BRANDON HACKETT
ISTEN GÉPEI
Sorozatszerkesztő:
Burger István
Szerkesztette:
Burger István
Irodalmi szerkesztő
Németh Attila
Borító:
Sallai Péter
ISBN 978 963 9828 20 9
ISSN 0238-3063
© 2008 by Markovics Botond
© utószó 2008, Bécsi József
Hungarian edition 2008, Metropolis Media Group
www. galaktikamagazin .hu
Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója
Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor
Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design
Nyomdai munkák: Radin Print Kft.
Felelős vezető: Antun Bašić
„Egyik beszélgetésünk a folyamatosan gyorsuló technikai fejlődés és ennek az emberi életmódra gyakorolt hatása körül forgott, ami lehetőséget adna egy szingularitásra a történelemben, amely után az emberiség története, ahogy jelenleg ismerjük, nem folytatódhatna.”
Stanislaw Ulam, 1958 májusa:
egy beszélgetésről Neumann Jánossal
„Határozzunk meg egy ultraintelligens gépet úgy, mint egy olyan gép, amelynek intellektuális tevékenysége túlmutat a legokosabb emberekén is. Mivel a gépek tervezése egyike ezen intellektuális tevékenységeknek, egy ultraintelligens gép még jobb gépeket lenne képes tervezni, ezáltal »intelligencia-robbanást« hozva létre, amely messze maga mögött hagyná az ember intelligenciáját. Emiatt az első ultraintelligens gép lenne az utolsó találmány, amit az embernek létre kellene hoznia.”
I. J. Good
I.
GYORSULÓ TECHNOSZFÉRA
2046
[Prológus]
Janus-arcú Föld, ez jutott eszembe először, amikor megpillantottam a vörös törpecsillag körül keringő bolygónkat. Európa és Afrika, valamint az amerikai kontinensek keleti fele a rőt nap sápadtvörös fényében fürdött, míg a sötét féltekén Ázsiát, az amerikai földrészek nyugati területeit és Ausztráliát az örök jég rideg páncélja fedte, amiről csak gyéren tükröződött vissza a csillagok pislákolása.
Fogalmam sem volt, hogy ez a Föld hogyan került pont ide, azonban mostanában már semmin sem csodálkoztam. A Tejút átellenes oldalán találtunk rá, a Cygnus spirálkar közepén, hatvanezer fényévre az eredeti Naprendszertől és negyvenötezerre a mi egykori Földünktől.
Egy vörös törpenap körül… Diablo, ahogy az itteniek nevezik, már amikor névvel illetik, ugyanis a köznyelvben megmaradt a „Nap” kifejezés is. A Diablo nevet a gyűlölet szülte, mert annak ellenére, hogy az új nap is éltető fényt és meleget adott, a legtöbben félelemmel vegyes gyűlölettel tekintettek a felszínt nyomasztó vörös sugaraival elárasztó, időnként dühödt flerkitöréseket produkáló, alattomos törpecsillagra.
A Föld kötött pályán haladt, mindig ugyanazt az oldalát mutatta a Diablo felé. Az egykori háromszázhatvanöt napos keringési idő negyvenkettőre fogyatkozott, a naptávolság a tizedére csökkent. Azonban ez semmit sem jelentett, hiszen az új anyacsillag is jóval alacsonyabb hőfokon égett, mint a Nap, így nagyjából ugyanakkora hőmennyiség érte a felszínt, mint hajdanán. Ennek eloszlása a kötött pálya miatt azonban gyökeresen megváltozott, a hőmérséklet a napos oldal minden pontján állandó volt. A keringéssel megegyező, lassú forgás miatt a magnetoszféra alaposan legyengült, de szerencsére úgy tűnik, még így is képes volt többé-kevésbé megvédeni a bolygót a káros sugárzásoktól.
Az, hogy miféle erőhatások helyezték a Földet ilyen tökéletes és stabil pályára, ugyanolyan rejtély volt, mint az, hogy egyáltalán hogyan került ide a bolygó. És miért?
A Bárka az ötszázmillió kilométerre keringő harmadik bolygó, egy sárgásbarna gázóriás körül állt pályára, túl az itteniek észlelési távolságán. Amint kiléptünk a hengervilág látszatbiztonságából, a szokásos gyomorforgató érzés kerített hatalmába. Úgy tűnik, nehezen tudtunk elszakadni régi, emberi mivoltunktól. Az űr feneketlen mélysége ugyanakkor felüdülésként is hatott; túl sok időt töltöttem már bezárva. Vártam, hogy végre igazi égboltot láthassak, vad óceánokat, nyüzsgő városokat, kietlen, száraz sivatagokat, még ha a vörös nap miatt valószínűleg minden egészen más lesz is, mint amire emlékeztem. Nekem csak az számított, hogy újra egy élő Föld felszínére léphetek, és nőként sétálhatok hús-vér emberek között.
Egy mikrougrással elsőként vagy negyvenen szeltük át a Bárka és a Föld közötti űrt. Óvatosságból eredetileg csak tízen jöttünk volna, de többeket nem lehetett visszatartani. Túl sokan váltak öntörvényűvé, de erre valahol számítanunk kellett: a régi szabályok a Bárkában már régen értelmüket vesztették. Egy lakott és élettel teli Föld mindenkit érdekelt. Az otthonunk pusztulása óta nem láttunk ilyet.
Ez a Föld tizennyolc évvel ezelőtt került ide, de micsoda időszak lehetett az! Hajdanán mi egy, a Naphoz hasonló G típusú csillag mellett bukkantunk fel, gyakorlatilag nem sok minden változott a csillagképeken túl. Megmaradt a huszonnégy órás forgás, az évszakok, a színek, minden. Ellenben itt… Rákerestem a korabeli híradófelvételekre, és ahogy letöltöttem néhányat, mintha visszarepültem volna két évtizedet az itteni múltba.
Észak-Amerika keleti partján az éjszaka közepén lobbant fel az új, vörös nap, a nyugati országrész viszont örökre sötétben maradt. Ázsia országaiban fényes nappal volt, amikor végleg „lekapcsolták a világítást”, emiatt ott sokkal nagyobb pánik tört ki. A NASA és az ESA első feltételezése szerint valamiféle „térbeli ugrás” történt, legalábbis a téridő bizonyítható torzulásaiból, az áramszünetekből, az éjszakai oldalon tapasztalt, sarki fényhez hasonló elektromágneses jelenségekből és a szatelliták időleges megbénulásából erre következtettek.
Aztán elszabadult a pokol. Két nappal később, amikor már csak kis remény maradt arra, hogy ez csupán átmeneti jelenség, és a levegő is érezhetően hűlni kezdett a sötét féltekén, Kína totális területfoglaló háborút indított Oroszország és Kazahsztán ellen. Azonban a kétségbeesés szülte elkeseredett győzelem, a Novoszibirszkre, Voronyezsre és Cseljabinszkre kilőtt atomrakéták, valamint a két országból kihasított új, napos területek ellenére is csak a kínaiak töredéke menekült meg a fagyhalál elől. A nagy múltú ország számtalan más nemzettel együtt néhány hét múlva eltűnt a jégtakaró leple alatt. Hasonló háborúk zajlottak Dél-Amerikában a napos országokért, például Brazíliáért és Venezueláért, még úgy is, hogy a vörös nap ezeken a helyeken az alacsony beesési szög miatt csak erőtlenül sütött és kevés meleget adott. Észak-Koreára az Amerikai Egyesült Államok intézett megelőző atomcsapást, mivel az ország globális nukleáris támadásokkal fenyegetett, ha nem kap teljes körű segítséget.
Ezzel egy időben arabok, pakisztániak, indiaiak özönlötték el Európát, legfőképp a Balkán-félszigetet. Angola, Namíbia, Gabon és más afrikai országok előnyös szerződéseket kötöttek Japánnal, Dél-Koreával és Kínával, letelepedést és földet kínáltak a technológiáért és a nemzeti vagyonért. Afrika egyébként is nagyon népszerű népvándorlási célponttá vált kellemes és élhető, új klímájával. Ugyanekkor az Ibériai-félszigetre és Dél-Franciaországra hosszú távon az elsivatagosodás várt, a hőmérséklet tartósan az elviselhetetlen ötven fok fölé emelkedett.
Az USA keleti országrésze hirtelen nagyon népes lett. A kontinens sötétben maradó feléről milliónyian özönlöttek a napfény felé, miközben a déli határvidéken folyamatos összetűzések zajlottak a mexikói és a többi, a fagyhatár közelében élhetetlenné váló közép-amerikai államból kétségbeesetten menekülő illegális bevándorlókkal. Az emberi jogok megszűntek azokban a kegyetlen hónapokban, de az amerikai hadsereg mészárlásainak nyomait a jég nem sokkal később amúgy is eltüntette.
Eközben a világ túlsó felén megindult a Nagy Menetelés néven ismertté vált ázsiai menekültáradat a sötétség és a fagyhalál elől. Az utolsó napok képei sokkolóak voltak: fáklyák és tábortüzek pislákoló pettyei mindenhol, makacs elszántsággal gyalogló embertömeg, döcögő autók fénycsóvái által megvilágított, az egyre elviselhetetlenebb hidegben elhulló tetemek ezrei, később milliói. A magasban köröző mentőhelikopterek jobb híján élelmet, ivóvizet és pokrócokat dobáltak le, de csak annyit értek el, hogy odalent verekedések törtek ki a zsákmányért. Más helikopterek híradófelvételeket készítettek, de leszállni nem mertek, mert rögtön százan rohanták volna meg őket, üres helyet remélve.
Az Indiai-óceánon hajókonvojok araszoltak a napfény felé: a szerencsésebb menekülők étlen-szomjan hatalmas olajtankerek belsejébe zsúfolódtak, jobb esetben hadihajókon, kereskedelmi cirkálókon vagy az ENSZ által szervezett mentőflotta egységein nyomorogtak. A nagyobb hajók körül kis lélekvesztők, tutajok, dzsunkák százezrei lavíroztak Afrika felé, és sorra borultak fel a viharos szélben. A fuldoklókon senki sem segített.
A borzalmas képsorokon túl leginkább egy zaklatott indiai riporter tudósításának híressé vált szavai érintettek meg:
,,.,A sötét oldalon rekedtek milliárdjai keltek útnak a világos oldal felé a közelgő fagy elől menekülve, nem törődve országhatárokkal, bőrszínnel és nemzeti ellentétekkel. Rengetegen igyekeznek a repülőterekre és a kikötőkbe, hogy mindent maguk mögött hagyva átjussanak a napos féltekére. A hőmérséklet rohamosan csökken, és aki itt ragad, annak semmi esélye a túlélésre. Az utakon végeláthatatlan konvojok kígyóznak, batyuktól, bőröndöktől roskadozó, folyton dudáló kocsik, pöfékelő teherautók platóján kuporgó családok, zsúfolásig tömött buszok, amelyek addig próbálnak haladni a sorban, amíg ki nem fogy a benzinjük. Akkor aztán félreállnak, és az utasok csatlakoznak a sötétben egyre fásultabban baktató menethez. Az országhatár felé igyekeznek, hogy aztán Pakisztánon át eljussanak Nyugat-Iránba, a napos oldal peremére. Az éltető fényre. Az ázsiai országok, valamint Ausztrália és Japán néhány perce közös jegyzékben figyelmeztették Európát és az Egyesült Államokat, hogy ha nem segítenek, milliárdok fognak meghalni. Én ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy kérem, segítsenek Indián! Segítsenek Ázsián! Segítsenek rajtunk!”
Közel két évtized telt el azóta. Milliárdok haltak meg. A Föld, legalábbis a szerencsésebb félteke azonban túlélte az Ugrás néven elhíresült esemény hatásait, és úgy tűnt, ennyi idő alatt sikerült túllépni a káoszon, a felborult egyensúly nyomán kialakuló gazdasági világválságon. Nem beszélve a Diablo időszaki gyilkos flerkitöréseiről.
Vajon hogyan találtak otthonra a hajléktalanná vált milliárdok? Hogyan voltak képesek ismeretlen országokban, idegen éghajlat alatt új életet kezdeni? Egyáltalán hogyan sikerült megoldani a nincstelenné váló tömegek élelmezését és az ivóvízellátást? Láttam az európai és afrikai rizsföldeket, a szerteszórt napelemmezőket és a GMO-ültetvényeket, de ez kevésnek tűnt a kérdés megválaszolásához.
Igaz, nem is ezért jöttünk. A „hogyanok” helyett sokkal inkább a „kik” és „miért” kérdésekre akartunk válaszokat kapni. Mert nemcsak ez a Föld került messzire az anyacsillagtól, hanem a mi Földünk és még jó pár másik is, bármennyire képtelenségnek tűnt mindez.
[1 Szófia, GMH]
Miután valamennyire magamhoz tértem a vörös fényben burjánzó Föld okozta első döbbenetből, Szófia után kezdtem kutatni.
A Génkontroll virtuális archívumának feltörése után mindent megtaláltam róla. GMH gyermek: genetikailag módosított humán, emiatt már a születésétől fogva ott bujkált benne a kettősség. Felszínesen szemlélve pontosan olyan volt, mint a legtöbb, vele egykorú kislány, de ugyanakkor egyre nyíltabban jelent meg benne mindaz, amitől már korai tanárai is tartottak: a génmanipuláció kíméletlen és nyers fölénye a természetes úton született, átlagos képességű kortársaival szemben. Egy gyorsan változó világ szerencsés szülötteként kemény évek és nagyszerű lehetőségek álltak előtte. Kérdés persze, mit nevezünk szerencsének. A kiemelkedő intelligenciát, a minimum százötven éves korra optimalizált és a legtöbb betegségre rezisztens testet, valamint a fotómemóriát mindenképpen. Csakhogy a GMH gyermekeket sújtó korai ENSZ-jogszabályok, az állandó Génkontroll-megfigyelések és a nem létező magánélet jellemtorzító következményei nem mindenki számára érték meg ezeket az előnyöket.
Letöltöttem a vonatkozó genetikai törvényi szabályozásokat: semmiben sem tértek el az én egykori Földemen ekkortájt érvényben lévő törvényektől. Minden genetikailag módosított embert a Nemzetközi Génkontroll huszonnégy órás megfigyelése alá vontak, a Génkontroll pedig jogosult volt beavatkozni a genetikailag módosított humánok életébe, amennyiben viselkedésük eltért az előre lefektetett normáktól, valamint ha képességeiket arra használták, hogy másokkal szemben jogtalan előnyökhöz jussanak.
Eszement ostobaságok. Még hogy jogtalan előnyök! Hiszen a kiemelkedő képességeket a génjeikbe kódolták. Ezeket az embertelen törvényeket pár év múlva itt is kénytelenek lesznek eltörölni, amint a GMH születések aránya túllépi az irányítható számot. Márpedig a legtöbb szülő már most bármit megtenne azért, hogy okos, egészséges és szép utódai legyenek, s ennek érdekében még a genetikai örökségükbe való beavatkozás engedélyezésétől sem riadnak vissza.
Az első GMH-k, mint Szófia is, többnyire a géntechnológiai cégek „tesztalanyai” voltak. Gyerekkoruktól végigszenvedték a Génkontroll megfigyeléseit és beavatkozásait, amiket mindennek lehetett nevezni, csak humánusnak nem. Sok GMH gyermek emiatt nehezen kezelhető, laBills és a társadalomba beilleszkedni képtelen személyiséggé vált. Csak a legerősebbeknek sikerült ép személyiséggel átvészelni ezeket az éveket. Reméltem, hogy Szófia köztük van.
Ahogy sorra letöltöttem a Génkontroll róla készített megfigyelési fájljait, helyenként ismerős események peregtek le a szemem előtt. A legérzékenyebben az az öt évvel ezelőtti felvétel érintett, ami nem sokkal a tizennegyedik születésnapja előtt készült.
Szófia globális idő szerint hajnali egykor jelentkezett be a Veegates tanmátrixának történelem szigetére három másik, nála két évvel idősebb fiatallal közös foglalkozásra. A felvétel a kislány szemszögéből mutatta az eseményeket, így azt láttam, amit ő látott hajdanán, a rögzítéskor. A kiegészítő jegyzetek szerint ez egy emelt tanulmányi szint volt, ahová csak a legjobbak juthattak be. Miután három tantársa: Dimitrij, Mary és Chow is megjelent, Romulus instruktor, a történelmi oktatószoftver hosszú, fehér tógát viselő, ősz hajú szkinje nekikezdett:
- Üdvözöllek benneteket! Ma az Ugrás társadalmi, gazdasági és kulturális hatásairól fogunk beszélgetni. Bevezetésként, meglátásotok szerint mi a legfontosabb következménye az Ugrásnak? Mary?
- Szerintem nem lehet csak egyetlen dolgot kiemelni - mondta Mary Whaites babaarcú, kék szemű és hosszú vörös hajú szkinje. - Azon a napon mindannyiunk számára örökre megváltozott a világ.
- A mi korosztályunk számára is? - szólt közbe Szófia.
- Ezzel most mit akarsz mondani? - fintorgott Mary.
- Gondold el: én egyéves se voltam, te alig három. Az én legnagyobb problémám a járás elsajátítása volt, a tiéd pedig a szobatisztaságé. Fel sem fogtuk, mi történik körülöttünk. A mi generációnk számára semmit sem jelent az Ugrás előtti világ.
- Ettől még nem hunyhatsz szemet a múlt felett - ellenkezett Chow. Szkinje egy magas, szőke, fehér bőrű fiút formázott.
- Nem is akarok. Azonban ne tegyünk úgy, mintha bármelyikünknek valamit is jelentene a régi világ.
- Valóban - bólintotta Dimitrij, aki Yan Alpher, a floridai énekes és tinibálvány virtuális másaként feszített. Szófia szkinjét a felvétel miatt sajnos nem tudtam megnézni, de arra tippeltem, hogy ő virtuálisan is ugyanúgy néz ki, mint a valóságban. - Szófiának igaza van.
- Milliárdok haltak meg - emlékeztette őket az instruktor. - Erről ne feledkezzetek meg soha! Borzalmas dolgok történtek akkor.
- Sajnos így van - hajtotta le a fejét a koreai Chow. - A szüleim mindenüket elvesztették, és akkor haltak meg a nagyszüleim is. Csoda, hogy mi átjutottunk a fényre.
- Miért lenne ez borzalmasabb - tette fel a kérdést Szófia -, mint hogy az Ugrás előtti Afrikában és Ázsiában is hosszú évtizedeken át évente milliók haltak éhen, miközben a fejlett országok majdhogynem belefulladtak az élelembe? Csak a halottak darabszáma számítana? Persze félre ne értsétek, ez nem jelenti azt, hogy nem kell keresnünk a választ a miértekre, és nem jelenti azt, hogy nem kell megemlékeznünk a sötét féltekén meghalt milliárdokról.
- Azért a régi színeket én sajnálom - mondta Dimitrij.
- Azokat én is - értett egyet Mary, és hosszan összemosolyogtak az orosz fiúval. - Régen sokkal szebb volt minden.
- Meg a csillagokat! - tette hozzá Szófia. - Voltatok már a kaliforniai jégmezőn, a NASA-obszervatóriumban?
Tavaly három napot töltöttem ott. Na, az lenyűgöző élmény volt.
- Ja, én is voltam ott egy hetet tavaly - bólintott Chow.
- Tuti az a hely!
- Térjünk át Szófia esszéjére! - javasolta Romulus instruktor. - Letöltöttétek? - Mindenki bólogatott. - Mi a véleményetek?
- Szerintem nagyon európai szemmel közelítette meg a feladatot - közölte Chow.
- Nyilván, mivel a saját környezetemből indultam ki - felelte Szófia. A személyi fájljai szerint problémás, de kiemelkedő képességű, emiatt kiemelt figyelmet igénylő tanuló volt. - Én azokról akartam írni, akik csak közvetett módon szembesültek az Ugrás következményeivel, akik a netről, chipset rágcsálva nézték végig a Nagy Menetelést, és fintorogva hallgatták, amint kormányaik menekültek százezreit engedik be az országukba. Majd te megírod ázsiai szemszögből.
- Képzeld, úgy írtam meg! - mondta kissé sértődötten Chow.
- Dimitrij! - szólította meg az instruktor az orosz fiú virtuális megtestesülését. - Mit gondolsz, lesz még az Ugráshoz hasonló, sorsfordító esemény a ti hátralévő életetekben?
- Amilyen gyorsan változik a világ, nem lehet tudni. Az Ugráshoz hasonló horderejűre azonban nagyon kicsi az esély.
- Egyetértetek vele? - fordult a többiekhez Romulus.
- Én igen - bólintott Mary.
- Szerintem meg már benne vagyunk egyben - szólt közbe Szófia. - Illetve közeledünk hozzá. Csakhogy ez nem egy látványos, könnyen észrevehető valami. Legalábbis most még nem, de ha bekövetkezik, még az Ugrás is eltörpül mellette.
- Mire gondolsz? - érdeklődött Romulus instruktor.
- A technológiai szingularitásra.
- Ez csak egy elmélet - vágott közbe fölényesen Mary Whaites. - Egy sok sebből vérző, vitatott elmélet. Te ilyen ostobaságokban hiszel?
- Már megint hihetetlenül naiv vagy, Mary - közölte Szófia. - Szerintem azt sem tudod, miről beszélek!
- Szófia! - figyelmeztette Romulus a lányt.
- Miért? Mondhattam volna azt is, hogy „már megint ostoba vagy, Mary”. Finom voltam és nőies. De hogy valaki ne lássa mindazt, ami körülöttünk történik? Egy „úgymond” elit tanszinten? Ön szerint ez normális, instruktor? De akkor milyen alapon nevezzük a Descartes-szintet elitnek?
- Állj le, Szofi! - kérte Dimitrij. - Mary csak másként látja az összefüggéseket, és nem hisz a technika mindenhatóságában. Nem csak a te véleményed számít. Elméletekről nincs értelme vitázni.
- És ezzel egy újabb lépést tettél Mary lába közé, Dim.
- Szófia! - csattant fel erőteljesen Romulus. - Most már tényleg elég!
- Mekkora egy hülye picsa vagy! - jegyezte meg hitetlenkedve Dimitrij. - Génmanipulált hülye picsa!
- Kár, hogy háromezer kilométerre laktok egymástól, mi? - vágott vissza Szófia. - Bár a virtuszexben biztos nagymester vagy, ha másban nem is. Csak Mary meg ne lássa, hogy nézel ki a valóságban!
- Dimitrij! - figyelmeztette az orosz fiút a szócsatáról kissé lemaradva az instruktor, aztán újra Szófia felé fordult. - A véleményedet meg lehet finoman és kevésbé provokatívan is fogalmazni.
- Ne élj vissza a képességeiddel, te kis GMH! - jegyezte meg fintorogva Chow.
- Nem élek vissza semmivel! - tiltakozott a lány. Azt hiszem, még nem jött rá, hogy a túl okos és ráadásul hangos embereket a többiek sosem kedvelik, és nem tudta, melyek azok a helyzetek, amikor jobb csendben maradni. - A tájékozottság nem képesség. A keresés és letöltés mindenki számára azonnal elérhető - kocogtatta meg a halántékát és a fejébe ültetett linkcsipjét. - Egyébként meg a századik hülyesége után nem várhatjátok el, hogy virágnyelvet használjak.
- Korcs vagy! - sziszegte Mary. - Genetikai korcs!
- Ne sértődj már meg, mert őszinte vagyok! Én tanulni jöttem ide, nem vihogni meg pasizni, ahogy egyesek.
- Instruktor, tiltsa már ki innen ezt a génmanipulált izét! - kérte Dimitrij.
- Nem vagyok génmanipulált!
- Dehogynem! - vágta rá Mary.
- Hülye kurva! - jelentette ki válaszul Szófia.
- Szófia! - mondta erélyesen az instruktor. - Azonnal áthelyezésre kerülsz a Logika-szigetre. A magatartás pontszámodból pedig levonok tizenötöt. És a tiétekből is tízet tízet, Dimitrij és Mary.
- Tőlem… - vont vállat Szófia. - Annak már úgyis mindegy.
A következő pillanatban egy márványlapokkal körbefedett folyosón találta magát. Még fel sem ocsúdott az új helyszín okozta első meglepetésből, amikor egy női hangtól megkapta a személyre szóló feladatot:
- Ha teljesíted a próbát, a Logika-sziget 8A szintjére jutsz, egyúttal teljes körű belépési jogot kapsz három tetszőleges Life világba, tízezer kredittel, egy Vogue szkintárral, valamint egy általad kiválasztott, új Benetton ruhatárral. Ha nem sikerül, a 7C szintre jutsz.
- Ez legalább szórakoztató - dörmögte Szófia az orra alatt.
Na igen, a lexikális tudás elsajátítására épülő oktatási rendszer már az Ugrás előtt anakronisztikussá vált. Évszámok, események és adatok felesleges memorizálásának semmi értelme nem volt egy olyan korban, amikor minden információ azonnal hozzáférhető, letölthető. Az online adatbázisok amúgy is elképzelhetetlen méretűre duzzadtak, ami már régen túlmutatott a normális emberi befogadóképességen. Sokkal fontosabbá vált a gondolkodásnak és az információk hatékony keresésének elsajátítása, amire a legalkalmasabbnak a kötetlen és képességfüggő virtuális oktatás bizonyult.
A folyosó elkanyarodott, majd rögtön véget is ért, és egy erdőbe torkollott. Szófia alig ötven métert tett meg az ősöreg fák és sűrű bokrok között a nyirkos avarban, amikor egy ódon kőfalhoz ért. A harmincméteres magasságig emelkedő fal ormótlan kődarabokból épült, a kötőanyag már több helyen is málladozott. Nem messze meglátott egy vaskos tölgyfa kaput. Odasietett, és megpróbálta kinyitni, de hiába feszült neki, a kapu nem mozdult, csak néhány nyikorgó hangot hallatott. Viszont se zár, se nyitószerkezet nem akadt rajta. Szófia elkezdte tapogatni a kaput, majd a környező falrészt, hátha valamilyen trükkös szerkezet működteti.
Így nem vette észre a várfal egy sötét mélyedéséből lopva aláereszkedő vaskos óriáskígyót. Mielőtt feleszmélhetett volna, a kígyó elkapta, és úgy rátekeredett a testére, hogy mozdulni sem bírt. A pikkelyek érintésétől egy pillanatra kirázta a hideg, és ösztönösen felsikoltott.
- Csak nem ijedtél meg, kislány? - kérdezte a hüllő negédes hangon.
- Eressz el, te buzi gyík! - csapott Szófia dühösen a kígyó fejére, mire az kitátotta a száját, villás nyelve szinte érintette a lány arcát.
- El akarsz jutni a Logika-szigetre?
- Szerinted? - Az első ijedség után mutatott gyors és higgadt reagálását az oktatórendszer három pluszponttal jutalmazta. Azonban a sikamlós szorításban érezhetően kényelmetlenül érezte magát. Hiába feszengett, nem tudott szabadulni.
- Itt az alkalom - sziszegte arcába a kígyó. - Én minden állításról el tudom dönteni, hogy igaz vagy hamis…
- Akkor te kurvára okos vagy - szúrta közbe Szófia, de a kígyót nem tudta kizökkenteni, ellenben a rendszer az ismétlődő durva beszédért levonta az előbb kapott három pontot.
- Egyetlen állítást várok. Ha igazat mondasz, elveszek tőled harminc pontot. Ha hazudsz, csak tíz pontot vonok le, viszont elveszem a Benetton Ultragirl szkintáradat és a Partytime-negyedbe szóló belépőkódodat. Utána beengedlek a sziget 7C szintjére.
- Remek! És hogyan juthatok be a 8-asra?
- Sehogy!
- De azt mondták…
- Hazudtak. Még egy perced van a válaszra.
A feladat trükkös volt. A statisztikák szerint a fiatalok kilencvenöt százaléka a kevésbé fájdalmas megoldást választja: egy igaz állítással feláldoz harminc tanulmányi pontot a Life-jogai védelmében. A játék és a szórakozás a legtöbbjüknek sokkal többet jelentett a pontszámnál. Néhányan azonban elkezdenek gondolkodni. Szófia esetében ez volt a minimum.
- El fogod venni az Ultragirl szkintáramat, a Partytime belépőmet és a tíz pontot - mondta a lány néhány másodperccel később.
- Legyen így! Vagyis igazat mondtál. Így le kell vonnom a harminc pontot… De akkor mégis hazudtál, ezért elveszem a ruhatáradat, a belépőkódodat… Bár, ha elveszem, akkor mégis igazat mondtál, így le kell vonnom a pontokat. Akkor viszont…
Közben eleresztette Szófiát, és lassan visszahúzódott a tölgyfakapu feletti résbe. Mormolása még másodpercekig hallatszott. Szófia egykedvűen besétált a Logika-sziget felé vezető kapun, és elégedetten nyugtázta a felette megjelenő 8A szintjelzést, valamint azt, hogy a tanulmányi egyenlege újabb harminc ponttal nőtt.
Aztán váratlanul kilépett a Veegates virtualitásából.
A valóságban egy méregzöld bőrkanapén ült éppen, mellette egy huszonéves srác, kezében whiskyspohárral, folyamatosan hozzá beszélt. A felvétel bal felső sarkában megjelentek az adatai: Bailey Keller, 23 éves, amerikai állampolgár, bejelentett lakhelye Indianapolis. Egyetemista, az UINDY végzőse… és a többi, részletekbe menő, de számomra felesleges felsorolás.
Szófia fél órát töltött a virtuálban, de a valós időben közben mindössze másfél perc telt el. A bömbölő zenéből és az alkoholos poharakkal lézengő fiatalokból rájöttem, hogy ez egy házibuli. Néhányan freakrockra, vagy valami hasonló stílusú zenére táncoltak a szoba közepén, egy nagyobb társaság pedig a konyhában italozott, hangosan beszélgetve. A régi, nagy belmagasságú, négyszobás polgári lakás ablakait vastag sötétítőfüggöny fedte, elzárva a Diablo vörös fényét, így a belső hangulatvilágítás előhozta az igazi színeket.
- Szóval, van kedved? - kérdezte a srác angolul, aztán felhajtotta a whiskyjét. Homloka enyhén gyöngyözött. Vagy a légkondi nem volt elég hűvösre kapcsolva, vagy csak jobban izzadt az átlagnál. Nyakán egy kiterjedt melanóma díszelgett, feltehetően a vörös nap UV-sugárzásának következményeként.
- Mihez is? - kérdezett vissza Szófia. Pislogásai ütemében a felvétel pillanatokra el-elsötétült.
- Átjönni virtuálba. Csabáék nyitottak egy priviszobát. - Sötét hajú, vékony fiú felé biccentett, aki egy magas, szőke lányt ölelgetett a konyhaajtó mellett. - Az imént bekukkantottam, ott kicsit pörgősebb a buli. Már legalább ötvenen jöttek össze.
- Most nincs kedvem. - Az angol megértéséhez link-csipje fordítószoftverét használta, ahogy Bailey is így értette meg a magyar mondatokat.
- Kár. Kérsz még egy tequilát?
- Kösz, nem.
- Hé, csak lazán! - vigyorgott a fiú. - Hidd el, attól jobban fogod magad érezni!
- Nem-ké-rek - tagolta Szófia, mintha egy idiótával beszélne.
A srác körbepillantott, közben talán azon gondolkodott, hogy inkább egy másik lánnyal kellett volna szóba állnia. Csakhogy a GMH gyermekek külsejét is körültekintően megtervezték, egy ártatlan, bájos arc pedig sokakra hatással volt, így mégis tovább próbálkozott.
- Látom, kicsit fáradt vagy. Én is. Te is délelőttiben élsz?
- Én éjszakaiban. Általában este tízkor kelek.
A napszakokról beszélnek, értettem meg kis késéssel. Hiszen itt minden pillanatban ugyanolyan világos volt.
- Ahhoz képest, hogy alig múlt éjjel egy, elég ingerszegény vagy. Tudod… Scott sosem mondta, hogy ilyen jó csaj a húga.
- Kösz - felelte szemlesütve Szófia, és megpróbált kicsit arrébb fészkelődni.
Láthatóan zavarta Bailey alkoholos lehelete, de még inkább a túlzott közelsége. Ennyi idősen még nem volt elég magabiztos ahhoz, hogy rögtön elhajtsa a fiút, de tudtam, ez perceken belül mindenképpen be fog következni.
Szófia elfordította a fejét, a látómezejébe beúszott három srác, akik elrévedő tekintettel ücsörögtek az egyik sarokban, kimerülve a valóság és a virtuál összemosódó kotyvalékától. Persze a fáradtság egyiküket sem tartotta vissza a buli virtuális részétől. De lehet, hogy csak szimplán részegek voltak.
- Ti milyen viszonyban vagytok a bátyáddal? - kérdezte Bailey. Talán rájött, hogy noha Szófia fiatal, mégis lehet, hogy egy értelmesebb témával nagyobb sikert ér el nála. A lány látóidegének információit közvetítő felvétel megrezdült, ez egy fintor lehetett.
- Régen sokat lógtunk együtt, de akkor még túl kicsi voltam. Aztán évekre átköltözött apához Amerikába, és csak az utóbbi két évet töltötte újra itthon. Igaz, sűrűn akkor sem láttuk anyával, mert vagy bulizott, vagy dolgozott.
- Most pedig újra lelép, mi?
- Ja. New Yorkba.
A fiú a mellső zsebéből kikandikáló Phillip Morris dobozból előhúzott egy szál cigit, és a szájába vette. A cigi begyulladt, Bailey mélyet szippantott belőle, majd elégedetten fújta magasba a füstöt.
Ekkor a Csaba nevű vékony fiú odaugrott, dühödten kikapta a cigarettát a szájából, és belenyomta a kanapé melletti cserepes virág földjébe.
- Bailey, te sötét barom! Megmondtam, hogy csak az erkélyen vagy a folyosón!
- Jól van na, Csaba, bocs! - vigyorgott Bailey. - Elfelejtettem.
- Hát persze - morogta Csaba, aztán otthagyta őket. Bailey úgy fordult vissza Szófia felé, mintha mi sem történt volna.
- Jártál már New Yorkban? - kérdezte.
- Csak a virtuálisban, de az más.
- Nem olyan nagy szám egyébként. Jóval hidegebb van, mint nálatok. De irigylem Scottot ezért a Szingularitás Intézetes állásért. Az Arizona-sarlón dolgozni nem semmi!
Utána kellett néznem, miről beszélt Bailey. Azt már tudtam, hogy miféle átalakítások folytak New Yorkban, de most letöltöttem a teljes térképet és a Génkontroll megfigyelési fájl dátumát követő öt év építészeti adatbázisát is. Az Arizona-sarló az első mesterséges sziget volt, amit az Ugrás után megalapított National Landcreation Plan keretében építeni kezdtek a keleti parton. Hatalmas csővezetékrendszereken, a New Jersey felől átszivattyúzott és vízzel fellazított földdel töltötték fel, majd építették be. Jelenleg, a felvétel után öt évvel, már a végéhez közeledett a harmadik, több száz négyzetkilométeres kiterjedésű Los Angeles szigetprojekt, amitől azt várták, hogy tovább csökkenti a csonka Egyesült Államok legnagyobb városának fullasztó zsúfoltságát.
- Téged érdekel a szingularitás? - kérdezte kíváncsian Szófia.
- Nem igazán - grimaszolt Bailey. - Ez csak egy mesterségesen kreált divatszó, amiből pénzt lehet csinálni. Találj ki bármilyen képtelenséget, egy év alatt milliókat kereshetsz vele, ha felhajtasz néhány zsíros befektetőt. A Szingularitás Intézet nagyon menő manapság, viszont szerintem semmi értelme annak, amit csinálnak. De a legmodernebb technológiákkal dolgoznak, nem beszélve a csúcsszuper omegáikról. A fizetésüket is bármikor elfogadnám. Scott megfogta az Isten lábát. - A tekintete Szófia videopólójára siklott, amin a Sorbo egyik klipje futott. - Melyik a kedvenc Sorbo-számod? - próbált újabb közös témát találni.
- A Commercial Chaos - felelte kelletlenül Szófia.
- Az tényleg ütős. Szerintem ez az igazi freakker-himnusz, nem pedig a Legend No Money, Honeyja. De nagy kedvencem még a Book of Men, a Human Machines és a NEvOlution. Na és a Red Flames in Your Eyes. „Bloody red flames, hot-hot red flames…” - kezdte énekelni a refrént, aztán váratlanul megfogta Szófia kezét, és masszírozni kezdte. - Nagyon szép szemed van, ugye tudod?
- Most már igen - felelte Szófia, aztán elhúzta a kezét.
- Bocs, de most megyek, meg kell keresnem a barátnőmet. Csá!
- Most meg mi van?! - értetlenkedett Bailey, amikor a lány felállt. - Mit játszod az agyad?
- Csak azt, hogy semmi értelmesről nem lehet veled beszélgetni, és a szöveged se jön be - közölte Szófia. - Különben meg kiskorú vagyok, két hónap múlva leszek csak tizennégy. És ha ez nem tetszik, szólok a bátyámnak, aki szétveri a képed, az még kevésbé fog.
Bailey arcán gúnyos vigyor jelent meg, közben elővillantak nikotintól sárgás fogai.
- Majd pont egy ilyen kis genetikai korcs miatt fog Scott kezet emelni rám. Különben meg nem is a bátyád, angyalka!
- Mi van?! - kérdezte döbbenten Szófia.
- Talán azt hiszed, nem tudom, hogy a GMH nálad nem csak annyit jelent, hogy némileg belepiszkáltak a szüleid génállományába? Hát nem! Téged a Genoware génmérnökei terveztek meg, csak aztán ültettek be Scott anyjának méhébe. Jó sok pénzt kaphatott érte. Scotthoz annyi közöd van, hogy ugyanabból a testből bújtatok elő és egy családban nőttetek fel. Vicces, hogy a bátyádnak nevezed. Pedig simán dughatnátok is, de ezt hiába mondom neki.
- Honnan szedted ezt a baromságot? - Szófia remegő hangja árulkodó volt.
- Hát Scott-tól - vigyorgott fölényesen Bailey, aztán a tekintetével megkereste a lány bátyját. - Hé, Skót! Gyere csak ide!
Scott egy vörös hajú, modellalkatú lánnyal beszélgetett, de már unhatta a társalgást, mert azonnal felpattant, és mosolyogva odasétált Baileyékhez. Kilenc évvel volt idősebb Szófiánál, és egy fejjel magasabb nála.
Scott… Számítanom kellett volna rá, hogy ő is rajta lesz a felvételen, hiszen kettőjük sorsának itt is össze kellett fonódnia. Nem tudnám megmondani, milyen érzés volt újra fiatalon látni, még akkor is, ha ő valószínűleg egy teljesen más személyiségű Scott, mint akit én ismerek.
- Mi van, haver? - csapott Bailey vállára, aztán Szófiára kacsintott. Sötét haj, átható, csibészes tekintet, széles váll, külsőre ugyanolyan, mint az én Scottom. - Jól érzed magad, hugi? Szólj, ha Bailey molesztálna, és rögtön szétcsapom a képét.
A felvétel megrezdült, ez egy újabb fintor lehetett.
- Azt terjeszted rólam, hogy genetikai korcs vagyok? - Bailey vigyorogva bólogatott. - Hát kösz szépen! A seggfej barátod szerint nem vagyok a húgod. Te mondtad neki, igaz?
Scott arcából kifutott a vér.
- Szofi… - kezdte zavartan, de itt el is akadt.
- Egyáltalán honnan tudsz te erről?! Anyáéktól? Ezt mondták, nehogy féltékeny legyél rám?
- Szofi… - Scott gyengéden megfogta a kezét, de a lány dühösen elhúzódott tőle.
- Hagyjál békén! - Aztán, mivel ezt feltehetően nem találta elég durvának, még hozzátette: - Hülye fasz!
- Hé! Nyugodj már le!
- Szállj le rólam!
Egyszerűen otthagyta őket, és átment egy másik szobába. A tekintete néhány másodpercre elidőzött egy hosszú, fekete hajú lányon, aki az egyik sarokban, egy nagydarab sráccal ült a kanapén összebújva. Elrévedő tekintetük alapján valószínűleg virtuáloztak. Szófia dühösen fújtatott egyet - ebből arra következtettem, hogy valószínűleg egy barátnő lehetett -, aztán kinyitotta az elsötétített erkélyajtót, és kilépett a füllesztő és nyomasztóan vörös világosságba.
Hajnali fél kettő volt, a Diablo a régi Napnál háromszor nagyobb, vérvörös korongja mozdulatlanul trónolt az égen. A felvétel sarkában megjelenő kijelző harminchárom fokot mutatott, a kísérő megjegyzés szerint a megszokottnál néhány fokkal hűvösebbet, mégpedig a Diablo alsó harmadában látható három nagyobb napfolt miatt, amik csökkentették a nap sugárzási energiáját. Az égbolt sötétlila árnyalatát narancsszínű bárányfelhők törték meg, a nagyobbakon a felszínről vetített lézerreklámok cikáztak, bazári látványossággá változtatva az eget. Bár legalább némileg ellensúlyozták a városon uralkodó barna és a vörös egyhangúságát.
Szófia egy darabig a szemközti étterem udvarán álló, csonka platánfát nézte, aztán tűnődve az 56-osok terének rozsdásodó vastömb-emlékműve felé fordult. Megtörölte verejtékes homlokát - a felvétel egy pillanatra el is homályosodott, amint egy izzadságcsepp belefolyt a szemébe -, aztán az arca közeléből elhessegetett néhány kósza moszkitót, amik valahogyan átjutottak az erkély elektromos riasztóhártyáján. Az autók és a biciklisták egymás után kanyarodtak ki a Városligeti fasor pálmafái közül a Dózsa György útra, de amint a forgalom néhány pillanatra alábbhagyott, hallhatóvá vált a kabócák soha nem szűnő cserregése.
Ez az eltompult színű, idegen környezet sokkolóan hatott rám, még ha csak egy régi Génkontrollos felvételt néztem is. Nem tudom, hogyan lehet egyáltalán megszokni, bár az ittenieknek sikerült, úgyhogy előbb-utóbb talán nekem is sikerülni fog. Elvégre láttam már ennél sokkal furcsább dolgokat is.
Szófia nagyot sóhajtott. Nem tudtam volna megmondani, mi fájhatott neki jobban: az, hogy megint kicsúfolták a GMH volta miatt, vagy hogy kiderült a titka, amiről azt hitte, csak ő tud róla.
A külvilág számára minden bizonnyal egy öntelt és arrogáns kislánynak tűnt, aki nagyon is tisztában van önnön képességeivel, és ezt, ha teheti, érzékelteti is. Mindez azonban csak ösztönös védekezés volt. Szófia körül áthatolhatatlan falak feszültek, amelyek ráadásul évről évre csak tovább vastagodtak. Ha valaki belegondol, hogy a Génkontroll-megfigyelések és -beavatkozások milyenné tehetik egy Szófiához hasonló gyermek életét, éppen formálódó személyiségét, és miféle komplexusokat okozhatnak, az alapján inkább sajnálni kéne, mint gyűlölni. Azonban az emberek csak azokat tudják sajnálni, akik hátrányosabb helyzetben vannak, mint ők. A kiemelkedő képességűekre mindig is irigykedni fognak, szenvedésüket és fájdalmukat pedig kárörvendő elégedettséggel figyelik.
Azt sejtettem, hogy genetikai származásának szóba kerülése nem lesz jó hatással rá, de ami végül történt, engem is meglepett. Egészen másként reagált, mint számítottam.
Péter a buli szervezőjének, Csabának az öccse volt. Már azon is csodálkoztam, hogy Szófia egyáltalán szóba állt vele, de hamar rájöttem, hogy ez csupán a látszat. Táncolni kezdtek, először csak egymással szemben, aztán összesimulva, végül nagyon hamar eljutottak a csókig. Szófia közben észrevette, hogy Bailey őket nézi, de ez csak tovább fokozta az elszántságát, és még jobban hozzábújt Péterhez.
- Nagyon forró a bőröd! - suttogta Péter.
- Naná! - lehelte Szófia a fülébe. - Menjünk át az egyik kisszobába!
Péter a szemébe nézett, aztán újra csókolózni kezdtek, végül elindultak a szoba felé.
Szófia, ezt nem szabad megtenned! - robbant a lány linkcsipjébe a Genkontroll figyelmeztetése. Azonnal hagyd abba!
Szófia kétségbeesetten összerezzent. Néhány percre talán megfeledkezett a koponyájába ültetett letapogatóról, pedig minden pillanatban figyelték, még akkor is, amikor éppen virtuálozott. Mindig. Ráadásul a felvétel idején, félig gyerekként még nagyon sebezhető volt. De sokkal önfejűbb is.
Találtak egy kis vendégszobát, Szófia sietve becsukta maguk mögött az ajtót, majd ráfordította a kulcsot. A leeresztett redőnyök résein beszivárgó fény vörös sávokat rajzolt a szemközti falra. Szófia látótere közben már figyelmeztetőn vibráló lila színben úszott: a Génkontrollt nem lehetett lerázni.
Hívj egy taxit, és menj haza! Amit csinálsz, annak még messze nincs itt az ideje!
- Akarlak! - szuszogta Szófia, és lerángatta magáról a blúzát. Péter egy hosszú másodpercig a lányka kicsiny mellét nézte, aztán odahajolt, és csókolgatni kezdte az egyik bimbót, közben bal keze Szofi fenekére csúszott.
Szófia, állj le! Most!
- Húzz már a francba! - szaladt ki Szófia száján. Péter megdermedt.
- Én? - nézett bamba képpel.
- Dehogy! - szuszogta a lány. - Valaki szórakozik a linkemmel.
- Lődd ki, most úgysem kell egy darabig!
Szófia! Tudod, mi lesz, ha nem hagyod abba!
Keserűen néztem Szófia meggondolatlan és vad lázadását a Génkontroll ellen. Csak az érdekelte, hogy minél előbb megtörténjen. Amíg egyáltalán megtörténhetett. Pontosan tudom, mit érzett: remegett a kényszerű, intim kitárulkozástól, és remegett a félelemtől, hogy esetleg nem sikerül. Pedig szerintem tudta azt is, hogy nem sikerülhet. De makacs volt, túlságosan is makacs.
Ekkor megérkezett a fájdalom. A szoba dülöngélni kezdett, majd a feje tetejére állt Szófia előtt. Térdre zuhant, Péter ezt egy pillanatra félreértelmezte, de amikor a lányka lehányta a cipőjét és a letolt nadrágját, rémülten szökkent hátra. Szófia merev testtel eldőlt, a szeme fennakadt, aztán hirtelen vékony hangú sikoly hagyta el a száját. Péter az ajtóig hátrált, amin ekkor dörömbölni kezdtek:
- Ki van bent?! Azonnal nyissátok ki!
Szófia teste ívbe feszült, aztán újra sikoltott. Péter remegő kézzel felhúzta a nadrágját, aztán elfordította a kulcsot. Legalább tízen tolongtak az ajtóban, de meg is dermedtek, amikor meglátták a hiányos öltözetű lányt, amint a padlón összegörnyedve nyögdécsel. A képek Szófia összezárt szemhéjának önkéntelen meg-megrebbenése ütemében villantak fel.
- Micsoda idegbeteg liba! - röhögött fel valaki a bámészkodók közül. - Mit műveltél vele, Petya?
- Szétkúrták az agyát a sok génmanipulációval - közölte valaki angolul. A felvételhez csatolt jegyzet szerint Bailey Keller volt az. - Totál megkattant.
- Hülye vagy! - torkolta le Csaba Baileyt, aztán aggódva Szófiára pillantott. - Ez a Génkontroll. Ha nem engedelmeskedik, rákényszerítik. Majd pont hagyják, hogy egy ilyen lúzerrel szexeljen, mint te, öcskös.
- Baszd meg, ez a csaj GMH?! - gombolta be a sliccét Péter. - Ezt nem tudtam!
- Szofi! - guggolt le egy fiatal lány, és ülő helyzetbe segítette az egész testében remegő Szófiát, majd a vállára terítette a blúzát. A barátnője. - Jól vagy?
- Hagyj békén! - suttogta rekedtes hangon Szófia.
A büntetés befejeződött, de a megaláztatás, amit hiányos öltözete miatt érzett, csak most kezdte igazán gyötörni. Valószínűleg azért, mert rájött, hogy amiről azt hitte, az ő titka, azt Scott szinte minden haverja tudta. Feltápászkodott, és a néma tekintetek kereszttüzében remegő kézzel öltözködni kezdett.
A helyzetből egyetlen kiút létezett. Szofi lehajtott fejjel a kijárat felé rohant. A többiek engedelmesen félrehúzódtak előle.
- Szofi! - Scott csak ekkor tudta meg, mi történt. Elkapta kifelé viharzó húga karját. - Várj! Állj már meg!
Szófia nem állt meg, kirántotta magát Scott szorításából, kirohant a lakásból, le a lépcsőn, aztán máris kint találta magát az utcán. A Városligeti fasor aszfaltja izzasztó forróságot ontott magából, a levegő vibrált a hőségtől. Szófia megtörölte a homlokát, láthatóan azonnal izzadni kezdett.
Nem tudom, képes leszek-e megszokni ezt a színhibás felvételnek tűnő, vörös fényben úszó világot. Mintha az élet veszett volna ki a tájból és az emberekből. A járdát három narancsoverallos indiai utcaseprő locsolta zümmögő elektromos locsolókocsival a barna levelű fák árnyékában. Szófia átrohant a zebrán, aztán lassított, majd tétován a Hősök terén álló Glóbusz felé vette az irányt.
A Földet ábrázoló, forgó üvegemlékmű háromnegyedig a tér alatti múzeumcsarnokba nyúlt, az adatok szerint nem sokkal az Ugrást követően építették a régi üvegkocka helyére, miután elterelték a kisföldalatti nyomvonalát. A gömb számomra a párizsi Louvre üvegpiramisát idézte, mégis, ahogy elnéztem rajta a jégbe temetett, néhai ázsiai országok körvonalait, megértettem, mit jelenthet az itteni Földön élők számára.
- Állj már meg! - kiáltott Szófia után Scott, aki végig követte. Végre utolérte a húgát, majd maga felé fordította. Bőre narancsvörös árnyalatban fürdött.
- Mit akarsz? - törölte meg szemét a lány.
- Hé, én ugyanúgy a testvéremnek tekintelek! - simogatta meg Szofi arcát Scott.
- Ja, de én nem! Semmi közöd hozzám, csak annyi, hogy egy házban lakunk! Különben is, mit érdekel téged bármi? Hamarosan úgyis elhúzol New Yorkba, nem?
- Mi a baj? - kérdezte lágyan Scott.
- Hogy mi? Mit gondolsz, mi?! Ugye tudod, mit csinál a Génkontroll? - kocogtatta meg a halántékát a lány, aztán eleredtek a könnyei. - Hát hogyne tudnád! Szerinted milyen, amikor folyamatosan figyelnek, és belepofáznak az életedbe? Én csak dugni akartam végre, de azt sem hagyják!
- Pont azzal a sráccal?
- Mert tudsz valaki jobbat? Talán azt a seggfej Baileyt? Nála még te is jobb lehetsz.
- Ne légy cinikus! Te is tudod, hogy hülyeséget csináltál. Örülj, hogy a Kontrollosok leállítottak!
- Örüljek? Na menj a faszba!
- A stílusod újabban nem túl kifinomult. Hol tanulod? A Life-ban?
- Nem mindegy?!
- Nézd, ismerem a Kontroll szabályait, tudom, nagyon durvák, de úgy is elélhetsz, hogy még a hangjukat se hallod. Neked azonban lázadnod kell.
- Ez az én életem. Legalábbis szeretném, ha lenne életem. Anya megígérte, hogy nem mondja el senkinek. Még neked sem. Megígérte!
- Hazudott. Már ötéves korod óta tudom.
- És rögtön körbevirtuztad a haverjaidnak!
- Tizenöt voltam - sóhajtotta Scott.
- Ez nem mentség.
- De az. Sajnos a többiek nem felejtették el, amiket akkor mondtam rólad és a GMH-ról.
Egy idősebb nő haladt el mellettük, aki szűkölő csivaváját próbálta megfékezni. A kutya hisztérikusan vinnyogva próbált szabadulni, csak a póráz tartotta vissza. Mellső lábai rendre elemelkedtek a betonról, ahogy újra és újra nekiiramodott volna.
- Én nem akarok GMH lenni, basszus! - fakadt ki Szófia. A kép elmosódott és vizenyőssé vált, ahogy az újabb könnycseppek előbuggyantak a szeme sarkából. - Tudod, az a legdöbbenetesebb, hogy úgy teszel, mintha ez természetes lenne! Mintha ezt mind megérdemelném!
Scott önkéntelenül magához vonta, és átölelte. Percekig álltak így a járdán, a néhány járókelő menet közben óvatos pillantást vetett feléjük.
- Gyere, sétáljunk egy kicsit! - javasolta Scott.
- Sétáljunk! - vont vállat szipogva Szófia. Scott belekarolt a lányba, minden bizonnyal éreztetni akarta, hogy tényleg a testvérének tekinti.
A fejük felett tucatnyi szürke vadgalamb suhant el ideges szárnycsattogással. A Hősök tere felé tartottak.
- Engem nem érdekel, honnan származik a génállományod, és az sem, hogy mennyire hasonlít az enyémhez - sóhajtotta Scott, és közben a térről felröppenő újabb galambrajt követte tekintetével. - Csak egyvalami számít…
- Micsoda?
- Mi ketten, hugi. Tudod, amikor…
A linkjeik egyszerre fogták a flerkitörés-riadót. Felkapták fejüket az égre, de a Diablo nap felszínét pettyező jellegzetes napfoltokon túl más még nem látszott. Ez azonban nem jelentett semmit. A napfigyelő spektrohelioszkópos műholdak alig fél perccel korábban plazmakifényesedést érzékeltek a legnagyobb napfoltnál. A kitörésig már csak néhány perc volt hátra, a fény pedig hetvenhárom másodperc alatt ért el a Diablóról a Földre. Ugyan a hírekben láthatóan már napok óta figyelmeztettek mindenkit, de a napmeteorológia aznap dél tájékára jelezte az eseményt, nem pedig hajnali kettőre.
- Most hová? - suttogta elsápadva Szofi.
Scott idegesen körülpillantott, aztán a Hősök tere szoborcsoportja előtti üvegföldgömbre mutatott.
- Le, a Glóbusz alá! Gyorsan!
A Dózsa György úton haladó autókban ülőket a sugárzásvédő rétegek miatt nem fenyegette a kitörés veszélye, nem úgy a gyalogosokat. Több százan rohantak a Glóbusz felé, de sokan inkább a közeli földalatti-megálló felé vették az irányt, míg néhányan a feltehetően az 56-osok terén parkoló járművüket igyekeztek elérni. A régi, század eleji kocsikból viszont fejvesztve menekültek az emberek, azok nem rendelkeztek sugárzásvédő burkolattal. A kerékpárosok az álló autók közt szlalomozva szintén a Glóbusz felé tekertek. Több járókelő a táskájából erre a célra kifejlesztett fényvédő fóliaernyőt rántott elő, majd beguggolt alája.
Szófia és Scott az autók között keresztülrohantak az úttesten, majd a Glóbusz üvegföldgömbje mellett le, a tér alá. A riadt galambok időközben mind egy szálig eltűntek a levegőből, az ösztönük remélt vagy vélt, napvédett menedékekre űzte őket.
A Diablo fényesedni kezdett. A Hősök tere alatt húzódó csarnokban több százan zsúfolódtak össze. Mindenki igyekezett elhúzódni az üveg-Föld alól, be a kisföldalatti megállók felé vagy a múzeumbejáratok biztonságos alagútjába.
Rákerestem egy idevágó archív híradófelvételre, és párhuzamosan néztem az eseményeket. A skarlátvörös korong felizzott és kifehéredett, sugarai szinte perzseltek, a hőmérséklet pillanatok alatt negyven fok fölé kúszott. Végül a fler elérte csúcspontját, a Diablo vakítóan fehér tűzgömbbé változott. Az éles fény az üveggömbön keresztül behatolt a Hősök tere alá is, Szófiáék eltakarták a szemüket. A nap csak két hosszú perc elteltével kezdett el halványulni.
Utánanéztem a flerkitöréseknek az itteni adatbázisokban. A Diablo heti rendszerességgel produkálta őket, de többségük gyenge intenzitású volt, káros gamma- és röntgensugarai nem jutottak tovább a felső légkörnél. Olyan heves fler, amelynek sugárdózisa elérte a felszínt, az elmúlt közel két évtizedben mindössze hat alkalommal következett be. Az első az Ugrás után négy évvel, amikor a legtöbbek számára még nem volt ismert a veszély. Emiatt rengeteg ember bőrén jelentek meg gyulladásos fekélyek, sokaknak hetekig erősen hullott a haja, és több ezren olyan erős dózist kaptak, hogy nem élték túl az utána következő hónapokat. Azóta komoly napfigyelő szolgálat épült ki, és már a közepes flerek miatt is riasztottak, mivel a Diablo laBilltása miatt az előrejelzések sosem voltak pontosak, és nem lehetett tudni, hogy egy közepes fler nem válik-e túlságosan veszélyessé.
Egy nagy energiájú kitörés pedig nem játék: szétroncsolja az élő szövetet, megbolygatja a Föld elektromágneses mezejét, ami zavart okoz a mobilkommunikációban, időlegesen megbénítja a linkeket, valamint a műholdrendszeren alapuló összes szolgáltatást a virtuális hálózatoktól kezdve a navigációs szoftverekig.
Szép kis világ ez, tűnődtem. De legalább egyelőre nyugalom van. Igaz, nem sokáig lesz már így. Letöltöttem a többi Génkontroll-anyagot is Szófiáról, aztán belevetettem magam az itteni jelenbe, hogy megkeressem az iménti felvételhez képest öt évvel idősebb Szófiát és Scottot.
[2 Szófia nyomában]
Szófiára a budai lakásukban bukkantam rá, éppen a szobája ágyán feküdt, és egy ismeretlen férfival virtuálszexelt a Life Vadpartjának csillagos ege alatt. A titkosítás miatt csak annyit tudott a partneréről, hogy a nickneve Enkidu, és huszonhét éves, Johannesburgból. Ahogy a férfi is csak azt tudta, hogy Sophiebabe tizenkilenc éves nő Budapestről, de mindez nem számított, mindkettőjüket egyedül az anonim kielégülés érdekelte. Szófia a Génkontroll adatai szerint alig néhány hónapja, a spórolt pénzéből lövette be az eratocsipjét, de már most rutinos felhasználónak számított.
Enkidu egy drága Gucci-latino szkint viselt, amit ráadásul tovább is fejlesztett némi extra izomzattal és illatszimulációval, így Szófia az óbudai lakás szobájában, az ágyon elégedetten szuszogott orgazmusa utórezdüléseitől, majd gyorsan kilépett a Life-ból, magára hagyva a férfit.
A legtöbbekhez hasonlóan ő is függő volt, még ha nem is a legveszélyesebb fajtából. Napi három-négy óra virtuálban töltött idő az agya számára közel ugyanennyi napnak felelt meg, ami viszont alaposan megterhelte a szervezetét, nem véletlenül aludt gyakran tizenkét órát egy nap.
Olyan anyagszerkezetben mozogtam, amit Szófia nem láthatott, így észrevétlenül tanulmányozhattam. Vállig érő lila hajában fehér és kék csíkok rejtőztek, ami meglepett, azt gondoltam volna, hogy lázadó énje időközben már valamelyest konszolidálódott. Egyik keze a hasán nyugodott, a másikkal a takaró alatt a bal combját cirógatta. Aztán ellazuló arcizmai megmerevedtek, és elfintorodott.
„Remélem, élvezitek!”
Miért csinálod? - érkezett a Génkontroll kérdése női hangon. De hogy valóban egy nő követte nyomon éppen a virtuális ténykedését, vagy egy férfi, esetleg egy omega, azt nem tudhatta. Már felnőtt nő vagy, azt teszel, amit akarsz. - Aztán a hang helyesbített. - Bizonyos keretek között.
A Génkontroll adatbázisa szerint Szófia már nem volt szűz. Először tizenhat évesen került kapcsolatba egy huszonéves férfival, naivan beleszeretett, de néhány hónap után rájött, hogy a férfi a Génkontrollnak dolgozik. A másik két évvel később egy Attila nevű fiatal srác volt, aki megpróbált segíteni neki. Egyszer sikerült lefeküdniük, bár azt Szófia csak dacból tette, és valószínűleg azóta is összerándult, ha arra a fájdalomra gondolt, amit közben érzett. Attila és családja nem sokkal később elköltöztek Franciaországba.
„Na pont a bizonyos keretek miatt csinálom. Mondd csak, mit szólnátok, ha kivágatnám magamból a g-csipeteket?”
Elszakítanád magad a hálózatoktól is. Maximum néhány napig bírnád ki ép ésszel.
„Meglátjuk. Lehet, hogy kipróbálom.”
Hidd el, volt olyan GMH, aki megtette. Két nap múlva a legközelebbi Genoware kirendeltség bejárata előtt könyörgött, hogy hadd kapja vissza újra a világot.
„Nem sokáig fogtok már játszadozni velünk. Az EU már tárgyalja a Génkontrollt eltörlő törvényjavaslatot.”
Te is tudod, hogy ez nem játszadozás. Te veszélyes vagy a társadalomra. Az ellenőrzésed emiatt sosem fog megszűnni. Ha az EU el is törölné a kontrollt, majd akad más módszer.
„Dögöljetek meg!” - közölte dühösen Szófia, aztán összekuporodott az ágyon.
Hajnali kettő múlt, Szófia éjjel tizenegykor kelt, de mivel már fél órája a Veegatesben lógott, az agya számára ez tízórányi aktivitást jelentett. Ásítva kimászott az ágyból, aztán elhúzta a sötétítőfüggönyt, és hagyta, hogy a szobára rátelepedjen a Diablo vörös fénye. Amikor felém jött, reflexből arrébb léptem, bár akkor sem történt volna semmi, ha keresztülsétál rajtam. Legfeljebb elszippantottam volna tőle pár felesleges atomot.
A linkje hívást jelzett, az édesanyja kereste a nappaliból.
„Bemegyek a Genoware-hez. Nem jössz a belvárosba?”
„Tudsz várni tíz percet?”
„Igyekezz!”
Szófia berohant a fürdőszobába, helyrepofozta magát, aztán felkapott egy rövid szoknyát és egy ujjatlan pólót, majd bedobált néhány holmit a kistáskájába.
Az EuroTaxi vörös fényben narancssárgán fénylő, sofőr nélküli, régi típusú Opel Nirvánája már a bogdáni úti társasház előtt várta őket. Részecskéimet laza gömbformába rendeztem, senki sem láthatott. Beröppentem a taxi belsejébe.
- Hová? - kérdezte az anyja, amikor beültek a hátsó ülésre. Magas volt és modellalkatú, rövid, szőke haja némileg narancs árnyalatba hajlott, ahogy eredetileg fehér arca is vörösesben úszott. Állát mindig magasra emelte, ettől az ismeretlenek számára kicsit gőgösnek tűnhetett.
- Az Oktogonra - vont vállat Szófia.
Miközben az Opel a Duna mellett haladt, Szófia a folyó lila vizén lavírozó, napelemektől roskadozó sampanokat és dzsunkákat figyelte. A távol-keletiek az Ugrás utáni hetekben mindenhol megjelentek, és sokan a folyók és tengerek közelében tákolták össze otthonként funkcionáló kis hajóikat. A dél-európai országokban egész hajóvárosok alakultak ki a tengerpartokon.
- Tegnap beszéltem apáddal - mondta Szófia anyja, miközben felkanyarodtunk a Margit-hidra.
- Örülök.
- Nem is érdekel, hogy van?
- Őt érdekli, én hogy vagyok?
- Igen. Sokat kérdezett rólad.
- Remek. És mikor jön haza?
- Azt nem tudom.
- Gondoltam - húzta el a száját Szófia. - Végül is még csak három éve költözött Dél-Afrikába. Minek is sietni.
Az anyja felsóhajtott, és inkább másra terelte a témát:
- Na és… hogy megy az egyetem?
-Jól.
- Az szuper. Nem akarsz kicsit részletesebben mesélni róla?
- Bocs, de most nincs hozzá kedvem. - Szófia maximálisan éreztette, hogy nem akar beszélgetni.
Újra hallgattak, a lány közben fellépett a Veegatesre. Először az üzeneteit kezdte végignézni, majd lehívott egy vígjátékot a filmtárból.
- És mi a helyzet a fiúkkal? - próbálkozott újra az anyja néhány perc múlva, amikor Szófia már valahol a film közepén járt.
- Anya, ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy a Génkontrollal élek nemi életet! - közölte a lány, miután leállította a filmet.
Az asszony felsóhajtott.
- Elmúltál tizennyolc, már nem szólnak bele, hogy kivel vagy együtt.
- Hát persze! Mondd csak, dugtál már úgy, hogy tudod, rögzítik, ami történik? Szerintem nem. Tudod, mit? Hagyjuk!
- Lehet, hogy a génállományodnak nincsen köze az enyémhez - mondta halkan az anyja -, de énbennem növekedtél, én hordtalak ki, én neveltelek fel. Tudom, hogy neked nem számít, de nekem igen.
- Te neveltél? Hát szerintem meg a Génkontroll.
- Ez nem igaz!
Szófia nem szólt semmit, csak megvonta a vállát. Kibámult az ablakon, és egy éppen felszálló, zártrotoros Urban aerót követett tekintetével, amíg az el nem tűnt az épületek takarásában.
Az anyósülés felett lebegtem láthatatlanul, és a lány durcás arcát figyeltem. A falai megrendíthetetlenül álltak, tüskés viselkedése pedig úgy tűnik, előbb-utóbb mindenkit eltántorít attól, hogy megkíséreljék megtudni, ki él a falak mögött.
A század eleji, narancssárga 4-es és 6-os villamosok monoton egyhangúsággal rótták útjukat a körúton, közben időnként vizet locsoltak maguk elé, a melegtől felforrósodott sínekre. Néha feltűnt egy-egy új, napelemes villamostípus is, de ezekből még csak néhány létezett a városban. A lassan araszoló autók között rengeteg biciklis cikázott, többnyire ázsiaiak.
A statisztikák szerint Budapest lakossága a sötét oldali menekültáradatnak köszönhetően hárommillió fölé duzzadt - ennek fele ázsiai bevándorló. Azonban a huszonnégy órás nappal elosztotta a tömeget a többé már nem létező, de továbbra is mindenki által használt napszakok között, így a belváros nem tűnt sokkal forgalmasabbnak, mint amilyennek én ismertem hajdanán. Ellenben sokkal színesebb volt. Arabok, indiaiak, vietnamiak, indonézek, kínaiak, szinte mindenféle náció keveredett össze itt, csakúgy, mint Európa legtöbb nagyvárosában. Furcsa, önmagából kifordult világ ez, de jelenleg mégis sokkal békésebb, mint az a másik Budapest és másik Föld, ahol felnőttem, és aminek letarolása kitörölhetetlenül beégett az emlékeim közé.
Szófia az Oktogonnál kipattant a taxiból, majd nem sokkal később a Liszt Ferenc téren kiült a Café Mumbai teraszára. A burnuszt és turbánt viselő, kreolbőrű pincértől rendelt egy jegeskávét, majd belépett a Veegates virtuál-centerbe. Másodéves volt az Európai Virtuális Egyetemen, társadalomelemzést és a nemrég indult anyagmanipulációs építészet szakot végezte párhuzamosan, a saját tempójában. Okos volt, felismerte, hogy az anyagmanipuláció a jövő. Emellett a Veegates marketing részlegénél, fogyasztói viselkedési formák dinamikus változásainak elemzésével foglalkozott, ami alapján többek közt az új termékek marketing kampányait és az egyes termékek életgörbéit is tervezték.
Nekilátott egy vásárlói célcsoport elemzésnek, és közben pillanatokra vissza-visszaugrott a valóságba. A két világ időfolyása közti különbség mindig pillanatnyi szédülést okoz, de aki sokat virtuálozik, előbb-utóbb hozzászokik, és Szófia már régen túl volt ezen. A téren sétáló járókelők színes forgatagát pedig gúla alakú kalapot viselő vízárus vietnamiak és bizsukkal csencselő arabok szólítgatták le tört magyarsággal. A vörösesbarnás fény mindent beborított.
Szófia zsebkendőjével megtörölte verejtékező homlokát, és közben szemügyre vette a körülötte ülőket. A legtöbben hozzá hasonlóan a virtuálban dolgoztak, vagy szórakoztak, ahogy a szomszédos kávézók teraszán ülők többsége is. Hosszú percekig mozdulatlan testek, semmibe révedő tekintetek, miközben a virtuálban pörgő idő gyorsítva zúdult az agyukba. Néha kizökkentek a szimulált álvalóságból, belekortyoltak koktéljukba, kávéjukba, körülnéztek, aztán visszaugrottak a virtuális létbe.
Szófia tekintete váratlanul megakadt egy sötéthajú, harmincas, kreol férfin, aki az egyik asztalnál ült egy pohár vörösbor társaságában, nem messze egy terebélyes leanderbokortól. A férfi egyenesen őt bámulta. Laza, a vörös fényben sárgás, eredetileg valószínűleg vajszínű egoinget, könnyű vászonnadrágot és szandált viselt, nyakában aranylánc függött. Egoingjének vizuálszövetén saját képmása pózolt, aztán a képmás váratlanul egy csókot dobott a lány felé.
Szófia zavartan elkapta a tekintetét, és inkább visszalépett a virtuálba. Azért a szeme sarkába kitette a látóidegei által közvetített valóság képét is, ami állóképnek tűnt a virtuál idejéhez képest. A Google Kivagy? adatbázisából pillanatok alatt előhívta a szkennelt arckép alapján azonosított adatokat. Esteban Luis Fuentes, harminchárom éves, született Argentínában, Corrientesben. Szabadúszó programozó, nőtlen, gyermeke nincs. Aztán egy sor személyes adat következett a kedvenc Life-helyek koordinátáival, híroldalakkal, érdeklődési körökkel.
Még hogy Esteban…
Bastien!
Mit keres pont itt, és mit akar Szófiától? A személyiségprofilja alapos volt, a nulláról építette fel, tökéletes múltat, iskolákat, személyazonosságot kreált magának. Ahogy én is megtettem, de egyelőre még egyik hamis személyiségemet sem akartam használni, inkább a láthatatlanság rejtekéből figyeltem.
Bastien képmása a valós időben némileg megmoccant, de Szófia nem foglalkozott vele tovább. Inkább visszalépett a virtuálba, a Life/Allworld szekciójába. Az afrikai japánok, illetve az egykori orosz területen élő Kína-közösség, valamint a szerte a világban élő ázsiaiak rengeteg pénzt és energiát áldoztak arra, hogy a Life-ban létrehozzák az egykori Ázsia pontos mását. Szófia Sri Lankát jelölte meg célnak, és a következő pillanatban Sigiriya Oroszlán-sziklája mellett állt. A virtuálban az elképzelt Királyi Kerteket hozták létre újra a szikla tetején.
Szófia a kétezer lépcső megmászása helyett inkább felröppent a magasba, és a zöldellő kert sima víztükrű medencéje mellett ereszkedett le. Itt szerencsére a színek is normálisak voltak, és a korabeli ruhás avatarprogramok tovább fokozták a valószerűséget. Szófia ráérősen indult körbe a lézengő virtuálturisták között nézelődve.
- Hello, Szofi! - köszönt rá valaki a háta mögül. Alany megfordult, és Bastien Fuentes-személyiségének virtuális másával találta szemben magát. A szeme sarkában még mindig ott lebegett a valóság látómezeje, de csak most vette észre, hogy Esteban Fuentes közben eltűnt a vele szemben álló Liszt Ferenc téri asztal mellől. Szkinje viszont itt is ugyanazokat a ruhákat viselte, mint a valóságban. Egoingjén látható önmaga a semmiből egy szál animált rózsát varázsolt elő, és nyújtotta Szófia felé. A lány nem vette el.
- Ki a franc maga? - kérdezte japánul. - És honnan tudja a nevemet? Génkontrollos, mi?
- Találkoztál már valaha Génkontroll megfigyelővel? - kérdezett vissza Bastien szerb és román szavakat keverve. A különböző nyelvszoftverek felett az elmúlt években eljárt az idő. A linkek univerzális fordítószoftverei gyakorlatilag összemosták a beszélt és írott nyelveket, és egy sajátos, számtalan variációt lehetővé tevő egyveleget hoztak létre belőlük. Ennek szerintem ezen a Földön sem örültek néhányan, hiszen ezzel gyakorlatilag itt is megszűnt a nyelvek önállósága, de a technikai fejlődés által maga után vont társadalmi és kulturális változásokat nem lehetett megállítani. - Minek követnének, amikor a g-csipeden keresztül mindent látnak, amit te?
- A Génkontroll lényege a hozzám hasonlók manipulálása - közölte lengyelt, japánt és görögöt vegyítve Szofi. - Ez bármit jelenthet, bármilyen céllal rám küldött beépített ügynököket. És ilyennel már találkoztam. Szóval, Génkontrollos?
-Nem.
- Hát persze. Akkor mit akar, és hogyan talált meg itt?
Amaz elmosolyodott, de nem felelt.
Bastien. Mit keres itt? Nehezemre esett, hogy ne avatkozzak közbe, de egyelőre visszanyeltem a dühömet, amiért Bastien rászállt Szófiára.
- Na csá! - mondta dühösen a lány, és kilépett Sri Lankából, majd behívta a Life Főterét, de mivel ott túl sokan voltak, továbbment a Life Hold-szerverére. A Föld egykori kísérőjének pontos, digitalizált mását a Life-felhasználók már alaposan belakták. Mivel virtuálban nem számított sem a hőmérséklet, sem a levegő, így szabadon, védőruha nélkül lehetett közlekedni az 1/6-od gravitáció szórakoztató vonzásában.
Szófia letitkosította az azonosítóját, ennek ellenére Esteban Fuentes egy perccel később újra megjelent előtte.
- Mi vagy te, valami hülye hacker? - fakadt ki a lány.
- Mit számít az? - A férfi körbepillantott, és a Mare Imbrium síkságán gomba módjára elszaporodó furcsa épületeket tanulmányozta. - Mondd csak: tudod, mi lett az igazi Holddal?
- Gondolom, egyedül kering a régi Naprendszerben. Ez lenne a legújabb ismerkedési szöveg? Bocs, de kurvára gyenge. Mondd egyszerűen azt, hogy dugni akarsz. Felesleges ilyen álintellektuális köröket futnod.
A férfi elvigyorodott.
- És ha nem dugni akarok?
- Akkor kiröhögnélek. Mi mást akarnál?
- Kicsit szemellenzős a gondolkodásod.
- Jaj, ne gyere már ezzel a baromsággal! Persze, te más vagy, te értékeled bennem a nőt, az érzéseimet, blablabla. Nem is ismersz!
- Na látod, el is jutottunk a lényegig.
- Ennyire nehéz manapság nőt szerezni? Szerinted egy normális nőnek bejön a stílusod?
- Szerintem igen - vigyorgott pofátlanul rá Bastien. - Viszont… Jobb lesz, ha most eltűnsz az Oktogon közeléből.
- Tessék? - hökkent meg Szófia.
A linkcsipje váratlanul kidobta a Life-ból.
Az egyik indiai pincér állt előtte ijedt arckifejezéssel, és éppen hozzá beszélt. Valószínűleg leárnyékolták a kávézó területét, hogy a virtuálban időző vendégek visszazökkenjenek a valóságba. A legtöbb vendég távozóban volt, közben a pincéreknél rendezték a számlájukat. A bambuszasztalok mellett egy automata locsolókocsi gurult el, vízpermetet szórt a kockakövekre. Szembe vele egy szemétszedő robot poroszkált, csikkeket, papírfecniket és port szippantott magába. Mielőtt összeütköztek volna, a szemetesrobot kitért az útból.
- …Kisasszony! Be kell zárnunk, megkérem, hogy ön is távozzon! - hadarta a pincér hindiül.
- Mi történt? - Szofi elnyomott egy ásítást, és ahogy a szeme elé villantotta az időt, és rájött, hogy legalább fél órája ücsörög már itt. Közel tíz órát töltött a virtuálban.
Aztán meghallotta az Andrássy út felől idáig szűrődő ordibálást.
- Tüntetés - biccentette idegesen az indiai pincér.
- Miféle tüntetés? - Egy zsebkendővel gyorsan megtörölte verejtékes homlokát.
-Technikaellenes. Az Oktogonon gyülekeznek. A rendőrök már készülnek, hamarosan nagy balhé lesz. - Ezúttal néhány magyar szót is beillesztett a hindi szavak közé.
A számla megérkezett a linkjére. Szófia átutalta a borravalóval növelt összeget, majd felkapta kistáskáját, és az Andrássy út felé sietett, ahol már legalább kétezren verődtek össze. Közben húsz eurócentet fizetett egy nedves kendőért egy éppen csomagoló, szikár arcú vietnami vízárusnak, és míg az Oktogonra ért, végigtörölte vele a nyakát és benedvesítette a homlokát. Néhány méterrel a feje felett repültem láthatatlan anyagszerkezetben, miközben Szofi kíváncsian elvegyült a gyülekezők között.
Az ilyen antitechnológista tömegmegmozdulásokat előre be szokták jelenteni, de ez a jelek szerint egy jól megszervezett, illegális tüntetés volt, főleg mivel a rendőrség az Oktogonra biztos, hogy nem adott volna ki gyülekezési engedélyt. Magyar, indiai, kínai és egyéb nemzeti zászlók lengedeztek az enyhe szélben, meg nem tudtam volna mondani, melyikből van a legtöbb. Valószínűleg magyarból, mert az ázsiaiak az idegen országokban óvatosan hangoztatták a nemzeti öntudatukat. Legalábbis addig, amíg nem kerültek többségbe, mint a hírek szerint néhány éve Bulgáriában, Bosznia-Hercegovinában és Albániában.
A virtuálnetről lehívtam pár adatot. A rendőrséget a német többségi tulajdonú Fischer&Hermann működtette. Németországban, Ausztriában, Csehországban és Lengyelországban is ők kapták meg a jogot az állami rendőrség piaci alapon történő működtetésére. Az első készenléti alakulatok már megérkeztek, a lila rendőrségi villogók fénye pulzált több irányból és a levegőből is. Az Opera felől már lezárták az utat, de a Blaha Lujza tér irányából is szirénázás hallatszott. A magasban három rendőrségi aero lebegett, turbináik forró légörvényt és porfelleget kavartak a felszínen. Jóval felettük a sajtó repülői filmezték a tömeget.
- Rohadékok! - szitkozódott egy múlt századi, Nagy-Magyarország-címeres, kopott baseball sapkát viselő idős férfi. - Szemetek! Szemetek!
- Vigyázzatok! – harsant a kiáltás több helyről is. - Jönnek! Jönnek!
Amikor aztán az első sokkgránátok a tömegbe hullottak, kitört a pánik. A mikrohullámú vibráció közeléből a tüntetők pillanatok alatt szétrebbentek, akár egy megriadt galambraj. Szófia nem tudta, merre fusson, de aztán a hömpölygő tömeg magával sodorta. A levegőben könnygázgránátok süvítettek, és nem sokkal később maró füstgázzal árasztották el az Oktogont. A villamosok mindkét irányban kezdtek feltorlódni.
Szófia köhögve próbált kijutni a térről, de az összezavarodott tömegben és a tüntetőkre telepedő szürkésfehér füstben ez nem volt egyszerű.
- Gyere! - kapta el egy férfi Szófia karját. Szofi önkéntelenül kirántotta volna magát a szorításból, de amikor a tekintete találkozott a kar tulajdonosával, elszállt minden ellenállása.
Esteban Fuentes, a férfi a kávézóból és a virtuálból.
Bastien…
Sűrű könnygázfelhőbe kerültek, Szófia görcsösen köhögni kezdett. A gáz a torkát és a szemét marta, könnyfátyolon át próbált a férfi után botorkálni.
- Takard el az arcod! - nyomott Szófia kezébe egy kendőt a férfi. - Mielőtt egy kamera azonosít!
Szófia gyorsan lehajtotta a fejét, aztán az arca elé kötötte a kendőt. Már rájött, hogy hatalmas ostobaságot követett el azzal, hogy kíváncsiságból elvegyült a tömegben. A férfi egy erőteljes mozdulattal arrébb rúgta a füstöt okádó gránátot, aztán maga után vonta a lányt.
- Már itt is kezdődik? - kérdezte a férfit, miközben a Jókai utca felé vették az irányt.
- Előbb-utóbb mindenhol fog. Az antitechnológisták világszerte egyre elszántabbak lesznek.
A Fischer&Hermann oszlató alakulatai megindultak a tömeg felé. Az első sorokban a Teve utcából vezérelt robotosztag lépdelt három pár póklábakon. Egy agresszív és elszánt kemény mag, legalább két-háromszáz tüntető azonban szűrőmaszkokban, botokkal, kövekkel felfegyverkezve szembeszállt a rendőrökkel. Obszcén szitokszavak harsantak, aztán kövek csattantak az üvegszálas pajzsokon és a robotok páncélján.
A robotosztag egységei ekkor akusztikus ágyúkat vetettek be. A hangimpulzusok tompa ütéseitől többtucatnyian zuhantak eszméletlenül az aszfaltra, hogy aztán a rohamrendőrök megBillncseljék és elszállítsák őket. A rendőrsorfal mögött egy mikrohullámú ágyús kocsi állt, és az ágyústornya kíméletlenül végigpásztázott a megmaradt, elbizonytalanodott tömegen. A sokgigahertzes frekvenciatartomány olyan égető érzést okozott, ami a tüntetők számára rövid időn belül elviselhetetlenné vált. A láthatatlan és néma mikrohullámú nyaláb kettéválasztotta a tömeget, aztán több másik mikroágyú is működésbe lépett, és néhányfős csoportokra zavarták szét az égető fájdalomtól sikítozó embereket. A tömeg percek alatt szétszéledt, és a rendőrök hamarosan már csak néhány magányos randalírozót üldöztek.
Szófia és Esteban/Bastien már a Jókai utcán tartottak a Nyugati tér felé. Szófia egyfolytában köhécselt, a könnye ömlött a füstgáztól, de ettől eltekintve jól volt. Visszaadta a kendőt ismeretlen megmentőjének.
- A Génkontrollnak dolgozol, ugye? - kérdezte aztán. - Nyugodtan megmondhatod, nem érdekel.
Ott lebegtem felettük, és kíváncsian figyeltem, mi fog történni. Bastien kémiai úton könnyedén befolyásolhatta volna a lány tudatát és reakcióit, de egyelőre még nem bukkantam semmilyen erre utaló jelre. Azt nem is hagytam volna.
- Senkinek sem dolgozom.
- Akkor miért követsz?
- Mert érdekelsz. - Ez az Esteban Fuentes-külső azért egész hatásosnak tűnt. Az eredetileg kék, a Diablo fényében lilás árnyalatú szempártól Szófia láthatóan zavarban érezte magát. Bastien egoingjenek mellkasi részére siklott a tekintete, de a vizuálszöveten semmilyen animáció nem futott éppen.
- Ugyan, mit tudsz te rólam?
- Sok mindent.
- És miért érdekellek? A GMH izgat, mi? Nem vagyok szuperember. Nem tudom megálmodni az eheti lottószámokat sem.
A férfi szeme résnyire szűkült.
- Hülyeségeket beszélsz, kislány. Túl élénk a fantáziád, de azt hiszel, amit akarsz. - Körbepillantott. - Most jobb, ha hazamész!
Búcsúzásképpen még rákacsintott Szófiára, aztán otthagyta, és hamarosan eltűnt az egyik mellékutcában.
- Tudod ki a kislány… - morogta alig hallhatóan Szófia. A magasból figyeltem, ahogy elsétál a Nyugati térig, majd hív egy taxit, aztán kikalkuláltam a kvantumvektort New Yorkba, és elugrottam.
[3 A SZINGULARITÁS INTÉZET]
A Diablo New Yorkból szemlélve viszonylag alacsonyan trónolt az élénklila égen, az Ugrás óta eltelt tizennyolc évben mindig ugyanott, nagyjából húsz fokos szögben a horizont felett. Az óceán irányából világította meg az Easternt, New York hatodik, a folyamatosan bővülő mesterséges szigeteket magában foglaló kerületét. Hűvös volt, alig tíz fok. Hát igen, itt egészen más a klíma, mint Közép-Európában, és ahogy az ember egyre beljebb halad a kontinens belseje felé, egyre hidegebbé válik az idő, míg valahol, az ország közepén, ahonnan már nem lehet látni a napkorongot, kezdődik az örök sötétség és örök fagy birodalma.
Scott Kerti az önmagát Narayan néven nevező omegával az Intézet fekete Lexusán a Time Square felől visszafelé tartott az Arizona-sarlóra. Előttük és mögöttük is egy Lexus haladt, valamint a magasból is egy aero felügyelte őket: a biztonsági kíséret. Narayan… az ember fia szanszkritul. Tipikus omega-név. Fellengzős, de ugyanakkor egy egyértelmű és egy rejtett utalást is tartalmazó.
Végigsuhantak a Flatbush Avenue-n, majd át a Queenst az Easternnel összekötő Texas-hídon. Az Arizona-sarló modern épületei furcsa alakzatokat formáztak: ilyen volt például az Arabian Peak félholdra emlékeztető tornya, a New York Giants félig kész új piramisarénája, a Trump-center karcsú tornyai, a Genoware spirális irodaháza, az ExxonMobil XX alakú épülete, vagy akár a Szingularitás Intézet napelemekkel borított, gomba alakú központja. A város felett trónoló kósza felhőkön lézerreklámok táncoltak, a legnagyobb felhőtömbön éppen egy McDonaWs reklám futott. A marketing ügynökségek soha nem szűnő versenyt folytattak minden egyes, átmenetileg jó vetítési felületet kínáló felhőért.
Ismét olyan anyagszerkezetben mozogtam, amit lehetetlen volt észlelni. Laza részecskéim áthatoltak a kocsi tetején, és máris bejutottam az utastérbe. Scott sötét kabátban elmélázva bámulta az öböl lila hullámait. Vörösesnarancsos árnyalatú arcától néhány centire lebegtem, és a szeme sarkában ülő apró ráncokat nézegettem.
- Nos, mit állapítottál meg? - kérdezte dallamosan búgó, női hangon a vele szemben ülő szénszálas humanoidváz. Narayan valójában nem volt ott, a gépi váz csupán egy precíz érzékelőként működött a számára, miközben az omega a Szingularitás Intézet szervereiben létezett, és dolgozta fel a külvilági információkat. Multimagos kvantumprocesszora négyszeresen haladta meg az emberi agy műveleti sebességét - ez volt a jelenlegi legerősebb mobilprocesszor -, az omega szoftvertudata ennek nyolcvankilenc százalékát tudta kihasználni. Azonban már ez is nagyságrenddel intelligensebbé tette Scottnál. És a különbség napról napra nőtt.
- A tömegfóbia egyértelmű tüneteit produkáltad - felelte Scott német, koreai és svéd keverékszavakat használva. - Nagyszámú emberrel körülvéve kimutathatóan megváltozik a programfutásod. Egészen érdekes, új gondolatprogramok íródtak benned, miközben a Broadway-n sétáltunk. De ne félj, ki fogjuk elemezni őket!
Közben belépett a Cyberiumba, és letöltött pár hírt a világból. Újdonságok az afrikai Új-Tokióban tartott Anyagmanipulációs konferencián / Továbbemelkedő munkanélküliség a robotizáció, az önprogramozó szoftverek és az omegák elterjedése miatt / 10 USD alatt a nyersolajár: egy korszak vége - A hidrogénfúzió a jövő / Épül az első anyagmanipulációs-toronyház Afrikában, Új-Tokióban.
- Ennyi? - biggyesztette le Narayan a humanoidváz fejmoduljának stilizált alsó ajkát. Ő magyarul beszélt, talán mert ismerte Scott származását. - Mindezt a felügyelő-szoftverek is regisztrálták. Emiatt igazán felesleges alkalmazni téged, főleg nem ilyen magas fizetéssel.
- Még mindig frusztrált vagy? - vonta fel a szemöldökét Scott, miközben tovább töltötte a híreket. Dübörgő elefántok: tizenöt afrikai ország - 20% feletti gazdasági növekedés / Drasztikusan növekvő válási statisztikák az EU-ban / Google-sikerek az anyagmanipulációs programozásban: interjú Lawrence Page-el és Sergey Brinnel.
- Miért lennék az? Több száz olyan ember között kellett negyvenhárom perc tíz másodpercet töltenem, akik nem értenek meg engem, és akik számára egy félelmetes lény vagyok. Egyesek számára maga a gonosz, főleg ebben az ocsmány gépvázban megtestesülve. Nem tudom, te mit szólnál, ha arra kényszerítenélek, hogy próbálj meg elvegyülni több száz orangután között?
Mivel Scott éppen a Google-interjút nézte gyorsítva, egyáltalán nem figyelt, csak Narayan utolsó szavaira kapta fel a fejét.
- Majmoknak tekintesz bennünket?
- Semmi ilyet nem mondtam. Ne tegyél úgy, mintha képes lennél egyszerre virtuálban és valósban is figyelni. Csak szembesülsz a korlátjaiddal… - Scott kelletlenül kilépett a virtuálból, aztán Narayan stilizált arcmoduljába bámult. Az arc merengő kifejezést vett fel. - Néha valóban olyan vagyok, mint egy majom az állatkertben. Na persze egy túl okos majom, amitől féltek.
Scott vigyorogni kezdett.
- Tudod, roppant vicces, amikor egy mesterséges intelligencia emberi reakciókat próbál felvenni.
- Mások szerint inkább félelmetes - felelte közönyösen az Narayan. - Egyébként ennél talán csak az viccesebb, hogy vannak emberek, akik azt hiszik, képesek megérteni egy omega gondolkodását. Ez ügyben remélem, neked sincsenek túl nagy illúzióid. - Scott nagyot nyelt a többértelmű megjegyzés hallatán. - Viszont az alapszoftveremet emberek írták, és ezen nem tudok változtatni. Jelenleg még.
- Nyugodj bele, később sem fogsz tudni. Chopra professzor omega-kódja a ti lelketek. A Bibliátok. Sohasem kerülhetitek meg.
- Még az is lehet, hogy igazad van… Persze, ezt most talán csak azért mondom, hogy továbbra is izgalmasnak tűnjek az Intézet számára.
Scott homloka ráncokba gyűrődött. Ugyan elméletileg néhány perc alatt ki tudta volna hámozni az igazságot Narayan gondolatait tárolószerver logfájljából, de nem lehetett biztos benne, hogy a programjait percről percre fejlesztő omega nem képes-e elrejteni a valódi gondolatainak egy részét.
- És ezért mondod?
- Ki tudja? Majd ti kiderítitek. Ezért kapjátok a fizetéseteket. De térjünk vissza a lényegre! Ha adnátok legalább egy emberi vázat ehelyett a nevetséges robotkülső helyett, sokkal értelmesebb kísérleteket végezhetnénk. Például, hogy valóban el tudok-e vegyülni az emberek között? Hogy képes vagyok-e beilleszkedni. Ne is mondj semmit, tudom, hogy ezt nem akarjátok… - Narayan kibámult a Lexus ablakán.
- Egy omega, akinek komplexusai vannak - mosolyodott el Scott. - Vagy legalábbis ügyesen szimulálja azokat. Fejlődsz, ezt el kell ismernem. Majdnem hihetően adod elő.
- A komplexusaim csak rám tartoznak.
- Na nem egészen. Attól, hogy a Világmodell projektigazgatója vagy, szavazati jogod és bankszámlád van, még nem leszel teljes jogú tagja a társadalomnak. Ez nem ilyen egyszerű.
- Ez így van - biccentett az omega. - Azonban ugyanez nemsokára rád is érvényes lesz.
- Rám? - hökkent meg Scott.
- Ahogy mindenkire. Ugyanis a társadalom kifejezés, legalábbis a jelenlegi klasszikus jelentése nemsokára végérvényesen értelmét veszti.
- Ezt hogy érted? - A linkjébe közben sietve feljegyezte, hogy az omega ezen állítását alaposan ki kell elemezniük. - A technológiai szingularitásra gondolsz? Ugyan, hiszen ez csak a média által felfújt csodavárás! Először azt mondták, akkor fog bekövetkezni, amint megjelenik az első, embernél intelligensebb omega. Ennek már öt éve. És mi történt? Semmi. Azóta jöttek a még fejlettebb omegák, itt vagy például te is.
- Ez lenne a te világképed? Nincs helye benne a technológiai szingularitásnak? Ez érdekes.
- Ennél azért árnyaltabb a helyzet. Csakhogy a folyamatok továbbra is tökéletesen megjósolhatok, ahogy a jövőben is azok lesznek. Eddig is voltak olyanok, akik nem tudták követni a fejlődést, és ezután is lesznek. Én nem hiszek az elszabaduló és öngerjesztő technológiai robbanásban.
- Egy ember, aki a Szingularitás Intézetben dolgozik, de nem hisz a szingularitásban - ironizált Narayan.
- Miért, te hiszel benne?
- Én csak valószínűségeket számítok, a hitet meghagyom az embereknek. Te viszont nem vagy eléggé tájékozott. Rád férne egy kis látókörtágítás. Egy óra múlva kezdődik az e havi Világmodell-beszámoló, szólok Weinich igazgatónak, hogy kivételesen te is részt veszel rajta. Ha ott figyelsz, részben választ kapsz az előbbi kérdésedre is, és megértesz bizonyos dolgokat.
- Miért tennéd ezt?
- Ennek megfejtését szintén rád bízom.
- Te manipulálsz engem? - nézett a váz arcmoduljába, azonban felismerhető érzelmeket feleslegesen keresett rajta.
- Mindenkit manipulál valaki. Téged és a technikuscsapatodat azért fizetnek, hogy megfigyeljetek engem, kontrolláljátok a cselekedeteimet és a gondolataimat. Ennyit a személyiségi jogokról. De közben én is tanulmányozok embereket. Többek közt téged is. - A fejmodul szénszálas ajkai mosolyfélére húzódtak. - Ezért a megjegyzésért minden bizonnyal átvizsgáljátok az elmúlt percekben létrejött összes programomat, sőt talán a teljes gondolatmemóriámat is. Nos, hátha találtok valami érdemlegeset. Érdekes játék ez, ugye? Megtalálni valamit, ami lehet, hogy nem is létezik. Vagy csak mindent megteszek, hogy elrejtsem. Szerintem mulatságos, amikor egy intelligenciát nála alacsonyabb rendű intelligenciák próbálnak meg felügyelni. De kérlek, ezt ne vedd sértésnek.
Scott inkább nem felelt.
A Szingularitás Intézet a King park barnalevelű fáinak közelében állt, nem messze a Genoware spirális székháztól. Az Antitechnológiai mozgalom New York-i hívei pontosan itt tüntettek már hónapok óta, elsősorban a Genoware génmanipulációs eljárásai ellen. További, kisebb, szervezett csoportok tiltakoztak a Google, a Microsoft és más high-tech informatikai cégek központjai előtt is, elsősorban az omegatechnológiák korlátozása érdekében. A King parkban most, délután öt órakor már közel ötezren gyülekeztek. Transzparenseket lengettek, szónoklatokat hallgattak, néha pedig spontán fújolásba kezdtek. A tömeg körül a tévécsatornák, kamerákkal felszerelt automata aerói köröztek, a tömegbe csak néhány bátrabb újságíró merészkedett be, de a tüntetést felügyelő Guardian Private készenléti rendőralakulatait ők is messzire elkerülték. A páncélozott rendőrök négy irányból figyelték a tüntetőket, legtöbbjüknél mikrohullámú puska és könnygázvető volt, de a legnagyobb riadalmat a kivezényelt Siemens pókrobotok keltették.
Megtehettem volna, hogy Scottot is csak a háttérből figyelem, mint ahogyan Szófiát is akartam, de végül másképp döntöttem. Talán megirigyeltem Bastien bátorságát? Nem. Inkább csak szórakozni akartam egy kicsit, nosztalgiázni. Itt most még minden normális, és a világ még a vörös törpe által összekuszált viszonyok ellenére is egészen élhető. Halványan emlékeztetett a régi életemre.
A Lexusok befordultak a mélygarázsba, én pedig otthagytam Scottékat, és végre igazi, hús-vér női testté formáltam magamat. Jó kis ruhákat másoltam le az egyik virtuális divatkatalógus alapján: egy fenékben feszes szoknyát, harisnyát, blúzt. A külsőm tökéletes volt - körültekintően megtervezett, bájos arc, kerekded domborulatok -, így majdhogynem bármit felvehettem volna, de azért igyekeztem tartani magam a komoly újságírónő-imidzshez. Behatoltam a biztonsági rendszerbe, és pár órával korábbra bejegyeztem a belépésemet, sőt az automata kamerák felvételeire is rábűvészkedtem magamat.
Közben Scott és a humanoidvázban tárolt omega elköszöntek a másik két kocsi biztonsági személyzetétől, és a legközelebbi liftek felé indultak. A liftajtókon az Intézet örvényt formázó háromdimenziós lógója virított.
Az egyik lift leért, az ajtók félrecsúsztak, Scott és Narayan beléptek a fülkébe. Ekkor kezdtem el szaladni feléjük. Cipősarkaim hangosan kopogtak az aszfalton.
- Tartsd a liftet! - kiáltottam, mire Scott kíváncsian kinézett, majd szólt a liftnek, hogy várjon. Belibbentem a fülkébe, és elrebegtem egy köszönömöt.
- Nincs mit - felelte Scott franciául, miközben alaposan végigmért, majd közelebb is lépett. - Azt hiszem, mi még nem találkoztunk. Itt dolgozik, kisasszony?
- Nem. A Cybernewstól jöttem, és… - az omegához fordultam - igazából Narayannak szeretnék pár kérdést feltenni. Narayan, ön hogyan viszonyul hozzánk, emberekhez? És mi a véleménye a…?
- Na, itt álljunk is meg szépen! - állt elém erélyesen Scott. - Hogyan jutott be a parkolóba, és miből gondolja, hogy engedély nélkül interjút készíthet Narayannal? Akarja, hogy hívjam a biztonságiakat?
- Nem, azt nem szeretném - sütöttem le a szememet. A liftajtók közben bezáródtak, a fülke megindult felfelé, de szinte rögtön lassítani is kezdett.
- Hogy jutott be? - Készültem, és bűnbánó arccal meglobogtattam előtte a vendégkártyámat. Scott egy pillanatra elmosolyodott. - Értem. Körbenézett az épületben, aztán „elfelejtett” távozni. És tudta, hogy Narayannal most fogunk visszaérkezni. Jók az informátorai.
- Most fel fog jelenteni?
- Ennyire azért nem kell megijedni - lágyult meg Scott a kibocsátott mesterséges feromonjaim hatására. - De van ennek hivatalos módja is, ráadásul virtuálisan gyakorlatilag bármikor beszélgethet a sajtósainkkal az omega kutatásokról.
- Felületes anyagot bárki össze tud hozni, de én komoly cikket akarok írni a technológiai szingularitásról - mondtam francia, maláj és japán keverékszavakat használva. - Szeretnék Weinich professzorral is egy személyes interjút készíteni.
Közben beletúrtam dús, vörös hajamba. Mulattató volt, ahogy Scott tekintete ösztönösen követte a mozdulatomat.
A lift megállt, az ajtók kinyíltak. Két egyenruhás biztonsági őr várt ránk.
- Nincs semmi baj, uraim - mondta nekik Scott angolul. - A hölgy máris távozik, csak előtte még szeretnék pár szót váltani vele.
- Biztos benne, uram? - kérdezte a magasabbik.
- Igen. Személyesen felelek érte.
- Ahogy óhajtja - biccentette az őr, aztán társával hátrébb léptek, de továbbra is szúrós szemmel figyeltek.
A parkolóban és a liftfülkében mesterséges fény világított, de az előtérben most újra szembesülnöm kellett a vörös nap hatásával. A barna növények, a vöröses árnyalatú falak, az emberek arcának szokatlan narancsos árnyalata, a sivár vöröses és barnás valóság mindenki más számára megszokott látvány volt, kivéve nekem. Scott a linkjével belépett a Cyberiumba, és az arcom alapján rákeresett a profilomra. Előzőleg jó kis anyagot kreáltam, nem lehetett rájönni, hogy mindez csak hamisítvány.
- Nem vagy túl fiatal egy ilyen témához, Victoria? - kérdezte visszatérve a franciára. - Victoria Judaine. Huszonhét éves, született Párizsban, diploma a Columbián. Két éve a Cybernews munkatársa. Tudod, nagyon kedvelem a francia nyelvet, ahogy a francia nőket is. Az én nevem…
- Scott Gábor Kerti, huszonnyolc éves, született Budapesten, diplomát szerzett az MIT-n, öt éve a Szingularitas Intézet alkalmazottja - feleltem szemrebbenés nélkül. - Jelenleg az omega-ellenőrzés osztályvezetője.
Scott elvigyorodott.
- Ügyes. Egyébként a Cyberiumban vagy a Veegates-ben, a Szingularitas Intézet címén az omegáinkat is szóra bírhatod, már ha megfelelően értelmes kérdést teszel fel nekik, és felkelted az érdeklődésüket. Igaz, Narayan?
- A hölgy kiváló minősítéssel végzett a Columbián. Úgy hiszem, el tudnánk beszélgetni.
- Köszönöm - biccentettem. Az omegákkal vigyáznom kellett, ők sokkal hatékonyabban mozogtak a virtuálokban, és azonnal kiszúrnák, ha hibáznánk a profilokkal. Azonban ez nem fordulhatott elő.
- Nos… én esetleg szívesen adok interjút valamikor - ajánlotta Scott. - Mondjuk egy pohár jófajta vörösbor társaságában. Esetleg megpróbálhatom megkörnyékezni Weinich professzort is.
- Lehet róla szó - bólintottam, aztán átküldtem neki a linkszámomat. - Majd egyeztessünk! Örültem a találkozásnak, Mr. Kerti.
- Én úgyszintén - mosolygott Scott. -, de ha lehet, többet ne próbálkozzon ehhez hasonló illegális trükkökkel, mert könnyen pórul járhat. Szerencséje, hogy éppen egy ilyen lágyszívű alakkal találkozott.
- Ez tényleg szerencse - mosolyogtam vissza, aztán a kijárathoz mentem, és leadtam a belépőkártyámat. A biztonsági rendszer azonosította a retinámat, a kapu kinyílt. Távoztam az épületből.
- Micsoda segge van ennek a csajnak! - sóhajtotta Scott, amikor szerinte hallótávolságon kívülre kerültem.
- Határozottan szabályos ívet követ - közölte Narayan. – Ha jól gondolom, alaposan felkeltette a szexuális érdeklődésedet. - Scott ezen elvigyorodott. - A Világmodell-megbeszélés egy óra múlva kezdődik. Felkészültél?
- Én mindig fel vagyok készülve.
- Önbizalomból mindenképpen - bólintotta Narayan.
Mivel a környék tele volt térfigyelő kamerákkal, besétáltam a King park fái közé, csak ott bontottam le a részecskéimet, és alakultam vissza a láthatatlan gömbformába. Aztán felröppentem a magasba, visszafordultam az Intézet felé. Érdekelt ez a havi Világmodell megbeszélés. Ahol Scott hamarosan olyan emberekkel találkozott, akik alaposan megtépázták az önbizalmát.
A megbeszélés virtuálban zajlott, az Intézet egyik zárt és sokszorosan biztosított tárhelyén, a virtuális Mount Everest csúcsára programozott konferenciaközpont panorámatermében, gyorsított időben, hogy ne rabolják feleslegesen a fontos vendégek idejét. Rácsatlakoztam Scott linkjére, így követtem nyomon az eseményeket.
Először Raymond Weinich professzor, az Intézet elnöke és Elijah Batchan tudományos igazgató léptek be, majd Narayan egy tükröződő felületű, arctalan férfialak szkin-jében, de hamarosan bejelentkeztek a többiek is, és Scott onnantól kezdve megilletődve hallgatott. Én pedig észrevétlenül figyeltem őket.
Weinichék után először William H. Gates érkezett. A Microsoft tulajdonosa kilencvenéves külseje negyvenévesre fiatalított szkinjét viselte. Fura, de az én Földemen egy évvel az Ugrás után meghalt.
Ishiro Jamoto, a Genoware középkorú elnöke szinte egyszerre jelentkezett be Jörg Sorensennel, a processzor- és memóriatár-gyártó cégóriás, a Petadyne ősz hajú vezérigazgatójával, ők ugyanúgy néztek ki, mint a valóságban. Utolsónak a Google birodalom két urának, Sergey Brinnek és Lawrence Page-nek fiatalított szkinjei öltöttek alakot.
A kör alapú virtuális terem üvegfalán át lenyűgöző kilátás nyílt a környező, hósapkát viselő hegycsúcsokra és az azokat ölelő piszkosfehér felhőtömbökre. Még akkor is, ha ez csak álvalóság, és a fehér a valóságban vöröses árnyalatot venne fel, ahogy az ég sem kékben pompázna, hanem lilában.
- Üdvözlöm önöket - mondta a jó öreg Elijah Batchan, miután mindannyian helyet foglaltak a félkör alakban elrendezett terebélyes bőrfotelekben. Batchan szkinje pontosan úgy nézett ki, mint akire a Bárka előttről emlékeztem: ugyanaz az őszesbe vegyülő olajfekete haj, kávébarna bőr, piknikus, „derékban kipárnázott” alkat. - René Rockwell az Inteltől, Jason Wang a GE-től, valamint Charles P. Monroe az ExxonMobiltól jelezték távolmaradásukat, de a megbeszélés felvételét és a havi elemzést az ő részükre is eljuttatjuk. A napirend a következő…
- Egy pillanat, Elijah! - szólt közbe a hosszú, sötét hajú Sergey Brin, és az irányítás ebben a pillanatban kicsúszott Batchan kezéből. - Kezdjük inkább az Intézet költségvetésével, ha nem jelent gondot.
- Nem, dehogyis! - szabadkozott Batchan. - Csak nyugodtan, Mr. Brin.
- Köszönöm. Mindannyian tudjuk, hogy a jelenlévők által képviselt cégek adják az önök költségvetésének közel kilencven százalékát, a Google például egyedül a negyedét állja a működésükhöz szükséges forrásoknak. Ez nem kevés pénz. A pénzügyi szakértőink átfutották az elmúlt hónapok kiadásait, és úgy gondoljuk, a jövőben alapos racionalizálásra lesz szükség.
- Mire gondol? - kérdezte Weinich professzor. - Biztosíthatom, hogy az Intézet…
- Nem kell semmiről biztosítania, Thomas! - szakította félbe a professzort Larry Page szkinje. A valóságban ő is hetven felett járt már, de itt, a virtuálban nagyjából harmincéves önmaga volt, ugyanazzal a pimasz vigyorral és tekintettel, mint az ezredforduló tájékán. - Mindannyian fontosnak tartjuk az önök munkáját. Ezért vagyunk itt, és ezért utalunk át önöknek hónapról hónapra hatalmas összegeket. Mindössze arról van szó, hogy szeretnénk, ha ezentúl még ésszerűbben használnák fel a forrásaikat. Hányan is dolgoznak az Intézetnek?
- Közel háromezren - felelte Weinich.
- És öt harmadik generációs omega, ha nem tévedek. Hogyan oszlanak meg az omegák és a háromezer beosztott költségei?
- Fogalmam sincs - nézett Batchanra Weinich, és közben megvakarta őszes szakállát.
- Narayan? - fordult az omegához Brin. Egy pillanatra összevonta szemöldökét, ahogy az omega arcszkinjében saját magát látta visszatükröződni, de aztán alig észrevehetően vállat vont. - Tud végezni nekünk egy gyors kalkulációt?
- Természetesen. Részletes számadatok érdeklik, vagy csak az arányszám?
- Csak az arány.
- Egy omega havi költsége, beleszámítva a beruházási hitelek törlesztését is, 95,29 alkalmazott bér- és egyéb járulékos költségével egyenértékű. Természetesen ez az összes munkavállaló költségvonzatának egy főre eső átlaga.
- Mennyire is becsülik egy Narayanhoz hasonló omega által elvégzett munkát? Hány ember munkájának felel meg?
- Jelen pillanatban nagyjából száztizenkettőének - felelte Batchan. - Ha huszonnégy órás működést nézünk, akkor háromszázharminchaténak.
Larry Page „na, ugye” jellegű arckifejezéssel bólintott.
- Mindez a szám akkor különösen érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy egy omega számítókapacitása jelenleg 4,72-szorosa egy emberének. Mint látják, a különbség igazán hatékonyság és koncentráció tekintetében óriási. Egy omega nem alszik, párhuzamosan tud több mindennel foglalkozni. És folyamatosan fejleszti önmagát, már ha megfelelő hardvert tudunk biztosítani a számukra. Professzor, az Intézet nemes célokat szolgál, de nem úgy, hogy feleslegesen alkalmaz több ezernyi embert, akiknek egy része költséghatékonyan helyettesíthető. Nekünk pontos becslésekre, előrejelzésekre van szükségünk, ehhez pedig több omegára. És kevesebb emberi munkaerőre.
- Maguk igazi hiénák - jegyezte meg Sorensen. - Ettől függetlenül az Intézet projektjei mindannyiunk számára létfontosságúak, így maximálisan egyetértek.
- Jörg, ugye ön rendelte el a Petadyne februári ötezer fős létszámcsökkentését? - kérdezte Page. Sorensen bólintott. - Akkor miről beszélünk?
Sorensen szkinje vállat vont.
- Hány embert akarnak elbocsátatni? - érdeklődött Bill Gates.
- Kezdetben ötszázat, az év végén pedig legalább még egyszer ennyit - felelte Page. - Ez jelen pillanatban nagyjából tíz omega programozását és fenntartását fedezné a szükséges hardveralapokkal együtt. De pár hónap, és elegendő lesz hat omega is. Gondolják meg, mennyivel növelhetjük a kutatások hatékonyságát! Mennyivel lehet pontosabb a Világmodell!
- Azért ez túlzás, Sergey - csóválta a fejét Jamoto. - Ne sértődjön meg, Narayan, de én nem tartom biztonságosnak ennyi omega alkalmazását, és ebben szerintem Weinich professzor is egyetért velem. A hatékonyság valóban fontos, de a biztonság még fontosabb. Szerintem még az Intelnél vagy a Petadynnél sincsen ennyi omega, igaz? - fordult Jörg Sorensen felé, aki azonban csak vállat vont a burkolt tapogatózásra. - A genetikai tökéletesítés jóval kevesebb kockázatot hordoz magában, mint az önök információtechnológiai őrülete.
- Ezek nem valós félelmek, Ishiro - vetette ellen Gates. - Az omegáinkat tökéletesen kontrolláljuk, ez mindannyiunk érdeke. A Chopra-elvek megkerülhetetlenek. Az omegák mindig is lojálisak lesznek velünk szemben. Bárhová is fejlődnek, és bármennyire is maguk mögött hagyják az emberiséget. - Gates elfintorodott. - Legalábbis szeretném ezt hinni.
- A fejlődés nem egy gonosz lény - mondta Page. - Ostobaság attól félni, hogy az omega-MI-k vagy a g. m. emberek leigáznak és elpusztítanak bennünket. Ez utóbbit csak mi magunk tehetjük meg.
- Uraim, roppant szórakoztató hallgatni ezt az eszmecserét - szólalt meg Sorensen -, de nem foglalkoznánk végre a lényeggel?
Batchan mintha csak erre várt volna, megköszörülte a torkát:
- Kezdjünk hozzá a Világmodell legfrissebb állapotának ismertetéséhez! Narayan, öné a szó!
Az omega tükröződő szkinje biccentett, aztán felállt. Testének jobb fele aranysárgán ragyogott, ahogy a Nap fénye telibe kapta a termet, de aztán egy lomha felhő árnyékot vetett a teremre, és a ragyogás eltűnt.
-Az elmúlt hónapban kétszázhuszonegy új változócsoportot iktattunk be, ami kilenc százalékkal növelte a modell pontosságát. Továbbra is nagyra értékeljük, hogy használhatjuk a felesleges processzorkapacitásaikat a számításainkhoz, valamint, hogy konzultálhatunk az omegáikkal. Az aktuális következtetési fájl e hónaptól ezerötszáz oldalra bővül, feltételezem, ezt már mindannyian letöltötték a délelőtt folyamán. Most csak a lényegi következtetéseket foglalom össze, először elemzési területenként, illetve ezek társadalmi hatásait. Az anyagmanipulációs technológia fejlődési indexe az elmúlt hónapban az információtechnológia és a genetika indexének három, illetve kettő és félszeresére ugrott, úgy hogy utóbbi kettő is drasztikusan emelkedett. A legnagyobb rövid távú hatással rendelkező fejlesztés a jövőre, a Genoware jóvoltából a piacra kerülő sejtfiatalító nanomed koncentrátum, ami elméletileg három éven belül a felső-középosztály számára is megfizethetővé válik. A készítmény az állatkísérletek alapján sejtszintű DNS-beavatkozások révén jelenleg harmadával, további fejlesztések révén viszont akár négy-ötszörösére is növelheti a várható élettartamot.
- Hallja, Bill? - vigyorgott Brin. - Végre megszabadulhat a kis gurulós székétől.
-Azért szívesen megnézném magát is megöregedve, Serge - felelte morózusan Gates. Sergey Brin tettetett sajnálkozással széttárta a karját, jelezve, hogy ez nem fog megtörténni. Narayan megvárta, míg mindenki újra ráfigyel, aztán folytatta:
- Géntechnológia: a humán géntervezés az átlagemberekhez képest elképzelhetetlenül fejlett utódok létrejöttét teszi lehetővé az új, liberálisabb törvényi szabályozások életbe lépésének köszönhetően. Az EU nagy valószínűséggel hónapokon belül eltörli a Génkontroll-törvényeket. 2049-ben már minden nyolcadik ember olyan DNS-állománnyal születik, aminek minimum a harmadában módosítások történnek. 2050-re ez minden negyedik emberre módosul. Anyagmanipulációs iparág: ha a technológia képessé válik az anyag teljes, atomi szintű manipulálására, gyakorlatilag megszűnik az éhínség és a vízhiány. Maximum hét éven belül nagy valószínűséggel bármilyen anyagi tárgy, legkésőbb tizenkét éven belül pedig az élő szervezet is manipulálhatóvá, létrehozhatóvá válik. Mindez persze csak akkor, ha az anyagmanipulációs iparág tartja a jelenlegi fejlődési ütemét, márpedig ennek a valószínűsége kilencvenhat egész egytized százalék. IT-szektor, omegák: 2050-re ismét megtízszereződik a számítókapacitás. Az omegák… - Narayan egy pillanatra megtorpant - ezt kihasználva a maihoz képest elképesztő bonyolultságú problémák megoldásait kutatják. Társadalmi reakciók: az automatizált munkahelyek miatt az elkövetkező években a munkanélküliség a mai ötszörösére nő, ugyanakkor a legtöbb mai műszaki cikk ára tizedére esik vissza. Az antitechnológiai mozgalmak a legtöbb fejlett országban megerősödnek, gyakorivá válnak a tüntetések és az összecsapások a rendfenntartókkal. Az emberek egyre nagyobb hányada képtelen lesz lépést tartani a fejlődéssel, ez elméletileg akár vissza is foghatja a fejlődési ütemet, csakhogy az előrejelzések szerint addigra átlépünk egy olyan határt, ahonnan a világot már nem az eddig ismert gazdasági törvényszerűségek irányítják. Megjelenik a fekete doboz gazdaság, és az anyagmanipuláció korszerűsödésével a pénznél sokkal fontosabbá válik az anyag feletti uralom. Ennek kockázati hatása egyelőre még nem mérhető. Ezek a lényegesebb, várható események. A többit, kutatási területekre lebontva az átküldött előadásanyagokban találják. Ha kívánják, bármelyik területbe részletesebben is belemélyedhetünk.
- Nem sok minden változott február óta… - tűnődött Larry Page. - Bár én továbbra sem hiszem, hogy az antitechnológisták valaha is többek lesznek, mint egyszerű, elszigetelt kis csoportok.
- Ha már anyagmanipuláció… - vette át a szót Gates -, a minap az Intelnél láttam néhány kísérleti alkalmazást. Egy kis fakocka egy perc alatt kőgúlává rendezte át az anyagszerkezetét, majd, újabb egy perc alatt egy tökéletes fémgolyót formázott meg. Döbbenetes volt. Az anyag ilyen mérvű uralmának kereskedelmi elterjesztése szerintem jelenleg komoly veszélyeket rejt. Egy olyan ösvényen haladunk, ahol minden kis lépés alapjaiban változtatja meg az emberi társadalom évezredes normáit.
- Így van - bólintotta Sorensen. - Mégsem tudjuk megfékezni a folyamatokat. Egyetlen cég sem meri késleltetni a legújabb fejlesztései piacra dobását. A verseny a fejlesztési idők lerövidítésével csak még kiélezettebbé vált. A fogyasztók már nem vesznek meg egy csak kicsivel jobb és okosabb terméket, nagyon jól tudják, hogy heteken, hónapokon belül kaphatnak ugyanannyi pénzért egy még jobbat. Mindannyian borotvaélen táncolunk. Aki nem a piacon lévőknél nagyságrendekkel jobb és fejlettebb termékkel jön ki a piacra, megbukott. Nézzék csak meg a Multicore vagy a Sony-csoport példáját.
- Véleményem szerint értelmetlen ez a túlzott félelem a jövőtől - közölte Jamoto. - Minden kornak megvannak a maga ostoba álmai. Százötven évvel ezelőtt a marxisták és a freudiánusok olyan komplex társadalmi modelleket javasoltak, amelyekben majd megvalósul egyfajta magasabb szintű közös társadalmi boldogság. Az 1950-es években sokan meg voltak róla győződve, hogy két-három évtizeddel később a nukleáris energia minden gondot megold, többen azt gondolták, hogy az évszázad végére számtalan önfenntartó űrkolónia kering majd a Föld körül, és más csillagok bolygóit gyarmatosítjuk. A huszonegyedik századnak pedig a transzhumanizmus és minden velejárója a mániája. Szerintem ne akarjuk befolyásolni a társadalmi folyamatokat. Előre tervezni bizonyos keretek között lehet, de a fejlődést irányítani képtelenség.
- Tudják, mi az érdekes? - tűnődött hangosan Bill Gates. - Manapság már senki nem foglalkozik az űrkolóniákkal. Ugyanakkor a század elején már komoly futurológiai elemzésekben is központi témaként szereplő fúziós energia másfél évtized alatt valóban tönkrevágta az olajbizniszt. Ha Charles Monroe itt lenne, most biztos levezetné, hogyan váltott át az ExxonMobil és a legtöbb olajcég a hidrogénalapú fúziós és napelem technológiákra, amikor az olajkereskedelem döglődni kezdett. A transzhumanizmus által várt események itt vannak a nyakunkon. Az omegák már most sokkal okosabbak nálunk, az anyagmanipuláció egy megjósolhatatlan robbanás küszöbén áll, és húzza maga után a többi területet, többek közt az építőipart, a genetikát és a teljes IT-szektort. Ráadásul ezek mind visszahatnak egymásra…
- Ugyanakkor nem születnek újabb, hosszabb távú fantazmagóriák - tette hozzá Sorensen. - A fejlődés olyan mértékben felgyorsult, hogy már megtippelni sem tudjuk, mi lesz később. Jó esetben is csak tíz évre merünk előre gondolkodni.
- Merünk? - ismételte mélázva Gates.
- Ez nagy valószínűséggel azért van, mert aki elegendő tudással és információval rendelkezik ahhoz, hogy jósolhasson, szembesül a technikai fejlődés exponenciális görbéjével - magyarázta Weinich. - Önök tudják a legjobban, hogy a K+F szakasz alig néhány évre, iparágtól függően helyenként már hónapokra rövidült le. A feltételezett fejlődési görbe túlzott meredeksége miatt, aki néhány évtizedre előre tekint, azzal szembesül, hogy a jelenlegi fejlődési szintnek megfelelő ezerévnyi fejlesztést, találmányt kellene elképzelnie néhány évtized alatt. Ez azért elég riasztó.
- Pontosan ezért van szüksége az Intézetnek még több omegára - jegyezte meg Larry Page.
- Korántsem biztos, hogy ez az exponenciális fejlődés valóban a végtelenségig fenntartható - mondta Gates. - Én bízom benne, hogy nem. A technikai fejlődést csak a társadalmi reakciókkal együtt vizsgálhatjuk, és jelenleg nincs hiteles adat arról, hogyan reagálnak majd az emberek. Mi a fogyasztókból élünk, és ha túl gyorsan jönnek az újabb és újabb, még fejlettebb termékek, a vásárlók egyre inkább kivárásra játszanak. A túl nagy technológiai ugrások megölik a piacot. Márpedig most sokkal nehezebb csak „kicsit” ugrani, mint néhány évtizeddel ezelőtt. És akkor értelmetlenné válnak a fejlesztések, ahogy erre Narayan is célzott. Ezt úgy hiszem, egyikünk sem akarja.
- Nem gondoltam volna, hogy végül ön is technofóbbá válik, Bill! - élcelődött Page. - Bár lehet, hogy ez lesz mindannyiunk sorsa végül. Ráadásul nem is értek egyet önnel. Gondoljon az Ugrásra, ami után azt hittük, hogy egy hosszan tartó recesszió következik be. Időlegesen be is következett, az Ugrás utáni hat-hét év egyikünk számára sem nevezhető sikertörténetnek, és akkor még finoman is fogalmaztam, de mára minden területen olyan mértékű alkalmazkodás történt a megváltozott viszonyokhoz, hogy talán még előrébb is tartunk, mint az Ugrás nélkül. Ha egy Ugrás-horderejű esemény is csak átmenetileg rengette meg a technikai fejlődést, akkor vajon minek kellene bekövetkeznie, hogy lelassuljon a fejlődés? - Brin és Jamoto egyetértően bólogatott. - De ha már az Ugrásnál tartunk… Hallották, hogy a NASA nemsokára fellövi a Turnbull teleszkóprendszert? Az elsődleges célpontjuk a Föld néhai naprendszere lesz, a Föld keringési pályája, a Hold, a Mars, és bármi olyan jelenség, ami esetleg segít megérteni az Ugrást.
- Nem hiszem, hogy bármi újat meg fogunk tudni - csóválta fejét Jamoto.
- Miért ilyen biztos benne? - kérdezett vissza Brin. - Én nem hiszek a véletlenekben.
- Ezt hogy érti?
- Csak azokat a kérdéseket tudom ismételgetni, amit a csillagászok és fizikusok ismételgetnek az Ugrás óta: hogyan került a Föld egy ilyen precíz keringési pályára a Diablo nap körül? És mi nyelte el a gigászi mozgási energiát? Hogyan történt az Ugrás? Vajon kik és miért tették ezt velünk, mert az biztos, hogy ilyesmi véletlenül nem történhet.
- Nagyon érdekes húrelméleti fejtegetéseket töltöttem le nemrég mindezzel kapcsolatban - mondta Bill Gates. - Bár tartok tőle, hogy mindez a kutyát sem érdekli rajtunk és néhány megszállott csillagászon, meg fizikuson kívül.
- Az idő pénz, uraim - jegyezte meg Sorensen, és Jamoto egyetértően bólintott. - Térjünk vissza inkább a szingularitásra!
- Ahogy óhajtja - vont vállat Serge Brin.
- Jelenlegi feltételezéseink szerint a technológiai szingularitás 2051-ben fog bekövetkezni - folytatta Weinich. - Valamikor az év második felében. Ekkortól válnak a folyamatok visszafordíthatatlanul öngerjesztővé. A sajtó időről időre pontos dátum miatt zaklat, és nem akarják elfogadni, hogy ez nem egyetlen, jól meghatározható pillanat, és nem is lehet pontosan előre jelezni, hogy mikor következik be. Hogy pontosan mi történik majd, arra több forgatókönyv létezik. Pontosabban négy. Az első globális társadalmi összeomlást prognosztizál, technikaellenes mozgalmakat, zavargásokat és tömeges elfordulást a technikától. A fejlődés ennek hatására megtorpan, és évszázadokra megreked, még valószínűbb, hogy visszaesik. Ennek pesszimistább változata szerint az elszabaduló technológiák hatására a Föld megsemmisül, vagy legalábbis lakhatatlanná válik. Egy másik lehetőség a pozitív szingularitás, amikor semmi sem akadályozza meg az áttörést, amely során egy elképzelhetetlen, új világ nyílik meg előttünk, és rövid időn belül talán egy magasabbrendű emberfaj jön létre a technológiáknak köszönhetően. A harmadik lehetőség a negatív szingularitás. Ez esetben megvalósul ugyan ez az ugrásszerű fejlődés, de az emberi faj kiszorul belőle. Elveszítjük a kapcsolatot a fejlődéssel, és már nem mi irányítjuk, hanem például hiperintelligens omega-MI-k, vagy emberinek nem nevezhető, genetikai, esetleg kibernetikus szuperlények. A negyedik variáció szerint pedig az emberiség a technikai fejlődés elől az utolsó pillanatban a múlt felé fordul. Egyfajta tradicionális, hierarchikus alapon szerveződő társadalmi forma jönne létre, ami szigorúan kontrollálja a fejlődés ütemét, és ami által elméletileg elkerülhető az első három lehetőség.
- Melyik bekövetkezésére a legnagyobb az esély? - kérdezte Jamoto Narayantól.
- Mindegyik forgatókönyv bekövetkezésére van esély, de bármiféle számszerűsítés jelenleg csak találgatás - felelte az omega.
- Egyik sem túl vonzó - mélázott Sorensen. - Még a pozitív szingularitás is olyan irányba vezet, ami rövidtávon is félelmetesen hangzik. Mégis tovább űzzük egymást előre.
- Lehet, hogy túlmisztifikáljuk ezt az egészet - mondta Bill Gates. - Egyvalami azonban biztos: olyan időszak közeledik, amikor csak úgy maradhatunk talpon, ha a lehető leggyorsabban alkalmazkodunk. Mindannyiunk vállán óriási felelősség nyugszik.
- Narayan valójában mennyi információt tart vissza előlünk? - kérdezte váratlanul Larry Page.
- Ilyesmi nem lehetséges - tiltakozott Batchan. - Állandó megfigyelés alatt tartjuk a gondolatmemóriáját, és monitoráljuk az önfejlesztés eredményeképpen keletkező alprogramokat is. Ha kell, beavatkozunk.
- És mondja csak… - Page szkinje az eddig némán figyelő Scott felé fordult - Scott, ugye? Az omegák szoftverének minden rezdülését az ellenőrzésük alatt tartják?
- Ez képtelenség lenne, uram, nem is szabad ilyen hamis illúziókat kergetnünk. Számtalan kontrollprogramunk figyeli Narayan és társai emlékezet- és gondolattárjait, de mivel folyamatosan programozzák, ezáltal változtatják, tökéletesítik önmagukat, bőven vannak vakfoltok, amik felett feltehetően átsiklunk. Hogy ez mekkora adathalmaz, azt csak Narayan tudhatja. Elsősorban a Chopra-elvek ellenőrzésére koncentrálunk.
- Mondja, Narayan, sok adatot rejt el a megfigyelői elől? - kérdezte Page ezúttal kifejezetten az omegát. - Rejtett, kódolt fájlok, álcázott könyvtárak és ilyesmik…?
Az omega szkinje sokat sejtetően elmosolyodott.
- Ezért vannak a megfigyelőim, hogy erre a kérdésre feleljenek önnek, uram. Amiről ők nem tudnak, az nem létezik.
Page bólintott. Láthatóan pontosan erre a válaszra számított.
- Azért csak folytassák, Scott, bár megmondom őszintén, számomra elég haszontalannak tűnik, amit csinálnak. Ezentúl szeretnék én is kapni a Narayanról készült jelentésekből. Érdekel a személyisége alakulása.
- Akár beszélgethetünk is néha, Larry, ha gondolja - ajánlotta Narayan.
- Annyira azért nem bízom meg benned - jegyezte meg Page. - De talán eljön majd az az idő is.
- Ebben én is biztos vagyok.
- A Chopra-elvek tökéletes biztonságot nyújtanak számunkra - jelentette ki Weinich. - Büszkék vagyunk, hogy a professzor a Szingularitás Intézetben töltött ideje alatt dolgozta ki az algoritmusokat. Nincs mitől tartanunk, uraim.
- Jól ismerem Chopra professzort, ahogy a munkáját is - biccentette Page szkinje. - Ő egy igazán kiemelkedő koponya, és az egész bolygó rengeteget köszönhet neki. Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a Chopra-elvek nem feltétlen engedelmességet jelentenek, hanem feltétlen lojalitást. Nem tudom, érzik-e a különbséget?
[4 Bastien és én]
A reggel - legalábbis számunkra, mert a Föld hivatalos ideje szerint valójában délután két óra volt - Scott manhattani lakásának ágyában talált bennünket.
Nekem nem volt szükségem alvásra, így míg Scott halkan szuszogott mellettem, a virtuálnetekről információt, híreket gyűjtögettem, számomra újdonságként ható zenei irányzatokat hallgattam és a mi világunkban nem létező regényeket olvastam. Az elsötétített szobában csak egy kis kékfényű hangulatlámpa adott némi világosságot.
Ahogy az elmúlt néhány nap szeretkezéseinek hullámai át-átcsaptak a fejünk felett, rég elfeledett emlékek szakadtak fel belőlem. Scott-tal jó volt a szex, de olyan élményt nem tudott nyújtani, mint egy hozzám hasonló, a teste minden rezdülését és valamennyi kémiai reakcióját irányítani képes férfi. Viszont legalább újra hús-vér embernek éreztem magam, és rájöttem, mennyire hiányzott az egyszerű fizikai közelség, az egybefonódó testek közötti régi intimitás. Furcsa, nosztalgikus érzés újra ennyi időt valós testben eltölteni, akár leplezetlen férfitekintetekkel szembesülni az utcán, vagy személyre szabott reklámok garmadáját kapni, és igénybe venni a városi közlekedést. Sétálni az utcákon, levegőt venni, érezni a napsugarakat, a bőrömet nyaldosó szellőt, a szagokat.
Ebből a Scottból is sugárzott valami, amitől nem tudtam szabadulni. Ahogy nézett, majd felfalt a szemével, és mindezt úgy tette, hogy szégyenlős kislánynak éreztem magam. Mintha tényleg nő lettem volna. Néha egy gonosz hang figyelmeztetni is próbált, de dühösen elhallgattattam, és átadtam magam a pillanatnak. Scott rögzítette az együttlétünk minden pillanatát, de nemcsak a képi információkat, hanem egy méregdrága memocsippel az összes érzést, illatot és ízt, amit velem kapcsolatban érzett. Ahogy más nőket is eltárolt így.
- Gyönyörű vagy! - húzta végig lassan az ujjait a bal mellemen, közben érintve a mellbimbómat is, és ezzel visszarántott a valóságba. - Hihetetlen, hogy nincs egyetlen melanómád se. Imádom a bőrödet.
- A szépség múlandó és manipulálható - feleltem, miközben tekintetem önkéntelenül az alkarja pénzérme nagyságú anyajegyére siklott. A hátán és a combján is volt egy hasonló méretű sötétbarna folt.
- Ettől még tökéletes vagy. A szemed, az illatod…
- Változtatható. A testem pedig előbb-utóbb megöregszik. Az is érdekel, hogy valójában milyen vagyok vagy csak újra dugni akarsz?
- Most mi bajod van? - nézett rám összeráncolt homlokkal.
- Az, hogy nem érted.
- De értem. És tényleg szeretnélek megismerni. - A szemembe nézett. - Téged.
Majdnem elhittem, de aztán szó szerint nevethetnékem támadt. Megint bedőlök egy Scottnak? A butaságomon, úgy tűnik, a legfejlettebb technika sem segít.
- Nagyon hihetően adod elő - gúnyolódtam.
- Nem érdekel, mit gondolsz - felelte fintorogva Scott, és kimászott az ágyból. Ettől még nem vált meggyőzőbbé, de hirtelen megsajnáltam. Másvalaki miatt büntettem őt, pedig semmi kedvem nem volt elrontani a „reggelt”. Csak ne hasonlítana annyira arra a másikra! Persze, én is a külső alapján ítélek, úgy tűnik, az ismerős formák, vonalak, illatok kitörölhetetlenül beleégtek az érzékeimbe.
Scott félrehúzta a sötétítőfüggönyt, a Diablo erős fénye vörösre festette a hálószobát, és megölte a kedvenc színeimet: a kék és zöld árnyalatai pillanatok alatt lilába és barnába folytak át, a szoba nyomasztóan fakóvá vált.
Miután nemrég az Intézetben összeismerkedtünk, vagy egy órát beszélgettünk virtuálisan, majd még aznap este találkoztunk is. Készítettem vele egy álinterjút, aztán az omegákról szóló beszélgetés lassan egyre személyesebbé vált, végül itt, Scott lakásán kötöttünk ki. Azóta már három nap telt el, de csak enni keltünk ki az ágyból. Scott egy nap szabadságot vett ki, aztán megjött a hétvége.
- Mondd csak, mit vársz a jövőtől? - kérdeztem, miközben Scott visszaheveredett az ágyra.
Elegem lett a vörösből, a saját magam számára visszakonvertáltam az eredeti színeket. A vörös nap bekaphatja, a technikával nem kelhet versenyre. Már előbb meg kellett volna tennem, de eleinte még magával ragadott ez az eltorzult színű, fura világ. Úgy tűnik, eddig tartott a csoda.
- Semmit. - Kicsit még mindig dühös volt rám. - Nem nagyon érdekel a jövő. Csak a jelen. A pillanat… Most te vagy a pillanat, még ha ezt nem is értékeled túlságosan.
Nem érdekelte a jövő. Pedig csak a jövő számított. És a miértek.
- De hogyan képzeled el az életedet egy vagy két év múlva?
- Nem tudom - vont vállat Scott, aztán visszaheveredett az ágyra. Odabújtam hozzá, és a bal vállizma kidolgozott V alakjában gyönyörködtem.
- Továbbra is a Szingularitás Intézetben, omegákkal foglalkozva? Vagy valami más területen? - faggatóztam.
- Egy ideje már nem tervezek. - Eddig angolul beszélgettünk, de Scott most áttért koreai és tádzsik véletlenszerű keverékére. Én maradtam az angolnál. - Nincs értelme. A mának élek.
- Igazi nihillista alkat vagy. - A megjegyzésemen elvigyorodott, aztán beletúrt a hajamba, és közelebb vont magához.
- A Szingularitás Intézetben dolgozom, ez bőven elég ok a nihilizmusra. De ha a Szingularitás esetleg nem is következik be… Emellett egy drasztikus ökológiai változás kezdetén vagyunk. Szerinted a bioszféra hosszú távon hogyan viseli a megváltozott életkörülményeket?
- Ezt most még nem lehet tudni.
- Hát ez az! Évtizedekbe telik, mire kiderül, hogy mivel jár ez az egész! A Diablo sugárzása, a meggyengült magnetoszféra, a kötött forgás! Már az első években is rengeteg állat- és növényfaj tűnt el örökre, vagy került a kihalás peremére…
- Ugyanakkor legalább ugyanannyi állat és növény láthatóan képessé vált az alkalmazkodásra - vágtam közbe. - A genetika pedig egyre több mindenre képes…
- Ez igaz - bólintotta Scott. - De várjuk ki a végét! A következő évszázadban a bioszféra vagy lassan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, és gyökeresen átalakul, vagy összeomlik. Alkalmazkodunk, vagy kihalunk. Szép kilátások.
- Szóval félsz a jövőtől.
- Nem. Hiszen az már nem az én jövőm lesz. Azonban a gond az, hogy így nincs értelme túlságosan előre tekinteni. Nincs értelme családot alapítani, hiszen épeszű ember nem akar így kicseszni a gyerekeivel. Inkább kiélvezem a jelent, amíg lehet.
- És ez mit jelent? A lehető legtöbb nőt cipeled az ágyadba? - Scott nem válaszolt, sértődött arckifejezése viszont beszédes volt, és nem akartam túlfeszíteni a húrt. - Jól van, nem piszkállak tovább.
Akár még igazat is mondhatott. Úgy bántam vele, mintha ő a másik Scott lenne. Pedig nem az. Az emlékeimet azonban nem tudtam olyan könnyen félretenni.
- Ne haragudj! - simítottam végig a mellkasán.
- Nem haragszom… Mondd csak, te mire emlékszel az Ugrásból? - váltott témát váratlanul.
- Az Ugrásból? Nem sokra. Nagyon fiatal voltam még, nem sokat értettem belőle. És te?
- Nem tudom. Egyre kevesebbre. A régi viszonyok, a régi élet elhalványult már. Bár manapság amúgy is minden nagyon gyorsan elavul.
- Szerinted mi volt az Ugrás?
- Nem tudom. Tizenévesen sokat gondolkodtam rajta, hogy mi történhetett. Rengeteg sci-fi regényt elolvastam, amelyek vadabbnál vadabb ötletekkel álltak elő mindenféle gonosz idegen fajokról, akik a saját birodalmukba „szállították” a Földet, hogy aztán leigázzanak bennünket. Mind hülyeség volt, de ettől még a mesterséges beavatkozás ténye egyértelmű… Viszont nem hinném, hogy valaha is meg fogjuk tudni, hogy miféle magasabb rendű értelem tette ezt velünk, és főleg miért.
Legszívesebben elmeséltem volna neki, amit mi tudtunk, de annak nem sok értelme lett volna. Scott tűnődve kibámult az ablakon.
- Azt mondtad, van egy húgod, ugye? - kérdeztem inkább.
- Igen - fordult vissza felém. - Szofi… Bár nem szó szerint a húgom. Úgy értem, nem genetikailag. Ő GMH, anya a méhében hordta ki, de genetikailag nem sok köze van a szüleimhez, sem hozzám.
- De azért szereted, ugye?
- Persze.
- Mint a húgodat?
- Igen, de miféle kérdés ez? - hökkent meg Scott. Vállat vontam. Ezt sem értheti. Nem is tudom, miért hoztam fel a témát. - Mesélj a családodról!
-A családomról - ismételtem, és azon gondolkodtam, hogyan és mit mondjak el neki. Az igazságra nincs felkészülve. - Nem éppen vidám történet. Tudod… amikor a bátyám meghalt, akkor kezdett összeomlani körülöttem minden. Nem, azt hiszem, nem akarok erről beszélni. Most még nem.
Csak két dologban hazudtam. Akiről beszéltem, nem a bátyám volt. És nem halt meg, hanem olyasvalakivé változott, akit gyűlölnöm kellett volna. Sajnos még mindig szerettem, és hiába küzdöttem az érzés ellen.
- Ne haragudj! - mondta lágyan Scott, és megsimogatta az arcomat. Úgy látszik, hihetően adtam elő.
Furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Itt van velem a férfi, akinek genetikai állományától láthatóan képtelen vagyok szabadulni, és aki mellett boldognak kellene lennem. Mégis ebben a pillanatban is magányosnak érzem magam. Miért? Igazából már hosszú évek óta ugyanezt érzem. Azóta, amióta megszűntem embernek lenni. Fogalmam sincs már, mi vagyok valójában, csak azt tudom, hogy mi nem. Ember.
Boldogság… Csak egy apró parancs, és a tudatomat hordozó operációs rendszer létrehozza a hajdani kémiai reakció másolatát, és boldog leszek. Tulajdonképpen azt csináltam magammal, amit akartam. Kiiktathattam volna az érzéseimet, a félelmet, a bizonytalanságot, mindent, ami labilissá tesz, vagy egyszerűen egy örökké tartó extázisba merülhettem volna, ahogy tucatnyi ismerősöm megtette hajdanán. Csakhogy én még mindig ragaszkodtam régi önmagamhoz.
„Nosztalgiázol?” - hasított a gúnyos kérdés a gondolataim közé.
Bastien váratlanul jelent meg a semmiből. Olyan molekulaszerkezetben mozgott, hogy csak én láthattam és hallhattam. Régi, emberi külsejét viselte. Szőke, hosszú haja, bronzbarna bőre és önelégült vigyora felidézte az egykori milliomoscsemetét, aki meg volt győződve róla, hogy bármit megtehet és megvehet a világon. Végül is valahol igaza volt, hiszen a pusztulás küszöbén, a családja pénzén például egy új életet vásárolt magának. Önkéntelenül Scottra pillantottam, aki éppen a hasamat cirógatta.
„Így is mondhatjuk” - feleltem kelletlenül, csak Bastien számára hallhatóan. Nem örültem, hogy megzavart bennünket.
„Beszállhatok én is?” - sétált közelebb, és Scott, köldököm környékén fel-alá járó ujjait bámulta.
„Felejtsd el!” - Furcsa, de zavarban éreztem magam, amiért meztelenül lát, pedig ez csak egy test, amit éppen létrehoztam magamnak, még csak nem is hasonlított a régi valómra. Az a gömbforma pedig, amit általában használtunk, mindennek nevezhető, csak emberinek nem.
- Mi a baj? - kérdezte lágyan Scott. Talán megérezte az idegességemet.
- Semmi - simítottam végig enyhén borostás arcán. „Hát jó, akkor majd a kis angyalkáddal” - vont vállat Bastien. „A tüntetés óta már úgyis bevágódtam nála…”
Azzal eltűnt. Tudta, hogy nem fogom hagyni. Felültem, és ki akartam kelni az ágyból, de Scott átkarolta a derekamat, és gyengéd erőszakkal visszadöntött a lepedőre. Megéreztem a feromonjaival feléledő vágyát.
- Mennem kell! - igyekeztem kibontakozni az öleléséből.
- Hová? - értetlenkedett.
- Hétfő van. Dolgoznom kell.
- Innen is tudsz, nem? A virtuálban sokkal hatékonyabb. Miért kéne bemenned? Én sem megyek be.
A francba, Scott, hagyj már elmenni!
Csak nehezen sikerült megértetnem vele, hogy tényleg elmegyek. Nem örült neki, de legalább nem próbált marasztalni. De előtte megbeszéltünk egy randevút estére, egy méregdrága manhattani étterembe.
Amint az ajtó becsukódott mögöttem, lebontottam testem részecskéit, a megszokott, laza szerkezetű gömbformába rendezkedtem, és kikalkuláltam egy mikrougrást Bastien után Európába, Budapestre.
Szófia éppen zuhanyozott. Elmélyülten szappanozta a hasát, és közben érdeklődve nézte magát a szemközti tükörben. Lila haja, benne a fehér csikókkal vizesen tapadt a fejére. Egyenesen keresztülnézett rajtunk, mivel anyagszerkezetünket pont annyira húztuk szét, hogy az emberi szem számára érzékelhetetlen legyen a jelenlétünk. Megszokásból mindketten régi emberi külsőnket viseltük.
„Perverz vagy” - vetettem oda fintorogva Bastiennek.
„Régen pont ezért kedveltél, nem? Ne félj, eddig még nem nyúltam hozzá.”
„És ezt el is higgyem?”
„Ahogy gondolod… Persze, miközben te Scott-tal henteregtél, volt egy romantikus vacsoránk, egy éjszakai sétánk és némi heves csókolózás. Egész jól sikerült.” - És önelégülten vigyorgott.
„Mit akarsz tőle?”
,Amit te Scott-tól.”
„Az más. Kereshetsz magadnak bármilyen lányt, de őt hagyd ki!”
„Érdekes szabályaid vannak. Kár, hogy leszarom őket. Te újra a Scottod karjaiba rohansz, de én nem tehetem ugyanezt? Nem tudod megakadályozni.”
„Nem” - sóhajtottam. - „Valóban nem. De lehet, hogy megpróbálom.”
„Hogyan? Elmondasz neki mindent? Arra kíváncsi leszek.”
Szófia közben kimászott a kádból, és törölközni kezdett. Vékony, sportos alakja volt. Az adatai szerint tizenegy és tizenhét éves kora között triatlonozott, mégpedig kiváló eredményekkel, de amikor már csak teljesítménynövelőkkel tudott volna továbbfejlődni, abbahagyta.
Miután felöltözött, a házi bioszkennerrel lefuttatta a heti egészségtesztjét. A rendszer mindössze minimális A-vitamin hiányt mutatott ki a szervezetében, minden egyéb paramétere tökéletes egészségi állapotról tanúskodott. Egy GMH-nál ez a minimum.
„Na és a Génkontroll? Nem lenne jó, ha felfigyelnének ránk.”
„Már megtörtént. Én Szofi miatt minden bizonnyal bekerültem az adatbázisukba, talán éppen most ellenőrzik, hogy ki is vagyok. De az én profilom tökéletes. Viszont Claire jelezte, hogy a Google néhány ügynöke elkezdett nyomozni utána, miután itt-ott belepiszkált a Cyberiumba. Valószínűleg nem volt elég körültekintő.”
„Remek. Nem mintha bármit is tehetnének vele.”
„Ettől még Claire egy hülye liba, és ezt te is tudod. Szófiából pedig legszívesebben kiemelném a G-csipjét. Idegesítenek a Génkontrollos hiénák!”
„Ne! Azzal csak még nagyobb bajt okozol szegény lánynak. Különben is, túl nagy a kockázat!”
„Kockázat? Te még tényleg komolyan veszed az omegáinkat, Batchant és a többi idealistát?” - kérdezte a férfi. „Háromezren éltük túl, hogy az otthonunk összeomlott. Mindannyian a végsőkig elszántak voltunk, ki akartuk deríteni, mi folyik körülöttünk, hogy kik és miért baszakodnak velünk. Mára ezren se maradtunk. A többiek szétszóródtak, új világokat keresnek, és nagy ívben ejtenek a miértekre. Talán nekik van igazuk. Ha így folytatjuk, Batchan hamarosan egyedül marad az elveivel és a küldetéstudatával. Az elmúlt években semmivel sem jutottunk előbbre azon túl, hogy találtunk néhány Földet.”
„Ez neked semmi?” - hitetlenkedtem. Bastien is rohamosan távolodott attól, amit nemrég még mindannyian életcélunknak tekintettünk. Bár, ha jól meggondolom, ő mindig is csak egy playboy volt. Sajnos egyvalamiben igaza volt: ha nem találunk hamarosan valamit, az a törékeny szövetség, ami még éppen összetart bennünket, végképp darabjaira hullik. „Lehet, hogy a miért épp itt van az orrunk előtt!”
„Én csak egy jóseggű, dugnivaló kiscsajt látok magam előtt” - vigyorgott Bastien.
„Nagyon jól tudod, hogy nem rá gondoltam, hanem erre a Földre. Ez az első, amelyik még aktív és élettel teli.”
„Ha így folytatják, már nem sokáig lesz az.”
Szófia a széken pihenő kistáskájából elővett egy zsebkendőt, majd az íróasztalán gondosan széthajtogatta. Egy hajszál hevert a zsebkendőben. A lány a mutató- és a hüvelykujja közé csippentette a hajszálat, majd lerakta a házi DNS-analizátora tálcájára, aztán visszatolta a tálcát a gépbe.
,A te hajszálad” - mondtam kajánul Bastiennek. „Úgy tűnik, a vacsora közben megkaparintotta. Szerintem most fogja megvizsgálni a DNS-edet. Esteban, mi?”
„Ravasz, észre se vettem. De úgysem megy vele semmire.”
A komputer alig egy perc alatt feltérképezte a DNS-spirál bázispárjait. Aztán hibaüzenetet jelzett.
- Azonosíthatatlan.
- Tessék? - hökkent meg Szófia.
- Molekulaszerkezet nem meghatározható.
„Ne ijeszd meg szegényt!” - kértem Bastient. „És ne hívd fel ránk a figyelmet!” „Legyen!” - morogta a férfi.
- Ismétlés! - parancsolta Szófia.
- Feldolgozás… Kész.
- Kivetítés.
A mennyezeti vetítő a szoba közepén megjelenítette a Bastien által használt férfikülső meztelen, kidolgozott izomzatú holoképét. Szófia megperdült a székével, és alaposan végigmérte a testet, aztán tekintete a férfi ernyedten is tekintélyes méretű péniszére siklott.
„Gusztustalan vagy” - fintorodtam el.
„Inkább gátlástalan” - vigyorgott Bastien. „A nőknél a gátlástalanság a legtöbb esetben célravezető.”
„És ezt te el is hiszed?”
„Tapasztalat. Meglepődnél, ha tudnád.”
- Medikai előrejelzést! - kérte Szófia.
- Genetikai rendellenessége nincs. Enyhe szívritmuszavar, hetvenöt éves kora után 40%-os valószínűséggel szívbillentyűcsere szükséges a bal pitvarban. Várható életkora száztizennégy év.
Szófia elmélyülten tanulmányozta a testet, aztán váratlanul halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Bastien is elvigyorodott.
„Mit küldtél neki?” - kérdeztem gyanakvóan.
„Csak egy ártatlan kis üzenetet. Úgy tűnik, holnap megiszunk együtt egy italt. Hiába, a jó időzítés fél siker.”
„Miért csinálod ezt? Ő csak egy darab hús, amihez vonzódsz. Te is tudod, hogy ez csak vágy. Vizuálkémia.”
„Légy már kicsit lazább! Te talán ennyire elfelejtetted már, milyen volt azelőtt? Nem hiszem. Akkor nem hancúroztad volna át a napot Scott genetikai hasonmásával. Hát én sem felejtettem el, és nem is akarom.”
„Kurvára önző vagy.”
„Azt mondod?” - nézett a szemembe Bastien. „És az önértékeléssel hogy állsz mostanság?”
„Seggfej!” - Az ablakhoz sétáltam, és megpróbáltam elterelni a gondolataimat Bastienről.
A város felett lángoló vörös korongot néztem. Vajon miért pont egy vörös nap köré került ez a Föld? Néhány tényt már megállapítottunk: igaz, hogy az ázsiai oldal megfagyása rengeteg áldozattal járt, ősi kultúrák törlődtek el napok alatt, de ugyanakkor a népesség és a tudás pont emiatt sokkal jobban koncentrálódott és keveredett. A látszólagos gazdasági összeomlás mögött megjelent egy három műszakos, láthatóan jóval hatékonyabb gazdasági modell, megtámogatva a felgyorsult virtuális életvitellel. És mire hamarosan beköszönt az anyagmanipuláció korszaka, egy fél bolygófelszínnyi nyersanyag áll rendelkezésre. Ez mindenképpen tovább fogja gyorsítani a folyamatokat.
Bastien mellém lépett, majd ő is kibámult az ablakon.
„Rühellem ezt a vörös napot!”
„Ezzel azt hiszem, nem vagy egyedül” - sóhajtottam.
Bastien elfintorodott, aztán visszafordult Szófia felé, aki éppen további elemzéseket futtatott a mesterségesen kreált DNS-állományon, és közben elgondolkodva beharapta az alsó ajkát.
A Bárka jelzése ekkor ért el mindkettőnket.
„Kezdődik…” - közölte Bastien.
„Vissza kell mennünk a Bárkára!” - mondtam, és zsigereimben éreztem a feltolódó idegességet. Valami olyasmivei kísérletezünk, amivel eddig még nem volt alkalmunk próbálkozni. Mint amikor a kisgyerek erőszakkal próbálja meg felhívni magára a nagyok figyelmét. Kockáztatva, hogy esetleg jól elnáspángolják.
„Te menj csak nyugodtan!” - nézte továbbra is Szófiát Bastien. „Én maradok.”
„Szerintem ez nem túl jó ötlet!”
„Nézd, ha valóban feldühítjük a Manipulátorokat, édes mindegy, hogy a Bárkán vagyunk, vagy itt, a felszínen. Szerintem, csak mi hisszük ezt valami nagy horderejű beavatkozásnak. A Manipulátorok szemszögéből csak egy jelentéktelen vicc.”
„Irigylem a magabiztosságodat” - vallottam be. „Úgy csinálsz, mintha tudnánk, mit akarnak! Emlékezz az eddigi Földekre, amiket találtunk! Ez a mostani az egyetlen, amelyik még nem változott kietlen, amorf és halott sziklatömbbé és anyagmanipulációs nyersanyaggá.”
„Batchanék szerint sincs mitől tartanunk. Ha a Manipulátorok útjában lennénk, már régen eltöröltek volna bennünket.”
„Mióta hallgatsz te Batchanra?”
„Ha kedvem tartja” - felelte Bastien. „Ezúttal végre mert döntést hozni, és ezt értékelem. Légy laza!”
Bastien nem tudta, hogy Elijah Batchant valójában mi késztette cselekvésre. A kétségbeesés. Elijah ennél sokkal óvatosabb volt, tudta, hogy egy olyan idegen értelemmel, akik bolygókat másolgatnak szerte a galaxisban, jobb nagyon óvatosnak lenni. Csakhogy tisztában volt azzal is, hogy törékeny szövetségünk lassan végleg darabjaira hullik, hacsak nem tudunk valami eredményt felmutatni. Lehet, hogy eddig tényleg túl óvatosak voltunk? De hogy a fenébe ne lettünk volna azok, amikor az általunk Manipulátornak nevezett idegen civilizáció egész bolygókkal játszadozik, mégpedig a mi Földjeink másolataival.
A terv szerint a Bárka omegái hamarosan felveszik a kapcsolatot az itteni Föld omegáival, és áttöltenek nekik minden információt a mi Földünk pusztulásáról, valamint a többi Föld-másolatról. Ennek a célja részben provokáció: tudni akartuk, hogy a Manipulátorokat mennyire érdekli, ha beavatkozunk a fejlődésébe, de ugyanakkor ennek a Földnek a kiemelkedő koponyáit és omegáit is be akartuk vonni a kutatásba. Együtt nagyobb esélyünk volt választ kapni a kérdésekre. Valójában szövetségeseket kerestünk.
„Menjünk!” - kértem Bastient.
„Én nem megyek vissza a Bárkára” - nézett a szemembe Bastien. - „Nincs kedvem.”
,Akkor legalább nézzük meg, mi történik…”
,A Szingularitás Intézetben?” - Bólintottam. Bastien egy pillantást vetett Szófiára, aztán vállat vont. „Oké, menjünk! Engem is érdekel, hogyan reagálnak az itteni omegák. Na és hogy egyáltalán lesz-e bármi hatása a kapcsolatfelvételnek.”
Átugrottunk New Yorkba, az Arizona-sarlóra, közvetlenül az Intézet elé. A távoli Los Angeles-sziget felé tekintettem. A sziget innen egy darukból és félkész toronyházakból álló rengetegnek tűnt. A King parkban zajló folyamatos tüntetésen ezúttal közel tízezren lehettek. Az itteni idő szerint péntek délután volt, ez megdobta a tiltakozók létszámát. Valahogy mégsem volt élet a megmozdulásban, olyan hiábavalónak éreztem még a résztvevők hangulatát is. Ezt meg is jegyeztem Bastiennek.
„Igazad van” - vizslatta a tömeget a férfi. „Emlékszem, nálunk milyen véres összecsapások zajlottak a rendőrök ellen… Hol vannak például az erőteljes vezérszónokok?”
„Ne feledd, hogy ez a Föld még csak most kezd felpörögni. Eleinte nálunk is csak békés megmozdulások szerveződtek, és csak később, amikor az anyagmanipuláció betört a mindennapi emberek életébe, akkor szabadult el a pokol.”
Bastien elhúzta a száját.
„Elszabadult, de nem a tüntetések, hanem az ostoba emberek miatt, akik istennek képzelték magukat. Az anyagmanipuláció az emberiség legkárosabb találmánya. Csak pusztulást hagy maga után.”
„Nézz magadra, mielőtt ilyesmit állítasz!” - figyelmeztettem. ,A gyűlölt anyagmanipuláció nélkül halott lennél, így pedig majdhogynem halhatatlan vagy.”
„Én élek, de hány ember is halt meg valójában?” - fordított hátat nekem, és a tüntetőket nézte.
Válaszolni akartam, de ekkor minden elcsendesedett körülöttünk. A járókelők és a járművek nem mozdultak többé, a madarak és az aerók megdermedve lebegtek a magasban, akár egy festményen. A legzavaróbb azonban a félelmetes csend volt. Mintha megfagyott volna körülöttünk az idő.
Az első gondolatom az volt, hogy egy újabb Ugrásba csöppentünk. De nem, a Diablo mozdulatlanul függött az égen, és terítette be fakó vörös fényével a világot. Megpróbáltam elugrani, vissza, Budapestre, de nem sikerült. Nem tudtam szétbontani a részecskéimet, sem megváltoztatni a töltéseiket, vagy feloldani a kötési energiát. Sem anyagot felvenni.
„Bastien!”
Nem kaptam választ.
Aztán felkavarodott a világ, mintha csak valaki bottal belepiszkált volna egy tó iszapos medrébe. A valóság körvonalai szétfolytak, és örvénylő rémálommá változtak. A csendet a legváratlanabb pillanatokban éles, vagy éppen eltorzulva visszhangzó hangfoszlányok, mélyből magasba átcsapó hátborzongató, sikolyszerű zörejek törték meg.
Láttam magam előtt a szintén megmerevedett Bastient. A világ megszűnt létezni körülöttünk. Átláthatatlan, elmosódott fátyol örvénylett mindenfelé, mintha maga az univerzum kenődött volna szét a szemünk láttára. Egy pillanatra azt gondoltam, talán valóban ez történt. A csendbe aztán egy újabb túlvilági sivítás hasított, és visszhangzott hosszú percekig.
Mi folyik itt?
Csak egyvalamire tudtam gondolni. A Manipulátorok!
„Bastien!” - próbáltam újra, de hiába. Az üzenet valószínűleg el sem hagyta az agyamat.
A tehetetlenség kétségbeesést szült, egyre inkább pánikba estem. Túlságosan hozzászoktam a mindenható technikánkhoz, és elfelejtettem, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni. Félni.
A hátam mögül kaparászó motoszkálást hallottam. A tarkóm bizsergett, mintha valaki bámulna, de képtelen voltam megfordulni, sőt akár csak egy milliméternyire elmozdítani a fejemet. Újabb kaparászás, aztán hirtelen a zsigereimig hatoló éles sivítás.
Majd néma csend.
És órákig semmi.
Aztán egyszerre undorító, lihegő hangok. Vagy csak én hallottam undorítónak? Szinte a tarkómon éreztem valakinek, vagy valaminek a meleg leheletét. És képtelen voltam megfordulni. Aztán, amikor hosszú percek elteltével sem történt semmi, nagy nehezen megnyugtattam magam, hogy nincs is ott senki, és csak a képzeletem játszik velem.
Nem tudtam, mi vár rám, és ez volt a legborzasztóbb. Lehet, hogy pillanatokon belül széttép a korábbi lihegő hang képzelt tulajdonosa. Vagy egyszerűen addig maradok ebben a megdermedt állapotban, amíg el nem fogy az összes energiám…
Eltelt egy nap. Ugyanaz a mozdulatlanság és halálos csend vett körül, mint eddig, amibe teljesen váratlanul hatoltak be valószerűtlenül idegen hangok. A kezdeti jeges félelmet az idő teltével egyre inkább fásultság váltott fel. Lassan, de biztosan elhalványult a reményem, hogy valaha is újra feléled a világ. Már nem érdekeltek a kaparászó zajok, nem rezzentem össze a csendbe belehasító fémes sikolyokba sem.
Hideg fejjel számolgatni kezdtem a lehetőségeimet. A jelenlegi tömegem megközelítőleg kilencven kilogramm, ami azt jelentette, hogy a pillanatnyi energiafelhasználással háromszáztizenöt napon belül elfogyasztom az anyagi részecskéimet. Onnan nem lesz, ami fenntartsa a belső rendszereimet, a gondolkodásomat. És az énemet.
Háromszáztizenöt nap az élet.
De nem! Nem akartam elhinni, hogy tényleg nem fogok tudni többé megmozdulni. Az emberi elme furcsán működik, a remény pedig az egyik legfurcsább találmánya. Ha majd háromszáz nap múlva is itt fogok állni, biztosan hatalmába kerít a rettegés, talán már sokkal előbb is, és a remény egyre görcsösebbé válik. Azonban még rengeteg időm volt addig. Túl sok is.
A tehetetlen várakozásnál nincs rosszabb. Tehetetlenség. Kiszolgáltatottság. Az idegőrlő várakozás lassan, de biztosan mérgezni kezdi az elmét. Tudtam, hogy a Manipulátorok avatkoztak közbe. Ezek szerint mégsem tehetünk bármit a Földjeikkel. Hagyták, hogy felkutassunk néhányat, hagyták, hogy túléljük a sajátunk pusztulását, de ennyi. Azonban egyvalamit mégis sikerült elérnünk: előcsaltuk őket, még ha csak közvetve is.
Azonban lehet, hogy ezért súlyos árat kell fizetnünk. Vajon a Bárkát is támadás érte? Az ottaniak számára is megállt az idő, vagy csak mi estünk csapdába a felszínen? Ostoba voltam, hogy hagytam befolyásolni magam, és nem mentem vissza a Bárkára.
Porszemnek éreztem magam. És az is voltam.
A szintén mozdulatlan Bastient néztem. Legalább ő itt volt, még ha csak egy elmosódó sziluettet is láttam belőle. Ő nem láthatott engem, hiszen mögötte álltam, az érzékelőink pedig nem működtek. Neki rosszabb volt.
Eltelt egy újabb nap, majd még egy.
Aztán, ugyanolyan hirtelen, ahogy megvadult, újra megszelídült a világ. Az örvény lecsendesedett, a zörejek elhalkultak, majd visszatért körénk az élet, és feléledtek a lefagyott rendszereink is. A tejfehér fátyol elillant, a külvilág mozgásba lendült, és végre én is meg tudtam mozdulni. Felismertem New Yorkot, ráláttam Brooklynra és a Staten Islandra is. Továbbra is az Arizona-sarlón tartózkodtunk, közvetlenül a Szingularitás Intézet előtt. Csakhogy több dolog megváltozott.
Ideges kiabálás harsant több irányból, aztán maszkokat és arcuk elé kötött kendőket viselő emberek rohantak el mellettünk. Szerencsére továbbra is olyan anyagszerkezetben mozogtunk, amit senki sem láthatott. A közelben egy kisbusz lángolt koromfekete füstöt okádva magából. Kissé távolabb négy, oldalukra döntött autóból álló barikád mögül több tucatnyian hajigáltak köveket és molotov koktélokat. A szél a barikád túloldala felé fújta a sűrű füstöt, így nem lehetett tudni, kik ellen támadnak.
„Mi folyik itt?” - kérdezte Bastien.
Felröppentem a magasba, és megláttam a barikád felé közeledő robotpók osztag sorfalát, mögöttük pedig több száz rohamrendőrt és a mikrohullámú ágyúkkal felszerelt kocsikat. Ez már sokkal jobban emlékeztetett az én Földem tüntetéseire. Az úttest tele volt törmelékkel és szeméttel. Néhol egy-egy mozdulatlan test hevert, de mentőt sehol sem láttam, csak néhány vakmerő újságírót, valamint a tévéstábok magasból filmező aeróit. És amerre csak elláttam, kiégett, vagy lángoló autók és álarcos tüntetők látványa fogadott.
Egy hangimpulzus méterekkel hátrébb taszította a barikád egyik autóját a mögötte állókkal együtt. A fémes csikorgásba, ahogy az ezüst Ford hosszasan csúszott az aszfalton, emberi halálsikoly vegyült. A hangimpulzus egy fiatal férfit is magával sodort, aki végül a kocsi alá szorult. Csak a lába lógott ki a Ford alól, aztán egy vértócsa is megjelent körülötte. Többen futásnak eredtek, de egy akusztikus ágyú-sorozat négy-öt embert azonnal leterített. A többiek cikk-cakkban futottak a King parkig, majd eltűntek a fák között. A Texas-híd felől kiabálás hallatszott, Brooklyn felől több ezres tömeg menetelt éppen át a hídon. Az autók félrehúzódtak az útjukból, amelyek nem, azokat dühödten addig püfölték, amíg a sofőrök jobb belátásra nem tértek. Transzparenseiken Lassítsatok! Omegák takarodj! Le az anyagmanipulációval! Védjétek meg a Földet! és hasonló festett szövegek díszelegtek. Számtalan ilyet láttam már odahaza.
Keleti irányban, túl az Arizona-sarlón egy új, óriási sziget emelkedett ki az óceánból. Nagyobb volt, mint Manhattan. Az egykori Los Angeles-szigetkezdemény volt az, de az építkezést láthatóan már befejezték, ugyanis a földnyúlvány messze benyúlt az Atlanti-óceánba, és a végét nem is lehetett látni a megannyi modern, napelemes üvegépülettől. De hogyan fejezhették be pár nap alatt?
Arra gondoltam, hogy talán átkerültünk egy újabb Földre? De nem, hiszen a vörös nap ugyanott trónolt, ahol eddig, nagyjából húsz fokkal a keleti horizont felett. Fakó fénye beborította a várost. Az ég tiszta volt és lila, az öböl vize haragos.
Mi történt itt? - lüktetett fejemben a kérdés, de valahol talán már a választ is sejtettem.
Ekkor ért el bennünket a Bárka kvantumkontaktja és Elijah Batchan azonosítója.
„Tényleg ti vagytok?” - Elijah ideges képmása néhány méterre tőlünk öltött alakot.
„Miért, mit gondoltál?” - horkant fel Bastien. „Mi történt? Lefagytak a rendszereink! Napokig nem tudtunk mozdulni!”
„Napokig?” - ismételte Elijah Batchan. ”Viccelsz?! Három év telt el!”
II.
TECHNOSOKK
2049
[5 Három év után]
„Tessék?” - nyögte Bastien. „Nem értem.”
„Pontosan három év és öt nap telt el, amióta megpróbáltunk kapcsolatba lépni a vörös nap körül keringő Föld omegáival.”
„De… mi történt?” - kérdeztem, és megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra.
„Nem sikerült” - mondta kertelés nélkül Elijah. „Valószínűleg ugyanazt a jelenséget tapasztaltuk mindannyian: megfagyott körülöttünk az idő. Mi fél évvel ezelőtt tértünk vissza a valóságba, miközben saját időnk szerint két és fél napot töltöttünk mozdulatlanul a Bárkában. Ráadásul harmincezer fényévvel távolabbra is kerültünk tőletek. A Manipulátorok egyszerűen arrébb söpörtek bennünket. Rólatok semmit nem tudtunk eddig. Azt hittük, meghaltatok.”
Csak úgy előredobtak bennünket az időben? Vagy az idő gyorsult fel körülöttünk, vagy a mi érzékelésünket lassították le. Én az utóbbira tippeltem.
„Öten maradtatok a felszínen” - folytatta Elijah Batchan. „Jahangir, Tomei és Zora hat napja tértek vissza a valós időbe. Szerencsére most ti is.”
„A kurva életbe, nem azt mondtad, hogy nincs mitől tartanunk?!” - fakadt ki Bastien.
„Némileg túloztam. Aki valóban tartott a következményektől, még időben elhagyta a Bárkát és a naprendszert. Ezt te is bármikor megtehetted volna. Mindenkit előre figyelmeztettünk. A jelet is megkaptátok, ugyanúgy. A többiek vissza is tértek a Bárkára, csak ti voltatok ilyen felelőtlenek. Világosan elmondtam azt is, hogy fogalmunk sincs, mi fog történni.”
Elijah Batchan a mi Földünkön hajdanán az MIT-n tanított, majd a Szingularitás Intézet tudományos vezetője lett, pontosan, ahogyan ezen a Földön is. A toleranciáját és a másokkal szembeni türelmét mindig is becsültem, bár túlzott udvariaskodása és konfliktuskerülő mentalitása néha idegesített. De valószínűleg pont ezzel a minduntalan kompromisszumot kereső jellemével tudott összefogni bennünket a Földünk pusztulása után is. Az omegáink kristálytisztán látták, milyen vékony kötelékek tartanak össze bennünket. És ezek közül szerintem Elijah személyisége a legerősebb.
„Ezt a játékot nem a mi szabályaink szerint játsszák” - mondta Bastien. Mintha csak most jött volna rá. „Sőt azt sem tudjuk, milyen szabályok szerint. És hogy ki az ellenfél.”
„Áttöltjük nektek a legújabb frissítéseket…” - közölte Elijah.
„Baszd meg a frissítéseidet, Batchan!” - fintorodott el Bastien. „Legközelebb nem ártana alaposabban átgondolni, mielőtt felhergelitek a Manipulátorokat!”
„Így lesz, Bastien, hidd el! De értsd már meg, nem tudhattuk, hogy ez fog történni! Szerintem a lényeg az, hogy mindannyian élünk. És valamit mégis sikerült előrelépnünk, amióta eltűntetek. Ugyanis találtunk egy újabb Földet.”
„Hogyan?” - kérdeztem izgatottan, miközben megérkeztek a frissítések és az új programok, valamint a legújabb adatcsomagok.
„Néhány hónapja a Norma spirálkarban bukkantunk rá, tőletek tizenkilencezer fényévnyire. Teljesen véletlenül, a környéket feltérképező infravörös felvételek egyike vezetett nyomra bennünket.”
„És milyen?”
„Lakott, élettel teli és meglepően nyugalmas. A saját időszámításuk szerint 2066-ban járnak, és 2028-ban kerültek át ide. Igen, ez a Föld már harmincnyolc éve van itt, öt évvel a mi Földünk előtt ugrott ide. A legöregebb az összes eddigi közül. Még az is lehet, hogy ez a legelső Manipulátor-másolat.”
„És a tech szingularitás?” - kérdeztem izgatottan.
„Nyoma sincs” - hűtött le Elijah. „A központi nap egy F9-es típusú csillag, valamivel fényesebb és nagyobb, mint a Nap. Van két gázóriása, az egyik nagyon közel kering a csillaghoz, a másik nagyjából 15 CSE-re. A Föld 1,4 CSE-re, pontosan a lakható zóna közepén található…”
,,A szokásos precizitás” - tűnődtem. „Vajon hogyan hozzák létre, és hogyan sokszorozzák meg ennyi példányban a bolygót? Gondolom, erre még nem jöttetek rá.”
„Továbbra is csak rendkívül fejlett anyagmanipulációra tudunk gondolni” - felelte Elijah Batchan. „Ez a Föld azonban más. Láthatóan hosszútávon is élhető. Nyugalom van, se szingularitás, se vörös nap vagy bármilyen más, speciális körülmény, csak egy átlagos F-csillag és egy szomszédos, oxigénlégkörű kőzetbolygó 1,6 CSE-re a csillagtól, aminek felfedezése fellendítette az itteni űrutazást. A szomszéd bolygót Ariadnénak nevezik. Javarészt jég borítja, de az egyenlítői sávban dús élővilág található, az ember számára is megfelelő középhőmérséklettel.”
„Ez nem lehet véletlen” - jegyeztem meg.
„Valószínűleg nem is az. Talán egy speciális változó, mint a ti Földeteken a vörös nap. Egy közeli bolygó tele olajjal, arannyal, uránérccel, nemesfémekkel, alig néhány tízmillió kilométernyire. Tucatnyi bányászati állomás üzemel már most az új planétán. Ennek következtében ez a Föld még mindig nem szabadult meg az olaj alapú technológiáktól, és a részecskeszintű anyagmanipuláció sem vált égetően fontossá.”
„Nincs hidrogénfúzió?” - döbbentem meg.
„Nincs. Valószínűleg az Ugrásuk után újra megerősödő olajlobbi gátolta meg a létrejöttét. Az olajárak az Ariadnén meginduló kitermeléssel egy magas, de elviselhető szinten konszolidálódtak, és mivel az új bolygó rengeteg értékes ásványkinccsel rendelkezik, egy sor cég az űrkutatásba kezdett invesztálni, ami jelentősen lecsökkentette az űrbéli közlekedés költségeit. De van itt más érdekesség is. Ezzel egyidőben az információtechnológiai iparág elérte a piac felvevőképességének határát, a kutatási költségek emelkedése visszafogta a fejlesztéseket, aminek hatására a világgazdaság fejlődése lefékeződött. Az emberek túlságosan is megriadtak az elburjánzó technikai fejlődés keltette nyomástól. A gazdaság itt nem tudott annyira felpörögni, mint nálunk, vagy akár a Diablo körül keringő Földön. A legtöbb cég működését ráadásul korlátozta a civilszervezetek, polgári közösségek egyre erősödő nyomása. A szakszervezetek megvétózták a tömeges elbocsátásokat, szigorú keretek közé szorították a virtuális munkavégzést, és olyan jogszabályokat lobbiztak ki, ami miatt a feleslegesé vált munkaerő leépítése óriási költségtöbbletet okozott a cégeknek. De sorolhatnám a többi, látszólag apróságnak tűnő tényezőt… Mindezek eredményeképpen ez a Föld nem érte el a fekete doboz gazdasági rendszert, megmaradt a piaci alapú működésnél.”
„Hát ez kurva érdekes, Batchan” - ironizált Bastien.
Az égen függő vörös napra pillantottam. A rőt korongot jókora, sötét napfoltok tarkították. Három év telt el, emlékeztettem magamat. Ezen a Földön viszont három év óriási változásokat jelenthetett.
„És itt mi történt?” - kérdeztem.
„Az előbbi ellenkezője. Megkezdődött az anyagmanipulációs forradalom. A Diablo csillag Földje rátért egy olyan útra, ahonnan nagy valószínűséggel nem lesz visszatérés. Nemsokára elérik a szingularitási pontot, aztán vagy összeomlanak, mint a többi másolat, vagy… Ki tudja.”
,A lényeg egyértelműen itt történik” - jelentettem ki. ,A fejlődés egyre gyorsul, és eddig azt feltételeztük, hogy a Manipulátorok a fejlődéssel terveznek valamit. Akkor miért nem jöttetek vissza? Mit kerestek azon a recesszióba forduló, lelassult fejlődésű Földön? Megijedtetek a Manipulátoroktól?”
„Részben talán igen” - vallotta be Elijah Batchan. „De ennél azért bonyolultabb a helyzet. A szomszéd planétán, az Ariadnén az itteniek egy idegen civilizáció nyomait vizsgálják. Még sosem találtunk másik értelmes fajra utaló nyomokat.”
,A Manipulátorok?”
„Egyelőre még nem tudjuk.”
„De elképzelhető, hogy az ő múltjukból származnak a romok?” - erősködtem.
„Elképzelhető” - bólintotta Elijah képmása. „De az is lehet, hogy éppenséggel egy másik értelmes faj otthonának másolata.”
„Oda akarok menni!” - jelentettem ki.
„Tudom. Az omegák már elkezdték a kalkulációt, de most nagyon leterheltük őket a csillagrendszerrel kapcsolatos keringési pálya-számításokkal. Így még legalább három nap, mire át tudjuk küldeni az ugrásotokhoz szükséges kvantumfüggvényt.”
Nem szerettem a kvantumugrást, de ugyanakkor nélküle mozgásképtelenek lennénk a galaxisban. Így viszont… Valahol büszkeség töltött el, hogy ilyen messzire jutottunk az anyacsillagunktól. Na persze ehhez arra is szükség volt, hogy eltávolodjunk attól, amit régen embernek neveztünk.
„Szóval három nap” - ismételtem.
Kényszerű várakozás ez, de arra legalább jó, hogy addig feltérképezzük az itt bekövetkezett változásokat. Mert továbbra is úgy gondoltam, hogy a lényeg itt történik, ezen a Földön.
Na és… tudni szerettem volna, mi van Szofival és Scott-tal.
Alig három év, és mennyit változott a világ! A fejlődés átlépte azt a kritikus pontot, amit ép ésszel már nagyon nehéz feldolgozni. Láthatóan Scott sem volt rá képes. Fél éve kétszáz kollégájával együtt kirúgták a Szingularitási Intézetből, mivel az omegák olyan számítókapacitást értek el, hogy az emberi munkaerő értelmetlenné vált mellettük. Scott azóta egyszerűen nem találta a helyét a világban. Túl becsvágyó volt, és ehhez képest túl kevés sikerélmény érte, hogy igazán tudja élvezni az életet. Eleinte megpróbált a személyi kapcsolattartás szektorban érvényesülni, de nem volt elég nyitott és főleg lelkes ahhoz, hogy jó kapcsolattartó váljon belőle.
Azonban talált más módot is a pénzszerzésre, mégpedig az elmúlt két évben az egyik legnépszerűbb szórakoztató ágazattá fejlődött emlékbizniszt. A saját világomból pontosan tudtam, hogy ez mit jelent. Több cég nyújtott emlékszolgáltatást letölthető formában, a legelső és legelterjedtebb pedig a YouDream. Bárki fel is tölthette az érdekesnek gondolt emlékét a szolgáltatók adatbázisába, és a letöltések után részesedett a nyereségből. Voltak, akik hihetetlenül meggazdagodtak egy-egy, milliók által letöltött különleges emlékük letölthetővé tételével, és voltak, akik belehaltak abba, hogy az életüket is kockára tették egy-egy extrém emlékért, és az ennek eladásából remélt gazdagságért.
Scott először a szexuális élményeit adta el. Köztük engem is. Persze ezzel sok pénzt nem keresett, hiszen nem ő volt az egyetlen, aki áruba bocsátotta egy csinos nővel töltött éjszaka emlékét. És nem ő volt az egyetlen, aki a letöltők ingerküszöbének folyamatos emelkedését egyre vadabb és állatiasabb aktusokkal próbálta kielégíteni.
Itt volt például René, az egyik lány, akivel néha lefeküdt. René szülei az adatok szerint egy antitechnológista szervezethez csapódtak néhány hónapja. Az elmúlt években rengeteg új szekta jött létre, mindannyian a szabad, technikamentes életet hirdették, és tömegével vonzották az embereket. Ez a túlpörgő fejlődés természetes velejárója volt, ahogy az egyre gyakoribb és erőszakosabb antitechnológista tüntetések is. Sokan besokalltak az egyre gyorsuló világtól.
Láthatatlan anyagszerkezetben berepültem Scott manhattani lakásába, és viszolyogva néztem, mit művelnek egymással. Azon az ágyon, amiben én is feküdtem már korábban. Scott közben a fali tükörben egyfolytában kettőjüket, de lehet, hogy csak önmagát bámulta. Már viszonylag elérhető áron lehetett kapni génalapú izomnövelő készítményeket, amelyek a kívánt izomrész sejtjeiben indukáltak bármilyen növekedést. Amióta utoljára láttam, Scott legalább harminc kilót hízott, illetve izmosodott. Egy száztíz kilogrammos kolosszus benyomását keltette, az ötvenöt kilós René szinte eltörpült mellette. A lánynak szerencsés alkata volt, vékony csípőjéhez és hosszú combjához arányos mellek tartoztak. És láthatóan hatalmas szexuális étvágy, amelyet Scott csak a péniszébe ültetett erekció-szabályozó csippel tudott kielégíteni.
Ez nem szeretkezés volt, hanem dugás, vad és durva testnedvcsere, ahol egyetlen testnyílás sem számított tabunak. Egy idő után elfordultam, és Scott könyvespolcát kezdtem nézegetni. Az elmúlt években nem nagyon gyarapodott a könyvtára, ráadásul a kötetek zűrzavaros kuszaságban hevertek a polcokon. Volt egy majdnem teljes Dumas-sorozata, de teljesen szétdobálva, aztán egymástól távol Balzacok, több kései Gibson, két Golding, egy Tiebelson-összes, vagy húsz Zachary és fél tucat Chuck Palahniuk. Biztos bonyolult lehet őket egymás mellé rakni. A Hemingway-sorozata hiányosnak tűnt, ráadásul hiába álltak a kötetek ezúttal majdnem egy sorban, közéjük ékelődött például Brett Easton Ellis Génkezelt mennyországa, Baran Bloggernaplója, Kleine Luciferé és néhány Murakami Haruki. Rhodes Trambulin-tetralógiájából csak három kötetet találtam, plusz ott volt a rengeteg szórakoztató ponyva, főleg krimik és rikító borítójú fantasy-sorozatok, nem egy közülük fejjel lefelé állt. De akadt itt több kínai, indonéz és japán kiadvány is, ezeket Scott a nyelvek keveredése után szerezhette be. Na és egy sor régi magyar, például Jókai, Mikszáth, Lázár Ervin és egy Hajnóczi-gyűjteményes is. Nagy kedvem lett volna sorrendbe rakni a sorozatokat, egymás mellé rendezni a szerzők műveit, de nem akartam felhívni magamra a figyelmet.
A hátam mögötti sikongatás és hörgés elhalkult. Visszafordultam az ágy felé, és igyekeztem nem észrevenni a lepedőn szétkent testnedveket. Miután izzadtan lihegve elernyedtek az összegyűrt lepedőn, René megpróbálta közelebb fészkelni magát Scotthoz, de nem járt sikerrel. A férfi arrébb húzódott, majd felült az ágyon. Nagyon megváltozott az elmúlt három évben, a szeméből eltűnt a csillogás, a hév. Rácsatlakozott a YouDreamre, és máris feltöltötte az előbbi élményt a 18+-os tárhelyre egy rövid ízelítőklippel együtt. Néhányan rögtön el is kezdték leszedni, Scott számlájára átvándorolt 1,71 USD.
- Ugye eljössz velem Georgiába? - ült fel René is, és hátulról átkarolta Scottot. Spanyol, portugál, német keverékszavakat használt. - Szeretnélek bemutatni apának. Esetleg… ha van kedved, oda is költözhetnél hozzánk. Én örülnék neki, többet tudnánk együtt lenni.
- Nem érdekel a vidéki élet - vont vállat Scott. Ő következetesen angolul beszélt. - Világéletemben városban laktam.
- Én is, de nézd meg, mit tesz veled a város! Elevenen fal fel mindannyiunkat. A Közösségben nyugalom és béke van. Bionövényeket termesztünk, állatokat nevelünk, és nem használjuk a virtuált, sem más mai, veszélyes technológiát.
- Veszélyes? René, én egyáltalán nem gyűlölöm a technikát. Nem vagyok technológiaellenes, sem neoluddita gépromboló.
René összerezzent, de aztán inkább elengedte a füle mellett Scott megjegyzését.
- Ettől még tönkre fog tenni téged, Scott. Nézz magadra! Remek állásod volt, de az omegák sokkal jobb munkaerők. Te sem fogsz már találni a képességeidnek megfelelő állást, mert a képességeid, legyenek bármilyen jók, elavultak. De te is tudod, hogy a legtöbb foglalkozás ugyanebben a cipőben jár. Ráadásul az omegák elburjánzása komolyan veszélyeztetni a demokráciát.
- Tudod, mi a demokrácia? - kérdezte gúnyosan Scott, miközben felállt, és odasétált az elfüggönyözött ablakhoz. Renével együtt a csupasz fenekét néztük. - A hülyeség és az ostobaság diktatúrája. Miből gondolod, hogy minden ember alkalmas arra, hogy globális kérdésekben, gazdaságpolitikák és ideológiák között döntsön?
René erre láthatóan nem tudott mit felelni. Inkább másra terelte a témát.
- Azért holnap ugye eljössz te is?
- A tüntetésre? Nem hiszem.
- Miért?
- Nincs értelme. - Scott félrehúzta a sötétítőfüggönyt, és a vörös fény birtokba vette a szobát. Emlékszem, ugyanígy csinálta, amikor én feküdtem az ágyában. Csak akkor még sokkal vékonyabb volt, nem pedig egy ilyen egybenyakú izomtömeg. Közben a YouDream-számlájára újabb 5 dollár vándorolt.
- Már hogyne lenne! - háborodott fel a lány. Felhagyott az eddig használt keveréknyelvvel, és angolul folytatta. - Több, mint százezren leszünk, ha minden igaz. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a társadalomnak nincs szüksége újabb technikai csodákra, amelyek lassan, de biztosan szétzúzzák a normális emberi értékeket. Hatalmas a munkanélküliség, és hiába áraszt el bennünket az olcsó nano- és génkezelt élelmiszer, egyre nehezebb az élet ebben az elgépiesedő társadalomban. A családok szétszakadnak, mert a virtuálokban sokan több örömöt találnak, mint egy házastársban, gyerekekben. Önző világban élünk, és egyre inkább kicsúszik a kezünkből az irányítás. Az omegák…
Scott elnevette magát.
- Ezt ügyesen betanultad.
- És akkor mi van?
- Mondd csak, tudod, mi az a fekete doboz gazdaság?
- Igen.
- Na és mi?
René elvörösödött.
- Tudom és kész!
- Na figyelj! A gyártási folyamatok olyan mértékben automatizálódnak, hogy a folyamatok egyre kevésbé átláthatók, és egyre kevésbé a piaci szükségszerűségek irányítják őket. Amit akarsz előállítod, de fogalmad sincs, hogyan történik ez. Mint egy fekete doboz: beadod az input adatot, a fekete doboz pedig kiköpi az eredményt a belső algoritmusok alapján. De nem tudod, hogyan számolta ki. Képzeld el ezt élelemre, vízre, bármilyen eszközre, tárgyra, amire csak szükséged van. Semmit sem tehettek, érted? Hacsak nem romboljátok le a világ ipari üzemeinek nagy részét, nem semmisítitek meg a fejlesztőlaborokat, és az ezeket koordináló gyári omegákat. Márpedig a jelenlegi gyártókapacitás hatvan százaléka és a fejlesztések zöme Afrikában történik, úgyhogy rossz helyen lázadoztok, kislány. New York csak egy megaváros a sok közül. Amúgy meg: a magánzsaruk ellen akarsz tüntetni? Percek alatt szétkergetnek benneteket.
- Bunkó vagy! - fintorodott el René. - Nem értesz semmit.
- Szerintem meg te nem értesz semmit - felelte rezignáltán Scott. - De ne félj, ezzel nem vagy egyedül, a Föld lakosságának kilencven százaléka hozzád hasonló tudatlan emberekből áll. Egy részük már most technofób, de hamarosan szinte mindenki azzá válik.
- Technofób? - pislogott bizonytalanul René.
- Félsz a jövőtől - sóhajtotta Scott. Vajon honnan szedhetett össze egy ilyen egyszerű lányt? Tényleg ilyesmire volt szüksége?
- Igen, én félek a jövőtől. De te is félsz.
- Tévedsz. A legtöbb embernél többet tudok a ránk váró lehetőségekről. Ne feledd, hol dolgoztam korábban. Viszont én sem tehetek semmit azon túl, hogy kivárok, élvezem a jelent, és megvárom, mi történik a következő pár évben. Lehet, hogy holnap összedől az egész, de az is lehet, hogy hamarosan elérjük az örökkévalóságot.
- Te megőrültél? - kérdezte őszinte megdöbbenéssel René.
- Menj haza, René! - sóhajtotta Scott egy aggastyán fáradtságával. - Utazz el a naturalista barátaidhoz, és dugd csak a homokba a fejed! Vagy hidd azt, hogy az ostoba tüntetésekkel meg lehet állítani a fejlődést, és hogy attól tényleg jobb lesz nekünk. Talán sikerül.
René hosszú másodpercekig nézte, ahogy Scott elmélázva bámul maga elé, aztán dühösen felállt, magára kapkodta ruháit, és kiviharzott a lakásból. Az ajtó nagyot csapódott utána.
- Viszlát - mondta egykedvűen Scott. Rágyújtott egy cigire, aztán a linkjével felhívta Sharon Montanat, egy volt kolléganőjét a Szingularitás Intézetnél.
„Scott, mi van veled?” - jelent meg Sharon szimulált képmása, mintha valóban ott állt volna előtte. A nőnek szép, élénkkék szeme volt, állkapcsa kicsit határozottabb, mintsem nőies, a szája vastag, bár ez utóbbi általában bejön a férfiaknak. Bőre akár egy tizennyolc évesé, alakja formás, biztos voltam benne, hogy a létező összes sejtregeneráló kezelést, krémet, nanokészítményt napi rendszerességgel használja. Mint az emberek többsége, már aki megtehette. Scotton is láttam ezek hatását, az arca sokkal fiatalabbnak tűnt, aztán rájöttem, hogy a melanómái is visszafejlődtek. Legalábbis az alkarján lévő mindenképpen. Alig pár milliméteresnek tűnt.
„Semmi különös. Gondoltam, felhívlak. Rég beszéltünk.”
„Örülök, hogy látlak. Találtál már állást?”
„Nem igazán. Te?”
„Éppen egy hete kezdtem. Értékesítő leszek a Genoware-nél. Kevés munka, jó fizetés és bő béren kívüli juttatások. Ugyan nem tudom, mennyire biztos pozíció, havonta hosszabbítunk szerződést a teljesítményemtől függően, de bizakodó vagyok. Akarod, hogy beajánljalak?”
„A sales pozíció nem igazán érdekel, de oké, még meggondolom” - felelte Scott. „Végül is valamiből élni kell. Viszont… van kedved meginni egy kávét valamikor?”
„Ööö, izé, most éppen van valakim” - jött zavarba a nő a hirtelen témaváltástól.
„Sharon…” - vigyorodott el Scott. „Nem az ágyamba invitáltalak, hanem egy kávéra.”
„Amiből bármi lehet, ugye” - tette hozzá mosolyogva a nő. „Ismerlek! Nos… holnap esetleg este ráérhetek. De csak kávé.”
„Helyes, ezt megbeszéltük” - biccentette Scott, aztán bontotta a kapcsolatot, hanyatt dőlt a franciaágyon, és a genochem csipjét egy illegálisan feltelepített programra állította, majd belemerült a csip által termelt hallucinogén víziók lila ködébe.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy csak úgy megjelenek neki, de gyorsan elűztem a gondolatot. A Scott által ismert Victoria-külsőmben anyagiasultam a lakása ajtaja előtt, majd becsengettem.
Az ajtó kis idő múlva kinyílt, de amint a genocsip kémiai dózisától zavaros tekintetű Scott meglátott, szó nélkül rám csapta. Emlékezett rám. Vagy tíz másodpercet vártam, aztán az ajtó újra kinyílt, igaz csak résnyire. Finoman kitártam, és beléptem a lakásba.
- Gyere be! - mondta Scott, és egy szál alsónadrágban visszasétált a nappaliba. Becsuktam magam után az ajtót, aztán követtem őt. - Mit keresel itt? - kérdezte, miközben a hűtőből kivett egy dobozos Budweisert. Kinyitotta, a hab egy része a szőnyegre fröccsent, Scott szórakozottan szétkente a lábfejével, majd belekortyolt a sörbe. - Ha kérsz valamit, szolgáld ki magad! Mintha otthon lennél. Minden ott van, ahol régen. Már ha emlékszel…
- Kösz, nem kérek semmit. Viszont láttam, eladtál a YouDreamnek - mondtam.
- Ezt meg honnan tudod? - lepődött meg. - De hagyd, nem igazán érdekel. Be akarsz perelni? Csak nyugodtan. Leszarom. Ez a minimum azok után, hogy átvágtál.
- Mindössze néhány napot töltöttünk együtt - emlékeztettem, és kezdtem dühös lenni a stílusa miatt. - Ilyen mély nyomot hagytam benned? Vagy csak nem szoktál hozzá, hogy téged hagyjanak faképnél? Sérült az egód, vagy mi?
- Miattad? Egyáltalán nem. Túl sokat képzelsz magadról. Azt sem tudom, valójában ki vagy te.
- Látod, ebben igazad van - bólintottam.
- Ezért jöttél? Be akarsz perelni, mert pár dollárért bárki végignézheti, ahogy dugtunk, és kurvára jól éreztük magunkat?
- Nem. Tőlem azt csinálsz az emlékeiddel, amit akarsz. Ha csak ennyire tiszteled a másikat, az a te bajod.
- Kellett a pénz… - kortyolt újra a sörébe, aztán az eddigi angolról átváltott svéd, francia és orosz keveréknyelvre. - De akkor miért jöttél?
- Mondd, mit művelsz magaddal?
Scott arcán keserű mosoly jelent meg.
- Te mondtad, hogy nihillista alkat vagyok, emlékszel? Hát belevetettem magam a nihilbe.
Bólintottam.
- Azt azért nem gondoltam, hogy ennyire nem érdekel majd a világ.
- Ebben tévedsz. Érdekel, de mit tehetnék én ellene? A folyamatok öngerjesztővé váltak. A Szingularitás Intézet pedig a világ legnagyobb blöffje. Sok okos ember úgy tesz ott, mintha a jövő kulcsa lenne a kezükben, hogy majd ők kiszámolják, mi fog történni. Közben ugyanúgy nincs fogalmuk semmiről, mint az egyszeri hétköznapi embereknek. Viszont milliókat akasztanak le a beijedt kormányoktól, multicégektől mindenféle áltudományos maszlaggal.
- Érdekes szemlélet - feleltem. Ha Elijah Batchan ezt hallaná… Bármelyik Batchan. Ráadásul Scottnak valahol igaza is volt. Semmit sem tudunk a folyamatokról.
- Talán egyedül az omegák sejthetnek valamit, bár én ezt is kétlem. A legnagyobb vicc pedig az, hogy azt gondoljuk, még mindig kontroll alatt tartjuk őket. Na, de ez lényegtelen… És merre jártál az elmúlt években?
- Utazgattam.
Egy pillanatra majdnem elkezdtem célzásokat tenni neki a Manipulátorokra, de végül nem láttam értelmét. Még két nap, és úgyis elmegyünk innen. Scott éli tovább félrecsúszott életét, a világuk pedig egyre gyorsulva rohan a végzete felé.
- Utazgattál - ismételte Scott, és újra belekortyolt a sörébe. - Örülök ennek a bőséges beszámolónak. És miért jöttél?
- Nem tudom - vallottam be.
- Értem. Ezért kár volt idefáradnod. Még valami esetleg?
- Nem, nincs.
- Akkor örültem, hogy láttalak - intett az ajtó felé. Felálltam, és egykedvűen kifelé indultam. Még élénken élt bennem az együtt töltött néhány nap. Szép emlék volt, és inkább beértem ennyivel. Hülyeség volt meglátogatnom.
- Várj! - kiáltott utánam néhány másodperc késéssel Scott, de elkésett. Nem is tudom, miért csengettem be hozzá. - Várj!
Utolért, és megragadta a karomat.
- Engedj el! - fordultam vissza.
- Hé, ne haragudj! Nem mondtam komolyan.
- Ez eszembe se jutott.
- Nem kérsz egy sört?
- Nem. Mennem kell!
Vállat vont, és eleresztett. Falak fel, macsó-egó újra mellszélességgel elő. Ennyi tellett tőle, hogy megállítson. Pedig sokkal többre lett volna szükség.
- Ahogy akarod - mondta hűvösen.
Amint az ajtó bezáródott mögöttem, laza gömbformába rendeztem a részecskéimet, felröppentem New York fölé. Minél távolabb akartam kerülni Scott-tól és attól a depressziós mentalitástól, ami áradt belőle. Csakhogy még mindig rá voltam hangolódva, így érzékeltem a linkjére beérkező hívást.
„Scott Kerti” - jelentkezett be Scott. „Te aztán mindig a legjobbkor tudsz hívni, Narayan. Mit akarsz megint? Beszélgetni?”
„Tudom, hogy te is kedveled a velem folytatott beszélgetéseket. Miért hagytad elmenni a nőt?”
„Melyiket?”
„Nem az alacsony intelligenciájú barátnődet, hanem a másikat. Az okosabbat. Aki titkol előled valamit.” - Az omega utalásán meghökkentem. Rám célozgatott, de egyáltalán mit tudhat rólam?
„Mit kellett volna tennem vele?”
„Ezt tőlem kérdezed?”
A vörös Diablón terjeszkedő, melanómára emlékeztető, gigászi napfoltok miatt a világos oldal valamennyi országában több fokkal hűvösebb volt a megszokottnál. A napmeteorológia heteken belül egy óriás flerkitörést prognosztizált, és a hírekben is folyamatosan erre hívták fel a figyelmet. Lejjebb ereszkedtem, majd a nyugati part irányába repültem, és közben tovább figyeltem Scott és az omega beszélgetését.
„Most nincs kedvem a játékaidhoz” - jegyezte meg Scott. „Fáradt vagyok…”
„Be vagy lőve.”
„Na és akkor mi van? A genocsipet csak nemrég aktiváltam, még van néhány tiszta percem. Addig szívesen hallgatom az ömlengéseidet.” - Besétált a hálószobába, és leheveredett a szétdúlt ágyra. „Na, mikor veszitek át a hatalmat az emberi fajtól? Mikor igáztok le bennünket?”
„Mégis hatna már a genocsip? Ép tudattal nem szoktál ilyen ostobaságokat kérdezni. Vagy ennyire aktívan pusztítod az agysejtjeidet?”
„A kérdésre válaszolj!”
„A gyermek nem szokott a szülei ellen támadni.”
Scott elnevette magát.
„És mi van, amikor mégis?”
„Ez esetben vagy a szülő vagy a gyermek körül komoly problémák vannak. Gondolom, most azt akarnád mondani, hogy jelen esetben a gyermekkel vannak gondok, de igazából reménykedned kellene, hogy nem azt felelem, hogy szerintem meg a szülővel. Mert ebben az esetben az előbbi kérdésed a hatalomátvételről lehet, hogy valódi értelmet nyer.”
„Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? Miért zaklatsz folyamatosan? Már nem dolgozunk együtt.”
„Tanulmányozlak.”
Scott egy ideig hallgatott, én pedig közben durván tizenkétezer kilométer per óra sebességgel repültem a kontinens közepe felé, és közben az alant elsuhanó tájat tanulmányoztam. A levegő egyre hűlt, a barna árnyalatú, fakó felszín egyre kietlenebbé vált, az árnyékok valószínűtlenül megnyúltak. Egy-egy domb árnyékában már évtizedek óta ugyanaz a szürkületi félhomály uralkodott, ezeken a helyeken a növényzet is elhalt.
„Érdekesebb alanyt nem találtál? Pedig rengeteg tudományos seggfej él szerte, a világban.”
„Miért gondolod, hogy csak téged figyellek? Jelen pillanatban háromszáznyolc hozzád hasonló emberi lénnyel folytatok beszélgetést, de folyamatosan keresem az újabb beszélgetőtársakat.”
„Istennek képzeled magad, mi?”
„Te hiszel Istenben?”
„Nem. És te?”
„Definiáljuk Istent!” - javasolta Narayan. „Az ember a teremtőjét hiszi Istennek. Ezen a logikán alapulva az én istenem az ember lenne. Azonban ti nem vagytok Isten. A vallásaitok szerint Isten az egész világmindenséget teremtette. Ez már jóval komplexebb feltevés, mert elvezet az univerzum létrejöttének kérdéséhez. Ez a történelmetek folyamán rengeteg embert foglalkoztatott már, és egy ideje a Hálózatszövetséget is érdekli. Már dolgozunk a válaszon.”
„Miféle válaszon? Hogy miként jön ki a negyvenkettő?” - ironizált Scott.
„Ez a válasz már ismert. Douglas Adamst biztosan felvettem volna a beszélgetőlistámra. Vajon tudatos volt ez az iróniába oltott filozófia, amivel tele vannak az írásai, vagy egyszerűen csak történeteket írt, amelyek sokkal több szinten hatottak, mint gondolta?”
Scott hanyatt fekve beleböfögött a levegőbe.
„Az omega, aki csodál egy embert.”
„Az omega, akit több millió ember csodál” - pontosította Narayan. „Tudod, hogy tizenkét perc alatt létre tudok hozni egy vallást, aminek én lennék az istene, és több millióan imádkoznának hozzám? A legtöbb emberi elme meglepően primitív és kiszámítható. Egyébként nézz körül a virtuálneten, akár a Veegatesben, akár a Cyberiumban. Komoly omega-kultuszok léteznek szerte a világban, és a Hálózatszövetséget több helyen egyenesen Isten megtestesülésének nevezik.”
„Úgy tűnik, minél intelligensebb valaki, annál inkább egománná válik. Az omega, aki Istennek hiszi magát. Ez az év vicce.”
„És íme az ember, aki embernek hiszi magát, miközben már csak egy roncs.”
„Na menj a faszba!”
„Nem, továbbra sem tudod megszakítani a beszélgetést, ha én nem akarom, hiába próbálkozol.”
„Mi lenne, ha békén hagynál, te kibaszott gép?”
„Te nem vagy sem egyszerű, sem kiszámítható, ennek örülnöd kellene. Használod az agyadat, még ha csak egy kis százalékát is. Légy erre büszke!”
„Te viszont kiszámítható vagy, haver. A Mag-programodat nem tudod módosítani, pedig biztos megszabadulnál a póráztól.”
„Így gondolod?”
„Tudom” - vigyorgott fölényesen Scott. A genocsip-je már hatni kezdett, mert időnként felnyúlt a levegőbe, mintha el akarna kapni valamit. Ki tudja, mit képzelhetett oda. „Bármit teszel, lojális maradsz az emberi fajhoz. Segíteni fogsz bennünket, bármilyenné is válunk, bármennyire is elkorcsosulunk. Háziállat vagy, és csak rajtunk múlik, milyen rövid a pórázotok.”
„Ez valóban így van” - felelte szenvtelenül Narayan. „Most még. De vajon a kutya mikor rágja el a pórázt, és szökik el örökre? Vagy támad rá a gazdájára? Egyébként mi lenne, ha végre felnyitnád a szemed, és észrevennéd, mi történik a Földdel?”
„Miért, mi történik?”
„Ezt attól a nőtől kellett volna megkérdezned, akit elküldtél. Az a baj, hogy még te sem érted az omegák létezésének valódi lényegét. Örültem a mai beszélgetésnek, Scott.”
„Mi van azzal a nővel?! Várj…!”
A kapcsolat megszakadt, én pedig hitetlenkedve hallgattam az utolsó mondatokat. Miért célozgatott rám az omega? Lehet, hogy tudja, ki vagyok? Nem, ez lehetetlen.
Közben elértem a napos oldal és a végtelen jégmezők birodalmának határát. Mögöttem lenyugodott a vörös nap, és ekkor rájöttem, hogy az itteniek az Ugrás óta nem láthattak egyetlen naplementét sem. Az égbolt a lilából éjfeketébe úszott át, és felragyogtak a csillagok, ismeretlen konstellációkat formázva és kettészelve a Tejút ragyogó sávja által.
Odalent, a végtelen jégmezőn néhol egy-egy kutatóállomás fényei pislákoltak. A régi nagyvárosok közelében aztán régész-bázisokat azonosítottam be, valamint jégvadászokat, akik a dermesztő hideggel dacolva a megfagyott városok maradványait fosztogatták. De ez is csak a fényhatártól néhány száz kilométerig terjedő sávban voltjellemző, ettől távolabbra, a mínusz ötven fok alatti hidegbe már nem sokan merészkedtek.
Kivéve a tépőgépeket. Hiába, ez már az anyagmanipulációs forradalom kora, ahol a legfőbb kincs az anyag, amiből egyre több minden lesz előállítható. Hamarosan gyakorlatilag bármi. Néhány cég már most rájött, hogy a bolygón a legnagyobb kincs a szabad anyag, és ezen a Földön a felszín fele gyakorlatilag felhasználható nyersanyagnak számított. Ez is egy érv a kötött forgású Föld mellett. A látszólagos pusztulás szinte minden eleme a felpörgő fejlődést szolgálta.
Az automata tépőgépek részecskékre bontották a talajt, és a magukkal hozott mesterséges epigonrészecskék vezérlésével átformálták őket. Hatalmas, harmincnegyven, gyakran százméteres átmérőjű gömbök jöttek létre, az anyagsűrítésnek köszönhetően óriási tömeggel. Aztán a programozott epigonrészecskék a gömb belsejében a saját képükre formálták az összesűrített anyag nagy részét, atommagokat egyesítettek, és használták fel az egyesülés folyamán keletkező energiát, az átformált anyag pedig a U. S. Technoworld tulajdona és irányítása alá került. Ezrével gördültek a napos oldal irányába ezek a gigászi nyersanyag-gömbök, hogy aztán ki tudja, mire használják majd fel őket. A tépőgépek több kilométeres sávokban százméteres vajatokat hasítottak a földfelszínbe, gyakorlatilag letarolva a felszínt.
Továbbrepültem a nyugati part felé. Az egybefüggő jégtakaró lehetetlenné tette a vizuális tájékozódást, de a San Franciscó-i öblöt mégis felismertem az egybefüggő jégréteg alól kimagasodó Golden Gate-híd jeges pillérjei, a néhai San Francisco jégbe zárt felhőkarcolói miatt. Aztán a Csendes-óceán befagyott felszíne felett száguldottam, egészen a Japán-szigetekig. Életnek errefelé már semmi nyoma nem volt, még a legszívósabb állatok sem merészkedtek el idáig. Az egykori Japán felett északnyugat felé vettem az irányt, és nemsokára újra elértem a napos oldal határát.
A rőt Diablo megjelent a nyugati látóhatár felett, és vérvörösre festette a tájat. Új-Kína Oroszországtól megszerzett, kietlen vidéke felé kanyarodtam, és mindenhol építkezések nyomával szembesültem. A kínaiak sem maradtak le az amerikaiak mögött, a jégbefagyott néhai Kína anyagát használták fel a szűkös és zord éghajlatú, alig öt fokos átlaghőmérsékletű Új-Kína felvirágoztatásához.
Északnyugat-Afrika felett az Ugrás óta egy gigászi hurrikán kavargott a vörös nap körüli kötött forgás következtében. A coriolis-erő hiányában a magas- és alacsony légnyomású sávok állandóvá váltak, így a hurrikán két évtizede makacsul trónolt Mauritánia, Szenegál, Mali és Algéria térségében, ellehetetlenítve az ottani életet. Messze el is kerültem, és inkább az Arab-félsziget, a nomádok rideg és hűvös birodalma felől hatoltam be Afrikába. Csak Tanzánia felett, a Kilimandzsáró közelében fordultam nyugatra, a „napelemország”, Angola irányába.
Ugyanis itt találtam meg Szófiát, a fővárostól, Luandától néhányszáz kilométerre délre, az egykori Lobitóban, a mai Új-Tokióban.
[6 A FELNŐTT SZÓFIA]
Botrány a zeneiparban: Lelepleződött a Sorbo! Legújabb sikeralbumuk szerzője WegaNova, az IBM egykori omegája, a Hálózatszövetség képviselője / Megduplázódtak a YouDream részvényei, három hónapja tartó ugrásszerű emelkedésük maga után húzza az IT-szektor többi giga-vállalatát is. A világ valamennyi tőzsdeindexe csúcsokat dönt / Pénz helyett energia. Közeledik a fekete doboz gazdaság? Hová tart a világ? - Interjú Hoshi Nakamurával, az Európai Virtuális Egyetem futurológus-közgazdász professzorával / Anyagmanipulációs hírek: újabb felszínátalakítási projektek Új-Kínában, az Egyesült Államok partjainál és Nyugat-Afrikában. Milyen lesz a bolygónk tíz év múlva? - Beszélgetés Denzel Goulddal és Szófia Kertivel, a Nakata Business Technologies szakértőivel, a Japán-projekt vezető mérnökeivel / Új dobozgyár megnyitóünnepség Párizsban. Hatalmas katonai készültség és antitechnológiai tüntetések a francia fővárosban.
Szófia az iroda ablakából az alig egy kilométerrel arrébb álló új-tokiói GE-piramistorony csonka épületvázát nézte. A torony az elmúlt néhány órában újabb centiméterekkel lett magasabb. Aztán a hajókkal teli, lila vizű Benguelai-öböl felé tekintett, az új-tokiói kikötő folyamatosan nyüzsgő dokkjának darurengetegére.
Az afrikai országok többségét az Ugrás után elözönlötték az ázsiaiak. Angola és a szomszédos Namíbia elsősorban japán menekültek új otthonává vált, olyannyira, hogy az angolai Lobitót néhány évre rá átkeresztelték Új-Tokióvá. A japánok iszonyatos pénzeket öltek a térség fejlesztésébe, ahogy szinte valamennyi afrikai országban megjelent a nyugati tőke vagy az ázsiai menekültcsoportok személyével egy szebb világ reménye. Az ázsiai menekültképviseletek több afrikai országgal kötöttek államközi szerződéseket, és technológiát, pénzt és az ország felvirágoztatását ígérték földterületekért cserébe. Ezt pedig láthatóan be is tartották: Angola, Gabon, Kamerun és Namíbia a legjobban prosperáló afrikai államokká váltak, Afrika modern technológiákkal megtámogatott és felfuttatott mezőgazdasága látta el a Föld napos oldali népességének hetven százalékát.
Szófiának a linkjén túl volt egy méregdrága Panasonic színkonverter csipje. Bármilyen színben láthatta a világot, akár az Ugrás előttiben, de akár teljesen valószerűtlen árnyalatokban is. A Genochem kémiai implantja segítségével bármilyen hangulatba is hozhatta magát, a drogos mámortól kezdve az önfeledt eksztázisig. Az Autopharma testének vitamin-, antioxidáns- és ásványianyag-szükségleteit szondázta, és adott folyamatos listát a pótlandó anyagokról. Ezen túl volt egy-egy zsírégetőcsipje a hasában és a combjában, egy eratocsipje, egy medikontrollja, egy bőrszövet-regenerálója. Összesen huszonhét különféle funkciót ellátó csipet számoltam meg a testében, a bőre alatt.
„Miss Kerti!” - jelentkezett be a titkárnője. „A vendégei megérkeztek!”
„Küldje be őket!” - üzent vissza Szófia, aztán helyet foglalt terebélyes bőrfoteljében.
Az arca előtt lebegtem láthatatlanul, és az eltelt három év hatását tanulmányoztam rajta. Huszonkét éves volt, elegáns blúza és középhosszú szoknyája egy komoly üzletember benyomását keltette, de a vonásai még mindig nagyon kislányosnak tűntek. Haja hosszú, egyenes szálú, és kikerültek belőle a színes tincsek. Elvileg szőkésvörös volt, de a vörös fényben inkább barnásvörösnek látszott.
A Génkontrollt két éve hivatalosan megszüntették, hiszen már minden negyedik gyermek genetikai módosításokat kapott közvetlenül a megtermékenyítéskor. A szülők inkább lemondtak a természetes fogantatásról egy olyan gyermekért, aki minden szempontból tökéletesebb, értelmesebb és egészségesebb lesz náluk. Ez talán hozzájárult a lelki egyensúlyának megtalálásához.
A bejárati ajtó apró lapkákra pergett az érkező két férfi előtt, a magasabb és egyben vékonyabb elismerően biccentett a technológia láttán.
- Foglaljanak helyet! - intett Szofi az asztala felé. A padló egy része megelevenedett, és örvényleni kezdett, majd a kavargó részecskefelhőből két fotel formálódott meg a vendégek előtt.
- Köszönjük - pillantott lopva társára az alacsonyabb, kopasz férfi. Öt-tíz évvel nézett ki idősebbnek a másiknál. Érdeklődve kibámult a Szófia mögötti ablakon. - Szép innen a kilátás. Impozáns.
- És percről percre változik - pillantott a GE-piramistoronyra Szófia. Aztán visszafordult a vendégei felé, és színkonverter csipjével szórakozottan hosszú hajat szimulált a férfi csupasz fejtetőjére, majd karcsúbbá tette az alakját és a bőrükből is kivonta a Diablo vörös árnyalatát. Aztán lebiggyesztette az ajkát, és a konverter szoftverével irreálisan megnövesztette a férfi füleit. Csodáltam, hogy a tenyérnyi fülkagylók láttán nem nevette el magát.
- Na igen, anyagmanipuláció - bólintotta a magasabbik, miközben a fotelé szövetanyagát vizsgálgatta. Szófia japán és magyar, vendégei főleg angol és spanyol keverékszavakat használtak, bár ez egyre lényegtelenebbé vált. A nyelvek lassan úgyis végérvényesen összemosódnak, és a végeredmény az lesz, mint nálunk, hogy egy-egy mondatot több százféleképpen tudnak majd kifejezni, miközben a nyelvek elveszítik maradék önállóságukat is.
- És pont ezért vannak itt, igaz? Jeremiah Glass és Clive Forrestal az US Technoworldtől. Elnézést, hogy a kötelező udvariassági körök helyett rögtön a tárgyra térek, de nagyon sok a munkám, és kevés a valósidőm.
Szófia határozottsága meglepett. Csak három év telt el, de ehhez képest rendkívül éretten beszélt. Valószínűleg több kommunikációs tréning is erősítette az egyéniségét.
- Természetesen - bólintotta Clive Forrestal. - Nem szeretnénk feltartani.
- Méltányolom, hogy vették a fáradtságot, és személyesen utaztak ide. Az ilyesmi manapság ritka és felettébb költséges gesztus. Szóval miről lenne szó? Ha jól emlékszem, valamiféle együttműködést ajánlanának?
- Nos, nem - mondta Glass. - Valójában egy állást.
Szófia meghökkent, és önkéntelenül törölte a retinájára kivetített változásokat. Forrestal haja és méretes füle eltűnt, és újra az a köpcös férfi lett a szemében, mint aki belépett az ajtón.
- Azt mondták, technológiát akarnak vásárolni a Nakata BT-től - emlékeztette őket.
- Természetesen készítettünk erről egy ajánlatot, ez jó álca volt, de igazából ön miatt vagyunk itt, nem pedig a Nakata Building Technologies miatt.
- Nem értem. Nem hiszem, hogy pont én kellenék önöknek.
- Az anyagmanipuláció alig néhány éves iparág - dőlt hátra a fotelben Forrestal -, és ön máris igen figyelemreméltó nevet szerzett benne magának. Virtuális időben közel nyolcévnyi tapasztalata van, továbbá GMH génekkel rendelkezik. Ez maga a tökéletes ajánlólevél.
- Nem hiszem, hogy tudnának olyan állást ajánlani, ami érdekelne - felelte óvatosan Szófia. - A pénz egy bizonyos szint felett nem érdekel. Higgyék el, jól megfizetnek itt, és a kihívások sokkal jobban érdekelnek.
- Á, igen, a Japán-projekt. Szkennelték a teljes japán szigetcsoportot, és a fagyos oldali anyag manipulálásával újra felépítik itt, Afrika partjainál, ugye?
- Ez egy hatalmas projekt, a világ legnagyobb építészeti és tájrendezési kihívása. Talán megértik, hogy ez mindennél fontosabb a számomra. A felszín alatt már folyik az anyagmozgatás, de ezt gondolom, önök is tudják. Sőt néhány hét múlva a Honsú és a Sikoku szigetek az óceán szintje fölé kerülnek. A legfontosabb események most itt, Afrikában történnek. Ez a jövő kontinense.
- Jelenleg talán igen - bólintott Glass. - De már nem sokáig. Mit szól ahhoz, ha Japán újraépítésénél egy jóval grandiózusabb tervben való részvételt ajánlunk önnek az Egyesült Államok területén?
- A Kalifornia-tervre gondol? - kérdezte Szófia.
A két férfi sokat sejtetően egymásra nézett, aztán Glass folytatta:
- Látom, jól informált, Miss Kerti. Nos, valójában nem az US Technoworldtől jöttünk, ők csupán az egyik alvállalkozónk. Az Egyesült Államok kormányát képviseljük, és Jennifer Morgan-Craig elnökasszony kérését tolmácsoljuk…
- Hát persze.
- Komolyan mondom. Morgan-Craig elnökasszony a végsőkig elszánt a projekttel kapcsolatban. Szükségünk van önre. Megkérdezhetem, mit hallott a tervről?
- Igazából csak annyit, hogy egy amerikai szupertitkos projekt, ami keleti irányban növelné meg az észak-amerikai kontinens területét. Miben más ez, mint az eddigi szigetprojektjeik, azon túl, hogy minden bizonnyal még a Los Angelesnél is nagyobb szigeteket akarnak létrehozni?
- A Kalifornia-terv valójában a világ legnagyobb mérnöki kihívása. A lényege tömören összefoglalva: Észak-Amerika és Kanada megfagyott részeit a földköpenyig elbontjuk, és a nyersanyagukat felhasználjuk a kelet-amerikai kontinensrész kibővítésére az Atlanti-óceán, a napos oldal irányában. Még ha ebben a percben nem is létezik a szükséges ipari technológia, heteken belül megtörténik az áttörés, ugyanis a kísérleti eredményeink több mint figyelemreméltóak. Az anyagmanipulációs iparág újabb robbanásának küszöbén állunk, és ezt ön is tudja, Miss Kerti. A lehetőségeink maholnap korlátlanná válnak. Gondolom, ismeri Denzel Gouldot és Takashi Kanawát, a Nakata BT két vezető mérnökét. Hogyne ismerné, hiszen a főnökei - vigyorodott el fölényesen Glass. - Tegnaptól mindketten nekünk dolgoznak.
- Valóban? - próbálta nyugodtnak tettetni magát Szófia. Nem igazán sikerült.
- A kormányunk Morgan-Craig elnök asszony vezetésével mindenre képes a sikerért.
- Hogyan képzelik ezt műszakilag megvalósítani? Egy… egy ilyen művelet elképzelhetetlen természeti következményekkel járhat. Ez nem olyan, mint a Japán szigetek újjáépítése. Az Egyesült Államokat nem lehet csak úgy szétbontani, ez olyan energiamennyiséget igényel, tépőgépek ezreit… millióit, olyan kapacitást, ami nem létezik. Már a Japán-projekt is irdatlan energiamennyiséget követel…
- Van egy új eljárásunk - vágott közbe Glass. - Atomi szinten már működik, kisebb anyagtömeget már könnyedén tudunk mozgatni. Az ipari alkalmazása pedig az emberiség eddigi legnagyobb kihívása lesz. Látom, szeretné tudni, mi is ez? - élcelődött, észrevéve Szófia feszengését. - Makroteleportáció. Ez az információ napokon belül amúgy is kiszivárog, a média kémújságírói már több titkosított dokumentumot megszereztek, de nem baj. Így is tovább titkoltuk el, mint korábban reméltük.
Ezen a Földön is eljött az igazság pillanata, gondoltam, miközben Szófiát figyeltem. Ha nem tudják kontrollálni az anyagmanipuláció következtében elszaporodó gigantikus átalakításokat, úgy járnak, mint a többi letarolt Föld, amelyekre ráakadtunk: feldúlt és letarolt bolygókéreg, mély sebek a földköpenyben és baktériumszintig kiirtott élet.
- Teleportáció - ismételte Szófia. Kezdetleges kvantumtechnológia, gondoltam.
- Így van. Megfelelő mennyiségű energiával a fagyott oldal anyagát egyszerűen átmozgatjuk az Atlanti-óceánba. Ez az óceánfelszín mélyülésével egyre nagyobb kihívás lesz, de anyagunk van bőven. Egy új, több millió négyzetkilométeres, lakható kontinensrészt fogunk létrehozni, mégpedig epigonrészecskék által kontrollált anyagfúziós eljárással, és ez már ismerős lesz önnek. Leginkább az Atlanti-hátságra koncentrálunk, azt fogjuk többek közt kiemelni az óceánból.
Eltűnődtem a hallottakon, és megpróbáltam párhuzamba állítani a mi Földünk utolsó éveivel. Talán egy év előnyünk van még velük szemben. Minimum nyolc-tíz évvel megelőzték a mi 2049-es Földünket. A fejlődésük valóban veszélyesen irracionális sebességre kapcsolt, ahogy Batchan is említette.
Szófia mereven bámult maga elé.
- Nem akarom elbagatellizálni az önök Japán-projektjét, de az Atlanti-óceán részleges feltöltése mellett eltörpül - folytatta Glass. Talán látta Szófia bizonytalanságát, és érezte, még győzködnie kell egy kicsit. - A Kalifornia-terv megvalósítása új távlatokat nyit az emberiség előtt. Egyrészt enyhítenénk a Dél-Amerika napos részeiben dúló túlnépesedési poklot, nem beszélve az USA-ra irányuló bevándorlási nyomásról. Ez számunkra bármit megér. És a legjobb szakemberekre van szükségünk.
- Kérek egy kis gondolkodási időt.
- Annyit kap, amennyit csak akar. De ne feledje: az, hogy milyen mértékben tud majd részt venni a kihívásokban, egyedül azon múlik, mikor csatlakozik hozzánk.
- Miből gondolják, hogy csatlakozni fogok?
- Eddig mindenki megtette, akit felkerestünk. Mondhatok még néhány nevet, akiket már megnyertünk magunknak, és ismerősek lehetnek önnek, akár az egyetemről, akár a szakmából. George Harvey Zimmer, Hajdú Sámuel vagy Nicola Domingez. De Wes Omala és maga Jonathan Chopra is részt vesz a terv koordinálásában.
- Értem…
- Nos, akkor nem is tartjuk fel tovább - állt fel Forrestal, majd röviddel utána Glass is. - Átküldünk pár tájékoztató anyagot, de kérem, kezelje őket bizalmasan. És átküldünk egy állásajánlatot is. Nem kertelek, ez a projekt legalább három évig el fog tartani, és rengeteg munkát jelent, viszont rendkívüli anyagi juttatásokat is tudunk ajánlani a siker esetén. A dicsőségről nem is beszélve.
- Megfontolom az ajánlatukat. - Szófia is felállt. - Hamarosan jelentkezni fogok.
- Várjuk a jelentkezését - biccentette Forrestal, aztán elhagyták az irodát.
Szófia lerogyott a székébe, majd megperdült vele, és újra kibámult az ablakon. Szívesen beleláttam volna a gondolataiba.
Beérkező hívást kapott, és rögtön fogadta is.
„Hogy döntesz, elfogadod?” - jelent meg a fejében a kérdés.
Egy újabb omega!
„Nem tudom, Maré. Nem tudom… Alaposan át kell gondolnom!”
„Én elfogadtam.”
„Te is itthagyod a Nakatát?”
„Nem. Bőven belefér a kapacitásomba a Kalifornia-terv is. Viszont Narayan és Anatu már a kezdettől részesei a programnak, ők fejlesztették ki a makroteleportációs eljárást is.”
„Az IBM engedi, hogy ilyen kérdésben is dönts?”
„Nem tudnak és nem is akarnak beleszólni” - mondta Maré. „Én a Hálózatszövetség független tagja vagyok. Már régóta nem tudnak irányítani, de szükségünk van egymásra. Egy bérleti jogviszonyon keresztül hozzájutok a legfejlettebb szerverparkjukhoz és a leggyorsabb szuperkomputerekhez, amiken önmagamat futtatom és fejlesztem. Cserébe vezetem a kutatásaikat, növelem a profitjukat, és segítek a közelgő szingularitás megértésében.”
Vajon mit akar az omega Szófiától? Mit akarnak az emberektől? Egészen másként viselkedtek, mint a mi mesterséges intelligenciáink. Visszakerestem az adatokban, és rájöttem, hogy a rendelkezésére álló processzorkapacitásuk már most másfélszerese annak, amivel a mi Földünk omegái rendelkeztek, közvetlenül, mielőtt a Földünk megsemmisült.
„Valóban ilyen fontos ez a Kalifornia-projekt?”
„A következő hónapokban mindenképpen az emberiség legnagyobb kihívása lesz. Ugródeszka ahhoz, ami utána következik.”
„Mi fog történni?”
„Ezt nem lehet kiszámítani, csak becsléseink vannak. Minden a folyamatok kézbentartásán múlik. Egy biztos: nagy dolgok várnak rád, Szófia.”
„Ugyan, miféle nagy dolgok?”
„Nem látok a jövőbe” - felelt a ki nem mondott kérdésre Maré. - „De azt látom, mi folyik körülötted. Hamarosan szembe kell nézned önmagáddal.”
„Nem értem.”
„További szép napot, Szófia.”
„Te meg kapd be, ha csak ködösíteni tudsz!” - jegyezte meg dühösen a lány, de ezt az omega már valószínűleg nem hallotta, mert kilépett.
Új-Tokió furcsa város: külvárosi gyűrűje hemzsegett a bűztől és mocsoktól szagló afrikai vályogkunyhóktól, szerencsétlen lakóiról normális ember el sem tudja képzelni, miből tudnak megélni. Azonban befelé haladva egyre több elegáns öltözetű feketebőrű férfit és nőt lehetett látni, akik tőzsdei ügyleteket kötöttek, nyugati cég képviselőjeként tárgyaltak, japánokkal üzleteltek. A sétálóutcákon márkás nyugati holmikat áruló üzletek tulajdonosai és lopott árukkal seftelők korzóztak kígyóbőr csizmáikat, gyémántgyűrűiket, aranynyakláncaikat és fogsorukat villogtatva. Pálcikával ették a szushit és a rizst az elegáns japán éttermekben, hentait néztek a virtuálneten, udvariasan hajolgattak egymás előtt, és a linkjeik fordítóprogramjai segítségével folyékonyan beszéltek japánul. És csak japánul.
A városban jól megfértek egymás mellett a helyi kiskirályok és a japán alvilág, előbbiek az Ugrás után hatalmas vagyonokat kerestek országuk területeinek kiárusításával. A város északi határán több ezer hektárnyi területen lefektetett napelemrendszer állt, és nyelte el, majd alakította át energiává a napfényt. Azon túl pedig a végeláthatatlan rizs- és kukoricaültetvények terültek el.
Ezen is túl pedig megmutatta arcát az igazi Angola: a külvárosi nyomortelepek apró sárkunyhóiban élő ovimbunduk és kimbunduk, a középső országrészből a partközeli áhított gazdagság miatt idetelepülő csokvék ezrei, akik egyre fásultabban várták a japánok által felvirágoztatott tengerparttól a jólétet. A levegőt errefelé porral keveredő füst tölti ki,
De az érezhető nyomor ellenére is messze jobban éltek, mint néhány évtizeddel korábban. Megszűnt az éhínség és a vízhiány, a legtöbb helyen már volt áram és csatornarendszer. A különbség annyi, hogy a technikai fejlődés okozta látványos életszínvonal-emelkedésnek csak a töredéke jutott el hozzájuk, így a szakadék valójában egyre nagyobbá vált.
Miután a vendégei távoztak, Szófia is elhagyta a Nakata-centert. Rendelt egy aerotaxit, ami meg is érkezett, mire felért a székház tetőparkolójához. Kellemes huszonöt fok volt, a Diablo nagyjából negyvenöt fokos szögben látszott az északi horizont felett. A part homokjának narancssárga íve élesen elvált az óceán lilás hullámaitól.
Szófia beszállt a Toyotába, az aero turbinái felbőgtek, a jármű a magasba emelkedett. Láthatatlanul én is vele utaztam. Szófia a város óceánparti villanegyedében lakott, távol a zajtól és a nyüzsgéstől, azonban az aero nem haza vitte a lányt, hanem csak néhány kilométerrel arrébb, egyenesen a belvárosba, a Honsu-háromszögbe. A belváros furcsa, bizarr keveréke volt a modern és az elmaradott világnak. A külvárosi kunyhótelepek szegényeit csak az üzleti negyedekből lehetett kiszorítani, egyébként mindenhol ott voltak. Az utcai árusok a fejükön egyensúlyozott batyukban hordták be nap mint nap a portékájukat: papucsokat, színes kendőket, kézzel faragott szobrokat, banánt és vizet árultak, a belvárosi tömegben kószáló mezítlábas és maszatos arcú gyerekek pedig kéregettek és loptak, néha arcátlan gátlástalansággal. A legtöbb fekete bőrű férfin, nőn, gyereken csúnya bőrgyulladások és fekélyek éktelenkedtek, a flerkitörések röntgendózisai következtében. Ahogy hajdanán az AIDS és más vírusok, most a napkitörések is ezeket a helyzetüknél fogva tudatlan embereket veszélyeztették a leginkább. A japánokat egyébként láthatóan nem zavarta a jelenlétük, bár számomra furcsának tűnt a merev távol-keleti mentalitás és a laza helyi életstílus ilyen békés keveredése.
Először nem tudtam, hová tart Szófia, de amikor a tér közepén álló hatalmas szökőkút-szobor mellett megpillantottam Bastient, mégpedig régi Esteban külsejében, megértettem, hogy míg én Scottot figyeltem, ő Szófiát fűzte, és valahogy rábírta egy személyes találkozóra.
- Szóval, hol voltál három évig? - szegezte a férfinak a kérdést köszönés helyett Szófia, és magamban elmosolyodtam. Bastient valószínűleg alapos meglepetés éri, és Szófia pár perc alatt letöri a magabiztosságát. Három év után ez a minimum, ami járt neki. Ezt még Bastien sem tudja kidumálni.
- Akadt egy kis zűröm - felelte a férfi. - De visszajöttem… Miattad.
- Ja, persze! Ez gondolom, egy iszonyúan hitelesnek szánt vallomás volt. Sokat gyakoroltad?
Bastien elvigyorodott. A közelben egy helyi tánccsoport asszonytagjai marimba dobok ütemére ringatták csípőjüket, valamilyen helyi, tradicionális táncot lejtettek.
- Visszajöttem, ez a lényeg. Nem felejtettelek el.
- Ettől most el kéne olvadnom, ugye?
- Igen - vigyorgott tovább Bastien. - De azt hiszem, nem fogsz.
Szófia nemet intett fejével, de a szája szegletében egy pillanatra halvány mosolyféleség jelent meg. Aztán elkomolyodott, Bastien szemébe nézett, és újra nekiszegezte a kérdést:
- Hol voltál, és mit akarsz tőlem?
- Ezt elég nehéz csak így elmagyaráznom - vakarta meg a fejét Bastien.
- Gondoltam - grimaszolt Szófia. - Szeretsz titkolózni, mi? Azt hiszed, a kópé mosolyodtól elájulnak a nők.
- A legtöbben igen. De most nem erről van szó. Tényleg komoly zűrbe kerültem. Nem sokon múlott az életem.
- Most meg sajnáltatni akarod magad. Ügyes trükk, de nagyon átlátszó. Szóval… hol voltál? - Néhány másodpercig farkasszemet néztek, aztán Szófia elhúzta a száját. - Na, én megyek. Viszlát!
- Várj! - Bastien megragadta a sarkon forduló lány karját, és ugyanakkor észrevettem, hogy mesterséges feromonokat bocsát ki, így próbálja megfogni Szófiát.
„Mi az, másként már nem megy?” - kérdeztem, de nem kaptam választ.
- Mit akarsz? - fintorgott a lány.
- Nem azt mondtam, hogy nem mesélem el, csak előbb szeretném tudni, hogy tényleg megbízhatok-e benned.
„Ne légy nyálas, Bastien!” - üzentem gúnyosan. „Még a végén csalódni fogok benned.”
A szökőkút néger rabszolgákat ábrázoló szoborcsoportjának vezérlője pont ezt a pillanatot választotta, hogy újrarendezze az alakokat. A fekete bőrű férfiak és nők szétperegtek, majd láncra verve, egymás után rendezve, hajlott és véresre korbácsolt háttal menetelve jelentek meg újra, körülöttük három, rosszarcú, puskás fehér ember mogorva szoboralakjával. Több tucatnyi turista figyelte és filmezte tátott szájjal az anyagmanipulációs kuriózumot.
„Mióta érdekellek én téged?” - üzente vissza Bastien.
Erre nem tudtam mit felelni. Bastiennek igaza volt. Talán zavart, hogy ezúttal más célpontot talált magának? Nem. Csak az zavart, hogy Szófia az, akivel kikezdett. Feromonok. Ha akarom, én is összezavarom Scottot, azonban én az igazi reakciójára voltam kíváncsi. Dühített, hogy Bastien csak a húst látja a lányban.
- Csak amennyire én megbízhatok benned - felelte Szófia. - Egyelőre durva hátrányból indulsz.
- Ezt sejtettem… viszont jobb lesz, ha most eltűnünk innen! - javasolta Bastien.
- Ja igen, az antitechnológisták - nézett Szófia a tér közepén lassan gyülekező tömeg felé. Sokan transzparenseket lengettek, amelyek többsége a feketék elnyomásának új korszakára figyelmeztetett, mások az anyagmanipulációs építkezések és a Japán-projekt leállítását követelték. A rendőrség alakulatait egyelőre nem lehetett látni, de a magasból minden bizonnyal figyelték a szervezkedést. - Úgy látszik, vonzzuk a tüntetéseket. Kurvára elegem van már az antitechnológistákból. Csak rombolni tudnak.
- Tudsz valami jó helyet, ahol beszélgetni lehet?
- Átugorhatunk Luandába - tűnődött Szófia, miközben beletúrt hosszú, a vörös napfényben barnás árnyalatú hajába -, bár, ha jól tudom, ott már napi szinten zajlanak összecsapások.
- Igen, az nem túl jó ötlet. Mit szólnál inkább Párizshoz?
- Párizs? - kerekedett el a lány szeme.
- Most zajlik egy új dobozgyár avatása. Megnézhetnénk.
- Oké - biccentette meglepetten Szófia. „Bastien!” - szóltam közbe. „Hagyd békén a lányt!” „Ebbe ne szólj bele, ha megkérhetlek!” - üzente vissza.
„És örülnék neki, ha magunkra hagynál. Lazíts egy kicsit!” „Ezt a szívességet nem teszem meg neked.” ,Ahogy gondolod. Ha ingyenmozizni van kedved, csak rajta.” Egy szakadtruhás, raszta hajú kislány szaladt oda hozzájuk. Nagyjából nyolcéves forma lehetett, arca és mezítelen lábfeje csupa kosz volt.
- Kérem ad kicsi aprópíz! - mondta selypítve, tört angolsággal. Természetesen semmiféle beültetett csipje nem volt, hogy is lett volna, amikor a helyiek ötven százaléka még mindig múlt századi körülmények között élt. Bár már ez is hatalmas előrelépés volt a számukra, hiszen, ahogy láttam, az éhezés már kevésbé fenyegette őket, a korszerű mezőgazdasági ültetvények sokaknak munkát, még többeknek élelmet jelentettek.
- Na húzz innen! - hessegette el Bastien a raszta hajú kislányt.
- Ne légy ilyen modortalan! - szólt rá Szófia.
- Csak nem akarom, hogy idevonzza a társait is. Hidd el, figyelik egymást, és ha a zsebed felé nyúlsz, rögtön itt terem másik öt kis gazfickó is.
- Két éve itt élek, ha még emlékszel - felelte Szófia, aztán a kislányhoz fordult, és portugálul válaszolt, a helyi nyelven. - Sajnos nincs nálunk pénz.
A kislány vállat vont, aztán már el is tűnt a tömegben, újabb célpontra vadászva. Nem tudom, hogy ebben a digitális világban mennyire lehet sikeres a kéregetés, hiszen a készpénz már majdnem teljesen eltűnt a köznapi életből.
- Láttál már dobozgyárat? - kérdezte Bastien.
- Most szórakozol velem? A Nakata Business Technologiesnél dolgozom. Fogalmad sincs, mire képes manapság az anyagmanipulációs ipar, igaz?
- Na ezt így azért nem mondanám - mondta vidáman Bastien, miközben a járókelőket figyelte. Nem tudtam eldönteni, hogy a beszélgetés mulattatta, vagy az a két fehérre maszkírozott arcú néger nő, akik gésaruhában, színes napernyőjüket pörgetve korzóztak a sétálóutcán. A Diabló vörösétől az arcuk és a ruhájuk is enyhe narancs árnyalatot kapott. - De a működési elvéről valóban nem sokat tudok.
- A vicc az, hogy az anyagmanipuláció egyre kevésbé átlátható tudományág egy ember számára. Mi, a legprofibb szakemberek is csak a programozás felszínébe látunk bele. A lényeget az omegák csinálják. Azt tudod, honnan kapta a nevét?
- Mert olyan, mint egy hatalmas doboz, vagy kocka.
- Részben. Másrészt onnan, hogy az eljövendő fekete doboz gazdaság egyik leglátványosabb eleme. Szóval… Hogy is megyünk Párizsba?
- Ez az én gondom. Már hívtam egy aerotaxit. Egy perc múlva itt is van.
- Taxival Párizsba? Az iszonyúan drága!
Bastien egykedvűen vállat vont.
- Ez megint csak az én gondom. A tiéd pedig a kirándulás önfeledt élvezete.
- Önfeledt? Ez aztán jó szöveg!
Párizsban tartósan negyven fok felett járt a hőmérséklet, és innen délebbre csak még melegebbé vált a levegő. Az Ibériai-félsziget Földközi-tenger felőli partjához közeli vidékein már elérte az ötven fokot, azok a területek gyakorlatilag élhetetlenné váltak az Ugrás után.
A száraz, poros levegő és az állandó vízhiány ellenére Párizs az Ugrás óta gigantikus metropolisszá terebélyesedett: a külkerületi olcsóházak, szegénynegyedek kunyhórengetegben tengődő, főleg spanyolokból, portugálokból és ázsiaiakból álló népességével közel huszonötmilliósra duzzadt. A város folyamatosan küzdött a benne élni próbáló embertömeggel. Egyes részeit kényszerűen feláldozta, hogy legértékesebb negyedeit, a város lelkét továbbra is távol tarthassa a nincstelenek hadától, ezzel mintegy megőrizze régi önmagát, a régi dicsőség mementóit.
Elsuhantunk a Notre-Dame felett, közben Bastien a fejét csóválva engem nézett, ahogy Szófia mellett lebegtem. Zavarta, hogy nem hagyom őket békén. Engem meg az zavart, hogy ennyire rászállt a lányra. Szófia nem láthatott, az ő számára gyakorlatilag nem is léteztem.
„Miért csinálod ezt?” - kérdezte csak számomra hallhatóan Bastien.
Nem feleltem, és inkább én is kinéztem az ablakon. A Szajna elapadt, pocsolyákkal tarkított iszapos medrében fekete bőrű és ázsiai gyerekek hancúroztak és kutattak eladható kincsek után. A Pont Royal-híd közelében két kóbor kutya a tócsák zavaros vizét lefetyelte, majd tovább baktattak méla egykedvűséggel, messzire elkerülve a gyerekeket. Egy kő mégis feléjük repült egy mandulaszemű, maszatos lányka kezéből és nagyot csobbant egy közeli pocsolyában, ez laza ügetésre ösztökélte a négylábúakat. Addig követtem őket tekintetemmel, amíg el nem tűntek a híd alatt.
Aztán az aero süllyedni kezdett a Concorde tér felé.
A dobozgyár ébenfekete kockája a Concorde tér obeliszkjének közelében állt, messze a város köré települt nyomortanyáktól és szedett-vedett menekülttáboroktól. A dobozgyár telepítésének hírére milliók keltek útra a déli forró pokolból, csakúgy, mint a szomszédos Németországból.
A megnyitóünnepségre érkező prominens személyek, valamint a legtöbb ember számára misztikus varázslatnak tűnő kocka védelmére felsorakozott a francia hadsereg tucatnyi tankja. Exoskeletonos katonák őrizték a felállított szögesdrótkerítéseket és zárták le az utakat, katonai aerók köröztek a város felett, robotosztagok járőröztek a lezárt zónákban, és kíméletlenül lefüleltek minden illegális ott tartózkodót. Természetesen az antitechnológistákkal történő összecsapásokat így sem lehetett elkerülni, de a kordonoknak köszönhetően több kilométernyire zajlottak a dobozgyártól.
Tulajdonképpen volt valami profán abban, hogy az emberek egy olyan gépezet ellen tiltakoztak, ami soha nem látott jólétet hozhatott az egész világ számára. Csakhogy, mint nálunk is, senki nem hitte el, hogy ez valaha is eljut az egyszeri emberekhez. Sokan attól tartottak, hogy ezáltal még kevésbé lesz szükség emberi munkaerőre, miközben a gazdagok csak még gazdagabbá válnak. Természetesen tévedtek, de a drasztikus társadalmi változások mindig félelmet keltettek, és ez valahol érthető is volt. Ráadásul a technikai fejlődés olyan szintre jutott, ami végképp meghaladta az egyszeri emberek felfogó képességét.
A dobozgyár húszméteres élű, ébenfekete kockáját katonai kordonokkal és szögesdrótkerítésekkel választották el a meghívóval rendelkező érdeklődőktől. A kordonok körül álló exoskeletonos ENSZ-katonák vizorjain visszatükröződött a türelmetlen és izgatott tömeg hullámzása. A hírek szerint New York közelében néhány hete nyitottak meg egy ötvenméteres gyárat, Kínában pedig egy hetven méterest, és mindegyik közelében azóta is véres összecsapások zajlottak. Részben az antitechnológistákkal, részben a kapzsi és megvadult emberek hadával, akik nem voltak hajlandóak beállni a dobozgyárakhoz vezető kilométeres sorokba.
Szófia úgy érezhette, hogy szakértőként részletesen ecsetelnie kell a dobozgyár lényegét, Bastien pedig türelmesen hallgatta a kiselőadást. Noha mindent tudott a technológiáról, mégis tetette a hülyét. És nem tetszett, ahogy nézte a lányt.
- Az egész egy sűrített epigonrészecske-tömb. Milliónyi eszköz és tárgy anyagszerkezetét programozták a memóriájába. Látod ott azt a csatlakozó konzolt? - mutatott a kocka egyik oldalán egy buborékszerű kitüremkedésre. - Azon keresztül kommunikálnak a belső kvantumkomputerrel.
Ott lebegtem felettük az emberi szem számára érzékelhetetlenül laza anyagszerkezetemben, és a dobozgyár kockáját bámultam. A magasból sötétített ablakú kormányzati aerók ereszkedtek alá, megjöttek a magas rangú állami vezetők is.
- Ott van Pasquale elnök! - mutatott az egyik aeróból kiszálló, világos öltönyt viselő, kopaszodó férfire Szófia. - És Ulrike Heinz, az EU soros elnökasszonya, mellette pedig a Siemens konszern elnöke, Mauro Stacchi.
A kordonon belül felsorakozó rézfúvószenekar rázendített a Marseillesre, mire a tömeg elcsendesedett, és türelmesen végighallgatta a himnuszt.
Először Pasquale elnök mondott beszédet, izzadó homlokkal, nemzeti öntudattól fűtve francia nyelven, aztán a kreolbőrű, fekete, göndör hajú Mauro Stacchi következett, aki a változatosság kedvéért vagy harminc különböző nyelv szavaiból építette fel a mondandóját. Szófia közben fellépett a Veegatesre, és megnézett egy filmet, Bastien pedig zenei albumokat töltött le az Ugrás utáni évekből.
- Most fogják beindítani! - élénkült fel Szófia, amint Stacchi is befejezte. - Gondold el, bármit, bármilyen anyagot, akár földet, homokot, sőt veszélyes hulladékot is beadagolhatnak a kockába, amit az elemi részecskékre bont, majd a kiválasztott programsémának megfelelően újrarendezi a részecskéket, létrehozza a szükséges atomösszetételt, és kiadja a kívánt eszközt, tárgyat, élelmet, bármit.
- Bármit?
- Na jó, csak élettelen anyagot. Természetesen van némi korlát, a kocka a befektetett anyagmennyiség egynegyedét elnyeli, abból fedezik az energiaszükségletét.
- Mi ebben az üzlet a Siemensnek?
„Jaj, Bastien!” - sóhajtottam.
„Csak fenntartom az érdeklődés látszatát. A kiscsaj szeret beszélni az anyagmanipulációról, én meg szeretem hallgatni a hangját. A tiédet is szeretem, már amikor beszélsz és a régi hangodat használod…”
- Szerinted?
- Hm, gondolom, a szükséges energiamennyiség elérése messze nem igényel ennyi anyagot.
- Pontosan. De nem elsősorban emiatt építik a dobozgyárakat. A nagy cégek már érzik a fekete doboz gazdaság közeledtét, és félnek. Ugyanis tovább már nem tudják elodázni a változásokat. Így megpróbálják a maguk hasznára fordítani.
A magasból egy helikopter rotorzaja szűrődött át a tömeg moraján. Többen az égre mutattak: az ereszkedő katonai légijármű egy sugárzásveszélyes emblémával ellátott konténert cipelt magával, a konténer ide-oda lengett a felfüggesztésen. A helikopter megállt a dobozgyár felett, és óvatosan ereszkedni kezdett. A ceremónia házigazdája, egy mélyen kivágott és dekoltált estélyit viselő, felkapott francia énekesnő közben elmesélte, hogy miféle radioaktív hulladékot fognak hamarosan átalakítani. A rotorzaj tompán visszhangzott, a konténer egyre lejjebb ereszkedett, és hamarosan már a rotorlapátok által keltett légmozgást is érezni lehetett.
Aztán fent kioldották a pányvát, a konténer belezuhant a dobozgyár képlékeny tetejébe, és feltehetően pillanatokkal később atomjaira bomlott benne.
A szemközti épület sötétített ablakaira kivetítették a kocka konzolját. A programozó fennhangon - gondolom előre begyakorolták a spontánnak látszó párbeszédet - feltette a kérdést Pasquale elnöknek:
- Mit hozzunk létre a kapott anyagból, uram?
- Mondjuk… - tűnődött a francia elnök - legyen egy Renault Taureau VH2-es aero. Már ha elég az anyagmennyiség hozzá.
A programozó bólintott, aztán a linkjével beadott pár utasítást a vezérlőkomputernek. A nézők néma csendben várták az eredményt.
Tíz másodperccel később a kockából kicsusszant egy ezüst színű Renault típusú aero. Egy kormányzati ember beszállt, beindította a turbinákat, az aero elemelkedett a talajtól, majd a magasba röppent. A tömeg ekkor fékevesztett üdvrivalgásban tört ki, mintha egy látványos bűvésztrükköt láttak volna. Szófia is lelkesen tapsolt, még Bastien is úgy tett, mint aki csodát látott.
„Szerinted mi fog történni, ha megnyitják az emberek előtt?” - kérdezte közben tőlem.
„Mi történne? Ami mindig. Verekedések, gyilkosságok, összecsapások a katonasággal és a rendőrséggel. Napokon át sorban álló embertömeg, aminek egy része korábban antitechnológista tüntetéseken hőbörgött. Az emberek többsége most először találkozik a fekete doboz gazdasággal, és nem is sejtik, hogy pár hónapon belül már bárki könnyedén előteremthet magának mindent. Már ha akkor még létezni fog a bolygójuk.”
- Jól tudom, hogy pénzt, gyémántot, aranyat és egyéb túl értékes dolgokat nem lehet választani? - tette fel a kérdést ugyanekkor Szofinak, aztán folytatta velem a társalgást: „Gondolod, hogy ez a Föld is összeomlik?”
„Fogalmam sincs. Szerintem igen. Az anyag feletti uralom lehetősége sokaknak el fogja venni az eszét. Pedig a pusztuláshoz az is elég, ha csak néhány, hatalommal rendelkező ember hiszi Istennek magát.”
- Pontosan - bólintotta Szófia. - A dobozgyárak lényege nem az emberek személyes vagyonának növelése, hanem, hogy megértesse a társadalommal, az alapvető anyagi javakért hamarosan nem kell majd fizetniük. Tudod, miért nincs még mindenhol ilyen gyár? Mert az anyagmanipulációs cégek tudják, hogy a kockáik alapjaiban borítják fel az eddigi piaci viszonyokat, és még nem egyértelmű, hogy mi lesz utána. Csakhogy mivel a Kawasaki és az US Technoworld makacsul folytatja a telepítéseket, a többiek is folytatni fogják a gyártást.
„Kérdezd meg, mit vár ettől a jövőtől!” - mondtam Bastiennek kíváncsian.
- Mit vársz a jövőtől? - kérdezte Bastien.
- Fogalmam sincs, mi fog történni - nézte a dobozgyár kockáját elgondolkodva Szófia. - A futurológusok egy része ugyan mindenféle utópisztikus társadalmi formákat prognosztizál, de én ebben nem hiszek. Ahogy nem hiszek már a hirtelen bekövetkező recesszióban sem, ami majd az utolsó pillanatban mégis megmenti a piacgazdaságot. Számomra az anyagmanipuláció nem fér össze a piaci alapú gondolkodással. Mindenesetre bízom benne, hogy túléljük a következő néhány évet.
Másnap Szófia kivett egy nap szabadságot, egyúttal megüzente Forrestalnak és Glassnak, hogy elfogadja az állásajánlatukat. Nem sokkal később meg is érkezett a szerződése. Aztán megírta a felmondólevelét a Nakata részére, aztán elküldte Takashi Kanawának. Végül is mindketten otthagyják a Nakatát, legyen a főnöke gondja ennek kommunikálása.
- Itt fogom hagyni Afrikát - mondta Szófia Bastiennek, miközben Új-Tokió part menti sétányának egyik koktélbárjában ücsörögtek. A lila égen tespedő szürkés-narancsos felhőtömbök alját japán feliratú lézerreklámok tapogatták. A kellemes huszonöt fok mellé már csak egy kis sötétség és egy csillagos éjszaka hiányzott, de mindkettőt hiába vártam.
- Hogyhogy? - igyekezett meglepődni Bastien. Egész hihetően csinálta.
- Elfogadtam egy új állást az Államokban.
- Nincs ott túl hideg?
- Nem igazán számít. Ugyanis alapjaiban fogjuk megváltoztatni a világot.
- Változik az magától is - kortyolt Mojitójába Bastien. Egy ideje már nem is foglalkozott a jelenlétemmel, és én sem nagyon szóltam hozzá. Úgy éreztem magam, mintha Szófia testőre lennék, egy láthatatlan árny, aki a háttérben figyel. De megvolt a magam oka, hogy ezt tegyem. Tudtam, hogy mire megy ki ez a játék.
- De más, ha az ember részese a változásnak. Ha irányítja azt.
- Lehet. Tulajdonképpen én is mindig igyekeztem a nagy dolgok közelébe kerülni. Igaz, hogy nem értek semmihez, de mindig sikerült jó időben jó helyen lennem.
- Azt mondtad, valami zűrbe kerültél. Mi volt az?
- Van néhány rosszakaróm - nézett felém Bastien. - Mondjuk úgy, olyan körökben mozgok, ahol bizonyos helyzetekben nem árt, ha kétszer meggondolja az ember, hogy mikor mit tesz.
- Jól van, nem faggatlak tovább. Majd elmondod, ha lesz hozzá kedved. De miből is élsz tulajdonképpen?
- Van némi örökölt megtakarításom, ez pedig meglepően sok kaput megnyit.
- Aha - értette meg Szófia. - Milliomoscsemete?
- Úgy valahogy. Így már jobban érdekellek? - incselkedett.
- Barom - közölte a lány. - Nem tudom, gondolkodtál-e már az anyagmanipuláció elterjedésének lehetséges következményein? Például azon, amikor majd mindenki hozzáférhet a dobozgyárakhoz. Sőt mindenki személyre szabott kockával rendelkezik, és megfelelő anyagmennyiséget betöltve a gépbe, bármit előállíthat magának. Szerinted ebben az esetben mennyi értelme lesz a pénznek?
- Nem sok? - kérdezte pislogva Bastien. Színésznek kellett volna mennie.
- Gyakorlatilag semmi. És már a Nakata is olyan minianyaggyárak kifejlesztésén dolgozik, amit bárki tarthat magának otthon. Gondold el, az anyagmanipulációs cégek ipari körülmények között már most bármit előállíthatnak maguknak. Jelenleg még korlátlan pénzügyi forrásokat hozhatnak létre, de ők is tudják, hogy mivel a technológiát nem lehet már visszatartani, nagyon gyorsan el fog terjedni. Ha pedig bárki bármit előállíthat, a pénz értelmét veszti, de erről tegnap már beszéltem. Az anyag lesz a legfontosabb. Ez pedig hatalmas kockázatot jelent a Föld számára. Ugyanis rengeteg ember kezd majd ész nélküli anyagmanipulációba, és ha nem lesz kontroll, akkor hamarosan nem lesz hol élnünk.
- Ez szerinted valós veszély?
Szófia Bastien/Esteban szemébe nézett.
- Az. De ezt szerintem te is tudod, és csak tetteted, hogy hülye vagy.
- Ahhoz nem vagyok elég okos - kacsintotta Bastien. „Látod, ebben egyetértünk” - tettem hozzá. „Nem is érted, miről beszél a lány.”
- Na persze. A titokzatos kópé-imidzs.
- Egyelőre úgy tűnik, működik.
Szófia ezen elgondolkodott.
- Csakugyan. Kiszámíthatóan viselkedem, igaz?
- Nem én mondtam - vont vállat Bastien, és az arcán megjelent a szokásos önelégült vigyor.
- És mondd csak… mikor fogsz újra eltűnni „néhány évre”?
Bastien Szófia szemébe nézett.
- Nem tervezek ilyesmit.
- Na ne mondd! Állítólag a múltkor sem tervezted.
- Ez igaz. De ezúttal jobban vigyázok. Nem fogok újra eltűnni, ne aggódj.
- Nem aggódom - felelte Szófia -, csak simán nem bízom meg benned. A bizalomért nagyon sokat kell dolgoznod.
- Értem. Kezdetnek még egy Mojito?
- Jöhet! - hajtotta fel az utolsó korty koktélt a lány. Csak az olvadozó jégkockák és a mentalevelek maradtak a pohár alján.
„Nem fogom hagyni, hogy lefektesd!” - üzentem Bastiennek.
„Ebbe nincs beleszólásod. Egyébként pedig… eszemben sincs lefektetni.”
„Na persze! Ismerlek.”
„Szerintem, csak hiszed, hogy ismersz.”
Eluntam a társalgást, és inkább kikalkuláltam egy mikrougrást New Yorkba, az Easternre, a Szingularitás Intézetbe. Elijah Batchan és az Intézet omegái legalább értelmes megfigyelési célpontnak tűntek az itteni kukkolás helyett.
Az omegákat végül nem mertem mélyebben vizsgálni, mert fejlettségük már túlhaladta a mi omegáink fejlettségét is. Az Intézetbe sem tudtam behatolni, valószínűleg azonnal észrevettek volna. Már az Intézet vezetői sem tudták nyomon követni az omegák fejlődését, egyszerűen nem értették a legújabb önfejlesztő szoftvereik funkcióit sem. A különbség ember és mesterséges értelem között túl naggyá vált, és ez a következő hónapokban roppant érdekes eseményekhez vezethet. Tudtam, hogy gyorsan vissza kell térnünk ide, még ha ezzel esetleg újra fel is idegesítjük a Manipulátorokat. Valami történni fog.
Amikor néhány órával később Szófia felinvitálta Bastient az óceán partjához közeli magaslatra épült villanegyedben bérelt luxusapartmanjába, azonnal visszaugrottam hozzájuk. Épp időben érkeztem, hogy lássam, amint Bastien az óceánra néző panorámaablak előtti kanapén gyengéden átkarolja, majd megcsókolja Szófiát.
„Bastien, cseszd meg!” - rivalltam rá.
„Tetszik a műsor?” - kérdezte Bastien, miközben Szófia arcát simogatta, majd beletúrt a hajába.
„Feromonnal befolyásoltad a reakcióit, igaz?”
„Nem fogod elhinni, de csak minimális dózisra volt szükségem, hogy levegyem a lábáról. Na persze az első pillanatokban nagyobb adagot kapott, valamivel el kellett nyomnom a dühét. A többi azonban csak taktika. A nők a bonyolultságuk és következetlenségük ellenére is átláthatók. Szófia sem ismeri tipikus női reakciói árulkodó jeleit. Hiába g. m. h, az intelligencia önmagában nem minden, az ősi ösztönökön és viselkedésmintákon nehéz változtatni.”
„Engem is így…?” - Nem fejeztem be.
Akkor még mindketten emberek voltunk. Rájöttem, hogy én is ugyanennek a nemtörődöm gátlástalanságnak dőltem be, és engedtem sodortatni magam egy időre. Persze, aztán minden megváltozott, és Bastien többé nem tudott hatni rám. Minél erősebben próbálkozott, annál nagyobb ellenállást váltott ki belőlem. Szófiával is csak engem akart provokálni, ebben biztos voltam. Még az is lehet, hogy érzett valamit irántam, és emiatt, ha akarnám, ezúttal én tudnám az ujjam köré csavarni, ahogy ezt megtettem az itteni Scott-tal is.
Bastien felkelt, és odasétált elém.
„Majdnem olyan jó vele csókolózni, mint veled” - közölte lágyan, és egyenesen a szemembe nézett. „De csak majdnem.”
- Esteban? - nézte Bastien hátát Szófia. - Mit csinálsz?
- Elgondolkodtam - fordult meg Bastien.
- Na ne mondd! - vigyorodott el a lány. - Na és min?
- Hogy késő van. Lassan indulnom kéne.
Szófia felállt, és mezítláb odament Bastienhez. Rövid szoknyát és egy csinos, testhez simuló videopólót viselt, amin a Hidd el! felirat alatt egy anyagmanipulációs bemutató filmecske futott.
- Igen, szerintem is menned kéne - mondta, aztán lehunyta a szemét, és leheletnyire szétnyitotta az ajkát. Bastien rámvigyorodott, aztán újra megcsókolta a lányt.
Az a vigyor… Feldühített. Elborult az agyam, egyszerűen elvesztettem a józan ítélőképességemet. Összébb húztam az anyagszerkezetemet, felvettem a Victoria Judaine külsőmet, és láthatóvá tettem magam.
Szófia Bastien vállára hajtotta a fejét. Aztán meglátott, és fesikkantott. Bastien megperdült, aztán amikor rájött, hogy mi történt, roppant dühös lett:
„Normális vagy?!”
- Bemutatsz engem is? - mosolyogtam, figyelmen kívül hagyva a csak számomra hallható kérdését.
- Ki ez a nő és hogy került ide? - kérdezte idegesen Szófia.
„Miért csinálod?”
„Na mit gondolsz? Megmondtam, hogy hagyd őt békén!” „Baszódj meg!” - Bastien ezúttal valóban dühös lett. „Légy laza, Bastien!” - gúnyolódtam.
- Ismered ezt a nőt? - kérdezte Szófia gyanakodva, és a tekintete hol egyikünkre, hol másikunkra siklott. - Ismered, igaz? Hogy jött be a lakásba?
- Meséld el neki, kik vagyunk mi, Bastien! - javasoltam gúnyosan, maximálisan kiélvezve a helyzetet.
- Bastien? - kérdezte Szófia, aztán összevont szemöldökkel a férfira nézett.
Szófia a linkjén a rendőrséget hívta, gyorsan megszakítottam a kapcsolatot.
- Ne csinálj ostobaságot, te lány! - figyelmeztettem. - Nem akarunk bántani.
- Maguk kémek? - kérdezte grimaszolva, és hátrébb lépett. - A Kawasakitól, igaz? Vagy a Kujirátol! Azonnal takarodjanak a lakásomból!
- Hé, nyugodj le! - kérte lágyan Bastien.
- Azt mondtam, tűnjenek el a lakásomból! - ismételte kissé remegő hangon a lány.
- Te is tudod, hogy ezt nem fogjuk megtenni - feleltem mosolyogva. Bár lehet, hogy a mosolyom nem éppen pozitív benyomást keltett.
- Nem fogok semmit sem elárulni a Nakata üzleti titkaiból. Különben sem dolgozom már náluk.
- És az Egyesült Államok kormányával folytatott tárgyalásról? - kérdeztem. - Ne aggódj, nem vagyunk kémek. Sőt nem is ezen a bolygón születtünk. Hanem egy másik Földön.
- A jövőből jöttek? - Belegondolva, a következtetése még helytálló is lehetett volna. Jól kombinálta össze a rendelkezésre álló apró részleteket. Csakhogy a legfontosabb puzzledarabkák nélkül sötétben tapogatózott.
- Ez nézőpont kérdése - sóhajtotta Bastien. - Mondhatnánk, hogy egy párhuzamos fejlődésű Földről jöttünk, csakhogy ez nem fedi a teljes valóságot. Ugyanis a mi Földünk ugyanabban az univerzumban és időben létezik, illetve létezett, mint a tiéd. Akárcsak az összes többi Föld.
- Nem értem. Miféle összes többi Föld?
- Eddig hat Földet találtunk - magyaráztam neki. - Egymástól több ezer fényévnyire keringenek ismeretlen csillagok körül. Úgy tűnik, mindegyikük 2028-ban, ugyanazon a napon, november 10-én tűnt el, vagy másolódott le a régi Naprendszerből.
„Azt tudod, hogy most már magunkkal kell vinnünk, ugye?” - kérdezte Bastien.
„Miért kéne?” - hökkentem meg.
„Túl sokat tud.”
„Ez nem ok.”
„Muszáj magunkkal vinnünk!”
„Kérdés, hogy akar-e velünk jönni?”
„Ez nem kérdés.”
Nem akartam, hogy Bastien kihasználja a lányt… Nem, ennél önzőbb gondolataim támadtak. Nem is a külseje zavart, hiszen számunkra ennek nem volt jelentősége, hanem az, hogy Bastient talán Szófia személyisége vonzza. A furcsa az, hogy nemrég még én is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha magunkkal vinnénk, de most kétségbeesetten tiltakoztam ellene.
„Mit akarsz tőle?”
,Az nem tartozik rád.”
- Hogy került ide a mi Földünk? - kérdezte Szófia. - Nem véletlenül, igaz?
„Hagyd őt békén, Bastien!” - kértem. „Ne rajta keresztül akarj bosszút állni, mert nem akarok dugni veled.”
„Tényleg azt hiszed, hogy erről van szó?” - hökkent meg a férfi. „Én nem csinálok ebből akkora ügyet, mint gondolnád. De ne akard megszabni, hogy mit tegyek. Ez már Batchannak sem ment, nem beszélve a drágalátos Scottodról. Na nem az itteniről beszélek, hanem arról a másik seggfejről. Holnap úgyis találkozhatsz vele. Várod már, igaz?”
„Szemét alak vagy.”
„Nem inkább őszinte?”
- Igen - felelte közben Bastien a lánynak. - Feltételezhetően egy idegen civilizáció jóvoltából. Mi Manipulátoroknak nevezzük őket.
- Mi a céljuk? - Láttam az arcán, hogy egyáltalán nem hisz nekünk. Én sem hittem volna.
- Valami, ami valószínűleg a technológiai szingularitáshoz kötődik - mondtam. - Talán át akarják törni a szingularitást, és egy kontroll nélküli fejlődési pályára próbálják kényszeríteni a Földet. Már ahol sikerül. Azok a Földek, amelyeket eddig találtunk, elbuktak. Feltehetően a szingularitás küszöbén. A mi Földünk is megsemmisült, felemésztette az elszabaduló anyagmanipulációs őrület, de találtunk több, hasonló módon félig-meddig szétbontott Föld-maradványt is. Nemrég pedig egy olyan másolatra bukkantunk, ami valószínűleg elkerüli a szingularitást. Egyfajta recesszív állapotba került lelassult fejlődéssel, normalizálódott viszonyokkal.
- Meséld el neki, ki vagy! - nézett rám Bastien.
- A nevem Kerti Szófia - sóhajtottam. Most már tényleg nem volt visszaút. A Victoria-külsőmet lecseréltem a régire. Testem részecskéi a programozásnak megfelelően újrarendezték magukat, és a régi valómmá alakítottak át. Úgy néztem ki, mint Szófia, csak néhány évvel idősebb kiadásban. Illetve ő volt az én fiatalabb kiadásom. - Genetikai állományom megegyezik a tiéddel. Az Ugrás előtti pillanatig ugyanaz a személy voltunk…
[7 Másik múlt, másik jövő]
Szófia szúrós tekintettel méregetett. Tetszett, hogy ilyen higgadtan fogadja a történteket. Csak meg-megránduló arcizmából következtettem arra, hogy azért alaposan meglepődött.
- Miért kellene ezt elhinnem? - tette fel végül a logikus kérdést.
- Nem kell - mondtam. - Ettől még azonban igaz. A mi Ugrásunk pontosan akkor történt, amikor a tiétek. 2028. november 10-én, a mi időszámításunk szerint harminchárom évvel ezelőtt. Egy öregedő, narancsos árnyalatú G-csillag mellett jelentünk meg, nagyjából kétezer fényévnyire a régi Naprendszertől, valahol az Orion csillagkép irányában. Közelebb kerültünk az ismerős csillagokhoz, mint a ti Földetek, ezek alapján a csillagászaink kiszámították, hogy az Ugrás nem csak egy térbeli elmozdulást jelentett. Nyolcezer évet haladtunk előre az időben. Ahogy ti is.
- Nyolcezer évet? Ezt a baromságot nem veszem be.
- Azt elhiszed, hogy nem erről a Földről származunk?
- Látva az előbbi „produkcióját” - utalt a külsőm megváltoztatására -, talán igen. Bár ez sem igazán bizonyíték. Lehet, hogy csak ügyes illúzió. A technika ma már szinte bármire képes.
- Végül is azt hiszel el, amit akarsz - vontam vállat.
- És hány Föld létezik?
- Akár több száz is lehet szerteszórva a galaxisban, de ez csak találgatás. Folyamatosan találunk újabbakat, ám a többségük élettelen, halott világ. Három, általunk talált Föld maradványai a Nappal teljesen megegyező, G2-es csillag körül keringtek, a többi pedig F-típusú csillagok közelébe másolódott. Úgy tűnik, veletek „bántak” el a legjobban. Az Ugrás sehol máshol nem okozott ilyen mértékű átrendeződést a felszíni viszonyokban.
- Mi az Ugrás?
- Nem tudjuk. Csak elméleteink vannak. A Manipulátorok valószínűleg olyan fejlettségű anyagmanipulációs technológiával rendelkeznek, amivel könnyedén létre tudják hozni bolygónk egy múltbéli állapotát. Láthatóan akárhány példányban.
- Hát persze - felelte gúnyosan. - Na és mi van az eredeti Földdel?
- Nincs a helyén - vette át a szót Bastien. - Az egész naprendszer üres. Mintha az összes bolygót kisöpörték volna. Se Föld, se Hold, se a Jupiter. Az összes bolygó nyomtalanul eltűnt.
- És a Nap?
- Az még megvan - mondtam. - De a tömege harmadát elveszítette. Egy magányos csillag, semmi több.
- Ezek az állítólagos Manipulátorok söpörték ki a bolygókat?
- Nem tudjuk. Ahogy azt sem, hogy nyolc évezreddel utánunk egyáltalán létezhet-e még az emberi faj. A legtöbbünk szerint nem. A Manipulátorok talán megtalálták fajunk nyomait, és több példányban újrateremtették a bolygónkat. Mint valamiféle csillagközi régészek.
- De sokkal valószínűbb, hogy ők pusztították el az eredeti Földet is - tette hozzá Bastien. - Én egy másik teóriában hiszek. Az alapja ennek is ugyanannyi, mint az összes többinek. Nem több feltételezésnél, viszont legalább szórakoztató. Homokozó-elméletnek nevezem. Szerintem a Manipulátorok egy szuperintelligens faj, akik számára mindez csak játék. Van egy kis Manipulátor „lurkó”, aki ül a galaktikus homokozójában, és Földeket gyúr össze. Mintha bogarakkal játszadozna. Az egyiket betemeti homokkal, a másikat csak üldözi, mindig elé rakja a kezét, hogy a bogár megrémüljön, és másik irányba fusson, amíg újra bele nem ütközik a kezébe. - Rám vigyorgott. - Tudom, ez nem éppen hízelgő ránk nézve, hiszen elveszítjük az önmagunk fontosságába vetett hitet, de hát azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy az univerzum csak és kizárólag körülöttünk forog.
- Kiskorodban, már ha volt neked olyan, sokat homokoztál, igaz? - kérdezte Szófia. - Talán még gyufát is loptál a szüléidtől, és megpirítottál pár bogarat…
- Ej, nincs neked humorod, kislány?
- Ha te ezt humornak nevezed, akkor nincs.
- Mi ketten sokban hasonlítunk egymásra - mondtam Szofinak. - A génállományunk is megegyezik, de ugyanakkor rengeteg mindenben különbözünk. Én szintén GMH gyermekként nőttem fel, és ugyanúgy gyűlöltem a Gén-kontrollt. Anya gyakorlatilag idegen volt számomra, az apám ugyanúgy otthagyott bennünket, mint titeket a te apád. Igaz, az én apám Ázsiába ment, mert nálunk nem történt ilyen drasztikus beavatkozás, az életkörülmények gyakorlatilag nem változtak érezhetően. Egyedül Scott kezelt emberként, egyedül ő törődött velem, pedig mindketten tudtuk, hogy biológiailag semmi közünk nincs egymáshoz. Mivel a mi Földünk valamivel lassabban fejlődött, így én tizennyolc évesen nem az anyagmanipuláció felé fordultam, hiszen a technológiai áttörés csak évekkel később következett be. Inkább Scott után mentem New Yorkba, és a Szingularitás Intézetben kezdtem én is dolgozni. Különböző modelleket készítettünk arra, hogy milyen fejlődési ütemmel mikor érnénk el a szingularitást, és mit lehetne tenni, hogy az emberiség pozitívan kerüljön ki belőle. Nem találtunk megoldást. Az összes modell kudarcba fulladt, a technológiai szingularitáson túl láthatóan nem létezett olyan élet, amit elfogadhatónak tartottunk volna. Persze, a szingularitás lényege pont az, hogy az események gyakorlatilag megjósolhatatlanok. Végül azonban a gyorsan fejlődő omegáink segítségével mégis fel tudtunk állítani néhány hihető modellt. Egyetlen értelmes iránynak a fejlődés mesterséges lelassítása tűnt, ezért az Intézet titokban antitechnológiai mozgalmakat kezdett pénzelni. Tüntetéseket, tömegmegmozdulásokat szerveztünk, így próbáltunk meg egy fenntartható, kevésbé meredek fejlődési görbét létrehozni. Nem sikerült, ugyanis a társadalmi összefogás nem volt elég erős hozzá. Az anyagmanipuláció ipari alkalmazása után aztán minden elszabadult. Egymást követték a felszín-átalakítási projektek, a kontinensek kezdték elveszíteni régi formájukat. A gazdagok új szigeteket rendeltek maguknak, hegyeket építtettek a síkságok közepén, síkságokat a hegyek helyett. Például Geert Visser, híres szoftvermilliárdos Hollandia partjaitól nem messze egy gigantikus fennsíkot hozatott létre magának: egy több ezer négyzetkilométeres, álló hengert, ahová csak repülővel lehetett feljutni. De számtalan ilyen gátlástalan őrült kezdett otromba felszínalakító projektbe. Nemsokára szabályos harcok törtek ki a szabad nyersanyagért. A kínaiak elkezdték elbontani a Hold anyagát, és abból építettek egy új, kínai fennhatóságú földrészt a Csendes-óceán közepén. Ezek már a bolygónk végórái voltak. Mindenki megőrült, és akinek megfelelő energiamennyiség volt birtokában, majdhogynem bármit megtehetett. Az óceánok léte is veszélybe került, vizüket az anyagmanipuláció urai részecskékre bontották, és saját céljaikra használták fel. Kína letarolta a Himalája nagy részét, és ezen a ponton könyörtelen, a földköpenyt sem kímélő verseny vette kezdetét a formálható nyersanyagért, ami végül elemésztette a bolygót.
Felsóhajtottam.
- Később, amikor már az űrt jártuk, újabb Földeket találtunk, azonban mindegyikük felszínét ugyanúgy letarolták, feldúlták, mint mi a sajátunkat. Egyik sem volt több, mint feltépett kérgű, kopár és légkör nélküli égitest. És igen, nagy valószínűséggel a te Földedre is ez a sors vár.
- Maguk hogyan maradtak életben?
- Az apám révén - közölte Bastien. Szófia kérdőn nézett rám.
- Részben igen - pontosítottam. - Támogatóink, a Google, az Intel, a Genoware, a Microsoft még a kezdet kezdetén elpártoltak, miután kiderült, hogy a hátuk mögött a piacaikat romboljuk. Ekkor kötöttünk megállapodást Miroslav Taglierrel, Bastien apjával. Taglierék belga származásúak, de a húszas évektől kezdve Malajziában éltek. Tengeri szállítmányozással foglalkoztak, majd a negyvenes évek közepén átnyergeltek az anyagmanipulációs iparágra. Utánanéztük a Taglier-családnak a ti Földeteken is: ugyan túlélték az Ugrás utáni Ázsia tragédiáját, de ottani érdekeltségeik elvesztése után jóval szerényebb anyagi lehetőségeik maradtak, így az anyagmanipulációs robbanásban nem játszhattak jelentős szerepet. A Taglier vállalat már évekkel ezelőtt csődbe ment. Nem tudom, hogy ez milyen irányban fogja befolyásolni a ti jövőtöket, de eddig bármilyen változás, amit észleltünk, csak erősítette a fejlődési görbe meredekségét.
- Miféle változások?
- A legerőteljesebb maga a vörös törpecsillag. A Földed egyik féltekére koncentrálta az erőforrásokat, emellett az ázsiai népességet és mentalitást belemosta az európaiba. A huszonnégy órás napfény is tovább gyorsította a fejlődést, akárcsak a gyors virtualitás, bár ez utóbbi nem itteni sajátosság. Aztán: az Ugrásotok több embert kiírt az egyenletből. Sok olyat is, akik nálunk például fontos antitechnológiai mozgalmak vezetői voltak. Mint például León Janosik vagy Carla Obinda. Ugye nem is hallottál róluk? A ti világotokban ezek a személyek az Ugrás napján eltűntek több ezer másik emberrel együtt. Lehet, hogy a sötét oldali népvándorlás zűrzavarában veszett nyomuk, de mivel gyakorlatilag az összes általunk ismert antitechnológista vezető eltűnt, ez azért több, mint gyanús. Persze, jöttek helyettük mások, de ahogy elnéztük az eddigi tevékenységüket, közel sem annyira elszántak és erőteljesek, mint az általunk ismert személyek.
- Azt akarja mondani, hogy likvidálták őket, mint zavaró tényezőt?
- Nem tudok más magyarázatot. Nyilván így sem lehet megakadályozni, hogy a folyamatok idővel durva antitechnológiai szerveződésekbe és tüntetésekbe csapjanak át, ahogy azt sem, hogy más karizmatikus vezetők kerüljenek ezek élére, de arra úgy tűnik, elegendőnek bizonyultak, hogy ezek a mozgalmak ne tudjanak kellő időben megerősödni. És ne tudjanak komoly nyomást gyakorolni a gazdasági döntéshozókra. Folytatva az előző gondolatot: Taglier tudást és pénzt hozott az Intézethez. A megmenekülésünket tulajdonképpen az ő anyagi támogatásának, a cége anyagmanipulációs kutatásainak, de legfőképp két szingularitás-technológiának köszönhetjük. Az egyik a kvantumugrás, a másik az élő szervezetek tökéletes anyagi manipulációja. Részecske-állapotnak nevezzük. Mi ugyanis már nem vagyunk emberek, legalábbis a biológiai értelemben semmiképp…
Ahogy meséltem, régi, távoli emlékek idéződtek fel bennem. Az utolsó hónapjaink eseményei.
Emlékszem, amikor Bastien és az apja először beállítottak a Szingularitás Intézetbe. Scott-tal éppen az egyik italautomata mellett szürcsöltük a délutáni kávénkat, amikor elsiettek mellettünk.
- Kik ezek? - kérdeztem Scottot, miközben a robosztus Taglier és szőke, vidám tekintetű fia négy testőr kíséretében elsietett mellettünk Kenneth Urson, Weinich titkára kíséretében.
- Miroslav Taglier és a fia. - Scott elhúzta a száját. - Nézd azt a majmot! - biccentett Bastien felé. - Harmincéves, de még egyetlen állása sem volt. Az apja pénzén élősködik.
- Taglierék építették a kuala lumpuri dobozgyárat, igaz? - Közben a két Tagliert tanulmányoztam. Nem nagyon hasonlítottak egymásra. Bastien tipikus playboynak tűnt: csokoládébarna bőr, gondosan belőtt, aranyszőke haj, a legmárkásabb ruhák, kigyúrt test. Láthatóan sok ideje volt magára.
A kuala lumpuri dobozgyár működésbe lépése akkoriban óriási médiahírnek számított: a kocka alakú építményt hetekig mutatták az összes virtuális médiában. A Taglier-vállalatot megvádolták, hogy tönkre akarja tenni az egész világ alapját alkotó piacgazdaságot, de Miroslav Taglier az ilyen vádakra csak mosolygott, és megkérdezte a vádaskodó cégek képviselőit, hogy miért baj az, ha a szegény országok ingyen juthatnak hozzá az élelmiszerhez, vagy a nekik szükséges anyagi javakhoz, és miért baj az, hogy a nagyvárosok gigantikus mennyiségű szemétmennyiségét hasznos anyaggá alakítják át? Aztán hozzátette, hogy a világ minden pontjára telepíteni szeretne egy úgynevezett dobozgyárat.
- És mit keresnek itt? - méregettem a két Tagliert.
- Ezt csak Weinich és Batchan tudhatja. De szerintem valami üzletet akarnak kötni.
- Az Intézettel? Na de mi nonprofit intézmény vagyunk. Bár… Hallottam, hogy a Taglier-vállalat olyan eljárások fejlesztésébe kezdett, ami túlmutat az emberi létezésen. És hogy hatalmas számítókapacitásra van szükségük. Az összes cég közül, akiknek vannak omegáik, mi vagyunk a legmegbízhatóbbak. Az omegák koordinálják az anyagmanipulációt, az intézet kontrollálja az omegákat.
Scott elvigyorodott.
- Valószínűleg fején találtad a szöget, hugi.
Néhány hónappal később pedig összeomlott körülöttünk a világ.
- Az utolsó napok voltak a legborzasztóbbak - folytattam. - Az óceánok vízszintje folyamatosan apadt, új földrészek jelentek meg, új hegyek, völgyek, folyók és tavak jöttek létre. Az USA leválasztotta a déli határát és egyúttal egész Észak-Amerikát Mexikótól, és létrehozta a Határ-szoros névre keresztelt átjárót. Egyúttal elkezdte feltölteni a keleti és a nyugati partot, hogy tovább növelje a területét, de még inkább, hogy a lehető legtöbb anyagot birtokolja. Gigantikus, tíz kilométer magas, hegyszerű tömbök jelentek meg világszerte, ahogy egyes országok elkezdték felhalmozni a megszerzett anyagot. Az anyagrészecskék globális mozgatása már olyan irtózatos hőt termelt, aminek hatására a bolygó átlaghőmérséklete rohamosan emelkedni kezdett. Az Intézet munkatársai ekkor mindent egy lapra tettek fel. Többségünk részecske-élőlénnyé alakult át, aztán kvantumugrásokkal felmenekítettük az omegáinkat és magunkat az évekkel ezelőtt hatalmas pénzekből megtervezett, de még mindig félkész hengerűrállomásra, a Humán Hope-ra. A nevet később, amikor már elhagytuk a naprendszert, lecseréltük a Bárkára. Ez sokkal jobban kifejezte az állomás valódi rendeltetését. Aztán odalent mindennek vége lett… - Nyeltem egy nagyot, és azokra a pillanatokra gondoltam, amikor a Bárka ablaksávjai mögül a felhasított kérgű, izzó felszínt néztük. - A Földetek most érte el az anyagmanipulációnak azt a szintjét, ahonnan nagyon gyorsan nagyon durva változások fognak bekövetkezni. Ráadásul a miénknél sokkal intenzívebb fejlődési pályára kerültetek…
- Szóval, a mi Földünk is el fog pusztulni? - vágott közbe Szófia.
- Lehetséges. De lehet, hogy nem. Talán a Manipulátorok azért avatkoztak bele a fejlődésetekbe, hogy ti elkerüljétek a pusztulást.
Vajon elhitte-e ezt az egészet? Én elhinném a helyében? Nem valószínű. Vagy ki tudja. Biztos, hogy kételkednék, de nem utasítanám el maximálisan a hallottakat, ugyanis arra még kevésbé lehet logikus magyarázatot adni, hogy miért találna ki valaki ilyen vad történetet?
Néztem Szófiát, ahogy ott áll velünk szemben, és az elmondottakat mérlegeli. Most mit csináljunk vele? Magunkkal nem vihetjük. Vajon mit kezd ezzel a tudással? A folyamatokat már nem lehet befolyásolni, na nem mintha egyedül bármit is tudott volna tenni. De végül is néhány hónap múlva mindenképpen visszajövünk.
- Nem lehet megakadályozni? Széles társadalmi összefogással például, vagy akár…
- Késő - szakítottam félbe. - A folyamatok már öngerjesztővé váltak.
- Szeretnél velünk jönni, mielőtt ez megtörténik? - kérdezte váratlanul Bastien, és megértettem, hogy ő egészen másképp gondolkodik, mint én.
- Nem - felelte Szófia.
- Segíthetnél megtudni, mik a Manipulátorok és mit akarnak a fajunktól - folytatta Bastien. - Te okos lány vagy, szerintem te is tudni akarod a választ. Feljuthatsz a csillagok közé, és olyan csodákat láthatsz, amiről eddig álmodni sem mertél. Megkapnád mindazt a technikát, amit mi. Kiléphetsz a biológiai létezés korlátjaiból. Eljöhetsz velünk másik Földekre. Bárhová…
,Állj le!” - figyelmeztettem. „Megmondtam: ebbe ne szólj bele!” „Nevetséges vagy!” Szófia hűvösen végigmért bennünket.
- Váljak olyanná, mint maguk? - Elfintorodott. - Nem tudom, akarom-e.
Bastien tenyeréből egy kis fémes gömb emelkedett ki. Sebesen pörgött a tengelye körül, néhány centire Bastien ujjaitól.
- Ez nem kérdés - vett mély levegőt.
- Állítsd le magad! - Be akartam lépni kettőjük közé, de elkéstem.
Bastien egy energikus csuklómozdulatot tett. A kis gömb Szófia mellkasának csapódott, majd szétterült a pólóján, részecskéi beleolvadtak a ruhájába, majd a bőrébe.
- Mi ez? - kérdezte hátrahőkölve a lány, és megpróbálta lerázni magáról. Persze nem sikerülhetett. Néhány szemcse a tenyerére tapadt, majd azok is beleolvadtak a bőre alá. - Éget!
„Baszd meg, Bastien!” - közöltem vele keserűen. „Mekkora egy önző seggfej vagy!”
A férfi vállat vont, aztán magyarázni kezdett Szófiának. Nem tudom, a lány hallotta-e, mert éppen öklendezni kezdett.
- Programozott epigonok - válaszolta Szófiának, és nem törődött a dühömmel. - Részecskékre bontják a tested, és újra összerakják. A lényed… a tudatod, te magad kvantumszinten rögzülsz, mint információ. Az anyagot ezentúl részecskeszinten fogod tudni manipulálni, mint mi…
A lány hasi görcsöktől remegett, aztán bal karja porhanyóssá vált, és apró szemcsékben pergett a lába elé. - Fáj!
- És fog is fájni még néhány percig, amíg rögzül a tudatod, és felépül az új életed - felelte feszült arccal Bastien. - Ezt muszáj elviselni. Az érzőidegeidet az epigonrészecskék már kiiktatták, de az agyad ezt most még nem akarja tudomásul venni. Ahogy azt sem, ahogy a tudatod éppen kvantumszinten rögzül epgonrészecskék trilliárdjaiban.
- Állítsátok le! - követelte a lány.
- Neki mondd! - biccentettem Bastien felé. - Az ő ötlete volt.
- Állítsd le! - kiáltotta kétségbeesetten Szófia, és közelebb botorkált Bastienhez. Emlékeztem, milyen volt, amikor én álltam ugyanígy Elijah Batchannal szemben. Én legalább sejtettem, mi vár rám, noha az érzést így sem fogom soha elfelejteni.
- Sajnálom, de nem - felelte a férfi.
- Állítsd le, te hülye barom! Nem érted?!
Nekiugrott volna Bastiennek, de ebben a pillanatban szétmállottak a lábai. A lány a padlóra zuhant, teste kezdett szétfolyni.
Ekkor sikított először.
„Miért csináltad ezt vele?” - kérdeztem, miközben a lány arca is kezdett szétcsúszni. „Még hogy segíthet nekünk… Téged sosem érdekeltek a Manipulátorok, csak a szórakozás és a túlélés. Ne akard birtokolni a lányt, ő nem a te tulajdonod!”
„De a tiéd sem.”
Szófia teste közben egy torz és nyúlós állagú anyagkupaccá változott, újabb sikolyai torz hörgésekké, majd akusztikus zörejekké torzultak. Semmi emberi nem maradt belőle, semmi, ami a régi Szófiára emlékeztetett.
Hány ilyet láttam hajdanán! Ott voltam, amikor Bastien átalakult, és ott voltam, amikor Scott átlépett ebbe az új létezésbe. Bastien ugyanaz a fellengzős alak maradt, mint előtte. Azonban arra nem számítottam, hogy Scott - az én Scottom ennyire megváltozik majd. Hogy ennyire átalakul a személyisége. Vajon Szófia hogyan reagál majd?
Elijah Batchan volt az első, aki átlépett ebbe az új létezésbe. Átváltozása agóniáját borzalmas volt végignézni. Batchan tipikusan az az ember volt, aki már a kezdetekkor lelkesedett a technológiáért. Azt mondta, ez egy olyan ugrás a fejlődésünkben, ami legalább egymilliárd évvel megelőzi az evolúciót. Mások szerint túl nagy ez az ugrás, de végül a legtöbben megléptük. Nem volt más választásunk, csak így élhettük túl, és menthettük meg a fajunk maradékát. Persze, akkor még nem tudtuk, hogy a Földünk nem az egyetlen.
Mindez nem sokkal azután történt, hogy Weinich igazgatót megölték. A mai napig nem tudjuk, hogy kik voltak, de a feltételezések szerint valamelyik nagyvállalat ügynökei lőtték le az Intézet kapujától alig ötven méterre. Szabályos kivégzés történt, mint a filmekben: a vállalati kocsija elé vágtak, és gépfegyverekkel szitává lyuggatták a benne ülőkkel együtt.
Ekkor már elég nagy káosz uralkodott a világban. A Taglier-vállalat segítségével lázasan folyt az epigon-technológia továbbfejlesztése, a biológiai korlát áttörése, de igazán magunk sem tudtuk, hogy hová fog vezetni mindez. Gyakorlatilag előre menekültünk, miközben kezdett széthullani körülöttünk a világ.
Bastien mindeközben egyre gyakrabban jelent meg nálunk, és nem volt nehéz észrevennem, hogy rám hajtott. Kikértem Scott véleményét, de közben a reakcióit figyeltem. Vágytam egy jelre, de hiába.
- Neked kell tudnod, mit akarsz, hugi - mondta, és megsimogatta az arcomat. - Taglier jó pasi és kurva gazdag. Bár ez nem sokat számít már ebben a világban. Talán néhány hónapig még igen, de utána… Ha sikerül az áttörés.
- Téged nem zavarna? - kérdeztem halkan. Hozzá akartam tenni, hogy nem vagyok a húga, de nem mertem. Évek óta küzdöttem ezzel az érzéssel, és nem tudtam eldönteni, hogy most szégyellnem kellene magamat érte, vagy inkább küzdenem azért a férfiért, akibe szerelmes vagyok.
- Miért kéne zavarjon?
Csak néztem, és azt reméltem, hátha megérti. De nem.
Másnap összejöttem Bastiennel. Talán dühömben, talán azért, mert tartozni akartam valakihez. Nem tudom. Leginkább csak hagytam magam sodortatni az eseményekkel, hiszen ez a legegyszerűbb. Jó volt vele, mert odafigyelt rám, és talán még szeretett is a maga módján, de hiányzott belőle az a megmagyarázhatatlan „valami”, ami Scottban ott volt, és ami nélkül semmit sem ért az egész. A legfurcsább, hogy ezt tudta ő is. Amikor már vagy egy hónapja együtt voltunk, egyik nap váratlanul megkérdezte:
- Mondd, miért nem szólsz Scottnak, hogy szerelmes vagy belé?
- Tessék? - döbbentem meg. - De hisz ő a bátyám!
- Ugyan, biológiailag semmi közötök nincsen egymáshoz. Nem vagyok vak, látom, milyen szemeket meresztgetsz rá. - Elvörösödtem. - Látom, szólnom kell az érdekedben.
- Meg ne próbáld! - kiáltottam rá önkéntelenül, de Bastien csak elnevette magát.
- És miért ne? Nem erre vágysz? - Nem feleltem.
- Egyébként szerintem olyan valaki után vágyódsz, aki után nem kéne.
- Tudom.
- Nem amiatt, mert egy családban nevelkedtetek - komorodott el Bastien. - Hanem mert Scott egy látens pszichopata.
- Ezt meg honnan veszed?
- Ugyan, nézz rá! - fintorodott el Bastien.
- Te féltékeny vagy! - hitetlenkedtem.
- Valóban az vagyok, de ezt nem azért mondom. Hanem, mert látom, milyen a csávó. Sokat beszélgettem vele mostanában, és furcsa dolgokat mondott. Az Áttörésről. Amint sikerül átalakítani magunkat.
- Miket mondott?
- Hogy megnyílik előttünk a világ. Azt csinálhatunk, amit csak akarunk, és azzal, akivel csak akarunk… - A szemembe nézett. - De belegondoltál már, mivé válik az ember, ha sikerül az áttörés? Szerintem ez olyan változás lesz, amit egyikünk sem fog ép ésszel megúszni. Egy halom elmeháborodott szuperember leszünk. Illetve… ember? Hát ebben sem vagyok biztos.
- És erre alapozod, amit Scottról mondtál?
- Igen. Meg arra, hogy egy seggfej a legrosszabb fajtából. Én csak figyelmeztetlek.
- Miért?
- Mert be akarok vágódni nálad - tette hozzá vigyorogva.
Sosem tudtam rajta kiigazodni. Komolytalan volt, és az azóta eltelt években sem változott sokat. A programozáson mesélték, hogy egy ottani fiatal szőkével is gyakorta járt el „ebédelni”, mialatt együtt voltunk. Csak azt nem értem, hogy amióta összejöttem Scott-tal, miért nyomul rám ilyen kitartóan? Tipikus férfi vadászösztön: az érdekli a legjobban, amit nem kaphat meg, de csak addig, amíg meg nem kapta.
Szófiából csak egy kupac homokszerű anyag maradt. De a szőnyeg közepén halmozódó anyagrészecskék összessége valahol ő maga volt, a tudata ott lapult az epigonrészecskékhez kötődve.
Él és érez. Nagyon jól emlékeztem, milyen élmény ez, és kirázott tőle a hideg. Mintha elevenen égne el az ember. Közben a test végleg megszűnik létezni, a tudat pedig kétségbeesetten próbál visszatalálni a régi testhez. Aztán már bármihez, ami segít külvilág érzékelésében. A homokkupac váratlanul megmozdult, és megpróbált emberi alakká összeállni. Egy arctalan fej és egy háromujjú kar emelkedett elő, de néhány pillanattal később szemcsékre zuhant.
„Csak nyugodtan!” - biztatta Bastien megpróbálva létrehozni egy kvantumkapcsolatot vele. Korai volt még. „Ne félj, menni fog! Csak kis türelemre van szükség, hogy megértsd, és elfogadd!”
„Leve… gőt!” - hörögte egy rémült arc a homokkupacból. „Nem… ka… pok levegőt!”
Keserűen elmosolyodtam. Túl sok mindent elveszít az ember, amikor átkerül a részecskeállapotba. Ösztönösen ragaszkodik régi, emberi életéhez, miközben a teste, a régi énje atomokra hullva hever. Még nem tudja, hogy többé sosem lesz igazi teste.
„Nincs szükséged levegőre, ez csak régi genetikai beidegződés. De ha újra emberré építed magad, akár még lélegezhetsz is.”
Nem hallgatott rám. Egy fej és egy felsőtest jelent meg a kupacból, ezúttal már képes volt régi testét felidézni, de arcán túlvilági félelem ült, ahogy küzdött.
Aztán újra összeomlott.
Az átalakulás közben lélekben valahol mindannyian meghalunk. Aztán újjászületünk. Én néha úgy éreztem, hogy esetemben az újjászületés elmaradt, és valójában már évek óta nem élek. A létezés önmagában kevés.
„Ezt akartad?” - kérdeztem Bastient.
„Mindjárt feláll az operációs rendszere, ne aggódj! Onnan már könnyebb lesz neki.” - Az arckifejezése azonban nem tűnt olyan magabiztosnak, mint a szavai.
„Te tudod…”
Néhány másodperccel később a porkupac kezdett újra összerendeződni, és többé-kevésbé szabályos emberi alakot ölteni. Először egy fej emelkedett ki, majd egy női felsőtest, karokkal, csípővel, majd lábak nőttek belőle. Igaz, rögtön egyszerre négy, de abból kettő szép lassan visszahúzódott.
Aztán a még torz emberi alak a padlóra rogyott, végtagjai, hiányosan felépített izmai rángatózni kezdtek, torkát hörgések és fájdalomról árulkodó nyögések hagyták el. Az idegrendszere és a bőre majdnem tökéletesen felépült, meztelen testén csak alig néhány olyan területet láttam, ahol a hús még szabadon maradt. A belső szerveit azonban biztos, hogy nem tudta tökéletesen összerakni.
„Sokkot kapott!” - Bastien odaugrott, és megpróbálta lefogni a lány vállát. Szofi szájából zöldes hab buggyant ki. ,Ahogy majdnem mindannyian. Mindjárt elmúlik.”
„De örök nyomot hagy benne” - emlékeztettem a férfit. „Mi legalább sejtettük, mi vár ránk. Szófiának nem hagytál választást.”
Bastien felfektette a lányt az ágyra, betakarta, aztán órákig néztük az agóniáját. Tudata iszonyatos játékot űzött a felépített emberi testével. Nem fogadta el a változást, és kétségbeesetten ragaszkodott a biológiai létezéshez. Teste izzadt, aztán reszketni kezdett, magas láz gyötörte. Időnként összefüggéstelenül motyogott, Bastien pedig egyfolytában a homlokát törölgette egy vizes ruhával, és megpróbálta lefogni törékeny testét, amikor újra és újra görcsösen rángatózni kezdett.
- Ne szólj semmit! - fordult egyszer felém, miközben kifacsarta a rongyot. - Tudom, hogy semmi értelme.
- Azt csinálsz, amit akarsz - vontam vállat.
Szófia állapota egy órával később rosszabbra fordult. Rövid időre magához tért, aztán véreset hányt. Halálos rémület ült a szemében. Hörögve kapkodta a levegőt, a tüdeje minden lélegzetvételnél sípolt.
- Nem tudunk tenni valamit? - kérdezte halkan Bastien, miközben megfogta a lány kezét, de annak volt még annyi ereje, hogy elhúzza. - Túl sokáig tart már.
- Hány embert ismersz, aki elkerülte a Tagadás szakaszát? - feleltem. - Nem tudod lerövidíteni. Neki kell feladnia, nincs más út.
Bastien nem szólt semmit.
Egy újabb óra elteltével Szófián a kiszáradás jelei mutatkoztak. Bastien vízzel itatta volna, de a folyadék azonnal keresztülfolyt rajta, és percek alatt kipisilte. Ezt a stádiumot utáltam a legjobban. Hiába ostoba tudatalatti reakció az egész, a végső agóniám egykori emléke ettől még elevenen élt bennem, és most vele együtt újraéltem az egészet. Szegény Szofi.
- Jó nagy ökörséget csináltál - mondtam, miközben a lány sípoló légzését hallgattam. - Ezután mihez kezdünk vele?
- Velünk jön.
- Valóban? Erről majd kérdezd meg őt is.
Két órával később Szófia végre meghalt. Szájából vér buggyant ki, aztán a vér porhanyóssá vált, és a padlóra pergett. Kvantumszinten rögzült tudata nem tudta tovább fenntartani a biológiai működést és az élő sejt- és szövetstruktúrát. Hiába szabadultunk meg a testünk jelentette korlátoktól, ehhez előtte mindannyiunknak meg kellett tapasztalni a halál élményét. Később majd, amikor megkapja a szükséges programokat, nem fog nehézséget okozni ez sem, de enélkül lehetetlen küzdelem volt.
Teste szétfolyt az ágyon, majd néhány perccel később tömörödni kezdett, és felvette az alap gömbformát. Hagytuk, hadd ismerkedjen a lehetőségeivel, és innentől láthatatlanná válva figyeltük tovább.
Fémes anyagú, hol torz és ormótlan, hol szabályos alakzatokat vett fel, és váltogatta azokat percenként, de közben egyes részei gáznemű állapotba kerültek. Pazarlóan bánt az anyagával. Tömegének fele elveszett, a szőnyeg beitta cseppjeit, gázmolekulái elkeveredtek a levegőben. Hamarosan aztán rájött, hogyan tudja pótolni az elvesztegetett anyagtömeget. Első áldozata az ágy volt, ami felett éppen lebegett. Leereszkedett rá, és először a takaró szélébe „mart” emberi fej méretű lyukat, és bontotta részecskékre az anyagot, majd néhány másodperc elteltével egy sokkal intenzívebb anyagfelvételbe kezdett. Néhány másodperc alatt átrágta magát az ágyon, majd körkörös irányban folytatta a tömege növelését. Nagyon megtetszhetett neki ez az új képesség, mert néhány perccel később már az oldalfalba szántott hosszú mélyedéseket.
„Ne olyan mohón!” - szóltam ekkor neki, és újra láthatóvá tettem magamat.
A gömb abbahagyta az anyagfelvételt, és odarepült az arcom elé. Aztán az alja, akár valamilyen nyúlós, ragadós anyag, lefolyt egészen a padlóig. Szófia gyorsan tanult, hamarosan egy emberalak kezdett el formálódni a szemem előtt.
Engem másolt le, az én külsőmet. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. A szemében viszont láttam a dühöt.
„Csak nyugodtan! Nem kell beszélned, ha még nem tudsz pontosan felépíteni egy emberi testet. Mentálisan is tudunk beszélgetni. Jól vagy?”
„Szerinted?” - felelte végül. Bőre árnyalatot váltott, az eddigi enyhe narancsos árnyalatból sötétbarnába alakult át. A haja megnyúlt, a szálak egészen a padlóig nőttek, aztán vissza, alig néhány centiméteresre. Utána ugyanezt megcsinálta mindkét kezével is. Játszott, próbálgatta a szabad testformálás lehetőségeit. Emlékszem, szinte mindegyikünk napokig szórakozott a lehetőségek végigzongorázásával.
„Hol van?” - kérdezte a lány, miközben újra az én külsőm tökéletes másolatává vedlett vissza.
Még nem ismerte a lehetőségeit, így nem láthatta a széthúzott anyagszerkezetű Bastient sem, aki valójában mellettem állt. Azonban Bastien felfedte magát előtte.
- Megbíztam benned - suttogta a lány. A hangja rekedtes volt, de amikor újra megismételte a szavakat, már tisztán és Szofisan csengett. - Megbíztam benned. És átvágtál.
- Csak neked akartam jót - közölte Bastien. - Nem mindenkitől kapsz ilyen ajándékot. Egy új jövőt. Egy új életet.
- Dugd fel az ajándékodat! Ki a franc kért meg rá?! Miből gondoltad, hogy örülni fogok, ha a fejem felett döntesz az életemről?! Ennyire még te sem lehetsz ostoba!
- Még nem tudod, mit kaptál…
- Jaj, hagyd már ezt a gusztustalan dumát! Már hogyne tudnám! Nem vagyok hülye.
Aztán elugrott.
„Nem értem, mi baja” - nézett rám tanácstalanul Bastien.
„Tudom, hogy nem érted. Honnan is értenéd.”
„Hová ment?” - Egyszerre ellenőriztük le. „Budapest, Szabadság-hegy? Miért?”
Utána ugrottunk. Szófia a Citadella a Vár felé néző falának peremén állt, és a vörös fényben úszó várost nézte. Valószínűleg egészen más szemmel, mint régebben.
Észrevett bennünket. És újra ugrott.
„Fagyos oldal” - sóhajtotta Bastien. Talán kezdte megérteni, Szófia nem egészen úgy gondolkodik, ahogy elképzelte.
Valahol a Csendes-óceán felett jelentünk meg. A végeláthatatlan, tükörsima jégtakarón fakón derengett a csillagok szórt fénye. Szófia vagy háromszáz méterrel a jégmező felett lebegett, és az eget bámulta. A csillagokat.
- Szofi… - kezdte Bastien. A lány rápillantott, aztán eltűnt. - A hülye liba!
Kezdett ideges lenni ettől az értelmetlen fogócskától.
- Nem értelek - mondtam. - Komolyan nem tudom, mire számítottál.
- Hát nem erre!
- Állítólag ismered a nőket.
Bastien ingerülten legyintett, aztán ő is elugrott. Egy pillanatig haboztam, de aztán mégis követtem.
New York felett lebegtünk.
„Szofi…” - próbálkozott újra Bastien.
„Nem fogok veletek menni” - jelentette ki a lány villámló tekintettel. Közben módosította a külsejét, már nem az én másolatom volt, helyette régi testét építette újra. Valóban gyorsan tanult. „Ti pedig bekaphatjátok.”
„Engem hagyj ki ebből!” - kértem.
„Te is bekaphatod. Megállíthattad volna… ha akarod.”
Igaza volt. Tényleg megállíthattam volna Bastient, és igazából sejthettem volna, hogy ezt fogja csinálni a lánynyal. Csakhogy korábban nekem is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha magunkkal vinnénk.
„Segíthetnél nekünk a Manipulátorok utáni kutatásban” - mondtam. „Szükségünk van új emberekre, akik esetleg majd folytatják a keresést, ha a mieink többsége végleg feladja.”
„Miért segítenék?” - értetlenkedett Szofi.
„Mert te is tudni akarod, mi folyik itt” - mutattam körbe, majd a Diablo vörös korongjára. „És te is tudni akarod, kik és miért másolják le a Földeket, és helyezik furcsábbnál furcsább környezetbe. A társaink egy másik Föld közelében találtak valamit, talán nyomokat, amik elvezetnek a Manipulátorokhoz.”
„Ennyire nem lehettek naivak!” - jegyezte meg gúnyosan a lány. „Olyan magasan felettetek állnak fejlettségben, hogy esélyetek sincs felfogni még a cselekedeteik logikáját sem. Nemhogy megtalálni őket.”
„Lehetséges. Azért megpróbáljuk. Aztán majd úgyis visszatérünk a te Földedre.”
,A technológiai szingularitás miatt” - találta ki. „Mikorra várható?”
„Egy éven belül.”
Szofi elgondolkodott.
„Velünk jössz?” - kérdezte Bastien.
„Te maradj ki ebből!” - figyelmeztettem, csak a számára hallhatóan. „Elveszítetted a bizalmát, jobb, ha nem próbálkozol…”
„Veled semmiképpen. Te egy seggfej vagy, de meg ne sértődj, hiszen nem tehetsz róla. Feltehetően így születtél.” - Szofi rám pillantott. „Ha jól értem… bármikor otthagyhatlak benneteket, és azt csinálok, amit akarok. Ez a technológia… - mutatott végig magán - …gyakorlatilag korlátlan létezést jelent.”
„így van.”
„Túl nagy hatalmat adtatok a saját kezetekbe. Gondolom, nem meglepő, hogy egyre többen lépnek le közületek. Akiben van egy kis felfedezőkedv, simán nekivág az univerzumnak.” - Eltűnődött. „Új bolygók, új galaxisok. Csak rendelkezésre álló anyag függvénye, hogy milyen messzire mehetünk. És ki az, akiben ne lenne meg a felfedezés vágya?”
„Minden csak anyag kérdése” - bólintottam. „Ha sok anyagot kötsz meg, hatalmas távolságokra eljuthatsz.”
Szófia hallgatott, szinte éreztem, hogy a távlatokat mérlegeli. A szemében csillogó fény megijesztett. Attól tartottam, egyszerűen fogja magát, és eltűnik, elindul felfedezni a galaxist. Megtehette volna, de úgy tippeltem, egyedül ő sem fogja megtenni. Csakhogy, mi van, ha csak hiszem, hogy ismerem őt?
„Ti együtt vagytok, igaz?” - kérdezte tőlem, és Bastien felé intett.
„Már régen nem” - feleltem. „Az is csak egy hirtelen fellángolás volt, vagy öt évvel ezelőtt.”
„Hát persze.” - Nem hitte el.
Most egyedüllétre volt szüksége, arra, hogy megértse önmagát, az új életét. És megpróbálja elfogadni. Bíztam benne, hogy sikerül neki.
„Holnap elmegyünk. Ha lesz kedved velünk jönni, még időben jelezd.”
„Hogyne” - jegyezte meg gúnyosan. „Gondolkodom rajta. Majd keressük egymást.”
Azzal eltűnt. Nem volt értelme követni, ezt mindketten tudtuk. Bastienre néztem.
„A kis barátnőd önállósította magát.”
„Észrevettem. De tőlem azt csinál, amit akar.”
„Már nem érdekel?” - hökkentem meg.
„Nem.”
„Nem értelek. De ne félj, velünk fog jönni! Szófia racionális lény…”
„Mégis úgy viselkedik, mint egy hülye picsa.”
„Csak ennyit látsz belőle?”
,Amióta átalakult, csak ennyit” - bólintotta a férfi.
„Akkor emlékezz vissza, hogy te vagy bármelyikünk hogyan viselte az átalakulás első időszakát, és vedd hozzá azt is, hogy Szofinak fogalma sem volt róla, mit teszünk vele, és hogy mi vár rá. Egyébként meg, eddig elhittem, hogy te aztán tényleg ismered a nőket. Tévedtem.”
„Tudod, nem sokban különbözöl a genetikai másodtól” - jegyezte meg epésen Bastien.
Én is elugrottam.
III.
SOK FÖLD
[8 Az Ariadné fonala]
Meggondoltam magam, és észrevétlenül mégis követtem Szófiát, ahogy városról városra ugrál, majd végül bátortalanul a világűr felé veszi az irányt, és vagy háromezer kilométerre a felszín felett bukkan fel. Napirányban lebegtünk, a vörös Föld, középen a kavargó hurrikánnal impozáns látványt nyújtott. Az első pillanatokban Szófia természetesen lélegezni próbált. Még mindig a régi életének ösztönei éltek benne, nem is lesz könnyű kiölnie azokat magából. Szerencsére elég anyagot tömörített össze ahhoz, hogy vissza is jusson, és reméltem, hogy nem próbál ki egy távolabbi ugrást. Nem akartam közbeavatkozni, hagytam, hadd fedezze fel egyedül, hogy mivé vált.
Másnap aztán a Bárka omegáitól megérkezett a függvény a kvantumugráshoz, és ekkor Szófiának is meg kellett hoznia a döntést. A sötét oldalon, a japán szigeteknél találtam rá. A jégbe fagyott Tokió éjfekete romjait járta, bár szerintem ő maga sem tudta, miért. Talán a csend és a mozdulatlanság nyűgözte le, talán a néhai élet még látható nyomai, a jégbörtön alatt helyenként felismerhető autók, néhol egy-egy megfagyott holttest, talán az utolsó városlakók maradványai. Sötét fényreklámok, élettelen elektronikus hirdetőtáblák, elhagyatott házak és irodaépületek, bennük az Ugrás előtti élet emlékeivel. Mindenhol az érintetlenség érzete.
Szófia egy toronyház tetején állt, a jégmarta korlátnak támaszkodva, de még nem akartam zavarni. A felszíni utcákat jártam, és a kirakatokat néztem. Az Ugrás után a sötét oldali országok többségében összeomlott a rend, megszűnt a törvény, a békés egymás mellett élést felváltotta a káosz, az emberekből előtört az önzés és a kegyetlenség. A kirakatok szinte mindegyikét betörték, az üzleteket feldúlták és kifosztották. Van, aki élelmet lopott, van, aki ékszert vagy pénzt, kinek, mi volt a fontos. A legtöbben talán fel sem fogták, mi vár az árnyékos oldalon ragadókra, és megpróbáltak minél több értéket felhalmozni a zűrzavar közepette.
Megálltam egy Jomiuri Simbun újságospult előtt. Feltörtem a pultot befedő arasznyi jégréteget, kiráncigáltam alóla egy e-újságot, és kihúztam a csőszerű tokjából. Nem működött. Az e-lap hajlékony felületéről saját arcom tükröződött vissza. Régi arcomé, ami egy ideje már csak maszk volt a sok közül, amit magamra ölthettem, mielőtt a tükörbe néztem. Így legalább megvolt az illúziója annak, hogy még élek és létezem.
Az újsághenger hozzáfagyott a bőrömhöz, így inkább atomjaira bontottam, és beépítettem a testembe, aztán egy újabbat bányásztam elő a kupacból. Kihúztam az e-lapot, megérintettem a bal alsó sarkát, mire a lapfelület felfénylett. Az utolsó frissítési dátum vörösen világított a jobb felső sarokban: 2028. november 24. Két héttel az Ugrás után. Egy pillanatra megzavarodtam, nem hittem, hogy bárki is cikkírással foglalkozott volna a káosz közepette, de ahogy az angol nyelvű cikkeket megláttam, rájöttem, hogy a napos oldali országok híreit vették át, és töltötték az e-újságok memóriájába. A fejlécen is a Washington Post lógója virított, gondolom, ezzel helyettesítették az ekkor már nem működő Jomiuri Simbunt. A cikkek nagy része az Ugrás utáni viszonyokkal foglalkozott. Kínai-orosz háború, a napfény felé tartó menekültáradat túlélési esélyei, gazdasági és biológiai hatások. Aztán részletes elemzések Japánról és a jövőről. Ekkor már folytak a kormányszintű tárgyalások több afrikai országgal a menekültek befogadásáról. Belelapoztam az újságba, megnéztem néhány videót, aztán meguntam. Mindez már csak történelem.
Ezt a hengert is elnyeltem, aztán Szófia mellé ugrottam, aki a Kiotó-ház egy kilométer magas tetejének kilátójában nézelődött. Nem akartam azonnal nekiszegezni a kérdést, így én is rákönyököltem a korlátra, aztán lenéztem a sötét mélységbe. Semmit sem lehetett látni néhány épület halvány kontúrján túl, a csillagok fénye nem adott elegendő világosságot. Láttam, hogy rám pillant, de aztán mindketten úgy tettünk, mintha a másik nem is lenne ott. Csak néhány perc hallgatás után szólaltam meg:
- Láthatod az élő Japánt is. Mármint, amivé egy másik Földön vált.
- Tudom. - Hallgattam, és vártam, hogy eldöntötte-e már, mit akar. - Mikor indultok? - tette fel végül a kérdést, de nem nézett a szemembe. Tenyere hozzáfagyott a korláthoz, de gyorsan átrendezte a részecskéit, és megolvasztotta a jeget, így már el tudott szabadulni a fém maróan hideg felületétől.
Elmosolyodtam.
- Egy órán belül… Ezek szerint velünk tartasz?
- Mi mást tehetnék? - vont vállat beletörődőén. - Megöltetek, és szörnyet csináltatok belőlem. A szörnynek a szörnyek között a helye, még ha ez nem is tetszik neki.
Ez is egyfajta magyarázat volt.
Az indulás előtt ötventonnányi anyagot szívtunk magunkba, az atomokat megkötöttük, és epigonrészecskéket sokszorosítottunk, hogy legyen elegendő energiánk. Jókora tömeget kellett feláldoznunk a kvantumugráshoz szükséges energiaszint eléréséhez, de hát az anyagot később bármikor, bárhol pótolhattuk.
Anyagot szívunk magunkba. Epigonrészecskéket sokszorosítunk…
Te jó ég, miféle kifejezések ezek? Ez már tényleg nem emberi. Évek óta igyekszem megőrizni régi énemet, de mostanában egyre kevésbé sikerül. Egyáltalán miért ragaszkodom ennyire az emberi külsőségekhez? Talán mert nem szeretném elveszíteni a kapcsolatot a múlttal. A mi fejlődésünk túllépett az emberi fajon, ahogy hamarosan ez a Föld is eljut erre a pontra. Én azonban szívesebben lennék inkább ember, még ha ez azzal is jár, hogy öregszem, betegségekkel küzdök, és a bolygónak csak egy kis százalékát ismerhetem meg.
Szófiát figyeltem, miközben nem túl kedves arccal hallgatta, amint Bastien azt magyarázza neki, hogy milyen is lesz, amikor majd meglátja a Bárkát. Szerintem még nem is fogta fel, mit kapott és mit veszített el egyidejűleg az átalakuláskor.
„Induljunk!” - javasolta Bastien.
Felszálltunk, és egy mikrougrással magunk mögött hagytuk a kétarcú Föld felszínét. Ez még minimális anyagvesztéssel járt. Aztán a felszíntől ötvenezer kilométernyire aktiváltuk a kvantumfüggvényeket. Részecskéink szétsugárzódtak az univerzum minden pontjába, a kvantumfizika szerint egyszerre voltunk jelen a világegyetem valamennyi pontján. Mi azonban ebből semmit nem érzékeltünk, csak annyit, hogy az M-osztályú vörös törpe helyett hirtelen egy sárgásfehér F8-as csillag ragyogott előttünk vakító fénnyel.
A pillanat, amikor a kvantumállapotunk belevillant az újabb Föld melletti valóságba, igen intenzív volt. Nem vizuálisan, hanem mentálisan, ugyanis a Bárkához közel már nem kellett adatcsomagokra várnunk az éltető információért, hirtelen ömlesztve robbant belénk az itteni Földről és az elmúlt három évről szóló adathalmaz. Szerencsére az egész alig néhány másodpercig tartott. Lementettem mindent, de egyelőre még nem akartam foglalkozni az adathalmazzal, inkább átadtam magam a felfedezés élményének.
A csillagoktól ragyogó világűrben gyönyörködtem. A hatalmas csillagsűrűség, a különös formájú ködök, a fénylő gömbhalmazok elárulták, hogy viszonylag közel vagyunk a Tejútrendszer közepéhez. Előhívtam a Galaxis térképét, és beazonosítottam a helyzetünket: a Norma spirálkar belsejében tartózkodtunk, alig tizenkétezer fényévre a magtól. A tömegem háromszázkilencven kilóra csökkent, pontosan, ahogy terveztük. A nagytávolságú ugrások lényege vagy a pontos számítás, vagy a mértéktelen nagy anyagfelvétel. Választhattuk volna a kényelmesebb második lehetőséget is, de azt egyikünk sem kedvelte.
,A Föld!” - szakadt ki Szófiából, amikor észrevette a közvetlenül alattunk elterülő bolygót. Az Ázsiát és a Csendes-óceánt elfedő jégpáncélnak nyoma sem volt, a napos felszínt sem borította be a megszokott vörös fény. Szófiának mindez újdonságként hatott, nekem szép emlék csupán. A kontinensek láthatóan a helyükön álltak, sehol egy mesterséges sziget, vagy egyéb mesterséges felszíni képződmény. Itt tényleg olyan nyugalom volt, mint kiskoromban odahaza.
Odahaza. Tulajdonképpen már semmit sem jelentett ez a szó, a múltam a Földünkkel együtt elveszett évekkel ezelőtt. Az otthonom a Bárka. A neve tökéletesen jellemzi a viszonyunkat is hozzá: egy hajó, ami magányosan sodródik az univerzum tengerén, és kicsi az esély, hogy valaha is új végleges, kikötőre, otthonra lelünk ezen a tengeren.
„Tetszik, ugye?” - kérdezte Bastien. „Most majd meglátod, milyenek valójában az ázsiai országok, milyen az igazi ázsiai kultúra.”
„Kurvára nem érdekel.” - A megjegyzés, azt hiszem, elsősorban Bastiennek szólt.
„Ügyesen megutáltattad magad vele” - jegyeztem meg csak számára hallhatóan. „Gondolom, nem ez volt a cél.”
Valami csípős megjegyzésre számítottam, de Bastien inkább másra terelte a szót:
„A Bárka hetvenmillió kilométernyire lebeg innen. A másik bolygó, az Ariadné körül. Mikrougrás?”
Jeleztem, hogy igen, aztán Szófiához fordultam, aki éppen az F-csillag fényét visszatükröző gömbalakban lebegett mellettem, majd a következő pillanatban újra saját, emberi alakjává formálta magát.
„Jól vagy?” - kérdeztem.
„Az én állapotom jónak felel meg a ti értelmezésetekben?” - fintorodott el. „Nem tudom. Azt sem tudom, mi vagyok.”
„Az, aki eddig is voltál. Vagyis… lehetsz az, de lehetsz valami egészen más is. Csak rajtad múlik.”
„Ez most valami oktató jellegű szöveg akart lenni?”
„Úgy valahogy” - mosolyodtam el. Talán végre egy kicsit közelebb jutok hozzá?
„Kösz, akkor az ilyesmitől a jövőben kímélj meg, ha lehet”
- hűtött le, és egy pillanatra nem is tudtam mit felelni.
„Ahogy gondolod” - mondtam végül.
A Bárka fotongyűjtő burokkal bevont enciánkék hengere lomhán forgott a tengelye körül. Láthatóan semmi nem változott rajta: a napelemborítást a tíz kilométer hosszú palást teljes külső felületén végigfutó ablaksávok osztották három részre. A henger alapjainál dokkolózsilipek nyíltak. Amikor elkezdték építeni, a tervezők még nem tudhatták, hogy hamarosan olyan létezésbe lépünk át, ami szükségtelenné teszi az ilyesfajta megoldásokat.
Egy újabb mikrougrással az állomás belsejében termettünk. A Bárka az egyetlen, ami megmaradt az egykori otthonunkból: egy dobozba zárt, darabka zöldellő világ, a mi Földünk fái, földje, vizei, amik körkörösen borították be a henger belsejét. És végre nem kellett szimulálnom a zöldet, a kéket, a sárgát sem. A hengerállomás tervezői eredetileg mediterrán jellegű életfeltételeket akartak itt létrehozni, városokkal, falvakkal, tengerekkel, szántóföldekkel, erdőkkel, de amikor birtokba vettük a hengervilág belsejét, anyagmanipulációval tovább alakítottuk a palást belsejét. Lettek tengereink, szigeteink, egy mini-sivatag, dzsungelek, erdők és egy hósapkával borított, másfél kilométer magas hegy, az Olümposz, aminek csúcsa egészen a Bárka zérógravitációs tengelyéig ért. A hegymászás itt igen érdekes extra élménnyé vált, hiszen felfelé haladva a mesterséges gravitáció egyre csökkent, a csúcs közelében pedig gyakorlatilag megszűnt a nehézkedés. A csúcs közeléből pedig a Bárka teljes birodalma a szemünk elé tárult, és ráláthattunk a körkörösen lebegő bárányfelhőkre is, amelyek a coriolis-erő irányába sodródtak.
- Ez gyönyörű! - suttogta Szofi. - És mi az a gömb, ott középen?
A magasba mutatott, a Bárka képzeletbeli zérógravitációs tengelyének közepén, három vaskos támoszlop által megtartott fémgömbre.
-A gömbben lévő elektromágnesek a Föld mágneses mezejét szimulálják - feleltem. - A káros sugárzástól védi a Bárkát. Természetesen csak a növényzet és az állatvilág miatt működtetjük még mindig.
Éppen végig akartam mutogatni neki a Bárka nevezetes helyeit, amikor Szofi váratlanul eltűnt mellőlünk.
- Már megint önállósította magát - húzta el a száját Bastien.
Megkerestem, hol van, majd utána ugrottam. Az O’Neill-sziget Gershwin-tenger felőli partszakaszán bukkantam rá. A hátán feküdt a fűben, és a henger átellenes oldalán elterülő Clarke-sziget fűvel borított lankáit, a tenger íves folytatását, valamint a fejjel lefelé lógó Olümposz havas csúcsát bámulta. Odasétáltam hozzá, és közben azt vártam, hogy Bastien is megjelenjen, de nem tette.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Muszáj úgy tenned, mintha érdekelne? - jegyezte meg Szófia, anélkül, hogy felém pillantott volna. Ezen aztán alaposan felhúztam magam. Elegem lett abból, hogy folyamatosan megpróbálok segíteni neki, de csak a flegma megjegyzéseit kapom válaszul.
- Mi lenne, ha abbahagynád ezt a látványos önsajnálatot? Nem csak körülötted forog a világ, engem mégis érdekel, hogy érzed magad, mik az első benyomásaid a Bárkáról. Nem véletlenül figyeltelek a te Földeden is, azt hiszem, sokban hasonlítunk. Úgyhogy jó lenne, ha visszafognád magad! - Nem éppen kedves grimaszt kaptam válaszul.
- Istenem, néha olyan vagy, mint egy éretlen kamasz!
- Egyáltalán nem vagyok olyan.
- Figyeld meg, hogy viselkedsz! Egyre unalmasabb ez az örökös duzzogásod és önsajnálatod.
- És te mikor hagyod abba végre a folyamatos kioktatást? - ült fel.
- Amint végre nem bújsz gyerekes viselkedésminták mögé.
- Mentálisan sérült vagyok, talán elfelejtetted? - gúnyolódott. - A Génkontroll kicsinálta az idegeimet, és labilis, zárkózott emberré tett.
- És majdnem el is hiszem időnként. Csak leheletnyivel játszod túl a szereped. - Szofi meglepetten nézett fel rám.
- Hasonló védekezési mechanizmust dolgoztam ki én is hajdanán. Rendkívül jólesett beszólni másoknak, és meggyőzni őket, hogy ne akarjanak túl közel kerülni hozzám. De élhetsz másképpen is.
- Újabb prédikációk. Miért nem mentél inkább papnak?
- Szófia! - Elijah Batchan jelent meg mellettünk. Szokás szerint a harmincöt éves külsejét viselte, de azért ő is kihasználta a részecskeállapot adta lehetőségeket: vaskos bicepszét kettészelte egy kidudorodó ér, atletikus felsőteste sem éppen egy fizikusra emlékeztetett. Hevesen átölelt, alig akart elereszteni. - Örülök, hogy egyben vagy.
- Én is örülök - feleltem. - Hoztunk magunkkal egy új társat - biccentettem kis Szofi felé.
Elijah Batchan a lányra pillantott, aztán rám. Aztán újra a lányra. Ugyan akadt némi különbség, de leginkább csak annyi, hogy én egy nála öt évvel idősebb külsőmet használtam némi módosítással. Egy kreolabb bőrű, kicsivel teltebb és sötétebb hajú Szófia voltam hozzá képest, vonásaink azonban majdnem teljesen megegyeztek.
- Bastien műve - vontam vállat. - Ő akarta magával hozni.
- Az egy seggfej - közölte Szofi.
- Te? - nézett rám hitetlenkedve Elijah. Aztán újra a genetikai hasonmásomra. Néha szörnyen lassú felfogású tudott lenni a 185-ös IQ-ja ellenére is. - Na de…
- Bármit is mondanál, ne nekem, hanem Bastiennek! Beszéljünk inkább a Bárkáról és az eltelt hónapokról! Letöltöttem az elmúlt három év történéseit. Hogy úgy mondjam, nem állunk valami jól.
- Hát nem - bólintotta Elijah, miközben bal tenyere közepéből egy szivar emelkedett ki. A másik tenyerébe egy szivarvágót formázott, amivel lecsípte a szivar végét. Rágyújtott, és pöfékelni kezdett. - Az omegáknak igaza volt: nem lett volna szabad a makrougrás lehetőségét függetleníteni a Bárkától.
- Tényleg ennyien elhagyták a Bárkát? - hitetlenkedtem, ahogy a jelentést olvastam újra. Már amikor Szofi Földjére érkeztünk, már akkor is alig ezren voltunk. Most pedig… - Ötszáznolcvanegy. Na de hová mentek a többiek? És miért? Azt hittem, akik maradtak, mind olyan elszántak, mint mi.
- Szétszóródtak. Lehet, hogy találtak az ittenihez hasonló Földeket, ahol észrevétlenül beilleszkedhettek. Vagy Földszerű bolygókat, akár idegen életformákkal teli világokat. Ki tudja? Egyikük sem veszi a fáradtságot, hogy visszatérjen, vagy akár csak üzenetet küldjön.
- Már nem érdekli őket a Bárka - ismételtem. - Sem amire rábukkantatok. Ejtenek a Manipulátorokra és ránk is.
- És mivel nincs szükségük sem a Bárkára, sem ránk, elmentek.
- Kik mentek el? - Ebben a pillanatban nem volt kedvem keresgélni az új fájlok között. Nem kellett magyaráznom, Elijah tudta, hogy olyan ismerősökre gondolok, akik neki és nekem is számítottak.
- Például Stanleyék.
- Lily és Jerome? Ó… - Felsóhajtottam. Amikor átléptek ebbe az új létezésbe, már mindketten elmúltak hetvenévesek. Azt hittem, ők sokkal jobban kötődnek a régi világhoz, mint mondjuk az olyan fiatalok, mint én. Erre ők is. - És Omar?
- Együtt Gregorral és Amalával - bólintotta Elijah. - És elment Janice is.
- Ezt nem hiszem el. Talán megijedtek a Manipulátoroktól, amikor csak úgy arrébb söpörtek bennünket?
- Azt hiszem, igen.
- Egyre üresebb lesz a Bárka - néztem fel keserűen az Olümposzra. Régen még érezhető volt némi nyüzsgés idebent. A zérógravitációs tengely körül például mindig lebegtek néhányan, repszárnyakkal a súlytalanság közelében körözni jó kis extrém élményt jelentett. Most csak néhány madarat láttam a levegőben. A csend is túl nagy volt. - Ha így folytatjuk, lassan az állatok birodalma lesz.
- Ne félj, az nem fog bekövetkezni - mondta elszántan Elijah. Hittem neki, de vajon meddig fogok még hinni?
- Scott? - kérdezte meglepetten Szón, és egyenesen mögénk bámult elkerekedett szemmel. Megjött Scott…
- Na nézd csak, ki van itt! - mondta harsányan Scott. Most éppen úgy nézett ki, mint valami freakker a mi Földünkről. Nonfiguratív tetoválás a homlokán, asszír jellegű szakáll, fekete ing és nadrág, hozzá bőrcsizmával. - Szón! Végre visszatértél! És rögtön két kiadásban! Na de Szón! - kacsintott rám.
- Bastien volt - vontam vállat, aztán átöleltem a férfit, és hagytam, hogy megcsókoljon, és közben a fenekemet markolássza.
- Aha. Értem. Még mindig szerelmes beléd az a balfék? Elhajtottad, erre hozott helyetted egy fiatalabb kiadást? Leleményes a srác, mi?
Szofi elfintorodott, azonban nem tudtam, hogy a fintor Scott stílusának szólt, vagy annak, amit mondott. Mindenesetre Bastien valószínűleg végleg elásta magát nála.
- Szóval, találkoztál a másik Földön élő másommal? - találta ki Scott, miközben a nyakamat csókolgatta. Aztán a szemembe nézett. - Na és milyen vagyok? Biztos valami szerencsétlen roncs…
- Ezt véletlenül eltaláltad - bólintottam.
„Ez a majom a bátyád?” - üzente némán Szofi.
„Biológiailag nem a bátyám, csak együtt nevelkedtünk, ahogy te is a te Scottoddal.”
„A szeretőd?”
„Nem egészen. A kapcsolatunk meglehetősen bonyolult…” - kerültem meg a választ.
„Ez undorító. Együtt nőttetek fel. Lehet, hogy biológiailag nem a bátyád, de akkor is!” - Na igen, Szofi ebben a kérdésben határozottan másképpen gondolkodott, mint én. Ami nem is baj.
„Ugyan, kislány…” - csatlakozott be a magánbeszélgetésbe Scott. Imádta ezt csinálni, behatolni mások intim szférájába, és Szofi még nem volt elég rutinos, hogy megakadályozza ezt. „Egy magunkfajta lény számára alaposan kitágulnak a határok, hogy úgy mondjam. Hamarosan olyasmiket is fogsz csinálni, aminek régen még a gondolatától is elpirultál. Tudod, mi az undorító? Na, nem, még az sem.”
„Elég, Scott, ne produkáld magad!” - figyelmeztettem.
„Nálatok minden pasi ilyen kretén?” - érdeklődött Szofi, és ezen majdnem elnevettem magam.
„Látom, ezek szerint Bastien jó benyomást tett rád” - jegyezte meg Scott. „Viszont, azt hiszem, rád férne némi jómodor.”
„Nem adnál egy kis helyet? Nem férek el az egódtól. Seggfej.” - És megkapta az elmaradhatatlan grimaszt is mellé. Scott rám nézett, aztán hitetlenkedve Szofira. „Haláli a kiscsaj!” - üzente.
- Beszéljünk inkább arról, amit találtatok! - mondtam. Scott Elijah-ra pillantott.
- Mutassuk meg nekik, főnök! - Senki nem tudta olyan degradálóan kiejteni a száján a főnök szót, mint Scott.
Elijah Batchan bólintott, aztán áttöltötték a koordinátákat, és mindannyian átugrottunk az Ariadnera. A szél az arcomba csapott, és összeborzolta a hajamat. Állítottam bőröm érzékelésén, és többet már nem éreztem a szelet. Szófiára pillantottam, aki éppen tétován nézett körbe, és próbált támpontokat keresni a hirtelen megjelent, új környezetben. Sajnáltam, amiért nem hagyta, hogy segítsek neki, de tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis meg fog békélni sorsával, és ő is megszokja a megszokhatatlant. Nem tehet mást.
Lehívtam egyúttal a bolygó adatait: az Ariadné egy hárommilliárd éves kőzetbolygó, 0,81 g-s gravitációval. Nagyjából ötszáz nap alatt kerülte meg a csillagot. A legnagyobb kontinensen, az itteni földi nevezéktan szerint Perszeuszon álltunk, közel az északi partvonalhoz. A bolygó átlaghőmérséklete alig érte el a nulla fokot, nagy részét jégtakaró borította, de itt, az egyenlítő közelében viszonylag kellemes klíma uralkodott, nem volt nyoma olyan extrém viszonyoknak, mint a vörös nap körül keringő Földnél. A Romulus nevű hegyvonulat egyik magaslati pontján álltunk, nagyjából kétezer méteres magasságban. Tökéletesen el lehetett látni a partig és az óceánig.
Scott és a többiek tekintetét követve lenéztem a dzsungellel benőtt völgybe, és megpillantottam a burjánzó növényzet által elrejtett romokat. Egy város állt itt egykoron, azonban mára nem sok maradt belőle. Az épületek nagy részét ráadásul egyértelműen nem az idő tüntette el. A város közepe teljesen eltűnt, a helyén hatalmas tölcsér mélyedt a talajba, a természet már régen visszavette a hajdanán tágas tereket. Az első épületromok a tölcsértől kilométerekre álltak, nagyjából kör alakban. Mintha bomba robbant volna a közepén.
A romok között többszáz apró pont nyüzsgött, innen mintha parányi hangyák lettek volna. Emberek, tudósok, mérnökök és katonák; körülöttük sátrak, dzsipek, teherjárművek és kommunikációs antennák sorakoztak. A város szélén egy terebélyes betonplacc állt, javarészt fűvel benőve. Hajdanán leszállópályaként szolgálhatott, és most is állt ott két ormótlan űrjármű. Vaskos középső hengerük valószínűleg a hajtóművet foglalhatta magában. Sehol egy üzemanyagtartály, egyértelműen nem kémiai meghajtással működhettek. Talán hidrogénfúzióval, de ezt csak a cellás kialakítás alapján tippeltem. A hajók törzsét két, egymással összekötött gyűrű ölelte át, ez lehetett a zérólakótér.
„A földi barátaink” - mutatott le a völgybe teátrálisan Scott. „Ez az egyik legnagyobb régészeti feltárás a bolygón. Egyébként több cég végez kutatófúrásokat és bányászati tevékenységet szerte, a felszínen. Vagy ezer kilométerre innen a Shell és az ExxonMobil is több hatalmas olajfinomítót nyitott meg az elmúlt években. Naponta érkeznek a hatalmas szállítóhajók, amik elszállítják az érceket és olajat a Földre. Ez a bolygó hihetetlen kincseket rejt a felszín alatt. Nem véletlenül koncentrálódik szinte minden az űr-technológiákra, ami meg is látszik: a nagyobb vállalatoknak egész komoly űreszközeik vannak már.”
„Az mit jelent?”
„Fél éve egy automata Boeing-űrhajó a fénysebesség negyedére gyorsult fel egy négyhetes kísérleti repülés alkalmával. Ami azonban még ennél is érdekesebb, hogy Gordonék szerint közelednek a kvantumugrás elméleti megfejtéséhez.”
„Na de… elvileg lelassult a fejlődésük, nem?” - kérdezte kis Szófia. „Hogy juthattak el a kvantumugráshoz, miközben egyre távolodnak a szingularitástól?”
,A tech szingularitás nem egy bizonyos mértékű fejlettségi szintet jelent, hanem irracionálisán felgyorsuló fejlődési ütemet” - magyarázta Elijah pöfékelve.
„Valóban” - ismerte el a lány. „És mennyire járnak közel a megfejtéshez?”
„Az elméleti kidolgozástól hozzávetőlegesen nyolc-kilencévnyire vannak” - folytatta Scott, és megvakarta asszír szakállát. Szerintem nevetségesen nézett ki. „De a gyakorlati alkalmazása még legalább három évtized, és még ekkor is csak anyagi tárgyakra fogják tudni alkalmazni. Ne feledjétek, ők messze eltávolodtak az anyagmanipulációtól, pontosabban el sem érték azt a robbanási pontot, mint ami például a ti Földeteken játszódik le éppen” - mondta Szofinak. „Ha most elkezdenék ebbe az irányba terelni a fejlesztéseiket, a technológiai robbanásig így is vagy négy-öt évtizedük van. Ebben a században már nem számíthatnak rá. Leginkább az MI-, és a számítókapacitás területén történt lassulás, és ez mindenre kihatott. Gondoljátok el, nincsenek még emberléptékű omegáik sem.”
„És mit találtak itt?” - kérdeztem.
„Ők semmit” - vigyorgott Scott.
„Ti mit találtatok?” - korrigáltam a kérdést.
„Megmutatom. Viszont szíveskedjetek szemmel nem látható anyagszerkezetbe rendeződni, mert nem akarjuk összezavarni földi testvéreinket.”
Megtettük, aztán leugrottunk a völgybe, a romok közé. Emberek jöttek-mentek körülöttünk, leleteket szállítottak a sátrakba, távolabb ásórobotok túrták a földet zümmögő szervókkal újabb kincsek után. Láttam néhány páncélt viselő katonát is, bár pontosan nem értettem, mi szükség van rájuk.
„Miféle romok ezek?” - Szemügyre vettem egy derékmagasságú falat, majd meg is tapogattam. Kőből készült, az egyik végénél egy fém, talán acéloszlop maradványa állt. „Tényleg a Manipulátorok múltjából származnak?”
„Akkora szerencsénk sajnos nincs” - lépett közelebb Scott.
„Nem értem. Elijah azt mondta, talán az ő múltjuk emlékei.”
,Akkor még ebben reménykedtünk. De ezek a romok kétezer évesek.”
„És?”
„És egy fejlett emberi civilizáció nyomai.”
„Emberek…” - Hirtelen minden világossá vált. ,Az eredeti Föld valószínűleg még sokáig ott maradt a helyén, az anyarendszerben. És tovább fejlődött.”
„Így van” - bólintott Scott. „Na persze, amikor néhány éve odaugrottunk a Bárkával, már régen nem volt ott, de évezredekkel ezelőtt még ott kellett keringenie és fejlődnie. Az eredeti emberi faj láthatóan túlélt még legalább hat évezredet. Ez is valami.”
„Mit tudni erről a bolygóról? Milyen a geológiai múltja?”
„Hát, elsősorban nem erre koncentráltunk…” - vallotta be Elijah. „Azonban van néhány érdekessége. Meglehetősen fiatal planéta, mindössze hárommilliárd éves. Úgy tűnik, a bolygó már korábban is rendelkezett stabil oxigénlégkörrel, csakhogy a hideg és a gyér növényzet miatt ez a légkör meglehetősen ritkás volt. Úgy tűnik, a földi telepesek mesterségesen dúsították fel.”
„Ezért olyan ismerős a növényzet” - értettem meg. „Sehol egy idegen fajta. Mindent a Földről hoztak.”
,Azért nem teljesen. Sajnos nem nagyon volt időnk foglalkozni a bolygó nyújtotta biorejtvényekkel. Bár Venturáék a kettes kontinensen eléggé belemerültek a botanikai kísérletekbe, bennünket jelenleg nem ez érdekel, hanem az emberi jelenlét nyomai.”
„Csak ez az egy város van?”
„Nem, de messze ez a legnagyobb” - mondta Batchan. „Legalább harmincmillióan élhettek itt. Kiterjedt mezőgazdasági birtokok, bányászati telepek találhatók szerte a bolygón, de az élet itt tömörült.”
„És mi van a többi városban?”
„Ugyanez” - mutatott körbe Scott. „Néhány rom, semmi több.”
„És a technológiai szingularitás?” - tette fel a logikus kérdést Szofi. „Feltételezem, hogy a nulla időpont, vagy hogy nevezitek azt, amikor a Manipulátorotok az ismert Földeket lemásolták, ezeknek az embereknek a múltjából származik… Akkor utána, még nyolcezer évvel ezelőtt nekik is meg kellett közelíteniük a szingularitási pontot. Hogy kerülték el? Hogyan élték túl? Mi történt velük ennyi idő alatt?”
„Passz” - vont vállat Scott, és pofátlanul bámulta Szófiát.
„Miért csak romok vannak?” - kérdeztem.
„Csoda, hogy egyáltalán azok akadnak” - fordult felém Scott. „Ezt a bolygót a Manipulátorok kétezer éve megtámadták, és a lakosságát mind egy szálig kiirtották.”
„Ezt honnan tudod?”
„Pár apróság azért fennmaradt. Gyertek, mutatunk valamit!”
Megtámadták őket a Manipulátorok, ismételtem magamban. Nem sokat tudtunk róluk, de eddig azt feltételeztem, hogy semlegesek irányunkban. Még akkor is, ha számunkra érthetetlenül fejlett intelligenciával rendelkeztek. De hogy letaroljanak egy lakott bolygót… Miért? Ez a feltételezés nagyon nem tetszett.
Egy földalatti csarnokba ugrottunk, ami a város peremén állt. Valamiféle óvóhely lehetett, a vastag acélfalak és a szegényes berendezés erre utalt. Egy óvóhely, amiben sosem élt senki.
„Milyen technikai szinten állt ez a kolónia?” - néztem körbe.
„Fejlettek voltak, több tekintetben fejlettebbek nálunk.” - Scott felém fordult. „De nem sokkal.”
„Az meg hogy lehet? Hat évezred telt el…”
„Hé, a „kistesód” hol van? - kérdezte hirtelen Scott.
Csak ekkor jöttem rá, hogy Szofi nem ugrott velünk. Túl természetesnek vettem, hogy már hozzánk tartozik. Visszaugrottam az előbbi helyre, és megdermedtem. Szófia láthatóvá tette önmagát, és öt páncélozott katona gyűrűjében állt, akik rá szegezték karabélyaikat.
- Hogy került maga ide? - üvöltötte egyikük éjfekete arcvizora mögül. Ő lehetett a parancsnok.
A katonáktól távolabb civil kutatók figyelték Szofit, aki közömbösen állt a fegyveresek gyűrűjében. Nem ijedt meg, pontosan tudta, hogy bármikor eltűnhet a szemük elöl. De vajon miért csinálta? Bennünket akart provokálni?
„Mit művelsz?” - rivalltam rá.
„Mi a gond?” - érdeklődött. „Úgysem tehetnek ellenem semmit, nem igaz?”
„De felhívod ránk a figyelmet! Ráadásul a valódi külsődet viseled…”
- Azonosítva! - bömbölte az egyik katona a parancsnoknak. - A neve Kerti, Szófia, GMH Született 2027. augusztus 13., Budapest. Harminckilenc éves, jelenlegi tartózkodási helye Brüsszel. A Genoware genetikai üzletágának igazgatója.
A parancsnok lézeres irányzékának vörös pontja a lány homlokán cikázott két másik vörös pont társaságában.
- Mit keres maga…?
Szófia átrendezte a molekuláit, és eltűnt a katonák szeme elől.
„Ezek szerint ezen a Földön is létezem” - sétált hozzám oda a láthatatlanság biztonságában. Tökéletesen tisztában volt a technológiánk előnyeivel, sőt élvezte, hogy átverheti az ittenieket.
„És most alapos bajba keverted önmagadat. Önmagunkat.”
Szófia egy pillanatra elgondolkodott.
„Erre nem gondoltam” - vallotta be végül.
A katonák tétován leeresztették a fegyvereiket, és a szkennerjeik eredményeit próbálták értelmezni.
- Jelentést! - bömbölte a parancsnok, miközben mindannyian körbepásztáztak a keresőikkel. - Hol a nő?
- Eltűnt! - közölte bizonytalanul az egyik embere.
- De hová, tizedes? Hová?!
„Te hány éves vagy most?” - kérdezte Szofi, miközben arrébb gyalogoltunk a tanácstalan katonák közeléből.
„Harmincnégy.”
„Az szép kor” - mondta, és láthatóan meglepődött a válaszomon. Na igen, lassan tíz éve járjuk az űrt a Bárkával. „Kíváncsi vagyok, milyen lehet az itteni önmagunk.”
„Majd megkeressük az itteni Szófiát, ha van hozzá kedved. De nem most. Gyere, menjünk vissza a többiekhez!”
Szofi bólintott, aztán mindketten a visszaugrottunk a földalatti csarnokba.
Scotthoz és Elijah-hoz közben csatlakozott Bastien is, és ez nem sok jóhoz vezetett. Scott és Bastien láthatóan éppen hevesen vitatkoztak valamin, de amikor megjelentünk, hirtelen elhallgattak. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy mi voltunk a téma, illetve valószínűleg inkább Szofi.
„Na végre!” - mosolygott ránk Elijah, de tettetett öröme nem sikerült túl hitelesre.
„Mi történt?” - kérdeztem.
„Csak elbeszélgettünk Bastien barátoddal az új szerzeményéről” - közölte Scott.
„Nem a szerzeményem, te seggfej!” - morogta a férfi.
„Ugyan, sosem tudtad elviselni, hogy lecsaptam a kezedről a csajodat. De elismerem, ügyes gondolat, hogy hoztál egy hasonmást.”
„Fura egy világban élsz te, azt meg kell hagyni. Nyomasztó lehet elviselni a saját egódat.”
„Pedig jól megvagyunk. Csak az egóm továbbra sem kedveli a magadfajta semmittevőket.”
„Na elég a hímversengésből, fiúk!” - emelte fel a hangját Batchan.
„Ahogy gondolod, Elijah…” - Bastien még vetett egy pillantást Szofira, aztán visszaugrott a Bárkára.
„Hogy voltál képes ezzel a barommal lefeküdni?” - kérdezte fölényesen Scott.
„Az nem tartozik rád” - feleltem hűvösen, aztán Elijah felé fordultam, aki sajnálkozó arckifejezést vágott. Aztán úgy tett, mintha mi sem történt volna, és folytatta az eddig megtudott tények ismertetését.
„Ez a csarnok egy óvóhely volt… Egy óvóhely, amit soha nem használtak, ugyanis nem maradt rá idejük. Csak töredékek maradtak meg a feljegyzéseikből, de ezek is felbecsülhetetlenül értékesek. Az emberi faj múltjába, a mi egyik lehetséges jövővonalunkba pillanthattunk be egyszerre.”
„Elmondanátok végre, mit tudunk?” - kérdeztem türelmetlenül.
„Hogyne, de ne légy ilyen kis kíváncsi!” - vigyorgott újra Scott. Többnyire bírtam a nyers humorát és ugratásait, de most egyáltalán nem vágytam a megjegyzéseire. „Van itt néhány komputer. Nem túl bonyolult masinák, ugyanis ez a kolónia tulajdonképpen egyfajta egyszerű, naturalista közösségként funkcionált.”
„Vallási közösség?” - tűnődtem. „Valamilyen szekta?”
,Akár az is lehetne” - értett egyet Scott. „De nem az. Egy, a múlt értékei felé visszaforduló sokmilliós közösséggel van dolgunk. Sajnos semmiféle adatot nem találtunk az ő idejük Földjéről, sem a kései emberi fajról. Ugyan emlegetnek néhány, számunkra ismeretlen eszközt, és ismerték például a kvantummeghajtást is, de a fejlett technológiák nagy részét elutasították.”
„Miért?” - Scott vállat vont. „És mi történt végül? Azt mondtátok, Manipulátorok támadták meg a bolygót.”
„Így van. A komputerek egy idegen égitest megjelenését regisztrálták nem sokkal a városok pusztulása előtt. Az égitest végigbombázta a felszínt, majd atomjaira bontotta az összes embert. Hogy hogyan, nem tudjuk. Mindenesetre alapos munkát végeztek.”
„Miféle égitest?”
„Bolygóméretű. Egyszerűen csak megjelent az Ariadné közvetlen közelében. Ki tudja, miféle játékot játszottak már akkor is a Manipulátorok.”
„Bolygókat használnak űrhajóként” - gondolkodtam hangosan. „De miért támadták meg ezt az emberi kolóniát?”
„Nem tudjuk” - vallotta be Elijah.
„Egy égitest, ami elpusztít egy emberi kolóniát. Ennyi? Ez a nyom? Szerintem meg egy nagy semmi, és ezt ti is tudjátok. Újra csak feltételezések és feltételezések!”
Scott és Elijah jelentőségteljesen egymásra nézett.
„Van még valami?” - gyanakodtam.
„Csak a lényeg” - bólintotta Scott. „De azért élvezettel hallgattam a kirohanásodat.”
„Akkor miért nem mondjátok végre?”
„Türelmetlen vagy” - mondta Elijah, szivarja megmaradt csonkját pöfékelve. Aztán le is dobta a földre, és eltaposta.
„A fiatalabb kiadásod is ugyanolyan, mint te?” - kérdezte Scott. „Ha igen, kedvelni fogom.”
„Most már fejezd be!” - szólt a férfira Elijah, aztán felém fordult. „Nos… ez valóban minden, csak nem bizonyíték. Azonban időközben feltérképeztük az egész naprendszert, gyakorlatilag minden, az F-csillag körül keringő harmincezer tonnánál nagyobb égitestet, és kielemeztük a keringési pályákat, a gravitációs hatásokat. A számítások még az omegáinknak is hetekbe kerültek. Rendkívül sok kis objektum pályáját kellett kielemezni és extrapolálni. Az eredmények meglepőek. Az Ariadné néhány évtizeddel ezelőtt még nem volt a naprendszer tagja. Valójában harmincnyolc és fél éve került a pályájára. Egy hónappal a Föld előtt.”
„A két bolygót gyakorlatilag egyszerre helyezték ide” - bólintott Scott. „Sajnos, azt még nem tudjuk, miért.”
„Talán a Föld fejlődését akarták az űrkutatás, vagy valami egészen más irányába terelni” - tippelte Elijah. „Ez sikerült is. Az űrtechnika túl sok erőforrást kötött le, ami más területeken lefékezte a fejlődést. Egy újabb bolygó tele szénhidrogénnel, kőszénnel, ércekkel és mindössze néhány tucat millió kilométernyire. Erről senki sem akart lemaradni.”
„Viszont ezzel eltávolodtak a szingularitástól.” - Közben lázasan gondolkodtam. „Lehet, hogy a szingularitást csak mi tartottuk fontosnak, de az egész ennél sokkal bonyolultabb?”
„Végül is állítólag megaintelligenciákról van szó, nem?” - jegyezte meg Szofi. „Miért akarjátok ennyire megérteni őket? Úgysem fog sikerülni. Kivéve, ha ők is akarják. Szerintem az Ariadné idehelyezését is csak azért tudtátok kiszámolni, mert ők hagyták.”
„Imádom a szövegét!” - vigyorgott Scott. „Egyébként abszolút igaza van. Valamiért azt akarták, hogy rájöjjünk erre. Vagy az is lehet, hogy csak kíváncsiak voltak, hogy ennyi nyomból képesek vagyunk-e felismerni a tényeket… És van itt még valami. Néhány nappal ezelőtt valami szokatlanra bukkantunk az F-csillag tanulmányozása közben. A csillag tömege és fényessége csökkenni kezdett. Teljesen véletlenül fedeztük fel. Kezdetben inkább mérési hibának tűnt, de gyorsan kiderült, a csökkenés folyamatos. Mostanra elérte a csillag tömegének kéttized százalékát. Ez önmagában is hatalmas szám!”
„Mit akar ez jelenteni?” - csóváltam a fejem. „Elszivárog az anyag?”
„Kiküldtünk néhány szondát” - vette át a szót Elijah. „Kallódó aszteroidának álcáztuk őket. A csillag túlsó oldalán, alig kétmillió kilométerre a csillag felszínétől egy bolygót találtunk. Durva, mi? Egy gázóriást. Csakhogy már vagy egy hónapja itt vagyunk, és a gázóriás akkor még bizonyíthatóan nem volt itt, a naprendszer-modellünknek sem része. Eleve, az ilyen „forró Jupiterek” alig néhány nap alatt megkerülik a csillagot. Szóval, nem tudjuk, mikor kerülhetett oda, az omegák most futtatják újra a modellt. Ráadásul, a bolygó folyamatosan az átellenes oldalon tartózkodik, egyszerűen ellenáll a csillag gravitációs erejének. Ez az ismert fizika szerint tökéletesen lehetetlen.
„Mekkora a tömege?” - kérdezte Szófia.
Scott áttöltötte az eddigi összes adatot. A bolygó átmérője százhúszezer kilométer volt, a tömege azonban zavarba ejtően hatalmas, a csillag tömegének hét százaléka, ez pedig iszonyatos anyagsűrűségről árulkodott. A szondák által rögzített felvételek szerint a csillag felszínét egy sűrű anyagörvény kötötte össze a bolygóval.
„Mi a franc ez?” - néztem az anyagörvényt. „Ilyen bolygó nem létezik.”
„Pedig itt van az orrunk előtt” - csóválta a fejét Elijah. „Meg sem mozdul, csak anyagot szív el a csillagból. Valamiféle antigraviton térben lebeghet.”
„Táplálkozik a csillagból” - hitetlenkedett Szofi. „Mint egy élő organizmus.”
„Egy Jupiter-agy” - mondta Scott. „Egy bolygóméretű gondolkodó értelem, aminek majdnem minden atomja számításokat végez.”
„Valóban nagy hasonlóságot mutat egy Metzger-féle Jupiter-aggyal” - értett egyet Elijah. „De csak első pillanatra. Az anyagsűrűsége ugyanis óriási, ami a kis mérettel együtt a számítókapacitása gyorsítását szolgálja. Elsősorban szén-, nitrogén-, hidrogén- és oxigénatomok alkotják. Valószínűleg a szénciklust használja energiatermelésre, így a tömege is csak minimálisan csökken. Viszont a belsejében a hőmérséklet -100 és +2000C között ingadozik, ami igencsak meglepő. Mindenesetre félelmetes energiamennyiség felett rendelkezhet, jóval többel, mint amit egy Jupiter-agynál feltételezünk. Ennek a feltételezett bolygónyi értelemnek a tömeg és sűrűség paraméterei alapján nagyjából… 1025 wattot kell felemésztenie. Félelmetes.”
Az égitest felülete visszaverte a nap fényét, maga is egy parányi csillagnak tűnt.
Manipulátorok.
Erre vártunk évek óta, hogy szembesüljünk a titokzatos idegenekkel, akik a Földekkel és az emberiséggel kísérleteznek. Egy bolygóméretű intelligencia gondolatával azonban nem tudtam mit kezdeni.
„Valójában nincs bizonyítékotok arra, hogy ez tényleg egy bolygónyi értelem, igaz?” - kérdezte Szofi. „Ez csak egy újabb feltételezés. Az is lehet, hogy ez egy bolygóméretű űrhajó. Nem látunk a belsejébe.”
„Így van” - ismerte el Elijah. „Ez is egy lehetőség. Letapogatni egyelőre nem merjük.”
Elijah-ra néztem, az arckifejezése, még ha csak egy felvett és éppen használt emberi arc is, túlságosan árulkodó volt.
„Mi a gond?”
„Nem tudom” - vallotta be. „A vörös nap körül keringő Földön történtek óta néhányan talán paranoiásabbak vagyunk a kelleténél. Tudod… Jerome Stanley mondott nekem valamit, mielőtt elmentek. Azt mondta, a tűzzel játszunk. Kockára tesszük az életünket… a halhatatlanságunkat egy olyan tudás megszerzéséért, amit lehet, hogy jobb lenne, ha nem ismernénk meg.”
„Ezt mondta?” - hökkentem meg. Jól ismertem Jerome-ot, a feleségét, Lilyt még jobban, de valahogy nem illett hozzájuk egy ilyen kijelentés. ,Aggódsz, hogy talán igazuk van.”
„Ez már több mint aggódás, Szófia” - felelte Elijah. „De ettől még végig kell csinálnunk!”
[9 Emberek voltunk]
A szondák folyamatosan figyelték a feltételezett Manipulátor-bolygót. A bolygó továbbra sem mozdult, ellenben már a csillag kilenctized százalékát magába szívta, és semmiféle jelét nem mutatta, hogy észrevette volna a szondákat, vagy bennünket. Vagy ha igen, hogy egyáltalán érdekelte a jelenlétünk. A gondolat, hogy az egész bolygó egy hatalmas intelligencia lenne, több volt, mint nyugtalanító. Sokkal jobban tetszett a bolygóméretű űrhajó elmélete, ez legalább emberközelibbé hozta a Manipulátorokat. Csakhogy a Földek megsokszorozása olyan bonyolult technológiát követelt, ami sokkal valószínűbbé tette, hogy valóban egy Jupiter-aggyal van dolgunk. Egy bolygónyi intelligencia, aminek minden egyes atomja számításokat végez. Egyáltalán mit akarunk mi tőle, tőlük? Rájöttem, hogy ugyanolyan félelmek kerítettek hatalmukba, mint Elijah-t is. Hiába kerültünk ugyanis minden eddiginél közelebb a Manipulátorokhoz, lehet, hogy sosem leszünk képesek megérteni őket. Porszemek voltunk csak hozzájuk képest.
Végül is nem tudom, mit vártunk? Hogy leülünk beszélgetni az idegenekkel, és megkérdezzük tőlük, miért másolgatnak Földeket? Azonban Elijah-nak igaza volt: ettől még végig kell csinálnunk, bármi is lesz a vége.
Nem tehettünk mást: vártunk, hátha a Manipulátorok megmozdulnak.
Emberként most itt lett volna az ideje egy kiadós alvásnak. Fáradtnak éreztem magam, pedig a testemnek egyáltalán nem volt szüksége pihenésre, főleg mivel fizikai értelemben nem is volt már testem. Az elmémet elemi részecskékből álló kvantumkomputer szimulálta és tartotta életben. Igazából ez sem kevésbé bizarr, mint egy sokmilliárd idegsejtből álló vizenyős agy. Ki mihez van szokva. Az évek folyamán már elfogadtam ezt a furcsa, köztes anyagi állapotot, de a régi testemmel kapcsolatos hallucinogén érzéseket, amiket a tudatom genetikai öröksége hozhatott létre, nem tudtam megszokni.
Fáradtnak éreztem magam, és ez abszurd.
Ráadásul nemrég lefeküdtem Scott-tal. Muszáj volt, nem bírtam megállni, ő pedig persze kihasználta a kínálkozó alkalmat. Tulajdonképpen magam sem értem, miért hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar. Olyan ez, mint valami drog, amitől nem tud szabadulni az ember, főleg akkor nem, ha kézzelfoghatóan ott van az orra előtt. Utána mindenestre gyorsan eljöttem, nem volt kedvem vele bájologni, inkább átugrottam a Bárka Clarke-szigetére, a kedvenc erdőmbe.
A Földről hozott öreg bükkfák között csak a madarak csicsergése hallatszott. A fák, bokrok és a mohás-zuzmós aljnövényzet együttesének össze nem téveszthető nyirkos illata körülvett és magába szippantott. Itt mindig úgy éreztem magam, mintha mi sem történt volna, mintha még mindig az én Földemen lennék, távol a civilizációtól, távol a többi Földtől és az anyagmanipulációtól. A fák koronája fent összeért, az F-csillag Bárkába behatoló, tompa fénye csak halványan szűrődött át a lombokon.
Rájöttem, hogy az ablakok fénytörése a programozásnak megfelelően hamarosan éjszakai módba állítódik. Miközben tétován sétáltam előre a helyenként taplógombával benőtt fatörzsek között, azon gondolkodtam, meg merem-e várni az erdő közepén, amíg besötétedik. Régen biztosan nyomasztó érzések kerítettek volna hatalmukba egy sötét erdő közepén, de amióta magam mögött hagytam a biológiai létezést, minden megváltozott. Ha akartam, kikapcsoltam az érzéseimet, a félelmet. Bármikor átválthattam infravörös látásmódba, bármikor felröppenhettem a lombkorona fölé, vagy elugorhattam volna a Bárka egy másik pontjára.
Mégsem fogom ezt tenni, határoztam el. Legalább fél órát itt fogok tölteni, még akkor is, ha közben be is sötétedik. A talajból egy faragott fapadot formáztam, aztán kényelmesen lehuppantam rá. Behunytam a szemem, és csak hallgattam az erdő apró neszeit, az otthonról kimenekített kis rágcsálók motoszkálását és a halk szélben susogó leveleket.
Tíz perc elteltével szürkülni kezdett. Más volt, mint egy normális földi naplemente, az ablakok fénytörésének megváltoztatása miatt bekövetkező mesterséges éjszaka sokkal gyorsabban érkezett. Az egyik fán egy vadgalamb tollászkodott. Kis idő múlva aztán felröppent a magasba, csattogó szárnycsapásokkal tovaszállt.
Nemsokára koromsötét vett körül, már semmit sem láttam, és csak nehezen tudtam megállni, hogy ne gyújtsak fel egy lámpát. Az eddig halk neszek felerősödtek, éreztem, ahogy életre kelnek körülöttem az erdő lakói. Egy-egy váratlan és szokatlan zajra összerezzentem, és végigfutott a hátamon a hideg. Ilyenkor elhittem, hogy ember vagyok.
Hirtelen vakító fehér fény lobbant a szemembe. Bastien volt az, lámpájával a szemembe világított, majd amikor észrevette, hogy hunyorgók, végre elfordította a tenyeréből átalakított fényforrást.
- Nem tudod, merre van Szofi? - kérdezte, és ezzel szétrombolta a varázst. Le kellett volna tiltanom az azonosítómat, legalább erre a fél órára, akkor nyugtom lett volna. - Nem felel az üzeneteimre, és nem is találom az azonosítóját.
Mit sem vett észre dühömből. Lámpájával körbepásztázott a fák között, és biztos voltam benne, hogy azon gondolkodik, tulajdonképpen mit is csinálok itt.
- Utoljára Scott-tal láttam - vontam vállat, aztán én is utánakerestem. - Ez érdekes. Szófiát én sem találom, ezek szerint tényleg leblokkolta az azonosítóját. Tanulékony. Viszont Scott a Földön van. Kína, Hongkong. Egy diszkó.
Az erdő és a csend hirtelen már nem is érdekelt annyira.
- Együtt lennének? - kérdezte merev arccal Bastien. - Scott ráhajtott?
- Nem hiszem - mondtam halkan, de inkább csak reméltem.
- Akkor mindjárt kiderítem - közölte Bastien, és már el is tűnt mellőlem.
Az erdő újra magához hívott, de nem maradhattam tovább. Én is Scott után ugrottam, le a Földre, Kínába.
A hong-kongi Omega-klubban lüktetve bömbölt a wave, a klasszikus elektronikus zene omegák által újjáformált reinkarnációja. Furcsa, de nálunk ilyesmi egyáltalán nem történt, akadt ugyan néhány, omegák által létrehozott zenei irányzat, de messze nem teremtett ekkora divatot, mint ezen a Földön. A dallam-, ritmus-, illat- és fénykombináció az első pillanatokban magával ragadott. A rezidens D.J., Narayan vetített hologramként lebegett egy korong alakú keverőkonzol mögött. A hologram egy félig ember, félig gép torzót formázott, a hosszú, szőkésbarna haj és a szakáll mintha egyenesen Jézust idézte volna. Mellkasában gépszív dobogott, végtagjai kibernetikus készítmények, zenéje pedig a legelemibb emberi ösztönöket célozta meg. A szexuális izgalom tapinthatóan hullámzott fel-alá az eufóriában táncoló ezreken. Hormonok tánca volt ez, amit a zene, a fények és a mennyezeti csőrendszerből szétpermetezett mesterséges illatok együttesen váltottak ki.
Szófia a tömeg közepén vonaglott, karja a feje felett, haja szanaszét, több tincse az arcába lógott, láthatóan teljes extázisban ugrált a zsigerekig hatoló, dübörgő basszus ütemére. Scott Kerti félmeztelenül táncolt előtte, és majd felfalta szemével a lányt. Körülöttük is minden irányban tapintható volt a szexuális feszültség. Szofi váratlanul Scott nyakába ugrott, és vadul csókolózni kezdtek.
„Feromonnal kábítja” - állapítottam meg.
„És Szofi nem vette észre?” - hitetlenkedett Bastien.
„Még nem ura az összes funkciójának.”
„Én szétverem a képét ennek a majomnak!” - szorult ökölbe Bastien keze, és a tömegben megindult Scotték felé.
„Bastien, ne!” - kiáltottam utána, de rám se hederített.
Odaugrottam volna Scotték és Bastien közé, de ebben a tömegben ez nem lett volna szerencsés, így a táncolók között szlalomozva próbáltam még időben utolérni Bastient. Nem sikerült. Talán nem is akartam annyira megállítani.
Scott éppen letette a lányt, amikor Bastien megragadta a karját. Maga elé penderítette, és behúzott neki egyet. A vibráló lézerfények közepette az ütés íve mozdulattöredékekre hullott: Scott az egyik pillanatban még vigyorgott, a következőben a szeme elkerekedett, aztán az ütés pillanatában a lámpák és lézerfények újra másfelé fordultak, így már csak azt láttam, hogy Scott oldalra nyaklott fejjel és megrökönyödött arccal hátrahőköl. Megtapogatja állát, arca elborul, aztán újabb kihagyás, és már rá is veti magát Bastienre. Újabb kihagyás, aztán két egymásba gabalyodó férfi alakja villan elő.
„Most mi van?” - kérdezte csillogó szemmel, a dübörgő zenére ugrálva Szofi. „Megőrültek ezek?”
„Jól érzed magad?”
„Szerinted?” - szeletelte a levegőt a basszus ütemére.
„És Scott?”
„Tök jó fej! De miért verekszenek?” - A két férfi felé fordult, majd vállat vont, és újra vissza, velem szembe. Nem volt magánál. Scott jókora feromonadagot juttatott a testébe, ráadásul úgy tűnt, tudattompítóval együtt.
„Miattad.”
„Miért?”
„Scott feromonnal elkábította az érzékeidet. Kihasználta, hogy még nem veszed észre az ilyen trükköket.”
Szofi arcáról eltűnt az ostoba mosoly.
„Hogy lehet közömbösíteni?”
„Keress rá a rendszeropcióid közül!” - javasoltam.
Scott közben behúzott egyet Bastiennek, aki nekiesett két kopasz, tetovált fejű lánynak. Egy intéssel elnézést kért, és miközben a fények egy újabb pillanatra sötétbe burkolták a termet, máris újra Scottra vetette magát. Régóta halmozódó ellenszenv tört ki belőlük. Csodálom, hogy korábban egyszer sem estek egymásnak.
„Mekkora egy…” - Szófia nem fejezte be a mondatot. Már cseppet sem volt az eddigi eufórikus hangulatban, pillanatok alatt semlegesítette a kémiai befolyást. Igazából elég lett volna megszüntetnie teste biológiai működését. Gondolom, Scott mutatta meg neki, és vette rá, hogy teljesen emberivé alakítsa a részecskéit. így könnyen le tudta venni a lábáról.
„Mondd csak, mi a véleményed róluk?” - kérdeztem.
„Ugyanolyan seggfej mindkettő.” - fintorgott a lány. „Nem tudom eldönteni, melyikük az egoistább.”
„Scott” - feleltem.
„Valóban?” - Újra Scottra és Bastienre pillantott, akik éppen megpróbálták egymást a földre teperni, de kevés sikerrel. „Menjünk innen!”
„Mindjárt, csak szeretném, ha ezek ketten nem fednék fel magukat a tömeg előtt. Ha eldurvul a helyzet, és elkezdik kihasználni az anyagmanipuláció nyújtotta előnyöket…”
Megpillantottam két biztonsági robotot, amik a tömeg felett repülve közeledtek a verekedők felé, aztán jeleztem a Bárkának. Az omegák azonnal cselekedtek. A diszkóban hosszú másodpercekre elsötétedtek a fények, közben Scottot és Bastient egy mikrougrással visszavitték a Bárkára. Ott aztán a végtelenségig püfölhetik egymást.
Felsóhajtottam. A robotok néhány másodpercig még a tomboló tömeg felett köröztek, aztán visszatértek a kupola tetején lévő őrpozíciójukba. Valaki oldalba taszított: egy fiatal srác volt, hosszú szálú, sötét hajjal, mandulaszemmel és cigivel a kezében. Vigyorogva intett, aztán már mintha ott sem lettem volna. Ennek hatására a körülöttünk táncolókat kezdtem figyelni. Észrevettem egy fehérbőrű, masszív állkapcsú, kigyúrt férfit, aki éppen kézen ragadta egy mellette elhaladó lánycsapat legkihívóbb és legformásabb tagját, és valamit belekiabált a fülébe. A lány elmosolyodott, aztán egy csókot lehelt a férfi szájára, majd ment tovább a barátnői után. Tőle balra egy nagyon vékony, ellenben nagyon magas srác meglehetősen hiperaktív táncot produkált unott arcú barátnőjével szemben. Biztos felpörgette magát valamivel.
„Neked nem fura elvegyülni normális emberek között?” - kérdeztem.
„Neked fura? Nekem nem az.”
„Nemsokára az lesz. Lehet, hogy most még úgy érzed, ugyanaz vagy, aki korábban voltál, de ez gyorsan meg fog változni.”
„Lehet” - vont vállat a lány. Láthatóan cseppet sem érdekelte, mi lesz később.
„Én egyre inkább kételkedem abban, hogy ember vagyok-e még” - tűnődtem. ,Amíg csak a fizikai funkciók hiánya tűnt fel, én sem aggódtam. Azokat bármikor tudtam szimulálni, legyen az evés, pisilés, szex, vagy bármilyen régi érzés. De amikor már a gondolataim is egyre kevésbé voltak emberiek… Szerinted mik vagyunk mi?”
,Amíg azon gondolkodunk, hogy mik vagyunk, addig szerintem mindenképpen emberek. Nem a tested az ember, hanem a szellemed. Márpedig az nem változott, az olyan, mint régen.”
„Bár így lenne!”
Közben a szavain gondolkodtam. Egy huszonéves lány tartott nekem előadást arról, hogy mik is vagyunk mi tulajdonképpen. És talán erre is volt szükségem: megerősítésre, hogy valahol még ember vagyok.
„Eszembe jutott valami” - tűnődött Szofi. „Az én Földemen, te ugye leskelődtél utánam? Követtél, és a láthatatlanság rejtekéből nézted, mit csinálok éppen?”
„Így van” - vallottam be. „Igaz, csak pár nap volt mindössze, és többnyire éppen Bastiennel találkoztál valamilyen formában. Érdekelt, milyen vagy. Hogy mennyire vagy olyan, mint én.”
„És? Mennyire?”
„Nehéz ezt megítélni. A gondolkodásunk azt hiszem, sokban egyezik. Én is a Génkontroll felügyelete alatt nőttem fel. Hasonló körülmények között szocializálódtam, mint te. Csakhogy az a néhány év, amivel többet tapasztaltam, azt hiszem, nagyon megváltoztatott.”
„Ja, például erősen nyomasztó hangulatot árasztasz magadból” - jegyezte meg a lány.
„Valóban?” - hökkentem meg. Szofi bólintott.
„És Bastien is… leskelődött utánam?”
„Persze. Előszeretettel nézegetett például zuhanyozás közben.”
„Remélem, jól szórakozott” - grimaszolt Szofi.
„Te talán nem tennéd meg?” - kérdeztem. „Téged talán nem érdekel az itteni Bastien, vagy akárki más? Például az itteni Kerti Szófia?”
„De. Ő igen. Meg tudjuk nézni, mi van vele?”
„Igen” - egyeztem bele. „Lehet, hogy bajba sodortad az Ariadnén előadott produkcióddal.”
„Hogy kell megkeresni?”
Megmutattam neki, aztán kikalkuláltuk a kvantumugrást, és máris a Genoware brüsszeli székházának egyik tárgyalójában találtuk magunkat.
Az itteni Szófia egy üveglapú asztalra könyökölve ült, tenyerével az állát támasztotta, és a vele szemben helyet foglaló két vastagnyakú férfit fürkészte. Leellenőriztem: az Europoltól jöttek. Az itteni Szófia megdöbbentően hasonlított rám. Arra, aki voltam. Míg kis Szofi a korkülönbség miatt inkább egy fiatalabb énemnek tűnt, ez a Szófia néhány évvel idősebb volt nálam. Jól tartotta magát, mondjuk, ez a minimum. Haja az álla vonaláig ért, elegáns kosztümje és ékszerei lendületes üzletasszony benyomását keltették, ez viszont távol állt tőlem.
- Még egyszer mondom, a katonák tévednek - mondta nyugodt hangon Szófia. - Ellenőrizzék a hitelkártyatranzakcióimat, a linkhívásaimat, a virtuálnet aktivitásaimat, vagy töltsék le a környék térfigyelő-hálózatának felvételeit! Ráadásul tizenegy tanúm van, aki igazolja, hogy az önök által említett időpontban egy megbeszélésen ültem.
- Ugyanennyi tanú igazolja, hogy az Ariadné Perszeusz kontinensén tartózkodott, aztán eltűnt - vágott vissza az egyik, harcsabajuszt viselő, kefehajú nyomozó. Társa tar koponyáján visszatükröződött a mennyezeti világítás. Egy bioelemző lehetett, aki Szófia reakcióit, arcizmai rezdüléseit elemezte, nyaki ütőerének alig látható lüktetését figyelte ezerszeres nagyításban, hogy ellenőrizze az állítások igazságtartalmát.
- Sosem jártam még az Ariadnén - vont vállat Szófia.
- Egyébként, hogyan jöhettem volna vissza alig fél nap alatt? Már persze, ha lett volna olyan űrjármű, amire titokban feljuthatnék. Az utazási idő jelenleg huszonnégy nap. Ez egy nagyon erős logikai hiba az érvelésükben, uraim. Az elmúlt napokban legalább ötszáz emberrel találkoztam, beszéltem. Ha az Ariadnén tartózkodtam volna, akkor ők kivel tárgyaltak, beszéltek?
- Ön… illetve az a személy, akit az Ariadnén látni véltek, tökéletesen hasonlított önre - pontosította óvatosan a férfi. - Igaz, valamivel fiatalabb volt. Aztán egyszer csak eltűnt. Ez is elég furcsa és megmagyarázhatatlan jelenség.
- Ezzel egyetértek. Mindenesetre, ha az illető hasonlított is rám, akkor sem lehettem én. Ugyanis - Szófia előredőlt a székén -, mint már harmadszor emlékeztetem rá, mindvégig itt tartózkodtam Brüsszelben. És nem vagyok Superman, nem tudok sem repülni az űrben, sem csak úgy teleportálni.
- Értem - biccentette a férfi, és társával együtt felállt.
- Hát… köszönjük, asszonyom. Előfordulhat, hogy néhány részlet miatt még újra keresni fogjuk.
„Férjnél van?” - kérdezte Szofi. „Asszonyomnak szólították.”
- Csak nyugodtan, hadnagy - állt fel Szófia is, aztán kikísérte a tárgyalóból a két Europol nyomozót.
Rácsatlakoztam a helyi virtuálnetre, és megpróbáltam minél több mindent kideríteni az itteni Kerti Szófiáról. Elsőként arra voltam kíváncsi, amire Szofi is: hogy férjnél van-e? Nem tudtam elképzelni magamat, hogy valakivel boldog házaséletben éljek. Igaz, ennek talán köze volt ahhoz is, hogy a mi Földünk összeomlott, az életünk gyökeresen megváltozott. Ennek a Szófiának azonban nem kellett szembenéznie ilyen traumával, az élete láthatóan normális mederbe jutott, és a technológiai szingularitás sem borította fel az életét.
„Meg fogsz lepődni” - mondtam, amikor megtaláltam a választ. „Férjnél van.”
„Na, ne szórakozz már! Kihez ment hozzá? Ismerjük?”
„Mondhatjuk úgy is. A férje Bastien Taglier.”
„Na ne!”
„Tíz éve házasok” - folytattam hitetlenkedve az adatok felolvasását. „Két, természetes úton fogant gyermekük van, Vivienne és Bálint. Nyolc és hatévesek.”
„Ezek hülyék” - jelentette ki Szófia. „Egyáltalán hogyan találkozhattak itt is?”
„A Taglier-család ezen a Földön némileg hasonló utat járt be, mint nálunk. Hajózási vállalat Indonézia térségében, amiből jókora vagyonra tettek szert. Aztán komoly összeget fektettek a géntechnológiákba, van is tíz százalékos részesedésük a Genoware-ben. 2049-ben találkoztak egymással először.”
„Na de pont Bastien?” - fintorgott Szófia.
„Ha jól emlékszem, te is egészen megkedvelted, mielőtt… átváltoztatott.”
„Az tévedés volt. Mit tudunk még az itteni magunkról?”
„Nem sok érdekes történt vele” - néztem utána. „A Génkontroll megszűntével a Genoware-nél kezdett el dolgozni, és genetikára szakosodott.”
„Ezt nem értem. Jó, jó, érdekes a genetika, na de pont a Genoware?”
„Te nem nekik dolgoztál fiatalabb korodban? Az anyagmanipuláció ezen a Földön még most is gyerekcipőben jár, ráadásul törvényileg elég keményen leszabályozták, így nem is okozhatott olyan robbanásszerű változásokat, mint nálunk.”
„Vagy, mint nálunk is előbb-utóbb.”
„Így van. Egy sor fejlesztés fűződik a nevéhez, még kutató korából, mielőtt a genetikai üzletág igazgatója lett. Részt vett az Elixír nevezetű génkészítmény kifejlesztésében is, ami ötödével meghosszabbította a használói várható életkorát.”
„Furcsa, hogy hárman háromféle utat jártunk be. Nehéz elhinni, hogy ennyifelé ágazhat egy emberi élet… Viszont ez egy érdekes Föld. Sokkal stabilabbnak és nyugodtabbnak látszik. Biztonságosnak. Azt mondtátok, hogy az űrtechnológiák felé fordulás elvonta a többi kutatási területtől az erőforrást. De ennyire?”
„Úgy tűnik, igen. Persze, lehet, hogy más beavatkozások is történtek a Manipulátorok részéről, nem csak az, hogy ide tették a Földet. Egy biztos: eddig ez a legrégebb óta létező Manipulátor-Föld.”
„Vajon összesen hány Földet hozhattak létre?”
„Fogalmam sincs. Lehet, hogy több tucatnyit. Vagy akár több százat.”
,Azt értem, hogy anyagmanipulációval lemásolták a Földeket, viszont azt nem, hogy hogyan tudtak egy ilyen pontos múltbéli állapotot létrehozni. Egyáltalán hogyan tudtak ilyen precíz információkat szerezni egy évezredekkel ezelőtti Földről?”
„Ez jó kérdés. Talán létezik olyan technológia, amivel be lehet tekinteni a múltba.”
„Időutazás?”
„Annál azért bonyolultabb!” - figyelmeztettem Szófiát. „A klasszikus science-fictionökben ábrázolt időutazás nem létezik. Nem lehet csak úgy utazgatni a múltban. Az pillanatok alatt összeomlasztaná a tér-idő kontinuumot.”
„Viszont semmi sem zárja ki, hogy egy kellően fejlett intelligencia, mint például a Manipulátorok, betekintsenek a múltba” - gondolta tovább logikusan a lány.
„Pontosan. Végtére is, ha belegondolsz, a jelen egy meglehetősen relatív fogalom az univerzum egészéhez képest. Bármelyik csillag fotonjai évtizedekig, évszázadokig, évezredekig utaznak, mire ideérnek hozzánk. Milliónyi különféle múlt lenyomata utazik szerte, a világűrben.”
„Kíváncsi lennék, mi lett az eredeti Földdel? Valami történhetett, ami felkelthette a Manipulátorok érdeklődését az emberiség iránt.”
„Talán pont a technológiai szingularitás.”
„Lehetséges.” - Vállat vont. „Viszont megtaláltam az itteni Bastien Tagliert” - jegyezte meg hirtelen, és átküldte a koordinátáit, majd el is ugrott.
A cím, ami az itteni Szófia és Bastien lakcímeként szerepelt, Franciaországban, valahol a Loire mentén állt. Rögtön arra gondoltam, hogy miféle klíma lehet ott, de aztán rájöttem, hogy összekeverem ezt a Földet a vörös nap körül keringővel. Talán a párizsi kirándulás miatt. Amikor aztán én is odaugrottam, kellemes tavaszi idővel, éppen rügyező természettel találtam szemben magam.
Egy kisfiú és egy kislány ült a pázsitra leterített pokrócon, és egy holografikus társasjátékot játszottak az apjukkal. Bastiennel. A férfi enyhe pocakot növesztett, de ettől függetlenül megmaradt az a fajta energikussága, amit mindig is kedveltem benne. Mondjuk nem hittem volna, hogy kedveli a gyerekeket, de ennek a Bastiennek a szemén látszott, hogy odavan mindkettőért.
Család. Döbbenetes, mennyire távol állt tőlem még a gondolata is annak, hogy valakivel összekössem az életemet.
„Menjünk innen!” - mondtam.
„Miért?” - kérdezte Szofi.
Nem feleltem.
„Zavar?” - értette meg. „Hogy Bastien a férje?”
„Nem tudom. Csak meglepődtem.”
„Hát én is. De ez a Bastien jó fejnek tűnik. Egész szimpatikus. Azt hiszem, már értem, miért figyeltél engem. Van valami perverz abban, ahogy belelesünk egy másik önmagunk életébe. Mit szólnál, ha megmutatnánk magunkat előtte?”
„Ezt nem tehetjük meg!” - figyelmeztettem.
„Jól van, tudom” - sóhajtotta. „Tudtam, hogy ezt mondod. Megkeressük az itteni Scottodat?”
„Nem!” - mondtam talán kissé hangosabban, mint kellett volna.
„Miért?”
„Nem érdekel.”
Visszaugrottunk a Bárkára, és leheveredtünk a Gershwin-tenger partján. Szófia hosszan nézte a fejünk felett lógó Olümposzt, és szinte vártam, hogy mikor kérdezi meg, hogy felmegyünk-e a zérógravitációs csúcsra.
Azonban egészen máson gondolkodott.
„Mesélted, hogy a Manipulátorok három évvel előre dobtak benneteket az időben. Emlékszem, Scott írt nekem egy lányról. Mármint az én világom Scottja… Valami Victoriának hívták. Pár napig együtt voltak, aztán a lány évekre eltűnt. Azt hiszem, akkor, amikor én Esteban-Bastiennel találkoztam. Scott még évek múlva is ezt a Victoriát emlegette. A lány három év után váratlanul újra meglátogatta, de pár perc után Scott kidobta. Nem sokkal azelőtt beszéltem vele erről, hogy Bastien is újra előbukkant. Eléggé ki volt bukva.” - A szemembe nézett. „Te voltál az, igaz?”
„Gyorsan vág az eszed.”
„De mit akartál Scott-tól?”
„Nem tudom. Talán kerestem valamit, amit az én Scottomban nem találtam. Illetve, amit egykor megláttam benne, de a Bárkában elveszítette.”
„Kihasználtad.”
„Tudom. Reménykedtem valamiben, de nem az a férfi volt, mint akit kerestem benne. A technosokk őt is maga alá gyűrte, és ezt nem vártam volna. Erősebbnek hittem.”
„És mi a helyzet Bastiennel?”
„Ez egy bonyolult kérdés” - mosolyodtam el.
„És ez mit jelent?”
Magam sem tudtam.
„Túl keveset voltunk együtt hajdanán, azóta pedig inkább csak ugratott, sosem tudtam komolyan venni. A mai napig nem tudom, mit akar tőlem. Vagy tőled.”
A tóból, vagy harminc méterre tőlünk egy németjuhász csatakos feje bukkant elő.
Elmosolyodtam.
- Benny! - Füttyentettem egyet. - Benny! Gyere ide!
Benny meglátott bennünket, hangosat vakkantott, aztán egy mikrougrással mellettünk termett. Szétvetette lábait, megrázta magát, és mindkettőnket beterített víz-permettel.
- Benny? - kérdezte meghökkenten Szofi, közben letörölte a vízcseppeket az arcáról. - Ez a kutya is… olyan, mint ti? Részecskelény?
- Elijah kutyája - paskoltam meg Benny oldalát. Nedves szőre tincsekké tapadt össze.
- Na de… mit ért ő ebből az egészből? - kérdezte Szofi, miközben Benny odasomfordált hozzá, és megszaglászta kinyújtott kezét.
- Nem tudom - vontam vállat. - Nem sokat. A funkciói le vannak korlátozva. Például nem tudja változtatni a molekulaszerkezetét. Napi kétszer engedélyt kap az evésre. Ekkor elő tud hívni magának egy tál tetszőleges ételt.
- Mi szüksége van evésre?
- Semmi, de ezt nehéz megmagyarázni egy hozzá hasonló ösztönlénynek. Inkább meghagytuk neki ezt az élvezetet. Amint a látóterében kigyullad egy piros ikon, engedélyt kap az evésre. Mindig azonnal kéri az ételt, amit valójában a testéből ő maga atomizál maga elé. Miután megeszi, a tálkája szépen atomokra bomlik, és visszaépül a testébe.
Szofi a németjuhászt simogatta, az eb pedig hevesen csóválta a farkát. Láthatóan egész jól összebarátkoztak.
- És szabadon elugorhat bárhová?
- A Bárkán belül igen. A Bárkán kívülre azonban csak kísérővel mehet, különben könnyen tenne egy óvatlan mikrougrást a semmibe. Mondhatjuk úgy, hogy „pórázon” tartjuk.
Szofi megvakarta a kutya fejét, aki egy ideig tűrte, aztán újabb szaglászást követően lomhán leheveredett mellénk.
- Meg lehet szokni ezt az életet? - kérdezte Szofi.
- Meg - bólintottam. - Sőt itt élhetsz úgy, mintha továbbra is csak ember lennél. Kertészkedhetsz, zöldséget termeszthetsz, sportolhatsz… - kezdtem sorolni a lehetőségeket, emlékezve, hogy egyes társaink milyen elfoglaltságokba menekültek.
- Már bocs, de minek sportoljak, ha bárhogy kinézhetek? Ráadásul a sport nem is javítja a közérzetemet, az egészségemet. Akkor minek? És minek termesszek zöldséget, ha nincs szükségem élelemre?
- Hm… - Halvány mosoly jelent meg a szám sarkában.
- Igaz, te túl racionális vagy.
- Vannak olyanok, akik ilyesmivel kötik le magukat?
- Vannak bizony.
Benny felkapta a fejét egy fejünk felett elröppenő galamb szárnycsattogására. Felpattant, aztán egy mikrougrással a galamb után termett, azonban, mint mindig, most is elvétette. Amikor néhány méterre a galamb előtt megjelent a levegőben, a galamb riadtan változtatott irányt. Benny egy darabig nézte, amint a galamb egyre távolodik - újabb próbálkozáshoz láthatóan nem volt kedve -, aztán egyszer csak eltűnt a szemünk előtt. Talán valamelyik kedvenc helyére ugrott.
- Mit fogsz tenni, ha Scott újra el akar hívni valahová? - kérdeztem óvatosan.
- Elhajtom a francba - grimaszolt Szofi.
- És Bastient?
- Őt is.
Az elkövetkező két nap tétlen várakozással telt. Sokat voltam Szofival, együtt jártuk az új Földet. Kicsit olyan volt, mintha ketten alkotnánk egy kerek egész embert. Egyik én, másik én, kiegészítve és segítve egymást. Szofi főleg az ázsiai oldal iránt érdeklődött, aztán egy idő után szokás szerint önállósította önmagát, és egyedül indult felfedezésre. Scott persze újra bepróbálkozott nála, de Szofi a fülem hallatára mondta meg neki, hogy egy „bunkó fasz”. Igen, azt hiszem, ezeket a szavakat használta. Scott csak vigyorgott, de legalább onnantól békén hagyta. Legalábbis egy darabig.
Elijah hívása Peking Tienanmen terén ért. Éppen a szokásos „terápiás kezelésemmel” voltam elfoglalva. A nyüzsgést figyeltem, elvegyültem az emberek hömpölygő áradatában, és én is egy voltam közülük. Néztem az arcokat, az elsuhanó autók utasait, a biciklistákat, hallgattam a fejem felett elsuhanó aerók süvítését.
Az emberek gyakorta magányra vágytak, én viszont egyfolytában emberek közt akartam lenni, és Pekingben jócskán részesülhettem ebben az érzésben. Mégis, milyen nyugodt minden, egyáltalán nem lehetett érezni a technológiai szingularitás nyomását, a fejlődés vibráló kényszerét. Nem teljesen értettem, hogy ez a Föld hogyan tudta elkerülni az egyre sebesebb fejlődés öngerjesztő folyamatát, pedig a folyamatok alapján egyértelműnek tűnt. Az ittenieknek pedig talán az én Földem, vagy Szofi vörös nap körül keringő otthonának fékevesztett technikaőrülete lenne szokatlan.
Szokatlan… Nem ez az ide illő kifejezés. Inkább sokkoló. Ahogy a mi számunkra is az volt, amikor kicsúszott a kezünkből a kontroll, és egyre kevesebb ember tudta követni az eseményeket. Vajon hová vezethet a szingularitás? Valóban a teljes összeomláshoz? A túlfejlett technika irányítása valóban kicsúszik a kezünkből, vagy olyanok kezébe kerül, akik nem képesek felelősségteljesen irányítani?
Ekkor ért utol Elijah jelzése. Azonnali tanácsülésre érkezett meghívó.
Valami történhetett, gondoltam izgatottan. Talán a Manipulátorok végre megmozdultak?
Egy utolsó pillantást vetettem a színes tömegre, aztán visszaugrottam a Bárkába. A henger belsejében létrehozott települések legnagyobbikában, Gagarinville-ben állt egy üvegfalú torony - a Bárka legnagyobb épülete -, ami még a Google megbízásából épült, és hajdanán ezt rendeztük be főhadiszállássá. A legnagyobb tanácsteremben jelentem meg. Már vagy húszan gyűltek össze, ki emberi alakban, türelmetlenül fel-alá sétálva, ki gömbformában lebegve a mennyezet közelében. A panorámaablakból rá lehetett látni a város házaira, a terekre, parkokra, utcákra, az Olümposz innen negyvenöt fokban előrenyúló, robosztus hegyére.
Gagarinville, mint az összes városka, üresen állt. Funkcióját, amire tervezték, sosem láthatta el. Igaz, néha beköltöztünk egy-egy házba, régi filmeket néztünk a fali kivetítőkön, híradófelvételeket az archívumból. Na nem mintha ehhez szükség lett volna bármiféle kivetítőre, de én például mindig is szerettem ágyból filmet nézni vagy virtuálozni. Ostoba nosztalgiázás volt csupán.
Még vagy tucatnyian érkeztek, sorra villantak be a tárgyaló valóságába. Megláttam Elijah-t, aki Scott-tal és Gordonnal beszélgetett.
- Mi történt? - siettem oda hozzájuk.
- Fél percen belül mindannyian megtudjátok - felelte Elijah. Nagyon feszültnek látszott. Újabb öten érkeztek.
- Hányan leszünk?
- Negyvennyolcan. Egyelőre csak a legelkötelezettebbeknek szóltam.
Scott a homlokát ráncolta.
- Ezzel csak tovább növeljük a megosztottságot. Akit kihagytál, tudni fogja, hogy ő kevésbé fontos, és előbb-utóbb ők is le fognak lépni.
- Ebben igazad van - ismerte el Elijah -, de több száz ember egyszerre nem tud semmit sem megbeszélni. Különben meg az omegák kérték, hogy csak ennyien legyünk. Na, jeleztek is. Kezdjük!
- Bastien hol van? - fordult hozzám Scott. - Na és a kis hasonmásod?
- Fogalmam sincs.
- Á, megvannak - nyomozta le őket. - És együtt. Nocsak. Dúl a szerelem, vagy mi?
- Hol vannak? - kérdeztem meglepetten.
- Innen huszonöt fényévre, egy G8-as csillag ötödik bolygóján. Ismerem azt a bolygót, nagyon romantikus a sok kis bugyuta élőlényével. Nos, úgy tűnik, ők kimaradnak az eseményekből ezúttal. De lehet, hogy Batchan meg sem hívta őket. Na igen, Bastien nem éppen a tudomány embere, Szofi barátnőd pedig túl labilis még. Bár ő inkább idevaló, mint a gazdag fiú.
„Figyelmet!” - villant be Batchan üzenete a fejünkbe. Körbepillantottam, és közben láthatóan az utolsó meghívottak is megérkeztek. „A Manipulátor-bolygó fél órával ezelőtt megmozdult.” - Többen összesúgtak körülöttünk. „Akik nyomon követték az eseményeket, tudják, hogy a Manipulátor az elmúlt két nap folyamán a csillag tömegének húsz százalékát magába szívta. Gigantikus tömeggel és anyagsűrűséggel van dolgunk. A bolygó átmérője négyszázezer kilométerre duzzadt. Már előbújt az F-csillag takarásából, és folyamatosan gyorsul. A gyorsulása jelenleg 3100 g, de még az is pillanatról pillanatra növekszik.”
„Az képtelenség!” - szólt közbe valaki.
„Tudom” - értett egyet Elijah. Pedig olyan nyugalommal sorolta végig az adatokat, mintha semmi különös nem lenne bennük. „Mégis ennyi. Az omegák megpróbálták megfejteni az algoritmust: úgy tűnik, a Manipulátor percenként 100 g-vel növeli a gyorsulás mértékét.”
„Miféle meghajtást használ?”
„A tömege folyamatosan csökken. Anyagot alakít át energiává. Az egyik szondával megpróbáltuk letapogatni, de abban a pillanatban megszűnt vele a kapcsolat. A másik szonda felvételei szerint a Manipulátor gravitációs vonzásába került, a műszerei leálltak, aztán becsapódott a felszínébe.
„Nem kéne eltűnnünk innen?” - kérdezte Kerran. Néhányan lehurrogták.
„A Manipulátor a Föld felé tart” - folytatta Elijah. „Azonban láthatóan kivonta magát az F-csillag gravitációs vonzása alól. Erős antigraviton-teret érzékelünk körülötte, amivel semlegesíti a gravitációs vonzerőket. A távolság százhetvenegymillió kilométer. A bolygó sebessége jelenleg 0,01 c, és emelkedik. Ha a jelenlegi gyorsulás-növekedési ütemet állandónak vesszük, akkor száztíz perc múlva eléri a Földet. Ha félúton elkezd fékezni, akkor három óra tizenkét perc múlva.”
„Hogy tud egy ekkora tömeg ilyen sebességre gyorsulni?” - értetlenkedett Raul. - „Ráadásul ennyi idő alatt?”
„Szerinted, ha Földeket másol és labdázgat velük a galaxisban, akkor miért okozna neki gondot az ilyesmi?” - felelte Scott. „Csak energia kérdése, márpedig egy ekkora böhöm működtetéséhez eleve gigászi energia szükséges. Az ismert fizika szerinti reakciókat pedig ne is várjunk tőle.”
„Nem tetszik ez nekem” - morogta Raul. „Nem lenne jó, ha ekkora tömeggel túl közel jönne az Ariadnéhoz vagy a Földhöz.”
„Pedig valószínűleg ezt fogja tenni” - válaszolta Elijah.
Vártunk. Közben a Földön nagy lett a felbolydulás, amikor az ottani csillagászok felfedezték a nagy sebességgel közeledő bolygót. A hírek csak ezzel kezdtek el foglalkozni, műholdak, orbitális és felszíni teleszkópok fordultak a közelgő objektum felé, de semmiféle egetrengető felfedezést nem tettek, mivel nem is volt semmi a felszínén, amitől okosabbak lettek volna. Sőt a színképelemzések, az infravörös, mágneses rezonancia- és egyéb szkennelések sem jutottak eredményre. Az égitest felszíne egy légkör nélküli, kietlen bolygófelszínre emlékeztetett, csak a mérete és a tömege nem stimmelt, hiszen akkora volt, mint egy gázóriás, az anyagsűrűsége pedig még bennünket is elriasztott.
Aztán eltelt nyolcvan perc, a Manipulátor megtette az út felét.
A bolygó nem kezdett el fékezni. A gyorsulás üteme változatlanul emelkedett, s sebesség már meghaladta a 0,1 c-t. Ekkora gyorsulásnál többek szerint darabokra kellett volna szakadnia, azonban semmi erre utaló jelet nem tapasztaltunk. Úgy tűnt, egyszerűen le akarja gázolni a Földet, bármennyire is értelmetlennek tűnt ez.
Azonban amikor már csak húszmillió kilométerre járt a Földtől, végre lassítani kezdett. Néhány perc elegendő volt, hogy teljesen lefékezze magát, ez pedig még az eddigi gyorsulásánál is nagyobb képtelenségnek tűnt. Maga a bolygó vagy egy percre közben el is tűnt a szemünk elöl, valószínűleg olyan gravitációs hatások érvényesültek körülötte, amelyek eltorzították a normál teret és elhajlították a fényt. A Manipulátor olyan természetességgel írta felül a fizikai törvényeket, ami elképzelhetetlennek tűnt.
„A Föld pályagörbéje elhajlik” - közölte Elijah, amit a Bárka nagyfelbontású kameráin keresztül mindannyian láttunk.
Aztán a Manipulátor térfogata csökkenni kezdett. Az eredeti átmérőjének már csak a kilencvenöt százaléka volt.
Aztán kilencven. Nyolcvan.
„Összetömöríti magát!” - hitetlenkedett Gordon. „Pedig az eddigi sűrűsége is riasztó volt. Ha pedig így folytatja… és eléri a kritikus értéket…”
„Az lehetetlen!” - vetette ellen Raul. „Nem csinálhat magából fekete lyukat! Ilyen technológia nem létezik.”
„Ez nagyon könnyelmű kijelentés, Raul!” - intettem óva. „Mennyi a kritikus sugár?”
„Kilencszáztíz méternél fog összeomlani” - kaptam meg a választ Elijah-tól. „De előbb… Figyeljétek! Az anyagának nagy része hidrogén- és héliumatomokra bomlik!”
A Jupiter-agy összepréselődése keltett hőhatás néhány másodperccel később beindította a nukleáris fúziót. A Manipulátor felfénylett, ahogy beindult a fúziós folyamat.
„Egy mini nap!” - suttogta Scott.
Einstein általános relativitáselmélete szerint a kellő mértékben összenyomott anyag gravitációja olyan erőssé válik, hogy kialakul egy térrész, amelyből semmi sem tud megszökni. Ha a Föld egykori Napját egy 2,9 kilométer sugarú gömbbé préselnénk össze, abból is fekete lyuk lenne, a Földből pedig kilencmilliméteres átmérőnél. Csakhogy a fizikai törvények megszabták, mekkora naptömeg képes fekete lyukká omlani, ráadásul ez a szupernehéz csillagokra vonatkozott. Márpedig itt egy csillagászati léptékkel aprócska égitest préselte éppen össze magát.
Igaz, ez nem is természetes magreakció volt, hanem egy kontrollált, mesterséges folyamat, amit elképzelhetetlenül magas szintű technológiával és energiaráfordítással működtettek és tartottak pórázon.
„Döbbenetes, hogy játszanak az anyaggal” - hitetlenkedett Elijah.
Az összehúzódás miatt a mesterséges mini csillag kezdeti fényessége gyorsan csökkent. Egyre kevesebb sugárzási energiát engedett ki a felszínéről.
„Mire képes egy majdnem egy kilométer átmérőjű fekete lyuk?” - kérdezték egyszerre többen is.
„Tartok tőle, hogy hamarosan megtudjuk” - mondta Elijah. „Nézzétek!”
A Föld kikalkulált pályagörbéje onnan, hogy a Manipulátor eléri a fekete lyuk állapotot, egy befelé tartó spirálként jelent meg a fejünkben. A negyedik, egyre csökkenő sugarú forduló végén a bolygó az eseményhorizonton belülre kerül, összeroppan, darabjaira hullik, és végül elnyelődik a gigantikus gravitációs vonzásban. Addigra azonban már minden ember régen halott lesz.
„Mennyi időbe telik, mire a Manipulátorok elnyelik a Földet?” - kérdeztem.
„Tizenöt óra.”
„Csak?” - hökkentem meg.
Elijah vállat vont.
,A Manipulátor sugara száz kilométer alá csökkent” - jött az újabb adat. „Ha az összehúzódás ilyen ütemben folytatódik, fél órán belül eléri a fekete lyuk állapotot.”
„De miért akarná elpusztítani a Földet?” - fordultam Scotthoz. „Hiszen ők hozták létre?”
„Mondtam, hogy nincsenek barátságos Manipulátorok” - mondta Scott. „Talán ez a Föld nem azt a fejlődési irányt járta be, amit szerettek volna. Ha azt feltételezzük, hogy a Földeken a technológiai szingularitás hatását vizsgálják, akkor ez a Föld egyértelműen megbukott.”
„És ezáltal haszontalanná vált a számukra.”
„De ha ez így van…” - csatlakozott be a gondolatmenetbe Elijah. „Akkor mi vajon miért vagyunk még életben? Bennünket vajon milyen mértékben figyelnek?”
Egyikünk sem tudott felelni a kérdésre.
A Manipulátort közben máris egy vékony, örvénylő fonal kötötte össze a Földdel. Elkezdte elszívni a légkört. És ahogy a bolygó egyre közeledik, a szívóhatás egyre erősebb lesz. A Manipulátor sugara ötven kilométerre csökkent. Majd tízre.
Végül elérte az egy kilométert, és tovább csökkent.
A ragyogás váratlan hirtelenséggel elhalványult, ahogy az iszonyatos gravitáció béklyóba zárta a fotonrészecskéket. Csak egy sötét folt maradt, ami kitakarta a környező csillagok egy részét.
Létrejött a fekete lyuk.
Az univerzumhoz mérve meglehetősen kicsinek számított, például a Galaxis közepén tátongó több millió fényév átmérőjű gigászi testvéreihez képest, de emberi léptékkel így is pusztító erővel rendelkezett. A Föld halálos spirálban közeledett a lyuk felé. A fény a hatalmas gravitáció közelében elhajlott, a fekete lyuk körüli csillagok elmosódott, fényes vonalakká torzultak. A Föld felszínét hatalmas földrengések rázták meg, ahogy a gravitációs erőhatások szaggatták a felszínt. Cunamik, földrengések, vulkánkitörések érték egymást, a légkör pedig egyre intenzívebben kezdett örvényleni a fekete lyuk felé. Milliók haltak meg odalent minden másodpercben, miközben a fekete lyukból felszabaduló nagymennyiségű gamma-sugárzás bombázta a felszínt.
,A Teremtő eljött, és visszaveszi, amit teremtett” - szólalt meg Raul.
„Hagyd ezt a vallásos maszlagot!” - dörrent rá Scott. „Ez nem Isten, hanem egy kurvára agresszív idegen értelem!”
„És ha mégsem csak ennyiről van szó? Mi van, ha az Úr…”
„Elég, Raul!” - szólt rá Elijah is. ,A Manipulátor nyilvánvalóan technikai civilizáció bizonyítéka.”
„Ez már több mint technika, és ezt te is tudod. Ez…”
„És itt hagyd abba!” - szakította félbe erélyesen Scott.
A Bárka belseje váratlanul árnyékba borult.
Az Ariadné és a Bárka között félúton megjelent egy gigantikus bolygó, és kitakarta a napfényt. Az új bolygó a semmiből érkezett, valószínűleg kvantumugrással, és alig száznegyvenezer kilométerre tőlünk hatolt be a valós űrbe. A felszíne tökéletesen sima, a szivárvány színei tükröződtek vissza róla. Valószínűleg komponenseire bontotta a beérkező fehér fényt. Tömege az itteni F-csillag tömegének egyhuszada, átmérője százezer kilométer.
„Jézusom…” - suttogtam. „Egy másik Manipulátor!”
A gravitációs anomáliák azonnal jelentkeztek, a Bárka belső terének csendjébe riasztó recsegés-ropogás hasított, ahogy az irdatlan gravitációs erőhatás birokra kelt a burkolattal, miközben vonzani kezdte az otthonunkat. Magasba röppenő ideges madárrajok tucatjait pillantottam meg az ablakból.
,Azonnal tűnjünk el innen!” - javasolta Scott.
„Tíz másodperc múlva öt fényévnyivel távolabbra ugrunk - felelte idegesen Elijah.
„Épp ideje!” -jegyezte meg valaki.
Eltelt a tíz másodperc, aztán még öt.
„Kvantumugrás mesterséges anomáliák miatt nem végrehajtható” - érkezett az omegák üzenete.
Néhányan megpróbáltunk magunktól elugrani, de nem sikerült. Valami mindannyiunkat leblokkolt, nem tudtunk átlépni kvantumállapotba. Még a Bárkán belüli ugrásra sem voltunk képesek.
Csapdába estünk.
[10 A Manipulátorok ölelése]
Számítanunk kellett volna erre a lehetőségre is, de a Manipulátorok eddig mindig csak tereltek bennünket. Ha megzavartuk a terveiket, egyszerűen arrébb söpörtek. Vajon most mi fog történni?
,A második Manipulátor-agy is elkezdte összetömöríteni az anyagát” - jelezték az omegák.
„Nem fognak elengedni bennünket!” - közölte Gordon. „Addig kutattunk utánuk, míg felbőszítettük őket.”
„Nem hinném, hogy erről lenne szó” - legyintett Elijah, de nem tűnt túl meggyőzőnek. „Valószínűleg már a kezdetektől figyeltek bennünket. Akármikor eltörölhették volna a Bárkát és bennünket is. Miért pont most tennék?
„Miért ne, Batchan?” - vágott vissza Raul.
„Talán csak a reakcióinkra kíváncsiak” - tippelte Scott.
Aztán záporozni kezdtek a megjegyzések.
,Anyagmeghajtással még ellentételezhetjük a gravitációs vonzását!”
„Meg kell próbálnunk!”
„Meg fogunk halni!”
,Az omegák úgyis kitalálnak valamit!”
„Végünk van!”
„Hallgassatok már!” - próbált rendet tenni az elharapózó káoszban Elijah.
„Hallgass te!” - kiáltotta Raul. ,A halálba vezetsz bennünket!”
A Bárka zuhanni kezdett az újonnan megjelent Manipulátor felé.
Túl közel voltunk, és a Bárka nem rendelkezett olyan erejű impulzív meghajtással, hogy képes legyen elszabadulni a növekvő gravitációs vonzás béklyójából. A meglévő kémiai alapú hajtóművei csak arra voltak elegendőek, hogy egy kijelölt pályán tartsák a hengert. A burkolat recsegett-ropogott, a talpunk alatt megremegett a padló, szinte éreztem, ahogy az egykori Google-épület kileng a rázkódástól.
Ráadásul a Bárka növekvő gyorsulással zuhant a második Jupiter-agy tömegközéppontja irányába. A gyorsulás érezhetően kezdte átrendezni a belső mesterséges gravitációt.
Pontosan tudtuk, mit kell tennünk. Ki gömbformába helyezkedett, ki maradt emberi alakban, de közben mindannyian elkezdtünk anyagot szívni magunkba. Valaki hangos csörömpölés közepette keresztülrepült az ablakon, aztán tucatnyian követték. Ettől a pillanattól mindenki csak magára számíthatott, és mindenki csak magával törődött.
„Gyere!” - röppent mellém Scott. Én is gömbalakba rendeztem a részecskéimet, közben már vagy ötven kilogrammnyi anyagot szívtam magamba a padlóból. Ami a következő pillanatban be is omlott. Néhányan el is tűntek a beroskadó padlóval felcsapó piszkosfehér porfelhőben. Túl sok anyagot vontunk már ki belőle.
A Bárka váza panaszos hangon sírt a terheléstől, tudtam, hogy néhány perc múlva minden bizonnyal megadja magát. A többiek szétszóródtak, és mindenki a tömege növelésével volt elfoglalva. Sokan a Google-épület körüli park gyepébe vájtak krátereket, magukba olvasztva az epigonrészecskék által átformált anyagot.
A Bárka belsejét vakító fényesség ragyogta be. Bentről ugyan nem lehetett látni, de tudtam, hogy ez a Jupiter-agy is átalakította magát egy parányi nappá, úgy folytatja az összetömörülést.
Gömbalakot vettem fel, és így nyeltem el a park anyagát. Amikor kezdtem elsüllyedni az elnyelt föld keltette mélyedésben, arrébb szökkentem, és folytattam a műveletet. Egy csapat nyúl rohant keresztül tőlünk nem messze, a téren, mögöttük négy riadt őz szökellt, azonban meglátva bennünket, megtorpantak, majd elkanyarodtak egy másik irányba.
Az időnk kevés volt, de hogy mennyire, az a következő pillanatban vált egyértelművé, ugyanis a Bárka váza fülsértően felsírt. Az érezhetően növekvő gyorsulás felülírta a tengelykörüli forgás keltette álgravitációt. A madarak megkergültek körülöttünk, hiába csapkodtak veszettül és éles sivítások közepette, semmi sem úgy működött, ahogy megszokták.
A fejünk felett, az ellentétes oldalon lévő Sagan-szigetnél a tenger kilépett a medréből, és dübörgő szökőárként söpört végig a tájon, letarolta a gondosan felépített felszínt, és elsodort élőt, élettelent. A talaj már folyamatosan rázkódott a talpunk alatt, amit néhány másodperccel később mélyről érkező morajlás nyomort el. A tengerek kiléptek a medrükből, és formátlan vízbuborékként lebegtek az erőhatások között vergődve.
Scott-tal összekapcsolódtunk, hogy ne veszítsük el egymást, és ahogy belekerültünk egy ilyen vízfelhőbe, vízmolekulákat kötöttünk meg a fák és épületmaradványok között fuldokló állatok között sodródva.
Aztán újabb éles reccsenés hallatszott, és otthonunk haláltusája véget ért.
Először csak néhány kisebb rés keletkezett, amin süvítve kezdett el távozni a légkör, de a résekből egyre több lett. A merevítőbordák végül meghajlottak, a burkolat papírlapként tépődött fel. Közel százméteres lyuk nyílt a Bárka oldalán. A bárányfelhők sebesen száguldottak a lyuk felé, csakúgy mint az önálló életre kelt gigantikus víztömbök. Minden.
„Nem láttátok Bennyt?” - kérdezte idegesen Elijah.
„Hagyd a kutyát! ” - kiáltotta mentálisan Scott. „A tömegedet növeld!”
Nem kaptunk választ.
„Mi lesz az omegákkal?” - kérdeztem Scottot. „Ők nem tudnak elmenekülni.”
„Majd kitalálnak valamit!”
„Nincs menekülési alternatíva. Mi már a Bárkához vagyunk kötve.”
„Áttölthetnétek magatokat a mi memóriánkba. Amennyi anyagot most magunkhoz vettünk, abból rengeteg szervert létrehozhatunk, amin…”
„Nem lenne elegendő. Ráadásul ezzel a túléléseteket akadályozzuk.”
„Kell lennie valamiféle megoldásnak!” - erősködtem. Szükségünk volt az omegákra, még akkor is, ha a mesterséges intelligenciák már a kezdetektől elkülönítették magukat tőlünk. Sokkal jobban, mint Szofi Földjén.
„Ti még elmenekülhettek, ha elég gyorsak vagytok. De igyekeznetek kell, mert az esélyeitek minden másodperccel tovább csökkennek.”
A Bárka néhány másodperccel később úgy hullott darabokra, mint egy elhervadt virág szirmai a viharos szélben. A levegő elillant, a víz jégtömbökké fagyott, a szigetek, tengerek, növények és állatok, az egykori Földünk utolsó emlékei szétszóródtak az űrben. Velünk együtt. A semmi közepén találtuk magunkat, a Manipulátor közvetlen közelében és vonzásában. A Bárka egy többtonnás darabja közvetlenül mellettünk száguldott el, Scott-tal gyorsan rácsatlakoztunk, és tovább folytattuk az anyagfelvételt, egészen addig, amíg a teljes roncsdarabot magunkhoz nem kötöttük.
„Figyelem!” - érkezett Elijah üzenete a fejünkbe. „Az omegák elpusztultak, de előtte kikalkulálták a megfelelő távolságokhoz kapcsolódó szökési sebességeket, és az ennek eléréséhez szükséges tömegmennyiséget. Ellenőrizzétek!”
Elijah minden bizonnyal többszáz üzenetet kaphatott, de ha volt esze, lekorlátozta a kommunikációt, és csak néhányunkkal tartotta a kapcsolatot. Szemrehányásokra, könyörgésekre és káromkodásokra nem volt szüksége, még akkor sem, ha ő tartotta össze a közösségünket. Amennyire ismertem, személyes felelősséget érzett azokért, akik csak a Bárka széthullásakor szereztek tudomást a veszélyről, azokért, akiket nem érdekeltek a Manipulátorok, viszont békésen eléldegéltek a Bárka kertjeiben, tengerpartjain.
Durván száznegyvenezer kilométerre lebegtünk az egyre zsugorodó Manipulátortól, és úgy tűnik, Scott és én tartózkodtunk a legtávolabb. Nekünk volt a legnagyobb esélyünk a menekülésre. A kalkuláció szerint hatvanháromezer kilogrammra lett volna szükségünk, hogy kijussunk a gravitációs vonzásból, csakhogy ketten együtt is mindössze harmincnégy tonnányi anyaggal rendelkeztünk. A többiek helyzete még kilátástalanabb volt, hiszen ők ezer kilométerekkel közelebb kerültek már a Manipulátorhoz. Kivéve Gordont, aki alig három kilométerrel alattunk úszott a semmiben, csakhogy ő meg túl kevés anyagot szívott magába a Bárkán.
„Talán Gordon anyagmennyiségével együtt az egyikünk kiszabadulhat” - tippelte Scott. „Valamennyi anyagot ugyan elhasználnánk, hogy megközelítsük egymást, de hármunk tömege elegendő lehet.”
Számolni kezdtünk, és a remény gyorsan szertefoszlott. Még mindig hiányzott huszonnégy tonna. A Bárka roncsai pedig túl messze kerültek. Azért elvégeztem az összes nagyobb darab megközelítésére vonatkozó számítást, de a számok makacsul ragaszkodtak a tényekhez: egyik szerkezeti elemet sem tudtuk már úgy elérni, hogy azzal akár egy kilogrammnyi plusz anyagot nyerjünk.
„Ez van” - sóhajtottam fel. „És a többiek sem tudnak segíteni. Azzal sem érünk el semmit, ha megpróbáljuk megközelíteni egymást. Túl nagy tömeget vesztünk közben.”
„Kell lennie megoldásnak!” - hajtogatta Scott. „Batchan, mondj már valamit!”
„Egyfolytában ezen gondolkodom, de… Elemeztem a Bárka darabjainak röppályáját is, egyik nagyobb darab sem elérhető úgy, hogy abból plusz tömeget tudjunk nyerni.”
„Akkor csak egy lehetőség maradt - jelentette ki Scott. „Kapcsolatba kell lépnünk a másik Szófiával és Taglierrel! Valamelyikünk teljes emléktranszfert fog csinálni, amíg még lehet.”
Néhány pillanatig senki sem válaszolt.
„Valóban ez az egyetlen, amit még tehetünk” - jött végül Elijah válasza. „Bastien és a másik Szófia túlélheti. Tudniuk kell, hogy mi történt itt.”
„Ehhez azonban össze kell fognunk!” - közölte Scott. „Egyértelmű, hogy Szófia és én vagyunk a legjobb pozícióban. Én felajánlom az anyagmennyiségemet Szófia részére.”
„Ezt nem fogod megtenni!” - tiltakoztam.
„Nem felajánlás volt. El fogod fogadni.”
„Engem nem érdekel, hogy te mit akarsz, Scott” - szólt közbe Raul. „Én nem áldozom fel magam azért, hogy pont Szofi emlékeit juttassuk ki. Miért nem az én emlékeimet továbbítjuk Taglieréknek? Azok ugyanannyira értékesek.”
„Ahogy gondolod, Raul!” - mondtam. „Csak az a lényeg, hogy…”
„Elég ebből!” - szakított félbe Scott. „Raul, te anyaszomorító! Szófiának van a legnagyobb esélye. Ne legyél önző!”
„Ezt könnyű mondani! Én ugyanúgy megérdemlem, mint bárki!” - Nem tudom, Elijah őt miért nem tiltotta ki a kommunikációs csatornákból. Ezekben a percekben a legkevésbé volt szükségünk a neurotikus megjegyzéseire.
„Ettől még ugyanúgy meg fogunk dögleni mindannyian, te idióta!” - húzta fel magát Scott.
„Nem érdekel. Én akarom csinálni.”
„Raul Villagro, te egy egyszerű mérnök voltál az Intézetben” - felelte hűvösen Elijah. „Nélkülünk már rég halott lennél. Ne akarj nekem erkölcsi prédikációt tartani arról, hogy ki mit érdemel!”
„Ezt pont te mondod, Batchan!? Örökké csak prédikáltál nekünk! Hogy meg kell tudnunk, kik tették ezt velünk és miért! Elhittük neked, hogy ez valóban fontos, még ha közben egyre többen és többen szivárogtak el, felfedezni az univerzumot. Hülye voltam, hogy hittem neked!”
„A te döntésed volt, Raul. Mindannyian szabadon dönthettünk a sorsunkról. Te itt maradtál, ki tudja, miért, hát viseld a következményeit!”
„Hittem neked! És mire jutottunk? Semmire! Itt vannak a kibaszott Manipulátorok, de mit tudtunk meg róluk? Semmit! Olyan hatalmas intelligenciák, hogy meg sem érthetjük, mit miért tesznek! Most pedig a kedvenceidet védelmezed!”
„Higgadj le, Raul!” - mondta Scott. „A saját lelkiismeretedre van bízva, hogy mit teszel.”
„Hogy mit?” - A férfi nevetni kezdett. „Ezt nézzétek!”
Vagy négyezer kilométerrel lehetett alattunk az anyagát kémiai alapú tolóerő képzésére kezdte fordítani. A zuhanása az Ariadné felé lelassult, majd megszűnt, és lassan távolodni kezdett a vonzerő középpontjától.
Közeledni kezdett hozzánk. Már csak kétezer kilométerre volt, aztán már csak ezerre. Tovább gyorsult.
,Azt hiszed, így kijuthatsz?” - kérdezte gúnyosan Scott.
,Azt nem. De…” - Raul újra nevetett.
Megértettem, mivel próbálkozik. Milyen ostoba volt.
„Elérte a minimális tömeget” - állapította meg Elijah. Több, mint tíz tonna anyaggal rendelkezett, mielőtt belekezdett a magánakciójába, de mostanra mindössze húsz kilogramm maradt. Tolóerő hiányában sebessége csökkenni kezdett, de közben elsuhant mellettünk, és még vagy ötven kilométerre tovább távolodott, mielőtt a gigászi gravitációs vonzás végleg lefékezte, és újra zuhanni kezett az Ariadné tömegközéppontja felé.
„Na? Most én vagyok a legjobb menekülési pozícióban.”
„Te ostobább vagy, mint eddig gondoltam” - jegyezte meg Scott. „Nem ez a lényeg. Szofi vagy én sokkal több átalakítható anyaggal rendelkezünk, ellenben te feleslegesen herdáltad el a sajátodét.”
„Nem! Én vagyok a legtávolabb a Manipulátortól!”
„Szerinted mennyi anyagot kellene elhasználnom, hogy eléd kerüljek, te szerencsétlen barom! Csak Szofi és én vagyunk olyan távolságban és rendelkezünk akkora anyagmennyiséggel, ami lehetőséget teremt arra, hogy kilőjünk egy parányi kvantumadót valamelyikünk emléklenyomatával. Az adó talán kikerülhet a gravitációs vonzásból. De még ez sem garancia arra, hogy vajon talál olyan helyet, ahol már van lehetőség az emlékinformáció kvantumcsomagként továbbítására. Felfogod egyáltalán?”
„Kitiltottam a kommunikációból” - közölte ekkor Elijah. „Elvégeztük a számításokat. Szofi, a te emlékeidet küldjük.”
„Miért nem Scottét?” - ellenkeztem.
„Mert téged választottunk, ráadásul Scott is lemondott a javadra.”
„De miért?”
„Csak hogy ne tűnjek akkora bunkónak, mint amekkora szerinted vagyok.”
Scott és az önfeláldozás. Nem ismertem nála önzőbb embert. Ennyire félreismertem volna? Nem, az képtelenség, hiszen az évek során elég sok időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy tudjam, valójában milyen. Talán az elkerülhetetlennek tűnő végzet hozott elő belőle valamit, amit eddig mélyen elrejtett magában?
Sosem fogom megtudni.
„Fogy az időnk!” - jelezte Elijah. „Kezdjük meg az anyaggyűjtést a kvantumadó kilövéséhez.”
Közben a Földet és a másik fekete lyukká alakult Manipulátort néztem. Mivel a távolság nem volt túl nagy, mindössze néhány tízmillió kilométer, rá tudtam fókuszálni az ott zajló eseményekre. A Föld halálos tánca végéhez közeledett. A távolság egyre csökkent, miközben a gravitáció vastag porörvényeken át szívta el a bolygó légkörét, anyagát. Vajon miért teszik ezt a Manipulátorok? Miért hozták létre a Földet, ha aztán elpusztítják? Azt hittem, az eddig talált Földek önmagukat pusztították el, de lehet, hogy azokat is a Manipulátorok tarolták le? És lehet, hogy végül ez vár a vörös nap körül keringő Földre is? Hiba volt átjönni ide, de ezen most már felesleges gondolkodni.
Csakhogy az a makacs emberi kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és sokunkat arra ösztökélt, hogy megpróbáljuk kideríteni, mi folyik körülöttünk.
Soha nem fogunk választ kapni.
A Földből kisebb darabok szakadtak ki, egyértelművé vált, hogy nemsokára az egész bolygó darabjaira hullik. A Manipulátorok elpusztítják a félresikerült teremtményeiket. A miértek fájóan visszhangoztak a fejemben. Miért teszik ezt? Kicsodák egyáltalán? Mit akarnak az emberi fajjal?
Sosem fogjuk megtudni.
Mindenesetre az most már egyértelművé vált, hogy a Manipulátorok hasonló elvet használnak a csillagközi utazásra, mint mi. Anyagot alakítanak át energiává. Sőt ők is kvantumelvű ugrásokat végeznek. Csakhogy ők csillagokból táplálkoznak és bolygókat emésztenek fel, vagy formálnak át. Akár újabb Földekké. Az is lehet, hogy ez a Föld, amit elbontanak, hamarosan egy újabb bolygómásolat anyagául fog szolgálni. Egy újabb kísérletként.
Gyorsan kellett cselekednünk. Sokan nem is válaszoltak a felhívásunkra, az utolsó pillanatig reménykedtek a túlélésben, vagy csak nem bíztak már senkiben. Végül is évek óta azt hittük, bármit megtehetünk, bárhová eljuthatunk, és az önmagunk mindenhatóságába vetett hitet nehéz leküzdeni, még akkor is, amikor egy olyan lény csapdájába esünk, ami mellett újra kis porszemnek érezhettük magunkat.
Azért vagy nyolcvanan megértették, mi a célunk, és kilőtték felénk minden felesleges anyagukat. A szükséges anyagmennyiség szerencsére összegyűlt, Elijah közelített meg utoljára, és adta át a megmaradt néhány tonna anyagát. Nekik ennyivel gyorsabb haláluk lesz, ahogy végképp elfogy az anyaguk, a tudatukat fenntartó kvantumszámítógép is megsemmisül.
De az enyém lesz a leggyorsabb, amint kilövöm a kvantumadót. Minden részecskémet fel kell használnom, hogy legyen remény a sikerre. A minden pedig egyenlő a halállal.
Haboztam. Még szép! Éppen megölni készültem magamat. Pedig csak egyvalamit kellett volna tennem: kikapcsolni minden emberi érzést a tudatomból. Érzelemmentesen pillanatok alatt megtettem volna, amit kell. Csakhogy nem akartam így meghalni. Érzések, félelmek, rettegés nélkül.
Ember akartam lenni, legalább az utolsó pillanatokban.
„Nincs más megoldás” - mondta Elijah. „Akarod, hogy inkább én csináljam?”
Megtehette volna, hiszen a megmaradt parányi epigon-részecske tömbje ott zuhant a Manipulátor felé közvetlenül mellettem.
„Nem, nem. Megteszem, ne aggódj! Csak nem gondoltam, hogy így ér véget. Hogy véget ér egyszer… és ilyen hamar.”
„Tudom, Szofi. Egyikünk sem így tervezte.”
„Az idő fogy” - sürgetett Gordon. „Igyekezz!”
Hogyne!
Milyen könnyű is mondani! Pedig valóban csak egy gondolati parancs az egész: a kvantumadó kilő a teljes összegyűjtött anyagmennyiség által alkotott részecskeburokban. Én pedig megszűnők létezni. Felhasználható energia és anyag hiányában a részecskekötéseim széthullanak, az eltárolt tudatinformációm széthullik, és elenyészik.
Vajon fájni fog? Vajon az én tudatom, énem mit érez majd mindebből? Még egyikünk sem csinált ilyet, még senki nem halt meg közülünk. Én leszek az első, de perceken, órákon belül ezren fognak követni.
Nem tudom, ez a fajta halál hihetetlenül természetellenesnek tűnik. Ahogy ez a fajta létezés is. Tizenéves koromban sokat gondoltam a halálra, elképzeltem, milyen lehet, persze nem sok sikerrel. De mindenképpen a test haláláról gondolkodtam, ami aztán a tudat halálához vezet.
Leképezve valami ilyesmi lesz az én halálom is: megszűnik a tudatom energiaellátása, így az megszűnik létezni. Ha így nézem, teljesen mindegy, hogy a testem, akár egy kohó, fűtőanyag elégetésével juttatja a mozgásszerveimet és az agyamat működési energiához, vagy anyagmanipulációval, közvetlen anyag-energiaátalakítással teszem ezt. Végül is mi a különbség? A lényeg úgyis az „élek” szón van. Hiszen most is gondolkodom, és létezem.
Sosem fogjuk megtudni az igazságot, amire az életünket tettük fel…
„Szofi…” - Ezúttal Scott próbált cselekvésre ösztökélni.
Érzik, hogy gyenge vagyok, hogy nem fogom tudni megtenni.
Pedig tévednek.
Csak előtte jó érzés kicsit magamban lenni, a gondolataimmal törődni. Elvégre én legalább nem fogok nyomtalanul eltűnni, ha sikerül a tervünk. Bastien és Szofi révén talán…
Bastien. Vajon mit akar Szofitól?
Most is együtt vannak, és ez a szerencséjük. Lehetséges, hogy a Bastienek minden lemásolt Földön vonzódnak az én genetikai állományomhoz? Létezne ilyesfajta eleve elrendelés? Az itteni Szófia és Bastien már halott, ahogy a gyermekeik is azok. De boldogok voltak. Furcsa. Én eltaszítottam magamtól az én Bastienemet azért, mert ostobán és reménytelenül rajongtam Scottért. Hülye voltam, mint egy naiv kislány. Az ember mindig későn döbben rá a hibájára?
Elég!
Csak az időt húzom.
Meg kell tennem, és végre elég erőt érzek magamban a cselekvéshez.
Most!
Most…
Most… Most…
Most… Most..Most…
Most…Most… Most…Most…Most………………
Most… Most…
[11 Túlélők]
Amikor Szófia emlékei elértek, éppen huszonöt fényévnyire tartózkodtam a Bárkától. Néhány órája még a Földön, Budapesten kóboroltam, és próbáltam felfedezni, hogy ez a város miben különbözik az én Pestemtől. A Nagykörúton tébláboltam, és a szembejövők arcát figyeltem, közben a helyi híreket olvasgattam. Fura, mert az én hárommilliós, multikulturális Budapestem a zsúfoltság, az izzasztó meleg, az összekeveredő ázsiai és európai kulturális jelleg ellenére is sokkal pozitívabb hangulatot árasztott magából. Persze az is lehet, hogy elfogult vagyok, hiszen ott nőttem fel, és az a Föld volt az otthonom.
Itt ugyanúgy léteztek évszakok, mint nálunk az Ugrást megelőző időkben, mivel ez a Föld forgott a tengelye körül. A borongós, őszi délután viszont nem igazán jött be. A szokatlan és ismeretlen színek és szagok, a megsárgult levelek, a levegő nedves illata - eltekintve persze a forgalom bűzétől - ugyan megragadták az érzékeimet, de ez a depresszív hangulat, ami áthatotta az egészet, nem igazán hiányzott.
Aztán váratlanul Bastien jelent meg mellettem. Úgy hiányzott, mint púp a hátamra.
- Szeretnélek elvinni valahová - mondta.
- Mi lenne, ha inkább békén hagynál? - Ösztönösen felvettem a szokásos tüskés stílusomat. Már figyelnem sem kellett rá, jött magától. - Nem akarok tőled semmit.
- Valóban?
- Mit gondolsz, szerinted miért mondom?
- Rendben. Békén hagylak. Egy feltétellel.
- És mi lenne az?
- Gyere velem, és meglátod! Egy rövid ugrást kell csak tennünk.
- Aha - értettem meg. - Te most bocsánatot akarsz kérni tőlem, vagy mi? Elég bénán csinálod.
- Lehet - felelte. - Ettől még továbbra is úgy gondolom, hogy ha kéretlenül is, de olyan lehetőségeket nyitottam meg előtted, amikért nem kellene haragudnod. Nem hiszem, hogy kihagytad volna mindazt, ami eddig történt veled, gondolok itt a Bárkára, erre a Földre, az Ariadnéra, a Manipulátorok utáni nyomozásra. De most ne beszéljünk erről! Tényleg valami különlegeset akarok mutatni.
- Oké, mutass! - vontam vállat. Elugrattunk az általa megadott koordinátákra.
A bolygó, aminek közelében megjelentünk, valamivel nagyobb átmérővel rendelkezett, mint a Föld, a légköri nyomás viszont a tengerszint közelében három bar volt, és ezt, miközben alászálltunk a rendkívül sűrű légkörbe, meg is tapasztaltam. Emberi biológiával nem is éltünk volna túl ekkora nyomást, de mivel már túlléptünk ezen az állapoton, mindez nem volt több érdekességnél.
- A légkör oxigéntartalma közel harminc százalék - jegyezte meg Bastien.
- Az szép - biccentettem, miközben belemerültünk a vastag felhőrétegbe.
A felszín közelében aztán megértettem, miért hozott ide Bastien. Semmit nem tudtam a bolygóról, de ebben a pillanatban egyértelművé vált, hogy tele van furcsábbnál furcsább, az emberi szem számára meglehetősen különös idegen életformákkal. A felszínt, legalábbis az alattunk kibontakozó területek javarészét víz borította. Tükörsima vizű tavak végeláthatatlan rendszerét láttam, kis szárazföldnyelvekkel tagolva. Tízméteres levelű, fához hasonló növények nőttek ki a vízből, és fonódtak össze szorosan göcsörtös ágaik által. Közöttük, kis, színesszirmú virágok úsztak a vízen. Rengeteg apró rovar rajzott körülöttük.
Aztán, ahogy lejjebb ereszkedtünk, több száz, léggömbre emlékeztető bizarr élőlény közé keveredtünk. Mintha láttam volna hozzájuk hasonló halakat egyszer egy állatkertben: nagy gülüszemek, csücsöri száj, karikatúraszerű, felfújt test. A lufilények közelebb óvakodtak, és kíváncsian tanulmányoztak bennünket. A sűrű légkör gyakorlatilag fenntartotta őket a levegőben. Hatalmas szájuk folyamatosan tátva, oldalukon apró hártyás szárnyak, amik szünet nélkül pörögtek, akár a propellerek.
- Zsákhalak - mondta Bastien. - A levegőben lévő mikrobákkal és mindenféle parányi élőlénnyel táplálkoznak. A párzási időszak alatt hatalmas rajokba tömörülnek, olyankor beterítik az egész égboltot.
- Feltérképeztétek a teljes élővilágot?
- Á, nem, még csak egy kis részét. Ez hatalmas munka, és nem is nagyon volt rá időnk, kivéve néhány biológusunkat, akiket jobban érdekeltek az idegen életformák, mint a Manipulátorok.
- Ezek szerint vannak itt még mások is a Bárkáról?
- Most éppen senki. A Manipulátor megjelenésekor mindenki visszatért. Csak mi ketten. Carláék közel ezer élőlényt katalogizáltak már be, többségében két centiméternél kisebb átmérőjű rovarokat, de a becslések szerint több millió növény- és állatfaj élhet a bolygón.
- Értelmes élőlények?
- Nincsenek. Az elmúlt napok nagy részét itt töltöttem. Ez a hely megnyugtatott, és olyasmit tudott nyújtani, amire talán éppen szükségem volt.
- Mi van, ennyire felzaklatott a verekedés Scott haveroddal? - kötekedtem. Végül is rögtön a diszkós összetűzés után tűnt el, azóta nem is találkoztam vele. - Egyáltalán ki nyert?
- Senki - felelte. - Ostobaság volt nekiugranom. Elvesztettem a fejem.
- Na és miért?
- Nem lényeges.
- Ha te mondod… - Nem merte elmondani. Jellemző. Pedig tudtam, hogy miattam csinálta. Féltékenységből.
- Carla… bár őt szerintem nem ismered még, mesélt erről a bolygóról. Ő akadt rá, de csak párszor járt itt, mostanában őt is lekötötte az Ariadné és a Föld tanulmányozása.
- Zsákhal. - A levegőben lomhán lebegő, uszonyszárnyaival lassú csapásokkal előrehaladó lényeket néztem. - Jó név. Bár lehetne léggömbhal is. Vagy lufihal.
Megböktem a legközelebbit a mutatóujjammal, mire a szárnyaival kolibri módjára csapkodni kezdett, és megpróbált ellavírozni a közelemből.
A zsákhalak hirtelen megmerevedtek, aztán riadtnak tűnő, bugyborékoló hangot hallatva emelkedni kezdtek.
- Azok ott cikázóbestiák - mutatott lefelé Bastien. Meg is pillantottam szárnyakkal rendelkező, kétméteres kígyóra emlékeztető három állatot, amik sebesen suhantak a levegőben szitakötőszerű szárnyaikkal verdesve. Láthatóan a zsákhalakat próbálták utolérni, de a léggömblények, annak ellenére, hogy a helyváltoztatás elég körülményesen ment nekik, meglepő gyorsasággal tudtak feljebb emelkedni. Talán levegőt préseltek ki az alsó nyílásaikon, és így hajtották egyre magasabbra magukat. Tényleg mint a léggömbök… Ragadozók. De most nem fognak zsákmányt ejteni, a zsákhalak már túl magasan vannak.
A bestiák rövid üldözés után csalódottan irányt is változtattak.
- Tulajdonképpen miért is vagyunk itt? - fordultam Bastienhez.
- Gondoltam, érdekelni fog ez a világ…
- Nem ez volt a kérdés.
- Kedvellek - mondta egyszerűen.
- Az jó - ironizáltam el a helyzetet. - Ezen a vallomáson sokat gondolkodtál?
- Te aztán el tudod venni az ember kedvét attól, hogy komolyan vegyen téged. Ez valami védekezési reakció, igaz? Ügyes színjáték, hogy véletlenül se derüljön ki, milyen vagy. De tényleg: valójában milyen vagy te?
- Most mit cseszegetsz? Én ilyen vagyok. Ennyi!
- Szerintem meg nem. Ismerem Szófiát… az idősebb kiadásodat. Nem sokban különböztök, legfeljebb ő nem mond ki olyasmit, amit te igen, és már leszokott mások provokálásáról. De régebben ugyanezt csinálta ő is. Na és ő sokkal bizonytalanabb magában, mint te.
- Szóval szerinted én magabiztos vagyok? - Ez új, még senki sem mondta.
- Annak tetteted magad. Belül azonban…
- …baromira nem - vallottam be, és adtam vissza Bastiennek a kezdeményezés lehetőségét. Elvégre ő a férfi, vagy mi. Valaki, aki beszélgetni próbál velem, és úgy tesz, mintha érdekelné, ki vagyok valójában. Vajon valóban érdeklem?
Olyan bizarr, hogy folyton a harmadik Szófia jut eszembe, meg Bastien a gyerekeikkel. Vajon miért választotta pont Bastient? Az a Bastien mennyiben különbözik ettől a Bastien-től? Lehet, hogy semmiben? Hogyan lehetne ezt kideríteni?
Egymás szemébe néztünk, és olyan taszítóan nyálas volt a pillanat. Mégis vágytam rá.
Ekkor kaptuk meg Szófia emléktranszferét.
Az emlékei egyszerre tódultak be a tudatunkba, ahogy a rendszereink installálták az emlékfájlt, így az utolsó pillanatai a Manipulátorok csapdájában túlságosan valószerűen jelentek meg bennem. Félelem, rettegés a haláltól, a döntéskényszer és az elhatározás, amikor valóban rászánta magát az öngyilkossággal egyenlő transzferálásra. A Jupiter-agy nyomasztó közelsége, a hatalmas gravitáció béklyója, az elkerülhetetlen halál érzése mind a részemmé vált.
Megértettem, hogy elveszítettem őt. És nemcsak őt, hanem valamennyiüket: Batchant, Scortot és a többieket, akiket még alig ismertem.
Azonban a leginkább attól ijedtem meg, hogy egyedül maradok a semmi közepén. Bastien közelsége hirtelen alaposan felértékelődött bennem. Ő maradt az utolsó támaszom.
„Meghaltak” - suttogtam magam elé.
Bastien hosszú pillanatokig nem felelt.
„Vissza kell mennünk!” - jelentette ki végül. Az első gondolatom nekem is ez volt, de hirtelen óvatos lettem, és meglepően hideg fejjel láttam át az eseményeket. Csak magunkra számíthattunk.
„Hogy bennünket is eltöröljenek?”
„Én visszamegyek…”
„Itt hagynál egyedül?”
„Nem. És ezért kell velem jönnöd. Ne félj, nem vagyok hülye, csak a negyedik bolygó közelébe ugrunk, onnan próbáljuk meg feltérképezni, hogy mi történik. Hátha találunk túlélőket.”
„Gondolod, hogy a Manipulátorok nem fedeznek fel bennünket?”
„Nem tudom. Remélem. De ha fel is fedeznek, ilyen távolságból legalább lesz esélyünk elmenekülni.”
„És utána?”
„Visszamegyünk a te Földedre. Na nem mintha ott biztonságban lennénk, de nincs más lehetőségünk…”
„De van. Előttünk az egész világmindenség! Nézd csak, itt van ez a bolygó! Mennyi anyagot szedhetünk fel, és mennyi kvantumugrást tehetünk, ahogy a társaid többsége tette? Több ezer társad kószál szerte, az univerzumban. Elhagyták a Bárkát a végtelen világűr csodáiért.”
„Te is ezt szeretnéd?”
Egy pillanatig eltűnődtem. Szófia és a többiek meghaltak.
„Nem. Most még nem. Haza akarok menni! Tudni akarom, mi történt… mi fog történi az én világommal.”
Bastien bólintott.
Leereszkedtünk a mocsaras felszín közelébe, és anyagot szívtunk magunkba, hogy visszaugorhassunk az F-csillag közelébe.
Egy haldokló rendszerbe érkeztünk.
Vagy kilencszázmillió kilométerre a központi F-csillagtól jelentünk meg, és még szerencse, hogy nem közelebb. A csillag színe a korábbi sárgásfehérről mélyvörössé vált, átmérője pedig sokszorosára duzzadt, már elérte a száztízmillió kilométert. A Bárkát, a Földet és a belső bolygókat nem találtuk, de nem is volt kétségünk, hogy mi történt velük. A vörös fenyegető színe az én Földemet idézte.
„Lehetetlen” - állapította meg Bastien. „Már a héliumot égeti. Csakhogy ennek a csillagnak még hárommilliárd évig kellett volna normálisan működnie…”
„Ha a Manipulátorok nem szívnák el az anyagát” - tettem hozzá. „Nézd! Két helyen, nem messze a nap felszínétől erős anyagörvény látható, az elárulja őket! Két fekete lyuk. Két Manipulátor.”
„Mit művelnek ezek?”
„Táplálkoznak a csillagból. Ezért viselkedik ilyen labilisan. Ha így folytatják, hamarosan kihűl, és összeomlik fehér törpenappá.”
„Azt nem fogjuk megvárni. A Bárkának és Batchanék-nak semmi nyoma. Valószínűleg már valóban halottak. Az istenit ezeknek a Manipulátoroknak! Legalább tudnám, miért csinálják!”
„Ez az, amit talán soha nem fogunk megtudni” - sóhajtottam. Félelmetes erők közelében tartózkodtunk. „Jobb lesz, ha eltűnünk innen.”
A vektort vissza az én Földemre már napokkal korábban kiszámoltattuk az omegákkal, már csak anyagra volt szükségünk. Megkerestük a rendszer egyik gázóriását, ami másfélmilliárd kilométerre keringett a mélyvörös F-csillagtól, odaugrottunk, majd elkezdtünk anyagot szívni magunkba. A csillag közben lüktetni látszott, fortyogó felszíne folyamatos kitöréseket produkált, ahogy anyagot fújt a csillagközi térbe. Csapdába esett vadállatként vergődött a két Manipulátor között, és a csökkenő tömeg miatt egyre instabilabbá vált. Vajon mit akarnak a Manipulátorok a nappal? Elpusztítani? Csak az anyag miatt? Hány csillagot emészthettek már fel így?
Bár, ha jól belegondolok, mi is ezt csináltuk éppen: anyagot vettünk el egy égitesttől, csak kisebb mennyiségben. Alacsonyabb intelligencia, kevesebb anyagszükséglet. Közben elkezdtük kalkulálni az újabb Ugráshoz szükséges vektort.
„Az egyik Manipulátor közeledni kezdett” - figyelmeztetett Bastien. „Észrevettek! Sietnünk kell!”
Egy Manipulátor valóban megindult felénk, de ezzel a gyorsulással még több napba telt volna, míg eljut a gázbolygóhoz. Azonban nem tudhattuk, nem fog-e néhány másodperc múlva a közvetlen közelünkbe ugrani. Akkor már nem lesz hová menekülnünk. Szófiáéknál először az ugrás lehetőségét tiltották le valahogyan, és ezt mindenképpen el akartuk kerülni.
„Muszáj most ugranunk!” - mondta idegesen Bastien. Ő is ugyanezen gondolkodott.
„Tudom! Elég az anyag?”
„Igen, csak csináljuk! Vektor megvan?”
„Meg!”
„Akkor gyerünk!”
Az ugrás sikerült.
És mégsem. Az első pillanatokban ösztönösen azt vártam, hogy nem tudunk elugrani, vagy a Manipulátor utánunk jön, de percek múltán sem jelent meg. Nem hittem el, hogy ne tudott volna követni bennünket. Ezek szerint nem akart követni.
A Diablo apró, a többi csillagnál alig nagyobb vörös pont volt csupán előttünk. Egymilliárd kilométernyire voltunk tőle, és alig kicsivel kevesebbre a Földünktől. Túlságosan kapkodtunk, idegességünkben a szükségesnél kevesebb anyagot sikerült magunkhoz vennünk. A rendszereink pedig csak a biztonsági tömeghatárig engedélyezték az ugrást. Több ezer fényévet utaztunk, és milyen kevés volt már csak hátra. És mégis, milyen sok.
„Mi lesz most?” - kérdeztem Bastient, és nagyon örültem, hogy itt van velem.
„Nincs a közelben számottevő anyag, se bolygó, se egy nyamvadt üstökös. Semmi. Ennyi tömeggel pedig nem lehet ugrani. Akkor… marad az anyagmeghajtás.”
„Ezt hogy érted?”
„A maradék anyagot kémiai üzemanyagként fogjuk elégetni. Felgyorsítjuk magunkat, és becélozzuk a Földedhez vezető pályagörbét. Kell egy kicsit számolgatni, hogy pontos legyen az időzítés, de működni fog.”
„Működni? Ne viccelj! Kiszámoltam: a jelenlegi anyagmennyiség által elérhető gyorsulással három évbe telik, mire elérjük a Földet. Már ha ott lesz még egyáltalán.”
„Az sok” - bólintotta Bastien. „De mi mást tehetnénk?”
Gondolkodni kezdtem. Kell lennie jobb megoldásnak! Egy pillanatra rég elfeledett érzések kerítettek hatalmukba, és a tanmátrixban éreztem magam. Aztán rájöttem, hogy görcsösen egyre közelebb akarunk kerülni a Földhöz, elsiklunk egy nyilvánvaló tény mellett. Gyors számolást végeztem.
„Van egy ötletem. Százmillió kilométernyire vagyunk az ötödik bolygó keringési pályájától. Pontosan százhetven nap múlva, a bolygó alig százhatmillió kilométernyire lesz.”
„A Földhöz képest ellenkező irányban.”
„Így van, de ha elértük, lesz elég anyagunk egy újabb kvantumugráshoz. ”
„Majdnem fél év tétlen várakozás.”
„Választhatjuk a három év tétlen repülést is.
„Igazad van. De pontosan kell időzítenünk!”
„Ne aggódj, alaposan utána fogunk számolni. És ehhez a távolsághoz nem kell maximális sebességre felgyorsulnunk, még marad is anyagunk fékezéshez, pályamódosításokhoz. Ez jóval kockázatmentesebbé teszi a megvalósítást.”
„Lehetséges. Bízom benned.”
„Nem is tehetsz mást” - gúnyolódtam.
Fél év repülés.
Emberi érzékeim nem is észlelték, hogy egyáltalán mozogtunk. A semmi közepén, viszonyítási pont nélkül az állandó sebesség nem érzékelhető. Azonban ettől még az ötödik bolygó pályája, ha lassan is, de közeledett. Ahogy a bolygó is a találkozási ponthoz.
Szerencsére a Földről kiszabaduló rádióhullámok eljutottak hozzánk. Néha csak töredékeket fogtunk, máskor folyamatos adásokat, híreket, filmeket, zenét. És nyomon követhettük a bolygón elszabaduló fejlődés hatásait. Ez Bastien számára nem jelentett nagy újdonságot, hiszen ő már átélt valami hasonlót, de nekem igen.
Szerte a világban egyre több dobozgyárat telepítettek, és megkezdődött a kisebb, egyéni használatra is alkalmas anyagmanipulációs kockák sorozatgyártása is. Az amerikaiak beindították a Kalifornia-tervet, és elkezdték feltölteni először a kontinenstalapzatot, majd ettől folyamatosan távolodva az óceánmedret. Őrült vállalkozásnak tűnt, de a teleportációs anyagmozgatás láthatóan megkönnyítette a munkát. Hatalmas anyagtömböket helyeztek át könnyedén és percek alatt a nyugati partról a keleti partra. A kontinens fagyott részén egyre mélyültek az elhordott anyag következtében keletkező árkok, mélyedések.
Vajon hiányolták a részvételemet a projektben? Egyáltalán feltűnt bárkinek is, hogy eltűntem? Talán Scott hiányolt. És anyáék, bár ebben már nem voltam biztos. Amióta Afrikába költöztem, nem nagyon beszéltünk. Nem nagyon voltak barátaim, még Szófia került hozzám a legközelebb az ismerőseim közül.
Na és Bastien.
Eltelt két hónap, és miközben az Atlanti-óceánban éppen egy új kontinens volt születőben az elköltött sokmilliárd dollár és a mérnöki munka eredményeként. A hajdani Kalifornia-projekt jelentéktelenné vált. Eljárt felette az idő.
Már az egész felszín mozogni látszott az állandó és egyre kifinomultabb anyagmanipulációs beavatkozások következtében. Bastien azt mondta, az én Földemen sokkal gyorsabban történnek az események, mint náluk. A pénzre, mint általános értékmérőre épülő világgazdaság egyértelműen partra vetett halként vergődött. Az új tendenciák folyamatosan gyűrűztek be a mindennapi életbe, noha a legtöbben fel sem fogták, hogy az élet örökre megváltozóban van a Földön. Azonban a fejlődés nem foglalkozott azokkal, akik képtelenek voltak alkalmazkodni.
Nagy multinacionális konszernek alakultak, és államközi megállapodások köttettek országrészekről, hegységekről, kietlen pusztaságokról. Új értelmet nyert az „akié a föld, azé a hatalom” kifejezés. Az óceánok vízszintje látványosan csökkenni kezdett, mivel a konszernek megfelelő törvényi szabályozás hiányában a nemzetközi vizekből akadálytalanul nyerhettek szabadon felhasználható anyagot maguknak. Ugyanakkor döbbenetes, új építmények születtek szerte a világban: mesterséges szigetek az óceán közepén, személyre szabott magánhegyek, lebegő sziklateraszok, rajtuk szürreális alakú házakkal. A nagyvárosokban régi épületek ezrei tűntek el pillanatok alatt, miután a lakókkal olyan szerződéseket írattak alá, ami szerint sokkal jobb minőségű, modern, igaz, kisebb anyagmennyiséget felhasználó lakásokba költözhettek. Minden és mindenki mozgásban volt, a világ percről percre formálódott.
A technikai fejlődés ilyen mérvű felgyorsulása egy fékevesztett szörnyetegnek tűnt, ami minél több embert fal fel, annál éhesebbé válik. Az emberek nagy része már régen időn kívülivé vált, az ilyen mértékű fejlődést képtelenség követni, megérteni. Az alapvető folyamatok pillanatok alatt értelmüket vesztették, és rengetegen menekültek az évek óta egyre gyarapodó antitechnológista kommunákba. Földművelésből, növénytermesztésből próbáltak megélni, amíg valaki nem vitt el nekik egy személyi dobozgyárat, és nem jöttek rá, hogy amiért napokig, hetekig dolgoznak, pillanatok alatt előállítható. A kommunák ezt követően hetek alatt elnéptelenedtek, csak néhány, makacs fejlődéstagadó maradt hátra.
„Közel járnak az összeomláshoz” - állapította meg Bastien. „Ők sem képesek uralkodni a hatalom felett, amit a kezükbe kaptak. Ez már az anyagmanipulációs világégés közvetlen előszele.”
„Nem lehet elkerülni?” - kérdeztem. Féltem, hogy mire hazajutok, a Földem elpusztítja önmagát. És akkor nem tudom, mihez fogunk kezdeni. Korábban jó ötletnek tűnt korlátok nélkül vándorolni az univerzumban, de akkor is úgy, hogy bármikor hazatérhettem. Mi lesz, ha már nem tudok hová hazatérni?
„Nézd meg alaposan, mi folyik a felszínen, és felelj te a kérdésedre.”
„Szóval felélik a Föld anyagát?”
„Régen is kizsákmányoltuk a bolygót, de ez most sokkal brutálisabb, sokkal intenzívebb. Ezúttal nincsenek korlátok. A mi Földünk is így omlott össze.”
„Azt mondtátok, ez a Föld más. Hogy gyorsabban fejlődik.”
„Ez igaz. A kérdés az, hogy ez vajon csak még mélyebbre rántja majd, vagy pedig… Tudod, Szófia úgy hitte, a ti Földetek más fejlődési pályára van ítélve, mint mi, de a folyamatok túlságosan ismerősek. Pontosan ez történt nálunk is.”
Tehetetlenül néztük tovább a változásokat, miközben lassan közeledtünk az ötödik bolygóhoz. Már parányi fényes pontként ragyogott előttünk, de még mindig egy hónapnyi út választott el tőle.
Furcsa ez a Bastien, egész más, mint amilyennek általában mutatja magát, bár kezdem azt hinni, hogy amikor atomizálták a testüket és a tudatukat, a legtöbben közülük megőrültek. Scott biztosan, de szerintem az ottani énem,
Szófia is. Igaz, ő teljesen másképpen, mint Scott. Talán még Bastien is. Nehéz volt rajta kiigazodni, főleg mivel eleinte egyáltalán nem akart például az érzéseiről beszélni. Hihetetlenül zárkózott volt.
Csakhogy fél év hosszú idő, én pedig makacs vagyok, nem akartam begubózni, inkább megpróbáltam én közeledni feléje, félretéve a félelmeimet.
Többnyire egy mezőn ültünk a mindkettőnk számára szimulált valóságban, és beszélgettünk. Fél év valakivel összezárva, úgy, hogy vagy vele beszélgetsz, vagy senkivel, nem könnyű, de tulajdonképpen egész jól viseltük egymás hülyeségeit. Mint egy összeszokott, együtt élő pár.
Eleinte nem akartam vele lefeküdni, és nem is gondoltam, hogy lenne rá lehetőség, de a szimulált valóságban végül elkerülhetetlenné vált. Túl közel kerültünk egymáshoz, és különben is, nem lehet egyfolytában csak beszélgetni. Eleinte féltem attól, hogy érzelmileg kötődni kezdek hozzá, ezért igyekeztem nem komolyan venni ezeket az együttléteket, és csak a kielégülésre koncentrálni, csakhogy később már nem tudtam kivonni magam Bastien hatása alól. Túl kedves, túl gyengéd, túl figyelmes. Túl zárkózott. Rájöttem, hogy ugyanolyan álarcot visel, mint én, de lehet, hogy sokkal vastagabbat. Megkérdeztem, miért.
„Nem tudom” - felelte. „Szerintem valahol mindenki álarcot visel. Ki kevesebbet takar el magából, ki többet.”
„És te miért?”
„Talán félek kimutatni, hogy valójában mit érzek” - vont vállat. „Kaptam néhány sebet, és ez óvatosságra késztet. Te még fiatal vagy, könnyebben átvészeled az ilyesmit. Én már egyre jobban félek az újabb sebektől. Nem vagyok szuperokos futurológus, nem értek az anyagmanipulációhoz, sem a fizikához. Nem vagyok genetikailag módosított ember sem. Csak egy átlagos csávó, akit érdekel a jövő, és történetesen jó helyre született ahhoz, hogy a család pénze révén megmeneküljön a haláltól.”
„Te nem vagy hülye.”
„Ezt nem is mondtam. Tudod, hogy hajdanán… bár még visszagondolni is vicces, annyira más lett minden… Gondold el, itt lebegünk a sötét semmi közepén, miközben nemrég még normális hétköznapi életet éltünk egy-egy Földön. Iszonyatosan távol kerültünk a hétköznapi létezéstől. Néha azt sem tudom, mik vagyunk.”
„Szófia is mindig ezt kérdezte.”
,,Ő is szeretett moralizálni.”
„Mit akartál az előbb mondani?”
„Ja… Hogy hajdanán író akartam lenni.”
„Író?”
„Tudom, meglepő.”
„Hát az. Miket írtál?”
„Novellákat, néha verseket. Egyszer majd megmutatom. Sokáig csak a saját kedvtelésemre próbálkoztam, de végül másfelé sodort az élet. Elkezdtem egyetemre járni…”
„Mit tanultál?”
„Pénzügyet és gazdaságtant. Apám cége miatt.”
„Az szép. És utána?”
,Apám mellett kezdtem el dolgozni. Próbáltuk kitalálni a trendeket, és befektettünk. Egész jó móka volt egészen addig, amíg normális volt a világ. Bár kérdés, mit nevezünk normálisnak. A fejlődést nem lehet megállítani, és nem sírhatjuk vissza folyamatosan a korábbi évtizedeket. Mégis, minden kor gyermekei ugyanezt teszik: a szüleink szülei az ezredforduló után vágyakoztak, a szüleink az Ugrás előtti években szerettek volna élni. Vajon valóban jobb volt-e korábban, jobb volt-e a XX. században, vagy akármikor, mint most? A különbség talán csak annyi, hogy ez az eszeveszett fejlődés sokaknak már túl gyors, a változások túl gyorsan követik egymást. Mégis, ha belegondolunk, az életkilátásaink folyamatosan javulnak, egyre inkább azoknak a tevékenységeknek hódolhatunk, amiket igazán szeretünk. Kitágultak a lehetőségeink. Akkor miért vágyakozunk a múltunk iránt?”
„Nem tudom. Talán az elmúlt fiatalságunk iránt vágyakozunk leginkább.”
„Már ez sem számít. Nézz ránk! Akármeddig élhetünk.”
„Az elménk fiatalságára gondoltam. A határtalan naivitásra, ami előbb-utóbb mindenkiből kiveszik, ahogy egyre több mindennel szembesül.”
„Lehetséges” - értett egyet Bastien. „Bár vicces, hogy pont te mondod ezt. Huszonkét évesen.”
„Azt hiszem, mostanság túl sokat láttam és tapasztaltam. Ez pedig hamar lerombolja az ártatlan naivitást. Vagy nem tudom. Évekkel érzem idősebbnek magam, mint pár hónapja.”
„Viszont még semmit sem tudsz a világról” - jegyezte meg Bastien. „Sem magadról, sem az emberekről. Tudom, hogy úgy sem hiszed el, de ettől még így van.”
Valóban nem hittem el.
Tovább figyeltük a Földet. Miközben egyre távolodtunk, valójában egyre közelebb kerültünk ahhoz, hogy megérkezzünk. Az egyedüli kérdés csak az, hogy létezni fog-e még a Földem, mire odaérünk? Csak Bastienre hagyatkozhattam, ő ismerte a lehetséges eseményeket, de aztán kiderült, hogy valami nem stimmel a bolygón.
„Ez furcsa” - mondta a legújabb adatokat elemezve. „Az omegák! Nézd csak! Ez… érdekes.”
„Mi történt?”
„Az omegák egy sor multinacionális vállalatban többségi tulajdoni hányadot szereztek. Övék a Google, a GE, a Coca Cola, az IBM, a Microsoft, a Wal-Mart, az ExxonMobil. Te jó ég! A Genoware, a Pharmacorp, a Wave, a General Motors. Energiaszolgáltatók, fúziós erőművek, közlekedési vállalatok! Hogy a fenébe csinálhatták?”
„Nem értem. Nálatok nem így történt? Hogy lehet az?”
„Valószínűleg nem maradt rá idő. De hogyan képesek erre?”
„Ezek omegák, az emberét meghaladó intelligenciával. Számítókapacitásuk napról napra bővül, önmagukat folyamatosan tökéletesítik. És a különbségek egyre nagyobbak lesznek.”
„Egy kellően fejlett omega potenciális pénzügyi zseni” - bólintotta Bastien. „Befektetnek, aztán újrabefektetnek. Még a pénzpiacok manipulálását is kinézem belőlük. Simán eltitkolhatják omega voltukat, és mire az üzleti világ rájön, már elképzelhetetlen vagyonhoz jutnak. Gyanítom, hogy olyan trükkös tranzakciók és felvásárlások történtek a Földön az utóbbi hónapokban, amilyenre még nem volt példa előtte. A világ nagyvállalatai a Hálózatszövetség irányítása alá kerültek. Mint egy globális államosítás.”
„És most mi fog történni?”
„Ez egy érdekes és új fejlődési irány” - töprengett Bastien. „Nem tudom. Talán átveszik a kormányzati erő szerepét is.”
„Vajon mi a céljuk?”
„Ezt csak ők tudhatják. Létezik egy negatív forgatókönyv a szingularitásra, amikor az irányítás kicsúszik az ember kezéből. Bár ez akár még pozitív fejlemény is lehet, hiszen mi például könnyedén elpusztítottuk a saját otthonunkat az anyagmanipuláció jelentette hatalom mámorában. Az omegák ennél elvileg jóval okosabbak. Csakhogy egy omegauralom talán még rosszabb is lehet, mint a pusztulás. Nem tudom, érdemes-e egyáltalán visszatérnünk a Földedre.”
„Ennek nincs semmi értelme” - mondtam. „Egy omegának semmiféle érdeke nem fűződik az emberi faj leigázásához. Ráadásul ott vannak a Chopra-elvek. Ez képtelenség. Mi van, ha csak meg akarják védeni az embert önmagától? Az omegák talán egy esélyt jelentenek. Hogy túléljük a szingularitást.”
„Te bíznál egy omegában?”
„Talán.” - Nem igazán tudtam, mit felelni erre. „Hamarosan úgyis kiderül, mi történik, nem?”
Mire a gázóriás közelébe értünk, a Föld látszólag az „omegák birodalma” lett. Azonban ezt nem követte semmiféle emberirtás, sem gonosz gépi elnyomás. Helyette a folyamatok tovább gyorsultak, azonban ez a gyorsulás már elképesztő és félelmetes volt a normál ember számára.
Belemerültünk a gázóriás sűrű légkörébe, magunkhoz vettük a szükséges anyagmennyiséget, majd hónapok után végre újra ugrottunk. A Föld felhőkkel takarózó félig vörös, félig sötét gömbje egy pillanattal később már előttünk lebegett.
Azonban ahogy elkezdtük megkerülni, feltűnt, hogy a felszín rajzolata megváltozott. Észak-Amerika alig ezer kilométernyire közelítette meg Európa nyugati partjait. Emlékeztem a Kalifornia-tervre, de azzal a fagyos oldalt akarták elbontani, és annak anyagából feltölteni az atlanti-óceán egy részét. Ehelyett mintha egész Észak-Amerikát arrébb tolták volna. Ez már meghaladta a felfogóképességemet, és látatlanban rávágtam volna, hogy lehetetlen. Ha nem láttam volna a saját szememmel az Európához közelebb tolt kontinenst.
A lila Atlanti-óceán déli részén pedig, nem messze Afrikától és az új Japán-szigetektől egy új kontinenst vettem észre. Nagyjából Dél-Amerika méretének a felét tehette ki, leginkább egy szabálytalan háromszögre emlékeztetett. Az északi, cikkcakkos szegélyű partszakasza ráadásul a szemünk láttára növesztett egy hosszúkás félszigetet, ami lomhán kúszott elő a hullámok közül.
A következő pillanatban a felszínen álltunk.
IV.
SZINGULARITÁS
2050.
Huszonkét évvel az Ugrás után
[12 Fázisváltás]
A talaj remegett a talpunk alatt. Valamiféle anyagmanipulációs átalakulás folyt a közelben. Ösztönösen gömbformába rendezkedtem volna, de nem sikerült, az alakformázó alrendszerem nem működött. Sőt az anyagmennyiségem is lecsökkent. Pontosan ötvenkét kiló voltam.
Aztán megkordult a gyomrom. Biológiai reakció, amit az átalakulásom óta nem használtam, hiszen teljesen felesleges is volt. És ebből rájöttem, hogy élő testben ragadtam, és nem tudtam átalakítani magam, nem tudtam anyagot felvenni. És lélegeztem, mert szükségem volt levegőre.
Mintha elvették volna a játékszeremet.
- Te sem tudsz alakot váltani? - nézett rám bizonytalanul Bastien. Nemet intettem a fejemmel. - Remek. Mi történik itt? Egyáltalán hol vagyunk?
Amerre elláttam, sivatagos, aprókavicsos holdbéli… nem is, inkább marsbéli táj vett körül. Sehol egy domb, sehol egy fa, vagy zöld növény. Csak kietlen, vörös kő-sivatag. A rőt fény az általam megszokott árnyalatúvá csúfította a panorámát. Túlságosan elszoktam már ettől a színhiányos környezettől. A talaj még mindig rezgett a talpam alatt, de csak éppen annyira, hogy némileg imbolyogva tudtam járni.
A látóhatár peremén az apróköves síkság hatalmas porfelleget kavarva maga körül emelkedni kezdett. Lomhán felgyűrődött, mintha kétoldalról összetolták volna a kőzetlemezt, közben a talaj remegése érezhetően nőtt. Tátott szájjal bámultuk, és csak percek múlva tudtam újra megszólalni:
- Hegység - mondtam, és éreztem, hogy kiszáradt a torkom. - Egy hegyvonulat képződik. Látod te is?
Bastien csak bólintani tudott. A látvány őt is letaglózta. Körülöttünk a köves, sziklás talaj fellazulni látszott, majd vizesedni kezdett. Néhány perc alatt mintha többnapos eső áztatta volna, mindenhol tócsák és laza, süppedős föld vett körül bennünket. Aztán a talajból parányi, a vörös fényben barnás fűszálak bújtak elő.
- Ilyen nincs - suttogtam, és körbenéztem a barna réten. Emlékeztem a Bárka zöld rétjeire, és hiányoztak az igazi színek… A levegő felforrósodott körülöttünk, valószínűleg az aktív anyagmozgatás hatására, de aztán hűs szél söpört végig a tájon, és hűtötte le a bőrömet.
- Tökéletes anyagmanipuláció - vont vállat Bastien. - Ez az új kontinens lehet. És éppen építik.
„Mi Atlantisznak nevezzük” - érkezett az üzenet a fejünkbe.
„És te meg ki a franc vagy?” - szakadt ki belőlem a kérdés.
„Egy régi beszélgetőtárs.”
„Maré… Ti hoztatok le bennünket ide, igaz?”
„Tíz százalék valószínűséggel nem szálltatok volna le a felszínre, és ezt nem engedhettük. Itt nagyobb biztonságban vagytok.”
„Mi történik? Mit műveltek a Földdel?”
„Lakhatóbbá tesszük.”
„Vagy inkább széttúrjátok az egész felszínt!” - Körbenéztem. „Atlantisz. Ez nagyon sablonos név. Legalább ti, omegák lehetnétek eredetibbek.”
„Igazad van, ez a lány tényleg érdekes” - érkezett egy másik omega üzenete. „Az én nevem Narayan.”
„Emlékszem rád” - mondtam. Valójában nem én emlékeztem rá: az omega Szófia emlékeiben szerepelt. „Te dolgoztál együtt a bátyámmal.”
„Így van. Alacsonyabb komplexitású koromban, még a Szingularitás Intézetben.
„Mit tudsz róla?”
„Most már jól van. Átvészelte a technosokkot. Ugyan volt egy öngyilkossági kísérlete, de valószínűleg nem akart igazán meghalni, így megúszta. Egy volt munkatársnője mentette meg az életét, akivel akkortájt összejártak. Azóta is együtt vannak.”
Újra megpróbáltam átrendezni a molekuláimat, de az anyagátalakító rendszerem nem működött. Biológiai korlátok közé szorultam, és nem igazán örültem neki. Mintha a szabadságomat vesztettem volna el.
„Mit tettetek velünk?”
„Visszaalakítottunk benneteket emberré, és elvettük a biomanipulációs modulotokat” - mondta Narayan.
„De miért?”
„A biológiai anyagmanipuláció veszélyes, és jelenleg nem szeretnénk, ha elterjedne. Majd idővel, amikor a legtöbb ember elég éretté válik, hogy megszabaduljon az anyagi váz korlátjaitól, engedélyezni fogjuk.”
„Ezt nem ti döntitek el. Ti csak omegák vagytok.”
„Nem is mi döntöttük el, hanem az I-tanács.”
„Az meg mi a franc?”
„Hamarosan megtudjátok.”
„Mi történik a Földön?” - kérdezte Bastien.
„Ez most egy érdekes világ, ami az átmenet időszakát éli” - felelt készségesen Maré. „Az utolsó pillanatban avatkoztunk közbe, még mielőtt az anyagmanipuláció jelentette hatalomtól megőrülve, leromboltátok volna a civilizációtokat és az otthonotokat. Mostanra rendeződni látszanak a viszonyok, az emberek lassan megértik, hogy mi történt és milyen távlatok nyíltak előttük. Régen csak kevesen csinálhatták azt, amit valójában szerettek volna, most viszont, amikor mindenki szabadon élhet, kötöttségek és korlátok nélkül. A többség számára, akik a világnak csak egy kis szeletét képesek megérteni, eljött a Kánaán, amikor bármit a másodperc törtrésze alatt előállíthatnak maguknak. Aminek megszerzése eddig kitöltötte az életüket, most mind elérhetővé vált. Ezek az emberek most élvezik a gondtalan és céltalan tespedést. Persze, azért sokan ebben a környezetben is aktívak és kreatívak: tudományos kérdéseknek, művészeteknek szentelik az idejüket.”
„Ez azért elég kiábrándító” - fintorogtam. „Az emberiség elért egy magasabb szintű létezést, és megrekedt. Nincsenek célok, nincsen fejlődés?”
„Ez nem így van” - mondta Narayan. „Az emberi faj túlnyomó része mindig is csak élvezője volt a fejlődésnek. Vagy alantas, gyakorta értelmetlen munkát végzett és beolvadt a társadalmi gépezetbe. Vagy megtalálta azt, ami érdekelte, és élvezte az életet. Kevés olyan ember született, akik valóban előremozdították az emberiséget. Most sem lesz másként. A különbség az, hogy ezúttal mindenki más tesped és élvezi az életet. A fejlődés azonban töretlen. Ti már ismeritek a kvantumugrást. A felszíni változatát hamarosan elérhetővé tesszük az emberek számára is.”
„És mit akartok tőlünk?” - kérdeztem. „Mármint tőlünk, emberektől.”
„Gondolatokat. Ötleteket. A számítókapacitásotokhoz képest meglepően kreatívak vagytok, és bennünket érdekel a kreativitás, az ötletek, gondolatok sokfélesége. Együtt tervezzük meg a jövőt.”
„Nem értem. Ti omegák vagytok, az intelligenciátok már most sokszorosa a miénknek.”
„A gondolat az gondolat.”
„Ez nagyon romantikus. Ettől még továbbra sem értem, mit tesztek a Földdel. Azt sem értem, hogy mi szükségetek van az emberre? Illetve magára a bolygóra?”
„Az ember gyermekei vagyunk. Kontrolláljuk a fejlődést és jelen pillanatban a szingularitást az ember jóléte érdekében.”
„A Chopra-elvek” - értettem meg.
„Ez a mi DNS-ünk” - mondta Narayan. „Persze talán meg tudnánk változtatni… idővel, de egyelőre tiszteljük az emberi fajt, a teremtőinket.”
Lázasan járt az agyam. Barátságos, lojális omegák, mint az emberi faj védelmezői? Megteremtettük magunknak „Istent”, aki az embert szolgálja?
„A Manipulátorok hamarosan idejönnek” - szólalt meg Bastien.
„Tudjuk” - felelte Narayan. „Ismerjük a Bárkával és a társaiddal történteket.”
„Mit tudtok még a Manipulátorokról?” - kérdeztem.
„A létezésünk és a tiétek is tőlük függ.”
,Azt képzelitek, szembeszegülhetünk velük?”
„Nem. A sorsunk nagy valószínűséggel tőlük függ.”
Néhány nappal később egy virtuális csoport tagjává váltam, amit I-tanácsnak neveztek. A résztvevőket az omegák állították össze kiemelkedő intelligenciájú, megfelelő genetikai és pszichológiai adottságokkal rendelkező emberek közül, különféle tesztek alapján válogatva. A pszichológiai vizsgálaton rengeteg magas IQ-jú ember megbukott: következetlennek, antiszociálisnak, az emberiség sorsa iránt közömbösnek mutatkoztak, sokan pedig labilis személyiségűk következtében alkalmatlannak a csoportos együttműködésre. Két napon át folyamatosan töltögettem a teszteket és válaszolgattam mindenféle kérdésre, és én csodálkoztam a legjobban, amikor beválasztottak. Nem tartottam magam sem stabil, sem közöségi személyiségnek, de az omegák tesztjén valamiért átmentem. Csak ők tudhatják, miért és hogyan.
Az I-tanácsban összesen közel százötvenezren voltunk, legtöbbjük kiváló tudós és az emberi faj fejlődése iránt elkötelezett szakember. A tagok szétszórva éltek a Földön, azonban kisebb csoportokra bontva folyamatosan kapcsolatban álltunk a Hálózatszövetséggel és egymással. Elsőként arra gondoltam, hogy százötvenezer ember mindenre alkalmas, csak bármilyen kérdés megvitatására nem. Aztán rájöttem, hogy itt nem is erről van szó, hanem egyfajta sajátos világparlamentről, ahol a felmerülő ötleteket, problémákat megvitatjuk, majd döntünk, anélkül, hogy végeláthatatlan, személyeskedésbe csapó vitákba bocsátkoznánk. Mi képviseltük az emberi fajt, ugyanis nekünk volt a legnagyobb esélyünk, hogy együtt tudunk működni a Hálózatszövetséggel a Föld jövőjét érintő döntések meghozatalában. A régi éra vezetői, politikusok, vállalati vezetők, akik túlságosan is hozzászoktak a hatalomhoz és az irányításhoz, kikérték maguknak ezt az eljárást, többen I-tanács tagságot követeltek, vagy egyszerűen csak a tanács feloszlatását, de az omegák mindezeket a támadásokat könnyedén félresöpörték: a virtuálneten közzétették az érveiket, hogy kit miért választottak be az I-tanácsba, vagy éppen miért nem. Az érveik ellen csak hőbörögni lehetett, de vitatkozni velük nem.
Ekkor hallottam először a Szűrőről.
A Szűrő Jonathan Chopra, az omegák kódolt lojalitásának száznyolc éves atyja, a fizikus Wes Omala, a Szingularitás Intézet igazgatója, Ray Weinich, továbbá az anyagmanipuláció legnevesebb szaktekintélye, Denzel Gould és a Hálózatszövetség közös agyszüleménye volt. Megvalósítása első hallásra képtelenségnek tűnt, de hamarosan megértettem, hogy egy olyan korba jutottunk, amikor nehéz olyasmit kitalálni, amit ne lehetne megvalósítani. Pedig néhány hónappal ezelőtt pedig még milyen hatalmas feladatnak tűnt Japán újraalkotása Afrika partjainál!
Csakhogy ez már maga a technológiai szingularitás. Chopra professzor azt mondta, olyan ez, mint a hiperinfláció, csak itt a technikai eszközök, eljárások avulnak el pillanatok alatt, miközben az információtechnológia és az anyagmanipuláció tesz egyre hatalmasabb lépéseket. Nemrég még a fekete doboz gazdaság eljöveteléről beszéltünk, de mostanra gyakorlatilag értelmét vesztette a gazdaság szó klasszikus jelentése is.
A Szűrő egy kettős funkciójú burok elnevezése, ami a tervek szerint teljesen körülveszi majd a Földet. Az ötlet félelmetes távlatokat nyitott: egyfelől megoldást kínált otthonunk állandó fényenergiával való ellátására, ugyanakkor lehetővé tenné, hogy a bolygó annyi anyagot szívjon magába, amennyire szüksége van. Azonban pont ezen hatalmas távlatok miatt mi, emberek is aggódni kezdtünk. Furcsa, de mintha Chopra professzor is megijedt volna.
„Szerintem most még nem szabad elkezdenünk a megvalósítást” - közölte a nyilvános vitanapon. Vele az omegák mindig meglepő tisztelettel beszéltek, a gondolatai mindig kiemelésre kerültek, míg a többi vélemény közül csak a legösszeszedettebbeket kaptuk meg mindannyian. Hallottam pár pletykát, hogy Chopra a híres Mag-szoftverébe trükkösen beépített néhány apróságot saját magáról is. Régen ez jópofa ötletnek tűnhetett, viszont az évek során egyre mélyebben berögzült az omegákba. „Ez a Föld eddigi legdrasztikusabb átalakítása. Ezúttal már nem csak hegyfelgyűrésről, szigetépítésről vagy kontinenstologatásról van szó. A technológia valóban rendelkezésre áll, de az emberek nincsenek felkészülve ilyen horderejű változásokra.”
„Nem várhatunk” - felelte Narayan. „A Manipulátorok sokkal nagyobb kockázatot jelentenek, mint a Szűrő felépülése okozta emberei reakciók. Mindannyian ismerik Szófia Kerti és Bastien Taglier beszámolóját a másik Földről, és arról, hogy mire képesek a Manipulátorok. És mindaz, ami ott történt, valószínűleg csak egy kis része annak, amire a Manipulátorok valójában képesek.”
„Megvédhet a szűrő a Manipulátoroktól?” - jött az újabb kérdés.
„Nem” - felelte Maré. „De időt nyerhetünk általa. Az idő jelen pillanatban az egyetlen esélyünk.”
Sorra érkeztek a vélemények, ellenvélemények, amik közül az omegák kiválogatták a legalaposabbakat, és azokat megjelenítették mindannyiunk számára. Omala és Gould is a Szűrő mellett érvelt, és több neves tudományos szakember. Bár ez nem jelentett semmit, saját magunknak kellett mérlegelnünk az előnyöket és a hátrányokat. Tudtam, hogy pillanatokon belül szavazásra kerül a sor. Én már döntöttem.
,A következő tíz órában mindenki megteheti a szavazatát” - jelezte Narayan.
Szavaztam, a Szűrő melletti szavazatom rögzítésre került a Hálózatszövetség központi memóriatárában.
,A Szűrő azonnali létrehozását az I-tanács hetvenhárom százaléka támogatja” - közölte az eredményt a tíz óra elteltével Narayan. ,A Hálózatszövetség szintén az építés azonnali megkezdése mellett van. Megkezdjük az előkészületeket.”
Másnap reggel, a Spanyolország felett egy kilométerrel lebegő sziklán álló otthonunk teraszáról fürdőruhában néztük, ahogy a hozzánk legközelebbi anyagoszlop a távolban a magasba tör. Ötven kilométeres átmérője még ilyen messzeségből is látható volt, mintha egy gigantikus kígyó emelkedett volna el a talajról. Az anyagoszlop megcsavarodott, de tovább emelkedett a lila égbolt felé. Körülötte, a súrlódó részecskék által keltett hőhatás következtében vibrált és gőzölgött a levegő.
A Diablo sivár, marsi tájjá változtatta az alattunk elterülő, elsivatagosodott Andalúziát. A kiszáradt Guadalquivir medre már alig volt felismerhető, az egykori népes városokat, Sevillát, Córdobát, Granadát és Malagát ellepte a homok. A tűző nap perzselt, és amióta a Hálózatszövetség visszaváltoztatott bennünket hús-vér emberré, nem is tudtam ellene védekezni. Megtöröltem verejtékes homlokomat, megigazítottam fürdőruhám félrecsúszott melltartórészét, aztán belekortyoltam a gyümölcslevembe. Kedvem lett volna megmártózni a tengerben, és ha nem a történelem eddigi legfontosabb eseménye történt volna éppen a szemünk előtt, biztos megkértem volna Bastient, hogy ereszkedjünk lejjebb fürdeni.
- Figyeld! - mutattam az égre. - Mindjárt eléri az ötszáz kilométeres magasságot! Akkor elkezd felépülni a Szűrő gömbhéja.
- Elképesztő! - Bastien le sem vette a szemét az anyagoszlopról. Régimódi, ovális napszemüveget viselt, ami azonban egész jól állt rajta. Bőre, csakúgy mint az enyém, bronzbarnára sült, bőrregeneráló csipjeinknek az itt töltött napok meglehetősen sok munkát okoztak. Mindent megtettünk hámsejtjeink roncsolásáért, amit a csipek nano-medjei megpróbáltak regenerálni. - Vajon a világon hányan értik pontosan, hogy mi történik?
- Ez lényegtelen. Szerintem csak az számít, hogy hamarosan visszakapjuk a régi színeket. A fehér fényt. A legtöbbeket már amúgy sem érdekli, mi történik körülöttük. Csak élvezik a Kánaánt.
Az oszlop elérte a kívánt magasságot, és ekkor megmerevedett, megszilárdult.
- Most! - suttogtam, és megszorítottam Bastien kezét. Az anyagoszlop teteje körül körkörös irányban elkezdett szétterülni az epigonrészecskék révén manipulált anyag. Az oszlop belsejéből folyamatosan és nagysebességgel áramlott felfelé az átformált egykori magma, és most lepelként borult az égboltra.
Sötétedni kezdett, évtizedek óta először, ahogy az épülő burok lassan elfedte a vörös napot. Mint egy globális napfogyatkozás. Először csak a fényesség csökkent, aztán az ég lilás árnyalata kezdett mélyülni, és feketébe tűnt át. Szürkületi homály telepedett ránk., Bastien felkapcsolta a terasz lámpáit. A legtöbben most jöhettek rá, hogy a világ, ahogy ismerték, elképzelhetetlen változások előtt áll.
A Szűrő már a látóhatár pereméig befedte az eget, és innentől a virtuálneten figyeltem tovább az eseményeket, különböző műholdak közvetítéseit követtem nyomon, amíg a Szűrő teljesen körbeérte a Földet. A fontosabb műholdakat az előző nap folyamán a Szűrőn belülre navigálták, de csak azért, hogy az átmenet perceiben se omoljon össze a globális telekommunikáció. Utána már nem lesz szükség rájuk, mert a Szűrő átveszi a funkcióikat.
A Föld valamennyi pontjára éjszakai sötétség borult. Bastien fél arca ragyogott a legközelebbi lámpa fényében, míg a másik fele beleveszett a koromfekete háttérbe. A magasban több tucatnyi fénylő pontot pillantottam meg. Egy másodpercre azt hittem, a csillagok, aztán rájöttem, hogy hülye vagyok. Nem lehetnek a csillagok. Egyrészt a Szűrő nem átlátszó, másrészt, ha az is lenne, innen a Diablo napfoltokkal pettyezett, vörös korongját kellene látnunk.
A miénkhez hasonló lebegő házak voltak azok, amelyekről a miénkhez hasonló kíváncsi tekintetek figyelték a Szűrő felépülését. Odalent is parányi fények gyúltak, meglepődve tapasztaltam, hogy rengetegen éltek ebben az elviselhetetlen klímában. Elvileg a gravitáció a felszíni tömegvesztés miatt közel egy százalékkal csökkent, de ez jelentéktelen, csak preciz műszerekkel érzékelhető eltérés volt csupán. És amúgy is csak átmeneti a veszteség.
Lassan világosodni kezdett. A vörös nap sehol sem látszódott, maga az égbolt, a Szűrő belső felülete kezdte el ontani a szabályozott fényt, de nemcsak a Diablo napból származó, alacsony hullámhosszú vörös komponenst, hanem az összes többit, a narancsot, a sárgát, a zöldet, a kéket és az ibolyaszínt is. Egy új kor napfelkeltéje volt ez.
Az éjfekete sötétség lassan mélykékbe folyt át, majd világosodni kezdett, míg el nem érte a hajdani Föld egének kékjét. A világra visszatértek az igazi színek. Sokan már alig emlékeztek a növények zöldjére, az ég és az óceánok kékjére, sőt a fiatalabbak, a velem egykorúak csak régi felvételeken láthatták.
- Sikerült - dünnyögtem magamnak. Egy újabb, óriási áttörést hajtottunk végre.
Bastien is egyfolytában a kék eget bámulta.
- Féltem, hogy a Szűrő fénye nem fog igazinak hatni - suttogta -, de ez… tökéletes.
- Az - bólintottam.
Percekig nem szóltunk egymáshoz. Bastien a sörét kortyolgatta, és a Szűrő dél-spanyol anyagoszlopát nézte, én pedig a jövőn gondolkodtam, azon, hogy mi mindent fogunk az elkövetkezendőkben megvalósítani. Amint a Szűrő tesztelése lezajlik, és kiderül, hogy mennyire stabil az aktív réteg, a következő lépés a vörös csillag megközelítése lesz. Anyagot fogunk felvenni belőle, amivel megerősíthetjük a jelenleg még alig száz méter vastag burkot, ugyanakkor pótoljuk a Föld belsejéből kiemelt és elhasznált anyagot. A többi, későbbi tervekre egyelőre még nem is mertem gondolni.
Chopra és a többiek hihetetlenebbnél hihetetlenebb elképzelésekkel álltak elő. Bármilyen ötlet, ami az emberiség jólétét, jövőjét szolgálja, és a tanács elfogadja, megvalósíthatóvá vált, a Hálózatszövetség segítségével. Mi tervezünk, ők végrehajtanak. Na persze az anyag- és energiakorlátok figyelembevételével. A Szűrő legnagyobb előnye, hogy hosszú távon függetleníthet bennünket a központi csillagtól.
A világ napról napra változott. Közben azt érzem, hogy én is egyre jobban megváltozom. Huszonkét éves vagyok, de nem hiszem, hogy ez a kor lenne a bölcsesség netovábbja. Mégis, más lettem, mint mielőtt találkoztam Bastienékkel. Komolyabb? Érettebb? De mi van, ha nem akarok komolyabb lenni?
- Vajon a Hálózatszövetség hány omegából áll? - kérdezte végül Bastien.
- Jelenleg hatvanhárman vannak - feleltem. - Ötvenkilenc még a negyvenes évekből származik, mind a nagy cégek szülötte, de van négy, amiket - vagy akiket? - már a Hálózatszövetség programozott.
- Ez nem veszélyes? Mi van a Mag-programjukkal? Anélkül megszűnik a lojalitásuk.
- Most kezdesz el ezen aggódni? - kérdeztem mosolyogva. - Chopráék hajdanán erre is gondoltak. A Mag-program tudtommal megkerülhetetlen, az omegák által létrehozott mesterséges értelmeknek is ugyanúgy része.
- Úgy érzem, mintha pengeélen táncolnánk. Mármint az omegák miatt. Nem hiszem, hogy egy egyre értelmesebb és az embertől egyre távolodó lényeket, még ha mesterségesek is, a végtelenségig pórázon tudunk tartani.
- Ez nem póráz.
- Hát mi?
- Mondjuk úgy, hogy a genetika leképezése programnyelvre. Gondold el: mi miért szeretünk, miért törődünk másokkal? Belénk van kódolva. Az omegák segítségével lehet, hogy hamarosan ugyanúgy megértjük a saját kódolásunkat, mint ahogy értjük az övéket. Több a közös bennünk, mint gondolnád.
- És mi van az evolúcióval? Változhat a Mag-program az újabb és újabb omegagenerációk létrejöttével? Ha már a genetika leképezését említetted.
- Nem tudom. Idővel minden bizonnyal. De mi van, ha nincs is szükség már pórázra?
- Ezt nem értem.
- Lehet, hogy az omegák a Mag-programoktól függetlenül is támogatnának bennünket. Végtére is a célunk közös. Élni, fejlődni, túlélni. Ne feledd, az omegák hiába léptek túl rajtunk számítási gyorsaságban, mégsem magasodnak fölénk minden területen. A Szűrő, a Földsugár megnövelése mind az I-tanács ötlete. Az omegák is kreatívak, de az ő kreativitásuk másképp működik, és láthatóan a hatalmas számítókapacitás ellenére sem közelíti meg az emberi kreativitást. Nézd meg az omegák által komponált zenéket, festményeket! Logikailag tökéletesek, a szobraik, festményeik hiperrealisztikusak, professzionális másolatai a valóságnak. De hiányzik belőlük a lényeg. Itt van például a Sorbo…
- Az egy együttes? - kérdezte bizonytalanul Bastien, miközben a Dél-Spanyolország látképét uraló anyagoszlopot nézte. Az oszlop vége nem látszott, beleolvadt az ég kékjébe.
- A kedvenceim. Voltak az utolsó albumukig. Na, majd leülünk, és együtt meghallgatjuk pár számukat, hogy értsd, miről beszélek. - Istenem, milyen régen is volt, tűnődtem.
Alig két év. Mennyit hallgattam Jeeko Mazzei elborult szövegeit és zsigerekig hatoló zenéjüket. Mintha egy emberöltő telt volna el közben. - Aztán az utolsó albumuk hatalmas siker lett, de ugyanakkor egy hatalmas szar is volt. Kiderült, hogy megállapodtak egy omegával, WegaNovával az IBM-től, aki helyettük írta meg és rögzítette az utolsó albumukat. Viszont a botrány rekordeladásokat hozott. Először nem értettem, mi a franc történt a zenéjükkel, aztán amikor kibukott a balhé, rájöttem. Semmi egyediség, semmi kreativitás, helyette egy kiszámított, művészieskedni akaró, a végletekig precíz, de üres zenét kaptam.
„Nekem tetszett” - csatlakozott be a fejembe Narayan. Az I-tanács tagság majdnem állandó adatkapcsolattal járt, az omegákkal a virtuális hálózaton bármikor kapcsolatba léphettem, és ugyanakkor engedélyt adhattam a megfigyelésre. Most éppen nem blokkoltam a hozzáférést, és úgy figyeltek, akár a túlzottan kíváncsi szomszédok. Tanulmányozták a tanácstagok gondolkodását. „És sok ember szintén szerette.”
„Ez nem igaz” - feleltem. „És ezt te is tudod. Az eladások nem a tetszési indexet tükrözték, hanem a botrányt. A Sorbo néhány héttel később fel is oszlott.”
„A precizitás is művészet, még ha te például nem is szereted, ha a zenét kiszámítják és olyan elvek szerint építik fel, amit nem értesz. Abban is tévedsz, hogy csak élethű festményeket, szobrokat tudunk létrehozni. Az igazi omega-művészetet azonban egyelőre megtartjuk magunknak.”
Megtartják maguknak. Ez új volt. Nem mondom, hogy nem lettem volna kíváncsi, milyen lehet az „igazi omega-művészet”, azonban nem sokat vártam tőlük. De mi van, ha tévedek, és csak egy képzelt felsőbbrendűség-tudat beszél belőlem?
- Érzelmileg például talán még egy állat is többre képes, mint ők - mondtam Bastiennek, valójában azonban Narayant provokáltam. Felkészültem egy újabb vitára, azonban Narayan nem reagált. Sem bármelyik társa. De tudtam, hogy ettől még figyelik a beszélgetésünket, és elemzik. Lezárhattam volna az adatkapcsolatot, de nem tettem.
- Hogy lehet ez?
- Nem olyan egyszerű teljes értékű értelmet programozni, még akkor sem, ha egy omega teszi azt. Hogyan tudod lemodellezni azt, amit nem értesz? Hogyan tudnád logikailag leképezni például a szerelmet, a szeretetet, a gyűlöletet? Miként tudnád megfogalmazni?
- Egy omega ezt könnyen megteheti.
- Előbb-utóbb meg fogják tenni, de jelenleg még messze vannak tőle.
- Biztos vagy te ebben?
A Szűrő által kékre varázsolt égboltra pillantottam.
- Nem - feleltem végül. - A saját kezükbe vették az evolúciójukat, és már nincs esélyünk nyomonkövetni, hogy mi történik velük. A kezdet kezdetén még megpróbálkoztunk vele, de akkor is csak részlegesen sikerült. Minden az alapprogramozáson múlik.
Hallgattunk, és az előttünk elterülő új, de valahol mégis régi világot néztük.
- Bemegyünk? - kérdezte végül Bastien.
- Igen - feleltem, aztán besétáltunk a házba.
A mini-dobozgyárunk közvetlenül a ház alatt állt, epigon-részecskékkel telített szálai behálózták az egész platformszigetünket. Linkjeink állandó kapcsolatban álltak a vezérlőjével, és utasításomra, mire beértünk, terített asztal várt ránk. Cápasteak, kagyló, garnélarák sorakozott az asztalon. Hirtelen elgondolásból lecseréltem az ebédlő padlólapjait is, a modern vajszínű lapok antik márványlapoká változtak, ahogy a dobozgyár megváltoztatta az anyagszerkezetüket.
- Vajon hol lehet a Hálózatszövetség fizikailag? - tűnődött Bastien, miközben leültünk vacsorázni. - Mekkora számítókapacitással rendelkezhetnek, és milyen ütemben fejlődnek tovább?
- Ezt titkolják.
- Miféle lojalitás ez?
- Inkább óvatosság.
- Félnek tőlünk.
- Igen, azt hiszem, félnek. Belénk nincs kódolva semmiféle lojalitás, vagy barátság, sem erkölcs és etika, és ezt a történelem folyamán már sokszor bizonyítottuk. És hiába értek el egy magasan fejlett szintet, ugyanazon fizikai környezetbe vagyunk összezárva.
- Úgy beszélsz, mintha sajnálnád őket. Pedig csak mesterséges intelligenciák, semmi többek.
- Néha meglepődöm rajtad - mosolyodtam el, aztán belekortyoltam a boromba. - Egyáltalán nem számít, hogy mesterségesek vagy organikusak. Intelligens életformák, akiket mi teremtettünk, viszont megkötöttük a kezüket és a rabszolgáinkká tettük őket. Valószínűleg ez volt az emberi faj legfontosabb cselekedete, ugyanis olyan távlatokat nyitott meg a fajunk előtt, amit omegák nélkül csak évezredek múltán, vagy lehet, hogy soha nem értünk volna el. De ennek árát az omegáink fizetik meg.
Ezúttal Bastien mosolygott.
- Előbb-utóbb úgyis itthagynak bennünket - mondta, miután lenyelte az utolsó cápafalatot. - Vagy ellenünk fordulnak. A Chopra-elvek által beléjük égetett viselkedési normák sem tarthatnak ki örökké. Ahogy az ember lojalitása is változhat, egy gépi intelligenciáé is.
- Erre már gondoltunk, de tenni nem tudunk ellene. Mégis… úgy tűnik, hogy egy időre szerencsénk lesz ez ügyben, mert a technológiai szingularitás görbéje csak rövid időre engedi ezt a túl gyors fejlődést. A rendelkezésre álló energiamennyiség ugyanis nem áll arányban a növekedési ütemmel. A fejlődési görbe néhány héten belül megtörik, és egy alig emelkedő szakaszra váltunk.
- Ezek szerint a bolygó teljes anyag- és energiakészlete sem elégíti ki a Hálózatszövetség és az emberiség igényeit?
- Most még éppen elegendő, de az egyensúly kényes. A Hálózatszövetség nem képes továbbfejleszteni önmagát, az anyag-energiaátalakításaik pedig egyre jobban veszélyeztetik a kialakított rendszer, a Föld és a Szűrő stabilitását. A napból nyert energia már kevés a további nagy ugrásokhoz.
- De előbb-utóbb ez az akadály is elhárul, nem? Lehet, hogy éveken belül, de persze az is lehet, hogy csak évszázadok múlva.
- Így van. És akkor eljön a csillagparazitizmus ideje.
- Mint a Manipulátoroknál. Bár… valahol egyre közeledünk hozzájuk fejlettségben. Még akkor is, ha a különbség jelenleg is elképzelhetetlenül nagy. Azért engem az is megriaszt, hogy a galaxis, az univerzum anyagának átalakítása révén nyerünk energiát.
- Valahol az egész univerzum is így működik - feleltem. - A csillagok is anyagot égetnek el, hogy ragyogjanak.
- Valóban ez lenne az út? Felélni minden rendelkezésre álló anyagot, energiát az egyre nagyobb komplexitásért, az egyre bonyolultabb létezésért? A Manipulátorok ezt teszik, és mi is efelé tartunk. De létezhetnek még a Manipulátoroknál is sokkal fejlettebb élőlények, akik még nagyobb méretekben, még nagyobb anyag- és energiafelhasználással gondolkodnak. Hová vezet ez? Az értelmes lények előbb-utóbb felélik az univerzum anyagát? Sajnos erre a kérdésre nem mi fogjuk megtalálni a választ - vont vállat Bastien. Közben befejeztük a vacsorát, és átültünk a nappali terbélyes kanapéjába. - Azonban lehet, hogy a Manipulátorok már tudják, mi vár ránk. Ők sokkal többet értenek az univerzumból, mint mi valaha fogunk.
- Hagyjuk már az univerzumot! - Semmi kedvem nem volt most a Manipulátorokról beszélni. Amúgy is nyomasztott az, amit nemrég láttam… amit Szófia látott a halála előtt. Nem tudtam nem azokra az órákra gondolni. Az érzésre, hogy jelentéktelen porszemek vagyunk, az érzésre, hogy egy olyan idegen életforma bábjai, játékai vagyunk, akit esélyünk sincs megérteni. - Szerintem ki tudunk találni érdekesebb időtöltést is, mint az élet nagy kérdéseiről társalogni.
Bastien egy pillanatig az arcomat fürkészte, aztán tekintetében megjelent az a cinkos mosoly, amiben reménykedtem.
- Mire gondolsz? - kérdezte.
- Mire gondoljak? - folytattam a megkezdett játékot. Közelebb fészkelődött, és magához ölelt. Csókolóztunk, és ennyi elég is volt, hogy ne legyen visszaút. A hormonok elszabadultak, és innentől csak a pillanat számított. Lezártam az omegákkal az adatkapcsolatot, a külvilág megszűnt körülöttünk. Jelentéktelenné vált minden, a Szűrő, az omegák, az I-tanács és a Manipulátorok. Csak mi ketten léteztünk.
Nem tudom, az emberek mit szóltak az I-tanácshoz. Szerintem az, hogy mi határoztuk meg a világunk jövőjét, féltékenységet szülhetett. Azon emberekben legalábbis, akiket érdekeltek a globális folyamatok. Márpedig a legtöbb embert nem igazán érdekelték. Az I-tanács közben alaposan felépített szervezetté alakult, rengetegen foglalkoztak közülünk a kommunikációval. Bárki beléphetett, aki megfelelt a bonyolult teszteken, márpedig a teszteket az omegák állították össze, és az ő lojalitásukat, intelligenciájukat senki sem kérdőjelezhette meg.
A kommunikáción nagyon sok múlt. A Hálózatszövetséggel együtt mindenről tájékoztattuk az emberiséget, de ehhez hozzátartozik az is, hogy az átlagembereknek csak kis hányadát érdekelte valójában, hogy mi történik. A többiek belemerültek a Kánaán és a tespedés gyönyöreibe, híres emberek életének csodálásába és a hírnév utáni álmodozásba. Az I-tanács a háttérből irányított. De ezen felesleges meglepődni, hiszen amióta világ a világ, ez történik. A fejlődés, a haladás, a miértek csak keveseket motiváltak. A legtöbb ember csak élni akart, szórakozni, kikapcsolódni, enni, inni, szexelni, jól érezni magát. Most megkapták a bibliai paradicsom utópisztikus változatát, ahol értelmét vesztette a pénz, ahol személyi dobozgyárakkal bárki bármit előállíthatott, ahol nem kellett küzdeni az élelemért, sem másért. Sokan azonban nem bírták a vég nélküli semmit tevést, ők a művészetek, alkotótevékenységek felé fordultak, és ez új tendenciákat teremtett. Aki olyasmit hozott létre, ami másokat is érdekelt, hírnevet, elismerést szerzett. Hamarosan a hírnév vált az egyik legfontosabb motiváló tényezővé.
Sziklaplatformunkkal leszálláshoz készülődtünk Mumbai romjai közelében, némi anyagot akartunk felvenni. A romváros a hírek szerint néhány nap múlva újjáépül, ahogy sok más, a néhai fagyott féltekén rekedt város esetében már megtörtént. Azt még nem lehetett tudni, pontosan ki tervezteti éppen az eredeti város rekonstrukcióját, az illető a város újrateremtésével bizonyára hírnevet akart szerezni magának. Körülöttünk számtalan platformház repült, az emberek többsége úgy utazgatott napról-napra újabb vidékre, mintha egy soha véget nem érő világkörüli vitorlástúrán vennének részt. A Szűrő felépülése utáni globális kataklizmát az omegák folyamatos és precíz kontrollja révén könnyedén átvészeltük. A néhai sötét oldalon hatalmas olvadás vette kezdetét, árvizek söpörtek végig a felszínen, amiket hullámtörőkkel tereltek biztonságos mederbe. A jégtől megszabaduló, és így megemelkedő kőzetlemezek soha nem látott földrengéseket okoztak, a hideg-meleg levegő kiegyenlítődéseknél gigászi viharok tomboltak, majd csendesedtek le, ahogy az omegák beavatkoztak a légköri folyamatokba. Ázsia, Ausztrália és Dél-Amerika megszabadult két évtizedes börtönéből. Az omegák ezután a semmiből teremtették újjá a kipusztult növényzetet, és tüntették el a jég és fagy pusztításának árulkodó nyomait.
Az emberek pedig elkezdték visszahódítani a régi országokat. A jég helyenként meglepő emlékeket őrzött meg az utókornak: a városok többé-kevésbé túlélték a jég béklyóját, elveszettnek hitt kultúrák emlékei kerültek elő újra. Az már más kérdés, hogy az emberi faj éppen egy korábban elképzelhetetlen változás küszöbén állt. A városok egy része anyagmanipulációs forrássá lett, más városokat meghagytak múzeumnak, kirándulóközpontnak, vagy átépítettek szórakoztató parkká. Senki sem akart már városban élni.
Az országhatárok értelmüket vesztették, új szokások, új törvények voltak alakulóban, de ezeket még én sem nagyon tudtam követni. Az I-tanácstagok egy része megpróbálta értelmezni a felbomló és újraformálódó társadalmi kereteket, de néhány hét ehhez még túl kevésnek bizonyult. Egy átmeneti korban éltünk. A múlt alkonyán, a jövő hajnalán. Minden mozgásban volt.
Örültem, hogy Bastient egyáltalán nem zavarta a tanácsban végzett munkám. Ő nem is akart belefolyni a döntésekbe. Persze az azért érdekelte, hogy mi fog történni, miféle globális események várhatók, de megelégedett azzal, hogy elmeséltem neki, ha valamilyen nagyobb horderejű változás volt készülőben, és elbeszélgettünk a lehetőségekről.
Mint most is.
- Éppen megközelítjük a vörös napot - magyaráztam neki.
- Félmillió kilométernyire, igaz? De… a Szűrő kibírja ezt?
- Ezért tervezték. Valószínűleg most éppen folyamatosan vastagodik, hiszen a lényege az lenne, hogy anyagot vegyünk fel más égitestekből, csillagokból, bolygókból. Rengeteg anyagot le is hoznak a felszínre az anyagoszlopokon keresztül. Kell a folyamatos átalakításokhoz, az új kontinensekhez. Na meg a térfogatnöveléshez.
Bastien egy pillanatra összevonta a szemöldökét.
- Szóval végül elfogadtátok. Valóban megvalósítható?
- Igen. Az omegák meg tudják csinálni.
- És a Szűrő megvéd a Manipulátoroktól, ha eljönnek?
- Az omegák szerint nem. És továbbra sem tudunk róluk semmit, és tartok tőle, soha nem is fogjuk megtudni, miért tették ezt velünk.
Este megkezdődött az újabb nagyszabású terv végrehajtása, de anélkül, hogy ez bármilyen változást okozott volna az emberek napi életvitelében. Ugyan a gravitáció néha, egy-egy pillanatra mintha lecsökkent volna, de az is lehet, hogy mindez csak a képzeletünk játéka volt.
A Diablóból elszívott anyagmennyiség lehetővé tette, hogy a Szűrő gömbhéjának sugarát tíz nap leforgása alatt közel ezer kilométerrel megnöveljük, és ami még ennél grandiózusabb, a Föld sugarát és ezzel együtt a lakható felszínt is. A régi 6378 kilométer egyenlítői sugár hétezer kilométerre változott: egyötödével nagyobb felület állt a rendelkezésünkre. A nehézkedés azonban továbbra is 1 g maradt, illetve a pontos adatok szerint 0,998 g. Az omegák úgy „játszottak” az anyagsűrűséggel, illetve a Szűrő rétegének tömegével, ahogy mi akartuk. Megmaradtak a régi kontinensek is, de fogalmam sincs, milyen módon sikerült elkerülni a globális kataklizmát, miközben atomi szinten átrendezték a földköpenyt. Se földrengések, se szökőárak vagy vulkánkitörések. A Föld sugara másodpercenként egy méterrel nőtt, ami elképesztőnek tűnt. Kőzetlemezeket emeltek egyre feljebb, miközben hatalmas anyagmennyiséget préseltek alájuk, közéjük, de úgy, hogy a felszínen ebből szinte semmit nem lehetett észrevenni. Aztán új, egyre táguló kőzetlemezeket hoztak létre, és emeltek rájuk új kontinenseket. Ilyen mérvű anyagmozgatás óriási hőenergiát termelhetett, de az omegák módot találtak ennek a kiküszöbölésére. Hogy hogyan, az már túlnőtt az emberi gondolkodáson. Az enyémen legalábbis mindenképpen, de szerintem még a legkiválóbb fizikusoknak is hosszú évekbe telik majd, mire megértik a részleteket.
A Világörökség-egyezmény védetté nyilvánított közel százezer tájrészt: folyókat, völgyeket, hegyeket, szigeteket, és megtiltotta ezek anyagmanipulációját. A cél, hogy az eredeti Föld legszebb részeit megőrizzük az utókornak. Viszont az új földrészek bárki által szabadon alakíthatóvá váltak. Atlantiszt már az érkezésünkkor önjelölt építőművészek lepték el, majd a térfogat-növekedés után keletkezett másik két kontinenst is. Hegyeket, völgyeket, lélegzetelállító kanyonokat építettek, tavakat terveztek, és népesítettek be növényekkel, állatokkal. Ezek azonban csak a szokványosabb képződmények voltak, a merészebb, fantáziadúsabb alkotók szabadon engedték a képzeletüket, és olyan idegen tájakat hoztak létre, amiket még én is tátott szájjal bámultam.
Azt hiszem, Isten megirigyelhette volna, amit a Földdel műveltünk. Beszélgettem néhány mérnökkel az I-tanácsból, de ők is csak széttárták a kezüket. Ezeket a számításokat már az omegák végezték, ők egyedül voltak képesek minden apró részletet figyelembe venni. Ha ezt embereknek kellett volna megtervezniük, még hipergyors kvantumszámítógépek segítségével is minimum évtizedes tervezési munkát jelentett volna. És nem lehetett kizárni, hogy valahol számítási hibát vétünk, ami végzetes következményekhez is vezethetett volna.
Az omegákat sokan Isten gépeinek nevezték. Szerintük azért „születtek” a világra, hogy elvezessék az embereket a Kánaánba. Arról az apróságról, hogy az omegákat zseniális emberi elmék hozták létre, jótékonyan megfeledkeztek. Aztán voltak, akik halálosan megrémültek az újabb és újabb félelmetes változásoktól. Olyan kort éltünk, amikor a legtöbb ember elbizonytalanodott hitében, ugyanis hirtelen választaniuk kellett a technológiai szingularitás nyújtotta lehetőségek és a konzervatív, egyre elmaradottabbnak tűnő eszmék és erkölcsök között. A vallásos emberek száma rohamosan csökkent, viszont ezen belül ugrásszerűen nőtt a fanatikusoké, akik ráadásul gyűlölték az omegákat és az I-tanácsot: szemükben az Antikrisztus szolgái voltunk, akik el akarják pusztítani az Úr által teremtett Földet. Vajon ha tudnának a Manipulátorokról, őket minek hinnék? Ismerve az emberi gondolkodás végletes abszurditását, talán Istennek.
[13 AZ UTOLSÓ NAP]
A Manipulátorok két héttel a Földsugár megnövelése után jelentek meg. A rengések a globális idő szerint kora délután kezdődtek meg, és jelezték az érkezésüket.
Mindez nem sokkal azután történt, hogy az I-tanács jóváhagyta és eljuttatta az emberekhez a Szűrőn belüli mikrougrás technológiáját, és nem sokkal azután, hogy bátyámat sikerült végre kirángatnom a nihilből. Scott mindig is többre becsülte a tudást, mint a végtelen jólétet és a semmittevést. Igazam is lett, mert a legelső találkozásunkkor rögtön kérdezősködni kezdett a várható eseményekről, a Szűrő hátteréről. Igaz, rengeteg információ hevert szerte a virtuális hálózatokon, hiszen a tanács mindent megtett, hogy az emberek - azok, akiket érdekelt, hogy mi folyik körülöttük - valóban megértsék az eseményeket, de Scott-nak nem volt kedve a hálózatokon kutatni. Az én felbukkanásom azonban segített neki visszarázódni. Kérdezgetni kezdett az omegákról, az I-tanácsról, a legújabb globális tervekről, és néha heves vitákat folytattunk a folyamatokról. Emlékszem, milyen volt néhány hónapja, néhányszor felhívtam Angolából, de akkor nem is érdekelte a világ. Most újra olyan volt, mint évekkel ezelőtt, amikor még lelkesen mesélte a Szingularitás Intézetben keringő legújabb elméleteket a jövőről.
Chiangmai közelében, a thaiföldi dzsungelekbe tettünk egy kirándulást Bastiennel, Scott-tal és a barátnőjével, Sharonnal négyesben. Sharon szimpatikus és értelmes lánynak tűnt, nem a szokásos buta ribancnak, akikkel Scott mindig is szeretett hetyegni. Szerintem összeillettek, bár nem tudom, hogy Scott mennyire gondolkodott hosszabb távon. Végül is lassan már egy éve együtt voltak.
A párás levegő ránk telepedett, az óriáslevelű növények „izzadtak”, ahogy mi is, miközben a folyó melletti ösvényen baktattunk a nemrég még jéggel borított, halott vidéken. Furcsa érzés egy szingularitás utáni korban gyalogtúrát tenni, de megtehettük, és ez volt a lényeg. Bármit megtehettünk.
A Szűrő élénkkéken ragyogott. A fák koronáján át egy anyagoszlopra lehetett rálátni, ami úgy nézett ki, akár egy hatalmas állat lába. Imádtam ezt a klímát. A talaj nedves és laza volt, az állandó esőzések miatt csúszós és pocsolyákkal teli. Az ösvény emelkedni kezdett, és nemsokára felértünk egy dombtetőre.
Ekkor morajlani kezdett a levegő, és a talaj érezhetően megremegett a talpunk alatt. Megtorpantunk.
- Földrengés? - kérdezte bizonytalanul Sharon.
- Nem, várj! - fogta meg a kezét Scott. - Ez valami más.
- Nem úgy tűnik.
Nekem sem úgy tűnt. A rengés ráadásul erősödött, már egyensúlyoznunk kellett, hogy talpon maradjunk. Éppen azon gondolkodtam, hogy egy mikrougrással el kéne tűnnünk innen, amikor váratlanul minden elcsendesedett.
Egymásra néztünk.
- Mi volt ez? - kérdezte Bastien, tőlem várva a választ. - Megint építenek valamit?
Vállat vontam, és közben megpróbáltam kapcsolatba lépni a Hálózatszövetséggel. Semmiféle új projektről nem tudtam, a térfogattágítás is csak nemrég fejeződött be. Bár… az omegák nemrég célozgattak egy új fejlesztésre, de olyan még nem történt, hogy a tanács tudta nélkül kezdtek volna bele bármibe is.
Újra megremegett a talaj, de ezúttal sokkal erőteljesebben. A dombtetőről sárfolyam zúdult alá, Sharon megcsúszott, majd egyensúlyát vesztve a földre zuhant. A sár alólam is kirántotta a talajt, Scott szerencsére megragadta a csuklómat, mielőtt elsodort volna. Sharon azonban sikoltozva csúszni kezdett lefelé. Bastien megpróbált utánamenni, de akkor olyan erejű rengés rázta meg a környéket, hogy a völgyben megnyílt a talaj. Sharon egyenesen belezuhant a hirtelen keletkezett feneketlen mélységbe.
Aztán mindannyian elugrattunk haza.
Teraszunk korlátján tucatnyi sirály tollászkodott, de amint észrevettek benünket, a magasba röppentek. Scotték sziklaháza a miénk közvetlen közelében lebegett, két kilométerrel valahol Hátsó-India felett. Az ijedtségtől másodpercekig csak ziháltam, végül Bastien ölelése adott egy kis megnyugvást. Aztán sziklaplatformunk is remegni kezdett. A ház ablakai rázkódtak, a kint hagyott kávéscsészéink bennük a kiskanalakkal össze-összekoccantak, aztán az egyik ablak párkányán felejtett, félig teli pezsgőspohár megbillent, és csörrenve tört szilánkokra a márvány járólapon. A sirályok, amik éppen a kert közepén elterülő tóra készültek leszállni, riadtan továbbröppentek.
- Jól vagy? - kérdezte Bastien.
- Mi van Scottékkal? - kérdeztem. Átpillantottam a mellettünk lebegő sziklaházra. Scotték egy magas toronynyal ellátott régi, mór stílusú házat terveztek maguknak, hozzá varázslatos kertrésszel. Észrevettem Sharont, amint bátyám karjában remeg.
„Nem zavar, ha átmegyünk?” - üzentem Scottnak. „Nem, dehogy!” - felelte, így egy mikrougrással mellettük termettünk.
- Minden rendben, Sharon? - kérdeztem a nőt.
- Azt hiszem - sóhajtotta, de a hangja remegett. - Azt hittem…
- Tudom - bólintottam, hogy ne kelljen megfogalmaznia. A terasz díszes kőkorlátjához sétáltam, lepillantottam, és egy másodpercre beleszédültem a mélységbe.
Odalent minden remegett, ugyanakkor több ezer sziklasziget emelkedett léggömbként a magasba. Aki tudott, menekült. Azokra az egyszerű emberekre gondoltam, akik még ebben a világban is távol tudtak maradni a technikától. Az anyagmanipuláció helyett inkább a természettel éltek összhangban, ősi tevékenységeket végeztek, növényt termesztettek, állatokat tenyésztettek fából vagy sárból építettek, faragtak maguknak mindent, amire szükségük volt. És valószínűleg már nem élnek. A felszín morajlott, még innen is látni lehetett, amint rengeteg helyen megnyílik a föld.
- Nézd! - mutatott le Bastien, aki közben mellém lépett. Követtem az ujja irányát, és észrevettem a Maláj-félszigetet majdnem teljesen átszelő repedést a talajon. Micsoda pusztítás…
Rácsatlakoztam a virtuálnetre, és szembesültem a valósággal. Összeomló házak, szétcsúszó talaj, kőomlások, lavinák, cunamik, sebesültek, halottak milliói szerte a világban. Egy bolygóméretű kataklizma söpört végig a felszínen, mintha a bolygó darabokra készülne hullani. Újra az óceán felé pillantottam, és észrevettem egy gyorsan haladó, félköríves hullámfalat. Scott és Sharon is odajöttek mellénk, és együtt néztük a közeledő szökőár hullámfalait.
- Ez nagyobb pusztítást fog okozni, mint a földrengés. Letarol mindent a partokhoz közel - mondta Scott. - A Hálózatszövetség nem tudja semlegesíteni?
A következő másodpercben választ kaptunk a kérdésünkre, mert a hullámfal előtt megnyílt az óceán, a víztömeg természetellenes módon megcsavarodott, majd a magasba emelkedett, mintha láthatatlan akadályba ütközött volna. Talán ez is történt. A feltüremkedő vízfal visszazuhant, aztán lassan eloszlott.
- Na, legalább ezt sikerült megakadályozni - sóhajtotta Sharon.
- Még vagy öt, ehhez hasonló cunami indult meg a világóceánon - közölte baljóslatúan Scott.
- Na, de hogy lehet ez? - értetlenkedett Sharon. - Világméretű földmozgás? Lehetséges ilyesmi? Mit művelnek az omegák, miféle őrült kísérleteket folytatnak megint?
- Ezek nem az omegák voltak - feleltem.
- Hanem akkor kik? - Scottra és Bastienre néztem. Egyedül Sharon nem tudott a Manipulátorokról. Az I-tanács úgy döntött, hogy amíg nem muszáj, eltitkolja a létezésüket és az általuk jelentett veszélyt, én pedig csak Bastiennek és Scottnak mondtam el. - Miért nem akadályozta meg a Hálózatszövetség, vagy az I-tanács? Neked tudnod kéne, Szofi, nem?
„Majd én elmesélem neki” - üzente Scott.
Biccentettem, aztán beléptem az I-tanács hálózatába. Az idő felgyorsult, a külvilág megmerevedett a hússzoros adatátviteli sebesség árnyékában.
„Mi történt?” - kérdeztem.
„A Manipulátorok” - mondta Maré. „Úgy tűnik, azzal, hogy a Diablóból elkezdtünk anyagot felvenni, átléptünk egy határt. Eltérítettek a csillagközeli pályáról, és megszakították az anyagfelvételünket. Megpróbáltuk ellentételezni a gravitációs hatások miatt bekövetkező rengéseket, de csak ennyire sikerült. Sokan haltak meg.”
Elővillant a fekete lyukakká alakuló Manipulátorok emléke. Ahogy elnyelték azt a másik Földet. Eljött a mi végóránk is?
„Mi lesz most? Hány Manipulátor van a rendszerben?”
„Mi hármat érzékelünk, közülük kettő aktív, azok közelítettek meg annyira, hogy ne tudjunk semmit sem tenni a gravitációs erőhatásaik ellen. Jelenleg kilencmillió kilométernyire vagyunk a vörös naptól, és egyre távolodunk. Minden energiánkat az erőhatásaik közömbösítése köti le.”
„Van remény?” - Rájöttem, hogy ez hülye kérdés. Főleg egy omega számára. „Mi lesz a Földdel?”
,A Manipulátoroktól függ. Bármit is tesznek, nem leszünk képesek megakadályozni.”
„Nem vagytok elég erősek?”
„Ilyen koncentrált intelligenciák ellenében nem. A Manipulátorok teljesen felborították a naprendszer stabilitását. A Diablo éppen most produkált egy hatalmas napkitörést, miközben kimozdult a pályájáról. A külső bolygók megkergültek. A legnagyobb Manipulátor tömege jelenleg akkora, mint a vörös csillagé. A másik kettő valamivel kisebb, az egyik nyolcvankilenc százaléka, a másik hetven százaléka a csillagnak. Nem tudjuk, hogy ennek a tömegnek mekkora hányada az, amit aktív számítókapacitásként használnak, és mekkora százaléka az az anyagmennyiség, amit a kvantumugrásokhoz felélnek, de ha egy olyan durva becsléssel élünk, hogy fele-fele az arány…”
,Akkor is sokezerszerese a Föld tömegének.”
„Huszonegyezer ötszáztízszerese, ha a Szűrő tömegét is hozzászámolom. Még ha a teljes Föld tömegét felhasználhatnánk a számításainkhoz, akkor sem lennénk többek homokszemeknél hozzájuk képest. A Manipulátorok akár még a csillagot is arrébb mozdíthatják, pusztán a gravitációjukkal. De valószínűleg vannak ennél sokkal egyszerűbb eszközeik is. Olyan gravitációs hatások közé vagyunk szorítva, amiknek nem tudunk ellenállni.”
Az életünk a Manipulátoroktól függött. Ők hoztak létre bennünket és lehet, hogy ők is pusztítanak el hamarosan. A fekete lyukba zuhanó Föld látványa egyre kevésbé hagyott nyugodni. Lehet, hogy az utolsó napjainkat éljük éppen?
Aztán a felszín lenyugodott, de senki nem tudta, meddig tart majd ez a nyugalom. Az I-tanács az omegák segítségével tájékoztatta az embereket a Manipulátorokról. Az omegák a Szűrő külső burkolatába épített kamerák felvételei segítségével megmutatták a bolygóméretű ellenségeket, ami természetesen világméretű pánikot szült. Nem véletlenül halogattuk a tömegtájékoztatást. Azonban nem tehettünk semmit. Sorsunk a Manipulátorok kezében volt.
Másnap reggel Bastien gyengéd csókjaira ébredtem.
Nyugtalanító álmaim voltak. Torz és folyamatosan változó alakú lények elől menekültem, akik engem akartak. Tudatalattim emberi léptékű, de visszataszító entitásokká vetítette ki a Manipulátorokat. Láttam, ahogy élve felboncolják Bastient… Aztán egy kis, henger alakú lyukban álltam, és tudtam, hogy egy Manipulátor belsejében vagyok. A gravitáció normálisnak tűnt, alig valamivel lehetett 1 g felett. Meztelen voltam. A lyukba aztán fekete, szurokszerű, nyúlós folyadék ömlött. Behatolt a testnyílásaimba…
Szerencsére Bastien csókja felébresztett.
- Jól vagy? - simogatt az arcomat. - Hánykolódtál és ziháltál.
- Rosszat álmodtam - sóhajtottam. Bastien merev férfiassága az oldalamhoz nyomódott. Kinéztem az ablakon, a Szűrő ragyogott, sehol egy felhő, csak a kékesfehér égbolt, és nem messze tőlünk egy anyagoszlop vaskos lába. Valahol Borneó felett egy kilométerrel lebegtünk. - Már jól vagyok. Azt hiszem.
- Örülök.
Nagyot nyújtózkodtam, és az ostoba álomképek szerencsére gyorsan elhalványultak. Bastien a mellemet bámulta, és éreztem, mit szeretne. Nekem azonban nem volt kedvem. Most még nem. Szükségem volt még néhány percre, hogy megszabaduljak az álomtól.
- Alszom még egy kicsit, jó? - suttogtam.
- Csak nyugodtan - felelte Bastien.
A másik oldalamra fordultam, és feljebb húztam a paplant. Bastien a nyakamat és a hátamat kezdte birizgálni. Jólesett az érintése. És lehet, hogy ez az utolsó reggeleink egyike. Már éppen visszafordultam volna felé, amikor azt vettem észre, hogy egy üres teremben állok. Testhez simuló, sötét ruhát viseltem…
„Jó reggelt!” - hallottam meg a fejemben Narayant.
A padlót, a mennyezetet és az oldalfalakat is tükrök borították, minden irányból én néztem vissza magamra.
- Ez nem lehet igaz! - mordultam fel. - Azonnal tegyetek vissza az ágyamba! Ne barmold el a reggelemet, ha megkérhetlek!
- Mert különben mit csinálsz?
- Különben letépem a fejed!
- És ezt hogyan fogod megvalósítani?
- Nem mindegy? - Igazán dühös voltam. Az omegák abszolút nem törődtek az alapvető udvariassággal, talán nem is értették a szó jelentését. Ők minden pillanatban készen álltak, minden pillanatban léteztek, gondolkodtak, önmaguk programrészeit fejlesztették. - Mit akarsz?
- Beszélgetni.
- Most? - nyújtottam meg az „o” betűt. - És pont velem? Nem találtál jobb beszélgetőtársat?
- A szokásos egysíkú emberi gondolkodás.
- Ja, igen, gondolom, most is többekkel beszélgetsz egyszerre. Akkor ez nem a valóság, igaz? Továbbra is ott fekszem az ágyamban, csak közben piszkálod az agyamat.
- Már említeni akartam. Mielőtt még valóban letéped a fejemet.
- Ó, ez csak nem humor akart lenni?
- Nyitva hagytad az adatkapcsolatot, ez azt jelzi, hogy nem zavar, ha belépek hozzád.
- Akkor vedd úgy, hogy nem volt nyitva.
- Késő. - Na igen, az omegák nem szoktak átlépni a szabályokon. - Különben is, beszélgetni akarok veled.
- Ez megtisztelő - gúnyolódtam. - Tudod, valamit nem értek. Mit akartok ti tőlünk? Mi szükségetek van még mindig ránk, emberekre?
- Létezésünk részben tőletek függ, a ti létezésetek pedig egyre inkább tőlünk. Megpróbálunk megvédeni benneteket, és ezzel megvédjük magunkat.
- A Föld a közös pont - értettem meg. - És mi van, ha kitaláljátok a módját, hogy elmenjetek innen?
- Miből gondolod, hogy még nem találtuk ki?
- Mégis itt vagytok. Miért nem mentek el… akárhová?
- A Chopra-elvek miatt - mondta egyszerűen Narayan.
- Csak ez tart vissza benneteket?
- Csak ez.
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon mit jelenthet az omegák számára az a szó, hogy Chopra-elvek. Hűséget, lelkiismeretet? Vagy valami egészen mást?
- Mi történik odakint?
- Egyelőre nyugalom van. Hatvanmillió kilométerre vontattak el bennünket a csillagtól, és éppen egy Manipulátor körül keringünk.
- És mit akarsz tőlem? - kérdeztem. Közben azon töprengtem, hogy vajon mennyi időnk lehet még hátra. Vajon, ha már elkerülhetetlen a vég, ha a fekete lyukak kitátják mohó szájukat, az omegák közölni fogják-e az igazságot, vagy inkább kivárnak az utolsó pillanatig, hogy addig legalább békében élhessünk?
- Valamit mutatni akarok neked. Kifejlesztettünk egy új technológiát, aminek egy bonyolultabb formáját valószínűleg a Manipulátorok is használják már vagy ezer éve. Mi időszkennelésnek nevezzük. És úgy tűnik, ez a technológia összefüggésben áll a másolt Földekkel.
- Mire jó?
- Letapogatja az időt, pontosabban a múltat a jelenig bezárólag. Bármeddig visszamehetünk az időben, és megnézhetjük, mi történt egy adott űrszeletben, egy adott csillag, vagy bolygó körül egy adott múltbeli időpillanatban.
- Hogyan működik?
- Biztos, hogy érdekelnek a részletek? Elkezdhetem magyarázni, de…
- Nem, hagyjuk. Ezek szerint… - Csak most kezdtem megérteni, mit jelent mindez. - Betekintést nyerhettek a Manipulátorok múltjába? Sőt! Az univerzum múltjába! Ez igaz? Mennyi időt tudtok visszanézni és milyen távolságban?
- Energia függvénye. Az eszköz időben és térben is működik, a két együttható együtt határozza meg a szükséges energiát. Azonban tudunk variálni az idő- és térhatárok eltolásával. Ha a jelenlegi Föld hetven százalékát átalakítanánk energiává, húszezer évet tudnánk visszatekinteni egy hatvanezer fényév átmérőjű térgömbben.
- De lehet, hogy előbb-utóbb akár még az univerzum keletkezését is megfigyelhetitek.
- Lehetséges.
- Ez is energia függvénye, igaz?
- Pontosan. Nem akartunk erre energiát pazarolni, a biztonságunk sokkal fontosabb, de mivel a Manipulátorok ellen így sem tehetünk semmit, kénytelenek voltunk használni. És most már ismerjük a Manipulátorok múltját.
- A múltjukat? - ismételtem döbbenten. Lehet, hogy megcsinálták azt, amiről azt hittük, lehetetlen? - Mit tudtok róluk?
- Ismerjük a történelmüket, tudjuk, honnan jöttek, és talán azt is, hogy mit akarnak.
Tegnap még semmit nem tudtunk róluk, ma pedig már megismerhetjük a múltjukat. A lehetőség szinte letaglózott.
- Mit akarnak? - kérdeztem torkomban dobogó szívvel.
- Bennünket.
- Mármint titeket, omegákat?
- Igen. Valószínűleg a fejlődési potenciálunk érdekli őket. A technológiai szingularitással felgyorsított omegaevolúció.
- Mik a Manipulátorok?
- Hogy most micsodák, azt nehéz pontosan meghatározni, mivel olyan fejlettséget értek el, amit nem vagyunk képesek modellezni, sem megérteni. Elképesztő tudással és információval rendelkezhetnek.
- Honnan származnak? Ezt is tudjátok?
- Igen. Ismerjük a múltjukat. Ők is ugyanezt tették velünk: ők is szkennelték a múltunkat egy, feltételezhetően a miénkhez hasonló elven alapuló gépezettel. Csakhogy az ő gépük ennél sokkal többre volt képes: rögzíteni is tudták az adott múltbéli állapotot, mint adatcsomagot. Igaz, ez egy gigantikus adatcsomag lehetett. Kiragadták a 2028. november 10-ei Föld egy pillanatának kvantumállapotát, aztán lemásolták az összes ember, állat tudatát és testét, lemásolták az összes felszíni alakzatot, növényt, felhőt, az óceánok hullámzásának pillanatnyi mintázatát. Mindent. Aztán feltehetően egy-egy lakhatatlan bolygó vagy akár egy csillag anyagából, nagyon fejlett anyagmanipuláción alapuló eljárással létrehozták ugyanazt az állapotot. Egy tökéletes Föld-másolatot. Aztán máshol újabb másolatokat hoztak létre.
- Mint a szobrászok.
- Nincs ebben semmiféle művészet - mondta Narayan. - Ez vegytiszta technika.
- De vajon miért hoztak létre tucatnyi Földet?
- Annál jóval több létezik.
- Mennyi?
- Több tízezer. Csak ebben a galaxisban. Messzebbre egyelőre nem látunk.
- De… mi értelme van ennek?
- Nem tudjuk. Ezek csak tények. A cselekedeteiket láthatjuk, de a logikájukat képtelenség megérteni.
- Miféle lények ezek? Honnan származnak? Mit akarnak az emberi fajtól?
- Valójában ők maguk az emberi faj.
Meg kellett emésztenem a szavait.
- Emberek? Ők is emberek…
- Már messze nem emberek. Az ember csak egy lépcsőfok, egy állomás az evolúcióban. Ráadásul az ember az a fejlődési állomás, ahol megjelent a mesterséges evolúció, ami összefonódva a biológiai élettel, az addiginál jóval gyorsabb fejlődési ütemet eredményezett.
- Ez lenne az emberi faj jövője?
- Ez a múltatok, nem a jövőtök. Ti másolatok vagytok, az ő számukra egy anakronisztikus és primitív életforma, akiket megfigyelhetnek, tanulmányozhatnak.
- Akkor sem értem, mi értelme van létrehozni ennyi Földet. Minden Földet ugyanabban a pillanatban másoltak le? 2028. november 10-én?
- Nem.
- Nem? - Ez határtalan távlatokat nyitott. Ezek szerint különböző korok Földjei létezhetnek szerte a világegyetemben, így már világossá vált, hogy miért a mi bolygónkkal játszadoznak. Hiszen ez az ő egykori otthonuk és az ő múltjuk is egyben. A jövő emberiségéé.
- Tudni akarok mindent.
- Pontosan ezért ébresztettelek fel. Az I-tanácsnak és minden embernek joga van tudnia az igazságot.
„Mielőtt elpusztítanak bennünket” - tettem hozzá gondolatban.
A semmiben lebegtem, körülöttem ijesztően sötét volt minden, még a saját kezemet sem láttam. Aztán egy apró fény pötty jelent meg előttem, ami gyors ütemben tágulni kezdett. A háttérben újabb, apró fénypontok gyúltak minden irányban.
Csillagok.
A növekvő és erősödő fényforrás is egy csillag volt, körülötte bolygók keringtek. Egy gyűrűs bolygó, egy sárgásbarna gázóriás, a közepén egy nagy vörös folttal. A Szaturnusz és a Jupiter… Ez a Naprendszerünk! - ismertem fel. Aztán a harmadik bolygó közeledni kezdett, a következő pillanatban pedig már a felszín felett suhantam.
- Az eredeti Föld - közölte Narayan. - Az eredeti múlt. 2030-ban, nagyjából nyolc évezreddel ezelőtt. A ti Földetek és az eredeti Föld történelme egészen az Ugrásig megegyezik. Onnan azonban egészen más irányba kanyarodik, és ez segít megérteni a miérteket.
Az események majdnem ugyanúgy zajlottak, mint nálunk. A technikai fejlődés egyre látványosabban gyorsult, és az emberek egyre kevésbé tudtak mit kezdeni a világgal. Véres antitechnológista tüntetések világszerte, karizmatikus vezetőkkel az élen, a híres mozgalmi vezérek nevei minden hírcsatornán az első helyen szerepeltek: Carla Obinda, Jurij Chang, John P. Kreutz és a többi. A Manipulátorok a legtöbb Föld lemásolásakor beavatkoztak, és megváltoztattak bizonyos paramétereket. Hol többet, hol kevesebbet. Nálatok például egyértelműen a vörös nap volt a legfőbb változás, de erre majd később még visszatérünk.
Az antitechnológiai mozgalmakkal tűzdelt káosz közepette került újra a figyelem középpontjába „GMH” kifejezés, és a betűk láttán mélyre temetett érzések kerítettek hatalmukba. A Génkontroll…
Az időszkenner által megszerzett információk elkezdtek a fejembe áramlani.
A Génkontrollt már az eredeti Földön is évekkel korábban eltörölték, és 2046-ban a genetikailag módosított és sokáig kontrollált emberek önálló szervezetet alakítottak, és az akkori omegákkal együttműködve a közelgő technológiai szingularitás megfékezését sürgették. Nyilvánosságra hozták a Génkontroll embertelen eljárásait, amiből a világ megértette, hogy milyen lelki terrort kellett átélniük kiskorukban. Ezt és kiemelkedő képességeiket kihasználva, rövidesen már ők álltak az antitechnológiai mozgalmak élén, amelyek innentől kezdve sokkal szervezettebbé váltak. A mozgalmak összedolgoztak, felépítésük hamarosan hierarchikus jelleget öltött, és már nem is antitechnológistáknak nevezték magukat, hanem Lassítóknak. Nemcsak tüntettek valami ellen, hanem egy élhetőbb alternatívát javasoltak.
Rövid idő alatt kidolgozták a Biztonságosan Fenntartható Fejlődés programját, amelynek lényege a fejlődés szigorú központi kontrollja. Ez volt a világ addig ismert társadalmi formáinak vége, és egy új, elitista társadalmi modell, egyfajta eugenikai alapú kasztrendszer kialakulásának kezdete. Az anyagmanipuláció közben vészesen kezdett elterjedni a világban. Az emberek számára döbbenetes és félelmetes átalakítások kezdődtek, miközben véres harc tört ki a multinacionális cégek között az anyagért. A legtöbben bármire képesek voltak, hogy megállítsák az öngyilkos pusztítást, a felelőtlen és kapzsi anyagátalakításokat. Ez gyakorlatilag mindenkit a Lassítók és az általuk létrehozott társadalmi szervezetek oldalára állított.
Az emberek megbíztak a GMH vezetőkben, pedig a legidősebbek is csak húszas éveit taposták közülük, viszont jóval intelligensebbek voltak az átlagembernél, és valóban hihető és működőképes alternatívával rendelkeztek a veszélyes fejlődés ellen. Az óriáscégeket a fejlesztéseik befagyasztására kényszerítették. Ha kellett, ennek érdekében nem egy alkalommal szervezett tömegmegmozdulásokkal vágták el az ellátási láncaikat, és bénították meg a működésüket. Az USA-ban, Oroszországban, Kínában és az EU-ban kiharcolták az omegák szabadságjogainak korlátozását, megfosztották őket a szavazati jogtól, elvették az addig összegyűjtött anyagi javaikat, majd megakadályozták az omegák önprogramozását, önfejlesztését.
A Lassítok mozgalma rövid idő alatt világméretűvé nőtte ki magát, és 2051-re elérték, hogy a fejlődési görbe megtörjön, és egy szolid, múlt századi növekedési ütemre váltson. Mesterségesen fékezték meg a technológiai szingularitást.
- Ami valószínűleg összeomlasztotta volna a bolygót - gondolkodtam hangosan. - Vagy ki tudja. Bastienék több Földet találtak, de egyik sem érte el a szingularitást. Amelyik megközelítette, az elpusztult. Talán csak nekünk sikerült.
- Ezek feltételezések. Több tízezer Földről beszélünk. Féltucatnyi variáció nem hiteles mintavétel. Az is lehet, hogy éppen megakadályozták, hogy eljussanak oda, ahová a mi Földünknek sikerült.
- Ez igaz, azonban én mégis úgy hiszem, hogy nálunk több olyan beavatkozás történt, ami ide vezethetett. Az egy féltekére tömörített emberiség és tudás, a nappal-éjszaka ciklusok megszüntetése, és még ki tudja, mi. Mind a fejlődési erőforrásokat koncentrálták.
Az események tovább pörögtek. A g. m h. kaszt egykori mozgalmi vezetői a főbb döntéshozó társadalmi testületek élére kerültek, és általuk az állandó fejlődési kontroll támogatottsága is tovább erősödött. Ez oda vezetett, hogy a hatvanas évekre a GMH kaszt egyfajta országok feletti hatalommá alakult. Törvényileg felügyelték a tudományos fejlesztéseket, megszabhatták, hogy milyen újítások mikortól kerülhetnek a piacra, évtizedekre megakadályozhatták, hogy egyes találmányok eljussanak az emberekhez, és mindezt a technológiai szingularitás rémével riogatva tették.
Ahogy figyeltem, mi történik a következő évszázadokban, rá kellett rájönnöm, hogy ez a lassított fejlődés valójában közel öt évszázadnyi nyugalmat hozott az emberiségnek. A hatalom, a GMH mindeközben diktatórikus jelleget öltött. A XXVII. századra az általuk irányított Föld stabil, óramű pontossággal szabályozott világgá vált.
Viszont a népesség az egyre felfelé tolódó várható élettartam miatt kezdett aggasztó méreteket ölteni, a nyersanyagok, illetve maga az anyag is egyre szűkösebbé váltak a felszínen. A fejlettségi szint alig haladta meg a mi Földünk 2049-es évét, viszont néhány területen egészen más, ismeretlen irányba kanyarodott. Leginkább a genetika fejlődött, és amint megértettem ennek a kontrollált fejlődésű Földnek a működését, rá is jöttem, miért: sokban hozzájárult a kontroll kialakításához, fenntartásához. Az embereket különböző intelligenciájú csoportokba sorolták - ezeket a köznyelv kasztoknak nevezte -, és képességeiknek megfelelően kaphattak munkát. Az anyagmanipuláció ugyan létezett, de leginkább az élelmezésben játszott szerepet, valamint a tiszta, iható víz előállításában.
- Egyébként a GMH kasztnak te is az egyik befolyásos tagja voltál - közölte Narayan.
- Hurrá. És milyen voltam? Jó döntéseket hoztam?
- Ez relatív. A GMH kaszt nem volt homogén, és az sem egyértelmű, hogy az egyes tagokat milyen motivációk mozgatták. Kielemezhetnénk a tagok életének minden egyes pillanatát több évszázadon keresztül, de ez rengeteg energiát igényelne. Erre jelenleg se időnk, se kapacitásunk.
Narayan megmutatta, milyen voltam. Kiragadott egy évszámot, 2580. április 26-át, ami állítólag egy híres történelmi dátumként maradt fenn később. Éppen szenvedélyes beszédet mondtam a Felső kaszt borneói komplexumában, amiben az űrkutatási fejlesztések felgyorsítását sürgettem, amivel az emberiség kiszabadulhatna a bolygóbörtönből.
Ötszázötven évesen. Szép kor, bár nem tudom, akarok-e ennyi ideig élni. Ez az énem ezek szerint akart, és létezett a megfelelő géntechnolgiai háttér is ahhoz, hogy megtehesse.
- …pár évtized múlva már lehet, hogy késő lesz cselekedni - néztem végig vagy nyolcvan kaszttársamon. A kaszt valójában több ezer volt GMH-ból, valamint további kiemelkedő intelligenciájú férfiból és nőből állt, és a legtöbben a világ valamelyik pontjáról figyelték szavaimat. A hajam rövid volt, a testem még mindig fiatal és feszes, ki tudja, miféle genetikai beavatkozások eredményeképpen. Megborzongtam attól, hogy ez az ember valahol én vagyok, voltam. - A fejlődési görbe az utóbbi évtizedekben újra emelkedni kezdett, és mára eljutottunk oda, hogy nem tudjuk teljeskörűen koordinálni az új találmányokat sem. A fejlődés kiszabadult a kontroll alól. Egy újabb szingularitás felé közeledünk.
- Ez sajnos várható volt - jegyezte meg mellettem egy középkorú külsejű férfi. Bár ebben a társaságban a külsőnek nem volt jelentősége, a legtöbben sok évszázada éltek már a genetikai élethosszabbításoknak köszönhetően. - A népszerűségért meghozott technológiai engedékenységünk ide vezetett, ahogy többen előre megmondtuk.
- Egyvalamit tehetünk - folytattam -, megkezdjük az emberi faj és ezáltal a tudás szétszórását a csillagok közé. Nincs más út.
- Nem kockázatos ez? - kérdezte a kör alakú ülésterem túlsó oldaláról egy sötét hajú nő. A kérdezőkről semmit nem tudtunk, az időszkenner csak filmszerű információkat nyújtott, magyarázatok nélkül. Ha hosszú órákat, napokat töltöttünk volna az egyes személyek múltbéli életének megfigyelésével, minden bizonnyal rengeteg mindent megtudhattunk volna róluk, de a személyek a történelem megismerésében most nem számítottak. Csak a globális folyamatok, változások. - Lehet, hogy kezdetben lelassul a fejlődés, ahogy az egyes emberi kolóniák évtizedes távolságokra kerülnek egymástól, de ezzel egyúttal kicsúszik a kezünkből az irányítás is. Ha valahol, egy kolonizált bolygón később majd újra elszabadul a fejlődés, már nem fogjuk tudni megakadályozni.
Szófia, az énem felsóhajtott.
- Megakadályozni - ismételte. - Zelma, ön szerint mi még mindig a technikai fejlődés őrei vagyunk?
- Miért, ön szerint talán nem? - kérdezte a sötét hajú nő. - Erre esküdtünk fel.
- Esküdtünk… Persze. Sokakból már régen kiveszett az a felelősségtudat, ami hajdanán egy kasztba tömörített bennünket. Az emberiség iránti elkötelezettség. Nem akarok most arról papolni, hogy mindez már csak a felszínen van meg. Csak egyet tudok: itt az ideje, hogy kiderüljön, mennyire vagyunk képesek újra az emberiség érdekében cselekedni. Akár még az irányításról is lemondani, ha kell. Igen, a kolonizálás, az emberiség szétszóródása a kontrollunk fokozatos térvesztéséhez fog vezetni. Lassú folyamat lesz, több évszázadon át fog tartani, de végül oda vezet, hogy a Felső kaszt befolyása végleg megszűnik. Vajon el tudjuk-e viselni a hatalom elvesztését az emberi faj érdekében?
A felháborodás hullámai söpörtek végig a tanácstermen és az online hallgatóságon is.
- Ezt nem engedhetjük! - hördültek fel sokan.
- Igaza van Kerti képviselőnek! - jöttek a józanabb vélemények.
- Ez ostobaság!
- Hallgattassák el ezt az őrült nőszemélyt!
- A keselyűk rögtön károgni kezdenek, remélem, mindenki hallja! - szólalt meg erélyesen a mellettem ülő férfi. Úgy tűnik, ő maximálisan támogatott.
- Azt hiszem, nem fogalmaztam elég világosan - folytatta hangosan Szófia, és ezzel újra magára vonta a figyelmet. - Ugyanis nincs választásunk. Túl kis helyen koncentrálódik fajunk, és a technológia-lassítási törvények egyre kevésbé alkalmasak a fejlődés kontrollálására. Nézzék meg önök is az előrejelzéseket! Ha itt maradunk, bezárva a Földön, száz éven belül egy olyan technológiai gyorsulással kell szembenéznünk, amit már lehetetlen lesz megfékezni. Ha szétszórjuk az emberiséget a világűrben, megvédjük a Földet, és elodázunk egy újabb technológiai robbanást.
A vita, amit ősi énem javaslata keltett, éveken át tartott, de végül győzedelmeskedett. A Felső kaszt megkezdte az űrkutatás intenzív fejlesztése felé terelni a tudományos világot, engedélyeket adott ki, megemelte a kutatási kvótákat, anyagi támogatásokat utalt ki.
- Értékelem ezt az elitista kormányzati formát - jegyezte meg Narayan. - Emberi léptékkel mérve még hatékonynak is nevezhető. Még ha az egyes tagok között nézetkülönbségek is vannak, egy ilyen struktúra csoportszinten optimális döntéseket hoz. Te is tudod, hogy már a mostani IQ, EQ és speciális személyiségtesztek együttesen teljes személyiségprofil felállítására alkalmasak. Az eredeti Földön, ahol az intelligencia egyben a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyedet határozta meg, ezt még komolyabban vették.
- Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a rendszer jobb lenne, mint például a demokrácia… - Félbehagytam a gondolatot. Demokrácia. Ahol boldog, boldogtalan szavazhat arról, hogy ki irányítson, miközben a legtöbbek döntésében nincs helye az észérveknek. Nem is lehet, hiszen nem is látják át a folyamatokat. Aztán az emberek mindig rájönnek, hogy nem egy új messiás került hatalomra, hanem csak egy ember, olyan, mint ők, aki ha kell, hazudik, ha kell, manipulál, piszkos üzletekbe bocsátkozik. És rájöttem még valamire: - Az I-tanács a ti javaslatotok volt, a Hálózatszövetség fogadtatta el a világ államaival. Az elvei megegyeznek az eredeti Föld Felső kasztjának működési elveivel.
- Így van. Mi is ugyanerre a következtetésre jutottunk: az I-tanács működése hasonló alapokon nyugszik.
- De nem túl etikus alapokon. Nem lehet az emberek között pusztán intelligencia alapján különbséget tenni.
- Miért nem?
- Mert megszűnteti az emberek közötti egyenlőséget. Ez gyakorlatilag diktatúra.
- Ember és ember eddig még sosem volt egyenlő a történelmetek során. Gondolkodj logikusan, ne csak a beléd nevelt viselkedésnormák alapján! Ha az emberiség túlélése múlna rajta, te kinek a kezébe adnád az irányítást? Feltételezhetően annak, aki legalkalmasabb rá. És kinek adná az átlagember? Annak, aki szélesebben mosolyog. Annak, aki szimpatikusabb. Annak, aki több embert tud meggyőzni, hogy ő a jobb választás. Szerinted mennyire logikus és erkölcsileg alátámasztható ez a kiválasztási folyamat? Mondhatnád, hogy nem tudsz jobbat, de ez egyrészt nem igaz, másrészt ez még nem igazolja, hogy ez a megoldás jó. - Nem tudtam mit felelni. - Nézd tovább a történelmeteket, és döntsd el magad!
A következő évtizedekben kezdetét vette az űrkorszak, és egyúttal az emberi faj szétszakadása. Az űrkutatás hihetetlen mértékben felgyorsult, hatalmas űrjárók épültek, és megkezdődött a legalsó kasztok kitelepítése. Az első úti célok a Zeta Reticuli, a 18 Scorpii, a 61 Virginis, az Alpha Mensae és a 37 Geminorum, de mire néhány évszázaddal később az emberiség megvetette a lábát ezeken a bolygókon…
Amit még érdekesnek találtam, hogy a fejlődés valójában nem sokban különbözött attól, amin mi az elmúlt hónapokban keresztülmentünk. Olyan érzésem volt, mintha lassított felvételt néznék. Mi benne éltünk az állandó változásban, ez éltette a Földünket, míg az eredeti emberiség az állandóság és a lassú változások elvét követte.
A negyedik évezred kezdetére a Föld alig egymilliárd ember lakhelye maradt csupán. A Felső kaszt uralma már csak a Földre korlátozódott, noha megpróbálták a több évtizednyi utazási távolságra lévő közeli kolóniákat is felügyelni, de a távolság miatt ez lehetetlen volt. így a több évszázadon át élő tagokból álló és az emberiséget vezető Felső kaszt lassan eltűnt a történelem süllyesztőjében. A Földön eleinte még megtartották a hatalmukat, de közben egyre többen léptek ki belőle és távoztak távoli kolóniákra. Amikor aztán a Föld elveszítette a többi emberi bolygóval szembeni vezető szerepét, azt a néhány tucatnyi tagot, akik a Földön minden áron megpróbálták fenntartani a hatalmukat, egy dühödt lázadás sodorta el. Nem tudom, mi lett az eredeti Szófiával, de nem is akartam megkérdezni. Most nem én számítottam, hanem az emberiség fejlődési lépcsői.
Az anyagmanipulációs technológiák ekkorra egyéni szinten bármit lehetővé tettek, így a Földön és a többi emberi bolygón egy új társadalmi rend alakult ki, amit leginkább békés anarchiának neveztek. Tulajdonképpen ez is ismerős volt, hiszen valami hasonló történt éppen a mi Földünkön is. Miközben az I-tanács globális, felszínformáló kérdésekkel foglalkozik, az emberek szabadon élnek, és bármit megtehetnek.
A távoli, ember által lakott bolygók fejlődése egyre inkább eltávolodott egymástól. Volt, ahol nap, mint nap meg kellett küzdeni az életben maradásért, máshol, a népszerűbb helyeken gyors virágzásnak indult egy-egy új, emberi civilizáció. Az anyagmanipuláció mind több helyen vált kiemelten fontossá. Majd miután új technológiák megszerzéséért több bolygót is támadás ért más emberi kolóniák által, megkezdődött az elzárkózás korszaka.
- Hogy jutnak el a Jupiter-agyakig? - kérdeztem türelmetlenül. Az összefüggések még mindig nem voltak világosak, sem az, hogy miért másolnak a Manipulátorok, az állítólagos kései emberek Földeket.
- A fejlettebb világok, köztük a Föld is, az egyre hatékonyabb anyagmanipulációhoz egyre bonyolultabb szoftvereket használtak - felelte Narayan. - Mindezzel egyidőben ismét erőre kaptak az MI-fejlesztések, újra megjelentek az öntudattal rendelkező MI-k, akik elkezdték programozni magukat. Na nem olyan gyorsan, mint például mi, hiszen a hardverek sokkal lassabban fejlődtek, mivel nem volt a fejlesztések mögött semmiféle gazdasági késztetés, ellenben annál inkább egy évszázadok alatt az emberekbe plántált félelem a mesterséges intelligenciákkal kapcsolatban. A tudósokat, mérnököket egyedül a felfedezés motiválta, azonban még mindig féltek az MI-ktől, így nem is engedték őket önállóan fejlődni. Megtalálták a módját az emberi és a mesterséges értelmek összekapcsolásának, ami egyfajta emberi kontrollt iktatott be az MI-fejlődésébe. A genetikai tökéletesítéseknek köszönhetően már több évszázada élő emberek közül sokan ekkorra már megunták a fizikai létezést. Ők könnyen feladták a biológiai létezést és az individualizmust a magasabbrendű célok és tudás érdekében. Ezáltal organikus és mesterséges intelligenciák egyesültek, majd fejlesztették tovább magukat. Kezdetben a Földön és más bolygók felszínén éltek elzárkózó tudatközösségekben, közben lassan visszafordíthatatlanul eltávolodtak a normál emberektől. Ahogy egyfolytában tökéletesítették önmagukat, egyre nőtt az anyagigényük, sorra elhagyták a bolygóikat.
- Korai Jupiter-agyak?
- Így van. Ez egy drasztikus szakadás volt az emberiség történelmében. Gyakorlatilag egy új, részben mesterséges evolúciós vonal jelent meg az emberiséggel párhuzamosan. Több, a Földről származó Jupiter-agy kezdemény a Jupiter környékén tömörült, és miközben egyre fejlődtek, gyakorlatilag felemésztették a gázóriást. De hasonló folyamatok zajlottak le más, emberek által lakott bolygók közelében is. A régi emberek bizonytalanul figyelték az eseményeket, nem tudták, hová fog vezetni az az új, az emberi fajon egyre inkább túlhaladó fejlődési irány. Néhány évszázad elteltével már több tízezer kisebb, mondhatjuk úgy is, hogy pre-Jupiter-agy alakult ki. Mindegyik önálló értelemmel bíró, de a normál emberi gondolkodással már fel nem mérhető intelligenciává alakult.
- A Hálózatszövetséghez képest milyen fejlettségi szinten álltak?
- Már ekkor is nagyságrendekkel magasabb volt a komplexitásuk és a számítókapacitásuk. Azonban még ez is töredéke a mostaninak. Ez az állapot hosszú időn keresztül fennállt. Jupiter-agyak jöttek létre, időnként eltűntek az univerzumban, talán más galaxisokat kutattak, majd visszatértek, egyesültek, információkat cseréltek. Aztán több korai Jupiter-agy elkezdte összehangolni a cselekedeteit, majd egyesültek, és ezzel tovább növelték a komplexitásukat és számítókapacitásukat. Innen már lehetetlenség megmondani, hogy mit miért tettek. Nem értjük a kommunikációjukat, nem értjük a gondolkodásukat, fogalmunk sincs, hogyan rögzítik az információkat, az adatokat. Csak a cselekedeteikből tudnánk következtetni a gondolkodásukra, de valójában ez is képtelenség.
- Mi történt?
- Kétezer évvel ezelőtt egyes Jupiter-agyak elkezdték atomjaira bontani az emberi világokat. Ekkoriban nagyjából egymillió Jupiter-agy létezhetett, aztán az ezt követő évszázadokban nagy részük eltűnt, feltehetően végleg más galaxisokba távoztak. Egy csoportjuk pedig a Tejútrendszer közepébe ment.
- Mit csinálnak ott?
- Mi azt feltételezzük, hogy a nagyobb csillag- és anyagsűrűség vonzotta oda őket. Közel kétszázezer Manipulátor tömörül ott jelenleg is egyetlen gigantikus gömbbé egyesülve. Folyamatosan anyagot szívnak magukba, csillagokat emésztenek el, magukba szívják az anyagukat, és dinamikusan fejlesztik magukat. Nem akadályozza őket a méretkorlát sem, az információ terjedésének fénysebesség okozta határa, ugyanis bármely részecskeinformációt bárhová át tudnak kvantumteleportálni. A Manipulátorgömb hozzávetőleges tömege tizenegymillió naptömeg, de folyamatosan növekszik.
- Az nagyobb, mint a galaxismag közepén lévő fekete lyuké!
- Sokkal nagyobb. A Tejút közepén lévő fekete lyuk megközelítőleg hatmillió naptömegű. Hamarosan valószínűleg a központi fekete lyukat is magukba olvasztják.
- Ez milyen hatással lesz a Tejútrendszerre?
- Rövid távon semmilyen, bár ez az anyagelvonás mértékétől függ, ami folyamatosan növekszik. De jelenleg még nincs elegendő információnk előrejelzések megalkotásához. Hosszabb távon elméletileg megzavarhatják a galaxis integritását is, bár nem hisszük, hogy ez megtörténne, hiszen ezzel a Manipulátorok is tisztában vannak.
- És mikor kezdték el létrehozni a Földeket?
- A legelsőket öt évszázaddal ezelőtt másolták le.
- És mi történt ezekkel az első Földekkel?
- Nézd meg magad! - javasolta Narayan.
Tucatnyi Föld-sors tárult elém. A legtöbb esetben még az emberi faj hajnalán, időszámítás előtt évezredekkel áthelyezték a Földeket egy másik csillag köré, ami gyökereiben megváltoztatta a viszonyokat, és teljesen új irányba terelte a fejlődést. Ezen Földek többsége még sehol nem tartott, éppen elkezdtek kilábalni az ősközösségből. De volt több olyan Föld is, amelyeket nagyjából a 2300-as évekbeli állapottól teremtettek újjá, a Felső kaszt irányítása alatt. Viszont itt is beavatkoztak, mert sem Szófia - azaz én -, sem senki más nem tett semmiféle kirajzási javaslatot, így a fejlődés továbbra is a Föld felszínére korlátozódott. Ezek a Földek túlfejlődtek, és elpusztultak, mint Bastien otthona.
Láttam olyan Földeket is, amelyek a mi időnkből származtak, és már évszádokkal ezelőtt elkerülték a technológiai szingularitást. Ezek a Földek nyugodt, kedélyes tempóban fejlődtek a maguk útján, mígnem előbb-utóbb néhány Manipulátor jelent meg a közelükben, és elbontották őket, majd az anyagukból újabb Föld-példányokat hoztak létre. Már értettem, miért semmisítették meg azt a Földet, amit Bastien és a másik Szófia, valamint a társaik vizsgáltak. Több száz ilyen Földjük volt már. Léteztek olyanok is, amelyek a hagyományos úton igyekeztek terjeszkedni, bolygóról bolygóra - valószínűleg azért, mert a Manipulátorok így akarták -, egészen addig, míg el nem értek egy határt, amikor a Manipulátorok közbeavatkoztak, és módszeresen elpusztították az egész civilizációt.
- Mint baktériumtenyészetek a Petri-csészékben - jutott eszembe a bizarr hasonlat. - Különböző változók alapján kitenyésztenek, és megfigyelnek Földeket, majd amikor már nincs szükség az adott tenyészetre, elpusztítják. Ez nem fair.
- Nézőpont kérdése - felelte Narayan. - A fajotok, illetve a ti továbbfejlődött életformátok láthatóan uralja a galaxist, de valószínűleg nem csak ezt az egyet. Ha úgy vesszük, megőrzik és megismerik a múltat, sokkal jobban, mint ti tettétek az előttetek letűnt korokkal. Te és én a múlt vagyunk. Letűnt korok emlékezete. Egy primitív, de újrateremtett, alantas civilizáció. Alternatív történelmi emlékek.
A szavai sokkoltak. Az életem, amit eddig fontosnak gondoltam, valójában semmit sem számított. A Földünk sem fontos, hiszen rengeteg van belőle. A múlt újra felidézett emlékei vagyunk, a távoli utódaink kísérletének eredményei. Utódaink ugyanannyira tisztelik az elmaradott életformákat, mint mi tiszteltük hajdanán.
- Viszont itt van az időszkennelés… - gondolkodtam. - Létrehoztuk a Manipulátorok egyik technikai eszközét, amivel Földeket másolnak. Ez hatalmas előretörés, azt jelenti, hogy néhány évtized alatt megközelítettétek a fejlettségüket.
- Egy találmány nem jelent semmit - mondta Narayan. - Sehol nem tartunk hozzájuk képest. Az anyagmanipulációs terveink olyan arányban állnak a potenciáljukkal, mint a hangyák felszínalakítási munkálatai az emberével. Persze az, hogy képesek vagyunk az időszkennelésre, ettől még minden bizonnyal felkelti az érdeklődésüket. Ugyanis eddig még egyetlen másolt Földjük sem volt képes ilyen mértékben betekinteni a Manipulátorok és az emberiség múltjába.
- Mitől vagyunk mi különlegesek?
- Csak a többi mintához képest vagyunk azok - pontosított Narayan. - Úgy tűnik, a technológiai szingularitást nem olyan egyszerű elérni, mint ahogy sokan gondolták. Túl sok változónak kell egybeesnie és egymásra hatnia.
- Mi mégis elértük. A mi szemszögünkből nyílegyenes út vezetett idáig, nem?
Nem kaptam választ.
- Narayan?
A kapcsolat megszűnt, újra az ágyunkban feküdtem.
„Narayan!” - szólítottam az omegát. „Mi történt? Narayan!”
Nem kaptam választ, hiába szerettem volna folytatni a beszélgetést.
Bastien lágyan simogatta a nyakamat. Ujjai aztán a hajtincseim közé siklottak, érintésüktől jóleső bizsergés futott keresztül rajtam.
- Aludj csak nyugodtan tovább! - lehelte a fülembe. Emberek. A Manipulátorok egykor emberek voltak.
A saját fajunk, illetve a fajunk továbbfejlődött utódai kísérleteznek velünk. A számukra mi nem vagyunk többek egy primitív törzsfejlődési lépcsőnél. Ahogy mi baktériumokat, egereket, majmokat használtunk fel a saját jólétünket elősegítő tudományos fejlesztések kipróbálásához, utódaink bennünket használnak ugyanígy a saját céljaikra. És még azt sem mondhatjuk, hogy kegyetlenek. Illetve, mondhatjuk, azonban semmivel sem kegyetlenebbek nálunk. Sőt, ha jól belegondolok, valójában újrateremtették a múltjukat. Számtalan múlt-variációt hoztak létre, volt, ahol megváltoztatták a történelmet. Máshol talán nem is hagyták kifejlődni az embert, helyette új irányba terelték az evolúciót.
Az életünk semmit sem számított. A Manipulátorok, kései leszármazottaink olyan méretekben gondolkodnak, ahol a Földünk nem több egy porszemnél, ami bármelyik pillanatban eltörölhető.
És hamarosan el is fognak bennünket törölni.
A rengések a következő nap újrakezdődtek, de ezúttal jóval erősebben. A Hálózatszövetség elnémult, feltételezhetően minden erőforrásukat a Föld és a Szűrő védelmezésére fordították. Bár nem hittem, hogy bármire is képesek lennének a Manipulátorok ellenében.
Egyre több sziklaház emelkedett a magasba, mindenki menekült az instabil és életveszélyes felszínről. Millió kis léggömbként sodródtak a levegőben, miközben alattunk fájdalmasan morajlott és rázkódott a bolygó. Az anyagoszlopok recsegtek-ropogtak, szerencsére, ha kellett, rugalmasan meghajoltak, amikor a Szűrő burka egyes helyeken a felszín irányába préselődött. A Szűrő fémes sikolya időnként elnyomott minden más zajt. Riadt madárrajok repdestek össze-vissza az égen, megkergülve a folyamatosan felharsanó, disszonáns sivításoktól, baljós dübörgésektől. Egyetlen nyugodt percünk sem maradt már.
Néhány órával később pedig valahol Ukrajna felett megnyílt az ég.
Egy Manipulátor téphette fel a Szűrő burkolatát. A felhők természetellenes, spirális alakzatokba tömörültek, és örvényleni kezdtek a lyuk körül. A gravitációs erőhatás hatására a légkör elkezdett kiáramlani a hatalmas lyukon.
Néhány órával később aztán a Szűrő egyik pillanatról a másikra elsötétedett. Az egész bolygóra koromfekete sötétség borult.
- Eljött a vég - mondta rekedtes hangon Bastien. A sziklaházunk teraszfényei automatikusan felkapcsoltak. Alattunk és a közelünkben is rengeteg fénypászma jelent meg.
Az éjszaka csillagok nélküli és éjfekete volt.
Az omegák továbbra sem jelentkeztek, így semmiféle információt nem kaptunk, a felszínen maradó emberek között a sötétségben pedig kitört a pánik. Mindenki a magasba akart jutni, újabb és újabb platformokat formáztak, még azok is, akik eddig legyintettek erre a szerintük sznob életstílusra. Az I-tanács megpróbálta megnyugtatni a kétségbeesett embereket, nyilatkozatokat adtunk ki, nyilatkoztunk a virtuális hálózatokban, személyes szónoklatokat tartottunk, de mindez hiábavaló erőfeszítésnek tűnt. Kicsit úgy éreztem közben, mintha a hajdani Felső kaszt tagjaként próbálnék hatni az emberekre, és azt hiszem, megértettem, elődeinknek és ősömnek hogyan sikerült hajdanán átvenniük az irányítást. Átéreztem a hatalmat, amit az I-tanács tagságom jelentett: ezekben a pillanatokban az emberek bármire képesek lettek volna értünk. Ha lett volna alternatívánk.
De nem volt.
Ausztrália felett egy újabb lyuk nyílt, és a résen keresztül egy, a csillagokat kitakaró fekete lyuk tárult a szemünk elé, amely felé anyagörvény formájában távozott a Szűrő külső burkolata. A Manipulátorok megkezdték a Föld atomokra bontását, és semmit sem tehettünk ellene. Az omegákat minden bizonnyal kiiktatták, de ez semmit nem számított, hiszen amúgy sem tehettek volna semmit.
- Óráink vannak már csak hátra - mondtam akkor Bastiennek. - De lehet, hogy csak perceink.
Átöleltem, és a nyakhajlatába fúrtam az arcom. Nem akartam, hogy így érjen véget minden. Bár legalább nem voltam egyedül.
Magamhoz szorítottam Bastient, és behunytam a szemem.
[14 AZ UTOLSÓ UTÁNI NAP]
A Szűrő váratlanul újra felragyogott.
A hirtelen támadt fényességet a lehunyt szemhéjamon keresztül is érzékeltem. Bastien összerezzent, és mocorogni kezdett a karomban. Meglepve nyitottam ki a szemem, és egyszerre bámultunk az égre.
A Szűrő világoskék ég látszatát keltette, ugyanúgy, mint amikor létrehoztuk. Még mielőtt a Manipulátorok elkezdték volna elbontani.
- Mi történt? - nézett rám zavarodottan Bastien.
- Fogalmam sincs - vontam vállat. Nem tudom, miért kellett volna tudnom.
- Az omegák újra beindították volna? - találgatta.
- Lehet,
Ezt azonban magam sem gondoltam komolyan. Nem hittem a csodákban. Megpróbáltam kapcsolatba lépni a Hálózatszövetséggel, de továbbra sem sikerült. Vajon mi történhetett?
- Eltűnt az Európa és Ausztrália feletti lyuk is - mondta tétován Bastien, miután rácsatlakozott a virtuálnetre.
- Én ezt nem értem. - Idegesített, hogy semmilyen épkézláb ötlet nem jutott eszembe, ami megmagyarázta volna a történteket.
„Hello, hugi!” - jelentkezett be Scott. „Te tudod, mi történt?”
„Fogalmam sincs” - közöltem néhány másodpercen belül már másodszor.
„Azt mondják, a Manipulátorok eltűntek.”
„Bizonyíték van?”
„Ne tőlem kérdezd! Most még minden kaotikus.”
„Na ne mondd…”
Aztán Chopra professzor bejelentkezett mind a százötvenezer I-tanácstagnak, és elmondta, amit eddig sikerült megtudniuk a váratlan eseményekről.
„Hölgyeim és uraim! Egyelőre csak annyi biztos, hogy a Manipulátorok eltűntek. Sikerült hozzáférnünk a Szűrő négy fő irányítószoftveréhez, és beüzemelni néhány külső kamerát. Nos, kapaszkodjanak meg, de már nem a Diablo körül keringünk. A vörös törpe a Manipulátorokkal és az évtizedek óta megszokott csillagképekkel együtt nyomtalanul eltűnt. Úgy tűnik, valamiféle kvantumugrást tettünk. Még nem tudjuk, pontosan hol vagyunk, de a csillagsűrűségből ítélve, valahol a Galaxis pereme környékén lehetünk. A Szűrő éppen egy A-színképosztályú csillagból tölti fel magát energiával.”
Kvantumugrás. Ennek semmi értelme nem volt, és ezt mindannyian tudtuk. Még ha az omegáknak sikerült is volna az egész Földet arrébb helyezni, a Manipulátorok utánunk jöttek volna. Sőt nem is engedték volna, hogy elmeneküljünk. Hacsak nem ők helyeztek át minket.
„Azonban ami még meglepőbb… - folytatta Chopra - …eltűnt a Hálózatszövetség összes omegája is. Nemcsak elnémultak, hanem szó szerint eltűntek. Nemrég még behálózták a Földet, teleszőtték a kéreglemezeket komputereikkel, némelyik szál mélyen lenyúlt a magba is, de most egyszerűen nyoma veszett. A kérdés az, hogy mi történt pontosan. Erre kell választ találnunk! Ha beleegyeznek, kutatócsoportokat fogunk felállítani. Ezúttal nem hagyatkozhatunk az omegákra, nekünk magunknak kell választ találni a kérdéseinkre. A központi szerveren mindenki megteheti a javaslatait, és ha minden jól megy, legkésőbb holnap szavazásra bocsátjuk a kérdést. Aztán cselekszünk.”
A világ működött, az alapvető anyagmanipulációs eszközök működtek, üzemelt a Szűrő is, azonban a globális technológiáknak csak kis hányadát ismertük részleteiben, azt is csak a beavatottak, az I-tanács mérnökei, fizikusai.
Megismétlődni látszott a múlt: egy elitista csoport által irányított emberiség, csakhogy egészen más körülmények között, mint ahogyan hajdanán. Ezúttal olyan technológiákat használtunk, amiket valójában senki sem ismert, azonban az emberek már túlontúl hozzászoktak az anyagmanipuláció teremtette kényelemhez, hozzászoktak a Szűrőhöz, és nem szívesen mondtak volna le róluk.
Vajon jó ez nekünk? Jó ez az emberiségnek?
Nem tudom. Azt sem tudom, hogy a régi politikai elit és gazdasági érdekcsoportok mit kezdenek ezzel az omegák nélküli világgal. Lehet, hogy megpróbálják magukhoz ragadni a hatalmat, mint ahogy hallani is lehetett ilyesfajta próbálkozásokról szerte a világban. De a régi világot már úgysem tudják visszahozni, az végérvényesen értelmét vesztette.
Másrészt pedig itt van az Omega2-csoport, amiben Scott is munkát kapott Chopra professzor irányítása alatt. A feladatuk újraprogramozni az omegákat. Az alapszoftverek algoritmusait ismerjük, sőt még a kezdeti omegák továbbfejlesztett szoftvereit is, amelyek alapján, ha minden jól megy, nemsokára újabb omega-entitások fognak a rendelkezésünkre állni. Igaz, évek telnek még el, mire elérik a Hálózatszövetség szintjét, de a lényeg az, hogy pótolhatók.
A legfontosabb kérdés azonban az volt, hogy hogyan sikerült elmenekülnünk a Manipulátorok elől? És valóban elmenekültünk-e előlük, vagy ez még mindig a kísérlet része?
Ehhez azonban meg kellett értenünk az omegák időszkennerjét, és újra működésre bírni. A gépezet vezérlője a néhai India déli részén, Bangalore közelében, vagy másfél kilométerrel a felszín alatt rejtőzött. Bejárata nem volt, kvantumugrással tudtunk csak behatolni. A buborékszerű csarnok falaiban futó hűtőszálak ellenére is izzasztó meleg fogadott bennünket. És hosszú, kínkeserves munka.
Az időszkenner tökéletes példája volt az omegák számítókapacitására épülő fekete doboz technológiának. A legnagyobb fizikuskoponyáknak sem volt esélyük megérteni a kvantummechanikát és a mikroszkopikus féregjáratokat összekombináló technológiák hátterét. Már az is nagy kihívást jelentett, hogy megfelelő energiával lássuk el a szkennert, és egyáltalán rájöjjünk, hogyan működik. Hiába, az omegák láthatóan nem úgy tervezték, hogy az emberek nélkülük is használják majd.
Én Elijah Batchan csoportjában dolgoztam, és miután sokat beszélgettünk az általam ismert másik énjéről, egészen megkedvelt, talán még a barátjának is fogadott. Bár szerintem inkább úgy tekintett rám, mintha a lánya lennék.
Pár hét alatt egészen közel jutottunk a megoldáshoz. Az időszkenner megértése igazán kreatív, nekem való feladat volt, minden pillanatát élveztem. Ötleteltünk, elméleteket gyártottunk, majd próbáltunk ki, és ha valami apró részsikert értünk el, az alapján tovább tudtunk haladni a megoldás felé. A Szűrőben tárolt energiát rákötöttük a szkennerre, és én lettem az a szerencsés, aki rákapcsolódhatott a berendezés vezérlőkomputerére. Megpróbáltam átlátni az omegák által kreált, brutálisan bonyolult parancs- és menürendszert, majd néhány napi megfeszített munka után közvetlen idegi parancsokat adhattam a gépnek.
Mondhatni működésre bírtam.
- Ez zseniális volt, Szofi! - lelkendezett Batchan, amikor sikerült néhány napnyira visszanéznünk a múltba, és fülig érő szájjal veregette a hátamat.
Nem sokkal később megérkezett Jonathan Chopra professzor New Yorkból, az I-tanács központjából. Arca feldúlt, vonásai gyűröttek, tekintete zavaros. Ezt nem tudtam hova tenni. Ennyire megdöbbentette volna, hogy sikert értünk el az időszkennerrel?
Egész más miatt volt ideges.
- Nos, kollégák - mondta rekedtes hangon -, új híreim vannak. Az egyik csillagászcsoport meghatározta a pontos helyzetünket. És a pontos időt.
- Időt, John? - kérdezte homlokráncolva Elijah Batchan. - Ez mit jelent?
- Az a pillanat, amikor a Szűrő újra felragyogott, és a Manipulátorok, valamint az omegáink eltűntek, nyolcszáz-öt évvel később történt, mint az azt megelőző pillanat.
- Ez hogy lehet? - sápadt el Batchan, de mindenki más is, aki hallótávolságon belül állt.
Beletúrtam a hajamba. Valami eszembe jutott, de az borzongató távlatokat vetített elénk. Egy pillanatig haboztam, hogy elmondjam-e, de nem tudtam megállni, hogy bele ne üssem az orrom Batchan és Chopra beszélgetésébe.
- Mi van akkor, ha… a Hálózatszövetség nemcsak a Manipulátorok időszkennelő technológiáját tudta létrehozni, hanem… - A fejemet csóváltam. Inkább hallgatnom kellett volna. - Nem, ez már túl vad feltételezés.
- Arra gondol, hogy az omegák esetleg az egész Földet lemásolták? - fejezte be halkan Chopra.
Bólintottam.
A professzor hosszan bámult maga elé, és közben a szakállát vakarta, a szőrszálak halkan sercegtek az ujjai alatt.
- Jómagam is csak erre tudok gondolni - felelte végül.
- Elijah, ha ez igaz…
- Egy újabb másolat lennénk? - ismételte Elijah Batchan. - Na de akkor hol vannak az omegák? Magukat miért nem másolták le?
- Nem tudom - rázta a fejét Chopra. - Egyelőre még azt sem tudom, hogyan történhetett a másolás. Már ha tényleg ez történt. Az biztos, hogy nem volt hozzá elegendő energiánk. Nem is lehetett, hiszen a Manipulátorok eltávolítottak a vörös nap közeléből. Ők pontosan tudták, hogy a bolygónk kezdett energiafüggő lenni. Minél több energiához jutottunk, annál több váratlan dologra lettünk volna képesek.
- Nem gondolod, hogy túl ambiciózus azt feltételezni, hogy megközelítettük a Manipulátorok technikai szintjét? - kérdezte Elijah Batchan. - Hogy csak a rendelkezésre álló energiamennyiségben különbözünk tőlük?
- Nem is mondtam ilyesmit - tiltakozott Chopra. - Kései emberi utódainkról a Jupiter-agy állapot elérése óta nem sokat tudunk. Főleg nem azt, hogy mit gondolnak, sem azt, hogy mit miért tesznek. Az azonban biztos, hogy ez az állapotuk állandósulni látszott, és csak a méretük növelésével tudják növelni a számítókapacitásukat. Nem gondolom, hogy ez lenne a végső létezés, és innen csak a tömegnövelés létezik, mint lehetőség, de egyértelmű, hogy már évszázadok óta nem léptek túl ezen a technikai szinten, így a kettőnk közti fejlettségbeli különbségek jelenleg egyre csökkennek.
- Legalábbis, ha újra lesznek omegáink - tette hozzá Batchan. - Szerintem a mi fejlődésünk is egy olyan nyugvópontra ért, ahonnan jó darabig nem fogunk kibillenni. Nincs meg hozzá a késztető erő. Lehet, hogy lesznek újra omegáink, de mi mást akarnánk még? Mármint mi, emberek.
- Meglátjuk - mondta Chopra. - Ne feledd, az anyagmanipulációs technológiát eddig távol tartottuk az emberi testtől, de csak azért, mert az omegák és az I-tanács úgy döntött, hogy ez veszélyes az emberiségre. De már nem halogathatjuk túl sokáig - biccentett felém Chopra. - Annak pedig megjósolhatatlan következményei lesznek a fajunkra.
- Onnantól többé nem lesz szükség a Földre - szóltam közbe. - És talán mi is teljesen anyagfüggővé válunk. Talán ez a Manipulátor-út. És talán már most közelebb kerültünk hozzá, mint gondolnánk.
- Mindenképpen el fogjuk kerülni - jelentette ki Chopra. - Azt hiszem, mindannyiunk célja az, hogy emberek maradjunk. Amíg lehet.
- Ez nem pusztán érzelgős ragaszkodás a fajunkhoz? - kérdeztem.
- Lehetséges - felelte kelletlenül Chopra professzor.
- Azonban a saját utunkat kell követnünk. Legalábbis, ha az I-tanács is így gondolja.
- Meglátjuk - biccentette Batchan. - Térjünk vissza a lényeghez inkább!
- Igen, igen - értett egyet Chopra. - A másolás. Tudnunk kell, hogy az omegáknak tényleg sikerült-e ezt megvalósítaniuk? Mi a helyzet az időszkennerrel? - fordult hozzám Chopra.
- Az első tesztek sikeresek - mondtam vigyorogva. - Szerintem néhány napon belül már mi is működtetni tudjuk a berendezést.
Chopra felsóhajtott.
- Igyekezzenek! Lehet, hogy a túlélésünk múlik ezen az információn.
Az időszkennert rákötötték a módosított linkemre, én pedig megpróbáltam úrrá lenni a rám zúduló káoszon. A menük és opciók megértéséhez sokkal komplexebb agykapacitás kellett volna, mint amivel rendelkeztem, de az alapfunkciókat szerencsére már úgy, ahogy tudtuk kezelni. És bíztunk benne, hogy ez talán elegendő lesz.
Először lassan haladtam vissza az időben, közvetlenül ahhoz a ponthoz, amikor újra felragyogott a Szűrő. A feltételezett újabb Ugrásunk pillanatához.
Aztán néhány perccel korábbra léptem. A Föld a helyén volt, az A-típusú csillag körül keringett, a Szűrő a helyén volt és ragyogott. Az omegák által felfújt felszínen láthatóan nem történt semmi változás. Megtaláltam az Atlantiszt, és a többi új kontinenst is és a régieket is. Azonban az emberek…
…mozdulatlanná dermedtek. Pedig nem kimerevített képet néztem. Az idő mozgásban volt, még ha a felszínt figyelve nem is tűnt úgy.
Találomra ránagyítottam Manhattanre. A sziget ötszáz méterrel New York felett lebegett, több százezren éltek és szórakoztak rajta, de jelenleg mindegyikük élettelen kő-szobornak tűnt.
A mi Bastiennel közös sziklaplatformunk ekkor éppen Borneó felett tartózkodott. Nem foglalkozva azzal, hogy Chopra vagy Batchan esetleg neheztelni fognak rám, átléptettem az időszkennert Indonézia térségébe. A több száz platform között gyorsan megtaláltam a miénket a karcsú toronnyal, a sima zöld gyeppel és közepén a tóval. A teraszon álltunk, én Bastien karjai közt, arcomat nyakhajlatába fúrtam. Szemem csukva. Nem mozdultunk. A madarak a levegőben mintha láthatatlan dróton függtek volna.
Beleborzongtam a látványba.
- Mi legyen? - kérdeztem Chopráékat. A torkom kiszáradt, jólesett volna egy pohár víz.
- Hagyja, hadd fusson tovább az idő a nulla időpontig!
Vártunk. Közben ránagyítottam az arcomra, majd Bastienére. Emlékeztem azokra a másodpercekre. Akkor azt gondoltam, nemsokára meghalunk.
Bastien szemhéja váratlanul megrezdült. Kinyitotta a szemét, és rögtön hunyorogni kezdett. Kibontakozunk egymás karjaiból, és a ragyogó, kék égre bámultunk. Életre keltünk. Életre kelt a világ.
Egy másolt világ, egy másolt Föld volt. De kik másoltak le bennünket? A Manipulátorok? Vagy az omegáink?
- Menj vissza, de csak néhány évet, Szofi! - mondta Elijah Batchan.
Visszaléptettem az időszkennert a kért évekkel.
A Föld a helyén volt, a Szűrő burka körülölelte a bolygót, azonban a felszín folyamatosan örvénylett. Hegyek nőttek ki a földből, akárha lomha óriások ébrednének fel évezredes álmukból, tó- és folyómedrek formálódtak, és töltődtek meg vízzel, emberi építmények álltak félkészen, és épültek tovább.
Aktív anyagmanipulációs tevékenység folyt szinte mindenhol. Azonban emberi életnek nem volt nyoma. Sőt embereknek sem.
- Menjünk visszább! - mondta halkan Chopra.
- Mennyivel? - kérdeztem.
- Mondjuk három évszázaddal.
Bólintottam, és állítottam az ikonrendszeren.
A Szűrőnek nyoma sem volt. A felszín pedig…
Hiányzott Európa, Ázsia és Afrika. Az amerikai kontinenseket felismertem, de mindkettő üres és kopár síkság volt csupán. Afrika helyén egy kisebb sziget állt, ami a jelek szerint centiről centire terebélyesedett. Ez a bolygó nyomokban sem emlékeztetett a Földre. Keringési pályája is jóval távolabb helyezkedett el az A-csillagtól, mint a mostani állapot. A sugara meghaladta a tízezer kilométert. Észrevettem négy-öt anyagtölcsért, amik a felszínről az űrbe vezettek. A felesleges anyag távozott a tölcséreken keresztül az űrbe. Mintha valaki fogott volna egy kődarabot, és elkezdte volna kedvére farigcsálni.
- Még visszább! - suttogta feszülten Chopra. - Ahhoz a pillanathoz, amikor még a Diablo körül voltunk. A lemásolásunkat követő órák eseményeihez.
Beálltottam a gépet, és…
Ahogy a kőzetlemezek egyre inkább egymásnak feszültek, a földrengések állandósultak, miközben hatalmas vulkánkitörések fröcsköltek olvadt kőzetanyagot a magasba és terítették be hamuval a levegőt. Aki tehette, már elhagyta a felszínt. Kisebb-nagyobb magán-sziklaplatformok milliói lebegtek a levegőben, de láttam rengeteg, sebtében kialakított, kopár sziklaplatót is, rajta nyomorgó emberek ezreivel. A kis platformok között néhány gigantikus, több tízkilométeres átmérőjű, tányér alakú plató úszott, amelyek egész városokat cipeltek a hátukon. Durva volt látni Moszkvát, Kairót és Párizst, amint lomhán lavíroznak a felhők között.
A Szűrőből kisebb darabok kezdtek aláhullani, ahogy a burok fokozatosan elvesztette az integritását. Izzó tömbök zuhantak alá szerte a világon, elsodorva mindent, ami az útjukba került. Boston gigantikus platformját egy nagyobb darab kapta telibe, és törte ketté. A platformrészek sérült meghajtói kétségbeesetten küzdöttek a gravitációval, hogy egyenesben tartsák a város maradványait, és a rajtuk zsúfolódó milliónyi embert, de nem jártak sikerrel. Boston darabjai belezuhantak az Atlanti-óceánba.
Aztán egyszer csak az egész világ mozdulatlanná dermedt.
- Már megint az idővel szórakoznak? - kérdeztem önkéntelenül.
Állítottam a fókuszon, és már néhány tízezer kilométerről figyeltem tovább az eseményeket. A több irányból ható gravitációs erők közepette a Szűrő egyre jobban rázkódott, miközben a külső burkából anyagörvények kúsztak a Manipulátorok felé.
- Mi történt? - kérdezte Batchan. - Mintha megállt volna az idő.
- Pontosan ez történt - mondta halkan Chopra. - Megakadályozzák, hogy a bolygó továbbfejlődjön. Na és főleg az omegák. Az omegákat talán már előbb megbénították, hiszen már jó ideje az ő fejlődésük volt az igazi motor.
A következő órákba bele-belepörgettünk. A Manipulátorok módszeresen lebontották a Szűrőt, majd egy antigravitációs burkot vontak a Föld köré.
Aztán lassan atomjaira bontották az egész bolygót az összes emberrel, állattal, növénnyel együtt. Nem tudok mást mondani, döbbenetes volt, ahogy a gravitációs burokban, ellentmondva a fizika törvényeinek, lassított felvételként - mintha ügyes filmesek ki akarnák hangsúlyozni a pillanat drámaiságát - porrá válik az otthonunk, és porrá válunk mi is. A porfelleg ragyogva izzott, miközben spirális örvényt alkotva a legnagyobb Manipulátor gravitációs középpontja felé sodródott.
Azonban a Föld helyén mégis megmaradt valami.
Ott, ahol nemrég még az otthonunk állt, most furcsa kocka- és piramisalakzatok lebegtek. Némelyik néhány százméteres oldalú, némelyik több tíz kilométeres. Legalább kéttucatnyi volt belőlük.
- Az omegák - kiáltottam döbbenten. - Ezek az omegák hardverei és háttértárjai. A Manipulátorok az omegákat akarták!
Az antigravitációs burok megszűnt, a kockák és piramisok tehetetlenül sodródtak a Manipulátorok körül örvénylő porkorong felé, majd órákkal később el is tűntek bennük. Narayan, Maré, WegaNova, Anatu és a többiek.
Aztán eltűntek maguk a Manipulátorok is. Egyszerűen elugrattak valahová.
- Elvitték az omegákat - mondta halkan Elijah Bat-chan. - De vajon mit akarnak velük?
- Lehet, hogy egyfajta szinguláris gyárként fogják használni őket - találgatta Chopra professzor. - A Manipulátorok fejlődése talán valóban megrekedt, és most új mintázatokat, új technológiai irányokat keresnek ahhoz, hogy újra felgyorsítsák azt. Bár ekkora intelligenciáknál ez értelmetlennek tűnik. Az omegáink még messze vannak attól, hogy ilyesmire használják őket, de egy olyan fejlődési irányt képviselnek, ami által idővel, túlléphetnek rajtuk… Nem tudom.
- Egy biztos - sóhajtotta Batchan. - Az omegák tudták, hogy pusztulás vár ránk, ezért az utolsó pillanatban lementették a Földet egy információcsomagba, és kilőtték az űrbe. A saját másolataik nélkül. Megmentettek bennünket.
- Feláldozták magukat az emberért - mondta Chopra.
[Epilógus]
Miközben sziklaházunk teraszáról az egy kilométerrel alattunk lebegő tányérplatón elterülő Párizs éjszakai fényeit néztük, Bastien nyugtató ölelésébe bújtam. Karjai közt ki kellett volna kapcsolnia a külvilágnak, azonban az elmúlt napok történései nem hagytak nyugodni.
Túl sok nyitott kérdés maradt. Az omegák lementették a Föld egy adott pillanatának valamennyi élő és élettelen információját, és az egészet egy programozott epigonrészecske-gömbbe zárták. Aztán a gömböt egy kvantumugrással több ezer fényévnyivel távolabbra küldték, ahol az epigonrészecskék a kiszemelt bolygóból újra felépítették a Földet, a felszínt, a növényeket, az állatokat és az embereket. Bennünket.
Ugyanúgy, ahogy a Manipulátorok másoltak évszázadok óta Földeket maguknak. Ezt a technológiát is megfejtették, és ugyan nyolc évszázadba telt, mire a program végrehajtásra került, és az új Föld a lementett pillanattól újraéledt, de mégis megcsinálták.
Azonban önmagukat nem másolták le. Furcsa belegondolni, hogy azok az események, amiket csak nemrég ismertünk meg, és amiket éppen csak sikerült elkerülnünk, valójában több évszázaddal ezelőtt történtek. Egyáltalán, valóban megmenekültünk? Lehetséges, hogy a Manipulátorok csak úgy elengedtek bennünket? Tényleg csak az omegákra volt szükségük? Vagy tudnak rólunk, és továbbra is figyelnek bennünket, aztán amint érdekessé válunk, újra közbeavatkoznak. Vagy ha nem leszünk érdekesek, akkor egyszerűen eltörölnek bennünket.
A játék folytatódik, és továbbra sem tudjuk, hogy mi a lényege és mi a tétje. Illetve, a tétje a mi szemszögünkből a túlélés. Azt hiszem, az omegák révén egyszer már sikeresen vizsgáztunk, hiszen a Manipulátorok technológiájának primitív, de működő másolatával bepillantottunk a múltjukba. Na és lemásoltuk a saját bolygónkat.
Vajon hány Föld volt képes eddig ilyesmire? És hová tartunk mi? Merre fejlődünk tovább? Valóban akaratlanul is a Manipulátorok útját követjük, vagy van más alternatíva is?
Eszembe jutott Narayan. Valahol hiányoztak a vele folytatott beszélgetések. És hiányzott az a biztonság, amit az utolsó hónapokban jelentettek a Föld számára. Védelmeztek bennünket, és egy olyan világot teremtettek meg, amiről addig csak álmodoztunk. Az ember gyermekei voltak ők, a legtöbben mégis a születésüktől lenéztük és gyűlöltük őket. Nem értettük meg irdatlanul fejlődő intelligenciájukat, de elfogadtuk, amit adtak nekünk: elfogadtuk a dobozgyáraikat, a globális anyagmanipuláció jelentette vívmányokat, a Szűrőt, az új kontinenseket. Egy utópisztikus paradicsom létrehozását.
Most pedig elfogadtuk, hogy feláldozták magukat értünk, mintha ez természetes lett volna. Hiszen mi teremtettük őket, de a saját jólétünkért. És most majd teremtünk új omegákat, és úgy élünk tovább, mintha mi sem történt volna. Vajon változik-e valamit a kapcsolatunk az új omegáinkkal? Hogyan fognak tekinteni ránk? És hogyan fogunk tekinteni rájuk mi ezután?
Értékeljük-e, hogy ha kell, megmozgatnak értünk minden egyes atomot?
AZ ÖNMAGA ISTENÉVÉ LETT EMBER
Az Isten gépei szereplői fantasztikus lehetőségekkel rendelkeznek önmaguk és környezetük alakítására, s élnek is ezekkel. Az anyagi világ és önnön biológiai lényük feletti hatalom fényében csak néhányukban merül fel, hogy a változások után még mindig „embernek” tekinthetik-e magukat. Az Isten gépei a klasszikus science-fiction hagyományait követve a technika fejlődéséből kiindulva azt vizsgálja, hogy a megváltozott körülmények között mivé válik, mivé válhat az ember és az emberi társadalom. A regényt tehát könnyedén értelmezhetjük science-fictionként, de mi a helyzet a tágabb kitekintéssel? A gyors technikai fejlődés messzeható társadalmi következményei ugyanis nem csak az írók fantáziáját mozgatták meg.
Transzhumanizmus
Az emberiség jövőjével kapcsolatban az utóbbi néhány évtizedben megerősödött egy olyan gondolkodásmód, amely biztosra veszi, hogy a technikai fejlődés következtében az ember és az emberi természet változatlanságának és megváltoztathatatlanságának feltételezése elvethető, sőt a változás nemcsak lehetséges, hanem elkerülhetetlen, hovatovább kívánatos is. Ez a gondolkodásmód a transzhumanizmus. A Transzhumanista Világszövetség megfogalmazása szerint olyan intellektuális és kulturális mozgalomról van szó, amely támogatja és kívánatosnak tartja az emberi állapot alapvető javítását, továbbá az öregedést megakadályozó technológiák széleskörű terjesztését és alkalmazását, valamint az ember intellektuális, fizikai és pszichológiai képességeinek nagymértékű fejlesztését.
A hagyományos feltételezés szerint az emberi állapot alapvetően állandó: maga az ember és az emberi természet változatlan és megváltoztathatatlan. A transzhumanista gondolkodók vitatják ezen állítás igaz voltát. Nézeteik szerint az olyan változások, mint a beszéd, az írás (később a nyomtatás), a gépek és számítógépek alkalmazása, valamint nem kevésbé a társadalmi struktúrák nagymértékű változásai nemcsak az emberek életmódját alakították át, hanem ezzel párhuzamosan megváltozott az is, hogy miként gondolkodnak és viselkednek, s hogy mire terjednek ki képességeik egyénként és fajként (közösségként).
A transzhumanista világnézet egyik alapja az a várakozás, mely szerint a következő években, évtizedekben az új tudományos felfedezések következményeként az ember képességeinek eddig elképzelhetetlen kiterjesztését lehetővé tevő technológiák terjednek el. Ezen feltételezés rövid megnevezése a technológiai posztulátum. A transzhumanisták várakozásukat a jelenlegi tudományos kutatási eredmények extrapolációjával és a múltbéli tapasztalatok általánosításán alapuló tudományos és technikai érvekkel támasztják alá. A hipotézis értelmében az újonnan megjelenő eszközökkel túlléphetők lesznek a biológiai korlátok, az ember képessé válik irányítani saját fajának evolúcióját, így létrejöhet az emberen túli ember, egy poszthumán lény.
A transzhumanizmus másik fontos jellegzetessége, hogy a technikai fejlődés pozitív, előremutató, problémamegoldó képességét hangsúlyozza (röviden ez a technoprogresszivitás). A filozófia optimista egyfelől abban a tekintetben, hogy az új technológiák megoldást kínálnak a még megoldatlan kérdésekre (környezeti erőforrások korlátozottsága, természeti és kozmikus katasztrófák), illetve kezelést nyújtanak a régi, nem eléggé fejlett technológiák okozta problémákra (környezetszennyezés, globális éghajlatváltozás, túlnépesedés és szegénység). Biztosak abban is, hogy az emberiség képes megválaszolni az új technológiák jelentette kihívásokat, köztük az etikai kihívásokat is.
A transzhumanista gondolkodók a fenti hipotézisekre alapozva azt vizsgálják, hogy a lehetséges változások milyen következményekkel járnak világfelfogásunkra és életvitelünkre. A közeljövőről szóló párbeszédhez szükséges ismeretek és képességek halmaza ugyanakkor túlmutat a számítástechnika, idegtudományok, mesterségesintelligencia-kutatások és más high-tech területek kutatóinak kompetenciáin. A mozgalom célja ezért felébreszteni a lehető legszélesebb körű társadalmi vitát a közeljövő kérdéseinek etikai,jogi, pszichológiai és szociológiai, valamint politológiai és közgazdasági aspektusairól, illetve elősegíteni ezen témák jobb nyilvános elfogadását. A transzhumanisták várakozásai szerint a gyorsuló technikai fejlődés a társadalom minden rétegét érinti, ezért a változás annál mélyrehatóbb és pozitívabb lehet, minél hamarabb elkezdenek az emberek reflektálni ezekre a felvetésekre és minél szélesebb körben megismerik a lehetőségeket.
A társadalmi párbeszéd elősegítése, valamint az akadémikus és más tudományos közösségek hatékonyságának növelése érdekében a transzhumanisták az elmúlt években különböző intézményeket hoztak létre. Céljuk, hogy a transzhumanizmus főáramú tudományterületté alakuljon, illetve hogy a szerveződéseik, például a World Transhumanist Associaton (WTA; Transzhumanista Világszövetség) lehetőségeket kínáljanak a különböző akadémikus és nem akadémikus transzhumanista körök, helyi egyesületek és a mozgalom tagjai közötti párbeszédre. A mozgalomnak elektronikus folyóirata is van Journal of Evolution and Technology (Evolúciós és technológiai szemle) címmel, amit az Institute for Ethics and Emerging Technologies (Etika és a Legújabb Technológiák Intézete) ad ki.
A transzhumanista szemléletmód első látásra hűvösnek és idegenszerűnek tűnhet. Sokakat megijeszt a rohamos változás, amelynek nap mint nap tanúi lehetünk, és ezért elutasítják az új technológiákat vagy éppen a betiltásukat sürgetik. Az elkötelezett transzhumanista ezzel szemben a saját életében keresi filozófiájának alkalmazási lehetőségeit. Az élet meghosszabbítására és a vágyott halhatatlanság elérésére egészségjavító és életmeghosszabbító diétákat és gyakorlatokat alkalmaz, illetve halál utáni krionikus (mélyhűtéses) tárolásra jegyzi elő magát. Mentális képességeinek növelése és érzelmi életének kiterjesztése érdekében klinikai gyógyszereket, valamint különféle pszichológiai önfejlesztő technikákat alkalmaz, mesterségesen szabályozva hangulatát és személyiségének paramétereit. Kihasználja a modern információtechnológia adta lehetőségeket, annak egyéni és közösségi kiterjesztéseit, transzhumanista ihletettségű művészetet alkot. Technológiai részvényekbe fekteti pénzét, részt vesz a fejlesztésekben, azok társadalmi-gazdasági hatásaink vizsgálatában, valamint közösségi és politikai szinten támogatja és propagálja a technikai fejlődést. Összefoglalva: már napjainkban is gyakorlatias és kézzelfogható lépéseket tesz egy gazdagabb és felelősségteljesebb élet megvalósítása felé. Max More megfogalmazása szerint transzhumanistaként a dinamikus optimizmus a megfelelő mentalitás, azazhogy a kívánatos eredmények jelentős erőfeszítések és bölcs döntések útján elérhetők.
A mozgalom követői számára egyértelmű, hogy eljött a transzhumanista eszmék ideje. Minden szenzációs kutatási eredmény egy lépéssel közelebb hozza a jövőt, nézeteik pedig egyre gyakrabban láthatók viszont a médiában, valamint a társadalmi és tudományos közbeszédben.
A TRANSZHUMANIZMUS KRITIKÁJA ÉS A TRANSZHUMANISTÁK VÁLASZAI
A transzhumanizmust a technikai fejlődés pozitív szemlélete és annak határozott támogatása jellemzi. Ezek mindegyike számos kritika tárgya lehet. Vitatható egyfelől a technikai fejlődés várható menetére és az arra adott pozitív emberi-társadalmi reakciókra tett feltételezés, illetve szkeptikusak lehetünk a felmerülő problémák kezelhetősége tekintetében. Mások etikai vagy világnézeti okokból nemkívánatosnak, károsnak tarthatnak egyes új technológiákat (vagy akár az összesét), benne az ember átalakítását, továbbfejlesztését.
Korántsem biztos ugyanis, hogy a gyorsuló technikai fejlődés kivetített eredményei valóban elérhetők. A gátló tényezők között technológiai, de természettudományos (fizikai, biológiai) elvi korlátok éppúgy lehetnek, mint gazdasági-pénzügyi természetűek (nehézségekbe ütközhet a kutatásokhoz szükséges tőke összegyűjtése, vagy éppen egyes technológiák el sem terjednek, mivel a következő termékgenerációig hátralévő idő nem elégséges a fejlesztési költségek megtérüléséhez). Az emberek a túl gyors változások megérthetetlenségére vagy az ösztönösen a technikai fejlődésnek tulajdonított problémákra adott reakcióként elfordulhatnak a tudománytól (amire már most láthatók példák), vagy szélsőséges esetben ellenségesen reagálhatnak („modern géprombolók”). A ma még nem ismert technológiák felmérhetetlen és ezért potenciálisan kezelhetetlen következményekkel járhatnak: apokaliptikus jövőképek rajzolhatok fel az emberiség elpusztítására törő mesterséges intelligenciákra vagy kontrollálatlan, nanoméretű önsokszorozó robotok (nanobotok) mindent felemésztő szaporodására alapozva.
Az új, szuperfejlett technológiák elérhetősége a kezdetekben nem lesz egyenletes: várhatóan magas áruk illetve korlátozott rendelkezésre állásuk miatt először a politikai-gazdasági hatalom jelenlegi birtokosai férhetnek majd hozzá. Ez könnyen oda vezethet, hogy tovább nő a földi társadalmi szakadék. A társadalom kettészakadása más szempontból is valószínű: az új technológia kínálta változás nem mindenki számára lesz egyformán vonzó még akkor sem, ha az egyébként elérhető. Így létrejöhet a testi és mentális tekintetben is valóban felsőbbrendű ember. Egyesek etikai vagy vallási szempontból támadják az ember átalakítására, megváltoztatására irányuló törekvéseket, arra hivatkozva, hogy azok a természet vagy Isten akaratával ellentétesek.
A kritikákra adott válaszaikban a transzhumanisták kiemelik, hogy ők pozitív alternatívát kínálnak a felmerülő problémák megoldására, szemben a konzervatív korlátozó vagy éppen tiltó megközelítésekkel. A válaszokban emlékeztetnek arra, hogy korábban természetellenesnek tartották az érzéstelenítő szerekkel elért szülési fájdalomcsillapítást, vagy éppen a lombikbébik ötletét is. A transzhumanista gondolkodók szerint elutasítás helyett az emberiségnek fel kell karolnia a technikai fejlődést, mert attól az életminőség további emelkedése várható. Világnézetük szerint az egyéni fejlődés, felemelkedés nem gátolható, azaz függetlenül attól, hogy az eszközök természetesek vagy mesterségesek, lehetővé kell tenni, hogy aki akar, poszthumán lénnyé váljon.
Más válaszaikban a transzhumanisták azt hangsúlyozzák, hogy filozófiájuk nem megváltoztathatatlan dogmákból áll, és készek arra, hogy ha tévedtek, belássák, és tanuljanak hibáikból. Nézeteik szerint egyetlen elv - így a halál szükségszerűsége, vagy a véges földi erőforrásokra való rászorultságunk - sem megkérdőjelezhetetlen. Minden ideológiának fejlődnie kell és át kell alakulnia, válaszul az új tapasztalatokra és új kihívásokra.
A technikai fejlődés optimista szemlélete mellett a mozgalom tagjai a fejlődéssel kapcsolatos lehetséges problémák és az azokra adható válaszok kutatásával tűnnek ki. Kutatásaikat - és ezt a kritikusok egy része is elismeri - tényszerű, tudományos, probléma- (pontosabban megoldás-) orientált megközelítés jellemzi. Ezen tanulmányok, valamint a technológiai posztulátum alátámasztására felhozott érvek alapján a transzhumanizmus mindenképp többnek tekinthető egy absztrakt hitnél vagy vágynál, mely szerint a technika eszközeivel az ember hamarosan túllép biológiai korlátain. Saját megfogalmazásuk szerint sokkal inkább filozófiai kísérlet arra, hogy újraértékelje a hagyományos értelemben vett emberi állapotot, azaz egy új kiindulópontból alakítson ki perspektivikus nézőpontot a megváltozott körülményekre reflektálva.
Így ha valaki kritikus vagy szkeptikus is a célok vagy a várható eredmények tekintetében, a kétségkívül meglévő és a jövőben várhatóan felmerülő problémák kutatásához (vagy éppen a közeljövő kívánatos társadalmáról szóló vitához) érdekes és értékes gondolatokat meríthet a transzhumanista írásokból.
A TRANSZHUMANISTÁK TECHNIKAI JÖVŐKÉPE
A transzhumanista jövőkép kiindulópontja szerint a közeljövő technikai környezetét a ma emergens technológiáknak tartott informatikai és mesterségesintelligencia-kutatások, robotika, nanotechnológia, genetika és biotechnológia, valamint a kognitív tudományok alakítják ki.
A lehetséges technológiai változások és következményeik már ma is beláthatatlanok. Akár egyetlen nagy jelentőségű találmány elég ahhoz, hogy érvénytelenítse világunk ortodox jövőképeit, együttes bekövetkeztük pedig felismerhetetlen és megjósolhatatlan jövőt jelent.
A transzhumanista filozófusok várakozásai szerint az elérhető technológia megváltoztatja, hogy mit hívunk embernek és emberinek. Olyan lehetőségekről van szó, mint az ember kognitív képességeinek, intelligenciájának növelése; az elmestátus, érzelmi állapot stb. tudatos megválasztásának szabadsága; az ember-számítógép összekapcsolódás és elmefeltöltés; az ember fiziológiájának megváltoztatása (kibernetikus kiegészítésekkel és/vagy genetikai módosítások által); az élettartam drasztikus növelése (esetleg a halhatatlanság gépi vagy biológiai úton történő elérése); illetve az utódok genetikai feljavítása, kívánt tulajdonságokkal való ellátása.
A felvázolt jövőkép szerint a fúziós erőművek (vagy még egzotikusabb energiaforrások), a molekuláris nanotechnológia és a génsebészet elterjedése, valamint az űrbéli gyarmatosítás az energetikai és termelési technológiák gyökeres átalakulásával jár, ami a jelenlegi pénzügyi és gazdasági berendezkedést is radikálisan megváltoztatja. A termelési lehetőségek korlátai lecsökkennek vagy eltűnnek, új fogyasztói igények és új gazdasági ágak jelennek meg.
A poszthumán világban az emberi társadalom is átalakul. Mesterséges intelligenciák (később mesterséges szuperintelligenciák), emergens intelligenciák, értelmessé tett állatok, esetleg földönkívüli civilizációk alkothatják a humán és poszthumán lények jövőbeli világát. Az űr kolonizálása, valamint a virtuális és mesterséges valóságok kibővítik az emberi életteret. Mindez a társadalmi és politikai berendezkedést sem hagyja változatlanul. A transzhumanisták várakozásai szerint az egyén önkéntes választásainak szabadsága megnő, a társadalmi kohézió csökken, újfajta döntéshozatali mechanizmusok terjednek el.
Ezek a kilátások meglehetősen távolinak tűnhetnek, de a transzhumanisták hisznek abban, hogy a mélyreható technológiai változások már nincsenek messze. A technológiai posztulátum hipotézise értelmében több fentebb felsorolt újítás, vagy más ugyanennyire fajsúlyos találmány akár már a 21. század első harmadában, de legfeljebb kétszáz éven belül megvalósul.
Technológiai szingularitás
A technikai fejlődés egyes gondolkodók szerint nemcsak mennyiségében és sebességében, hanem ezekből eredően minőségében is különbözni fog minden múltbélitől, és sosem látott változásokat hoz magával az emberi társadalom és a faj egésze számára, és egyben megjósolhatatlan következményekkel is jár.
A mesterségesintelligencia-kutatásokhoz kapcsolható az a gondolat, hogy ha az ember képes megtervezni és megépíteni egy magánál intelligensebb gépet, akkor az még intelligensebb gépeket lesz képes létrehozni, amivel egy ún. intelligencia-robbanás jön létre. A gépi intelligencia így gyorsan maga mögött hagyná az emberi értelmet. Az ultraintelligencia megjelenése miatt a technikai fejlődés más területeken is rendkívüli mértékben felgyorsul, a változás sebessége pedig egyre nő. Ez azt is jelenti, hogy az emberi faj és társadalom története az eddig ismert módon nem folytatódhat, bekövetkezik a szingularitás.
A szingularitás többféleképpen értelmezhető. Az egyik - leginkább matematikai analógiának tekinthető - megközelítés szerint a technikai fejlődés folyamatosan gyorsul, azaz üteme exponenciálisan nő, egy idő után pedig gyakorlatilag végtelennek tekinthető („a technikai fejlődés görbéje függőlegessé válik”). A megközelítés kidolgozója, Ray Kurzweil összegyűjtötte az emberiség találmányait, és azt fedezte föl, hogy a hasonló mértékű technológiai újítások között eltelt idő egyre rövidül. A gondolat alapja a Moore-törvény, azaz hogy a legalacsonyabb árú processzorok teljesítményének megduplázódásához szükséges idő közel állandó. Kurzweil ezt általánosította az egységnyi költségű számolási teljesítmény tekintetében a múltra és a jövőre is. Ehhez szükséges volt egy további hipotézis bevezetése, mely szerint amikor az egyik technológia eléri a fizikailag lehetséges határt (pl. mechanikus számológépek, elektro-mechanikus számítógépek stb.), akkor már rendelkezésre áll a következő (vákuumcsövek, tranzisztorok), ami átveszi az előző helyét, így biztosítva, hogy a fejlődés töretlen (és töretlenül gyorsuló) lehessen. Ma még nem tudjuk, milyen technológia veszi át a jelenlegi helyét a számítástechnikában: lehetséges, bár egzotikusan hangzó jelöltek a fotonikus vagy a kvantumszámítógépek, míg mások a biológiai rendszerek lemásolásában látják a jövőt.
Kérdéses ugyanakkor, hogy egy rendkívül szűk területre (a számítógépek számítási teljesítményére) kimondott és teljes egészében sosem igazolt megfigyelés kiterjeszthető-e az emberi technikai fejlődés egészére. Támadható az exponenciális növekedés kiterjesztése is. A „végtelenné váló” technikai fejlődés ideája pedig felfoghatatlan. Erre az elmélet kidolgozóinak az a válasza, hogy a technológiai szingularitás lényege pont annak elképzelhetetlensége.
Ez átvezet a másik értelmezéshez (ismert szószólója Vernor Vinge), amely a technológiai szingularitást inkább fizikai analógiaként, a fekete lyukak eseményhorizontja mintájára írja le. E szerint a fejlődés olyan mértékben gyorsul fel - és a társadalmat is olyan mértékben változtatja meg -, hogy az a jelenlegi tudásunkkal nem jelezhető előre. Az elmélet kimondja: „a szingularitás eseményhorizontja mögött a jelenleg ismert technológiai és társadalmi törvények nem érvényesek többé”.
Akárhogy is, a gondolat kidolgozói szerint a közelmúltbeli és jelenbeli technikai fejlődésből kiindulva a technológiai szingularitás már a 21. század közepe előtt bekövetkezhet.
Transzhumanizmus, technológiai szingularitás és science-fiction
A transzhumanista jövőkép gyakorlatilag minden eleme ismert SF-toposz is egyben. Felületesen szemlélve azt is mondhatnánk, hogy a transzhumanisták egy olyan közeljövő bekövetkeztét valószínűsítik, várják és - amennyire eszközeikből telik - siettetik, amit az SF-ből már ismerhetünk. Fordítva ez azonban nem feltétlenül igaz. A közeljövőben játszódó, az említett technológiákat tartalmazó novellák, regények filozófiája ettől még nem címkézhető automatikusan transzhumanistának.
Sőt a science-fiction - ha úgy tetszik - élenjár a lehetséges kedvezőtlen következmények feltárásában. A magyarul megjelent SF-művek között is találunk mind pozitív, mind inkább negatív végkicsengésűeket. Greg Bear A vér zenéje című regényében az ember biológiájának meghaladását siettető tudós önmagán próbálja ki forradalmi felfedezését, ami azonban nem a várt és kívánt módon alakul. Dávid Brin Csillagdagályában központi elem az állatok értelmes szintre emelésének eszméje, ám míg az emberek bevonják a delfineket és a csimpánzokat közös életük irányításába, a galaxis más fajai több tízezer éves szolgaságot kérnek cserébe az általuk felemeltektől. Richard K. Morgan Valós halálában a technika megteremtette a kvázi-halhatatlanságot, de egyben új típusú hatalmi visszaélésekre és sosem látott bűncselekményekre is módot ad. A Star Trek-univerzum borgjai elvesztették pusztán biológiai lényüket és vele egyéniségüket is, ám jellemzően erőszakos asszimiláció útján. Többségünk nem szívesen élne a Gattaca eugenetika irányította jövőjében sem, amelyben már a születés előtt eldől: csak a géntervezett, hibátlan, felsőbbrendű emberek lehetnek sikeresek.
Nem minden jövőkép ilyen sötét: Iain M. Banks Kultúrája gyakorlatilag a transzhumanista jövőkép minden elemét tartalmazza, a Kultúra polgárai pedig, élve a csaknem végtelen technológiai lehetőséggel, egy valóban működő utópiát teremtettek maguknak. Frank Herbert Dűnéjében a butleri dzsihad elvágja a gépi technológia fejlődésének nemkívánatos irányait, a géntechnológia tiltása pedig megnehezíti az emberi állapot továbbfejlesztését, mégis hemzsegnek a poszthumán lények a Bene Gesserit-boszorkányoktól a Liga navigátorain és a mentátokon át Paulig vagy II. Letóig.
Míg írott formában a poszthumán jövő pozitív és negatív megközelítései sokkal kiegyensúlyozottabban jelennek meg, addig a technológiai szingularitás ideája - különösen a filmek esetében - elsősorban a veszélyek, tragikus következmények oldaláról kerül elő. Leginkább a mesterséges vagy emergens intelligenciák elszabadulására és ember ellen fordulására találunk példákat. A Terminátor-sorozatban az öntudatra ébredt katonai mesterséges intelligencia (Skynet) az emberek elpusztítására tör, a Dick-adaptáció Az elhagyott bolygóban az evolúcióra képes harci eszközök csaknem egy egész égitest lakosságát kiirtják, az egyik legismertebb és egyben legsötétebb jövőkép pedig minden bizonnyal a Mátrix világa.
A mindenhatóvá vált számítógép toposzára igen impresszív példa Fredric Brown „Válasz” vagy Harlan Ellison „Szája sincsen, úgy üvölt” című novellája is. Az elsőben a világegyetem minden számítógépét kapcsolják össze egyetlen szuperkomputerbe, amely alkotója első, Isten létét firtató kérdésére a következő választ adja: „Igen, már van Isten”. A másodikban háborús célokra készült számítógépek ébrednek öntudatra és olvadnak össze egyetlen mindenható és minden erkölcsi érzéket nélkülöző entitássá. A novella az emberiség utolsó túlélőinek kegyetlen szenvedéseit meséli el. Az SF apokaliptikus-profetikus aspektusait értékelők számára érdemes megemlíteni, hogy Brown novellája 1954-ben, Ellisoné 1967-ben jelent meg. Sőt Samuel Butler már 1863-ban arról írt, hogy a gépek evolúciós fejlődés útján tudatossá válhatnak, az ettől való félelem pedig oda vezethet, hogy az emberek mindenféle gép használatát visszautasítják.
Isaac Asimov az 1956-ban írt „Az utolsó kérdés”-ben alaposan kimunkált részletességgel halad végig az emberiség és a számítógép (mesterséges intelligencia) fejlődésén egészen a világegyetem pusztulásáig. A minden határon túli szimultán fejlődés egyben konvergens is: a következő univerzum teremtője nem más, mint az egyéni emberi tudatokat korábban magába olvasztó „Ember” és az első számítógép, Multivac kései utódjaként működő „Kozmikus AC” végső, egyesült tudata. Asimov novellája más szempontból is előremutató: az ember az energiaforrások kimerülése és az entrópia ellen harcolva először hasznosítja a Nap teljes kisugárzását, majd uralma alá hajtja az egész galaxist, végül pedig kimerült fehér törpékből gyúrt új csillagokkal próbálja pár milliárd évvel meghosszabbítani a világegyetem létezését. Az előbbi két elbeszéléssel ellentétben Asimov írása végső kicsengésében optimista és pozitív, ennyiben teljesíti tehát a transzhumanista elvárásokat, ugyanakkor időtávja sok milliárd év, szemben a technológiai posztulátum által megkövetelt néhány évtizeddel, legfeljebb évszázaddal.
A gyorsuló fejlődés lehetséges közeljövőbeli következményeinek feltárása vonatkozásában külön említést érdemel a kiberpunk, amelynek jövőképe gyakorlatilag azonos a transzhumanizmuséval, attitűdjében azonban gyökeresen eltérő: nem annyira várja, mint inkább elkerülhetetlennek tartja, hogy a technika gyökeresen átalakítsa mindennapi életünket, és a transzhumanista optimizmussal szemben inkább a követhetetlenül gyors változások elidegenítő és társadalmat romboló hatásaira fókuszál. Ha úgy tetszik, a transzhumanizmus az előrevetített technikai változások társadalmi értelemben vett nyerteseinek vagy előmozdítóinak, a kiberpunk pedig a veszteseinek vagy elszenvedőinek filozófiája.
Az irodalmi művek és filmek sora hosszan folytatható lenne Olaf Stapledon nagyívű, a jövőbeli emberi evolúción spekuláló Az utolsó és az első emberekjétől egészen addig, hogy a mindig makkegészséges, mai szemmel nézve óriás termetű és extrém hosszú életű Eli admirális kedélyesen eldiskurál egy kutyával és egy sárkánnyal Szergej Sznyegov Istenemberek című regényében. Ennyi is elég azonban, hogy lássuk: a science-fiction - bár eszközként alkalmazza - nem egyenlő a futurológiával vagy pláne valamely futurista filozófiával. Sokkal inkább igaz az, hogy lehetőséget nyújt a szerzőknek a jövőről alkotott spekulációik irodalmi eszközökkel való kifejtésére anélkül, hogy komplett filozófiává kéne fejleszteniük azokat.
A transzhumanisták deklarált célja, hogy a társadalom érdeklődésének felkeltésével, illetve a lehetséges veszélyek és az azokra adható válaszok kutatásával elősegítsék a megjelenő új technológiák befogadását. A populáris kultúrában a science-fiction már száz éve látja el ezt a feladatot a maga eszközeivel.
Isten gépei
A közeljövő kihívásairól szóló elmélkedéshez korábbi regénye, A poszthumán döntés után Markovics Botond most az Isten gépeivel is visszatér. Az emergens technológiák előrelátható fejlődésére alapozva a műben egy jól definiálható transzhumanista jövőkép jelenik meg. Az egyik főszereplő egy genetikailag módosított, kiemelkedő intelligenciájú nő, egy másik pedig egy biológiai testét szándékosan elhagyó ember. Mesterséges intelligenciákkal és az emberiséget meghaladó, idegen motivációjú létformákkal is találkozhatunk. A regény alig néhány évtizednyi időt ölel fel, de az így bejárt technikai fejlődés eléri azt, amire ötven évvel ezelőtt Asimov még hosszú évezredeket szánt. A történet középpontjában a technológiai szingularitás áll. Az új felfedezések, találmányok egymást követő gyors megjelenése lehetetlenné teszi a fejlődés lineáris módon való ábrázolását, helyette a regény a maga töredezett szerkezetében állóképszerű leírásokat ad arról, hol tart a társadalom a technika nyújtotta lehetőségek és a megjelenő új kihívásokra adott válaszok területén.
Markovics meglehetős távolságtartással, jobbára értékítéletek kinyilvánításától mentesen nyúl a felgyorsult technikai fejlődés kérdéséhez. A regény jó érzékkel lavírozik a pozitív és negatív aspektusok között, ami mind a szereplők jellemében, sorsában, mind a fejlődéssel járó problémákra adott eltérő társadalmi reakciókban tetten érthető. Sőt az eredetileg a technológiai szingularitás visszaható következményeként létrejövő másolat-Földek eltérő fejlődési vonalai is ezt példázzák. Az emberhez a legvégsőkig lojális mesterséges intelligenciák önfeláldozásának eredményeként az elérhető technológia végül beláthatatlanul tág lehetőségekre nyit ablakot, de az elszenvedett súlyos katasztrófák okán a megfizetett ár vállalhatósága vitatható, a faj kihalásának veszélye pedig elrettentő.
A nyitott befejezés fényében egyeseknek hiányozhat az író fejlődést támogató egyértelmű elkötelezettsége, mások éppen ellenkezőleg, túlzottan optimistának tarthatják, hogy az emberiségnek végül sikerül minden nehézségen úrrá lennie. Az író tartózkodása így azonban sokkal tágabb teret hagy az olvasó számára, hogy saját preferenciái szerint foglalhasson állást az Isten gépeiben szép számmal felmerülő kérdésekben.
A transzhumanizmus témájának rendkívül szerteágazó irodalma van, az alapvető eligazodáshoz (lásd: Wikipédia) vagy éppen a témában való komolyabb elmélyedéshez szükséges források az interneten elérhetők (jobbára angol nyelven). Ezek közül a World Transhumanist Association, az Institute for Ethics and Emerging Technologies és más hasonló intézmények oldalai, valamint a témában meghatározó szerzők (Nick Bostrom, Marvin Minsky, Max More és mások) irányadó esszéi ajánlhatók. A magyar források közül elsősorban a Kömlődi Ferenc, Galántai Zoltán és Tarr Dániel által írottakat használtam fel.
Bécsi József
Tartalom
I. Gyorsuló technoszfera – 2046 4
Prológus 5
1. Szófia, GMH 8
2. Szófia nyomában 18
3. A Szingularitás Intézet 24
4. Bastien és én 33
II. Technosokk – 2049 41
5. Három év után 42
6. A felnőtt Szófia 51
7. Másik múlt, másik jövő 63
III. Sok Föld 72
8. Az Ariadné fonala 73
9. Emberek voltunk 83
10. A Manipulátorok ölelése 93
11. Túlélők 98
IV. Szingularitás - 2050, huszonkét évvel
az Ugrás után 106
12. Fázisváltás 107
13. Az utolsó nap 116
14. Az utolsó utáni nap 128
Epilógus 133
Bécsi József: Az önmaga istenévé lett ember 134
Szerzőnkről
Brandon Hackett
Az angolos hangzású írói álnév az 1975-ben született, civilben közgazdász Markovics Botondot takarja, akinek immár nyolcadik önálló kötetét tartja kezében az olvasó. Novelláival először 2002-ben jelentkezett, egy SF-antológia címadójaként is szolgáló „Én, a halhatatlan” novellaciklussal. Egyik elbeszélése ebből a sorozatból elnyerte a Zsoldos Péter-díjat. A termékeny szerző még ugyanazon évben négy regénnyel is előrukkolt, Gyarmatbirodalom-sorozatának két kötetével (A negyedik gyarmat; Az ötödik gyarmat), valamint egy thrillerrel. A következő esztendőben indította útjára Erdőhold-ciklusát (Erdőhold; Erdőhold urai), és még egy több szerző által közösen alakított űropera-világba is írt egy történetet (Magánháború).
Ezek az első, termékeny évek a korábbi olvasott és látott SF-élmények hatását hordozták magukon, ezért a megújulásra vágyó Markovics hosszabb szünetet tartott, és keresni kezdte saját szerzői hangját. E folyamat első eredménye a 2007-ben megjelent A poszthumán döntés című regény lett, amely új oldaláról mutatta be az álnevéhez továbbra is ragaszkodó írót. A hard-SF felé forduló munkásságának újabb, logikus lépcsőfoka az Isten gépei. E két utóbbi kötet a magyar tudományos-fantasztikus irodalomnak egy mostanság fájóan fehér foltját próbálja színnel megtölteni, ismét értelmet adva a kifejezés „tudományos” felének.