Bill McCay

STARGATE

MEGTORLÁS

First published in the United States under the title STARGATE: Retaliation by Bill McCay.

STARGATE TM TM & Copyright © 1996 Le Studio Canal + (U. S.). All rights reserved! TM designates a trademark of Le Studio Canal + (U. S.). Based on story characters created by Dean Devlin & Roland Emmerich. Photograps © 1994 Le Studio Canal + (U. S.). All rights reserved!

Published by arrangement with Dutton Signet, a divison of Penguin Books USA Inc.

A borítón látható festmény dr. Bera Károly munkája

Borító: © GRAPH ART

Fordította: Szegi György

Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária

Hungarian edition and translation

© by LAP–ICS

Kiadja: LAP–ICS Könyvkiadó

ISBN: 963 434 273 6

Felelős kiadó: LAP–ICS Könyvkiadó ügyvezetője

1. FEJEZET

INDULÁSOK ÉS ÉRKEZÉSEK

Eugene Skinner őrmester baljós tekintettel nézett végig a díszőrségként kivezényelt osztagon. Néhány percen belül egy tábornoknak kell keresztüljönnie a Csillagkapun, hogy ellenőrizze az Abydoson állomásozó haderőt. Az első katonai egység, amellyel találkozik, Skinner tizenhárom embere lesz.

Az őrmester már sok helyen megfordult, ahol különös emberekkel találkozott. De ez volt az első alkalom, hogy katonai parádét vezessen egy idegen bolygó sziklába vájt barlangrendszerében, amely egy ötszáz láb magas piramis alatt húzódott. Skinner szerette volna, ha minden a legnagyobb rendben megy.

Tengerészgyalogosai nem a hagyományos kék egyenruhát viselték, hanem homokszínű kezeslábast, amelyet zöld foltok tarkítottak. Az őrmester szigorú tekintetének hatására a katonákat megnyugtató érzés töltötte el, mert tudták, hogy sem az öltözékükben, sem a fegyvereikben nem lehet hibát találni.

Skinner őrmester nem szerette a meglepetéseket, de megpróbált felkészülni rájuk. Ezért sorakoztatta fel az embereit már jóval West tábornok 11.00 órára tervezett érkezése előtt.

– Jellemző – dünnyögte alig hallható hangon az őrmester, amint a Csillagkapu aktiválódott, a jelzett időpontnál hamarabb. – Készületlenül akar találni minket. Azt szeretné, ha rossz formát mutatnánk.

– Alighanem a tábornok lesz az, aki rossz formát fog mutatni – jegyezte meg az egyik tizedes. – A legtöbben úgy néznek ki, mint aki kiesett egy repülőgépből, és nem nyílt ki az ejtőernyője.

Skinnernek be kellett ismernie, hogy a tengerészgyalogos megjegyzése pontosan jellemzi a Csillagkapun való áthaladás élményét. A két kapu közti millió fényévnyi távolság átugrása olyan pokoli érzés volt, mintha valaki a Niagara-vízesés felett kelne át egy kifeszített kötélen.

De mindegy, milyen állapotban érkezik a tábornok, a fogadóbizottságot kifogástalannak fogja találni.

A csillogó energiamező fokuszálódni kezdett a Csillagkapu abydosi oldalán, míg végül tükörsima felületet alkotott. Olyannak tűnt, akár egy parányi, kör alakú tó felszíne.

Azután a fénylő felület mögött megjelent egy alak sziluettje. Skinner őrmester az emberek sorfala elé lépett, és harsány hangon kiadta a parancsot.

– Vííí-gyázz! – kiáltotta Skinner őrmester.

A díszőrségként kivezényelt katonák kihúzták magukat. Az őrmester mellett álló O’Neil ezredes a szárnysegédjéhez fordult.

– Hol a pokolban van Jackson? Már régen itt kellene lennie…

O’Neil szavait a látogatók érkezése szakította félbe. A tükörsima, csillogó felületből kilépve egy robusztus alak öltött formát, aki cseppet sem hasonlított a tábornokra. A magas, széles vállú férfi különös maszkot viselt, amely aranyszínű anyagból készült, és sólyomfejet ábrázolt. A kezében lándzsa alakú fegyvert tartott. Mögötte további négy sólyomfejű alak lépett ki a Csillagkapuból,

Skinner ösztönös mozdulattal lövésre emelte a fegyverét, de eszébe jutott, hogy a díszőrségként felsorakozott katonák M–16-os automata puskája nincsen megtöltve, nehogy valamelyikük véletlenül megsebesítse a magas rangú katonatisztet. Az őrmester izgatottan előhúzott egy töltött tárat az övtáskájából, miközben harsány parancsokat osztogatott.

– Töltsék meg a fegyverüket, és tüzeljenek a betolakodókra!

A sólyomfejű harcosok sugárlándzsáiból kék színű, vakító energiasugarak törtek elő. Skinner őrmester és két embere holtan esett össze, mielőtt elsüthették volna fegyvereiket.

* * *

Khonszut ezeréves tapasztalata tanította meg arra, hogy izometrikus és légzési gyakorlatok segítségével miként lehet csökkenteni a Csillagkapu négydimenziós terén való áthaladás pokoli hatását.

Tudta, hogy az Abydosra érkezésük pillanatában a legapróbb késedelem is végzetes lehet. Amint embereivel elhagyja a Csillagkaput, azonnal fel kell vennie a harcot az ellenséggel.

Amikor a bosszúszomjas Hórusz-testőrök élén kilépett a Csillagkapu abydosi oldalán, egy csapat katonával találta szemben magát, akik egyenes sorban, feszes testtel álltak, akár a céltáblák. Sugárlándzsájával leterítette a három középen állót, mielőtt a földlakók felocsúdhattak volna meglepetésükből. Tüzelés közben Khonszu rárontott a terepszínű ruhába öltözött katonákra, és megbontotta a sorfalukat.

A földlakók riadtan szétrebbentek, el sem tudták képzelni, hogy egyetlen harcos rohamra indul ellenük. Fegyvereikkel célba vették Khonszut, de ekkor újabb Hórusz-testőrök léptek ki a Csillagkapuból, és a harc hevesebbé vált.

Amint Khonszu túljutott a katonák sorfalán, a föld alatti barlangrendszer kijárata felé igyekezett. Az ellenséges katonák érthetetlen nyelvükön kiáltoztak, megpróbálták megtölteni a fegyverüket, és felvenni a harcot a Hórusz-testőrökkel. Khonszu nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a kijáratot őrző néhány pánikba esett katonának.

Tudta, hogy a társai elbánnak a barlangrendszerben rekedt földlakókkal. Az ő feladata az volt, hogy elvágja az ellenség erősítésként érkező egységeinek útját.

* * *

„Egyetlen díszőrségre kivezényelt alakulatnak sem kellett soha harcolnia.” – Ez a gondolat motoszkált Jack O’Neil fejében, miközben a Csillagkapuból kiözönlő Hórusz-testőrök ellen küzdött. Az egyik támadó elszaladt mellette, amint kihúzta 9 mm-es berettáját a pisztolytáskájából.

O’Neil úgy döntött, hogy nem ered a harcos nyomába. A Csillagkaput magába foglaló barlangrendszerben sok katona tartózkodott, akik a kijáratot őrizték. Egyetlen emberrel bizonyára el tudnak bánni, azután pedig visszaszorítják az inváziós csapatokat is.

De mindössze négy Hórusz-testőr érkezett az Abydosra.

Ekkor ismét aktiválódott a Csillagkapu. O’Neil célzásra emelte a pisztolyát, de az átjáróból egy középkorú férfi lépett ki az US Air Force egyenruhájában.

Az ezredes ujja elengedte a pisztoly ravaszát, mielőtt lelőtte volna West tábornokot. A tábornok eltorzult arccal, tántorogva hagyta maga mögött az átjárót.

De West életét éppen a rosszulléte mentette meg. Amint gyomra görcsbe rándult, a tábornok összegörnyedt. Így a sugárlándzsa vakító energiasugara nem durrantotta szét a fejét, hanem éppen a sapkája fölött húzott el.

– Tábornok! – kiáltotta O’Neil. A feletteséhez lépett, majd odaadta neki a pisztolyát. – Ki kell jutnunk innen! Remélem, tudja, hogyan kell használni!

West szokásos, merev pókerarca mosolyra húzódott, amint kezébe vette a fegyvert. A tábornok a titkos hadmozdulatok irányítása igazi veteránjának számított. Miközben O’Neil felvette a földről az egyik halott tengerészgyalogos puskáját, West beleeresztett három golyót abba a Hórusz-testőrbe, aki olyan meleg fogadtatásban részesítette.

– Nem rúg akkorát, mint az én régi katonai coltom – jegyezte meg a tábornok, újabb célpontot keresve.

De a támadó csapat túljutott a védelmi vonalon, két halottat hagyva a küzdőtéren. Az M–16-ost a kezében tartva O’Neil egy pillanatig arra gondolt, hogy üldözőbe veszi a túlélőket. Azután megrázta a fejét. A kijáratokat őrök biztosították, akik a fegyverropogást hallva felkészülten várták az ellenséget.

Most nem lehetett őrizetlenül hagyni a Csillagkaput. O’Neil megparancsolta az életben maradt katonáknak, hogy töltsék újra a fegyverüket, és lőjenek mindenkire, aki kilép az átjáróból.

– Ha van kézigránátjuk, azt is készítsék elő! – tette hozzá végül.

West bólintott, majd levette kissé megpörkölődött sapkáját.

– Nincs szükség tábornoki sapkára – mondta. – Csak katonák kellenek!

* * *

Khonszu, számára végtelennek tűnő ideig tartotta az állását. Nem akart hátrafordulni, mert az a halálát jelentette volna. De nem tudta, mi történhetett a társaival, miért nem zárkóztak fel hozzá. Már régen végezniük kellett azzal a néhány földlakóval.

A csatazajra egyre több ellenséges katona érkezett a helyszínre. Egy kéz érintette meg Khonszu vállát. Hátrapillantva felismerte a barátját, Nebet, valamint a behatoló csapat parancsnokát.

A maszk mögött Khonszu arca döbbent kifejezést öltött. Az idegenek megöltek két Hórusz-testőrt, és az ellenállásukat sem sikerült felszámolniuk.

Az egység parancsnoka kezével felfelé mutatott. A három túlélő azonnal elhagyta a Csillagkaput magába foglaló barlangot, és egy kriptaszerű helyiségbe húzódott. De itt újabb akadályba ütköztek. A rövidtávú transzmitter, amellyel el akartak menekülni az üldözőik elől, használhatatlannak bizonyult. Teljesen eltorlaszolta egy halom roncs. A kétségbeesés legkisebb jele nélkül a parancsnok átfurakodott a roncsok között a szomszédos helyiségbe.

Lövések zaja visszhangzott a kőfalak között, amint néhány katona észrevette a menekülőket. Sugárlándzsáik energianyalábjai viszonozták a tüzet.

Neb célzásra emelte fegyverét, és a barlangot vakító fény árasztotta el, azután a helyiségre teljes sötétség borult. Csupán az ellenség kiáltozásai és fájdalmas sikoltásai zavarták meg a barlang nyugalmát. A Hórusz-testőrök sisakjában fényerősítő készüléket helyeztek el, ezért ők zöld színben érzékelték a tárgyak és emberek sziluettjét.

Khonszu látta, amint három katona megpróbál az oszlopok között lopakodva a közelükbe kerülni. Neb célba vette őket, de a parancsnokuk megfogta a karját. Khonszu megértette, hogy a fényvillanás alapján az ellenség felfedezhetné a helyüket.

Sugárlándzsáját a kezében tartva Khonszu közelebb húzódott a katonákhoz. Azután fegyverét furkósbotként használva fültövön vágta az elöl haladót. A katona hang nélkül elterült a földön, mint egy liszteszsák. A mögötte osonó harcos bizonyára meghallotta az apró neszeket, mert halkan odasúgott valamit a társának, majd még óvatosabban nyomult előre a baljós sötétségben.

Khonszu gyomron vágta a katonát a fegyvere végével. A férfi összegörnyedt, azután a földre rogyott. Vakító fény árasztotta el a helyiséget. Khonszu még látta a szétrepülő sziklaszilánkokat, mielőtt ösztönösen behunyta a szemét. A vörös színű ragyogás csaknem megvakította.

„Előre!” – hallatszott a parancs a sisakjába épített kommunikátorból. Khonszu félig vakon rohant a kijárat felé. De még idejében visszanyerte a látását, hogy észrevegye a helyén maradt őrt.

Ez hiba volt – gondolta. Az egeret akkor lehet a legkönnyebben megfogni, ha lezárják az egérlyuk bejáratát.

A sötétben várakozó őr a társai után kiáltozott. Neb mellbe lőtte a sugárfegyverével. A férfi felsőteste véres cafatokká szakadt szét, és a helyiséget égett hús szaga árasztotta el.

A földlakók kiáltozásainak hangja egyre közelebbről hallatszott, majd lövedékek csapódtak körülöttük a sziklákba. A három behatoló tovább nyomult előre, és hamarosan megpillantották a csillaghajó vészvilágításának tompa fényeit.

Khonszut pontosan tájékoztatták a feladata minden részletéről. Ezek egyike az volt, hogy hatoljon be a Csillagkapu fölött elhelyezkedő piramis alakú űrhajóba.

A csatahajó, Ré Szeme, azért érkezett az Abydosra, hogy felkutassa a napistent, a csillagközi birodalom isteni származású uralkodóját. De Rét nem sikerült megtalálniuk, a hajót pedig üzemképtelenné tették a fellázadt abydosi földművesek, a Földről érkezett szövetségeseik segítségével. A Föld távol esett Ré birodalmának központjától, és az ott élő emberek sok ezer éve fellázadtak, ezért Ré lezárta, majd eltemette a Csillagkaput. A földlakók tudománya és technikája tehát évezredeken át zavartalanul fejlődhetett.

Khonszu határozott léptekkel haladt az űrhajó fedélzete felé. Meglepődve tapasztalta, hogy az idegenek ideiglenes barikádot emeltek a piramis bejáratánál, valamint a fedélzetre vezető főfolyosó több pontján. De Khonszu még jobban megdöbbent, amikor látta, hogy ezeket a barikádokat felfegyverzett fellahok őrzik.

Ismét találkozott az Abydos bányászaiból és földműveseiből alakult lázadó fellahok harci különítményével. Fegyveres rabszolgák! Elképzelhetetlen!

Ezúttal szembetalálta magát velük. De a fellahokból lett katonák még a földlakók hadseregénél is szervezetlenebbnek bizonyultak. A Hórusz-testőr látványától a volt rabszolgák olyan ijedt arcot vágtak, mint az éjszakai élőlények, amikor erős fény éri őket.

Khonszu parancsnoka nem hagyott időt nekik arra, hogy felocsúdjanak meglepetésükből. Kezével megérintett egy titkos panelt a kvarckristályfalon. Ujjai betáplálták a megfelelő kódot, és a fal egy részletének kristályszerkezete átalakult. A szilárd fal helyén ajtónyílás keletkezett. A bejárat egy szűk folyosóra nyílt, amelyen a karbantartási munkákat végző technikusok szoktak közlekedni.

A parancsnok eltűnt a járatban, majd Neb is követte. Khonszu megvárta, míg az egyik fellah odaér hozzá. Akkor megragadta a szerencsétlen abydosi karjait, és behajította a járatba. Ott eltörte a férfi nyakcsigolyáját, még mielőtt az ajtónyílás ismét szilárd fallá alakult volna. Levette a halott durva szövésű köpenyét, majd a társai után indult. Még hallotta, hogy a tehetetlenül dühöngő fellahok az öklükkel ütik a bezárult panelt.

Senki sem látta őket, amikor egy szinttel feljebb kiléptek a szerelőjáratból. Khonszu kikapcsolta a sisakját, és az aranyszínű sólyomfej visszahúzódott a nyakán lévő karikába. Azután magára öltötte a durva szövésű köpenyét, sőt a csuklyát is a fejére tette, hogy eltakarja vele az arcát. Ő vezette társait, miközben a következő lépcsősor felé haladtak.

Hamarosan néhány őrrel találkoztak, akik az űrhajó folyosóin keresték a behatolókat.

– Sólyomfejűek! – kiáltotta feléjük az egyik őr abydosi akcentussal. – Behatoltak a hajóba. Legyetek óvatosak!

Ennyit tudott mondani, mielőtt Khonszu elérte. A Hórusz-testőr nem használta a sugárfegyverét. Puszta kézzel vetette magát az őrökre. Éppen ezért választották ki erre a küldetésre. Ő volt Khonszu, a gyilkos, a csendes halál művészetének a mestere.

Az egyik fellah szétzúzott gégével azonnal összerogyott. A másiknak sikerült kitérnie Khonszu ütése elől, és megpróbált elszaladni. De Khonszu megragadta a férfi köpenyét, és visszarántotta. A fellah félig a levegőben volt, amikor a gyilkos megfogta a lábát, így a szerencsétlen a hátára esett. Khonszu a térdével eltörte áldozatának nyakcsigolyáját. Gyorsan levetkőztette a halottakat, és a köpenyeket átnyújtotta a társainak.

Ezután felfelé indultak, a négyes számú dokk irányába. Ez volt valamikor az udadzsítek hangárja. De a földlakók és abydosi szövetségeseik ügyesen leszedték rakétafegyvereikkel az antigravitációs vadászgépeket. Az egyik udadzsítet éppen a leszálláskor érte találat, és a sérült gép nagy sebességgel becsapódott a hangárba, ahol felrobbant, hatalmas pusztítást végezve. A hangárt ezután már nem lehetett légmentesen lezárni, és a bejárata is nyitva maradt.

Miközben Khonszu és Neb őrködött, a parancsnokuk elővett egy fémorsót, amelyre hajszálvékony zsinórt csévéltek. A parancsnok a szabadba vezető nyíláshoz lépett, majd hurkot készített a zsinór végére, és az egyik oszlophoz rögzítette. Khonszu és Neb követte a parancsnok példáját. Azután az orsó két végére szerelt markolatot megfogva kimásztak az űrhajó külső burkolatára.

A zsinór megfeszült, de egy fékezőrendszer nem engedte, hogy letekeredjen az orsóról, és a Hórusz-testőrök lezuhanjanak a mélybe. Khonszu nekifeszítette lábát a piramis aranyszínű oldalának, majd finoman kezelve a fékezőrendszer kapcsolóját, lassan ereszkedni kezdett. A zsinór annyira vékony volt, hogy vigyáznia kellett, nehogy hozzáérjen, mert levágta volna az ujjait, mint egy borotva.

Oldalra pillantva látta, hogy Neb is ott mászik mellette.

Hamarosan elérték a talajt. Az űrhajó bejáratánál nyüzsgő katonák szerencsére nem vették észre őket. Khonszu elengedte az orsót, majd a fejére tette a csuklyát, amely eltakarta a jobb szeme köré tetovált szimbólumot, amelyet a harcosok viseltek. A fellahok közül sokan rendelkeztek sugárlándzsával, így fegyvere nem árulta el kilétét. Társaival együtt elvegyült a tömegben. Küldetésük első része sikeresen véget ért.

Ezután Nagadába kellett menniük.

2. FEJEZET

STRATÉGIÁK ÉS TAKTIKÁK

Jack O’Neil ezredes megvárta, míg a Csillagkapu termében uralkodó hangzavar elcsendesült. Egyre több katona érkezett a helyszínre, így végül O’Neil úgy vélte, hogy elhagyhatja a helyiséget a szárnysegédjével, Charlton hadnaggyal és West tábornokkal. A három katonatiszt lámpákkal és fegyverekkel felszerelve a behatolók nyomába eredt. Hamarosan elérték Ré Szemének a bejáratát.

A bejáratnál épített barikádot amerikai katonák, valamint abydosi fellahok őrizték. A két egység között demarkációs vonal húzódott. A piramist tengerészgyalogosok védték, míg a csillaghajó belsejében az abydosi hadsereg tagjai tartózkodtak. Az abydosiak maguknak követelték Ré Szemét, és hogy követelésüket érvényesítsék, elfoglalták az űrhajót.

A szabadba vezető kijáratot az abydosi haderő biztosította, hogy a Csillagkapun át ne érhesse támadás a bolygó lakóit, és a közeli sziklafennsík mögött kiépített földi támaszpontról senki se juthasson az űrhajóba. Ezért a csatahajó főbejáratánál az abydosiak kisebb erődítményt építettek, amely a helybéliek és a földiek között megromlott viszony kézzelfogható szimbólumaként emelkedett.

Az ellentét az utóbbi időben nagyon kiéleződött. A két csoport ruházata is merőben eltért egymástól. O’Neil emberei terepszínű kezeslábast viseltek, az abydosi nemzetőrök egyenruháját durva szövésű, barna köpeny alkotta. Meglehetősen különös látványt nyújtottak az ócska köpenyt viselő nemzetőrök, akik modern lőfegyvereket tartottak a kezükben. A kontraszt leginkább az afganisztáni szabadcsapatok harcosaira emlékeztethette a szemlélőt.

De az abydosi nemzetőrök legtöbbje lándzsa alakú sugárfegyverrel is rendelkezett, amelyeket a Hórusz-testőröktől zsákmányoltak. Ezeknek a tűzereje sokkal nagyobb volt, mint a földi gyártmányú géppisztolyoké. A tengerészgyalogosoknak is sikerült szerezniük néhány sugárlándzsát, amelyeket azonban a Földre szállítottak kutatási célokra. Az abydosiak viszont még rengeteg ilyen sugárfegyverre bukkantak a csatahajó átvizsgálása során.

Most ezekkel a sugárlándzsákkal őrizték a hajó bejáratát.

O’Neil odafurakodott a tengerészgyalogosokhoz, mert az abydosiak parancsnoka vádaskodni kezdett.

– Maguk hagyták, hogy a sólyomfejűek megtámadjanak minket! – mondta felháborodottan a fiatal tiszt. – Magukkal vitték az egyik emberemet, akit azóta már biztosan megöltek.

– Merre mentek? – kérdezte O’Neil.

A fiatalember vállat vont.

– Eltűntek a falban. Utánuk küldtem néhány embert, hogy nézzék meg, hol jöttek elő.

– Nincs annyi embere, hogy átkutassa az egész hajót – állapította meg az ezredes. A piramis alakú űrhajó csúcsa több mint hétszáz lábnyira magasodott. Az alapjának minden oldala csaknem ezerkétszáz láb hosszú volt.

– Nem hozhatja be az embereit! – jelentette ki idegesen a fiatal abydosi.

O’Neil szó nélkül átmászott a barikádon. Charlton és West azonnal követte.

– Idehívatom Szkárát! – kiáltotta a felháborodott nemzetőr.

Ez volt az egyetlen fenyegetés, amit alkalmazhatott. Tudta, hogy a harcálláspontját nem tudná tartani O’Neil csapataival szemben.

Jack O’Neil azóta ismerte Szkárát, a nemzetőrök parancsnokát, amikor a fiatalember még egyszerű pásztor volt. Az ezredes megbarátkozott vele közvetlenül az Abydosra érkezésük után. Szkára összegyűjtötte a barátait, majd kiszabadították O’Neilt és a tengerészgyalogosokat Ré fogságából. Azután Szkára hadsereget szervezett a helybéli fiatalokból, akik segítettek legyőzni Hathort, amikor a macskafejű istennő Ré Szemével visszatért az Abydosra, hogy megtudja, mi történt a napistennel.

A két vezér tehát jól ismerte egymást. O’Neil könnyen kiszámíthatta Szkára reakcióját.

– Hívja fel Szkárát a rádión! – mondta csendesen az ezredes. – Biztosan azt az utasítást fogja adni, hogy segítsenek nekünk a kutatásban.

O’Neil figyelte a tábor körül izgatottan nyüzsgő nemzetőröket, majd megcsóválta a fejét. Remélte, hogy a betolakodók még az űrhajó fedélzetén rejtőzködnek, és nem vegyültek el a tömegben.

Három betolakodó nem jelentett inváziót. De rendkívül veszélyesek lehettek, mert könnyen el tudtak vegyülni, és zavart kelthettek. Kipuhatolhatták a védelem gyenge pontjait, egymás ellen uszíthatták a földieket és az abydosiakat, tehát ügyesen előkészíthették a Hórusz-testőrök újabb invázióját.

Azt a lehetőséget sem zárhatta ki, hogy a támadók jól képzett technikusok voltak, akik elrejtőztek Ré Szemének karbantartó folyosóin, és megjavítják az űrhajót. Azután Hathor serege visszatér a csatahajón, hogy bosszút álljon a fellázadt abydosiakon és földi szövetségeseiken.

Ré Szeme számtalan technológiai megoldással rendelkezett, amely jóval meghaladta a földi tudomány színvonalát. Ha az űrhajót nem sikerül megjavítaniuk, a betolakodók bizonyára elpusztítják, nehogy ezek a titkos információk a földi tudósok birtokába kerülhessenek.

– Charlton, be kell vezetnünk néhány biztonsági intézkedést. Kordont kell vonnunk az űrhajó köré, amelyen senki sem haladhat keresztül. Se ki, se be.

O’Neil Westre pillantott, de a tábornok nem szólt közbe. Hagyta, hogy O’Neil intézkedjen a védelem megszervezését illetően, annak ellenére, hogy ő volt a rangidős tiszt.

– És küldjenek üzenetet Szkárának! Végig kell kutatnunk az összes fedélzetet, és ehhez szükségem van a jóváhagyására, valamint a jelenlétére, ha lehetséges.

* * *

Szkára azonnal megjelent, amint emberei a kordont kialakították az űrhajó körül. Amikor megérkezett, a nemzetőrség néhány tisztje tiltakozott az ellen, hogy O’Neil a fedélzetre merészkedett.

– Sajnálom, ezredes – mondta a jóképű fiatalember –, sok a gond a városban, ezért nem tudtam hamarabb jönni.

Amint értesült a Hórusz-testőrök betörésének minden részletéről, lecsendesítette az embereit, majd megnyitotta a fedélzetre vezető utat.

– Az átkozottak eltűntek a falban… Ezen a helyen – magyarázta az egyik nemzetőr, a sima aranysárga felületre mutatva.

– Ez az anyag változtatni tudja a kristályszerkezetét – magyarázta O’Neil Szkárának. – Emlékszel, amikor a legfelső fedélzeten harcoltunk? Jackson látott egy technikust, aki a karbantartó folyosón az áramköröket javította. A karbantartó folyosóra pedig a falon át lehetett bejutni. Itt is valószínűleg egy ilyen járat lehet.

Charlton nem látszott túlságosan boldognak.

– Lehet, hogy az egész űrhajót átszövik a titkos folyosók. Rengeteg ember kéne valamennyi bejáratának a felkutatásához, uram.

– Egyelőre végigmegyünk a valódi folyosókon. De valamennyi kijáratnál erős őrséget állítunk fel, és gondoskodunk a megfelelő világításról.

A kutatást végző csapat hamarosan rábukkant két halott abydosira, akiknek valaki elvette a köpenyét.

– Ez sok mindent megmagyaráz – mondta komoran O’Neil. – A csuklya eltakarja a Hórusz-testőrök szeme körüli tetoválást, így könnyen elvegyülhetnek az abydosiak között.

– A tetoválást Ré szemének nevezik, mint az űrhajót, uram – jegyezte meg Charlton Westre pillantva.

– Ez azt jelenti, hogy bárki, aki barna köpenyt visel, az ellenség is lehet – fordult O’Neil a szárnysegédjéhez. – Tudatni kell valamennyi abydosival; hogy egy ideig ne tegyék fel a fejükre a csuklyát!

A keresést végző csapat végül elérte a szétrombolt dokkfedélzetet, de a felszínes vizsgálat során nem találták meg a hajszálvékony zsinórokat. Néhány perccel később az egyik nemzetőr véletlenül megpillantotta a felszínre vezető zsinórt, és jelentést tett róla.

– Az egész kutatásnak nem volt semmi értelme – dühöngött Charlton. – Ezek az átkozottak már elhagyták az űrhajót, mielőtt a keresésükre indultunk volna.

– Ebben nem lehetünk biztosak – jelentette ki O’Neil. – Bár nem hiszem, hogy ezek a fickók megvárták volna, míg nagy erőkkel kutatni kezdünk utánuk. Mégis azt javaslom, hogy folytassuk a keresést. Legalább meggyőződünk róla, hogy nem hagytak hátra csapdákat.

Szkára megvizsgálta a vékony zsinórt, amelynek segítségével a betolakodók leereszkedtek.

– Tehát hiába fáradoztunk – mondta csüggedten.

– És a csuklyás alakok régen eltűntek a tömegben – tette hozzá Charlton. – De a sugárlándzsájuk még náluk van.

– A legtöbb emberem szintén rendelkezik ilyen fegyverrel – jegyezte meg Szkára. – Tehát rájuk is illik a személyleírás.

– Bizonyára azt is tudod, hogy hová mehettek a betolakodók – tette hozzá O’Neil.

– Nagadába. Ott nem keltenek feltűnést – felelte Szkára, majd elkeseredetten megrázta a fejét. – Már csak ez hiányzott a boldogságomhoz. Nem elég, hogy a piactéren valóságos harc folyik az élelmiszerért, és heves viszálykodás dúl Nakeer farmereivel, ezután már a kémek miatt is aggódnunk kell. Az embereim katonák, akik harcolnak, ha kell, de nem értenek az embervadászathoz.

– Idegeneket kell keresnetek, akik nem illenek az abydosiak közé – tanácsolta O’Neil.

Szkára szomorúan felnevetett.

– Bizonyára nem jártál mostanában Nagadában, Az utcákat ellepték a koldusok, olyan emberek, akiknek az otthona elpusztult a harcok során. A város tele van földművesekkel és kereskedőkkel. Túl sok az idegen, hárommal több vagy kevesebb, nem tűnik fel senkinek.

– Azért mégis le lehetne szűkíteni a kört. Három fiatal, jó erőben lévő férfi, akik együtt mennek mindenhová…

– És arrogánsan beszélnek az emberekkel – tette hozzá Szkára. – Talán ez az egyetlen jellemzőjük, amely elárulhatja őket.

O’Neil Charlton hadnagyhoz fordult.

– Talán hozathatnánk néhány szakértőt a Földről, akik jártasak a kémelhárításban – mondta, majd Westre pillantott, de a tábornok továbbra sem avatkozott bele a beszélgetésbe. – Mindenesetre megpróbálunk segíteni, Szkára. De nekünk is foganatosítanunk kell néhány biztonsági intézkedést.

– Bárcsak mindössze ennyi segítségre lenne szükségünk – sóhajtott Szkára. Azután a tábornokra nézett, és elhallgatott. De amint West a hadnaggyal kezdett beszélni, Szkára ismét O’Neilhoz fordult. – Nem hibáztatlak, ezredes. De tanácsra lenne szükségem, és azok, akik segíthetnének, már elmentek.

O’Neil bólintott. Tudta, hogy Szkára az első abydosi expedíció tagjaira gondol. Kawalskyra és Ferettire. Az ezredes is gyakran érezte, hogy milyen jó lenne beszélgetni a régi harcostársakkal, de ügyes manipulációk révén a két tengerészgyalogost visszarendelték a Földre. Alapvetően az volt a baj velük, hogy túlságosan jó kapcsolatot alakítottak ki az abydosiakkal. Még Szkára nemzetőrségének létrehozásában és kiképzésében is segítettek.

A segítségnyújtásuk természetesen nem volt hivatalos, de kétségtelenül hozzájárult a földiek és az abydosiak közötti feszült viszony kialakulásához.

O’Neil előre látta, hogy ez lesz a vége. Amint a nemzetőrség ütőképes haderővé válik, az abydosiaknak nem lesz szükségük a tengerészgyalogosok támogatására, hogy megvédjék bolygójukat. Mégis meglepődött, amikor Szkára egyik embere a politika szót kiejtette.

– Nem tudok neked tanácsot adni – mondta csendesen O’Neil. – Kaszuf felülbírálja a döntéseidet, akárcsak West az enyémeket. Próbálj meg baráti viszonyt kialakítani a saját embereiddel. Daniel Jackson bizonyára a segítségedre lesz ebben.

Ez eszébe juttatta, hogy hol a pokolban lehet Jackson, az Abydos egyetlen állampolgára, aki a Földről érkezett.

– Az embereim legnagyobb gondja, hogy honnan szerezzenek élelmiszert – jegyezte meg csüggedten Szkára. – A következő, amire vágynak, az a fegyver. Már átkutatták az egész űrhajót, valamint a lelőtt udadzsítek környékét. Ha újabb fegyverekre bukkannak, azokat élelmiszerre tudják cserélni.

– Tudom – bólintott O’Neil. – Mi is kiküldtünk járőröket, hogy bátorítsák őket a keresésben.

– De mostanában már a raktárakból is tűnnek el fegyverek…

– Rendelkeztek fegyverraktárakkal? – kérdezte döbbenten O’Neil.

– Kawalsky hadnagy azt javasolta, hogy a fegyvereket tartsuk biztonságos helyen, és üzemképes állapotban – válaszolta Szkára.

– Hát inkább, mint hogy illetéktelen kezekbe kerüljenek – mondta O’Neil. – Az őrzésüket a legmegbízhatóbb embereid végezzék!

Szkára felsóhajtott.

– Ha a leghűségesebb katonáimat a fegyverek őrzésével bízom meg, akkor ki fog rendet tartani az utcákon?

* * *

Csaknem dél volt, amikor Daniel Jackson végigment a földi haderő táborán. Szándékosan késett el West tábornok fogadásáról. Daniel nem szerette a tábornokot. Haragudott rá mindazért, ahogyan korábban viselkedett vele szemben. Bár beszélni akart a tábornokkal, nem volt hajlandó részt venni a fogadására rendezett parádén. Daniel civilnek tekintette magát, és nem szeretett katonásdit játszani.

Végighaladt a Nagadából a katonai táborhoz vezető sivatagi úton. Köpenyének csuklyáját a fejére tette, akárcsak a helybéliek, hogy védje fejét az Abydos kettős napjának perzselő sugaraitól. A kantinban megivott egy pohár hideg gyümölcslevet, majd az órájára pillantott. Úgy gondolta, hogy ideje megkeresni a tábornokot.

Bár felfigyelt a tábor szokatlanul élénk mozgására, senki sem közölte vele a nyüzsgés okát. Ezért amikor átvágott a tábor és a gigantikus méretű űrhajó közti téren, egy tengerészgyalogos rákiáltott.

– Állj! – hangzott a parancs.

Nincs időm arra, hogy túlbuzgó kiskatonák fontoskodásával foglalkozzam – gondolta Daniel továbbhaladva.

Hangos csattanás jelezte, hogy a katona csőre töltötte a puskáját. Daniel azonnal belátta, hogy hibát követett el, és megállt. Négy puska csöve szegeződött rá.

– Mi folyik itt? – kérdezte felháborodottan.

– Különleges parancsot teljesítünk – válaszolta az altiszt. – Mindenkit meg kell állítanunk, aki át akar haladni ezen a kordonon.

– Nézzék! Én nagyon sietek – mondta Daniel, miközben levette fejéről a csuklyát, ami által előtűnt hosszú, szőke haja. – West tábornok fogadására jöttem.

– Ó, ő az – jegyezte meg utálkozó hangon az egyik katona.

Az altiszt arckifejezése nem változott.

– Hívja ide az ügyeletes tisztet! – utasította az egyik emberét, aki azonnal távozott.

Daniel észrevette, hogy a katonák már nem szegezik rá a fegyverüket.

Hamarosan a helyszínre érkezett Charlton hadnagy, O’Neil szárnysegédje. Néhány szót váltott az altiszttel, majd Danielt a piramishoz kísérte.

– Mi történt itt? – kérdezte Daniel, miközben az űrhajó felé mentek.

– Senki sem mondta magának? – csodálkozott Charlton. – Néhány Hórusz-testőr betört a Csillagkapun, amikor West tábornok érkezését vártuk. Megöltek néhány tengerészgyalogost és abydosi nemzetőrt. Három Hórusz-testőrnek sikerült elmenekülnie. A helybéli nemzetőrök csuklyás köpenyét viselik, és itt lehetnek még a táborban, vagy elrejtőztek a sivatagban. Ezért minden abydosi, aki ilyen köpenyt visel, gyanús.

Daniel éppen fel akarta tenni a csuklyát, de azonnal meggondolta magát.

– Ezért van ez a fejetlenség – folytatta Charlton. – Három embert megtalálni ezen a bolygón szinte lehetetlen. De igyekszünk mindent elkövetni, hogy kézre kerítsük a betolakodókat.

– Átkozott egy helyzet – jegyezte meg Daniel.

* * *

Miközben a behatolók keresése a sérült dokkfedélzeten folyt, West tábornok kinézett a leszállópálya bejáratán, hogy megtekintse, mit végeztek a földlakók az Abydoson. A katonai bázist egy sziklafennsíkon hozták létre, néhány mérföldnyire Nagadától. A piramis alakú űrhajót futóárkok vették körül. És az átkozott abydosiak a sziklafennsíkon létesített bázist gondosan elszigetelték a külvilágtól.

West hangulata szikrányit sem javult, amikor megpillantotta Charlton hadnagyot, amint Daniel Jacksonnal, az Abydoson élő földivel felé közeledett. A fiatal egyiptológus fejtette meg a Földön talált Csillagkapu hieroglifáit, ami lehetővé tette, hogy a tízezer éve lezárt átjárót megnyissák. De amióta Jackson átjött a Csillagkapun az Abydosra, rengeteg borsot tört az ezredes orra alá.

A fiatal tudós feleségül vette Sa’urit, Nagada polgármesterének lányát, és letelepedett az Abydoson. Ők ketten, valamint Szkára, Sa’uri fivére, igen nagy szerepet játszottak a félig ember, félig idegen lény, Ré elpusztításában. Azután majdnem tönkretették West erőfeszítéseit, hogy kitermeltesse a hadsereg számára a bolygón található, felbecsülhetetlen értékű kvarckristály ércét. Ez az igazán különleges anyag képezte Ré hihetetlenül fejlett technikájának alapját, és biztosította az uralkodó isteni hatalmát.

– Tábornok – nyújtotta kézfogásra a kezét a civil, aki különös öltözékében úgy festett, mintha fürdőköpenyt viselt volna. A közelben álló O’Neil díszegyenruhája mellett a kontraszt nem is lehetett volna nagyobb.

West kezet rázott a fiatalemberrel.

– Sajnálhatja, hogy elkésett, doktor – mondta a tábornok. – De a kutatásban még részt vehet.

Jackson arcáról nem sugárzott a lelkesedés.

West viszont rendkívül kíváncsi volt, hogyan sikerült legyőzni a bolygó korábbi urait a legutóbbi támadásuk alkalmával. Az elmúlt néhány hét azzal telt, hogy megjavítsák az invázió során megrongálódott űrhajó sérüléseit. Közben új sátrakat építettek azok számára; akik hamarosan az Abydosra érkeznek, hogy megkezdjék a csillaghajó tanulmányozását. A lelőtt udadzsíteket összegyűjtötték, és a Földre szállították az antigravitációs hajtóművek tanulmányozása céljából. De a Csillagkapu piramisa felett még mindig ott állt mozdulatlanul és fenyegetően a gigantikus méretű űrhajó.

Amikor az űrhajó leszállt, rátelepedett a nála jóval kisebb piramisra, és maga alá temette a földiek táborának jelentős részét. West gondolni sem akart az emberekre és a felszerelésre, amelyek örökre eltűntek a csillaghajó hatalmas tömege alatt.

A tábornokot aggasztotta az idegenek váratlan támadása, amelynek majdnem áldozatául esett. A tábor méhkasként bolydult fel a hír hallatán, és iszonyú fejetlenség alakult ki. De a katonai fegyelem hamarosan helyreállt O’Neil irányítása alatt.

West jól szervezettnek ítélte a tábor védelmét. A technikusok pedig már megjavították a harcok során sérülést szenvedett járművek jelentős részét.

– Figyelemre méltó munkát végzett – mondta a tábornok O’Neilnak.

– A felszerelés elegendőnek bizonyult – felelte O’Neil. – Nem volt szükségünk újabb készletekre. Inkább több ember kellene, de tisztában vagyok vele, hogy erre nincs lehetőség. Leginkább Kawalskyt és Ferettit hiányolom. Ne értsen félre, nincs semmi kifogásom Charltonnal szemben. – A fiatal hadnagy feszes testtartásban állt mellettük. – De az első expedíció tagjainak még sikerült jó kapcsolatot kialakítaniuk a helybéliekkel. Amióta visszavezényelték őket a Földre, csak dr. Jacksonra számíthatunk.

– Ezt az intézkedést biztonsági szabályok tették szükségessé – mondta West. – De higgye el, az a két ember sokkal hasznosabb munkát végez ott, ahol most van, mint itt. Ha embereket nem adhatok, legalább ellátmányt és felszerelést küldök. Ma reggel magam is tapasztaltam, mekkora veszélynek vannak kitéve.

West legszívesebben visszahívatta volna az abydosi haderőt, és bezáratta volna Csillagkaput. Amíg az átjáró nyitva állt, bármikor támadás érhette a Földet. De akkor az Egyesült Államok hadserege sohasem jut hozzá a különleges kvarckristályhoz és a hihetetlenül fejlett technológiához. Ezért kockáztatta a saját és embereinek a biztonságát.

A tábornok éppen azért kapta a csillagjait, mert minden helyzetben megfelelő döntést tudott hozni. Helyesen ítélte meg, hogy mit kockáztat, és mit nyerhet. De az ilyen döntések meghozatala gyakran eléggé hálátlan feladat, nem szerez velük túl sok barátot az ember. Inkább ellenségeket, akik a bukását várják.

Az Abydost ért támadások remek lehetőséget nyújtottak West ellenségeinek, hogy megpróbálják kivonni a forgalomból az öreg harcost. „Űrprogram”, amely mindössze egyetlen bolygó meghódítását teszi lehetővé. És cserébe állandóan fennáll a Föld elleni invázió veszélye.

Westnek valóban el kellett ismernie, hogy rosszul ítélte meg az abydosi helyzetet. Az érc kitermelését egy bányatársaságra bízta, amely már rendelkezett tapasztalatokkal a Harmadik Világban végzett bányászat terén. De az Egyesült Bányászati Társaság, vagyis az UMC óriási káoszt okozott. Az abydosiak, Daniel Jackson vezetésével, fellázadtak a munkafelügyelők embertelensége miatt.

West arra kényszerült, hogy leváltsa az abydosi haderő parancsnokát, O’Neil ezredest, és a helyére kinevezze Francis Keogh tábornokot. Keogh éppen Nagada ellen vonult a csapatai élén, hogy elfojtsa a fellahok lázadását, amikor megérkezett Ré Szeme, a hatalmas, piramis alakú csatahajó, a macskafejű Hathor istennő vezetésével.

Mivel a rendkívül értékes kvarckristály kitermelése miatt West mégsem záratta be a Csillagkaput, a Hórusz-testőrök megpróbáltak betörni a Földre.

Szerencsére a Csillagkaput egy régi atomtámaszponton helyezték el, harminc emelet mélyen a föld alatt. A betolakodók erős ellenállásba ütköztek a betonerődítményben, és a tengerészgyalogosok hamar visszaverték a támadást. Jóval nagyobb gondot okozott az abydosi veszteségek megmagyarázása. A kongresszus tagjai nem értették, hogyan halhat meg több száz katona békeidőben.

De a csata újabb lehetőségeket nyitott. Az Abydoson maradt csillaghajó technikai megoldásainak tanulmányozása sok-sok évvel lendíthette előre a földi tudományt. Ha West hazaszállíttathatta volna az űrhajót, még sérült állapotban is, az igazolta volna döntéseinek helyességét.

– Előbbre jutottak az űrhajó hieroglifáinak lefordításában? – kérdezte a tábornok.

– Találtunk valamit, ami akkora lehet, mint egy hatalmas irodaház – válaszolta Jackson. – De az ajtókat ugyanazzal a szöveggel jelölték. A fordítása: „Veszély. Belépni tilos.”

– Uram – magyarázta Jackson szavait a fiatal hadnagy. – Ré birodalmában nem használtak papírt az íráshoz. De találtunk néhány lemez alakú kristályt, amelyek négy-öt hüvelyk átmérőjűek és negyed hüvelyk vastagok lehetnek. Ezeket a lemezeket hieroglifák borítják.

– Könnyen rájuk bukkantunk, mivel világítanak a sötétben – tette hozzá Jackson.

– Úgy tűnik, miniatűr komputerek – folytatta Charlton. – Dr. Jackson és abydosi segítői már megkezdték a rajtuk lévő szöveg fordítását.

– Ezek alapján sikerült megtudnunk, hogy kik tartózkodtak az űrhajó fedélzetén – mondta Jackson. – Azt hiszem, volt alkalma találkozni a Hórusz-testőrökkel. Úgy vélem, a sólyomfejű harcosok több különböző csoporthoz tartoztak. A parancsnokaik az ókori egyiptomi istenek nevét viselik. Szebek, a krokodilfejű isten, Ápisz, a bikafejű és Khnum, a kosfejű isten volt.

– És a főparancsnok, aki értesüléseim szerint beszélt önnel?

– Ő a macskafejű Hathor, a szerelem istennője, ugyanakkor véreskezű hadúr – válaszolta Jackson.

– Eléggé különös áció – jegyezte meg West.

– Az egyik legenda szerint Ré azzal bízta meg, hogy fojtson el egy lázadást. Ő viszont csaknem kiirtotta az egész fajt. Ez a történet Nagada titkos feljegyzései között is szerepel. Hathor az Ombosra ment, hogy leverje a lázadást, majd vérbe borította a bolygót.

– Bájos teremtés lehet – mondta West.

– Az egyiptomi mitológia szerint Hathor belekeveredett a sólyomfejű Hórusz és nagybátyja, Szet viszályába.

– És milyen feje volt Szetnek? – kérdezte szkeptikusan West.

– Azt senki sem tudja – felelte Jackson. – Egyesek gazellafejűnek tartják, mások szerint disznóra hasonlított.

– Ez a két forma eléggé különbözik egymástól – jegyezte meg O’Neil.

Jackson vállat vont.

– Csupán néhány utalást találtak az egyiptológusok Szet küllemére vonatkozóan. Nem tudjuk, miféle lény lehet. Az egész testét vörös színű szőrzet borítja, mint a prémes állatokét, és ez elég félelmetessé teszi. A több ezer éves egyiptomi kultúra kialakulása során Szet bátor harcos istenség volt, aki Rét védelmezte. Később gonosszá vált, és szembeszállt Rével. Szet megölte Hórusz apját, és elrabolta Egyiptom koronáját. Ré igazságot akart szolgáltatni, de a többi istenség rosszallásával találkozott, ezért nem avatkozott közbe. Hathor megragadta az alkalmat, és rábeszélte Rét, hogy ő tehessen igazságot.

West megrázta a fejét.

– Ilyen gyerekmesék fordításával tölti az idejét?

– Többek között. De emellett írni és olvasni tanítom az Abydos lakóit, mivel Ré, lázadástól tartva, betiltotta az írást. Így ennek a népnek a kultúrája az ókori Egyiptom szintjén rekedt. Úgy vélem, minden segítséget meg kell adnunk nekik…

– Erre majd később visszatérünk – szakította félbe West, majd O’Neilhoz fordult. – Mit gondol, ezredes, hogyan tudja megvédeni az embereinket attól a nimfomániás gyilkostól és a sugárlándzsával rendelkező kiscserkészektől?

– Szeretném emlékeztetni, tábornok, hogy azok a kiscserkészek segítettek megállítani az ellenséges inváziót – szólt közbe Jackson.

O’Neil megragadta az alkalmat, hogy előterjessze kívánságlistáját.

– Ha embereket nem tud adni, tábornok, akkor küldjön járműveket! Szeretném kiterjeszteni a járőrözés határait, hiszen alig tudunk valamit erről a bolygóról.

A tábornok bólintott.

– Jó szolgálatot tenne néhány Humvee típusú terepjáró – folytatta O’Neil, West merev pókerarcát figyelve. – Valamint néhány helikopter. Keogh tábornok helikoptereit az ellenség megsemmisítette. Jelenleg csak gyalogos járőröket tudunk kiküldeni a sivatagba, amelyek nem képesek nagy távolságra eljutni.

– Van valami különleges célja a járőrözésnek?

O’Neil nyugat felé mutatott.

– Mint ön is tudja, uram, temetőt létesítettünk a sivatagban. Bizonyos helybéliek viszont feldúlják a sírokat.

– Talán emberevők?! – kérdezte döbbenten West.

– Nem, uram – szólalt meg Charlton hadnagy. – Sírrablók. Azt hiszik, hogy eltemetjük a halottak értéktárgyait is.

A tábornok rosszallóan megrázta a fejét. A sírok fosztogatása arra utalt, hogy Nagada, lakói igen rossz körülmények között élnek. Ezért elhatározta, hogy megváltoztatja a tervét.

– Dr. Jackson, mit gondol, beszélhetnék Nagada elöljáróival? – kérdezte. – Szeretnék egyezséget ajánlani nekik. Személyesen.

– Mondja, maga tréfál? – lepődött meg Jackson. – Már nem is tudom, mióta várják a lehetőséget, hogy személyesen beszélhessenek önnel.

* * *

A Szkárától érkező rádióüzenet megerősítette a hírt, hogy a katonai bázisról indult Humvee karaván megérkezett Nagadába. A város elöljárói felsorakoztak, hogy a főkapunál üdvözöljék a tábornokot. Kaszuf merev felsőtesttel állt az élen, szeme késpengényire szűkült, amint az érkezőket figyelte.

West tábornok és a földi delegáció többi tagja belépett a városháza tanácstermébe. Miután helyet foglaltak, gyümölccsel, valamint egy gyíkszerű állat húsából készült étellel kínálták őket. West lázálmaiban még hetek múlva is kísértett az állat látványa.

Rövid, kötetlen beszélgetés után végül a tárgyra tértek.

– Alapvetően két dolgot szeretnék megbeszélni önökkel – kezdte West. – Az egyik, hogy nagymértékben lecsökkent az ércszállítás. A másik pedig, hogy egy tudósokból álló csoport akarja tanulmányozni az üzemképtelen csillaghajó műszereit. Kérem, gondolkodjanak rajta, miként tudnánk megoldást találni erre a két kérdésre!

Kaszuf, Jackson apósa, a híresztelések szerint kiváló politikus volt, akivel könnyen egyezségre lehetett jutni.

Nagyszerű – gondolta West. – Kezdődhet az alkudozás!

Jackson lefordította West szavait, Kaszuf pedig abydosi nyelven válaszolt. De minél tovább beszélt, hangja egyre több haragról tanúskodott. Amikor Kaszuf befejezte mondandóját, elővett egy marék fémpénzt, és a földre dobta.

West sűrűn pislogott, amint felismerte a Susan B. Anthony dolláros érméket. Azután eszébe jutott, hogy az UMC ilyen érmékkel fizetett a nagadai bányászoknak.

– Mit mondott? – kérdezte Jacksont.

– Azt mondta, hogy azért csökkent a kitermelt érc mennyisége, mert rengeteg bányász elhagyta Nagadát. És mindez azért történt, mert maguk elárasztották a bolygót ezekkel a fémpénzekkel.

West pókerarca annyira merevvé vált, hogy már szinte sajogtak az arcizmai.

– Ezt magyarázza meg! – mondta.

– Az Abydos rabszolgatartó társadalmából önök néhány hónap alatt pénzen alapuló piacgazdaságot akartak csinálni. Elkezdődött a spekuláció, és a legkeresettebb árucikk az élelmiszer volt. Az emberek felvásárolták a gabonát, majd a hiány jelentkezésekor felverték az árakat. A városlakók elhagyták otthonukat, és a farmokra mentek dolgozni, ahol munkájukért élelmiszert kaptak.

– De hiszen az itt ülő emberek alkotják a bolygó lakosságának a kormányát. Nem képesek szabályozni a munkaerő elosztását?

– Ez igen kellemetlen feladat azoknak, akik nemrég szabadultak fel a rabszolgaságból – válaszolta Jackson. Néhány szót váltott Kaszuffal, majd ismét a tábornokhoz fordult. – A helyzet sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Két néptörzs él az Abydoson: a bányászok és a farmerek. Mindkettő önálló döntéshozó testülettel rendelkezik. A farmerek vezetője Nakeer.

Kaszuf bólintott, megismételve a nevet.

– Amióta a megélhetés nehezebbé vált, rengeteg bányász úgy döntött, hogy farmer lesz – folytatta Jackson. – És természetesen mindenért a Földről érkezett látogatókat okolják.

– De hiszen mi segítettünk nekik kivívni a szabadságukat, mi ismertettük meg velük a modern orvostudományt – háborgott West.

– A szabadsággal éhínséget adtunk nekik, az orvostudomány pedig csak megzavarta őket. Egy tűt beleszúrunk a beteg karjába, és meggyógyul? Azt hiszem, ilyesmi csak a mozifilmekben történik. Az utcán kolduló abydosiak már nem tartanak minket istenségeknek, akik csodákat tesznek.

– Várja meg, míg meglátják, hogy mit csináltunk a kvarckristályból a földi laboratóriumokban! – mondta West, majd Jacksonra pillantva hozzátette: – Ezt jobb, ha nem fordítja le!

A tábornok rosszallóan nézett maga elé, és kissé megcsóválta a fejét.

– Szeretném, ha egy kutatócsoport tanulmányozhatná az űrhajó műszereit – folytatta West. – Ha a pénzünk nem elég jó nekik, akkor mit tudunk felajánlani?

Jackson lefordította a tábornok szavait. Kaszuf összevonta a szemöldökét, majd hangosan és gyorsan beszélni kezdett.

Bármiről beszél, nagyon fontos lehet a számára. – gondolta West. – Remélem, teljesíthető kéréssel fog előállni!

– Mint ön is tudja, Kaszuf sokat akar tenni az Abydos lakóiért. A legfontosabb az egészségügy és az oktatás. Azt akarja, hogy az emberek egészségesek legyenek, elsősorban a gyerekek. És amióta azt látja, hogy egyre több gép érkezik az Abydosra, szeretné az embereit felkészíteni a jövőre. Ez azt jelenti, hogy ők is hadd tanulják meg a gépek kezelését, javítását, működési elvüket, majd később a gyártásuk módját.

– Ezt hajlandó vagyok garantálni – jelentette ki West.

Jackson lefordította a tábornok szavait. Kaszuf és a többi elöljáró kétkedő pillantásokat váltottak.

Azért elégedetlenek, mert túlságosan alacsony árat szabtak? – tűnődött West. – Vagy gyanúsnak találják, hogy ilyen könnyen beleegyeztem? Talán egy kicsit alkudoznom kellett volna.

Az egyik elöljáró is hozzászólt a kérdéshez. A hangja nem tűnt túl barátságosnak.

– Tatjenen háláját fejezi ki, hogy ilyen készségesen jóváhagyta a kérésüket. De azt mondja, hogy ígérni könnyű dolog. Valami okból az abydosiak nem bíznak önben. Nagada elöljáróinak a saját kárukon kellett tapasztalniuk, hogy nem szabad hinniük a Földről érkezett embereknek…

– Maga is a Földről érkezett! – vágott Jackson szavába a tábornok.

– Mégis tudják, hogy én a javukat akarom. Akárcsak O’Neil ezredes.

– Teletömte a fejüket alaptalan vádakkal, hogy az UMC ellen hangolja a lakosságot.

– Csak miután a munkafelügyelőik elkezdték sanyargatni a bányászokat – felelte Jackson. – És az a véleményem, hogy az UMC vezetői megérdemelték a sorsukat. Egész ittlétük alatt azon mesterkedtek, hogy magát és Keoghot háborúra kényszerítsék az abydosiak ellen. Ezért ne csodálkozzon azon, hogy Kaszuf és a többi elöljáró bizalmatlan magával szemben.

– Rendben van. Legalább hallottam valami konkrétumot – jegyezte meg West. – Amint megfelelő mértékben növekszik az ércbányászat, azonnal visszatérünk az egészségügy kérdésére. Addig is O’Neil ezredes ideküldi Nagadába a táborban dolgozó orvosok egy részét. A város gyermekeit pedig védőoltásban részesítjük…

Jackson félbeszakította a tábornok szavait, amint meglátta az abydosiak arckifejezését, akik úgy néztek Westre, mint az éhes sólymok.

– Ez sokkal jobban hangzik, mint az UMC ígérete, amelyet sohasem teljesítettek – mondta Jackson. – De azt hiszem, még jobban megédesíthetné a fazekat.

West mélyet sóhajtott.

– Rendben van. A gépek kezelésének elsajátításához biztosítok minden felszerelést. És megígérem, hogy a szakképzett munkások kezelhetik majd a bányagépeket. De ez nem olyan egyszerű feladat a számukra, mint gondolják. Nem azt jelenti, hogy a bronzcsákányukat acélcsákányra és -lapátra cserélik.

Jackson lefordította a tábornok szavait. West megfigyelte, hogy Jackson maga is aktívan részt vesz a tanácskozásban, közli a saját véleményét, vitatkozik az elöljárókkal. A fiatalember végül vállat vont.

– Egy héttel azután, hogy ön hozzákezdett az előkészületek megszervezéséhez, és látják, hogy valóban tartja magát az ígéretéhez, egy kisebb csoportot, körülbelül egy tucat tudóst a hajó fedélzetére engednek. A hieroglifák megfejtésében mi is segíteni fogunk, amiért fizetniük kell.

Rövid alkudozás után megegyeztek a fizetési feltételekben.

– A fordításért kapott összegnek csak egy részét tartom meg, a többit az angol nyelvi oktatás finanszírozására fordítom – mondta Jackson.

– Úgy látom, hasznos dologra fogja költeni a pénzt – mondta West.

– Az itt hozott döntés még nem végleges – figyelmeztette Jackson az ezredest. – Az elöljárók később megvitatják az egyezség minden részletét. Ez a beszélgetés csak azt bizonyította, hogy mindkét fél igyekszik jóhiszeműen hozzáállni a tárgyalásokhoz.

– Értem – bólintott West, majd az órájára pillantott. – Kérem, fejezze ki hálámat, hogy hajlandók voltak fogadni!

West felállt, azután formálisan elköszönt vendéglátóitól. Abban reménykedett, hogy ez a beszélgetés megoldotta a problémáit.

Amikor West távozott, meglepődve tapasztalta, hogy Jackson is helyet foglal a terepjáróban, és visszamegy velük a katonai táborba.

– Tábornok, nem akarom bírálni a javaslatát – mondta Jackson –, de az ön ajánlata csupán tüneti kezelés az itteni problémákra.

– Ennyit tudtam nyújtani – felelte West. – Az Abydos létezését nem hozhatjuk nyilvánosságra, és a kongresszus erősen érdeklődik, hogy hová folyik el ez a rengeteg pénz.

De Jackson nem adta fel ilyen könnyen. Az egész utazás során megpróbált minél több támogatást kipréselni a tábornokból.

– Megértem, hogy ez a társadalom természetellenesen fejlődött, ezért tele van ellentmondással – fejezte be a beszélgetést West. – Én is azt szeretném, ha végre megoldódnának az itteni problémák, és megfelelő szintre emelkedne az érctermelés. Ehhez idehozatom a legmodernebb gépeket, és a kezelésükre megtanítjuk az abydosiakat. De ha ez újabb problémákat idéz elő, akkor azokat a maga abydosi barátainak kell megoldaniuk.

West a Csillagkaput üzemeltető technikushoz fordult.

– Helyezze üzembe az átjárót, tizedes! Estére Washingtonban kell lennem.

3. FEJEZET

BELVISZÁLYOK

A nap már lenyugodott, mire Daniel Jackson hazaért a katonai táborból. Nagada kanyargós utcái sötétbe burkolóztak, a falak mégis meleget árasztottak.

Egy elvesztegetett nap – gondolta Daniel. De tolmácsolnia kellett, hogy a város elöljárói elmondhassák kívánságaikat a tábornoknak. A hieroglifák olvasásával foglalkozó csoportot aznap Sa’urira bízta. Legtöbb idejét egyébként is az angol nyelv oktatására fordította. Csupán néha nyílt alkalma arra, hogy az igazi kutatással foglalkozzon.

Az abydosi kultúra valóságos kincsesbánya volt egy egyiptológus számára. Mintha visszarepült volna tízezer évet az időben. Kristályos állapotban fennmaradtak a régi szokások, a történelmi események feljegyzései, mint a borostyánba kövesedett rovar. Emellett rengeteg ismeretet szerezhetett Ré birodalmáról. A titkos feljegyzések megörökítették a legendákból ismert lények tetteit, akik istenként uralkodtak a rabszolgák felett. Ezek a történetek némelyike lázálomnak tűnt, mint Ré kegyetlenkedései, vagy Hathor vérszomjas bosszúja. Sőt egyes legendák beszámoltak az istenségek egymás ellen vívott háborúiról is.

Daniel csodálatosnak tartotta ezeket a feljegyzéseket, és amikor ideje lehetővé tette, tanulmányozta őket. Sajnos az oktatás és a tolmácsolás csaknem minden idejét lekötötte.

Ez a mai nap is időpocsékolásnak bizonyult. Olyan voltam, mint egy idegenvezető, aki azon mesterkedik, hogy közelebb hozza egymáshoz a tárgyaló feleket. A tárgyaláson Kaszuf képviselőjeként vett részt, aki Nagada érdekeiért kardoskodott. Nem szerette ezt a szerepkört, de ő volt az egyetlen, aki közvetítőként szóba jöhetett.

Danielnek eszébe jutottak a diákévei, amikor a tanársegéd végigvezette hallgatóit a múzeumokon, az ásatások színhelyén, és megmutatott mindent. Ezúttal Daniel is ugyanezt tette: ügyintéző volt, és ezt mindig gyűlölte.

Amint az utcákat rótta, egy görnyedt alak közeledett felé. A férfi szeme csukva volt, és bogarak mászkáltak az arcán.

– Kérem, uram, szánjon meg egy kis alamizsnával! – szólította meg Danielt.

A fiatalember továbbsietett. Azelőtt nem voltak koldusok Nagadában. A családok nem szenvedtek hiányt semmiben. A Hórusz-testőrök gondoskodtak az anyagi javak igazságos elosztásáról. De most bármerre nézett, azt tapasztalta, hogy a jelenlegi társadalom kezd összeomlani. Az udadzsítek által lerombolt falakat és épületeket nem javította meg senki, annak ellenére, hogy a földlakók járművei tonnaszámra hordták a városba az építőanyagot.

Daniel megkönnyebbülten sóhajtott, amikor hazaért. A lakás hűvös volt és sötét.

– Sa’uri! – kiáltotta Daniel, bár sejtette, hogy a felesége nincs otthon.

Keresztülbotladozott a szobán, majd talált egy olajmécsest. Bosszantotta, hogy az egész napi fárasztó munka után hazatérve nem találja otthon a feleségét.

Daniel kiment a konyhába, és bekukkantott az éléskamrába, de az töküres volt. Talált ugyan néhány „nyersanyagot”, de nem tudta, mit kezdjen velük. Mi tagadás: nem rendelkezett túl nagy jártassággal az abydosi konyhaművészet terén. A Földön csak kivett volna egy pizzát a frigóból, és két perc alatt elkészíti a mikrohullámú sütőben.

Leheveredett egy halom párnára, és ostoba képpel bámulta az olajmécses lángját. Várta, hogy Sa’uri hazatérjen.

– Nem volt itthon ennivaló, és semmi, amiből bármit készíthettem volna – mondta, amikor az asszony belépett a lakásba. – És hol a pokolban voltál ilyen sokáig?

– Az apám és Nagada elöljárói döntést hoztak West ajánlatát illetően – felelte Sa’uri. – De majd elmondom, ha jobb hangulatban leszel.

– A tábornokot nem érdekli, mi történik itt, mindaddig, míg megkapja a kvarckristály-szállítmányokat – jelentette ki elkeseredetten Daniel. – De mégis meglep, hogy a tanács ilyen hamar döntésre jutott.

– Pedig így történt. Engem arra kértek, hogy válasszam ki azokat a diákokat, akik segíteni tudnának a földi tudósoknak. Ez azt jelenti, hogy mindegyikük beszéljen angolul, és ismerje a hieroglifákat…

– Egy pillanat! – szakította félbe Daniel. – Én vezetem azoknak az osztályoknak az oktatását. Nem gondolod, hogy ezt velem is meg kellett volna beszélni?

– Természetesen megkérdeztük volna a véleményed, amint lehet.

Daniel látta, hogy Sa’uri rendkívül ideges.

– Az apám tisztességes fizetést követelt a tolmácsoknak, ezt te is jól tudod – folytatta Sa’uri. – A tanács úgy gondolta, hogy minél előbb hozzákezdünk, annál jobb.

– Szeretném látni a jelöltek listáját – jelentette ki Daniel.

– Természetesen – bólintott Sa’uri. – Te mondtad, hogy ezt a munkát másnak fogod átadni, mert neked nincs rá időd. Én csak segíteni akartam. De ha bármit teszek, te azonnal felülbírálod minden cselekedetemet. Folyton úgy viselkedsz, mint egy munkafelügyelő.

Elég kemény szavak voltak ezek olyan személytől, aki nemrég szabadult fel a rabszolgaságból. Daniel látta a munkafelügyelők tevékenységét Nagada bányáiban. Ré brutális Hórusz-testőrei sugárlándzsát tartottak az egyik kezükben, és korbácsot a másikban.

Daniel felemelte a kezét.

– Azért, mert meg akarok bizonyosodni valamiről, még nincs jogod…

– Nem hiszed el, hogy én is ki tudom válogatni a legjobb tolmácsokat? – vágott közbe Sa’uri. – Örökre a tanítványod maradok?

Daniel nagyot sóhajtott. Az utóbbi időben minden este veszekedéssel telt. És annak ellenére, hogy végül kibékültek, mégis dühösen feküdtek az ágyba egymás mellé.

Úgy tűnt, hogy vége a mézesheteknek.

– Fáradt vagyok, Sa’uri. Olyan dologgal kellett töltenem az egész napom, amihez nem értek, és elhanyagoltam miatta a munkám, amely hasznos lehet – mondta, majd megdörzsölte az arcát. – Csak enni szeretnék, azután pedig aludni.

Rossz pillanatot választott a témaváltáshoz.

– Ó, igen. Egész nap arról beszéltél, hogy egyenrangú felek vagyunk, azután hazajössz, és elvárod, hogy készen legyen a vacsora. Az apám és az anyám igazi partnerek voltak. Együtt dolgoztak a bányában, és gyakran előfordult, hogy az apám főzött nekünk.

– Én is el tudok készíteni néhány ételt, de ezeket az alapanyagokat nem ismerem.

– A te bolygód olyan csodálatos, ahol mindent dobozokba csomagolva lehet megvásárolni, és az emberek gondtalanul élnek. Hozzájuk képest mi vademberek vagyunk.

Sa’uri átment a konyhába, majd előkotort néhány kisebb dobozt a szekrényből. Daniel felismerte a katonai táborból származó holmikat. Élelmiszerkonzervek voltak.

– Ha a Föld annyira csodálatos, miért nem mész vissza? – kérdezte sértődötten Sa’uri.

Daniel dühbe gurult. Nem is emlékezett, hányszor magyarázta el ezt az asszonynak.

– A Csillagkapu földi oldalát őrzik. Ha átmennék néhány napra, sohasem engednének vissza.

– És ez miért aggaszt téged?

Sa’uri elkeseredett szavai kissé lecsillapították Danielt.

– Mert már ez az otthonom. A feleségem vagy…

– Az vagyok? Beszéltem O’Neil ezredes néhány katonájával. A te hazád szokásai szerint mi nem házasodtunk össze. És ha valóban a feleségednek tekintesz, akkor miért húzod fel azt a gusztustalan kis esőköpenyt szeretkezés előtt?

Daniel elpirult. Éppen elég kellemetlen volt a katonai táborban óvszert kunyerálnia, most még a képébe vágják, hogy megpróbál védekezni…

– Sa’uri, már elmagyaráztam, hogy ezt a te érdekedben teszem. Nehéz időket élünk. Egyikünknek sem hiányzik most egy gyerek.

Amint meglátta Sa’uri szemében a könnycseppeket, arra gondolt, bárcsak gyengédebb hangnemben közölte volna mindezt.

– Hiszen beszéltünk már erről. Te sem akarhatsz éppen most egy kisbabát. Vagy igen?

– Igen-nem! Te nem értheted meg, hogy ez mit jelent. – Sa’uri hangját eltorzították a könnyek. – Ré idejében senki sem tudta, hogy meddig él. A gyerekek voltak, akik biztosították a jövőt, csupán bennük éltek tovább az emberek. A Hórusz-testőrök azt mondták: „Szaporodjatok, hogy Rének több munkása legyen!”

Kisírt szemével Danielre nézett.

– A dolgok talán megváltoztak, de a régi szokások megmaradtak. A fiatalok, mint Szkára és én belátjuk, hogy az új idők új szokásokat követelnek. De az emberek gondolkodásmódja nem változik meg egyik napról a másikra. Főleg az időseké nem. Az apám unokákat szeretne. És nem érti, miért nem lettem még terhes.

– Meg kell mondanunk, neki, hogy várjon.

Sa’uri szeme ismét megtelt könnyekkel.

– Talán kitalálhatunk valami más magyarázatot. De én is nehezen szabadulok a régi szokásoktól.

Daniel megpróbálta logikusan átgondolni felesége szavait, valamint azokat a problémákat, amelyeket a terhesség idézne elő. Sa’uri jelentette a legnagyobb segítséget az oktatás és a tolmácsolás terén. Azt Daniel is tudta, hogy az abydosi asszonyok egészen a gyermek születéséig dolgoztak a bányában. Bizonyára Sa’urit sem zavarná túlságosan a pocakja a jelenlegi munkájában.

De azután eszébe jutott a gyermek egészsége. Jobban szerette volna, ha az újszülött csak akkor jön a világra, ha már javul a bolygó orvosi ellátása.

– A tábornok azt ígérte, hamarosan orvosokat küld Nagadába – mondta elkeseredetten az asszony. – Ezt tartalmazta a megállapodás.

A fiatal egyiptológusnak már csak egyetlen érve maradt, amelyet nem akart szóba hozni. Daniel Jackson rettenetesen félt az apaságtól.

– Hidd el, nagyon szeretlek, és azt akarom, hogy együtt maradjunk. De úgy érzem, hogy túlságosan korai még a gyerekre gondolnunk.

Ettől a ponttól kezdve a vita veszekedéssé vált, ami egyre hevesebb lett. Végül Daniel kiment a lakásból, és bevágta maga mögött az ajtót.

Miközben a sötét utcákat rótta, a gyomra görcsösen összehúzódott az idegességtől. Amint belső feszültsége oldódni kezdett, azt érezte, hogy nagyon éhes.

Daniel a városháza felé vette az irányt. Arra gondolt, hátha még sikerül találkoznia Kaszuffal, és megkéri, hogy csillapítsa le Sa’urit.

Az épület előtti tér tele volt emberekkel. Többen kiáltoztak, mások az öklüket rázták. Daniel már elég régóta élt az Abydoson ahhoz, hogy felismerje az akcentust. A téren kiabáló emberek a farmerek klánjához tartoztak, tehát nem nagadaiak voltak.

– Sok mérföldet utaztunk, hogy előadjuk a kérésünket – kiáltotta az egyik farmer. – Miért nem hallgatnak meg minket Nagada elöljárói? Nem várhatunk itt holnapig. Most akarunk beszélni!

A társa még élesebb hangon folytatta.

– Ezek az elöljárók meghíztak a földlakók pénzén.

Daniel elcsodálkozott azon, vajon hol hallotta a farmer a „földlakó” kifejezést. A tömeg mindenesetre nagyon türelmetlennek látszott. Kaszuf és Nagada elöljárói egész nap zárt ajtók mögött tárgyaltak West tábornokkal, hogy egyezségre jussanak, és minél több ígéretet kipréseljenek a tábornokból.

Az elöljárók valamennyien idős emberek voltak, akik elfáradtak a nap folyamán, és most végre pihenni akartak.

A farmereket viszont feldühítette, hogy őket nem vonták be a tárgyalásokba. Attól féltek, hogy Nagada lakói meggazdagodnak, a farmerek pedig elszegényednek.

A helyi kisebbség a városházához vezette a farmereket, és arra ösztönözte őket, hogy adjanak kifejezést követelésüknek.

Az ajtók végül kinyíltak, és egy csapat polgárőr özönlött ki a térre. A Szkára által szervezett katonai egység eléggé szedett-vedett népségnek tűnt. Egyszerű utcai ruhát viseltek, valamint barna színű köpenyt. Tálán egyedül a mozgásuk utalt szervezett alakulatra.

A polgárőrök M–16-os automata puskát tartottak a kezükben, melyeket a harcok befejeződése után a sivatagban szedtek össze. A fejükön pedig amerikai katonai sisak díszelgett. A fáklyák tompa fényében úgy néztek ki, mint a csatába induló nácik.

A találkozás azonnal véres eseménnyé alakult. A farmerek vezetői megpróbáltak átfurakodni a tömegen, de rájuk szegeződő puskák csövével találták szemben magukat. A polgárőrök valószínűleg parancsot kaptak, hogy ne tüzeljenek. Egyetlen lövés sem dördült el, de sok betört fej és véres arc utalt a helyzet komolyságára.

A nemzetőrök visszaszorították a felbőszült tömeget a tér túloldalára. Ott azután végleg megtört a farmerek ellenállása.

A nemzetőrök viszont nem használták ki ezt a lehetőséget, hogy szétoszlassák a csőcseléket. Néhány lépést hátráltak, majd rendezték soraikat. A farmerek újabb támadásra készültek, amikor eldördült egy lövés.

A hang felülről jött. Daniel és a zendülők felnéztek, és egy csapat nemzetőrt láthattak a városháza tetején, akik puskájukkal célba vették a tömeget. A néma fenyegetés elegendőnek bizonyult. Amikor a téren álló nemzetőrök parancsnoka távozásra szólította fel a farmereket, a tömeg csendben oszlani kezdett.

A legtöbben azonnal útnak indultak, hogy még napfelkelte előtt hazaérjenek, és megkezdhessék a munkát. Végül már csak a hangadók maradtak a téren, valamint a sebesültek, akik nem tudtak elég gyorsan mozogni.

A sisakos nemzetőrök ismét előrenyomultak, zárt sort alkotva. Ezúttal már nem volt szükség a fegyverük használatára.

Daniel kívülállóként szemlélte az eseményeket. Csak akkor kapott észbe, amikor a kordon elérte őt is. De akkor már túl késő volt.

– Mozogj, te szemét! – szólt rá az egyik nemzetőr, puskájával oldalba lökve a fiatalembert. Daniel ösztönösen odébb húzódott. De a szeme sarkából megpillantott egy fenyegető mozdulatot. A mellette álló nemzetőr felemelte az M–16-osát, hogy a puskatussal az arcába vágjon.

A katona arca rendkívül ismerősnek tűnt a sisak ellenére is. A fiatal harcos meglepetten bámult Danielre, amint felismerte. Azonnal odalépett a társa és az egyiptológus közé, majd a karjánál fogva a kordon mögé húzta Danielt.

– Ő nem tartozik a bajkeverők közé – mondta a társának. – Nézd meg a szőke haját! A főnök sógora!

A katona undorral nézett Danielre, akivel nem bánhatott el kedve szerint.

A fiatal egyiptológus kissé kifújta magát, majd megkérte a katonát, aki védelmébe vette, hogy kísérje át a tér túloldalán álló városházához.

* * *

A híd deszkái nyikorogva hajlottak meg Szkára lába alatt, miközben végigjárta Nagada őrtornyait. A várost körülvevő falak olyan magasak voltak, hogy a tetejük mentén végighúzódó gyilokjáróról jó rálátás nyílt a város utcáira, valamint a kapun kívül húzódó sivatagra. Elvette szemétől a távcsövet, amellyel a városháza előtti teret figyelte.

– Elmennek – mondta csendesen. – Győztünk.

Baki, a fiatal harcos, aki Szkára mellett állt, lenézett a kapunál gyülekező tömegre.

– Lehet, hogy újabb támadásra készülnek? Hívnunk kéne még egy alegységet!

– Nem hiszem – tűnődött Szkára. – Szerintem elment a harci kedvük.

Baki kezében megcsillant az adó-vevő rádió, amint jelentés érkezett a zendülők teljes visszavonulásáról. Szkára felsóhajtott.

– Bolondnak tartottatok, amikor egy alegységet a lázongó csőcselék szétoszlatására képeztem ki.

– Én csak attól féltem, hogy az embereink nem elég fegyelmezettek, és valamelyikük a tömegbe lő – válaszolta Baki. – Egy sortűz mindenesetre hamarabb szétoszlatta volna a zendülőket.

– De túl nagy áron – jegyezte meg Szkára.

– Miért? Nem vagyunk szűkében a lőszernek.

– Engem nem ez az ár aggasztana – mondta Szkára komoly arccal. Közben az emberei teljesen megtisztították a teret. – Üss fejbe egy embert, és félni fog tőled! De ha megölöd, a rokonai mind az ellenségeddé válnak.

– Ez igen bölcs megállapítás – bólintott Baki. – De miért innen felülről irányítjuk a csapatok tevékenységét? Attól tartasz, hogy kellemetlen helyzetbe kerülsz, ha az események rosszul végződnek? Hiszen az apád is a városházában tartózkodik…

– Éppen ezért nem lehetek ott – szakította félbe Szkára. – A farmerek azért jöttek, hogy Kaszufnál tegyenek panaszt. Hogyan nézne ki, ha Kaszuf fia verné szét a tömeget?

Baki vállat vont.

– Ez politika, nem háború.

– Tévedsz – mondta Szkára. – A politika teremt háborút. Jegyezd meg a szavaimat, Baki! Már most háborút vívunk.

Szúrós szemmel nézett Bakira, annak ellenére, hogy a fiatal harcos meg sem szólalt.

Baki a legelső harcok egyik túlélője volt. Részt vett Ré elpusztításában, a földlakók kiszabadításában. A lelkes abydosi fiatalokból álló csapatnak csaknem a felét megölték a Hórusz-testőrök. A csata befejeződése után mindketten pásztorok lettek, és Baki sokat segített a nemzetőrség létrehozásában. Szkára megbízott benne, és első számú emberének tekintette.

De Baki nem értett a politikához, nem látta át a társadalmi problémákat.

Szkára kettős céllal hozta létre a nemzetőrséget. Elsősorban meg akarta védeni az otthonát és a családját. Mindkettőt rendkívül sebezhetőnek találta, amikor Ré haragja rázúdult Nagadára.

A másik ok egy álom volt. Azt remélte, hogy csapataival sikerül eljutnia Ré birodalmának távoli bolygóira, és felszabadíthatja az ott élő népeket.

Ez az álom ösztönözte arra, hogy nagy létszámú, ütőképes hadsereget toborozzon, amely képes szembeszállni a Földről érkező elnyomókkal is. Szkára szomorúan tapasztalta, hogy nem minden ember érkezik baráti szándékkal. Az első jövevények, O’Neil ezredes, Kawalsky, Feretti és Daniel igaz barátnak bizonyultak. Kawalsky és Feretti még a nemzetőrök kiképzésében is segítettek, O’Neil ezredes pedig tanácsokkal látta el.

Azután a bányatársaság emberei megrontották a viszonyt a földiek és az abydosiak között. Ostoba, embertelen viselkedésük annyira kiélezte a helyzetet, hogy háborúra került volna sor, ha éppen az utolsó pillanatban nem érkezik meg közös ellenségük, Ré hadihajója.

De a győzelem után újabb problémákkal kellett szembenézniük. Önkéntesek jelentkeztek a nemzetőrségbe, mert katonának lenni komoly státust jelentett. Fegyvert kaptak, ami hatalmat adott nekik. És egyre többen akartak fegyverhez jutni, hogy biztosíthassák hatalmukat.

A hadsereg létszáma már túl nagy méretet öltött. Szkára alig tudta kezében tartani az irányítást. Néhány egység parancsnokát szinte nem is ismerte. Csupán egy-két régi barátja és harcostársa vette körül. A többiekben már nem bízhatott meg.

Milyen különös – gondolta Szkára. – Az álmaim segítettek abban, hogy létrehozzak egy erős hadsereget. De ez a hadsereg lassan kicsúszik a kezemből, és megöli az álmaimat, amelyek eléréséért létrejött.

4. FEJEZET

ÚJ KÖLYÖK A BOLYGÓN

Daniel Jackson a fejére tett csuklyával védte tarkóját a perzselő napsugarakkal szemben. Néhány perc múlva kezdetét veszi Abydos történelmének legnagyobb szintű tárgyalása. Kezét a zsebébe csúsztatta, és megérintette a hőálló fóliába csomagolt csokoládét. Valószínűleg Sa’uri tette a zsebébe aznap este, amikor olyan csúnyán összevesztek. Az asszony még mindig nem jelent meg a tárgyalásokon. A tolmácsok felkészítésével foglalkozott, akik a Földről érkező tudósok munkáját fogják segíteni.

Daniel úgy vélte, hogy legalább nyugta lesz az Abydos különböző érdekcsoportjainak összejövetelén.

A távolban Daniel megpillantott egy masztadzskaravánt, amint a dűnék között kanyarogva közeledett. Az őrtoronyból figyelmeztető jelzés érkezett. Kaszuf és Nagada elöljárói a kapunál várták a farmerek küldöttségét.

Miután Szkára emberei elkergették a zendülőket, Nagada elöljárói úgy döntöttek, hogy hajlandók tárgyalni a farmerek hivatalos képviselőivel. Ennek érdekében hírnököket küldtek ki a közeli településekre, hogy a farmerek tudomására hozzák elhatározásukat.

A farmerek vezetője, Nakeer, szerencsére nem lakott túl messze. Mint a farmerek klánjának legfőbb vezére, Nakeer gyakran végigjárta a településeket, és tanácsokat adott, igazságot szolgáltatott, mint egy békebíró.

Kaszuf hívására Nakeer összegyűjtötte a közeli falvak elöljáróit, majd Nagadába indult.

A masztadzskaraván ráérősen kígyózott a dűnék között. Daniel már sokszor megfigyelte a robusztus állatokat és a hátukra erősített kis sátrat, amelyben az utas üldögélt.

A farmerek masztadzsai ugyanolyannak tűntek, mint amilyeneket Szkára és barátai terelgettek. Az állat leginkább a bölényre hasonlított, de sokkal vastagabb, szinte oszlopszerű lábakkal rendelkezett. A pofája pedig úgy festett, mintha egy brontoszaurusz szakállat viselne.

Az elefántméretű állatra nyereg helyett inkább széket erősítettek, amely fölé árnyékot adó ponyvát feszítettek ki. A karaván legmagasabb posztot betöltő embereinek nem ponyva biztosított árnyékot, hanem színes selyem.

De az lepte meg a legjobban Danielt, hogy a karaván néhány tagja M–l6-os automata puskát tartott a kezében. A fiatalember mellett álló Kaszuf szintén észrevette a fegyvereket. Megigazította ruháját, majd felkészült a tárgyalásra.

A karaván egyenes vonala feloszlott, majd az elöljárók bevonultak a kapun. A vezetőjük megállította masztadzsát Kaszuf előtt.

– Légy üdvözölve Nagadában, Nakeer, a farmerklán vezetője! – köszöntötte a vendéget Kaszuf.

Nakeer ravasz képű ember volt, fekete szakállt viselt, amelyet arcának egyik oldalán őszülő sáv tett jellegzetessé. A férfi fiatalabbnak látszott Kaszufnál, annak ellenére, hogy a sok utazás során a bőrét erősen kicserzette a nap.

– Ünnepi lakomát rendeztünk a tiszteletetekre – mondta Kaszuf, amint az elöljárók leszálltak hátasaikról. – A város hajadonjai azonnal gondoskodnak ivóvízről.

– Remekül felfrissített – jegyezte meg Nakeer, miután ivott egy pohár hideg vizet. – De szeretném lemosni magamról az út porát, mielőtt hozzálátunk a lakomához. Az lenne a legjobb, ha velem jönnél, Kaszuf, a többiek csak hadd menjenek tovább!

Kaszuf és Daniel kíséretében Nakeer távozott a fogadás színhelyéről.

– A közelben van egy fürdő – közölte vendégével Kaszuf.

– Ne haragudj, hogy magammal hívtalak, de szeretnék négyszemközt beszélni veled.

A farmerek vezetője döbbenten bámult Danielre, amikor a fiatalember levette a fejéről a csuklyát.

– De hiszen ez egy földlakó! Ők okozták a változásokat ezen a világon – mondta felháborodottan Nakeer.

– És ők segítettek felszabadulni a rabszolgaságból – tette hozzá Kaszuf.

– Közben pedig megrontották a népeink közötti baráti viszonyt, amely azóta tartott, mióta Ré idehozta őseinket az Abydosra – mondta Nakeer. – Azelőtt ismertük a békés egymás mellett élés szabályait. Most az embereim elhagyják az otthonukat, és Nagadába jönnek, hogy ilyen pénzérmékhez jussanak.

Elővett egy fémdollárost a köpenye zsebéből, és Kaszuf felé nyújtotta.

– Ezek beteg dolgok. Elveszik az emberek eszét. Ré idejében azért láttuk el Nagadát élelmiszerrel, mert féltünk a Hórusz-testőröktől. Ha rossz volt a termés, valamennyien szenvedtünk. De ha jó volt, tudtunk belőle egy kis mennyiséget tartalékolni.

Nakeer olyan gonosz képet vágott, mint egy börtöntöltelék valami régi idegenlégiós filmben.

– Azután az idegenek idejöttek a Csillagkapun át, és elárasztották a világunkat ezekkel az érmékkel. A Nagada közelében lévő települések lakói eladták a terményt a városban, majd felvásárolták a távoli falvak készleteit. Az emberek pedig éheztek, mert mindenüket eladták a gazdag kereskedőknek.

Nakeer szúrós szemmel figyelte Kaszuf arcát, miközben folytatta.

– Az élelmiszer eltűnt a piacról. Az éhezők elhagyták Nagadát, és a falvakba költöztek, mert azt remélték, hogy ott élelemhez jutnak. De hová tűnt a termény?

– De hiszen magad mondtad: a gazdag kereskedők felvásárolták, és raktárakban tárolják, hogy a hiány révén növelhessék az árát. Így akarnak minél több pénzérméhez jutni. Olcsón megvették a távoli falvakban, és drágán adják el Nagadában.

Nakeer dühösen elfintorodott.

– Egyetértek a többi elöljáróval – folytatta Kaszuf. – De nem tudunk megegyezésre jutni a további teendőket illetően.

Nakeer komoran bólintott.

– Nekem is ugyanez a gondom a saját embereimmel. Azoknak a településeknek az elöljárói, amelyek meggazdagodtak a kereskedelem révén, nem fognak a változtatásokra szavazni. Kényszeríteni pedig nem lehet őket.

– Ez a helyzet Nagadában is – mondta Kaszuf. – Remélem, hogy a szabadság új gazdasági törvényeket alakít ki, és végül hasznunkra válik a pénz mint fizetőeszköz. De attól félek, hogy míg ez a rendszer kialakul, a változások rengeteg viszályt, esetleg fegyveres harcot fognak eredményezni.

– A saját területünkön biztosítani tudjuk a békét – jelentette ki Nakeer. – De a távoli vidékek lakóit nem tudjuk kordában tartani. Már most is megtámadják az élelmet szállító karavánokat a sivatagban.

A ravasz ábrázatú férfi Danielhez fordult.

– A fosztogatók a földlakók fegyvereit használják.

– Ezért nem hibáztathatsz minket – védekezett Daniel. – A harctér tele van elvesztett fegyverekkel, amiket bárki megkereshet.

– A fegyverek jelentős része Nagadába került – mondta Nakeer. – Szkára valóságos hadsereget szervezett…

– Hogy megvédje az Abydos valamennyi lakóját – szólt közbe Kaszuf. – Ők harcoltak Ré és Hathor ellen is. És azt el kell ismerned, hogy a farmerek teljesen kivonták magukat a harcokból. És a bányákban is mi dolgoztunk a perzselő napok forróságában, mi voltunk az udadzsítek célpontjai, az én embereim vesztették életüket a Hórusz-testőrök ellen vívott harcokban.

– Szép beszéd volt – jegyezte meg Nakeer. – De a farmerek közül sokan dolgoztak a bányákban. Ők is harcoltak és meghaltak. És nem azért haltak meg, hogy a továbbiakban Nagada irányítsa ezt a világot a földlakók segítségével. Azért harcoltunk, hogy ne legyünk többé Ré rabszolgái. Nem akarunk ezután Nagada rabszolgái lenni.

Kaszuf rosszallóan nézett Nakeerre.

– Nincs szükségem rabszolgákra. De mit akarsz valójában, Nakeer?

– A népemnek szüksége van az új fegyverekre. És meg akarjuk tanulni az idegenek nyelvét, hogy beszélhessünk velük.

Kaszuf izgatottá vált, érezte, hogy az alkudozás megkezdődött.

– Szkára beszámolt róla, hogy mennyi idő kell az újoncok kiképzéséhez. De biztosan össze tud állítani egy hadtestet, amely megvédi a karavánokat…

– Toborozhatna az én embereimből – mondta Nakeer. – És meg tudjuk tanulni a földlakók nyelvét is.

– Mivel én vezetem a nyelvoktatást, azt hiszem, elmondhatom a javaslatom – szólt közbe Daniel. – Küldd el hozzám a legjobb képességű férfiakat és nőket! Az én legjobb tanítványom a feleségem.

Nakeer Kaszufra pillantott. Azután ravasz ábrázata mosolyra húzódott.

– Tehát ezekben a kérdésekben sikerült megegyezésre jutnunk. Remélem, a többiek nem fognak sokat akadékoskodni!

Talán sohasem jutnak túl a bronzkoron – gondolta Daniel. – De azt már most tudják, hogy a politika a lehetőségek tudománya.

Már alig várta a tárgyalások folytatását.

* * *

Barbara Shore teleszívta a tüdejét levegővel, amint kilépett a Csillagkapu üvegszerű felületéből. Az utazás kellemetlen hatása csak ekkor jelentkezett. Lábai alig tudták tartani reszkető testét.

Néhány lépést tett, amikor egy tengerészgyalogos hadnagy az asszony felé nyújtotta a kezét, nehogy összeessen. De Barbara kikerülte a fiatal hadnagyot, majd a tiszt mellett álló őrmester karjaiba zuhant.

– Sajnálom, drágám – mosolyodott el az asszony –, de ha valakinek a karjaiba kell esnem, akkor a legjóképűbb férfit választom.

A katonák harsány röhögésének az elvörösödött hadnagy fenyegető pillantása vetett véget. A fiatal őrmester szintén elpirult, miközben karjaival tartotta a csinos asztrofizikust. Barbara pedig mosolyogva nézett körül, miközben igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Az őrmester pontosan úgy reagált az eseményekre, ahogy várta. Zavarba jött, és mereven állt a katonák pillantásainak kereszttüzében. Nem sok férfi tudott másképp viselkedni, amikor nyilvánosság előtt átölelte az asszonyt.

Barbara kibontakozott a férfi karjaiból, majd néhány lépést tett.

– Azt hiszem, most már egyedül is boldogulok – mosolygott az őrmesterre, majd a fiatal tiszthez fordult. – Hová megyünk, hadnagy? Letehetem a holmim a szállásomon, vagy meg kell várni, míg O’Neil ezredes kimondja a végső okét?

– Az egyik katona majd elviszi a csomagját a szállására, dr. Shore – válaszolta a hadnagy. – Az ezredes szeretne találkozni önnel.

– Semmi akadálya – közölte Barbara, majd elindultak a piramis alatt húzódó barlangrendszerben. A tompa világítást villanyégők biztosították, melyekhez kábelen vezették az áramot. Távolból hallani lehetett a benzinmotorral hajtott áramfejlesztő dübörgését.

Ideges vagy – vallotta be magának az asszony, miközben végigmentek a kanyargós folyosókon. Mindig jártatod a szádat, amikor ideges vagy. És ezt teszed, amióta megérkeztél erre az átkozott bolygóra.

Ha valaki hat hónappal ezelőtt azt mondta volna neki, hogy átlép a Csillagkapun egy idegen világba, Barbara bolondnak tartotta volna az illetőt. Annak idején a Csillagkaput még nem sikerült üzembe helyezniük. Azután Daniel Jackson megfejtette a titkot.

És a Csillagkapu működött! Először egy robotszondát küldtek át rajta, amelynek segítségével megtudták, hogy a Csillagkapun keresztül egy másik világba lehet jutni. West tábornok azonnal a legszigorúbban titkos tevékenységnek nyilvánította a kísérletet, és eltávolította az összes civilt a bázisról. Barbara hónapokat töltött a régi atomtámaszpont mélyén, amelyben a Csillagkaput elhelyezték. Majd egy napon a tábornok felkereste, és mire észbe kapott, már itt találta magát a csillagközi átjáró másik oldalán.

Úgy érezte magát, mint Alice Csodaországban.

De a hadnagy közölte vele, hogy O’Neil látni akarja, és ez eléggé valóságosnak tűnt. Barbarában vegyes érzelmek kavarogtak. Egyrészt szerette volna szétrúgni az ezredes seggét, amiért annak idején faképnél hagyta. Másrészt viszont megcsókolta volna ugyanott, ha továbbra is folytathatja az átjáróval kapcsolatos kutatásait.

Hamarosan megpillantotta a kijáratot, ahonnan vakító fény áradt a sötét alagútba. Az alagút végén aranyszínű falakkal határolt terembe értek. De a falak nem aranyból készültek, mint ahogy első pillantásra gondolta, hanem opálos, kvarcszerű anyagból, mint a Csillagkapu.

A teremből folyosók nyíltak, amelyek bejáratát barikádok torlaszolták el. A barikádok mögött barna köpenyt viselő fiatalemberek őrködtek. Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem tengerészgyalogosok. Amikor megpillantották Barbarát, beszélni kezdtek egymás közt. A nyelv leginkább az arabra hasonlított, bár meglehetősen eltért tőle.

Miközben Barbara a barikád kövei közt botladozott, és a különös akcentussal beszélt arab szavakat hallgatta, hirtelen szöget ütött a fejében valami. Nem csupán egy bolygót találtak a Csillagkapu túloldalán, hanem embereket!

Végül kiértek a szabadba, és a két nap fénye egy pillanatra teljesen elvakította Barbarát. A forróság szinte elviselhetetlennek tűnt. Az asszony égszínkék overallt viselt. Szeretett kényelmes ruhákban járni, amelyek praktikusságuk ellenére kihangsúlyozták testének vonalait. De mindössze néhány lépést tett, máris érezte a hóna alól legördülő izzadságcsepp csiklandozását.

– Ez rosszabb, mint a Szahara – mondta. – Figyelmeztethetett volna, hogy mire számítsak. A fele ruhatáram hasznavehetetlen.

– Várja meg az éjszakát! – felelte a fiatal hadnagy. – Akkor jóval fagypont alá süllyed a hőmérséklet.

Egyenesen a katonai tábor felé vették az útjukat. Barbara észrevette, hogy nemrég egy homokvihar vonulhatott végig a táboron, mert a katonák éppen akkor ásták ki egymást a dűnék alól. Végül egy nagy alakú sátorhoz értek, és a hadnagy jelezte az asszonynak, hogy lépjen be.

Jack O’Neil ezredes egy egyszerű tábori asztal mögött ült. Intett az asszonynak, hogy foglaljon helyet.

– Örülök, hogy ismét láthatom, doktor.

– A pokolba! – mondta felháborodottan Barbara, a sátorban tartózkodó fiatal nőre pillantva. – Azt hittem, én vagyok az első asszony, aki átjött a Csillagkapun. De úgy tűnik, idehozatta a titkárnőjét is.

O’Neil nem reagált a provokációra. Egyszerűen bemutatta egymásnak a két asszonyt.

– Dr. Barbara Shore, ismerkedjen meg Sa’urival, aki természetesen nem a titkárnőm. Sa’uri az Abydoson él, és tolmácsként fog dolgozni a kutatócsoportja mellett. – Egy pillanatra elhallgatott. Barbara még sohasem látta a férfit elbizonytalanodni. – A férje, dr. Daniel Jackson helyett végzi ezt a munkát.

– Valóban? – mondta Barbara, kezet nyújttott Sa’urinak. – Tudod, valamikor szemet vetettem arra az aranyhajú fiatalemberre, de őt jobban érdekelték a hieroglifák, mint az asszonyok.

Azután Barbara belátta, hogy nem szabad elijesztenie magától ezt a bájos teremtést. A rosszabbik énjét O’Neil számára kell fenntartania.

– Tehát, ezredes – tért vissza a legfontosabb kérdésre –, egy kutatócsoportot fogok vezetni? De mi lesz a feladatunk? West emberei nem voltak túlságosan bőbeszédűek, amikor ez iránt érdeklődtem.

– Nem érdekes, úgy tudom, nem vesz részt más kutatásban.

– Valóban nem – bólintott Barbara. – De belőlem nem csinálnak bolondot, mint az idős hölgyből, akinek az apja találta meg a Csillagkaput.

O’Neil szeme hirtelen az asszonyra meredt.

– Beszélt Catherine Langforddal?

Barbara vállat vont.

– Csak egy kis baráti csevegés volt, de amelyből kiderült, hogy Catherine már nem áll kapcsolatban West tábornokkal. És ezt nagyon igazságtalan eljárásnak tartom, ezredes. Az idős hölgy az egész életét annak szentelte, hogy megtalálja a Csillagkapu megnyitásának lehetőségét. Már nem sok ideje van hátra, és most kizárták a kutatásokból.

Barbara a szótlanul várakozó Sa’urira pillantott, hogy láthassa, hogyan reagál a fiatalasszony ezekre a szavakra. Azt is észrevette, hogy az abydosi teremtés nem ért mindent pontosan, és ezt Barbara nagyon sajnálta. De West nevének említésekor egyértelműen látni lehetett, hogy Sa’uri egészséges gyanakvással viseltetik a tábornok iránt. Ezt az asszony jó jelnek tartotta. Amint jobban megnézte a fiatal nőt, megállapította, hogy határozottan csinos. De ártatlan arca inkább bájos, mint szoborszerű.

– Mrs. Langford valóban figyelemre méltó ismeretanyaggal rendelkezik – felelte O’Neil. – De mégsem ő az, akire szükségünk van ebben a projektben.

– Amúgy sem tudott volna eljönni – mondta Barbara. – Eltörte a medencecsontját, és az ő korában ez igen komoly balesetnek számít. De különös dolgot tett: ajándékot küldött velem Daniel Jacksonnak. Mintha már akkor tudta volna, hogy találkozni fogok vele.

Barbara benyúlt a zsebébe, majd előhúzott egy aranyláncot, amelyen bronzmedál függött. A tízezer éves medálon Ré szemének szimbólumát lehetett látni.

Az asszony letette a a láncot és a medált az asztalra.

– Átadtam a küldeményt, tud még valami indokot, hogy maradjak?

– Látta a piramist, amelyben az itteni Csillagkaput elhelyezték? – mondta O’Neil, gondosan megválogatva a szavait.

– Igen. Hasonlít az otthoniakra, de azoknak a falait nem burkolják aranyszínű lemezek. Egy kicsit olyannak tűnt, mint Las Vegas.

– De azt nem figyelte meg, hogy ez a burkolat mennyire vastag – folytatta O’Neil.

– Láttam folyosókat, amelyek nem vezettek túl messzire – ismerte el Barbara.

– Ez a valami nem volt itt, amikor az első felderítő csoporttal az Abydosra érkeztem…

– Várjunk csak! – szakította félbe Barbara. – Csak nem azt akarja mondani, hogy az egész piramis…

– A piramis természetesen ott volt. De ez a fényes burkolólapokkal ellátott valami, nem. A kőépítmény tulajdonképpen egy dokkolóhely. A többi, ami kvarckristályból készült, az egy csillaghajó. De jelenleg nem működik. Sajnos. Az önök feladata az lesz – mondta O’Neil, miközben szája sarka mosolyra húzódott –, ha elfogadja a megbízatást, hogy tanulmányozzák a fedélzeten lévő berendezéseket. Próbálják megfejteni a működési elvüket! A hajón találtunk néhány üzemképes mikrokomputert. Ezek hasznos információkat tartalmazhatnak. Sa’uri és a társai majd segítenek megfejteni a szöveget. A legtöbb figyelmet az energiaforrásra és a hajtóművekre fordítsák!

O’Neil hátradőlt a székén, és érdeklődéssel figyelte Barbarát.

– A Csillagkapu csodálatos alkotás, de túl nagy veszélyt jelent. Az átjárón keresztül bármikor betörhetnek inváziós csapatok a Földre. Az elpusztítása megszüntetné ezt a veszélyt. Ez a hajó tartalmaz egy hiperhajtóművet. Ha meg tudják fejteni a működési elvét…

– A NASA néhány év alatt sokkal messzebbre jut a Marsnál… – Barbara megszorította a szék karfáját, mert úgy érezte, hogy forog körülötte a világ.

– Tehát az egyetlen lényeges kérdés az, hogyan működik a hiperhajtómű! – Az ezredes az órájára nézett. – A csoport többi tagja egy órán belül megérkezik. Már megismerkedett Charlton hadnaggyal. Ő lesz az ön összekötője. Tudom, hogy eleinte sok dolgot szokatlannak fog találni. Charlton megmutatja a szállását, Sa’uri pedig megismerteti a helyi szokásokkal. Sok szerencsét, doktor! Remélem, sikerül boldogulniuk az űrhajóval! És most, ha megbocsát…

Barbarát kikísérte a fiatal hadnagy, majd Sa’urival együtt egy nagy sátorhoz vezette, amely a hatalmas piramis árnyékában helyezkedett el.

– Gondoskodom a csoport többi tagjának az elhelyezéséről – mondta Charlton.

Barbara megérintette izzadságfoltos ruháját, majd a fiatalemberre pillantott.

– Nézze, hadnagy! Maga már ismeri itt a dörgést. Ha a többiek megérkeznek, rengeteg emberrel kell találkoznunk. Nem tenné meg, hogy felkeres öt perccel a csoport érkezése előtt?

– Nagyon szívesen – bólintott a hadnagy, és szerencsére nem tisztelgett, mielőtt távozott.

Barbara belépett a sátorba, majd Sa’urit is beinvitálta. A csomagjait az ágyon helyezték el.

– A legelső dolgom, hogy megszabaduljak ettől a ruhától, és valami könnyebb viseletet keressek. Úgy izzadok, mintegy disznó.

Azzal lehúzta overalljának cipzárját, és kibújt a ruhából, mielőtt észrevette volna Sa’uri döbbent arckifejezését.

– Remélem, nem hozlak zavarba, vagy igen?

– Nem – felelte elpirulva Sa’uri. – Csak olyan…

– Közvetlen vagyok? – fejezte be a mondatot Barbara, miközben az egyik bőröndben turkált. – Megsértek azzal valami helyi tilalma, ha ezt felveszem? – kérdezte, előhúzva egy pólót.

– Csak ennyit?

– Látom, hogy ti sokkal több ruhát viseltek – mondta Barbara. – De én megsülnék benne. Talán szégyellitek a testeteket?

– Szégyellni? Nem. – Sa’uri felfelé mutatott. – De a két nap az égen…

– Tudom – bólintott Barbara. – De a sivatagi embereknek nem árthat egy kis napfürdőzés.

– Napfürdő? – Sa’uri értetlenül nézett rá.

– Attól tartok, ezt a kifejezést nem ismered – mosolyodott el Barbara. – Én rengeteg sajátságos kifejezést használok. A napfürdőzés azt jelenti, hogy fekszünk a napon, és lebarnul a bőrünk. De azt hiszem, az a két ördög odafenn halálra égetne bárkit néhány óra alatt. Bizonyára ezért takarjátok be a testeteket. Tudsz követni?

– Furcsa szavakat használsz.

– Azért, mert nem arról a vidékről származom, mint Daniel. Texasi akcentussal beszélek. A „drágám” kifejezést például elég gyakran használom. De nem úgy értem, mint amikor Daniel szólít téged drágámnak.

Sa’uri arcán látszott, hogy kapiskálja, amit az asszonytól hallott.

– Hogyan tudtad felcsípni azt a lókötőt? – kérdezte Barbara. – Mindig olyan félénknek tűnt.

– Ha fel akartam volna csípni, biztosan halálra rémült volna – válaszolta mosolyogva Sa’uri.

Barbara elnevette magát. Egyre jobban megkedvelte Sa’urit.

– Mégis hogyan sikerült összejönnötök?

– Először a bányánál találkoztunk, Nagada közelében – mondta Sa’uri, majd elmesélte az egész történetet, a harcokról, Ré elpusztításáról, Hathor bosszújáról és Daniellel kötött házasságáról.

– Azt hiszem, az ezredes nem sok dologról tájékoztatott – jegyezte meg Barbara. – Tehát Ré teljes tudatlanságban tartott benneteket? És Daniel megtanította nektek a hieroglifák olvasását éppúgy, ahogy az angol nyelvet?

– Igen – felelte Sa’uri.

– De miért nem Daniel vezeti a tolmácscsoportot?

Mielőtt Sa’uri válaszolhatott volna, Barbara hozzátette:

– Nem akartalak megbántani, de még a különleges adottsággal rendelkező tanulók sem lehetnek olyan jók, mint a tanáruk. Egy kiváló egyiptológusra lenne szükségünk, aki megfejti a fejlett technika leírására szolgáló hieroglifákat.

Barbara emlékezett rá, hogyan fejtette meg Daniel a Csillagkapu rejtélyét alig néhány hét alatt, ami hosszú évek során nem sikerült senkinek.

– Azt reméltem, hogy a férjed velünk fog dolgozni.

Sa’uri szomorúan nézett Barbarára.

– Én is azt reméltem.

A fiatal abydosi asszony beszámolt a földiek és a helybéliek között kialakult feszült viszonyról. Beszélgetésüket Charlton hadnagy visszaérkezése zavarta meg.

– Hölgyeim! – üdvözölte őket a hadnagy, majd kerekre nyílt szemmel bámult Barbarába, amint megpillantotta az asszony lenge öltözékét. – A csoport többi tagja hamarosan megérkezik.

– Köszönöm, hadnagy – mosolygott Barbara a fiatalemberre, majd feltett egy napszemüveget. – Mielőtt visszamegyünk a piramisba, szeretnék megállni az orvosi sátornál.

Charlton nyugtalanná vált.

– Remélem, nem beteg, doktor!

Barbara megrázta a fejét.

– Kérni akarok egy fehér köpenyt. Az legalább kényelmes és fehér, tehát visszaveri a napsugarakat. Egyébként pedig – tette hozzá, végigsimítva meztelen combjait – hivatalos, külsőt kölcsönöz a csoport fogadásánál.

A legkisebb méretű fehér köpeny is borzalmasan állt Barbarán. A „kicsi” nyilván az átlagos méretet jelentette a katonai szóhasználatban.

De Barbara nem sokat törődött a külsőségekkel. Felhajtotta néhányszor a köpeny ujját, és csupán néhány gombot kapcsolt össze. Azután hosszú kaftánjában a piramis felé indult.

– Juttassa eszembe, hogy a csoport valamennyi tagjának szereznünk kell ilyen köpenyt! – mondta a hadnagynak. – És kalapot. Nem akarom, hogy valaki napszúrást kapjon.

– Tizenöt kalap – jegyezte fel Charlton a noteszába.

– Tehát tizenöt főből fog állni a kutatócsoport? – kérdezte Barbara. – Beleértve engem is?

– Igen, önnel együtt – válaszolta a hadnagy.

– De ebbe nem számoltam bele az abydosi tolmácsokat.

Sa’uri felemelte a kendőjét, amely a fejét védte a napsugaraktól.

– Remek – mosolygott Barbara a fiatalasszonyra. – Ők tudják, hogyan kell védekezniük a napszúrás ellen. És a napszemüvegekről se feledkezzünk meg!

Amint beléptek az űrhajóba, az asszony levette a napszemüvegét. A két nap vakító fénye után a belső világítás meglehetősen tompának tűnt.

– Sokkal rosszabb volt, amikor először léptünk a hajó fedélzetére – jegyezte meg Sa’uri. – A világítás a legtöbb helyen nem működött. A komputerek információi szerint a jelenlegi fény a vészvilágítás.

Barbara lenyűgözve hallgatta Sa’uri szavait.

– Tehát Daniel segítségével sikerült néhány dolgot megjavítanotok?

Sa’uri megrázta a fejét.

– Úgy gondoljuk, hogy az áramkörök és egyes rendszerek önmagukat javították meg. Erre vonatkozó információt találtunk a mikrokomputerekben is…

Barbara a gondolataiba merülve ment tovább. Áramkörök, amelyek megjavítják önmagukat? Hajtómű, amely hipertéri ugrásokra képes. Antigravitációs tér… Mennyi titkot rejthet ez az űrhajó? Szinte elképzelni sem lehet.

Átmentek az űrhajó legalsó fedélzetén, majd az eredeti kőpiramisba értek, ahol a falakat lámpák világították meg, amelyeket a tengerészgyalogosok szereltek fel. Az űrhajóhoz képest az itteni környezet óriási kontrasztot mutatott.

Halk, zümmögő hangot hallottak.

– A Csillagkapu aktiválódott – mondta a hadnagy. – Igyekeznünk kell, hölgyeim!

Barbara semmiképp sem akarta elmulasztani az átjáróból kilépők látványát. Néhány másodperc múlva elérték a Csillagkaput magába foglaló helyiséget. A kitörő energianyaláb éppen kezdett visszahúzódni, míg végül tükörsima felületté alakult. Azután a vízfelszínhez hasonló, függőleges felületen apró hullámok keletkeztek, majd láthatóvá vált egy emberei alak sziluettje. Végül a fényévek milliónyin át utazó férfi kilépett az Abydosra.

– Ez aztán a sebesség! – jegyezte meg a szakállas fiatalember, amint botladozva tett néhány lépést. A fején fekete baszksapkát viselt, amitől úgy nézett ki, mint Che Guevara.

– Storey! – kiáltotta Barbara, majd odarohant és átölelte a fiatalembert. Több hónapon át dolgozott Mitch Storeyval, és megkedvelte a férfit a humoráért, valamint az elektronikai szaktudásáért.

Storey Barbarára mosolygott.

– Ha tudtam volna, hogy ilyen kellemes meglepetésben lesz részem, önként jelentkeztem volna erre az útra.

Közben újabb alak körvonalazódott a Csillagkapuban. De Barbara nem találta ismerősnek a megjelenő arcot. A férfi elmosolyodott, amikor meglátta az összeölelkező Barbarát és Storeyt.

– Itt minden érkezőt így fogadnak? Egészen kellemes helyre kerültem.

– Dr. Barbara Shore, ő pedig Pete Auchinloss – mutatta be egymásnak a két kutatót Storey.

– Pete Auchinloss professzor a…

– Tudom kicsoda Auchinloss professzor – szakította félbe Barbara. – A világ egyik legnagyobb komputerszakértője.

Ezután újabb férfiak és nők érkeztek, míg végül kezdett összeállni a csapat.

– Várjunk csak! – mondta Barbara, megszámolva a kutatókat. – Nem hiányzik még valaki?

– A fordítási szakértő – válaszolta Charlton.

– Igen. Egy kissé nyugtalannak látszott, amikor az átjáró túloldalán várakoztunk – jegyezte meg vigyorogva Storey. – De már jön is!

Egy testes alak sziluettje jelent meg a Csillagkapu üvegszerű felülete mögött, majd dr. Gary Meyers lépett ki az átjáróból. Meyers a Harvardon folytatott kutatásokat a korai egyiptomi kultúra terén, azután a kormány megbízásából kezdett a Csillagkapu titkának megfejtésével foglalkozni.

Meyers megállt, egész testében remegett, majd sugárban végighányta az egész helyiséget.

– Kösz, Gary – mondta Barbara, amint félreugrott. – Örülök, hogy látlak.

5. FEJEZET

TALÁLT TÁRGYAK

A szobában sötét volt, ahol Gerekh egy üres pult mögött ült. Nagada legtöbb kereskedője a piactéren kötötte az üzleteket. De azok az üzletek, amelyekkel Gerekh foglalkozott, nem tartoztak a nyilvánosságra.

Gerekh kissé meglepődött, amikor tagbaszakadt testőre három ügyfelet kísért a szobába. Mindhárman erősen pislogtak, amint a vakító napfényről beléptek a tompán megvilágított helyiségbe. A kereskedő ösztönös mozdulattal nyúlt a pult alatt elhelyezett fegyveréhez.

Azután felismerte a látogatókat, akiket régi barátja, Ipy vezetett. Nemrégen még Gerekh és Ipy együtt dolgoztak a bányában. Ré rabszolgái voltak, akik kibontották a kvarckristály ércét a sziklákból, és felhordták a felszínre. De a csata után, amikor az elhagyott fegyverek szanaszét hevertek a sivatagban, mindketten rájöttek, hogy könnyebb módja is van a megélhetésnek.

Ugyanonnan indultak, és Ipy akkor azt hitte, hogy gazdag üzletemberek lesznek. De Gerekh ostobának tartotta Ipyt, amiben nem sokat tévedett. Barátja ugyanis a megtalált fegyvereket jelentéktelen fizetségért átadta a város elöljáróinak és a földlakóknak.

Gerekh viszont keresett más vásárlókat, akik rengeteg fémpénzt fizettek a jó állapotban lévő fegyverekért. A pénzből azután karavánokat szervezett, és olcsón felvásárolta az élelmiszert a távoli falvakban. Az üzlet virágzott, hiszen ez volt a két legkeresettebb árucikk: a fegyver és az élelmiszer.

Ipy megváltozott, amióta elhagyta a bányát, és nem lehetett azt mondani, hogy előnyére. Mindig is sovány ember volt, most szinte csontváznak látszott rongyos ruhájában. Bőrét feketére égette a nap. A felesége ugyanolyan állapotban volt, mint ő. A család legjobban táplált tagja a tizenkét éves fiú volt, aki még éppen nem állt az éhhalál küszöbén.

Ipy ragyogó szemmel húzott elő rongyos köpenye alól egy hosszúkás tárgyat.

– Mindenki azt mondta, hogy a harctéren már nincsenek fegyverek – mondta Ipy. – De én mégis körülnéztem odakinn, hátha találok valamit a barátom, Gerekh számára…

Gerekh félbeszakította az öndicséret áradatát.

– És mit találtál?

– Ezeket!

Ipy letette a hossszúkás csomagot a pultra, amely fémesen koppant a deszkán. A rongyok alól egy M249-es géppuska, valamint egy elég rossz állapotban lévő M–l6-os automata puska került elő.

Gerekh elfintorodott, majd félretolta a géppuskát.

– Ezt csak nagyon kevesen tudják megvásárolni. Zabálja a töltényeket, és a földlakókon kívül senki sem tudja ellátni elegendő mennyiségű lőszerrel.

– Éhezik a családom… – keseredett el Ipy.

– Meglátjuk, mit tehetünk – bólintott Gerekh a másik fegyvert nézegetve. – Ennek a csöve tele van homokkal.

Gerekh mindenkinek elmondta, hogy hagyják olyan állapotban a fegyvereket, ahogy találták. De a legtöbb idióta, mint ez az Ipy, tönkretette a fegyvereket azáltal, hogy a jobb értékesítés reményében homokkal fényesre csiszolta a fémet.

Gerekh elővett a pult alól egy kenyeret, egy kis zsák gabonát és babot. Egy háromtagú családnak elegendő élelmet jelentett néhány napra. Ipy és a felesége feszülten nézett egymásra.

– A használhatatlan fegyverért pedig… – Gerekh az asztalra tett még néhány marék babot és pár túlérett gyümölcsöt, miközben bolondnak tartotta magát, amiért nagylelkű volt a régi barátjához.

Ipy összekotorta a könyöradományt. Gerekh jól megtanította a leckét a csavargóknak: sohase alkudozzanak vele!

Ipy hálálkodott az ennivalóért, Gerekh pedig leereszkedően rámosolygott.

– Mindig öröm számomra, ha üzletet köthetek egy régi baráttal.

– Hamarosan ismét jelentkezem.

– Talán valóban rád mosolyog a szerencse – mondta Gerekh a csavargóvá lett Ipynek. – Ha rátalálsz a Hórusz-testőrök fegyverére, azonnal keress fel! Rendkívül bőkezű leszek.

Egy működőképes sugárlándzsáért valóban annyi élelmet adott volna Ipynek, amelyből hetekig eltarthatja a családját.

* * *

Annak ellenére, hogy ő volt a tanár, Daniel Jacksont mindig különös érzés kerítette hatalmába, valahányszor szembe kellett néznie a hallgatósággal. Már az egyetemen is hajnalban felébredt egy-egy vizsga előtt. Valósággal irtózott a nyilvános szerepléstől.

Ezúttal is lázálmok gyötörték, de arra gondolt, hogy mindez bizonyára a vacsora következménye. Az előző este hagymás babot készített, amelyet paradicsommártással ízesített. Ettől a kombinációtól bárkinek lázálmai lettek volna.

Néhány napja megérkezett a vidéki hallgatók első csoportja. Aznap csupán ismerkedtek egymással, az új környezettel, valamint a tananyaggal. Egy kifeszített ponyva alatt hosszú padokat és székeket helyeztek el, amelyeket az UMC oktatási központjának romjai közül mentettek ki.

Amikor a helyiség megtelt hallgatókkal, Daniel elfoglalta a helyét a tábla előtt. Nakeer bizonyára megfogadta Daniel tanácsát, mert a növendékek között a szebbik nem tagjai is képviseltették magukat. Néhány idős elöljáró is helyet foglalt a hallgatóságban, nyilván azzal a szándékkal, hogy könnyebben tudjanak kapcsolatot teremteni a földlakókkal.

Amint a helyiség elcsendesedett, Daniel mély lélegzetet vett.

– Üdvözlöm mindannyiukat. Ma megkezdjük az angol nyelv tanulását. Ez az egyike a sok nyelvnek abban a világban, ahonnan én jöttem…

Egy pillanatra abbahagyta a beszédét, amikor egy fiatal nő viharzott be a sátorba. A lány elég magasnak tűnt az abydosiakhoz képest, és olyan kecses mozdulatokkal közeledett, hogy öröm volt végignézni rajta. Mandulavágású, fekete szemeivel üres helyet keresett. Gyönyörű arcának vonásait mintha márványból faragták volna, ugyanakkor lányos zavarában érzéki ajkába harapott. Mintha egy csodálatosan megformált szobor kelt volna életre, aki éppen észrevette meztelenségét.

– Sajnálom, Den’jur – mondta a lány. Dallamos hangja jól leplezte akcentusát. – Nem akartam elkésni, de az a sok utca…

– Nos, most már viszont tudod, hogyan találsz ide – felelte Daniel összevont szemöldökkel.

– Faizah – mutatkozott be a lány.

– Itt egy üres szék, Faizah. Foglalj helyet, és kezdjük meg az órát! – Daniel egy székre mutatott az első sorban. A lány egy manöken mozdulataival a székhez ment, majd leült.

Remek ötlet volt az első sorba ültetni ezt a gyönyörű, nőt – gondolta Daniel. – Így legalább az összes férfi a tábla felé fog fordulni.

Daniel úgy döntött, hogy eltekint a bevezetőjének további részétől, és megkezdi az oktatást.

– Lássuk, hányan értették meg, amit Faizah-val beszéltem!

* * *

Gerekh elővett a pult alól egy dobozt, amelyben rongyokat, olajat, egy rugalmas pálcát, valamint egyéb hasznos tárgyakat tartott. Azután megpróbálta, a lehetőségekhez mérten, rendbe tenni az M–16-os automata puskát, amelyet Ipy hozott.

Gerekh megtanulta, hogyan kell karbantartani a fegyvereket. Bőkezűen megfizette Szkára egyik emberét, aki megtanította ezekre a műveletekre.

Mindenekelőtt eltávolította a homokot a csőből, majd vékonyan leolajozta az egész fegyvert. A cső belsejébe olajjal átitatott rongydarabot dugott, majd a rugalmas pálcával végignyomta a furaton. Sajnos a homokszemek eléggé felsértették a csövet, és ezeket a nyomokat nem sikerült eltüntetnie. Egy tengerészgyalogos figyelmét nem kerülte volna el a fegyver rossz állapota, de Gerekh vevőköre nem rendelkezett komoly ismeretekkel a puskák terén.

Gerekh éppen eltette a tisztítókészletet, amikor látogatója érkezett. Az idegen napbarnított arcú, széles vállú fickó volt. Élénk tekintete mintha folyton a rá leselkedő veszély forrását kereste volna. Gerekh karavánvezetőnek vélte a férfit.

– Menna vagyok – mondta az idegen kertelés nélkül. – A karavánom a távoli falvakba készül. Azt hallottam, hogy te…

Egy pillanatra elhallgatott, amint észrevette Gerekh kezét a félig elrejtett fegyveren.

– Igen. Te vagy az a kereskedő, aki segíteni tud.

A karavánvezető ügyes alkudozónak bizonyult, de végül megegyeztek az árban. Egy marék fémdollárost adott az automata puskáért és két tár lőszerért. Ebből a pénzből Ipy és családja fényűzően élhetett volna hónapokig.

Gerekh végül elővette a géppuskát is. Ezt még meg sem tisztította.

– Ez valóságos halálosztó gépezetnek látszik – jegyezte meg Menna.

– Rendkívüli tűzerővel rendelkezik – állította Gerekh. – De szinte zabálja a lőszert. Csak a földlakók képesek etetni. Annyit sem ér, hogy rendbe tegyem. De egy masztadzs hátán ülő férfi kezében félelmetes fegyvernek látszik, még akkor is hatásos lehet, ha nincs megtöltve.

– Alig maradt pénzem – rázta meg a fejét Menna.

De egy újabb tár lőszer a már megvásárolt automata puskához, végül meggyőzte. Gerekh abba is beleegyezett, hogy Menna ne fizesse ki a géppuskát fémdollárosokkal, hanem a karaván visszatérte után osztalékot kapjon.

A megállapodás után Gerekh mélyen meghajolt, majd ingyenes jó tanáccsal látta el Mennát.

– Szkára nemzetőrségében találsz egy fiatal harcost, akinek a neve: Szek. Némi ellenszolgáltatás fejében megtanít mindenre, amit a fegyverekről tudnod kell.

Szek jó kapcsolatot tartott fenn Gerekh-kel. A fiatal harcosnak rengeteg barátja volt a katonák közt, ezért könnyen tudott főszert szerezni, amivel rendszeresen ellátta a kereskedőt. Gerekh pedig cserében Szekhez küldte információkért az ügyfeleit.

* * *

Ré Szemének vezérlőtermében Barbara Shore nagyot sóhajtott, amint az asztalra könyökölt. Már egy hete dolgoztak, és semmi eredményt nem tudtak felmutatni. Az asztalon egy halom papírlap hevert, amelyeken a hieroglifák fordításait rögzítették. A fordításokat minden alkalommal dr. Gary Meyers ellenőrizte.

– Mi ez a szar? – kérdezte felháborodottan Barbara. – Elküldtem Garynek egy rakás komputerdisket. Valószínűleg azok tartalmazzák az áramkörök megjavításának módját. De a fordítása csupán Ré varázslatos tudományának dicsőítésére korlátozódik néhány szexuális utalás kíséretében.

Sa’uri egyetértően bólintott.

– Ezt én is tapasztaltam. Amikor a fordítását kértem, úgy nézett ki, mint egy öregember, aki a masztadzslegelőn botladozik. „Fiatal hölgyem – mondta Sa’uri mély hangon, és utánozva a doktor arckifejezését. – Én már nagyon sokat foglalkoztam a hieroglifák megfejtésével. A jelenlegi ismereteink szerint ez a bekezdés általánosan elfogadott jelentése a kérdéses szimbólumoknak.”

– Ezzel nem lettünk okosabbak – jegyezte meg Barbara. – Talán azt akarta mondani, hogy a file fordítása csak a későbbi évszázadok során nyert értelmet? Ideadnád azt a lapot? Megtréfáljuk a jó öreg Meyerst.

– Mik ezek? – kérdezte Sa’uri néhány fényképet nézegetve, amelyeken hieroglifák szerepeltek. – Mitch Storey szerint annak a leírása, hogyan működnek a WC-k zéró G-ben. Tulajdonképpen minden hieroglifát ismerek. Tudom, mit jelent a WC, és azt is, hogy a zéró egy szám, a G pedig egy betű. De mégsem áll össze a mondat jelentése.

– Zéró G azt jelenti, hogy nincs gravitáció. Azt hiszem, ez a file egy vészhelyzet részleteit ismerteti, amikor megszűnik az antigravitáció… – Barbara elhallgatott, amikor megpillantotta Sa’uri arckifejezését. A szerencsétlen lány megpróbálta felfogni a sok idegen kifejezés értelmét. De szemmel láthatóan túl sok volt az új információ.

Einsteini fizikát próbálunk lefordíttatni ezekkel az emberekkel, akik még a newtoni törvényekig sem jutottak el – gondolta Barbara.

– Nos. A gravitáció két test egymásra hatása. Ezt persze nem szexuális értelemben kell venni. Gondolkodtál már azon, hogy miért esnek le a tárgyak a földre? Az egyik nagy gondolkodónk arra a megállapításra jutott, hogy egy erő húzza egymáshoz a tárgyakat. Egy hatalmas test, mint például egy bolygó magához vonz kisebb tárgyakat. Ezt az erőt nevezzük gravitációnak.

Sa’uri bólintott.

– De ha nincs gravitáció, akkor a tárgyak nem esnek le… – mondta diadalmasan. – Most már értem, miért aggódnak az emberek a WC miatt.

– Elvinnéd ezeket a felvételeket Garynek? – kérdezte Barbara.

– Ha muszáj – vont vállat Sa’uri.

Barbara összevonta a szemöldökét.

– Mit mondott még neked Gonosz Gary? Ki vele!

Sa’uri egy pillanatig habozott.

– Emlékszel, hogyan vélekedtél rólunk, mint Daniel tanulóiról? – kérdezte végül. – Sokat panaszkodtam emiatt. De dr. Meyers lenéz, és ostobának tart minket. A legapróbb fordítást is el kell vinnem hozzá, hogy ellenőrizze.

– Valóban? – kérdezte döbbenten Barbara. – És te mit válaszoltál erre?

– Hogy ezt beszélje meg veled.

– Nagyon helyesen tetted – bólintott Barbara. – Nekem nem említette, hogy elrontottad a hatalmi játékát. És persze nem jött hozzám, hogy ezt megbeszélje velem. Ez minden?

A fiatal abydosi asszonyon látszott, hogy zavarban van.

– Dr. Meyers nagyon különösen néz a tolmácsnőkre…

– Remélem, nem szemtelenkedik veletek! Vagy igen? Letöröm a derekát…

Sa’uri megrázta a fejét.

– Inkább úgy tűnik, mintha gravitációt érezne. Ha még egyszer azt meri mondani, hogy milyen szerencsés ember Daniel…

– Bizonyára érzi, hogy kezd öregedni, ezért udvarol minden fiatal nőnek. De nem kell félned tőle, csak a száját jártatja. Amelyik kutya ugat, az nem harap. A mi világunkban nem annyira szigorúak a társadalmi szabályok, mint az Abydoson.

– Értem – bólintott kissé megnyugodva Sa’uri.

* * *

Félig kiképzett katonákat őrszolgálatra vezényelni veszélyes vállalkozás – gondolta Szek egy ládának támaszkodva, amelyben három darab M–16-os puskát helyeztek el. A magasra felhalmozott ládák különféle fegyvereket tartalmaztak, pisztolyokat, gránátokat, lőszereket, amelyeket a harctéren gyűjtöttek össze.

A lámpa fénykörében térdelő emberek valaha alázatosan hajlongtak Ré Hórusz-testőrei előtt. Azután az életük kockáztatásával kivívták szabadságukat. Bátran és önfeláldozóan harcoltak a csatában.

De már nem kellett szembeszállniuk ellenséges erőkkel, ezért az unalom egyre jobban hatalmába kerítette őket. Ezért a hős nemzetőrök kockajátékkal múlatták napjaikat.

Szek megértette a problémájukat. Amikor Hathor megtámadta az Abydost, Szek követte Szkárát a harctérre, ahol szétszórt fegyverek hevertek. A fiatalember magához vett egy puskát, és csatlakozott a nemzetőrökhöz.

A harc végeztével összeszedett néhány fegyvert, és eladta őket.

Szkára keményen dolgozott, hogy erős nemzetőrséget hozzon létre. És Szek meglátta a kínálkozó lehetőséget, hogy valamivel jobban élhessen, mint a legtöbb abydosi.

A szerencsejáték befejeződött, melyet heves szóváltás, elkeseredett káromkodás és néhány életveszélyes fenyegetés követett.

A legelkeseredettebb káromkodás a fiatal Aha szájából hangzott el. Az újonc igen sokat veszíthetett.

– Az a helyzet, kölyök, hogy aki veszít, annak fizetnie kell – mondta az egyik katona. – Mégpedig fémdollárossal.

– Fémdolláros? – ismételte meg kétségbeesetten a fiatalember. Akkor döbbent rá, hogy szerencsejátékon mindenét elvesztette. Sőt még annál is többet. Heteken át kell keményen dolgoznia a bányában, hogy kifizesse a tartozását.

– Holnapig kapsz haladékot – tette hozzá a másik katona.

Aha arca eltorzult a kétségbeeséstől. Szerencsére Szek közbelépett.

– Hagyjátok békén a srácot! Aha majd kifizeti a tartozását, ha előteremtette a pénzt – mondta, majd félrevonta az újoncot.

– Köszönöm, Szek – suttogta idegesen Aha. – De nekem nincsen pénzem, nem tudok fizetni nekik. Hacsak… az Elöljárók Tanácsától nem kérek. Bizonyára hiteleznek valamennyit, hiszen dolgoztam a bányában.

Szek megrázta a fejét.

– Ők csak élelmet adnak. És ne nézz rám segélykérőn! Nekem sincs pénzem. De tudok valakit, akinek van.

– És ő adna nekem kölcsönt? – kérdezte hitetlenül Aha.

– Nem. De az illető, a jó öreg Gerekh, fegyverekkel és lőszerrel kereskedik. Mi pedig éppen azt őrizzük. Néhány korsóból vegyél ki egy-egy marék lőszert, és a korsó aljára tegyél helyette köveket. Majd én elviszem a lőszert a kereskedőnek. – Egy pillanatra megállt, majd összevonta a szemöldökét. – Ne csodálkozz rajta, ha néhánynak az alján már köveket fogsz találni!

Szek nem szólt többet, magára hagyta az újoncot. Biztos volt benne, hogy Gerekh kifizeti neki a szokásos összeget.

* * *

– Azt hiszem, sokan nyelvzseninek neveznék – mondta lelkesen Daniel Jackson, miközben a saját főztjét ette. – Amikor láttam, hogy Faizah mennyire gyorsan tanulja az angol nyelvet, legszívesebben azonnal a haladó csoportba tettem volna.

– Valóban annyira jó? – kérdezte Sa’uri.

– Rendkívüli – bólintott Daniel. – De Faizah azt kérte, hogy hadd kapjon helyet a hieroglifák tanulmányozásával foglalkozó csoportban. Látnád, ahogy dolgozik! Mintha ösztönösen érezné, hogyan kell összekapcsolni a szimbólumokat.

Sa’uri elfintorodott. Az elmúlt hetek során Daniel állandóan Faizah-ról áradozott.

– És ezúttal mit csinált az a nyelvzseni? – kérdezte az asszony.

– Neked folyamatosan bővül a szókincsed – jegyezte meg Daniel.

Sa’uri vállat vont.

– Rám ragadt néhány furcsa kifejezés, amióta Barbara Shore-ral dolgozom. Erről jut eszembe: mit jelent az, hogy tesztoszteronmérgezés?

Daniel majdnem megfulladt az utolsó falattól.

– Hol hallottad ezt?

– Barbara említette ezt dr. Meyersszel kapcsolatban. – De nem hangzott úgy, mintha Meyers komoly betegségben szenvedne.

– Nem is! – nevetett Daniel. – Ezt arra a férfira szokták mondani, aki bolondot csinál magából.

– Egy balfácán – mondta Sa’uri.

– Olyasmi – bólintott Daniel. Sa’uri meglehetősen sok szleng kifejezést hallott a szabadszájú Barbarától.

– Tehát mit csinált legutóbb a csodálatos Faizah?

– Az elmúlt hetek során elsajátította a hieroglifák olvasását és az angol nyelvet.

Sa’uri szemöldöke felszaladt a homlokára. Erről nem volt tudomása.

– És mi a tanács döntése?

– Elhatároztuk, hogy hagyjuk, hadd bontakoztassa ki a képességeit. Holnaptól részt vesz a tolmácsprogramban is.

Sa’uri nagyon meglepődött. Örülnie kellett volna, hogy férje a továbbiakban kevesebb időt tölt egy gyönyörű nő társaságában, aki ráadásul még intelligens is. De nem volt biztos benne, hogy ő maga elég türelmes lesz a bámulatos Faizah-val szemben.

– Daniel – mondta témát váltva. – Miért nem szólítasz soha „drágám ”-nak?

6. FEJEZET

NÖVEKVŐ VISZÁLYKODÁS

A masztadzskaraván egyenletes tempóban kígyózott a dűnék között. Az erős állatok élelmet cipeltek. Az élen a karaván vezetője, Menna haladt, élénk tekintetével a sivatagot kémlelte. A települést, ahol az árut megvásárolták, már régen maguk mögött hagyták. Útjuk a sivatagon vezetett keresztül, ahol kiéhezett fosztogatók leselkedtek a kereskedőkre minden homokdűne mögött.

Menna megigazította a fegyvert, amelyet a csípőjéhez szorított. Azt remélte, hogy a géppuska látványa, amelyet a fia tartott a kezében, valamint a nála lévő automata puska elriasztja a fosztogatókat. Ha mégsem, akkor csak a saját fegyverében bízhat, amelyhez két tár, azaz tizenhat tölténnyel rendelkezett.

Menna átgondolta mindazt, amit Szek mondott neki a puska kezeléséről. Bárcsak elegendő lőszere lett volna, hogy gyakorolhassa a célzást, de minden egyes lőszer annyit ért, mint a súlya, ezüstben.

Menna felegyenesedett a nyeregben. Szeme végigpásztázta a dűnéket, és észrevett egy fémesen megcsillanó tárgyat: tokjából kivont kard, gondolta.

– Bata! – kiáltotta a fiának. – Tartsd magasabbra a fegyvert, hogy messziről is jól látható legyen! És mindenki készüljön fel a harcra!

A külső fedezetet alkotó harcosok közelebb húzódtak egymáshoz, miközben készenlétbe helyezték kardjukat vágy furkósbotjukat, ki milyen fegyverrel rendelkezett. Bárkik figyelték is a karavánt a dűnék mögül, biztosak lehettek benne, hogy nem könnyű préda.

Menna erősen megmarkolta a puskáját, majd nagyot káromkodott, mert a tár kiesett a fegyverből. Sietve behelyezte a másik tárat, amikor egy energiasugár csapott le rá az egyik dűne mögül. A sugárnyaláb Menna mellkasát találta el, és a hőhatás egy pillanat alatt gőzzé változtatta a férfi testében lévő folyadékot. A karavánvezető a szó szoros értelmében szétrobbant.

Bata dermedten látta, hogy a karaván rendje felbomlik. Az emberek fejvesztetten menekültek a borzalmas látványt nyújtó húscafat közeléből, amely egy perce még a vezetőjük volt.

A dűnék mögül előretörtek a fosztogatók, hogy megszerezzék az értékes szállítmányt.

Bata elhajította hasznavehetetlen fegyverét, és apja földi maradványaihoz vágtatott. A levegő megtelt az égett hús szagával.

Az M–16-os ott hevert a homokban, Bata felkapta a fegyvert, és a felé rohanó emberekre irányította. A rablók vezére félelmetes kardot lobogtatott a kezében.

De mielőtt Bata meghúzhatta volna a ravaszt, újabb energiasugár villant fel. A fiatalember élettelenül zuhant a földre, masztadzsa pedig megzavarodottan továbbszaladt utasa nélkül.

* * *

Pa’aken a távolból figyelte a karaván vonulását egy távcsövön át, amelyet a földlakók hoztak az Abydosra. A távcsövet egy halott katonatiszttől vette el a Nagada melletti csatatéren. De túl későn érkezett a harctérre ahhoz, hogy megszerezzen néhányat a csodálatos fegyverekből.

Mire Pa’aken odaért, a katonák már visszatértek, és éppen a halottakat, valamint a sebesülteket szedték össze.

Pa’aken sietve elrejtette a távcsövet a köpenye alatt, amikor elzavarták a harctérről. Ez az eljárás rettenetesen felháborította. Részt vett Nagada történelmének legnagyobb csatájában, és a jutalma mindössze egy messzelátó volt. Azt is lopta.

De ez a helyzet már megváltozott – gondolta, a megrakott állatokat nézve. – Ráadásul két fegyvert sikerült szerezniük.

A csapata általában nem szokott ilyen erősen felfegyverzett karavánt megtámadni. De ezúttal segítőjük akadt.

Pa’aken mellett kuporogva Hay a tőrét fente egy kő segítségével. Egy idő után a monoton hang Pa’aken idegeire ment.

– Nem hagynád abba? – sziszegte..

– Ahogy óhajtod, uram – felelte gúnyosan Hay. Ez a megszólítás csak a Hórusz-testőröknek járt. Felemelte a kését, és megvizsgálta a napfényben. – Elég élesnek látszik.

Pa’aken megragadta Hay karját.

– Csak egy idióta fordítja a kését a nap felé rajtaütés előtt – mondta dühösen.

A távcsövébe pillantva észrevette, hogy a felvillanó penge elárulta őket. A karavánvezető védekező helyzetbe állította az embereit. Ezt az alakzatot már nehéz lett volna megbontaniuk…

Ekkor felvillant az energiasugár, amely eltalálta a karavánvezetőt. Pa’aken talpra ugrott. Az akció indításáról már lemaradt.

– Felkelni! – kiáltotta. – Roham!

A rablók kirajzottak rejtekhelyükről, hogy lerohanják a szétzilálódott karavánt. Pa’aken hosszú lándzsát tartott a kezében, amivel könnyen le lehetett szúrni a nyeregben ülő embereket.

Hay szaladt az élen, kezében lobogtatva félelmetes kését.

Az egyik fiatal férfi, aki masztadzsán vágtatott, célba vette őket a puskájával, de ekkor újabb energiasugár villant, és a harcos kiesett a nyeregből. Azután a két csapat találkozott, és kezdetét vette a kézitusa.

Egy késpenge végighasította Pa’aken arcát. Erős fájdalmat érzett, majd a vér végigcsorgott az arcán. Félreugrott, és kardjával eltörte támadója karját. A harcos elejtette a fegyverét, azután elvesztette uralmát hátasa felett, és kiesett a nyeregből. Mielőtt felállhatott volna, Pa’aken szétloccsantotta a fejét.

A rablóvezér vérző arcára szorította a kezét, majd körülnézett. A harc véget ért. A karaván tagjainak legtöbbje holtan feküdt a földön, néhányuknak sikerült masztadzsán elmenekülnie.

A rablók közül is sokan megsebesültek vagy meghaltak. Hay kése ott csillogott a homokban nem messze tulajdonosa kinyújtott karjától, akinek a fejét kettéhasította egy harci bárd.

Ezt érdemelte – gondolta Pa’aken, majd felvette a karavánvezető fegyverét. Mindössze egy tárat talált, ezért úgy vélte, hogy érdemes kicsit körülnézni, hátha valahol lel még lőszert.

Amint Pa’aken felegyenesedett, észrevette a felé közeledő idegent. A férfi lehajtotta a fejét, így köpenyének csuklyája eltakarta az arcát. A kezében lándzsa alakú fegyvert tartott, mely aranyszínnel ragyogott a napfényben.

– Megéri a segítségem a jutalmat? – kérdezte csendes hangon az idegen.

Pa’aken irigykedve bámulta a sugárlándzsát. De az idegen olyan félelmetes harcosnak bizonyult, hogy a rablóvezér álmodni sem mert a fegyver megszerzéséről.

Pa’aken parancsot adott az embereinek, hogy tereljék össze az állatokat.

– Ahogy megegyeztünk – mondta hatalmas erejű szövetségesének. – Te választasz elsőként a zsákmányból, Khonszu.

* * *

Charlton hadnagy nem volt túl boldog, amikor jelentést tett Jack O’Neilnek.

– Néhány járőröző katonánk újabb lemészárolt karavánra bukkant.

Az ezredes összevonta a szemöldökét. A karavánok fosztogatása komoly veszélyt jelentett. Nagada környékén senki sem volt biztonságban, az élelmiszer-szállítmányok nem jutottak el a városba, és a katonai utánpótlást is veszély fenyegette.

De Charlton még rosszabb híreket is tartogatott a felettese számára.

– Hat helybéli holttestét találták a katonák Nagada közelében. Közülük kettővel sugárlándzsa végzett.

– Nagyszerű – mondta dühösen O’Neil. Sugárfegyverekkel rendelkező fosztogatók, már csak ez hiányzott. A tengerészgyalogosok és a nemzetőrök folyamatosan járőröztek a tábor, valamint a város körül. Ez egyelőre biztonságot jelentett. Nagada belviszálya már más kérdés volt. Szkára erőfeszítései ellenére a városban káosz uralkodott.

– És most mit tegyünk? – mordult fel O’Neil. – Szereljünk géppuskákat a masztadzsok hátára, és vágtassunk végig a sivatagon?

– Ezt nem mondtam, uram – felelte Charlton. – De itt van Szkára, és szeretne beszélni önnel.

O’Neil meglepődött a hadnagy hangjától. Charlton szerette volna valamilyen katonai rendfokozattal felruházni a nemzetőrség vezetőjét. De Szkára visszautasította, hogy főparancsnoknak vagy ezredesnek titulálják. Ő hitt abban, hogy egy hadsereget rendfokozat nélkül is lehet vezetni. O’Neil abban reménykedett, hogy fiatal barátja nem fogja ezt a döntését megbánni.

Szkára katonás tisztelgéssel köszöntötte az ezredest, amikor belépett a sátorba. A fiatalember elsápadt, amint O’Neil beszámolt a katonai járőr tapasztalatairól.

– Ha a sivatagi rablók valóban ilyen fegyverekkel rendelkeznek, akkor komoly bajban vagyunk.

Szkára felsóhajtott.

– Én azt hittem, hogy jó hírrel szolgálhatok. Az embereim feltartóztattak egy karavánt, amelyik két sugárlándzsát akart kicsempészni Nagadából.

– Hová akart eljutni a karaván? – kérdezte Charlton.

– A farmerekhez.

– Úgy tudom, Nakeer néhány emberét is felvetted a nemzetőrségbe – jegyezte meg O’Neil. A két polgármester megegyezése szavatolta a békét az Abydoson.

– A farmerek legtöbbje megbízható ember – felelte Szkára. – De ők is több frakcióra oszlanak, akárcsak mi. A katonáimat számtalan farmer keresi fel, akik rengeteg élelmet ajánlanak a fegyverekért.

A két tiszt elmosolyodott.

– Úgy látszik, néhány kereskedő nyugtalankodik, amiért a farmerek felemelték az élelmiszer árát.

– De vajon honnan jöhettek a sugárlándzsás harcosok? – tűnődött O’Neil.

– Talán néhány udadzsítpilóta lehet, akiknek a gépe a sivatagban zuhant le – mondta Szkára. – A fegyverek nem a nemzetőrség raktárából valók. Felleltároztam az összes sugárlándzsát.

Szkára olyan arcot vágott, mintha rothadt gyümölcsbe harapott volna.

– De puskák és gránátok hiányoztak. A lőszert tartalmazó korsók alján pedig köveket találtunk. Az embereim eladták a fegyvereket és a muníciót a farmereknek, valamint a nagadai kereskedőknek.

– Hallottuk, hogy harcok folynak a városban – mondta diplomatikusan O’Neil.

– Az egyetlen szerencse, hogy a harcok során gyakran felfedezzük a lázadók valamelyik rejtekhelyét. A tűzharc után rendszerint felrobbantjuk az épületet, ahol a lázadók megbújnak. Azután átkutatjuk a romokat. Már előfordult, hogy a kutatás során sugárlándzsát is találtunk… De nem vizsgálhatunk át minden masztadzsot, amelyik elhagyja a várost, és nem rombolhatunk le minden házat, ahol fegyvereket rejtegethetnek.

– Pedig ezt kéne tennetek – jegyezte meg O’Neil.

– A város elöljárói sohasem egyeznének bele.

Ez azt jelentette, hogy Szkára nem tud szembeszegülni az apjával.

– Akkor csak egyetlen lehetőség maradt, hogy megvédd a fegyvereiteket – mondta O’Neil – Tartsd zárva a raktárhelyiségeket, és a legmegbízhatóbb embereiddel őriztesd őket! A sugárlándzsák biztonságban vannak a katonai táborban. A Nagadában lévő sugárlándzsákat pedig vitesd a főhadiszállásra!

O’Neil az íróasztalhoz lépett, és kivett a fiókból egy lakatot.

– Tedd ezt az ajtóra! És állíts őröket az ajtó elé!

* * *

– Mire jutott Gary Meyers? – kérdezte Barbara Shore, miközben a legfrissebb fordításokat tanulmányozta. Amióta Pete Auchinlossnak sikerült behatolnia az űrhajó központi komputerrendszerébe, a tolmácsoknak rengeteg dolguk akadt. Még Gary Meyers is kénytelen volt részt venni a fordításokban. – Ez az anyag összefüggőnek látszik!

– De az értelmezése szerintem meghaladja Gary képességeit – vigyorgott Mitch Storey.

– Talán mi is kisilabizálhatnánk belőle valamit.

A szakállas férfi megrázta a fejét.

– Nem hiszem – mondta kedvetlenül.

Barbara nem szólt semmit, csupán hatalmas barna szemével a férfira nézett.

– Rendben van. Ez az új lány sokat segíthet. Úgy hallottam, Meyers teljesen el van ájulva tőle.

– Nem csodálom, hiszen rendkívül csinos – jegyezte meg mosolyogva Barbara.

– Hát igen. Óriási feltűnést keltett, amikor a fedélzetre jött – bólintott Mitch. – De Meyerst Faizah szellemi képessége bűvölték el leginkább. Bár ki tudja. Azt beszélik, hogy a lány az ujja köré csavarja Meyerst.

– Nagyszerű – mondta Barbara. – Garynek mindig is szüksége lett volna valakire, aki leszállítja a magas lóról.

Storey egy kissé nyugtalan lett.

– És ha Faizah lefeküdt vele?

– Egészen jó fordításokat készíthetnének együtt. Auchinloss következő anyagának fordításánál mi is felmérjük a lány tudását., És ha valóban olyan különleges, akkor szereztünk egy nagyszerű tolmácsot.

Sa’uri csendesen kiment a vezérlőteremből. Nem akarta tovább hallani a földiek beszélgetését, különösen azért nem, mert az elmúlt hetek folyamán Barbarával igen jól összebarátkoztak. Bár a szleng szöveget nem értette tökéletesen, két dolog mégis világossá vált előtte. A földlakók rendkívül szókimondók az emberi kapcsolatok és a szex terén. És Faizah viselkedése, valamint nőiessége csak fokozta a férfiak érdeklődését.

A legkellemetlenebb gondolat az volt, hogy Faizah vajon ugyanígy viselkedett Daniel jelenlétében is?

* * *

– Tréfálsz? – nevette el magát Daniel. – Faizah és Gary Meyers?

Azután abbahagyta a nevetést, amikor átgondolta Sa’uri szavait.

– Miért, mi a baj dr. Meyersszel? – kérdezte az asszony. – Emlékszem, azt mondtad, hogy elismert tudós. Híresebb, mint te.

– Az egy béna alak – tört ki Daniel. – Faizah jobbat is találhatna magának.

Valóban? – gondolta Sa’uri. – Például téged, mi?

Daniel a feleségét bámulta, miközben egy falat kenyeret majszolt.

Csak nem féltékeny Faizah-ra?

Daniel megpróbálta kisarkítani a témát.

– Azt hiszem, helyesen tettem, hogy áthelyeztem a fordítók közé. Úgy hallottam, Faizah egészen jól boldogul a műszaki szövegek értelmezésével.

– Igen. Dr. Meyers az égig magasztalja.

Daniel nagy falatot nyelt le egyszerre. Vajon miért piszkálja őt Sa’uri? Mire megy ki a játék?

– Én csak azt találom különösnek, hogy főleg a férfiak tartják Faizah-t különlegesnek. Földi férfiak, akik valamennyien szívesen gerincre vágnák.

Daniel tátott szájjal bámulta, mennyit gyarapodott Sa’uri szókincse, amióta Barbara a szárnyai alá vette.

– Barbara Shore nem férfi, mégis úgy véli, hogy Faizah kivételes tehetségű fordító – mondta nyomatékosan.

Talán nem kellett volna egy olyan nőre hivatkoznia, aki még a Földön is meglehetősen világiasnak számít.

Az ezt követő vitát már nem lehetett kimondottan ésszerűnek nevezni.

Csupán hevesnek.

* * *

Faizah gyönyörű, mandulavágású szemével Danielre nézett.

– De miért nem lehetek barátságos Garyvel? – kérdezte értetlenül.

– Mert az emberek rosszra gondolnának – felelte Daniel. – A keze alatt dolgozol…

A fiatalember zavarban érezte magát. Nem tudta, hogyan magyarázza meg a földi szokásokat a lánynak.

Faizah arcán látszott, nem érti a helyzetet.

– De hát téged is Danielnek szólítlak, pedig a tanárom vagy.

Daniel örült, hogy ezt a beszélgetést nem hallja Sa’uri.

Megpróbálta más oldalról megközelíteni a kérdést.

– Az a kifejezés, hogy „valakinek a keze alatt dolgozni”, kettős értelmű.

– Már értem – mosolyodott el Faizah.

Daniel meglepődött, mennyire gyorsan vág a lány agya.

– De kit zavar az, ha valaki félreérti a helyzetet? – kérdezte ártatlanul Faizah. – Bizonyára Sa’urit, ugye? A kettőtök közötti viszonyon semmit sem változtat.

– Az biztos – bólintott szomorúan a fiatalember.

Úgy, érezte, minél jobban megromlik a viszonya Sa’urival, annál megértőbb vele szemben Faizah. Daniel eleinte csak általánosságban beszélt a férfi-nő kapcsolatról. De azután a társalgás egyre személyesebbé vált.

– Sokat gondolkodtam azon, miért csinál problémát mindenből Sa’uri – mondta Faizah. A lány ártatlan szavai az egyetemi évek éjszakai beszélgetéseire emlékeztették Danielt.

– Ő egyike azoknak az embereknek, akik a változásokkal a legtöbbet vesztették – folytatta Faizah. – Gondold csak el! Azelőtt a kiváltságosok közé tartozott. Az apja volt Nagada legfőbb ura Ré és a Hórusz-testőrök távollétében.

A lány megrázta a fejét.

– Azt hiszem, mindannyiunkban van valami Réből. Amikor az emberek hatalomhoz jutnak, mindenáron meg akarják azt tartani. Ezt láttam akkor is, amikor Garyvel találkoztam. Ő akart lenni a főnök. És ugyanez a helyzet itt is. Még mindig Kaszuf uralkodik Nagadában, a ti segítségetekkel. Szkára a nemzetőrök parancsnoka. És Sa’uri… megszerzett téged.

– Azt hiszem, túlságosan leegyszerűsíted a dolgokat – mondta Daniel, majd alaposan átgondolta a lány szavait. Mindig olyannak tartotta a házasságát, mint egy hollywoodi film záró képsorát, amikor a pozitív hős feleségül veszi a törzsfőnök lányát.

– Nehéz elfogadni a változásokat – folytatta Faizah –, különösen azoknak, akik még mindig a régi világhoz tartoznak. Mint a gyerekek. Mostanra már én is férjhez mentem volna, és valószínűleg terhes lennék. Ezért is örültem, hogy elhagyhatom az otthonom. Így boldogabb jövőt teremthetek a leendő gyermekeimnek ahelyett, hogy gyerekeket szüljek egy ismeretlen jövőbe.

Faizah nagyon komolyan beszélt.

– Úgy értem, hogy a gyerekeknek szentelem a további életem. Amit most az Abydosért teszünk, az hazaárulás.

– Ez igen kemény állásfoglalás egy ilyen fiatal hölgytől – jegyezte meg Daniel. – Azt vitattuk meg, hogyan mennek a dolgok az Abydoson, és hogyan a Földön. De amiről te beszélsz, azt a földlakók politikának nevezik.

– Politika – ismételte meg Faizah, mintha ízlelgetné a szót. – Ha ez azt jelenti, hogy milyennek szeretném látni ezt a világot, nos, az valószínűleg nem tetszene neked.

– Ha a célkitűzésednek nem az a lényege hogy „öljük meg az összes földlakót”, akkor elfogadom – mosolyodott el Daniel.

– Én olyan csoporthoz tartozom, amely „Szabadság”-nak nevezi magát. A tagjai közül sokan ezt az elvet vallják.

Daniel mosolya elhalványult.

– Úgy hallottam, hogy a csoport néhány tagja kicsúszott az irányítás alól.

– De… – Faizah a megfelelő szavakat kereste. – Mi hálásak vagyunk mindazért, amit tettetek. A földlakók segítsége nélkül még mindig rabszolgák lennénk. De nem örülünk mindannak ami átjön a Csillagkapun.

Az UMC embertelen bánásmódjára gondolva Daniel belátta, hogy a lánynak tényleg igaza van.

– Nem élhetünk tovább a régi törzsi szokásoknak megfelelően – folytatta Faizah. – Meg kell tanulnia mindenkinek írni és olvasni, hogy megismerhesse a történelmet, megtudja, honnan származunk. Csak akkor dönthetünk a további célokról.

– És mik lennének azok? – kérdezte Daniel.

Faizah vállat vont.

– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. De remélem, a földlakók tudni fogják, amikor betemetik a Csillagkaput. Persze nem örökre, sem több ezer évre… de legalább egy évszázadra. Faizah elmosolyodott. – Így az Abydos lakói zavartalanul felépíthetik a saját világukat.

Daniel elmosolyodott tanítványa merész okfejtésén. Vajon West tábornok hogyan vélekedne erről? Azután belátta, hogy a lány gondolatai nem is nevetségesek. Mert ha a földiek nem zárják le a kaput, akkor előbb-utóbb az abydosiak fogják megtenni. És akkor megszűnik West tábornok csodálatos kvarckristályának utánpótlása.

7. FEJEZET

VIDÉKI ÜGYEK

– Nos, uram, a gépkocsitelephely létesítésének engedélye a legutóbbi szállítmány Humvee-val megérkezett – jelentette Charlton hadnagy Jack O’Neil ezredesnek.

– Senki sem kifogásolta?

Charlton megrázta a fejét.

– A terepjárók számának növelése mindenesetre a legjobbkor érkezett – mondta O’Neil. – Daniel Jackson közvetítette Kaszuf, Szkára, valamint Nakeer kérését, hogy bővítsük a gépesített járőrök által ellenőrzött területet.

– Ilyen nagy az egyetértés közöttük? – jegyezne meg Charlton.

– Az élelmiszer-szállító karavánok kifosztása valamennyiüknek gondot okoz. És egyikük sem rendelkezik annyi emberrel, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák az egész sivatagot. A Humvee-k egyébként is gyorsabbak, mint a masztadzsok, és nagyobb tűzerővel rendelkeznek, mint a nemzetőrök járőrei.

O’Neil arcvonásai megkeményedtek, amikor a szárnysegédjére nézett.

– Fel kell számolnunk ezeket a rablóbandákat! – mondta. – De a legfontosabb, hogy megtaláljuk azokat a Hórusz-testőröket, aki betörtek a Csillagkapun. Valószínűleg a fosztogatók között vegyültek el, hogy minél nagyobb zavart keltsenek.

– Megtaláljuk őket, uram – bólintott Charlton.

* * *

– Nem tudom, hogy tudtál erre rábeszélni – mondta Faizah-nak Daniel Jackson, a masztadzs nyergében fészkelődve. A lomha állat ráérősen baktatott a végtelennek tűnő sivatagban. Danielnek már fájt a csípője és a feneke.

De a legrosszabb az volt, hogy amióta a fiatalember szülei meghaltak egy légi katasztrófa során, Daniel irtózott az utazástól. Legfeljebb annyi utat tett meg szívesen, ameddig ellátott. Az abydosi sivatag ráadásul teljesen idegen volt számára.

Utazási allergiája elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a torka összeszorult, és állandó tüsszentési inger gyötörte. A zsebkendője már régen elázott, ezért nem tehetett mást, mint hogy szipogott. Mivel az orrát nem tudta kifújni, a belélegzett por vékony rétegben lerakódott a nyálkahártyájára, és a finom homokszemcsék maró, dörzsölő érzetet keltettek. És egy ideje, a masztadzs himbálódzó mozgásától, már hányinger is kerülgette.

Gondolatai folyton azon jártak, hogy miért vállalkozott erre az utazásra, miért engedett Faizah rábeszélésének.

A lány persze nem hitte el, hogy Daniel sohasem járt a farmokon. Elhatározta, hogy megmutatja tanárának a szülőfaluját, amely elég messze esett Nagadától. Mire Daniel észbe kapott, a lány már megszervezte az utazás minden részletét. A kirándulást kétnaposra tervezték, de a fiatal egyiptológus már az út elején teljesen kikészült.

Faizah viszont olyan frissen és üdén ült a szőrös állat nyergében, mint amikor elindultak a városból.

– Tarts ki, Daniel! Már majdnem ott vagyunk. Nézd, a masztadzsok is mennyire megélénkültek!

A két állat valóban megérezhette a környezetváltozást, mert busa fejüket felemelték, és kitágult orrlyukkal szívták be a friss levegőt.

– Víz közelségét érzik – magyarázta Faizah.

A következő dűne mögött a sivatag minden átmenet nélkül véget ért. Mintha titánok húztak volna vonalat, melynek egyik oldalán meddő sivatag terült el, a másikon viszont zöld pázsit borította a talajt. A közelben öntözőcsatornák hálózták be a növényzettel fedett területet.

Daniel meglepődött a hirtelen beállt változástól. Még az orra is azonnal kitisztult.

A karavánvezető utasítására a határvonal mentén haladtak tovább. Bizonyára attól tartottak, hogy a robusztus állatok összebarmolják a gyepet és a veteményt. Daniel érdeklődéssel figyelte a farmerek munkáját. Néhányan abbahagyták tevékenységüket, és az idegeneket bámulták. Daniel, mint általában a turisták, integetett nekik.

A farmerek a termőföld legkisebb területét is kihasználták.

A karaván végül egy folyóhoz ért, amelynek közelében, sziklás hegyoldalon emelkedtek Ezer városának kőfalai.

Danielt magával ragadta a látvány. A város csaknem akkora lehetett, mint Nagada.

– Hányan laknak itt? – kérdezte Faizah-t.

– Nem túl sokan. A legtöbb épületet csak magtárként használják – felelte a lány. – Ezért valaha a bányászok építették. Abban az időben olyan hatalmas település volt, mint most Nagada. A várostól nyugatra még megtalálhatók a kiürült bányagödrök.

Faizah olyan szemekkel nézett Danielre, amelyekből azt lehetett kiolvasni, hogy „még ennyit sem tudsz?”

– Amikor a bányák kiürültek, és a bányászok elhagyták ezt a helyet, a várost a farmerek vették birtokukba. Addig, míg az összes aranyszínű kristályt el nem szállították, itt nem élhetett meg semmilyen növényzet.

A karaván hamarosan rátért a város kapuja felé vezető ösvényre. A közelből látni lehetett, hogy a legtöbb épület romos állapotban van. A farmerek csak azokat az épületeket javították meg, amelyekben laktak, vagy amelyeket magtárként használtak. A várost övező falakat viszont gondosan megerősítették. Ezek rendkívül fontosak voltak, hogy védelmet nyújtsanak a homokviharokkal és a humán predátorokkal szemben.

A kapunál őrök álltak. Egyik kezükben husángot tartottak, a másikban kést. De néhányuknál puska is volt.

A formális üdvözlés után a helybéli elöljáró lánya, egy igen szemrevaló fiatal hölgy, ivóvízzel kínálta meg Danielt. Azután bevezette őket a városba. Daniel meglepődött, amikor egy Humvee-t pillantott meg a főtéren. Az egészségügyi csoport éppen a gyerekek vizsgálatát végezte, valamint a betegek gyógykezelésévél foglalkozott.

– Nem is tudtam, fiúk, hogy házhoz mentek, mint a körzeti orvos – jegyezte meg Daniel, miután bemutatkozott.

A fiatal ápoló vállat vont.

– Az ezredes küldött ki minket ilyen messzire.

Daniel irigykedve nézte a kényelmes járművet. A hazafelé vezető út csupán fél napot venne igénybe. De reményei szertefoszlottak, amikor az ápoló közölte vele, hogy nem Nagadába mennek, hanem egy még távolabbi település az úti céljuk.

A városban nem sok látnivaló akadt. A helyi elöljáró sajnálattal adta tudtukra, hogy a magtárak szinte teljesen kiürültek. Ezer módosabb gazdái igyekeztek minél több Susan B. Anthony dollároshoz jutni. De úgy tűnt, az emberek mégis jól élnek, és a gyerekek sem látszottak alultápláltnak.

Faizah a kőkerítéshez vezette Danielt, ahonnan látni lehetett a folyót és az ültetvényeket.

– Ezer a folyó menti farmok terményeinek gyűjtőhelye. Az élelmet uszályokon szállítják ide, azután karavánok viszik tovább Nagadába.

– Akárcsak az ókori Egyiptomban, ha a városok terméketlen területen épültek – mondta Daniel.

Az elöljáró lánya csodálkozva nézett rá.

– Ki az a bolond, aki a jó termőtalajra házat épít?

Faizah felajánlotta, hogy megmutatja Danielnek a megművelt földeket. Az elöljáró magukra hagyta őket.

Daniel nem bánta volna, ha díszebédet készítenek a tiszteletére, és lehetőséget kap a megmosakodásra. De ilyesmi nem történt, ezért elindult Faizah nyomában a poros ösvényen. Hamarosan eltűntek a zöldellő, nyakig érő gabonában.

Faizah mélyet sóhajtott, majd levette szandálját, és mezítláb lépkedett a nedves földön.

– Ez már nagyon hiányzott – mondta mosolyogva.

Hosszasan gyalogoltak a dús növényzetben, míg egy idő után Daniel attól kezdett félni, hogy eltévednek.

De Faizah csak nevetett ezen a gondolaton.

– Ilyesmi nem történhet meg – nyugtatta meg a fiatalembert. – Ha követjük az öntözőcsatornákat, előbb-utóbb elérjük a folyót, vagy a gabonatábla szélét.

Már közel lehettek a folyóhoz, mert az öntözőcsatornák egyre szélesebbek lettek. Végül megpillantották a hatalmas víztükröt.

Faizah végignézett a mögöttük húzódó ültetvényen. Senkit sem lehetett látni egymérföldes körzetben.

– Még valamit hiányoltam, amióta Nagadába utaztam – mondta felcsillanó szemmel.

A hatalmas kendő lehullott a válláról. Daniel lehajolt, hogy felvegye a földről, amikor a lány ruhája is követte a földön heverő kendőt.

Daniel riadtan hátraugrott, amitől elvesztette az egyensúlyát, és majdnem belezuhant a gabonatáblába.

– Faizah! – nyögte zavartan, miközben minden igyekezetével próbált másfelé nézni. A lány belemártotta a lábát a folyóba, hogy megnézd a víz hőmérsékletét. Karcsú, puha testéből és mozdulataiból áradt a nőiesség.

Újabb elmélet nyert bizonyítást – mondta magában Daniel. – Az ókori egyiptomiak nem használtak fürdőruhát.

– Pont jó – szólt hátra a válla fölött Faizab.

Daniel arra lett figyelmes, hogy arca kipirult, a szíve rendkívül hevesen ver, és kapkodva szedi a levegőt, mintha órákon át futott volna.

Faizah nyakig merült a hűs vízbe. Azután eltűnt a felszín alatt, majd néhány másodperccel később ismét kidugta a fejét. Vidáman mosolygott, mint egy csintalan gyerek. Szemmel láthatóan élvezte a víz frissítő hatását.

Daniel viszont rettenetesen szenvedett.

Faizah újra lemerült, miközben feneke egy pillanatra megjelent a felszínen. Végül néhány karcsapással a folyó szélére úszott, közvetlenül Daniel elé. Rövid, fekete haja a fejére simult, de arcának szoborszerű szépségén még ez sem változtatott. Amint felállt a derékig érő vízben, mellbimbói hirtelen összehúzódtak a hidegtől, és lágy testének olívaszínű bőre a nedvességtől aranyfénnyel ragyogott a napsütésben.

– Miért nem fürdesz meg te is? – kérdezte ártatlanul. – Rossz lehet a parton izzadni.

– Aha – bólintott ostoba képpel Daniel. – A nyelve mintha hatalmas, korhadt fadarab lett volna, ugyanakkor viszont a bőrét túl szűknek érezte. Most minden homokszem szúrta és dörzsölte az orra nyálkahártyáját, amelyeket a hosszú utazás folyamán beszippantott. Attól félt, hogy napszúrást kapott. De ha mégsem, abban biztos volt, hogyha még sokáig bámulja ezt az önfeledten fürdőző lányt, akkor hamarosan gutaütést kap.

– Gyere! – biztatta Faizah. – Meglátod, jól fog esni!

A lány huncut mosollyal nézett rá. Olyan volt, mint egy egészséges kis állat, amely élvezi az életet, mert a kedvenc környezetében lehet. Telt ajkai ígéretesen csillogtak.

Daniel igyekezett másra gondolni. Tudta, hogy ha belemegy a játékba, annak komoly következményei lehetnek. Végül sikerült megszólalnia.

– Köszönöm az invitálást, Faizah. De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Az angol nyelvnek van egy érdekes kifejezése, amely pontosan ráillik erre a helyzetre. Ha levetkőzöm és megfürdöm veled a folyóban, „nyakig lennék a vízben”.

– Oké – vont vállat Faizah, majd lemerült a víz alá. Azután ismét előbukkant, és kimászott a partra.

Daniel pedig sietve odanyújtotta a lány ruháját.

– Csodálatos volt a víz – jegyezte meg Faizah. – Nem is sejted, mit hagytál ki.

– Valószínűleg nem – ismerte el Daniel.

Mire visszaértek a városba, a lány haja teljesen megszáradt. Faizah az éjszakát a helyi elöljáró lányának szobájában töltötte.

* * *

A következő karaván másnap reggel indult Nagadába. Daniel és Faizah csatlakozott hozzájuk. Miközben a masztadzs monoton tempóban követte a dűnék közt vezető útvonalat, Daniel átgondolta az előző nap eseményeit. Úgy érezte, mintha az egészet álmodta volna.

Csak a szállongó porszemek, melyek eldugították az orrát, a visszatért szénanáthája, a masztadzs imbolygó járása, és a fenekét nyomó nyereg tűnt valóságnak. Azután egy baljóslatú látvány tárult a szeme elé. A távolban porfelhő gomolygott, amely az útjukba kerülő homokviharra utalt.

Néhány perc múlva a masztadzsok nyugtalanná váltak, és Daniel fülébe szokatlan hang jutott el. Mély, dübörgő hang volt, amelynek forrása feléjük közeledett. Az abydosiak még sohasem hallottak ilyet, de Daniel felismerte a dízelmotorok jellegzetes zaját.

A porfelhőt tehát nem homokvihar keltette, hanem egy hatalmas jármű. Daniel gyanúja beigazolódott, amikor a távoli homokdűne fölött megjelent egy Apacs helikopter.

A karavánt Szkára három embere kísérte. M–16-os automata puskájukkal azonnal célba vették a helikoptert, de amint az közelebb ért, felismerték a tengerészgyalogosok jelzését, és megnyugodva leeresztették fegyverüket.

A karaván többi tagja azonban sohasem látott ehhez hasonló légi járművet, ezért riadtan menekülni kezdtek. Bizonyára azt hitték, hogy Ré egyik udadzsítje tért vissza, hogy bosszút álljon a lázadókon.

Míg a karaván tagjait sikerült összeterelni, Daniel és Faizah megvitatta a látottakat.

– O’Neil gyorsan cselekedett – mondta Daniel. – Kiterjesztette a járőrök által ellenőrzött terület határait.

Faizah azonban nem örült az idegen beavatkozásnak.

– Valakinek meg kell állítania a fosztogatásokat – jelentette ki Daniel.

– A sivatagi rablók abydosiak – mondta Faizah. – Ezt a problémát nekünk kell megoldani. Nem függhetünk örökké O’Neil ezredestől. – A helikoptert nézte, amely éppen eltűnt a horizont mögött. – Egyébként sem hiszem, hogy ezek a repülő gépezetek hasznosak lennének. Túlságosan zajosak. A rablók már messziről meghallják a hangjukat, és a dűnék között lapulva megvárják, míg továbbmennek.

A karaván végül összeállt, és a parancsnok intett, hogy folytassák útjukat. Így Daniel gyötrelmei is újra kezdődtek: a szűnni nem akaró tüsszögés, az orr nyálkahártyáját maró por, a hányinger a masztadzs himbálódzó járásától.

Mindezek annyira lefoglalták a figyelmét, hogy az első puskalövést észre sem vette. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor egy gránát elsüvített a füle mellett, és a közelben felrobbant. A robbanástól felszálló por teljesen elvakította.

– Mi a fene történt? – kiáltotta izgatottan. Lerántotta fejéről a csuklyát, és körülnézett. Körülöttük teljes volt a káosz. Az egyik nemzetőr halálos sebet kapott, és lefordult a nyeregből. A sivatagi rabló, aki eltalálta, rendkívül szerencsés lehetett, vagy ő volt az Abydos legjobb lövésze.

A másik nemzetőr egy tár lőszert beleeresztett a legközelebbi homokdűnébe. Az üres tár viszont beleszorult a fegyverbe, így nem tudta kicserélni. A harmadik nemzetőr elkeseredetten tüzelt a dűnék mögül előrenyomuló rablókra.

Danielnek eszébe jutottak Faizah szavai. Úgy tűnt, a lánynak igaza volt. A rablók bizonyára megvárták, míg a helikopter eltűnik a távolban, és azután támadtak a karavánra. Ha a járőr tagjai mégis meghallották a lövések zaját, és visszafordultak, mire a helyszínre érnek, már késő, az összecsapás véget ér.

Daniel leugrott a masztadzsról, és a halott katona fegyveréért szaladt. Tudta, hogy hiábavaló erőfeszítés, de meg kellett próbálnia, hogy megvédhesse Faizah-t.

Daniel éppen lehajolt a fegyverért, amikor arra lett figyelmes, hogy a fegyverropogás hevesebbé vált. Amint felegyenesedett és körülnézett, újabb harcosokat pillantott meg, akik a dűnék mögül előtörve bekapcsolódtak a küzdelembe. De ezek az emberek a tengerészgyalogosok egyenruháját viselték.

A rablók úgy hullottak, mint az őszi legyek. Néhányan megpróbáltak elvegyülni a karaván tagjai között, abban bízva, hogy a katonák ott nem lőnek rájuk. Az egyikük, félelmetes furkósbotot szorongatva a kezében, Danielre rontott.

Daniel nem tudta biztosan megítélni, hogy a támadó végezni akar-e vele, vagy csak a gazdátlanul hagyott masztadzsot próbálja megszerezni. Ebben az esetben viszont a fosztogató útjában állt célja elérésében.

Az egyik masztadzs hirtelen kivált a karavánból. Faizah erős vágtára ösztönözte hátasát. A fosztogató észrevette a lány fenyegető közeledését, és a feje fölé emelt husánggal felé fordult.

Daniel felkapta a földről az M–16-ost, miközben azért fohászkodott, nehogy a fegyver üzemképtelen legyen.

De nem maradt ideje tüzelni. Faizah elérte a támadót. Az utolsó pillanatban megállította masztadzsát, így a husáng nem talált célba. Az állat viszont meglökte a rabló vállát, és a fickó hanyatt esett.

Egy pillanattal később a nekiiramodó masztadzs rátaposott a férfi mellkasára. Hallani lehetett az eltört csontok reccsenését.

Daniel felegyenesedett, fegyverét a kezében tartotta, de már nem volt rá szüksége. A lány kedves, élénk arca most merev volt, szinte maszkszerű, és gyűlölet sugárzott róla.

Különös, de Danielnek úgy tűnt, hogy ezt az arcot már látta valahol.

8. FEJEZET

DANIEL JACKSON MEGVÁLTOZÁSA

Daniel az égre pillantott. Az Apacs helikopter visszatért, és üldözőbe vette a fejvesztetten menekülő rablókat.

A fosztogatók rohamát megtörő tengerészgyalogosok parancsnoka, egy őrmester, a karaván felé közeledett. Fegyvertelen kezeit széttárta, és azt kiabálta, hogy a barátjuk.

Daniel elindult az őrmester felé, majd üdvözölte a katonát.

– Nem csupán a barátunk – mondta –, de idejében érkezett.

Az altiszt meglepődött, amikor angolul válaszolt neki a karaván egyik tagja, azután felismerte a fiatalembert.

– Dr. Jackson! Nem esett baja?

– Én jól vagyok, de a karavánt kísérő nemzetőrök egyike meghalt. Több veszteségről nem tudok. – Miközben az őrmesterrel beszélt, szándékosan nem nézett a fosztogatóra, akit Faizah masztadzsa agyontaposott. – Legalábbis a mi oldalunkon nincsenek további veszteségek.

Meglepő módon valóban nem ért találat több embert. De Ingraham őrmester, a katonák parancsnoka nem csodálkozott ezen.

– A helybélieknek nincs elegendő lőszerük ahhoz, hogy gyakorolják a célbalövést – mondta. – És ha a fegyvereik csövét homokkal tisztították, akkor olyan nagy a szórásuk, hogy lehetetlen pontos lövést leadni velük.

– Egy gránát robbanását is hallottam – közölte Daniel.

Ingraham vállat vont.

– Csak ijesztésnek szánták. Nem akartak kárt tenni a kereskedőkben.

Az őrmester elmondta Danielnek, hogy már napok óta kutatják a rablóbanda nyomát, amely ezen a területen garázdálkodik. Végül a helikopter fedezte fel őket a magasból. Ezután már pontosan tudták, hogy a rablók hol akarnak támadni, és sikerült csapdát állítani nekik.

– Sajnálom, hogy éppen az önök karavánját használtuk fel csalétkül – tette hozzá végül.

Közben az erősen felfegyverzett járőregység többi része is előkerült. Daniel beszélt az egység parancsnokával is, majd a tiszt felajánlotta, hogy visszaviszik az egyik terepjárón Danielt Nagadába. A fiatalember örült, hogy a nehézkes és lassú állatot kényelmes Humvee-ra cserélheti. Miután a harc izgalma után kissé megnyugodott, heves rosszullét kerítette hatalmába. Csak akkor gondolkodott el rajta, hogy hajszálon múlt az élete. Szerencsére Faizah idejében érkezett, és megmentette a furkósbot halálos csapásától. Különösnek találta a vidám, kedves teremtés harciasságát. A két tulajdonságot sehogyan sem tudta összeegyeztetni. De a tengerészgyalogosok jól időzített közbelépése révén az eset baj nélkül zárult. Ezért Daniel sem rágódott túl sokat a harc részletein.

De vajon mi lett volna, ha a katonák nincsenek a közelben? A fosztogatók lemészárolják őket. Faizah-nak tehát igaza volt. Nem függhetnek örökké O’Neil embereitől. A fosztogató bandákat az abydosiaknak kell felszámolniuk.

Es abban is biztos volt, hogy ezt a folyamatot Nagadában kell elindítani.

Amikor a város kapujához érkeztek, Daniel látta, hogy egész fogadóbizottság vonult ki elé. Ott volt Sa’uri, Kaszuf, valamint néhány elöljáró. A lelkes kiáltozás jelszavai széles skálán mozogtak az „éljen a hős” és „a tékozló fiú hazatért” között.

Daniel örült, hogy Faizah-t kitették a katonai tábornál, mielőtt Nagadába mentek. A fiatalember fontos dolgokat akart megvitatni a város elöljáróival, és jobbnak látta, ha nem tudják az emberek, hogy kivel töltötte az elmúlt két napot.

Kaszuf Daniel elé lépett.

– Kedves fiam! Nagyon aggódtunk, amikor tudomásunkra jutott, hogy a karavánodat megtámadták…

– Mi még jobban aggódtunk – mondta Daniel, elejét véve a további ömlengésnek. Közben szabad utat engedett haragjának. – De ez a támadás csupán egy volt a sok közül. Véget kell vetnünk a sivatagi rablók fosztogatásának!

Végignézett a döbbenten bámuló elöljárókon.

– Felszabadítottunk egy világot, de ennek a világnak kormányzásra van szüksége. Mit képviselnek az elöljárók? A saját érdekeiket. Mert Nagadát nem kormányozzák. Egyezkedtek a farmerek klánjával, hogy biztosítsátok saját pozíciótokat. De Nagadában napról napra romlik a megélhetés és a közbiztonság. A sivatagban pedig gyilkolják egymást az emberek, mint a vadállatok.

Kaszuf arca elfehéredett a haragtól.

– Könnyű dolog kormányzásról beszélni, de én nem rendelkezem Ré mindenható hatalmával. Nem tudom elpusztítani a sivatagi rablókat, és nem tudok élelmet teremteni ott, ahol nincs. Az élelmet a farmerek termelik, és ők a saját szabályaik szerint játsszák a játékaikat. Mi is tudjuk, milyen jól él az az ember, aki elad nekik egy puskát vagy gránátot, esetleg sugárlándzsát. A közeli falvak lakói félnek tőlünk, és azt állítják, hogy becsapjuk őket. Én tisztellek téged, Daniel, de ezt a csomót nem könnyű kibogozni.

Daniel magára mutatott.

– Egy golyónak kellett elsüvítenie a fejem mellett, hogy kinyíljon végre a szemem. Majdnem meghaltam, de ez most nem fontos. Ha továbbra sem teszünk semmit, csak várjuk, hogy lassan megoldódjanak a problémák, azok a vadak valamennyiünket el fognak pusztítani.

Sohasem támadt rá ilyen hangon Kaszufra. Még akkor sem, amikor megmutatta az abydosiaknak, hogy a rettegett isteneik ugyanolyan emberek, mint ők, csupán maszkot viselnek.

Daniel egy pillanatra elszégyellte magát. De azután ismét megkeményítette a szívét. Nagyon sok szabályt meg kell változtatni ezen a bolygón. Ettől kezdve nem haladhat az élet a régi kerékvágásban.

* * *

Daniel néhány percig az akadémia ügyein töprengett, majd úgy döntött, hogy inkább hazamegy.

Sa’uri hatalmas tüzet rakott, mégis a kandalló mellett állva maga köré fonta a karjait, mintha fázna.

– Üdvözlöm, Jackson professzor – mondta elkeseredett hangon. – Újabb érdekfeszítő probléma megoldásán fáradozik?

– Olyan dolgot közöltem, amit el kellett mondanom – válaszolta Daniel.

A lány keze ökölbe szorult.

– Úgy beszéltél az apámmal, ahogy a legbutább tanítványoddal sem tetted soha. És mi volt apám bűne? Mindannyian aggódtunk érted. Boldog volt, hogy épségben hazatértél.

– Éppen erről van szó – mondta Daniel. – Valóságos ünneplést kell tartanunk, ha valaki épségben hazajut a sivatagból. De ez minden, amit tesznek.

– A hazatérők ünnepi fogadása régi hagyomány. De a te vádaskodásod alaptalan. Mindannyian tudjuk, hogy Nagadában több érdekcsoport tevékenykedik, amelyek valóságos magánhadsereggel rendelkeznek. Ők bármikor felszámolhatják a rablóbandákat, és ezzel te is tisztában vagy.

– Akkor Kaszuf miért nem szólította fel őket, hogy cselekedjenek?

– Mert az apámnak sok az ellensége, és ezek kémei ott lapultak ma is a tömegben – felelte Sa’uri. – Te sohasem figyelted meg, hogyan tevékenykednek az elöljárók a tanácsban. Azok az emberek, akik felvásárolták az élelmiszert, és elárasztották fegyverrel a várost, éppen a jóságos elöljárók voltak.

– Kaszuf miért nem vádolta meg őket a nyilvánosság előtt?

– Elfelejted, hogy mindez honnan indult ki. A rabszolgaság idején az emberek egymásra voltak utalva. És az érdekeiket csak az elöljárók képviselték, akik sohasem áskálódtak egymás ellen. Ha valaki mégis megtette, akkor a többiek kiközösítették.

– Remek – mondta Daniel. – A jelenlegi kormány tehát úgy működik, mint egy csapat tolvaj.

– Nagyon ügyesen bánsz a szavakkal – jegyezte meg Sa’uri. – Különösen amikor arról van szó, hogy az enyém, a tiétek. Igen, „mi” valóban nem tartunk választásokat, mint „ti” a bolygótokon. De ennek az a magyarázata, hogy rabszolgák voltunk, és a világunkon a kegyetlen istenek uralkodtak. Alig tehettünk valamit magunkért. Az Abydosnak sokat kell tanulnia, de a földlakók gyors változásokat akarnak, ezért helyettünk akarnak dönteni.

Daniel érezte, hogy az arcába szökik a vér.

– Én döntöttem a saját életemről, amikor itt maradtam. Mindannyiunk számára biztos jövőt akartam. De be kellett látnom, hogy az abydosiaknak nincs jövőjük az elöljárók irányítása alatt.

– Akkor ki határozza meg a jövőnket? A nemzetőrség? Vagy a kereskedők, akik óriási vagyonra és hatalomra tettek szert a földi pénzből? Esetleg az utcákon csavargó koldusok? És vajon mit akarnak azok az emberek, akik úgy vélik, hogy a pénzérmék Szet adományai, és csak arra valók, hogy tönkretegyék az egyszerű, nyugodt életünket? Sokan vélekednek így. Könnyebb volt, amikor a Hórusz-testőrök döntöttek helyettük, és nekik csak engedelmeskedniük kellett. Ők továbbra is rabszolgák maradtak, de túl sokan akarnak uralkodni felettük.

– Nem értem, mi a problémád – mondta Daniel. – Az apád attól fél, hogy nem nyerne a választásokon?

Sa’uri arca elfintorodott, mintha keserű ételt ízlelt volna.

– Már elegem van az okoskodásodból. Ha olyan jó lett volna rabszolgaként élni, akkor miért lázadtunk fel? Az én családom tagjai ugyanolyan rabszolgák voltak, mint bárki más az Abydoson. Az apám nem rendelkezett kiváltságokkal, éppen ellenkezőleg: ő volt Ré haragjának első számú célpontja.

Sa’uri odasimult a férjéhez, és megérintette a vállát.

– Emlékszel az első éjszakára, amit az Abydoson töltöttél? Az első közös éjszakánkra? Különös alaknak tartottunk. Aranyszínű haj, és a nyakadban Ré medálja. Amikor az apám észrevette, hogy érdeklődéssel figyelsz engem, arra kért, hogy adjam oda magam neked. És én megtettem, mert kedvesnek tartottalak.

Sa’uri hangja megkeményedett.

– De bármelyik Hórusz-testőr magának követelhetett volna.

Daniel döbbenten nézett a feleségére.

– Tehát az apád kiszolgáltatott…?

– Hát még mindig nem érted? – csattant fel a lány. – Az apám és mi valamennyien egy kés élén egyensúlyoztunk. Ré kedvében kellett járnunk, mert ha magunkra vontuk a haragját, elsőként az apámon töltötte ki a mérgét. – Sa’uri már szinte kiabált. – Ez volt hát a könnyű életünk. A bosszú célpontjai voltunk, miközben megpróbáltuk megvédeni az embereket. És ha azt kérdezed, miért nem akar az apám minden eredményt elpusztítani, mint az a csoport, amelyhez Faizah tartozik…

– Ennek semmi köze Faizah-hoz! – mondta Daniel.

– Ó, hát persze hogy nem. Megváltoztattad a tanítási és fordítási tervet, hogy elmehess azzal a kis kurvával…

– Túl sokat beszélgetsz Barbarával – szakította félbe a mondatot Daniel.

De Sa’urit nem érdekelte.

– Csak azért, hogy megmutasson neked egy farmot. És majdnem megöletett.

– Megmentette az életemet/

– Nem ő az első, aki ezt megtette – vágott vissza Sa’uri. – Jack O’Neil, Szkára, Kawalsky szintén megmentették az életed. És a kurva életbe, én is megmentettem az életed, Daniel!

– Tudom, együtt harcoltunk Ré katonái ellen – mondta Daniel. – De az a szomorú, hogy te külön csatát vívsz a lelkedben. Visszamegyek az irodámba.

Daniel felállt, majd kiment a szobából.

Sa’uri egy darabig a lángokat bámulta. Azután összepakolta néhány holmiját, és a piactér felé indult. A tengerészgyalogosok orvosi ügyeletet tartottak fenn napközben. Talán elviszi valamelyik terepjáró a katonai táborba.

Remélem, Barbara Shore befogad egy hívatlan vendéget! – gondolta, amint kilépett a házból.

* * *

Daniel Jackson az irodájában üldögélt, és teát kortyolva az előző napi üzeneteket olvasta.

Egy géppel írt levélben Barbara Shore arra kérte, hogy segítsen megfejteni azokat a szövegeket, amelyeket a hajó komputeréből sikerült kiszedniük.

Sa’uri és Faizah a fordítók csoportjában dolgoztak. Ez a levél nagyszerű lehetőséget nyújtott Danielnek, hogy ő is részt vegyen a munkában, találkozhasson a két lánnyal, és maga mögött hagyja Nagada gondjait.

A többi üzenet az oktatási programmal állt kapcsolatban. Ezek pillanatnyilag nem érdekelték.

Daniel az állára támaszkodott. Többnapos borostája eszébe juttatta, hogy borotválkoznia kéne.

Elhatározta, hogy elmegy egy nyilvános fürdőbe, ahol megmosdik és megborotválkozik. De honnan szerezhetne fogkefét? A tengerészgyalogosok, akikkel baráti kapcsolatba került, már valamennyien visszatértek a Földre. Az idegen katonáktól óvszert sem szívesen kért volna. Bár úgy tűnt, erre nem is lesz többé szüksége.

Bárcsak Kawalsky itt lenne! – gondolta Daniel. A nagydarab fickó rendkívül barátságos volt. Sokat beszélgettek, ha idejük engedte. És Jack O’Neillel sem tudott találkozni az utóbbi időben.

– Jackson! – hallotta O’Neil hangját. – Te tényleg nagy marha vagy.

– Annak nevezel, aminek akarsz, ha adsz egy fogkefét – felelte Daniel. Akkor döbbent rá, hogy ez nem képzeletbeli beszélgetés. O’Neil az ajtóban állt, ő pedig hangosan válaszolt.

O’Neil ezredes nem a tengerészgyalogosok egyenruháját viselte. Fekete póló és terepszínű nadrág volt rajta. Elmaradhatatlan fekete sapkáját a zsebébe gyűrte.

Az ezredes elmosolyodott Daniel frappáns válaszán.

– Ha valóban szükséged van fogkefére, akkor menj haza a sajátodért! – mondta O’Neil. – A feleséged Barbara Shore sátrában töltötte az éjszakát. Éppen erről akartam beszélni veled. Természetesen magánemberként, nem hivatalosan.

– Éspedig?

– Barbara Shore ma reggel tájékoztatott arról, hogy a feleséged nála aludt, és arra kérte Barbarát, hogy továbbra is ott maradhasson. De ez nem olyan egyszerű. Megmagyarázom, hogy miért. A katonai bázis szigorúan titkos létesítmény, ahol jelenleg egy kutatócsoport dolgozik az idegen űrhajó működésének megfejtésén. Dr. Shore szerint te egy fajankó vagy az n-edik hatványon.

– Úgy beszélsz, mint egy fizikus – jegyezte meg Daniel.

– Ő ennél sokkal különb jelzőkkel illetett. Én a magam részéről megmaradok a katonai zsargonnál. Tudod, mit jelent az, hogy Bravo Alfa?

Daniel vállat vont.

– Fogalmam sincs róla.

– Ezeket a szavakat a rádióadásoknál alkalmazzuk, ha pontosítani akarunk valamit – magyarázta türelmesen O’Neil. – Az A betű: Alfa, a B: Bravo, a C: Charlie, és így tovább. Vietnamban például Victor Charlie azt jelentette, hogy vietkong.

– És a Bravo Alfa?

– Barom állat. Vagyis olyan fickó, mint amilyen te vagy – mondta O’Neil. – Miután szerencsésen túlélted a fosztogatók támadását, visszatértél Nagadába, és nekiestél Kaszufnak, aki tudomásom szerint a legbecsületesebb politikus az Abydoson. Ráadásul a fél város füle hallatára vádaskodtál. Az embereim akaratlanul is tanúi voltak a vitának, és jelentették nekem az esetet. A város elöljárói előtt porig romboltad Kaszuf tekintélyét. De ez még nem volt elég. Otthon folytattad a vitát a feleségeddel, aminek következtében mindketten elköltöztetek otthonról.

O’Neil kritikus szemmel nézett Danielre.

– Az embereim szerint túlságosan belekeveredtél a politikába. Azt javaslom, próbálj meg kimaradni belőle. Te kiváltságos helyzetben vagy. Nem tartozol sem a katonákhoz, sem az abydosiakhoz. És az itteni helyzet sokkal bonyolultabb, mint az egyetemi évek diáklázongásai voltak. Ezen a téren nincs megfelelő tapasztalatod. Csak gondolkodj el ezen! Már az eddigi cselekedeteid is sok embert sértettek. És tovább ronthatod a helyzetet.

– Miért bennem keresi a hibát mindenki? – kérdezte Daniel. – Én csak segíteni akartam ezeknek az embereknek, mert láttam, hogy rossz irányt vettek a dolgok.

– Már rengeteg emberrel találkoztam életem során, aki meg akarta váltani a világot – mondta hűvösen O’Neil. – A legtöbben őszinte, becsületes emberek voltak, és valóban jót akartak. De akadtak közöttük olyanok is, akik úgy próbálták megváltoztatni a világot, hogy közben nem törődtek azzal, kiket tesz tönkre a folyamat. De a parancs mindig ugyanaz volt. Mindegyiküket meg kellett ölnöm.

– Te bérgyilkos vagy? – Daniel kérdése még önmaga számára is ostobán hangzott.

– Nem, csak katona, aki parancsot teljesít. Éppen ezért szeretek távol maradni a politikától. Mindig nekem kell megoldanom a piszkos ügyeket.

9. FEJEZET

A DIPLOMÁCIA KORLÁTAI

Miután Jack O’Neil távozott az irodából, Daniel Jackson még sokáig ült az íróasztalánál, és az elhangzott beszélgetésen gondolkodott.

Hamarosan belátta, hogy O’Neil bölcs jellemábrázolása megfelelt a valóságnak. Valóban egy barom állat. Mert aki meg akarja váltani a világot, nem üldözi el maga mellől a két legfőbb segítőtársát.

Ezek után azon töprengett, hogy mit tegyen. Mindenekelőtt magához hívatja az egyik tanítványát, és elküldi Kaszufhoz azzal az üzenettel, hogy szeretne négyszemközt beszélni vele, amennyiben ez lehetséges. Ha Kaszuf hajlandó fogadni, akkor hazamegy, megmosdik, és tiszta ruhát vesz.

Danielt különös érzés kerítette hatalmába, amikor visszatért az üres lakásba. Nem lett volna szabad elmennie onnan. Túl sok emlék fűzte azokhoz a falakhoz. Élete legboldogabb hónapjait töltötte ott. Ugyanakkor sok rossz emléke is megmaradt, főleg az utóbbi időben lezajlott veszekedések miatt.

Amikor átlépett a Csillagkapun, óriási lehetőségek nyíltak meg előtte. Akkor még nem gondolta, hogy ez a világ a börtöne lesz, ahonnan nem tud kiszabadulni. Különösen, mert az életét Sa’urihoz kötötte.

De egy dolog bizonyossá vált számára: távol kell tartania magát Faizah-tól, ha politikával akar foglalkozni.

Márpedig Daniel Jackson úgy határozott, hogy belemerül a politikába.

* * *

Megmosakodva, megborotválkozva, tiszta ruhában Daniel úgy érezte, mintha kicserélték volna.

A kérdés csupán az – gondolta –, vajon Kaszuf elhiszi-e, hogy ez egy új Daniel Jackson?

Kaszuf üzenete hamarosan megérkezett, melyben közölte, hogy a lakásán várja Danielt. Útközben a fiatalember találkozott Szkárával, aki szemrehányóan nézett rá.

Nagyszerű. Még egy szövetségesem cserbenhagyott.

Kaszuf egy kupac párna közt üldögélt, amikor Daniel belépett. A szeméből nyugtalanság, sőt aggodalom áradt. Daniel azelőtt rendkívül barátságosnak találta ezt a szobát. Ezúttal viszont idegennek érezte.

Összeszorult a gyomra. Reggelire mindössze egy csésze teát ivott.

De Daniel elhatározta, hogy az illemszabályoknak megfelelően fog viselkedni. Az ókori etikettre vonatkozó utalásokat megtalálta a. falrajzokon és a hieroglifák közt. Kimért mozdulatokkal letérdelt, majd fejet hajtott.

– Kaszuf, feleségem apja!

Különösnek találta, hogy mennyire átérezte ezeknek a szavaknak a jelentését.

– Szeretnék bocsánatot kérni az ostoba magatartásomért. Talán a golyó, amely a fejem mellett süvített el, túl sok érzelmet váltott ki bennem.

– Én azt hiszem, hogy nem csupán az a golyó okozta mindezt – felelte hűvösen Kaszuf.

Daniel felegyenesedett, és az apósára nézett.

– Sa’urival sokat vitatkoztunk az utóbbi időben – ismerte be Daniel. – A tegnap esti viselkedésem sem sokat segített a gondjainkon. Szeretem a lányodat, és vele akarok élni. Abban bízom, hogy lehet közös jövőnk. És ha igen, akkor ennek a világnak is lehet jövője. Az Abydos társadalmi élete sokféleképpen fejlődhet. De mindenekelőtt az a legfontosabb, hogy véget vessünk a harcoknak.

Kaszuf bólintott.

– Mit javasolsz?

Azt az országot, ahonnan jöttem, egy forradalom teremtette meg. A forradalom hozta meg azokat a változásokat, amelyek nélkül ma nem lehetne a világ legfejlettebb állama – mondta Daniel, majd Kaszufra pillantott. – Össze kell hívni a települések elöljáróit, a farmerek, a bányászok képviselőit, és közösen megvitatni a lehetőségeket. És közülük kell kiválasztani annak a kormánynak a tagjait, amely szabadságot, megélhetést, biztonságot nyújt az Abydos minden lakójának. A Földön szinte valamennyi országban ilyen kormány működik.

– Túl sokat kívánsz tőlem – rázta meg a fejét Kaszuf. – Az emberek azt fogják hinni, hogy én akarok uralkodni, vagy a földi kormányt akarom a nyakukra ültetni. – Az idős férfi elmosolyodott. – De az ötleted tetszik, és bizonyára sok támogatója akad. Vázold fel a kormányotok modelljét, azután kezdjünk bele a terv megvalósításába!

* * *

Az elkövetkezendő időben Daniel olyan lett, mint egy alkotmányjogász. Az amerikai alkotmányt lefordította az abydosi nyelvre, a hieroglifákkal lejegyezte, és a legfontosabb részleteket megbeszélte Kaszuffal, valamint Nagada elöljáróival. Az alkotmány megértése nem okozott problémát, inkább az nyugtalanította őket, hogyan lehet mindezt megvalósítani egy olyan világban, amelyik csak nemrég szabadult fel a rabszolgaságból.

Az új ismeretek mégis sokat segítettek az adott helyzet problémáinak a megoldásában. Még Jack O’Neil is elismerte, hogy az alkotmány lefordítása határozottan jó ötlet volt. Daniel halálra gyötörte az ezredest azzal a kérésével, hogy hozasson az Abydosra minél több példányt az amerikai alkotmányból.

– Remélem, sikerül rábeszélni West tábornokot, hogy küldjön át néhány szakértőt – mondta Daniel. – Egy archeológus számára elég nehéz feladat lefordítani ezt a jogi szöveget.

– Elhiszem – bólintott O’Neil. – Olyan lehet, mint japánra fordítani a Hamletet. – Mindenekelőtt szétnézek a tisztjeim közt, hátha találok egy szakértőt, aki a segítségedre lehet.

– Felesleges próbálkozás. Ott úgyis csak katonai stratégákat találsz.

– Te kérted a segítségem!

– Hát elkelne a segítség, az biztos – mondta Daniel, majd elkomorult az arca. – Nagadában egyre rosszabb a helyzet. Ha nem sikerül hamarosan valamilyen megoldást találnunk… – Az ezredes szemébe nézett. – West nem tett megjegyzést arra, amit csinálunk?

– Nem – felelte meglepetten O’Neil. – Miért tett volna?

– Csak arra gondoltam, hogy ő jobban örülne, ha az abydosiak tudatlanságban élnének.

– Kissé elfogult vagy a tábornokkal szemben.

– Miért? Nem irányíthatná könnyebben ezt a világot, ha itt egy bábkormány lenne hatalmon?

– Az ő érdeke az, hogy egy működőképes kormány létrejöjjön, és stabilizálódjon itt a helyzet. Ez az alapja a bányászat fejlesztésének. Az érckitermelés nem növekedhet, amíg az emberek éheznek, és gyilkolják egymást. Ha mást akarna, már régen félreállított volna mindkettőnket. Persze West mindenképpen szeretné kezében tartani ennek a világnak az irányítását.

O’Neil Daniel vállára tette a kezét.

– A lényeg az érctermelés. Minden azon múlik, hogy mennyi aranyszínű kristályt juttatunk a Földre. Amint az ezredes úgy ítéli meg, hogy valami veszélyezteti a további szállítást, azonnal közbe fog lépni.

* * *

Amióta a rabszolgaságból felszabadult az Abydos népe, az emberek először érezték, hogy közeledik az igazi szabadság. A fiatal Aha szinte a levegőben érezte a szabadság szelét, miközben egy csoport nemzetőrt vezetett a városháza felé.

Bántotta a lelkiismerete, hogy a raktár készleteit fosztogatta. Azért csatlakozott a nemzetőrséghez, hogy megvédje az Abydost, nem pedig azért, hogy lopott fegyverekkel üzleteljen. Nagada elöljárói ellátták élelemmel a nemzetőröket, akik szolgálatot teljesítettek. De az élelmiszeradagok egyre kisebbek lettek, míg végül a katonák megélhetését sem fedezték.

Aha hátrapillantott a zárt alakzatban masírozó katonáira. Tudta, hogy alapvetően jó emberek, de enni akartak, és hatalomra vágytak. És úgy tűnt, hogy hamarosan mindkettőhöz hozzájutnak.

Kaszufnak sikerült megszerveznie, hogy az Abydos valamennyi elöljárója eljöjjön Nagadába, és részt vegyen a tárgyalásokon. De azt senkivel sem közölték, hogy nem csupán a bolygó problémáinak megvitatásáról lesz szó, hanem felelős kormányt akarnak választani.

A legtávolabbi települések képviselői még nem érkeztek meg, de az izgalom már a tetőpontjára hágott. A város felé tartó karavánok biztonságát, melyek a fontos személyeket hozták, a nemzetőrség tagjai szavatolták. A földlakók megerősített őrjáratai fésülték át a sivatagot, hogy a város környékét megtisztítsák a fosztogatóktól.

Ezen a napon került sor Kaszuf és Nakeer második megbeszélésére, és Aha először hallotta a konferencia kifejezést.

Aha kis alegysége elérte a városháza előtti teret, ahol egy másik nemzetőralegység is várakozott. Ennek tagjai a farmerek klánjához tartoztak. A két alegységnek kellett biztosítani a rendet a téren a városházán folyó tárgyalások ideje alatt.

Aha elvigyorodott, amikor felismerte a másik nemzetőrcsoport vezetőjét, a hatalmas termetű, széles vállú Perre-t.

– Mi tart itt a városban benneteket, fiúk? – kérdezte jópofáskodva Perre. – Hiszen még az utcákon sem tudtok rendet teremteni.

– Nem akarunk hajnalban kelni, mint a farmerek – felelte Aha. – Minek keltek olyan korán? Hogy egész nap a masztadzsokon ülve parádézzatok?

Ez a vidám kötekedés mindennapos volt, ha a két néptörzs tagjai találkoztak. A bányászok a föld mélyén dolgoztak, a farmerek, főleg a pásztorok, egész nap nyeregben ültek.

Aha emberei nem sértődtek meg a farmerek megjegyzésein, és Aha csodálkozva tapasztalta, hogy Perre-ben is kifejlődött némi humorérzék az utóbbi időben.

Bár Aha a vidéki nemzetőrök korán kelésével tréfálkozott, aznap valamennyiüknek hajnalban ki kellett bújni az ágyból, hogy a tárgyalások megkezdése előtt biztosítsák a területet.

Miután mindkét alegység kialakította a megfelelő alakzatot, Aha és Perre ismét beszédbe elegyedett.

– Gondolod, hogy látunk ma néhány földlakót? – kérdezte Perre. Nagyon vigyázott, nehogy véletlenül „fődlakó”-t mondjon, ahogy a Csillagkapun átjött emberek elnevezése bekerült a köznyelvbe.

– Daniel biztosan itt lesz a tárgyalásokon – felelte Aha. – Ő rendszerint Kaszuf mellett tartózkodik.

– Ő olyan, mint mi, ugye?

Aha felnevetett.

– Ti azt képzelitek, hogy a földlakók kilenc láb magasak, és tetőtől talpig szőr borítja a testüket, mint a masztadzsokét… De ebben tévedtek. A földlakók ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk.

– Tudom – bólintott Perre. – Tegnap láttam azt a kis forróvérű nőt. Mi is a neve? Babrazhor?

– A földlakóknak két nevük van. Fogalmam sincs róla, hogy miért – válaszolta Aha. – De tudom, kire gondolsz. Az asszonyt Barbarának hívják. Jó kis anyag, azt el kell ismerni.

A két nemzetőr figyelmét néhány újonnan érkező személy vonta magára. Nakeert Kaszuf látta vendégül a saját házában, találkozásukat mégis igyekeztek hivatalossá tenni.

Kaszuf a bányászok néptörzsének bíborszínű köpenyét viselte, Nakeer pedig a farmerklán zöld köpenyében érkezett a térre. A két öltözék élénk színe valóságos kontrasztot alkotott a piszkos szürke falak egyhangúságában.

Aha és Perre tisztelgett, amint vezetőik elhaladtak a katonák sorfala előtt. A városházánál díszőrségben álló nemzetőrök kinyitották a hatalmas kaput.

A nagykutyák bevonultak az épületbe, a testőrök kíséretében, majd a kapuk bezárultak, és a téren az élet visszatért a normális kerékvágásba.

Perre megragadta az alkalmat, és folytatta a félbehagyott témát.

– Mesélj nekem erről a Barbaráról!

Aha büszkén számolt be a katonai táborban közszájon forgó pletykákról.

– Irigyellek, hogy láthattad őt abban a kék overallban. Amikor a városba jön, mindig bő fehér köpenyt visel… Bár egyszer mélyen kigombolva hagyta, és be lehetett látni neki…

– És? – csillant fel Aha szeme.

– Más ruha is volt a köpenye alatt. Egy fehér ing, de az teljesen a testéhez simult, és kiadta a domborulatait. A combját is láttam, egészen idáig – mutatott a csípőjére Perre.

A két abydosi férfit azért hozta lázba ez a téma, mert ők az asszonyokat vagy tetőtől talpig felöltözve látták, vagy a feleségüket meztelenül. Ezért sokkal izgatóbbnak találták, amikor egy nő lenge vagy testhez simuló öltözéke csak sejtetni engedte idomait.

– A legtöbb földlakó csupán néhány szavunkat ismeri – folytatta Aha. – De Barbara még káromkodni is tud! A fogadásukra rendezd ünnepségen olyan köpenyt és szandált viselt, amilyet a mi asszonyaink. Amikor a lába ujjával megérintette Kaszuf bokáját, és az öreg harcos fülébe súgott valamit, Kaszuf akkorát ugrott, mintha darázs csípte volna meg.

Perre harsányan felnevetett.

– Én biztosan nem ugranék el!

– Álmodik a nyomor – vigyorgott Aha.

– Minden megtörténhet – mondta Perre ábrándos arccal. – Az a szőke hajú Daniel például feleségül vette Kaszuf lányát, nem? Miért ne házasodhatna össze egy abydosi férfi és egy földi asszony? Én benne lennék!

– Hát csak próbálkozz! – mondta Aha.

Vidám beszélgetésüket az épületből hallatszó puskalövések zaja törte meg.

Aha azonnal átadta a parancsnokságot a helyettesének, majd a bejárat felé szaladt. Perre követte társa példáját.

Az ajtónál álló testőrökkel együtt benyomultak az épületbe. Aha érezte, hogy a tenyere izzad, olyan erősen szorítja a fegyvere markolatát. Egyenesen a szobához siettek, ahol Kaszuf és Nakeer reggelizett, miközben kidolgozták tárgyalások stratégiáját.

Nakeer arccal lefelé feküdt egy halom párnán, körülötte mindent vér és agyvelőfoszlányok borítottak. Kaszuf a párnáknak támaszkodva ült. Aha egy pillanatig azt hitte, hogy polgármestere sértetlen. De azután észrevette, hogy Kaszuf mellkasán hatalmas vérfolt látható, amely a köpeny bíborszíne miatt nem volt annyira szembetűnő.

A szoba távoli sarkában egy jól megtermett alak éppen kilépett az ajtón. A férfi az abydosiak durva szövésű köpenyét viselte. A hirtelen mozdulattól leesett a csuklya a fejéről, és láthatóvá vált aranyszínű haja.

– Az átkozott földlakó megölte Nakeert! – kiáltotta Perre.

A nemzetőrök tüzet nyitottak a menekülőre, de annak sikerült épségben kisurrannia a szobából. A lövedékek csupán az ajtó nehéz fakeretét roncsolták szét.

* * *

Daniel Jackson csuklyával a fején sietett végig Nagada utcáin. Danielnek az az elhatározása, hogy kerülni fogja Faizah-t, nem hozta meg a várt eredményt. Ugyanis a tárgyalások reggelén a lány beviharzott a fiatalember irodájába, és valósággal kirángatta az ágyból. Azután maga után vonszolta erre az elhagyatott városrészre.

Daniel megpróbálta leállítani az eszeveszett rohanást, mire a lány előadott egy hihetetlennek tűnő történetet. A lélekszakadva eldarált szövegből Daniel csak annyit értett meg, hogy a Szabadság párt néhány tagja meg akarta zavarni a tárgyalásokat.

– Bár ezt magam sem akartam elhinni – jegyezte meg végül Faizah. – Azt hittem, csak a földieket akarják elkergetni az Abydosról.

– Tálán magukhoz próbálják ragadni a hatalmat, hogy végre az történjen, amit ők akarnak – mondta Daniel, miközben a lány betuszkolta egy szűk ajtón.

– A csoportunk tagjai igyekeznek megfékezni a szélsőséges nézeteket vallókat – suttogta Faizah. A távolból lövések zaja hallatszott. – Remélem, sikerül idejében érkezniük, mielőtt a szélsőségesek valami bajt okoznának.

Daniel egyre idegesebb lett. Tudta, hogy komoly dolgok történnek. A fegyverropogás is erre utalt. De azt is belátta, hogy nem avatkozhat bele fegyvertelenül az eseményekbe. Abban bízott, hogy Szkára nemzetőrei helyreállítják a rendet.

Daniel és Faizah szűk folyosón haladtak végig, majd egy rosszul megvilágított szobába értek, ahol három fiatalember üldögélt, aszalt gyümölcsöt, valamint kenyeret majszolva. Amint megpillantották a látogatókat, nyugtalanná váltak, de nem tettek fenyegető mozdulatot. Daniel nem látott náluk fegyvert, de az étel eszébe juttatta, hogy nem reggelizett.

A legmagasabbik alak felállt, amint a lány belépett a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót.

– Faizah! – kiáltott fel a fiatalember. – Mit keresel te itt?

A fickó úgy nézett ki, mint Gary Mayers, szakállas és kissé fiatalabb kiadásban. A szeme tágra meredt, amint megpillantotta Daniel szőke haját.

– És minek hoztad ide ezt az embert? – kérdezte a Szabadság párt izgatott vezetője.

– Ide kellett hoznom, Djutmose – válaszolta Faizah.

– Nézd, Djutmose! – mondta Daniel. – Túl sokat dolgoztam azért, hogy az abydosiak boldogan élhessenek. Nem hagyom, hogy néhány szélsőséges nézeteket valló alak tönkretegye az egész munkámat.

Miközben ezt mondta, az arcát olyan közel tartotta Djutmose-hoz, hogy már szinte összeért az orruk. És közben egyre hangosabban beszélt, a végén már majdnem kiabált.

Djutmose hátrahúzódott, mintha Daniel radioaktív lett volna.

– Engem nem érdekelnek a terveid, földlakó – mondta összeszedve magát.

– Ezek a tervek nem az én érdekeimet szolgálják, hanem az abydosiakét – jelentette ki Daniel. – Szavatolni tudod, hogy nem mész sem Kaszuf, sem Nakeer közelébe?

– Miért tenném? – bámult rá Djutmose. – Különösen azok után, amit velük tettél!

Daniel nagy nehezen felfogta, hogy mindketten különböző dologról beszélnek.

– Ammit faljon fel! – kiáltotta Daniel, abydosi nyelven. – Mi a fenéről beszélsz?

Djutmose sápadt arccal a társára mutatott.

– Kasara éppen most érkezett a hírrel.

Kasara bátortalanul közelebb ment. Úgy viselkedett, mint aki attól fél, hogy mindjárt lelövik. Végül Djutmose számolt be az eseményekről.

– Nakeert és Kaszufot megölték. És téged vádolnak a gyilkossággal.

10. FEJEZET

LELEPLEZÉSEK

Az őrhely nem volt túl nagy, csupán két ember tartózkodott benne a piactér melletti szűk utcán. Ennek ellenére Szkára mégis ellenőrizte. Azt akarta, hogy a tárgyalások ideje alatt valamennyi őr a helyén legyen, és minden a legnagyobb rendben menjen. Túl sok idegen érkezett a városba, ezért az őröknek roppantul észnél kellett lenniük.

A két őr felállt, és szabályszerűen tisztelgett, amint megpillantották a feléjük közeledő parancsnokot. Szkára egy pillanatra megállt, és néhány utasítást adott.

– Jól figyeljetek! Nem szeretném, ha…

Ekkor fegyverropogás hallatszott a városháza felől. A két őr azonnal oda akart szaladni, de Szkára megállította őket.

– Nem! Itt maradtok! Senki sem mehet keresztül ezen az utcán! Várjatok a további parancsra! Én utánanézek, hogy mi történt.

Szkáránál nem volt puska, mert mint minden másból, elég kevés állt a rendelkezésükre. De az övébe dugva mindig magánál tartott egy pisztolyt.

Amint kiért a térre, szaladni kezdett. A kíváncsi tömeg ott tolongott az épület bejáratánál, ezért parancsot adott a kapuőröknek, hogy szorítsák hátrább az embereket. De a kapunál maradt néhány őr nem bírt a tömeggel. Társaik benyomultak az épületbe, hogy megvédjék a fontos személyeket.

– A fődlakó! – kiabálta egy szakácsnő. A hangja hisztérikusan csengett. – Megölte Kaszufot és Nakeert!

Halk morajlás futott végig a csődületen. Néhányan közelebb húzódtak, hogy mindent láthassanak, mások már szétszéledtek a hírekkel.

Szkára káromkodott. Ki kellett volna küldenie valakit minden őrhelyhez. Ha az emberek világgá kürtölik a véres események hírét, azonnal kitör a pánik a városban.

Szkára keresztülfurakodott a tömegen.

– Hol vannak az alegységparancsnokok? – kérdezte.

Egy parancsnokhelyettes válaszolt.

– Aha és Perre a lövések hangjára azonnal berohant.

Szkára rosszallóan nézett a fiatalemberre.

– A kapuőrök azonnal foglalják el a helyüket! – parancsolta. – Senki sem mehet ki és nem jöhet be, amíg más utasítást nem adok. Valamint küldj ki embereket az őrhelyekre! Ők is tartóztassanak fel mindenkit! Nem akarom, hogy pánik törjön ki.

– Ez az igazság! – sikoltozott a szakácsnő. – A katonák után érkeztem a helyszínre. Minden csupa vér volt!

– Fogd be a szád! – förmedt rá Szkára az asszonyra.

Azután belépett az épületbe. Néhány szolga mutatta neki a szobához vezető utat, ahol a véres események lejátszódtak.

Amint belépett, egy farmer nemzetőr fogta rá a fegyverét.

– Uram – mondta Perre, amint felismerte a vezért. – Aha a merénylő üldözésére indult, és szinte valamennyi emberünket magával vitte. Én úgy véltem, hogy jobb, ha itt maradok.

A sikoltozó szakácsnőnek szinte valamennyi szava igaznak bizonyult. Nakeer valóban halott volt, a lövedékek szétvitték a fejét. Mindent vér borított. De Kaszuf még élt, bár eszméletlen volt, és az arca elfehéredett a vérveszteségtől.

– Apám! – Szkára Kaszuf felé nyújtotta a kezét. Csak akkor vette észre, hogy bár az apja szeme nyitva volt, Kaszuf mégsem érzékelte a külvilágot.

Néhány szolga igyekezett ellátni az idős férfi sebét. Szkára nem tudta megítélni, hogy a fáradozásuknak van-e értelme. Azután erőt vett magán, és a részletek felől érdeklődött.

– Mit tudtok a földlakóról, aki a merényletet elkövette?

Perre vállat vont.

– Én láttam, amint a szőke hajú elszalad. Ezt hagyta maga mögött.

Az alegységparancsnok pisztolyával a vértócsára mutatott. A fegyver az ikertestvére lehetett volna Szkáráénak. Ugyanilyen fegyverrel harcolt annak idején Sa’uri is a Hórusz-testőrök ellen.

– Merre ment Aha? – kérdezte Szkára.

Perre egy ajtóra mutatott, melynek keretét golyók szaggatták szét. Ez lehetett az a sortűz, amelyre felfigyelt.

Mindenekelőtt átadta a parancsnokságot Perre-nek. Az alegységparancsnok egyre idegesebb lett a növekvő tömeg láttán. Az emberek dühösen követelték, hogy tudomást szerezzenek az eseményekről.

– Engedjenek be minket! – kiabálta egy farmer. Zöld köpenyéről ítélve elöljáró lehetett. – Látni akarjuk, hogy mi történt.

Szkára a rangidős ajtóőrhöz fordult.

– Ha ez a csőcselék megpróbál bejutni a szobába, elsőként azt az embert lőjétek le! – mutatott a zöld köpenyes elöljáróra, jó hangosan kiadva a parancsot, hogy a tömeg is hallhassa.

– Tudod, ki vagyok én? – csattant fel az idős férfi. De az arca elsápadt a félelemtől.

– Pillanatnyilag egy bajkeverő, valamint egy célpont – mondta Szkára. – Nem túl szép látvány, ami odabenn van. Nakeer meghalt, Kaszuf még él. A merénylőt üldözőbe vettük.

A tömeg elcsendesedett. Csupán az elöljáró szólalt meg bátortalanul.

– Igaz, hogy a földlakó tette?

Szkára megrázta a fejét.

– Nem tudjuk, ki volt a merénylő. És erről nem nyilatkozom, amíg a tettest el nem fogtuk.

Miközben keresztülfurakodott a tömegen, az emberek megpróbáltak több részletet kiszedni belőle. De Szkára nem válaszolt a kérdéseikre. Amint kiért a térre, határozott úti céllal elindult.

* * *

Mivel a piacteret kiürítették a nemzetőrök, nehogy illetéktelen személyek tartózkodjanak a városháza előtt, a tárgyalások ideje alatt, dr. Terrance Destin néhány utcával odébb parkolt a terepjárójával, és várta a betegeket.

Destin hallotta a lövéseket, de nem tulajdonított jelentőséget nekik. Azt hitte, egy fontos személyiség érkezését köszöntik díszsortűzzel.

Néhány perccel később egy fiatalember jelent meg az utcán. A kölyök határozott arcvonásai egy dél-amerikai banditára emlékeztették az orvost. Itt az Abydoson viszont ezzel a külsővel minden bizonnyal a nemzetőrség tagja lehetett.

Amint megpillantotta Destin terepjáróját, azonnal odasietett.

– Maga orvos? – kérdezte meglepően jó angol kiejtéssel. A kölyök bizonyára Daniel Jackson tanítványa volt.

A fiatal orvos bólintott.

– Velem kell jönnie – jelentette ki határozott hangon a nemzetőr.

Amint Destin jobban megnézte a fiatalembert, látta, hogy rendkívül ideges. A reggeli napfény még nem okozott elviselhetetlen forróságot, a fiú arcát mégis izzadság borította.

– Nézze, nem hagyhatom itt a Humvee-t – mondta Destin a terepjáróra mutatva. A helybéliek már minden mozdítható tárgyat elloptak, amit élelmiszerre cserélhettek. És Destin nem akart bekapcsolódni az Abydos gyógyszerkereskedelmébe sem.

A kölyök előhúzott az övéből egy 9 mm-es Berettát, és Destin orra alá nyomta.

– Hozza a Humvee-t is! És jöjjön velem!

* * *

Miközben végigvezette a doktort a kanyargós utcákon, Szkára érezte, hogy a verejték lecsorog a lapockái közt.

Időben oda kell érniük!

Minél közelebb jutottak a városházához, annál nagyobb tömeg lepte el az utcákat. Amint az emberek megpillantották a földlakót, halk morajlás hallatszott. Destin elsápadt a félelemtől.

Szkára a magasba tartotta a pisztolyát, és a tömegbe kiáltott. Az emberek felismerték a nemzetőrség parancsnokát, és utat nyitottak a terepjárónak.

Már majdnem elérték az épület bejáratát, amikor távolról egy kézigránát robbanása hallatszott. A hang éppen ellenkező irányból jött, mint amerre a merénylő üldözése folyt.

Szkára megdermedt. Attól félt, hogy a véres események fegyveres összetűzéseket eredményeznek. Rengeteg tennivalója lett volna. De mindenekelőtt azt akarta befejezni, amibe már belekezdett. Megparancsolta az orvosnak, hogy vegye magához a táskáját, és kövesse.

Az orvos arckifejezéséből arra következtetett, hogy Kaszufnak nem sok esélye van az életben maradásra.

– Ez szörnyű – mondta Destin Nakeerre pillantva.

– Tud segíteni az apámon? – kérdezte Szkára.

Az orvos fanyar vigyorra húzta a száját.

– Ilyen operációkat eddig steril, jól felszerelt műtőben végeztem. Elsősegélyben részesítem az apádat, de igazán csak akkor tudunk segíteni rajta, ha átszállítjuk a katonai táborba.

Az orvos letérdelt a sebesült mellé, majd vizet forraltatott a bámészkodó szakácsokkal.

Szkára az ajtó felé indult. Itt már nem tehetett semmit, csupán reménykedhetett…

* * *

A Csillagkapu csarnokában várakozva Ernest Brubaker őrmestert majdnem megölte az unalom. A Hórusz-testőrök betörése óta mindenütt megerősítették az őrséget, különösen a Csillagkapu csarnokában. A felszerelt biztonsági berendezések miatt az ércszállítmányok sokkal nehezebben jutottak el a rendeltetési helyükre.

A földi oldalon sokan panaszkodtak, hogy O’Neil ezredes feltartja a szállító járműveket. De West tábornok nem törődött ezzel. Az érc mennyisége nem csökkent, csupán a szállítók gondjai nőttek meg. De amióta az Abydoson járt, és olyan meleg fogadtatásban részesült, rábízta a védelem megszervezését O’Neil ezredesre. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy ne tudjon több ellenséges katona átjutni a Csillagkapun.

Az átjáró aktiválódott, és a kékes fény jelezte, hogy újabb szállító jármű érkezése várható. Brubaker nagyot ásított. De a kristályos felület kisimulása után nem egy teherautó sziluettje jelent meg, hanem emberi alakok. Pokolian sok emberi alak, akik sólyomfejet megformáló sisakot viseltek.

– Behatolók! – kiáltotta Brubaker, megnyomva a riasztógombot. A piramist a szirénák harsány hangja töltötte be. A vészjelzést az ügyeletes tiszt irodájában is hallani lehetett.

A biztonsági rendszer bekapcsolása után az átjáró előtt elhelyezett bombák felrobbantak. A benyomuló Hórusz-testőrök egy pillanatra megtorpantak. A tengerészgyalogosok jól kiépített fedezékek mögül tüzet nyitottak a behatolókra. Az ellenséges katonák érezték, hogy csapdába kerültek. Sorra hullottak, szinte védekezés nélkül.

– Adjátok meg magatokat! – kiáltotta Brubaker. A harc olyan volt, mint az agyaggalamb-vadászat. Hórusz-testőrök holttestei borították a Csillagkapu előtti területet.

Azután az ellenséges katonák újabb hulláma tört elő az átjáróból. Brubaker a következő billentyű lenyomásával felrobbantotta a második sor aknát. Közben az emberei kicserélték a kiürült tárat a fegyverükben. A mészárlás tovább folytatódott.

Amikor az utolsó sólyomfejű harcos is holtan rogyott össze, a helyiség elcsendesedett. Brubaker keze reszketett az idegességtől.

– Őrmester úr! – törte meg a csendet egy fiatal katona. – Miért nem védekeztek, miközben halomra lőttük őket?

Ezek a tengerészgyalogosok remek kiképzésben részesültek, és harcedzett katonák voltak. Ők is tudták, milyen megrázkódtatással jár a Csillagkapun való áthaladás. Mégis meglepte őket a Hórusz-testőrök passzivitása.

Lehetséges, hogy a behatolók nem számítottak ilyen komoly ellenállásra?

Az őrmester körülnézett, és meglepetten tapasztalta, hogy egyetlen embere sem sebesült meg.

Brubaker megnedvesítette kiszáradt ajkait.

– Talán ezek voltak a Hórusz-testőrök hadseregének tartalékosai – válaszolta az őrmester.

A katonák vidáman nevettek, de senki sem merte levenni a szemét a Csillagkapuról, hátha újabb bárányok érkeznek a vágóhídra.

Néhány másodperccel később Brubaker feszültsége kezdett feloldódni. Véredényrendszerében csökkent az adrenalin mennyisége, és a szívverése is visszaállt a normális ütemre.

– Meg kéne vizsgálnunk az áldozatokat – mondta. – Hátha valamelyikük még életben van.

Kijelölt egy kisebb egységet, majd az egymáson fekvő halottakhoz küldte őket. De a katonák rövid vizsgálódás után döbbenten emelték fel a fejüket.

– De hiszen ezek öreg emberek – jelentette egy tizedes.

– És asszonyok – tette hozzá a mellette álló katona.

– A sisakjuk egészen vékony lemezből készült – állapította meg a tizedes. – És valamennyien fegyvertelenek.

A védők döbbenten álltak.

Ekkor a Csillagkapu újra aktiválódott.

– Jöjjenek onnan! – kiáltotta Brubaker. – Azonnal jöjjenek onnan!

A katonák mozgása olyan volt, mint egy lázálom, amelyben szaladni akar az ember, de a lába mintha ólomból lenne. Megpróbáltak elmenekülni a tűzvonalból, de mögöttük megjelentek a Hórusz-testőrök.

És ezek a harcosok már valóságosak voltak. Gyors mozdulatokkal nyomultak előre, miközben fegyvereik sugárnyalábjai elárasztották a helyiséget.

És Brubaker nem robbanthatta fel a következő sor aknát, nem lövethetett a sólyomfejű harcosokra, mert a saját emberei is a tűzvonalban tartózkodtak.

– Átkozottak! – kiáltotta Brubaker, puskájával célba véve az egyik betolakodót.

De egy kék sugárnyaláb szétrobbantotta az őrmester fejét.

* * *

A csillaghajó aranyfalú folyosóin a nemzetőrök félelemmel telve lapultak a barikádok mögött. A hevenyészve összeállított akadályok arra szolgáltak, hogy kirekesszék a földlakókat az űrhajóból. De nemrégiben az idegenek engedélyt kaptak az elöljáróktól, hogy tanulmányozzák a hajó berendezéseit. A barikádok és az őrök ennek ellenére a helyükön maradtak.

Baki, a hajót őrző alegység parancsnoka a riasztójelzés hallatán azonnal tudta, hogy a földlakókat támadás érte.

Fegyverropogást, robbanásokat, majd vidám nevetést hallott. Ezt néhány percnyi csend követte, majd ismét felhangzott a csatazaj. Végül minden elcsendesedett.

Baki várt egy darabig, azután elküldte az egyik emberét, hogy nézze meg, mi történt.

A nemzetőr akkor ért a Csillagkapu termébe, amikor a Hórusz-testőrök második hulláma elözönlötte a piramist. A sugárlándzsák energianyalábjai vakító fénnyel árasztották el a helyiséget.

Baki katonája lélekszakadva rohant vissza a társaihoz. A fiatalember szeme tágra meredt a félelemtől. Néhány lépésnyire mögötte megjelentek a sólyomfejű harcosok.

– Segítenünk kell a földlakóknak! – kiáltotta Baki a barikád tetejéről.

De egy sugárnyaláb a mellkasán találta el, és élettelen testét messzire repítette.

* * *

Puskalövések hangja szűrődött be a házba.

– Valóban oda akarsz menni? – kérdezte Wa’bet a férjét.

Ged bólintott, miközben beletette a töltött tárat az M–16-osába. A melegtől kitágult a fém, és a tár nehezen csúszott a helyére.

Ged örült, hogy a fegyver megtöltése leköti a figyelmét. Nem akart a felesége szemébe nézni. A fiatalasszony éppen terhes volt, pocakjában már rugdosott a gyerek. Wa’bet könyörgő szemeibe könnycseppek szöktek.

– Mennem kell – mondta Ged. – Szkára mozgósította az egész nemzetőrséget. Én azon kevesek közé tartozom, akiben megbízik. Ezért van szükség a puskámra.

– Miért nem adod át a fegyvered valamelyik társadnak? – kérdezte az asszony.

– Azt nem tehetem – válaszolta Ged.

A vállára vette a fegyverét, majd kilépett az ajtón. Egy pillanat alatt rájött, hogy túl sokáig késlekedett. A szomszédai már összegyűltek az utca közepén, hogy elzárják az utat. Látta közöttük Hormosét, aki bőrből hámot készített a masztadzsokra, valamint Anput, az ezüstművest.

– Miért hagytál minket védtelenül? – kérdezte felháborodottan Anpu. – A kisebb üzleteket már kifosztották a tolvajok. Végül egy ember lelőtte őket.

– Szkára üzent, hogy szüksége van ránk – felelte Ged. – Hallottad a hírnök kiáltását!

– Akárcsak a tolvajok – jegyezte meg Hormose.

– Meg kell védeni az értékeinket! – mondta Anpu.

– Akkor hívjátok ide azt az embert, akí lelőtte a tolvajokat! Vagy maradjatok itt, és várjátok meg, amíg a nemzetőrség…

– Azt hallottam, hogy a fegyveresek egymás ellen harcolnak – szakította félbe egy hang.

– Mi lesz, ha egy fegyveres idejön?

– Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt minket!

Mire Ged bármit tehetett volna, a tömeg bekebelezte, akár egy hatalmas amőba.

Azután egy véres kéz megragadta a fegyverét, és elvette tőle.

– Megszereztem! – kiáltotta Anpu. – Biztonságban vagyunk!

* * *

Néhány vörös füstfelhő emelkedett a magasba, miközben Szkára végigvezette csapatát az utcákon. Az idióták megpróbálták megölni őket, de tévedésből füstgránátot használtak.

Szkára megborzongott a gondolattól, hogy mi történt volna, ha a támadók valódi kézigránátot hajítanak közéjük.

Azután igyekezett másra terelni a gondolatait. A legmegbízhatóbb embereivel végigjárta a várost, és elfojtották a kialakuló káoszt, mielőtt az nagyobb méretet öltött volna.

De hamarosan be kellett látnia, hogy ehhez a feladathoz nem rendelkezik elég emberrel. Sokan nem jelentkeztek a hívására, és az emberei már nagyon fáradtak voltak. Néhányan megsebesültek az összetűzések során. Már azt sem tudták, ki az ellenség, és ki van velük. Mindenkire tüzet nyitottak, aki rájuk lőtt.

Végül Szkára belátta, hogy nincs értelme annak, amit csinálnak.

– Visszamegyünk a főhadiszállásra – mondta.

Az épület, amelyet a nemzetőrség főhadiszállásként használt, csendes volt. De amint beléptek, lőpor és vér szaga csapta meg az orrukat.

Amint berontottak Szkára irodájába, két nemzetőr holttestét találták a földön, valamint négy támadóét, akik megpróbálták leverni a lakatot a raktárhelyiség ajtajáról, ahol a nemzetőrök a sugárlándzsákat tartották.

A katonák áthordták a holttesteket a szomszédos helyiségbe. Szkára kinyitotta a lakatot, majd szélesre tárta a nehéz faajtót. A sugárfegyverek hiánytalanul ott sorakoztak.

– Ahogy sejtettem – mondta Szkára. – Ez elegendő lesz ahhoz, hogy folytassuk a harcot.

* * *

Daniel Jackson a fejére tett csuklyával járta az utcákat. Lehajtotta fejét, hogy a csuklya teljesen eltakarja az arcát. Nem akarta, hogy felismerjék. Ki szeretett volna jutni Nagadából. Már nem érdekelte, mi történik a városban.

Miután Djutmose, valamint a Szabadság párt tagjai megtagadták tőle a segítséget, Daniel és Faizah elindult, hogy keressenek valakit, aki bizonyíthatná Daniel ártatlanságát.

De aznap a világ a feje tetejére állt Nagadá-ban.

Az utcán összeverődött csőcselék földlakókat keresett, hogy meglincseljék őket. Sokan az üzleteket és a lakásokat fosztogatták. A megzavarodott nemzetőrség tagjai mindenkire lőttek, akit gyanúsnak találtak. De abban a város valamennyi lakója egyetértett, hogy mindenért a szőke hajú Daniel Jackson a felelős.

Egy darabig céltalanul kóboroltak, de az utcák egyre veszélyesebbé váltak, ezért Faizah azt tanácsolta, hogy keressenek egy rejtekhelyet, amíg lecsendesednek a kedélyek.

A lány leégett épületek között vezette Danielt, míg végül egy elhagyottan álló raktárházhoz értek.

Az ajtón nem volt zár, csupán egy darab madzaggal erősítették a keretéhez, hogy a szél ne nyithassa ki. A lány megvizsgálta a bonyolult csomót, majd kioldozta.

– Senki sem járt itt – mondta diadalmasan. – Én kötöttem meg a madzagot utoljára.

A lány bevezette Danteit egy hosszúkás, sötét szobába. Vállmagasságban egy olajmécses lógott a mennyezetről. Faizah meggyújtotta a lámpát, azután lassan, gondosan becsukta az ajtót.

A láng vibráló fénykörében Daniel kosarakat és agyagedényeket látott. Faizah egy polchoz vezette, amelyen hatalmas korsók sorakoztak. A fiatalember úgy érezte magát, mint Ali Baba, és szinte várta, hogy a korsók mögül felemelkedjen a negyven rabló. A lány egy létrára mutatott.

– Menjünk fel!

Daniel felmászott, Faizah pedig követte a lámpával. A kis padlásszoba minden kényelmi berendezéssel el volt látva, amire egy diák vágyhat.

– Mi ez a hely? – kérdezte Daniel.

Faizah vállat vont.

– Mindenki vágyik néha a magányra.

Amennyire Daniel ismerte a lányt, feltételezte róla, hogy ezt a kis szobát önállóan rendezte be. Daniel rendkívül fáradtnak érezte magát. Aludni szeretett volna néhány órát, ezért leheveredett az ágyra. De Faizah odabújt hozzá.

– Milyen kemények az izmaid – jegyezte meg a lány, miközben megérintette a férfi karját, majd keze végigsiklott a vállán és a hátán.

– Faizah – nyögte Daniel. Megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek.

A lány teljesen hozzá simult, miközben a köpenye varázslatos módon szétnyílt. A meleg test még a ruháján keresztül is szinte égette Daniel hátát. Azután Faizah elkezdte kioldani Daniel köpenyét.

– Mi ez? – kérdezte, megérintve a férfi nyakában függő medált.

– Ajándék egy kedves barátomtól. Még a Földön kaptam, mielőtt ide jöttem. A Csillagkapu mellett találta…

– Ré szeme – mondta Faizah különös hangon, kezében tartva a medált. – De nem csupán Ré szimbóluma, hanem Ré medálja!

Daniel kinyitotta a szemét. Hogyan tudná ez a vidéki lány azonosítani a tízezer éves tárgyat?

– Faiz… – kezdte. De a nyakát simogató ujjak hirtelen iszonyú nyomást gyakoroltak rá.

Daniel Jackson előtt elsötétült a világ.

11. FEJEZET

KULCSKÉRDÉSEK

A Faizah néven ismert asszony hagyta, hogy Daniel lecsússzon a földre, miközben ő a medált tanulmányozta. Az Első Időkben számtalanszor látta Ré nyakában, amikor a napisten még megosztotta vele az ágyát.

Faizah bájos lányarca eltűnt, és helyét a szoborszépségű Hathor arcvonásai váltották fel.

Milyen érdekes, hogy valahányszor végezni akarok valamelyik ellenségemmel, mindig találkozom Ré Szemével, közvetlenül a halálos csapás előtt.

Hathor visszagondolt a Nílus partján töltött éjszakára, amikor rájött, hogy ez a medál nem csupán nyakék.

Aznap este elment a napistenhez, hogy felkínálja magát neki, amikor Ré eltűnt a szobájából. Követte a napistent egészen a Csillagkapuig, ahol Ré levette nyakából a medált, és a csillagállásokat jelző ábrák egyik mélyedésébe helyezte. A belső gyűrű automatikusan elfordult, és a megfelelő pozícióba került. De a hatalmas gyűrű nem a kereten lévő csillagállások szerint állt be.

A medál egy speciális kulcs volt, amely beállította a Csillagkapu koordinátáit. Ezeket a koordinátákat nem lehetett a kereten lévő kódok alapján beállítani.

A Csillagkapu aktiválódott, majd kialakult a vízfelszínhez hasonló sima, függőleges felület. Azután Ré átlépett a Csillagkapun.

Hathor nem merte követni. Azok, akik véletlenül tudomást szereztek Ré titkairól, hamarosan a föld alá kerültek, hogy a sír gondoskodjon a hallgatásukról.

De Hathor sohasem felejtette el ezt az esetet, és mindig furdalta a kíváncsiság, hogy hová mehetett a napisten. Most végre kezében tartotta a titkos átjáró kulcsát.

* * *

– Bárcsak sohase hallottam volna Ré Szeméről – kiabálta dühösen Barbara Shore. A kiáltása visszhangzott az űrhajó gépházában. A mellette álló Sa’uri az aranyszínben fénylő falakat nézte, majd figyelmét az érthetetlen szakszöveggel teleírt lapokra fordította. Peter Auchinloss felfedezett néhány ellenőrző programot a hajó komputerében. De mire Sa’uri lefordíthatta volna a szöveget, Barbara már önfeledten káromkodott.

– Tehát ezek a szimbólumok tartalmazzák a hajó műszaki leírásának az alapjait? – A fizikus asszony megvetően bökött rá arra a bekezdésre, amelyet Sa’uri fáradságos munkával megfejtett.

– Úgy tűnik, igen – bólintott a fiatal abydosi asszony.

– Micsoda zagyvaság! Nem a fordításodra gondolok, hanem a szöveg értelmére. Abban reménykedtem, hogy legalább a hiperhajtómű működésének alapelvét sikerül megfejtenünk. De ez a leírás olyan, mint egy szakácskönyv. „Adj több energiát a motoroknak, és a hajó felemelkedik!” De azt nem írja le, hogy miért.

– Dolgozzunk tovább rajta? – kérdezte Sa’uri.

– Felesleges. Abból a szövegből csak annyit tudhatunk meg, hogy melyik gombot kell megnyomnunk, ha fel akarunk szállni. Keresnünk kell egy olyan programot, amely ismerteti a hajó megjavításának módját. Vagy legalább azt, hogy hol keressük a hibát. E nélkül nem jutunk előbbre.

Barbara a jegyzeteket tanulmányozta.

– Bárcsak Daniel vagy legalább Faizah itt lenne! Az a lány furunkulus a seggemen, de remekül ráérez a szókapcsolatokra. Mintha azelőtt már tanulmányozta volna ezeket a jegyzeteket.

Sa’uri bólintott, majd összeszedte a jegyzeteit.

– Sajnálom, drágám. Tudom, hogy ez a név nem tesz kifejezetten boldoggá.

Egy kiáltás visszhangzott a gépház falai közt.

– Sa’uri! Sa’uri, itt vagy?

– Ki az? – kiáltott vissza a lány.

Egy fiatal nemzetőr ment le hozzájuk.

– Baki küldött – mondta a fiatalember.

Sa’uri bólintott. Bakit jól ismerte, Szkára barátja volt.

– Rádióüzenetet kaptunk… – közölte a hírnök. – Nakeert és Kaszufot lelőtték.

– Az apám! – Sa’uri úgy érezte, hogy forogni kezd körülötte a világ. A szíve hevesen dobogott, a keze reszketni kezdett. Azután erőt vett magán. – Ki tette?

A hírnök lehajtotta a fejét.

– Állítólag Daniel, a férjed… – mondta komoran.

Az üzenet olyan hihetetlennek tűnt, hogy Sa’uri nem akarta elhinni. A lány végül Barbarához fordult.

– Valami itt nincs rendben.

Miután végighallgatta Sa’uri beszámolóját, Barbara bólintott.

– Be kell mennünk a városba, hogy megtudjuk, mi történt.

Sa’uri alvajáróként követte a többieket. Beszélni akart Charlton hadnaggyal, hogy járművet kérjen tőle, amely beviszi őket Nagadába. Vajon hol lehet az apja? Talán már behozták a katonai tábor kórházába. Charlton bizonyára minden kérdésükre választ tud adni…

Gondolatai annyira lefoglalták, hogy nem hallotta a vészjelző szirénák hangját.

– De hiszen ez a sziréna a támadásra figyelmeztet – mondta Barbara. – Nem jelezték, hogy ma gyakorlatot tartanak, vagy igen?

A hírnök nagyot nyelt, miután Sa’uri lefordította neki Barbara szavait.

A következő pillanatban felhangzó fegyverropogás választ adott a kérdésükre.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha minél előbb elhúzunk innen – jegyezte meg Barbara.

Hamarosan egy barikádhoz értek, ahol pánikba esett nemzetőrök kiáltoztak.

– Baki meghalt! Ki a rangidős parancsnok?

– Mit tegyünk?

– Az a parancs, hogy tartsuk ezt az állást.

Az egyik ember felkapaszkodott a barikád tetejére, és a folyosót kémlelte.

– Jönnek a sólyomfejűek! Mit csináljunk?

Néhány abydosi a Csillagkapu terme felé nyomult, automata puskájukkal és sugárlándzsáikkal tüzelve az ellenségre. Az erős ellenállás megtorpanásra kényszerítette a Hórusz-testőröket. A nemzetőrök visszaszorították az ellenséget.

Sa’uri végignézett a fedezék mögött maradt nemzetőrökön. Nem értette, miért nem követték a társaikat.

– Hová mentek? – kérdezte a rangidős, amint a két asszony átmászott a barikádon.

– De hiszen ez egy asszony!

– A gyilkos felesége!

– És egy földi asszony.

A hírnök csatlakozott hozzájuk, de nem tudta, mit tegyen.

– Miért nem mentetek harcolni a többiekkel? – kérdezte felháborodottan Sa’uri. – Azt akarjátok, hogy a szétszóródott egységeiteket sorra felszámolja az ellenség?

– Ez egy földlakó okoskodása – válaszolta az egyik farmer nemzetőr. – Ugyanilyen cselt alkalmazott a férje is, amikor megölte Nakeert.

– Öljük meg az áruló szukát!

– Öljük meg a földlakó asszonyt!

A további javaslatok még kegyetlenebbül hangzottak.

– Nem látszanak túl barátságosnak – jegyezte meg Barbara. – De biztosan vannak a közelben tengerészgyalogosok is.

– Én jobban bízom bennük – bólintott Sa’uri. – Ezek a nemzetőrök egymást lövik le a barikádok mögül.

Mindketten a Csillagkapu terme felé szaladtak, ahonnan a lövöldözés hallatszott. Amint elérték a bejáratot, azonnal megpillantották a harcoló feleket. Egy katonatiszt és egy Hórusz-testőr a sugárlándzsa nyelét szorongatva viaskodott.

Sa’uri odaugrott a tiszthez, majd kihúzta oldalfegyverét a tokjából. De a sólyomfejű gyorsabbnak bizonyult, kicsavarta a lándzsa nyelét a tiszt kezéből, és közvetlen közelről mellbe lőtte. A katona összerogyott. De Sa’uri ott állt a tiszt mögött, és két golyót beleeresztett a meglepett harcosba.

Barbara döbbenten figyelte az eseményeket.

Sa’uri az asszony kezébe nyomta a pisztolyt, ő pedig magához vette a sugárlándzsát.

– Segítséget kell keresnünk – mondta a fiatal abydosi asszony.

A kőfalak rendkívül erős visszhangot keltettek. Sa’urinak fogalma sem volt arról, hogy hol folyik az ütközet. Ekkor négy tengerészgyalogos jelent meg a folyosón, sebesült társukat vonszolva. A ruhájuk csupa por volt a sugárnyalábok becsapódásaitól.

– Rossz irányba mennek, hölgyeim! – mondta a csoportot vezető altiszt. – Néhány másodpercen belül annyi sólyomfejű fog beözönleni ide, amennyit még sohasem láttak.

– És mi helyzet a nemzetőrökkel? – kérdezte Sa’uri.

– A Hórusz-testőrök lemészárolták őket – válaszolta a katona, maga előtt terelve az asszonyokat. – Ezek az átkozott sólyomfejűek elfoglalták a Csillagkapu csarnokát, és most annyi utánpótlást hoznak át, amennyit csak akarnak.

Közben elérték a főfolyosót, ahol heves harcok folytak. A bányászok és a farmerek egymást szidták, miközben sugárlándzsáikkal tüzeltek.

Az altiszt megállt. Az egyetlen kivezető úton harcoltak. Sa’uri behúzódott az oldalfolyosóba. A barikádot itt nem védte senki.

– Erre! – kiáltotta Sa’uri. – Ha nem sikerül kijutnunk, akkor a felsőbb szintekre megyünk. – A fiatalasszony Barbarához fordult. – Odafenn emberek dolgoznak, akiket ismerünk.

A tengerészgyalogos megrázta a fejét.

– Utánunk jönnek…

– Tudom. Mi is ezt tettük – mondta Sa’uri majd összeszorította a fogát. – De legalább megnehezítjük a dolgukat.

* * *

A sebesült tengerészgyalogos megállt az első szintre vezető lépcsősor felénél.

– Nincs itt valahol egy lift? – kérdezte aggodalmas hangon az altiszt.

– Maguk azt remélik, hogy a vezérlőterembe érve hazarepítjük ezt az űrhajót – mondta Barbara Shore.

A katona társai segítettek a sebesültnek, de újabb lépcsőfokok megtétele után a szerencsétlen feje lenyaklott. Lefektették a földre és megvizsgálták. A katona eszméletlen volt, csupán a szeme fehérje világított, a pupillája teljesen befordult.

– Nem lélegzik – jegyezte meg az egyik tengerészgyalogos.

– Hozzátok! – mondta az altiszt. – Nem hagyhatjuk itt.

– Ha nem hagyjuk itt, utolérnek minket a Hórusz-testőrök – szólt közbe Sa’uri.

– Nem szolgáltathatok ki egy sebesültet azoknak az átkozottaknak.

– Rendben van – bólintott Barbara végignézve a folyosón. – Lássuk, emlékszem-e még erre!

Odalépett a sima falfelülethez, majd végignyomkodta a csaknem láthatatlan gombokat. A kristály rácsszerkezete átalakult, és a szilárd fal helyén ajtónyílás keletkezett. A szervizfülkében éppen annyi hely volt, hogy el tudták benne helyezni a halott katonát.

Az altiszt döbbenten bámult az asszonyra.

– Ezt hogyan csinálta?

– Az a munkám, hogy megfejtsem a hajó berendezéseinek és rendszereinek a működését. Már néhány apróságra rájöttünk. Tegyék be ide a katonát, és jelöljék meg a helyet! Azután menjünk tovább!

A végtelennek tűnő lépcsősor végén elérték azt a szintet, ahol Barbara kutatócsoportja dolgozott. Auchinloss és néhány segédje a komputerből próbált újabb információkat kiszedni.

A felettük lévő szintről sugárlándzsák lövései hallatszottak. A tengerészgyalogosok készenlétbe helyezték a fegyvereiket. Barbara erősen megmarkolta a halott katona puskáját. Sa’uri pedig maga elé tartotta a sugárlándzsát.

Pár másodperc múlva a komputerszakértők rohantak le a lépcsőn, a nyomukban egy csapat Hórusz-testőrrel, akik megpróbálták elkapni a földieket.

De a sólyomfejűek. nem számítottak arra, hogy odalenn erős ellenállásba ütköznek.

Az első sortűz felhangzása után a Hórusz-testőrök a támadók felé fordultak, de már nem maradt idejük a hatékony ellentámadásra. A katonák valamennyit lemészárolták.

Auchinloss és emberei boldogok voltak, hogy földi arcokat láthatnak. Néhány perce rádióüzenetet kaptak, hogy menjenek le az alsó szintre, de a Hórusz-testőrök feljöttek a transzmitteren, és meglepték őket, ezért futva kellett menekülniük.

Sa’uri sietve összeszedte a halottak mellett heverő sugárlándzsákat.

– Minden fegyverre szükségünk lesz.

– Szerencse, hogy O’Neil ezredes ragaszkodott a technikusok harci kiképzéséhez, valamint ahhoz, hogy fel legyenek fegyverezve – fűzte hozzá Barbara.

– Én leszedtem az egyik támadót – jegyezte meg diadalmasan egy fiatal technikus.

– Most már legalább tudjátok, hogy milyen érzés tengerészgyalogosnak lenni. Elsősorban katonák vagyunk, és csak másodsorban gombnyomogatók.

– Az ömlengést hagyjuk későbbre! – javasolta Sa’uri. – Sietnünk kell!

– Miért? Hiszen győztünk – mondta a fiatal technikus.

– Legyőztünk egy kisebb egységet. De azt nem tudjuk, hogy jönnek-e még többen.

Sa’uri megérintette a sólyomfejet ábrázoló sisakot.

– Kommunikátorral rendelkeznek. Tehát a társaik már értesültek a történtekről.

* * *

– A koldus azt állítja, hogy látott erre menni egy szőke hajú férfit – mondta Szkára. – De miért jön egy koldus ilyen elhagyatott helyre kéregetni?

– És miért nem maradt velünk? – tette hozzá az egyik nemzetőr.

Szkára bólintott.

– Ott egy raktárépület. Az ajtaja félig nyitva. A nemzetőrök szétszéledtek, majd néhány perc múlva visszatértek.

– Ez az egyetlen bejárat – jelentette Szermont. – Behatoljunk?

– Inkább dobjunk be egy könnygázgránátot! És akkor előjön, aki odabenn van.

A nemzetőrök hátrább húzódtak. Az egyikük a helyén maradt, majd berúgta az ajtót, és behajította a gránátot.

A gránát felrobbanása után sűrű füst kezdett gomolyogni, de az épületből nem jött ki senki. Szkára négy embere benyomult, majd az egyikük kisvártatva visszatért.

– Ezt látnod kell – mondta a nemzetőr.

Szkára belépett a sötét helyiségbe, ahol egy nemzetőr éppen az olajmécses meggyújtásával foglalatoskodott. A másik kettő közben felmászott a padlásszobába, ahol egy Hórusz-testőr feküdt a földön holtan. A sugárlándzsáját már elvitte valaki.

– Talán megtaláltuk az egyik behatolót, akiket O’Neil ezredes hiába keresett – jegyezte meg Szkára, majd a lámpa fényénél megnézte az ágyat.

Szeme azonnal megakadt egy földi irattárcán, amelyben megtalálta Daniel Jackson jogosítványát, valamint egy fényképet, amely szintén Danielt ábrázolta.

A többi holmi csupa olyan tárgy volt, amelyeket a fiatalember mindig magával hordott: körömcsipesz, golyóstoll, valamint kulcsok, amelyek a Csillagkapu túloldalán lévő ajtókat nyitották.

– Ez minden, amit magával hordott, csak a szemüvege hiányzik – állapította meg Szkára. – Daniel minden bizonnyal itt járt.

– De mi dolga volt ezzel? – kérdezte az egyik nemzetőr a Hórusz-testőrre mutatva.

– Engem inkább az érdekel, hogy kivel volt itt – közölte Szkára.

A szobában mindenütt szétdobált női ruhadarabok hevertek. A levegőt átjárta a parfüm illata. És ugyanezt az illatot árasztotta az ágynemű is.

12. FEJEZET

BIZONYOSSÁGSZERZÉS

Jack O’Neil beillesztette a géppuskába az utolsó tele tárat. Ez volt a baj ezekkel a gépfegyverekkel. Hamar kilőtték az összes lőszert, és utána már csak a puska maradt.

Abból viszont rengeteget lehetett találni. Túl sok holttest hevert a katonai bázis homokján. A harc jellegzetes szaga terjengett a levegőben: füst, lőpor, vér, égett hús.

A szájában érzett rossz ízt mégis a vereség szó monoton ismétlése okozta.

Az Abydosra érkezése óta folytonos küzdelemmel telt az élete. Az első felderítő csoportot a piramisban semmisítette meg az ellenség. Azután kiépítették a katonai tábort a piramis körül. De megérkezett Hathor csatahajója, és ismét a csodával határos módon sikerült megmenekülniük. Ezúttal azonban olyan hatalmas sereggel találták szemben magukat, amelyet el sem tudtak képzelni. Vajon honnan özönlik az Abydosra az a rengeteg Hórusz-testőr? Nem tudta, hol tévedtek a védelmi rendszer kiépítésénél, de akik a Csillagkapu csarnokát őrizték, most mindannyian halottak.

Amikor a hajó bejáratához küldött egy alegységet, azt a jelentést kapta, hogy az abydosiak egymás ellen harcolnak. Azután a barna köpenyes nemzetőrök pánikszerűen menekültek a csillaghajóból.

De a sólyomfejű harcosok a nyomukban voltak. A nemzetőrök nem biztosították a visszavonulásukat, ahogy azt az amerikai katonák tették volna, ezért könnyű prédát jelentettek a mögöttük haladó Hórusz-testőröknek.

O’Neil emberei visszaszorították az ellenséget, de az inváziót nem tudták feltartóztatni. Mivel harckocsikat nem helyeztek el a bejárat közelében, csak kézi fegyverekkel harcolhattak.

De a Hórusz-testőrök nem maradtak a piramis bejáratánál. Rendkívül ügyes hadmozdulatokkal kiszélesítették a frontvonalat, majd bevárva az utánpótlást, megkezdték előrenyomulásukat.

O’Neilnek vissza kellett foglalnia a Csillagkaput, különben olyan haderő jön át az Abydosra, amely az utolsó szálig elpusztítja az embereit.

A frontvonal leggyengébbnek látszó részén ellentámadást indított. De addigra több száz Hórusz-testőr elérte a csillaghajó magasabban húzódó fedélzeteit, ahonnan könnyedén felmorzsolhatták a rohamozó erőket.

Mire a katonai tábor valamennyi harckocsiját a csata helyszínére juttatták, az ellenségnek sikerült áttörnie a tengerészgyalogosok védelmi vonalát. A Hórusz-testőrök túlerőben voltak, és a közelharcban a sugárlándzsák sokkal eredményesebbnek bizonyultak, mint az M–16-os automata puskák.

Az amerikaiak megpróbáltak visszavonulni a második védelmi vonalhoz, ahol jól kiépített fedezékekből tüzelhettek a támadókra. Végül a védelmi vonal kezdett kialakulni.

A sólyomfejűek továbbra is tűz alatt tartottéit a katonai bázist a csatahajó felsőbb szintjeiről. A harckocsik viszonozták a tüzet, de számbelileg jelentéktelen erőt képviseltek. A tüzérségi ütegek némák voltak. Ezeket már elfoglalta az ellenség.

Fenton ezredes, a hadsereg parancsnoka visszarendelte a megmaradt tankokat. Ezekkel akarta biztosítani a tábor mögött húzódó szikla-fennsíkot. O’Neil ezt remek ötletnek tartotta, mivel ott építették ki a harmadik védelmi vonalat.

Egy Apacs helikopter közeledett a piramis felé, és négy rakétát belelőtt a fedélzetbe.

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a történelem megismétlődött volna. Az események ugyanígy játszódtak le, amikor a sérült udadzsít becsapódott a dokkfedélzeten várakozó vadászgépek közé. Ezúttal is lángok csaptak ki a fedélzeti nyíláson, gépek roncsai, valamint Hórusz-testőrök szétszakított testének maradványai repültek szanaszét. Az ellenséges fegyverek elnémultak a nyitott fedélzeten.

De a földön harcoló katonák valamelyike eltalálta a helikoptert, amely sebesült madárhoz hasonlóan sodródott, majd lezuhant a piramis alakú űrhajó mellett.

Az égő sátrakból áradó füstön át O’Neil látta, hogy egy ellenséges egység éppen feléje tart. Hátrapillantott, hogy megfelelő fedezéket keressen, ahová visszavonulhat.

Akkor figyelt fel a szomorú tényre, hogy a csapatai félelmetesen szűk területet tudnak csak védeni.

* * *

Szkára ismét felmászott Nagada falának egyik őrtornyába. Ezúttal nem a városkép érdekelte, távcsövén át a katonai tábort figyelte. A messzelátóval érzékelni lehetett a villanásokat, amelyek a harckocsik ágyúiból leadott lövésekre utaltak.

Amint az ajkába harapott, olyan tehetetlennek érezte magát, mint egy gyerek. Az apja a rögtönzött kórházban feküdt, és dr. Destin gondoskodott róla. Sa’uri a katonai bázison tartózkodott, ahol rendkívül heves harc folyt. Abban bízott, hogy O’Neil ezredes meg tudja védeni a nővérét.

A kérdés az volt, hogy mit kéne tennie.

A csapatainak jelentős része szétszóródott a városban, hogy véget vessen az utcai harcoknak. A jelekből ítélve mindent felgyújtottak, amit csak lehetett. A két fiatal nemzetőrre pillantott, akik ott álltak mellette. Szermont szótlan volt. Régi barátja, Nabeh a lángoló várost figyelte.

A szerencsétlen kis Nabeh sohasem vált vezetővé. Valahogy nem volt alkalmas erre a feladatra. De a végsőkig hűséges maradt Szkárához, amivel szinte megszégyenítette az új, nagyhangú alegységparancsnokokat.

Amikor Szkára elkeseredetten kitört, és azt kiáltotta: – Most mit tegyek? Nabeh válaszolt:

– A megfelelő döntést fogod hozni.

Szkára remélte, hogy a barátjának igaza lesz. Azonnal visszarendelte magához a nemzetőrség rendcsinálásra kivezényelt alakulatait.

– Ha a katonai táborban harc folyik, az azt jelenti, hogy Ré emberei visszajöttek. Oda kell mennünk, hogy segítsünk. Akkor legalább a közös ellenséggel harcolunk, nem egymással.

De reményei szertefoszlottak, amikor lemászott az őrtoronyból. A katonáinak még a fele sem jelentkezett.

Szkára abban bízott, hogy így is elegen lesznek.

* * *

Sa’uri és Barbara a legfelső szint felé vezette a kutatócsoportot, de minél feljebb értek, annál elszántabban védekező Hórusz-testőrökkel találták szemben magukat.

– Valami fontos dolog lehet odafenn – mondta Peter Auchinloss. – De nem akarnak elpusztítani minket.

– Inkább csak távol tartanak a legfelső szinttől – bólintott a tengerészgyalogos altiszt, Vance tizedes. – Talán az udadzsít fedélzetét védik. Ha elegendő embert feljuttatnak, a vadászgépeikkel az ellenőrzésük alatt tarthatják az egész katonai tábort.

Már majdnem elérték az irányító központot, amikor a hajótest megrázkódott.

– Valami eltalálta az űrhajót – jegyezte meg Vance tizedes kissé felvidulva.

A következő szinten néhány fordítási szakértőt találtak, akik az egyik sarokban lapultak. Mitch Storey vérző orral feküdt a földön, Gary Meyers pedig megpróbálta szétrombolni a hevenyészve összehordott barikádot, amelyet Szkára emberei emeltek a transzmitter körül.

– Meyers! – kiáltott rá Barbara Shore. – Megőrültél? Ha lebontod a barikádot, a sólyomfejűek azonnal lerohannak minket.

– Ki kell jutnunk innen, mielőtt a tábor védelme összeomlik – mondta Meyers. – És csak a transzmitteren át tudunk gyorsan leérni.

– Úgy látom, Mitch Storey nem értett veled egyet – jegyezte meg Barbara.

Meyer végignézett az érkezőkön.

– Mint a civilek rangidős vezetője… – kezdte, de Barbara leintette.

– Már nem vagy az!

– Csak nem arra gondolsz, hogy…

Sa’uri oldalt lépett, és sugárlándzsájával célba vette Meyers fejét.

Barbara pedig a pisztolya csövét Meyers lába közé nyomta.

– Gyere el a barikádtól! – szólította fel a férfit.

Ekkor a transzmitter kékes fénybe borult. Valaki fel akart jönni az alagsorból.

– A fene vigye el! – kiáltotta Barbara.

Vance tizedes elővett egy kézigránátot, és megindult a transzmitter felé.

– Ne érintse a kék fénykört! – figyelmeztette Sa’uri. – Leszakítja a kezét, és leküldi a földszintre!

Vance megvárta, míg az alakok körvonala kirajzolódik, azután ledobta a gránátot a földre.

– Hasra! – kiáltotta Vance.

Gary Meyers még hason fekve is tudott hányni. Bámulatos tehetségnek bizonyult ezen a téren.

A gránát éppen abban a pillanatban robbant fel, amikor a feljövő alakok ki akartak szállni a legfelső szinten. A detonáció iszonyú pusztítást végzett. Karok és lábak repültek szanaszét, vér fröcskölte tele a fedélzetet.

* * *

Charlton hadnagy és emberei a járműtelephely bejáratát próbálták biztosítani. A baj csak az volt, hogy túl sok célpont közeledett, és kevés ember állt rendelkezésre. Az egyik tengerészgyalogos egy M–249-es géppuskát állított fel a vaslábakra.

Azután a géppuska beindult, de a tárból hamar kifogyott a lőszer, így azonnal cserélni kellett. Közben kénytelenek voltak visszahúzódni egészen a sziklafennsíkig.

A fiatal tiszt szomorúan felsóhajtott. Az előző védelmi vonalat minél tovább akarta tartani, mert tudta, hogy a következőtől már nincs hová visszavonulniuk.

A Hórusz-testőrök újabb rohamra indultak.

Ez volt az a pillanat, amikor tenni kellett valamit, különben a sólyomfejűek felmorzsolják az ellenállásukat.

Charlton hadnagy szeme megakadt az üzemanyagtartályokon. A terep erősen lejtett. Intett az egyik emberének, aki azonnal megértette a szándékát.

Legördítettek néhány hordó üzemanyagot. A hordók szétzúzódtak a sziklákon, és a benzin szétterült a földön. Egy kézigránát azután lángra lobbantotta az egészet. Az iszonyú hő menekülésre kényszerítette a Hórusz-testőröket.

Charlton hadnagy úgy vélte, hogy feladhatják az állásukat, és visszavonulhatnak a sziklafennsíkra. De a sólyomfejűeknek legalább meg kellett küzdeniük minden méterért.

13. FEJEZET

MUMUS AZ ÁTJÁRÓBAN

A visszavonulókat fedezve Jack O’Neil látta, hogy a gépjárműtelephelyből nem sok maradt. A lángok magasra csaptak, és az ezredes nem tudta, hogy Charlton egységét megsemmisítették, vagy ők gyújtották fel az üzemanyagtartályokat, hogy biztosítsák a visszavonulásukat.

A sziklafennsík oldalára groteszk árnyékokat rajzoltak a lángok. Azután megpillantotta Charlton visszavonuló embereit.

– Remélem, a tűz egy ideig feltartóztatja az ellenséget – vélte a hadnagy, amikor csatlakozott O’Neil csapatához. Miután Charlton elhelyezkedett a jól kiépített fedezékben, Nagada felé fordult.

– Hol a pokolban marad a nemzetőrség? Szkárának tudnia kell, hogy milyen nagy bajban vagyunk. Mit gondol, nem siet a segítségünkre?

– Mielőtt megszakadt velük a rádiókapcsolatunk, megtudtuk, hogy a városban heves utcai harcok folynak. Az emberek jelentős része nem akarta, hogy Kaszuf és Nakeer megállapodásra jusson, ezért megpróbálták megzavarni a tárgyalásokat. Azután szabályos polgárháború alakult ki. Azt hiszem, Szkárától nem várhatunk segítséget.

Charlton arca aggodalmat sugárzott.

– Az abydosiak nélkül nem tudom, meddig tarthatjuk magunkat.

– Ne hagyja el magát, hadnagy! -vigyorgott rá O’Neil.

Charlton vállat vont, majd a lehetőségeket kezdte mérlegelni.

– Azt hiszem, túlságosan széles frontvonalat alakítottak ki a madárfejűek. Az éjszaka folyamán ellentámadásba kezdhetnénk.

– Elfelejti, hogy a maszkjukat éjjellátó készülékkel szerelték fel – emlékeztette O’Neil.

– Ebben az esetben kisebb területre kell visszavonulnunk, hogy az embereink halló- és látótávolságban legyenek egymástól. Máskülönben átjutnak a védelmi vonalunkon.

– Üzenetet fogtunk, uram – jelentette a rádiós. – Erősítés érkezik Nagadából.

– Rendben van – mondta megkönnyebbülten Charlton. – Remélem, Szkára elég embert hoz!

Néhány perc múlva megérkeztek a nagadaiak, és mindkét fél megdöbbent a látványtól. A nemzetőrök nem voltak pihentek, és nem rendelkeztek akkora létszámmal, hogy a tengerészgyalogsággal egyesülve visszaszoríthatták volna a Hórusz-testőröket. Az abydosiak pedig rendkívül csalódottnak látszottak, hogy erős szövetségesüket egészen a sziklafalig verte vissza az ellenség.

Szkára sápadt arca mintha merev maszk lett volna.

– A városban polgárháború dúl… De ez itt sokkal komolyabb veszélyt jelent.

– Azt hiszem, vissza kéne vonulnunk a bányához – javasolta O’Neil. – Ott gyűjtenénk össze a csapatainkat. Máris induljatok! Az ellenség újabb előrenyomulásra készül.

Szkára bólintott, majd visszament az egységéhez.

– Ő is bizonyára azért jött, hogy tőlünk kérjen segítséget – tűnődött Charlton hadnagy. – De amikor látta, hogy mi folyik itt, minden emberét a rendelkezésünkre bocsátotta.

O’Neil bólintott. Az abydosiak a bánya felé indultak.

Közben a Hórusz-testőrök is mozgolódni kezdtek. Az alkonyi félhomályban biztosan észrevették a távolodó nemzetőröket. A sólyomfejűek nem tudtak dönteni, hogy lecsapjanak-e az abydosiakra, vagy végső rohamot indítsanak a sziklafennsík ellen.

De a lángoló üzemanyagtartályok még mindig olyan erős fényt adtak, hogy a Hórusz-testőrök éjjellátó készüléke egyelőre hasznavehetetlennek bizonyult. Ennek ellenére lassan előrenyomultak.

– Tűz! – adta ki a parancsot O’Neil.

A sólyomfejűeket jól lehetett látni a lángok fényében. A katonák mindent bevetettek ellenük, amivel csak rendelkeztek: lőfegyvereket, gránátokat, amelyek újabb tartályokat lobbantottak lángra. A Hórusz-testőrök úgy hullottak, mintha játék babák lettek volna. De előrenyomulásukat nem törte meg a veszteség.

Már csak kétszáz méterre voltak a földiek védelmi vonalától. A sugárlándzsák válaszoltak a tűzfegyverek ropogására. O’Neil gyomra összeszűkült az izgalomtól. Elérkezettnek látta az időt a titkos fegyver bevetésére.

– Most! – kiáltotta a rádió mikrofonjába.

A vonal másik végén lévő katona szintén kiabált.

– Valamennyi löveg! Tűz!

A sivatagba telepített négy tüzérségi üteg, amelyeket O’Neil vésztartalékként helyezett el egy ilyen váratlan esetre, azonnal lőni kezdte a rohamozó ellenséget.

A repeszgránátok a védelmi vonaltól százméternyire csapódtak be. A Hórusz-testőröket elnyelte a zárótűz. A saját bolygójukon lehettek istenek, de az Abydoson csak stratégiai célpontok voltak.

A roham néhány másodperc alatt megtört.

Közben O’Neil csapatai megkezdték visszavonulásukat a bányához.

* * *

Daniel Jackson kínzó fejfájásra ébredt. Fejjel lefelé lógott valamin, és biztosan az agyába szökött a vér. Különös testhelyzete ellenére érezte, hogy mozgásban van. Ez a himbálódzó mozgás viszont hányingert okozott.

Furcsa. Először érzem jobban magam, amióta Hathor elcsábított.

Az emlékeit nem találta túl kellemesnek.

Azután észrevette, hogy a kezeit összekötözték. Kinyitotta a szemét, és megállapította, hogy valaki a vállán viszi. Jól megtermett, bivalyerős férfi lehetett az illető, mivel könnyedén cipelte Danielt. Egyenletes léptekkel haladt, az erőlködés legkisebb jele nélkül.

Valaki halkan beszélgetett a férfival. Danielre ügyet sem vetettek.

A fiatalember felemelte a fejét, és megállapította, hogy figyelemmel tudja kísérni az útvonalat, ahonnan jöttek. De ettől nem lett okosabb. Mindenütt homokdűnéket látott.

– Hé! – kiáltotta egy abydosi hang. – Rossz irányban haladtok. Nem mondta nektek senki? A földlakók visszavonultak a bányához. A táborukat elfoglalták a sólyomfejűek. Több ezren lehetnek. Holnap elmennek a bányához, és megölik az összes földlakót. Jobb lesz, ha hazamentek!

A széles vállú férfi lelökte Danielt a homokba. Azután továbbment, és Daniel hallotta az abydosi halálsikolyát és a nyakcsigolya reccsenését.

Megpróbált felállni, de a lábait is összekötözték. Akkor átfordult a másik oldalára, hogy láthassa, mi történik. A tábor lángokban állt.

Lehetséges, hogy a fickó igazat beszélt, és a Hórusz-testőrök valóban elfoglalták a tábort?

Ismét halk beszélgetés következett, amiből Daniel egy szót sem értett. Csupán azt tudta megállapítani, hogy a kísérőjük nő.

A férfi visszament Danielhez, majd lehúzta a fiatalember fejéről a csuklyát. Daniel egy sólyomfejjel nézett farkasszemet.

Az egyik kérdésemre tehát választ kaptam.

Azután az asszony is közelebb ment, és fölé hajolt. Az arcvonásai hasonlítottak Faizah-ra, de ez a nő mintha Faizah nővére lett volna.

Hát persze. Amikor utoljára látta ezt az arcot, az asszony a transzmitter kék gyűrűjében állt.

– Hathor – mondta Daniel.

– Igen – felelte az istennő. Faizah örökre eltűnt. – Hálás lehetsz, hogy kihoztunk a városból, Daniel – a hűvös hang ironikusan csengett. – Az volt a szándékom, hogy boldoggá teszlek, de neked nem kellettem. Pedig nagyon kevés férfi utasította vissza, amit ajánlottam.

És életben hagytam. A ki nem mondott megjegyzés ott lebegett a levegőben.

Hathor a nyakához érintette a kezét, majd felemelte a medált.

– Azután megtaláltam nálad ezt. És akkor arra gondoltam, hogy mint tudós bizonyára élvezni fogsz egy kis kutatást.

A hangja hirtelen gyakorlatiassá vált.

– Ha hajlandó vagy velünk jönni, akkor eloldozom a lábadon lévő kötelet.

– Oké – mondta Daniel. Biztos volt benne, hogy gyorsabban tud futni, mint a behemót fickó. De Hathorról nem tudta, hogy milyen gyors. És a sugárlándzsával sem vetélkedhetett.

– Ki ez a fazon? – kérdezte, fejével a széles vállú alak felé biccentve.

– Az ő segítségével pusztítottam el az Abydost – felelte Hathor. – A neve Khonszu.

Danielnek eszébe jutott néhány óegyiptomi legenda.

– Khonszu, a gyilkos – mondta.

A két istenség aktiválta a sisakját, így a beszélgetésnek vége szakadt. Hathor a macskafejet viselte, nem a hagyományos Hórusz-testőr maszkot. De törékeny testét látva, ugyan ki nézte volna őt Hórusz-testőrnek.

Daniel arra gondolt, hogy fogvatartói azért aktiválták a sisakjukat, mert egymás között akartak megvitatni valamit. Hamarosan találkoztak néhány Hórusz-testőrrel, akik mély tisztelettel üdvözölték úrnőjüket. A katonák körülfogták a különös triót, majd a földiek táborába kísérték őket.

A táborba érve Hathor inaktiválta a sisakját. A sátrak romokban hevertek, a szétroncsolt járművek maradványai között mindenütt holttestek hevertek.

– A barátod, a katonai parancsnok és a földiek egy része elmenekült – mondta Hathor. – Holnap reggel az üldözésükre indulunk. De most más dolgok zavarnak.

– Bocsáss meg, hogy beleszólok a dolgodba, nem akarok hadititkokat kiszedni belőled. De az elmúlt alkalommal alig maradt annyi embered, hogy elkormányozd a hajódat. Honnan toboroztál új hadsereget?

Hathor vállat vont.

– Az egyik ellenfelem egy elég népes bolygón uralkodott. Az illető visszavonult oda, amikor hatalomra kerültem a Tuaton.

– Erről a bolygóról kormányozta Ré a birodalmát?

– Igen. Elfeledkeztem róla, hogy te lefordítottad azokat a gyerekes mendemondákat.

Daniel ismét az asszony kezébe tette az életét.

– Tehát hogyan toboroztad a hadsereged? A riválisaid sokkal nagyobb haderővel rendelkeztek, mint te.

Az asszony unott hangon válaszolt.

– Hogyan tudtam egymás ellen fordítani az abydosi fellahokat, mindössze két társammal? Mindig a fejet kell elsőként levágni.

Közben elérték az aranyszínben pompázó piramist. A Hórusz-testőrök a folyosók járhatóvá tételével foglalatoskodtak. Néha egy-egy tiszt Hathorhoz lépett, és jelentést tett.

– Úgy tűnik, a feleséged néhány földivel az űrhajó legfelső szintjén tartózkodik. De az embereim hamarosan felszámolják az ellenállásukat. Sajnálom, hogy nem köszönhetsz el tőle. Ugyanis most egy kis kirándulást teszünk.

Beléptek a Csillagkapu csarnokába, amelyet a Hórusz-testőrök már megtisztítottak a törmeléktől és a halottaktól. Csupán Khonszu tartott velük, bár látszott rajta, hogy nem tetszik neki a dolog.

Amint minden katona kivonult a teremből, Hathor elővette a medált.

– Alaposan megnéztem, míg te aludtál. Kívül bronz, de a belseje Ré különleges kvarckristályából készült.

– És mire való?

– Csak egyszer láttam – felelte Hathor. – Mindjárt megmutatom.

Miért ne? – gondolta Daniel. – A halott ember nem beszél.

Hathor odalépett a Csillagkapuhoz, a medált kezében tartva. Azután megkeresett egy kígyófejet ábrázoló jelet, és a medált a kígyófej mélyedésébe nyomta. A hatalmas gyűrű mozgásba lendült, majd önműködően beállította a megfelelő konstellációt.

Daniel megfigyelte, hogy a konstelláción egyik ismert csillagkép sem látható. Ré valószínűleg kétféle koordináta-rendszert használt. Az egyiket bárki be tudta állítani, a másik viszont titkos volt.

Amint az utolsó jel is a helyére került, a Csillagkapu aktiválódott, majd kialakult a függőleges kristályfelület.

Hathor izgatottan megragadta Daniel kezét.

– Gyere! Nézzük meg Ré titkát!

Danielt nem kellett biztatni, őt is hajtotta a kíváncsiság. Nevelőanyja mindig azt mondta, hogy a kíváncsiság fogja a vesztét okozni.

Talán ennyi év után anyának mégis igaza lesz.

14. FEJEZET

CSÍPŐLÖVÉS

A második hipertéri ugrást követően Daniel Jackson nem tudta eldönteni, vajon melyik utazás tartott tovább. Ez nem olyan volt, mint megtenni a távolságot két pont között. Az ugrás nem a normál háromdimenziós térben történt.

De ez az utazás kevésbé volt kellemetlen, mint az előző. Még enyhe rosszullétet sem okozott. Amint belépett a Csillagkapun, azonnal elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, Hathor térdelt mellette, és próbált életet verni belé.

Talán ez a különbség az emberek és az istenek között – gondolta Daniel. – A képesség, hogy fizikai erejüket maximálisra növeljék a cél érdekében.

Azután az istennő abbahagyta a vallanak a rázását. És ez igen bölcs döntésnek bizonyult, ugyanis Daniel már zsenge gyermekkorában magas szintre jutott a sugárhányás terén. Néhány másodpercbe telt, mire Daniel ismét érdeklődést mutatott a környezete iránt. Ekkor vette észre a beszélő fejet, amely emberi vonásokat mutatott, mégis teljesen idegen volt.

Daniel tudta, hogy Ré egy fiatal egyiptomi férfi testébe költözött. Ez a lény bizonyára Ré eredeti családfájához tartozott.

Daniel arra lett figyelmes, hogy a lebegő fej beszél. Azután rájött, hogy az idegen lény egyetlen szavát sem érti. És úgy tűnt, hogy Hathor is teljesen tanácstalan.

– Érted ezt a nyelvet? – kérdezte az asszony.

Daniel megrázta a fejét. Ré nyilvánvalóan nem számított arra, hogy hívatlan vendégek is megjelennek valaha a titkos rendszerében.

A lebegő fej mintha egyre dühösebb lett volna. Jobban megfigyelve egyértelművé vált, hogy térbe vetített háromdimenziós képet látnak.

Hathor végül levette a nyakából a medált, és belenyomta a fejbe. Nyilvánvalóján ez lehetett a helyes megoldás. A képmás barátságossá vált, bár továbbra is idegen nyelven beszélt.

Daniel közben megnézte a helyet, ahová érkeztek. Leginkább a csillaghajó vezérlőtermére hasonlított. De annál jóval nagyobb volt. Néhány futballpályát is magába tudott volna foglalni a lelátókkal együtt.

Halvány fénnyel világító kontrollpanelek sora húzódott mindenütt. De közvetlenül a beszélő fej mellett egy aranyszínű kristályból készült mikrokomputert lehetett látni.

Daniel a kezébe vette a komputert és a hozzá tartozó kristályrudat. A rúddal felírta kérdését a mikrokomputer kvarclapjára: hol?

Hirtelen újabb kép jelent meg előttük. Egy piramis kicsinyített mása lebegett az űrben két stilizált nap között. A napok mellett a neveik hieroglifáit lehetett olvasni.

Hathor szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.

– Ha hinni lehet ennek, akkor az intersztelláris térben vagyunk – mondta, azután elgondolkodva hozzátette: – A legmegfelelőbb hely, ha el akarunk rejteni valamit.

Elvette Danieltől a mikrokomputert, és felírta a következő kérdést: mi? A kép ismét változott. Egy piramis jelent meg előttük.

Még mi? – kérdezte Hathor.

Hieroglifák sokasága futott végig a képen. Ré fajának tagjai bizonyára sokkal gyorsabban olvastak, mint az emberek.

Amikor a szöveg véget ért, ismét a piramis vált láthatóvá. Ekkor Daniel beírta: nagyítás.

A kép az eredeti méretének háromszorosára növekedett.

– Amikor először láttam Ré palotáját, azt hittem, hogy a legnagyobb űrhajó a világon. De ehhez képest csupán parányi mentőcsónak – mondta Daniel.

– Ez Ré világának hatalmas erejű csillaghajója – bólintott Hathor. – Elrejtve a csillagközi térben, de üzemképes, ha szükség van rá. Ki tudja, mióta várakozik itt.

Daniel nem látszott túl boldognak a felfedezéstől. Ez az űrhajó hihetetlen erőt képviselt. Valószínűleg egész bolygók megsemmisítésére is alkalmas lehetett.

Hathor gondolkodott néhány másodpercig, majd újabb kérdés jutott eszébe.

Legénység?

Daniel ismét egy háromdimenziós képre számított, ehelyett az egyik kontrollpanel lépett működésbe. Először hieroglifák százai jelentek meg a képernyőn, azután az alvás jele, és mellette egy ismeretlen hieroglifa. A hatalmas monitor több száz alakot mutatott, akik különös tartályokban feküdtek, feltehetően hibernált állapotban töltötték az elmúlt évezredeket.

Amint a kép ráközelített az egyik hibernált alakra, Hathor a fogait összeszorítva hátralépett.

A legénységet idegen lények alkották. Nem hasonlítottak a sápadt arcra, amely fogadta őket, ezeknek a lényeknek a testét tetőtől talpig rozsdavörös prém borította, hegyes fülük és hosszúkás pofájuk következtében leginkább az amerikai prérifarkasra hasonlítottak.

Daniel az idegen lényeket bámulta, miközben megpróbálta őket valamelyik földi állathoz hasonlítani. De végül be kellett látnia, hogy ezek a lények nem a Földről származnak.

Az alvó, vörös bundájú idegenek a rejtélyes Szet isten élő képmásai voltak.

* * *

Szetek! – sziszegte Hathor, figyelemre sem méltatva Daniel megdöbbent tekintetét. Az asszony ismerte ezt az ősi fajt. Ők voltak a Tuat lakói, Ré első szolgái. Ezek a prérifarkashoz hasonló lények készítették a Csillagkapukat.

De a vörös ördögök akadályt jelentettek a humanoid istenek felemelkedésének útjában. Amint Ré elfoglalta a fiatal férfi testét, az emberek váltak a legfőbb szolgáivá.

Hosszú viszálykodás kezdődött a két faj között, míg végül a Szetek súlyos hibát követtek el, és a humanoid istenek ezt kihasználva kitúrták őket a hatalomból. Hathor ellenük harcolt az Omboson, amikor majdnem megölték. De a hadjárata diadallal végződött. Hathor vérbe borította az egész bolygót, és kiirtotta az egész fajt. Kivéve ezt a hibernált legénységet…

* * *

Mire várnak? Sa’uri a barikád mellett térdelt, és az ellenség támadását várta. Az ötven fő a csillaghajó négy fedélzetét tartotta. De azzal is tisztában voltak, hogy egy komoly támadást nem képesek visszaverni.

De a Hórusz-testőrök rohama még mindig váratott magára.

Sa’uri rendkívül fáradtnak, éhesnek és szomjasnak érezte magát.

Hely akadt volna, ahol elalhat, de nyugalmat nem talált volna sehol. Ennél komolyabb gondot jelentett az ellátmány. Összegyűjtöttek minden élelmiszert, amely elegendőnek látszott két vagy talán három napra.

De a legrosszabb a víz hiánya volt. Ebből nem rendelkeztek tartalék készlettel. Sa’uri szervezete megszokta a sivatagi klímát, de nem tudta, vajon a többiek meddig bírhatják ivóvíz nélkül.

Szerencsére az egyik szinten, amely hálóhelyiségekből állt, találtak víztartályokat. Sa’uri csodálkozott rajta, hogyan lehet a tartályokban friss víz.

– A hajó átvizsgálása során elsőként az életfenntartó rendszerek megjavításával foglalkoztunk – mondta Peter Auchinloss. Ezek közül a szellőzőrendszer és a vízellátás tűnt a legfontosabbnak.

Auchinloss fantasztikus szakembernek bizonyult. Miközben mindenki csüggedten várta az ellenséges támadást, a professzor és néhány segédje addig sem tétlenkedtek. Délutánra sikerült üzembe helyezniük a vezérlőterem megfigyelő monitorainak jelentős részét. Ezek segítségével megfigyelhették a körülöttük folyó tevékenységet.

Amit láttak, az sokat rontott a kis csapat morálján.

A tábort elfoglalta az ellenség, mindenütt Hórusz-testőröket lehetett látni.

A legaggasztóbb képet azonban a Csillagkapu mutatta. Eleinte ismeretlen rendeltetésű, kvarckristály anyagú tárgyakat hoztak az Abydosra. De néhány óra múlva egy egész udadzsítflotta került átszállításra.

Auchinloss arca elkomorult a látványtól.

– Legjobb lenne, ha lemennénk a Csillagkapuhoz, és megzavarnánk a szállítást – mondta elkeseredetten. – Előbb-utóbb úgyis feljönnek, és megölnek minket.

* * *

– Nos? – nézett fel West tábornok a jelentésből, amit olvasott. Amikor harmadszor futotta át, sokkal kevesebb értelme volt, mint első olvasásra.

A fiatal tiszt megrázta a fejét.

– Semmi változás, uram. Az Abydosról nem érkezett szállítmány sem üzenet az elmúlt tizenöt órában.

– Bizonyosságot kell szereznünk, hogy a Csillagkapu az ellenség kezébe került. A rohamosztag készen áll?

West homlokán gyöngyözött a veríték, amint a másik bolygón dúló harcra gondolt. De nem engedhette, hogy az idegenek ismét betörjenek a támaszpontra. Ha az ellenség mégis elfoglalná az átjáró földi oldalát, West kénytelen lenne elpusztítani a Csillagkaput.

– A csapatok bevetésre készek, uram – bólintott a szárnysegédje.

* * *

Jack O’Neil inkább látszott tervezőmérnöknek, mint katonai parancsnoknak, amint Nagada egyik bányájának legfelső teraszán állt. Egész testét por lepte, kivéve a miniatűr patakokat, amelyeken az izzadság végigfolyt.

Mégis elégedetten vigyorgott, miközben a buldózer homokot túrt a sziklabarlang bejárata elé. A régi bánya kiválóan alkalmas volt a tüzérségi lövegek elhelyezésére, és a tartalék készletek elrejtésére.

Az ellenségnek nyílt terepen kellett a közelükbe kerülnie, miközben mindvégig ki van téve a harckocsik és ágyúk tüzének. Ha nem sikerül megállítani az ellenséges támadást, akkor is súlyos veszteségeket okoz nekik.

A készletek elegendőnek látszottak ahhoz, hogy hosszú ideig kitartsanak. A Hórusz-testőrök nem tudják majd pótolni a veszteségeiket, és előbb-utóbb elfogy az utánpótlásuk. Akkor visszaszorítja őket, és elfoglalja a Csillagkaput. A Földről azután olyan erők fognak átjönni, amelyek örökre elveszik a madárfejűek kedvét az újabb támadástól…

* * *

Az M1A2-es típusú harckocsi lánctalpai végiggördültek a dűnék közötti lankás terepen. A nehéz harckocsi megállt, csövét célra tartotta, majd mély hangon felugatott az ágyúja. Azután a tank tovább folytatta útját a dűnék fedezékében. Az előrenyomuló Hórusz-testőrök tisztes távolból követték a visszavonuló harckocsit.

– Az ilyen, vaktában tüzelést csípőlövésnek neveztük az Öböl-háborúban – mondta a harckocsiparancsnok a lövegkezelőnek. – Csak abban az időben előrefelé haladtunk, nem hátra.

* * *

Néhány dűnével odébb becsapódott egy repeszgránát, és betemetett homokkal egy csapat Hórusz-testőrt. Az egyikük, akit Resefnek hívtak, kegyetlenül káromkodott, miközben leporolta magát.

– Ammit falja fel, aki ezt kitalálta! – mondta felháborodottan, mivel már sajgott a talpa sok gyaloglástól. – Én udadzsítpilóta vagyok, nem ilyen menetelő barom. Az én helyem egy vadászgép légkondicionált pilótafülkéjében lenne. És akkor szétlőhetném ezeket a mozgó ágyúkat.

Pszaro, aki az utcai harcokban és a lázadások elfojtásában jeleskedett, rosszalló pillantást vetett a társára.

– A fellahok szövetségesei olyan fegyverekkel rendelkeznek, amelyek lelőtték az udadzsíteket – jegyezte meg, majd elröhögte magát – Úgy hallottam, hogy csak a legtapasztaltabb pilóták kapnak most vadászgépet.

Resef dühösen megszorította a sugárlándzsáját. Utálta ezt az alakulatot. Az előző összecsapás után a súlyos veszteségeket szenvedett alegységekből állították össze.

– Akkor is ostoba taktikának tartom – dünnyögte Resef.

– Talán meg akarod ezt beszélni az úrnővel? – kérdezte ártatlan hangon Pszaro.

Resef némán lehajtotta a fejét. Azt mindenki tudta, hogyan bánt Hathor a panaszkodókkal.

Nem mintha Pszaro annyira elégedett lett volna jelenlegi helyzetével. Azelőtt egy nagy városban élt, ahol viszonylag kevés dolga akadt és rengeteget lehetett inni. Ez a sivatagi offenzíva, ahol állandóan halálos veszélyben volt neki sem tetszett különösebben.

– Ne gondold, hogy én ehhez vagyok szokva – mondta barátságosabb hangon.

– Ehhez nem is lehet hozzászokni. A sugárlándzsáink hatékonyabbak a puskájuknál, de mégis közel egyenlő szinten állunk velük.

– Én sem szeretném, ha eltalálna egy golyó – szólt közbe egy másik harcos.

– Én kiállnék párbajra bármelyikükkel. Sugárlándzsa a puskával szemben – jelentette ki Resef. – De ez a hadviselés, amikor elbújnak, és a levegőből ránk hullanak a gránátjaik, ez nem tetszik.

Pszaro visszaemlékezett, amikor hegyvidéki vademberek ellen kellett harcolniuk, akik csak íjakkal és nyilakkal rendelkeztek, mégis olyan ügyesen tudtak rejtőzködni, hogy tehetetlenek voltak velük szemben, Végül az udadzsíteknek sikerült összeterelniük a vadakat, és akkor már a Hórusz-testőrök alkalmazhatták a jól bevált stratégiájukat.

– Hamarosan elkapjuk őket, és akkor végük – vigyorgott Pszaro a maszk alatt.

* * *

Minek kellünk mi a földlakóknak? – kérdezte magától Szek. – Hiszen az ágyúik messzire hordanak, és a repeszgránátok átrepülnek a dűnék felett.

Gamen halkan felnevetett. A kis fickó volt a csapat egyetlen tagja, aki nem rendelkezett lőfegyverrel. Mert ő jobban kedvelte a gránátokat.

Gamen a dűnék fedezékében szaladt, kezében cipelve a gránátköteget. Társai néhány méterrel lemaradva követték. Még nem tudtak az udadzsítek érkezéséről. Szek pillantotta meg elsőként az árnyékukat. De akkor már késő volt. A sugárnyalábok lecsaptak, és Gamen holtan terült el.

A következő sortűz Szek további két emberével végzett.

– Miért nem a tankokat keresitek meg, átkozottak?! – kiáltotta elkeseredetten Szek. Megpróbálta puskájával eltalálni a vadászgépet, de az túl gyorsan eltűnt a láthatárról.

– A rohadékok! – szitkozódott tovább. Tudta, hogy a vadászgépek azért választották célpontul a nemzetőröket, mert feltételezték, hogy ők nem rendelkeznek rakétafegyverekkel.

A korábbi támadás szomorú következményeiből okulva az udadzsítek pilótái ezúttal gondosabban kiválogatták a célpontokat.

Szek végignézett megmaradt négy emberén.

– Azt hiszem, Nagadában sokkal hasznosabbá tehetnénk magunkat – mondta, majd az öt nemzetőr hátat fordított a bányának, és hazafelé indult.

* * *

Végigfutva a dűnék között, nyomában egy csapat Hórusz-testőrrel, Szkára látta, hogy emberei kisebb-nagyobb csoportokban kivonják magukat a harcokból.

Mint amikor az ember belemarkol a homokba, és a homokszemek kiszóródnak az ujjai között…

* * *

A Csillagkapu abydosi oldalánál sebesült Hórusz-testőrök várakoztak a hazaindulásra. Karukon, lábukon kötéssel, hőstetteikkel dicsekedtek az újonnan érkezőknek.

Csak arról az egyről nem beszéltek, hogyan vonta ki Edfuról Hathor az összes katonakorú férfit, hogy ide küldje őket harcolni.

De az újonnan érkezők rá se hederítettek a dicsekvőkre. Ettől a méltánytalan bánásmódtól az egyik hordó mellkasú veterán igen dühös lett, és kötekedő megjegyzéseket tett az új regrutákra.

– Ti nevezitek magatokat Hórusz-testőrnek? – kiáltotta a veterán egy alacsony termetű katonára. – Az én időmben az ilyen nyálas szájú kölyköket hazazavarták az anyjukhoz. Honnan jöttök ti, egyenesen a bölcsődéből? Hozzád beszélek, te beesett mellkasú madárfióka!

Az alacsony termetű Hórusz-testőr a mellette haladó nagy melákhoz fordult. Mindketten leeresztették sugárlándzsájukat, és tüzet nyitottak.

Két fegyveres Hórusz-testőr tartózkodott a Csillagkapu csarnokában. Elsőként velük végeztek. Azután szabályos közelharc vette kezdetét, amely meglepően hamar véget ért.

Az újonnan érkezők levették sisakjukat, amelyek legtöbbje műanyagból készült. A katonák szeme körül nem volt tetoválás.

A Csillagkapu ismét aktiválódott. De ezúttal nem egyiptomi istenek léptek ki belőle, hanem terepszínű egyenruhát viselő tengerészgyalogosok.

Az egyik őrmester a kijárathoz vezette az embereit, majd tisztelgett a nagy melák Hórusz-testőrnek.

– Azt hiszem, bevált a csel, uram – mondta elégedetten.

Kawalsky hadnagy elmosolyodott.

– Mondtam, hogy sikerülni fog. De a legfontosabb kérdés: elhozta az egyenruhánkat?

– Még sohasem harcoltam színpadi öltözetben – jegyezte meg a mellettük álló, alacsony termetű Feretti.

15. FEJEZET

A MILLIÓÉVES HAJÓ

Mire Kawalsky hadnagy átöltözött, és végre úgy nézett ki, mint egy huszadik századi katona, már özönlött át a Csillagkapun az emberanyag és a felszerelés. Az átjáró csarnokából kihordták a halottakat, és összeterelték a hadifoglyokat.

Kawalsky felfegyverkezett. Ez a művelet abból állt, hogy a vállára vett egy műanyag ládát, amelyből vezeték indult a kezében tartott puskához. A puska ugyanolyan műanyagból készült, mint a doboz, bár formailag semmiben sem különbözött egy közönséges puskától. Kivéve a cső legvégét, amelyet henger alakú, aranyszínű kvarckristály alkotott.

Feretti is átöltözött, és magához vett egy ugyanolyan fegyvert.

– Ki kell próbálnunk ezeket – szólt a tizedes.

A földi egységek négyfős csoportokra osztódtak. A négy főből kettő M–16-os automata puskával rendelkezett, egy fő M203-assal, amely az M–16-os gránátvetővel felszerelt változata volt, és a csoport negyedik tagja az új sugárfegyverrel lett felszerelve. Az alegységek kivonultak a folyosóra, hogy biztosítsák a Csillagkapu abydosi oldalát.

Néhány perc múlva egy csapat gyanútlan Hórusz-testőr ment be a piramisba. Sisakjuk inaktivált állapotban volt, szemük körül látni lehetett a tetoválást.

Feretti tüzet nyitott a közeledőkre. Az energiasugár ropogósra sütötte az élen haladó sólyomfejűt. A Hórusz-testőrök mozdulatlanná dermedtek a meglepetéstől. Azután hirtelen felocsúdtak, és megpróbáltak védekezni. Mindkét harcoló fél fedezék mögé húzódott.

A földiek tűzereje a fedezék mögött tartotta a Hórusz-testőröket, akik ki sem merték dugni a fejüket. A puskagránátok viszont remek szolgálatot tettek. A tengerészgyalogosok minimális veszteséggel tisztították meg a piramist.

Feretti elégedetten nézte, amint a fából összetákolt barikád elporladt a sugárnyalábtól. Vigyorogva nézett Kawalskyra.

– Mostantól űrosztagnak nevezhetjük magunkat.

* * *

A csillaghajó felső szintjein ismét tűzharc alakult ki a földi kutatócsoport tagjai és a Hórusz-testőrök között. A sólyomfejűek képtelenek voltak a technikusok ellenállását felszámolni, annak ellenére, hogy a védők igyekeztek takarékoskodni a lőszerükkel.

Aznap reggel ismét megszűnt a vízellátás. Barbara Shore egy íróasztal mögött ült, ügyet sem vetve a körülötte folyó harcra. Vele szemben két fordító dolgozott. Az egyikük Sa’uri csoportjához tartozott, a másik Faizah-éhoz. Barbara nem értette, miért mond ellent egymásnak folyton a két tolmács.

Barbara felsóhajtott, majd felemelte a fejét, és kinézett az „ablakon”, vagyis arra a monitorra pillantott, amely a táborról sugárzott képet.

Megdöbbenve tapasztalta, hogy a piramisból emberi alakok sokasága özönlik ki, és a megjelenésük elég nagy zavart kelt az elfoglalt táborban.

Amint alaposabban megnézte a monitort, észrevette, hogy a kirajzó katonák az U.S. Army terepszínű egyenruháját viselik!

* * *

Úristen! Mire használhatták Ré emberei ezt a hadihajót? – tűnődött Daniel Jackson, miközben a végeláthatatlan folyosókon bolyongott. Iszonyú méretű sugárágyúkat látott, hihetetlen mennyiségű élelmiszerkészleteket, amelyek egy egész hadsereg ellátását biztosíthatták, sőt még a bolygók kolonizálását segítő felszereléseket is.

Egy idő után Hathor úgy emlegette a gigantikus űrjárművet, hogy „az én hajóm”.

Amikor Daniel egy alkalommal megjegyezte, hogy az alvó legénység nagyobb igényt tarthat a hajóra, Hathor majdnem megölte.

Ettől kezdve Daniel igyekezett lakatot tenni a szájára.

De mindentől függetlenül szerette volna tudni az űrhajó valódi nevét. De amikor a komputert a hajónaplóról kérdezte, az egy egész könyvtárat ajánlott a figyelmébe.

Hathort viszont csak a hajó képességei és üzemeltetése érdekelte.

– Azonosíttattam a komputerrel a legközelebbi naprendszereket – mondta az asszony másnap reggel. – Az Abydos nagyon közel van. Ré bizonyára idehozatta ezt a hajót, amikor rábukkant a népedre a Földön. A repülő palotájának négy évbe telt az út odáig. Bizonyára arra gondolt, hogyha meg kell büntetnie az embereket, akkor sokkal hamarabb oda kell érnie, és olyan hatalmas fegyverekre lesz szüksége, amelyek elpusztíthatnak egy egész bolygót.

– De Ré Anubiszt küldte maga helyett néhány Hórusz-testőr kíséretében a titkos kapun át a lázadás leverésére – folytatta Hathor.

– Honnan veszed ezt? – kérdezte Daniel. – Hiszen te akkor édesdeden aludtál a szarkofágodban.

– Így történhetett. Barbara Shore említette, hogy a holttestek maradványait megtalálták az agyagban, és Ré nyakéke is ott hevert a Csillagkapu közelében… – Hathor a szeme elé tartotta a medált. – Ki tudja, milyen trükkökre képes ez a parányi kulcs?

Daniel elhatározta, hogy kipuhatolja Hathor szándékait.

– A te tudásoddal és a legénység segítségével minden információt megszerezhetsz…

– A komputer segítségével egymagam is elvezetem ezt a hajót bárhová – jelentette ki Hathor. Ahogyan ezt mondta, szoborszépségű arca rendkívül visszataszítónak tűnt. – Talán először elviszem a hajót az Abydosra.

Azok után, amit az Abydoson művelt, elképzelni is szörnyű volt, hogy mit tehet a Földdel.

Daniel hagyta, hadd elmélkedjen az asszony. Őt jobban érdekelte a vezérlőteremből nyíló Csillagkapu.

Ki kell találnom, hogyan juthatok hozzád, mielőtt Egyéniség kisasszony elindítja a hajót – gondolta Daniel. Ha Hathornak sikerül elindítania az űrhajót, a Csillagkapu koordinátái megváltoznak, és akkor az átjáró bezárul, vagy egészen más helyre viszi, mint ahová szeretné.

Daniel emlékezett a Föld és az Abydos koordinátáira. De ezúttal ugyanazzal a nehézséggel találta szemben magát, mint amikor az Abydosra érkeztek. Nem ismerte a kiindulópont szimbólumát. Bárcsak tudná a hajó nevét! Akkor megkereshetné a jelet a szerkezeten.

Ré utazása. Az ókori egyiptomiak úgy képzelték, hogy Ré, a napisten végighajózik az égen mindennap. Egy örökké tartó utazás…

Ré hajója. Minden egyiptológus tudott a Millióéves Hajóról, amelyen Ré az idők kezdetétől utazott.

Danielt hirtelen elöntötte a remény. Megragadta a mikrokomputert, és a parányi lemezre rárajzolta a Millióéves Hajó hieroglifáit.

A holografikus képen megjelent a gigantikus piramis. Ugyanaz az űrhajó, amely akkor jelent meg, amikor azt kérdezték, hogy hol vannak.

Oké, végre megtudta a hajó nevét. De mi lehet a jele a szerkezeten? Szeme végigfutott a harminckilenc szimbólumon. De azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy ennek a helynek a jele el van rejtve valahol a többi szimbólum közt.

Ez a gondolat kissé lehangolta. De a memóriája élesebbé vált. A jelnek rajta kellett lennie a kőlapokon, amelyek a Csillagkaput burkolták. A hajó pedig lebeg valahol Nut (az istennő, aki az eget tartja a hátán) és Geb (a földet jelentő istenség) között.

Föld és ég között.

Daniel megkereste a Föld szimbólumát. A szimbólum jobb oldalán talált egy apró jelet, amely úgy nézett ki, mint egy megolvadt H betű. A szimbólum bal oldalán pedig egy parányi bumerángot fedezett fel. De a miniatűr bumeráng jelenthetett egy meggörnyedt emberi alakot is.

Daniel odalépett a Csillagkapuhoz, és a belső kört a feltételezett jelre tekerte. Tudta, hogy óriási kockázatot vállal, hiszen tévedés esetén bárhová érkezhet. De úgy gondolta, hogy sehol sem lenne nagyobb veszélyben, mint itt, Hathor mellett.

Hátha mégis hazajut!

* * *

Két napba telt, mire a Hórusz-testőrök eljutottak az elfoglalt tábortól a bányáig. O’Neil ezredes ezalatt igyekezett megkeseríteni az életüket. Folyamatosan lövette őket az ágyúkkal és a harckocsikkal. Mire az udadzsítek megérkeztek, már a Stinger rakétákat is előkészítették.

De az ellenség végül mégiscsak elérte a bányát, és kezdetét vehette az a fajta harc, amely a sólyomfejűeknek kedvezett. Jack O’Neil már nem tudott több nyulat elővarázsolni a sapkájából.

Éppen a tartalék lőszerkészletek bevetésére adott engedélyt, amikor fegyverropogásra lett figyelmes. Valaki hátba támadta a Hórusz-testőröket.

Talán Kaszuf hirtelen felgyógyult, és Nagada népét mozgósította a szövetségesei megvédése érdekében? Végül Kawalsky hadnagy jelentkezett a rádión, és ez megoldotta a kérdést: a könnyűlovasság megérkezett.

Amint a támadó csapatok lekötötték az ellenséges erőket, O’Neil is rendezte sorait, hogy ellentámadást indítson. Közben távcsövével folyamatosan figyelte a sugárfegyverekkel ellátott tengerészgyalogosokat. Néhány páncélozott csapatszállító járművet is észrevett. Ezekre páncéltörő rakétákat szereltek a szokásos 20 mm-es gépágyúk helyett.

Egy dolgot el kellett ismerni. Ha eredményt akart elérni, West tábornok nem takarékoskodott semmivel.

A Hórusz-testőrök nehéz helyzetbe kerültek. Egyszerre két frontvonalon kellett harcolniuk, de az újonnan érkező csapatok túl nagy falatnak bizonyultak számukra.

O’Neil legszívesebben azonnal ellentámadást indított volna, hogy bosszút álljon a veszteségeikért, de a tartalékai kifogytak. Ezért az embereit a fedezékekben tartotta, és a bosszúhadjáratot az új csapattestre hagyta.

A Hórusz-testőrök ellenállása hamarosan megtört, a tengerészgyalogosok pedig üldözőbe vették a dűnék között menekülő sólyomfejűeket.

– Az a baj, hogy a Hórusz-testőrök nem ismerik a megadás szót – mondta Charlton hadnagy. – Ha visszafoglaljuk a tábort, fel kell készülnünk gerillaakciókra.

– A Csillagkapu védelmét is jobban meg kell szerveznünk – jelentette ki O’Neil. – Ilyen invázió nem fordulhat elő még egyszer.

* * *

Szkára a csillaghajó egyik felső fedélzetén találta meg a nővérét, amint a lány egy diagramot tanulmányozott Barbara Shore-ral.

– Az az átkozott Faizah! – mondta dühösen Barbara. – Szétrúgom a seggét, ha még egyszer ide pofátlankodik. Szándékosan rossz fordításokat adott át, hogy hátráltassa a munkánkat.

Amint kissé lecsillapodott, félrevonta Szkárát és Sa’urit.

– Tudom, hogy szeretnétek látni az édesapátokat. És amit Nagadáról hallottam, katonai kíséretre lesz szükségetek.

– Most, hogy elmúlt a veszély, az emberek még őrültebben viselkednek, mint eddig – mondta Szkára.

– Hogy van apa? – kérdezte Sa’uri. – A Hórusz-testőrök támadása előtt kaptam üzenetet, hogy megsebesült.

– Nakeer és ő éppen reggelizett, amikor megtámadták őket. Apát a mellkasán érte a lövés, és elvesztette az eszméletét. Azóta sem tért magához.

– Az emberek felébrednek a kómából – próbálta vigasztalni a fiatalokat Barbara.

– Ki követte el a merényletet? – kérdezte Sa’uri. – Elfogtátok?

Szkára lehajtotta a fejét.

– Nem voltak szemtanúk. De a testőrök láttak egy embert elmenekülni… A férfinak szőke haja volt.

– Daniel tette? De hát miért?

– Nem tudom. Elszaladt. Később látták Faizah-val a Szabadság párt főhadiszállásán. Azután egy raktárépületben megtaláltuk a személyes holmiját… egy ágyon. Amint behatoltunk a raktárba, egy Hórusz-testőr támadt az embereimre. Az elfoglalt katonai táborban is látták Danielt egy csapat Hórusz-testőr kíséretében.

Sa’ri arca elsápadt. Barbara szóra nyitotta a száját, azután meggondolta magát.

– Nem is tudom, mit mondjak – szólalt meg végül.

Sa’uri a fivérére nézett.

– Szeretném látni apát – mondta szomorúan.

* * *

Egy teherautó rakomány kvarckristály haladt át a Csillagkapun a tervnek megfelelően. A következőnek fél óra múlva kellett követnie az előzőt. A visszajövő, üres teherautó érkezése pedig tíz percre rá volt esedékes.

Ezért amikor a Csillagkapu a jelzett időpontnál hamarabb aktiválódott, a teremben kitört a pánik. A riasztóberendezés éles hangon vijjogni kezdett, a technikusok sietve elhagyták a csarnokot. Helyükre fegyveresek érkeztek, akik fedezék mögé húzódva várták az ellenség újabb betörését.

A katonai rendész, Phil Garber idegesen szorongatta az M203-as markolatát. O’Neil ezredes nem engedélyezte a sugárfegyverek alkalmazását a Csillagkapu közelében. A betolakodók ellen egyébként is jól beváltak a tűzfegyverek.

A Csillagkapu kristályos felülete kisimult, és egy emberi alak lépett ki belőle.

A barna köpenyt viselő férfi összerogyott, így a gránátvető lövedéke elhúzott a feje fölött.

Daniel Jackson köhögve térdelt a földön, miközben kezeit a magasba emelte.

– Huh, fiúk – nyögte. – Valami fontosat kell mondanom!

16. FEJEZET

FELÉPÍTENI, LEROMBOLNI

Amikor kislány voltam, az apám felemelt. Olyan magasnak tűnt, hogy úgy éreztem, az égig érek – emlékezett vissza Sa’uri. – Most viszont aprónak, törékenynek látom.

Az apja szürke arccal feküdt a tábori ágyon. Destin kedves embernek bizonyult. A tengerészgyalogosok gyorsan összeállítottak egy kórházat, ahol az orvos azonnal hozzálátott a műtéthez.

A doktor– ítását követve Sa’uri mindennap meglátogatta Kaszufot. Olyankor ült ágya szélén, és beszélt az idős emberhez, bár nem tudta, hogy apja hallja-e a szavait.

Sa’uri nem ment vissza a katonai táborba. Amikor látta, hogy mekkora káosz uralkodik a városban, elhatározta, hogy Nagadában marad. Néha váltott néhány szót dr. Destinnel, de ettől eltekintve nem beszélt angolul. Az orvossal is csak azt vitatták meg, hogy milyen felszerelésre van szükség a városban létesített kórházban.

Kaszuf állapotáról ritkán esett szó.

Sa’uri kilépett a kórházból. Nagadában még mindig mélyponton volt a közbiztonság. Szinte mindennaposak voltak az utcai harcok a fosztogatók és a nemzetőrök között. A piac gyakorlatilag megszűnt, a lakosság éhezett, és csak a fegyverkereskedelem virágzott. O’Neil ezredes élelmiszer-szállítmányokkal segítette a nagadai embereket, de ezt csak addig biztosíthatta, míg az ércszállítmányok folyamatosan érkeztek a Földre. Szkára gyakran a nemzetőröket küldte a bányába, nehogy fennakadás legyen a szállításban.

Szkára éppen befejezte az őrség ellenőrzését, és a kórház felé indult.

– Dr. Destin szerint többet kéne aludnod – mondta Sa’uri, amint találkoztak. – Miért vagy még fenn ilyen későn?

– Fülest kaptam, hogy Gerekh emberei meg akarják támadni az egyik élelmiszerraktárát – felelte Szkára. – Már az ezüst sem kell senkinek. A rablók csak az élelmiszerre specializálódtak. De lefegyvereztük a támadókat, és visszaküldtük őket Gerekhhez. Hadd etesse ő a saját embereit. De a farmokon is sok a gond. A megmaradt Hórusz-testőrök ott próbálnak élelmet szerezni.

Közben a város kapujához értek. Odakinn a farmokról érkezett menekültek vártak bebocsátást. A nemzetőrök kinyitották a kaput, majd a bejövő farmereket körülvették. De a szerencsétleneknél nem találtak fegyvert.

Sa’uri a menekülteket egy kiürített raktárba vezette, ahol egy kevés ételt kaptak. Az élelmiszer elosztására Szkára régi barátja, Nabeh felügyelt.

Egy kimerült, idős férfi lépett ki a sorból, és panaszkodni kezdett. A farmerklán elöljáróinak zöld köpenyét viselte, amely csupa sár volt.

– Felgyújtották a házam – mondta elkeseredett hangon. – Valaha fontos emberek jártak nálam, akik gabonával kereskedtek. Ezüsttel fizettek a terményemért. De a tanyám leégett, és nem maradt semmim. Nagy hatalommal rendelkező barátaim élnek Nagadában. Ők bizonyára segíteni fognak rajtam.

Sa’uri gyakran látott ehhez hasonló esetet. Az emberek nem voltak hajlandók elfogadni a tényt, hogy az életük gyökerestül megváltozott. Azt hitték, minden a régi kerékvágásban halad.

Sa’uri adott neki egy szelet kenyeret.

– Ülj le, és egyél valamit! – mondta az asszony. – Biztosan éhes vagy.

– Mindig a feleségem gondoskodott az ételről… – motyogta az idős ember körülnézve. De most egyedül volt. Amennyire Sa’uri a Hórusz-testőröket ismerte, arra következtetett, hogy az öreg felesége a házban maradt, amikor felgyújtották.

Közben az éhes tömeg egyre nőtt.

– Sajnálom, bátyám – mondta Sa’uri –, de tovább kell menned, hogy helyet adj másoknak!

– Nem bánhatsz így egy elöljáróval – jelentette ki felháborodottan az öreg. Kihúzta magát, és akkor pillantott először Sa’urira. – Te Kaszuf lánya vagy…

– Kérlek, menj tovább…!

– Tehát ilyen lett a világ. Leégett a házam, elveszítettem a feleségem… és a gyerekekben nem maradt semmi tisztelet… Te is feleségül mentél egy gyilkos földlakóhoz, aki megölte Nakeert és a saját apósát.

Sa’uri reszketett az idegességtől. Nabeh megragadta az elöljáró karját, és nagyot rántott rajta.

– Ide figyelj, öreg! Ülj itt, vagy menj a dolgodra, nekem mindegy. De fogd be a szád, különben nem állok jót magamért!

Az idős férfi dünnyögött valamit, azután továbbment.

Sa’uri nagyot sóhajtott, majd elengedte a pisztoly markolatát a köpenye alatt. Ez nem az a kis játékszer volt, amivel korábban harcolt. Azt ott hagyta abban a lakásban, ahol Daniellel élt. Ezt a pisztolyt Szkára adta neki. Nagadában senki sem érezhette magát biztonságban fegyvertelenül.

* * *

– Miféle meglepetést rejtegetsz abban az iratcsomóban? – kérdezte Barbara Meyerstől.

A férfi szomorúan vállat vont.

– Faizah rendkívüli tehetség volt…

– Hathor – javította ki Barbara. Daniel Jackson hírei bombaként robbantak a kutatócsoportban. – De ettől függetlenül páratlan nyelvérzékkel rendelkezett.

Meyers elvörösödött.

– És mesterien értett a félreinformáláshoz – tette hozzá gyorsan Barbara. – Ha sikerül kiszűrnünk a baromságait az eddig összegyűjtött információk közül, az óriási előrelépést fog jelenteni.

Barbara visszatért a konkrét kérdésre.

– Tehát mit sikerült kihámozni azokból a szövegekből, amelyeket nemrég küldtem hozzád? – A kérdéses fordítás Faizah és Meyers közös munkája volt.

– Nem tudom megállapítani, hogy mi az, ami helyes, és mi a hibás megállapítás – ismerte be Meyers. – Attól tartok, hogy ez nem erős oldalam. – Meyerst mintha kicserélték volna, amióta a háború kutyái levizelték a cipőjét. – Bejelöltem néhány bekezdést, amelyen Faizah dolgozott. Tedd az ellenkezőjét annak, amit ő javasol!

Barbara nem tudta megállni, hogy ne kötekedjen Meyersszel.

– Mondd csak, Gary, milyen volt?

– Micsoda?

– Kipróbálni egy istennőt! Nagy tapasztalatot jelenthetett egy vérbeli egyiptológus számára.

– Sajnálom Danielt – terelte másra a szót Meyers.

– Miért?

– Az a nő rettenetesen ráhajtott, és Daniel bajba került miatta. De akármit mondasz is róla, az a lány valóban figyelemreméltó volt. Nevetett a vicceimen, mintha mulatságosak lettek volna. Én hiányolom a társaságát.

* * *

Vance tizedes érdeklődéssel figyelte, amint Mitch Storey a hajó lézerágyúinak kontrollpanelját tanulmányozza. Bár a tengerészgyalogos eredetileg nem tartozott a kutatócsoporthoz, a vezérlőterem hősies védelme után ebbe a csoportba osztották be. A harcok folyamán közeli kapcsolatba került a kutatókkal, ezért szívesen maradt továbbra is velük.

Vance ámulattal nézte, amint a műszerpult áramkörei világítani kezdtek, mintha a rendszer életre kelt volna.

– Akárcsak a szenzorok – mondta diadalmasan a technikus. Néhány perc alatt a berendezést üzemképes állapotba hozta. – Úgy látszik, sikerülni fog. Nem tűnik túl bonyolultnak.

Storey ujjai végigfutottak a műszerfal billentyűin. A műszerfal felett kialakult egy háromdimenziós kép, amelyen éppen áthaladt egy helikopter. Storey újabb gombot helyezett üzembe, és a képen megjelent a célkereszt.

– A feladat egyszerű: célozni és tüzelni!

– Hé, Storey! – figyelmeztette a kollégája. – Csak tanulmányoznunk kell a berendezéseket, nem azzal bíztak meg minket, hogy tartsunk lőgyakorlatot!

Storey ráhelyezte a kezét a műszerpultra, és a háromdimenziós kép eltűnt. Odakinn a helikopter továbbrepült, a pilóta nem is sejtette, hogy a gépe egy pillanatig célpontot jelentett.

– A helikopter tökéletes biztonságban volt, míg ezek a jelzőfények ki nem gyulladtak – folytatta a technikus. – Tulajdonképpen ez a legnagyobb problémánk ezekkel a berendezésekkel. Szét tudjuk szedni őket, majd ugyanúgy össze is rakjuk, mégsem tudjuk megfejteni a működési elvüket. Túlságosan bonyolultak a szerkezetek, és nem vagyunk képesek biztosítani az energiaellátásukat. A műszaki leírások pedig kézikönyv jellegűek: nyomd le ezt a gombot, akkor kigyullad az a jelzőfény, akkor fordítsd el ezt a kart, satöbbi. Ez éppen olyan, hogy miként kell bekapcsolni egy komputert, de fogalmunk sincs a mikrocsipek működéséről.

* * *

Daniel Jackson a cellájában sétált, kezével végigsimítva a kvarckristályból készült falakat. Mivel a Hórusz-testőrök lerombolták a tábort, így Danielt csupán az űrhajó egyik szerelőkamrájában tudták elhelyezni.

A fal egyik része ajtóvá alakult, majd Jack O’Neil ezredes és Felton ezredes lépett be a szűk helyiségbe.

– O’Neil! Végre! – kiáltott fel lelkesen Daniel.

A másik ezredes csodálkozva nézett Danielre. Ő még nem szokta meg a civil szemtelenséget.

– Jól teszi, hogy visszafogja magát, dr. Jackson. Háborús helyzetben összejátszani az ellenséggel kémkedésnek tekintendő, és halálbüntetéssel jár.

– Én nem játszottam össze az ellenséggel – válaszolta Daniel, segélykérőn nézve O’Neilra, majd ismét a fontoskodó ezredeshez fordult. – Gondolom, ön sem hiszi el, hogy én lőttem rá Kaszufra és Nakeerre! Úgy hallottam, megtalálták a gyilkos fegyvert. Megvizsgálta?

– Minek? – szólt közbe O’Neil. – Attól tartok, az abydosi kriminológia még nem jutott el az ujjlenyomat-azonosítás szintjére.

– Tulajdonképpen mi a vád ellenem? Miért zártak be ide?

– Nem akarjuk, hogy megszökhess, míg kiderítjük, hogy melyik oldalon állsz. A saját bevallásod szerint is az ellenséges vezér társaságában voltál.

– Mintha tehettem volna mást.

O’Neil ügyet sem vetett a megjegyzésre.

– Arról számoltál be, hogy ez a Hathor ellenünk készül.

– Hát egyfolytában erről beszélek! – fakadt ki Daniel, majd Feltonra mutatott. – Mit mondott neked ez az alak?

Felton haragos pillantást vetett Danielre.

– Mi fontosabbnak tartjuk a konkrét tényeket, mint a science-fiction képregényekbe ülő történeteket.

Daniel elkeseredetten nézett O’Neil-ra.

– Nézd, mi már sok olyan helyzetet átéltünk, ami képregényekbe illene. Hathornak a birtokába került egy akkora hadihajó, amelyhez képest ez csak mentőcsónak. Az űrhajón olyan berendezések vannak, amelyeket még Ré fajának túlélői készítettek. Olyan hatalmas erejű fegyverzettel rendelkezik, amelyek egy egész bolygó elpusztítására képesek. A hajó a csillagközi térben várakozott, Hathor szerint elég közel az Abydoshoz. Ha annak a nőnek sikerül elindítania, csak néhány napunk maradt…

– És az az asszony hagyta, hogy maga ennek az információnak a birtokában megszökjön – mondta csodálkozó arccal Felton.

– Az űrhajó saját Csillagkapuval rendelkezett, amelyet sikerült üzembe helyeznem…

– De senkit nem tud azon a Csillagkapun át a fedélzetre vinni.

Daniel elvesztette a türelmét.

– Már mondtam, hogy a Csillagkapu titkos koordinátákkal programozható.

– Tehát nincs semmi bizonyítéka ennek a történetnek az igazolására.

– Sajnos nem tudtam mikrofilmet készíteni, mert nem volt rá időm. Annyira igyekeztem, hogy figyelmeztessem magukat. Mit gondol, hol voltam az elmúlt napok során? Síeltem valahol a gyönyörű Hathorral?

O’Neil rosszallóan nézett az ezredesre.

– Amíg maga távol volt, mi átestünk egy pokoli háborún, és Nagada csaknem elpusztult. Azóta megkezdtük a lerombolt tábor felépítését…

– Mi a fenéről beszél? Kit érdekel most a tábor újjáépítése? – Daniel ismét O’Neilhoz fordult. – Nagyszerű. Örüljetek, hogy megnyertétek a háborút, de emlékezzetek a szavaimra. Hathor ide fog jönni azzal a hadihajóval, és elpusztítja az Abydos lakóit. De az lőgyakorlat lesz, mert utána elindul a Földre, és véget vet az emberi civilizációnak.

O’Neil felfigyelt Daniel hangsúlyára, és a fiatalember szemébe nézett.

– Ha elpusztít minket, mert nem készültünk fel az érkezésére – tette hozzá csendesen Daniel –, akkor ki fogja figyelmeztetni a Földet?

17. FEJEZET

ÚJ ELLENSÉG

Barbara Shore a rendbe hozott vezérlőteremben állt, ahol minden valósággal ragyogott. Az asszony irányítása alatt fémesen csillogó egyenruhába öltözött férfiak és nők kezelték a műszereket.

– Gépház! Zöld jelzés! – mondta hivatalos hangon a jóképű fiatal másodtiszt.

– Navigáció, zöld jelzés! – igazolta vissza egy baszk sapkás férfi.

– Érzékelők? – kérdezte Barbara, de nem kapott választ. – Érzékelők? – ismételte meg a kérdést.

Gary Meyers az asszony felé fordult, és mondani akart valamit, amikor fémes csikorgás hallatszott…

Barbara felállt az asztal mellől, amelyre ráborulva aludt. Amint körülnézett, látta, hogy a vezérlőterem ugyanolyan lepusztult állapotban volt, mint mindig. Tehát az egészet csak álmodta. De az mégis valóság volt, hogy a navigációs konzol nyitva állt. Az érzékelők műszerfala szintén üzembe lett helyezve. A fölötte lebegő háromdimenziós kép az Abydost mutatta. Egy lebegő gömb jelezte a bolygót, amelyen vörös piramis stilizálta Ré Szemét.

De vajon mi lehetett az a foszforeszkáló zöld folt a látóhatár peremén? Az idegen műszerek segítségével Barbara megpróbálta azonosítani a közeledő foltot. De a fedélzeti komputer alkalmatlannak bizonyult erre a feladatra. Az objektum még olyan messze volt, hogy nem lehetett tovább fokozni a kép felbontóképességét. Barbara csupán annyit tudott megállapítani, hogy a közeledő objektum akkora lehet, mint egy hatalmas méretű hegy.

– Az ördög vigye el! – mondta. – Ez a valami pontosan úgy néz ki, mint a gigantikus űrhajó, amelyről Daniel Jackson beszélt.

Az érzékelők azt is jelezték, hogy az ismeretlen objektum eddig hihetetlen sebességgel közeledett, és most lassulni kezdett.

* * *

Daniel Jackson megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Ő mindent elkövetett: figyelmeztette az embereket a közelgő veszélyre. Arról nem tehetett, hogy nem hittek neki. Holdkórosként járkált a cellájában. Tudta, hogy ki kell szabadulnia.

Annak ellenére, hogy Felton igyekezett titokban tartani a Danieltől származó információkat, a hírek mégis kiszivárogtak. A fiatalember viszont semmit sem tudott a kinti eseményekről. Nem tudta, mi történik Nagadában, hogy van Sa’uri, és életben maradt-e Kaszuf.

Daniel visszagondolt a korábbi eseményekre, és belátta, hogy minden ellene szól. Látták, amint Hathorral sétál a lerombolt katonai táborban, tehát nem csodálkozott azon, hogy nem bíznak benne az emberek.

El kellett ismernie, hogy Ré jól megtanította a cselszövésre az istenségeket, és Hathor kiváló tanítványnak bizonyult. Az asszony mindössze két segítőtársával a feje tetejére állította a világot. Pontosan ki tudta számítani az emberek reakcióit, és úgy irányította cselekedeteiket, mintha azok marionettfigurák lettek volna.

Daniel tudta, hogy a Millióéves Hajó hamarosan megérkezik, és akkor Hathor befejezi, amit elkezdett. Az emberek majd rádöbbennek, hogy ő igazat mondott, de akkor már késő lesz.

Tovább rótta a köröket a cellájában, miközben egyre csak azon törte a fejét, hogyan juthatna ki.

Azután a panel hirtelen eltűnt, és az ajtónyílásban Barbara Shore, valamint Gary Meyers jelent meg.

– Úgy gondoltuk, ideje kijönnöd – mondta Meyers.

– Egy hatalmas objektum kering orbitális pályán az Abydos körül – tette hozzá Barbara. – Nem lehet meteor. Tájékoztatni akartam O’Neilt, de előbb veled szerettem volna beszélni.

– Valóban azért jöttetek, hogy kiszabadítsatok? – kérdezte Daniel. – Katonai büntetéssel jár…

Barbara vállat vont.

– Nincs itt egyetlen katona sem. De ha igazán segíteni akarsz, akkor tegyük működőképessé a hajó sugárágyúit!

– Menjünk! – mondta Daniel.

* * *

Barbara Shore kíváncsian bámult O’Neil. Még sohasem látta, hogy az ezredes ennyire reménykedjen egy jelentés hamisságában.

– Ez valami tréfa, doktor? – kérdezte Felton. – Vagy talán maguk is bedőltek dr. Jackson rémhíreinek?

– Nem, uram – felelte hivatalos hangon Barbara. Szavait továbbra is O’Neilnak címezte. – Az űrhajó érzékelői egy nagy tömegű test közeledését jelezték, majd az ismeretlen objektum orbitális pályára állt. Az anyagát az a nagy értékű kvarckristály alkotja, amelyet az Abydoson bányásznak. Az alakja piramisra hasonlít, a magassága körülbelül kétezer láb, az alaplap élei háromezer láb hosszúak.

Nagyot sóhajtott.

– Tehát úgy állunk, mintha Disneyland lebegne felettünk. Hacsak nem sikerül üzembe helyeznünk Ré Szemének sugárágyúit, el sem tudom képzelni, mit tehetünk ellene.

O’Neil elsápadt, de a hangja nyugodt maradt.

– Bocsásson meg, hogy kételkedtem a jelentésében, és feltartottam a munkájában! – mondta csendesen O’Neil.

Barbara vállat vont.

– Az embereim végzik a munkájukat, és tájékoztatnak a fejleményekről.

A telefon csengeni kezdett, O’Neil felvette a kagylót, majd figyelmesen végighallgatta a jelentést.

– Mi történt, uram? – kérdezte Felton.

Ré Szemének irányító központjában rádióadást fogtak, amely a közeledő űrhajó és a Hórusz-testőrök közötti üzenetváltásra utal. Hathor nincs elragadtatva, hogy visszavertük az inváziót. Azt parancsolta a bolygón maradt embereinek, hogy indítsanak támadást a bánya ellen.

– Az lehetetlen, uram – mondta Felton. – A Hórusz-testőrök nem képesek rövid idő alatt összevonni a csapataikat, és átvonulni az ellenőrzésünk alatt tartott területen….

– Már megkezdték a gyülekezést több ponton. Figyelmeztetnünk kell Charlton hadnagyot és a bányánál lévő csapatokat. Doktor, kérem bocsásson meg, hogy ide hívattam. Az lesz a legjobb, ha visszamegy a vezérlőterembe, és megpróbálják üzembe helyezni a sugárágyúkat. Azt hiszem, nagy szükségünk lesz rájuk.

* * *

A rádiós sátorban Charlton hadnagy hangja hitetlenül csengett.

– Miért próbálkoznának újabb támadással, mikor az előző is kudarcba fulladt?

– Az ellenség arra számít, hogy a világűrből támogatást kapnak – válaszolta Felton.

Charlton hangja hirtelen megélénkült.

– Már szabad szemmel is látni lehet a repülő objektumot. Piramis alakú…

Ekkor a rádióból hangos csattanás hallatszott, majd értelmetlen szavak, kiáltozás, mintha pánik tört volna ki a vonal túloldalán.

– Jóságos istenem! – kiáltotta Charlton.

– Mi történt? – kérdezte izgatottan Felton.

– Az űrhajó lézerágyúja végigperzselte a sivatagot…! Lelőtték az egyik helikopterünket! Ez az űrhajó sokkal nagyobb, mint amelyik a tábor mellett vesztegel.

A rádióból ismét különféle zajok kavalkádja hallatszott, melyek közé a lézerágyúk okozta robbanások hangja vegyült.

– A szerencsétlenek… – átkozódott Charlton tehetetlen dühében.

– Itt Felton ezredes! Hagyja abba a káromkodást, és tájékoztasson az eseményekről!

– A védelmi vonalamon egy húsz láb széles rés keletkezett. Azon a helyen még a fémtárgyak is megolvadtak, az emberek pedig gőzzé váltak.

Újabb lövések zaja hallatszott a rádióból, melyet Charlton megpróbált túlkiabálni.

– …semmiféle fegyverrel nem tudjuk viszonozni a tüzet. Az űrhajó túl magasan van.

Charlton kiszolgáltatottsága nyilvánvaló volt. A hadnagy igyekezett minél több információt közölni, mielőtt őt is elpusztítja egy találat.

Azután hangjába váratlanul remény költözött.

– Úgy tűnik, elmegy!

– Mondja meg neki, hogy próbáljanak visszavonulni onnan, mielőtt újabb támadás éri a bányát! – utasította O’Neil Feltont.

De hamarosan kiderült, hogy az űrhajó miért hagyta abba a bánya bombázását. Utat biztosított a Hórusz-testőrök előrenyomulásának.

Ezzel egy időben Charlton elkeseredett szitkozódása is újrakezdődött.

– Itt jönnek azok a rohadt csirkefejűek! Tüzeljetek, fiúk! Lőjétek szét a seggüket!

A rádiós sátor visszhangzott Charlton káromkodásától.

– Ide figyeljen, uram! – szólt közbe Felton. – Ez itt rádiókapcsolat, nem legénységi latrina! Hagyja abba a káromkodást!

O’Neil dühösen rákiáltott Feltonra:

– Mi a fenéről dumál itt, Felton?! Posztumusz irodalmi díjat akar adni Charltonnak?

Felton teljesen ledöbbent. Annyira lefoglalták Charlton zaftos kifejezései, hogy már nem is figyelt az eseményekre. Amint elhallgatott, csak Charlton szavait lehetett hallani a rádióból.

– Lőjetek! Irtsátok ki a rohadékokat!

Egy közeli robbanás hallatszott, majd néma csend következett.

– Szerencsétlen fickó – mondta komor hangon Felton.

18. FEJEZET

ISTENT JÁTSZANI

A Millióéves Hajó fedélzetén Hathor az előtte lebegő háromdimenziós képet figyelte. Az érzékelő berendezések információi alapján a központi komputer egy makettet készített. Ezen látni lehetett a felszín tereptárgyait és a felettük lebegő űrhajót.

Az űrhajó irányítása ennek a mechanizmusnak a segítségével rendkívül egyszerűnek bizonyult. Amerre Hathor ment, az űrhajó makettje követte a mozdulatait. Ahová az asszony mutatott, a sugárágyúk arra a helyre lőttek.

Rövid gyakorlás után az istennő elég ügyesen irányította a csatahajót. Úgy érezte, mintha egy óriás lenne, aki a terepasztalon makettekkel harcol. Bár Hathor úgy vélte, hogy még nem tökéletesen ura a mozdulatainak. Mintha valaki bokszkesztyűben zongorázna.

Amikor Daniel megszökött, Hathor megpróbált kapcsolatot teremteni a központi komputerrel. Egy idő után a komputer megértette az asszony szóbeli utasításait, így nem kellett mindent leírnia. Szerencsére a hajó legtöbb rendszere automatikusan működött, így azok irányításával nem kellett törődnie.

Bámulatba ejtette a hajó tökéletes működése, annál is inkább, mivel tudta, hogy Ré népe elpusztult, és a napisten maradt az utolsó képviselője. Tehát Rének egyedül kellett irányítania ezt a gigantikus járművet, ebben csak a komputer segítségére számíthatott. Az űrhajó valamennyi rendszere mégis tökéletesen működött, ki tudja, hány ezer éve.

Hathor sokat küszködött, míg a saját tapasztalatai alapján sikerült megtanulnia a hajó irányítását. Eközben gyakran arra gondolt, hogy felébreszti a legénységet. De a gondolatot mindig elvetette, félt az újabb lázadástól. Még mindig nem felejtette el, hogyan pusztította ezeket a vörös bundájú ördögöket.

Hathor feszülten figyelte a miniatűr harcmezőt. Az elsődleges sugárágyúk egyetlen lövésével letakaríthatta volna az ellenséges csapatokat a makettasztalról.

– Úrnőm! – hallatszott Khonszu hangja a bányából. – A földlakók ellenállása csaknem teljesen megszűnt. Nem kéne abbahagyni az ágyúzásukat? Az ellenség maradékával a felszíni csapataink is elbánnak.

Hathor arca megtelt aggodalommal. Mintha elveszítette volna isteni hatalmát.

A Millióéves Hajót nem arra tervezték, hogy bolygók felszínén vívjon csatát. Hathor még azt sem tudta, hogyan kell leszállnia, vagy az atmoszférában mozognia. A világűrből pedig nem volt képes finomabb hadmozdulatok végrehajtására, csupán rombolni tudott nagy területeket. Abból a magasságból ugyanúgy elpusztította volna a saját embereit is, mint az ellenséget.

– Vonuljatok tovább! – mondta Hathor. – Tudni akarom, mi történik odalenn!

– Úrnőm, rengeteg foglyot ejtettünk – jelentette Khonszu. – Végezzük ki őket?

– Nem – válaszolta határozott hangon az asszony. – Különítsétek el a fellahokat a földiektől! A fellahok már tudják a kötelességüket. Küldjétek vissza őket a bányákba dolgozni!

Egy hatalmas hadihajó és a gazdag rakomány hasznos fegyver lesz a kezében, amikor visszatér a Tuatra.

– Kényszerítsétek a földieket, hogy rakodják a kibányászott ércet az udadzsítekre! Azután szállítsátok a kvarckristályt az űrhajómra!

A liftre azért volt szükség, mert a hadihajó nem tudott leszállni. Khonszu tetszését mégis elnyerte. Végre rabszolgaként bánhatott a földlakókkal.

– Úrnőm felküldjek a lifttel néhány földlakót, hogy segítsenek a kirakodásnál?

Hathor a kérdést megkonzultálta a komputerrel:

– Nem szükséges – felelte. – A kirakodást automatikus szerkezetek végzik.

* * *

Charlton hadnagy utolsó képe a világról egy hatalmas tűzfüggöny volt. Azt hitte, az már a túlvilág kapuja. De amikor kinyitotta a szemét, néhány túlélő vette körül.

– Mi a helyzet, őrmester? – kérdezte a fölé hajló veteránt.

– Azt akarják, hogy rakodjuk az ércet a vadászgépeikbe.

Az egyik Hórusz-testőr odalépett hozzájuk, és sugárlándzsájával a vadászgépre mutatott.

– Mit csináljunk, uram? – kérdezte az őrmester Charltont.

Mielőtt a hadnagy válaszolhatott volna, egy fiatal katona a Hórusz-testőr elé lépett.

– Hé, te bohóc! Nem hallottatok még a Genfi Egyezményről?

Charlton biztosra vette, hogy egyik sólyomfejű sem beszél angolul. De a hangsúly sok mindent elárult. A Hórusz-testőr felemelte a fegyverét, és máris eggyel kevesebb hadifogoly maradt.

– Felesleges hősködnünk – mondta a hadnagy. – A legfontosabb a túlélés.

A sólyomfejű belerúgott Charlton térdébe, jelezve, hogy lássanak munkához.

* * *

Daniel Jackson egy dűne mögött lapítva figyelte, amint a Millióéves Hajó megtisztítja az utat a Hórusz-testőrök számára.

Egész csapattestek tűntek el egy pillanat alatt. A jelenet olyan volt, mint amikor egy ember belerúg a hangyabolyba.

Egy Nagada felől jövő Humvee próbált a dűnék fedezékében visszajutni a katonai táborba. A terepjáró megállt Daniel mellett.

– Rossz irányba mész, öreg – figyelmeztette a vezető.

– A városban van dolgom – válaszolta Daniel. A tengerészgyalogos vállat vont.

– Az jó hely, ha szereted a kígyófészkeket. A főbejáratnál próbálkozz, ott rendet tartanak Szkára emberei!

A katona az égre pillantott.

– Honnan a fenéből került ide ez a baromi csatahajó? Szétbombázta a védelmi rendszerünket a bányánál, és a Hórusz-testőrök elfogtak egy csomó tengerészgyalogost. A hadifoglyokat arra kényszerítik, hogy rakják tele érccel a vadászgépeiket. Azután az udadzsítek az űrhajó liftjéhez szállítják a rakományt.

Daniel összevonta a szemöldökét. Hathornak számtalan oka lehetett, ,hogy visszafoglalja a bányát. Ezzel megakadályozta, hogy a földi technika továbbfejlessze a fegyvereit.

De volt egy másik ok is, ami Danielben felmerült. Hathor azt akarta, hogy elég nagy kvarctartalékkal rendelkezzen, amikor az Abydos már nem létezik.

Daniel remélte, hogy ezek a gondolatok nem látszottak az arcán, amint búcsút intett a terepjáró vezetőjének. De Hathor fenyegetései, amelyeket a bosszúról mondott, ott motoszkáltak a fejében.

Daniel futni kezdett Nagada felé.

* * *

– Ez az átkozott vándorlás – gondolta Jack O’Neil ezredes, miközben a négyes dokk bejáratából a sziklafennsíkon folyó mozgolódást figyelte. A járműveket elvitette a fennsíkra mivel biztosra vette, hogy a Hórusz-testőrök hamarosan áttörnek. A járőröket, amelyek eddig Nagadát figyelték, szintén visszarendelte.

Nagadából nem érkeztek jó hírek. Az egész város lángokban állt. Mindenhonnan menekülők érkeztek a táborba, a katonák attól féltek, hogy ha elfogják őket, majd rabszolgaként dolgoztatják az ércszállítmányok rakodásánál.

A védelmi vonalak kiépültek, a katonák megállították a Hórusz-testőrök előrenyomulását a tábor irányában. A csatahajó a bánya fölött lebegett nagy magasságban. Hathor onnan adott le lövéseket a tábor védelmi vonalára. Bár a lövések nem voltak elég pontosak, a katonákban mégis félelmet keltettek.

O’Neil arra gondolt, hogy mire a Hórusz-testőrök a tábor közelébe érnek, Hathor befejezi a bombázást. Ellenkező esetben azt kockáztatja hogy elpusztítja az abydosi Csillagkaput.

O’Neil részletes jelentést küldött West tábornoknak, amelyben figyelmeztette az új csillaghajó megjelenésére.

Ezután megkezdte csapatainak evakuálását. Először a sebesülteket szállították át a kapun, azután került volna sor a kutatócsoport tagjaira. De ők egy emberként visszautasították ezt a lehetőséget. Még mindig abban bíztak, hogy sikerül a sugárágyúkat üzembe helyezniük.

O’Neil Felton ezredesre bízta az emberek hazaszállításának megszervezését. Felton elég rossz bőrben volt, de azt állította, hogy el tudja látni a feladatát.

O’Neil attól félt, hogy a Hórusz-testőrök áttörik a védelmi rendszert, és megakadályozzák az evakuálást. O’Neil végtelenül fáradtnak érezte magát. Nem szerette a visszavonulást. De már így is túl sok embere halt meg ezen a bolygón. Pedig milyen közel jártak a győzelemhez, amikor az az átkozott csillaghajó megváltoztatta az esélyeket.

Az ezredes elmosolyodott. Nemrégen még örült, hogy harcolhat, és a harc eltereli a figyelmét a gondjairól. De most .már élni akart. Természetesen katona volt, és feláldozta volna az életét.

De a legjobban azt utálta, hogy sok társának is vele kell pusztulnia.

* * *

– Vigyázzon, uram!

Mitch Storey sohasem gondolta volna, hogy egyszer az abydosi expedíciós haderő parancsnokára fog ráordítani.

De O’Neil ezredes szó nélkül félreállt a szállítmány útjából. A technikusok megpróbáltak minden mozdítható berendezést leszerelni, és a Földre szállítani további vizsgálatok céljából.

Barbara Shore a gépházban tartózkodott. Egy kisebb csoport a gépház komputereit tesztelte. Megpróbáltak energiát juttatni a lövegtornyokhoz.

Peter Auchinloss professzor vezetésével a központi irányítóterem csaknem minden berendezését leszerelték, és a Csillagkapuhoz szállították.

Storeynak eleinte nem tetszett, hogy ennyire lekopaszítják az űrhajót, de azután egyre jobban belemelegedett a munkába.

– Szükségünk van ezekre az áramkörökre, amelyek a falban folytatódnak – mondta a kollégájának.

– Igen, de nem tudjuk kibontani, itt kell hagynunk az egészet!

– Nem. Magunkkal visszük – jelentette ki Storey, majd egy sugárlándzsát vett a kezébe. – Húzódj hátrébb!

A lándzsa hegyét a falhoz érintette, és egy kör alakú részt kivágott a kristályból.

– Várni kell, míg lehűl – mondta. – Azután vihetjük ezt is.

* * *

Nagada falain túl az egész város lángokban állt. Daniel abbahagyta a futást. Nem volt babonás ember, de a pokoli látvány magával ragadta. Az égő házak között emberek szaladgáltak. A hatalmas kaput egy csapat abydosi katona őrizte. Jó lett volna tudni, hogy vajon Szkára is közöttük van-e.

Daniel mély lélegzetet vett, majd az őrök felé kiáltott.

– Helló!

– A kapu zárva van! – válaszolta az egyik nemzetőr. – Próbálkozz holnap!

– Üzenetet hoztam a földiek táborából – mondta, majd levette fejéről a csuklyát. – És beszélni akarok a feleségemmel!

Daniel ereiben megfagyott a vér, amint meghallotta a fegyverek zárszerkezetének csattanását. De gondolta, hogy nem lesz könnyű dolga.

Kezeit széttárta, jelezve, hogy nincs nála fegyver.

– Eresszétek le a puskátokat! – szólította fel Szkára a nemzetőröket. – És nyissátok ki a kaput! Hallani akarom az üzenetet.

Egy női hang ellenkezni próbált, de Szkára nem méltatta figyelemre. Danielt kissé mellbe vágta, hogy éppen Sa’uri viselkedik a legellenségesebben vele szemben.

Mire a hatalmas kapu kitárult, Szkára lemászott az őrtoronyból. A fiatal vezér fegyvertelen volt, de társai továbbra is Danielre fogták a puskájukat.

– Nem harapok – mondta Daniel. – Szólhatnál az embereidnek, hogy fordítsák másfelé a fegyverüket!

Szkára parancsokat osztott, az emberei pedig vonakodva ugyan, de engedelmeskedtek. Még mindig Szkára volt a nemzetőrök parancsnoka.

Talán mert ő az egyetlen reménye ezeknek a szerencsétleneknek – gondolta Daniel.

– Köszönöm, hogy nem lőttél le első látásra – jegyezte meg Daniel. – A rádiótok működik még? Vagy nem tudtok arról semmit, hogy mi történt az éjjel?

Daniel röviden elmesélte a fontosabb eseményeket. Azután félrevonta Szkárát, és elmondta, hogy vele mi történt az elmúlt napok folyamán.

– Azt reméltem, hogy Sa’uri is itt lesz. Neki is hallania kellett volna ezt.

Szkára arckifejezése a következőt jelezte: Ne akard azt, amit nem kaphatsz meg! De végül mást mondott.

– Nem akarta, hogy beengedjelek. Amikor ragaszkodtam hozzá, elment.

Nagy kő nehezedett Daniel szívére.

– Nem lehet hibáztatni érte. Annyit legalább tudtok, hogy Faizah volt Hathor?

Szkára bólintott.

– De ez nem könnyítette meg a nővérem helyzetét.

Daniel félretette a reményeit.

– Kik okozták ezeket a tüzeket?

– Rengeteg elöljáró próbálta magához ragadni a hatalmat. Ezek igyekeztek kifüstölni egymás főhadiszállását. Azután túllőttek a célon.

– És Kaszuf? Hogy van?

A két fiatalember egy pillanatig egymás szemébe nézett.

– Gyere! – mondta végül Szkára. – Megmutatom.

Egy nagy, fehérre meszelt falú épülethez mentek. Ez volt az a raktár, amelyet kórházzá alakítottak. Néhány kisebb szobát a súlyos betegek számára tartottak fenn.

Daniel és Szkára beléptek az egyik szobába, ahol Kaszuf feküdt szürke arccal. Daniel megfogta az apósa hideg kezét.

– Szegény, öreg barátom… Szomorú, hogy így látlak. És nemcsak azért, mert te vagy az egyetlen ember, aki tudja, hogy nem én lőttem rád…

– Nem te voltál… – suttogta Kaszuf, majd kinyitotta a szemét. – Az egyik merénylő egy nevetséges sárga parókát viselt. Sokkal hatalmasabb volt nálad. Hórusz-testőr volt, mivel Ré jelét tetoválták az arcára.

Daniel mozdulatlanul állt az ágy mellett. Remélte, hogy Szkára minden szót hallott. De Szkára az ajtónál várakozott.

– Dr. Destin! – kiáltotta. – Doktor!

19. FEJEZET

HALVÁNY REMÉNYEK

Dr. Terrance Destin nem tudta megmagyarázni, nem értette, mi hozta vissza Kaszufot a kómából.

– Legszívesebben azt mondanám, hogy a modern orvostudomány csodája, de ez nem igaz. Talán Mr. Jackson hangja, akit a merénylettel vádoltak. De az is lehet, hogy a beteg már felkészült a visszatérésre.

Mindenesetre Szkára úgy vélte, hogy Sa’urinak is hallania kell az apjuk szavait.

Daniel az őrtoronyban állt, amikor megérezte, hogy valaki közeledik felé.

– Tehát nem vagy áruló – mondta Sa’uri abydosi nyelven.

– Nem – válaszolta Daniel, de nem érzett magában annyi bátorságot, hogy megforduljon. – Csak egy ostoba alak, aki nem vette észre, hogy boldog. Semmi sem történt Hathor és köztem. Csupán eszköz voltam a kezében.

– Hát persze – mondta cinikusan Sa’uri. – Most visszajöttél, és azt hiszed, minden ugyanúgy fog menni, mint azelőtt.

Daniel megrázta a fejét.

– Azért jöttem vissza, hogy elmondjam: semmi sincs úgy, mint azelőtt. A város leégett, a Hórusz-testőrök elfoglalták a bányát…

– Köszönöm, eleget hallottam.

Sa’uri megfordult, hogy elmenjen. Daniel méregbe gurult, és megfogta Sa’uri karját.

– Ide figyelj! Én szeretlek téged. És azt akarom, hogy rendbe jöjjenek a dolgaink. De nincs időm. Az az űrhajó ott fenn akkora tűzerővel rendelkezik, hogy egyetlen lövésével leradírozza Nagadát a térképről.

Szótlanul nézték, amint a Millióéves Hajó energianyalábjai végigbombázzák a katonai tábort. Semmi sem volt, ami viszonozhatta volna a tüzet. Túl gyorsan visszavonultak a Csillagkapu piramisába. Hathor hamarosan elfoglalja a Csillagkaput, és akkor egyetlen ember sem hagyhatja el többé az Abydost.

– Akkor menj! – mondta Sa’uri.

– Nem. Azt akarom, hogy te menj Szkára és én harcolni fogunk, de a menekülteknek is vezetőre lesz szükségük. Az emberek bíznak benned, követni fognak.

– És gondolod, hogy a te világodban szívesen látnak majd minket?

Daniel egy pillanatig nem válaszolt.

– Azt hiszem, Jack O’Neil tisztességes ember. És nem akarom, hogy az embereid azért haljanak meg, mert te haragszol rám.

Elengedte Sa’uri karját.

– Gyűlölj, ha akarsz, de óvd meg az életed, és mindazokét, akikét tudod!

* * *

Hathor egész éjszaka lőtte a tábort. A robbanások mennydörgésként hangzottak, csak a villámlásokat nem követte eső. Sa’uri összegyűjtötte a menekülőket, és elmagyarázta nekik a helyzetet. Akik hajlandók voltak követni, azok összeszedték a legszükségesebb holmijukat.

Dr. Destin egy masztadzsra rakatta Kaszufot, és ő is vele tartott.

Amikor Sa’uri megpillantotta a fivérét, észrevette, hogy Szkára is készülődik. A fiú egy sugárlándzsát vett magához, majd csatlakozott a társaihoz.

– Amíg ti a tábor felé vonultok, mi megtámadjuk a bányát – mondta Szkára. – Ezzel eltereljük rólatok Hathor figyelmét.

– Támadni akartok azzal a valamivel a fejetek felett? – kérdezte döbbenten Sa’uri az űrhajóra mutatva. – Reménytelen vállalkozás.

Szkára a nővére szemébe nézett.

– Nem az, ha ennek az árán ti elmenekülhettek. Valamiért fontos lehet Hathor számára a kvarc, különben nem dolgoztatná a bányában az embereket. Tehát a támadással magunkra vonhatjuk a figyelmét.

– Megöl benneteket – mondta elkeseredetten a lány.

Szkára vállat vont, nem vitatkozott vele.

– Üzenetet küldtem néhány régi barátomnak. Minden harcosra szükségünk lesz. Néhányan már csatlakoztak hozzánk. Jobban szeretnének a Hórusz-testőrök ellen harcolni, mint egymással.

Egy pillanatig habozott, majd hozzátette:

– Daniel is velünk tart.

Amikor a lány nem válaszolt, Szkára bólintott.

– Nem kell szerencsét kívánnod.

* * *

Jack O’Neil ezredes az aranyszínű piramist körülvevő földsáncról figyelte, amint az emberek kisebb csoportokban vonultak a Csillagkapu felé. Valamennyien rendkívül fáradtak voltak, sokuk kötést viselt valamelyik testrészén. De minden katona, akinek sikerült elmenekülnie, gyengítette a tábor védelmét.

O’Neil megborzongott, amint egy újabb sugárnyaláb csapott le rájuk, és egy pillanatra megvilágította az egész területet. A becsapódás helyén hatalmas, megolvadt szélű kráter keletkezett.

Bár O’Neil gyűlölte a visszavonulást, de örült, hogy az embereinek sikerül elmenekülniük.

Az ezredes mellett álló Kawalsky mintha érzékelte volna felettese gondolatait. A hadnagyot érdekelte a hadtörténelem, ezért nem csoda, ha megjegyzése ezzel állt összefüggésben.

– A vietnami háború idején még túl fiatal voltam, de most már el tudom képzelni, mit éreztek az emberek Khe Sanhnál.

– Vagy Alamónál – tette hozzá Feretti, a korábbi harcok másik túlélője.

– Nem jó az összehasonlítás – javította ki O’Neil. – Ott senki sem maradt életben.

– De nem is voltak tengerészgyalogosok – mondta Kawalsky.

O’Neil végignézett a terepen. Túl hosszú idő telt el az utolsó lövés óta. Miért hagyta abba Hathor a bombázást? A Millióéves Hajó távolodni látszott.

– Hová a fenébe megy Hathor? – jegyezte meg csodálkozva az ezredes.

– Nekem úgy tűnik, uram, hogy visszatér a bányához – mondta Kawalsky.

– És uram, egy menetoszlop közeledik felénk – jelentette Feretti, aki a távcsövén át a sivatagot figyelte. – Nagada felől jönnek, de nem a szokott útvonalon.

O’Neil a megadott irányba nézett. Bár Nagada túl messze volt, a távcsövön át látni lehetett az égő város vöröslő fényeit.

O’Neil nem értette, hogy a Millióéves Hajó miért nem fedezi a földi csapatok összevont támadását. Amennyire Hathort ismerte, még azt is el tudta képzelni róla, hogy halomra löveti a saját embereit, ha a stratégia ezt kívánja.

O’Neil ismét a szeméhez emelte a távcsövet, hogy valami információt szerezzen az ellenség szándékáról. Feltűnt neki, hogy a közeledő menetoszlop tagjai túl sok ruhát viselnek. A Hórusz-testőrök általában csak egy ágyékkötőt hordtak, és a sólyomfejet megformáló zárt sisakot.

Az infravörös érzékelővel O’Neil láthatta, hogy a közeledők fejét nem burkolja sisak. Ez tehát vagy egy nagyon ravasz csel, vagy…

– Küldjön ki egy járőrt! – adott parancsot a rádiósnak.

– Uram? – mondta bizonytalan hangon Feretti.

– Nem hiszem, hogy ez támadás. Szerintem menekültek közelednek.

Néhány perccel később a kiküldött járőrtől rádióüzenet érkezett.

– Nagadából jövő menekültek, uram – jelentette a tizedes. – Egy Sa’uri nevű lány vezeti őket, aki beszél angolul. Azt kéri, hogy engedjük őket a Földre.

O’Neil a hosszan kígyózó menetoszlopot nézte. Hát persze hogy Sa’uri elkerülte az utat. Az a bányához vezet, amely az ellenség kezében van.

– Uram? – kérdezte a rádiós. – Sanders tizedes azt szeretné tudni, hogy elkergesse-e őket.

– Nem! – válaszolta gyorsan O’Neil. – Ugyanúgy elmenekülünk innen, mint annak idején Vietnamból. De nem hagyjuk itt azokat az embereket, akikkel együtt harcoltunk. Küldjünk ki értük annyi járművet, amennyit csak tudunk!

* * *

Daniel célba vette az egyik Hórusz-testőrt a sugárlándzsájával, és lyukat olvasztott a sisakon. Annak ellenére, hogy élete legnagyobb csatájában vett részt, Daniel elég nyugodt volt.

Sa’uri már nem szerette, így hát semmi sem tartotta vissza az öngyilkosjelölt vállalkozástól. Azt nem állíthatta, hogy rossz az élet, legfeljebb annyit mondhatott, hogy nem neki találták ki.

Szkára vezette a kis hadsereget a bányához. Érdekes módon egyetlen Hórusz-testőrrel sem találkoztak, amíg a bánya közelébe nem értek.

Ott azonnal tűzharcba bocsátkoztak a sólyomfejűekkel. Első pillanatban úgy tűnt, hogy túlerőben vannak. De hamarosan újabb erők törtek elő a sötétből.

Daniel célba vette az egyiküket, majd hirtelen kiáltozni kezdett abydosi nyelven.

– Ne lőjetek, ezek a barátaink!

A poros ruhát viselő abydosiak és tengerészgyalogosok kitörő örömmel fogadták megmentőiket.

Az egyik abydosi a könnyeit törölgette.

– Amikor a Hórusz-testőrök elmondták, hogy Nagada lángokban áll, azt hittük, hogy senki sem fog kiszabadítani minket.

– Látod, ebben is tévedtetek – mondta Daniel, majd odament az amerikaiakhoz. – Ki a rangidős?

– Azt hiszem, én – válaszolt egy gyenge hang. Charlton hadnagy kilépett a társai közül. – A legjobbkor érkeztek. A Hórusz-testőrök ki akartak végezni.

– Aki nem bírta a munkát, azt belehajították a bányába – magyarázta az egyik katona.

– Most legalább megfizettek a gaztetteikért – mondta Daniel.

Közben Szkára és a nemzetőrök odamentek hozzájuk. A zsákmányolt fegyvereket szétosztották, majd a katonai tábor felé indultak.

De alig tettek meg néhány métert, amikor a magasból éles hang hallatszott. Daniel felnézett, és egy udadzsítet pillantott meg. A vadászgép bizonyára tele lehetett rakodva érccel, mert alig tudott manőverezni.

Többen azonnal tűz alá vették, és a gép lezuhant. Nyomban ezután két újabb udadzsít emelkedett a magasba. Meredek szögben emelkedtek, amiből arra lehetett következtetni, hogy nem akarnak harcolni, csak minél előbb elmenekülni értékes rakományukkal.

Nyilván itt rakodták fel az ércet a vadászgépekre. A dűnék mögül Hórusz-testőrök rohantak elő, majd fedezéket keresve harcba bocsátkoztak a támadókkal. A két csapat túl közel volt egymáshoz, így hamarosan közelharc alakult ki.

Ekkor kék villanást észleltek, amelyet mennydörgés követett. A harcoló felek egy része – Hórusz-testőrök, nemzetőrök és tengerészgyalogosok egyaránt – eltűnt. A helyükön hatalmas kráter tátongott.

Azután kicsivel odébb újabb kráter keletkezett.

– Maradjatok fedezékben! – kiabálta Daniel. – Hathor újabb célpontokat keres.

Azután észrevették, hogy a Hórusz-testőrök visszavonulnak. Üldözőbe vették őket, mivel abban bíztak, hogy Hathor nem öli meg a saját embereit, Ha ismét közelharcba tudnak bocsátkozni velük, az űrhajó sugárágyúitól biztonságban lehetnek.

De a Millióéves Hajó távolodni kezdett.

– Vajon hová a pokolba megy? – tűnődött Daniel.

A fiatalembernek nem maradt ideje arra, hogy figyelemmel kísérje a hajó útját. Egy Hórusz-testőr ugrott elő a közeli szikla mögül, és sugárlándzsájával le akarta ütni Danielt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Daniel nem tudta célba venni az ellenfelét. Ezért a feje fölé tartotta a saját fegyverét, és azzal védte ki az ütést.

De a jelenet nem egészen úgy játszódott le, mint a Robin Hood-filmekben. A csapás majdnem kitépte a sugárlándzsát Daniel kezéből. A lendülettől mindketten a földre zuhantak.

Daniel lándzsája keresztbe feküdt a mellkasán, a sólyomfejű pedig megpróbálta agyonnyomni a fiatalembert. Az erős ujjak szorítani kezdték Daniel torkát, aki hiába védekezett.

Ez hát a vég – gondolta beletörődéssel, azután kezdett elsötétülni előtte a világ.

Hatalmas dörrenést hallott, majd a látása fokozatosan kitisztult. Érezte, hogy a Hórusz-testőr ernyedt teste lefordul róla.

Jack O’Neil segítette fel a földről. Az ezredes a 9 mm-es Berettáját tartotta a kezében.

– Úgy gondoltam, örülni fogtok, ha nem kell tovább gyalogolnotok – mondta O’Neil.

Daniel felállt, majd körülnézett. A megmaradt Hórusz-testőrök elmenekültek. Az emberek pedig sietve kapaszkodtak fel a teherautókra, mielőtt Hathor bosszúja lecsapna rájuk.

– Igen. Beszállítottuk Sa’urit és a menekülteket a táborba. Ő beszélt nekem a figyelemelterelő akciótokról.

– Tehát ők épségben megérkeztek – sóhajtott fel Daniel, majd reménnyel telve beszállt a terepjáróba.

A menetoszlop elindult a táborba. Hamarosan elérték a védelmi vonalakat ostromló Hórusz-testőröket. Jack O’Neil egy M240-est tartott a kezében, és mindenre lőtt, ami mozgott.

A támadás váratlanul érte a sólyomfejűeket, és mire felocsúdtak meglepetésükből, a járműkaraván áthajtott közöttük.

Már látszott a piramis bejárata, amelyet az ellenség nagy erőkkel támadott. Amint a bejárathoz hajtottak, leugráltak a járművekről, és tüzelni kezdtek. Megérkezésükkel lehetőséget adtak a védők egy csoportjának, hogy visszavonuljanak a Csillagkapuhoz.

– Gyerünk, Jackson! – mondta az ezredes. – Ez itt a végállomás.

* * *

Sam Gomfrey technikus idegesen nézett az órájára. Még el akarta távolítani a lövegtorony tűzirányító panelját. Az idő szinte szaladt. A kutatócsoport tagjainak már a lépcsőnél kellett lenniük. De ő személyesen akarta átvinni a Csillagkapun ezt a berendezést. De a használati utasítást rosszul értelmezte, ezért nem a megfelelő helyen kezdett hozzá a leszereléshez. Mikor rájött a tévedésére, már nem maradt ideje, hogy mindent elölről kezdjen.

Ezért letette a szerszámait, és megkereste azt a sugárlándzsát, amelyet az egyik Hórusz-testőrtől zsákmányolt. Azután megkezdte a panel kibontását a falból. Mire sikerült a berendezést eltávolítania, a hőtől egybeolvadt néhány áramkör, amelyek a falban futottak.

Gomfrey befejezte a munkáját, homlokáról, csorgott a veríték. Csodálkozva nézte az egybeolvadt vezetékeket.

Azután vállat vont, és a többiek után szaladt.

* * *

A falban futó áramkörök, amelyeket Gomfrey sugárlándzsája összebarmolt, új formátumot hoztak létre. Az egyikük, egy sokfunkciós egység, amelyet még a mérnökisten, Ptah sem tudott tökéletesen a helyére illeszteni, most hirtelen bekapcsolódott a rendszerbe.

Ré Szemének fedélzetén, egy egészen új hálózatban ismét megindult az energiaellátás.

* * *

Mitch Storey alig kapott levegőt, mire a földszintről felért a vezérlőterembe. Megértette, hogy Barbarának szüksége volt egy megbízható személyre, aki ellenőrzi, hogy semmit sem felejtettek ott. De miért éppen őt választotta?

Ami még ennél is jobban bosszantotta, hogy Tom Vance tizedes, aki elkísérte, egy cseppet sem látszott kimerültnek.

Rövid vizsgálódás után megállapították, hogy a kutatócsoport minden mozdítható tárgyat magával vitt.

– Legalább nem kell semmit cipelnünk – mondta gyakorlatiasan Storey.

– Rendben van, menjen előre! Én is azonnal indulok.

Vance még utoljára körülnézett, amikor megakadt a szeme valami szokatlan jelenségen. Éppen elég időt töltött ebben a helyiségben, hogy észrevegye a változást. Az egyik olyan panel, amely sohasem világított, most opálos fénnyel ragyogott.

És a fények a sugárvető konzol paneljából áradtak…

* * *

Daniel Jackson meglepetten tapasztalta, hogy az imént még ő volt Szkára első számú embere, a piramishoz érve ő lett a legutolsó a védők között. A tengerészgyalogosok rendezetten vonultak vissza először a piramishoz, majd tovább a Csillagkapuhoz.

A Millióéves Hajó sugárágyúi elhallgattak, amint az utolsó katona is eltűnt a piramis bejáratában. Hathor nyilvánvalóan úgy döntött, hogy egyelőre nem rombolja szét sem a földön veszteglő űrhajót, sem a Csillagkaput.

Daniel éppen azon töprengett, hogy mi lesz ezután, amikor valaki megfogta a karját.

– Elnézést – mondta Kawalsky –, de az ezredes beszélni akar veled.

A Csillagkapu csarnoka, amely az imént még tele volt várakozó katonákkal és menekültekkel, mostanra teljesen kiürült. Az a tény, hogy Kawalsky kíséri a parancsnokhoz, visszaadta Daniel méltóságát. Így legalább a többiek is láthatták, hogy ő valaki. Jack O’Neil társaságában találta Sa’urit, Szkárát, Mitch Storeyt, Barbara Shore-t, valamint néhány tengerészgyalogost.

Szkára odasúgta Danielnek:

– Az apámat már átszállították a Csillagkapun. Dr. Destin azt mondta, hogy ki fogja bírni az utazást.

Sa’uri nem szólt semmit, amikor Daniel belépett. O’Neil észrevette, hogy a fiatalok közt nincs túl nagy egyetértés.

– Megértem, hogy jobban szeretsz odakinn harcolni, mint itt benn – mondta O’Neil. – Én is szívesebben harcolok az első vonalban. De jelentést kell tennem West tábornoknak, és ehhez ismernem kell a Millióéves Hajó képességeit. Valószínűleg mi vagyunk az utolsó csoport…

– De ezredes – szólt közbe Barbara Shore. – Már említettem, hogy az egyik emberem eltűnt. Vagyis az ön embere, Vance tizedes.

– Nem várhatunk tovább – felelte O’Neil. – Mr. Storey, volna szíves aktiválni a Csillagkaput?

Mielőtt Storey bármit tehetett volna, a Csillagkapu belső köre magától elfordult, és megváltoztatta a koordinátákat, amelyek a Földre juttatták volna őket.

– Mi ez…? – kérdezte döbbenten Storey.

– Most már legalább elhiszitek, hogy Ré medálja kulcs a Csillagkapuhoz – jegyezte meg Daniel.

– Elhisszük – bólintott Barbara Shore. – És Hathor arra használta ezt a kulcsot, hogy bezárja előttünk a Csillagkaput.

20. FEJEZET

CÉLRA TARTS!

A Csillagkapu belső köre megállt. Mindenki a szimbólumokat figyelte.

– Úgy tűnik, az átjáró most nem vezet sehová – mondta Barbara.

– Hathor nem akarja, hogy valahová elmenjünk – bólintott Daniel. – Majd értünk küldi a Hórusz-testőreit.

Abban a pillanatban a Csillagkapu pulzálni kezdett, mintha valaki át akarna lépni az Abydosra.

Daniel azonnal akcióba lépett. Kirántotta a sugárlándzsát a meglepett tengerészgyalogos kezéből, majd leakasztotta az övéről a gránátköteget. A fegyvert a kisimuló kristályfelületre irányította.

– Mindenki menjen át a szomszéd helyiségbe! – mondta csendesen.

– Jackson! – figyelmeztette O’Neil. – Te is jól tudod, hogy az átjáró egyszerre csak egyirányú. Nem tudod a gránátokat beledobni a kapuba.

– Ó, a gránátok csak biztonsági tartalékot képeznek – felelte vigyorogva Daniel. – Egy fontos kísérletet fogok végrehajtani. Ideállok, és meglátjuk, mi történik, ha egyszerre két test foglalja el a térnek ugyanazt a helyét.

– Jackson! – kiáltott rá Barbara.

– Daniel! – mondta aggódó hangon Sa’uri.

De Danielnek nem maradt ideje, hogy feláldozza magát. Egy magas, karcsú tengerészgyalogos félrelökte.

– Az ezredesnek szüksége van magára – jelentette ki Charlton hadnagy. – Ezt is vegye figyelembe!

Valamennyien lélegzet-visszafojtva figyelték, amint egy Hórusz-testőr elkezdett alakot ölteni. Az alak szinte összefolyt a hadnaggyal. A Hórusz-testőr döbbenten bámulta a folyamatot, amelyet nem tudott megállítani.

A helyiséget vakító fény árasztotta el, és mintha az egész piramis remegni kezdett volna.

Amint a fény intenzitása normális szintre csökkent, Charlton hadnagyot nem látták sehol.

– Elpárolgott? – kérdezte Mitch Storey.

– Azt hiszem, valami interferencia alakulhatott ki a két test között – szólt Barbara Shore.

– Úgy tűnik, bármi történt is, szabadon rendelkezhetünk a Csillagkapuval – mondta O’Neil. – Próbáljon hazajuttatni minket, Mr. Storey!

Storey beállította a koordinátákat, majd aktiválta a Csillagkaput. A kristályos felület hamarosan kialakult.

Először a nők léptek be az átjáróba, majd a férfiak is elhagyták az Abydost.

* * *

Háromszáz lábnyival a Csillagkapu fölött Tom Vance tizedes a csillaghajó vezérlőtermében ült a műszerek előtt.

Mindenre emlékezett, amit Mitch Storey mondott neki a sugárágyúk irányításáról. A műszerek fölött megjelent a világűr háromdimenziós képe, amelyben kis makett jelezte a Millióéves Hajó helyzetét.

– Most elkaplak! – mondta lelkesen Vance.

* * *

A Millióéves Hajó fedélzetén Khonszu csendesen állt a dühtől fortyogó Hathor mögött. A Csillagkapu elfoglalására küldött kommandó csődöt mondott.

– Vajon mi történhetett? – töprengett Hathor.

– Azt hiszem, valami gátat helyeztek el az átjáróban – válaszolta Khonszu. – Attól tartok, hogy az egész csapat megsemmisült.

– És mire alapozod ezt az elméleted?

– Ez érkezett vissza a kiindulópontra, úrnőm.

Hathor a férfira pillantott, aki egy eldeformálódott Hórusz-sisakot tartott a kezében.

A sisak belsejében pedig még benne volt viselőjének a feje.

Néha előfordul, hogy még egy istennő is megdöbben.

A következő pillanatban újabb esemény okozott meglepetést. A gigantikus hajótest oldalra billent, mintha részeg lett volna. Egy automatikus egység üzembe helyeződött, és ellenőrizte a hajó sérülését. A másik rendszer azonnal keresni kezdte a támadót. Minden irányból jelentések érkeztek Ré kipusztult fajának ismeretlen nyelvén.

– Komputer! – kiáltotta Hathor. – Közöld az információkat az én nyelvemen!

A karattyolás érthető beszéddé alakult.

– A védelmi rendszer sugárágyú-találatot jelzett.

Hathor szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. A földlakóknak sikerült megjavítaniuk Ré Szemének sugárágyúit?

A jelentés folytatódott.

– Az elsődleges sugárágyúk célba vették a támadót. A tüzelést megkezdem – közölte az automatikus irányítás.

– Ne! – kiáltotta Hathor.

De már elkésett.

Hihetetlen erejű energiasugár találta el Ré Szemének csúcsát. Az aranyszínű kvarc egy pillanatig ellenállt, azután a piramis felső része szinte elpárolgott. Eltűnt a vezérlőterem és Tom Vance tizedes. A lövések tovább folytatódtak, míg az energiasugarak lejutottak egészen a talapzatot alkotó kőpiramisig, majd tovább egészen a Csillagkapuig.

Hathor és Khonszu némán bámulta a pokoli pusztítást. Az egész terület kékes fényben vibrált. A piramis előtt csoportosuló Hórusz-testőrök szintén eltűntek a föld színéről.

A megsemmisített csillaghajóból felszabaduló energia elérte a Millióéves Hajót is. A fedélzeten újabb rendszerek indultak be, és keresték a sérüléseket. Azután a hajó gyorsan elemezte a helyzetet, és biztonságos távolba húzódott.

A fedélzeten tartózkodó két ember a nagy felbontóképességű távcsövön át nézte, amint az Abydos felszínét vörösen izzó lávafolyamok öntik el.

Khonszu a mellette álló nő szoborszépségű arcára pillantott.

A legendák nem túloztak – gondolta. – Évezredekkel ezelőtt vérbe fojtott egy fajt, most elpusztított egy egész bolygót.

* * *

A coloradói Creek-hegység atomtámaszpontján West tábornok és néhány katonai rendész várta, hogy az utolsó ember is átlépjen a Csillagkapun. Az elmúlt órák folyamán hihetetlen látványban volt részük, amint az érkezőket fogadták. Leginkább a robusztus külsejű masztadzsok rémítették meg őket, amelyek a felszerelést szállították.

Az utolsó csoport olyan sietve távozott az Abydosról, hogy érkezésükkor összegabalyodtak, mint egy hatalmas orgia résztvevői.

Daniel lemászott, a kapálódzó Sa’uriról, aki szándékosan nem nézett a férjére.

Barbara Shore is feltápászkodott, majd a Csillagkapura pillantott.

– Nem állt le az anyagtovábbítás… – mondta csodálkozva. – Talán Vance tizedes…

A túloldalon felszabaduló energia vakító fénnyel árasztotta el a Csillagkapu termét. Az emberek ijedten húzódtak félre, majd a kapun átrepült egy hatalmas kőtömb.

Jack O’Neil közelebb lépett, hogy megvizsgálja.

– Egyszerű kődarabnak látszik – állapította meg. – De még érezni lehet, hogy hőt bocsát ki. Valami teljesen beleolvadt… Aranyszínű kvarc.

– A Csillagkapu csarnokának mennyezeti eleme lehetett – jegyezte meg Daniel. – Hathor bizonyára lerombolta az egész piramist. Ha most betáplálnánk az Abydos koordinátáit, valószínűleg nem jutnánk sehová.

– Arra gondol, hogy megsemmisült a Csillagkapu? – kérdezte West.

– Azt hiszem, inkább a bolygó pusztult el – mondta Barbara Shore.

Egy pillanatra eltorzult West tábornok merev pókerarca.

– Remélem, az Abydos nincs akkora veszélyben, mint gondolja. De őszintén szólva megkönnyebbülést jelent, hogy a Csillagkapu megsemmisült, így legalább nem fenyeget minket Hathor újabb támadása.

– Attól tartok, tábornok – mondta csendesen Daniel –, hogy Hathortól nem szabadultunk meg. Egy éven belül eléri a naprendszert azzal a gigantikus csatahajóval… A legjobb lesz, ha felkészülünk!

A nyomás a debreceni

Kinizsi Nyomdában készült, az 1997. évben

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető