét. Az emberek egymást lökdösték, taposták, ahogy megpróbáltak kijutni a térről.

– Nyugodjatok meg! – kiáltotta Natalie széttárt karral, de csak néhányan figyeltek rá. Már nem uralta a tömeget.

A falépcsőn Mei sietett fel, és egyenesen feléjük tartott. Senki nem vette észre. Kezében egy kődarabot tartott, amivel gondolkodás nélkül hátulról fejbe vágta Snydert. A férfi megtántorodott, a fejéről leesett a kalap.

Jurij felpattant, félrelökte Snyder pisztolyt tartó kezét, és újra megütötte, ezúttal sokkal erősebben. Snyder összecsuklott, az ujjai közül kicsúszott a Glock markolata.

Mei eldobta a kődarabot, és lerúgta a fegyvert az emelvényről.

– Gyerünk innen! – suttogta feszült arccal.

Jurij lerúgta a pisztolyt, aztán kézen fogta Aurit, és mindhárman lerohantak az emelvényről. A földön mozdulatlan testek hevertek, amiken pánikba esett emberek tapostak keresztül tülekedve.

– Mr. António! – sikította Auri, és kitépte magát Jurij szorításából. Odaszaladt egy a porban fekvő, ősz hajú emberhez, de félúton megtorpant, nem mert közelebb menni. Az öreg nem mozdult, szájából vér folyt, élettelen szeme a kupola tetejére meredt, feje alatt vértócsa gyűlt, körülötte kézzel írt lapok hevertek szanaszét.

Auri leguggolt, és miközben a szeméből potyogtak a könnyek, elkezdte összeszedegetni a szétszóródott papírlapokat. Egy férfi futott el mellettük, és rátaposott néhány papírra, rajtuk hagyva a lábnyomát.

– Gyere, mennünk kell! – szólt rá Jurij.

Auri gépiesen felszedett egy gyűrött papírt, letörölgette, majd egy másik után nyúlt, aztán egy harmadikért.

– Azt mondtam, gyere! – ismételte idegesen Jurij.

– Nem! – visította Auri, és olyan tekintettel nézett rá, amitől Jurij megborzongott.

Mei gyorsan felkapott néhány lapot, Aurora hálásan biccentett felé, majd ő is folytatta a gyűjtögetést. Jurij kényszeredetten lehajolt, és maga is szedni kezdte a papírdarabokat, az egyiket egyenesen Mr. António háta alól húzta ki. Újra az öreg üveges tekintetébe pillantott.

Az emelvényen Snyder éppen félrelökte a segíteni próbáló vadászpuskás emberét, és a fejét tapogatva feltápászkodott. Natalie odalépett mellé, és mondott neki valamit. Snyder bólintott.

A kupola alatt mindannyian össze vannak zárva, villant át Jurij agyán a nyugtalanító gondolat. Nem tudnak hová menekülni.

– Be a kocsiba! – szólt a többieknek, és Auri felé nyújtotta a kezét. Meglepetésére a kislány engedelmeseden, és magához szorítva a piszkos és gyűrött, teleírt lapokat, együtt futottak vissza a kocsihoz. Mei hátúira szállt Aurival, Huba csaholva köszöntötte őket, és belemászott a kislány ölébe.

– Menj innen! – kiáltotta neki dühösen Auri, és félrerántotta a papírlapjait.

– Huba, nyughass! – szólt rá éles hangon Mei, és a labrador ettől elbizonytalanodott.

Jurij beindította a motort, de közben észrevette Katié Jancheket, amint magányosan botorkál Mrs. Montana mozdulatlan teste körül. Fejét ide-oda kapkodta, akár egy riadt őz, apró ökle a szájában, mintha vissza akarná tartani a feltörő pánikot.

Emberek futottak el a kocsi előtt.

Jurij felgyorsított, néhányan félreugrottak előlük, majd lefékezett Katié mellett, és kipattant a Bentley-ből. Újra az emelvény felé pillantott, és tekintete összeakadt Bolivár Snyderével, aki egyenesen őt nézte. Natalie mellette állt, és két embernek magyarázott valamit dühösen.

Jurij odasietett Katie-hez:

– Hol van? – kérdezte a fogyatékos lány. – Hol van? Hol van?

– Gyere! – Megfogta a lány kezét. – Nem maradhatsz itt!

Katié elrántotta a kezét.

– Ne!

– Mi az? – értetlenkedett Jurij látva a Katié arcára kiült irtózatot.

– Ne!

– Ne érjek hozzád? – A lányka megrázta a fejét. – Jól van, értem. Szállj be a kocsiba!

Katié meg sem mozdult. Mrs. Montanát nézte:

– Kelj fel! – mondta a holttestnek dühösen. – Kelj fel!

Jurij elvesztette a türelmét. Ölbe kapta a lányt, és sietve visszaindult a Bentley felé. Katié folyamatos sikításától sajgott a füle, de nem törődött vele. Letette a lányt a kocsi mellett, kinyitotta a bal első ajtót, és betuszkolta Katie-t az ülésre. Katié folyamatosan visított, mire Huba pánikszerűen ugatni kezdett.

– Hallgass már el! – kiáltotta Jurij.

Katié és Huba egyszerre némultak el.

Jurij becsapta a lány után az ajtót, és átsietett a túloldalra.

A szeme sarkából meglátta a feléje lendülő árnyékot, aztán elsötétült minden.

MENTA / ÉLÉNKEN-LEBEGŐ

A múltbéli kellemetlen szagokra nem szívesen emlékezett vissza. Elénken-Lebegő számára ugyan csak kevéske idő telt el, a fényutazás időtorzulása miatt benne még elevenen élt az ő kedve szerint illatozó régi Homály, amit aztán bemocskolt a fenyegetők bűze.

A fenyegető az újabb fajok közé tartozott. Annak a jelentéktelen génművésznek a szaga, aki létrehozta őket, már régen a feledésbe merült. Az átlagos és unalmas fajok közé tartoztak, azonban mégis akadt bennük valami szokatlan: nyers és elemi génvágyuk visszanyúlt az ösztönkorba, amikor az egymással rivalizáló fajok erőszakkal terjesztették saját génjeiket.

A fenyegetők hasznossága egyvalamiből fakadt: illatművészeik az átlagnál fogékonyabbak voltak az új illatokra, és az általuk kifejlesztett izgalmas és elegáns esszenciákat gyáraik nagy mennyiségben tudták kikeverni és elterjeszteni a Homályban.

Tükröződő-Művészettel-Provokáló, egy Elénken-Lebegő által is tehetségesnek tartott fenyegető művész aztán meglepő újdonságot alkotott, amit aztán titokban kezdtek el terjeszteni. Ez nem egy új forma, nem egy új mutáció, nem egy látható, tapintható, szagolható génszövevény volt, hanem egy fajtalan és perverz vírus.

Nagy tételben eladott illataik révén fondormányosan lopakodó vírusuk is bejutott a vásárlóik szervezetébe, és hamarosan több száz faj kezdett el vonzódni a fenyegetők által birtokolt minták iránt. A perverz vírus észrevétlenül fertőzött, és torzította el a génvágyat a fenyegetők által kívánt irányba.

Amikorra a döntnökök megfejtették, mivel is állnak szemben, már több ezer megfertőzött faj készült áttérni a fenyegetők által befolyásolt fajok egyikébe.

Hibáztak, mert nem vették észre időben, hogy mi történik. A fenyegetők az ötlettelenségben bűzölögtek, de kíméletlen hatékonyságuk mégis sikeresnek bizonyult. Mint az ősi fajrabló háborúk domináns fajai, ők sem hagytak választási lehetőséget: a gyengéket kíméletlenül a saját fajukba olvasztották, és ezzel egyre erősebbé váltak.

Mindeközben adathalász baktériumaik behatoltak a legtitkosabb művészlaborokba, és eltulajdonították a legújabb ötleteket, fejlesztéseket. Élénken-

Lebegő keserűséget és fájdalmat érzett, ha arra gondolt, hogy génekből szőtt, utolsó kreációját, a különcöknek szánt tükröződő bőrt is így szerezték meg, és láthatóan azóta sem tudtak ennél eredetibb ötletet kitalálni. Hiába, mindig is ötlettelenségben szenvedtek. Nem véletlenül akarták megölni a művészetet.

A támadás globális és félelmetesen átgondolt volt. Amikor a Homály fel-bolydult a változásban, lopakodó gyilokbérenceik több száz híres génművészt megöltek, akiknek tudása és kreativitása így örökre elveszett. Sokan elrejtőztek és felhagytak a génszövéssel, Élénken-Lebegő pedig kétségbeesett lépésre szánta el magát.

Az utolsó szövetséges amőbasziget magjában a saját testéből fakasztott génkompozíció alapján titokban egy sejthajót növesztettek. Csillagok-közé-merülő a saját gyermeke volt, karcsú és hatalmas, de mindenekelőtt gyors. Versenyre kelt a fénnyel is, még ha legyőzni nem is tudta.

Elmenekültek a csillagok közé.

Ilyen messzire korábban még senki sem merészkedett, azonban a kétségbeesés elszánttá tette őket, és amikor a lassúvilág irányából gyenge rádiójelet fogtak, Élénken-Lebegő vakmerő döntést hozott. Tudta, mekkora időtorzulást jelent eljutni oda, de látni akarta ezt a kecsegtető, idegen bolygót.

A lassúak világa aztán mindenért kárpótolta. Olyan ihletforrásra és mintamennyiségre leltek, ami elképzelhetetlen távlatokat nyitott előttük és a Homály előtt is. Ez mindent megért. Mindent.

A lassúak furcsa világon éltek, otthonuk őrült sebességgel forgott a tengelye körül, háromszor olyan gyorsan, mint a Homály. A bolygón egyetlen értelmes fajt találtak, amelynek primitív fajfenntartási vágya azonban évtízezredekkel ezelőtti őseikre emlékeztette Élénken-Lebegőt, amikor még ők is a szaporodás kényszerében égve éltek, egészen addig, míg meg nem jelent egy sokkal fejlettebb fejlődési út, a génvágy.

Először csak primitív állatokat és néhány lassú egyedet emeltek Csillagok-közé-merülő gyomrába. Az élőlények azonban mind elpusztultak, pedig ők is oxigénalapon működtek. Csakhogy biokémiai felépítésük nem volt összeegyeztethető a Homályéval, és a két bioszféra az összekeveredés pillanatától ádázul küzdött egymással. A lassúvilágról származó agresszív baktériumok még Csillagok-közé-merülő is legyengítették, de a sejthajó Élénken-Lebegő útmutatásai alapján génfrissítést végzett önmagán, és leküzdötte a támadást, alkalmazkodott az idegen biológiához.

A lassúvilág élőlényei azonban nem voltak képesek az alkalmazkodásra.

Hosszú időt töltöttek azzal, hogy megfejtsék, miként lehet a lassúvilág élőlényeinek szervezetét úgy átalakítani, hogy a Homály baktériumai, mérgei ne okozzák a halálukat. A lassúak egyáltalán nem tudták befolyásolni a saját kémiájukat, és ez a kezdeti lelkesedés után csalódottá tette Elénken-Lebegőt. Egy ilyen primitív faj, bármilyen értelmes is, miként tudná az egész Homály génvágyát feléleszteni?

Sehogy. Pedig a külsejük és egzotikus, bár szegényes szagskálájuk is ígéretesnek tűnt, és fehérjekódoló biológiájuk is tartalmazott néhány ötletes újdonságot. Élénken-Lebegő előszeretettel tanulmányozta emlékszkennerjeivel a lassú faj egyedeit, és igyekezett megérteni létezésük értelmet, működésüket, gondolkodásukat.

A lassúak az idő által érdekesen megformált genetikával rendelkeztek. Hangrezgés alapú jelrendszerük ugyan otromba és leegyszerűsített kommunikációt tett csak lehetővé, de agystruktúrájuk még Élénken-Lebegőt is lenyűgözte. Úgy hitte, fejlettebb minden eddig látott életformáénál. Rengeteg érdekesség rejtőzött még bennük, amiket sorban meg fognak fejteni.

Már a hazaúton hozzákezdett a munkához, és néhány lassút felhasználva elkezdte kidolgozni azt a mintát, amit személyes használatra szánt. Ahogy egyre jobban belemerült a munkába, és létrehozta az első génkompatibilis változatokat, egyre hevesebb izgalom kerítette hatalmába. Érezte, hogy a génvágya elszabadult. Elképesztően izgalmas lehetőségekre lelt!

Amikor közeledtek, a lassításhoz lecsökkentették a tehetetlenséget, és közben elkezdték fogni az első üzeneteket a Homályról, Élénken-Lebegő bezárkózott Csillagok-közé-merülö idegkamrájába.

Együtt akart lenni a gyermekével. Csillagok-közé-merülö még mindig túl fiatal volt, az időtorzulás miatt azonban az általuk érzékelt idő ezerötszázszorosa telt el. Az életük a sejthajótól függött, akit a fenyegetők mindenképpen el fognak pusztítani. Ezt nem tudták elkerülni.

Élénken-Lebegő felvette a kapcsolatot a koponyákkal, akik amikor megtudták, hogy mit hozott magával, azonnal felajánlották az együttműködést, így Élénken-Lebegő titokban a koponyák Legmélyebb-szájának hasadékában lebegő membránvárba küldte a lassú mintákat, még mielőtt a fenyegetők tudomást szerezhettek volna arról, hogy mit is hozott magával.

Nem sokkal azután, hogy ő maga is megérkezett a felszínre, és újra magába szívta a Homály illatait, értesült róla, hogy Csillagok-közé-merülőt támadás érte. A fenyegetők sejtjárói alattomos tébolyvírussal fertőzték meg a hajót, amivel nem tudott megküzdeni. Élénken-Lebegő szomorúan gondolt vissza az utolsó, zűrzavaros üzenetekre, amiket a haláltusáját vívó hajótól kapott Csillagok-közé-merülő még akkor is emlékezett rá, amikor már teljesen elveszítette kapcsolatát a világgal.

Élénken-Lebegő remélte, hogy mindez megérte az áldozatot A folyamat elkezdődött, de még rengeteg munka vár rájuk, hogy kiteljesítsék a lassúak bolygója által kínált lehetőségeket.

Arra a temérdek ötletre és lehetőségre gondolt, amik ott lüktettek a fejében: új szervek, színek, szagok, váz- és idegrendszerek és az a megannyi forma, megismerésre váró funkció és mutáció.

Alkotnia kell, hogy mielőbb el tudják terjeszteni az új géneket, mielőtt a fenyegetők megpróbálnák megakadályozni művészete kiteljesedésében.

ATTILA

Menta időnként meglátogatta, és párosodott vele.

Attila képtelen volt ellenállni neki, Menta illatai uralták a testét, uralták az elméjét, és egy idő után már nem is akart ellenkezni. Órákon át tartó, gondolatok nélküli, szikrázó lebegés volt ez, a lehető legteljesebb összeolvadás. Tudta, hogy bűnös dolgokat művelnek, de mégis egyre jobban vágyott rá, hogy újra és újra megtörténjen.

Néha undorodott magától és Menta gusztustalanságaitól. Ha egyedül volt, óránként zuhanyozott, hogy lemossa bőréről az idegen szagát, illatát, váladékait. Amikor azonban Menta nem jött a várt időpontban, kétségbeesett, hogy többet nem csinálják, idegesen járt fel-alá, és arról fantáziáit, hogy mit lesz legközelebb. Nem érdekelte más, csak az, hogy belemerüljenek egymásba, és érezze a húst és a gyönyört.

Menta azt mondta, Aurit visszaküldte a lassúak közé, de Attila ezt nem nagyon akarta elhinni. Biztos vele is kísérletezni kezdtek. Egy idő után aztán, akárhányszor szóba hozta a lányt, olyan illatokat kapott válaszul, amik elűzték a gondolatait, és csak órákkal később jutott eszébe, hogy mi lehet Aurival. Végül feladta a kérdezősködést. Már minden mindegy volt.

A legjobban azt szerette, amikor utána egymásba gabalyodva feküdtek, és Menta az illataival a génvariálásról mesélt, közben a testében forrongó lehetőségekre próbálta rávezetni Attilát. Arra, hogy miként tudja felgyorsítani az átalakulásait, hogyan képes orgmirigyet, egyfajta organikus komputert növeszteni az agyában, ami által rákapcsolódhat az Orgára, ami Attila szerint valamilyen globális tudathálózat lehetett.

Akadtak olyan együttlétek is, amik után napokig rettegett a lénytől, mert öröm helyett fájdalmat okozott neki, kéjt kevert kínnal, testnedveket vérrel. Nem tudta, Menta miként éli meg ezeket az együttléteket, az ő felfogása szerint mi történik köztük. Akárhányszor megkérdezte tőle, Menta mindig csak annyit felelt, hogy meg akarja érteni.

Lehet, hogy hazudott. Attila úgy gondolta, Menta kísérletezik rajta, talán a reakcióit vizsgálja, de ez nem érdekelte. Semmi más nem érdekelte, csak Menta húsa és az illatai. Mindkettőt nagyon szerette.

Bőrszárnya tucatnyi lázas öntudatlanság után befejezte a növekedést. Többnyire eszméletlenül feküdt saját verejtékében és ürülékében, de amikor éppen tudatánál volt, a homloka akkor is tüzelt, és rázta a hideg, mint amikor influenzával feküdt otthon. Az étvágya viszont kétszeresére nőtt, még annál is többet evett, mint amikor Aurival csinálták ezt együtt. Menta ezekben a napokban nem látogatta meg.

Aztán végre alábbhagyott a láza, és kezdte egyre jobb erőben érezni magát. Hiába evett rengeteget, mégis úgy érezte, hogy fogyott. Bőre ráfeszült az izmaira, teste a fájdalmas átalakításokhoz valószínűleg a testzsírját használta fel, így noha a szárnyai már a padlót seperték, a súlya alig gyarapodott. Petyhüdt izmai megkeményedtek, enyhén párnás hasáról minden háj eltűnt, derekát még egykori osztálytársnői is megirigyelhették volna.

A mellkasa változott a legszembetűnőbben: jókora izomkötegek domborodtak rajta, úgy nézett ki, mint egy lovagkori mellpáncél, és mindez azért, hogy egyáltalán mozgatni tudja a szárnyait. Amikor először suhogtatta meg a lepedőnyi, széttárt bőrlebernyegeket, riasztó, de egyben felemelő érzés kerítette hatalmába. Megrettent attól, hogy mit művel magával, de ugyanakkor egyre hevesebben tombolt benne a vágy, hogy megpróbáljon repülni. Vágyott a repülésre.

Amikor egyedül maradt a lakosztályában, újra és újra nekifutott, közben a szárnyával verdesett, és megpróbált legalább néhány métert repülni, de nem járt sikerrel. Ügyetlennek és esetlennek érezte magát, mint egy szárnyaszegett madárfióka.

Néha az otthonra gondolt, de érezte, hogy egyre ritkábban jut eszébe a régi élet. Kishúga, Réka, aki folyton a nyakára járt, és játszani szeretett volna vele, meg egyáltalán, részt venni az életében. Többet kellett volna foglalkoznia hugival. Anya fáradt mosolya, a süteményei, apa, ahogy állandóan a sportközvetítéseket nézi, és néha együtt drukkolnak a tévé előtt a Real Madridnak a BL-ben. Hiányoztak.

Hiányzott a számítógépe, a netezés. A netezés nagyon hiányzott. Hiányzott Budapest benzingőzös levegője, a nyáron olvadozó aszfalt, a téli latyak és a piszkosszürke hó, a komor tekintettel munkába tartó emberek, a megsárgult őszi levelek, a tavaszi rügyek. Az ágya frissen húzott ágyneművel. A filmjei, a könyvei. Érzések, illatok, amik talán örökre elvesztek.

És Zsófi, aki hiába várta, hogy feljelentkezzen a Facebookra, hogy dumáljanak, és megbeszéljék a randit. Mennyire szerette volna már megcsókolni, és mennyi minden történt azóta. Zsófi huncut mosolya, vékony, kecses nyaka, a hangja.

Vajon mi történhetett otthon? Egyszerűen csak azt hiszik, hogy eltűnt? Hogy elrabolták? Anya vajon hogyan élte meg mindezt? És apa?

Sírni próbált, de nem tudott, nem jöttek a könnyek. Szomorúság helyett ürességet érzett.

Olyan távolinak tűnt már Budapest és a korábbi élete. Túl távolinak. A múlt és jelen lassanként elvált egymástól, és egyre inkább azt érezte, hogy már csak a jelen létezik.

Hiányzott Menta és hiányzott Auri.

Kigyalogolt az erkélyre, beleszagolt a hideg éjszakába, és magába szívta a frissen sarjadó levelek és a fa gigászi ágain növekvő virágtelepek a szél által sodort, édes virágporának illatát. Azonban az éjszakában hiába nézelődött, másfél kilométeres magasságból, az ágak zöld aurával körbevont, kusza rengetegéből nem láthatta, mi történik odalent.

Vajon Menta valóban hazudott neki, vagy tényleg hazaküldte Aurorát? Nem tudta, mit higgyen.

Kitárta a szárnyát, megsuhogtatta, majd csapkodni kezdett vele. Talpa néhány centire elemelkedett a talajról, ekkor gyorsan vissza is huppant. Az előtte tátongó mélységtől remegett a lába.

Lent, a felszínen minden bizonnyal sokkal egyszerűbb lenne, ott csak elemelkedne a talajról, és ha gond van, legfeljebb zuhan pár métert. Azonban ilyen magasságban nem jó ötlet vagánykodni.

Behúzta a szárnyát a háta mögé, kiült a korlát nélküli erkély peremére, és lepillantott. Fura módon nem félt a magasságtól. A mélységet nézte, és úgy érezte magát, mint amikor ötévesen úszni tanult. Kényszerítenie kellett magát, hogy beugorjon a mély vízbe.

A következő pillanatban, még saját maga számára is váratlanul, elrugaszkodott.

Azonnal, reflexből kitárta a szárnyát, a zuhanása ívbe hajlott, és a vártnál könnyebben vitorlázott le spirális pályán egy embermagas növényekkel teli ültetvény terasza fölé. Ott lefékezte magát, és lehuppant a terasz talajára. A kertet gondozó fél méter magas, sáskafejű kertészek ügyet sem vetettek rá, az elszáradt külső leveleket rágcsálták, közben a növények tövét gyomlálták. Talán ezek is az itteniek szüleményei voltak, mint Auri Csupaszkája.

A repülés adrenalinlöketétől az eddigi félelme egy csapásra elillant. A terasz, ahonnan leereszkedett, nagyon távolinak tűnt. Azt mérlegelte, hogy vajon vissza tud-e oda jutni. Széttárta szárnyát, és elrugaszkodott. Az első pillanatokban süllyedni kezdett, de ahogy megtalálta a helyes tartást, fürge csapásokkal legalább a magasságát tartani tudta.

Küszködve próbált feljebb emelkedni, hogy legalább az előbbi kert fölé kerüljön, de veszett csapkodása ellenére is csigalassúsággal sikerült csak feljebb jutnia. Amikor végre mégis a teraszkert fölé került, siklórepülésre váltott, és visszaereszkedett a biztos talajra.

Tudta, hogy valamit rosszul csinál, de tudta azt is, hogy nincs, aki megtanítsa. Végül is járni sem tanítják az embert. Innentől vigyázott arra, hogy mindig legyen szilárd talaj a lába alatt, így biztonságban érezte magát, és bátrabban kísérletezett a felemelkedéssel.

Újabb és újabb próbát tett, és most már egyre magasabbra jutott, és néhány órával később, hosszas próbálkozás után visszaküzdötte magát a lakhelye erkélyére.

Ezt követően inkább csak kisebb köröket tett az ágon csüngő gubófürtök közelében. A terasz közeléből nem mert eltávolodni, pláne megközelíteni a toronyfa körül feszülő nyomásvédő burkot.

Aludt egyet, majd újra kimerészkedett.

Kezdett rájönni, hogy nem kell állandóan csapkodnia a szárnyával. Csak a technikára kell ráérezni.

A toronyfa körül hártyaburok feszült, és miközben nézelődött, számtalan ganésa, panda és félember repült át a burkon. Egyikük számára sem okozott gondot a toronyfa és az emberi légkör közötti nyomáskülönbség. Valószínűleg ez is az itteni génvariálás miatt volt, minden bizonnyal át tudják úgy alakítani magukat, hogy a nyomáskülönbség ne okozzon problémát a szervezetük számára. A kérdés az, hogy vajon az ő teste is alkalmazkodott?

Miután már vagy fél órán át körözött a toronyfa közelében, elég erősnek és bátornak érezte magát ahhoz, hogy jobban eltávolodjon, át a nagy nyomású védőburkon.

Nagy levegőt vett, és lassan nekisiklott a láthatatlan felületnek, felkészülve arra, hogy lepattan róla. A hártyaréteg a teste köré tapadt, és amikor kiért belőle, a testével kiáramló nagyobb nyomású levegő megtaszította, magával rántotta. A nyomáskülönbségtől a teste forrongani kezdett, szédülés fogta el, a füle zúgott. Azonban a rosszullét nemsokára tovaszállt.

Ebben az új közegben azonban nem ment a repülés. Hiába csapkodott szárnyával, a ritkásabb légkörben nem tudta megtartani a magasságát. Visszapillantott a toronyfára, már vagy fél kilométernyire eltávolodott tőle.

Vissza akart fordulni, csakhogy a talaj egyre közeledett, és már túl messzire sodródott, alatta az emberi város gubóházai sorakoztak. Alacsonyan siklott el a városszéli gubóházak fölött, és örült az éjszakai sötétségnek.

Amikor már nem bírt a levegőben maradni, a menetszéllel szembe fordította szárnyait, lefékezte magát, és esetlenül, néhány lépést még szaladva a talajra huppant két gubóház között. Gyorsan a háta mögé hajtotta szárnyát.

A várost keresztülszelő főúton fáklyás csapatok járőröztek, néha pedig egy-egy reflektor fénye nyalta végig a gubóházak falait, ahogy egy autó kifordult valamelyik keresztutcából.

Egy hátizsákot cipelő árny rohant keresztül a főúton, majd tűnt el a házak között. Nem sokkal később teherautó pöfögött el mellette csörögve-berregve, füstöt okádva. Attila szorosan a gubóház falához húzódott, távol a reflektorok sugarától. Szíve a torkában dobogott.

A messzeségből sikoltozást hallott. A Főtér felől jött. Vagy kétszázan állták körül az emelvényt, többtucatnyi fáklya lángolt, fényeik elnyújtott, táncoló árnyékokat vetítettek a porba. Attila közelebb lopakodott.

Valami történt a téren.

JURIJ

Jurij hanyatt feküdt a börtöncellává alakított szoba egyik matracán, és a hólyagokkal pettyezett, redős plafont bámulta.

Mei törökülésben ült a saját matracán, és a padlóból kitépett zöld algaszivacsot ette fintorogva. A szoba falán nem volt ablak, viszont a felülete enyhén áteresztette a fényt. Az egyetlen bejárat, egy hártyával védett ajtószáj elé az őrök kintről egy régi tölgyfa szekrényt toltak.

Jurij néhány órája tért magához, a feje sajgott, de feltápászkodott, cafatokra szaggatta az ajtóhártyát, és dörömbölni kezdett a szekrényen. Az őrök, egy egybenyakú, zömök török és egy alkoholszagú egyiptomi végül félretolták a szekrényt. Jurij megpróbált velük beszélni, de mivel őreik alig értettek angolul, oroszul pedig még annyira sem, így hiába magyarázta nekik, hogy szeretné látni a lányát, csak bólogattak, vigyorogtak, de amikor Jurij túl közel lépett, figyelmeztetően meglengették furkósbotjaikat, visszalökdösték a szobába, és a helyére tolták a szekrényt.

Jurij az arcát tapogatta, és közben Aurira gondolt.

Natalie valószínűleg újra a saját céljaira használja fel, és úgy mutogatja, mint egy cirkuszi látványosságot. Az egyetlen, aminek ennek ellenére örülni tudott, hogy legalább újra itt van, a kupola alatt.

– Jól fejbe vágtad Snydert – fordult Mei felé.

– Kár, hogy nem ütöttem elég nagyot – húzta el a száját a mandulaszemű nő, és közben Jurij feldagadt arcát fürkészte. – Úgy nézel ki, mint Quasimodo. Nagyon fáj?

– Nem olyan vészes. Nagy szerencse, hogy nem látom.

– Nekem persze nincs ilyen szerencsém. – Mei az ujjai közé fogta egy hajtincsét, és nézegetni kezdte a szálak végét. – Tetszett, amit csináltál a színpadon. Ahogy szembeszálltál Natalie-val és Snyderrel.

– Ne viccelj! Nem fogom hagyni, hogy a saját céljaikra használják fel Aurit. De miért jöttél utánam? Mondtam, hogy maradj a kocsinál.

– Gondoltam, biztos valami marhaságot fogsz csinálni, és kíváncsi voltam, igazam lesz-e. Legalább segítettem valamit. Igaz, túl sokat nem sikerült – intett körbe fejével a szobában.

– Remélem, nem bántad meg.

– Hát, ha tudom, hogy cserébe megint összezárnak veled, azért meggondolom. – Elmosolyodott. – Vicceltem. Tudod, szerintem sokan voltak a tömegben, akik veled értettek egyet. Csak ezek az emberek nem merik hangosan kimondani a véleményüket.

– Nem is tartanak itt, ahol mi.

Jurij felállt, és körbejárta a szobát. Végigtapogatta a falat, majd az ajtótól legtávolabbi sarokban, a fekhelyéül szolgáló, zsákvászonba tömött, száraz fűhalom mögött elkezdte megbontani. Csak ki tudnak jutni innen valahogyan. Az ujjaival kis darabokat vájt ki a kocsonyás algaburokból. Rövidesen már a fél alkarja eltűnt a mélyedésben.

– Edmond Dantés szökésen töröd a fejed? – kérdezte Mei. – Titkos alagutat keresel?

– Túl sok könyvet olvastál – szólt vissza neki Jurij.

– Az elképzelhető. És kijuttatsz innen, Edmond?

Jurij ujjai valami keménybe ütköztek. Körbekaparászott, de ugyanezt a fémes tapintású réteget találta minden irányban.

– Nos, úgy tűnik, nem. – Megpróbált egy másik falrészt, de ugyanerre az eredményre jutott. – Szilárd váz van a falban.

– Kérdezhetek valamit, Edmond? – kérdezte Mei, amikor Jurij néhány perccel később feladta, és visszaheveredett a matracára. Egy tincsét csavargatta az ujjai között. – Lefeküdtél Natalie-val?

Jurij szeme résnyire szűkült.

– Miért érdekel?

– Zűrzavaros ember vagy te. Reiko miatt, ugye?

– Nem tudom, Miss Freud, de majd hátha te megmondod. Te talán nem feküdtél még itt le sen...? – Elharapta a mondatot, de már későn.

– Én nem – mondta hűvösen Mei. – Férjnél vagyok.

– Már nem vagy férjnél – emlékeztette Jurij. – Ne sértődj meg, de az a kapcsolat... már vagy száz éve véget ért.

– Ha igaz... – felelte alig hallhatóan Mei. Ledőlt a matracára, Jurijnak háttal összegömbölyödött, és nem szólt többet.

Már megint túl nyersen fogalmazott. Sokkal finomabban kellett volna kimondania. Vagy inkább ki sem kellett volna mondania. Attól, hogy a Földön maradt szerettei már régen meghaltak, Mei még csak nemrég szembesült vele.

Az emléküket nem lehet csak úgy kitörölni.

Kedve lett volna beszélgetni Mei családjáról, de nem hitte, hogy ezek után a nő el is hiszi, hogy valóban érdekli az élete.

Egy vödör szolgált vécécsészeként, ide végezhették a dolgukat. Azonban ezt a fajta intim közösséget már akkor kénytelenek voltak megszokni, amikor napokat töltöttek egy gömbbe összezárva. Itt legalább nagyobb volt a hely.

Három nap telt el, amikor őreik eltolták a szekrénytorlaszt, az ajtószáj hártyájába parányi ujjak mélyedtek, és hasították fel, mint a nejlont. A nyíláson Aurora rontott be a szobába.

– Apa! – kiáltotta. Oldalán kopott, szarvasmintás szövettáska lógott, a ruhája fényes volt és nem emberi.

Lánya mögött Reiko érkezett, és pórázon vezette Hubát. A labrador farokcsóválva odasomfordált Meihez, aki felült, és megsimogatta az állatot.

Jurij mosolyogva felpattant, de a következő pillanatban megfagyott arcán a mosoly. Picur pofacsontjából lefelé ívelő fehér agyarak nőttek ki.

– Ez mi?!

– Én növesztettem – simított végig az egyik agyarán a lány. – Szép, ugye?

– Nem – rázta a fejét Jurij. – Azonnal tüntesd el! Ugye el tudod tüntetni?

– Anyának tetszett – biggyesztette le ajkát Auri.

– Ne hazudj! – szólt oda neki Reiko.

– Szerintem akkor is jól néz ki – felelte Auri.

– Negyed óra – közölte a nagybajszú egyiptomi őr csapnivaló angol kiejtéssel. – Nem csinál ostoba!

– Ne aggódjon, nem fogunk – vetette oda neki foghegyről Reiko azzal a tipikus lenéző stílusával, amivel érzékeltetni szokta, hogy a másik mennyivel alantasabb lény nála. Az őr fintorogva végigmérte Reikót, aztán társával együtt távozott. A hártya összenőtt mögöttük, viszont a szekrényt most nem tolták vissza.

– Gyere ide! – tárta ki a karját Jurij. Átölelte kislányát, közben óvatosan végigtapogatta, további elváltozásokat keresett rajta, de csak a hátából kiálló fura csontokat találta. Ez egy második vállcsontnak tűnt, amihez parányi bőrlebernyeg kapcsolódott. Remélte, hogy nem az, amire gondol.

– Jól vagy?

– Én igen. És te? Az arcod nem túl szép.

– Tudom, de már gyógyul. – Leültette maga mellé Picurt, és szemügyre vette a pofacsontjából kinövő agyarait.

– Nyugi, nem fáj – közölte Auri. – Szerintem tök jól néz ki, de látom, titeket inkább megrémít. Majd fogok alá kis szarvakat is növeszteni, azokkal együtt jobban fog mutatni! Menő lesz.

– Eszedbe ne jusson! – mondta dühösen Reiko.

– Úgysem tudod megakadályozni! – vágott vissza neki Auri. – Attila meg szárnyakat növeszt. Nézd, már én is elkezdtem!

Megperdült, és megbillegtette a hátából kiálló csontjait.

– Csinálj már valamit! – rivallt rá Reiko Jurijra. – Én ezt nem bírom!

Jurij kétségbeesetten meredt Aurorára. Ugyan, mit csinálhatna? A lánya egy olyan útra lépett, amit ők fel sem foghatnak, és ráadásul még élvezte is az új játékot. Mit csinálhatna? Képtelen volt megszólalni.

– Ronda a borostád – túrt az álla alá szeretetteljesen Picur, kis ujjai alatt sercegett az arcszőre. – És a hajad is. Levágjam? Van nálam olló.

Kotorászni kezdett a szövettáskájában. Valami halkan nyávogni kezdett a szatyor mélyén.

– Ja, tényleg, kérsz egy kis szörpöt? – kérdezte Auri, és a táskából egy szürkés bőrű, esetlen kisállatot húzott elő. Jurij először azt hitte, egy kölyökmacska, de aztán meglátta a hosszúkás ormányt és a csökevényes szárnykezdeményt.

– Ez mi? – horkant fel. – Hol szerezted?

– Csupaszkának hívom. – Az állat elfért a tenyerében. Vakarózni kezdett, majd a lánya bőrét szaglászta. – Olyan, mint egy szörpautomata. Nézd!

Szájába vette a kis lény ormányát, és mint egy szívószálon keresztül szívni kezdett valamit belőle. Az állatka halkan nyüszögött.

Jurij kiütötte a kezéből. A lény métereket repült, majd talajt érve nyüszítve összegömbölyödött, mint egy sündisznó.

– Hé! – kiáltotta dühösen Auri. Csupaszka sántikálva iszkolt Auri lábához, és apró karmaival a ruhájába akaszkodva felszaladt a lábán. Auri újra a kezébe vette, és megsimogatta. – Jól van, nincs semmi baj. – Tekintete dühösen Jurij-ra villant. – Te meg olyan vagy, mint Attila!

– Jurij, az isten szerelmére, csinálj már valamit! – Reiko a kezébe temette arcát, és lerogyott a fal mellé. – Nem bírom tovább!

– Ezt az idegenektől kaptad? – Jurijnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy nyugalmat erőltessen magára.

– Nem. Én csináltam. – Erre már nem tudott mit felelni. Auri a levegőt szaglászta, majd kíváncsian az ágyán ülő Meire nézett, aki Huba hasát vakargatta, és közben csendben őket figyelte. – Csókolom, tanárnő!

Huba szimatolni kezdett, talán Auri háziállatának szagát érezte meg. Picur letette elé a lényt, ami közelebb poroszkált Hubához. Jurij meg volt róla győződve, hogy Huba a következő pillanatban darabokra tépi, de a labrador ehelyett inkább nyalogatni kezdte, mintha a kölyke lenne.

Auri leült Mei mellé. Csupaszka lihegve odaiszkolt hozzá, és felkúszott Auri lábán. A kislány a tenyerébe fogta az állatot, megsimogatta, aztán bedugta a szarvasos oldaltáskájába. Huba a farkát csóválva szemezett a táskával, és amikor a táska oldala enyhén kidudorodott, odament, és megböködte az orrával.

– Meg tetszik engedni? – kérdezte Auri.

– Micsodát? – kérdezte Mei.

Auri közelebb hajolt, és végigszagolta Mei vékony karját. A nő szemében ott bujkált a kérdés: mit csinál ez a lány? Auri ujjai Mei kézfejét simogatták.

– Milyen selymes és hibátlan a bőre... Én is ilyet szeretnék. Vehetek egy kis mintát, ugye?

Újra az orrához emelte a nő alkarját, majd váratlanul beleharapott. Mei felsikoltott, és rémült tekintettel felugrott.

– Auri! – ordította Jurij. Odarohant, és elrángatta lányát Meitől, aki vérző alkarját szorította fájdalmas arccal. – Mit művelsz?!

Auri lenyalta szája széléről a vért, és riadtan nézett Jurij szemébe:

– Szükségem volt rá – mondta vékony hangon, szinte nyüszítve. – Ezt így szokták.

– Kik?! – förmedt rá Jurij. – Kik szokták így?!

– Az itteniek. – Picur behúzta a nyakát, és pityeregni kezdett.

Jurij Reikóra nézett:

– Azonnal vidd el Sanghavi dokihoz!

Reiko a fejét rázta.

– Erről beszéltem. A doktor folyamatosan vizsgálja, ma is megyünk kontrollra, de... nem tud tenni vele semmit.

– Muszáj neki! Hát nem látod, mi történik vele?

– Nyugodj meg...

– Már hogy nyugodnék meg? – kiabálta Jurij.

– Apa, nincs semmi bajom – közölte meglepően felnőttes komolysággal Auri, és megtörölte a szemét. – Nem kell aggódnod, jól vagyok. Anya folyton csak kavar, és nem ért semmit. Csak próbálgatom, mi mindent tudok megtenni.

– Gyere ide! – lágyult el Jurij, nyugalmat erőltetve magára. Picur odaszaladt, és a nyakába csimpaszkodott, Jurij két tenyere közé fogta kislánya arcát. Sokat változott az elmúlt hetekben. Felnőttesebbé vált. Hiszen lassan tizenegy éves lesz! Mennyi is van még a születésnapjáig? Fogalma sem volt, hányadikát írnak, de amint kiszabadul, keres valakit, aki naptárat vezet. – Szerintem nem kéne még próbálgatnod ezeket a képességeket. Te ember vagy, és nem szabad túlságosan eltávolodnod ettől. Mert egyszer csak majd azt veszed észre, hogy már valami egészen mássá változtál.

– Az emberek úgysem szeretnek már – hajtotta le a fejét Aurora. – Amióta ez történt, kiközösítettek engem és Attilát is.

– De nem mindenki!

– A legtöbben igen. Amikor ott állok az emelvényen... Natalie-val, érzem a szagukon, hogy gyűlölnek. Kiabálnak, gúnyolnak.

Jurij Reikóra pillantott, aki falfehér arccal állt, és a szeméből könnyek potyogtak.

– Azóta is ugyanúgy mutogatják? – Reiko bólintott. – És te hagyod?

– Azt hiszed, meg tudom akadályozni? – csattant fel Reiko. – Te sem tudtad. Nézd meg, mi lett az eredménye. Én legalább mellette vagyok.

Lánya az oldaltáskájából egy ismerős, kopott mappát húzott elő.

– Apa, hoztam neked valamit. A nyomorultak... Sorba raktam a lapokat. – Felsóhajtott. – Hiányos nagyon sajnos. Biztos unatkozol idebent, gondoltam, odaadom. Elolvashatod.

– Nem, olvasgasd csak te! – tiltakozott Jurij. Tudta, hogy Auri mennyire ragaszkodik a tárgyaihoz, márpedig amióta eljöttek otthonról, nagyon kevés dolgot birtokolhatott.

– Minek? – vont vállat Auri. – Mr. António nem tudja már befejezni.

– Én elmesélhetem neked – szólalt meg Mei. A karja kicsit még mindig vérzett, egy algadarabot nyomott neki, és a belőle kifacsart vízzel letörölgette a sebet. – Nagyjából emlékszem a történetre.

– Az nem ugyanaz – rázta a fejét Auri.

– Lejárt az idő! – kiabált be az egyiptomi kintről.

Auri letette Jurij ágyára a mappát, és az anyjára nézett.

– Menjünk. Szia, apa! Viszlát, tanárnő... és bocsánat a...

Nem fejezte be, inkább Jurij nyakába mászott, és megcsókolta az arcát. Közben végighúzta az ujját a borostáján, de úgy tűnik, teljesen elfelejtkezett a borotválásról.

– Gyertek el, amikor csak tudtok! – mondta kétségbeesetten Jurij.

– Ez Natalie-tól függ – felelte Reiko.

Az őrök kiengedték őket, majd visszatolták az ajtószáj elé a szekrényt, és otthagyták Jurijt a kétségeivel.

Auri és Reiko többet nem jöttek el.

Jurij mindent megpróbált, hogy kiengedjék. Az őrökkel üzeneteket küldetett Natalie-nak, de tartott tőle, hogy azok nem jutnak el a nőhöz. Fel-alá járkált, közben Picurt látta maga előtt, ahogy újabb és újabb változtatásokat művel magával. Ha ott lehetne mellette, talán meg tudná értetni vele, hogy ne csinálja. Ehhez azonban ki kellene innen jutnia.

Időnként üvöltött, és az ajtószáj elé tolt szekrénynek feszült, de a török és társa néhány ökölcsapással és rúgással értésére adták, hogy innen csak akkor távozik, ha Natalie és Snyder is úgy akarja.

Mei hiába próbálta nyugtatni és elterelni a gondolatait, próbálkozásai kudarcba fulladtak. Két nap telt el, és már nem is nagyon beszélgettek. Jurij nem tudott másra gondolni, mint Aurira. Ki akart jutni innen.

Végül már csak ült a matracán, és maga elé bámult. Egy idő után tétován kezébe vette Picur mappáját, és olvasni kezdte a lapokat. A megégett könyvéből átmásolt mondatok és az öreg kezdetleges megfogalmazásával kipótolt részek között megmosolyogtatóan nagy volt a kontraszt.

Ej, nagy marha vagy, te öreg, gondolta Jurij néha olvasás közben. Jean Valjeanra és Mr. Antóniora egyidejűleg értette, előbbire a végtelen naivitása miatt, ahogy vezekelni akar a bűneiért, utóbbira pedig amiatt a sziszifuszi munka miatt, ahogy megpróbálta lekörmölni és kitoldani a sérült könyvet.

Felvillant előtte Mr. António, ahogy ott fekszik a porban, körülötte a szerteszórt lapjai, amiket Auri gépiesen szedeget, és arra gondolt, hogy talán mégis volt valami értelme annak, amit csinált. Aurora az olvasójává vált.

Eszébe jutott az a pillanat, ahogy Mr. António csillogó szemmel átadta Picurnak a mappáját, benne a félig kész szöveggel, és rájött, hogy az öregnek már ezért megérte csinálni. Auri akaratlanul is értelmet adott az utolsó heteinek.

Újabb három nap telt el, amikor is a török és az egyiptomi eltolták az ajtószáj elől a szekrényt, feltépték a hártyát, és kifelé tessékelték őket:

– Mehettek! – törte az angolt az egyiptomi, és az ajtó felé mutogatott. – Szabad! Szabad! Kifelé!

– Miért? – állt meg Jurij az ajtóban. Gyanakodni kezdett.

– Ne kérdezz semmit, csak gyere! – súgta neki Mei, és elindult ki az ajtószájon. – Mielőtt meggondolják magukat.

Jurij felállt, és tétován magához vette Auri mappáját.

– Menj lányod – intette a fejével Jurijnak komoran a török. – Haza! Most!

7. DNS, AZ EMBER KÖNYVE

„Nincs tehát semmiféle lélek kormányozta életerő, semmiféle lüktető, fújtató, sarjadzó rejtelmes protoplazma-kocsonya.

Az élet nem egyéb, mint digitális információ, bitek halmaza.”

(Richard Dawkins: Folyam az édenkertből)

ATTILA

Attila közelebb lopakodott a Főtérhez, de vigyázott, hogy a legközelebbi fáklyák fénykörének határát ne lépje át. Egy parkoló autó mögé húzódott, onnan leste, mi történik. Az emelvényről Bolivár Snyder szónokolt az emberekhez, mögötte három rosszarcú fickó állt fáklyával a kezükben: egy tetovált karú kopasz, egy ázsiai és egy medvetermetű, szakállas óriás. Tőlük jobbra pedig szárnyainál fogva dróttal a cölöphöz kötözött, meztelen idegen ficánkolt és próbált szabadulni. A drót mélyen belevágott a húsába.

– Eresszétek el! – kiabálta egy enyhén molett nő angolul, de a körülötte állók lehurrogták.

A szárnyas idegen nyaka hosszú volt és kecses, nőies arca ártatlannak hatott, szőke haja a vállára omlott. Mellkasa természetellenesen előreugrott, és ahogy a szárnya rezdült, meg-megfeszültek rajta az izmok. Melle, mint Mentának, közvetlenül a hasszája felett domborodott, de ennek ellenére az arcán is viselt egy szájat. Csípőjéből egy-egy csontszarv ágaskodott elő.

Vajon hogyan fogták el? Az oldalán sötét lyukat pillantott meg, ami talán lőtt seb lehetett. Felpillantott a magasba, a toronyfa körül most is több szárnyas idegen körözött.

– Nézzétek, miféle borzalmat művelnek az emberi testtel! – bömbölte Snyder, majd mögötte álló, bivalytermetű, torzonborz embere felé biccentett. – Omar!

Omar elvigyorodott, és a fáklyájával odacammogott az idegenhez, a fáklyával néhány másodpercig a szeme előtt hadonászott, majd vicsorogva nekinyomta az arcának.

Az idegennek lángra kapott a haja, és lángolni kezdett az arcbőre. Attila arra számított, hogy üvölteni fog, de nem tette, csak némán vergődött, amitől azonban a drót csak még mélyebbre vágott a húsába.

Dermedt csend támadt a téren, a levegőben égett hús és haj bűze terjengett.

Attila önkéntelenül összerezzent. A lángok... A mohón feléje kúszó narancsvörös lángnyelvek! Ahogy ég az arca, a karja, körbeveszi a fájdalom és a félelem.

– Öljétek meg! – visította egy fiatal nő a tömegből. – Ez egy torzszülött!

– Vágd le a szárnyát! – utasította Snyder Omart, és odadobott neki egy vasfűrészt. – De ne öld meg!

– Ne aggódj, főnök! – Omar újra odalépett a megégett arcú, remegő idegen nőhöz, belevigyorgott a képébe, és megmarkolta a gyomránál feszülő csupasz melleket. – Fogsz te mindjárt sikítani!

A fűrészt ráhelyezte a bal oldali szárny tövére, és elkezdte oda-vissza húzni. Vér fröccsent az arcába, de ez mintha csak arra ösztönözte volna, hogy tovább folytassa. Az idegen görcsösen rángatózott, szabadulni próbált, de a drótok erősen tartották. Megégett, emberi arca továbbra is rezzenéstelen maradt.

– Fáj, mi? Akkor üvölts! – Omar újra megrántotta a fűrészt, aminek lapja már teljesen elmerült a húsban, és a csontot kezdte fűrészelni.

– Miért nem üvölt? – kiáltotta valaki a bámészkodók közül. – Hallani akarom, ahogy üvölt! Csinálja tovább! Csinálja!

Omar újra megrántotta a fűrészt.

Az idegen nő tenyere felől sárgás gázfelhő csapott elő, és egy pillanatra ellepte Omar arcát. A szakállas óriás köhögni kezdett, aztán a fejéhez kapott, és felüvöltött. Szeme kigúvadt, nyakán kidagadtak az erek, a szájából nyál csurgott.

– Omar! – Tetovált karú, kopasz társa közelebb lépett. – Mi a fenét esi...?

Omar felemelte a fűrészt, és a fickó nyakára sújtott vele. Aztán újra. Vér spriccelt a nyaki ütőérből, rá Omar pólójára.

A sebhelyes elejtette a fáklyáját, és megmarkolta Omar vállát, megpróbált belekapaszkodni. Omar, mint egy vérengző fenevad, áldozata nyakába harapott. Fogai vöröslöttek, ajkai közül véres cafat lógott ki, de állatias tekintete még ennél is félelmetesebb látványt nyújtott.

– Elég ebből! – bődült fel Snyder.

Omar a fűrészét lóbálva megindult feléje.

Snyder előhúzta a pisztolyát, és fejbe lőtte. Omar hanyatt dőlt, és tompa puffanással az emelvény padlójára zuhant.

– Takarítsátok el! – parancsolta Snyder. – És mostantól csak maszkban menjetek a rohadékok közelébe!

Attila a Toyota mögött lapulva figyelte, ahogy Snyder leveszi a kalapját, megtörli a homlokát, majd rágyújt egy sodort cigarettára.

Valaki felrikoltott mögötte. Attila megperdült, és egy kövér, fekete hajú, negyvenes nővel nézett farkasszemet. A nő spanyolul kiabált, és feléje mutogatott.

Attila kirontott rejtekéből, és futásnak eredt.

– Kapjátok el! – kiabálta Snyder. – Ez Attila, az idegenek bérence! Fogjátok meg!

Három férfi rohant utána, aztán szemből két másik, botokkal felfegyverzett alak került eléje. Attila elrugaszkodott a talajtól, és néhány kapkodó szárnycsapással a magasba lendült. Az egyik feléje csapott a botjával, de elvétette. Attila eszeveszetten csapkodott a szárnyával, hogy a magasban maradjon, de végül nem bírta tovább, a légkör túl ritkás volt a repüléshez. Visszazuhant a talajra, és elesett.

Felugrott, és futásnak eredt. El innen, ki a városból!

– Ott fut! – kiabálták mögüle. – Nézzétek! Zöld a bőre!

Egy férfi elé vágott, de Attila kicselezte, és besurrant két gubóház közé. Teljes erejéből rohant, majd újra megtorpant, mert ketten ismét elzárták az útját.

– Megállj, kölyök! – Snyder toppant eléje, és pisztolyt szegezett rá.

Hátulról ráugrottak, és leteperték. Valaki gyomorszájon vágta, amitől elakadt a lélegzete, és hörögve görnyedt össze. A szárnyán tapostak, és egy fáklya izzó melegét érezte.

– Na, békakirály! – hajolt föléje Snyder. – Brekegd el szépen, mi a gyászt keresel itt!

– Égessük meg! – javasolta valaki, és Attila az arca közelében egy fáklya melegét érezte. Behunyta a szemét, és a lehető legkisebbre húzta össze magát. A lángokra gondolt, amik a húsát eszik. A lángok, amik elől nem tud elfutni. Felsikoltott.

– Elég! – kiabálta egy női hang. – Ne bántsátok! Ő barát, nem ellenség.

Natalie volt az.

Natalie parancsára hazakísérték őket. Attila nem értette, mi történik, és Natalie-val nem is szóltak egymáshoz egészen addig, amíg a fegyveresek nem távoztak az ajtószájon át.

– Gyere ide! – szólt ekkor lágyan Natalie.

Attila odabújt, és átölelte a nőt. Leheletnyi parfümillatot szimatolt rajta, annak is több összetevőjét, jázmint, orchideát, barackillatot, rózsát és liliomot.

Enyhe izzadságszagot is érzett, továbbá izgatottságszagot és valami mást is lentről, az ágyékából. Nem szagolt még ilyesmit korábban, de a vérrel keveredő váladék izgalmas kipárolgása egyértelművé tette, mi is az.

Natalie végigsimította kezét Attila előredomborodó mellkasán.

Attila összerezzent, zöld bőre bizsergett az érintésétől.

– Hogy vagy?

– Jobban – biccentette Attila.

Natalie óvatosan megtapogatta a bal szárnya áttetsző bőrlebernyegét.

– Ez az érhálózat... Fantasztikus! És hozzá bámulatos izomzat nőtt a mellkasodon. Mégis teljesen arányos az egész. A bőrrész egészen a csípődig ér, ugye?

– Igen – bólintotta Attila, és elképzelte, amint Natalie nem létező hasszájába élvez, és közben a mostaninál lejjebb ringó lágy mellét markolja.

– Ezt te csináltad?

– Igazából nem tudom. Nem biztos. Én... akarom, de mintha egyfajta tervrajzot követnék. Nem tudom elmagyarázni.

– Azt hiszem, értem így is. Hogy megnőtt az orrod is! – Natalie mosolyogva végighúzta az ujját Attila orrnyergén.

Attila megtapogatta az orrát. O nem érezte a változást, csak a merevedést az ágyékában, amit Natalie érintése okozott. Keze önkéntelenül Natalie melle felé indult, de félúton inkább átkarolta a nőt, és a nyakhajlatába fúrta az arcát.

Natalie szorosan ölelte, majdnem úgy, ahogy Menta szokta. Bárcsak Natalie-ban is elmerülhetne úgy, mint Mentában.

– Velem biztonságban vagy – lehelte Natalie, és Attila ekkor teljesen ellazult, közelebb fészkelte magát, és élvezte a nő testének melegét és az illatait. Majdnem olyan volt, mint Mentával.

Csakhogy el kellett mondania azt is, amit még Aurival lestek ki.

– Menta embereken kísérletezett – mondta halkan. – Láttuk Aurival.

– Mit láttatok? – szűkült résnyire Natalie szeme.

– Nők, férfiak, gyerekek valamiféle fonalakon keresztül összeköttetésben álltak Mentával, aki mintha valamilyen transzban lett volna, vonaglott és a teste rángatózott. Az emberek... egymás után... Eltorzultak. Szétestek. Aztán elvitték valahová Aurit. Lehet, hogy már nem is... él.

– Ó, ne aggódj! – simogatta meg a fejét Natalie. – Auri itt van, hazaküldték.

– Tényleg? – Attila megkönnyebbülten felsóhajtott. – Tudtam. Menta megígérte. Azt mondta, megvéd bennünket.

– De ettől még egy gonosz lény – folytatta Natalie. – Hihetjük azt, hogy itt biztonságban vagyunk, de ez csak látszatbiztonság. Olyan, mint amit a kísérleti egerek érezhetnek a laborok ketreceiben. Mi is be vagyunk zárva, és előbb-utóbb az itteni lények játszmáinak áldozataivá válunk.

– Meg fogunk halni?

– Lehetséges. De talán tehetünk valamit.

– Micsodát?

– Pontosan nem tudom, mit tervez Menta, de úgy tűnik, meg akarja változtatni a bolygójukat a mi génjeink segítségével. Ez az egész itt a hatalomról szól. Ami nem az övék.

– Hanem a tükörbőrűeké – bólintotta Attila. – Azok a lények agresszívek és félelmetesek.

– Lehet – mondta Natalie –, de bármilyenek is, csak jobbak lehetnek Mentánál. És segíteni fognak nekünk. A segítségükkel pedig hazajuthatunk.

– Ezt miből gondolod? Miért segítenének nekünk?

– Ez a kupola olyan technológiával működik, ami lehetetlenné teszi ide a bejutást.

– Ezt honnan tudod? – kérdezte meghökkenve Attila. Eddig azt hitte, ő ismeri a legjobban az idegeneket.

– Tudom. Egyfajta tehetetlenségi mező védi, ami miatt kintről nem lehet besugárzódni, úgy, ahogy az a toronyfa vagy mi is idekerültünk. És áttörni nem tudják egyelőre. Menta szabadon kísérletezhet velünk, és bujkálhat az itteni igazságszolgáltatás elől.

– Menta nem... – Azt akarta mondani, hogy nem gonosz, de elharapta a mondatot.

Natalie felhúzta a pólóját, ami alól elővillant a lapos hasa és a köldöke. A köldök mélyedése egy szűk kis hasszájra emlékeztette, és ettől Attilának újra merevedése támadt.

Natalie bal csípőjénél kifordított zsebre emlékeztető zacskó lógott alá. Látott már ilyet korábban, de nem emberen, hanem idegen lényeken.

– Mi... az?

– Ne félj! Én... egy ideje kapcsolatban állok a tükörbőrűekkel.

– De hogyan?

– Fogalmam sincs. Egyre tudok csak gondolni. Még az érkezésünk után nem sokkal, a kapuhártyánál beszélgettünk éppen Jurijjal, amikor észrevettünk két furcsa lényt. Majdnem bejöttek a kupola belsejébe. Tükörbőrűek voltak, és az egyikük bedugott egy eszközt a belső hártyán belülre. Aztán a folyosó összenyomta őket. Szerintem akkor kezdődött. Ott fertőztek meg valamivel. Azóta látok dolgokat, érzek dolgokat. A világukból.

– Én is – suttogta önkéntelenül Attila.

– Mi ketten hasonlóak vagyunk. Szerintem én egy másfajta technológiát, vagy mit kaphattam, mint te, de a hatása hasonló lehet.

Natalie az oldalzacskójába vájta a körmét. Tejfehér folyadék csörgött ki belőle, akár egy kifakadt kelésből. Natalie felszisszent, és az ajkát összeszorítva belemélyesztette ujjait a húsába. Egy hüvelyknyi tárgyat kezdett kipréselni a teste mélyéről.

– Mi ez? – suttogta Attila.

– A hazajutásunk kulcsa. – A tárgy kicsusszant a résből, és Natalie tenyerébe pottyant. – Segítek a tükörbőrűeknek, hogy utána ők segítsenek nekünk. Haza fognak vinni bennünket.

Attila összerezzent.

– Be tudod engedni őket a kupola alá?

– Így van. – Natalie két ujja közé fogta a ceruzaelem méretű, bőrszínű hengert, és a szeme elé tartotta. – Fogalmam sincs, mi lehet ez. Talán egy bomba. – Maga elé meredt. – Nem... Nem az. Valami más. A suttogok mást mondanak.

– Suttogok?

– Hangok, érzések. Csak úgy előjönnek, és segítenek. Te nem érzel ilyesmit?

Attila a fejét rázta, és miközben a nő visszatűrte a pólóját, a Natalie kezében tartott kis tárgyat nézte.

– És tényleg... hazavisznek?

– Igen.

– Nem hiszem.

Natalie ezt mintha meg sem hallotta volna.

– Gyere! – hívta Attilát, és a kijárat felé indult.

Attila követte, és amikor az alagútból kijutottak a szabadba, önkéntelenül a városra árnyékot vető, hatalmas toronyfára pillantott. A Natalie kezében tartott tárgytól rossz érzés fogta el. Lehet, hogy Menta veszélyben van?

– Megnézhetem? – kérdezte önkéntelenül.

– Miért?

– Csak kíváncsi vagyok.

– Nem. – Natalie leguggolt, és a kezével gödröt ásott a talajba.

– Ne csináld! – kérte Attila. – Nem szabad beleavatkoznunk az ügyeikbe.

Natalie abbahagyta az ásást, és a szemébe nézett.

– Túl sokat voltál Menta közelében. Mi az, hogy nem szabad beavatkoznunk? Gondolkodj! Elraboltak bennünket. Száz fényévre és százévnyire vagyunk a Földtől. A szüleid meghaltak, a barátaid meghaltak. Mindenki meghalt.

Attila megpróbált a Földre, az otthonra gondolni, de nem érzett semmit. Mintha csak egy álom lett volna az egész. Natalie is megmondta: nem léteznek már sem a szülei, sem a húga, sem a haverok, sem a tanárok. Senki. Már nem számít, mi volt régen.

Natalie beletette az ujjnyi tárgyat az ásott gödörbe, földet söpört rá a kezével, aztán felegyenesedett.

– Gyerünk! Távolabb!

– Mi fog történni? – kérdezte Attila bizonytalanul.

– Nem tudom. Gyere!

– Állítsd le! – kérte Attila, és nem mozdult. A betemetett gödröt nézte.

– Azt mondtam, gyere onnan!

Natalie-t a fenyegetők befolyásolták, Attila ebben most már biztos volt.

Lehet, hogy fel sem fogja, mit tesz.

Odaugrott a kupachoz, leguggolt, és kaparni kezdte a földet. Ki kell ásnia! Nem engedheti!

Natalie a hajánál fogva rántotta vissza, és akkora pofont kevert le neki, amitől hanyatt zuhant.

– Megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá!

Attila arca lüktetett, a füle csengett, a külvilág ide-oda imbolygott a szeme előtt. Elharapott nyelvéből vér szivárgott, érezte szájában a keserű vas ízt.

A levegő remegni kezdett, aztán meghallotta a morajló hangot. A földön fekve megfordult, és a toronyfa felé pillantott.

JURIJ

Jurij hóna alatt Auri mappájával hazáig futott. Az elnéptelenedett utcákon fáklyás csapatok járőröztek, íjakkal, husángok végére kötözött késekkel, mintha háborúba készültek volna. Bentley-je a gubóház előtt állt, a csomagtartót felfeszítették, a bőrhuzatot több helyen felhasították, a kormány felőli oldalablakot betörték, az ülés tele volt apró szilánkokkal. Jurij nyelt egy nagyot, de tovább nem törődött a kocsival.

Mielőbb látni akarta Aurorát.

Lesietett a bejárati alagútba, átszakította a bejárati hártyát, és szembetalálkozott a nappalinak kinevezett szobában fel-alá járkáló Katie-vel. A kislány a szétrepedő ajtóhártya zajára megtorpant, de csak a szeme sarkából mert ránézni.

– Szia! – köszönt neki meglepetten Jurij. – Hol van Aurora?

– Csinálj úgy, mint a lepke! – kérte szemlesütve Katié.

– Tessék?

– Így! – A kislány feléje fordult, a két tenyerét keresztbe tette egymás előtt, és repülő lepkét formázott belőlük. – Csinálj úgy, mint a lepke.

– Értem. – Jurij kényszeredetten megtette, amit kért, mire a kislány felkuncogott.

– Még! – kacagta. – Még!

Jurij engedelmeskedett.

– Te mit keresel itt? – kérdezte közben a mozgó ujjait megbűvölten bámuló lányt.

– Még – felelte Katié.

– Aurora! – kiáltotta Jurij. – Itt vagy?

– Itt van, ne aggódj. – Reiko az egyik oldalsó szobából jött elő, és lejjebb húzta gyűrött pólóját. Tekintete élettelen volt, mint aki nem is ebben a világban él.

Auri dübörgött le az emeleti rámpán, és Jurij remegve figyelte rajta az apró jeleket. Zöldes bőre enyhén fénylett, agyarai jóval nagyobbnak tűntek annál, mint amikor utoljára látta. Ráadásul fogyott, méghozzá nem is keveset. Keze és lába egészen vékony lett, tornászizmai leapadtak, gömbölyded, nőiesedő formái eltűntek.

A vállán egy kis állat gubbasztott. Csupaszka.

– Apu! Hol voltál? – Meglátta a mappát a kezében. – Hú, hát nálad volt? Már mindenhol kerestem. Szólhattál volna, hogy elviszed.

– De... te adtad nekem – felelte értetlenül Jurij, és a szürkés bőrű Csupaszkát nézte. Az állat karmait lánya ruhájába mélyesztve nyalogatta magát. – Elhoztad a... börtönbe.

– Börtönben voltál? – sápadt el Auri.

– Bezártak Mei tanárnővel együtt, nem emlékszel? Amikor el akartalak hozni a Főtérről. Még meg is látogattál néhány napja, akkor hoztad be!

– Az kizárt – rázta a fejét Auri. Jurij érezte, ahogy kellemetlen gombóc kezd el növekedni a torkában.

– Nem emlékszik, ne erőlködj! – sóhajtotta Reiko.

Jurij megragadta lánya vékony karját, leguggolt elé, és a szemébe nézett.

Auri ujjairól hiányoztak a körmök, a tenyerén pedig párnás kidudorodásokat tapintott.

– Jézusom, hogy néz ki a kezed? – Auri ökölbe szorította a kezét, és a háta mögé dugta, de Jurij gyengéd erőszakkal kifeszítette az ujjait. A tenyerén olyan párnák nőttek, mint egy macska mancsán. – Figyelj, Picur! Le kell állnod a változtatásokkal!

– De miért?

– Már egyszer elmagyaráztam. Mert veszélyes.

– Azt nem hiszem. Az itteniek egész életükben ezt csinálják. Láttam egy csomó lényt, akik régen pandák, meg ganésák voltak, meg mindenféle lények, de ma már emberek. Te is láttad őket, ugye?

– Ok tudják, mit csinálnak, de te nem. Te nem olyan vagy, mint ők.

– De hidd el, hogy nem veszélyes!

– Nem tudod neki megmagyarázni, hogy ne csinálja – sóhajtotta Reiko. – Nem hallgat rám sem.

– Ti ezt nem értitek! – rázta a fejét Aurora. – Nem érzitek a lehetőséget.

– Ez nem játék, értsd már meg! – csattant fel Jurij.

– Nem is tudod, hogy micsoda! – vágott vissza Auri, és az arcán kéken világító csíkok jelentek meg, amiktől úgy nézett ki, mint egy hadiösvényre lépett indián. – Mindig csak azt akarjátok megmondani, hogy mit nem szabad. Honnan tudjátok, hogy ez nem jó? Honnan?!

Fintorogva megfordult, és felszaladt a rámpán. Katié a fejét lehajtva utána kacsázott.

– Mi történik itt? – suttogta maga elé Reiko.

Jurij képtelen volt felelni.

Kicsivel később felment Aurora szobájába. A lánya Mr. António mappájából hangosan felolvasott Kade-nek, aki a padlón kuporgott törökülésben, és Huba oldalát vakargatta.

– Apa! – kiáltotta Auri, amikor belépett a szobába. – Szerinted van szerelem első látásra?

– Nincs – felelte Jurij.

Reikóra gondolt, és arra az emlékezetes estélyre Tokióban, ahol megismerkedtek. Reiko hoszteszként dolgozott a rendezvényen, Jurij pedig mint a szervező cég, a Kitoshi Co. beszállítója volt hivatalos az estélyre.

Onnantól, hogy meglátta Reikót, nem érdekelte többet a megannyi potenciális üzletfél és kapcsolat, végig vele beszélgetett. Egyszerűen elbűvölte a nyúlánk, mosolygós fiatal lány. Azonban az még nem szerelem volt. A szerelem csak később jött, amikor kezdte megismerni a mozdulatait, a gondolatait, a szokásait.

– De itt azt írja a könyv – csücsörítette Auri, miközben Csupaszkát fel-alá futtatta a bal karján.

– Rosszul írja.

– De miért?

– Amit első látásra érzel, az csak látszólag szerelem. Egy kémiai, biológiai reakció, amit a másik kivált belőled. Szexu... – Elharapta a szót. – Egy erős vonzalom, izgalom, olyan, mint egy illat, elvarázsol.

– Nem értem. Ez a szerelem, nem?

– Nem. Ez vonzalom a másik külsője iránt. A szerelem ennél sokkal több. Az, amikor már a másik belső lényét látod, az érzéseit, a gondolatait, olyasmit, amit csak akkor fedezhetsz fel benne, ha megismered.

Nem tudta, Picur mennyit ért meg mindebből.

– Felolvassam, mi van ide írva? – hajolt a mappa fölé Aurora. – Azt írja: Az ember jön, megy, ábrándozik, beszélget, kacag. Egyszerre csak érzi, hogy megragadta valami. Vége. A gépezet elkapta, a tekintet rabul ejtette. Rabul ejtette, mindegy, hogy hogyan és mi miatt, vajon gondolatvilágának valamelyik részecskéje vonta-e oda, vagy elszórakozott. Ez a veszte. Mindenestül belekerült.

– Ez a vágy – bólintotta Jurij. – Amikor csak ennyi jut, a kapcsolatok előbb-utóbb véget érnek. Néhány év, és elmúlik a rózsaszín köd, a párok rájönnek, hogy a másik mégsem illik hozzájuk.

– Vége – ismételte Katié, mintegy magának. – Vége, vége, vége.

– Jól van, elég lesz – szólt neki Reiko az ajtóból. Jurij észre sem vette, hogy ott áll.

– Vége, vége – ismételte Katié, majd monoton hangon hadarni kezdett. –

A gépezet elkapta a tekintet rabul ejtette rabul ejtette mindegy hogy hogyan és mi miatt vajon gondolatvilágának valamelyik részecskéje vonta-e oda vagy elszórakozott ez a veszte mindenestül belekerült. Titokzatos erőknek láncolata keríti hatalmába hiába kapálózik emberi hatalom nem segít rajta kerékről kerékre sodródik szorongásról szorongásra gyötrelemről gyötrelemre ő maga a szelleme a sorsa a jövője a lelke; és aszerint hogy gonosz vagy nemes szívű teremtés kerítette-e hatalmába vagy a szégyentől eltorzultan vagy a szenvedélytől átszellemülten kerül ki ebből a szörnyű gépezetből.

– Jézusom! – suttogta Reiko. – Ez... A könyvet mondja.

– Te tudod fejből A nyomorultakat. – fordult kíváncsian Katie-hez Aurora.

– Azon a napon a levegő langyos volt – felelte a padlót bámulva Katié – a Luxembourg-kert árnyban és napfényben fürdött az égbolt olyan mintha reggel lemosták volna az angyalok a gesztenyefák sűrűjében verebek csipogtak Marius elment a pad mellett a lány ráemelte szemét tekintetük találkozott mi volt most ennek a lánynak a tekintetében? Marius nem tudta volna megmondani nem volt benne semmi és ott volt benne minden valami furcsa villanás volt ez. A leány lesütötte szemét ő pedig folytatta sétáját amit látott az nem egy gyermeknek az elfogulatlan és egyszerű szeme volt hanem valami titokzatos örvény amely megnyílt aztán hirtelen bezárult. Eljön a nap amikor minden fiatal leány így néz jaj annak akire rávetődik a tekintete!

– Tudod a teljes könyvet kívülről? – ismételte követelőzően Auri. Katié a padlót bámulva bólintott. – És más könyveket is tudsz?

A lány ismét bólintott.

– Hányat? – faggatta tovább Auri.

– Az összest – nézett fel dacosan Katié. – Amit olvastam. Ezerkétszázhu-szonkilencet. Az összest.

– Például miket? – lépett közelebb Reiko.

– Ezerkétszázhuszonkilencet. A nyomorultak, A párizsi Notre-Dame, Twist Oliver, David Copperfield, Huckleberry Finn kalandjai, Tom Sawyer, A kincses sziget, Az ezeregy éjszaka meséi, A világirodalom legszebb meséi, A Grimm testvérek összes meséi I. és II., Az éneklő kutya, A gyűrűk ura, A kis herceg, Bűn és bűnhődés, Anna Karenina, Monte Cristo grófja, Micimackó, Atlantisz gyermekei. A setét torony elsőtől a hetedik kötetig, Iliász, Odüsszeia, Harr...

– Jó, jó, elég, elég! – intette le Reiko.

– Tényleg tudja mindet? – pillantott Aurora Jurijra.

– Tudom! – kiáltotta dühösen Katié. – Tudom.

– Akkor írjuk le mindegyiket – javasolta Auri. – Mr. António is ezt csinálta, de Katié le tudja diktálni az összes könyvet. Ugye le tudod?

Katié szemlesütve bólintott, mintha valami szégyenteljes bűnt vallana be éppen.

– Ez jó ötlet – bólintotta Jurij.

– És Attila mikor jön haza? – kérdezte Auri. – Ezt el kell mondanom neki!

Jurij hátán végigfutott a hideg a kérdéstől.

– Dr. Sanghavi is felfedezte már a memóriazavarát, de semmit nem tud kezdeni vele – sóhajtotta Reiko, majd Aurira nézett, és mosolyt erőltetett az arcára. – Nemsokára meglátogat téged, kicsim.

– Akkor jó – bólintotta Auri.

Jurij lefeküdt, de csak nehezen tudott elaludni. Aurin járt az esze. Amikor végre elszenderedett, az álma nyugtalan volt, és alig egy óra múltán felébredt. Felkelt, és átnézett a kislányához.

Auri felhúzott térdekkel ült a sarokban, és az iPadje érintőképernyőjén tömpe és köröm nélküli ujjaival makacsul pötyögte, amit Katié diktált neki.

Az iPadjén, aminek akkumulátora még az elrablásuk első hetében lemerült, és azóta az egyik sarokban porosodott a többi haszontalan kacat között.

– Leírom az összes könyvet, amit Katié tud – újságolta Aurora, és megsimogatta a vállán pihenő Csupaszkát.

Jurij odalépett mellé, és a töltésjelzőre pillantott: maximumon állt.

– Ez... mitől működik? – kérdezte.

– Megcsináltam – nézett fel mosolyogva Auri. – Nézd!

Feléje fordította az iPad hátulját, amire rágógumira emlékeztető, zöld ragacs tapadt.

– Mi az?

– Energiarája.

– Honnan van?

– Én... Szereztem. Még a toronyfáról hoztam magammal. – Auri pislogásából Jurij tudta, hogy hazudik.

– Honnan van? – kérdezte újra.

– De hát most mondtam! – felelte a kislány, és segítségkérően Katie-re nézett. – Mondd meg apának!

Katié behúzta a nyakát, és a copfját kezdte el birizgálni.

– Jól van, elhiszem – felelte beletörődve Jurij. – Csináld csak tovább.

Leült mögéjük egy ócska karosszékbe, és Picurt figyelte. Katié gépiesen mesélt, Auri pedig fáradhatatlanul gépelt. Nem sokkal később odanyújtotta Kade-nek Csupaszkát.

– Kérsz szörpöt? Finom.

Katié riadtan nemet intett fejével. Auri vállat vont, a szájához emelte a lényt, és szívni kezdte az ormányát. Jurij elborzadva figyelte, de nem mert közbeavatkozni. Csupaszka végül szuszogva lemászott róla, és a padlót kezdte el rágcsálni, mint egy egér.

– Ne olyan gyorsan – kérte néha Katie-t Auri. Vagy: – Még egyszer! Lemaradtam.

Katié hangsúlytalanul darálta a mondatokat, mint egy precíz számítógép, azonban Jurij az arcán néha apró mosolyt vélt felfedezni egyes részeknél, főleg, amikor a regénybeli Mariusról beszélt.

– Marius... – suttogta néha, amikor megálltak pihenni.

– Ne is álmodj róla! – csattant fel Auri.

Jurij elszundikált.

Aurora éles kiáltására ébredt.

– Mondtam, hogy ne olyan gyorsan! Túl gyorsan diktálod! Túl gyorsan.

– Ekkor Jondrette előrejött, egészen az asztalig – ismételte vékony és ijedt hangon, lassabban Katié. – Áthajolt a gyertya fölött, karjait keresztbe fonta...

Jurij a lányát figyelte, amint egymás után nyomogatta az iPad rajzolt billentyűit. Szinte keresgélte a betűket. Ennél sokkal gyorsabban szokott gépelni.

– Hol a t?– suttogta Auri. Aztán megtalálta, és megnyomta. Majd még egyszer.

– Valami baj van? – kérdezte Jurij.

– Nincs – fordult hátra Auri. – Jól haladunk, igaz, Katié? – Katié bólintott.

– Mondd el újra a mondatot!

– Ekkor Jondrette előrejött, egészen az asztalig – mondta Katié.

– E...lő...re – gépelte Auri. Keresgélte a betűket, mintha most tanulna gépelni. Pedig otthon, a Földön ördöngös sebességgel facebookozott. – jö...tt.

Jurij gondterhelten figyelte Picur küzdelmét a betűkkel, végül nem bírta tovább:

– Figyelj csak! – Odament a lánya mellé, elmentette a fájlt, és keresni kezdett a programok között. Meg is találta a hangrögzítőt. – Van egy ötletem. Inkább rögzítjük, amit Katié mond, úgy gyorsabban haladtok.

– De én szívesen gépelek.

– Tudom, viszont így gyorsabb.

– Ez igaz – bólintotta Auri. – Utána ráérek legépelni.

– Így van. Katié, tudod innen folytatni?

– Igen. – A lány a világító mennyezetet nézte átszellemült mosollyal, majd Jurijra sandított, aki kikereste a hangrögzítő programot.

– Akkor itt hagyunk, Kade, jó? Te csak mondd tovább a történetet, oda, a mikrofon felé! Mehet?

Katié bólintott. Jurij elindította a rögzítést, Katié pedig hadarni kezdte a szöveget, mintha leckét mondana fel:

– Ekkor Jondrette előrejött egészen az asztalig áthajolt a gyertya fölött karjait keresztbe fonta vadállati és szögletes állkapcsát előrefeszítette egészen Leblanc úr nyugodt arcáig és amennyire csak bírta, előretolta – de Leblanc úr egy tapodtat sem hátrált – és olyan testtartásban, mint a marcangolni kész vadállat felordított: Az én nevem nem Fabantou, az én nevem nem Jondrette, az én nevem Thénardier!

– Gyere! – mondta Jurij Aurinak. Lementek a nappaliba. Reiko egy szakadt szövetű széken kuporgott, és a kezét tördelte. Talán a Földre emlékezett. Amikor meglátta őket, összerezzent.

– Apa... – suttogta bizonytalanul Aurora. – Ki ez a néni?

Reiko elsápadt.

– Kicsim, én az anyukád vagyok! – suttogta.

– Nem hiszem – tiltakozott Aurora, és megerősítést várva Jurijra nézett. – Ugye nem?

Reiko berohant az alsó szobába, Auri pedig visszafutott Kade-hez, fel az emeletre.

Jurij nem mozdult, csak nézett maga elé, a tagjai ólomnehéznek tűntek, és a nehezen vette a levegőt is.

A legelső pillanatban le kellett volna tépnie lánya fejéről azt a piócát, talán azzal segíthetett volna rajta. A jelenet megelevenedett a szeme előtt. Auri a karját ütlegeli, és sikít, de ő kérlelhetetlen marad. Megrántja az idegen, sikamlós testet, és abban a pillanatban behunyja a szemét. A pióca ellenáll, és Auri sikolya hallatán Jurijt elhagyja az ereje.

Nem. Ezt sosem lesz képes megtenni.

Felvette a kabátját, és kiment az utcára. Nem bírt odabent maradni, szüksége volt egy kis friss levegőre. A csípős hidegtől megborzongott, még a lehelete is látszott.

Mi történik Aurival?!

Mély levegőt vett. Egyedül állt az utca közepén. Egyáltalán melyik utca ez? Minden irányban gubóházakat látott, és parkoló autókat. Minden olyan egyformának tűnt.

Felpillantott a toronyfára, és a látványtól megdermedt.

Az ágak közül testek hullottak alá százával, akár a fészekből kilökött fiókák.

MENTA / ÉLÉNKEN-LEBEGŐ

A lassú mellkasa felpuffadt, bőre szétrepedt, vékony hangja éles volt és disszonáns, Elénken-Lebegő csillapító szagokat bocsátott rá, mire elernyedt. A lassú korábban az erősebb nembe tartozott, de mostanra több lassú állat érdekes keverékévé alakította, rugalmasabbá tette a csontozatát, megerősítette a szaglását, amitől az állkapcsa előrenyúlt, és közben több itteni gént és szervet is becsempészett a szervezetébe, többek között egy komplex gén mirigyet, amit a lassú lény ész nélkül azonnal elkezdett használni.

Az eredmény instabilnak tűnt, a belső vérzéseket, irreálisan felgyorsuló fehérjetermelődést, légzési nehézségeket mielőbb ki kell javítania. Nem volt elég precíz a műve.

Közben részben az Orgát figyelte, amiből folyamatosan áradtak a világi információk. A részesedésük egyre emelkedett, de nem elég gyorsan. Még mindig messze voltak a többségi hányadtól, annak ellenére, hogy a fenyegetők népszerűsége meredek ívben csökkent. Szerencsére a koponyák vállalták a kockázatot, és blokkolták a membránvárat, így több napba is telhet, mire esetleg feltörik a védelmet, vagy szétzúzzák a védelmi mezőt.

Ennyinek pedig elégnek kell lennie, hogy tökéletesítse a fajmintákat.

A legnagyobb és legbefolyásosabb fajokat választotta ki, és pontosan tudta, hogy melyiküknek mire van szüksége, milyen új kombinációkkal nyerhetik meg őket maguknak. Egyes konzervatív fajközösségek részére csak apró, de nagyon izgalmas módosításokat talált ki, a rugalmasabbaknak viszont olyan egyedi kombinációkat, amihez több száz lassúvilágbeli faj tulajdonságait kellett kombinálnia, továbbfejlesztenie. Végre újra alkothatott, és a lassú minták felhasználásával élete főművét hozhatja létre, ami az egész Homályt átformálhatja. Ilyet még egyetlen génművész sem alkotott eddig.

Az Orga hírárama ontotta magából az információkat. Az ostobább fajok, köztük a fenyegetők, vadul nekiestek az eltulajdonított lassú mintáknak, elvették a génjeiket, és ezzel olyan mutációkat hoztak létre, ami tízezrek halálához és milliónyi javíthatatlan torzuláshoz és agysérüléshez vezetett.

Valószínűleg profi művészek is munkához láttak már, csakhogy Elénken-Lebegő már a lassúvilágról történő visszaindulásuk óta a minták tanulmányozásával, elemzésével töltötte az idejét, így olyan előnyre tett szert, amit lehetetlen behozni.

Ő már az ihlet legmagasabb régióiba emelkedett.

Lekapcsolt az Orga, és ugyanekkor megremegett a talaj a lába alatt. Elénken-Lebegő azonnal tudta, hogy elkezdődött.

Megtámadták a koponyavárat. Azonban bejutni még napokig nem tudnak, a koponyák védelme még napokig ki fog tartani. Biztonságban volt.

Az egyik mennyezeti repjáratból méregzöld gázfelhő hömpölygött elő. Elénken-Lebegő felugrott, és elhátrált a közeléből. Kinézett az ablakhártyán, de semmit sem látott, kint mindenhol ugyanez a zöldes gázfelleg terjengett.

Egy hosszú szőrű test zuhant alá a repjáratból, és tompa puffanással csapódott a szoba padlójának. Zord-Illatok-Őre, a védelmezők elsője görcsökben vonaglott, lábcsápjai ide-oda tekeregtek, mintha kapaszkodót kerestek volna. Szárnya erőtlenül verdesett, hasszájából, fejnyílásaiból és a kezein lévő légrésekből dőlt a zöld gáz.

Gyilokfelhőt vetettek be ellenük!

De hisz ez tiltott fegyver! Hogy tehették? És hogyan jutottak be? A koponyák leengedték a mezőt? Miért? Miért?

A zöld felhő elkezdte kitölteni a teret. Elénken-Lebegő a szétszakadozott pamacsok között meglátott egy rést. Nekilódult, de a gyilokfelhő reagált a mozgásra, egy sűrűbb löket ekkor elzárta az útját, így ő megtorpant és visszahátrált.

Zord-Illatok-Őre még mozgott, testéből félelem és fájdalom szaga áradt, a szemében vörös váladék gyűlt, és sötét csíkot festve végigcsorgott az arcán.

Hasszája ráfogott, és zöldes, habzó folyadék szivárgott belőle. Egy gázpamacs feléje mozdult, beburkolta és végleg elcsendesítette.

Elénken-Lebegő meglátta a gomolyagban nyíló újabb rést. Gondolkodás nélkül előrelendült, és fejjel előre belevetette magát a padlóból lefelé nyíló másik repcsőbe.

Zuhant.

Amint a cső kiszélesedett, széttárta szárnyát, de megperdült, nekicsapódott a vízszintesbe kanyarodó járat oldalának. Ellentartott a szárnyával, ezzel sikerült fékeznie magát, és végül talajt fogott.

Egy vízszintes folyosóra került, amiben hetven-nyolcvanan tolongtak, tucatnyi társfaj félelemszaga keveredett, pánik, hiábavalóság, düh és rettegés verejtékeivel. A fali szagjelzőkből nagy koncentrációban az ősfa figyelmeztetése ömlött rájuk.

[támadás méreg! ^˄ elhagyni ősfát! ^˄ belégzés halálos halálos! bőrérintkezés halálos! ^˄ elhagyni fát! ^˄ haldoklom félelem haldoklom haldoklom!]

Ősök-forrása-és-nyughelye szagai néhány pillanatra minden más kipárolgást elnyomtak. A tolongás megszűnt, mindenki a fájdalmat szimatolta. Az ősfa szenvedett, a gyilokfelhő a törzs mélyére hatolt, és belülről marta.

A folyosó túlsó végéből is előhömpölygött a zöldes gázfelhő, és Elénken-Lebegő felé terelte a reszkető tömeget. Vállak, szárnyak, csápok, puha testek, meleg bőrök feszültek neki.

Valaki feltépte az egyik, közeli hártyaablakot. Huzat támadt, és megkavarta a levegőt, mire a túloldali gázgomolyag felgyorsult, és beterítette a hozzá legközelebb álló, egymáson taposó menekülőket.

Elénken-Lebegő többedmagával kivetette magát a hártyaablakon.

A legközelebbi teraszon landolt. Összehúzta a szárnyát a hátán, és gyorsan körülpillantott. A fa törzséből zöld foszlányok szivárogtak elő, a gyilokfelhő már behatolt az ősfába, és belülről kínozta.

El kell távolodnia Ősök-forrása-és-nyughelytől minél messzebbre!

Egy bíbor színű, pikkelyborítású cikázó ereszkedett le a terasz mellé ideges farkcsapásokkal. A felnyíló ajtószájból két barna szőrű védelmező szökkent ki. Sötét páncélt viseltek a testükön és fejükön, légzőpántot a derekukon és a hasszájuk előtt.

Sürgető szagok hömpölyögtek feléje. Élénken-Lebegő beszökkent a cikázóba, az ajtó lezáródott, a cikázó meredeken lefelé kanyarodott.

Élénken-Lebegő lassúakról mintázott felső végtagjaival markolta a fogantyút, és közben társai felé illatozott:

[A téboly bűze körülvett bennünket^˄ változás kérgétől való félelem elterelőhajlamot párolgotta gyilokfelhő bevetése frusztrált rothadásról árulkodik ^˄ tehetetlen párhuzamosok következménye ez ^˄ koponya árulása]

[nem árul koponya a védmező belülről bomlik]

[áruló bűzölög közöttünk?] – A feltételezéstől Élénken-Lebegő kétségbeesett. Az nem lehet, hogy a saját fajai árulják el őket! Az nem lehet.

A cikázó első harmadában tucatnyi hólyag és mirigy között lüktető hússzínű izomcsomó hevesen rángani kezdett, mint egy pánikba esett szív. A hajó megdőlt, fékezett, majd gyorsított, az erőhatások ide-oda rántották mindannyiukat. A tartóbordák fémes boltívei alatti ércsövecskékben felgyorsult a folyadékáramlás.

Egyik védelmezője egy légzőpántot nyújtott át neki, Élénken-Lebegő a derekára csatolta, és azonnal aktiválta is a szűrőt. A tisztított levegő jóleső érzéssel töltötte el.

[nem tudjuk A fájdalom félelem düh düh ^˄ elterelőhajlam osztódása veszélyes változásban oldódik ^˄ fenyegetők blokkol pontsűrítés következtében nincs pontutazásnak szívóhatása a nincs Orga nincs azonnal menekülés a csapdában leledzünk]

[fullánk! fullánk! fullánk!] – kapták az arcukba az ideges illatokat a cikázó belsejéből, [leszáll most leszáll!]

A cikázó lebukott, meredeken zuhantak, majd lefékeztek, és a hajó oldala szisszenve felnyílt.

[ki ki ki]

Kiugrottak az ősfa egyik alsó ágának teraszára.

A cikázó oldalába a következő pillanatban fullánkok csapódtak. A hajó vonaglott, a fájdalma szagait megérezve Élénken-Lebegő torka elszorult, és tehetetlenül nézte, ahogy a jármű oldalán tejfehér folyadék csurog végig a sérülésekből, sebhelyekből.

A cikázó megpróbálta lerázni magáról a fullánkokat, de csak újabb sebeket szerzett. A fullánkok a cikázó fejét döfködték, és a hajó rángatózva süllyedni kezdett. Eltűnt a szemük elől, mintha egy ragadozó húzta volna le a mélybe.

Elénken-Lebegő és két társa levetette magát a mélybe, és azonnal háromfelé kanyarodtak.

A fa körül hömpölygő gyilokfelhőből egy gázoszlop lövellt feléje, Elénken-Lebegő elkanyarodott, de a hirtelen irányváltástól nekicsapódott egy ágnak. Szárnya hatalmasat reccsent, és az éles fájdalom ellen csak egy adrenalinlökettel tudott védekezni.

Pörögve éppen elkerülte a felhőt.

Elérte a nyomásburok alját, és megérezte a lebegtető mezőből áradó langyos elektromosságot. Az Ősök-forrása-és-nyughelyt védő burok hártyája köréje feszült, lefékezte az esését, de amint kiért belőle, a ritkásabb levegőben lehetetlenné vált a manőverezés. A sérült szárnyát még fékezésre sem tudta használni.

Megállíthatatlanul zuhant a talaj felé.

ATTILA

Attila az éjszakai hidegben karba tett kézzel próbálta melegíteni magát, és közben a zöld ködben fuldokló, enyhén oldalra dőlve lebegő toronyfa ágai közül alázuhanó testeket figyelte.

A fa körül össze-vissza repülő, magányos alakok verdestek, némelyik a város fölé tévedt, némelyik a kupola teteje felé próbált eljutni. Repülésük íve megtört, szárnycsapásaik ki-kihagytak, és előbb-utóbb mindegyikük lezuhant.

Szinte hallotta a reccsenő csontok zenéjét. A fa körül már százával hevertek a kicsavarodott tetemek, de a felsőbb teraszok széléről újabb és újabb tántorgó sziluettek fordultak le a mélybe.

A városból már több százan gyűltek össze a látványosságra. Kabátot viselő, pokrócba vagy rongyokba burkolózó emberek figyelték a toronyfát, fáklyák pislákoltak, kutyák vonyítottak.

– Ezt érdemlik a mocskok! – mondta egy nagydarab, mély hangú nő csillogó szemmel. – Pusztuljanak mind!

Natalie elégedett mosollyal szembefordult a bámészkodókkal.

– Látjátok? – kiáltotta. Egy közeli fáklya lángja árnyékok és fények táncát vetítette az arcára. – A többi faj bosszút állt rajtuk.

– Így van! – bömbölték néhányan. – Megérdemlik!

Az egyik gubóház előtt, egy szárítókötélen pokróc függött, Attila elcsente és magára terítette, ezzel legalább a szárnyát elrejtette valamennyire. Közelebb lopakodott a tömeghez.

– És bízzunk benne, hogy nemsokára hazavisznek bennünket! – folytatta Natalie.

– Ugyan, annak már semmi értelme! – kiabálta egy érdes férfihang. – Semmi! Nincs már otthon semmi!

– Az egész életedet itt akarod tölteni? – kérdezte Natalie a férfi felé fordulva. Attila csak a magas, sötét hajú alak széles hátát látta. – Én nem! Nem érdekel, mi vár otthon, haza akarok menni! A Földre, az emberek közé.

– Ugyan, miért vinnének haza bennünket?

– Mert segítettünk nekik. Mit gondoltok – a magasba mutatott –, ez véletlenül történt? A bolygó igazi urai csak úgy betörtek a kupola alá, és megtámadták a toronyfát? Nem. Nélkülünk nem tudták volna megtenni. Mi segítettünk nekik.

– Kicsoda? – kérdezte valaki, de Natalie csak mosolygott.

– Te meg ki vagy? – lökte oldalba Attilát egy alacsony, szeplős nő, aztán a pokróc alatt dudorodó szárnyára meredt. – A, szóval az a zöld korcs! Tűnj innen!

Attila szemlesütve elhátrált, és átfúrta magát a bámészkodókon, hogy minél messzebbre jusson. A nő szavai korbácsként csaptak utána.

– Szárnyas korcs!

A tetemek potyogása hamarosan alábbhagyott, majd végül megszűnt, ekkor az emberek közelebb mentek, és a toronyfa karácsonyfaként fénylő sziluettje alatt kutatni kezdtek a holttestek között, zsákokba gyűjtötték az eszközöket és mindent, amit értékesnek véltek.

Attila is közelebb lopakodott. Kitekeredett testek, kiálló, törött csontok, ismeretlen vázrendszerek maradványai, szétzúzott koponyák és helyenként még mozgó, rángatózó torzók között lépdelt. Többezernyi test hevert másfél kilométeres körben, és csak a kör közepén, a toronyfa törzse alatt látszódott egy nagy, üres tisztás.

Halálbűz és szenvedésszag lengte körül a mezőt.

Lehet, hogy Menta is itt hever valahol?

Ekkor érezte meg a szagokat.

A talajból áradtak, ötszáz méterre az idegen holttestek körívének peremétől. Attila előrehajolt, és szimatolva haladt közelebb. Emberszagot érzett.

Mire odaért a szagok forrásához, már tudta, mit talált. A bomló tetem kipárolgása majdnem minden mást elnyomott, és szinte megőrjítette az érzékeit. Kaparni kezdte a földet, kezdetben óvatosan, egy kézzel, majd egyre hevesebben, mint egy kutya.

Elsőként egy kézfej bukkant elő, aztán egy kar, egy váll. Attila minden porcikájában remegett a bűztől, vadul kotorta félre a földet. Már tudta, hogy ki az.

Billy. A fekete kisfiú, annak a másiknak, Money-nak az öccse.

Idehozták, megölték, és elásták.

Érzett mást is a tetem bűzén túl, igaz, azokat csak nagyon halványan. Négykézlábra ereszkedett, és kutyaként szimatolta a talajt, kósza, még nem elpárolgott szagnyomok után kutatva. Kizárta a rothadó hullaszagot, és a többi, alig érezhető nyomra koncentrált, egy-egy apró illatmolekulára, ami még talán megmaradt Billy ruháján vagy a környéken. A foga közben össze-összekoccant az egyre metszőbb hidegtől.

Olajszagot érzett. Megszáradt vér bűzét. Sok vérét. Dulakodást, dörgölőző testek egymással keveredő verejtékét.

Billy ruhájából félelem, rettegés és csípős vizeletszag párolgott. Egy cigarettacsikk savanykás aromája. Meg is találta a csikket, félig a holttest alá csúszva. Felemelte, az orrához tartotta, aztán a hányingerrel küzdve egészen közel hajolt a félig kiásott holttesthez.

A másik ember verejtékkel keveredő, izgatott és elégedett testszaga alig érződött, de így is nagyon ismerős volt.

Snyder!

Ő volt az! Ő ölte meg Billyt! De miért?

Visszaseperte a földet Billy holttestére, összehúzta magán a takarót, és visszagyalogolt a tetemek közé.

Mentának itt kellett lennie, és a segítségére van szüksége. Meg kell keresnie.

Többtucatnyi ember bóklászott a mozdulatlan testek között, felettük tükörbőrű rovarlények köröztek dögkeselyűkként, lehet, hogy ők is Mentát keresték. A fa koronájából sárgult levelek hullottak alá, mintha beköszöntött volna az ősz. A toronyfát is megmérgezték, és most haldoklott.

[lassú... ]

Attila összerezzent.

[lassú]

Két tükörbőrű ereszkedett a talajra, és egy földön heverőt kezdtek el bökdösni. Ezüstös bőrükön és szárnyukon eltorzítva verődtek vissza a felettük lebegő toronyfa fényei.

Attila lehajtott fejjel, a pokrócot nyakig felhúzva és a szárnyát teljesen leszorítva lépdelt át a testeken.

Egy kéz érintette meg a bokáját. Egy szőrös kutyaember nyúlt feléje. Lilás nyelve kilógott, körkörös szemsávjából kocsányokon lógott ki négy-öt szemgolyója. Törzse valószínűtlenül kicsavarodott, arca grimaszba merevedett, törött combcsontjai úgy álltak ki a húsból, mint a letört ágak.

Attila elfordította a fejét, és átlépett rajta.

[lassú]

Felkapta a fejét, előrehajolt, és szaglászni kezdett.

[lassú]

Erezte a lomhán sodródó illatnyomot, érezte, melyik irányból árad.

Tíz méterrel arrébb megtalálta Mentát. A hátán feküdt, felszakadt arcából a járomcsontja ívén aláfolyó vércseppek olyanok voltak, akár a könnyek. Az egyik szárnya természetellenesen a háta alá préselődött.

Attila leguggolt mellé, és megfogta a kezét. A hosszú ujjnyúlványok a tenyere és a csuklója köré fonódtak. Menta megemelte száj nélküli fejét, és felfelé fordította a tenyerét.

[fenyegetők?]– szaglotta.

Attila körbepillantott. Az előbbi két tükörbőrű a tetemek között járkált, de vagy ötven méterre tőlük.

– Messze. De sokan repkednek a toronyfa körül.

[szagok elárul előbb-utóbb] – Menta letörölte arcáról a vért.

Attila Menta hóna alá nyúlt, közben megérezte a fájdalommal átitatott, erőtlen illatait. Gyorsan áthúzta Menta vállára a pokrócot, és már ketten bújtak alá, majd segített neki feltápászkodni.

– A városban elbújhatsz – mondta halkan. – Rengeteg üres gubóház van.

[megtalálnak^˄ fenyegetők tudják veszély belőlem fogan]

– Nem. Hívj segítséget! Karolj belém! Gyerünk!

Menta engedelmeskedett, és Attila reményei szerint ettől úgy tűnhettek, mint egy idősebb nő és az őt támogató fiú egy pokróc alatt. Elkerülték a legtöbb guberáló csoportot, így lassan botorkálva beértek a városba. Attila már fújtatott, Menta egyre erősebben nehezedett rá, ahogy elhagyta az ereje. Attila gyorsan kiválasztott egy lakatlannak látszó gubóházat, és betámogatta Mentát a bejárati mélyedésbe, feltépte az ajtóhártyát. Odabent lefektette a fal mellé, és betakarta a pokróccal.

– Nemsokára visszajövök – mondta, és kisurrant a házból.

Az utcán fáklyák pislákoltak, emberek jöttek tömött batyukkal, szatyrokkal a toronyfa felől, mások pedig éppen oda tartottak. Senki nem akart kimaradni a hullarablásból. Attila szorosabbra húzta maga köré a pokrócot, és körbekémlelt.

A zölden ragyogó, megdőlt toronyfa lombkoronája megritkult, fonnyadt leveleit hullatta, törzse mintha kifakult volna, szürkébbé vált. Élettelenebbé.

Az ágak körül rovar formájú tükörbőrűek köröztek, akár a keselyűk, időnként leereszkedtek a fa körül heverő holttestek közé, és megvizsgáltak egy-egy tetemet. Három tükörbőrű a város szélétől nem messze meggörnyedve a talajt szaglászta. Attila elsápadt.

Előbb-utóbb ráakadhatnak a nyomaikra.

Megpillantotta Natalie-t, aki a város határán két kopasz, tükörbőrű, szárnyas nővel állt szemben. A nők ezüstös fejbőrén eltorzítva verődött vissza a környezetük, egyikük szem, orr és száj nélküli, sima arcában Natalie elmosódott képmása hullámzott. Lábuk valószínűtlenül vékonynak tűnt, karjuk hosszú, izmos mellkasuk ugyanúgy előredomborodott, mint Attiláé. Talán még jobban is.

Felismerte a szagukat. Ezek is fenyegetők.

Nem értett semmit. Eddig azt hitte, hogy a fenyegetők az emberi gének és minták ellen vannak, erre most itt van kettő, félig emberré alakulva.

– Attila! – intette neki Natalie.

Attila összerezzent. A tükörarcok feléje fordultak, a szárnyak megrebbentek, majd újra nyugalmi helyzetbe ereszkedtek.

Natalie a két kísérőjével feléje indult. Rá fognak jönni, ki fogják szagolni, hol van Menta! Nem lesz képes eltitkolni előlük. Hiszen a pokróca, a ruhája tele lehet Menta szagaival.

A tükörlények váratlanul széttárták szárnyukat, és a magasba röppentek. Az első néhány, csattogó szárnycsapással kellő lendületet szereztek, majd a toronyfa alja felé kanyarodtak.

Attila felsóhajtott. Elmentek. Natalie odasietett hozzá, és átölelte.

– Félsz tőlük, ugye? Nem kell. Én megvédelek. Ne haragudj, hogy megütöttelek – lehelte a fülébe, és közben a fejét simogatta. – Meg kellett tennem. Menta a saját hasznára és céljaira akarta használni az emberi DNS-t. Ezért vett magához téged is. Kihasznált bennünket.

– Lehet – felelte kényszeredetten. Nem bízhat meg Natalie-ban. Valaki mást kell keresnie. – Nem láttad Filippo Vallelungát? Beszélni szeretnék vele.

– Miről?

– Nem olyan fontos – vont vállat Attila.

– Filippo meghalt – mondta Natalie. – Még mielőtt a toronyfa bejött volna a kupola alá. Az a fekete bőrű suhanc, Money lőtte le, miközben beszédet mondott. Tudod, az, aki egyszer ki akart téged is rabolni.

– Money? – ismételte döbbenten Attila.

– Igen. Ő, és te még azt sem tudod...

Natalie elmondta, hogy amíg ideértek, a Földön legalább száz év telt el. Attila bénultan hallgatta, és úgy érezte, semmit nem jelentenek neki a szavak.

Száz év.

Egyszerűen nem tudott mit kezdeni a ténnyel. Száz év. Az a világ olyan messzire került az elmúlt hetekben, és annyi minden történt azóta.

A Föld. Az otthon. Nem létezett. Azonban neki teljesen mindegy volt már, hogy létezik-e, vagy nem.

– Tudom, hogy fájdalmas...

– És... mi lett vele? – vágott közbe Attila. – Money-val?

– Snyder lelőtte. Megmentett engem. Money éppen rám fogta a pisztolyát, és biztos vagyok benne, hogy engem is megölt volna.

– És az öccsével mi történt?

– Fogalmam sincs – felelte meglepetten Natalie. – Most, hogy mondod, csakugyan volt egy öccse, már emlékszem. Valószínűleg akkor halhatott meg, amikor körbevittek bennünket a bolygón. Közel ezer embert veszítettünk. Talán ettől borult el Money agya is.

Attila orrcimpája megrezzent, amikor beszívta az idegesség és a hazugság tömény szagait.

Natalie hazudik. Hazudik!

Minden világossá vált. Mielőtt elvitték volna őket, Aurival a szobája ablakából látták, amint Money Billyt keresi. Snyder elrabolhatta, aztán lehet, hogy az öccsével zsarolták Money-t. Money lelövi Filippo Vallelungát, Snyder pedig megöli Money-t, utána megöli Billyt is, és elássa a város szélén. Csak így történhetett.

Natalie és Snyder. De miért?

Natalie két tenyere közé fogta Attila arcát:

– Figyelj rám! Te tudod, hol van Menta, ugye? A tüköremberek őt keresik. Légy őszinte! Áruld el!

– Fogalmam sincs, hol van – rázta meg a fejét.

A Natalie testéből áradó illatok körbevették, rátapadtak a bőrére, csábították, játszottak vele, bizsergették, és elhomályosították a tudatát. Édes, finom illatok voltak ezek, az összetételük azonban...

Ravasz és hallucinogén. Érzéseket gerjesztettek benne, de ez csak trükk volt, manipuláció. A teste önálló életre kelt, és közömbösítette a hatást. Nem fog bedőlni neki, nem hagyja, hogy befolyásolják.

Menta illatait sokkal jobban kedvelte. Azok őszintének tűntek. Natalie illatai tele voltak hazugsággal.

JURIJ

Jurijnak fogalma sem volt, Natalie honnan veszi, hogy hazamehetnek.

Hallotta a szónoklatát, amit mondott az embereknek, mielőtt elkezdődött ez az undorító hullarablás. Amióta felhasználta a lányát, már egészen másként tekintett Natalie-ra, mint addig. Legszívesebben felpofozta volna, de tartott tőle, hogy túl sok híve van, márpedig azt nem akarta, hogy megint elválasszák Auritól.

A toronyfa körül matató, fáklyás embereket figyelte, de nem ment közelebb, undorítónak találta, amit csinálnak.

– Helló! – köszönt rá valaki hátulról.

Mei sétált mellé karba tett kézzel. Vékony kabátja cipzárját nyakig felhúzta, de így is remegett. Szeme alatt sötét karikák ültek, haja ziláltan lapult a fejére.

– Jól vagy? – kérdezte Jurij.

– Nem – felelte erőtlen hangon Mei.

Jurij várta, hogy elmondja, mi a baj, de a nő nem folytatta. Jurij önkéntelenül közelebb lépett, és átkarolta. Mei közelebb bújt hozzá, és percekig így maradtak. Jurij a nyakában érezte a nő meleg leheletét, és amikor Mei megborzongott, megdörzsölte a hátát, hogy felmelegítse valamennyire.

– Az egyedüllét nem tesz jót – mondta Mei, amikor kibontakozott az ölelésből. – Amikor együtt voltunk, bezárva, te meg az egész helyzet eltereltétek a gondolatimat Zhiről. Legalábbis tudtam valahogy kezelni a feltörő... fájdalmat. De miután kiengedtek... Túl sok időm maradt gondolkodni. – Aurora hogy van? – terelte el aztán a szót. – Remélem, legalább ő...

– Nem tudom, mi történik vele – vallotta be a férfi. – Nem ismerte fel Reikót. Mintha... leépülne szellemileg.

– Dr. Sanghavi látta már?

– Reiko naponta viszi hozzá, de ezekkel a felszerelésekkel a doki sem tud mit kezdeni vele. Azt mondja, koponya-CT vizsgálat kellene, meg egy csomó más, amit itt lehetetlen végrehajtani.

– Megengeded, hogy meglátogassam? – kérdezte Mei.

– Persze, gyere, szerintem örülni fog neked – biccentette Jurij. Újra a toronyfa alatt kotorászó emberekre pillantott. – Nézd meg ezeket az ostobákat. Ahelyett, hogy eltemetnénk a halottakat, kiraboljuk őket.

– Nemsokára iszonyú bűz lesz, ha így maradnak szabadon. Több ezer tetem heverhet szerteszét. Én ezt az egészet nem értem. Mi történik itt?

– Nem tudom. Ha kivilágosodik, összegyűjtők annyi embert, amennyit csak tudok, és eltemetjük őket.

– Segítek én is – mondta Mei.

Némán sétáltak el Jurijék gubóházáig. A ház előtt Jurij egy pillanatra megtorpant. Rettegett bemenni, de muszáj volt. Erőt vett magán, és mielőtt Mei észrevette volna, hogy fél, lement az alagútba, feltépte az ajtóhártyát, és Mei-jel a nyomában belépett a házba.

Reiko maga elé meredve ugyanott ült az ágy szélén. Könyöke a térdén, arcát a tenyerébe temette. Mintha egy százéves öregasszony ült volna előttük, akinek a hátára az egész világ szenvedése nehezedik.

– Hol van Auri? – kérdezte Jurij.

– Talán Katie-vel játszik... – pillantott fel Reiko. – Az édesanyja vagyok. És nem ismert fel.

Mei leült mellé, és a térdére tette a kezét:

– Nem lesz semmi baj, Auri helyre fog jönni. Az idegenek valószínűleg tudják, mi történik vele, és segíteni fognak.

Fentről éles hangú sikítás hallatszott, majd meztelen talpak dübörgése. Katié bukkant fel az emeleti csigarámpa tetején, és kacska járásával lefelé rohant a gubóház belső falához csatlakozó rámpán. Egyik kezét a szája elé tartotta, mintha valami szörnyűséget látott volna.

Mei felpattant, kitárta a karját, Katié egyenesen odarohant hozzá, és a nő nyakhajlatába fúrta az arcát.

Auri bukkant fel a rámpa tetején, és rohant le utána:

– Hé, nincs semmi baj! Ne fuss el, hallod!

A rámpa közepére ért, majd amikor meglátta Jurijt és a többieket, megtorpant. A földi, világos farmerját és a kedvenc, Lady Gaga feliratú sárga pólóját viselte.

– Apu, ez a nő azóta itt ül, de nem szól semmit – mondta zavartan Jurijnak, és Reikóra bökött. – Csinálj vele valamit.

És már fordult is vissza.

– Várj! – szólt utána Jurij.

– De mennem kell! – suttogta Auri.

– Gyere ide! – tárta szét a karját Jurij, és közben árgus szemmel vizslatta a lányát. Mi történt? Mitől ijedt meg Katié?

Auri tétován lefelé lépdelt, de tekintete ide-oda cikázott, mintha kiutat keresne. Már majdnem leért, amikor az arca eltorzult, kezét a hasához szorította, teste meggörnyedt, világoskék farmerja ágyékánál vöröses folt jelent meg.

Jurij odaugrott hozzá.

– Úristen, te vérzel!

– Hagyj, apu! – tiltakozott Auri. – Ne! Nincs semmi baj! O, ez olyan ciki!

Leült a földre, felhúzta a lábát, és úgy fújtatott, mint egy éppen szülni készülő kismama.

– Menj hátrébb! – suttogta Mei, és eltolta Jurijt. – Figyelj Katie-re! Reiko! Gyere ide, és segíts!

Az asszony gépiesen felállt, és közelebb botorkált. Jurij nem hitte, hogy bármit segíthet. Mei is észrevette, mert többet nem szólt hozzá, inkább Aurorára figyelt, Reiko pedig úgy állt mellettük, mint egy szobor.

Mei kigombolta a kislány nadrágját.

– Nincs semmi baj, ez csak játék – szuszogta Auri. – Meg tudom oldani, nem ez az első! Hadd menjek fel!

Halkan nyögött és fújtatott.

Mei a következő pillanatban hátrahőkölt, de mivel guggolt, elveszítette az egyensúlyát, és lehuppant a padlóra.

Auri nadrágszárában valami motoszkált. A szövetanyag kidudorodott, Auri fújtatva felült, és nadrágszárának aljához terelte a ficánkolást, majd kinyújtotta kezét, és hagyta, hogy az ujjnyi méretű, vértől és testnedvektől sikamlós lény esetlenül rámásszon a tenyerére.

– Látod? – Auri már mosolygott, és megmutatta Meinek a hernyóra hasonlító, szelvényezett teremtményt. Jurij meredten bámult.

– Mi ez? – suttogta Mei.

– Egy szagtolmács. – Auri Jurij felé nyújtotta, ő azonban képtelen volt megmozdulni, szótlanul figyelte az Auri tenyerében izgő-mozgó fekete pettyes állatkát. Az egyik oldalán kör alakú nyílás tátogott, talán egy száj. – Ő...

Harapka. Neked csináltam, hogy te is értsd Menta és a többi idegen szagbeszédét.

Tízéves lánya egy idegen lényt szült. Jurij érezte a halántékában zubogó vért.

Mi történik itt?!

Reiko kikapta Auri kezéből a lényt, ledobta a földre, rátaposott, majd a talpával teljesen beletörölte a lényt a földbe.

– Ne! – visította Auri, odaugrott Reikóhoz, és ellökte, amitől az asszony hanyatt esett. Auri a kis állatka zöldes maradványait nézte, aztán tekintete a földön fekvő édesanyjára villant. – Ezt miért kellett?! Gonosz vagy!

– Kicsim! Térj magadhoz! – Reiko felült, és kitárta a karját a lánya felé. – Én vagyok az édesanyád!

– Nem! – kiáltotta dühösen Auri. – Az én anyukám... – Arcára bizonytalanság ült ki, de a bizonytalanság a következő pillanatban dühvé változott. – Te nem vagy az anyukám! Gyűlöllek!

Reiko felállt, és mint egy élőhalott, kitántorgott a szobából.

– Pedig ő az édesanyád – mondta halkan Jurij. Mintha nem is a saját hangját hallotta volna, hanem egy megfáradt aggastyánét.

Auri elsírta magát.

– De nem! Nem hiszem. Én... nem... Nem az!

Jurij felállt, odament hozzá, és magához szorította kislányát.

– Túl sok minden változik benned, valószínűleg ez zavarhatta meg az emlékeidet. Lehet, hogy egyszer csak majd rám sem fogsz már emlékezni.

– Az sosem fog előfordulni – rázta a fejét hevesen Auri. – Ugye?

– Nem tudom – vallotta be Jurij. – Nem tudom, mi történik veled. De minél előbb abbahagyod... ezeket – fejével a földön lévő paca felé intett –, annál nagyobb rá az esély, érted?

– Igen – bólintotta Auri, és belefészkelte magát az ölébe.

– ígérd meg, hogy abbahagyod!

– Megígérem – felelte Auri.

A világosság érkeztével a város is kezdett magához térni. El kell temetniük a holttesteket, mielőtt a várost elárasztja a bűz és a betegségek. A kutyák és a macskák a szagok után érdeklődve máris elkezdtek kisomfordálni a városból.

Jurij hozzákezdett a szervezéshez, bár egyáltalán nem volt kedve hozzá. Nem lesz egy vidám munka, ebben Jurij biztos volt, ezernyi test heverhetett ott, és talán jobb lenne elégetni őket, az gyorsabb, csakhogy a kupola alatti zárt térben nem jó ötlet máglyákat rakni.

Aurit nem merte egyedül hagyni Reikóval, ezért megkérte Meit, hogy vigyázzon mindkettőjükre. Talán neki is jobb lesz így, leköti valamivel a gondolatait, ahelyett, hogy a múltra gondolna. Bár, gyanította, hogy ez nem működik ilyen egyszerűen.

Újra és újra az a jelenet elevenedett meg a szeme előtt, amikor Auri megszülte azt a valamit. Ahogy ugyanúgy nyögdécselt, mint Reiko a szüléskor, és ahogy az a lény a nadrágszárában mocorgott.

A legborzalmasabb azonban az volt, ahogy a lánya reagált minderre. Neki csinált egy szagtolmácsot.

Azok, akikre igazán számíthatott, például Mbutama és Mike, akikkel még az ideút alatt együtt ásták ki a vécéket, és együtt szereltek fel tucatnyi zuhanykabint, már nem éltek. Dániel Schuster, a nagydarab bodybuilder viszont azonnal megértette a lényeget, ráadásul ismert még néhány normális fickót, és el is ment összegyűjteni egy megbízható csapatot.

Natalie-t és Snydert nem volt hajlandó megkeresni, pedig ők biztos tudtak volna további embereket mozgósítani, de azok után, amit a lányával műveltek, és azok után, hogy napokra bezárták őket Mei-jel, jobbnak látta, ha nem kerülnek egymás szeme elé.

– Elfogták! Elfogták! – hallotta meg a kiáltozást a Főtér felől.

8. SAJÁT TESTED ELLEN

„A válságos pillanatokban az ember sohasem valamilyen külső ellenség hanem mindig a saját teste ellen harcol.”

(George Orwell: 1984)

ATTILA

Attila a takaró alatt vacogó Mentát figyelte, aki már vagy egy órája csak reszketett. Attila úgy gondolta, éppen gyógyítja magát, és hamarosan talán jobban lesz. Menta nemsokára felnyitotta a szemét, és vizet kért. Attila belebökte ujját a falba, Menta a falból fakadó vízsugárhoz tartotta a hasszáját, és mohón ivott.

– Mi lesz most? – kérdezte Attila. – Miért támadtak meg benneteket?

[elveszítik hatalom^˄ elveszítik Homály]

– De hogyan jutottak be?

[árulásból táplálkoztak^˄ lassú testét fertőzték eszközzé és lassú akarta árulást és elhitte szagukat]

– És mi van, ha a tükörbőrűek valóban hazavisznek bennünket? – ismételte gyanakodva Attila.

Menta válasza kesernyés szagú volt, és fájdalommal keveredett.

[nincs még egy hozzám hasonló ki elmenne olyan messzire az időben és a térben^˄ fenyegetők hazugságtól bűzlenek ^˄ ti életetek mára Homályhoz kötődik]

– Mit akartál velünk kezdeni, miután nincs már ránk szükséged?

[életet biztosítani^˄ de támadás megváltoztat minden ^˄ kell nekik kell nekik ^˄ minta nem kerülhet bűzgyárosokhoz]

– Milyen minta?

[szagok elárulnak a Orga nem működik innen a nincs segítség]

Menta benyúlt a pokróc alá, és ujjaival széthúzta testhez tapadó, sötét ruháját. Csípőjénél áttetsző hólyag fityegett, amibe most belebökte körmét, mire a hólyag kifakadt, sárgásfehér váladék csordogált belőle. Olyan volt, mint amiből Natalie előhúzta azt az eszközt, ami miatt ez az egész történt.

Menta egy zöld kapszulát préselt elő a hólyag belsejéből, és odanyújtotta Attilának.

– Mit csináljak vele? – kérdezte bizonytalanul Attila.

Menta mutatta, hogy tegye a szájába, és nyelje le.

[gyors információ]

Attila néhány másodpercig habozott, végül engedelmeskedett.

[érezd]

– Mit kell éreznem?

Először csak parányi foltok jelentek meg az elméjében, majd ezek elkezdtek szétterjedni, és gondolatokká formálódni.

Minták és új fajok. Ezernyi új faj. Tervek, lehetőségek. Anyahold, a büszkeség. A jövő méhe. A koponyák álma.

A koponyákról már hallott, emlékezett arra a csatlós nevű teremtményre, aki közbeavatkozott Menta és a fenyegetők közötti vitánál. Homályos képeket, különös, ódon szagokat érzett, és áthatolhatatlan, sűrű légkörű mélyedéseket látott a bolygó felszíne alatt.

[vidd el mintákat és merítsd az Orgába]

Meg akarta kérdezni, hogy hogyan, de aztán rájött, hogy pontosan tudja, hová kell elvinnie. A szúrós szagúhoz, az anyalényhez. Egyszerűen tudta, melyik toronyfán él, és tudta, mit kell mondania, hogy eljuthasson hozzá. Aztán rájött arra is, hogy a minták már a testében lehetnek. A kapszulával valószínűleg azokat is lenyelte.

[gének érzékenységben fogant esszenciája^˄ életháló mi mindenhová elér ^˄ soha nem volt komplexitásban tobzódó genetikai mintázata ha kijutsz illatlenyomatod eljut hozzájuk és megtalálnak bárhol bárhol minta az új élet magja A bárhol]

Menta megragadta a csuklóját, és Attila éles tűszúrásokat érzett a karján. Menta ujjbegyeiből tüskék döfték magukat a bőre alá. El akarta rántani a kezét, de Menta ujjai satuként szorították.

[jó jó^˄ orgmirigyed majdnem kifejlettségben büszkélkedik a még egy kicsi segítség az eloszlásban erősít]

Attila újabb tűszúrásokat érzett, majd Menta ujjbegyeiből meleg folyadék pumpálódott az ereibe.

– Mit művelsz? – suttogta Attila. El akarta húzni a kezét, de Menta túl erősen szorította.

[nyughass lassú és tanuld használni a testedet^˄ orgmirigyed lüktetése hamarosan közelebb visz a gyorsaság áramlataihoz]

Végre elengedte, Attila elrántotta a karját, és megtapogatta a csuklóját. Csak parányi pettyeket látott a bőrén, semmi mást.

– Attila!

Natalie Bolivár Snyder és két másik férfi kíséretében lépett fel a bejárati alagútból a házba.

– Itt van! – szisszent fel Snyder. – Tudtam! Adjuk át mielőbb a tükörpofáknak!

– Állj félre! – kérte Natalie Attilát, de egy csepp kedvesség sem bújt meg a hangjában. – Az idegent pedig vigyétek ki! A tükörbőrűek mindjárt itt lesznek.

Menta tenyérpórusaiból sűrű gáz ömlött elő.

– Méreg! – ordította Snyder. – Ki innen!

Natalie és a többiek kirohantak, miközben a szobát lassan ellepte a gáz. Attila először azt hitte, tényleg mérgező, de aztán megértette, hogy Menta mindössze az iménti beszélgetés szagainak árulkodó nyomait akarja eltűntetni.

Kirohant ő is az alagúton. Odakint halovány derengés fogadta, a világosság és a meleg első jelei. Natalie, Snyder és az emberei már várták. Natalie csípőre tett kézzel, összevont szemöldökkel állt, és láthatóan nagyon dühös volt rá.

Attila arca megrándult. Tudta a titkukat. Mit ártott neki Vallelunga? Az a Natalie, akit ő ismert, nem lett volna képes ilyesmire. Biztos, hogy az idegenek alakították át, fosztották meg a valós énjétől, és tették ilyen kegyetlenné és gonosszá.

Bár tudna rajta segíteni!

Három tükörlény siklott el felettük. Alacsonyan repültek, alig néhány méterrel a gubóházak felett, és elnyújtott, halvány árnyékokat vetettek a talajra.

Attila kétségbeesetten töprengett, hogy mit tegyen. Ha a tükörbőrűek idejönnek, és megérzik, hogy Menta a testébe rejtett valamit, akkor ő is lebukik.

Futásnak eredt, ki, a városból. Távolabb érve még visszapillantott, de senki nem foglalkozott vele, még Natalie sem. Két férfi éppen elővonszolta Mentát a gubóház bejárati alagútjából, Snyder pedig a magasban köröző tükörbőrűek felé integetett a kalapját lengetve.

Attila rövid gondolkodás után irányt váltott, és Auriék háza felé rohant.

Feltépte a gubóház bejárati hártyáját.

Az emeleti feljáró előtt heverő Huba felkapta a fejét, és felismerve Attilát örömittas csaholással odatrappolt hozzá. Attila leguggolt, megvakarta a dörgölődző labrador nyakát, közben érezte az állat boldog kipárolgásait. Kölcsönösen megszaglászták egymást, majd Huba hanyatt vágta magát, és felkínálta a hasát simogatásra.

– Most nincs időm erre – mondta neki halkan Attila, és megindult felfelé az emeleti spirális rámpán. Huba büszkén kocogott mellette, mint egy testőr.

Fent belesett Aurora szobájába. A kislány az ágyában aludt, zebracsíkos pokrócát nyakig felhúzta. Attila odalépett hozzá, és gyengéden megrázta a vállát.

– Ébredj!

Aurora feléje fordult, a szeme felnyílt, és meglepetten meredt Attilára. Arca fakózöld volt és beesett, a csuklója vékony, rajta ovális, tükröződő foltok csillogtak, az arcából kiálló agyarak úgy néztek ki, akár egy varacskos disznóé.

Auri felsóhajtott, és oroszul kérdezett valamit.

– Nem értelek – felelte Attila.

– Ki... vagy te? – váltott át a kislány erőtlen hangon angolra.

– Attila. Nem emlékszel rám?

A szénfekete szempár zavartan megrebbent. Huba közelebb fúrta magát, és Auri kezéhez dörgölte a fejét.

– Emlékszem – sóhajtotta elhaló hangon a lány. Lehunyta a szemét, és egész testében megremegett. – Fáj.

– Micsoda? – kérdezte aggódva Attila.

– Itt, belül – tette a kezét a mellkasára Aurora fáradt tekintettel. – Minden. Attila nem tudta, mit tegyen. Lehet, hogy Aurit valamilyen betegség fertőzte meg?

– A regény... – lehelte a kislány. – Az iPad. Hozd ide... Kérlek.

– Milyen iPad?

– Katié. Tudja kívülről a regényt... Az iPad rögzítette. Kell!

Attila lázasan törte a fejét. Mit jelent az, hogy Katié tudja kívülről a regényt? Vagy ez csak valami lázas képzelgés?

– Kell! – ismételte Auri ködös tekintettel. – Hallod, Marius? Kell!

Marius...

Megsimogatta a lány fejét. Egy jókora hajcsomó maradt a kezében.

– Rendben – felelte. – Hol van az iPad?

Aurora fáradtan az ajtótól jobbra lévő fal felé intett.

– A szomszéd szobában.

– Idehozom.

Kilépett a folyosóra, és odament a szomszéd szoba hártyájához. Meghallotta a belülről kiszűrődő hangokat.

– Hála isten! Te vagy az, Huck? Ne lármázz!

Aztán: – Jim hangja volt. Soha még nem hallottam ilyen örömest emberi hangot. Odafutottam a part mentén, a tutajra ugrottam, Jim pedig megölelt és megszorongatott; majd megevett, úgy örült nekem.

Hangsúly nélküli, monoton szavak követték egymást:

– Hála isten, hogy itt vagy, gyerek, már aszittem, hogy megin meghóttál. Jack itt vót, és aszonta, téged is biztos meglőttek, mert nem gyüttél haza; éppeg ebbe a percbe toltam ki a tutajt a torkolatbul, hogy kész legyek az indulásra, ha Jack megint gyün, és mondja, hogy tényleg meghóttál. Jaj, de örülök, hogy megint látlak, eszem a szívedet!

Attila beletépett a hártyába, és belesett a szobába. Huba kíváncsian figyelte közben, hogy mit csinál.

Katié egy asztal előtt ült, és miközben folyamatosan beszélt, teste előre-hátra hintázott. Egy iPadet tartott maga előtt, mint egy könyvet, az érintő-képernyős monitoron egy hangrögzítő szoftver ablakának élénkzöld vezérlője világított.

– Nem is baj, ha így van – mondom –, hadd higgyék, hogy tényleg lelőttek, és elvitt a folyó. Fognak találni odafónt valamit, amiből meg is győződhetnek erről, így hát...

Katié elharapta a mondatot, és megfordult. Szemében félelem ült, nyakát behúzta, és sűrűn pislogott.

– Attila vagyok, Auri barátja. Emlékszel rám, ugye?

Kade bólintott.

– Azt el kell vinnem. – Attila odament hozzá, és óvatosan kivette a kezéből az iPadet. Katié először erősen szorította a táblagépet, de Attila finoman lefejtette róla az ujjait, és a hóna alá vette. – Auri kérte. Ideadod, ugye?

Katié az iPad után kapott, de Attila elrántotta előle.

– Mei! – visított fel Katié. – Mei! Mei! Mei!

– Hallgass! – kiáltotta dühösen Attila.

– Mit csinálsz te itt?! – kiáltotta rá az ajtóból Mei tanárnő. Attila magához szorította az iPadet.

– Auri kérte. Mi történik vele? Nem tudja, ki vagyok.

Mei felsóhajtott.

– Reikót sem ismeri fel. Sőt, engem sem. Hogy kerülsz ide?

– Auri kérte, hogy hozzam el az iPadet. Erre úgy látszik, még emlékszik.

– Vidd! – biccentette Mei. Odasietett Katie-hez, és gyengéden megsimogatta a karját. – Aurinak kell.

– Elviszem Aurit az idegenekhez – jelentette ki Attila –, hátha ők meg tudják gyógyítani.

Mei egy ideig hallgatott, csak aztán válaszolt:

– Jurij nem fog örülni.

– Akkor is kiviszem. Az idegeneknek tudniuk kell, hogy mit lehet tenni.

Mei fáradtan biccentett.

– Ha úgy hiszed, tudsz rajta segíteni, tedd, amit jónak látsz.

– Nem! – mondta dühösen Katié. – Nem adom. Nem! Nem! Nem!

– Menj! – kérte Mei. – És vigyázz Picurra!

Katié magából kikelve sikított, Mei átölte, és a fejét simogatva próbálta megnyugtatni. Attila az iPaddel visszasietett Aurora szobájába.

A kislány halkan nyöszörgött az ágyán.

– Elviszlek repülni – súgta a fülébe Attila.

Auri tekintete rárebbent, és mintha mosoly jelent volna meg a szája szélén.

– Jó – felelte csillogó a szemmel, és nehézkesen felült. A hátán apró szárnykezdemények lapultak.

A takaró alól Csupaszka dugta ki a fejét, és mozdulatlanná dermedve Attilát leste. Végül előmászott, és felosont Auri vállára. Attila a tenyerébe fogta a lényt, és visszarakta az ágyra, majd amikor az újra megpróbált volna Auri felé mászni, feléje lendítette a kezét. Csupaszka visszaiszkolt a takaró alá.

Attila a ruhája alá dugta az iPadet, és kinyújtotta a karját. Aurora a nyakába csimpaszkodott.

Lecipelte a kislányt a földszintre, közben végig érezte a testéből áradó forróságot. Huba kétségbeesetten ugatta őket, mintha azt követelte volna, hogy Attila őt is vegye fel.

– Itt kell maradnod – mondta labradorjának Attila. Huba tiltakozóan ugatott, és amikor Attila elindult kifelé, követte. Attila rákiáltott: – Nem! Nem követsz!

Huba néhány métert lemaradt, de Attila tudta, hogy úgyis utána fog jönni.

Kiléptek a gubóházból, Attila letette Aurit, leguggolt, megragadta a kislány karját, és felügyeskedte Aurorát a szárnyai közé.

– Tudsz kapaszkodni? – kérdezte a lányt a karjában.

– Mi? – lehelte Auri, de aztán a karja engedelmesen Attila dereka köré fonódott. – Tudok.

Attila gyalog indult el a kapuhártya felé, hátán Aurival, ruhája alatt az iPaddel.

Huba makacsul mögöttük somfordált.

– Menj vissza! – kiáltotta neki Attila. – Gyerünk!

Huba megtorpant, és a fejét oldalra döntve figyelt, közben bizonytalanul csóválta a farkát. Amikor azonban Attila újra elindult, kutyája utána lopakodott. Kiértek a városból, és már félúton jártak a kapu felé, de Hubát nem tudta elzavarni. Végül lehajolt, és néhány követ dobott felé.

– Tűnés! – kiabálta.

Huba a fejét lehorgasztva megállt, és nem jött tovább. Attila néhányszor még visszapillantott, de a kutyája már nem követte őket, csak az egyre halkuló, panaszos vonyítása hallatszott.

A kupola széle felé kanyarodott. El akarta kerülni a toronyfát és főleg a tükörlényeket. A kapu már alig néhány száz méterre volt, de Aurit cipelve ez is túl soknak tűnt, és a neheze még csak az után következett.

Mire a kapuhoz ért, combizmai remegtek a megerőltetéstől. Talán ha nem alakult volna át valamennyire a teste, az izomzata, nem is bírta volna elhozni idáig a kislányt.

Amint átszakította a Szelim-kapu hártyáját, a nagyobb nyomású levegő süvítve ömlött be a kupola alá. Attila a huzatban lehajtott fejjel lépett be a folyosóba. Olyan érzés volt, mintha szélviharban haladna előre, de ahogy a folyosó és a gömb belseje közti nyomáskülönbség kiegyenlítődött, a légörvény elcsendesült.

Végigcipelte Aurorát a folyosón, és a túlsó végénél megtorpant. A külső hártyából halk sziszegéssel áramlott be a levegő, talán, hogy kompenzálja a belső hártya átszakításakor elvesztett nyomásértéket. Attila füle bedugult, önkéntelenül nyelt néhányat, hogy kitisztuljon.

A messzeségben apró vonalak és pontok feketéllő sűrűjét látta, talán egy mozgó város lehetett, ezernyi toronyfával, gombafával, repülő épületekkel.

Beleszakított a külső hártyába. Erős légáramlat csapott az arcukba, Attila hátratántorodott, alig bírt talpon maradni. A levegő süvítése azonban hamar lecsendesedett. Attila előrelépett, ki a gömb peremére. Elképesztően magasan voltak.

A szédítő mélység mintha hívogatta volna. A magasból rázendített az égi zenebona sivító, fütyülő kavalkádja, orgonasípok, trombiták és kürtök hátborzongató hangversenye. Auri fészkelődni kezdett a hátán, és halkan motyogott, de Attila nem értette, hogy mit.

Odalent egy széles folyó kanyargón. Aztán a folyó arrébb araszolt, ebből Attila rájött, hogy a gömbjük mozog. A fátyolos ködből egy roppant sziklafal szüremlett elő, a teteje legalább egy kilométerrel lehetett feljebb, mint az a pont, ahol éppen álltak.

Auri összerázkódott a hátán. Nem várhatott tovább.

Nagy levegőt vett, kitárta szárnyát, és elrugaszkodott.

JURIJ

A téren kisebb tömeg gyülekezett, az emelvényen heverő, ember formájú idegent figyelték, akit Snyder rugdosott éppen. Az idegen kagylószemében nem tükröződött érzelem, száj nélküli arca rezzenéstelen maradt, lábcsápjait felhajtotta, és a teste köré fonta, igyekezett minél jobban összehúzni magát.

Natalie karba tett kézzel figyelte, majd amikor észrevette a közeledő Jurijt, kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Mi folyik itt? – kiabálta Jurij, és félrelökte Snydert. – Hagyd abba, te barom!

Snyder gondolkodás nélkül a fegyveréért nyúlt, de Natalie rákiáltott.

– Ne!

Snyder mozdulata félúton megállt, és kérdőn a nőre pillantott. Natalie minden bizonnyal már az elején észrevette a Snyderben rejlő lehetőségeket: agresszív és veszélyes, de nem túl okos. Ráadásul irányítható. Natalie egyszerűen játszott vele, az ujja köré csavarta, anélkül, hogy Snyder ezt észrevette volna.

– Mit műveltek itt? – Jurij a földön kuporgó szárnyas idegenre pillantott.

– Ez Menta – biccentette Natalie. – Ő és a társai hoztak ide bennünket, nekik köszönhetünk mindent.

– Öljétek meg! – rikácsolta egy ráncos arcú, vastag szemöldökű asszony a tömegből. – Öljétek meg!

Jurij közelebb lépett, és leguggolt a félember nő mellé. A kagylószemek megrebbentek, a száj nélküli arc azonban mozdulatlan és érzések nélküli maradt. Jurij keserű illatokat érzett a nő körül.

– Ne menj közelebb! – figyelmeztette Natalie. – A szagaival bármire képes. És ez már nem a mi ügyünk. Ott jönnek!

A levegőbe mutatott, a toronyfa felől siklórepülésben közeledő három szárnyas lény felé.

– Te hívtad ide őket? – Jurij felállt, és a közeledő tükörbőrüket nézte. – Nem kellene beleavatkoznunk az itteni ügyekbe.

– Te aztán csak tudod, mit kellene tennünk! – csattant fel gúnyosan Natalie.

– Ahogy te is, mi?

– Tudom, hogy ez itt egy bukott génmanipuláló, aki megszegte a helyi szabályokat. A tükörbőrűek meg fogják büntetni azért, amit a mi génjeink révén a bolygóval tett. Tudod, mi folyik odakint? A génjeinket szétszórták mindenhol, és az itteni fajok elkezdték beépíteni a saját testükbe. Feldúlta az egész bolygó életét. Csak azért hozott magával minket, hogy felhasználjon a saját céljaira.

Higgy, amit akarsz, de ha ennek vége, a tükörbőrűek cserébe hazavisznek bennünket. Érted?! Haza!

– Haza! – kiabálták többen.

– Veled vagyunk, Natalie!

– Mit akartok tenni? – kérdezte Jurij.

– Semmit – felelte a nő. – Végignézzük, ahogy szenved. Remélem, szenvedni fog.

– Túl könnyen ítélkezel.

– Mit akarsz, kamerád, talán tárgyalást? – kérdezte Snyder. – Ez a rohadék itt... – Belerúgott Menta oldalába – szétcseszte az életünket. Te rohadék! – Újra belerúgott. – Az a minimum, hogy átadjuk a tükörpofájú majmoknak.

A tükörbőrűek a város fölé értek, végigsiklottak a gubóházak felett, és leereszkedtek Menta mellett. Snyder gyorsan elhátrált Menta mellől.

A két embermagas, potrohos jövevény és a tükörbőrű, nő formájú kopasz lény körbeállta a földön heverő Mentát. A rovaralakúak három lábán és karján karikák sorakoztak, testüket sárgászöld, testhez tapadó ruha fedte, ezüstös bőrükön eltorzítva verődött vissza a környezetük.

A félember nő törékenynek és légiesnek tűnt, mozgása azonban inkább gépiesnek hatott. Az arca, mint egy vázlat, orrok, szemek és száj nélküli, azt sem lehetett tudni, hogy éppen kire pillant, kit figyel, vagy hogyan lát egyáltalán.

Jurij megérezte a szagokat, amik egyre töményebben kavarogtak körülöttük. A savanyú tejszag volt a legdominánsabb, ami tömény zsírszaggal és megnevezhetetlen, idegen aromákkal és illatokkal keveredett.

Az egyik rovarlény középső karjára erősített tasakok egyikéből egy fiolát húzott elő, és aranyszínű folyadékot csepegtetett Menta testére.

Menta megfeszült, és rángatózni kezdett. Hangot nem adott ki, de a ruhája azonnal leolvadt a testéről, és visszahúzódott a nyakán lévő gyűrűbe. Jurij a sima bőrét, a testépítőket megszégyenítő mellizmait nézte, valamint az alatta szétterülő melleket.

Menta hasszája úgy tátogott, mint egy kifogott halé. Négy bőrszínű csáplába a földet csapkodta.

Ahol a cseppek a testéhez értek, füstölni kezdett a bőr. Talán valamilyen sav, de lehet, hogy eszközöket vág)⁷ vírusokat juttatnak éppen a testébe. Alig érezhető szagok árulkodtak csak arról, hogy a tükörbőrűek közben beszélgettek.

Hatalmas robaj rázta meg a kupolát, a következő pillanatban fülsiketítő süvítés támadt.

Jurij a magasba pillantott. A kupola egy pontja kilyukadhatott, és a kinti, nagy nyomású, sárgás levegő úgy ömlött be, mint amikor egy bálna párát fúj a magasba. A lyuk körül csillag alakban repedések futottak körbe a kupola burkolatán, a peremét izzó, narancssárga gyűrű vette körül.

A tükörbőrű rovarok és a félember nő megriadt madárként rebbentek a magasba, és gyors szárnycsapásokkal a toronyfa felé vették az irányt.

– Mi ez?! – horkant fel Snyder. Hangja szinte elveszett a süvöltésben.

– Kilyukadt a kupola! – kiáltotta Jurij. Még a saját hangját is alig hallotta.

– És ez mit jelent?! – kérdezte Natalie.

– A kinti, nagyobb nyomású levegő elkezd beáramlani!

– És?! – ordította Snyder. – Megfulladunk, vagy mi a gyász lesz?!

A talaj megremegett a lábuk alatt, és mintha egy pillanatra kibillent volna a vízszintesből. Jurij rájött, mi történik:

– Ezek robbanások! Kívülről lövik a fát!

– De kik?! – bámulta a lyukat a Snyder.

A sárgásán örvénylő levegő egyre lejjebb áramlott.

– Talán Menta szövetségesei! – találgatta Jurij. – A tükörbőrűek kiirtották több ezer társukat, és most meg akarják torolni.

– Nem fog sikerülni nekik – mondta Natalie, de közben a kupolán tátongó lyukat nézte, és talán a lehetőségeken gondolkodott. A süvöltés a zsigerekig hatolt. Natalie két emberéhez fordult. – Vigyétek vissza a házba az idegent, és őrizzétek! – Aztán Jurijra és Snyderre pillantott. – Keressük meg Chibát! Tudni akarom, mi ez!

Az emberek kitódultak az utcára, és a lyukon át beömlő, nagy nyomású levegő által keltett légörvényt figyelték a magasban. A süvítés minden más hangot elnyomott, a kutyák vonyítását, az emberek kiabálását, a kisgyermekek bőgését is.

Chiba a gubóháza előtt éppen néhány kíváncsiskodónak magyarázott.

Natalie, Jurij és Snyder odasiettek hozzá.

– Mi történik, prof? – kérdezte idegesen Natalie. – Meg fogunk fulladni?!

– Nem! – rázta a fejét Chiba. – A kinti légkör nem mérgező. Java része oxigén és nitrogén!

– Honnan tudja? – kérdezte Jurij.

– Mi?! – hajolt közelebb Chiba.

– Honnan tudja?! – üvöltötte Jurij. Chiba bólogatott, jelezve, hogy most hallotta.

– Végeztem néhány kísérletet! – kiabálta.

– Szóval nem veszélyes?!

– Megfulladni nem fogunk, de így sem éljük túl néhány óránál tovább! Oxigén mérgezést fogunk kapni!

– Mi?! – sápadt el Natalie.

– A nyomás többszöröse a földiének! Illetve annak, amit itt, a kupola alatt biztosítanak számunkra!

– És ez mit jelent?!

– A nagyobb nyomású levegő beáramlik! A kinti légkör akár még belélegezhető is lenne, csakhogy az arányok eltolódtak! Az oxigén aránya nagyjából harminc százalék, ami a kinti nyomáson hiperoxiát, oxigénmérgezést okoz!

Jurij értette, miről beszél a professzor. A Földön néhányszor búvárkodott korábban, és a helyzetük valóban az ott felmerülő veszélyekhez hasonlított.

– Viszont lehet, hogy ezt vidáman fogjuk megélni! – folytatta Chiba. – A magas nyomáson a nitrogén ugyanis narkózist okoz! Hallucinációkat!

– És Attila?! – kérdezte Natalie. – Őt és Jurij lányát is magukkal vitték, ki, a kupolán túlra! Mégis élnek!

– Nem tudhatjuk, mi történt a testükben – vont vállat Chiba –, de valószínűleg annyira átalakultak, hogy képesek elviselni nagyobb nyomást, sőt, a nyomáskülönbséget is akár! Bármennyire hihetetlennek tűnik is ez!

Jurij Aurorára gondolt. Haza kell mennie hozzá.

– Mennyi időnk van?! – mutatott a csuklójára Jurij.

– Ha az idegenek nem zárják el a lyukat, akkor talán néhány óra! Szerencsére a nyomáskiegyenlítés fokozatos. Olyan, mint egy dekompresszió! Azonban utána... csak idő kérdése!

– Hogyan élhetjük túl?!

– Ezt? – nézett a magasba Chiba. – Sehogy!

A talaj újra megremegett, és meg is billent.

Natalie hanyatt zuhant, Snyder utánakapott, de ettől ő is elesett, és csúszni kezdett lefelé, a lejtőn. Chiba fürgén a legközelebbi gubóházhoz botorkált, és eltűnt a bejárati alagút biztonságában. Jurij szétvetett lábbal próbált talpon maradni, és a karjával egyensúlyozott. Chiba is lefelé csúszott, az ujjaival és sarkával a talajt szántva fékezte magát.

A talaj tovább dőlt, már harmincfoknyira tért el a megszokott vízszintestől. Jurij hasra vetette magát. Egy idősebb nő gurult el sikoltozva mellette.

Jurij a talajhoz tapadt, és nem mozdult. A talaj dőlésszöge tovább nőtt. Egy pléhvödör pattogott el nem messze tőle. Jurij a földbe mélyesztette ujjait, de ez nem volt elég: ő is csúszni kezdett lefelé.

ATTILA

Percek teltek el, a repülés kezdett egyre fárasztóbbá és görcsösebbé válni. Időnként szerencsére elcsípett egy meleg légáramlatot, ami megdobta és feljebb emelte. Gyenge volt és tapasztalatlan, ráadásul plusz súlyt cipelt.

Végre a roppant sziklafal síkja fölé emelkedtek. A fennsík, mintha egy új kontinens kezdete lett volna: fűszerű növényzettel benőtt síkságot látott maga alatt. A messzeségben tucatnyi toronyfa úszott a felhők közt, egymáshoz viszonylag közel, Attila feléjük vette az irányt. Menta azt mondta, megtalálják, eljönnek érte. A távoli fák közül az egyik mintha vonzotta volna magához. Erezte, hogy oda kell mennie.

A másik irányban, az emberek aranygömbje annak ellenére hatalmasnak tűnt, hogy már több tucat kilométerre eltávolodott tőle. Csak a kontúrjai halványodtak el, de még mindig úgy tűnt, mintha nagyon közel lettek volna.

– Szép innen fentről a táj – suttogta a hátán Auri.

Attila megpróbált vitorlázva suhanni, de abban a pillanatban veszített a magasságból. Mellső, szárnymozgató izmai egyre jobban fájtak, a mozgása kezdett görcsössé válni. Megpróbált nem tudomást venni a fájdalomról.

Nem fog eljutni a toronyfákig. Túl messze vannak. Túl messze.

Le kell szállnia pihenni!

Érezte, hogy rohamosan fogy az ereje. Meg kell pihennie!

Odalent, néhány száz méterrel lentebb tucatnyi, oszlop alakú sziklafennsík meredt a magasba, némelyik tetején dús növényzet burjánzott. Tudat alatt már ki is szemelte magának az egyiket, amelyiken egy tisztás és egy kis tó állt.

Nem bírta már tovább, Auri túl nehéz volt. Siklani kezdett a szikla teteje felé.

Talán eléri.

Attila a szikla peremén ücsörgött, és az előtte elterülő világot nézte.

A nap lomhán kúszott egyre feljebb, már majdnem elérte a zenitet. A levegő egyre melegedett, fejük felett a bolygógyűrű fehéressárga sávja szelte át az eget. Az égen úszó zsírpacák éneke egy farkasfalka vonyításait és egymáson súrlódó fémes felületek fülsértő hangját idézte éppen.

A zaj és zene beleivódott Attila gondolatai közé, és kitöltötte az érzékeit. A mellkasa sajgott, a szárnya mintha ki akart volna szakadni a testéből.

Szép innen a kilátás, gondolta. A távoli toronyfák nem mozdultak, sőt, közben újabb fák érkeztek, Attila már közel harmincat számolt. Talán egy új város formálódott a levegőben.

Képek és gondolatok hasítottak beléje. Képek, szagok, információk. Felvillanások Városképek, fajelhagyási rituálék, több millió egyed átváltozása. Hírek új illatok kifejlesztéséről. Illatgyárakból pöfékelő szagok kavalkádja. Érthetetlen versenyek, szokások, fajok és újabb fajok, szagok és újabb szagok. Egy egész világ pulzálása.

Ez az Orga?

Emlékszkenner... Letapogatja az agyat, és elérhetővé teszi az emlékeket mások számára is. Emlékszkenner. Rájött, hogy az idegenek mindent tudtak róluk, emberekről, már az első pillanatoktól.

Úrszigetek forrongása, a hajógyártási láz, a génvágy felélénkülése. Géngyűjtő hajók indulása. Olyanok, mint amelyiken őket idehozták. Képek, szagok, információk. Úgy lüktettek, mint a fájdalom.

Ez az Orga. Fogalma sem volt, hogyan működik. Fájt, ezért inkább kizárta magából. A mellette fekvő Aurira pillantott. A lányka szeme csukva volt, de a szája mozgott. Attila közelebb hajolt hozzá, hátha úgy érti, mit akar mondani.

– Mariussz – lehelte Auri.

– Itt vagyok – simogatta meg a kezét Attila, és megtapintotta a homlokát. Tűzforró volt.

– Apa... – suttogta Auri. – Apa.

A láztól képzelgett.

Tovább kell menni, gondolta Attila. Tovább. Felállt, kitárta a szárnyát, de erőtlennek érezte magát. Nekiszaladt, és csapkodni kezdett, de a bal mellizma azonnal begörcsölt. Fájdalmas arccal rászorította a kezét, és masszírozni kezdte. Aurival együtt nem tud újra felszállni. Pedig muszáj!

Megállt a szikla peremén, alatta kilométeres mélység tátongott. Ha leugrana, biztos elvitorlázna egy darabig Aurival, de semmit nem nyerne vele. Olyan mélyre kerülne, ahonnan már biztos, hogy nem fog tudni feljebb kapaszkodni.

Tompa fáradtság telepedett rá. Pihennie kell. Pihenni.

A sziklatető közepe felé néhány bokor és egy fűvel benőtt rét terült el, a közepén pedig egy aprócska tó vize csillogott. Attila felnyalábolta Aurit, és elcipelte a tóig. A parton lefektette a fűre, vízzel megmosta az arcát, és miután megkóstolta a vizet, Auri kicserepesedett ajkai közé csepegtetett belőle. Auri ajka szétnyílt, a nyelve hegye is megjelent egy pillanatra, ahogy lenyalta a vízcseppeket.

– Mariussz – suttogta, és összerázkódott. – Fáj.

– Segítek – simogatta meg a fejét Attila.

Az arcához emelte tenyerét, és bódító illatkeveréket bocsátott rá. Auri teste elernyedt, feszült vonásai kisimultak. Megragadta Attila kezét, fájdalom-szagú érintése forró és erőtlen volt. Attila a kezében tartott parányi, köröm nélküli, rövidke ujjakat nézte, és nyelt egy nagyot. Inkább volt az mancs, mint kéz.

Attila tagjaira ólmos fáradság telepedett, ami mintha arra akarta volna kényszeríteni, hogy heveredjen le a fűre Auri mellé. Pihennie kell! Muszáj, ha tovább akarnak menni.

Tétován bekapcsolta az iPadet, az ölébe fektette, és keresgélni kezdett Katié hangfájljai között. Két könyvtárt talált egymás alatt. A nyomorultakat és a Huckleberry Finn kalandjait. Találomra kiválasztott egy fejezetet A nyomorultakból, és elindította a lejátszást.

Katié hangsúly nélküli szavai lágyan duruzsoltak a fülükbe. Az égi sivítás aláfestő zenévé szelídült, delfinek füttyögtek, madarak csicseregtek, néha egy hajókürt harsant fel:

,A lány megfogta egyik kezét, és a szívére szorította. Az ifjú megérezte ott a papirost.

– Hát szeret?– dadogta.

A lány oly halk hangon felelt, hogy az már alig hallható lehelet volt:

– Hallgass! Hiszen tudod!

S nekipirosodott arcát a büszke és mámoros ifjú mellére hajtotta.

A fiatalember a padra ereszkedett, a lány melléje. Már nem beszéltek. A csillagok egymás után gyúltak ki. Hogyan is történt meg hogy ajkaik találkoztak? Hogyan történik, hogy a madár dalol, hogy a hó elolvad, hogy a rózsa kinyílik, hogy május kivirágzik, hogy a hajnal földerül a fekete fák mögött a borzongó dombtetőkön?

Egy csók, ez volt minden.

Mindketten reszkettek, és ragyogó szemmel nézték egymást a sötétben.

Nem érezték sem az éjszaka hűvösségét, sem a kő hidegségét, sem a föld nedvességét, sem a fű nyirkosságát, csak nézték egymást, szívükben csak úgy rajzottak a gondolatok. Fogták egymás kezét, nem is tudtak róla.

Mikor már mindent elmondtak egymásnak, mikor már kifogytak a szóból, a leány az ifjú vállára hajtotta fejét, és megkérdezte:

– Mi a kegyed neve?

– Az én nevem Marius – felelte. – És a kegyedé?

– Az én nevem Cosette. „

– Te vagy az én szerelmem – suttogta Auri, és megrebbent a szempillája.

– Mariussz!

Szeme csillogott a láztól, ajka boldog mosolyra húzódott. Attila nem tudta eldönteni, hogy őt látja, vagy a regény elevenedett meg a szeme előtt. Talán maga Auri sem tudta.

Attila a szagmirigye lehetőségeit kutatta, és végül újabb bódító keveréket fújt Auri arcába. A kislány felnyögött, teste megfeszült, majd elernyedt.

Attila hagyta, hogy az illatok őt is elérjék, és behálózzák. Ahogy megérezte a kibocsátott illatok tudatába mélyedő tűszúrásait, lebukott az öntudatlanság hullámai közé, és követte Aurit az egymásba folyó színek és hangok, visszhangzó szivárvány, olajban feloldódó dallamok, halkuló fények, árnyékot vető neszek és zörejek szikrázóan csilingelő világába.

Auri szeme kinyílt, a tekintetük összefonódott. Mindketten reszkettek, és ragyogó szemmel nézték egymást. Előttük semmi, mögöttük semmi. Agyukban mindent elmosott a káprázat.

Katié szavai táncot jártak Attila szeme előtt, körbevették és kinevették. A bódulat mindent elnyelő puha ködéből felmerülve még maradt annyi ereje, hogy az iPadet letegye maguk mellé.

Aztán lefeküdt ő is, és a hangok színes, cukorizű masszája végképp magával rántotta. A csillagok egymás után gyúltak ki, a valóság darabokra hullott, majd szertefoszlott, mintha soha nem is létezett volna.

– Hát itt vagy! – suttogta Cosette, és odabújt hozzá. Attila átölelte a riadt madárkaként remegő, tűzforró kislányt.

A szerelem maga az élet, ha nem a halál. Bölcső, de koporsó is. Az emberi szívben ugyanaz az érzés mondja ki az igent és a nemet. Isten minden alkotása között az ember szíve árasztja a legtöbb fényt és, ó, jaj, a legtöbb sötétséget is.

Isten akarata volt, hogy az a szerelem, amellyel Cosette találkozott, üdvözítő szerelem legyen.

Az idő elmosódott felhők szárnyán suhant, a másodpercek vörös csíkokat festettek az égre. Lágy zongoraszó fényei hullámzottak körülöttük, selymes süvítések cirógatták őket.

Az Attila szeme előtt lebegő ködből egy pillanatra előbukkant a mellette fekvő kislány. Szeme fennakadt, csak a fehérje látszódott, és foltokban hiányos, egykor gyönyörű haja ellenére is ő volt Cosette. A homály dala aztán kinyújtotta feléje a kezét, és visszahúzta a forró hangok olvadó kékjének mélyére. Pulzált a világ, hintázva lüktetett, álmokat, vágyakat, reményeket ébresztett, és magával vitte őket mesebirodalmába.

Így élt ez a két teremtés, akivel szárnyra kapott és a magasba lendült mindaz, ami valószínűtlen a természetben; nem a nadíron, nem a zeniten, közép-úton az ember és az angyal közt, a mocsár felett és az éter alatt, a fellegekben; alig hús és vér, tetőtől talpig lélek és eksztázis; átszellemültebb, semhogy a földet tapossa, de még túlságosan ember ahhoz, hogy eltűnjön a kék égben; abban a kritikus helyzetben, mint mikor az atomok a lecsapódást várják; szinte a végzet körén túl; távol a tegnap, a ma és a holnap kitaposott útjáról; a sugárzás, rajongás és a gyönyör önkívületében lebegve; olyannyira súlytalanul, hogy a lélek már-már eltűnt a végtelenbe, és az örökkévalóságba felröppenni kész.

Ébren álmodtak ebben a ringatózásban. Bármily szép volt Cosette, Marius néha lehunyta előtte a szemét. A lehunyt szem pillant a lélek legmélyébe.

Fel sem merült a kérdés, hogy hová juthatnak ezen az úton. Már célnál vannak, úgy érezték. Különös az emberi elbizakodottság, amely azt kívánja, hogy minden út elvezessen valahová.

Kezdődik a borulat...

Jean Valjeannak sejtelme sem volt semmiről.

Jean Valjeannak sejtelme sem volt semmiről.

Jean Valjeannak sejtelme sem volt...

Attila magához tért. A feje sajgott, a világ kétfelé csúszott körülötte, a hangok feloldódtak a színekben, majd elcsendesedtek és elhomályosultak.

Szél susogott a fülébe, az ég sárgáskékjét fényes sávok szelték keresztül. A feje felett sivított az ég, majd hatalmasat döndült, és fülsértő orgonajátékba kezdett.

Felült, és felfogta, hol van. Jurij Vitkovnak sejtelme sincs semmiről, gondolta, és maga mellé pillantott. Auri halkan szuszogva aludt. Arcából apró, zöld szőrszálak nőttek ki, orra sötét árnyalatúra színeződött, és vele együtt az állkapcsa is kissé előrenyúlt.

Kicsit kutyaszerűvé vált. A teste egészen összetöpörödött, már nem tízévesnek nézett ki, hanem inkább egy hat-hétéves gyereknek. Bőre tenyérnyi foltokban hámlott, karja elvékonyodott, csontjai kiálltak, a bőre petyhüdten lógott, mint egy öregemberen.

Mennyit alhattak? Önkéntelenül az iPad órájára pillantott, de semmit nem jelentettek neki a számok, azt sem tudta, hogy mikor hagyták el a kupolát. Auri teste pedig közben biztosan tovább dolgozott, és az elváltozása szemmel láthatóan felgyorsult. Tovább kell menniük!

Auri orra megmozdult, szimatolni kezdett.

– Mariussz. – Kinyitotta a szemét. – Hol...? Hol vagyunk?

Oldalra fordult, szájából véres nyál csörgött a fűre. A vértócsában két fog hevert. Attila arca megrándult.

Auri rövidke ujjait bámulta, az összement kézfejét, és könnyek szöktek a szemébe.

– Mondd el, milyen vagyok! – kérte. – Mit látsz? Ugye... csúnya vagyok?

– Dehogy vagy csúnya! – Attila egy nyugtató illatkeveréket küldött a tenyeréből. Auri szemhéja elnehezült.

Jurij Vitkovnak sejtelme sincs semmiről, de jobb is. Ezt a látványt nem viselte volna el. Attila is legszívesebben valahol máshol lett volna, hogy ne kelljen ezt végignéznie, de maradnia kellett. Auri csak rá számíthatott. Már a gondolat miatt is elszégyellte magát, hogy merő önzésből, undorból, félelemből legszívesebben elmenekülne.

Az embereknek otthont adó aranygomb ugyanott lebegett az égen, ahol korábban, mint egy óriási bolygó, azonban az oldalán hatalmas lyuk tátongott, aminek pereme megperzselődött. És a gömb egyenlítői vonala, ami eddig vízszintesen állt, legalább negyven fokban megdőlt. A gömb alján további lyukak sorakoztak, az egyikből kékes füst ömlött.

Hat, sőt, hét toronyfa lebegett a közelében, valamint három gombafa, amelyek közül az egyiknek a teteje lángolt, és ezernyi apró pont körözött felette.

Vakító, fehér fény villant, és a másik gombafa is kigyulladt. A dörrenés csak másodpercekkel később harsant fel, Attila érezte, hogy a sziklatető megremeg a talpuk alatt. Valami harc folyhatott talán.

Újra a szárnyait próbálgatta, nekifutott, és heves csapkodások közepette néhány méternyire elemelkedett. Újra érezte magában az erőt.

Aurival is sikerülnie kell. Leereszkedett a kislányhoz, aki közben felült, és elkerekedett szemmel figyelte:

– Mi vagy te? – Küzdött a szavakkal. Saját, szőrös bőrére pillantott. – Te más... mint én.

– Emberek vagyunk.

– Mi... ember?

– Ő, Auri! – suttogta Attila.

– Aurrri? – próbálta megismételni a szót a lány.

– A neved. Aurora.

A kislány fáradtan megrázta a fejét.

– Cosette. Cosette.

Visszahanyatlott, és percekig halkan szuszogott. Attila szótlanul nézte, ahogy a végtagjai enyhén remegnek, légzése szaggatott, küszködő.

– Ne! – kérte, és fáradtan visszafeküdt a fűre. – Fáj! Ne!

Attila Auri arca elé tartotta a kezét, és érezte, ahogy a mellkasában fellángol szagmirigye. Illatok járták vad táncukat, hogy aztán egy ösztönös, sárgás felhő szálljon a tenyeréből Auri arcára. A lányka remegése lenyugodott, légzése lelassult. Elaludt.

Ezt senki sem érdemli meg.

Tovább kell mennie. Bármi is lesz.

Felnyalábolta a kis testet, a hátára vette, az iPadet újra a ruhája alá dugta. Auri sokkal könnyebbnek tűnt, mint korábban.

Attila széttárta szárnyát, és a távolban lebegő toronyfákat bámulta. Soha nem fog eljutni oda. Soha. Erezte, hogy kevés az ereje hozzá.

Nem! Elég a gyávaságból.

Aurinak szüksége van rá! Az idegenek tudnak segíteni.

Fel fog szállni, és elrepül a legközelebbi toronyfáig!, hajtogatta magának. Nekifutott, majd szárnyával teljes erőből csapkodni kezdett, és a szikla peremén elrugaszkodott.

JURIJ

A talaj dőlésszöge már megközelítette a negyven fokot, a beáramló levegő süvítése pedig elnyomott minden más zajt. Jurij a laza földbe préselte a sarkát, így sikerült lefékeznie magát. A megdőlt utca képe egy mászófalra emlékeztetett, amin kétségbeesett emberek próbálnak kapaszkodót találni. Egy bicikli száguldott alá pörögve, és telibe talált egy talajhoz lapuló, idős arab férfit. A férfi nyaka kitekeredett, mozdulatlan teste csúszott néhány métert, végül egy gubóház falában elakadt.

– A tó! – kiáltotta valaki túlharsogva a levegő süvítését. – Jön a víz!

Jurij felfelé pillantott, és meglátta a zubogó sárfolyamot, amint lefelé ömlik a megbillent medréből, és egyenesen a város felé tart.

– Be a házakba! – üvöltötte Jurij. – Adják tovább mindenkinek! Be a házakba! Gyorsan!

Kiáltások harsantak felette és alatta, ahogy a szavai továbbterjedtek. Az emberek megmozdultak, és a megdőlt világban megpróbáltak a legközelebbi házak felé araszolni. De nem mindenki volt elég óvatos. Egy ijedt arcú, kövér hölgy megcsúszott, sikoltva és kapálózva lefelé gurult az utcán. Egy göröngyön megpattant, mint egy labda, majd amikor hosszú méterekkel később újra talajt ért, teste elernyedt, sikoltozása elnémult, végtagjai élettelenül csapódtak ide-oda, úgy gurult tovább megállíthatatlanul.

Jurij felett vagy húsz méterrel egy hét év körüli, szemüveges, szőke kisfiú próbált felfelé kapaszkodni, de újra és újra kicsúszott a lába alól a talaj.

Odafent a sárlavina beözönlött a város utcáira. A fiú egyre távolabb került az általa megcélzott gubóháztól, ahányszor mászni próbált, mindig megcsúszott. Esélye sem volt elérni.

– Fiú! – kiáltotta Jurij, azonban ő a kupolán beáramló levegő süvítésében nem hallotta meg a hangját.

Jurij megpróbált a gyerek alá oldalazni a ferde talajon. A hömpölygő sár elérte a város peremét, embereket rántott magával, és eddig stabilan álló autók indultak meg lefelé.

– Csússz ide! – integette neki Jurij, és a gyerek végre észrevette. Rémülten a fejét rázta, és nagy szemével felpillantott a magasba, majd újra Jurijra. – Gyerünk! – rivallt rá Jurij. – Elkaplak! Az istenit, gyere már!

A sárfolyam első, sebesen kígyózó patakjai már a lábuk körül tekeregtek. A fiú végre hátra fordult, és ellökte magát. Fenéken siklott lefelé, egyenesen Jurij karjaiba. Jurij megragadta, és magához szorította, aztán oldalazva próbált eljutni a legközelebbi gubóház felé.

A sárlavina lecsapott rájuk, és magával rántotta őket. A fiú a fülébe sikított, de Jurij csak arra figyelt, hogy ne eressze el a gyereket. Nekiütődtek egy gubóház oldalának, Jurij lába kifordult, szabad kezével kapaszkodót keresett, de ujjai lecsúsztak a ház érdes faláról.

Hullámok csaptak át a fejük felett. A fiú újra sikított, aztán a szája telement vízzel és sárral, ettől elhallgatott. Szemüvege már nem volt a fején.

Jurij hiába próbált levegőt venni, csak vizet nyelt helyette. Levegőért kapkodott, és köhögött.

Egy megdőlt gubóház felé csúsztak. A házat már csak két vastagabb gyökér tartotta meg. Amint elsiklottak a ház mellett, Jurij a szabad karjával elkapta a combnyi vastag gyökeret. Hatalmas rántást érzett, a kisfiú majdnem kisodródott a karjából.

Zilálva tartotta magát és a fiút. Hosszú másodpercekig víz zúdult az arcukba, a nyakukba, a ruhájuk alá.

Aztán sárfolyam végre apadni kezdett. Végighömpölygött az alsó utcákon, majd ráömlött a rétre, és folytatta útját a toronyfa felé.

A fiú szőke haja és az arca is csupa sár volt. Jurij átevickélt vele egy gubó-házhoz, aminek bejárati árkából két fekete bőrű nő figyelte a kinti eseményeket, és átadta nekik a sokktól és a hideg sártól remegő kisfiút.

– Vigyázzanak rá! – A nők bólogatva emelték át a házba a gyereket, egyikük egy takarót terített rá, és bebugyolálta.

A toronyfát nem zavarta a megdőlt világ, a fa törzse továbbra is függőlegesen állt, mintha rá akart volna dőlni a tájra. Jurij majdhogynem oldalról látott rá, a legközelebbi ágvég alig kétszáz méterre lehetett tőlük, teraszain apró, sötét foltok, holttestek hevertek.

Mi lehet Aurival, Mei-jel és Katie-vel? És Reikóval? Remélhetőleg mindannyian odahaza, a gubóházukban vannak. Felpillantott a magasba, a kupolán tátongó lyukon át továbbra is süvítve ömlött be a levegő. Néhány órán belül úgyis meghalnak oxigénmérgezésben.

Vagy a kupola dől tovább, és akkor menthetetlenül lezuhannak.

Tocsogó ruhájában feljebb mászott a megdőlt utcán, és közben lázasan gondolkodott.

Az autók és a nagyobb méretű, nehéz tereptárgyak jelentették a legnagyobb veszélyt. Az idősebb emberek nem biztos, hogy meg tudják tartani magukat a sárban, és nem tudnak zárt helyre menekülni.

Mi lenne, ha a kocsikat használnák? Ezt a meredekséget talán még legyűrik a meghajtások, és így össze tudják szedni a bajba jutottakat.

Észrevett egy tollas kalapot, inget és bőrmellényt viselő szikár, indián férfit, aki feszült arccal nézelődött egy közeli gubóház tetejéről.

– Hé! – integetett oda neki. Amaz elsőre nem hallotta meg a süvítésben, csak a második kiáltásra fordult feléje. – Beszélsz angolul?!

– Igen! – kiáltotta az vissza, és résnyire szűkülő szemmel mérte végig Jurijt.

– Tudsz vezetni?! – A másik bólintott. Jurij az indiántól nem messze egy ház elé leásott cölöpben elakadt kocsira mutatott. – Látod ott azt a szürke Fordot? Talán van benne kulcs! Ha nincs, keress másikat! Próbálj meg feljebb menni, és segíteni a rászorulóknak! Vedd fel őket a kocsiba, és mindenkit küldj be a házakba! És add tovább másoknak is! Mentsük az időseket és a gyerekeket!

– Értem! – kiáltotta vissza az indián.

Jurij biccentett neki, aztán odaoldalazott egy fekete, platós Nissan terepjáróhoz. A ruhájából csöpögött a sár, a haja, a keze is tiszta mocsok volt. Jó lett volna egy forró zuhany.

A Nissan oldalának dőlve egy csapos kinézetű, ritkás hajú fickó kuporgott. Arca pirospozsgás, ruhája, arca tiszta sár, a szája remegett, talán imát motyogott.

– Hogy hívnak? – kérdezte Jurij.

A férfi bambán nézett vissza rá.

– Joe.

– Szállj be!

– Oszt’ mér’?! – vetette oda neki Joe.

– Ha be tudjuk indítani, azzal könnyebb közlekedni.

– Hová akarsz mönni?

– Segítenünk kell a többi embernek!

Joe a homlokát ráncolta.

– Te is gyüssz?

Jurij bólintott, mire Joe óvatosan megragadta az ajtókilincset. Nyitva volt, sőt, az indítókulcs a kormány mellett fityegett. Bepattantak, Joe idegesen indított. Jurij letörölte az arcáról a sarat, majd előrehajolt, és megpróbálta a vizes hajából is kirázni. Megérezte Joe csípős izzadságszagát.

A Nissan megugrott, a kerekek megcsúsztak, és Jurij arra gondolt, talán neki kellene inkább vezetnie, de aztán megnyugodott, mert Joe viszonylag ügyesen kormányozta a kocsit.

Vagy tíz férfit, nőt és gyermeket szedtek fel, akik a sárban csúszkálva képtelenek voltak biztonságos helyre evickélni. Amikor a platón már túl sokan zsúfolódtak, a Nissan kezdett önálló életre kelni, és egyre többször indult meg lefelé. Joe verejtékező homlokát törölgetve bőgette a motort és pörgette a kerekeket, hogy feljebb jussanak.

– Rakjuk ki őket! – mutatott egy üres gubóház felé Jurij. – Másokat is fel kell szednünk!

Aurit, Meit, Reikót és Katie-t is, tette hozzá gondolatban.

Joe bólintott, és a mutatott irányba kanyarodott, miközben a Nissan ide-oda tolta a hátsó felét, ahogy küzdött az emelkedővel és a laza talajjal.

– Meg fogunk halni, ugye? – dünnyögte Joe. Jurij nem felelt, Joe pedig bólintott, mintegy igennek nyugtázva az elmaradt választ.

– Csináld tovább! – ragadta meg az ajtókilincset Jurij. – Én szerzek másik kocsit!

Joe arcán egy pillanatra pánik suhant át, úgy bámult, mint az előbbi kisfiú, mielőtt átcsapott a fejük felett a sárlavina. Végül elszántan összepréselte az ajkait, és bólintott.

Jurij kimászott és lejjebb csúszott néhány métert, igyekezett távol kerülni a Nissantól. Joe gázt adott, a Nissan kereke sarat csapott fel, majd a kocsi hátulja kifarolt, és csúszni kezdett lefelé. Joe ellenkormányzott, egy nagyobb gázfröccsel előreugratta a járművet, és felfelé gördült. A platón kuporgó emberek kapaszkodva figyelték, ahogy felfelé éviekéi.

Jurijnak az járt a fejében, hogy vajon meddig marad így a világ. Lehet, hogy a következő pillanatban fejre fordulnak, vagy csak egyszerűen tovább dől a felszín, és akkor bármibe is kapaszkodnak, nincs esélyük. Akkor minden megindul lefelé, ember, autó, gubóház...

A süvítés nem akart szűnni, a sűrű, sárgás levegő szétoszlott a magasban, és lefelé hömpölygött. Előbb-utóbb mindannyiukra hatni fog a túlnyomásos oxigén mérgező hatása. Előtte azonban elkezdenek majd hallucinálni is, ha valóban igaz Chiba kinti légkörre vonatkozó becslése.

Jurij oldalazva haladt, kezével megtámasztva magát, a lábfejével lyukakat fúrt a nedves földbe. A talaj egy idő után szilárddá vált, a sárfolyam a városnak ezt a részét elkerülte.

A Bentley-je a ház előtt állt, ezek szerint, amikor utoljára megállt vele, szerencsére behúzta a kéziféket. Bemászott a bejárati alagútba, és átszakította az ajtóhártyát.

Műanyag tányérok, evőeszközök, ruhák, gyűrött újságok, egy esernyő és egy párna hullottak a nyakába. A házbelső úgy nézett ki, mintha néhány betörő órákon át kutatott és mindent szétdobált volna. A Jurij által felszerelt polcok ledőltek, a padlón cserépdarabokat és üvegszilánkokat gyűjtött egy halomba a gravitáció.

Mei a megdőlt ház alsó falánál ücsörgött, Katié mellette kuporgott, és egy gyerekdalt énekelt, közben Huba fejét simogatta.

– Megvagytok? – kérdezte Jurij.

– Katie-vel igen – sóhajtotta Mei, majd végigmérte. Csupa sár ruhájában valószínűleg nem nyújthatott túl szép látványt.

– És Auri? Hol van?!

– Attila járt itt vagy két órája. Azt mondta, tud segíteni rajta, és elvitte.

– Elvitte? Hova?

– Ki, a kupolából.

– És te engedted?!

– Igen. – Mei állta a tekintetét. – A lányodon csak az idegenek segíthetnek, és Attila el tudja vinni őt hozzájuk.

– De... – Jurij rájött, hogy Meinek igaza van. – Remélem, a kölyök tényleg tud tenni valamit. – Reiko hol van?

– Nem volt itt, amikor elkezdődött. Fogta magát, és szó nélkül elment. Mi történik?

– Fogalmam sincs. – Reiko kint van valahol? Abban az állapotban, ahogy utoljára látta, ennek nagyon nem örült. – Gyertek! Kimegyünk!

– És ha fejre áll az egész kupola? – remegett meg Mei hangja, és Jurij csak most vette észre, hogy a nő mennyire ki van borulva.

– Ez nem fog megtörténni.

– Honnan tudod?! – fakadt ki Mei.

– Honnan? – csatlakozott Katié is. – Honnan?

– Hé, hé, nyugi! – Jurij odamászott Meihez, aki szorosan átölelte. – Bízz bennem!

Katié is odafészkelte magát a közelükbe, Jurij átkarolta a kislányt is. A hóna alatt a szűkölő Huba feje jelent meg.

Jurij a lehetőségeken töprengett. Teljesen mindegy, mi történik, akár tovább is dőlhet a kupola. Még jó néhány óra, mire a lyukon át telítődik a kupola levegője, de a nyomás folyamatosan emelkedik, és az óra ketyeg, a vérükben egyre jobban megnő az oxigénkoncentráció. Mindenképpen meghalnak.

A sarokban meglátott egy halom ruhát, köztük az egyik pólóját. Odaegyensúlyozott a kupachoz, aztán levette a sáros ingét, ledobta, és belebújt a gyűrött, de tiszta pólójába.

– Menjünk – mondta a többieknek.

– De hová? – kérdezte Mei. Jurij nem tudott felelni. Mei megértette, és rezignáltan bólintott.

O mászott el elsőként a Bentley-ig, kinyitotta az ajtót, és óvatosan beült. Jurij tartott tőle, hogy Huba nekivág a megdőlt világnak, és lecsúszik, ezért felkapta a labradort, elmászott vele a kocsiig, és betette a hátsó ülésre. Katié ekkor kiabálni kezdett a bejárati alagútból, de Jurij gyorsan visszament érte.

Végül beszállt ő is, beindította a motort, kiengedte a kéziféket, és lassan lefelé gurult. Folyamatosan nyomta a féket, félt, hogy a kocsi a meredek lejtőn megcsúszik és meglódul. Közben azon töprengett, mit tehetnének, de mindig csak ugyanarra jutott. Nincs esélyük.

A talaj újra megremegett. És tovább billent.

9. A FIÚ ES KUTYÁJA

„A kutyák igazából embernek képzelik magukat, valószínűleg egy gyereknek.”

(Csányi Vilmos)

ATTILA

A megcélzott toronyfa törzse falként lebegett Attila előtt, de a részletei elmosódtak, mint az esőtől nedves ablakon túli táj. Attila csak arra koncentrált, hogy minél közelebb kerüljön. Szeme előtt színes karikák táncoltak, Auri teste a hátán mázsás súllyá nőtt. A toronyfán már korábban kiszemelt egy nagy teraszt, az egyik legalsót, és utolsó csepp erejével azért küzdött, hogy elérje.

Legalább azt el kell érnie, mielőtt...

Mielőtt elfogy az ereje.

Repülés közben megpróbálta elnyomni azt a baljós gondolatot, hogy az ereje végképp elhagyja, szárnya elmerevedik, és csak zuhannak, zuhannak, zuhannak.

Vitorlázórepülésre váltott, ide-oda kanyarodva kereste a meleg légáramlatokat, amik feljebb emelték volna, de egyet sem talált. Hol vannak Menta barátai? Azt mondta, megtalálják majd, de nem jött értük senki.

A terasz peremét figyelte, tudta, hogy ha az alá kerül, már nem fogja tudni újra magasabbra küzdeni magát. Izmai égtek, legszívesebben feladta volna, hogy elmerüljön a mélységben. Szép lassan lejjebb vitorlázna, lentebb sűrűbb a légkör is, ott talán már könnyebb a repülés.

Csakhogy onnan többé már nem jut fel ide. El kell jutnia arra a teraszra! Sikerülnie kell! Behunyta a szemét, és nem törődött mással, csak repült. Az ég dübörgött és bömbölt, mintha csak el akarná ijeszteni.

Mindjárt ott van! Még... egy kicsit! Ki kell bírnia!

Kinyitotta a szemét, de csak kontúr nélküli foltokat és imbolygó árnyakat látott. A terasz szellemképe már nagyon közel volt, és kicsivel felette. Erezte, hogy elhagyja az ereje. Nem fog tudni felrepülni a peremmel egy szintre.

A szárnya két ólomlemez, és minden egyes mozdulat újabb késszúrást jelentett az izmaiba.

A kiszemelt terasz alatt már csak a mélység tátongott. Auri összerezzent a hátán.

A szárnya két ólomlemez, a mellizmai szét akartak szakadni. Fájt.

Ne a fájdalommal törődj, csak a céllal!

Emelkedni kezdett. Ez az! Már majdnem...

Elsiklott a terasz pereme felett.

Elmosolyodott, és egyszerre minden erő elszállt a testéből. Csak siklott az öntudatlanság határán, aztán már csak az ütést érezte, ahogy a teste a talajnak csapódik.

Arccal a porban feküdt, szájában a vér vasízét érezte, az égő izmok fájdalma jólesően áradt szét a tagjaiban. Oldalra hemperedett, és felült.

Emberi arcok hajoltak fölé, és figyelték némán. Volt köztük száj és orr nélküli, ormányos, kagylószemű és sokszínű mozaikarc is. Ezernyi szag keringett körülötte, kérdések zúdultak rá, beszélgetések foszlányait csípte el, valamint különféle hangulatokról, előző étkezésekről árulkodó kipárolgások tucatjait.

[ki ez ki ez ki ez?]

[igazi lassú^˄ lassú ^˄ művészek művészének, gének formálójának teremtményei] [Elő-Művészetben-Élénken-Lebegő élő és halott teremtménye]

[unalom kíváncsiság izgatottság]

[kis lassú elveszik az irányítás mohóságában]

[kicsi lassú halott]

[nem nem még^˄ irányítás még talán nem veszett el]

Auri Attila lábánál mocorogott.

– Mariussz – motyogta. Legalább még felismerte. Auri odamászott mellé, és az ölébe telepedett, Attila pedig magához ölelte.

– Segítsetek! – kérte a körülötte nyüzsgő, szagos lényektől. – Segítsetek rajta! [segítség segítség] – fű jód ott a szag önkéntelenül tenyere apró légnyílásaiból a körülötte állók felé. [segít kicsi lassú segít] [miért segítsen jelentéktelenségben szagló lassúnak?] – érkezett a kérdés három négy irányból.

Parancsoló szagok fröccsentek közéjük, és a merev arcok félrehúzódtak a közelükből. Négy csigaházsisakot viselő repkutya tört utat magának az Attilát körülálló tömegben. A nyugalom illatai áradtak belőlük. Érte jöttek. A többi lény engedelmesen hátrébb húzódott.

Két repkutya megragadta a szárnycsökevényei miatt repülni képtelen Aurit, a másik kettő pedig Attilába karolt, és felemelkedtek velük a magasba.

Aurival együtt egy tojás alakú terembe repítették őket.

Az előtte gombaszéken terpeszkedő lény ember formájú feje oldalirányban megnyúlt, világoskék szempárja kagylóhéj alakú volt, kecses orra, precízen ívelő, széles szája, karcsú nyaka, gyönyörű, narancsárnyalatú bőre, telt, formás mellei a gyomortájékon lenyűgözték Attilát. A lény fényes köntöse alatt tömzsi test lapult, alul négy, hajlékony láb lógott le. Kicsit hasonlított Mentára.

Az illata szalmiákszeszre emlékeztette. Szúrós volt.

Attila csak homályosan emlékezett arra a vacsorára és a hallucinációkkal és kontrollálhatatlan testi folyamatokkal teli estére, amikor a szúrós szagú panda megérkezett. Az anyalény.

A lény intett, mire a repkutyák beröppentek a terem lefelé vezető csövébe, és magukra hagyták őket.

Attila előtt elmosódott és megkettőződött a világ. Elveszítette uralmát az események felett.

[hogy kerül hozzád Elő-Művészetben-Elénken-Lebegő illata?] – csaptak le rá az anya szagai.

– Menta adta nekem – mondta Attila. – Ott van bent, a kupolában.

[Elénken-Lebegő él?]

– Igen, de... Sietni kell!

[azonnal leállít messzi támadás]

Auri, mint egy kutya, odaszökkent Szúróshoz, és megszaglászta a csáplábait. Szúrós érdeklődve figyelte, aztán kinyújtotta feléje egy csápját. Auri elhátrált, és Attila mögé bújt, onnan leste tovább a furcsa lényt. Attila a karjába vette és megsimogatta a fejét, most csak ő számított, nem a többiek.

– Aurora... Kicsi lassú – mondta Szúrósnak. – Segíts, hogy visszanyerje önmagát! Gyógyítsátok meg!

[mindenki gyógyít javít saját maga]– felelte Szúrós.

– De ő nem tudja, hogy kell!

– Mariussz – csámcsogta Auri. Fészkelődni kezdett, majd leugrott a karjai közül, megszaglászta a padló mohaszerű szőnyegét, és rágcsálni kezdte.

Szúrós a mohóság betegségének nevezte, és azt mondta, leginkább fiatal élőlényeknél fordul elő nagy ritkán, amikor azok túl sokat akarnak egyszerre a testükkel, és szerinte Auri is ebbe a hibába esett. Túl sok mindennel szembesült egyszerre, és hiába ültették be génjeibe a mértékletességet is, ahogy Szúrós mondta, Auri erre nem figyelt.

Mindent egyszerre akart, és minden is lett egyszerre, de a genetikai játszadozások közepette leépítette az elméjét, és elveszítette a teste és génjei feletti irányítást. Valójában azt sem tudja már, mit csinál önmagával.

[illata nem visszahozható]– fejezte be Szúrós.

– Nincs semmi remény? – Attila kétségbeesetten nézte Auri pöttöm alakját. Nem tudnak segíteni.

[türelem türelem van^˄ kicsi lassú talán még nem veszett el teljesen ^˄ még megtalálhat visszaút ^˄ csak ő tudja megfékezni ^˄ bátorítás bizakodás nyugalom ^˄ csak ő]

Csak ő tudja megfékezni...

– Ez mit jelent?

[vársz és próbálsz emlékezetéből meríteni ^˄emlékek visszavezethetik az értelem boldogságához ^˄ csak ő tudja]

Attila bólintott. Ezt fogja tenni.

– Hallod, kicsi lány? – simogatta meg újra Auri fejét. – Ne add fel, ha ott vagy még! Talán még nem késő! Küzdj!

– Mariussz – öltötte ki a nyelvét Auri, és megnyalta az orrát.

– Igen, én vagyok Marius – mosolyodott el Attila. – Te pedig Cosette.

– Co...sette – ismételte makogó, morgó hangokat hallatva Auri. Vajon csak megismételte, vagy emlékezett is arra, hogy mit jelent a szó?

A terembe repkutyák ereszkedtek alá, és Szúrós lemászott a gombaszékről.

[indulás kupola]

JURIJ

A talaj remegni kezdett, majd visszafelé billent, mint egy gigantikus mérleghinta. Katié sikított, Jurij lefékezett, és a kormányt markolta. A kocsi előtt emberek dülöngéltek, néhányan a karjukkal egyensúlyozták, mások elestek.

Újra vízszintessé vált a táj, azonban ezúttal nem billent tovább, hanem megmaradt egyenesben. Jurij Meire pillantott, aki az ajtó feletti kapaszkodót markolta, és mindketten a következő rengést várták.

Jurij felkészült rá, hogy akár fejre is fordulhatnak, azonban ezúttal semmi sem mozdult.

Csak a gyomrában érezte a változást. Mint amikor a lift elindul felfelé.

Emelkedni kezdtek.

– Maradjatok a kocsiban! – kérte Jurij.

Hosszú percekig egyikük sem mert mozdulni, a talaj rezdüléseit figyelték, és azt várták, mikor dől meg újra.

Közben a kupolán tátongó lyuk körül lassan csendesedni kezdett a hangzavar, ahogy a kinti és benti világ közti nyomáskülönbség kiegyenlítődhetett, és Jurij kezdett reménykedni benne, hogy talán megmenekülnek.

A sáros utcákon autók álltak keresztben vagy feldőlve, és mindenhol kacatok, törött ágak, papírlapok hevertek, mintha tornádó söpört volna végig a gubóházak között.

A kupolán tátongó rés felé többtucatnyi szárnyas idegen repült, némelyik teste csillogott, ahogy tükröződő bőrükön meg-megcsillant a kinti nap fénye.

– Menekülnek? – hitetlenkedett Jurij.

Mei előrehajolt, és az innen nézve apró pontokból álló rajt figyelte.

– Úgy tűnik. Talán Menta barátai futamították meg őket.

Mei váratlanul kinyitotta az ajtót, és kiszállt a Bentley-ből. Tett néhány óvatos lépést, mintha attól félne, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, aztán térdre rogyott a sárban. A válla rázkódott. Sírt.

– Mi baja? – kérdezte Katié a hátsó ülésen kuporogva. A lábát felhúzta, kezét összekulcsolta a térde előtt.

Jurij kipattant a kocsiból, odasietett hozzá, a hóna alá nyúlva felhúzta, és átölelte. Mei szorosan hozzásimult, a válla sírástól rázkódott. Jurij megsimogatta a haját, közben a kocsi felé pillantott: Huba a hátsó ülésen csaholt, mellette Katié az orrát a hátsó ablakra tapasztva figyelt, úgy, ahogy Auri csinálta mindig.

Mei szipogott néhányat, aztán kibontakozott az öleléséből, és megtörölte a szemét.

– Mi lesz most? – kérdezte fátyolos hangon.

– Nem tudom – felelte Jurij.

Katie-t és Hubát hazavitték, majd Mei-jel elkezdték keresni Reikót. Jurij rettegve ment közelebb minden ismerősnek tűnő mozdulatlan testhez, de egyik sem ő volt.

Végül a Főtéren találták meg. Egy három-négyszáz fős tömegben ácsorgott, akik a központi emelvényt vették körül. Az első sorokban állók botokkal, bunkókkal, vasvillákkal hadonásztak, kiabáltak, a hátul állók azonban alig észrevehetően elkülönültek a harciasabb rétegtől, és csendben figyeltek.

A nyúlánk Reiko valahol középtájon, merev arccal figyelte az emelvényen csípőre tett kézzel álló Natalie-t és a mellette cigarettázó Snydert. Két, kihegyezett bottal felfegyverzett férfi éppen felrángatta az emelvényre a meztelen Mentát. A lény kecses hátából kiálló bőrszárnya foszlányokban lógott, csáplábai közül hármon támaszkodott, a negyediket bénán húzta maga után, sima, tejfehér bőrét a legtöbb nő megirigyelhette volna.

– Feszítsük keresztre! – sikította valaki az első sorból.

– Igen! – üvöltötte egy öblös férfihang. – Feszítsük meg!

– Feszítsük meg! – ordították egyre többen. – Keresztre vele!

– Hozzatok gerendát és kötelet! – intette Natalie.

Két fickó egy háromméteres deszkát cipelt fel az emelvényre, majd egy harmadik férfi segítségével kiemelték a földbe ásott gödörből az egyik cölöpöt, elfektették, és a kötéllel keresztben rögzítették hozzá a deszkát.

Többtucatnyi sérült heverhetett szerteszét a város körül, azokkal kellett volna törődni, de úgy tűnik, Natalie-nak Menta volt a legfontosabb. És nem csak neki. Jurij vérre éhes arcokat látott maga körül, köztük megbújva néhány elborzadó tekintetet. Mintha mindenki megőrült volna.

– Keresztre vele! – rikácsolta valaki lentről.

– Keresztre! Keresztre! – kántálták egyre többen.

Jurij átfúrta magát a bámészkodókon, félrelökte az első sorokban tapsolókat, és felugrott az emelvényre.

– Elég legyen ebből! – kiáltotta Natalie-nak. – Eresszétek el!

– Igaza van! – mormogták néhányan a bámészkodók közül, de nem elég hangosan, nem elég erőteljesen.

– Tűnj el, te barom! – bömbölte egy szakállas, bőrmellényes férfi az első sorból, és egy vasrudat lengetett feléje.

– Már így is túl sokan haltak meg! – tiltakozott Jurij, miközben a szeme sarkából látta, hogy Mentát odataszigálják a kereszthez, és ráfektetik, majd dróttal lekötözik. – Nem szabad beleavatkoznunk az idegenek ügyeibe! Az életünk múlik rajta. Nézzetek körbe! Rengeteg sebesült hever, többeket elsodort a sárlavina. Segítenünk kell rajtuk!

Többen fújolni kezdtek, mintha meg sem értették volna, hogy miről beszél.

Natalie biccentett egy legalább százhúsz kilós, rövid ujjú pólót viselő, tetovált karú férfinak, akit Medve néven szólított, mire az egy kalapáccsal és néhány ácsszöggel a kezében odament Mentához, és leguggolt mellé. Ettől a nadrágja lejjebb csúszott, és kilátszott a szőrös dereka és a fél feneke. Az első sorokban állók tombolva biztatták.

Medve ráhelyezte az első faszeget Menta bal csuklójára, de Jurij odaugrott, és megragadta a karját.

Snyder két embere hátulról megragadta, és arrébb rángatták. Jurij megpróbált kiszabadulni, de Snyder eléje lépett, és Glockját a homlokának szegezte.

– Higgadj le, kamerád! Ne csináld a fesztivált.

Jurij kényszeredetten ellazította izmait, majd amikor őrei elengedték, lassan a magasba emelte kezét. Mei is felrontott az emelvényre, de egy torzon-borz férfi vigyorogva egy bot végére erősített késpengét szegezett a mellének, azzal tartotta sakkban.

Medve újra ráillesztette a faszöget Menta csuklójára, és megemelte a kalapácsot. Jurij a fickó felkarját beborító Jézus-tetoválást nézte.

A kalapács lesújtott.

Menta némán rángatózni kezdett, ettől a drótok mélyen belevágtak fehér bőrébe. Néhány bámészkodó felsikoltott, többen örömujjongva tapsoltak.

Medve átcammogott Menta túloldalára, leguggolt, lefogta Menta jobb kezét, és ráillesztette az újabb karót. Menta hiába feszengett, csak azt érte el, hogy a válla és a dereka köré tekert drótok mélyen belevágtak a húsába.

– Elég! – kiabálta valaki.

A kalapács újra a magasba lendült, és lesújtott.

Menta megfeszült, hasszája tátogott, lábcsápjai rángatóztak, az egyik Medve lába köré csavarodott, de a férfi fintorogva lefejtette magáról a nyúlványt, és leköpte az idegent.

– Mit akarsz? – kérdezte Jurij Natalie-t. Az emelvény körül tömörülő emberek közül láthatóan senki nem mert közbeavatkozni. Megemelte a hangját, és a közönség felé is beszélt. – Csak magunk ellen fordítjuk őket!

– Fejezd be, kamerád! – Snyder a homlokához nyomta a pisztolyt. – Azt akarod, hogy szétloccsantsam az agyad? Elment az eszed, baszod?!

Jurij nem gondolkodott. Félreszökkent, aztán előrenyúlt, és megrántotta Snyder karját. A Glock a tenyerébe simult.

Ugyanazzal a lendülettel Snyder mögé siklott, és a tarkójának szegezte a fegyvert.

– Addig élsz, amíg az embereid nem csinálnak valami hülyeséget – súgta a fülébe.

– Cseszd meg! – sziszegte Snyder.

– Nem viccelek.

– Ugyan, kamerád, nem mered te megtenni, nem vagy olyan bátor.

Natalie szeme szikrát szórt:

– Jurij, tedd le a fegyvert! – parancsolta. – Azokat véded, akik idehoztak bennünket, akik annyi embert megöltek?!

– Magunkat próbálom védeni. Nézz körül! A tükörbőrűek többsége elmenekült. Szerinted miért? Gondolkodj! Fogalmunk sincs, mi folyik itt! Nem szabad belefolynunk a...

– Hallgass már el! – rivallt rá a nő. – Itt sokkal több forog kockán. A hazajutásunk! És most elcseszed az egészet!

– Ígyakarsz hazajutni? – kérdezte Jurij, és a kereszten fekvő idegen felé intett.

Snyder emberei félkör alakban közelítettek feléje. Jurij a szabad karjával elölről átfogta Snyder nyakát, és megszorította, a Glockot pedig a halántékának nyomta.

– Mondd nekik, hogy tegyék le a fegyvereket!

– Tegyétek le a fegyvereket – intette az embereinek Snyder, majd oldalra fordította a fejét. – Rá fogsz erre kúrni, ugye tudod, kamerád? Nagyon rá fogsz kúrni.

Az emelvényen álló négy fegyveres azonban nem engedelmeskedett Snydernek. A Jézus-tetoválásos Medve alig észrevehetően jobbra kezdett el araszolni. Mögéje akart kerülni.

– Állj meg, ahol vagy! – intette neki Jurij.

Medve felmordult, de megállt, azonban néhány másodperc elteltével újra tovább lépdelt jobbra. A másik irányban is megmoccant valaki. Ígynem tudja őket egyszerre sakkban tartani.

Elhúzta a száját, lefelé célzott, és meghúzta a ravaszt. Medve felordított, és elzuhant az emelvényen, combjából dőlt a vér. Mindenki megdermedt.

– Azta kurva... – mormolta Snyder.

– Te tényleg el akarod cseszni az egészet? – kérdezte Natalie. – Azt a lényt véded, aki a lányodat is tönkretette!

Jurij kezében megremegett a pisztoly.

Dániel Schuster, a bikanyakú, széles vállú, szakállas német ugrott fel az emelvényre. Schuster felkapta az egyik puskát, odaállt Jurij mellé, és a puskával végigpásztázta Snyder négy emberét.

– Nem mozdul senki! – dörögte.

– Gyerünk, segítsünk Jurijnak! – kiáltotta Mei az emelvényről a bámészkodók felé. – Fogjátok le Snyder embereit!

Attila talán tud segíteni a lányának, gondolta Jurij. Az idegenek talán tudnak segíteni neki. Nem szabad maguk ellen hergelni őket, mert lehet, hogy a lánya élete múlik ezen.

– Ne! – kiabálta Natalie. – Nem értitek! Muszáj, hogy...

Odalent dulakodás támadt, az első sorokban álló tucatnyi vasvillás és botos fegyveres megpróbált átfurakodni az embertömegen, de a földre teperték és lefegyverezték őket. Néhány férfi csörtetett fel az emelvényre, és körbevették Snyder embereit. Medve még mindig a padlón nyöszörgött az átlőtt combját markolva.

Dr. Sanghavi is előbukkant, egyenesen a kereszten fekvő Mentához ment, leguggolt mellé, és a kezét átfúró karókat kezdte el vizsgálni. Mei szerzett egy pokrócot, és ráterítette Menta didergő testére. Egy kínai kisfiú szaladt oda egy fűrésszel, majd átnyújtotta azt a tollas kalapot viselő, cserzett arcú öreg indiánnak, aki néhány órája segített Jurijnak.

Az indián elkezdte elfűrészelni az idegen jobb kezét átdöfő karót, majd óvatosan lehúzták róla Menta csuklóját.

– És most? – kérdezte Snyder. – Mit csinálsz, kamerád? Lelősz? – Jurij válasz helyett elengedte a nyakát. Snyder szembefordult vele, és a pisztoly csövébe bámult. – Nagy vagány lettél.

Natalie a magasba pillantott:

– Majd ők megmondják, mi legyen.

Két tükörbőrű félember ereszkedett feléjük siklórepülésben, majd miután két kört tettek a Főtér felett, ellentartottak a szárnyukkal, és megkezdték a leszállást a Főtér emelvényére.

– Nekik csináld tovább a cirkuszt, ha elég kemény a tököd! – jegyezte meg Snyder is, és kiköpött.

Az emberek elhallgattak, és némán figyelték, ahogy a tükörbőrűek egyenesen Mentához mennek. Sanghavi doktor felállt, és a kezét felemelve elhátrált előlük.

Az egyiket, a nőies alakú, gépies mozgású, arctalan idegent Jurij felismerte: az volt, aki még mielőtt a kupola kilyukadt volna, egyszer már eljött Mentához.

A másik egy hármas szimmetriájú, háromlábú, háromszárnyú, kígyónyakú lény volt. Az arca sima és mindössze három kagylószemet viselt rajta, amelyek egymáshoz képest százhúsz fokos szögben helyezkedtek el.

Jurij elindult feléjük, de a női alakú tükörbőrű figyelmeztetően kinyújtotta felé karját. Jurij jobbnak látta elhátrálni.

A tükörbőrű a magasba pillantott, és fanyar szagokat bocsátott ki magából. A másik is a kupola tetejét kémlelte. Idegesnek tűntek, és Jurij a következő pillanatban megértette, miért.

Többtucatnyi halhajó suhant át a kupolán ütött lyukon, és dühös méhrajként rajzottak szét a kupola alatt. A toronyfa ágai közül néhány fénylő testű szárnyas tükörbőrű röppent fel. A kapuhártya felé menekültek, azonban a fürgébb halhajók eléjük vágtak, elzárták a menekülésük útját, és fénylő gömbökbe zárták őket.

A tükörbőrű nő gyorsan előhúzta testhez tapadó, tükröződő ruhája alól azt a fiolát, amivel már a kupola kilyukadása előtt is kínozták Mentát.

– Ne! – kiáltotta Jurij, és önkéntelenül feléjük lépett, de a lény nem törődött vele, gyors mozdulattal Mentára öntötte az aranyszínű fiola teljes tartalmát.

A folyadék Menta húsába mart, és kocsonyás, zsírszagú burkot képzett a teste körül. Menta rángatózott, és megpróbálta lekaparni magáról a burkot, ujjai a saját mellkasába vájtak, csáplábai az emelvény deszkapadlóját csapkodták.

Bőre, húsa sisteregve olvadt le csontjairól.

Úgy, hogy nem adott ki hangot, a szenvedése még borzasztóbbnak tűnt.

Jurij megérezte a belőle áradó szagokat, és ökölbe szorította a kezét. Valaki felsikoltott, mások sugdolózni kezdtek, ahogy egyre többen szívták be Menta fájdalmát.

– Hagyják abba! – kiabálta egy nő. – Elég!

Menta elernyedt, és nem mozdult többet, de a szagok által közvetített szenvedése továbbra is körüllengte őket.

Jurij lehunyta a szemét, és úgy érezte, a folyadék az ő húsát is marja, az ő testét is kínozza. Felnyögött.

Kifújta a levegőt, és kinyitotta a szemét. Az érzés tovaszállt.

Menta teste szétfolyt, csontjai elporladtak, a zsírszagú burok egyre összébb húzódott, összepréselte a maradványokat, és kifolyatta a testnedveket, mint egy precíz feldolgozó üzem. A zavaros folyadék lecsorgott a deszkák rései között.

A burok egy tenyérben elférő kocsonyahengerré alakult, a tükörbőrű nő gyorsan lehajolt, felkapta, aztán megrebbent a szárnyuk, felszállni készültek, csakhogy ekkor fehér fénypettyek villantak fel körülöttük.

A tükörbőrűek a magasba röppentek, de a pettyek követték őket, fényfonalakat szőttek köréjük, majd egy gömbbé formálódtak. A két lény úgy verdesett a gömbök belsejében, mint a kalitkába zárt madarak, neki-nekicsapódtak a belső felületnek, de nem tudtak szabadulni.

A magasból három, vörös aurában ragyogó halhajó ereszkedett alá.

Utánuk pedig egy negyedik, ami vagy tízszer nagyobb volt a többinél. Kéken sugárzó, fényes testén spirális díszítések futottak végig, tetején szobrok sorakoztak. A hajó farka ide-oda mozgott, vizenyős szemei és vastag szája borzongatóan élővé tette.

Az emelvényen újabb fénypettyek jelentek meg, és ezúttal Natalie és Bolivár Snyder köré vontak burkot. Natalie sikoltozva próbált szabadulni, Snyder fakó arccal, mozdulatlanul állt, miközben a gömbök magukba zárták őket.

ATTILA

Az óriás halhajó belseje ütemesen lüktetett, mintha a hajó valóban élne és lélegezne. Attila a belső repcsöveket, a tágas termeket, az ovális pikkelyablakokat és a kijelzőket látva inkább gépnek hitte, azonban a falakban futó halvány erek, a furcsa, lüktető szervek és a nyálkás, bélszerű falak elbizonytalanították.

Miközben megközelítették az embereknek otthont adó óriásgömböt, Auri Attila ölében kuporgott, ő pedig hol a Földről mesélt neki, hol az édesapjáról, de csalódottan vette tudomásul, hogy Auri leginkább a bundája nyalogatásával van elfoglalva, és alig figyel.

A kislány szőrös pofája előreugrott, szemgödre előtt tejfehér hártya képződött, talán a Menta-féle kagylószem alakult ki éppen. Valószínűleg nem is látott vele túl jól, ha Attila odanyújtotta neki az ujját, játékosan utána kapott, de többnyire elvétette. Riasztóan gyorsan torzult el, és alakult át valami mássá.

Attila megpróbált neki A nyomorultakból felidézni egy-egy részletet, a saját szavaival próbálta meg elmesélni azokat a részeket, amiket együtt olvastak el. A Jean Valjean névre Auri felkapta a fejét, és a fülét hegyezve figyelni kezdett.

– Jean Valjeanra emlékszel? – kérdezte meglepetten Attila. – Ő vigyázott Cosette-re.

– Valjean – suttogta áhítattal Auri, és még mélyebben belefészkelte magát Attila ölébe.

Attila erőt vett magán, és folytatta a történetet, amiben Jean Valjean egy új babát vesz Cosette-nek. Auri abbahagyta a mozgolódást, és két szemét rászegezve határozottan figyelt a szavaira. Néha elmosolyodott, néha egy-egy szót megpróbált megismételni, de kevés sikerrel. Pár perc elteltével elaludt.

Attila kibámult az ablakon és az egyre közeledő aranygömböt nézte. Lassan közeledett, mintha lomhán repülnének, pedig a táj sebesen suhant tova alattuk.

Végül azért csak odaértek, az óriási lebegő gömb ott magasodott előttük, és a hajók egymás után keresztülsiklottak a tetején tátongó, megfeketedett peremű lyukon.

Ezzel egy időben a hajójuk légrésein halk sziszegéssel elkezdett kifelé áramlani a levegő. Megkezdték a nyomáskiegyenlítést. Elrepültek a levegőben ferdén függő, szürkülő színű, elfonnyadt leveleit hullató toronyfa mellett, és az emberi gubóváros mellett ereszkedni kezdtek.

Egyszerre csak mintha kitárult volna előtte a világ, hangokat, szagokat, képeket érzékelt maga körül. Minden érzet a részesedésről szólt, a fenyegetők bukásáról, erőszakos eseményekről. Spirális mezők, körök és vonalak szagos és kusza összevisszasága ömlött rá, mintha valamiféle diagramok, táblázatok lettek volna.

Ezernyi információ, és mind az Orgából áradt.

Az Orga. Egyszer már megnyílt benne, amikor Aurival azon a sziklatetőn pihentek, de akkor meg tudta fékezni az információözönt, most azonban képtelen volt kizárni magából.

Ezúttal azonban sokkal áttekinthetőbbnek érezte a fejébe áramló impulzusokat. Felsóhajtott, és megremegett a beléje áramló információmennyiségtől. Ugyan csak néhány fogódzót talált, de már ebből is felsejlett, hogy mi folyik a bolygón valójában.

Amióta Mentáék nyilvánosságra hozták az emberi géneket, tízezernyi, százezernyi új, értelmes faj keletkezett spontán módon néhány nap alatt, Menta génművészete az egekig fokozta a legtöbbek génvágyát. Mindenki Menta, Elénken-Lebegő mintáit akarta magának, majd megjelentek az újabb művészek, akik továbbgondolták a géneket, és újabb és újabb új fajokat hoztak létre. És ebből az emberek semmit nem láthattak.

Mire elindultak a toronyfáról, Szúrós szétküldte a Mentától kapott újabb mintákat is, ez pedig egy újabb fajrobbanási hullámot indított el. Az újdonság most már mindenkire hatott, a bolygólakók megőrültek az új lehetőségekért.

Mikrofajok szűntek meg, ahogy az utolsó lények is más fajúvá alakították át magukat, százmilliós populációval rendelkező fajok zsugorodtak néhány milliósra, közepes fajok nyertek meg új tömegeket maguknak új, izgalmas génvariációkat terjesztve. Újabb űrjárók indultak közeli csillagok felé, hogy valamikor, talán csak évszázadokkal később talán hasonló, sikeres génzsákmánnyal térjenek vissza, vagy örökre eltűnjenek az űrben.

A fenyegetők eddig domináns, milliárd fő feletti populációja pillanatok alatt százmillió alá süllyedt, a legtöbben egyszerűen elhagyták a fajt, és új, emberi mintákból létrejövő, emberi géneket is használó fajokhoz csatlakoztak. A Menta új alkotásait használó fajközösségek már a népesség több mint felét uralták, és közben temérdek új faj született, ahogy a művészek újabb és újabb variációkat találtak ki.

A bolygó Menta művészetének hatása alá került. Ezernyi faj oldódott fel az új genetikai lehetőségek mámorában, és senki sem tudta kivonni magát a változások alól.

Szúrós leszállt a gombaszékéről, és egyszerre többtucatnyian kezdtek el nyüzsögni körülöttük. Szúrós kíséretének mindegyik tagja emberszerűnek tűnt, volt köztük pörölyfejű, legtöbbjük csáplábakon járt, de akadt néhány két-, három- és négylábú is. Testüket szelvényezett páncélruha borította, végtagjaikra csatolva ismeretlen eszközök, talán fegyverek tucatjait viselték, néhányuk fejét kagylósisak fedte.

Attila karjába kapta Aurit, és miközben a légrések sziszegése elcsitult, egy harminc fokban lejtő, vastag repcsövön lesiklottak a hajó oldalán nyíló ovális ajtóhártyáig.

[Elénken-Lebegő nem lebeg többé] – érezte meg Szúrós keserű illatait, [ha egy kicsivel előbb érkezünk csak egy kicsivel kicsivel kicsivel]

– Az nem lehet – suttogta Attila.

[lassúak tehetnek róla] – Szúrós nagyon tömény, émelyítő és sűrű szagokat lövellt feléje, Attila gyomra felkavarodott, és hányingere támadt.

Képek és illatok kavarogtak körülötte, az Orga újra életre kelt, és információnyúlványai benyomakodtak a gondolatai közé. Nem tudott ellenállni.

Natalie-t látta, Natalie-t érezte maga körül. Natalie odakint volt, és Szúrós emlékszkennelést végzett rajta, és mindent tudott róla. Mindent.

Natalie a tükörbőrűek befolyása alá került, Attila érezte a nő testében kifejlődött orgmirigyet, az elváltozásokat, az agyában burjánzó mételygumókat, a testét behálózó parányi illatmirigyeket. Egy vírust juttattak a testébe, és átalakították, hogy tudjanak vele kommunikálni, mint Menta tette Attilával és Aurival. A tükörbőrűek technológiája azonban sokkal fejlettebb volt, finoman ejtették csapdába Natalie tudatát, és formálták a szövetségesükké. Hazajutást ígértek, ami még akár igaz is lehetett volna. De nem volt az.

Menta saját fegyverét fordították ellene, a lassú embereket.

Látta Natalie-t és Snydert a Főtér emelvényén, ahogy kínozzák Mentát. Keresztre akarták feszíteni. Miért? Mi értelme van ennek? Látta Jurij Vitkovot, amint megpróbálja megakadályozni, majd látta a két tükörbőrűt, akik végeznek Mentával.

[szomorúság fájdalom^˄ jelei elhalványultak igen ^˄ fenyegetők arca tükör ^˄ életek eljövendő élete Elénken-Lebegő mintája a gének alkotása a művészek művésze legelszántabb fajteremtő őrjítő génvágyak perverz kielégítője a gyűlölet hősi áldozata ^˄ művészete élete alkonya után is tombol örökké illatozik majd a Homályban]

Attila mást is látott. Natalie-t érezte maga körül.

Natalie-t és Snydert. Ahogy Snyder elkapja Billyt, megkötözi, levágja a fülét, és elrejti egy gubóházban. Natalie-t és Snydert, ahogy megzsarolják Money-t. A fekete fiú zokog, fenyegetőzik, de amikor Snyder odaadja neki Billy levágott fülét, megtörik.

Money szerette az öccsét, és bármire képes volt érte, még arra is, hogy meggyilkolja Vallelungát. Vajon tudta, hogy így sem, úgy sem élhetik túl, vagy reménykedett, hogy mégis? Látta Snydert, amint kiviszi Billyt a város szélére, elvágja a torkát és eltemeti. Natalie is ott volt, az ő SUV-jával mentek, és a kocsiban várt, amíg Snyder végzett. Snyder, aki feltehetően soha nem volt rendőr.

A tükörbőrűek Natalie vágyait nagyították fel és használták ki. A nő irányítani akart, és megkapta hozzá a motivációt, közben pedig egy olyan eszközt növesztettek a testében, ami által bejuthattak a kupola alá. Natalie elhitte, hogy segíteni akar nekik, és hitt a hazajutásukban.

Újabb képek, régebbi emlékek, érzések, gondolatok. Még a Földről. Egy kislány, egy láncdohányos apa, aki egyik cigarettáról gyújt a másikra, és gyűlöli a világot. Natalie azt érezte, hogy őt is gyűlöli.

Az apa rákos lett, és a kislánynak végig kellett néznie a lassú leépülését, miközben az apa gyűlölete a családja felé fordul. Az utolsó hetek voltak a legborzalmasabbak, akkor minden tízszer rosszabbá vált, az apa félelme dühvé változott, és pokollá tette az életüket. Attila szinte érezte azokat a hideg és félelmetes szagokat, amik belevésődtek a kislány emlékeibe.

A halállal való találkozás gondolata sem tudta felkészíteni apja utolsó napjaira, amikor már csak nyöszörgött, és csak a morfium hatására csendesedett el. Anyja és ő is ott voltak vele, amikor meghalt.

Natalie nagyon sokáig nézett az élettelen szemekbe.

A halál emlékétől nem tudott szabadulni. A középiskola után Párizsba költözik, majd ösztöndíjjal egy évet tölt az USA-ban, és utána ott talál állást is magának az ENSZ-nél. Gazdag férfiak társaságát keresi, és hamar magas körökbe kerül. Egy befolyásos politikus szeretője lesz, majd egy milliárdos befektető felesége. Nem szereti, csak a pénzét és a hatalmát, ezért mindenre képes, hogy magához láncolja. Okos nő, és a férje is rájön erre, így egyre inkább részt vesz az üzleteiben. Befolyásos embereket zsarolnak és fenyegetnek meg, családokat tesznek tönkre, ha kell.

Ez lenne Natalie?

És Snyder... Egy beszélgetés emlékét látta. Egy meztelen férfi és egy nő. Snyder Natalie haját simogatta, és közben cigarettázott.

Snyder az anyjáról mesélt, Mariáról, aki tizenkét éves volt, de iskolába járt, ami azon a környéken hatalmas dolog volt. Aztán jött egy amerikai. Egy diplomata. Az utcán szólította le, pénzt és ajándékokat ígért neki. Maria naiv volt, tetszettek neki az ajándékok, meg a pénz is. A diplomata aztán bezárta a lakásába, megkötözte, benyugtatózta, újra és újra megerőszakolta, majd hetekkel később lelépett, vissza az USA-ba.

A kislány terhes lett... Snyderrel.

A szülei nem bírták anyagilag az újabb családtag eltartását, így Maria abbahagyta az iskolát, kocsmákban mosogatott, de gyorsan rájött, hogy akad egyszerűbb pénzkereseti mód is.

Snyder nyolcéves volt, amikor az anyját egy kuncsaft megerőszakolta, összevagdalta mindenhol, végül elvágta a torkát.

Snyder eldobja a cigit, és Natalie szemébe néz:

– Nézd, nem vagyok büszke az életemre – mondja. – Az utcán nőttem fel, és nem a jó társaságba keveredtem. Az utcán nincs is jó társaság. De sok pénzem volt. Huszonegy évesen átmentem az USA-ba, és felkutattam az apámat. Élveztem, ahogy nyüszítve könyörög az életéért. Napokig elvoltunk. Együtt, kettesben, mint apa és fia.

Attila Szúrósra pillantott. Nem tudta, hogy az idegen mennyit értett meg ezekből az emlékekből, és azt sem, hogy miért mutatta meg neki mindezt.

Nem értette az idegeneket.

A hajó aprót döccent, ahogy leszálltak. Attila kiszakadt az Orgából, és megérezte Szúrós neki szánt rövid illatfuvallatát:

[te közelítesz illatok]

[agresszív pánikszagokban bűzlenek óvatosságunk hajlékonysága ered bizonytalan eloszlásból]– érkeztek a szagok egy díszes szövésű, testhez simuló ruhát viselő, elegáns illatokat árasztó, vörös bőrű repkutya felől.

[elviseljük a kockázat verejtékét]– érkezett Szúrós válasza, [kísérőhajók figyelemben illatozzanak és elemzik lassú kipárolgásokat ^˄ hajlékonyság elviselhető így]

Szúrós egy kis fémkorongot tapasztott saját homlokára, ami mintha csak kicsomagolta volna magát, néhány pillanat alatt körbevette és eltakarta a lény fejét. Egy fehér alapú, bordó csíkokkal tarkított csigaházsisak volt.

Amint kiléptek a fénybe, Attila karjában Aurival hunyorogni kezdett, utána viszont legszívesebben elbujdosott volna a rászegeződő tekintetek és a testek hömpölygő bűze elől. Mindenki őt bámulta, érezte a testekből párolgó félelem, kétségbeesés és rejtett agresszió fojtogató keverékét.

Aurora a karjából a földre szökkent, de nem szaladt el, a lába mellől vizslatta a velük szemben álló emberseregletet. Attila nem hitte, hogy bárki megismerné, hiszen már semmi emberi nem maradt benne, inkább tűnt egy torz, kutyaszerű lénynek, mint embernek. Testének jellegzetes, általa ismert illata nem változott, Attila tudta, hogy az igazi Auri valahol még ott rejtőzik benne.

Az emelvény felett négy átlátszó gömb lebegett. Kettőben a tükörbőrűek, a másik kettőben pedig Natalie és Snyder kuporgott.

– Attila! – kiáltotta valaki a tömegből, és amint felismerte a közeledő Jurijt, Attila elsápadt. Erre a találkozásra még nem volt felkészülve. Önkéntelenül Aurira nézett, aki a lába körül szaglászott.

Jurij félrelökdöste maga elől az embereket, és odacsörtetett hozzá.

– Hol van Aurora?! – kérdezte rekedtes hangon. – Sikerült megállítani az átalakulását? Meg fog gyógyulni, ugye? Mondj már valamit!

– Auri... – Attila nem mert a lába mellett kuporgó kis lényre pillantani. – Jól van. Helyre fog jönni.

– Hálistennek! – suttogta a férfi. – Szóval segítettek?

Attila bólintott. Auri odaugrabugrált Jurij lábához, és megszaglászta a cipőjét. Jurij lepillantott, majd belerúgott.

– Takarodj innen!

– Ne bántsd! – kiáltotta Attila. Auri vinnyogva visszarohant Attila lába mögé. Attila leguggolt hozzá, és megsimogatta, közben ujjai alatt érezte a szőrös test remegését.

– Auri is ilyen förmedvényeket csinált! – Jurij gyűlölettel teli pillantást vetett az egykori kislányra, aki halkan óbégatva az oldalát kezdte nyalogatni, ott, ahol Jurij megrúgta, de közben fél szemmel a férfit figyelte, készen arra, hogy ha kell, eliszkoljon. Aztán kinyújtotta rá a nyelvét.

Attila legszívesebben valahol máshol lett volna. El kellett volna mondania, hogy ő Aurora, legalábbis az, ami jelenleg maradt belőle. De hogyan értesse meg ezt Jurijjal? Hogyan mondhatná el?

Nem szabad elmondania. Most nem. Jurijnak nem szabad tudnia semmiről. Küzdeni fog Auroráért, nem hagyja, hogy meghaljon. Hiszen van remény, Szúrós megmondta, és Attila mindent meg fog tenni érte. És ha sikerül, akkor majd elmennek Jurijhoz együtt, és visszaadja az apjának.

Szúrós négy repkutya kíséretében felsétált az emelvényre, és odalépett a gömbben vergődő tükörbőrűekhez.

[bűzgyáros elbuktál elbuktál]

[elpusztítottam az illatát] – érkeztek a tükörbőrű nő ideges szagai. A hármas szimmetriájú társa tojás formájúvá kuporodott össze mellette.

[nem érsz vele semmit bűzölgő ^˄a folyamatok minden homályos kanyonban és fennsíkon végighömpölyögnek ^˄ illatai már előbb eljutottak hozzám ^˄ nem tudtad megakadályozni nem a részesedésben bukott fajod kudarca látványosabb nem is lehetne]

[te is tudod mit akadályozunk meg pusztítással^˄ nem fogja már befejezni bűnös művét mi fertőt fogantatna a mélyben élő fanatikusok számára]

Szúrós elfordult.

A gömb belsejéből tüskék vágódtak elő, és mélyedtek mindkét tükörbőrű testébe. Attila hamarosan megérezte a fájdalom borzalmas szagait.

Szúrós illatokat lehelt feléje, és jelezte, hogy fordítsa.

Attila kilépett az emelvény szélére, és remegő hangon beszélni kezdett:

– A bolygón több olyan... – Saját, mennydörgő hangjától nemcsak ő, de mindenki más is összerezzent, szavai harsogva visszhangzottak végig a körülötte állókon. Meglepetten nézett Szúrósra, aztán kényszeredetten folytatta:

– Több olyan óriáshegy létezik, amelynek lankáján, húsz kilométer feletti magasságban a légnyomás a lassúak... az ember számára is megfelelő. Az idegenek egy ilyen helyen letelepedési lehetőséget biztosítanak a lassúk... az emberek számára.

– És ez mit jelent? – kiáltotta egy hang a tömegből.

– Ott szabadon élhettek. Földi körülmények között. Szúrós... az idegenek minden eszközt és segítséget megadnak hozzá. A gömb három óra múlva megérkezik a Hegyhez.

– Vigyenek inkább haza! – kiabálták többen. – Haza!

– Nem fognak – fordította Attila Szúrós válaszát. – A Föld innen túl messze van.

– Intézd el, hogy vigyenek haza! – követelték többen is. Attila kérdőn meredt Szúrósra, de csak elutasító szagokat kapott válaszul, és az elutasítás erejétől megbicsaklott a térde.

– Én... én nem tudom – mondta kétségbeesetten Attila.

JURIJ

Jurijt nem érdekelte, hogy mi lesz velük, csak az számított, hogy Aurora meggyógyul. Az emberek kiabáltak, sikoltoztak, többen Attilát szidták, amiért cserben hagyta őket, és gyűlölettel teli megjegyzéseket tettek rá. A fiú és a kis szörnye riadtan közelebb húzódtak hozzá, tőle vártak segítséget.

Jurij ráförmedt néhány fenyegetőző emberre, és elzavarta őket.

Attila magához ölelte a kisállatát, és a lehető legkisebbre húzta össze magát, de a szárnyát és a zöld bőrét nem tudta elrejteni. A fiú riasztóan nézett ki, mintha egy lenne az idegen kreatúrák közül, csak a tekintete tűnt emberinek. Teljesen átalakította már magát ő is. De segít Aurin.

– Segíts nekem, Attila! – kiabálta nekik az emelvény felett lebegő gömbben kuporgó Natalie. A hangja remegett, tekintete esdeklően siklott hol Jurijra, hol Attilára. – Kérlek! Tudom, hogy ostobaságot csináltam, de... Talán te meg tudnád nekik magyarázni, hogy...

– Megöletted Vallelungát – felelte Attila, és felment az emelvényre. – Az öccsével zsaroltátok Money-t, hogy tegye meg. Aztán eltüntettétek mindkettőjüket.

– Ez nem igaz – sápadt el Natalie. A hangja alig észrevehetően torzult a gömb falán keresztül. A gömbön átszivárgó hamis illataival nem törődött.

– Ok mindent tudnak rólad. – Attila Szúrós felé biccentett.

– Te öletted meg Filippót? – kérdezte Jurij hitetlenkedve a gömbben nyomorgó Natalie-tól. – De miért?

– Elhiszed, amit a kölyök mond? – kerekedett el Natalie szeme. – De hát ő csak egy báb, az idegenek befolyásolják.

– Téged befolyásoltak az idegenek – felelte Attila. – Kapcsolatban álltái a tükörbőrűekkel, és hagytad, hogy ők irányítsanak.

– De én... – Natalie hangja elcsuklott. – Nem tehetek róla. Csak úgy megtörtént. Azt hittem, segítenek. Jurij, emlékszel? Amikor a kapuhártyánál, még az első napokban. Én... én csak haza akartam menni, ahogy mindannyian. Azt ígérték, segítenek. Hazamehettünk volna!

Jurij a fejét rázta.

– Megöletted Mentát – mondta Attila.

Szúrós odalépett Natalie gömbjéhez, Jurij és Attila elhátráltak előle. Natalie a gömb túlsó végébe mászott vissza.

– Segítsetek! Ne hagyjátok...

Öt fémtüske kúszott elő a gömb belső felületéből, és úgy szúrták fel Natalie-t, akár egy lepkét a rovargyűjteménybe. Egy a bal felkarjába mélyedt, egy a hasába, egy hátulról a csípőjét szúrta keresztül, kettő pedig a combjait.

Natalie sikoltozva függött a tüskék között, szabad kezével a hasából kiálló hegyes végét markolta. A hangja elcsuklott, szeme elkerekedett, és csak nyöszörgött. Az idegenek láthatóan nem akarták megölni.

Néhány másodpercre lehunyta a szemét, összepréselt szemhéján át könnyek szivárogtak. Aztán Jurijra meredt.

– Segíts! – Jurij elfordította a tekintetét. Natalie felnyögött. – A lányod... Attila nem merte... nem merte... de én érzem a szagát. Az ott... az a lányod... a karjában... Attila kutyája. Óóóó! – Megfeszült, és rángani kezdett, mintha áramot vezettek volna a testébe.

Jurij döbbenten pillantott Attilára, és a kezében tartott kis lényre. Attila rémült arckifejezéséből azonnal tudta, hogy Natalie igazat mondott.

Tétován elindult a kölyök felé, aki magához szorította azt a valamit.

Aurit. Nem lehet, hogy az ott Auri. Nem lehet!

Megpróbálta felfedezni benne Picurt. A szeme... A szája, ahogy mosolyog. Nem lehet ő! Nem!

Csakhogy már érezte, tudta, hogy ő az. Mint egy kutya, a bundája vastag, állkapcsa előreugró, a teste töpörödött. De hát hogyan alakulhatott át ilyenné?

Auri!

– Add ide! – nyújtotta ki a kezét Attila felé.

– Nem! – Attila karjában a kislányával elfordult előle. – Segítek rajta!

– Hazudsz!

– De van még remény!

– Te tetted ilyenné! – üvöltötte. – Ha nem veszed rá, hogy másszatok fel a toronyfára, még az űrhajóban, ha nem veled barátkozik...

– De én... – Attila szája sírásra görbült, Jurijt azonban nem érdekelte.

Kinyújtotta a kezét, mire Attila kényszeredetten átnyújtotta neki a lányát.

Jurij magához szorította az alig tízkilós teremtményt, és az arcához emelte.

Auri megnyalta az orrát, és szaglászva fészkelődött a karjában. Valahol belül talán ott volt benne még Aurora. Ott kellett lennie.

– Jean Valjean – makogta Auri.

Jurij emlékezett, amikor csecsemőként a karjában ringatta, amikor órákig nézte, ahogy alszik, néha nyálbuborékokat fújt, néha felhorkant. Megsimogatta a fejét, mire Auri megfeszült, mint egy akaratos macska, kiugrott a kezéből, és odaiszkolt Attilához.

A fiú felkapta az ölébe.

– Add vissza! – kérte Jurij.

– Nem! – Attila elhátrált. – Segítek neki! Tudok segíteni!

– Ne hazudj nekem!

Jurij megindult a kölyök felé, a keze ökölbe szorult.

– Hagyd! – állt elé Mei, és megragadta Jurij karját. Erős szorítása volt, de Jurij lerázta magáról. – Auri vele akar lenni.

– Add vissza! – bömbölte Jurij. Meg akarta ütni a fiút, de mégsem tette, csak bénultan állt, és a lányát nézte.

Reiko viharzott el mellette, egyenesen Attilához, és pofon vágta a fiút. Aztán újra megütötte. Attila nem mozdult, csak Aurit védte, aki vicsorogva Reiko keze felé kapott.

Néhányan lefogták Reikót, aki tombolva kapálódzott, visított, és Auri nevét kiáltotta zokogva. A tömeg egy emberként fordult Attila ellen, az elfojtott indulatok előtörtek, szitkok, átkok repültek a fiú felé.

Attila sarkon fordult, visszarohant az idegenekhez, és karjában Picurral belépett a sziszegve lélegző halhajó belsejébe.

Jurij utána futott, de addigra már Szúrós és kísérete is beszállt, az ajtószáj pedig összezáródott. Jurij belemélyesztette az ujjait, és megpróbálta feltépni, de a hártya nem engedett.

A hajó halk zümmögéssel a magasba emelkedett, Jurij ujjai lecsúsztak a hártya felületéről.

Térdre rogyott. Miért nem tudott Aurira jobban vigyázni? Akkor nem másztak volna fel arra a fára. Ha többet beszélgetett volna vele a testében lezajló változásokról... De nem tudhatta, hogy ez lesz belőle. Honnan is tudhatta volna?

Auri!

Újra lepergett előtte a jelenet, amikor Auri a gubóház padlóján megszülte azt a fortéimét, vagy amikor az agyaraival beállított a börtönbe, és megharapta Meit.

Tennie kellett volna valamit. De mit tehetett volna?!

Akármit, amivel segít rajta.

A külvilág megszűnt, csak Aurora és a fájdalom létezett.

10. MI A TÚLÉLÉS...?

„Mi a túlélés, ha nem a teljességünkben maradunk meg?”

(Frank Herbert: Dűne eretnekei)

SZÚRÓS / HOMÁLYBÓL-ELŐTÖRŐ

Elégedetten heverészve tanulmányozta az Orgából áradó híreket a Homály mindent felülmúló fajrobbanásáról. Orgmirigye lüktetett, ahogy az űrben keringő baktériumholdak által közvetített szagképek között lebegett.

Három szolgája a bőrét tisztította, ketten a lábai végén megkeményedett szaruréteget fogyasztották, a harmadik a köntöse alatt a bőrét nyalogatta érdes nyelvével és nyálbalzsamjával. Az izgőcskét, ami a lassú testbe tervezett gyönyörhasadékának dúcait ingerelte, most leállította.

Amióta hivatalosan is megkapta a Homály legnagyobb részesedésű fajának előjogait, Orga-üzenetek ezrei érkeztek a nagyobb génkultúráktól, továbbá az űrszigetek és a mélycivilizációk mozgó és merev fajaitól is, mindannyian köszönetüket fejezték ki az új génekért és dicsőítették Élő-Művészetben-Élénken-Lebegő és szülője fajteremtő zsenialitását. Illatművészek, szagzsonglőrök jelentkeztek, hogy az ő ősfáikon dolgozhassanak. Közösségük megkezdte befolyása kiterjesztését a Homály összes életközösségére.

Örömmel vetette le régi formáját, és bújt Élénken-Lebegő által megtervezett új, művészi tervezésű génszövevénybe. Élénken-Lebegő rengeteget dolgozott, és több száz variációt szőtt, többek közt azt a néhányat, a legjobbakat, legrafináltabbakat, legizgalmasabbakat, amiket a génközösségük számára alkotott.

Hatalmas művész volt, aki hajdanán az ő testéből fakadt.

A szoba jobb oldala felé fordult, ahol három bűzölgő élőlény függött csőindák közé gabalyodva: két fenyegető és egy lassú. A testükbe csövek hatoltak, amelyeken át falánkbogarak bújtak beléjük, és rágták a húsukat, szerveiket, itták a testnedveiket fáradhatatlan mohósággal.

A fenyegetők génmirigyének idegkapcsolatát elvágták, ezáltal átvették testük és idegrendszerük felett az irányítást. Hasszájukba egy vastagabb cső vezetett, azon tápanyagot pumpáltak beléjük, a génmirigyüket pedig arra kényszerítették, hogy újra és újra visszahozza őket a kínhalál küszöbéről.

A két lassú testében génmirigyeket növesztettek, de a hímnemű esetében sajnos hibáztak, ő nem élte túl az átalakítást.

A nőstény azonban szerencsére igen. Az ő szájába, altesti nyílásaiba és a gyomrába is csövek vezettek, és amikor a falánkbogarak túl sokat ettek, akkor áthelyezték a csöveket máshová, időt hagyva a génmirigynek, hogy újranövessze a húst és a szöveteket.

Távgyűrűivel módosított az egyik fenyegető szenvedésén, és savbogarakat eresztett a testébe, akik mirigyük tartalmát csepegtették szét a bensőjében. A hátborzongató szagokat élvezettel raktározta el, hogy később bármikor felidézhesse, ha Elő-Művészetben-Elénken-Lebegő halála miatti bánat a hatalmába keríti.

A fali díszhelyen álló zsírnyomathengerre pillantott, amit a fenyegetők készítettek, és amit megtaláltak az egyik bűnösnél. A hengerből kacsok vezettek a falba, és az ősfa lassan magába olvasztotta Elő-Művészetben-Élénken-Lebegő megmaradt lényegét.

JURIJ

A Hegyen egészen otthonosan berendezkedtek. Huszonkét kilométer magasan éltek, szabadon, földi nyomásviszonyok között, a földinél oxigéndúsabb levegőn. Felettük a hósipkás csúcs nyújtózott, alattuk pedig az egész világ terült el.

A kilátás, az odalent elterülő fennsíkok, a talajt szabdaló feneketlen mélységű kanyonok, a lefelé egyre fátyolosabb táj, a felettük lomhán elúszó, felhőkbe takarózó, mozgó toronyfavárosok és az égen sodródó, áttetsző fehérjeszőnyegek mindannyiukat lenyűgözték, de a fehérjeszőnyegekből áradó égi zenebonát a legtöbben nehezen viselték.

A házak egy részét a sziklákba vájták köszönhetően az idegenek savfúróinak, de gubóházakat is kaptak. Az élet kemény volt, a lehetőségeik pedig szűkre szabottak. Néhány helyi naponta egy nagyobb halhajó szállt le a városuk peremén, élelmet és eszközöket szállított nekik. Egyre több itteni eszközt kezdtek el használni, elsőként a ruhákat a rongyaik helyett.

A süvítő hangok, fülsértő dudaszó, túlvilági sercegés a napból érkező, a légkörbe bejutó töltött részecskéinek hatására keletkezett. A fehérjeszőnyegek gerjesztett állapotba kerültek tőlük, akár egy hangszóró membránja. A zene a sötét napokon lecsendesedett, a világos napok alatt azonban néha az elviselhetetlenség határát súrolta.

A városka közelében húzódó szakadékban egy tölcsérfaliget állt, mint megannyi földbe szúrt trombita. A tölcsérek összegyűjtötték az esővizet, Jurijék pedig a tölcsérekhez hidakat építettek, így megoldódott az édesvíz kérdése.

Egyre többen kezdtek házakat eszkábálni a tölcsértavakra.

Jurij érezte a vállára rakódó felelősséget. Az emberek tőle várták a megoldásokat, a döntéseket, és nemsokára a közösség vezetőjévé választották. Nem mutathatta magát gyengének.

Reikóval azóta nem nagyon beszéltek, mindketten kerülték a másikat. Ígyis nap mint nap találkoztak, de csak távolról köszöntek, vagy úgy tettek, mintha nem vették volna észre egymást. Reiko mereven elzárkózott mindenfajta kommunikációtól, és Jurij hamarosan egy kreol bőrű férfival látta együtt egyre gyakrabban. Új életet próbált kezdeni. Mei szerint Reiko nem akart emlékezni a múltra, a lányukra, de nem hitte, hogy ez valóban sikerül neki. Valószínűleg nem volt rendben mentálisan, de itt, a Hegyen ez bármelyikükre igaz volt.

Tudták, hogy ők, akik még a Földön születtek, néhány évtized múlva már sehol nem lesznek. A Föld emléke elhomályosul, és gyermekeik számára csak az marad a múltból, amit ők rájuk hagynak. Azonban ez is hatalmas örökséget jelentett, hiszen minden ember könyv, történetek és emlékek, események és gondolatok egyedi és megismételhetetlen tárháza. A fejekben milliónyi fontos részlet rejtőzött a múltról, a történelemről, az egyetemes emberi kultúráról.

Biztatni kezdték az embereket, hogy írjanak le mindent, amire a Földdel kapcsolatban emlékeznek. Írjanak a hazájukról, írjanak a történelmükről, a kedvenc könyveikről, verseikről. A zenészek kottázzák le az összes zeneművet, amit ismernek, a tanítók írjanak tankönyveket, az orvosok orvosi könyveket.

Aki rajzolni, festeni tud, rajzoljon, fessen le minden fontosat, amire a Földről emlékszik.

Talán így méltó emlékeket hagynak a gyermekeiknek. Hátha érdeklik őket ezek a ködös mesék egy kék bolygóról, ahonnan mindannyian származnak.

Jurij mindennap kisétált Hubával a városból. Még a sötét napokon is, kivéve az utolsón, amikor túl hideg volt. Felfelé ment, és több kilométerre a várostól mindig ugyanazon a magányos szirten pihent meg. Huba a mögötte húzódó réten szaglászott, de a meleg napokon többnyire odaheveredett mellé, és a hasát süttette.

A messzeségben mindig lebegett néhány toronyfa, a távolban pedig tiszta időben rálátott egy folyton mozgó és változó felszíni városra. Megcsavarodott fák, tornyok, gombafák alkottak laza egységet, némelyikük időnként elsétált járógyökerein, a modernebb építmények fel- és leszálltak, mint a rakéták, és talán átköltöztek egy másik városba, és a magasban mindig lebegett néhány toronyfa.

Amikor Jurij a szirten ült, képzeletben Picur is gyakran ott ült mellette, lábát a mélység felett lógatta, és arról mesélt, hogy mi volt a tornaedzésen vagy az iskolában, csacsogott a barátnőiről, akiknek nevét Jurij régen képtelen volt megjegyezni.

Mr. António kopott mappáját is mindig kivitte magával, a képzeletbeli Auri ilyenkor hozzá bújt, és felolvastatott A nyomorultakból.

Leginkább a cosette-es és a mariusos részeket szerette.

Mei egyszer addig erősködött, míg Jurij kénytelen volt hagyni, hogy elkísérje a szirtre, ahol Mei addig beszéltette Auroráról, míg felszakadt benne valami.

Nem is emlékezett már, hogy mikor sírt utoljára, de most mintha az összes eddigi elfojtott érzés előtört volna, a Reikóval leélt hosszú évek utáni csalódástól kezdve az otthontól való elszakadáson át Aurora elvesztéséig.

Mei ettől a pillanattól kezdve nem tágított mellőle, és lassanként elérte, hogy vele is megossza a fájdalmát. És meghálálta a bizalmat, erőt adott és életkedvet, és Jurijnak fogalma sem volt, hogyan képes erre. Mei örök optimizmusa egyre gyakrabban fakasztotta mosolyra. A nő mellett könnyebb volt elfogadni a jelent és elfelejteni a maguk mögött hagyott földi életet.

Aurorát azonban nem felejtette el soha.

ATTILA

Szúrós azt javasolta a fiúnak, hogy rendezzék vissza Auri emberi alakját, hátha az segít, de előre figyelmeztette, hogy ne reménykedjen. Attila azonnal beleegyezett, Aurorát pedig elvitték, hogy elvégezzék az átalakításokat.

Attila nem tudta, hogyan történik ez, miféle genetikai eljárásokat használnak, de amikor hetekkel később először megpillantotta a kislányt régi, emberi alakjában, odarohant hozzá, és átölelte.

Milyen régen is látta már hófehér arcát, enyhén vágott szemét és sötét haját. Igen, ez ő, Auri!

Sikerült nekik.

Auri nem mozdult, semmi jelét nem adta annak, hogy tudná, mi történik vele. Riadtan pislogott, és szimatolta a levegőt, aztán elhátrált az egyik sarokba, és összekuporodott. Szúrós annyit mondott, hogy egyelőre csak külsőleg Auri.

Várni kell és ingerelni a tudatát, sejtjei emlékezetét, talán ez segít, hogy az emlékei, a teljes lénye is visszatérjen.

Az iPaden napokon át Katié rögzített szavait hallgatták, ahogy mesélte A nyomorultak történetét.

– Zsann-vaj-zsann – gügyögte közben néha Auri.

És lassanként újra elkezdett összetöpörödni.

Szőr nőtt a karján, agyarak az arcán és a fején, a haja kihullott, a körmei lepotyogtak, állkapcsa előrekúszott. A korábbinál sokkal inkább állatformát vett fel.

Szúrós azt mondta, hiába minden, a tudatát már nem lehet visszahozni, így újra át fog alakulni.

Attila nem hitt neki, és nem adta fel. Egy pillanatra sem hagyta magára Aurit. A Földről mesélt neki, és igyekezett olyan témákat választani, amikről korábban beszélgettek. Beszélt Japánról, Jurijról, Reikóról, filmekről, zenékről, és újabb és újabb részleteket játszott le neki a Katié által diktált A nyomorultakból.

Auri közben szaglászott, frissen újra kinőtt szőrét nyalogatta, időnként pedig álmosan leheveredett melléje. Attila ölbe vette és a fejét simogatta, Auri pedig kíváncsian bámult vissza rá, és néha megnyalogatta Attila arcát.

– Marriussz – csücsörítette. Szőrös bundáját Attilának nyomta, és hozzá-dörgölődzött, mint egy kiscica.

– Így van – mosolyodott el Attila. – Te pedig Cosette.

Nem volt biztos benne, hogy az, ami maradt a kislányból, érti, amit mond, de a Cosette névre Auri mégis elmosolyodott. Miközben Katié hangját hallgatták, úgy érezte magát, mint egy hajlott hátú öregember, akinek egy egész élet súlya nyomja a vállát:

– Mindketten ragyogtak. Elérkeztek a visszahozhatatlan, többé meg nem ismétlődő pillanathoz, a teljes ifjúság és a tökéletes boldogság találkozásának kápráztató fénypontjához... Csak nézték, de nem látták egymást. Cosette előtt dicsfényben jelent meg Marius, Marius szemében oltárkép volt Cosette.

Auri lemászott az öléből, megszaglászta Attila lábfejét, és rágcsálni kezdte az idegen ruha cipőbevonatát.

– Mindaz, amit átszenvedtek, valahogyan a mámor ködében lebegett előttük. Mintha a bánatos, álmatlan éjszakák, a könnyek, az aggodalmak, a rettegések, a csüggedések, cirógató verőfénnyé változva, még elragadóbbá tennék az elragadás közelgő óráját, mintha minden átélt szomorúság szépítené örömüket. Mily jó, hogy szenvedtek! Az elmúlt balsors dicsfénybe vonta a jelen boldogságát. Szerelmük hosszú halálküzdelme mennybemenetelben végződött.

– Mariussz – csámcsogta Auri.

Ez volt az utolsó értelmes szó, amit kimondott.

Innentől már csak vakkantásokra emlékeztető hangokat hallatott, és főként illatokat használt, amik azonban pusztán csak olyan ösztönös érzések kifejezésére szolgáltak, mint az elégedettség, a harag, a félelem és a boldogság.

Felismerte Attilát, és talán még mindig élt benne róla valami megfoghatatlan, kósza emlék, talán valami szeretetféle a múltból, de a csecsemő egyszerű öröménél többet már nem várhatott tőle.

A fiú időnként elvitte repülni, mert Auri imádta, ahogy együtt suhannak, ahogy a szőre lobog a szélben, és lenyűgözve bámulta az alattuk tátongó mélységet. Néha elrepültek a Hegy felé, és a magasból nézték a gubóházak között járkáló embereket, a tölcsértavakban fürdő gyerekeket és a tavakra épített faházakat.

Attila egyedül is sokszor repült erre, azonban leszállni már nem mert.

Egyszer megpróbálta, de miután megdobálták, inkább csak a magasból figyelte az egykori ismerősöket. Egyre kevésbé érezte, hogy közéjük tartozik.

Azon a napon egy lebegő toronyfaváros alatt sétáltak. Attila ólomnehéznek érezte a fejét és a tagjait. Nem volt kedve semmihez, csak leheveredett a fűre, nézte az eget, a felettük trónoló toronyfákat, a körülöttük repkedő cikázókat, és hallgatta az égi szőnyegek sípolását, dübörgését. Auri a füvet legelte, és időnként repülő rovarokat kergetett. Mozgása átmenet volt egy ember és egy állat mozgása között.

Nem messze a réttől áttetsző, kék dombok sorakoztak. Az állaguk, akár a kocsonya, a belőlük áradó édeskés illatot messziről érezni lehetett. Egy toronyfa lejjebb ereszkedett, és az aljából zselédarabokat potyogtatott alá, amik rátoccsantak az egyik nagyobb dombra. A fa a zselébe csomagolt hulladékát ürítette.

Auri felkapta a fejét, szimatolni kezdett, majd nekiiramodott az egyik kék domb irányába.

– Várj! – Attila felpattant, és utánarohant.

Auri a zseléréteg pereméig iszkolt, ott megtorpant, és meredten figyelt egy zselébe ásott lyukból kikandikáló, hosszú fülű, ormányos fejet. A lény előmászott, és kíváncsian szaglászni kezdett. Zöldessárga szőre lágyan lengett, szeme ragyogott, teste kecsesen ide-oda dülöngélt, mintha hintázna. Három hátsó lába izmosabb volt, mint a parányi fogóujjakban végződő mellső végtagjai.

Farka majdnem kétszer olyan hosszúra nyúlt, mint maga az egész állat.

– Tapsi – nevezte el Attila a hosszú fülek miatt. Az állat megmerevedett, és kíváncsian nézett vissza rá. – Tapsi.

Újabb két tapsi bukkant elő egy távolabbi járatból, majd megjelent még három. Attila széttárta a kezét, és lassan feléjük lépett egyet, mire azok riadtan hátrálni kezdtek.

Úgy tűnt, ilyen zseléhalmokban élnek. Egy városerdő hatalmas kupacokat termelt, amiben valószínűleg hosszú ideig ellakmározhattak, aztán talán továbbállnak, és újabb repülő városokat, újabb szeméthalmokat keresnek.

– Ne féljetek! Nem bántalak titeket!

Az egyik tapsi elkezdte kaparni a zselét, és rövidesen el is merült benne.

Auri közelebb somfordált az állatkákhoz, majd együtt megiramodtak, és kergetőzni kezdtek. Auri lebirkózta az egyik hegyes fülűt, majd amikor fölé kerekedett, megnyalogatta annak az arcát.

– Auri! – kiabálta Attila. – Gyere vissza! Megyünk haza! Auri!

A szőrös kisállat, aki egykoron ember volt, bizonytalanul visszanézett rá, de csak egy pillanatra. Aztán odaügetett egy másik tapsihoz, megszagolgatták egymást, mint az ismerkedő kutyák, és kisvártatva együtt ugrabugráltak fel az áttetsző, kék dombra.

Attila csak állt, és várt.

Hiába.

Auri új barátokra lelt.

TARTALOM

1. ÓVATLAN ÁRTATLANOK

ATTILA

JURIJ

ATTILA

JURIJ

2. AZ ILLATOK EREJE

ATTILA

JURIJ

ATTILA

JURIJ

3. TUDATLANSAG ÉS SZÜKSÉG

ATTILA

JURIJ

ATTILA

JURIJ

4. AZ ÉLETBEN MARADÁS TÖRVÉNYE

ATTILA

JURIJ

ATTILA

JURIJ

5. A FAJOK EREDETE

ATTILA

JURIJ

MENTA / ÉLÉNKEN-LEBEGŐ

ATTILA

JURIJ

6. A GENEK ZENJE

ATTILA

JURIJ

MENTA / ÉLÉNKEN-LEBEGŐ

ATTILA

JURIJ

7. DNS, AZ EMBER KÖNYVE

ATTILA

JURIJ

MENTA / ÉLÉNKEN-LEBEGŐ

ATTILA

JURIJ

8. SAJÁT TESTED ELLEN

ATTILA

JURIJ

ATTILA

JURIJ

9. A FIÚ ES KUTYÁJA

ATTILA

JURIJ

ATTILA

JURIJ

10. MI A TÚLÉLÉS...?

SZÚRÓS / HOMÁLYBÓL-ELŐTÖRŐ

JURIJ

ATTILA