Tartalom

Bevezetés

Első könyv

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Huszonötödik fejezet

Második könyv

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Harmadik könyv

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet.

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Zárszó

Jegyzetek

Bolesław Prus

A fáraó

Regény

Fordította: Havas József

Ez a könyv az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából

származik - http://mek.oszk.hu

A konvertálást a Kindlevarázs készítette (szerkesztette sosehol),

 további PRC könyvek a Kindle Tékában

 http://kindlevarazs.wordpress.com/kindle-teka/

Amennyiben támogatni szeretné munkánkat,

http://kindlevarazs.wordpress.com/ oldalon teheti (PayPal)

Bevezetés

Egyiptom, a világ legrégibb civilizációjának hazája, Afrika északkeleti sarkában terül el. Három, négy, sőt öt évezreddel ezelőtt, mikor Közép-Európa nyersbőrökbe öltözött barbárjai még csak barlangokban húzódtak meg, Egyiptomnak bámulatosan fejlett társadalmi szervezete, földművelése, ipara, irodalma volt. Főképpen pedig olyan hatalmas technikai feladatokat hajtott végre, olyan óriási épületeket emelt, amelyeknek megmaradt romjai méltán fölkeltik a modern szakemberek bámulatát.

Egyiptom földje egy hosszú, termékeny völgy a líbiai és az arab sivatag között. Mélysége néhány száz méter, hossza százharminc mérföld, átlagos szélessége szűken egy mérföld. Ennek a hosszú folyosónak a nyugati fala a szelíden ereszkedő, de kopár líbiai hegylánc, keleti fala pedig az arab hegyek megrepedezett, meredek sziklasora. A sikátor mélyén folyik a Nílus.

A folyó észak felé haladó útján a mély völgy falai egyre alacsonyabbak lesznek, a Földközi-tengertől huszonöt mérföldnyire pedig egyszerre élesen szétválnak, és a Nílus nem szűk sikátorban folyik tovább, hanem több ágra szakadva, egy háromszög alakú, tágas síkságon hömpölygeti vizét. Ennek a háromszögnek, a Nílus deltájának alapja a Földközi-tenger partja, csúcsa pedig ott, ahol a folyam kibukkan a völgykatlanból, Kairó városa, valamint az óbirodalom fővárosának, Memfisznek a romjai.

Ha valaki fel tudna emelkedni húsz mérföldnyi magasságra, és onnan tekintene végig Egyiptomon, megláthatná az ország csudálatos alakját és sajátságosan változatos színeit. Ebből a magasból Egyiptom a fehér és narancsszínű homokon olyan volna, mint egy kígyó, amely merészen kanyarogva tör a sivatagon keresztül a Földközi-tenger felé, s már bele is merítette háromszögletű fejét, amelyet két szem ékesít: a bal Alexandria, a jobb Dumját.

Ez a hosszú kígyó októberben, amikor a Nílus elönti egész Egyiptomot, égszínkék, mint a tenger. Februárban, amikor az elapadó víz helyét elfoglalja a tavaszi növényzet, a kígyó zöldre változik, testén kék csík húzódik, fején kék erek hálója: a csatornák, amelyek át- meg átszelik a deltát. Márciusban a kék csík megkeskenyedik, a kígyó színe pedig, a gabonaérés miatt, aranysárgára fordul. Végül június elején a Nílus sávja csak vékony vonal, a kígyó teste csupa szürke a szárazság és a por miatt; mintha fátyol borítaná.

Az egyiptomi éghajlat alapjában forró; januárban rendszerint tíz fok a meleg, augusztusban huszonhét. Néha negyvenhét fokot is elér a hőség, ami nálunk megfelel a római melegfürdő hőmérsékletének. Ráadásul a Földközi-tenger szomszédságában, a delta táján, évente tízszer se esik eső. Felső-Egyiptomban pedig minden tíz évben egyszer.

Ilyen körülmények között Egyiptom a civilizáció bölcsője helyett kietlen, puszta völgy lett volna, amilyen annyi akad a Szaharán, ha évenként egyszer el nem öntené a szent folyó, a Nílus. Június végétől szeptember végéig a Nílus folyton árad, és elönti csaknem egész Egyiptomot. Október végétől a következő május végéig aztán egyre apad, és fokozatosan lefolyik, mind mélyebb és mélyebb területeket téve szabaddá. A folyó vize ilyenkor annyira telítve van ásványi és szerves anyagokkal, hogy egészen megbarnul tőlük, s ahogy apad, lerakja az elöntött földeken a termékeny iszapot, mely fölér a legjobb trágyával. Ez az iszap és a forró éghajlat magyarázza meg, hogy a jobbról-balról sivatagok közé szorult Egyiptom háromszor is arat évenként, és a mag körülbelül háromszázszorosan fizet.

De Egyiptom földje nem egyenletes sík, hanem hullámos; van vidéke, amely csak két-három hónapig issza a folyó áldott vizét, de akad olyan is, amely egész álló éven át egy cseppjét se látja, mert az áradás bizonyos pontokat nem ér el. De ettől függetlenül vannak évek, amikor az áradás csekély, és olyankor Egyiptom jó része nem kap a megtermékenyítő iszapból. Végül nagy forróságok idején a föld időnap előtt kiszárad, és úgy kell öntözni, mint a cserepes virág földjét.

Mindezek a körülmények azt jelentették, hogy a Nílus völgyében megtelepedett nép, ha gyenge volt, pusztulásra ítélték, ha meg rendelkezett tehetséggel, szabályoznia kellett a vizet. Az ókori egyiptomiaknak volt tehetségük, így teremtették meg a civilizációt.

Már hatezer évvel ezelőtt észrevették, hogy a Nílus akkor árad, amikor a nap Szíriusz alá kerül, és akkor kezd apadni, amikor a Mérleg csillagképhez közeledik. Ez a fölfedezés csillagászati megfigyelésekre és az időmérésre sarkallta őket.

Hogy egész éven át legyen vizük, országszerte jó néhány ezer mérföld hosszú csatornahálózatot építettek. Hogy pedig a mértéktelen áradás ellen is biztosítsák magukat, hatalmas töltéseket emeltek, és óriási medencéket ástak, így keletkezett a mesterséges Moirisz-tó, mely háromszáz négyzetkilométer kiterjedésű és tizenkét emeletnyi mély. Végül a Nílus és a csatornák mentén egyszerű, de hasznos vízművet létesítettek, hogy meregetés útján öntözhessék az egy- vagy kétemeletnyi magasságban húzódó földeket is. Ráadásul évről évre meg kellett tisztítani az eliszaposodott csatornákat, kijavítani a gátakat, és magasan feltöltött utakat építeni a hadsereg számára, amelynek bármely pillanatban szüksége lehetett a jó útra.

Ezek az óriási méretű munkák azonban a csillagászati, mérnöki, mechanikai és építészeti tudományon kívül tökéletes szervezést is igényeltek. A gátak megerősítését, a csatornák tisztítását ilyen hatalmas területen csak bizonyos időben lehetett és kellett végrehajtani. Ez tette szükségessé annak a munkáshadseregnek a megteremtését, amely tíz- meg tízezer főre rúgott, egységes vezetés alatt dolgozott, tört a kitűzött cél felé, és rengeteg élelmiszert, eszközt, segéderőt kívánt.

Egyiptom képes volt arra, hogy megszervezze ezt a munkáshadsereget, és ennek köszönheti örök időkre szóló alkotásait. Valószínűleg a papok - Egyiptom bölcsei - teremtették meg, majd ők tűzték ki számára a terveket is, a parancsolás viszont a királyok, vagyis a fáraók joga volt. Így aztán Egyiptom népe - java virágzása idején - úgyszólván egyetlen személlyé olvadt össze, melyben a papi rend játszotta a gondolat szerepét, a fáraó volt az akarat, a nép a test, a fegyelem pedig a cement.

Ilyen módon maga az egyiptomi természet, mely szakadatlan, rendszeres és igen nagy munkát követelt, alakította ki az ország társadalmi szervezetének vázát: a nép dolgozott, a fáraó irányította, a papok pedig a terveket készítették. És amíg ez a három tényező békességben, együtt választotta meg a célokat, amelyeket maga a természet tűzött ki, addig a társadalom virágozhatott, és megteremthette halhatatlan alkotásait.

A szelíd és vidám, de egy cseppet sem harcias egyiptomi nép két osztályra oszlott: földművesekre és kézművesekre. A földművesek között nyilván voltak olyanok is, akik a maguk kisebb-nagyobb földjét művelték, de java részük csak bérelte a földet, amely a fáraók, papok és az arisztokrácia tulajdona volt. A ruhaneműeket, házi felszerelést, edényt és szerszámokat készítő kézművesek önállóak voltak; akik pedig az óriási építkezéseken dolgoztak, valóságos hadsereget alkottak.

E szakmák mindegyike, de különösen az építészet, nagy hajtó és vontató erőket kívánt; egyeseknek naphosszat meregetniük kellett a vizet a csatornákból, másoknak a követ hurcolniuk a bányából oda, ahol szükség volt rá. A legnehezebb gépies munkát, elsősorban is a kőfejtést, rabok végezték, akikre a bíró szabta ezt az ítéletet, vagy pedig háborúban foglyul ejtett rabszolgák.

A vérbeli egyiptomiak bőre rézszínű volt, hivalkodtak is vele, s egyformán lenézték a fekete etiópokat, a sárgás szemitákat és a fehér bőrű európaiakat. Ez a testszín, amely szerint az egyiptomi könnyűszerrel meg tudta különböztetni a fajtájabelit az idegentől, a faji egység megóvásának hathatósabb tényezője volt, mint a vallás, amelyet más is fölvehetett, vagy a nyelv, amelyet akárki megtanulhatott.

Idők múltán azonban, amikor a birodalom épülete repedezni kezdett, egyre több idegen elem szivárgott be az országba, meglazították a régi összetartást, megbontották a társadalmat, végül elárasztották és magukba olvasztották az ország őslakosságát.

A birodalmat a fáraó kormányozta, az állandó hadsereg, a milícia vagy rendőrség és a hivatalnoksereg segítségével. A tisztviselőkből alakult ki lassan-lassan a születési arisztokrácia. Névleg a fáraó volt minden jog kútfeje, ő volt a fővezér, a leggazdagabb földesúr, a legfőbb bíró, főpap, sőt az istenek fia, és maga az isten. Az istennek kijáró hódolatot nemcsak a néptől és a tisztviselőktől követelte meg, hanem néha maga is állított magának oltárt, és tulajdon képmása előtt meggyújtotta az illatos füstölőt.

A fáraó mellett, de nagyon gyakran még fölötte is voltak a papok; ez volt a bölcsek rendje, ennek a kezében volt az ország sorsa.

Ma szinte el se tudjuk képzelni, milyen rendkívüli szerepet töltött be a papság Egyiptomban. A papok voltak az ifjú nemzedék oktatói, jósok, egyúttal a felnőttek tanácsadói, a halottak bírái; az ő akaratuk és tudományuk biztosította a halottaknak a halhatatlanságot. De nemcsak az aprólékos vallási szertartásokat végezték az istenek és fáraók körül, hanem mint orvosok betegeket gyógyítottak, mint mérnökök irányították a közmunkákat, mint csillagászok pedig a politikát, de mindezt mindenekelőtt azért, mert ők ismerték legjobban országukat és a szomszéd államokat.

Egyiptom történetében mindig döntő fontossága volt annak, milyen viszonyban van a fáraó a papi renddel. A fáraók legtöbbnyire gazdag áldozatokat mutattak be az isteneknek, és tiszteletükre templomokat emeltek. Nem egy fáraó sokáig élt; az emlékművekre vésett neve és képmásai nemzedékről nemzedékre megmaradtak teljes dicsőségben. De sok fáraó csak rövid ideig uralkodott, és nem egy akadt, akinek nemcsak tettei, de még a neve is feledésbe ment. Néhányszor az is megtörtént, hogy az uralkodócsalád elbukott, és a fáraók kígyóval szegélyezett fövegét a főpap tette a fejére.

Egyiptom mindaddig fejlődött, amíg az egységes nép, az erélyes uralkodók és bölcs papok egyetértve dolgoztak az összesség javára. De elkövetkeztek olyan idők, amikor a nép a háborúk miatt megfogyatkozott, az elnyomatás és kizsákmányolás miatt erejét vesztette, az idegen jövevények beözönlése pedig aláaknázta a faji egységet. Amikor pedig az ázsiai fényűzésben aláhanyatlott a fáraók erélye és a papok bölcsessége is, s ez a két hatalom harcba szállt egymás ellen, hogy kié legyen a nép kiszipolyozásának kiváltsága, Egyiptom hamarosan idegenek járma alá került, és a civilizáció lángja, amely néhány évezreden át a Nílus fölött lobogott, kialudt.

A következő történet az i. e. XI. századból való, amikor elbukott a 20. dinasztia, és a nap fia, az örökké élő XIII. Ramszesz után a nap fia és Ámon főpapja, az örökké élő Szemámon-Herihor lépett trónra, és díszítette fel homlokát az ureusszal.

Első könyv

Első fejezet

Egyiptom két nagy ünnepet ért meg XII. Ramszesz fáraó áldásos uralkodásának harmincharmadik évében, mind a kettő örömmel és büszkeséggel töltötte el az igazhitű lakosság szívét.

Mechir hónapban, vagyis decemberben, visszatért Tébába Khonszu isten, akit hosszú útján elhalmoztak a hívek drága ajándékokkal. Három álló évig és kilenc hónapig járt-kelt Buchten tartományban, meggyógyította a király leányát, Bentrest, és kiűzte a gonosz lelket nemcsak a fejedelem családjából, hanem még magából Buchten várából is.

Farmuti hónapban pedig, vagyis februárban, XII. Meramen Ramszesz, Alsó- és Felső-Egyiptom fejedelme, Fönícia és kilenc nép ura, meghallgatván az istenek tanácsát, akiknek ő egyenrangú társa, trónörökösévé nevezte ki huszonkét éves fiát, Kham-szam-merer-amen Ramszeszt.

Ez a választás szerfölött megörvendeztette az istenfélő papokat, a nemes nomarchoszokat, a vitéz hadsereget, a jámbor népet és minden nemzetséget, amely csak Egyiptom földjén élt. Mert a fáraónak a hettita királylánytól született idősebb fiait valami kifürkészhetetlen varázslat folytán gonosz lélek szállta meg. Az egyik fiú huszonhét éves volt, és nagykorúsága óta nem tudott járni; a másik átvágta az ereit, és belehalt; a harmadik pedig, aki semmiképpen nem akart lemondani az ivásról, valami mérgezett bortól eszelős lett: majomnak képzelte magát, és naphosszat a fákon mászkált.

Hanem a negyedik fiú, Ramszesz, aki Amenhotep főpap leányától, Nikotrisz királynétól született, erős volt, mint az Ápisz bika, bátor, mint az oroszlán, és bölcs, mint a papok. Gyermekkora óta csak katonák körében élt, s még mint egyszerű herceg mondotta:

- Ha az istenek legifjabb királyfi helyett fáraóvá tettek volna, én is leigáznék kilenc népet, mint Nagy Ramszesz, olyanokat, amelyeknek még hírét sem hallották Egyiptomban, hatalmasabb templomot építenék, mint egész Téba, és olyan piramist emeltetnék magamnak, hogy ahhoz képest úgy eltörpülne még Kheopsz sírja is, mint a gyenge rózsabokor a sudár pálma mellett...

Mikor aztán az ifjú herceg megkapta a sóvárgott trónörökösi címet, arra kérte atyját, nevezze ki kegyesen a memfiszi hadtest parancsnokává. Mire ő szent felsége, XII. Ramszesz, meghallgatván az istenek tanácsát, akiknek ő egyenrangú társa, azt felelte, teljesíti kívánságát, ha a trónörökös bizonyságát adja, hogy háború esetén el tudja vezetni hadseregét.

Ennek elbírálására összehívtak egy tanácsot; Szem-ámon-Herihor hadügyminiszter elnökölt, aki Tébában Ámon legnagyobb templomának a főpapja volt. A tanács határozata így hangzott:

A trónörökös Miszori hónap derekán (június eleje táján) összevonja a tíz ezredet, mely a Memfiszt a szebennütoszi öbölbeli Pi-Uto várossal összekötő vonal mentén állomásozik.

Evvel a tíz ezredből álló sereggel, amelyet hadiszerekkel és mindennemű gépekkel háborúra teljesen fölszerelnek, a trónörökös keletre indul, a Gósen földje és az egyiptomi sivatag határán Memfiszből Hattiba vezető műút felé.

Ugyanekkor Nitager tábornok, a hadsereg fővezére, aki az ázsiai népek betörése ellen védi Egyiptom kapuit, a Keserű-tavak vidékéről a trónörökös ellen vonul.

A két hadsereg - az ázsiai és a nyugati - Pi-Bailosz város környékén találkozik egymással, de a sivatagban, hogy Gósen földjének szorgalmatos szántóvető népét foglalatosságában meg ne zavarják.

A trónörökös győz, ha nem hagyja magát Nitagertől meglepni, vagyis ha idejében összevonja minden ezredét, és az ellenséggel való találkozásra hadirendbe tudja állítani.

A hadügyminiszter, Herihor őkegyessége, Ramszesz herceg táborában lesz, és az események folyásáról majd jelentést tesz a fáraónak.

Gósen földje és a sivatag között két közlekedési út vont határt. Az egyik a memfiszi csatorna, amely a Timszah-tóhoz vezetett; a másik a kőút. A csatorna még Gósen földjén húzódott, de az országút már a sivatagon, amelyet a két út félkörben ölelt át. Szinte az egész műútról látni lehetett a csatornát.

A mesterséges határtól eltekintve, a két szomszédos terület minden tekintetben elütött egymástól. Gósen földje ugyan hepehupás volt, de azért síkságnak tetszett, a sivatagon pedig mészkőhegyek és homokvölgyek váltakoztak. Gósen földje hatalmas sakktáblához hasonlított, amelynek sárga és zöld kockái a gabonatáblák és a mezsgyéken zöldellő pálmák színe szerint különültek el egymástól, míg a sivatag rőt homokján és fehérlő hegyein az elszórt zöld foltok vagy fa- és bokorcsoportok olyanok voltak, mint egy-egy eltévedt utas.

Gósen termékeny földjein minden dombocskáról sötét akác-, szikomor- és tamarindus-erdőcskék zöldelltek, s a távolból a mi hársainkra hasonlítottak. A fák között vaskos oszlopsorokon nyugvó kastélyok rejtőztek, vagy apró, sárga parasztkunyhók húzódtak meg. Itt-ott a liget szélén egy kis városka fehérlett lapos tetejű házaival, amott egy templom piramis alakú kapuja emelkedett súlyosan a fák koronája fölé, mint valami furcsa jelekkel tarkított kettős sziklafal.

A sivatagon az első, még kissé zöldes dombsor mögül kopár hegyek meredeztek elő, telehintve mintegy máglyákba rakott sziklaszirtekkel.

Mintha a buja, bő élettől duzzadó nyugati tájék fejedelmi bőkezűséggel virágokat, zöldellő növényeket dobott volna át a csatornán túli oldalra, de az örökké éhes sivatag már a következő évben felfalja és hamuvá égeti.

A sziklákra, homokra száműzött, eltévedt néhány szál növény a magaslatok lábánál vert gyökeret, ahonnan a töltésen vágott árkokon át még szert tehettek a csatorna egy kis vizére. A kopár hegyek között a töltés közelében akadt egy-egy megbúvó oázis, amely harmaton táplálkozott, ahol megtermett a búza, árpa, szőlő, és pálmák, tamarindusok nőttek.

Ilyen helyeken csak egyes családok élhettek meg; amikor a pi-bailoszi vásáron egymásba botlottak, nem is tudták, hogy a sivatagon szomszédok.

Miszori havának 16. napján a csapatok összevonása már kis híján befejeződött. A trónörökös kilenc ezrede, melyeknek Nitager ázsiai csapatait kellett leváltaniuk, már felvonult Pi-Bailosz fölött a műúton, a tábori szekerekkel és a harci gépek egy részével együtt.

A hadmozdulatokat maga a trónörökös irányította. A hírszolgálatot két irányban szervezte meg: egy távolabbi vonalon az ellenséget kísérték figyelemmel, a közelebbi vonal tulajdon hadait óvta esetleges támadástól, amely a hegyek, szakadékos mélyutak hasogatta vidéken könnyen lehetséges volt. Maga Ramszesz egy álló héten át személyesen járta sorra és szemlélte meg a különböző utakon felvonuló ezredeket, gondosan szemügyre véve, van-e a katonáknak rendes fegyverzetük, éjszakára jó meleg köpenyük, s a szekereken van-e elég kétszersült, hús és szárított hal. Végül ő maga parancsolta meg, hogy a keleti határon vonuló katonafeleségeket, gyermekeket és rabszolgákat a csatornán szállítsák el: ilyenformán kisebbek lettek a táborok, és a hadsereg könnyebben hajthatta végre a hadmozdulatokat.

A legidősebb tábornokok sem győzték eleget csodálni a trónörökös katonai tudását, hevét, óvatosságát, de főképpen egyszerűségét, munkabírását. Népes udvarát, hercegi sátrát, kocsiját, gyaloghintóját Memfiszben hagyta, egyszerű tiszti ruhában járta sorra az ezredeket, asszír módra lóháton, csak két segédtiszt kísérte.

Ilyenformán a tulajdonképpeni hadtest összevonása ment is, mint a karikacsapás, és a csapatok a kitűzött időre megérkeztek Pi-Bailosz alá.

Hanem a herceg vezérkara és a kísérő görög ezred nem igyekezett annyira, és lemaradtak vele különféle hadigépek is.

A törzs Memfiszben gyülekezett, és minthogy Pi-Bailoszig neki kellett a legrövidebb utat megtenni, legkésőbb is indult el hatalmas szekértáborával. A tisztek java része a legelőkelőbb családok ivadéka volt: mind magával vitte gyaloghintóját, ahhoz a négy fekete rabszolgát, kétkerekű hadiszekerét, díszes sátorát, ruhákkal, élelemmel megrakott számtalan ládáját, sörrel, borral megtöltött nagy korsóit. Azonfelül a tisztek után énekesnők, táncosnők egész raja is útnak eredt, muzsikusaikkal; ezeknek pedig, mint előkelő hölgyeknek, egytől egyig külön gyaloghintó kellett és két- vagy négyökrös szekér.

Mikor ez a sokadalom kiözönlött Memfiszből, az országúton nagyobb helyet foglalt el, mint a trónörökös egész hadserege. Olyan lassan haladtak előre, hogy a hadigépek, amelyeket a menet legvégére parancsoltak, egy nappal később indulhattak el, mint a parancs szólt. De ennyi baj nem is volt elég; ráadásul, amikor a táncosnők és énekesnők meglátták a sivatagot, elfogta őket az ijedség, és nagy sírásra fakadtak, pedig ezen a tájékon még nincs semmi félelmes a sivatagban. Hogy aztán lecsillapítsák őket, nagy sebbel-lobbal idő előtt nagy előadást, majd lakomát csaptak, aztán éjjeli tábort vertek, felütötték a sátorfáikat.

Az éjszakai mulatság a csillagos ég alatt, jó hűvösön, a háttérben körös-körül a vad természet annyira megtetszett a táncosnőknek, énekesnőknek, hogy kijelentették, ezentúl csak a sivatagban lépnek fel. Hanem közben a trónörökösnek fülébe jutott, mi folyik a törzs körül; nyomban parancsot küldött, hogy az asszonynépet haladéktalanul küldjék vissza a városba, és gyorsítsák meg a menetelést.

A törzzsel együtt utazott Herihor hadügyminiszter őkegyessége is, de csak mint tétlen szemlélő. Ő nem hozott magával énekesnőket, de a törzstisztek viselkedését sem tette szóvá. Fölvitette gyaloghintóját az oszlop élére, és hűségesen alkalmazkodott a menethez: ő is hol előrement, hol megpihent a hatalmas legyező árnyékában, amellyel segédtisztje hűsítette.

Herihor őkegyessége túl járt a negyvenen; tagbaszakadt, zárkózott ember volt. Ritkán szólalt meg, még csak nézni is ritkán nézett az emberekre mélyen leeresztett szemhéjai alól.

Mint az egyiptomiaknak általában, neki is karja, lába meztelen volt, melle is födetlen, lábán szandál, csípője körül rövid szoknyácska, elöl pedig kék-fehér csíkos kötény. Neki is, mint a papoknak, szakálla, haja le volt borotválva, bal vállára vetve pedig párducbőrt viselt. Végül, minthogy katona is volt, fejét kis testőrsisak födte, amely alól kis kendő lógott a nyakára, az is kék-fehér csíkos, mint a köténye.

Nyakán háromsoros aranylánc ékeskedett, a bal váll alatt pedig díszes hüvelyű, rövid kard lógott a mellén.

Gyaloghintóját hat fekete rabszolga cipelte, és három más ember állandóan körülötte volt: az egyik a legyezőt vitte, a másik a miniszteri bárdot, a harmadik a papiruszos ládát. Ezt Pentuernek hívták, maga is pap, a miniszter íródeákja, sovány, aszkéta ember, aki a legperzselőbb napsütésben se takarta be borotvált fejét. Alacsony sorban született, de ritka tehetsége fölemelte, és szerény származása ellenére is jelentős állást töltött be a birodalomban.

Bár a miniszter, főembereivel együtt, állandóan az oszlop élén maradt, és nem avatkozott bele a sereg mozdulataiba, aligha mondhatta volna akárki is, hogy ne tudná mi folyik mögötte. Óráról órára, de néha meg éppen fél óránként hol egy alsóbbrendű pap, amolyan egyszerű „isten szolgája”, hol egy katona, hol egy markotányos vagy rabszolga, afféle közömbös képpel elhaladva a miniszter szótlan kísérete mellett, elejtett egy-egy szót. Ezt a kurta kis szót aztán Pentuer néha följegyezte, de legtöbbször csak jól az eszébe véste, mert ritka jó emlékezete volt.

Ilyen apró-cseprő dolgokra rá se hederített senki a törzstisztek lármás sokadalmában. A tiszteket, ezeket az előkelő úrfiakat annyira lefoglalta az út, a hangos beszélgetés, ének, hogy nem értek rá arra is ügyet vetni, ki vetődik a miniszter elé, annál is inkább, mert az országúton tenger nép nyüzsgött fel-alá.

Miszori havának 15. napján a trónörökös vezérkara, a miniszter úr őkegyességével egyetemben, a szabad ég alatt töltötte az éjszakát, egy mérföldnyire az ezredektől, amelyek Pi-Bailoszon túl harcra készen már felsorakoztak a műúton keresztben.

Hajnali egy óra előtt, ami megfelel a mi hat óránknak, lila színek lepték el a sivatag hegyeit, dombjait. Mögöttük lassan fölemelkedett a nap. Gósen földjén rózsás pirosság áradt végig, a kis városka pedig, a templomok, nagyúri paloták, parasztviskók úgy ragyogtak, mint felcsapó szikrák, lángok a növények zöld árjában.

A nyugati horizonton nemsokára sárgás aranyszín ömlött el. Úgy tetszett, mintha Gósen földjének zöld színe aranyba ment volna át, a számtalan csatornában pedig mintha víz helyett olvadt ezüst folydogált volna. Hanem a sivatag hegyei még haragosabb lilába borultak, és hosszan elnyúló árnyékot vetettek a homokra és feketéllő homályt a növényekre.

A műúton felállított őrszemek tisztán láthatták a nagy csatorna mögött elterülő, pálmákkal szegélyezett földeket. Itt len zöldellt vagy búza, lóhere, másutt már aranysárgára érett a második árpavetés. A fák között meglapuló apró viskókból már ki-kibújtak munkájukra a szántóvetők, rézszínű pőre emberek, akik mindössze ágyékkötőt és könnyű sapkát viseltek.

Ki a csatorna felé vette útját, hogy az iszaptól kitakarítsa, ki vizet ment meríteni a föld megöntözésére, olyanféle készséggel, mint a kútgémek. Mások szétszóródtak a fák között, és érett fügét, szőlőt szedegettek. Egész sereg meztelen apróság, gyereknép nyüzsgött a fák alatt, meg asszonyok, fehér, sárga vagy piros ujjatlan ingben.

Mindenfelé eleven sürgés-forgás. Az égen sivatagi ragadozó madarak kóvályogtak, és Gósen földje fölött galambokra, csókákra vadásztak. A csatorna mentén nyikorgó kútgémek himbálóztak, a cseberben termést adó vízzel; akik pedig gyümölcsöt szedtek, úgy bukkantak fel s úgy tűntek el a fák zöldjében, mint színes pillangók. A sivatagban, a műúton pedig mozgolódni kezdett a katonaság is, minden szolganépével. Egy csapat lándzsával fölfegyverzett lovas vágtatott föl. Mögöttük íjászok lépkedtek, fejükön sapka, derekukon kis szoknya; kezükben íjat vittek, hátukon tegezt, jobb oldalukon széles kardot. Az íjászokat parittyások követték, hátukon zsák a parittyakövekkel, oldalukon rövid kard.

Mögöttük százlépésnyire két kis gyalogos szakasz haladt, az egyik szakasz fegyvere lándzsa, a másiké fejsze. Valamennyinek kezében négyszögletes pajzs, mellükön páncélul durva, vastag ruha, fejükön sapka, amely alól kendő lógott le, hogy megvédje tarkójukat a hőségtől. Sapkájuk, ruhájuk vagy kék-fehér csíkos volt, vagy sárga-fekete csíkos; a katonák olyanok voltak benne, mint óriási darazsak.

Az első előőrs mögött, harci bárdos katonáktól körülvéve haladt a miniszter gyaloghintója, mögötte pedig a rézsisakos, páncélos görög csapatok; egyenletes lépésükre úgy döngött a föld, mint amikor nehéz kalapácsütések zúgnak. Hátulról elverődött hozzájuk a szekerek nyikorgása, a műút mellett pedig fel-felbukkant egy nagy szakállú föníciai kereskedő, két szamár közé akasztott gyaloghintóban. Az egész menet fölött vastagon libegett a fölvert por aranyos köde és a forróság.

Egyszerre csak az első előőrsből hirtelen kivált egy lovas, a miniszterhez vágtatott, és jelentette neki, hogy a trónörökös közeledik. Őkegyessége kiszállt a gyaloghintóból, ugyanakkor pedig a műúton felbukkant egy maroknyi lovascsapat, de nyomban le is szállt a lóról. Az egyik lovas és a miniszter gyalog egymás felé indult, s minden pár lépés után megálltak, és üdvözölték egymást.

- Üdvöz légy, fia a fáraónak, aki örökké éljen! - szólt a miniszter.

- Üdvöz légy, szentatyám, és élj sokáig - felelte a trónörökös, majd hozzátette: - Olyan lassan vonultok fel, mintha lefűrészelték volna a lábatokat, pedig Nitager legkésőbb két óra múlva felsorakozik seregünk előtt.

- Igazad van. A te vezérkarod nagyon lassan menetel.

- Eunana jelenti - mutatott Ramszesz a mögötte álló tisztre, akinek a nyakában egy csomó amulett lógott -, hogy nem küldtetek felderítő őrjáratokat a mélyutakba. Pedig igazi háború esetén épp arról az oldalról üthetett volna rajtatok az ellenség.

- Nem vagyok vezér, hanem bíró - felelte a miniszter.

- Hát Patroklész mit csinált?

- Patroklész a görög ezreddel a hadigépeket kíséri.

- És a rokonom, Tutmózisz szárnysegéd?

- Még alighanem alszik.

Ramszesz türelmetlenül dobbantott a lábával, és elhallgatott. Szép, sudár ifjú volt, szinte nőiesen finom arcú; a harag és felindulás pedig még szebbé tette. Kék-fehér csíkos feszes köntöst viselt, sisakja alatt ugyanolyan színű kendőt, nyakán aranyláncot, jobb válla alatt drága művű kardot.

- Látom - szólalt meg a herceg -, hogy csak egyetlenegy ember törődik a becsületemmel: Eunana.

Az amulettes tiszt a földig meghajolt.

- Tutmózisz lusta léhűtő - mondta a trónörökös. - Eunana, indulj vissza a helyedre. Legalább az előőrsnek legyen vezére.

Végignézett a kíséretén, amely egy szempillantás alatt körülötte termett, mintha a földből nőtt volna ki.

- Hozzák ide a gyaloghintómat! - parancsolta a trónörökös. - Olyan fáradt vagyok, mint egy kőtörő.

- Hát még az istenek is elfáradhatnak? - suttogta Eunana, aki még egyre mögötte állt.

- Menj a helyedre - hagyta meg újból a trónörökös.

- Azt parancsolod talán, holdnak képmása, hogy földerítsem a mélyutakat? - kérdezte a tiszt halk hangon. - Kérlek, parancsolj, mert bárhol vagyok is, a szívem téged követ, hogy akaratodat kitaláljam és teljesítsem.

- Tudom, hogy te éber vagy - felelte Ramszesz. - Menj, és szemed legyen mindenre.

- Szentatyám - fordult Eunana a miniszterhez -, a legalázatosabban felajánlom szolgálataimat kegyességednek.

Alighogy Eunana eltávozott, a vonuló oszlop végén még nagyobb csődület támadt. A trónörökös gyaloghintóját keresték, de nem találták sehol; ahelyett egy furcsa külsejű ifjú jelent meg, aki utat vágott a görög katonák között a trónörökös felé. Muszlining volt rajta, dúsan hímzett kötény és a vállán aranyos sál. De legjobban szembeötlött hatalmas, sok varkocsba font parókája és macska farkához hasonló álszakálla.

Tutmózisz volt, Memfisz első gavallérja, aki még a menetelés idejére is kicicomázta és illatszerekkel szagosította magát.

- Üdvöz légy, Ramszesz! - kiáltotta a gavallér, erőszakkal széttaszigálva útjából a tiszteket. - Képzeld, a gyaloghintód valahogy szőrén-szálán eltűnt; az enyémbe kell hát ülnöd. Az ugyan nem méltó hozzád, de azért az se megvetni való utolsó.

- Megharagítottál - felelt a herceg. - Alszol, ahelyett, hogy a seregre vigyáznál.

A gavallér megállt, elcsodálkozva meghökkent.

- Hogy én alszom?! - rikoltotta. - Száradjon el a nyelve, aki ilyen hazugságokat kiereszt a száján. Tudtam, hogy jössz, hát öltözöm már egy jó órája, és fürdőt, illatos keneteket készíttetek neked...

- A csapat pedig azalatt parancsnok nélkül vonul előre.

- De hát én legyek a parancsnoka a csapatnak, amikor jelen van a hadügyminiszter úr őkegyessége is, és rajta kívül olyan hadvezér is, mint Patroklész?!

A trónörökös hallgatott, Tutmózisz pedig odalépett hozzá, és suttogva mondta:

- Mi történt veled, fáraó fia? Nincs parókád, hajad, ruhád merő por, a bőröd olyan fekete és repedezett, mint nyáron a föld! Fölséges anyád bizony kikergetne az udvarból, ha meglátná a fiát ilyen ágrólszakadtan...

- Csak fáradt vagyok.

- Ülj hát be a gyaloghintóba. Friss rózsakoszorúk vannak benne, sült szárnyas és ciprusi bor. Egyébként - tette hozzá halkabban - az egyik szekéren elrejtettem Szenurát...

- Itt van? - kérdezte a herceg.

Az imént még csillogó szeme elhomályosodott.

- A sereg hadd vonuljon előre - mondta Tutmózisz -, mi itt majd megvárjuk.

Ramszesz mintha álomból riadt volna fel:

- Hagyj békén, kísértő... Két óra múlva itt a csata...

- Ugyan, hát az is csata?!

- Legalábbis az én fővezérségem dolga most dől el.

- Oda se neki! - mosolygott a gavallér. - Esküdni mernék rá, hogy a hadügyminiszter már tegnap elküldte jelentését ő szent felségének azzal a kérelemmel, hogy adja meg neked a memfiszi hadtest parancsnokságát.

- Mindegy. Ma nem tudnék másra gondolni, csak a hadseregre.

- Rettenetes, milyen erős benned ez a háborús szenvedély. Pedig háborúban hónapszámra nem mosakodik az ember, egyszer aztán csak beleharap a fűbe... Brr!... De ha meglátnád Szenurát... Csak egy árva pillantást vess rá...

- Hát éppen ezért nem nézek rá - felelte Ramszesz határozottan.

Abban a percben, amikor a görög katonaság mögül nyolc ember előhozta a trónörökös számára Tutmózisz hatalmas gyaloghintóját, az előőrstől lovas érkezett. Levetette magát a lóról, és olyan sebesen szaladt, hogy mellén csak úgy csilingeltek az istenek egymáshoz verődő képmásai vagy nevükkel díszített kis táblácskái. A nekibuzdult Eunana volt.

Mindenki felé fordult, ami láthatólag jólesett neki.

- Erpatre, felséges uram! - kiáltotta Eunana, mélyen meghajolva Ramszesz előtt. - Amikor isteni parancsodnak engedelmeskedve az oszlop élén haladtam, és szorgosan figyeltem mindenre, egyszerre csak két gyönyörű szkarabeusz-bogarat pillantottam meg az úton. Mindegyik szent rovar egy kis agyaggolyócskát görgetett maga előtt az úton keresztben, a homok felé...

- Hát aztán? - vágott szavába a trónörökös.

- Természetes - folytatta Eunana, a hadügyminiszter felé pillantva -, hogy én is, embereim is, amint a jámborság megkívánja, leborultunk a nap aranyos képmása előtt, és feltartóztattuk a menetet. Olyan fontos jel ez, hogy külön parancs nélkül egyikünk se mert továbbmenni.

- Látom, hogy igazán istenfélő egyiptomi vagy, bár hettita vonásaid vannak - jegyezte meg Herihor őkegyessége, aztán a közelében álló főméltóságokhoz fordulva, hozzátette:

- Nem megyünk tovább ezen az országúton, mert még eltaposhatnánk a szent bogarakat. Pentuer, erre jobbra nem lehetne megkerülni az országutat azon a mélyúton?

- De igen - felelte a miniszter íródeákja. - Az a mélyút egy mérföld hosszú, és majdnem Pi-Bailosszal szemben lép ki újra a műútra.

- Rettenetes időveszteség! - szólt közbe haragosan a trónörökös.

- Meg mernék rá esküdni, hogy nem szkarabeuszok azok, hanem az én föníciai uzsorásaimnak a lelkei - vetette oda a gavallér Tutmózisz. - Most már, hogy meghaltak, nem vasalhatják be rajtam a pénzüket, hát legalább arra kényszerítenek, hogy bűnhődés fejében menjek a sivatagba!

A herceg kísérete nyugtalanul várta a döntést. Ramszesz tehát odafordult Herihorhoz:

- Mit gondolsz, szentatyám, mitévők legyünk?

- Nézz a tisztjeidre - felelt a főpap -, akkor belátod, hogy a mélyúton kell továbbmennünk.

Ekkor elébük lépett Patroklész, a görögök vezére, és a trónörököshöz fordult:

- Ha felséged megengedi, az én ezredem továbbmegy a műúton. A mi katonáink nem félnek a szkarabeuszoktól.

- A ti katonáitok nem félnek még a királyi síroktól sem - felelte a miniszter. - De nem lehet ott valami veszélytelen a helyzet, ha még egyik sem tért vissza.

A görög megzavarodott, és eltűnt a kíséretben.

- Lásd be, szentatyám - sziszegte a trónörökös, szinte magánkívül dühében -, hogy ilyen akadály még egy szamarat se tartóztatna fel az útjában.

- De a szamárból nem is lesz soha fáraó - jegyezte meg nagy nyugalommal a miniszter.

- Akkor a mélyúton te vezeted tovább a sereget! - fortyant fel Ramszesz. - Én bizony nem értek a papi praktikákhoz, különben is pihennem kell. Gyere velem, rokon - fordult Tutmóziszhoz, és a kopár dombok felé vette útját.

Második fejezet

Herihor őkegyessége meghagyta segédtisztjének, aki a harci bárdot vitte, hogy az előőrsön Eunana helyett nyomban vegye át a parancsnokságot. Majd kiadta a parancsot, hogy a nagy köveket hajító gépek forduljanak be a töltésről a mélyútra, a görög katonaság pedig kéznél legyen, és segítse át a gépeket a nehezebb helyeken. Szekerek, kíséretbeli tiszti gyaloghintók, minden vissza a hadoszlop alsó végére.

Amikor Herihor kiadta a parancsot, a legyezőtartó segédtiszt odahajolt Pentuer íródeákhoz, és suttogva kérdezte:

- Most már alighanem többé sohasem szabad a műúton járni?

- Miért ne? - felelte a fiatal pap. - Hanem ha két szent bogár előttünk mászik keresztül az úton, akkor csakugyan nem való továbbmenni. Még szerencsétlenség érhet bennünket.

- Már meg is van a szerencsétlenség. Vagy nem vetted észre, hogy Ramszesz herceg megharagudott a miniszter úrra? A mi urunk pedig nem olyan ember, aki felejt...

- Nem a herceg neheztelt meg a mi urunkra, hanem a mi urunk a hercegre, ő támadt rá - mondta Pentuer. - És jól tette. Mert a fiatal herceg már most azt képzeli, hogy második Mena lesz belőle...

- Vagy Nagy Ramszesz - vetette közbe a hadsegéd.

- Nagy Ramszesz hallgatott az istenekre, magasztalják is a feliratok minden szentélyben. De Mena, Egyiptom első fáraója, csupán felforgató volt, és csak a papok atyai szelídségének köszönheti, hogy nevének emlékezete megmaradt... Ámbár egy rézuten nem sok, de annyiba se fogadnék, megvan-e Mena múmiája vagy nincs.

- Én jó barátom, Pentuer - vágta rá a segédtiszt -, okos ember vagy te, tudod jól, hogy egyre megy az minekünk, tíz urunk van-e vagy tizenegy...

- De a népnek nem mindegy, egy halom aranyat kell-e kibányásznia évenként a papság számára, vagy kettőt: egyet a papságnak, egyet meg a fáraónak - felelte Pentuer, és a szeme felvillant.

- Veszedelmes dolgokat forgatsz a fejedben - suttogta a hadsegéd.

- Hát te hányszor keseredtél el a fáraó udvarának vagy a nomarchoszoknak a dúskálkodásán? - kérdezte elcsodálkozva Pentuer.

- Csitt... csitt! Majd még beszélünk erről, most nem.

A nehéz hadigépek, amelyek elé két-két ökör volt fogva, a sivatagi nagy homokon is gyorsabban gördültek, mint a töltésen. Eunana az első mellett haladt, aggodalmaskodva, tépelődve: miért vette el tőle a miniszter az előőrs parancsnokságát? Valami magasabb megbízást szántak volna neki?

Az előléptetés reményében, vagy talán hogy elfojtsa a szívében fel-feltámadó nyugtalankodást, felkapott egy erős rudat, és ahol legmélyebb volt a homok, aláfeszítette a hajítógépnek, vagy hangos kiáltozással biztatta a görögöket. Hanem azok nemigen hederítettek rá.

A sereg már egy jó félórája kígyózott a kanyargós mélyúton, a kopár, meredek falak között, amikor az előőrs újra megállt. A mélyutat egy másik mélyút keresztezte, amelynek a közepén egy elég széles csatorna húzódott.

A katona, akit az új akadály hírével a miniszterhez küldtek, azzal a paranccsal tért vissza, hogy a csatornát be kell temetni.

Vagy száz görög katona csákánnyal, lapáttal egyszerre a dologhoz látott. Ki nagy köveket hasított a sziklából, ki meg legörgette a csatornába és homokot öntött utána.

Ekkor a mélyút fenekéről egy ember bújt elő, kezében kapával, amely olyan volt, mint egy gólyanyak a csőrrel. Öreg egyiptomi paraszt volt, mezítelen. Egy pillanatig riadtan nézte a katonák munkáját, de aztán hirtelen nagyot sivalkodva közéjük ugrott.

- Mit műveltek itt, ti pogányok? Hisz ez csatorna!

- Hát te meg hogy mered gyalázni ő szent felsége katonáit? - kérdezte Eunana, aki épp ott állt.

- Látom, nagyúr vagy és egyiptomi - felelte a paraszt -, hát megmondom, hogy ez a csatorna egy hatalmas nagyúré: a memfiszi nomarchosz őkegyessége legyezőtartójának van egy íródeákja, s ennek a tiszttartójáé. Vigyázzatok, meg ne adjátok keservesen az árát!

- Végezzétek csak a dolgotokat - szólt oda pártfogói hangon Eunana a görög katonáknak, akik nézegetni kezdték a parasztot.

Nem értették, mit mondott, de hangja megállította őket a munkájukban.

- Betemetik, egyre csak temetik! - jajdult fel a paraszt nőttön-növekvő rémülettel. - Jaj nektek, kutyafajzatjai! - ordított rá az egyik katonára, és nekiesett a kapával.

Hanem a görög katona kirántotta a kezéből a kapát, és úgy az arcába vágott vele, hogy szegény parasztnak egyszerre kibuggyant a szájából a vér. A katona csak újra döntötte a homokot a csatornába.

A csapástól megszédült paraszt elvesztette a bátorságát, és könyörgőre fogta a dolgot.

- Uram! - kezdte. - Ezt a csatornát én magam ástam, tíz álló éven át, éjjel-nappal és ünnepnapokon is! A mi urunk megígérte, hogy ha ide tudnám vezetni a vizet ebbe a völgyecskébe, engem tenne itt meg bérlőjének, nekem engedné a termés egyötöd részét, és megadná a szabadságot is... Hallod? Szabadságot nekem és három gyerekemnek!... Ó, istenek!

Fölemelte karját, és újra Eunanához fordult:

- Nem értik ezek az én szavamat, ezek a túlatengeri szakállasok, kutyafajzatja, föníciaiak, zsidók atyafiai! Hanem te, uram, te meghallgatsz engem... Tíz év óta, amikor mások vásárra jártak vagy táncolni, vagy szent körmenetre mentek, én ide szöktem erre a kietlen mélyútra. Nem mentem még az anyám sírjához se, csak ástam; elfeledkeztem a halottaimról, hogy a gyerekeimnek és magamnak, ha csak halálom előtt egy árva napra is, szabadságot, földet szerezzek... Ti vagytok az én tanúim, nagy istenek, hányszor ért itt az éjszaka!... Hányszor hallottam itt a hiénák panaszos üvöltését, hányszor láttam a farkasok zöld szemét! De én nem szaladtam el, ó, boldogtalan fejem, hova is szaladtam volna, hisz minden ösvényen az irtózat leskelődött rám, ebben a csatornában pedig a szabadság fogta le a lábamat!... Egyszer onnan, abból a szakadékból, oroszlán rontott rám, az állatok fáraója. A kapa kiesett a kezemből. Térdre hulltam előtte, és azt mondtam neki: „Uram! - mondok. - Hát meg akarsz engem enni? Hiszen én csak szegény rabszolga vagyok!” A vérszomjas oroszlánnak megesett rajtam a szíve, elkerült a farkas, még az álnok denevér is megszánta szegény fejemet, te meg, egyiptomi létedre...

A paraszt egyszerre elhallgatott; észrevette Herihor közeledő kíséretét. A legyezőről látta, hogy nagyúr lehet, a párducbőrről meg, hogy pap. Odaszaladt tehát, letérdelt előtte, és fejével a homokot érintette.

- Mit kívánsz, ember? - kérdezte a főpap.

- Fényes napvilágom, hallgass meg engem! - esdekelt a paraszt. - Soha szomorúság ne legyen a te házadban, és balsors ne járjon a nyomodban! Műveid össze ne omoljanak, és az ár el ne ragadjon, amikor a Nílus túlsó partjára úszol...

- Azt kérdem, mit kívánsz? - ismételte a főpap.

- Nagy jó uram - folytatta a paraszt -, szent elöljáróm, aki sose indul bolond szeszély után, aki erőt vesz a hamisságon, és igazságot oszt... aki atyja vagy a szegénynek, oltalmazó ura az özvegynek, takaró köntöse az anyátlan árvának... Engedd meg, hadd hirdessem a te nevedet törvényként az országban... Hallgasd meg az én ajkaim szavát... Fordulj felém, és tégy igazságot, nemes, nagy férfiú...[1]

- Az a kívánsága, hogy ne temessük be ezt az árkot - jegyezte meg Eunana.

A főpap egyet rándított a vállán, és megindult a csatorna felé, amelyen már egy pallót vetettek keresztbe. A paraszt még jobban kétségbeesett, és elkapta a főpap térdét.

- El vele! - kiáltott Herihor hátrahőkölve, mintha kígyó csípte volna meg.

Pentuer íródeák elfordította a fejét; sovány arca elsárgult. De Eunana elkapta a parasztot, a nyakánál jól megszorította, ám amikor még így sem tudta letépni a főpap lábáról, katonákat hívott. Amint őkegyessége kiszabadult a paraszt karjai közül, átment az árok túlsó partjára, a katonák pedig szinte a levegőbe emelték a szerencsétlen parasztot, és úgy vitték a menetelő sereg végére. Jól megöklözték, a vesszőkkel mindig bőven felszerelt altisztek istenigazában megbotozták, a végén ledobták az úton, a mélyút bejáratánál.

A véresre vert, halálra rémült boldogtalan egy darabig csak ült, ült a homokon, a szemét törölgette, aztán hirtelen fölugrott, és a műút felé rohanva kiáltozta:

- Miért is nem nyel el engem a föld!... Átkozott a nap, amikor megláttam ezt a világot, átkozott az éj, amikor azt mondták: „Ember született...” Az igazság köntösén csak egyetlen kis petty sincs a rabszolgák oltalmára... Még maguk az istenek se tekintenek ilyen teremtésre, akinek a karja csak örök munkára való, szeme sírásra, háta vesszőzésre... Ó, halál, hamvaszd semmivé az én holttestemet, nehogy még odaát, Ozirisz mezején is rabszolgának szülessek...

Harmadik fejezet

Ramszesz herceg dúlt-fúlt haragjában, amint fölment az egyik dombra. Mögötte Tutmózisz baktatott. Az előkelő gavallérnak félrecsúszott a parókája, álszakálla leesett, a kezében vitte, és a nagy fáradtságtól fakósápadt lett volna az arca, ha a vastagon elkent piros festék engedi.

Végre a herceg megállt a tetőn. A mélyútról felverődött hozzájuk a katonaság zsibongása, a súlyosan gördülő hajítógépek robaja; előttük Gósen hatalmas síkja: csak úgy fürdött a napfényben. Úgy rémlett, nem is föld az, hanem aranyos felhő, amelyre smaragd-, ezüst-, rubin-, topáz- és gyöngyszínekkel ragyogó tájképet festett a képzelet.

A trónörökös kinyújtotta a kezét.

- Nézd - kiáltotta Tutmózisznak -, annak a földnek az enyémnek kellene lennie, és itt ennek a hadseregnek is!... És lám, a legmagasabb épületek ott papok palotái, itt meg a hadsereg fővezére pap!... Hát lehet ezt tűrni?

- Hisz mindig így volt... - felelte Tutmózisz, ijedten nézelődve maga körül.

- Nem igaz! Ismerem én ennek az országnak a történetét, amit előttetek sűrű fátyol takar. A hadsereg vezére, a hivatalbeliek fő-fő ura csak maga a fáraó volt, legalábbis az erélyesebbje. Ezeknek a fejedelmeknek nem imádsággal, áldozatokkal múltak el a napjaik, hanem igazgatták a birodalmat...

- Hátha ő szent felségének ez az akarata... - kockáztatta meg Tutmózisz.

- Nem az az akarata az én atyámnak, hogy a nomarchoszok a maguk kényére-kedvére kormányozzák tartományaikat a székhelyükről, az se akarata az én atyámnak, hogy az etiópiai helytartó már-már akkorának hiszi magát, mint a királyok királya. És az se lehet az én atyám akarata, hogy az ő hadserege kikerüljön két szkarabeusz-bogarat, csak azért, mert a hadügyminiszter pap.

- De nagy, vitéz katona! - suttogta még jobban megrökönyödve Tutmózisz.

- Micsoda katona?!... Hogy szétvert egy maroknyi líbiai rablót, akik szétszaladnak, ha messziről meglátják az egyiptomi katonaságot? Hanem nézd, mit művelnek a szomszédaink. Izrael egyre húzza-halasztja az évi adó fizetését, és kevesebbet is fizet. A ravasz Fönícia évről évre kivon néhány hajót a hajóhadból. Keleten Hatti ellen kell nagy hadsereget tartanunk, Babilónia és Ninive körül pedig örökös a forrongás, amely megérzik egész Mezopotámiában. És a végén mi a papi kormányzás eredménye? Nem egyéb, mint hogy míg a dédapámnak százezer talentum évi bevétele volt és százhatvanezer katonája, addig az apámnak alig-alig van ötvenezer talentumja és százhúszezer katonája... És az is... micsoda hadsereg ez!... Ha a görög hadtest nem volna, amely kordában tartja őket, mint a juhászkutya a nyájat, akkor ma az egyiptomi katonaság csak a papoknak engedelmeskednék, a fáraó meg olyan mélyre süllyedne, hogy nem volna különb egy nyomorult nomarchosznál.

- Honnan szeded te ezt?... Honnan támadnak ilyen gondolataid? - döbbent meg Tutmózisz.

- Mintha ugyan nem papi nemzetségből származnék én is! És ők tanítottak engem, amikor még nem voltam trónörökös. Ó, ha az apám után, aki örökké éljen, ha az apám után fáraó leszek, a nyakukra teszem a lábam, de előbb ércveretű szandált húzok rá... És először is a kincstáraikba nyúlok, amelyek telides-tele voltak, s már Nagy Ramszesz óta duzzadoztak a kincsektől, most meg úgy dagadnak a sok aranytól, hogy a fáraó kincse meg se látszik mellettük.

- Jaj nekem meg neked! - sóhajtotta Tutmózisz. - Olyan gondolataid vannak, hogy alattuk lesüllyedne ez a domb, ha hallaná és értené őket. Honnan volna neked erre erőd?... Vannak-e segítőtársaid?... Katonáid?... Ellened támad az egész nép, ellened vezeti a hatalmas papi osztály... És ki lenne pártodon?

A herceg hallgatott, és gondolataiba mélyedt. Végre megszólalt:

- A hadsereg...

- Java része a papsággal tart.

- A görög hadtest...

- Egy vödörnyi víz a Nílusban.

- A hivatalnokok...

- A fele hozzájuk húz.

Ramszesz szomorúan megrázta a fejét, és elhallgatott.

A tetőről a kopár, köves lejtőn lementek a domb túlsó oldalára. Egyszerre csak Tutmózisz, aki egy kicsit előbb járt, hirtelen elkiáltotta magát:

- Miféle káprázat fogta el a szememet?... Ide nézz, Ramszesz!... Hisz ezek közt a sziklák között valósággal egy másik Egyiptom rejtőzik!

- Biztosan papi birtok, amely nem fizet adót - felelte keserűen a herceg.

Lábuk előtt, jó mélyen, szög alakban termékeny völgy terült el, melynek szárai benyúltak és elvesztek a sziklák között. Az egyik szárán néhány cselédházikó lapult, odább egy takaros kis ház emelkedett, a tulajdonos vagy tiszttartó lakása. Pálmák, szőlőtőkék, léggyökeres fügefák, olajfák, ciprusok, sőt még fiatal baobabok is zöldelltek körös-körül. Középen patak vize folydogált, a lankákon pedig, minden pár száz lépésnyire, apró halastavak látszottak.

Amikor beléptek a szőlőbe, ahol a tőkék tele voltak érett fürtökkel, egyszerre női hangot hallottak, amely vágyódva kiáltotta, vagy inkább énekelte:

- Hol vagy, én kis csibém? Felelj, hol vagy, kedves kis bogaram! Elszöktél tőlem, pedig magam itattalak, magam etettelek tiszta búzával, hogy sóhajtva nézték a rabszolgák... Hol vagy?... Felelj!... Gondold meg, itt lep az éjszaka, és nem találsz haza, ahol pedig mindenki a kívánságod lesi; vagy iderepül a sivatagról a vörös héja, és széttépi a te szívedet. Akkor aztán hasztalan kiáltozol a gazdád után, amint most én kiáltozom teutánad... Felelj, mert különben megharagszom és itthagylak, akkor pedig gyalog jöhetsz utánam...

Az éneklő hang az utasok felé közeledett. Az énekes már csak pár lépésnyire volt tőlük, amikor Tutmózisz bedugta a fejét a bokrok közé, és elkiáltotta magát:

- Ide nézz, Ramszesz! Micsoda gyönyörű teremtés!

A herceg nem nézett oda, hanem egy szökkenéssel az ösvényen termett, és elállta az éneklő nő útját. Fiatal, csakugyan nagyon szép leány volt, görögös vonásokkal, arcbőre, mint az elefántcsont. Fátyla alól kikandikált kontyba kötött, sűrű fekete haja. Hosszú, fehér köntös volt rajta, egyik széle átvetve a karján. Az átlátszó, fátyolszerű ruha alatt kitetszett két lányos melle; olyan volt, mint két alma.

- Ki vagy te, leány? - kérdezte Ramszesz. Homlokáról elsimultak a baljós barázdák, szeme szikrát vetett.

- Ó, Jehova!... Atyám! - sikoltotta el magát a megriadt leány, és lába gyökeret vert az ösvényen.

Hanem lassanként lecsillapodott, és bársonyos tekintete visszanyerte szokott szelíd, szomorú kifejezését.

- Honnan kerülsz ide? - kérdezte a leány Ramszeszt, és hangja kissé megremegett. - Látom, katona vagy, ide pedig katona nem teheti be a lábát.

- Ugyan miért?

- Mert ez Szezofrisz nagyúrnak a birtoka.

- Ó, ó! - mosolyodott el Ramszesz.

- Ne nevess, mert hamarosan elhágy a vér. Szezofrisz úr Khairész úrnak az íródeákja, az pedig a memfiszi nomarchosz őkegyessége feje fölött tartja a legyezőt... Az apám már látta is, és arccal leborult előtte a földre.

- Ó, ó! - ismételte Ramszesz egyre mosolyogva.

- Nagyon hányaveti vagy - szólt rá a leány, összeráncolva homlokát. - Ha az arcod nem volna olyan beszédesen jóságos, azt hihetném, hogy görög zsoldos vagy, vagy tán éppen rabló.

- Még nem az, de valamikor még a legnagyobb rabló is lehet belőle, amilyent még nem hordott a föld a hátán - vetette közbe az elegáns Tutmózisz, és megigazította a parókáját.

- Te meg bizonyosan táncos vagy - fordult hozzá a leány, most már nekibátorodva. - Ó, bizonyos vagyok benne, láttalak is a pi-bailoszi vásáron; kígyókat bűvöltél.

A két fiatalembernek egyszerre széles jókedve támadt.

- Hát te ki vagy? - kérdezte Ramszesz a leányt, és megfogta a kezét, de az elkapta tőle.

- Ne légy ilyen tolakodó. Sára vagyok, a major tiszttartójának, Gedeonnak a lánya.

- Zsidó lány? - szólt Ramszesz, és arcán árnyék suhant végig.

- Hát aztán!... Mit árt az? - szólt közbe Tutmózisz. - Azt gondolod, a zsidó lány nincsen olyan édes, mint az egyiptomi? Csak éppen szerényebbek és erényesebbek, mint az egyiptomiak, de épp ez ad valami ritka varázst a szépségüknek.

- Ti meg hát pogányok vagytok - jelentette ki Sára méltóságteljesen. - Ha elfáradtatok, pihenjetek, szedjétek a szőlőt, és menjetek tovább isten nevében. A mi embereink nem örülnek a magatokfajta vendégeknek.

Meg akart fordulni, de Ramszesz visszatartotta.

- Megállj!... Nagyon tetszel nekem, és ilyen kurtán nem hagyhatsz itt bennünket a faképnél.

- A gonosz lélek szállt meg téged. Ebben a völgyben senki nem mert még így szólni hozzám - méltatlankodott Sára.

- De látod - avatkozott bele Tutmózisz -, ez a fiatalember Ptah papi ezredének a tisztje, és olyan úr íródeákjának az íródeákja, aki Habu nomarchosz legyezőtartója fölött tartja a legyezőt.

- Bizonyos, hogy tiszt - felelt Sára, és elgondolkozva nézett Ramszeszre. - Talán ugyancsak nagyúr ő maga is? - tette hozzá, és az ajkához emelte az ujját.

- Akárki vagyok is, a te szépséged meghaladja az én rangomat - mondta Ramszesz hirtelen. - Hanem mondd, igaz, hogy ti... hogy ti megeszitek a disznóhúst?

Sára sértődötten nézett a hercegre, de Tutmózisz közbeszólt:

- Látni való, nem ismered a zsidó lányokat!... Tudd meg hát, hogy zsidó ember százszor inkább meghal, de a disznóhúst meg nem eszi, ámbár én magam nem tartom éppen a legrosszabb falatnak...

- De macskát vágtok? - firtatta Ramszesz; megszorította Sára kezét, és mélyen a szeme közé nézett.

- Mesebeszéd ez is... ostoba mesebeszéd! - pattogott Tutmózisz. - Okosabban tennéd, ha efféléről inkább éntőlem kérdezősködnél, ahelyett, hogy most összevissza beszélsz mindenféle bolondságot... Volt már nekem három zsidó lány kedvesem is...

- Eddig igazat mondtál, de most hazudsz - pirított rá Sára. - Zsidó lány nem lesz senki fia szeretője! - tette hozzá büszkén.

- Akkora úr íródeákjának a kedvese se, aki a memfiszi nomarchosz fölött tartja a legyezőt? - kérdezte Tutmózisz incselkedve.

- Még annak se...

- Még annak az úrnak se, aki a nomarchosznak tartja a legyezőt?

Sára egy pillanatig habozott, de azért azt felelte:

- Még annak se.

- Talán még magának a nomarchosznak se?

A leánynak lehullott a két karja. Elképedve bámult hol az egyik, hol a másik fiatalemberre; a szája remegett, szeméből kibuggyant a könny.

- Kik vagytok? - kérdezte nyugtalanul. - Úgy jöttetek le a dombról, mint az utasok, akik kenyeret és vizet kérnek... De úgy beszéltek, mint a legnagyobb urak... Kik vagytok?... A te kardod - fordult Ramszesz felé - smaragddal van kirakva, a nyakadon meg olyan drága művű lánc van, hogy a mi kegyes urunknak, Szezofrisznak a kincstárában sem akad párja...

- Inkább arra felelj, tetszem-e neked? - erőltette Ramszesz, és melegen a lány szemébe nézve, újra megszorította a kezét.

- Olyan szép vagy, mint Gábriel arkangyal, de félek tőled, mert nem tudom, ki vagy...

E pillanatban a domb mögül trombitaszó harsant föl.

- Hívnak - szólt Tutmózisz.

- És ha akkora nagyúr volnék, mint a ti Szezofrisztok? - kérdezte a herceg.

- Az meglehet... - suttogta Sára.

- És hátha én tartom a legyezőt a memfiszi nomarchosz fölött?

- Bizony, lehetsz te az is...

Ekkor a dombról újra megszólalt a trombita hívó hangja.

- Gyerünk, Ramszesz! - sürgette Tutmózisz, és most már maga is nyugtalankodott.

- És ha... én volnék a trónörökös, eljönnél hozzám, szép leány? - kérdezte a herceg.

- Ó, Jehova! - sikoltotta Sára, és térdre rogyott.

A trombiták ekkor már többfelől fújták harsogva a riadót.

- Fussunk! - kiáltotta Tutmózisz kétségbeesve. - Hát nem hallod, hogy a táborban szól a riadó?

A trónörökös nagy sebbel-lobbal leoldotta nyakából az aranyláncot, és Sára nyakába akasztotta.

- Add az apádnak - mondta -, megveszlek tőle... Áldjanak meg az istenek...

Szenvedélyesen ajkon csókolta, a lány meg átölelte a herceg térdét. A herceg kitépte magát, néhány lépést elfutott, újra visszafordult, és elborította csókjaival a leány gyönyörű arcát és hollófekete haját, mintha nem is hallaná a hadsereg türelmetlen jelzését.

- A fáraó ő szent felsége nevében hívlak, kövess! - kiáltotta Tutmózisz, és megragadta a herceg kezét.

Nyargalvást siettek a trombitaszó irányában. Ramszesz néha-néha úgy meglódult, mint a részeg, és visszanézett. Végre kezdtek fölkapaszkodni a szemben levő dombra.

„És ez az ember akar megküzdeni a papokkal!” - gondolta magában Tutmózisz.

Negyedik fejezet

A trónörökös és kísérője vagy egy negyedóráig futottak a domb sziklás gerincén, mind közelebb-közelebb a trombitákhoz, amelyek pillanatról pillanatra vadabbul harsogták a riadót. Végre olyan pontra értek, ahonnan be lehetett látni az egész tájékot.

Bal kéz felől húzódott el előttük az országút, mögötte tisztán láthatták Pi-Bailoszt és mögötte a trónörökös ezredeit, valamint az óriási porfelhőt, amelyet a kelet felől közeledő ellenség vert föl.

Jobbra széles mélyút tátongott, a görög ezred vontatta ott a hadigépeket. A műúttól nem messze a mélyút egy másik, szélesebb mélyúttal egyesült, amely a sivatag mélyéből kanyargott elő.

Egyszerre csak ezen a ponton valami szokatlan dolog történt. A görögök csak álltak, álltak tétlenül a gépek mellett, nem messze a két mélyút találkozásától; de épp a két út találkozásánál, a műút és a trónörökös törzskara között valami egyéb katonaság négy sűrű oszlopa bontakozott ki, mint szikrázó dárdákból nőtt négy hosszú kerítés.

Ügyet se vetve a vad, meredek útra, a herceg lélekszakadva rohant a csapatához, oda, ahol a hadügyminiszter volt, tisztjei körében.

- Mi történik itt? - kiáltotta fenyegetően. - Miért fújtok riadót, ahelyett, hogy továbbhaladnátok?

- Elvágták az utunkat - felelt Herihor.

- Kiét?... Ki?

- A mi csapatunkét Nitager három ezrede; a sivatagból jöttek.

- Vagyis ott, a műút mellett, az az ellenség?

- Maga a győzhetetlen Nitager.

E percben a trónörökös mintha eszét vesztette volna. Ajkai vonaglottak, szeme majd kiugrott az üregéből. Kirántotta a kardját, odaszaladt a görögökhöz, és rekedt hangon kiáltotta:

- Utánam, neki az ellenségnek, amely utunkat állja!

- Örök életű légy, erpatre! - felelte Patroklész, és ő is kivonta kardját. - Akhilleusz utódai, előre! - fordult katonáihoz. - Mutassuk meg ezeknek az egyiptomi tehénpásztoroknak, hogy minket nem lehet feltartóztatni!

A trombiták rohamra fújtak. A görögök négy rövid, egyenes csatasorban előrenyomultak, óriási porfelhőt vertek fel, és teli torokkal éljenezték Ramszeszt.

- Előre! - dörögte a trónörökös, és kivont karddal rohant az ellenség felé.

A görögök lejjebb eresztették lándzsáikat. Az ellenség soraiban is mozgás támadt, nagy csörgés, csörömpölés: azok is lábhoz tették lándzsáikat.

- Kik vagytok, eszeveszettek? - rivallt fel egy erős hang az ellenség soraiból.

- A trónörökös! - felelte Patroklész.

Pillanatnyi csend.

- Utat! - ismételte ugyanaz a kemény hang.

A keleti hadsereg ezredei lassan szétnyíltak, mint egy súlyos, kétszárnyú kapu, és a görög csapat átvonult.

Ekkor egy aranysisakos, páncélos, ősz bajnok közeledett a trónörököshöz, és mélyen meghajolva előtte, mondta:

- Győztél, erpatre. Csak az igazi hadvezér vágja így ki magát a bajból.

- Nitager vagy, a hősök közt is a legnagyobb hős! - kiáltotta a herceg.

Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk a hadügyminiszter. Hallotta beszélgetésüket, és fanyaran jegyezte meg:

- És ha a te oldaladon éppen olyan szertelen lett volna a vezér, mint a trónörökös, akkor hogy végződött volna ez a gyakorlat?

- Hagyd békén a fiatal harcost! - felelte Nitager. - Vagy nem elég az neked, hogy kimutatta az oroszlánkörmeit, amint egy fáraóivadékhoz méltó?

Tutmózisz, látva, miképpen fordul a beszélgetés, megkérdezte Nitagert:

- Hogy kerültél ide, tiszteletre méltó vezér, amikor fő sereged a mi seregünk előtt áll?

- Láttam, milyen ügyefogyottan vonult fel a memfiszi csapat, míg a trónörökös Pi-Bailosz alatt összevonta a seregeit. Aztán meg akartalak lepni benneteket, úrfiakat, hadd nevessünk egy jót... Hanem vesztemre itt volt a trónörökös, és elrontotta a számításaimat. Így cselekedj, Ramszesz, mindig, természetesen az igazi ellenséggel szemben.

- És ha, mint most is, háromszoros túlerőre talál? - kérdezte Herihor.

- Többet ér a bátor ész, mint a nyers erő - felelte az öreg hadvezér. - Az elefánt ötvenszer erősebb az embernél, és mégis vagy engedelmeskedik, vagy elpusztul a keze alatt.

Herihor nem felelt, hallgatott.

A hadgyakorlatot befejezettnek nyilvánították. A trónörökös a miniszter és a vezérek társaságában a pi-bailoszi sereghez ment, üdvözölte Nitager veteránjait, elköszönt a maga ezredeitől; keletre parancsolta őket, és sok szerencsét kívánt nekik.

Aztán nagy kísérettel az országúton visszatért Memfiszbe, Gósen népének lelkes tömegei között, akik zöld gallyakkal, ünneplő ruhában üdvözölték a győztest.

Ott, ahol az országút kihajlik a sivatag felé, a tömeg ritkulni kezdett, amikor pedig közel értek ahhoz a helyhez, ahol a trónörökös törzskara a szkarabeuszok miatt letért a mélyútra, nem maradt az országúton egy lélek se.

Ramszesz ekkor intett Tutmózisznak. A kopár dombra mutatva, suttogva mondta: - Menj oda, Sárához...

- Értem.

- És mondd meg az apjának, hogy adok neki Memfisz alatt egy tanyát.

- Értem. Holnapután megkapod a lányt.

Több szót nem is váltottak, Tutmózisz a kíséret mögött menetelő katonaság felé került, és hamarosan eltűnt.

Körülbelül a mélyúttal átellenben, amelyre reggel letértek a hadigépek, pár lépésnyire a műúttól egy nem nagy, de már vén tamarindusfa nőtt. Ezen a helyen a herceg kísérete előtt haladó őrség megállt.

- Már megint szkarabeuszokra akadtunk? - kérdezte a trónörökös nevetve a minisztertől.

- Majd meglátjuk - felelte Herihor.

Odanéztek: a satnya fán meztelen ember lógott.

- Mit jelent ez? - kiáltotta felindultan a herceg.

A segédtisztek a fához futottak, és látták, hogy az akasztott ember nem más, mint az az öreg paraszt, akinek a csatornáját a katonák betemették.

- Okosan tette, hogy felakasztotta magát! - hangoskodott a tisztek között Eunana. - Akár hiszitek, akár nem, ez a nyomorult paraszt el merte kapni őkegyessége lábát...

Ramszesz a hír hallatára megállította a lovát. Aztán leszállt, és az átkos fának tartott.

A paraszt arccal kifelé lógott az ágon: szája tátva, tenyere kifordult a nézők felé, a szeme csupa irtózat. Olyan volt a képe, mint aki mondani akar valamit, csak torkán akadt a szó.

- Boldogtalan! - sóhajtotta szánakozva a herceg.

Amikor visszatért a kísérethez, elmondatta a paraszt történetét, aztán jó ideig némán lovagolt előre.

Az öngyilkos képe szakadatlanul a szeme előtt lebegett, szívében pedig ott nyugtalankodott az érzés, hogy azzal a lenézett rabszolgával nagy igazságtalanságot követtek el. Olyan szertelen igazságtalanságot, hogy gondolkodóba eshetett rajta még ő is, a fáraó fia és jövendő utóda.

A forróság elviselhetetlen volt, a por felszítta a vizet, és embernek, állatnak csípte a szemét. A sereg rövid pihenőre megállt, azalatt Nitager néhány szót váltott a miniszterrel.

- Az én tisztjeim - mondta az öreg hadvezér - sose néztek a lábuk alá, hanem mindig csak előre. Talán ezért is, váratlanul soha nem ütött még énrajtam az ellenség.

- Kegyességed ezzel eszembe juttatja, hogy nekem bizonyos adósságot kell lerónom - felelte Herihor, és megparancsolta, hogy a közelben tartózkodó tisztek és katonák gyülekezzenek köré.

- Most pedig - mondta a miniszter - szólítsátok elő Eunanát.

Az amulettekkel telerakott tiszt olyan hirtelen előtte termett, mintha már régóta várta volna a hívást. Arcán öröm ragyogott, amelyet az alázatosság csak üggyel-bajjal tudott palástolni.

Herihor, amikor Eunana megállt előtte, beszélni kezdett:

- A fáraó ő szent felsége akaratából a nagygyakorlat végeztével a hadsereg főparancsnoksága újra az én kezembe száll.

A jelenlevők meghajtották a fejüket.

- Evvel a hatalommal pedig úgy kell élnem, hogy először is igazságot szolgáltassak...

A tisztek összenéztek.

- Eunana - folytatta a miniszter -, tudom, hogy te mindig egyik legbuzgóbb tisztem voltál...

- Az igazság szólal meg a te ajkaidon, kegyes uram - felelt Eunana. - Úgy várom én elöljáróim parancsát, mint a pálma a harmatot. Parancs nélkül olyan vagyok, mint az eltévedt árva, aki az ösvényt keresi a sivatagban.

Nitager sebhelyekkel elborított tisztjei álmélkodva hallgatták Eunana gyorsan pergő beszédét. „Ezt” fölébe rendelik a többieknek! - gondolták magukban.

- Eunana - folytatta a miniszter -, te nemcsak buzgó katona vagy, hanem istenfélő is; és nemcsak istenfélő, hanem éber is, mint az ibisz a Nílus vizén. Az istenek elhalmoztak téged mindenféle erénnyel, a kígyó okosságát, a héja szemét adták neked...

- A színigazság maga csepeg kegyességed ajkáról - szólt közbe újra Eunana. - Ha nem volna olyan csuda éles szemem, sose láttam volna meg azt a két szent szkarabeuszt...

- Úgy van - szakította félbe a miniszter -, és nem mentetted volna meg táborunkat a szentségtöréstől. Ezért a cselekedetért, amely méltó a legistenfélőbb egyiptomihoz, neked adom...

A miniszter lehúzott az ujjáról egy aranygyűrűt.

- Neked adom ezt a gyűrűt, rajta Mut istennő neve, akinek a kegyelme és bölcsessége kísérjen téged földi vándorlásod végeztéig, amennyire megérdemled.

Azzal őkegyessége átadta a gyűrűt Eunanának, a többiek pedig nagy lelkesedéssel éljenezték a fáraót, és megcsörgették fegyvereiket.

Minthogy pedig a miniszter nem mozdult, Eunana is állva maradt, és rajongva nézett őkegyességének a szemébe, mint a hűséges kutya, amely ura kezéből egy falatot már elkapott, s most még egyre csóválja farkát, és les.

- Most pedig - kezdte újra a miniszter - valld be, Eunana, miért nem mondtad meg, hova ment a trónörökös, amikor a sereg nagy üggyel-bajjal menetelt a mélyúton... Nagy hibát követtél el vele, mert az ellenség közelében riadót kellett fúvatnunk.

- Az istenek a tanúim, hogy a fenséges hercegről nem tudtam semmit az égvilágon - felelte Eunana elálmélkodva.

- Nem lehet az, hogy valaki, akit olyan éles szemmel áldottak meg az istenek, mint téged, aki húsz-harminc lépésnyire meglátja a homokban a szent szkarabeuszt, ne látna meg olyan jeles személyt, mint a trónörökös.

- De csakugyan nem láttam! - erősködött Eunana, a mellét verdesve. - Különben nem is mondta nekem senki, hogy a szemem rajta legyen a hercegen.

- Hát nem fölmentettelek az előőrs parancsnoksága alól? Hát bíztam én terád új feladatot? - kérdezte a miniszter. - Teljesen szabad voltál, mint aki fontos dolgok szemmel tartására hivatott. De te megfeleltél-e ennek a feladatnak? Bizony mondom neked, háború idején ilyen mulasztásért halál jár.

A boldogtalan tiszt elfakult.

- De én atyai szívvel vagyok hozzád, Eunana - mondta a főpap -, nem felejtem el, a két szkarabeusznak, a szent nap szimbólumainak a megpillantásával mekkora szolgálatot tettél a hadseregnek, és nem mint szigorú miniszter, hanem mint szelíd lelkű pap, csupán csekély büntetést szabok ki rád. Ötven botot kapsz...

- Kegyes uram...

- Eunana, tudtál boldogan örülni, légy hát férfi, és fogadd úgy ezt a kis emlékeztetőt, mint ő szent felsége tisztjéhez illik.

Herihor őkegyessége alig fejezte be szavait, néhány magasabb rangú tiszt már le is döntötte Eunanát egy alkalmatos helyre, a műút mellett. Aztán egyikük ráült a nyakára, egy másik a lábára, más kettő pedig hajlékony náddal kiszámolt Eunana meztelen testére ötven botot.

A rettenthetetlen katona egyetlen jajt ki nem eresztett a száján, ahelyett katonanótát dudorászott, a ceremónia végén pedig maga akart lábra állni. Hanem sebes lába megtagadta az engedelmességet. Arccal a homokba zuhant, és Memfiszig kétkerekű kocsin kellett vinni. Fektéből rá-rámosolygott a katonákra, és eltűnődött: Alsó-Egyiptomban nem fordul meg olyan hirtelen a szél járása, mint a szerencse a szegény tisztek életében!

Amikor a rövid pihenő után a trónörökös kísérete újra nekivágott az útnak, Herihor őkegyessége lóra ült, és Nitager őkegyessége mellett lovagolva az ázsiai népekről tárgyalgatott vele, főképpen pedig Asszíria ébredéséről.

Eközben a miniszter két szolgája, a legyezővivő segédtiszt és Pentuer íródeák is beszélgetésbe eredt.

- Mit szólsz Eunana kalandjához? - kérdezte a segédtiszt.

- Hát te mit szólsz ahhoz a paraszthoz, aki felakasztotta magát? - mondta az íródeák.

- Hát nekem úgy tetszik, hogy annak a parasztnak ez a mai nap a legboldogabb napja, az a kötél meg a nyaka körül a leglágyabb, amilyen ebben az életben csak várhatott rá - felelt a tiszt. - És azt hiszem, a mai naptól fogva Eunana majd szorgosabban tartja szemmel a trónörököst.

- Tévedsz - mondta Pentuer. - Mától fogva nem látja meg többé Eunana a szkarabeuszt még akkor se, ha akkorára nőtt is, mint egy ökör. Ami pedig azt a parasztot illeti, nem gondolod, hogy alighanem mégis rossz sora volt szegény fejének, cudar rossz sora... cudar, cudar rossz sora ebben az egyiptomi szent birodalomban?!

- Nem ismered te a parasztot, azért beszélsz így...

- Hát ugyan ki ismerné nálam jobban? - horkant fel sötéten az íródeák. - Nem közöttük cseperedtem-e föl? Nem láttam-e eleget, mint árasztotta el az apám vízzel a földjét, mint takarította a csatornát, mint szántott, vetett, aratott, és főképpen... mint fizette az adót? Ó, tudod is te, mi a paraszt sorsa Egyiptomban!

- Hanem azt tudom - felelte a tiszt -, mi itt az idegenek sorsa. A nagyapám vagy ükapám a hikszoszok között jeles nagy ember volt, hanem a végén itt maradt, mert ragaszkodott a földhöz. És most beszélj: nemcsak elvették tőle a földjét, hanem származásom átka még az én vállamat is nyomja!... Magad látod, mit el nem tűrök néha a született egyiptomiaktól, pedig jelentős állásom van. Hogy szánakozzam én az egyiptomi paraszton, aki az én sárgás bőröm láttára nemegyszer dörmögte a foga között: „Pogány... jöttment!” A paraszt pedig se nem pogány, se nem jöttment idegen.

- Csak rabszolga - vetette közbe az íródeák. - Rabszolga, akit megházasítanak, elválasztanak, megvernek, eladnak, néha megölnek, de mindig agyondolgoztatnak, ráadásul meg azt is ígérik neki, hogy a másvilágon is éppúgy rabszolga lesz, mint itt.

A segédtiszt vállát vonogatta.

- Okos ember létedre milyen különös vagy! - mondta. - Hiszen látva látod, hogy mindenikünk valamilyen hivatást tölt be, ki alacsonyat, ki még alacsonyabbat, ki nagyon-nagyon alacsonyat, és abban a hivatásban dolgoznia kell. Bánt az téged, hogy nem te vagy a fáraó, és a te sírod nem óriási piramis lesz?... Egy percig se tépelődsz rajta, mert tudod, hogy ez a világ rendje. Mindenki teljesíti a kötelességét: az ökör szánt, a szamár viszi a hátán az utasokat, én legyezőmmel hűtöm őkegyességét, te emlékszel, gondolkozol helyette, a paraszt meg műveli a földet, és fizeti az adót. Mi hasznunk abból, hogy egyik bika Ápisznak születik, aki előtt leborulnak, vagy hogy egyik ember fáraó lesz vagy nomarchosz?

- Annak a parasztnak tönkretették tízéves munkáját... - susogta Pentuer.

- És a te munkádat nem teszi tönkre a miniszter úr? - kérdezte a segédtiszt. - Ki tudja, hogy te kormányozod az egész országot, nem Herihor őkegyessége?

- Tévedsz - mondta az íródeák -, csakugyan ő kormányozza. Övé a hatalom, övé a legfőbb akarat, enyém csak a tudás... Engem különben nem botoznak meg, és téged se, mint azt a parasztot...

- Hanem Eunanát megbotozták, és megeshet ez velünk is. Az a fontos, hogy erős férfiak legyünk, és örüljünk a hivatásunknak, amelyre az istenek rendeltek bennünket. Annál is inkább, mert amint te legjobban tudod, a mi lelkünk, a halhatatlan Ka fokozatos megtisztulása útján, egyre magasabb és magasabb fokra emelkedik, hogy aztán ezer vagy tán millió év múlva a fáraók és rabszolgák lelkével egyetemben, sőt még magukkal az istenekkel együtt, eggyé olvadjon az élet megnevezhetetlen, mindenható atyjával.

- Úgy beszélsz, akárcsak a papok - szólt keserűen Pentuer. - Inkább nekem kellene ilyen nyugalommal beszélni!... Ahelyett sír a lelkem, mert milliók nyomorúságát érzem...

- Mi kényszerít rá?

- A szívem, a két szemem. Olyan az én szívem, mint a hegyek közt a völgy: ha kiáltást hall, nem tud hallgatni, hanem visszhanggal felel rá.

- Én meg azt mondom neked, Pentuer, hogy nagyon sokat töprengsz veszedelmes dolgokról. Nem lehet büntetlenül járni a keleti hegyek szakadékai közt; sose tudhatja az ember, mikor zuhan le, és veszedelmes a nyugati sivatagban tévelyegni, mert ott meg éhes oroszlánok kószálnak, és fölébred a veszekedett gonosz démon.

Ezalatt a vitéz Eunana csak feküdt, feküdt a szekéren, amely a sok rázással csak fokozta a fájdalmait. Hanem hogy megmutassa, mennyire ember a talpán, ételt, italt kért. Megevett egy darab fokhagymás száraz lepényt, karcsú pohárból savanyú sört ivott rá, aztán megkérte a kocsist, faággal kergesse el fölsebzett testéről a legyeket.

Így feküdt szegény Eunana a nyikorgó szekérre rakott zsákokon és ládákon, s arccal a földnek fordulva, panaszos hangon elsírta, milyen keserves sora van az alsó tisztnek:

„Miért mondod, hogy jobb sora van a tisztnek, mint az íródeáknak? Gyere csak ide, nézd meg az én fölrepedezett testem, nézd meg ezeket a kék hurkákat, én aztán majd elmondom az elkínzott tiszt keserves történetét.

Még kamasznyi legény voltam, amikor elhurcoltak a kaszárnyába. Reggeli fejében gyomron öklöztek, hogy alig álltam a lábamon, ebédre belevágtak a szemembe, hogy tátva maradt a szám, estére pedig csupa merő seb volt a fejem, szinte széthasogatták.

Gyere, hadd mondjam el, mint tettem meg az utat Szíriába. Ételemet, italomat hátamon kellett cipelnem, úgy meg voltam rakva, mint egy teherhordó szamár. A nyakam megmeredt, mint a szamár nyaka, a gerincem feltöredezett. Poshadt vizet ittam, az ellenség előtt pedig úgy féltem, mint a megriadt madár.

Hazaverődtem Egyiptomba, de olyan vagyok én itt, mint a fa, amelyet féreg rág. Akármi semmiségért lefektetnek a földre, és úgy elvernek, mint annak a rendje, a sok bottól minden csontom összetörik. Ha beteg vagyok és le kell feküdnöm, feldobnak a szekérre, és ezalatt szolgám ellopja a köpenyemet és megszökik...

Ezért hát, jó íródeák, változtasd meg véleményedet a tiszt szerencséjéről.”[2]

Így énekelt a derék Eunana, és könnyes éneke túlélte az egyiptomi fáraók birodalmát.

Ötödik fejezet

Amint a trónörökös kísérete egyre közelebb ért Memfiszhez, a nap is mind mélyebbre hanyatlott nyugat felé, a számtalan csatorna és a távoli tenger felől pedig hűvös, párával terhes szél támadt. A műút újra leereszkedett a termékeny vidékek felé, a mezőkön és bozótokban a dolgos munkások végeszakadatlan sora szorgoskodott, pedig a sivatagra már rózsás fény esett, a hegyek csúcsai meg lánggal égtek.

Ramszesz megállt, és megfordította lovát. A kíséret nyomban körülvette, a főbb tisztek hozzásiettek, és a menetelő ezredek egyenletes lépésben mind közelebb értek.

A lenyugvó nap pirosló sugaraiban olyan volt a herceg, mint egy isten: a katonák büszkén, szeretettel nézték, a vezérek meg csodálattal tekintettek rá. Ramszesz fölemelte a kezét. Egyszerre csend támadt, s ekkor a herceg beszélni kezdett:

- Nemes vezérek, bátor tisztek, engedelmes katonák! A mai napon az istenek kegyelméből megtudtam, milyen gyönyörűség olyanoknak parancsolni, mint ti vagytok. Nagy öröm tölti most be az én hercegi szívemet. Minthogy pedig azt akarom, hogy ti, vezérek, tisztek, katonák, mindig osztozzatok az én örömömben, ezennel elrendelem: minden katona, aki most elindul keletre, és azok is, akik visszatérnek velünk a keleti határról: egy-egy drachmát kap. Azonfelül egy-egy drachmát kap minden görög katona, aki ma, az én vezényletem alatt, utat vágott nekünk ki a mélyútból, és egy-egy drachmát kapnak Nitager őkegyességének azok a katonái, akik el akarták ma vágni az utunkat az országút fele...

Az egész hadsereg nekilelkesedett.

- Üdvöz légy, vezérünk!... Üdvöz légy, fáraó utóda! A mi felséges urunk pedig örökké éljen! - kiáltozták a katonák, és leghangosabban a görögök.

A herceg pedig folytatta:

- Azonfelül öt talentumot szétosztatok az én hadseregem és Nitager őkegyessége hadseregének alantas tisztjei között. Végül tíz talentum jut a miniszter úr őkegyességének és a fővezéreknek.

- Én a magam részéről lemondok a hadsereg javára - mondta Herihor.

- Éljen a trónörökös! Éljen a miniszter úr őkegyessége! - kiáltozták a tisztek és a katonák.

A nap vörös korongja már leszállt a nyugati sivatag homokjáig. Ramszesz elbúcsúzott a hadseregtől, és vágtatva ellovagolt Memfiszbe. Herihor őkegyessége pedig az emberek lelkes ujjongása közben beült a gyaloghintójába, és a menetelő hadoszlop elé vágott.

Amikor már annyira voltak, hogy az egyes hangok - mint a vízesés robaja - egyetlen erős, tompa morajba olvadtak össze, a miniszter odahajolt íródeákjához, Pentuerhez, és halkan megkérdezte tőle:

- Mindenre emlékszel?

- Mindenre, kegyességed.

- Olyan a te emlékezeted, mint a gránitkő, amelybe belevéssük az ország történetét, bölcsességed meg olyan, mint a Nílus, amely mindent eláraszt és megtermékenyít - mondta a főpap. - Azonfelül pedig megáldottak az istenek a legeslegnagyobb erénnyel: bölcs alázattal...

Az íródeák hallgatott.

- Éppen ezért másnál helyesebben meg tudod ítélni a trónörökösnek minden cselekedetét és gondolatát.

A főpap egy pillanatra megpihent. Nem szokott ilyen sokat beszélni.

- Mondd meg hát nekem, Pentuer, és ródd is fel: illik-e, való-e, hogy a trónörökös a hadsereg füle hallatára kijelentse akaratát?... Azt csak a fáraó teheti, rajta kívül pedig csak áruló... vagy csak meggondolatlan, szeles ifjú, aki éppolyan könnyedén visz végbe szertelen dolgokat, amilyen könnyű szívvel kiszalaszt a száján istentelen beszédeket.

A nap lenyugodott, és egyszerre leszállt a csillagos éjszaka. Alsó-Egyiptom számtalan csatornája fölött lassanként ezüstös ködök sűrűsödtek; a hűvös szél kihajtotta őket a sivatagra, a fáradt katonákat lehűtötte, és felfrissítette a szomjúságtól elepedő, hervadó növényeket.

- Vagy mondd meg nekem, Pentuer - folytatta a miniszter -, és vizsgáld meg: honnan vesz most a trónörökös húsz talentumot, hogy megtarthassa a hadseregnek adott szavát, ha már olyan meggondolatlan ígéretet tett? Különben akárhonnan kerít is pénzt, veszedelmes dolognak tartom, és gondolom, annak tartod te is, hogy a trónörökös ajándékot adjon a hadseregnek, és tetejébe még éppen aznap, amikor ő szent felségének nincs rá pénze, hogy kifizesse Nitager keletről hazatérő ezredeinek a zsoldját. Nem is kérdem, mi ebben a dologban a véleményed, mert ismerem azt, amint te is ismered az én legtitkosabb gondolataimat. Csak arra kérlek, emlékezz mindenre, amit láttál, hogy a papi gyűlésen beszámolhass róla.

- Hamarosan összehívják? - kérdezte Pentuer.

- Még nincs rá ok. Először megpróbálom lecsillapítani a nekivadult fiatal bikát, ő szent felsége atyai kezének a segítségével... Pedig kár volna a fiúért, mert nagy tehetség lakozik benne, és olyan erő, mint a déli förgetegben. Hanem ha a vihar, ahelyett, hogy elsöpörné Egyiptom ellenségeit, kitépi a pálmákat, és elpusztítja a búzavetést...

A főpap elhallgatott, kísérete pedig eltűnt a Memfiszbe vezető sötét fasor mélyén.

Ugyanekkor Ramszesz hazaérkezett a fáraó palotájába.

A hatalmas épület egy park közepén emelkedett, a város mögötti magas dombon. Különös fák nőttek ebben a kertben: délszaki baobabok, cédrusok és északi fenyők, tölgyek. A kertművészet csodájaképpen évtizedekig eléltek, és jó magasra nőttek.

Árnyékos fasor vezetett a kapuig, amely akkora volt, mint egy háromemeletes ház. A kapu mindkét oldalán hatalmas, toronyszerű épület emelkedett. A csonka piramis formájú alkotmány mindegyike negyven lépés széles és öt emelet magas volt. Az éjszaka homályában olyanok voltak, mint két sátorrengeteg, de kőből. E furcsa épületek földszintjén és emeletein apró, négyszögletes ablakok voltak vágva, tetejük meg lapos volt. Az egyik piramis tetejéről őrség tartotta szemmel a környéket, a másikról a napos pap vizsgálta a csillagokat.

A pilonoknak nevezett tornyoktól jobbra és balra falak húzódtak, vagy inkább hosszú, emeletes építmények, keskeny ablakokkal, lapos tetővel, amelyeken állandóan őrség járt le és föl. A főkapu mindkét oldalán két óriási szobor ült: fejük felért az első emeletig, lábuk előtt szintén őrség járkált.

Amikor a herceg néhány lovas kíséretében a palota elé ért, az őr ráismert még a nagy sötétségben is. Egy pillanat múlva a pilonból kiszaladt egy fehér kötős udvari tisztviselő, sötét köpönyegben, fején akkora paróka, mint egy kámzsa.

- A palota már zárva van? - kérdezte a herceg.

- Úgy van, felséges uram - felelte a tisztviselő. - Ő szent felsége most öltözteti át alvásra az isteneket.

- Aztán mit fog csinálni?

- Herihor miniszter úr őkegyességét fogadja.

- Aztán?

- Aztán ő szent felsége a nagyteremben megtekinti a tánckart, majd megfürdik, és elvégzi az esti könyörgést.

- Nem adott parancsot, hogy engem mikor fogad?

- Holnap, a haditanács után.

- Hát a királynék mit csinálnak?

- Az első fejedelemasszony meghalt fia szobájában imádkozik, a te felséges anyád pedig a föníciai követet fogadja, aki ajándékokat hozott neki a türoszi asszonyoktól.

- Lányokat is?

- Alighanem az is akad néhány. Mindegyiken annyi drágaság van, hogy tíz talentumot is megér.

- Hát ott ki mászkál fáklyával? - kérdezte a herceg, a park mélyére mutatva.

- Felséged testvérét szedik le a fáról, dél óta ott ül.

- És nem akar maga lejönni?

- De igen, most lejön, mert odament hozzá az első fejedelemasszonynak a bolondja, és megígérte neki, hogy elmegy vele egy csapszékbe, ahol paraziták isznak, akik a halottak testét felszabdalják.

- Hát a mai hadgyakorlatról hallottatok-e valamit?

- A minisztériumban beszélték, hogy a törzskart elvágták a seregtől.

- Hát még mit hallottatok?

A tisztviselő habozott.

- Beszélj, mit hallottatok?

- Azt is hallottuk, hogy felséged emiatt ötszáz botot veretett egy tisztre, a vezetőt meg felakasztatta.

- Tiszta hazugság! - szaladt ki halk hangon a szó a trónörökös egyik segédtisztjének száján.

- A katonák mondják is egymás között, hogy ez nem is lehet más, mint hazugság - mondta erre bátrabban a tisztviselő is.

A trónörökös megfordította a lovát, és lelovagolt a park alsó részébe: ott volt az ő palotája. A lugasszerű egyemeletes faépület olyan volt, mint egy hatalmas kocka, két verandával, egy alsóval meg egy felsővel, amelyek több oszlopra támaszkodva fogták körül az épületet. Benn mécsesek égtek: világuknál meg lehetett látni a falak csipkeszerűen faragott deszkáit, amelyeket a szél ellen különféle színű függönyök borítottak. Az épületet lapos tető födte, szélén korlát futott körös-körül. Magán a tetőn néhány sátor volt felütve.

A félmeztelen szolgák örömmel köszöntötték a herceget; ki fáklyákkal szaladt elébe, ki meg leborult előtte arccal a földre. A herceg belépett a házba, mindjárt a földszinten levetette porlepte ruháját, a kőmedencében megfürdött, és egy nagy lepedőfélét dobott magára; a nyaka alatt bekapcsolta, dereka táján zsinórral megkötötte. Fenn az emeleten megvacsorázott: megevett egy kis búzalisztből sütött lepényfélét, egy marék datolyát, s egy pohár könnyű sört ivott. Aztán kiment a verandára, és végigheveredve egy oroszlánbőrrel leterített lócán, a szolgáknak meghagyta, hogy Tutmóziszt, mihelyt megérkezik, azonnal küldjék fel.

Éjféltájban gyaloghintó állt meg a ház előtt, és Tutmózisz segédtiszt szállt ki belőle. Amikor ásítozva, lomhán felment a teraszra, a trónörökös egyszerre talpon termett a heverőről.

- Itt vagy?... Mi újság? - kiáltott rá a herceg.

- Hát te még nem alszol? - felelte Tutmózisz. - Ó, istenek, ennyi napja tartó veszkődés után!... Gondoltam, legalább napkeltéig szundíthatok egyet.

- Hát Sára?

- Holnapután itt lesz, vagy te nála, ott a tanyán, a folyó túlsó partján.

- Csak holnapután?

- Csak? Kérlek, Ramszesz, aludd ki magad. Nagyon is sok fekete vér meggyűlt a szívedben, azért csap föl a fejedig ez a tűz.

- Hát az apja?

- Hát afféle jóravaló, becsületes, okos ember. Gedeonnak hívják. Amint megmondtam neki, hogy el akarod tőle venni a lányát, a földre rogyott, és tépni kezdte a haját. Gondolhatod, végigvártam az atyai fájdalomnak ezt a kitörését, ettem egy-két harapást, ittam rá egy kis bort, aztán végre rátértünk az egyezkedésre. Gedeon előbb sírva-ríva esküdözött, hogy inkább holtan lássa a lányát, mint hogy akárki fia kedvese legyen. Erre elmondtam neki, hogy Memfisz alatt, a Nílus mellett kap egy tanyát, amelynek az évi jövedelme van vagy két talentum, adót meg nem fizet. Felháborodott. Erre kijelentettem, hogy évenként kaphat még egy talentumot, aranyban és ezüstben. Nagyot sóhajtott rá, és megjegyezte, hogy az ő lánya három éven át Pi-Bailoszban nevelkedett. Ígértem neki még egy talentumot. Gedeon, aki még most is vigasztalhatatlan volt, azt mondta, hogy ő akkor Szezofrisz úrnál elveszti csuda jó tiszttartói állását. Azt feleltem neki, minek vetné el ezt az állást, a te istállóidból odaígértem neki tíz fejőstehenet. Így aztán lassan-lassan mégiscsak földerült a homloka, és a legnagyobb titoktartás mellett elárulta, hogy az ő Sárájára egy bizonyos nagy-nagy úr is szemet vetett, az a Khairész, aki a memfiszi nomarchosz fölött tartja a legyezőt. Erre még ígértem neki egy fiatal bikát, egy kisebb aranyláncot és egy nagyobb arany karkötőt. Ilyenformán a te Sárád egy tanyába és évi két talentum készpénzbe, meg tíz tehénbe, egy bikába, egy aranyláncba és egy karkötőbe kerül egyszer s mindenkorra. Ennyit adsz az apjának, a becsületes Gedeonnak. Sárának aztán... amint a kedved tartja.

- Hát Sára mit szólt? - kérdezte a herceg.

- Míg alkudoztunk, a fák között sétálgatott. Amikor aztán végeztünk, és jófajta zsidó borral megittuk rá az áldomást, azt mondta a leány az apjának... Mit gondolsz, mit mondott?... Hát ha apja oda nem adta volna neked, fölment volna a sziklára, és fejest ugrott volna a mélységbe! Remélem, most már nyugodtan fogsz aludni - fejezte be Tutmózisz.

- Nem hiszem - felelte a trónörökös a terasz korlátjára támaszkodva; szeme a park legelhagyatottabb tájára tévedt. - Hallottad, hogy az úton találtunk egy akasztott parasztot?

- Ó... rosszabb ez még a szkarabeuszoknál is! - sziszegte Tutmózisz.

- Felakasztotta magát kétségbeesésében, hogy a katonaság betemette a csatornáját, amelyet tíz évig ásott a sivatagban.

- No, hát az az ember már jó mélyen alszik... Hanem ideje volna most már nekünk is...

- Azzal az emberrel nagy igazságtalanság történt - mondta a herceg. - Meg kell keresni a gyerekeit, megváltjuk őket, és adunk nekik bérbe egy darab földet.

- Hanem azt nagy titokban kell megtenni - vetette közbe Tutmózisz -, mert különben minden paraszt sorra felakasztja magát, pedig nekünk, az ő uraiknak, nincs az a föníciai uzsorás, aki csak egy rézutent is kölcsönadna.

- Ne tréfálj. Ha láttad volna annak a parasztnak az arcát, te se aludnál utána, mint ahogy én se tudok...

E pillanatban lenn, a sűrűben, egy nem éppen erős, de érthető hang hallatszott:

- Ramszesz, áldjon meg téged az egyetlen és mindenható isten, akinek földi halandók nyelvén nincs neve, se faragott képe a templomokban!

A két ifjú elámulva kihajolt a korláton.

- Ki vagy? - kiáltott le a herceg.

- A sanyargatott egyiptomi nép vagyok - felelte vontatottan és nyugodtan a hang.

Utána minden elcsendesedett. Egyetlen rezzenés, egyetlen kis zizzenő ág se árulta el, hogy ember lappangana valahol a közelben.

A herceg parancsára a cselédség kirohant a parkba fáklyákkal, nekieresztettek a kertnek egy falka kutyát, fölvertek minden bokrot a trónörökös villája körül. Teremtett léleknek se híre, se hamva.

- Ki lehetett? - kérdezte felindulva a herceg. - Talán annak a parasztnak a lelke?

- A lelke? - ismételte Tutmózisz. - Én még sose hallottam lelket beszélni, pedig sokszor voltam őrségen templomokban és sírok körül. Inkább azt tartom, hogy aki felkiáltott hozzánk, valamilyen barátod.

- De miért bújt volna el?

- Mit törődöl vele? - kérdezte Tutmózisz. - Mindnyájunknak nem tízével, hanem akár százával akadnak láthatatlan ellenségei. Köszönd meg az isteneknek, hogy neked legalább van egy láthatatlan barátod.

- Ma sehogy sem tudok elaludni - suttogta izgatottan a herceg.

- Hagyd el... Ahelyett, hogy itt szaladgálsz a teraszon, hallgass rám, feküdj le. Tudod, az álom az igen tiszteletreméltó isten, de esze ágában sincs, hogy olyanok után szaladjon, akik könnyű lábbal futnak előle. De ha lefekszel egy kényelmes heverőre, az álom szereti a kényelmet, odatelepszik melléd, és bő palástjával majd betakar, azzal pedig az embereknek nemcsak a szemét zárja le, hanem az emlékezetét is homályba borítja.

Azzal Tutmózisz lefektette Ramszeszt a heverőre, aztán elefántcsontból faragott, félhold alakú fejaljat kerített, és ráigazította a herceg fejét...

Végre leeresztette a sátor vászonoldalait, jómaga leheveredett a padlóra, és néhány perc múlva mind a ketten az igazak álmát aludták.

Hatodik fejezet

A fáraó memfiszi palotájának egy hatalmas kapu volt a bejárata, két ötemeletes toronyféle, úgynevezett pilonok között. A szürke homokkőből épült alkotmányok külső falát, fel a párkányig, ellepték a domborművek.

A kapu ormán az államhatalom címere vagy jelképe díszlett: szárnyas gömb, amely mögött két kígyó hajlik ki. Lejjebb istenek ültek, akiknek a fáraók áldozatot mutatnak be. Az oldalsó oszlopokon szintén istenek képmásai voltak kifaragva, egymás fölött öt sorban, legalul pedig hieroglifa-feliratok.

Minden pilon falán a főhelyet Nagy Ramszesz domborművű képe foglalta el: egyik kezével baltáját emeli, a másikkal hajuknál fogva egy csomó embert tart, akiket úgy kötöttek össze nyalábba, mint a petrezselymet. A fáraó fölött újra istenek álltak vagy ültek két sorban, még följebb egy sor ember, akik áldozattal járulnak az istenek elé, közvetlenül a pilon párkánya alatt pedig szárnyas kígyók meg szkarabeuszok képmásai.

A tető felé egyre keskenyedő ötemeletes pilonok, köztük a háromemeletes kapu, a sok dombormű, amelyeken a szigorú rend szertelen, sötét fantáziával, az istenfélelem kegyetlenséggel párosult - mindez nyomasztóan hatott a nézőre. Az ember úgy érezte, nehéz ide belépni, kijönni aligha lehet, de benn élni még súlyosabb teher.

A kapu előtt katonaság állt és egy sereg alsóbb tisztviselő. Az udvart magas oszlopokon nyugvó körtornác övezte körül. Díszes kertecske volt ez, benne edényekbe rakott apró áloéfák, pálmák, narancsfák, cédrusok, mind szép sorban, nagyság szerint. Az udvar kellős közepén szökőkút csobogott. Az utak tarka kavicsokkal voltak teleszórva.

Itt, a körtornác alatt ültek vagy sétálgattak le-föl a főtisztviselők, és suttogva beszélgettek.

Az udvarról egy magas ajtó egy nagy terembe nyílt, melyben tizenkét, három emelet magas oszlop emelkedett. A terem jókora volt, de a vaskos oszlopok miatt szűknek tetszett. A világosság a falakba vágott apró ablakokon és a mennyezet hatalmas, négyszögletes nyílásán áradt be. Hűvösség, árnyék, szinte homály uralkodott a teremben, de azért elég jól lehetett látni a sárga falakat, oszlopokat, a rajtuk egymás fölött sorakozó képeket: legfelül levelek, virágok voltak, alattuk istenek, még lejjebb emberek, akik az istenek szobrait viszik, vagy áldozatot mutatnak be; a csoportok között hieroglifák.

Mindenütt csupa élénk, szinte kiáltó szín: zöld, sárga, kék.

Ebben a mintás mozaikpadlóval ékes teremben álltak fehér köntösükben, mezítláb a papok, a birodalom főtisztviselői, Herihor hadügyminiszter és a vezérek, Nitager és Patroklész, akik szintén hivatalosak voltak a fáraóhoz.

XII. Ramszesz ő szent felsége efféle tanácskozás előtt, szokása szerint, kápolnájában áldozatot mutatott be az isteneknek. Az bizony elég soká eltartott. Időnként a belső termekből ki-kiszaladt hol egy pap, hol egy tisztviselő jelenteni, mennyire haladt már előre a szertartás.

- Őfelsége most törte fel a pecsétet a kápolnában... Már mossa a szent istenséget... Már öltözteti... Most csukta be az ajtót...

A várakozók arcán, bár a legmagasabb hivatalokat töltötték be, mégis meglátszott a nyugtalanság, szorongás. Csak Herihor maradt közömbös; Patroklész türelmetlenkedett, Nitager pedig néha-néha megtörte harsány szavaival az ünnepies csendet. Valahányszor az öreg katona ilyen illetlenül lármás volt, az udvari urak, mint a megriadt juhok, izegtek-mozogtak, aztán összenéztek, mintha ezt mondanák: „Micsoda faragatlan tuskó; de egész életében barbárokat kerget, tehát meg lehet neki bocsátani...”

A belső szobákból csengettyűszó, fegyverzörej verődött ki. A nagy terembe bevonult kettős sorban egy szakasz testőr, aranyos sisakban, mellvérttel, kivont karddal, mögöttük két sorban papok, végül rabszolgák hordta trónján megjelent maga a fáraó, akit szinte körülfelhőzött a tömjénszórók füstje.

Egyiptom ura, XII. Ramszesz, már hatvanadik évében járt, arca megráncosodott. Fehér tóga volt rajta, fején aranykígyóval ékes piros-fehér föveg, kezében hosszú pálca.

Amikor a kíséret megjelent, mindenki arccal földre borult, csak Patroklész érte be, barbár lévén, egy mély meghajlással. Nitager pedig fél térdre ereszkedett, de nyomban ki is egyenesedett.

A fáraó gyaloghintója megállt egy baldachin előtt, amely alatt dobogón ébenfa trón állt. A fáraó nagy lassan kiszállt a gyaloghintóból, egy pillanatra végignézett a jelenlevőkön, aztán a trónra ülve, a terem párkányára szegezte szemét; egy kék szárnyú, rózsaszín golyó volt odafestve, körülötte zöld kígyók.

A fáraótól jobbra állt a főkancellárius, balra, bottal a kezében, a főbíró, mind a ketten óriási parókával.

A bíró adta jelre mindenki leült vagy letérdelt a padlóra, a főkancellárius pedig a fáraóhoz fordult:

- Felséges urunk, hatalmas fejedelem! Nitager, a te szolgád, a keleti határok erős őrállója eljött hozzád, hogy bemutassa neked hódolatát, és átadja a leigázott népek adóját: egy zöld kőből való, arannyal tele vázát, háromszáz ökröt, száz lovat és illatos teszepfát.

- Nyomorúságos adó ez, uram - szólt Nitager. - Igazi kincsekre csak az Eufrátesz táján akadnánk, ahol a kevély, de még gyenge királyokat jó volna emlékeztetni Nagy Ramszesz idejére.

- Mondd meg az én szolgámnak, Nitagernek - szólt a fáraó a főkancelláriusnak -, hogy szavait lelkiismeretes gonddal latra vetjük. Most pedig kérdezd meg tőle: mit tart az én fiamnak, a trónörökösnek katonai tehetségéről, akivel Pi-Bailosz alatt tegnap szerencsés volt megütközni?

- A mi urunk, kilenc nép fejedelme, kérdezi tőled, Nitager... - kezdte a főkancellárius.

Hanem az öreg hadvezér, az udvari urak legnagyobb elszörnyedésére, nyersen a szavába vágott:

- Hallom én magam is, mit mond az én uram... Ha hozzám fordul, szavait csak a trónörökös tolmácsolhatja nekem, nem te, főkancellárius uram.

A főkancellárius riadtan nézett a vakmerő öregre, de a fáraó megszólalt:

- Az én hűséges szolgám, Nitager, igazat mond.

A hadügyminiszter meghajolt.

Erre a bíró intett valamennyi jelenlevőnek, papoknak, tisztviselőknek, testőröknek, hogy kimehetnek az udvarra. Jómaga is a főkancelláriussal együtt mélyen meghajolt a trón előtt, és elsőnek távoztak a teremből. Csak a fáraó maradt benn meg Herihor és a két hadvezér.

- Fordítsd felém a füled, felséges uram, és hallgasd meg az én panaszom - kezdte Nitager. - Ma jó korán az a paptisztviselő, aki a te parancsodra eljött hozzám megkenni a hajam, azt mondta, hogy ha hozzád jövök, hagyjam a szandálom a pitvarban. Márpedig ország-világ tudja, nemcsak Alsó- és Felső-Egyiptomban, hanem Líbiában, Föníciában, Puntországban és a hettiták között is, hogy húsz évvel ezelőtt megengedted nekem, hogy szandálban állhassak előtted.

- Igazad van - felelte a fáraó. - Az én udvaromban mindenféle rendetlenség burjánzott el...

- Csak parancsolj, királyom, és az én veteránjaim egyszerre rendet teremtenek itt - szólt közbe Nitager.

A hadügyminiszter egyet tapsolt: a jelre néhány tisztviselő egyszerre benn termett a teremben. Egyikük Nitager szandálját hozta be, és a hadvezér lábára húzta, a többiek drága művű zsámolyokat tettek le a miniszter és a vezérek elé.

Mikor a három főméltóság leült, a fáraó megkérdezte:

- Mondd meg, Nitager, mi a véleményed, lesz-e hadvezér az én fiamból?... De mondd meg őszintén a tiszta igazságot!

- A tébai Ámonra, őseim dicsőségére esküszöm, pedig azok erében királyi vér folyt, hogy a te fiadból, Ramszesz trónörökösből, híres, nagy hadvezér lesz, ha az istenek is úgy akarják - felelte Nitager. - Még fiatal ember, szinte csak legényke, de mégis ritka hozzáértéssel vonta össze az ezredeket, mindennel felszerelte őket, és menetelésüket megkönnyítette. De legjobban az tetszett benne, hogy amikor elvágtam az útját, nem vesztette el a fejét, hanem rohamra vezette a katonáit. Nagy hadvezér lesz belőle, és legyőzi majd az asszírokat, akiket most kell leverni, hacsak azt nem akarjuk, hogy unokáink itt, a Nílus partján lássák őket.

- És neked, Herihor, mi a nézeted? - kérdezte a fáraó.

- Ami az asszírokat illeti, azt gondolom, Nitager őkegyessége igen korán aggodalmaskodik miattuk. Ma még a régi háborút nyögjük, előbb jól erőre kell kapnunk, mielőtt új háborút indítunk - felelte a miniszter. - Ami pedig a trónörököst illeti, Nitager nagyon helyesen mondta, hogy a fiatalemberben vezéri tulajdonságok vannak: szemfüles, okos, mint a róka, és heves, mint az oroszlán. De tegnap mégis elkövetett egy csomó hibát...

- Akad-e köztünk egy is, aki nem követ el hibát?! - vágott közbe az eddig szótlan Patroklész.

- A trónörökös - folytatta a miniszter - ügyesen elvezette derékhadát, de elhanyagolta a vezérkart, ezért aztán olyan nehézkesen, rendetlenül vonultunk előre, hogy Nitager elvághatta az utunkat...

- De hátha Ramszesz kegyességedre számított? - kérdezte Nitager.

- Az ország kormányzásában és háború idején senkire se szabad számítani: egyetlen előre nem látott kavics elég, hogy az ember felbukjon benne - felelte a miniszter.

- Ha kegyességed azok miatt a szkarabeusz-bogarak miatt le nem térítette volna az oszlopot az országútról... - szólt Patroklész.

- Idegen országbeli vagy te, kegyes jó uram, és pogány - vetette ellen Herihor -, azért beszélsz így. Hanem mi, egyiptomiak, megértjük, hogy amikor a nép és a katonaság nem tiszteli többé a szkarabeuszt, ivadékaik már az ureusztól se tartanak. Az istenek semmibevevése után nem következik egyéb, mint lázadás a fáraó ellen...

- Hát a harci bárdok mire valók? - vágott a szavába Nitager. - Aki meg akarja tartani fejét a vállán, engedelmeskedjék a legfőbb úrnak.

- Vagyis végeredményben mi a véleményed a trónörökösről? - kérdezte a fáraó Herihort.

- Eleven képmása a napnak, istenek fia - felelte a miniszter -, kenesd fel Ramszeszt, adj neki egy aranyláncot és tíz talentumot, de a memfiszi hadsereg élére még ne nevezd ki. Fiatal még a herceg ilyen nagy állásra, nagyon tüzes, nem elég tapasztalt. Mert elmondhatjuk-e róla, hogy fölér Patroklésszel, aki már húsz csatában megverte az etiópokat és líbiaiakat? Vagy odaállíthatjuk-e Nitager mellé, akinek csak puszta nevére is húsz év óta elsápadnak Egyiptom ellenségei keleten, északon egyaránt?

A fáraó kezére támasztotta fejét, elgondolkozott, aztán megszólalt:

- Menjetek el békességben, kegyelemben elbocsátalak benneteket. Úgy cselekszem, amint a bölcsesség és igazság parancsolja.

A három előkelő úr mélyen meghajolt, XII. Ramszesz pedig meg se várva a kíséretet, bement belső szobáiba.

Amikor a két fővezér az előcsarnokban magára maradt, Nitager odaszólt Patroklésznek:

- Látom, itt tisztára papok kezében van a gyeplő. Hanem micsoda mester ez a Herihor! Megvert bennünket, mielőtt szóhoz jutottunk volna... és nem adja oda a memfiszi hadtestet a trónörökösnek...

- Engem úgy égig magasztalt, hogy nem mertem szólni se - mondta Patroklész.

- Ez a Herihor egyébként messzire lát, ha nem is mond meg mindent. A trónörökössel együtt mindenféle úrfi is bekerült volna a memfiszi hadtestbe, akik énekesnőkkel mennek háborúba, ők foglalták volna el a legfőbb tisztségeket. Az idősebb tisztek természetesen duzzognának, hogy az előléptetésük füstbe ment, és bosszúsan kihúznák magukat minden munka alól. A ficsúrok pedig a mulatságok miatt húznák ki magukat a munka alól. A vége az lenne, hogy szétzüllene a hadtest, mielőtt még verekedett az ellenséggel. Ó, bölcs ember ez a Herihor!

- Adják az istenek, hogy az ő nagy esze se okozzon neked több bajt, mint Ramszesz tapasztalatlansága! - suttogta a görög.

A fáraó keresztülment egy sor oszlopos, képekkel ékesített szobán. Minden ajtóban papok, palotaőrök, akik földig hajladoztak előtte. Végre a szobájába ért. Két emelet magas, alabástromfalú terem volt, a falakon színes és aranyozott festmények, XII. Ramszesz uralkodásának legnagyszerűbb eseményei: Mezopotámia lakosainak hódolása a fáraó előtt, Buchten királyának követei, és Khonszu isten diadalútja Buchten országában.

A teremben ott volt a madárfejű Hórusz isten arannyal, drágakövekkel ékes malachitszobra, előtte csonka piramis alakú oltár, fejedelmi fegyverzet, drága karosszékek, lócák, valamint apróságokkal telerakott asztalkák.

Amikor a fáraó belépett, a szolgálatot tevő papok egyike meggyújtotta előtte a füstölőt, egy tisztviselő pedig bejelentette a trónörököst, aki hamarosan meg is jelent, és mélyen meghajolt atyja előtt. A herceg beszédes arca csupa lázas nyugtalanság volt.

- Örülök, erpatre - mondta a fáraó -, hogy jó egészségben tértél haza a nehéz útról.

- Örökké éljen szent felséged, és dicső tetteivel töltse be mind a két világot! - felelte a herceg.

- Éppen az imént - folytatta a fáraó - számoltak be katonai tanácsadóim viselt dolgaidról és okosságodról.

A trónörökös arca megrándult és megszínesedett. Nagy szemét hallgatagon a fáraóra szegezte.

- Munkádnak meg is lesz a jutalma. Tíz talentumot kapsz, nagy aranyláncot... és két görög ezredet: gyakorlatokat végeztetsz majd velük.

A herceg majd kővé dermedt, de egy pillanat múlva fojtott hangon kérdezte:

- És a memfiszi hadtest?

- Egy év múlva megismételjük a hadgyakorlatot, és ha a hadsereg vezetésében semmi hibát nem követsz el, megkapod a hadtestet.

- Tudom, ez Herihor műve! - kiáltotta a herceg, aki alig tudta fékezni indulatát.

Körülnézett a teremben, majd tovább folytatta:

- Sohasem beszélhetek veled, atyám, kettesben, négyszemközt. Mindig akadnak körülöttünk idegenek, akik közénk állnak...

A fáraó egyet rándított a szemöldökén: a kíséret egyszerre eltűnt, mint az árnyék.

- Mit akarsz mondani?

- Csak egyet, atyám... Herihor nekem ellenségem... Ő vádolt be engem előtted, ő hozott ilyen szégyent a fejemre!

Magatartása alázatos maradt, de azért az ajkát harapdálta, és ökölbe szorította a kezét dühében.

- Herihor nekem hűséges szolgám, neked meg barátod. Az ő szava döntötte el, hogy te most trónörökös vagy. Nem bízhatok egy hadtestet olyan vezérre, aki fiatal fejjel elvágatja magát a seregtől.

- De helyreállítottam az összeköttetést! - felelte a herceg leverten. - Herihor parancsolta, hogy két bogarat megkerüljünk.

- Hát talán azt akarnád, hogy a pap a hadsereg szeme láttára semmibe vegye a vallást?

- Atyám - suttogta a herceg remegő hangon -, hogy a bogarak útját ne háborgassuk, tönkrement egy épülő csatorna, és elpusztult egy emberélet.

- Az az ember maga emelt kezet magára.

- De Herihor hibájából.

- Azokban az ezredekben, amelyeket te olyan nagy hozzáértéssel összevontál Pi-Bailosz alatt, harminc ember meghalt a kimerültségtől, és néhány száz belebetegedett.

A herceg lehorgasztotta a fejét.

- Ramszesz - folytatta a fáraó -, belőled nem a birodalom egyik legfőbb méltósága, akinek elsősorban a munkások élete és a csatornák használhatósága a szíve gondja, inkább csak a haragos ember beszél. Márpedig a harag éppúgy nem egyezik az igazsággal, mint a héja a galambbal.

- Ó, atyám - fakadt ki a trónörökös -, ha a harag elragadott is, az csak azért van, mert egyre látom Herihor és a papok rosszindulatát irántam.

- Hiszen magad is főpap unokája vagy, és papok oktattak... Jobban ismered a titkaikat, mint bárki más a hercegek közül...

- Megismertem feneketlen büszkeségüket és hatalomvágyukat. De én majd megnyirbálom... ezért máris ellenségeim... Herihor még egy hadtestet se akar nekem adni, ő akar rendelkezni az egész hadsereggel...

A trónörökös, alighogy kiszalasztotta a száján ezeket a meggondolatlan szavakat, maga is megdöbbent. Hanem a fáraó szelíden nézett rá, és nyugodtan felelte:

- A hadsereggel és a birodalommal én rendelkezem. Tőlem indul ki minden parancs, minden ítélet. Ezen a világon én vagyok Ozirisz mérlege, és szolgáim cselekedetét magam mérem meg, trónörökös, miniszter vagy a nép tetteit egyaránt. Aki azt hiszi, hogy énelőttem nem ismeretes minden mérték, oktalan ember.

- Mégis, ha atyám tulajdon szemével látta volna a hadgyakorlat lefolyását...

- Talán láthattam volna egy olyan hadvezért - vágott a herceg szavába a fáraó -, aki a sorsdöntő pillanatban egy izraelita leány szoknyája után szalad a bokrok között. Hanem efféle apróságokról igazán nem akarok tudni.

A herceg leborult atyja lába elé, és suttogva kérdezte:

- Tutmózisz beszélte el neked, felséges atyám?

- Tutmózisz éppen olyan gyerek, mint te vagy. Most azért veri magát új adósságokba, mert azt hiszi, ő lesz a memfiszi hadtest vezérkari főnöke, és azt gondolja az ő szívében, hogy a fáraó szeme nem látja meg az ő sivatagban viselt dolgait.

Hetedik fejezet

Néhány nap múlva Ramszesz herceg meghívót kapott felséges anyjához, Nikotriszhoz, aki a fáraó második felesége volt, de most a leghatalmasabb asszony Egyiptomban.

Az istenek nem tévedtek, amikor fejedelem szülőanyjává tették. Elég telt, magas termetű asszony volt, aki negyvenéves létére még mindig szép maradt. Különösen a szemében, az arcában, de egész alakjában is annyi fenség volt, hogy amikor egymagában, csupán a papnők szerény köntösében járt, akkor is mindenki meghajtotta előtte a fejét.

A felséges asszony fajanszcsempékkel kirakott szobájában fogadta a fiát. Egy pálma alatt, berakásos karszéken ült. Lába előtt, egy kis asztalkán, pöttöm kis kutyus hevert; a másik oldalon legyezővel egy fekete rabszolganő térdelt. A fejedelemasszonyon aranyhímes muszlinruha volt, parókáján lótuszvirág formára kirakott drágaköves aranypánt.

Amikor a herceg mélyen meghajolt az anyja előtt, a kiskutya megszagolgatta, aztán újra leheveredett. Nikotrisz egyet bólintott, majd megkérdezte:

- Mi okon kértél tőlem kihallgatást, Ramszesz?

- Már két napja, anyám...

- Tudtam, nagyon el vagy foglalva. Hanem most mind a ketten ráérünk, meghallgathatlak.

- Szavadtól úgy érzem, anyám, mintha a sivatag szörnyű szele csontig átjárt volna. Nem is merek előállni a kérésemmel.

- Bizonyosan pénzről van szó.

Ramszesz zavartan lehorgasztotta a fejét.

- Sokra volna szükség?

- Tizenöt talentum kellene...

- Ó, istenek! - jajdult fel Nikotrisz. - Alig pár napja fizettek ki neked a kincstárból tíz talentumot. Kislányom - fordult aztán a fekete rabszolganőhöz -, fáradt lehetsz már nagyon, menj ki egy kicsit a kertbe.

Amikor pedig négyszemközt maradt a fiával, megkérdezte a herceget:

- Hát az a zsidó lány olyan követelőző?

Ramszesz elpirult, hanem azért felemelte a fejét.

- Te magad is tudod, anyám, hogy nem - felelte a herceg. - Hanem jutalmat ígértem a hadseregnek... és nem tudom kifizetni!

A fejedelemasszony büszkén, nyugodtan a herceg szemébe nézett.

- Lám, milyen baj - szólalt meg végre -, amikor az én fiam ígérget, mielőtt megtanácskozza az anyjával. Különben én gondoltam is a te korodra, és egy föníciai rabszolganőt szántam neked, akit Türosz küldött énnekem. Tíz talentum hozománya van. De neked inkább a zsidó lány kellett.

- Nagyon megtetszett. Anyám, olyan szép lány nincs a te szolgálóid között, de még ő szent felsége asszonyai közt se akad párja.

- De hát zsidó!

- Kérlek, anyám, ne légy elfogult... Mesebeszéd az, hogy a zsidók disznóhúst esznek, és macskát vágnak...

Nikotrisz elmosolyodott.

- Úgy beszélsz, mint egy kisdiák a legalsó papi iskolában - szólt végül, vállat vonva -, de gondolj arra, mit mondott Nagy Ramszesz: „A sárga bőrű nép számosabb és gazdagabb, mint mi: cselekedjünk hát ellenük, de okosan, hogy ne legyenek még hatalmasabbak...” Én tehát nem gondolom, hogy ebből a népből való lány legyen a fáraó utódjának első kedvese.

- De hogy vonatkozhatnak Ramszesz szavai egy nyomorúságos bérlő lányára! - kiáltotta a herceg. - Különben is, hol vannak nálunk zsidók?... Három évszázada, hogy elhagyták Egyiptomot, és most van egy nevetséges kis országuk, amelyet papok igazgatnak...

- Látom, hogy a kedvesed nem vesztegeti haszontalanul az idejét - felelte Nikotrisz, összerántva kissé a szemöldökét. - Ramszesz, légy óvatos!... Emlékezz rá, hogy Messu, a vezérük, áruló pap, akit mind e mai napig átkok közt emlegetnek a mi templomainkban... Jusson az eszedbe, hogy a zsidók több kincset elhurcoltak magukkal Egyiptomból, mint amennyit megért néhány nemzedéknyi munkájuk; nemcsak az aranyunkat vették el, hanem átvették az Egyetlenben való hitünket is és minden szent törvényünket, most meg azt hirdetik nagy fennen, hogy az ő törvényeik. Végül tudd meg - tette hozzá nyomatékkal -, hogy ennek a népnek a leányai inkább a halált választják, mint idegen népbeli ember nyoszolyáját. És ha mégis odaadják magukat, és ráadásul éppen ellenséges főembernek, akkor csak egy céljuk van: vagy hogy megnyerjék a maguk politikájának, vagy hogy megöljék...

- Hidd el, anyám, hogy mindezt a sok szóbeszédet csak a papok kürtölik világgá. Nem akarnak máshitű embert a trón zsámolya elé bocsátani, hátha ellenükre szolgálná a fáraót...

Nikotrisz felkelt székéről, és keblére szorítva a kezét, csodálkozva nézett a fiára.

- Hát csakugyan igaz, amit hallottam, hogy ellensége vagy a papoknak! Te, az ő szeretett tanítványuk?

- Még alighanem most is megvan a hátamon a sok vesszőzésük nyoma! - felelte a herceg.

- Pedig a te nagyapád, az én apám, Amenhotep, aki most az istenek közt él, főpap volt, és nagy hatalom volt valaha az ő kezében is...

- Éppen azért, mert már a nagyapám is uralkodó volt, és az apám is az, nem tűrhetem Herihor uralmát...

- De erre a méltóságra a te nagyapád, a szent Amenhotep emelte őt...

- Én meg majd letaszítom!...

A fejedelemasszony vállat vont.

- És te akarsz egy hadtestet vezetni? - mondta szomorúan. - De hiszen te nem férfi vagy, nem hadvezér, hanem elkényeztetett kisasszony...

- Hogyan? - szólt közbe a herceg, és alig-alig tudta fékezni magát, hogy ki ne fakadjon.

- Nem ismerek a fiamra... Nem látom benned Egyiptom jövendő urát!... Veled olyan lesz a dinasztia, mint a kormányát vesztett csónak a Níluson... Kiűzöd udvarodból a papokat? De akkor ki marad ott?... Ki lesz akkor a te szemed Alsó- és Felső-Egyiptomban meg túl a határokon?... Pedig a fáraónak mindent látnia kell az ég alatt, amire csak ráesik Ozirisz isteni sugara...

- A papok nem minisztereim lesznek, hanem szolgáim...

- Ők csakugyan azok is, leghívebb szolgák. Hála az ő imádságaiknak, atyád harminchárom éve uralkodik, és elkerült minden olyan háborút, amely végzetes lehetett volna...

- A papokra...

- A fáraóra, az egész birodalomra - vágott közbe a fejedelemasszony. - Tudod te, mi lesz a kincstárunkkal, ha egyik nap kiszedsz belőle tíz talentumot, aztán megint tizenötöt kívánsz?... Tudod te azt, hogy ha a papok nem volnának olyan áldozatkészek, akkor a fáraó házának javai már mind a föníciaiak kezére jutottak volna? Tudod te, hogy a kincstár számára még az istenek valódi drágaköveit is kiszedegették, és hamis kövekkel pótolták?...

- Egyetlen szerencsés háború úgy megtöltené a kincstárt, mint a Nílus áradása a földjeinket.

A fejedelemasszony elnevette magát.

- Nem - mondta végre -, te, Ramszesz, annyira gyerek vagy még, hogy még istentelen beszédedet se lehet bűnnek venni. Kérlek, foglalkozz inkább a görög ezredekkel, azt a kis zsidó lányt pedig minél előbb rázd le a nyakadról, a politikát meg... hagyd csak ránk.

- Miért rázzam én le Sárát a nyakamról?

- Mert ha fiad lenne tőle, súlyos bonyodalom támadhatna az országban, pedig anélkül is van éppen elég gond, baj. A papokra pedig - tette hozzá a fejedelemasszony - csak haragudj, ha kedved tartja, de nyilvánosan ne bántsd meg őket. Tudják ők jól, hogy a trónörökösnek sok mindent el kell nézni, különösen, ha heves vérű. Hanem az idő elsimít mindent, a dinasztia dicsőségére és a birodalom javára.

A herceg gondolkodóba esett. Egyszerre csak megszólalt:

- Hát akkor nem számíthatok a kincstárból arra a pénzre?

- Nincs rá mód. A főkancellárius már ma nem folyósította volna a fizetéseket, ha ki nem segítem azzal a negyven talentummal, amelyet Türosz küldött nekem.

- De akkor mitévő leszek én a hadsereggel? - kérdezte a herceg, türelmetlenül dörzsölve a homlokát.

- Hagyd ott azt a zsidó lányt, és kérd meg a papokat... Azok talán majd adnak kölcsön.

- Soha!... Inkább a föníciaiaktól kérek kölcsön.

A fejedelemasszony megrázta a fejét.

- Trónörökös vagy, azt tehetsz, amit akarsz... Hanem azt előre megmondhatom, hogy dús zálogot kell majd adnod, föníciai pedig, ha egyszer már a hiteleződ lett, soha ki nem ereszt a körme közül. Alattomosabbak azok minden zsidónál.

- Ekkora adósság törlesztésére futja az én jövedelmemnek csak egy részéből is.

- Majd elválik... Lelkemre mondom, szívesen segítettem volna rajtad, de nincs módomban... - szólt a fejedelemasszony szomorúan, széttárva kezét. - Tégy úgy, amint kedved tartja, de ne felejtsd el, hogy olyanok ezek a föníciaiak a mi birtokainkon, mint a patkányok a magtárban; ha egyetlenegy is rést talál, ahol befurakodhat, utánatódul a többi.

Ramszesz nehezen szánta el magát az indulásra.

- Van még tán valami mondanivalód? - kérdezte a fejedelemasszony.

- Csak azt szeretném még megkérdezni... A szívem valahogy azt súgja, hogy neked alighanem terveid vannak velem, anyám. Mondd, mi forog eszedben?

A fejedelemasszony végigsimította a herceg arcát.

- Most még nem... most még nem!... Ma még szabad vagy, mint akármelyik nemesifjú az országban, éld csak világodat... Hanem eljön az idő, Ramszesz, amikor meg kell házasodnod, de csak olyan lányt vehetsz feleségül, akinek a gyerekei vérbeli hercegek lesznek, a fia meg a te örökösöd. Erre az időre gondolok én...

- És mit gondoltál?

- Még nincsenek határozott terveim. A politikai okosság mindenesetre azt kívánja, hogy a te feleséged főpap lánya legyen.

- Talán éppen Herihoré? - jegyezte meg a herceg nevetve.

- Mi volna ezen megróni való? Herihor hamarosan Téba főpapja lesz, a lánya pedig még csak tizennégy éves.

- És beletörődne abba, hogy a zsidó lány helyét elfoglalja? - kérdezte gúnyosan Ramszesz.

- Azon légy, hogy elfelejtsék ezt a mostani ballépésedet.

- Csókolom a lábadat, anyám, most már megyek - mondta Ramszesz a fejéhez kapva. - Itt most én annyi csodálatos dolgot hallottam, hogy szinte elfog a félsz, nem indul-e vissza a Nílus a vízesések felé, vagy nem indulnak-e el a piramisok a keleti sivatagra!

- Ne szóljon káromlást a te szád, fiam - suttogta a fejedelemasszony, és nyugtalanul nézett a fiára. - Nagyobb csodák is estek már ebben az országban.

- Ugye az is, hogy a fáraó palotájának a falai kihallgatták uraik beszédét? - kérdezte keserű mosollyal a herceg.

- Láttak itt már olyat is, hogy fáraók meghaltak alig pár hónapi uralkodás után, és megbuktak dinasztiák, amelyek kilenc népen uralkodtak!

- Hanem azok a fáraók a füstölő kedvéért elfeledkeztek a kardról! - felelte a herceg.

Meghajolt és elment...

Amily mértékben elhalkultak a trónörökös lépései az óriási előcsarnokban, a fejedelemasszony arca lassanként elváltozott: a fenség helyét fájdalom, szorongó nyugtalanság váltotta föl, nagy szemében könnyek csillogtak.

Az istennő szobra elé futott, letérdelt előtte, és indiai füstölőt hintve az eleven parázsra, könyörögni kezdett:

- Ó, Ízisz, Ízisz, Ízisz! Háromszor kiáltom a neved. Ó, Ízisz, aki kígyónak, krokodilusnak, struccmadárnak szülője vagy, háromszor magasztaltassék a te neved!... Ó, Ízisz, aki megóvod a búzaszemet a pusztító viharoktól, őseink testét pedig az idő pusztításától, ó, Ízisz, szánd meg, oltalmazd meg az én fiamat!... Háromszor kiáltsák a te neved ott is és... ott is... ott is... És most és mindenkor, örökkön-örökké, míg a mi isteneink templomai nézegetik magukat a Nílus vizében.

A fejedelemasszony egyre sóhajtozva imádkozott, lehajolt, és homloka a földet érintette. Ebben a pillanatban halk suttogás hangzott fölötte:

- Az igazszívűek imája mindig meghallgatásra talál...

A fejedelemasszony felriadt, és döbbenten nézelődött maga körül. De rajta kívül egy lélek sem volt a szobában. Csak a festett virágok néztek le rá a falakról, és az istennő az oltár fölött, akinek arcáról égi nyugalom sugárzott le rá.

Nyolcadik fejezet

A herceg elszorult szívvel tért vissza villájába, és nyomban Tutmóziszt hívatta.

- Taníts meg rá - mondta Ramszesz -, hogy s mint tehetnék szert pénzre...

- Á! - mosolyodott el a gavallér. - Ezt a tudományt nem tanítják a papi főiskolákon, hanem én prófétája lehetnék...

- Ott azt tanítják, hogy sose kérjünk pénzt kölcsön - jegyezte meg a herceg.

- Ha nem félnék attól, hogy istentelenséggel bemocskolom az ajkamat, azt mondanám, hogy akadnak papok, akik csak elhiábavalóskodják az időt... Szegény fejük, ha százszor szent emberek is!... Nem esznek húst, beérik egy asszonnyal, vagy éppenséggel teljesen kerülik az asszonynépet... és hírből se tudják, mi az: pénzt kölcsönvenni... Örülök, Ramszesz, hogy az én tanácsaim alapján ismered meg ezt a fajta tudományt. Azt már ma is tudod, milyen szenvedések kútfeje a pénztelenség. Akinek pénzre van szüksége, nincs annak se étele, se itala. Legjobb álmából felriad, asszonyfélére csak csodálkozó szemmel néz, mintha kérdezné: „Hát ez ugyan mire való?” A leghűvösebb templomban is forróság csap hirtelen az arcába, és a sivatagban a legégetőbb melegben is végigfut rajta a hideg. Csak néz, néz maga elé, mint az eszelős, meg se hallja, amit mondanak neki, a parókája rendszerint félrecsúszik, az meg eszébe se jut, hogy a parókáját illatos kenetekkel megszagosítsa. Csak egy korsó jó erős borocska nyugtatja meg, de az is csak rövid időre. Mert alig nyeri vissza szegény az érzékeit, mindjárt úgy érzi, mintha a föld megnyílna a lába alatt... A nyugtalan járásodról, összevissza hadonászásodról látom - folytatta a gavallér -, hogy ebben a percben te is tudod, milyen kétségbeesett az ember, ha pénze nincs. Hanem majd megismersz te hamarosan egyéb érzéseket is, mintha a szfinxet emelnék le a melledről. Azután majd megtudod, micsoda gyönyörűség, ha az ember elfelejtheti eddigi kegyetlen gondjait és mostani hitelezőit, aztán meg... Ó, boldog Ramszesz, csuda meglepetések várnak terád!... Mert amikor aztán lejár a határidő, a hitelezők meg tisztességadás színe alatt meg-meglátogatják az embert, ilyenkor olyan, mint az űzött vad, amelynek már egyre sarkában vannak a kutyák, vagy mint az egyiptomi lány, aki vizet merít a folyóból, és egyszerre meglátja a krokodilus bütykös gerincét...

- Ez bizony mind éktelenül mulatságos história - szólt a herceg nevetve a szavába -, de nem hoz a konyhára egyetlen árva drachmát se...

- Ne folytasd! - vágott közbe Tutmózisz. - Ebben a percben sietek Dagonhoz, ahhoz a föníciai pénzváltóhoz, estére pedig, ha nem is adta még a pénzt a kezedbe, de már megleled nyugalmadat.

És azzal Tutmózisz már szaladt is, belevágta magát kis gyaloghintójába, és egy sereg szolga, valamint néhány hozzá hasonló, széllelbélelt gavallér kíséretében eltűnt a kert útjain.

Napnyugta előtt csakugyan megjelent a trónörökös házában a föníciai Dagon, a legismertebb memfiszi pénzváltó. Javakorbeli ember volt, sárga színű, szikár termetű, de erős, kemény csontú. Alul kék tunika volt rajta, felül finom szövésű, fehér palást. Nem viselt parókát, természetes, tömött, nagy üstökét aranypánt fogta össze. Nagy, fekete szakálla is volt. Az állát, fejét elborító sűrű bozont valósággal tekintélyes külsőt adott neki, a parókás, álszakállas egyiptomi gavallérokhoz viszonyítva.

A trónörökös lakásán hemzsegett az arisztokrata fiatalság. Volt, aki fürdött, kenekedett, fönn az emeleten pedig egyesek sakkoztak vagy ostábláztak, mások meg a teraszon néhány táncosnő társaságában iddogáltak a sátrakban. A trónörökös nem ivott, nem játszott, a nőkkel szót nem váltott, csak egyre a terasz egyik oldalán járt le s föl, és türelmetlenül leste a föníciait. Amikor végre az egyik fasor végén meglátta kétöszvéres hintójában, lement az első emeletre, mert ott volt egy üres, szabad szoba.

Kis idő múlva megjelent az ajtóban Dagon. A küszöbön térdre esett, és hangos szóval nagyot köszönt:

- Üdvöz légy, Egyiptom új napja!... Örökké tartson a te életed, jusson el a te dicsőséged a legtávolabbi partokig, ahol csak föníciai hajók járnak...

A herceg parancsára fölkelt, és éktelen hadonászással folytatta:

- Amikor a nemes Tutmózisz kiszállt gyaloghintójából az én kis viskóm előtt (mert a te palotáidhoz képest, erpatre, az én házam csak viskó!), úgy ragyogott az arca, hogy azon nyomban mondtam a feleségemnek: „Tamar, a nemes Tutmózisz nem a maga dolgában jár; aki rábízta a dolgát, annyival magasabb nála, mint a Libanon a fövenyes partnál...” „Honnan tudod, jó uram, hogy a nemes Tutmózisz nem a maga dolgában jár?” - kérdezi az asszony. „Onnan, hogy pénzzel a nemes Tutmózisz nem jöhet, mert az neki sincs, de pénzért se jöhet, mert az viszont nekem sincs...” Ekkor már mélyen meg is hajoltunk a nemesúr előtt. Amikor pedig megmondta nekünk, hogy te, legkegyesebb uram, tizenöt talentumot kívánsz a te rabszolgádtól, megkérdeztem a feleségem: „Tamar, tanított engem valaha rosszra az én szívem?” „Dagon - felelte erre az én feleségem -, te olyan bölcs vagy, hogy a trónörökös tanácsadójának kellene lenned.”

Ramszeszt majd szétvetette a türelmetlenség, de azért végighallgatta a pénzváltót... ő, Ramszesz, aki indulatba jött tulajdon anyja és a fáraó színe előtt is!

- Amikor aztán meghallottuk és megértettük - folytatta a föníciai -, hogy te, uram, az én szolgálataimat kívánod, olyan öröm telepedett a mi házunkra, hogy a cselédségnek nyomban tíz korsó sört adattam, a feleségem, Tamar, meg azt mondta, vegyek neki új fülönfüggőt. A végén akkorára nőtt az örömem, hogy idejövet nem engedtem meg a szamárhajcsáraimnak, hogy verjék a szamarakat. Amikor pedig az én méltatlan lábam a te padlód érte, elővettem egy aranygyűrűt (nagyobbat annál, mint amekkorát Herihor őkegyessége Eunanának adott), és odaadtam ezt az aranygyűrűt annak a rabszolgának, aki mosdóvizet öntött a kezemre. Hanem ha fenséges uram megengedi a kérdést: honnan való az az ezüstkorsó, amelyből az a rabszolga a vizet öntötte?

- Azariástól, Gaber fiától vettem, két talentumért.

- Attól a zsidótól?... Hát a felséges úr zsidótól is vesz? Mit mondanak erre az istenek?

- Azariás éppen olyan kereskedő, mint te vagy - felelte a trónörökös.

Mikor ezt Dagon meghallotta, két kezébe kapta a fejét, és elkezdett köpködni, jajveszékelni:

- Ó, Baal-Tammuz!... Ó, Baalet!... Ó, Astóreth! Azariás, Gaber fia, az a zsidó, az volna éppen olyan kereskedő, mint én!... Ó, én két lábam, mire hoztatok ti engem ide!... Ó, szívem, hogy tudsz te elviselni ekkora fájdalmat, ilyen csúfságot?... Fenséges uram, kegyes herceg - sivalkodott a föníciai -, ölj meg, vágasd le a kezem, ha pénzt fogok hamisítani, de azt ne mondd, hogy zsidó ember kereskedőnek való. Hamarabb elpusztul Türosz, Szidónt hamarabb ellepi a föveny, mint hogy zsidóból kereskedő lesz. A zsidók meg tudják fejni girhes kecskéjüket, vagy egyiptomi korbács alatt tudnak vályogot vetni, de kereskedni soha. Pfuj!... Piha!... Tisztátalan rabszolganép!... Rabló, gaz népség!

A hercegben, miért, miért nem, hirtelen harag támadt, de csakhamar lehiggadt. Önmaga is meglepődött ezen, mert eddig fölöslegesnek tartotta, hogy akárki fia előtt is fékezze az indulatát.

- Hát adsz-e nekem kölcsön tizenöt talentumot, derék Dagon? - fordult egyszerre a föníciaihoz.

- Ó, Astóreth!... Tizenöt talentumot?... Ez akkora teher, hogy le kell ülnöm hozzá, csak úgy tudom meghányni-vetni.

- Hát akkor ülj le.

- Egy talentumért húsz aranyláncot lehet kapni - mondta Dagon, és nagy kényelmesen letelepedett egy karosszékbe -, vagy hatvan szép fejőstehenet, vagy tíz, nehéz munkára való rabszolgát, vagy egyet olyat, aki tud sípon muzsikálni, vagy fest, vagy meggyógyítja az ember nyavalyáit. Rettentő nagy pénz az a talentum!

A hercegnek nagyot villant a szeme.

- Hát ha nincs tizenöt talentumod... - vágott a szavába a herceg.

A megrémült föníciai egyszerre leereszkedett a karosszékből a padlóra.

- A te parancsodra kinek ne volna pénze ebben a városban, nap fia? - fordított a szaván Dagon. - Az igaz, én csak koldusszegény vagyok, akinek minden aranya, drágasága, minden ingó-bingó vagyona se éri meg, hogy csak rá is nézz. Hanem majd sorba látogatom én a mi kereskedőinket, és megmondom nekik, ki küldött engem hozzájuk, akkor pedig meglesz a tizenöt talentum, akár a föld alól is. Ha te, erpatre, egy elszáradt fügefa elé állnál, és annak mondanád: „Adj pénzt!”, még a fügefa is fizetne... Csak ne nézz így rám, Hórusz fia, mert nagy fájdalom kél akkor az én szívemben, és nem tudok tőle még gondolkozni se - szólt könyörgő hangon a föníciai.

- Jó, jó, ülj csak le... - biztatta a herceg, s elnevette magát.

Dagon fölkelt a földről, és most még kényelmesebben elvetette magát a karosszékben.

- Milyen hosszú időre kívánja felséges uram azt a tizenöt talentumot? - kérdezte.

- Egy évre, legalábbis.

- Mondjuk hát: három évre. Csak ő szent felsége tudna visszafizetni egy év alatt tizenöt talentumot, de nem egy fiatal herceg, akinek napról napra meg kell vendégelni a fiatal nemesurakat, szép asszonynépeket... Ó, azok a nők! Hanem, megkövetem felséges uramat, csakugyan igaz, hogy magához vette Sárát, Gedeon lányát?

- Aztán hány percentet kérsz? - vágott a szavába a herceg.

- Csip-csup semmiséget, felséged szentséges ajkának nem is érdemes kiejteni. A tizenöt talentumért fizet majd felséges uram évenként öt talentumot, a három év lefolyása után pedig megkapom az egész kölcsönösszeget, úgyhogy felséged észre se veszi...

- Te ma tizenöt talentumot adsz nekem, három év múlva meg harmincat akarsz érte?

- Az egyiptomi törvény megengedi, hogy a kamat felérjen a kölcsönadott pénzzel - felelte megzavarodva a föníciai.

- De nem nagyon sok az?

- Nagyon sok? - kiáltotta Dagon. - Minden nagyúr nagy udvart tart, nagy vagyona van, és nagy százalékot is fizet. A trónörököstől szégyelltem volna kevesebbet kérni. Talán maga a herceg úr megbotoztatott volna, úgy kergetett volna ki a palotájából, ha kevesebbet mertem volna kérni...

- Mikor hozod el a pénzt?

- Mikor hozom el?... Ó, istenek! Azt egy ember nem is bírja. Hanem én többet teszek, eligazítom a felséges úr minden fizetnivalóját, úgyhogy felségednek efféle nyomorult dolgokon nem kell az eszét jártatnia.

- Hát te tudod, milyen fizetnivalóim vannak?

- Nagyjából tudom - felelte hanyagul a föníciai. - A herceg hat talentumot a keleti hadseregnek akar küldeni, ezt majd elvégzik Hattiban és Migdolban a mi pénzváltóink. Három talentum jár Nitager őkegyességének, három Patroklész őkegyességének, ezt majd eligazítjuk itt helyben... Sárának meg az apjának fizethetek én magam, annak a koszos Azariásnak a közbenjárásával... Még így jobb is lesz, mert azok a számvetésben még megcsalhatnák a herceget.

Ramszesz türelmetlenségében elkezdett fel-alá járni a szobában.

- Vagyis akkor nekem harminc talentumról kellene írást adnom? - kérdezte.

- Miféle írást?... Mire való az az írás?... Minek kellene nekem az az írás?... A herceg három évre bérbe adja nekem Takensz, Szesz, Neha-Mesz, Neha-Pechu, Szebt-Het nomoszban levő birtokait.

- Bérbe? - mondta a herceg. - Ez nekem nem tetszik...

- Hát akkor honnan kapom én meg a pénzem, az én harminc talentumomat?

- Várj csak. Előbb meg kell kérdeznem a tiszttartóimat, mennyit jövedelmeznek nekem évenként ezek a birtokok.

- Miért fáradna azzal, felséges uram?... Mit tud az a tiszttartó?... Nem tud az semmit, olyan igaz ez, mint ahogy becsületes föníciai vagyok. Minden esztendőben más a termés, más a jövedelem. Én erre az ügyletre rá is fizethetek, s azt a tiszttartó nem téríti meg nekem...

- Hallod, Dagon, nekem úgy tetszik, hogy ezek a birtokok sokkal többet jövedelmeznek évi tíz talentumnál...

- Hát a herceg nem bízik meg bennem? Jó! Ha az a kívánsága, elengedem a szeszi birtokokat... A herceg még most se biztos az én szívemben? Jó, elengedem még Szebt-Hetet is... De minek ide tiszttartó? Az tanítaná meg a herceget bölcsességre?... Ó, Astóreth! Elveszíteném álmomat és étvágyamat, ha egy ilyen tiszttartó, egy alantas rabszolga ki merné igazítani az én kegyes uramnak a szavát. Nekünk már csak íródeákra van szükségünk, aki megírja, hogy te, felséges uram, ebben meg ebben a nomoszban három évre bérbe adod nekem a birtokaidat. Aztán kell hozzá tizenhat tanú, hadd lássák, a herceg részéről milyen tisztességben van részem. Mert a cselédségnek miért kellene azt tudni, hogy az uruk éntőlem pénzt vesz kölcsön?

A herceg unta már a sok beszédet. Rántott egyet a vállán.

- Holnap hozd el a pénzt - mondta - meg az íródeákot, tanúkat. Ezzel már nem akarok törődni.

- Ó, milyen bölcs beszéd ez! - kiáltott fel a föníciai. - Legkegyesebb uram, örökké tartson a te életed!

Kilencedik fejezet

A tanya, amelyet a trónörökös Sárának, Gedeon zsidó lányának lakóhelyül ajándékba adott, a Nílus bal partján terült el, Memfisz külvárosától északra.

Négyszög alakú, harmincöt holdas birtok volt, a ház tetejéről úgy végigtekintett rajta az ember, mint a nyitott tenyerén. Fennsíkon terült el, és négy teraszra oszlott. A két alsó, terjedelmesebb teraszt a Nílus rendszeresen elárasztotta; ezeken gabonát és zöldségféléket termeltek. A harmadik teraszon, amely olykor nem került víz alá, pálmák, füge- és egyéb gyümölcsfák nőttek. A negyedik, legfelső teraszon olajfákkal, szőlővel, diófákkal, szelídgesztenyével teleültetett nagy kert volt, annak a közepén emelkedett a ház.

Egyemeletes faépület volt, szokás szerint verandával, amelyen vászonsátor volt felütve. Lenn Ramszesz fekete rabszolgája lakott, Sára pedig fenn Tafettel, a rokonával, aki szolgálója volt. A házat vályogfal vette körül, azon túl, kissé odább, az istállók, a béresek és ispánok lakásai.

Sára szobái nem voltak éppen nagyok, de szépen voltak berendezve. A padlón szőnyegek, az ajtókon, ablakokon tarka csíkos függönyök. Faragott ágyak, karszékek, berakásos ruhásládák, háromlábú és egylábú asztalkák alkották a bútorzatot. Az asztalkákon virágosvázák, karcsú boroskorsók, dobozokban illatos kenetekkel teli üvegcsék, arany- és ezüstcsészék, kelyhek, fajanszedények, tálak, bronzmécsesek. Mindezt, még a legapróbb eszközt, edényt is, faragott vagy festett díszítések borították, minden ruhadarab csupa hímzés, rojt meg bojt.

Sára már tíz napja ebben az egyedülvalóságban élt, de féltében, szégyenében még egyre bújt az emberek elől; a tanyán dolgozó szolganépből se látta még szinte senki. Lefüggönyözött ablakok mögött varrt, kis szövőszékén vásznat szőtt, vagy élő virágokból koszorúkat font Ramszesznek. Néha ki-kisurrant a teraszra, nagy óvakodva félrehúzta a sátor vászonfalát, és kitekingetett a Nílusra, a vízen nyüzsgő csónakokra, amelyeken az evezősök vidám nótákat fújtak. Vagy fölemelve a szemét, szorongva nézett a fejedelmi palota szürke pilonjaira, amelyek sötéten, némán uralkodtak a folyó túlsó partja fölött. Ilyenkor újra munkához menekült, és előkiáltotta Tafetet.

- Ülj le ide, anyám - mondta. - Mit csinálsz odalenn?

- A kertész gyümölcsöt hozott, a városból pedig kenyeret, bort, szárnyasokat küldtek, azt kellett átvennem.

- Ülj le és mesélj, mert bizony félek.

- Ó, te butuska kislány! - felelte Tafet, és elnevette magát. - Az első napon engem is minden sarokból meg-megriasztott a félelem, de aztán, amikor mögé néztem a falaknak, vége lett a nagy félsznek. Kitől is kellene félnem, amikor mindenki térdre esik előttem? Teelőtted meg talán a fejükre állnának!... Menj ki a kertbe, olyan szépséges, mint a paradicsom. Nézz ki a földekre, ahol most gabonát aratnak... Ülj be a faragásos gyaloghintóba, az evezősök elepednek a kíváncsiságtól, hogy meglássanak, és megsétáltassanak a Níluson...

- Félek...

- Mitől?

- Hát én tudom? Amikor varrok, elgondolom, hogy a mi régi kis völgyünkben vagyok, és mindjárt megjön az apám. Hanem amikor a szél félrehajtja az ablak függönyeit, és erről a dombról végignézek ezen a nagy, messzi tájékon, úgy rémlik... tudod, mit érzek? Mintha egy sas felkapott volna, és elvitt volna sziklatetőn vert fészkébe, ahonnan nincs szabadulás...

- Ó, te... te! Ha látnád, milyen csuda fürdőkádat küldött ma neked a herceg! Réz fürdőkádat! A tűzhelyre meg micsoda háromlábú állványt, milyen fazekakat meg serpenyőket! És ha tudnád: ma ültettem két tyúkot, és hamarosan lesz kiscsibénk...

Napnyugta után, amikor már senki se láthatta, Sára is nekibátorodott. Ki-kiment a verandára, és elnézegette a folyót. És amikor messze felbukkant a vízen egy kivilágított csónak, és a fáklyák fénye tűzpiros és véres csíkokat rajzolt a fekete víztükörre, Sára mind a két kezét szegény szívére szorította, mely úgy verdesett, mint a riadt madárka. Ott jött felé a Níluson Ramszesz, és Sára nem tudta volna megmondani, mit érez: örül-e, hogy újra eljön az a gyönyörű ifjú, akit az otthoni völgyben ismert meg, vagy elszorul a szíve, hogy most megint meglátja azt a mindenható urat, aki ennyire megfélemlítette.

Egy napon, éppen péntek este volt, megérkezett a tanyára az apja, első ízben azóta, hogy Sára ideköltözött. Sára zokogva borult a nyakába; maga mosta le az öreg lábát, fejére illatos kenetet öntött, és telehintette az arcát csókokkal. Gedeon kemény vonású férfi volt, haja, szakálla már őszbe csavarodott. Hosszú ing volt rajta, hímzéssel, afölött ujjatlan sárga köntös, olyan átvető, amely mellén és hátán mélyen leért. Fején kis sapka.

- Itt vagy!... Itt vagy!... - lelkendezett Sára, és újra csókolgatni kezdte apja kezét és arcát.

- Magam is csodálom, hogy itt vagyok! - felelte szomorúan Gedeon. - Úgy szöktem be a kertbe, mint a tolvaj. Memfisztől idáig az egész úton úgy rémlett, minden egyiptomi ujjal mutogat rám, a zsidók meg leköpnek...

- Hiszen te magad adtál a hercegnek, apám - suttogta Sára.

- Odaadtalak, mert mit tehettem volna egyebet? Különben is, csak rémlik nekem, hogy ujjal mutatnak rám, és leköpnek. Aki egyiptomi ismer, annál mélyebbre hajol előttem, minél nagyobb úr ő maga. Azóta, hogy te itt vagy, a mi urunk, Szezofrisz, egyszer csak szól, hogy meg kellene nagyobbítani a házamat; Khairész úr pedig egy hordó nagyszerű bort adott, sőt maga a kegyes nomarchosz is elküldte hozzám a legbizalmasabb szolgáját, és kérdeztette: hogy érzed magad, és nem lennék-e az ő tiszttartója?

- Hát a zsidók? - kérdezte Sára.

- Mit a zsidók!... Mindegyik tudja, hogy nem a magam jószántából tettem. Aztán egy se adná búnak a fejét, ha ilyen erőszakot tennének rajta. Mindnyájunk fölött ítéljen az Úristen. Hanem inkább mondd: hogy vagy?

- Ábrahám kebelén se lehetne jobban - felelte Tafet. - Naphosszat egyre hoznak hol gyümölcsöt, hol kenyeret, hol húst, mindent, ami szemnek, szájnak kedves. És milyen fürdőkádat kaptunk!... Merő színréz. Aztán micsoda konyhaedényeket!

- Három nappal ezelőtt itt járt nálam a föníciai Dagon - vágott Tafet szavába Sára. - Nem akartam látni, de addig-addig erősködött...

- Nekem adott egy aranygyűrűt - szólt közbe Tafet.

- Azt mondta - folytatta Sára -, hogy ő az én uramnak a bérlője, adott a lábamra két aranykarikát, gyöngyös fülönfüggőt és egy doboz Puntországból való illatos kenetet.

- Miért adta ezeket neked? - kérdezte az öreg.

- Csak úgy, semmiért. Csak arra kért, hogy jó véleménnyel legyek róla, és hébe-korba mondjam az én uramnak, hogy Dagonnál hűségesebb szolgája a világon sincs.

- Egykettőre egész ládára való fülönfüggőt, karkötőt összeszedsz - mondta nevetve az öreg Gedeon. - Ó - folytatta egy pillanatnyi szünet múlva -, gyűjts hamarosan jókora vagyont, aztán meneküljünk a mi országunkba, mert itt mindig jaj-baj a részünk! Jaj, ha rosszul megy sorunk, de még százszor inkább jaj, ha jól.

- Mit szólna ehhez az én uram? - kérdezte Sára szomorúan.

Az öreg megrázta a fejét.

- Mielőtt elmúlik az esztendő, a te urad eldob téged, és mások igyekeznek is mihamarabb rásegíteni. Ha egyiptomi volnál, fejedelmi házába vinne, de zsidó lányt...

- Eldob? - ismételte a szót Sára, nagyot sóhajtva.

- Mire való emészteni magunkat a jövő miatt, ami az Úr kezében van? Azért jöttem, hogy nálad töltsem a szombatot...

- Nekem meg van finom halam, húsom, lepényem meg kóser borom - pergett Tafet nyelve. - Memfiszben megvettem egy hétágú gyertyatartót és viaszgyertyát... Különb vacsoránk lesz, mint magának Khairész őkegyességének.

Gedeon kiment a lányával a teraszra. Mikor kettesben maradtak, megszólalt: - Tafet mondta, hogy naphosszat benn ülsz a házban. Minek? Ki kellene nézned legalábbis a kertbe.

Sára összerázkódott.

- Félek - suttogta.

- De miért félnél a tulajdon kertedben? Te most úr vagy, nagy-nagy úr... úrasszony...

- Egyszer nappal kint jártam a kertben... Valamilyen emberek megláttak, és mondogatták egymás között: „Látjátok, ez a trónörökös zsidó lány szeretője, aki miatt késik a Nílus áradása.”

- Ostobák - felelte Gedeon. - Most először késett a Nílus áradása egy egész héttel? Akkor hát egyelőre csak esténként menj ki.

Sára még fázósabban megborzongott.

- Nem akarok... nem, nem! - jajdult fel. - A minap kimentem este oda, az olajfák közé. Egyszerre csak egy oldalösvényről kibukkan két asszony, mint az árnyék... Megijedtem, el akartam szaladni. Hanem az egyik, a fiatalabb, alacsonyabb, elkapta a kezem: „Ne szaladj el, meg kell látnunk téged.” Akkor a másik, az idősebb, magasabb, pár lépésnyire előttem megállt, és mélyen a szemem közé nézett. Ó, apám, azt hittem, sóbálvánnyá dermedek... Micsoda asszony volt az! Micsoda tekintet!

- Ki lehetett? - kérdezte Gedeon.

- Az idősebbik papnő formájú volt.

- És nem szólt hozzád egy szót se?

- Egy árva szót se. Csak amikor elmenet eltűntek a fák között, hallottam minden bizonnyal az idősebbik hangját, amint csupán annyit mondott: „Csakugyan szép lány...”

Gedeon elgondolkozott.

- Ki tudja, nem udvarbeli, nagyúri nők voltak-e? - szólalt meg.

A nap lenyugodott, a Nílus két partján pedig sűrű tömegek verődtek össze, és türelmetlenül lesték-várták az áradás jelét, amely most valóban egyre késett. Már vagy két napja a tenger felől fújt a szél, és a folyó színe zöldre fordult; a nap már túlhaladt Szóthisz csillagon, de a papok memfiszi kútjában egy vonalnyit se emelkedett följebb a víz. Az emberek nyugtalankodtak, annyival is inkább, mert a jelzések szerint Felső-Egyiptomban az áradás annak szokott rendje-módja szerint folyt, és bőségesnek ígérkezett.

- Ugyan mi tarthatja vissza Memfisz alatt? - kérdezgették egyre-másra az aggodalmaskodó parasztok, és sóvárogva lesték a jeladást.

Amikor az égen megjelentek a csillagok, Tafet az ebédlőben fehér abrosszal terítette meg az asztalt, és hét égő gyertyával közepére tette a hétágú gyertyatartót. Három széket az asztal mellé tolt, majd jelentette, hogy rögtön tálalja a péntek esti vacsorát.

Akkor Gedeon fejébe tette a süvegét, és az asztal fölé emelve két kezét, szemét az égre fordította, és könyörögni kezdett:

- Ábrahám, Izsák és Jákob istene, aki kivezetted a mi népünket Egyiptom országából, aki hazát adtál a száműzötteknek és rabszolgáknak, aki Júda fiaival örök szövetséget kötöttél, Jehova úristen, Adonaj, add meg nekünk, hogy bűn nélkül fogyaszthassuk el ennek az ellenséges országnak a gyümölcseit, szabadíts meg bennünket a szomorúságtól és rettegéstől, amely eltölti a mi lelkünket, és vezess vissza minket a Jordán partjára, amelyet a te dicsőségedre hagytunk el...

Ebben a pillanatban a fal mögül egy hang szólalt meg:

- Tutmózisz őkegyessége, ő szent felségének és a trónörökösnek leghívebb szolgája...

- Örökké tartson az élete! - kiáltotta néhány hang a kertből.

- Őkegyessége - folytatta újra az előbbi hang - üdvözletét küldi Libanon legszebb rózsájának!

Elhallgatott, utána hárfa és síp szava zendült meg.

- Micsoda muzsika! - kiáltotta Tafet, összecsapva a kezét. - Zeneszó mellett töltjük el a péntek estét...

Sára és az apja előbb megdöbbentek, de aztán elmosolyodtak, és letelepedtek az asztal mellé.

- Hadd játsszanak - mondta Gedeon -, muzsikálásuk nem rontja el a mi étvágyunkat.

A hárfa és síp eljátszott egy versszakot, majd tenor hang szólalt meg, és énekelni kezdett:

„Minden lányok között, kik a Nílus tükrében nézegetik magukat, te vagy a legeslegszebb. Feketébb a te hajad, mint a holló szárnya, szemed szelídebben néz, mint a szarvastehén szeme, mikor kicsiny borja után vágyódik. Termeted olyan, mint a sudár pálma, és a lótusz irigyeli a te szépséged. Melled olyan, mint két szőlőfürt, amelyek nedvétől királyok megittasulnak...”

Most újra megszólalt a hárfa és a síp, majd tovább szólt a dal:

„Jer, pihenj meg a kertben. A szolgák, akik mind neked engedelmeskednek, majd hoznak poharakat és mindenféle jó söröket. Jer, ünnepeljük meg a mai éjszakát és a hajnalt, amely a nyomába lép. Az én árnyékomban, a fügefa árnyékában, amely édesnél édesebb gyümölcsöt terem, kedvesed a karodon pihen: mámorossá teszed őt, és engedsz minden kívánságának...”

Újra hárfa- és sípszó, majd újra ének:

„Hallgatag természetű vagyok én, sohase beszélek arról, amit látok, és gyümölcseimnek édességét nem rontom el hiábavaló fecsegéssel...”

Tizedik fejezet

Ekkor az ének elnémult, rohanó léptek robaja fojtotta el.

- Pogányok!... Egyiptom ellenségei! - kiáltotta valaki. - Amikor mi valamennyien elveszünk a nagy szomorúságtól, ti énekeltek, és nem győzitek eléggé magasztalni azt a zsidó lányt, aki gonosz varázslattal feltartóztatta a Nílus áradását...

- Jaj nektek! - lármázott egy másik. - Letapossátok a trónörökös földjét... Ezért halál vár rátok és gyermekeitekre!

- Elmegyünk, de jöjjön ki hozzánk az a zsidó lány, hadd mondjuk el neki a panaszunkat...

- Meneküljünk! - kiáltotta Tafet.

- Hová? - kérdezte Gedeon.

- Soha! - felelte Sára, akinek szelíd arcát elöntötte a harag pirossága. - Hát nem a trónörökös az én uram, aki előtt arccal a földre borulnak ezek az emberek?

És mielőtt apja és Tafet észbe kaphattak volna, hófehér öltözékében kiszaladt a verandára, és lekiáltott a fal mögött nyüzsgő tömegnek:

- Itt vagyok!... Mit akartok tőlem?

A zsivaj egy pillanatra elnémult, de aztán újra fenyegető hangok emelkedtek.

- Átok rád, idegen, a te bűnöd tartóztatja fel a Nílust!

A levegőben vaktában elhajított kövek fütyültek. Az egyik homlokon találta Sárát.

- Apám! - sikoltotta, és a fejéhez kapott.

Gedeon karjára kapta a leányt, és bevitte a verandáról. Az éjszaka sötétjében is látni lehetett: sapkában, fehér ágyékkötős, fehér, csupasz testű emberek mint másszák meg a falat.

Lenn Tafet sikoltozott, jajveszékelt, hanem a fekete rabszolga fejszét ragadott, odaállt az egyik ajtó elé, és fogadkozott, hogy széthasítja a fejét, aki be meri tenni a lábát a házba.

- Követ annak a núbiai kutyának! - kiabálták le a tömegnek, akik a falra kapaszkodtak.

Hanem egyszerre csak elnémult a lárma, amikor a kert mélyéből előbukkant egy borotvált fejű férfi, vállán párducbőrrel.

- A próféta!... Szentatyánk! - suttogták a tömegben itt is, ott is.

Akik már felkapaszkodtak a falra, most egymás után leugráltak.

- Egyiptomi nép - szólt a pap nyugodt hangon -, mi jogon emelsz kezet a trónörökös tulajdonára?

- Itt lakik az a tisztátalan zsidó lány, aki feltartóztatja a Nílus áradását... Jaj nekünk!... Nyomorúság, éhínség fenyegeti Alsó-Egyiptomot.

- Rosszhiszemű vagy kurta eszű emberek - mondta a pap -, hol hallottátok, hogy egyetlen fehérszemély fel tudná tartóztatni az istenek akaratát? Minden évben Thot hónapban a Nílus áradni kezd, és Khoiak hónapig egyre dagad. Volt-e ez valaha másképpen? Pedig a mi országunkban mindenkor se szeri, se száma nem volt az idegeneknek. És voltak itt néha még idegen országbeli papok, fejedelmek is, akik rabszolgasorban, nehéz munkában sanyarogtak, és elkeseredésükben, nyomorúságukban a legszörnyűbb átkot zúdíthatták volna fejünkre... Azok bizonyosan bosszúra szomjaztak, mindenféle csapást idéztek volna ránk, nem egy akár az életét is odaadta volna, csak ne kelne föl a nap Egyiptom fölött a reggeli órában, vagy ne áradna meg a Nílus az év elején. És mit használt minden imádságuk?... Vagy meg se hallgatták őket az égben, vagy pedig az idegen istenek gyengébbek voltak a mi isteneinknél. Akkor hát egy asszonyszemély, akinek jó dolga van nálunk, hogy tudna ilyen csapást ránk zúdítani, amilyent leghatalmasabb ellenségeink se tudtak?

- A szentatyának igaza van!... Bölcs a próféta minden szava! - hangzott a tömegből.

- Hanem Messu, a zsidók vezére, mégis sötétséget és dögvészt hozott Egyiptomra! - okvetetlenkedett valaki.

- Ki mondja azt? Lépjen elő! - kiáltotta a pap. - Felszólítom, álljon elő, ha nem ellensége az egyiptomi népnek...

A tömeg megmorajlott, mint messze fák között zúgó szél, de nem lépett ki senki.

- Igazán mondom nektek - folytatta a pap -, hogy gonoszok settenkednek közöttetek, mint a hiénák a juhakolban. Nem esik meg a szívük a ti ínségeteken, hanem szeretnének felbujtani benneteket, dúljátok fel a trónörökös házát, és lázadjatok fel a fáraó ellen. Ha aztán sikerülne istentelen tervük, és folyna melletekből a piros vér, ezek az emberek éppúgy kereket oldanának a dárdák elől, mint most lapítanak hívó szavamra...

- Halljuk a prófétát!... Üdvöz légy, isten embere! - kiáltozta a tömeg, meghajtva a fejét.

A jámborabbak leborultak a földre.

- Hallgassátok meg az én szavamat, Egyiptom népei... A papi személyek szavába vetett hitetekért, a fáraó és trónörökös iránt tanúsított engedelmességetekért, ezért a tiszteletért, amit megadtok az isten szolgájának, beteljesedik fölöttetek az istenek irgalma. Menjetek békességben haza, és talán még mielőtt leértek annak a dombnak a lábáig, megárad a Nílus...

- Adják az istenek!

- Menjetek!... Minél nagyobb a hitetek és jámborságtok, annál hamarabb meglátjátok az irgalom jelét...

- Gyerünk!... Gyerünk!... Légy áldott, nagy próféta, próféták ivadéka...

Oszladozni kezdtek, és sorra csókolgatták a pap köntösét. Egyszerre valaki elkiáltotta magát:

- Csuda!... Bekövetkezett a csuda!

- Kigyulladt a tűzjel a memfiszi toronyban!... Árad a Nílus... Oda nézzetek, egyre több fény gyullad ki!... Csakugyan, szent férfiú szólt hozzánk... Örökké tartson az élete!

Odafordultak a paphoz, de az már eltűnt a sötétben.

A tömeg, amely nem sokkal előbb még forrongott, majd elfogta a csodálat és a hála, most egyszerre elfeledkezett a haragjáról és a csudatévő papról. Eszeveszett öröm szállta meg az embereket, lerohantak a folyó partjára, amelyen már itt is, ott is fel-fellobbantak a tűzjelek, és felzendült az összecsődült nép harsogó éneke:

„Üdvöz légy, Nílus, szent folyó, aki megjelensz ezen a földön! Békességben jössz, hogy életet adj Egyiptomnak. Ó, titkos, rejtett isten, aki szétoszlatod a sötétséget, te megöntözöd a réteket, hogy táplálékot adj a néma állatoknak. Ó, égből lefelé vezető drága út, megitatod a földet, megáldod kenyerünket, felvidítod a kunyhókat! Te vagy a halak ura, amikor pedig kilépsz a mi földjeinkre, nincs madár, amely hozzá merne nyúlni a terméshez. Te vagy a gabona teremtője, az árpa szülője; te adsz nyugalmat boldogtalan milliók kezének, és örök időkre fenntartod a szent templomokat.”[3]

A trónörökös fáklyáktól megvilágított csónakja ebben a pillanatban bukkant elő a túlsó part felől, lelkes éljenzés, énekszó közepette. Ugyanazok, akik egy fél órával ezelőtt be akartak törni a herceg villájába, most arcra borultak előtte, vagy beleugrottak a folyóba, hogy megcsókolhassák az evezőket vagy a csónak oldalát, amely a fáraó fiát hozta.

Ramszesz lobogó fáklyák között, Tutmózisz társaságában jókedvűen tartott Sára háza felé. Mikor Gedeon meglátta, odaszólt Tafetnek:

- Nagyon féltem a lányomat, de még kevésbé akarok találkozni az urával...

Keresztülvetette magát a falon, és a sötétben a kerten, földeken keresztül Memfisz felé igyekezett.

Tutmózisz már az udvarról bekiáltott:

- Üdvöz légy, szépséges Sára!... Remélem, a szép muzsikaszóért szívesen fogadsz bennünket: én küldtem jó előre.

A küszöbön megjelent Sára, bekötött fejjel, és egy fekete rabszolgára és egy szolgálólányra támaszkodott.

- Mit jelent ez? - kérdezte elképedve a herceg.

- Szörnyű dolgok! - sápítozott Tafet. - Pogányok támadták meg a házadat, és egyikük kővel megdobta Sárát...

- Miféle pogányok?

- Hát ezek az... egyiptomiak! - magyarázta Tafet.

A herceg megvető pillantással mérte végig. De nyomban elfogta az indulat.

- Ki ütötte meg Sárát? Ki dobta meg kővel? - kiáltotta Ramszesz, és vállon ragadta a feketét.

- Azok ott, a folyó mellett... - felelte a rabszolga.

- Hej, felügyelők! - fortyant fel a herceg bőszülten. - Fegyverbe mindenkit a tanyán, aztán előre, előre, az után a banda után!

A fekete újra felkapta a baltáját, a felügyelők meg előkiáltozták a béreseket a melléképületekből, néhány katona pedig a herceg kíséretéből gépiesen már a kardját szorongatta.

- Az isten szerelmére, mit akarsz? - suttogta Sára, és a herceg nyakába borult.

- Meg akarlak bosszulni. Aki az én tulajdonomat megüti, engem üt meg...

Tutmózisz elsápadt, és megrázta a fejét.

- Hallgass ide, uram - szólalt meg -, éjszakának idején, ilyen sokadalomban honnan ismered meg, kik követték el ezt a gazságot?

- Bánom is én... A csőcselék tette, a csőcselék felel majd érte!

- Így nem beszél egy bíró sem - jegyezte meg Tutmózisz. - Pedig úgy van, hogy te leszel a legfőbb bíró...

A herceg gondolkodóba esett, barátja meg folytatta:

- Gondold csak meg, mit mondana holnap a mi urunk, a fáraó?... És micsoda öröm volna kelettől nyugatig Egyiptom minden ellenségének, ha meghallanák, hogy a trónörökös, szinte a királyi palota előtt, éjjel rátámad tulajdon népére?

- Ó, csak a fele hadsereget a kezemre bízná apám, tudom, örökre elnémulnának a mi ellenségeink a világ minden tájékán! - suttogta a herceg, és nagyot dobbantott a földre.

- Végül pedig emlékezz csak arra a parasztra, aki felakasztotta magát... Megszántad, mert ártatlanul halt meg, ma pedig... Hihető-e, hogy ma te ölnél meg ártatlan embereket?

- Elég! - vágta el tompán a herceg. - Olyan az én haragom, mint a vízzel csordultig telt kancsó. Jaj annak, akire kiömlik... Gyerünk be!

A megrémült Tutmózisz hátrahúzódott. A herceg kézen fogta Sárát, és fölment vele az első emeletre. Leültette az asztal mellé, amelyen még ott volt a be nem fejezett vacsora, és a gyertyatartó mellé érve letépte Sára fejéről a kötést.

- Ó - mondta Ramszesz -, de hisz ez nem is seb, hanem csak kék folt.

És figyelmesen szemügyre vette Sárát.

- Sose gondoltam, hogy valaha is kék foltos lehet az arcod. Ez nagyon elváltoztatja.

- Hát most már nem tetszem neked? - kérdezte Sára, és a hercegre emelte szorongó, nagy szemét.

- Ó, dehogynem! Különben is majd elmúlik...

Azzal bekiáltotta Tutmóziszt és a fekete rabszolgát, aztán elmondatta vele az esti támadást.

- Megvédelmezett bennünket - jegyezte meg Sára. - A bárddal odaállt az ajtóba...

- Igazán? - kérdezte a herceg a rabszolgától, és hirtelen a szemébe nézett.

- Hát szabad lett volna tűrni, hogy idegen emberek berontsanak, uram, a te házadba?

A herceg megérintette a rabszolga göndör fürtű fejét.

- Ember vagy a talpadon - mondta neki. - Megadom a szabadságod. Holnap megkapod a jutalmad, aztán elmehetsz haza, a családodhoz.

A fekete megtántorodott, és a szemét törölgette. Még a szeme fehére is ragyogott. Aztán csak térdre borult, és homlokát a földre szorítva kiáltotta:

- Ne űzz el magadtól, uram!

- Jó - felelte a herceg. - Maradj mellettem mint szabad katona. Ilyen emberekre van nekem szükségem - tette hozzá Tutmóziszra pillantva. - Ez nem tud olyan szépen beszélni, mint a könyvesház felügyelője, de harcolni annál szívesebben harcol...

És újra kérdezgetni kezdte az esti támadás részletei felől, hanem amikor a fekete beszámolt a pap megjelenéséről és csudatételéről, a herceg a fejéhez kapott.

- Egész Egyiptomban nincs szerencsétlenebb ember, mint én!... Nemsokára már az ágyamban is papokat találok... Honnan pottyant ide?... Ki-miféle ember?

Hanem erre már nem tudott felelni a derék szerecsen. De annyit még megjegyzett, hogy a pap viselkedésében sok-sok jóindulat volt a herceg és Sára iránt, hogy a támadást nem egyiptomiak forralták, hanem olyan emberek, akiket a pap Egyiptom ellenségeinek mondott, és hasztalan szólította őket, egy se lépett elő.

- Csodák!... Csodák! - ismételte eltűnődve a herceg, és levetette magát az ágyra. - Az én fekete rabszolgám talpig derék, értelmes ember... Az a pap meg pártját fogta a zsidó lánynak, mert az enyém... Micsoda egy különös szerzet ez a pap! És az egyiptomiak, akik a fáraónak a kutyája előtt is térdre esnek, az ország ellenségeinek bujtogatására megtámadják a trónörökös házát?... Ennek utána kell járnom...

Tizenegyedik fejezet

Thot hónap véget ért, és megkezdődött Paophi, július második fele. A Nílus vize zöldesből fehér színűre változott, majd vörösre, és egyre áradt, dagadt. A memfiszi királyi vízállásjelző csaknem kétember-magasságra megtelt, a Nílus pedig még nőttön-nőtt, naponként két araszt. A legmélyebb fekvésű földek víz alatt álltak, a magasabbakról behordták a lent, szőlőt és egy bizonyos gyapotfajtát. Ahol reggel még száraz volt a föld, ott estére már habok csobogtak.

Úgy tetszett, mintha a folyó mélyéből hatalmas, láthatatlan szél fújt volna. Széles barázdákat vágott a vízen, megtöltötte őket tajtékkal, aztán egy pillanatra elsimította a víz tükrét, majd nyomban utána örvénylő forgatagokat kavart föl.

Aztán újra végigszánt rajta, újra kisimítja, felkavarja, új hullámhegyeket emel, új tajtéksávokat húz rajta, és szakadatlanul mind magasabbra emeli a zúgó folyót, és szakadatlanul új földeket áraszt el. Néhol a víz egy bizonyos pontig emelkedve, egy szempillantás alatt átömlött rajta, mögötte lezuhogott egy síkságra, és ahol pár perce még hervadt füvek senyvedtek a porban, csillogó tavat teremtett.

Bár az áradás még alig érte el a szokott mértékének egyharmadát, már víz alatt volt az egész part mente. Minden órában egy-egy alacsony dombtetőn épült tanya vált valóságos szigetté, amelyet eleinte csak keskeny árok választott el szomszédaitól. De az árok apránként mind szélesebb, szélesebb lett, és egyszeriben teljesen elvágta a háznépet a szomszédaitól. Nemegyszer megesett, hogy aki gyalog ment el munkába, csónakon tért haza.

A nagyszámú csónak, tutaj most valósággal ellepte a Nílust. Az egyiken hálóval halat fogtak, a másikon a termést vitték haza a csűrbe, vagy bőgő szarvasmarhákat az istállóba. Emitt ismerősök látogatására ültek csónakba, hogy hangos nevetés, kiáltozás közben elújságolják nekik, amit mindenki látott, hogyan árad a Nílus. A csónakok néha falkába verődtek, mint a kacsák. Egyszer-egyszer aztán megjelent egy-egy széles tutaj, amely Felső-Egyiptomból, a parti kőbányákból hatalmas kőtömböket szállított a vízen. Ilyenkor a csónakfalka is úgy rebbent szét előtte, mint a kacsák.

A levegőt körös-körül betöltötte az egyre dagadó víz moraja, a megriadt madarak sikongása és az emberek vidám nótázása. Árad a Nílus, lesz kenyér bőven!

A trónörökös házának támadói után egy egész álló hónapig folyt a nyomozás. Minden áldott reggel egy ladik tisztviselőkkel, rendőrökkel beállított hol ebbe, hol abba a tanyába. Elhurcolták az embereket a munkájukból, megszédítették őket fortélyos kérdésekkel, megbotozták őket, estére aztán két csónak tért vissza Memfiszbe: az egyik a hivatalbelieket vitte, a másik a foglyokat.

Ilyen módon összefogdostak néhány száz bűnöst, de a fele semmiről se tudott, a másik felét pedig néhány évi kényszermunka fenyegette a kőfejtőkben. De egy szót sem tudtak meg arról, kik voltak a bujtogatók, vagy ki volt az a pap, aki békés szétoszlásra bírta a népet.

Ramszesz hercegben szokatlanul ellentmondó tulajdonságok egyesültek. Féktelen, mint az oroszlán, és konok, mint az ökör. De amellett nagyeszű ember, és csupa erős igazságérzés.

Látva, hogy a tisztviselők keze alatt a nyomozás nem vezetett eredményre, egy napon elment maga Memfiszbe, és felnyittatta a tömlöcöt.

A dombtetőn épült börtönt magas fal övezte, és egy sereg kisebb-nagyobb kő-, tégla- vagy faházacskából állt. De ezek az épületek is inkább csak bejáratul szolgáltak, vagy a felügyelők lakásai voltak. Maguk a foglyok föld alatti üregekben laktak, amelyeket úgy vájtak ki a mészkőhegyből.

Amikor a trónörökös belépett a kapun, először is egy sereg asszonyra esett a szeme, éppen egy rabot mostak és etettek. A meztelen ember csupa csont-bőr, valóságos csontváz volt; ült a földön, keze, lába be volt szorítva egy négyszögletes deszka négy nyílásába. Ez a kaloda helyettesítette a bilincseket.

- Régóta szenved itt ez az ember? - kérdezte a herceg.

- Két hónapja - felelte a felügyelő.

- És sok van még neki hátra leülnivaló?

- Egy hónapja van még.

- Mit vétett?

- Hazudott az adószedő hivatalnoknak.

A herceg elfordult, és egy másik csoportot vett észre, nőket, gyerekeket. Egy öreg férfi volt közöttük.

- Azok is rabok?

- Nem, legkegyesebb uram. Ez egy család, amely egy megfojtásra ítélt bűnös holttestére vár... Ni, már vezetik is a kamrába... - mondta a felügyelő.

Majd a kis csoporthoz fordult:

- Csak még egy kicsit legyetek türelemmel, jóemberek, egyszeriben megkapjátok a holttestet.

- Nagyon köszönjük, jó urunk - felelte az öreg, aki bizonyosan az apja volt a halálraítéltnek. - Már tegnap este eljöttünk hazulról, a len ott maradt a földön, és most árad a folyó!

A herceg elsápadt, és megállt. - Tudod te - fordult a felügyelőhöz -, hogy jogom van kegyelmet adni?

- Igenis, erpatre - felelte a felügyelő, mélyen meghajtva magát. - A törvény szerint - folytatta tovább - annak emlékezetére, hogy te, nap fia, itt jártál, a vallásgyalázásért és az állami rend megsértéséért elítéltek, ha jó magaviseletet tanúsítottak, könnyítésre számíthatnak. Ezeknek a névsorát egy hónap leforgása alatt felséged lába elé tesszük.

- Hát akit most akarnak megfojtani, annak nincs arra joga, hogy az én kegyelmemben részesedjék?

A felügyelő széttárta karjait, és szó nélkül meghajolt.

Továbbmentek, és áthaladtak néhány udvaron. A puszta földön, szűk faketrecekben szorongtak a börtönbüntetésre ítélt rabok. Az egyik épületből szörnyű jajgatás hallatszott; valakit kegyetlenül vertek, hogy vallomást csikarjanak ki belőle.

- Meg akarom nézni azokat az embereket, akik az én házam megtámadásával vannak vádolva.

- Van vagy jó háromszáz - felelte a felügyelő.

- Válaszd ki közülük azokat, akik nézeted szerint a legbűnösebbek, és az én fülem hallatára hallgassátok ki őket. De nem akarom, hogy rám ismerjenek.

A trónörökös előtt kinyitották a szobát, ahol a nyomozó tisztviselő dolgozott. A herceg intett neki, hogy üljön a helyére, ő maga pedig egy oszlop mögé telepedett.

Hamarosan sorra megjelentek a vádlottak, egyik a másik után. Valamennyi csonttá-bőrré soványodott, szakálluk, hajuk hosszúra nőtt, szemükben a csendes őrültség kifejezése.

- Dutmózisz - kezdte a tisztviselő -, beszéld el, hogy támadtátok meg a legkegyesebb erpatre házát.

- Elmondom az igazságot, mintha Ozirisz ítélőszéke előtt állnék. Aznap este volt, amikor a Nílus áradásának meg kellett volna indulni. Azt mondja a feleségem: „Apám, gyere, menjünk föl a hegyre, onnan hamarabb meglátjuk a memfiszi jeladást.” Hát csakugyan fölmentünk a hegyre, ahonnan könnyebben meglátja az ember a memfiszi jelzést. Egyszer csak odalép a feleségemhez egy katona. „Gyere velem a kertbe - mondja a katona -, ott majd lesz szőlő, de meg egyéb is.” Hát úgy is volt, a feleségem be is megy a kertbe azzal a katonával, én meg szörnyű dühbe gurultam, és a falon át utánuk leselkedtem. Hanem hogy dobáltak-e követ a herceg házára, nem mondhatom meg, mert abban a nagy sötétségben, meg a sűrű fák miatt, nem láthattam a világon semmit.

- De hogy ereszthetted el a feleséged azzal a katonával? - kérdezte a tisztviselő.

- Hát megkövetem alássan nagy jó uramat, tehettem egyebet? Én csak szegény paraszt vagyok, ő meg vitéz ember, ő szent felségének a katonája...

- Hát azt a papot láttad-e, aki beszédet mondott nektek?

- Nem pap volt az - felelte a paraszt meggyőződött hangon. - Nem lehetett az más, mint maga a Khnum isten, mert egy fügefa törzséből lépett elő, és bárányfeje volt.

- Aztán láttad, hogy bárányfeje volt?

- Követem alássan, nem emlékszem rá jól, láttam-e igazán magam is, a tulajdon szememmel, vagy csak mondták mások. Elhomályosította a szememet a nagy bánat a feleségem után.

- Te is dobtál követ a kertbe?

- Minek dobtam volna, élet-halál ura? Ha véletlenül a feleségem találom, egész álló hétre szóló veszedelmet zúdítottam volna a nyakamra, ha meg a katonát találom el, úgy beleöklözött volna a gyomromba, hogy a nyelvem is kilóg. Mert hát én csak paraszt vagyok, ő meg a mi halhatatlan urunk katonája.

A trónörökös kihajolt az oszlop mögül. Dutmóziszt elvezették, utána Anupát hozták elő. Alacsony, kurta kis paraszt volt, a háta még csupa seb a botozástól.

- Mondd el, Anupa - kezdte újra a tisztviselő -, hogy is volt hát az a támadás a trónörökös háza ellen?

- Fényes napvilágunk - felelte a paraszt -, bölcsesség edénye, te tudod legjobban, hogy én nem vagyok részes abban a támadásban. Csak odajött hozzám a szomszéd, és azt mondja: „Anupa, gyere föl a hegyre, mert árad a Nílus.” Arra én azt mondom: „De csakugyan árad-e?” Azt mondja a szomszéd: „Ostobább vagy, mint a szamár, mert már a szamár is meghallotta volna a muzsikaszót a hegyen, te meg nem hallod?” Arra én azt mondom: „Biz én ostoba vagyok, mert sose tanultam írni, hanem már engedj meg, más a muzsikaszó, meg megint más az áradás.” Arra azt mondja a szomszéd: „Ha nem volna áradás, akkor a népnek nem volna min örvendezni, muzsikálni, nótázni.” Hát mi is fölmentünk a hegyre, kegyes jó uram, hanem akkor már szétkergették a muzsikusokat, és hajigálták ám a köveket...

- Kik hajigálták?

- Azt nem tudhatom. De nem volt parasztformájuk. Inkább olyan tisztátalan paraziták lehettek, akik a halottakat balzsamozásra felboncolják.

- Hát a papot láttad-e?

- Megkövetem alássan kegyességedet, nem pap volt az, hanem bizonyára valami szellem, aki a trónörökös házát őrzi... örökké tartson az élete!

- De miért volna szellem?

- Mert hol láttam, hol meg eltűnt valahol.

- De talán csak elébe álltak.

- Hogyne, egyszer-másszor elébe álltak. Hanem azonfelül hol alacsonyabb volt, hol magasabb.

- Talán fellépett valami buckára, aztán megint leszállt róla?

- Nyilván fölment, meg le is szállt, de azért, ha akarta, megnőtt vagy kisebb lett, mert csodatevő nagy lélek volt. Alig ejtette ki a szót a száján: „Megárad a Nílus hamarosan” - és lám, a Nílus azon nyomban áradni kezdett.

- Hát követ dobtál-e, Anupa?

- Hogy mertem volna én követ dobálni a trónörökös kertjébe?... Hisz én csak egyszerű paraszt vagyok, könyökig elszáradt volna a karom ilyen szentségtörésre.

A herceg abbahagyatta a vallatást. Amikor pedig valamennyi vádlottat kivezették, odaszólt a tisztviselőnek:

- Ezek a legbűnösebbek?

- Te mondád, uram - felelte a tisztviselő.

- Akkor pedig még ma szabadon kell ereszteni valamennyit. Nem szabad azért tömlöcbe vetni az embereket, mert meg akartak róla győződni, árad-e a Nílus, vagy mert muzsikaszót akartak hallani.

- A tiszta bölcsesség szól ajkaidról, erpatre - válaszolta a tisztviselő. - Én azt a parancsot kaptam, válasszam ki a legbűnösebbeket, én hát kiválasztottam őket, amilyeneket éppen találtam. De nincs hatalmamban, hogy visszaadjam a szabadságukat.

- Miért?

- Nézd ezt a szekrénykét, felséges herceg. Telides-tele van papiruszokkal, az ügy aktája valamennyi. A memfiszi bíró mindennap jelentést kap az ügy folyásáról, és fölterjeszti ő szent felségének. Mi lenne annyi tudós íródeák és nagy ember munkájából, ha mi szabadon eresztjük a vádlottakat?

- De hisz ártatlanok! - kiáltotta a herceg.

- A támadás megtörtént, vagyis a bűntény esete fennforog. Amikor pedig bűntény van, bűnösnek is kell lennie. Aki pedig egyszer az igazságszolgáltatás kezébe került, és a neve benne van az aktában, az nem állhat odább anélkül, hogy valami látszata ne maradjon a dolognak. A kocsmában az ember iszik, aztán fizet; a piacon ad és vesz; a szántóföldön vet és arat; a sírban megkapja a meghalt ősök áldását. Lehetséges-e, hogy aki eljött a bírósághoz, üres kézzel távozzék innen, mint az utasember, aki feleúton megáll, és célhoz nem érve, hazafelé fordítja az útját?

- Bölcsen beszélsz - mondta a herceg. - Csak azt mondd még meg, ő szent felségének van-e joga szabadon bocsátani ezeket az embereket?

A tisztviselő keresztbe fonta mellén a karjait, és meghajtotta a fejét.

- Ő szent felsége egy sorban van az istenekkel, mindent megtehet, amit akar: szabadon bocsáthat vádlottakat, sőt még elítélteket is, de még a törvénykezési aktákat is elpusztíthatja, amit ha más, közönséges ember tenne, valóságos szentségtörés volna.

A herceg elköszönt a tisztviselőtől, és meghagyta a felügyelőnek, hogy a vádlottakat az ő költségén jobban táplálják. Végre nagy bosszúsan áthajózott az egyre szélesedő folyó másik partjára, a palotába: meg akarta kérni a fáraót, szüntesse meg ezt a szerencsétlen ügyet.

Hanem épp ezen a napon ő szent felségének nagyon sok vallási szertartást kellett elvégeznie, a miniszterekkel tanácskoznia, így a herceg nem beszélhetett vele. Elment tehát a főkancelláriushoz, aki a hadügyminiszter után a legtöbbet számított az udvarnál. Az öreg kancellárius, aki egyébként is az egyik memfiszi templom papja volt, udvariasan, de hidegen fogadta a herceget, és meghallgatta kívánságát.

- Csodálom - mondta aztán -, hogy felséges uram ilyen ügyekkel akarja zaklatni a mi urunkat. Olyan beszéd ez, mintha valaki azt kérné, ne irtsuk a sáskát, amely beleesett a földünkbe...

- De hisz azok az emberek ártatlanok!

- Azt mi nem tudhatjuk, felséges hercegem, mert az ártatlanságot és bűnösséget a törvény mondja meg és a bíró. De annyi bizonyos: a birodalom nem tűrheti, hogy idegenek akárki kertjét megtámadják, még kevésbé, hogy a trónörökös tulajdonára kezet vessenek.

- Igazad van, hanem... hol vannak a bűnösök?

- Ahol nincsenek is bűnösök, elítélteknek kell lenni. Nem a bűn, hanem a gazságért kijáró büntetés tanítja meg a többieket, hogy ilyet nem szabad tenni.

- Látom - szólt közbe a herceg -, hogy kegyes uram nem támogatja az én kérelmemet ő szent felsége előtt.

- A bölcsesség beszél a te ajkaidról, erpatre - felelte a főkancellárius. - Sose tudnék olyan tanácsot adni az én uramnak, amely aztán a hatalom tekintélyét megingatná.

A herceg elszomorodva, elképedve tért haza. Érezte, hogy most pár száz emberrel nagy igazságtalanság esik, és látta, hogy éppúgy nem tudja megmenteni őket, mintha obeliszk zuhant volna rájuk vagy a templom óriási oszlopa.

„Nagyon is gyenge az én karom ahhoz, hogy ezt az épületet felemeljem” - gondolta a herceg elszorult szívvel.

Most érezte először, hogy van erő, mely végtelenül hatalmasabb, mint az ő akarata: az államérdek, amelyet elismer még a mindenható fáraó is, és amely előtt neki, a trónörökösnek is meg kell hajolnia!

Leszállt az éj. Ramszesz meghagyta a szolgáknak, hogy senkit se fogad; magában járkált föl-alá a villa teraszán, és elgondolkozott.

„Rettenetes!... A sivatagon szétnyíltak előttem Nitager mindig veretlen ezredei, itt meg egy börtönfelügyelő, egy bírósági tisztviselő meg a főkancellárius elállja az utam... Kik, mik ezek az emberek?... Az apámnak - örökké tartson az élete! -, az apámnak nyomorult szolgái! Amelyik pillanatban a kedve tartja, taszítja őket rabszolgasorba, küldi őket kőfejtőbányába. De miért ne adna az apám ártatlanoknak kegyelmet?... Így kívánja az államérdek?... De mi is hát az állam?... Mit eszik, hol alszik, hol a karja, kardja, amelytől mindenki retteg?”

Lenézett a kertbe, és a fák között, a domb tetején, felsötétlett a két pilon óriási árnyképe: az őrség kis lámpásai égtek rajtuk. Egyszerre felbukkant a fejében a gondolat, hogy ez az őrség sose alszik, a pilonok sem esznek soha, mégis vannak, ezek az örök pilonok, amelyek éppoly hatalmasak, mint Nagy Ramszesz fáraó, aki emelte őket.

Meg lehet-e mozdítani az épületeket és száz meg száz más, hozzá hasonlót? Meg lehet-e téveszteni ezt az őrséget és a többi ezret meg ezret, amely mind szakadatlanul őrködik Egyiptom biztonságán? Meg lehet-e tagadni az engedelmességet a törvénynek, amelyet Nagy Ramszesz hozott, és más, még nála is nagyobb fáraók, s amelyet húsz dinasztia szentelt meg tiszteletével?...

A herceg lelkében, most először, kezdett kiformálódni valami homályos, de mérhetetlenül nagy fogalom: az állam. Az állam még a tébai szentélyeknél is magasztosabb valami, nagyobb, mint Kheopsz piramisa, ősibb, mint a szfinx, maradandóbb, mint a gránit... Ebben a mérhetetlen, bár láthatatlan épületben az egyes emberek csak olyanok, mint a szikla repedésében mászkáló hangyák, még maga a fáraó is csak afféle vándor építőmester, aki alig rakott be egy követ a falba, máris megy tovább. A falak pedig nőttön-nőnek, nemzedékről nemzedékre, az építés munkája meg tart, egyre tart tovább.

Királyfi létére ennyire parányinak még sohasem érezte magát, mint ebben a percben, amikor tekintete az éjszaka sötétjében elrévedezett a Nílus fölött, a fáraó palotájának pilonjai, a memfiszi templomok homályba vesző, de még mindig hatalmas körvonalai között.

Egyszerre csak a fák közül, amelyeknek ágai felnyúltak a verandáig, egy hang kiáltott fel hozzá:

- Tudom, mi bánt, és áldalak érte. A bíró nem engedi szabadon a bevádolt parasztokat. De ügyüket el lehet ejteni, és békességben elmehetnek haza, ha a tiszttartód nem tartja fenn a vádat.

- Hát az én tiszttartóm tett panaszt? - kérdezte a herceg.

- Úgy van. Ő tett panaszt a te nevedben. De ha nem megy el a tárgyalásra, akkor nincsen panaszos. Ha pedig panaszos nincs, akkor sérelem sincs.

A bokrok megzörrentek.

- Megállj! - kiáltott le Ramszesz. - Ki vagy?

Senki sem felelt. A hercegnek egy pillanatra úgy rémlett, hogy az első emeleten égő fáklya keskeny fénysávján egy kopasz fej és párducbőr libbent át.

- Pap volna? - suttogta a herceg. - De miért bujkál?

De ugyanebben a pillanatban eszébe villant, hogy ez a pap alighanem keservesen megadná az árát, ha kiderülne, hogy az ő tanácsa vet gátat az igazság érvényesülésének.

Tizenkettedik fejezet

Ramszesz az éjszaka nagyobbik felét lázas álmokban töltötte. Egyszer mérhetetlen labirintusnak látta a birodalmat, amelynek hatalmas falait nem lehet áttörni. Máskor a papnak az árnyéka jelent meg előtte, s egyetlen okos szóval megmondta neki a módját, mint vergődhet ki a labirintusból. És íme, a legváratlanabbul két hatalom terpeszkedett a szeme előtt: az államérdek, amelyet mind e napig trónörökös létére soha meg se sejtett, és a papság, amelyet meg akart dönteni és rabszolgájává tenni.

Fullasztó, nehéz éjszaka volt. A herceg egyre forgolódott ágyán, és föltette a kérdést: vak volt-e eddig, és csak ma nyílt volna ki a szeme, csak ma látja meg eddigi meggondolatlanságát és jelentéktelenségét? Ezen az éjszakán milyen más színben látta anyja intelmeit, apja mértéktartását legfelső akaratának érvényesítésében, sőt még Herihor rideg szigorúságát is!

„Állam és papság!” - hajtogatta egyre félálomban, és ellepte a hideg verejték.

Csak az égben lakó istenek tudják, mi történt volna, ha azok a gondolatok, amelyek ezen az éjszakán kicsíráztak a herceg lelkében, kifejlődhettek, megérhettek volna. Ki tudja, a fáraók trónjára jutva nem lett volna-e a legboldogabb és legtovább uralkodó fáraók egyike? Föld alatti és föld fölötti templomok falába vésett neve talán örök dicsőségtől övezve szállt volna az utókorra. Ő és dinasztiája talán nem vesztette volna el a trónját, Egyiptom pedig elkerült volna legnehezebb, sorsdöntő óráiban egy súlyos megrázkódtatást.

De a napvilág szétzavarta az álmokat, amelyek a herceg izzó feje körül keringtek, a következő napok pedig nagyon megváltoztatták az államérdek hajlíthatatlanságáról támadt fogalmait.

A herceg megjelenése a tömlöcben nem maradt következmények nélkül a vádlottakra. A vizsgálatot végző tisztviselő nyomban jelentést tett a legfőbb bírónak, az újra átnézte az ügyet, maga kihallgatott néhány vádlottat, és néhány nap múlva szabadon bocsátotta a foglyok java részét, a többit pedig a legsürgősebben átadta a bíróságnak.

Amikor pedig a hercegi birtok kárvallottjai nevében nem jelent meg a panaszos, pedig a tárgyalóteremben és a piacon is többször kikiáltották a nevét, az ügyet megszüntették, és a többi letartóztatott embert is elengedték.

Az egyik bíró ugyan erre azt a kijelentést tette, hogy a törvény szerint a hercegi birtok tiszttartója ellen most hamis vád miatt pört kellene indítani, és ha a vád csakugyan hamisnak bizonyul, olyan büntetéssel kell sújtani, amilyen a vádlottakat fenyegette. Hanem a bíróság hallgatással napirendre tért a kérdés fölött.

A tiszttartó eltűnt a bírák szeme elől, mert a herceg elküldte Takensz nomoszba, nemsokára pedig eltűnt az egész láda is, amelyben az ügyre vonatkozó iratok voltak.

Amikor Ramszesz hírét vette a dolognak, elment a főkancelláriushoz, és nevetve kérdezte:

- Kegyes uram, mit szól hozzá: ártatlan embereket szabadon bocsátottak, az írásokat szentségtörő kézzel eltüntették, és az állam tekintélye mégsem rendült meg?

- Hercegem - felelte szokott tartózkodásával az öreg kancellárius -, sehogy se fér a fejembe, hogy egyik kézzel panaszt adsz be, a másikkal meg vissza akarod vonni. A csőcselék megbántott, a mi dolgunk lett volna, hogy büntetést mérjünk ki a bántalomért. De ha te megbocsátasz, az államnak egy szava sincs hozzá.

- Az állam!... Az állam! - ismételte a herceg. - De hisz az állam mi vagyunk - tette hozzá, szemével hunyorítva.

- Igen, az állam a fáraó... és a fáraó leghívebb szolgái - felelte a kancellárius.

Ez a beszélgetés az állam egyik főméltóságával elég volt arra, hogy a herceg lelkében megingassa az alig-alig ébredező, de azért hatalmas, bár még homályos fogalmat az „állam” jelentőségéről. Tehát az állam nem örökkévaló, megingathatatlan épület, amelynek a dicsőségéhez minden fáraó hozzájárul egy-egy kővel, hanem inkább egy halom homok, amelyet minden fáraó kénye-kedve szerint rostál át. Az állam épülete nem ismeri a törvényeknek nevezett keskeny ajtókat, amelyek előtt mindenkinek, parasztnak, trónörökösnek egyaránt le kell hajtania a fejét, ha be akar lépni. Hanem különféle ki- s bejárások vannak benne: gyengéknek, kicsiknek szűkek, de az erőseknek igen szélesek vagy éppen jó kényelmesek.

„Ha pedig így van - bontakozott ki az új gondolat a hercegben -, akkor majd rendet teremtek én, ahogy a kedvem tartja.”

Ebben a pillanatban két ember jutott az eszébe: a szabaddá tett fekete rabszolga, aki parancsra nem is várva, kész volt életét is feláldozni a herceg vagyonáért, és az ismeretlen pap.

„Ha sok ilyen hívem volna, akkor egész Egyiptomban és Egyiptomon túl is számolnának az akaratommal!” - gondolta magában, és ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy ráakadjon a titokzatos papra.

Minden bizonnyal ő volt, aki visszatartotta a tömeget, hogy meg ne támadja a herceg házát. Egyrészről ismeri a törvény minden betűjét, másrészről pedig érti a módját, mint vezetheti a tömegeket.

„Megbecsülhetetlen ember!... Meg kell találnom...”

Ettől kezdve a herceg egyetlen evezős kíséretében csónakon sorra járta a birtoka körül lapuló apró parasztházakat. Tunikájában, nagy parókájával, kezében mérőlécnek faragott botjával földmérőnek nézhették, aki a Nílus áradását vizsgálja.

A parasztok szívesen megadtak neki minden felvilágosítást, mint változik a földjük alakja az árvíz során, és nyomban arra kérték, hogy a kormány találjon ki valami könnyebb módszert a víz meregetésére, mint az ő eddigi csöbrös kútgémeik. Beszéltek a hercegi birtok megtámadásáról is, és hogy nem tudja senki, kik dobáltak köveket. Végül megemlékeztek a papról is, aki olyan szerencsésen szétoszlatta a csődületet, de hogy ki volt, senki se tudta.

- Van itt a mi környékünkön egy pap - mondta az egyik paraszt -, aki meggyógyítja a beteg szeműeket, van aztán olyan, aki a sebeket kezeli, és összeforrasztja a törött lábat, kezet. Akad erre néhány olyan pap is, aki írni-olvasni tanítja a népeket; van olyan, aki kétágú sípon játszik, de még milyen csodaszépen. De ezek közül egyik sem járt annak idején a herceg kertjében, ők maguk se tudnak róla semmit. Nem is lehetett az más, mint Khnum isten vagy más szellem; bizonyosan őrzi a herceget, akinek örökké tartson az élete, és mindig jó étvágya legyen!

„De hát csakugyan afféle lélek volna?” - tűnődött a herceg.

Egyiptomban mindig százszor könnyebben akadt gonosz vagy jó szellem, mint eső.

A Nílus vize vörösesből lassanként barnásra fordult, és augusztusban, Háthor havában, elérte fele magasságát. A gátakon felhúzták a zsilipeket, és a víz vad áradatban elöntötte a csatornákat meg az óriási mesterséges tavakat, a gyönyörű rózsáiról híres Fájum tartományban elterülő Moiriszt. Olyan volt egész Alsó-Egyiptom, mint egy tengeröböl, amelyből sűrűn egymás mellett dombok emelkednek föl, rajtuk kertek, házak. A szárazföldi közlekedés teljesen elakadt, ahelyett tarkabarka, sárga, vörös, fehér vagy sötét színű csónakok egész raja nyüzsgött a vízen, mint amikor ősszel elborítják a lehullott falevelek. A legmagasabb pontokon már véget ért egy gyapotfajta leszedése és a lóhere második kaszálása, most az olajbogyók és a tamarindus gyümölcsének leszedéséhez fogtak.

Egy napon, a vízzel borított majorok között csónakázva, a herceg szokatlan mozgolódásra lett figyelmes. Az egyik ideiglenes szigeten nők sikoltozása verődött ki a fák közül.

„Valaki alighanem meghalt...” - gondolta magában.

Egy másik szigetről csónakon gabonát, néhány marhát szállítottak, és a gazdasági épületek tövében álldogáló nép ököllel fenyegette és kegyetlenül szidta a csónakban ülőket.

„Szomszédok összepörölhettek” - mondta magában a herceg.

Néhány távolabb eső majorban csend volt, de az emberek nem dolgoztak, se nem énekeltek, csupán hallgattak, és a földön kuporogtak.

„Bizonyosan végeztek a dolgukkal, és most pihennek.”

Egy másik kis szigetről egy sereg síró-rívó gyerekkel csónak indult el, egy asszony pedig övig a vízben gázolva, dühösen rázta rájuk az öklét.

„Iskolába viszik a gyereknépet” - gyanította Ramszesz.

Hanem a végén ezek az események mégiscsak érdekelni kezdték.

A szomszéd szigetecskén újra kiáltozás támadt. A herceg a szeméhez emelte a kezét; a földön egy ember feküdt, egy szerecsen pedig botozta.

- Mi ez? - kérdezte Ramszesz az evezőstől.

- Hát nem látod, felséges uram? Egy nyomorult parasztot vernek - felelte elmosolyodva a csónakos. - Bizonyosan rossz fát tett a tűzre, most aztán megissza a levét.

- Hát te mi vagy?

- Én-e? - felelte büszkén az evezős. - Én szabad halász vagyok. És ha leróttam, ami a fogásomból ő szent felségét illeti, az egész Níluson szabad járásom van, az első vízeséstől le a tengerig. Olyan a halászember, mint a hal vagy a vadlúd, a paraszt meg, mint a fa: gyümölcsével táplálja az urakat, és nem mehet el sehová az ég alatt, csak csikorog, amikor a tiszttartó lehántja a kérgét.

- Ohó! Oda nézz csak! - rikoltott újra egy nagyot az elégedett halász. - Hej, öregapám! Ki ne idd az egész Nílust, mert akkor oda a termés!...

A tréfás megjegyzés egy csoportnak szólt, amely igazán eredeti dolgot művelt. Néhány meztelen paraszt a lábánál fogva tartott egy embert, és előbb nyakig, majd mellig, a végén kötésig belenyomta a boldogtalan fejét a vízbe. Mellettük állt az uraság, foltos tunikában, báránybőrből szabott parókával.

Egy kicsivel távolabb egy asszony jajgatott, ahogy a torkán kifért: férfiak lefogták a két kezénél fogva.

A botozás olyan általános jó szokás volt a fáraók tejjel-mézzel folyó boldog országában, mint az evés, ivás, alvás. Verték a gyereket, felnőttet, parasztot, mesterembert, katonát, tisztet, hivatalbelit egyaránt. Aki élt, a papokon és legfőbb méltóságokon kívül, mind megkapta a részét, azok is csak azért nem, mert nem volt, aki ki merné nekik porciózni a járandóságukat. A herceg tehát elég nyugodt lélekkel nézte, hogyan botozzák a parasztot, hanem a víz alá merített szerencsétlen mégiscsak gondolkodóba ejtette.

- Hej! Hó! - nevetett nagyokat az evezős. - Azt bezzeg megitatják istenigazában!... Úgy meghízik, hogy a feleségének meg kell toldania az övét.

A herceg a partra vitette magát. Közben a parasztot kiemelték a folyóból, megengedték, hogy kiköhögje a vizet, aztán megint elkapták a lábánál fogva, és ügyet se vetettek a felesége nem is emberi sikoltozására, amint már harapdálta, marta azokat, akik lefogták.

- Megállj! - kiáltott a herceg a pribékekre, akik a parasztot a vízre cipelték.

- Tegyétek a kötelességeteket! - vetette oda az orra alatt a báránybőr parókás uraság. - Ki vagy, te vakmerő, hogy ilyet mersz!

Ebben a pillanatban a herceg fejbe vágta mérőlécével, amely szerencsére elég könnyű volt. Hanem a foltos tunika gazdája ugyancsak leült a földre, és megtapogatva fejét, parókáját, ködös szemmel nézett támadójára.

- Könnyű kitalálnom - felelte természetes hangon -, hogy előkelő úrral van szerencsém beszélni. Sose hagyjon el tréfás jókedved, uram, és az epe se öntse el soha csontjaidat...

- Mit műveltek ezzel az emberrel? - vágott a szavába a herceg.

- Úgy kérdezősködöl, uram - szólt az uraság, most már megint az orrából -, mint az idegen országbeli, aki nem ismeri a hazai szokásokat, sem az embereket, akikhez a kelleténél bizalmaskodóbb hangon szólsz. Hát tudd meg, hogy a tiszttartója vagyok Dagon őkegyességének, aki első pénzváltó Memfiszben. És ha még eddig nem sápadtál el az ijedtségtől, hát vedd tudomásul azt is, hogy az én gazdám őkegyessége a trónörökösnek (akit az istenek örökké éltessenek) a barátja, bérlője és teljhatalmú sáfárja. Te meg itt erőszakosságra vetemedtél Ramszesz herceg birtokán, és az én embereim tanúk rá...

- Akkor hát... - vágott újra a szavába a herceg, de egyszerre elhallgatott. - Akkor hát mi jogon veritek ilyen istentelenül a herceg parasztját?

- Mert a gézengúz nem akarja megfizetni az adóját, a herceg kincstárának meg szüksége van rá...

Amikor a tiszttartó segédei látták, milyen baleset érte az urukat, eleresztették áldozatukat, és tanácstalanul álltak, mint az olyan test tagjai, amelynek levágták a fejét. A kiszabadult paraszt újra köpködni kezdett, és rázta a fejét, hogy kicsapja füléből a vizet, felesége meg a szabadító lába elé vetette magát.

- Akárki vagy - jajveszékelt, összekulcsolva két kezét a herceg előtt -, akár isten, akár a fáraó követe, hallgasd meg a mi nyomorúságunkat. A herceg parasztjai vagyunk (örökké tartson az élete!), és megfizettünk mindenféle adót: kölest, búzát, virágot, jószágok bőrét. Hanem a minap beállít hozzánk ez az ember, itt ni, és azt parancsolja, fizessünk újra hét mérce búzát... „Miért - kérdezi az uram -, amikor én már megfizettem az adómat?” Arra ez az ember csak földhöz teremti az uramat, összevissza rugdalja, és kiabál: „Hát azért, mert Dagon őkegyessége parancsolja.” „De honnan vegyünk - kérdezi az uram -, amikor egy csepp gabonánk sincsen, és már egy hónapja lótuszmagvakon meg gyökereken élünk, pedig most az is bajos, mert a nagyurak szeretik a lótuszvirágot, abban gyönyörködnek.”

Nagyot sóhajtott, és sírva fakadt. A herceg türelmesen várta, míg lecsillapodik, de a víz alá merített paraszt haragosan dohogott:

- Ez a vénasszony még szerencsétlenséget hoz a fejemre ezzel a sok kotyogásával... Pedig már százszor megmondtam, hogy nem szeretem, ha az asszonynép a férfiak dolgába üti az orrát!

Azalatt a tiszttartó odasompolygott az evezőshöz, és Ramszeszre mutatva, halk hangon megkérdezte:

- Ki ez a nyavalyás?

- A nyelved száradjon el! - felelte az evezős. - Hát nem látod, hogy nagyúr lehet? Busásan fizet, meg keményeket üt.

- Egyszerre észrevettem - suttogta a tiszttartó -, hogy nagy valaki lehet. Nagy-nagy urak közt folyt le az én fiatalságom, zsíros lakomákon.

- Ó! Hát alighanem azokról a nagy murikról maradt a sok zsírfolt a ruhádon... - csúfondároskodott az evezős.

Amikor az asszony jól kisírta magát, tovább folytatta:

- Ma aztán eljön hozzánk ez az íródeák az embereivel, és azt mondja az uramnak: „Ha nincs gabonád, add ide két fiadat, és Dagon őkegyessége nemcsak az adót engedi el, hanem még fizet neked minden gyerek után évenként egy drachmát...”

- No, lesz nekem haddelhadd temiattad! - pörölt a vízbe mártott paraszt. - Mindnyájunkat elveszítesz a kelepeléseddel. Ne hallgass rá, nagy jó uram! - fordult Ramszeszhez. - A tehén azt hiszi, hogy a farkával elriasztja a legyeket, ez az asszony is azt gondolja, hogy a nyelvével elkergeti az adószedőket... És egyik se tudja, milyen ostoba...

- Te vagy ostoba! - vágott a szavába a felesége. - Uram, fényes napvilágom, aki valóságos királyt formázol...

- Tanúk vagytok rá, hogy ez az asszony káromlást művel... - mondta a tiszttartó halkan az embereinek.

- Illatozó virágszál, akinek a hangja úgy szól, mint a sípszó, hallgass meg engem! - könyörgött Ramszeszhez az asszony. - Az uram hát azt mondta ennek a tiszttartónak: „Ha volna, akár két tinót is inkább odaadnék, mint a fiaimat, még ha négy drachmát ígérnek is értük évenként. Mert ha a gyerek kihúzza a lábát a házból, hogy szolgálatba álljon, nem látja meg többé senki...”

- Bárcsak belefojtottak volna a vízbe!... Bárcsak halak étke lett volna a testem a Nílus fenekén! - sopánkodott a paraszt. - Te asszony, az egész majort elveszted a vádaskodásoddal...

Amikor a tiszttartó látta, hogy a legjobban érdekelt ember az ő malmára hajtja a vizet, újra előlépett, és most már megint az orrából beszélni kezdett:

- Amióta a nap a fáraó palotája mögül kel fel, és a piramisok mögött nyugszik le, mindenféle csodadolgok esnek ebben az országban... Szemempszesz fáraó alatt Kochom piramisa körül csodálatos jelenések jártak, és dögvész érte Egyiptomot. Boéthosz alatt Bubasztisz tájékán megnyílt a föld, és sok embert elnyelt... Neferchész uralkodása alatt pedig a Nílus vize tizenegy napig olyan édes volt, mint a csurgatott méz. És sok egyéb csodákat is láttak már itt, amikről én tudok, mert bölcsesség lakozik énbennem. De azt még nem látta a világ, hogy a vízről egyszerre itt terem egy ismeretlen ember, és a legkegyesebb trónörökös birtokán nem engedi behajtani az adót.

- Hallgass - kiáltott rá Ramszesz -, és hordd el magad! Senki se veszi el a te fiaidat - fordult aztán az asszonyhoz.

- Hát én könnyen odábbállok innen, mert könnyen járó csónakom van, meg öt evezősöm hozzá. Hanem ad-e nekem, kegyes uram, valamiféle jelet az én uram, Dagon számára?

- Vedd le a parókád, és mutasd meg nekem koponyádon a jelet - mondta neki a herceg. - Dagonnak pedig mondd meg, hogy az egész testét televagdalom ilyen jelekkel...

- Halljátok ezt a káromló beszédet? - súgta a tiszttartó emberei felé fordulva, és mély hajlongások között hátrált a part felé.

Beült a csónakba, s amikor emberei egy kiáltásnyira beeveztek a vízbe, kinyújtotta a karját, és visszakiáltott a partra:

- A görcs törjön ki benneteket, ti lázadók, istentelenek! Egyenesen a trónörököshöz megyek, és elmondom neki, mi folyik az ő birtokán...

Azzal elővette a botját, és elkezdte ütni-vágni az evezősöket, hogy a parton nem fogták kellően a pártját.

- Így jársz majd te is! - sivalkodott, és megfenyegette Ramszeszt.

A herceg beleugrott a csónakjába, és magánkívül kiáltott az evezősre, hogy repüljön csónakjával az uzsorás vakmerő tiszttartója után. Hanem a báránybőr parókás elhajította a botját, és jómaga is evezéshez látott. Emberei is olyan igyekezettel dolgoztak, hogy nem lehetett utolérni őket.

- Hamarabb utoléri a bagoly a fecskét, mint mi ezeket a latrokat, jó uram - mondta nevetve Ramszesz evezőse. - De te is aligha vagy földmérő, hanem inkább katonatiszt, mégpedig ő szent felsége testőrtisztje. Egyszerre fejbe kólintod az embert! Ismerem a dürgést: magam is szolgáltam öt évig katonasorban. Egyszerre kupán vagy gyomron teremtettem, akire megharagudtam, és bizony soha el nem vétettem. Hanem ha engem csapott fejbe valaki, nyomban tudtam, hogy nagyúr lehet... A mi Egyiptomunkban (ne hagyják el soha az istenek!) kegyetlenül szűken vagyunk: város város tövében, házak, emberek, egymás hegyén-hátán. Aki valahogy meg akar állni a lábán ebben a tenger népben, annak kupán kell vágni a másikat.

- Házas vagy?

- Eh! Ha van asszonyom meg legalább másfél emberre való helyem, akkor házas vagyok, de különben legény. Valamikor szolgáltam én a katonaságnál, és tudom, hogy az asszonynép egyszer napjában még csak jó, az se mindig... Csak lábatlankodik az embernek.

- Volna-e kedved az én szolgálatomba lépni? Ki tudja, talán nem bánnád meg soha...

- Megkövetlek, kegyes uram, mindjárt gondoltam, hogy alighanem egy egész ezred lehet a kezeden, pedig nagyon fiatalos a képed. De én nem állok be senki szolgálatába. Szabad halász vagyok; a nagyapám, megkövetlek alássan, pásztor volt Alsó-Egyiptomban, nemzetségünk pedig a hikszoszoktól származik. Az igaz, hogy a buta egyiptomi paraszt röhög rajtunk, de én arra rá se hederítek. A paraszt meg a hikszosz, hogy megmondjam az igazat, úgy vannak egymással, mint az ökör a birkával. A paraszt járhat az eke mögött, vagy akár az eke előtt is; hanem a hikszosz nem szolgája senkinek. Hacsak ő szent felségének nem, a katonaságnál, de hát a háború háború.

A jókedvű evezős csak beszélt, beszélt, de a herceg már nem hallgatott oda. Lelkében egyre hangosabban fájdalmas, teljesen új kérdések merültek föl. Ezek a szigetek, amelyek körül most elhaladtak, eszerint az ő birtokához tartoznak?... Csodálatos, mindeddig hírből se tudta, merre vannak és milyenek az ő majorjai. Dagon tehát az ő nevében új adókat vetett ki a parasztokra, és az a mozgolódás, amely a partok mentén szemet szúrt neki, az adók behajtása miatt támadt?... A paraszt, akit a parton vertek, nyilván nem fizetett, mert nem volt miből. És a gyerekeket, akik olyan keservesen sírtak a csónakban, eladták fejenként egy drachmáért egy egész évre. Az az asszony pedig, aki kötésig belement utánuk a vízbe és jajveszékelt, nem más, mint az anyjuk... „Az asszonyok nagyon nyugtalan vérűek - gondolta magában a herceg. - Sára a legnyugodtabb nőszemély a világon, mások szeretnek sokat beszélni, sokat sírnak és lármáznak.”

- Nyugtalan vérű az asszonynép! - ismételte Ramszesz. - Még az én felséges anyám is... Mekkora a különbség az apám és anyám között! Ő szent felsége egyáltalán tudni sem akar róla, hogy egy leány kedvéért otthagyjam a hadsereget, a fejedelemasszonynak ellenben jólesik még annak is utánajárni, hogy zsidó lányt vettem a házamba... Eddig még nem ismertem ilyen higgadt nőt, mint Sára; hanem annál többet kotyog, sír, lármázik Tafet, akár négy helyett is...

Aztán eszébe jutott a paraszt feleségének a panasza, hogy már egy hónapja nem ettek kenyeret, hanem csak lótuszmagon s gyökéren tengődnek. A magja apró, akár a mák, s a gyökere is csak éppen hogy... Ő három napig sem tudna ezzel élni. A papok, akik gyógyítással is foglalkoznak, azt tanácsolják, hogy táplálkozásunk változatos legyen. Már az iskolában mondták neki, hogy a hal mellé húst is kell enni, búzakenyér mellé datolyát, árpakenyér mellé fügét. De egész álló hónapig csak lótuszmagon élni!... De hát a ló, a tehén? A ló meg a tehén csak a szénát szereti, az árpagaluskát erőszakkal kell a szájába tömni. A parasztnép is, úgy látszik, szívesebben él lótuszmagon, a búza- vagy árpakenyeret, húst, halat meg csak kedvetlenül eszi. Egyébként is a legjámborabb papok, a csodatevők soha hozzá nem nyúlnak a húshoz és halhoz. Úgy látszik, az arisztokraták, a királyi vérből valók húst kívánnak, mint az oroszlán, a sas, a parasztok meg csak füvet, mint az ökör.

Hanem... hogy az adó miatt belenyomják őket a vízbe!... Ej! Hát amikor ő is nemegyszer belenyomkodta a pajtásait a víz alá, fürdés közben, de még maga is a víz alá bukott... Mekkorákat nevettek rajta!... A víz alá bukni... csupa mulatság... És hogy megbotozzák őket! Hát ő hányszor kapott botot az iskolában?... Fáj, fáj, de nyilván nem minden teremtménynek. A megvert kutya szűköl, vinnyog; a megvert ökör oda se néz az ostornak. Éppígy, az úrfélének fájhat a verés, de a paraszt csak azért sivalkodik, hogy jó alkalommal kiordítozhassa magát. De még csak nem is ordít mindenki; a katonák, tisztek nótáznak a botozás alatt.

Hanem azért ezek a bölcs meggondolások se tudták elnémítani a herceg szívében a halk, de fájó nyugtalanságot. Lám, az ő bérlője, Dagon, jogtalan adót vetett ki a parasztokra, s azok nem tudták leróni!

De ebben a pillanatban a herceget már nem is a parasztok érdekelték, hanem az anyja. Bizonyosan tud már a föníciai gazdálkodásáról. Mit mond majd a fiának? Hogy néz majd rá? Milyen gúnyosan megmosolyogja!... És nem is volna asszony, ha rá nem olvasná: „Ugye, Ramszesz, megmondtam, hogy az a föníciai tönkreteszi a birtokodat?”

„Ha azok az áruló papok a kezembe adnának ma húsz talentumot - gondolta a herceg -, holnap elkergetném Dagont, a parasztjaim nem kapnának botot, nem buktatnák őket a víz alá, velem meg nem csipkelődne az anyám... Annak a sok kincsnek, ami a templomokban hever, és csak a borotvált tarfejűek kapzsi szemét gyönyörködteti, a tizedrésze... a századrésze is elég volna nekem, és hosszú évekre megszabadítana minden föníciai uzsorástól...”

Ramszesz lelkében e pillanatban elég furcsa gondolat bukkant fel: a parasztok és a papok közt alighanem valami mélységes ellentét lehet.

„Az a paraszt Herihor miatt akasztotta fel magát ott a sivatag szélén - gondolta magában. - A papokért és a szentélyek fenntartásáért keservesen megdolgozik vagy kétmillió egyiptomi... Ha a tenger sok papi birtok a fáraóé volna, akkor nekem nem kellett volna kölcsönkérnem tizenöt talentumot. És akkor az én parasztjaimat se sanyargatnák ennyire... Itt a kútfeje Egyiptom minden bajának, ez az oka a fáraók gyengeségének!”

A herceg érezte, hogy a parasztságon nagy sérelem esik, tehát nem csekély megkönnyebbülésére szolgált, hogy a baj szerzői a papok. Egy pillanatra se jutott eszébe, hogy ez az ítélet hibás és igazságtalan is lehet.

Egyébként ő nem is ítélt, csak háborgott. Az ember haragja pedig sose fordul önmaga ellen; akár az éhes párduc, nem tulajdon testét marja, hanem a farkával csapdosva, fülét hegyezve, maga körül keres áldozatot.

Tizenharmadik fejezet

A herceg kirándulásai, hogy felfedezze azt a papot, aki Sárát megmentette és neki magának okos tanácsot adott, váratlan eredménnyel jártak.

A papnak ugyan nem akadt nyomára, hanem ahelyett az egyiptomi parasztság száján legendák kezdtek keringeni a hercegről.

Esténként, nyomorult kis csónakon, egy ember járt faluról falura, és azt beszélte a parasztoknak, hogy a trónörökös szabadon bocsátotta azokat az embereket, akikre egyébként a villa megrohanása miatt bányamunka várt volna. Aztán meg a trónörökös megverte azt a hivatalbeli urat, aki igazságtalan adót akart kizsarolni a parasztokból. A végén az ismeretlen még azt is mondta, hogy Ramszesz herceg a nyugati sivatagbeli Ámon isten különös oltalma alatt áll, hiszen az az apja.

Az egyszerű nép mohón hallgatta ezeket a híreket, először, mert csakugyan összevágtak a valósággal, de meg azért is, mert a terjesztőjük olyan volt, mint valami szellem; egyszerre csak felbukkant, senki se tudja, honnan, aztán eltűnt.

Ramszesz herceg egy szót sem ejtett Dagon előtt a parasztjairól, nem is hívatta emiatt magához. Szégyellte magát a föníciai előtt, akitől pénzt vett kölcsön, és ki tudja, hányszor kell még hozzáfordulnia.

Hanem pár napra Dagon íródeákjával esett kalandja után maga a gazdag pénzváltó látogatta meg a herceget. Valami gondosan betakart holmit hozott a kezében. Mikor aztán belépett a herceg szobájába, letérdelt, kioldogatta a fehér kendőt, és egy gyönyörű aranykelyhet vett ki belőle. A kehely különféle színű drágakövekkel volt kirakva, s az egészet dombormű borította; a talpán szüretet és borsajtolást, a felső részén meg lakomát ábrázolt.

- Fogadd el ezt a kelyhet, kegyes jó uram, a te rabszolgádtól - kezdte Dagon -, és használd egészséggel száz meg ezer évig, a világ végezetéig.

Hanem a herceg tudta, mi baja a föníciainak. Így hát hozzá sem nyúlt az ajándékhoz, hanem szigorú hangon szólt:

- Látod, Dagon, ezt a bíborpiros visszaverődést a kehely belsejében?

- De mennyire - felelte Dagon. - Hogyne látnám én ezt a bíborszínt; épp ez bizonyítja, hogy ez a kehely a legtisztább színarany.

- Hát én meg azt mondom neked, hogy ez azoknak a gyerekeknek a vére, akiket elhurcoltak a szüleiktől! - vágta szemébe haragosan a herceg.

Azzal sarkon fordult, és bement belső szobáiba.

- Ó, Astóreth! - sopánkodott a föníciai.

Az ajka elkékült, a keze meg úgy reszketett, hogy alig tudta újra a fehér kendőbe göngyölni a kelyhet.

Pár nap múlva Dagon Sára tanyájára hajókázott a kelyhével. Arannyal átszőtt köntöst vett magára, sűrű szakállába üveggolyócskákat font, amelyekből illatos kenet csurgott ki, süvegébe pedig két tollat tűzött.

- Szép Sára - kezdte Dagon -, a mindenható Jehova annyi áldást küldjön a te családodra, amennyi víz folyik ma a Nílusban! Mi föníciaiak és ti zsidók mégiscsak szomszédok, testvérek vagyunk. Én olyan szerelmi tűzben lángolok érted, hogy ha már nem volnál a mi legkegyesebb urunk asszonya, tíz talentumot is adnék érted Gedeonnak (adjon neki az isten erőt, egészséget!), és törvényes feleségül vennélek. Annyira odáig vagyok érted!

- Isten őrizz - felelte Sára -, hogy más úrra kelljen valaha gondolnom, mint aki most az én uram. Hanem mondd, becsületes Dagon, mi szél fújt téged ide, meglátogatni a mi urunk szolgálóját?

- Megmondom az igazat, olyan őszintén, mintha Tamarával, a feleségemmel beszélnék, aki ugyan szidóni születésű, és nagy hozományt hozott a házhoz, de már megvénült, és nem méltó, hogy a te sarud szíját megoldja...

- A mézben, amely ajkaidról csurog, üröm is van bőven - szólt közbe Sára.

- A méz - szavalta Dagon, és leült - csak téged illet, az üröm mérgezze csak az én szívemet. A mi urunknak, Ramszesz hercegnek (aki örökké éljen!) oroszlánszája van, és értelme, mint a sasé. Nagy kegyelemmel bérbe adta nekem birtokait, ami nagy örömet szerzett az én bensőmnek. De nem bízik bennem, úgyhogy éjszakáról éjszakára nem alszom a szomorúságtól, csak sóhajtozom, és könnyekkel öntözöm a nyoszolyám. Bárcsak te aludnál benne mellettem, Sára, az én feleségem, Tamara helyett, aki már nem tud kívánságot gerjeszteni bennem...

- Nem ezt akartad te mondani - szólt közbe Sára elpirulva.

- Nem is tudom, mit akarok mondani, amióta megláttalak, és amióta a mi urunk szemmel tartja az én dolgom az ő tanyáin, és megbotozta, beteggé tette az íródeákomat, aki járandóságokat szedett be a parasztoktól. Pedig hát az az adó nem az enyém, Sára, hanem a mi urunké... Mert én egy árva szem fügét, egy falat kenyeret meg nem eszem arról a birtokról, Sára, csak te, Sára, meg a mi urunk... És én pénzt adtam a hercegnek, neked meg drágaságokat, hát holmi hitvány parasztcsürhe háborítja a mi urunkat és téged?... És hogy megértsd, mennyire fölgerjeszted te bennem a vért, és megtudd, hogy nem kell énnekem ezekről a hercegi birtokokról semmi az égvilágon, hanem mindent nektek adok, fogadd el, Sára, ezt a színarany kelyhet. Nézd, ki van rakva drágakövekkel, olyan vésés cifrázza, hogy maguk az istenek is csudálkozva néznék...

Azzal Dagon kivette a fehér kendőből az aranykelyhet, amelyet a herceg nem fogadott el.

- De még csak azt se akarom - folytatta tovább a föníciai -, hogy ez a drága kehely itt maradjon a házban, és belőle adj inni a mi urunknak. Hanem add oda ezt a kelyhet a te apádnak, Gedeonnak, akit úgy szeretek, mint édestestvéremet. Te meg, Sára, azt mondd a te apádnak: „Dagon, a te ikertestvéred, a trónörökös birtokainak boldogtalan bérlője, tönkrement. Igyál hát, apám, ebből a kehelyből, és gondolj a te ikertestvéredre, Dagonra, és kérd a hatalmas Jehovát, hogy a mi urunk, Ramszesz herceg, ne verje az ő íródeákjait, és ne lázítsa a parasztokat, akik már amúgy se akarnak fizetni.” Te meg, Sára, hidd meg, ha megengednéd, hogy bizalmasabban közeledjem hozzád, adnék neked két talentumot, az apádnak is egy talentumot, és még szégyellem is magam, hogy csak ilyen keveset adok neked, mert te méltó vagy rá, hogy maga a fáraó ő szent felsége is szeressen, meg a trónörökös meg Herihor miniszter úr őkegyessége meg a hős Nitager, és a leggazdagabb föníciai pénzváltók. Valami olyan íz vagyon benned, hogy elalélok, mikor látlak, mikor meg nem látlak, lehunyom a szemem, és nyalogatom a számat. Édesebb vagy a fügénél, illatosabb a rózsánál... Öt talentumot adnék neked... Fogadd el ezt a kelyhet, Sára.

Sára lesütött szemmel hátrált a föníciai elől.

- Nem fogadom el - felelte -, mert az én uram megtiltotta, hogy akárkitől is ajándékot fogadjak el.

Dagon majd kőbálvánnyá vált, és tágra meredt szemmel bámult a leányra.

- Te nyilván nem tudod, Sára, mit ér ez a kehely... Elvégre apádnak adom, az én testvéremnek...

- Nem vehetem el... - ismételte újra Sára halkan.

- Jóságos istenek! - kiáltott fel Dagon. - Hát majd megfizetsz nekem ezért a kehelyért másképpen, a te uradnak pedig egy árva szót se ejtesz róla... Hiszen ilyen szép teremtés csak nem lehet meg arany meg drágaságok nélkül, ékszere is kell hogy legyen, rendes sáfárja is kell hogy legyen, aki pénzt ad neki, amikor a szépasszonynak pénzre van szüksége, ne csak akkor, amikor az ura kedve tartja...

- Nem lehet... - suttogta Sára, aki nem tudta palástolni, mennyire irtózik Dagontól.

A föníciai erre egyszerre fordított a szón, és nevetve mondta:

- Nagyon jól van, Sára!... Csak meg akartam róla győződni, hűséges vagy-e a mi urunkhoz. De látom, hűséges vagy, akármit kotyognak is az ostoba emberek.

- Micsoda?... - fakadt ki Sárából a felháborodás, és ökölbe szorított kézzel Dagon elé pattant.

- Hahaha! - nevetett a föníciai. - Milyen kár, hogy a mi urunk ezt nem látta, nem hallotta... De ha egyszer jókedve lesz, megmondom neki, hogy nemcsak hűséges vagy hozzá, mint egy kutya, de még ezt az aranykelyhet se akartad elfogadni, mert egyszer megmondta, hogy nem szabad ajándékot elfogadnod... Pedig hidd el, Sára, ez a kehely nem egy asszonyt kísértetbe vitt már... és nem is afféle kisemberek asszonyait...

Dagon egy darabig még elüldögélt a szobában, és égre-földre magasztalta Sára erényességét és szófogadását, végre érzékenyen elbúcsúzott tőle, beleült sátoros csónakjába, és elindult Memfisz felé. Minél messzebbre távolodott a csónak a tanyától, a föníciai ajkáról annál inkább eltűnt a mosoly, s keserű harag telepedett helyére. Amikor pedig Sára háza teljesen elveszett a fák között, Dagon felállt a csónakban, és égre emelve a kezét, kiáltozni kezdett:

- Ó, Baal-Szidón, ó, Astóreth!... Álljatok bosszút azon az átkozott zsidó lányon ezért a szörnyű sérelemért, tűnjön el róla áruló szépsége, mint a sivatag homokjáról az esőcsepp!... Betegség rágja meg a testét, eszelősség a lelkét!... Úgy kergesse ki ura a házból, mint egy koszos disznót!... És ahogy arrább lökte az én kelyhemet, érje meg az időt, hogy az ő elszáradt karját is úgy lökjék félre, amikor szomjúságtól elepedve kinyújtja egy csupor zavaros, piszkos vízért...

Azzal köpött egyet, és érthetetlen szavakat dörmögött. A napot egyszerre fekete felhő borította el, a csónak körül a víz megzavarosodott, és nagy hullámokat vetett. Amikor a föníciai elhallgatott, a nap újra előbújt a felhő mögül, de a folyó még egyre nyugtalankodott, mintha új áradás volna készülőben.

Dagon evezősei ijedtükben egyszerre abbahagyták az énekszót, de minthogy a sátor vászonfala eltakarta előlük urukat, nem láthatták, miket művelt.

Ettől a naptól fogva a föníciai nem mutatkozott a trónörökös előtt. Hanem amikor egy napon a herceg hazament a villájába, egy gyönyörű, tizenhat éves föníciai táncosnőt talált a hálószobájában. Egyéb öltözet nem volt rajta, mint a vállán egy pókháló finomságú sál, fején pedig vékony aranypánt.

- Ki vagy? - kérdezte a herceg.

- Papnő vagyok és a te szolgálód. Dagon úr küldött, űzzem el iránta fölgerjedt haragodat.

- Aztán hogy tudod te azt megtenni?

- Ó, nagyon könnyen... ülj csak le ide szépen - mondta, és leültette a herceget egy karszékbe. - Én meg majd lábujjhegyre állok, hogy magasabb legyek, mint a te haragod, aztán a megszentelt sállal kiűzöm belőled a gonosz lelkeket... Ss! Ss! - suttogott, körültáncolta a herceget.

- Vegye le az én karom a sötét komolyságot az arcodról... csókjaim térítsék vissza szemedbe a derültséget... szívem dobogása töltse meg zenével a te füledet, Egyiptom ura... Hess! Hess! Ő nem a tietek, hanem az enyém... A szerelem olyan csendességet kíván, hogy előtte még a haragnak is el kell némulnia...

És folyton táncolva, egyre játszott Ramszesz hajával, átölelte a nyakát, meg-megcsókolta a szemét. Végre fáradtan leült a herceg lába elé, fejét rátámasztotta a herceg térdére, és nyitott ajakkal, lihegve nézett fel rá.

- Most már nem haragszol a te szolgádra, Dagonra? - kérdezte, és szelíden simogatta a herceg arcát.

Ramszesz szájon akarta csókolni, de a kis táncosnő elkapta fejét a térdéről, felpattant, és sikoltozva elfutott tőle.

- Nem, nem, nem szabad!

- Miért?

- Mert szűz vagyok, a nagy Asztarté istennő papnője... Előbb nagyon kell szeretned és tisztelned az én oltalmazó istennőmet, míg szabad lesz engem megcsókolnod.

- Hát neked szabad?

- Nekem mindent szabad, mert én papnő vagyok, és megfogadtam, hogy megőrzöm tisztaságomat.

- Hát akkor minek jöttél ide?

- Hogy elűzzem a haragod. Azt elvégeztem, és most már megyek is. Jó egészséget, maradj jószívű! - tette hozzá átható tekintettel.

- Hol lakol? Hogy hívnak? - kérdezte a herceg.

- Kedvességnek hívnak, és ott lakom, ahol... De minek beszéljek? Még úgysem jössz el egyhamar hozzám.

Csak intett kezével, és eltűnt. A herceg pedig, mintegy bódultan, meg se moccant a székében. Amikor aztán kinézett az ablakon, pillantása díszes gyaloghintóra esett, amelyet négy núbiai rabszolgáló gyorsan vitt a Nílus felé.

Ramszesz nem sajnálta a távozó kis táncosnőt; megcsodálta, de azért nem tudta elragadni.

„Sára nyugodtabb - gondolta magában - és szebb is. Különben... úgy tetszik, ez a föníciai lány hideg, kedvessége csak tanult kedvesség.”

De ettől fogva a herceg mégse haragudott Dagonra, annál is kevésbé, mert amikor egyszer Sáránál járt, a parasztok odamentek hozzá, megköszönték neki, hogy megoltalmazta őket, és jelentették, hogy azóta a föníciai nem kényszeríti őket új adók fizetésére.

Memfisz körül csakugyan úgy is volt. Hanem a herceg egyéb birtokain annál bővebb kárpótlást szerzett Dagon a memfiszi veszteségekért.

Tizennegyedik fejezet

Khoiak hónapban, vagyis szeptember derekától október derekáig állt a Nílus vize a legmagasabban, akkor lassan-lassan apadni kezdett. A kertekben leszedték a tamarindus gyümölcsét, a datolyát, olajbogyót, és a fák másodszor is virágba borultak.

Ugyanekkor ő szent felsége, XII. Ramszesz, elhagyta napfényben fürdő memfiszi palotáját, és nagy kíséretével egy sereg karcsú hajón levitorlázott Tébába, hogy ott hálát adjon az isteneknek a dús áradásért, és egyszersmind áldozatot mutasson be örökkön élő őseinek sírján.

A felséges fáraó kegyelemben elbúcsúzott fiától és örökösétől, de az államügyek intézését távolléte idejére nem rá, hanem Herihorra bízta.

Ramszesz herceget olyan kegyetlenül bántotta a fáraó bizalmatlanságának eme újabb bizonysága, hogy három napig ki sem lépett villájából, egy falatot nem evett, csak sírt. Aztán meg már nem is borotválkozott, és átköltözött Sára tanyájára, hogy Herihorral még csak ne is találkozzék, és az anyját is megbosszantsa, mert elsősorban őt okolta ezért a szégyenért.

Ám mindjárt másnap meglátogatta magányában Tutmózisz, aki két csónakban muzsikusokat és táncosnőket hozott, a harmadik pedig rakva volt élelmiszeres, virágos kosarakkal, és tele boroskorsókkal. A herceg azonban visszaparancsolta a táncosnőket és muzsikusokat, Tutmóziszt pedig levezette a kertbe, s így szólt:

- Téged minden bizonnyal az anyám küldött (éltessék az istenek örökké!), hogy válassz el a zsidó lánytól... Hát mondd meg az anyám őfelségének, hogy ha Herihor nemcsak királyi helytartó lenne, hanem akár az én apámnak a fia, még akkor is azt teszem, amit akarok... Ismerem én ezt... Ma Sárától akarnak megfosztani, holnap meg a hatalomtól!... Hát biztosítom őket, hogy nem mondok le semmiről.

A herceg ingerülten beszélt. Tutmózisz vállat vont, majd megszólalt:

- Ahogy a vihar elsodorja a kismadarat ki a sivatagra, úgy veti ki az embert a harag az igazságtalanság partjára. Mert lehet-e csodálkozni a papokon, ha nem örülnek annak, hogy a trónörökös más országbeli, más hitű leányhoz köti az életét? Sára csakugyan nincs ínyükre, különösen amikor ő most a te egyetlen asszonyod; ha többféle asszonyod volna, mint általában a fiatal nemesuraknak szokásuk, ügyet se vetnének erre a kis zsidó lányra. De hát mi rosszat követtek el eddig ellene?... Semmit, sőt még az is pap volt, aki megvédelmezte a nekibőszült, hitvány támadók ellen, akiket te jónak láttál kiszabadítani a tömlöcből...

- És az anyám? - vetette közbe a herceg.

Tutmózisz elnevette magát.

- A te felséges anyád - felelte - úgy szeret téged, mint a szeme világát. Természetes, Sára neki se tetszik, hanem tudod, egyszer mit mondott nekem?... Hát, hogy üssem el a kezedről Sárát! Látod, tréfára veszi a dolgot. Erre én is tréfával feleltem: Ramszesz egyszer egy falka vadászkutyát, két szíriai lovat adott nekem ajándékba, mert megunta őket. Talán nekem adja még a kedvesét is, s a végén alighanem ráadással együtt kell majd átvennem.

- Arra ne is gondolj. Ma nem adnám oda Sárát senkinek, főképpen azért, mert az apám őmiatta nem nevezett ki engem helytartójának.

Tutmózisz megrázta a fejét.

- Nagyon tévedsz - felelte. - Annyira tévedsz, hogy valósággal megdöbbentesz. Hát csakugyan nem tudnád az okát, miért lettél kegyvesztett, amikor nincs valamirevaló ember Egyiptomban, aki ne tudná?

- Semmit se tudok...

- Annál rosszabb - mondta Tutmózisz zavartan. - Hát nem tudod, hogy a fegyvergyakorlat óta a katonák, különösen a görögök, minden csapszékben a te egészségedre isznak?

- De hisz éppen arra kaptak pénzt.

- Jó, jó, de nem arra, hogy torkuk szakadtából verjék dobra, hogy te valamikor ő szent felsége után (aki örökké éljen!) trónra lépsz, nyomban nagy háborút kezdesz, és utána nagy változások lesznek országszerte... Miféle változások?... És a fáraó életében ki mer beszélni a trónörökös terveiről?

Most már a herceg arca is elsötétedett.

- De ez csak az egyik ok, mondok én neked egyebet is - folytatta Tutmózisz -, mert a baj, mint a hiéna, sose jár egyedül. Hallottad a hírét, hogy a parasztok száján nóták forognak rólad, hogy kiszabadítottad a tömlöcből a lefogott támadókat, sőt, ami ennél is rosszabb, azt beszélik, hogyha ő szent felsége után trónra lépsz, eltörlöd az adókat? Pedig ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy valahányszor a parasztok között igazságtalanságokról, adókról indul szóbeszéd, utána mindig zavargások következnek. És vagy külső ellenség támad a legyengült országra, vagy annyi részre szakadozik szét Egyiptom, ahány nomarchosz kormányozza... Most aztán ítéld meg magad: helyénvaló-e, hogy Egyiptomban akárki fia nevét többet emlegessék, mint a fáraóét?... És állhat-e valaki a nép és a mi urunk közé? Ha megengeded, elmondom, milyen szemmel nézik ezt a dolgot a papok...

- Hogyne, természetesen, csak beszélj...

- Hát egy nagyon tudós pap, aki Ámon templomának a tetején az égi mozgásokat figyeli, ezt a hasonlatot mondta el: „A fáraó a nap, a trónörökös a hold. Amikor a hold a távolban követi a világító istent, világos van nappal is, világos van éjjel is. Amikor a hold fölöttébb közel akar jutni a naphoz, maga is eltűnik, és az éjszakák is sötétek. Ha pedig megesik, hogy a hold a nap elé húzódik, napfogyatkozás áll be, szörnyű ijedelem az egész világra...”

- És mindez a sok üres lárifári eljut ő szent felsége fülébe? - vágott szavába a herceg. - Jaj az én szegény fejemnek!... Inkább sose születtem volna király fiának!

- A fáraó mint földi isten mindent tud; de sokkal hatalmasabb, semhogy meghallhatná a korhely katonák kurjongatását meg a parasztok sugdolódzását. Tudja, hogy minden egyiptomi az életét is odaadja őérte, elsősorban éppen te.

- Az igaz! - felelte a herceg leverten. - De mindebben én nem látok egyebet, mint a papok újabb hitványságát és álnokságát - folytatta elevenebben. - Hát én árnyékba borítom a fáraó szent felségét, mert a fogságból szabadon eresztettem ártatlan embereket, vagy mert a bérlőmnek nem engedtem meg, hogy igazságtalan adókkal sanyargassa a parasztokat?... Hanem amikor Herihor őkegyessége rendelkezik a hadsereggel, ő nevezi ki a vezéreket, ő tárgyal az idegen fejedelmekkel, az apámnak meg azt mondja, töltse az idejét imádkozással...

Tutmózisz befogta mindkét fülét, és lábával toppantva kiáltotta:

- Hallgass, hallgass!... Minden szavad valóságos istenkáromlás... Ő szent felsége maga kormányozza az országot, és bármi történik ezen a földön, az az ő akarata volt. Herihor pedig a fáraó szolgája, és azt teszi, amit a mi urunk parancsol... Erről majd meggyőződöl te magad is... Ne értsd félre, amit mondtam!

A herceg kedve olyan sötétre fordult, hogy Tutmózisz abbahagyta a beszédet, és igyekezett minél hamarabb elköszönni barátjától. Amikor beült baldachinos, függönyös csónakjába, mélyen fellélegzett. Felhajtott egy jókora serleg bort, és elgondolkozott.

„Brr!... Hálát adok az isteneknek, hogy nem vertek meg olyan természettel, amilyent Ramszesznek adtak. A legszerencsésebb viszonyok között a legszerencsétlenebb ember a világon... Övéi lehetnének a legszebb memfiszi nők, ő meg egynek a szoknyáján ül, csak hogy az anyját keserítse! Pedig nem is az anyját bosszantja, hanem azokat az erényes szüzeket és hűséges asszonyokat, akik a vágytól sorvadoznak, mert nem veszi el szűzi ártatlanságukat a trónörökös, aki ráadásul igazán helyre legény, vagy nem kényszeríti őket hűtlenségre. Nemcsak ihatná a legeslegjobb bort, hanem akár fürödhetne benne, ő meg többre becsüli a katonáknak való komisz sört meg a fokhagymával bedörzsölt száraz lepényt. Honnan szorult bele ez a parasztízlés? Nem fér a fejembe. Nikotrisz felséges asszony a legkritikusabb időben ebédelő parasztokat látott volna?

Módjában volna, hogy reggeltől estig ne csináljon semmit az égvilágon. Ha akarná, a legelőkelőbb urak etetnék. De ő nemcsak hogy maga nyúl az étel után, hanem a nemesifjúság nagy bosszúságára maga mosdik, maga öltözködik, a hajbodorítója meg naphosszat madarakat fogdos léppel, és elvesztegeti istenadta tehetségét.

Ó, Ramszesz! Ramszesz! - sóhajtozott a gavallér. - Fejlődhet-e ilyen herceg mellett a divat?... Évszámra egyforma szabású kötényeket viselünk, a paróka éppen csak az udvari méltóságok jóvoltából maradt meg; mert Ramszesz nem is akar parókát viselni, pedig az a nemesi rend szörnyű lealacsonyítása.

És mindennek a kútfeje az az átkozott politika... Ó, milyen boldogság, hogy nekem nem kell találgatnom, mit forralnak Türoszban vagy Ninivében, van-e a katonaság zsoldjára pénz; nem kell számolgatnom, szaporodott-e vagy csökkent Egyiptom lakossága, és milyen adókat lehetne szedni? Szörnyű volna, ha azt kellene mondanom magamnak, az én parasztom nem annyit fizet nekem, amennyire szükségem van és amennyit költök, hanem amennyit a Nílus áradása enged. Nílus apánk pedig nem kérdezi meg az én hitelezőimet: mennyivel tartozom nekik?”

Így tűnődött magában a nemes ízlésű Tutmózisz, és egyre erősítgette elbúsult szívét a jó, aranysárga borral. És jóval előbb, hogysem a csónak Memfiszbe érkezett, olyan nehéz álom fogta el, hogy a rabszolgák a karjukon emelték urukat a gyaloghintóba.

Tutmózisz távozása után, amely akár menekülésszámba is mehetett, Ramszesz herceg erősen gondolkodóba esett, sőt nyugtalankodni is kezdett.

A herceg szkeptikus volt, mint a legfőbb papi iskolák növendékei és a legfelső arisztokrácia tagjai majdnem mind. Tudta, hogy míg egyes papi személyek hónapszámra tartó böjtölések, önsanyargatások árán készítik magukat elő a szellemidézésre, addig más papok ezeket a szellemeket csak látomásoknak mondják, vagy egyszerűen csalásnak. Látta azt is, hogy a legalsóbb rendű papok, akik a szent Ápisz bikának takarmányt adtak vagy teheneket vezettek hozzá, nemegyszer kemény botütéseket mértek a szent állatok oldalára, amely előtt egész Egyiptom a földre borult.

Végül tudván tudta azt is, hogy az atyja, XII. Ramszesz, aki a nép szemében örökkön élő, halhatatlan isten, a világ mindenható ura volt, valójában éppen olyan ember, mint akárki más, csak egy kicsit betegesebb, mint más öregek, és a papok erősen kordába szorítják.

A herceg mindezt tudta, és magában, sőt nemegyszer mások füle hallatára is, sok dolgot kifigurázott. De minden szabadosságnak vége szakadt ama tagadhatatlan igazság előtt, hogy a fáraó címeivel tréfát űzni nem szabad senkinek.

Ramszesz ismerte Egyiptom történetét, és tudta, hogy hazájában a főbb uraknak sok mindent megbocsátanak. A hatalmasok elpusztíthatnak csatornát, titkon embert ölhetnek, halk szóval csúfot űzhetnek az istenekből, ajándékot szedhetnek az idegen hatalmak követeitől... De tilos volt két bűn elkövetése: a papi titkok elárulása, a fáraó elárulása. Aki akár az egyiket, akár a másikat elkövette, az eltűnt a föld színéről, néha csak egy év leforgása után, de a végén mégis eltűnt szolgái és barátai köréből. Hová lett? Mi érte? Nem mert arról csak egy hangot se ejteni senki.

És most Ramszesz érezte, hogy ő is ilyen lejtőn van, azóta, hogy a hadsereg és a parasztok egyre sűrűbben emlegették a nevét, és feszegették a herceg terveit, jövendő háborúit, országos reformjait. Amikor ezen töprengett, az volt az érzése, hogy a nyomorultak, lázongók névtelen, hatalmas tömege őt, a trónörököst, erőszakkal tolja fölfelé, a legmagasabb obeliszk csúcsára, ahonnan csak lezuhanni lehet, akkor pedig ízzé-porrá zúzza magát.

Később, amikor atyjának minél tovább tartó uralkodása után mégiscsak trónra lép, joga és módja is lesz véghezvinni olyan dolgokat, amilyenekre borzongás nélkül most senki se gondolt volna Egyiptomban. De most még csakugyan vigyáznia kell, hogy ne tekintsék lázadónak, árulónak a birodalom fennálló rendje ellen.

Egyiptomban csak egyetlenegy látható hatalom volt: a fáraó. Ő kormányzott és ő gondolkozott, ő döntött mindenki helyett, és jaj volt annak, aki hangos szóval kételkedni mert a fáraó mindenhatóságában, vagy beszélni mert bármely tervéről vagy általában változásokról.

Tervek csak egyetlen helyen alakultak: abban a teremben, ahol a fáraó meghallgatta a legfőbb tanács tagjainak a nézeteit, és kimondta a maga véleményét. Minden változás is csak innen indulhatott ki. Ott égett az állambölcsesség egyetlen látható világa, amelynek a fénye beragyogta egész Egyiptomot. De legokosabb volt arról is hallgatni.

Mindezek a gondolatok a forgószél sebességével száguldottak végig a trónörökös agyán, amint Sára kertjében egy gesztenyefa alatt, egy kőpadon ült, és közben nézte, nézte az előtte elterülő tájékot.

A Nílus vize már apadásnak indult, és olyan átlátszó lett, mint a kristály. De azért az egész környék még valóságos tengeröbölnek tetszett, amelyet sűrűn tarkítottak apró szigetek; a szigeteken épületek emelkedtek, körülöttük gyümölcsös- és veteményeskertek, itt-amott pedig magas, sudár fák, pusztán csak dísznek.

Körös-körül valamennyi szigeten vödrös kútgémek látszottak, amelyekkel rézvörös bőrű, piszkos ágyékkötős, könnyű süveget viselő csupasz emberek a Nílus vizét meregették, és öntötték át magasabban ásott kutakba.

Különösen az egyik ilyen hely vésődött be mélyen Ramszesz emlékezetébe. Meredek domb volt, lejtőjén három kútgém is dolgozott: az egyik a legalsó medencébe fordította a folyó vizét, a második kimerítette a legalsóból, és átöntötte a középső medencébe, pár könyöknyire magasabban, a harmadik pedig a középső medencéből a legfelsőbe emelte, amely már a domb tetején volt. Ott aztán néhány hasonlóképpen pőre ember kannákba merítette a vizet, és elöntötte a veteményes ágyakon, vagy kézifecskendőkkel locsolta a fákat.

A kútgémek szakadatlan ereszkedő és emelkedő mozgása, a vödrök kilengése, a víz sugarának kilövellése annyira ütemes volt, hogy az emberek, akik velük foglalatoskodtak, szinte automatáknak látszottak. Egyik se szólt a szomszédjához, nem változtatta helyét, nem nézett körül, csak le-lehajolt meg kiegyenesedett, mindig egyformán, reggeltől estig, hónapról hónapra, alighanem gyermekkorától holta napjáig.

„És ilyen emberek akarnának belőlem olyan fáraót csinálni, aki álmaikat valóra váltja! - gondolta a herceg magában, amint elnézte a parasztok munkáját. - Milyen változást kívánhatnak ezek? Legföljebb, hogy aki most a legalsó medencéből meríti a vizet, fölkerüljön a legfelsőhöz, vagy hogy aki eddig az ágyakat öntözte vödörrel, ezután fákat locsoljon fecskendővel?”

Fejébe szállt a vér, a szégyen porig alázta arra a gondolatra, hogy efféle teremtmények szószátyárkodása miatt nem ő, a trónörökös, lett a helytartó, ilyen senkiháziak miatt, akik egész életük során zavaros vizű medencék fölött görnyednek!

E pillanatban a fák mögül halk neszt hallott, és két gyöngéd kéz nehezedett a vállára.

- Mi újság, Sára? - kérdezte a herceg, felé se fordítva a fejét.

- Szomorú vagy, én uram? - kérdezte Sára. - Mózes nem örült meg annyira az ígéret földjének láttára, mint én, amikor meghallottam, hogy ide készülsz, és itt maradsz velem. De egy napja már, hogy együtt vagyunk, és még nem láttam a mosolyodat. De még csak nem is igen szólsz hozzám, hanem kedvetlenül jársz-kelsz, és éjjel se kedveskedel, hanem egyre csak sóhajtozol.

- Bosszúság ért.

- Mondd el nekem. Olyan a bosszúság, mint a megőrzésre adott drága kincs. Amíg magunk őrizzük, még az álom is elkerül bennünket; csak akkor könnyebbedik meg a sorsunk, mikor más őrzőre teszünk szert.

Ramszesz megölelte, és leültette maga mellé a padra.

- Amikor a paraszt - szólt nevetve - áradás előtt nem győzi betakarítani a földről a termést, felesége segít neki. Az segíti megfejni a tehenet, az visz neki ennivalót, az mossa meg, amikor hazamegy a munkából. Onnan támadt az a hit, hogy az asszony enyhíteni tudja ura bajait.

- És te nem hiszel ebben, uram?

- Fejedelmi személyek gondjain nem segít az asszony, még az olyan okos, hatalmas asszony se, mint... az én anyám...

- Az isten szerelmére! Mondd, milyen gondjaid vannak neked? - faggatta Sára, és a trónörökös karjába simult. - A mi hagyományaink szerint Ádám Éva kedvéért otthagyta a paradicsomot; pedig ő igazán a leggyönyörűbb ország legnagyobb királya volt...

A herceg eltűnődött.

- A mi bölcseink is tanítják - szólalt meg végre -, hogy nem egy férfi lemondott minden méltóságáról egy asszonyért. De azt még sose hallottam, hogy akárki is nagyra vitte volna az asszonya révén; legföljebb az olyan vezér, akihez a fáraó feleségül adta a lányát, és a lányával előkelő hivatalt és nagy hozományt is adott. De arra nem való az asszony, hogy nagy rangra, méltóságra segítse az urát, vagy akár csak a bajaiból is kirántsa.

- Mert talán nem szereti annyira, mint én téged... - suttogta Sára.

- Tudom, nagyon szeretsz, mérhetetlenül... Sohase kívánsz tőlem ajándékot, és nem is támogattál olyanokat, akik nem röstellik, hogy akár fejedelmi szeretők talpnyalóiként biztosítsanak maguknak fényes pályafutást. Szelídebb vagy, mint a kezes bárány, és csendes, mint a Nílusra boruló éjszaka. Olyan a csókod, mint a puntországbeli illatos kenet, és az ölelésed édes, mint a fáradt embereknek az álom. A te szépségedre nincsen mérték, jóságodra nincsen szó. Csoda vagy te az asszonyok között, akiknek ajka csupa nyugtalanság, és drága a szerelmük. Hanem minden tökéletességed mellett is, hogy tudnád te enyhíteni az én gondjaimat? Meg tudod-e tenni, hogy ő szent felsége nagy háborút indítson keletre, és engem állítson oda vezérnek? Vagy ide tudod-e adni akár csak a memfiszi hadtestet, amit kértem, vagy megtehetsz-e helytartónak Alsó-Egyiptom fölött? Vagy meg tudod-e tenni, hogy ő szent felségének minden alattvalója úgy gondolkozzék és úgy érezzen, mint én, az ő leghívebb szolgája?

Sára a térdére ejtette a kezét, és szomorúan suttogta:

- Igaz, azt nem tudom... Mást se, semmit se!

- De igen, sokat tudsz!... Fel tudsz engem vidítani - vigasztalta Ramszesz. - Tudom, hogy tanultál táncolni, muzsikálni. Vesd le ezt a hosszú köntöst, amely csak papnőknek való, akik a szent tűzre vigyáznak, és öltözz átlátszó fátyolba... mint a föníciai táncosnők... És úgy táncolj, úgy becézgess, mint azok...

Sára elkapta a herceg kezét, szeme fellobbant, úgy kiáltotta:

- Hát te ilyen szemérmetlen fehérnéppel is szóba állsz?... Beszélj... hadd tudjam meg a nyomorúságomat!... Aztán küldj vissza az apámhoz, a mi sivatagi kis völgyünkbe, hol csak ne is láttalak volna meg soha!

- No, no... csillapodj le - csitítgatta a herceg, hajával játszadozva. - Ilyen táncosnőket óhatatlanul látnom kell, ha nagy lakomákon nem, hát akkor a fejedelmi ünnepélyeken, vagy néha a templomokban, ünnepek idején. De ők valahányan csak vannak, mind nem érdekelnek annyira, mint te egymagad... Meg aztán melyik is érne föl teveled?... Olyan a te tested, mint Ízisz elefántcsont szobra, azokon pedig mindegyiken akad hiba. Az egyik nagyon elhízott, a másiknak vékony a lába, vagy csúnya a keze, vagy hamis a haja. Közülük ki is volna olyan, mint te? Ha egyiptomi volnál, minden szentély versenyezne érted, hogy te légy a női kórus vezetője. De mit is mondok, ha most megjelennél Memfiszben átlátszó ruhában, még a papok is megbékülnének veled, ha részt akarnál venni a körmeneteken.

- Nekünk, Júda leányainak, nem szabad illetlen ruhába öltöznünk...

- Se táncolni, se énekelni?... Hát akkor miért tanultad?

- A mi lányaink és asszonyaink is táncolnak, de csak egymással, az isten dicsőségére, nem pedig azért, hogy a férfiak szívében elvessék a kívánság tüzes magját. És énekelünk is... Várj csak, uram, majd mindjárt énekelek neked...

Felkelt a padról, és a ház felé indult. De hamarosan újra visszatért. Mögötte egy fekete szemű, ijedt nézésű fiatal leány a hárfát vitte.

- Ki ez a lány? - kérdezte a herceg. - Megállj csak, hol láttam én ezt a tekintetet?... Ahá, amikor utoljára itt voltam, ez a riadt kislány nézett rám a bokrok mögül...

- Ez Eszter, rokonom és szolgálóm - felelte Sára. - Már egy hónapja itt van nálam, de fél tőled, uram, mindig elszalad, ha meglát. Meglehet, hogy akkor csakugyan ő nézett rád a bokrok mögül.

- Elmehetsz, gyermekem. - mondta a herceg a kővé dermedt lánynak. - Ez is zsidó lány? - kérdezte, amikor Eszter elbújt a bokrok között. - Hát a házadnak az őre, aki úgy néz rám, mint a bárány a krokodilusra?

- Az Sámuel, Ezdraiás fia, az is rokonom. Annak a szerecsennek a helyére vettem ide, akinek te, uram, megadtad a szabadságát. De hiszen te megengedted, hogy én fogadjam fel szolgáimat...

- Hogyne. De persze a munkások felügyelője is zsidó, hisz sárga a bőre, és nincs az az egyiptomi, aki olyan alázatosan tudna nézni, mint ő.

- Az meg Ezékiel, Rúben fia - felelte Sára -, az apámnak rokona. Nincs talán a dolog kedvedre, jó uram?... Nagyon hűséges szolgáid valamennyien.

- Kedvemre van-e? - vetette oda a herceg, és kedvetlenül dobolt ujjaival a padon. - Nem azért van itt, hogy nekem tessék, hanem hogy a te javaidat őrizze... különben is, nekem semmi közöm ezekhez az emberekhez... Énekelj, Sára...

Sára letérdepelt a gyepre, a herceg lába elé, és néhány akkordot pendítve a hárfán, énekelni kezdett:

„Van-e ember a földön, kinek ne volna gondja, baja? Van-e ember, aki álomra nyugtatva fejét, elmondhatná: ezt a napot szomorúság nélkül töltöttem el? Van-e ember, aki sírjába szállva elmondhatná: aggodalom, fájdalom nélkül, simán folyt le életem, mint a csendes este a Jordánon!

De hányan vannak, akik könnyekkel áztatják mindennapi kenyerüket, és csupa sóhajtozás a házuk!

Sírás az ember első hangja ezen a földön, és jajszó a végső búcsúja. Kínszenvedéssel lép be az életbe, csupa panasszal örök nyugvóhelyére, és senki se kérdi, hol szeretne maradni?

Van-e, aki ne ismerné az élet keserűségét? Akár ha gyermek is, akinek az anyját elragadta a halál, vagy éppen csecsemő, aki elől az éhség kiszítta az emlőt, mielőtt rátapaszthatta volna éhes ajkát.

Van-e ember, aki biztos lehetne sorsában, és nyitott szemmel nézhetne holnapja elébe? Talán a földműves, aki tudja, hogy nem az ő hatalmában van az eső, és nem ő szabja meg a sáskajárás útját? Vagy a kereskedő, aki ki tudja, honnan támadó szelekre bízza vagyonát, életét pedig a tenger habjaira, amely mindent elnyel, és vissza semmit sem ad?

Van-e ember, akinek a szívében nyugtalanság ne lakozna? Nyugodt a vadász, aki gyors lábú őzet űz, és oroszlánra bukkan, mely neveti nyilait? Vagy a katona, aki tenger viszontagságon át megy a dicsőség felé, és hegyes dárdák erdejére, vérre szomjazó, csillogó kardokra akad? Vagy a nagy király, aki bíborköntöse alatt nehéz páncélt visel, és álmatlan szemmel lesi hatalmas szomszédjainak minden lépését, és figyelmes füllel vigyázza a függöny lebbenését, hogy tulajdon sátorában el ne buktassa az árulás?

Az emberi szív tehát mindenütt és mindenkor csordultig van félelemmel, aggodalommal. A pusztaságon az oroszlán és a skorpió fenyegeti, a barlangban sárkány, a virágok között mérges kígyó. Nappal a kapzsi szomszéd azt forgatja a fejében, mint kisebbíthetné meg a földjét, éjjel alattomos lator tapogatja kamrája ajtaját. Gyermekkorában tehetetlen, öregkorára elveszti erejét, java virágában ezer veszély környezi, mint a cethalat a feneketlen mélység.

Ezért tefeléd fordul az elgyötört ember lelke, ó, Uram, Teremtőm. Te hoztad erre a kelepcékkel megrakott világra, te oltottad belé a halálfélelmet, te zártad el előle a megnyugvás minden útját azon az egyen kívül, amely tehozzád vezet. És amint a még járni nem tudó gyermek anyja szoknyájába kapaszkodik, hogy el ne essék, karjait úgy nyújtja a boldogtalan ember feléd irgalomért, és megszabadul a bizonytalanságtól...”

Sára elhallgatott. A herceg egy ideig elmélázott, majd megszólalt:

- Komor nép vagytok ti, zsidók. Ha Egyiptomban azt vallanák az emberek, amit a ti éneketek tanít, senki se nevetne a Nílus partján. A hatalmasok féltükben elbújnának a föld alatti templomokban, a nép pedig, ahelyett, hogy dolgozna, barlangokba menekülne, és onnan várná, míg irgalomra talál, de nem találna soha.

A mi világunk más: abban mindenre szert tehetsz, de mindenért meg kell dolgozni. És a mi isteneink puhány embereket nem is segítenek. Csak akkor szállnak le a földre, amikor a hős, aki emberfölötti munkára vállalkozott, minden erejét kimerítette.

Így volt Nagy Ramszesszel, mikor kétezer-ötszáz ellenséges hadiszekér közé vetette magát, pedig mindegyiken három harcos is volt. Csak akkor nyújtotta feléje a kezét a halhatatlan Ámon, mindnyájunk atyja, és véget vetett a vérontásnak. De ha akkor ő nem rohan bele a csatába, hanem ahelyett a ti istenetek oltalmára vár, az egyiptomi nép réges-régóta már csak téglával vagy vödörrel járna a Nílus partján, és a nyomorult hettiták kezében volna a papirusz és pálca.

Ezért aztán hamarabb eloszlatja az én gondomat a szépséged, mint az éneked. Ha én is úgy tettem volna, ahogy a zsidó bölcsek tanítják, ha én is csak felülről vártam volna segítséget, akkor elkerülte volna a bor az én ajkamat, mint az asszonyok is a házamat.

Legfőképpen pedig sose lett volna belőlem trónörökös, mint a bátyáimból nem lett; az egyik nem tud a szobájába menni, ha rá nem támaszkodik két rabszolga karjára, a másik meg a fákon mászkál!

Tizenötödik fejezet

Másnap reggel Ramszesz herceg különféle parancsokkal beküldte szerecsen szolgáját Memfiszbe, déltájban pedig a város felől már meg is érkezett egy bárka Sára tanyája elé: görög zsoldosok érkeztek benne magas sisakban, fényes páncélban.

A tiszt vezényszavára tizenhat katona lépett ki a partra pajzzsal, rövid lándzsával, és nyomban kettős rendbe sorakoztak. Már éppen indulóban voltak Sára háza elé, amikor a herceg egy másik megbízottja feltartóztatta őket; a katonák maradjanak csak a parton, csupán vezérüket, Patroklészt hívta a trónörökös a színe elé.

Megálltak egy moccanás nélkül, mint két sor, ragyogó fémlemezzel burkolt oszlop. Patroklész pedig, ki tollas sisakot, bíborpiros tunikája fölött aranyos páncélt viselt, elment a herceg emberével. A melle fölött női fej képe volt kiverve a páncélon, de haj helyett gomolygó kígyók meredeztek szerteszét.

A herceg a kert kapujában fogadta a jeles tábornokot. Nem mosolygott rá, mint rendesen szokott, sőt még csak Patroklész mély meghajlására se felelt, hanem hideg arccal jelentette ki:

- Mondja meg kegyességed az ezredembeli görög katonáknak, hogy mindaddig nem tartok felettük szemlét, míg a mi urunk ő szent felsége újra ki nem nevez vezérükké. Ezt a kitüntetést elvesztegették azzal, hogy a csapszékekben olyasmit fecsegtek összevissza hangos szóval, ami rám nézve sértő, ami csak korhely néphez való. Felhívom kegyességed figyelmét arra, hogy a görög ezredek nem elég fegyelmezettek. A katonák nyilvános helyeken politikáról tárgyalnak, nevezetesen egy esetleges háborúról, ami valósággal árulásszámba megy. Efféle dolgokról senkinek sincs szava, csak a fáraó ő szent felségének és a legfelső tanács tagjainak. De mi, a mi urunk katonái és szolgái, bármilyen rangot töltünk is be, csak teljesíthetjük legkegyesebb urunk parancsait; ám egy szavunk se lehet, a mi részünk a hallgatás. Kérem kegyességedet, közölje ezeket a kijelentéseket ezredeimmel, és most minden jót kívánok kegyességednek!

- Úgy lesz, amint parancsoltad, kegyes herceg - felelte a görög.

Azzal sarkon fordult, és keményen kihúzva magát, nagy csörgés-zörgéssel visszament a csónakhoz.

Ő is hallotta a hírét, miket beszélnek a katonák szerte a kocsmákban, és nyomban gondolta, hogy ebből valami kellemetlensége támadt a trónörökösnek, akit pedig az egész hadsereg bálványozott. Amikor tehát a parton álldogáló maroknyi kis csapathoz ért, haragos képet vágott, és dühösen hadonászva rájuk förmedt:

- Vitéz görög katonák!... Ti koszos kutyák! Rágna meg a poklosság benneteket!... Ha mától fogva görög katona kocsmában csak egy kukkal is ki meri mondani a trónörökös őfelsége nevét, a fejéhez vágom a kancsót, és minden darab cserepet leverek a torkán, és úgy kidobom az ezredből, hogy hatot bokázik!... Aztán elmehet őrizni az egyiptomi paraszt disznaját, sisakjába meg tojást rakhatnak a tyúkok. Ilyen sor vár az ostoba katonára, aki nem tudja féken tartani a nyelvét. Most pedig balra át... hátra arc!... Indulj! Le a csónakhoz, a dögvész essen belétek! Ő szent felsége katonája először is a fáraó egészségére igyon, meg Herihor hadügyminiszter úr őkegyessége egészségére! Örökké éljenek!

- Örökké éljenek! - kiáltották utána a katonák.

Sötét ábrázattal ültek be a csónakba. Hanem Memfisz közelében földerült Patroklész kemény redőkbe szedett homloka, és nótát parancsolt: énekeljék el a pap lányának a nótáját, aki úgy szerette a katonákat, hogy éjszakára jókora bábut fektetett az ágyába, jómaga meg az őrbódéban töltötte az éjszakát.

Ennek a nótának az ütemére meneteltek a legjobban a katonák, és egyszerre csapódtak a vízbe az evezők.

Estefelé megint csónak érkezett Sára tanyájára: Ramszesz herceg uradalmi főtiszttartója ült benne.

A herceg ezt a jó urat is a kertkapuban fogadta. Talán a szigorúság kedvéért, vagy talán hogy a főtiszttartó ne legyen kénytelen belépni az ő zsidó lány kedvesének a házába.

- Találkozni akartam veled - kezdte a herceg -, és tudtodra adni, hogy az én parasztjaim száján holmi haszontalan szószátyárkodások járnak adóleszállításról és más effélékről. Azt kívánom, tudják meg a parasztok, hogy én nem szállítom le az adójukat. Ha e figyelmeztetés után akad, aki ostoba fejjel, megátalkodottságában továbbra is adókról fecseg, botot kap...

- Talán inkább fizessen bírságot... egy utent vagy egy drachmát, amint a kegyes herceg parancsolja - vetette közbe a főtiszttartó.

- Rendben van, de a konokabbja botot kap.

- Alázatosan megkövetem a kegyes herceget - suttogta mélyen hajladozva a főtiszttartó -, de meg kell jegyeznem, hogy a parasztok egy ideig csakugyan emlegették az adók leszállítását, mert valami ismeretlen ember bujtogatta őket. De néhány napja egyszerre elhallgattak.

- No, akkor a botozást el lehet hagyni - jelentette ki sietve Ramszesz.

- Legföljebb elővigyázatból - jegyezte meg a főtiszttartó.

- Nem kár a botért?

- Ebben a portékában nálunk soha sincs hiány.

- Mindenesetre... csak mértékkel - intette a herceg a főtiszttartót. - Nem akarom... nem akarom, hogy ő szent felségének olyan hír jusson a fülébe, mintha én szükségtelenül sanyargatnám a parasztokat... Bujtogató beszédekért csakugyan nem kell sajnálni a botot, és pénzbírságot is kell szedni, de ha nincs rá ok, legyen az ember nagylelkű...

- Értem - felelte a főtiszttartó, a herceg szemébe nézve. - Lármázzanak, ha kedvük tartja, de káromlást ne súgjanak-búgjanak...

A két párbeszéd, a görög vezér s a főtiszttartó előtt tett kijelentések egykettőre bejárták egész Egyiptomot.

A főtiszttartó távozása után Ramszesz ásított egy nagyot, és unott tekintettel nézett körül.

- Amit lehetett, megtettem... De most már igazán nem csinálok semmit, ha kibírom...

E pillanatban a gazdasági épületek felől fojtott jajgatás és sűrű botütések zaja ütötte meg a fülét. Ramszesz odafordult, és látta, hogy a béresek felügyelője, Ezékiel, Ruben fia, az egyik alárendeltjét üti-vágja, és közben egyre csitítja:

- Hanem hallgass!... Csitt, te hitvány állat!

A botozott paraszt a földön fetrengett, az öklét tömködte a szájába, hogy ne kiáltson fájdalmában.

A herceg az első pillanatban akkorát ugrott a gazdasági épületek felé, mint egy párduc. De aztán hirtelen megállt.

- Mit tehetek vele? - suttogta magában. - Hisz ez a tanya Sáráé, ez az ember meg rokona...

Összeszorította a fogait, és meghúzódott a fák között. Egyébként is a botozásnak vége szakadt.

„Hát így gazdálkodnak ezek az alázatos zsidók? - gondolta a herceg. - No, hát így? Énrám úgy néznek, mint a megriadt kutya, a parasztot meg verik. Mind ilyen volna?”

Ramszesz lelkében ekkor ébredt föl először a gyanú, hátha az örökös jóság színe alatt Sára is csak képmutatást takar.

Sárán csakugyan végbement bizonyos változás, elsősorban erkölcsi téren.

Amikor Sára először találkozott a herceggel a sivatagi kis völgyben, Ramszesz nagyon megtetszett neki. Hanem ez az érzés egyszerre elhalkult a bódító tudat súlya alatt, hogy ez a gyönyörű szál fiú a fáraó fia és a trón örököse. Amikor pedig Tutmózisz megegyezett Gedeonnal, hogy Sárát elviszi a herceg házába, a leány majd az eszét vesztette.

A világ minden kincséért, még akkor se mondott volna le a hercegről, ha az életével kell fizetnie érte, de azért azt se lehetett volna mondani, hogy már ekkor szerelmes volt Ramszeszbe. A szerelemnek szabadság kell, időre van szüksége, hogy legszebb virága kifeseljék; neki pedig nem volt se szabadsága, se ideje. Egyik nap megismerte a herceget, másnap már el is szakították az apjától, az ő véleményét szinte meg se kérdezték, csak vitték a memfiszi villába. Pár napra rá pedig már a herceg kedvese volt, és csak ámuldozott, riadozott, maga sem értette, mi történt vele.

Amellett, mielőtt még beleszokhatott volna ebbe az új világba, megzavarta, nyugtalanította a környezet lépten-nyomon kiütköző rosszindulata iránta, a zsidó lány iránt, majd meg néhány ismeretlen hölgy látogatása, végre az a támadás a tanya ellen.

Hogy Ramszesz védelmére kelt, és a támadókra akart rohanni, csak még jobban megrémítette. Elalélt a gondolatra, hogy ilyen hatalmas, féktelen embernek a kezében van, akinek, ha úgy tartja a kedve, joga van mások vérét ontani, akár ölni is...

Sára valósággal kétségbeesett, úgy érezte, az őrület környékezi, amikor hallotta a herceg szörnyű parancsát, amellyel fegyverbe szólította a cselédséget... De ugyanakkor egy jelentéktelen, apró kis eset, egy szó egyszerre magához térítette Sárát, és új irányba terelte érzéseit.

A herceg abban a hiszemben, hogy Sára megsebesült, lerántotta fejéről a kötést, de amikor látta, hogy csak duzzanat, felkiáltott: „Ó, hát ez csak kék folt?... Mennyire megváltoztatja az arcod egy véraláfutás!”

Erre a szóra Sára egyszerre elfelejtett minden félelmet és fájdalmat. Új nyugtalanság fogta el: hát annyira elváltozott a képe, hogy a herceg így elámult rajta?... És csak elcsodálkozott?!

A kék folt pár nap alatt eloszlott, de Sára lelkében ismeretlen érzések támadtak és kaptak erőre. Féltékenység ébredt benne, és aggódni kezdett, nem taszítja-e el a kedvese.

És még egy keserűség kínozta: a herceg előtt szolgálónak, rabszolgának érezte magát. Az is akart lenni, leghűségesebb szolgálója, legodaadóbb rabszolgája, aki elmaradhatatlan kísérője, mint az árnyék. De ugyanakkor az volt egyetlen vágya, hogy a herceg, különösen a gyengéd becézgetés pillanataiban, ne úgy bánjon vele mint ura, parancsolója.

Hiszen ő a hercegé volt, az meg az övé. De akkor miért nem mutatja Ramszesz, hogy akár csak egy picinykét ő is Sáráé, ahelyett minden szavával, minden lépésével miért érezteti, hogy valami szakadék van köztük?... Miféle szakadék?... Hát nem ő öleli a herceget a két karjába? Az meg nem az ő száját, mellét csókolgatja?

Egyszer a herceg egy kutyával hajókázott le hozzá. Csak pár óra hosszat maradt ott, de a kutya egész idő alatt ott hevert a herceg lába előtt, épp Sára helyén, amikor pedig Sára oda akart ülni, rámorgott... A herceg meg csak nevetett, és éppúgy húzgálta végig az ujjait a tisztátalan állat sűrű bundáján, mint máskor az ő haján. És a kutya is éppúgy nézett föl a herceg szemébe, mint ő, avval a különbséggel, hogy nála is bátrabban.

Sára nem tudott megnyugodni, és irigykedett az okos állatra, amely elvonta tőle a neki járó kedveskedések egy részét, vele meg egy cseppet se törődött. És a kutya is bizalmas volt az urához, amilyen ő sose mert még lenni. Se olyan közömbös arcot nem tudott ölteni, se másfelé nem tudott nézni, mint a kutya, amikor Ramszesz keze az ő, Sára fején nyugodott.

A herceg legutóbb egy alkalommal megint a táncosnőket említette, mire Sára kifakadt: Hogyan?! Hát ő ilyen meztelen, szemérmetlen fehérnépnek a kedveskedését is képes eltűrni!... És ha Jehova látja ezt a magasságos égből, nem sújt le mennykövével arra a parázna asszonynépre?

Ramszesz ugyan csillapítgatta, hogy ő drágább neki mindenki másnál. De szavai nem nyugtatták meg Sárát. Csak egy hatásuk volt: Sára föltette magában, hogy ezentúl semmire se gondol, csak szerelmére.

Mi lesz holnap?... Nem fontos. És amikor a herceg lába előtt a tenger szenvedésről énekelt, amely a bölcsőtől a koporsóig kíséri az embert, a tulajdon lelke bánatát sírta el, a tulajdon végső reményét vetette istenbe.

Ma Ramszesz itt volt mellette, s ez neki elég. Ez minden boldogság, amit csak adhat az élet. S tulajdonképpen épp akkor kezdődött Sára legkeserűbb fájdalma.

A herceg most egy födél alatt lakott vele, elsétálgatott vele a kertben, néha beleültette a csónakjába, és meghajókáztatta a Níluson. De azért most se volt egy hajszálnyival se közelebb hozzá, mint amikor a másik parton élt, a fáraó parkjának magas kőkerítése mögött.

A herceg vele volt, de valami más járt az eszében, és Sára még csak nem is gyanította, mi. Eljátszott Sára hajával, ölelte, csókolta, de szeme Memfisz felé forgott, a fáraó palotájának hatalmas pilonjai felé, vagy... ki tudja, merre, hová?

Néha nem is felelt Sára kérdéseire, vagy hirtelen úgy nézett rá, mint aki most ébredt fel, s azon csodálkoznék, hogy ezt a leányt maga mellett látja.

Tizenhatodik fejezet

A legszorosabb kapcsolat is csak ennyi volt Sára és hercegi kedvese között, de még ennyi is csak nagy ritkán. Mert azóta, hogy kiadta a parancsot Patroklésznek és az uradalmi főtiszttartónak, a nap java részét a kis birtokán kívül töltötte, rendszerint csónakjában. Vagy a Nílust járta, és hálóval halat fogott, amely ezrével fickándozott az istenáldotta folyóban, vagy bevette magát a mocsárba, és meghúzódva a lótusz magasra nőtt szárai között, nyíllal vadmadárra vadászott; a lármás madárfalkák olyan sűrűn kerengtek a víz fölött, mint a legyek. De nagyravágyó álmai még akkor se hagyták nyugton; még a vadászatban is a jövőt kutatta, abban is rejtett értelmet, jövendölést keresett. Nemegyszer történt, hogy amikor a vízen megpillantott egy falka sárga vadludat, megfeszítette az íját, és magában azt gondolta: „Ha eltalálom, olyan fáraó leszek majdan, mint Nagy Ramszesz...”

A nyíl egyet sivított, és az átlőtt madár, szárnyait verdesve, olyan fájdalmas sikongással hullott a vízre, hogy az egész mocsár felrajzott. Vadkacsák, vadludak, gólyák egész serege rebbent fel a levegőbe, és nagy köröket írva halálra sebzett társuk fölött, másutt csaptak le.

Amikor újra csönd lett, a herceg ismét előreóvakodott csónakjával, és a nád hajladozása, a madarak egy-egy szaggatott sikkanása után igazodva kormányzott hol erre, hol arra. Amikor pedig a sűrű zöldben újra csillogó vizű tisztásra esett a szeme, ismét megfeszítette íját.

„Ha találok, fáraó leszek. Ha nem...” - mondta magában.

Most a vízbe csapódott a nyíl; néhányszor fel-felpattant a tisztás színéről, aztán elveszett a lótuszok között. A herceg mindjobban nekihevülve, újra meg újra kilőtte nyilait, s hol elejtette a célba vett madarat, hol meg csak felriasztotta a falkát. A tanyán tudták, merre jár: ahol a madárfelhő sikongott, amely időnként fel-felrebbent és kerengett a csónak fölött.

Amikor estefelé nagy fáradtan hazatért a villába, Sára már a küszöbön várta a tál mosdóvízzel, a korsó gyenge borral és rózsakoszorúval. A herceg rámosolygott, megsimogatta az arcát, hanem azért, amikor belenézett a lány csupa érzelmet sugárzó szemébe, az jutott az eszébe: „Kíváncsi vagyok, ugyan tudná-e verni az egyiptomi parasztot, akárcsak örökkön ijedt szemű atyafiai teszik?... Ó, igaza van az anyámnak, amikor nem bízik a zsidóban, ámbár... Sára talán mégis más.”

Egyszer váratlanul toppant haza, és a ház előtt egy sereg meztelen gyereket látott, akik vígan játszottak. Sárga volt mind, egytől egyig; amikor meglátták, nagy sivalkodással úgy szétrebbentek, mint a vadlibák a mocsáron. Még a ház teraszára se ért, már mind eltűnt, hűlt helyük maradt.

- Miféle apróságok ezek, akik így elszaladtak előlem? - kérdezte Sárát.

- A te szolgáid gyerekei.

- Zsidóké.

- Az én atyámfiaié.

- Nagy istenek! Milyen szapora ez a nép! - nevetett a herceg. - Hát az meg ki? - kérdezte, egy emberre mutatva, aki ijedt ábrázattal tekintett ki a fal mögül...

- Aod, Barak fia, rokonom. Téged akar szolgálni, uram. Felfogadhatom?

A herceg vállat vont.

- A birtok a tiéd - felelte. - Azt fogadod fel, akit akarsz. De ha ezek az emberek ilyen gyorsan szaporodnak, maholnap övék lesz Memfisz...

- Nem szenvedheted az én atyámfiait? - szepegte Sára; szorongva nézett Ramszeszre, és csendesen leereszkedett a herceg lába elé.

Ramszesz csodálkozó szemmel nézett rá.

- Nem is gondolok rájuk - felelte büszkén.

Ezek az apró-cseprő esetek, amelyek lehulló tüzes szikrák gyanánt égették Sára lelkét, nem fordították el tőle Ramszeszt; éppen olyan jóindulatú maradt hozzá, mint eddig, éppúgy becézgette, csak tán gyakrabban tévedt a szeme a Nílus túlsó partjára, és tovább elnyugodott a fáraó kastélyának hatalmas pilonjain.

Egyszer aztán megtudta, hogy nemcsak neki fáj ez az önkéntes számkivetés. Egy napon arról a másik partról karcsú udvari csónak indult el, kievezett a Nílusra Memfisz felé, aztán olyan közel kóválygott a tanya körül, hogy Ramszesz könnyűszerrel ráismerhetett a bennülőkre.

Udvarhölgyei körében, a bíborpiros baldachin alatt megismerte anyját, vele szemben pedig, az alacsony padon, Herihort, a fáraó helytartóját. Bár nem néztek a tanyára, a herceg kitalálta, hogy látják őt.

„Ahá! - gondolta elmosolyodva. - Az én felséges anyám és a miniszter úr őkegyessége szeretnének engem kicsalni innen, még ő szent felsége hazatérése előtt.”

Elérkezett Tobi hónapja is: október vége, november eleje. A Nílus leapadt másfél ember magasságra, és mindennap új meg új tábla fekete, zsíros földet szabadított fel. Alighogy a víz letakarodott a földről, utána nyomban megjelent a keskeny, kétökrös eke, mögötte a meztelen szántóvető, az ökrök mellett az ostoros gyerek, nyomukban pedig a magvető, aki bokáig süppedve az iszapba, kötényében vitte a búzát, és tele marokkal szórta a barázdába.

Megkezdődött Egyiptom legszebb évszaka, a tél. A hőség sohasem haladta meg a tizenöt fokot: a föld egykettőre smaragdzöld színt öltött, és itt is, ott is nárciszok, ibolyák feslettek. Illatuk mind erősebben megérzett a föld és a víz nyers szagán keresztül is.

Az udvari csónak már többször mutatkozott Nikotrisz felséges asszonnyal és Herihor őkegyességével Sára tanyája közelében. A herceg láthatta, hogy anyja vidáman beszélget Herihorral, és szentül hitte, hogy csak azért se néznek feléje, tüntetően, mert azzal is ki akarják mutatni, milyen kevésbe veszik őt.

- Megálljatok csak! - dörmögte haragosan. - Majd megmutatom én nektek, hogy én se unatkozom...

Amikor egyszer, nem sokkal napnyugta előtt, a másik parton újra felbukkant az aranyos udvari csónak, bíborsátrának sarkain strucctollakkal, Ramszesz kétszemélyes csónakot parancsolt elő, és bejelentette Sárának, hogy vele csónakázik ki a Níluson.

- Jehova! - sikoltotta Sára, összecsapva a kezét. - De hisz épp most van ott az anyád meg a helytartó!

- Emitt meg majd a trónörökös lesz. Vedd a hárfád is, Sára.

- A hárfát is? - kérdezte Sára reszketve. - Hátha a te felséges anyád beszélni kíván veled?... Inkább a vízbe vetem magam!

- Ne légy gyerek, Sára - felelte mosolyogva a herceg. - A helytartó őkegyessége és az én felséges anyám nagyon szeretik az éneket. Talán még meg is lágyítod a szívüket, ha valami nagyon szép zsidó éneket dalolsz. A szerelemről szóljon.

- Olyat nem tudok - felelte Sára, de a herceg szava reményt keltett benne. Hátha csakugyan megtetszik az éneke ezeknek a hatalmasoknak, és akkor?...

Az udvari bárkán észrevették, hogy a herceg csak egyszerű csónakon ül, és maga evez.

- Látod, kegyes uram - suttogta Nikotrisz Herihornak -, még szembejön velünk azzal a zsidó lánnyal!

- A herceg annyira helyesen, okosan járt el a katonasággal és a parasztokkal, olyan megbánást tanúsított, amikor a maga jószántából elhagyta az udvart, hogy felséged megbocsáthat neki ilyen apró botlást - felelte a miniszter.

- Ha nem ülne most ő is abban a lélekvesztőben, pozdorjává töretném! - fakadt ki haragosan Nikotrisz.

- Miért? - kérdezte Herihor. - A herceg nem is volna főpapok és fáraók ivadéka, ha nem rángatná azt a zablát, amelyet a törvény vagy a mi, talán hibás sok szokásunk rak a szájába. Mindenesetre bebizonyította, hogy súlyos esetekben tud magán uralkodni. Sőt be tudja látni a hibáit is, ami ritka és megbecsülhetetlen jó tulajdonság egy trónörökösnél. Még az is, hogy most bosszantani akar bennünket a kedvesével, csak azt bizonyítja, hogy fáj neki ez a kegyvesztettség, ha mégolyan nemes ok juttatta is odáig.

- Hanem az a zsidó lány! - suttogta Nikotrisz, toll-legyezőjét törve-gyűrve.

- Ma már nyugodt vagyok felőle is - mondta Herihor. - Szép, szép, de butuska kis teremtés, akinek esze ágában sincs, hogy irányítsa a herceget, de ha akarná, se tudná. Ajándékot nem fogad el, nem is valami fényes kalitkájába zárva nem lát a házánál senki idegent. Idő jártával tán még megtanulná, mint húzhatna bőséges sápot abból, hogy a herceg kedvese lett, s ebben az esetben tíz-egynéhány talentummal szegényebbé tenné a herceg kincstárát. De mielőtt még arra sor kerülne, Ramszesz ráun...

- Bárcsak a mindentudó Ámon szólna ajkadról!

- Biztos vagyok benne. A herceg egy pillanatra se bolondult bele annyira, amint az meg-megesik a mi fiatal nemeseinkkel, akiknek minden vagyonát, egészségét elszedi egy-egy agyafúrt szép leány, sőt még bíró elé is juttat nem egyet. A herceg elmulat vele, mint az érett ember a rabszolgálójával. Hanem Sára másállapotban van...

- Micsoda? - kiáltott Nikotrisz. - Honnan tudod?

- A trónörökös nem tudja, de tán még maga Sára se... - mosolygott Herihor. - De nekünk mindent kell tudnunk. Különben ennek a titoknak nem volt nagy mesterség a nyomára jönni. Mert Sára mellett állandóan ott van a rokona, Tafet, egy utolérhetetlenül fecsegő asszony.

- Hívtak már orvost?

- Mondom, még maga Sára se gyanítja, pedig a derék Tafet attól való félelmében, hogy a herceg faképnél hagyja a neveltjét, szíves örömest végére járna ennek a titoknak. De mi nem engedjük. Mégiscsak hercegi ivadék lesz.

- De hátha fiú lesz?... Tudod te azt, hogy abból nagy zavar támadhat? - aggodalmaskodott Nikotrisz.

- Mindennel számolunk - felelte a pap. - Ha lány lesz, hozományt kap, és olyan nevelést, amilyen előkelő származású hölgyhöz méltó. Ha pedig fiú lesz, zsidó marad...

- Ó, az én unokám zsidó!

- Ne vesd ki őt idő előtt a szívedből, úrnőm. A követeink jelentik, hogy Izrael népe király után vágyódik. Mire a gyermek megnő, ez a vágy teljesen megérik, akkor pedig mi adunk fejedelmet nekik, igazán fejedelmi vérből...

- Olyan vagy, mint a sas, amely egy szempillantással átfogja keletet és nyugatot... - mondta Nikotrisz, és csodálattal pillantott Herihorra. - Érzem, hogy irtózásom is alábbhagy ez iránt a lány iránt.

- A fáraók vérének legkisebb cseppje is úgy emelkedik a népek feje fölé, mint a csillag a föld fölé - felelte Herihor.

E pillanatban a trónörökös kis ladikja alig volt egy kőhajításnyira az udvari bárkától. Nikotrisz a legyezője mögé húzódott, és a tollakon keresztül nézte Sárát.

- Csakugyan szép lány! - suttogta.

- Már másodszor mondod ezt, felséges asszonyom.

- Tehát ezt is tudod? - mosolyodott el Nikotrisz.

Herihor lesütötte szemét.

A kis ladikban megpendült a hárfa, és Sára reszkető hangon énekelni kezdett:

„Milyen hatalmas az Úr, milyen hatalmas az Úr, a te istened, Izrael!”

- Gyönyörű hang! - suttogta Nikotrisz.

Herihor figyelmesen hallgatta.

„Az ő napjainak nincsen kezdete - énekelte Sára -, az ő házának nincsen határa. Az örökkévaló ég úgy változik a szeme előtt, mint a ruha, amelyet a földi halandó ma fölvesz, holnap levet. Csillagok kigyúlnak, csillagok kialszanak. A téglára is egyszer lép a vándor, aztán továbbhalad.

Milyen hatalmas a te Urad, Izrael! Nincs, aki azt mondhatná neki: Tedd ezt! Nincs méh, amely őt világra hozta volna! Ő alkotta a feneketlen mélységeket, és amikor akarja, lebeg a színük felett. A sötétségből világosságot teremtett, a föld porából teremtményeket, amelyek megszólalnak.

Előtte a rettenetes oroszlán csupán annyi, mint a sáska, a rengeteg elefánt semmi az ő szemében, a cethal is csak annyi, mint egy gyámoltalan csecsemő.

Háromszínű íve kétfelé osztja az egeket, és két vége a világ két szélére támaszkodik. Van-e kapu, amely az ő nagyságával felérne? Szekerének dübörgésére kővé dermednek a népek, és nincs ember a nap alatt, aki megállhatna vakító nyilai előtt.

Lehelete északi szélvész, amely felfrissíti az elalélt fákat, egyetlen sóhajtása forró számum, amely kiégeti a földet.

Ha kinyújtja kezét a vizek fölé, megállnak a habok, mint a kőszikla. Átönti más helyre a tengereket, mint az asszony a kovászt más edénybe. Megszaggatja a földet, mintha szétmálló vászon volna, és a hegyek kopár csúcsait ezüstös hóval borítja.

Egyetlen búzaszembe száz más szemet helyez, és az ő műve, hogy a madarak fészkükön költenek. A lomha lárvából aranyos szárnyú pillangót szólít a világra, az ember testének megparancsolja, hogy a sírban várja be a feltámadást...”

Az énekszóra figyelő evezősök kiemelték a vízből evezőjüket, és a bíborszínű udvari bárka lassan magától úszott a folyó sodrában. Egyszerre csak Herihor fölkelt.

- Vissza Memfiszbe! - adta ki a parancsot.

Az evezők lecsaptak, a bárka ott helyben megfordult, és nagy zubogással megindult ár ellen. De egyre halkabban még elverődött hozzá Sára éneke:

„Az Úr ismeri a legkisebb bogár szíve rezzenését, látja a rejtett utakat, amerre a legtitkosabb emberi gondolat jár. De nincs senki a világon, aki az ő szívébe pillanthatna, és kitalálná az ő szándékait.

Köntöse villanására a leghatalmasabb angyalok eltakarják arcukat. Tekintete előtt hatalmas városok és népek istenei legörnyednek és elszáradnak, akár a falevél.

Ő a hatalom, az élet, a bölcsesség. Ő a te Urad, istened, ó, Izrael!”

- Miért parancsoltad vissza a bárkám? - kérdezte Nikotrisz.

- Tudod, úrnőm, miféle ének ez? - felelt Herihor, csak a papok előtt ismert nyelven. - Ez az ostoba kislány a Nílus kellős közepén egy olyan imádságot énekel, amelyet a mi szentélyeinknek csak legtitkosabb rejtekében szabad elmondani...

- De hisz akkor ez szentségtörés?

- Szerencse, hogy ezen a bárkán csak egy pap van - mondta Herihor. - Én nem hallottam semmit, és ha hallottam is, elfelejtem. Csak attól tartok, hogy az istenek keze ránehezedik erre a lányra.

- De honnan tudhatja ezt a vészt hozó imádságot?... Ramszesz nem taníthatta rá!

- A herceg ártatlan. De ne felejtsd el, felséges asszonyom, hogy a zsidók nemcsak egy ilyen drága kincset vittek el Egyiptomból. Ezért tartjuk őket szentségtörőknek minden népek között.

A fejedelemasszony megfogta a főpap kezét.

- De az én fiamat, ugye, nem éri semmi baj? - suttogta Herihor szemébe nézve.

- Légy nyugodt, felséges asszonyom, senkit sem ér semmi baj, ha én semmit se hallottam, és nem is tudok semmit. Hanem a hercegnek el kell válnia attól a lánytól...

- Szépszerével elválasztani... ugye, kegyes uram? - kérdezte az anya.

- A legcsendesebben, minden feltűnés nélkül, de meg kell lenni... Úgy véltem - folytatta a főpap, mintegy magában beszélve -, hogy mindennel számoltam. Mindentől eltekintve a szentségtörés miatt indítható pör, amely e miatt a különös lány miatt a trónörökös feje fölött lóg!

Herihor elgondolkozott, majd tovább folytatta:

- Bizony, felséges asszonyom. Sok előítéletünkön tán csakugyan lehet mosolyogni; hanem annyi mégis igaz, hogy fáraó fia nem kezdhet viszonyt zsidó lánnyal.

Tizenhetedik fejezet

Attól az estétől fogva, hogy Sára dalba fogott a kis ladikban, az udvari bárka többé nem mutatkozott a Níluson. Ramszesz herceg pedig most már csakugyan elunta magát.

Megérkezett a december, Mechir hava. A víz még jobban leapadt, a szárazon maradt terület egyre szélesedett, a fű napról napra magasabbra, sűrűbbre nőtt, a zöld síkon pedig mint tarka, színes szikrák, mindenfelé ezer színben, csodás illatú virágok gyúltak. Egyik napról a másikra virágos foltok támadtak szerteszét, mint apró szigetek zöld tengeren: fehérek, kékek, sárgák, pirosak, nagy tarka szőnyegek, amelyekből nehéz illatok szálltak fel.

Hanem azért a herceg mégiscsak unatkozott, sőt mintha félt volna valamitől. Apja elutazása óta sem ő nem járt a palotában, sem onnan nem fordult meg nála senki, még Tutmózisz sem, aki az utolsó beszélgetés óta úgy eltűnt, mint a kígyó a fűben. Tisztelni akarták a magányát, vagy bosszantani akarták? Vagy egyszerűen nem merték meglátogatni a herceget, mert kegyvesztett volt?... Ramszesz sehogy sem tudta.

„Apám tán engem is megfoszt a tróntól, mint a bátyáimat?” - gondolta néha a herceg, és homlokán kiütött a verejték, a lába meg fázott. Mitévő lenne akkor?

Mindennek a tetejébe pedig Sára betegeskedett; lesoványodott, halvány volt, nagy szeme beesett, néha már kora reggel émelygésről panaszkodott.

- Valaki bizonyosan megbabonázta, szemmel verte szegénykét! - sápítozott a ravasz Tafet, akit a herceg sehogy sem szenvedhetett örökös kotyogása és sunyi mesterkedései miatt.

Néhányszor például a trónörökös észrevette, hogy estefelé Tafet mindenféle ennivalókkal, fehérneművel, sőt edényfélékkel megrakott hatalmas kosarakat küld Memfiszbe. Másnap aztán ontja a haragos, keserves panaszokat, hogy nincs a háznál liszt, nincs bor, nincs elég lábas. Amióta ugyanis a herceg a tanyán élt, tízszer annyi mindenféle holmi fogyott, mint azelőtt.

„Bizonyos vagyok benne - gondolta a herceg -, hogy ez a karattyoló vén boszorkány meglop engem, és mindent zsidó pereputtyának küld, akik nappal eltűnnek Memfiszből, hanem aztán éjszaka úgy nyüzsögnek a város legpiszkosabb sikátoraiban, mint a patkányok...”

Ez idő tájt a herceg egyetlen mulatsága az volt, hogy elnézte, mint szedik a datolyát.

A meztelen paraszt odaállt a magas, ágatlan pálma alá, kötéllel laza gyűrűt kötött a maga és a fa dereka köré, és egész testét hátraszegve, sarkon mászott fel a fára; a kötél megfeszült a fán, és fenntartotta. Aztán a kötélgyűrűt egy kicsivel magasabbra tolta fel a fa derekán, maga is följebb kapaszkodott vele, újra tolt egyet a gyűrűn, és ilyen módon, örök veszedelemben, hogy lezuhan és kitöri a nyakát, felmászott néha pár emelet magasságra a fa tetejére, a datolyák és levelek közé.

Ezeknek a tornagyakorlatoknak nemcsak a herceg volt a tanúja, hanem a kis zsidó gyerekek is. Eleinte színüket se látta. Később már kinyújtogatták göndör hajú fejecskéjüket, csillogó, fekete szemüket a bokrok, falak mögül. Végül amikor látták, hogy a herceg nem kergeti el őket, az apróságok kibújtak rejtekükből, és lassan-lassan odaóvakodtak a szedett fa alá. A leánykák közül a legbátrabb felkapott egy szép szem datolyát, és odavitte Ramszesznek. Az egyik fiú maga is megevett egy apró gyümölcsöt, s azután már ők is eddegéltek, és közben egyre kínálták a herceget is. Eleinte csak a legszebbeket vitték neki, később már a hitványabbját is, a végén meg már csak a romlottakat.

A világ jövendő ura elgondolkozott, s így szólt magában: „Mindenüvé befurakodnak, és mindig így fognak kínálgatni: csaléteknek a javával, köszönet fejében az aljával!”

Fölállt, és elkomorodva otthagyta őket. Izrael gyermeknépe pedig mint valami madárraj vetette magát az egyiptomi paraszt munkájának gyümölcsére, fenn pedig, a fejük fölött, a paraszt dudorászgatott, és nem gondolt se a maga csontjaira, se arra, hogy nem magának arat.

Sára érthetetlen betegeskedése, gyakori sírdogálása, szépségének szemmel látható múlása, főképpen pedig Sára atyafiai, akik már egyáltalán nem bujkáltak előle, végképpen elvették a herceg kedvét a világnak ettől a gyönyörű kis zugától. Már ki se csónakázott, nem is vadászott, a datolyaszedést se nézegette, csak komoran sétált, őgyelgett a kertben, vagy a teraszról leste, figyelte a fáraó palotáját.

Hívatlanul sose tért volna vissza az udvarba, ahelyett arra gondolt, hogy elmegy Alsó-Egyiptomba, a tenger partján elterülő birtokára.

Ilyen hangulatban találta a herceget Tutmózisz, aki egy napon parádés udvari hajón megjelent előtte a fáraó levelével.

Ő szent felsége ma tért haza Tébából, és az a kívánsága, hogy a trónörökös járuljon elébe üdvözlésére.

A herceg reszketett, sápadozott, elvörösödött, amikor a fáraónak, a világ urának kegyes levelét olvasta. Annyira fel volt indulva, hogy észre se vette Tutmózisz hatalmas új parókáját, amelyből tizenötféle illat áradt, nem látta meg új tunikáját, ködpáránál finomabb palástját, se aranykarikákkal ékes szandálját.

Egy kis idő múlva Ramszesz végre lecsillapodott, és nem is nézve Tutmóziszra, megkérdezte: - Miért nem jöttél hozzám olyan régóta? Talán az ijesztett meg, hogy kegyvesztett voltam?

- Az istenek szerelmére! - tiltakozott a gavallér. - Hát mikor voltál te kegyvesztett? És kinél? Ő szent felségének minden egyes követe tudakozódott utánad, hogy s mint vagy. Nikotrisz fejedelemasszony és Herihor őkegyessége jó néhányszor lehajókáztak a házadig, arra számítva, hogy te is megteszel vagy száz lépést feléjük, ha már ők megtettek néhány ezret... A hadseregről nem is szólok. A te ezredeidbeli katonák a gyakorlatokon úgy hallgatnak, mint a pálmák, a kaszárnyákból ki se húzzák a lábukat. Patroklész őkegyessége pedig bújában egész nap egyebet se tesz, mint iszik meg káromkodik...

A herceg tehát nem is volt kegyvesztett, vagy ha volt is, most már annak is vége!... Ez a gondolat úgy hatott Ramszeszre, mint egy jó pohár erős bor. Nagy sebbel-lobbal megfürdött, megkenekedett, új fehérneműt, új köntöst, tollas sisakot vett föl, aztán bement Sárához, aki sápadtan feküdt az ágyán; Tafet ápolgatta.

Amikor Sára meglátta a herceget ebben az öltözetben, elsikoltotta magát. Felült fektéből, két karjával átölelte a nyakát, és suttogva kérdezte:

- Elmégy, én uram?... Nem is térsz te ide többé soha!

- Miért ne? - csodálkozott a herceg. - Hányszor elmentem én már, és vissza is jöttem?

- Emlékszem rád, ugyanilyen ruhában voltál... ott... a mi kis völgyünkben... - suttogta Sára. - Ó, hol van az az idő! Milyen gyorsan elrepült, milyen rég elmúlt!

- Pedig visszajövök, és magammal hozom a legjobb, leghíresebb orvost.

- Minek? - szólt közbe Tafet. - Egészséges az én kis pávám... csak egy kis pihenésre van szüksége. Az egyiptomi doktorok pedig még igazán betegségbe ejtenék...

A herceg még csak rá se nézett a kelepelő asszonyra.

- Ez a veled töltött hónap volt életem legboldogabb ideje - mondta Sára, Ramszeszhez simulva -, de nekem nem hozott szerencsét.

Az udvari hajón kürtszó harsant, feleletül a folyó magasabb pontján adott kürtjelre.

Sára megrázkódott.

- Ó, hallod, én uram, ezt a rettenetes trombitát?... Hallod, és csak mosolyogsz rá, és jaj nekem, kitéped magad az én ölelő karomból!... Ha a trombita hív, nem tart vissza téged semmi a világon, legkevésbé én, a te rabszolgád...

- Hát azt akarnád, hogy örökösen csak a tanyai tyúkok kotyogását hallgassam? - vetette oda türelmetlenül a herceg. - Adjanak neked az istenek jó egészséget, és jókedvűen várj rám, míg visszajövök!

Sára kieresztette karjaiból, és olyan fájdalmasan nézett rá, hogy a herceg megenyhülve csillapította, simogatta.

- Nono, nyugodtan... Félsz a mi trombitáink szavától?... Vagy tán rosszat jelentett neked akkor?

- Uram - felelte Sára -, tudom, hogy téged ott tartanak... Hanem utolsó kegyelemképpen kérlek... Nézd, kalitkában néhány galambot adok neked... Itt születtek, itt nőttek fel... Ahányszor eszedbe jut a te szolgálód, nyisd ki a kalitkát, és eressz ki egy galambot... Hírt hoz nekem rólad, én meg... megcsókolom... meg magamhoz szorítom, mint... mint... No, menj már!

A herceg megölelte, aztán kiment az udvari bárkára, de szerecsen szolgájának meghagyta, várjon Sára galambjaira, és könnyű csónakon siessen utána.

A trónörökös láttára megzendültek sípok, dobok, a legénység meg hangos ujjongásban tört ki. A herceg, hogy most katonák közt érezte magát, mélyen föllélegzett, és kinyújtotta a két karját, mint aki kiszabadult kötelékei közül.

- Hát - mondta Tutmózisznak -, untam már ezeket az asszonynépeket, zsidókat... Oziriszra, inkább süssenek lassú tűzön, de többet nem kuksolok ezen a tanyán.

- Bizony - erősítette Tutmózisz -, olyan a szerelem, mint a méz: az ember jóízűen kóstolgatja, de fürdeni benne!... Brr!... Végigfut a hátamon a hideg, ha elgondolom, hogy idestova két hónapot itt töltöttél, este csókon éltél, reggel datolyán, délben szamártejen...

- Sára áldott jó leány - vágta el a herceg.

- Hát én nem is róla beszélek, csak ezekről a zsidókról, akik úgy ellepték a tanyát, mint a papiruszok a mocsarat. Látod, még most is néznek utánad, talán még üdvözletet is küldenek neked... - tette hozzá a hízelgő udvaronc.

A herceg bosszúsan másfelé fordult, Tutmózisz meg vígan hunyorgott a tisztekre, mintha azt akarná értésükre adni, hogy Ramszesz herceg egyhamar nem válik meg a társaságuktól.

Minél messzebb haladtak fölfelé a folyón, a két parton annál sűrűbben állt a nép, a Níluson annál több volt a csónak, annál több virág, koszorú, bokréta úszott a víz színén, a fáraó hajója elé vetve.

Memfisztől egy mérföldnyire óriási tömegek várakoztak, zászlókkal, istenszobrokkal, zeneszóval, és égzengésnek beillő rivalgás támadt.

- Itt van ő szent felsége is! - ujjongott fellelkesedve Tutmózisz.

A nézők szeme elé páratlan látvány tárult. A Nílus széles kanyarja közepén úszott a fáraó hatalmas hajója, faragott orra magasra felemelkedett, mint a hattyú nyaka. Jobbról-balról az alattvalók számtalan csónakja úgy tarkállott, mint két óriási szárny tollai, hátul pedig mint dús legyező bontakozott ki a fáraó fényes kísérete.

Aki csak élt, mind kiáltozott, énekelt, tapsolt vagy virágokat dobált a fáraó lába elé, pedig színét se látta senki. Elég volt a népnek annyi, hogy az aranyszőttes sátor és strucctoll bokréták fölött ott lengett a piros-kék zászló, a fáraó jelenlétének a jele.

A csónakokban ülők valósággal mámorosak voltak, a parton állók tomboltak. Egyszer-másszor egyik csónak beleütközött a másikba, vagy fel is fordította, és utasai beleestek a vízbe. Szerencsére baj nélkül, mert a szokatlan nagy zsivajra a megriadt krokodilusok elmenekültek. A partokon örökös lökdösés, tolongás, mert senki sem vetett ügyet a szomszédjára, nem nézte ott senki se apját, se fiát, hanem mindenki szeme a fejedelmi hajó aranyos orrára, az aranyszőttes sátorra tapadt. Sőt, még akiknek a nekilelkesedett tömeg vad kíméletlenséggel a bordáját, lábát törte, akiket letapostak, még azok torkán se buggyant egyéb kiáltás:

- Örökkön élj, urunk, fejedelmünk!... Örökkön élj, Egyiptom napvilága!

A tomboló üdvözlés nemsokára átterjedt a trónörökös bárkájára is: tisztek, katonák, evezősök egy csapatba verődve versenyt ordibáltak, Tutmózisz pedig, elfeledkezve a trónörökösről, a hajó magas orrára vágta magát, és kicsibe múlt, hogy a vízbe nem esett.

Ekkor a fáraó hajóján trombitaszó rivallt, egy pillanatra rá pedig Ramszesz bárkáján is felharsant a felelet. Újabb kürtjel, és a trónörökös csónakja a fáraó nagy bárkája mellé simult.

Egy főhivatalbeli Ramszeszt hívta. A hajók közé cédrusfa padlót dobtak, amelynek korlátja csupa díszes faragás volt - és a herceg atyja előtt állt.

Atyja láttára vagy tán a körülötte lelkesedők viharos rivalgásától a herceg is úgy elkábult, hogy egy árva szót se tudott kiejteni. Csak leborult apja lába elé, a világ ura pedig isteni melléhez szorította.

Egy pillanat múlva szétnyíltak a sátor oldallapjai, és a nép a Nílus két partjáról meglátta urát trónusán ülve, a trón legfelső lépcsőjén pedig Ramszesz herceg térdelt, és fejét apja keblére hajtotta.

Olyan csend támadt, hogy még a libegő zászlók nesze is hallható volt a hajókon. Utána egyszerre eget verő rivalgás tört ki, az eddigieknél is erősebben. Atya és fiú megbékülését ünnepelte vele Egyiptom népe: üdvözölte mostani és jövendő urát.

Ha valaki a fáraó szent családjában viszálykodásra számított, most meggyőződhetett róla, hogy az új királyi ág szilárdan áll a törzsön.

A fáraó ő szent felsége nagyon rossz színben volt.

Miután fiát érzelmesen üdvözölte, leültette a trón mellé, és így szólt:

- Vágyódik utánad az én lelkem, Ramszesz, mindig annál jobban, minél jobb híreket hallok rólad. Ma látom, hogy nemcsak oroszlánszívű ifjú vagy, hanem bölcsességgel megáldott férfi is, aki meg tudja ítélni tulajdon hibáit, zabolázni tudja magát, és számot tud vetni az állam érdekeivel.

És amikor a herceg megindultan hallgatott, és csak atyja lábát csókolgatta, a fáraó tovább folytatta:

- Okosan tetted, hogy lemondtál a két görög ezredről, mert most megillet a memfiszi hadtest; mától fogva te vagy a parancsnoka.

- Atyám! - suttogta reszketve a herceg.

- Azonfelül Alsó-Egyiptomban, amely háromfelől tárva-nyitva van az ellenséges támadások előtt, egy vitéz és nagyon világos fejű emberre van szükségem, aki mindent meglát körös-körül, szívében mindent rendre megfontol, és váratlan meglepetés idején is gyorsan cselekszik. Ezért a birodalomnak erre a felére téged nevezlek ki helytartómnak.

Ramszesz szeméből egyszerre kicsordultak a könnyek; búcsút vett bennük ifjúságától, és üdvözölte a hatalmat, amely felé hosszú évek óta oly nehéz sóvárgással fordult a lelke.

- Én már fáradt, beteges ember vagyok - mondta a fáraó -, és ha tapasztalatlan fiatal korod és a birodalom jövője nem aggasztana, még ma kérném örökkön élő őseimet, fogadjanak be dicsőségükbe. De már napról napra mind nehezebb teher nekem az élet, és ezért osztom meg veled máris a hatalom terhét, fiam. Amint a kotlóstyúk tanítja a csibéit, mint keressenek szemet, és mint óvakodjanak a karvalytól, úgy tanítalak meg én is a birodalom kormányzatának, az ellenséges mozdulatok megfigyelésének nehéz tudományára. Adják az istenek, hogy idővel úgy csaphass le rájuk, mint a sas a félénk fogolymadárra.

A királyi bárka és fényes kísérete megérkezett a palota elé. A kimerült fáraó gyaloghintóba ült, ugyanakkor pedig Herihor a trónörökös elé lépett.

- Engedd meg, kegyes herceg - szólította meg a főpap -, hogy a legelsők között örvendezhessek fényes fölemelkedésednek. Kívánom, hogy éppen olyan szerencsével vezesd a hadsereget, amilyennel a birodalom legfontosabb tartományát elkormányozod, Egyiptom dicsőségére.

Ramszesz szívből megszorította Herihor kezét.

- Ez a te műved, Herihor? - kérdezte.

- Megillet téged - felelte a főpap.

- Tied a hálám, és meggyőződöl róla, hogy ez nem puszta szó.

- Máris bőségesen megjutalmaztál azzal, amit eddig mondtál - válaszolta Herihor.

A herceg távozni akart, de a főpap még visszatartotta.

- Csak egy szóra - mondta. - Figyelmeztesd, uram, az egyik asszonyodat, Sárát, hogy szent énekeket ne énekeljen...

És amikor Ramszesz csodálkozva nézett rá, hozzátette:

- A múltkor, azon a nílusi hajókázáson, az a leány egyik legszentebb himnuszunkat énekelte, amelyet csak a fáraóknak és a főpapoknak szabad hallaniuk. Az a szegény gyermek keserves árat fizethetett volna azért, hogy tud énekelni, és nem tudja, mit énekel.

- Vagyis szentségtörést követett volna el? - kérdezte zavartan a herceg.

- Akaratán kívül - felelte a főpap. - Szerencsére csak én hallottam, és én úgy tartom, hogy Sára éneke és a mi himnuszunk között csak nagyon távoli hasonlóság van. Mindenesetre, ne énekelje el többé.

- És meg is kell tisztulnia - jegyezte meg a herceg. - Elég lesz idegen országbelitől, ha harminc tehenet áldoz Ízisz templomának?

- Hogyne, csak áldozzon - felelte Herihor, kissé elfintorítva az arcát. - Az istenek nem haragszanak soha az adományokért...

- Te pedig, nemes főpap - szólt Ramszesz -, fogadd el tőlem ezt a csudatevő pajzsot, amelyet én valamikor szent nagyapámtól kaptam...

- Én?... Amenhotep pajzsát? - kiáltotta megindultan a miniszter. - Méltó vagyok én rá?

- Bölcsesség dolgában fölérsz az ősömmel, rang dolgában is fel fogsz érni.

Herihor szó nélkül, mélyen meghajolt. Az az értékes, drágakövekkel kirakott aranypajzs nemcsak pénzben jelentett sokat, hanem bűvös ereje folytán is valóságos királyi ajándék volt.

De még nagyobb fontossága volt a herceg szavainak, hogy Herihor rang dolgában is fel fog érni Amenhoteppel. Amenhotep a fáraó apósa volt... A herceg végre rászánta volna magát, hogy feleségül veszi az ő lányát?

Ez a házasság Herihornak és Nikotrisz fejedelemasszonynak legkedvesebb álma volt. De meg kell jegyezni, hogy amikor a herceg Herihor jövendő méltóságáról beszélt, esze ágában se volt ez a házasság, hanem csak olyan új, magas rangokra gondolt, amilyeneknek se szeri, se száma nem volt a templomokban és az udvarban egyaránt.

Tizennyolcadik fejezet

Attól a naptól fogva, hogy Ramszesz herceg Alsó-Egyiptom helytartója lett, olyan hihetetlen nehézre fordult az élete, hogy sose hitte volna, pedig fejedelmi udvarban született és nevelkedett.

Valósággal rabszolga lett, a különféle társadalmi osztályok és rétegek képviselői pedig szinte hóhérjai voltak.

Már a legelső nap kénytelen volt erős őrséget kérni a villája elé, mert a tülekedő, lökdösődő néptömeg, akarva, nem akarva, letaposta a kert pázsitját, kitörte a fákat, sőt még a falakat is megrongálták. Hanem harmadnap mégis menekülnie kellett a villából a tulajdonképpeni palotába, ahová a megerősített őrség miatt, de főképpen a magas kőfalak miatt közönséges emberfélének bajos lett volna bejutnia.

Az elutazást megelőző tíz nap alatt Ramszesz színe előtt elvonultak egész Egyiptom, ha ugyan nem az egész akkori világnak a képviselői.

Először a nagyokat bocsátották elébe. Sorra üdvözölték a templomok főpapjai, a miniszterek, a föníciai, görög, zsidó, asszír, núbiai követek - annyian voltak, hogy még nemzeti viseletüket sem bírta megjegyezni. Aztán megjelentek a szomszéd nomoszok főnökei, bírák, kancellárok, a memfiszi hadtest főtisztjei és a nagybirtokosok.

Ezek az urak nem kívántak semmit, csak örömüket akarták kifejezni. De a herceg, aki reggeltől délig és déltől estig egyre csak jókívánságaikat hallgatta, a végén már szédelgett, és minden tagja reszketett.

Utánuk az alsó néposztályok képviselői jelentek meg előtte ajándékaikkal: a kereskedők aranyat, borostyánt, idegen országbeli szöveteket, illatos fűszereket, gyümölcsöket hoztak. Utánuk a pénzváltók, kamatra kölcsönadók következtek. Aztán az építőmesterek, új épületek terveivel, szobrászok, szobrok vagy domborművek modelljeivel, kőfaragók, fazekasok, közönséges és műasztalosok, kovácsok, rézöntők, tímárok, vincellérek, takácsok, sőt még paraziták is, akik a halottak testét boncolták.

A hódolók felvonulása még véget se ért, már megindult a kérelmezők serege. Rokkant katonák, tiszti özvegyek és árvák, akik kegydíjért könyörögtek; nemesurak, akik udvari hivatalt kértek a fiaiknak. Mérnökök új öntözési terveket, orvosok minden betegségre írt hozó orvosságokat, jövendőmondók horoszkópokat mutattak be. Börtönre ítéltek atyafiai a büntetés leszállításáért, halálraítéltek hozzátartozói kegyelemért esedeztek, betegek, nyomorékok meg azt kérték, hogy a herceg illesse meg őket kezével, vagy nyálából adjon nekik.

Végre szép asszonyok kopogtattak, meg eladó lányoknak anyja, és ki alázatosan, ki tolakodva kérte, hogy a helytartó fogadja be házába. Némelyik még azt is megmondta, mennyit kér fizetség fejében, és szüzességüket, ilyen vagy olyan tehetségüket dicsérgették.

Tíz álló napig a herceg percről percre új embereket, új arcokat látott maga előtt, és annyi kérelmet hallgatott végig, hogy a világ minden kincse, az istenek mindenható ereje se tudta volna mind kielégíteni. Annyira kimerült, hogy nem bírt aludni, olyan ingerlékeny volt, hogy a légy dongása is izgatta, és néha-néha már azt se értette, miről beszélnek hozzá.

Ebben a szorultságában újra Herihor segítette ki a bajból. Az előkelőségeknek kiüzent, hogy a herceg többé nem fogad senkit, a nép ellen pedig, mikor ismételt felszólításra sem oszlott széjjel, kiküldött egy szakasz numídiai katonát. Azoknak csakugyan könnyebb volt kielégíteni az emberi vágyakat, mint Ramszesznek. Egy órába se telt, a jóemberek úgy eltakarodtak a térről, mint a pára, csak ez is, az is néhány napig hidegvizes ruhát rakott a fejére vagy testének egyéb fájó részére.

A legfőbb hatalom gyakorlásának e próbája után a herceg mélységes megvetéssel gondolt az emberekre, és súlyos fásultságba esett.

Két napig egyebet se tett, mint feküdt a nyoszolyán, feje alá dugta a kezét, és egyetlen gondolat nélkül csak nézett, nézett a mennyezetre. Most már nem csodálkozott rajta, hogy ő szent felsége az istenek oltára előtt tölti az idejét, csak azt nem tudta felérni ésszel, hogy győzi Herihor eligazítani a hasonló ügyek valóságos áradatát, amelyek, mint a vihar, nemcsak meghaladják az ember erejét, hanem szét is morzsolhatják.

„Hogy valósíthatjuk meg a terveinket, ha a folyamodók özöne gúzsba köti az akaratunkat, elnyeli minden gondolatunk, kiszívja a vérünk?... Én tíz nap alatt belebetegedtem, egy év alatt alighanem belebolondulok... Ebben a hivatalban nem lehet új terveket kovácsolni, az ember csak a megőrülés ellen védekezhet...”

A hatalom polcán annyira megrémítette ez a tehetetlenség, hogy Herihort hívatta, és panaszos hangon elmondta neki emésztő gondjait.

Az államférfi mosolyogva hallgatta, milyen panaszokkal áll elő az állam hajójának ifjú kormányosa, majd megszólalt:

- Tudod te azt, uram, hogy ezt a hatalmas palotát, ahol mi lakunk, egyetlenegy építőmester emelte, Szenebe nevezetű, aki pedig ráadásul még meg is halt, mielőtt befejezhette volna?... Hanem azt bizonyosan megérted, miképp tudta ez a halhatatlan mester véghezvinni a tervét, pedig sose fárasztotta agyon magát, és mindig megőrizte a jókedvét.

- Kíváncsi vagyok rá.

- Mert nem ő maga végzett mindent; nem ő vágta a köveket, gerendákat, nem ő sajtolta a téglát, nem cipelte az állványokra, nem is rakta, nem is habarcsolta. Ő csak megrajzolta a tervet, de még ehhez a munkához is volt segítsége. Te meg, herceg, mindent magad akarsz végezni, minden ügyet magad akarsz meghallgatni, magad akarsz elintézni. De az meghaladja az egyes ember erejét.

- De mit tehetnék egyebet, amikor a folyamodók között egy sereg ártatlanul bevádolt ember akad, vagy olyan, aki munkájáért nem kapta meg megszolgált bérét? Hiszen a birodalom alapja az igazság - felelte a trónörökös.

- Hány panaszt tudsz meghallgatni napjában, de kimerülés nélkül? - kérdezte Herihor.

- Hát... vagy húszat.

- Szerencsés ember vagy. Én csak hat vagy legfeljebb tíz embert tudok meghallgatni, de azok se panasztevők, hanem kancelláriusok, főfelügyelők, miniszterek. De azok se apró-cseprő dolgokat terjesztenek elém, hanem csak a legfontosabb ügyeket, amik a hadseregben, a fáraó birtokain, vallási téren, a törvényszéken, a tartományokban megesnek, vagy a Nílus vízállásával kapcsolatosak. És azért nem hoznak elém semmiségeket, mert mielőtt hozzám jönnek, nekik is meg kell hallgatniuk vagy tíz alsóbb íródeákot. Minden ilyen alsóbb íródeák és felügyelő ugyancsak meghallgatja vagy tíz alárendelt íródeák és kisebb hatáskörű felügyelő jelentését, viszont ezek is beszámoltattak vagy tíz alsóbbrendű kistisztviselőt.

Ilyenformán én és ő szent felsége napjában csak tíz emberrel tárgyalunk, de tudunk mindent, ami csak fontos dolog történt a birodalom és a világ százezer pontján.

Az az őrálló, aki a memfiszi utca valamelyik pontján vigyáz a rendre, csak néhány házat lát. A tizedes már ismeri az egész utcát, a százados az egész kerületet, a főparancsnok az egész várost. A fáraó valamennyi fölött áll, mintha Ptah isten szentélyének legmagasabb pilonján foglalna helyet, és nemcsak Memfiszt látja, hanem Szochem, On, Harván, Turra, Tetani városát, minden határukkal, de még a nyugati sivatagból is egy jó darabot.

Ilyen magasságból ő szent felsége ugyan nem látja meg az egyes igazságtalanul megbántottakat, sem a kárvallottakat, de szemébe tűnik a munka nélküli munkások összeverődött sokasága. Nem látja a kocsmában italozó katonát, de azt tudja, hogy ez s ez az ezred gyakorlaton van. Nem látja, mit főz ebédre ez vagy az a paraszt meg mesterember, de észreveszi a kerületben kitörő tűzvészt.

Ez a kormányzati rendszer - folytatta felélénkülve Herihor - a mi dicsőségünk és erőnk. Amikor Sznofru, a legelső dinasztia egyik fáraója, kérdezte a papját, milyen emléket állítson magának, a pap azt felelte: „Rajzolj, felséges uram, egy nagy négyszöget a földre, és rakj rá hatmillió követ: ezek jelentik a népet. Erre a rétegre rakj föl hatvanezer faragott követ: ezek lesznek a te alsóbbrendű tisztviselőid. Ezekre helyezz el hatezer csiszolt követ: ezek lesznek a főbb tisztviselők. Erre tégy hatvan darab, domborművekkel díszített követ: ezek a közvetlen tanácsadóid és vezéreid, a legtetejére pedig egyetlenegy kockát helyezz, a nap aranyos képével: ez te magad leszel.”

Sznofru fáraó úgy is tett, és ilyen módon támadt a legrégibb, lépcsőzetes piramis: a mi államrendünk valóságos képmása, és ennek nyomán épült valamennyi. Elpusztíthatatlan alkotmányok ezek, tetejükről el lehet látni a világ végéig, a legtávolabbi nemzedékek is csodájára járnak.

Ebben a rendszerben rejlik a mi felsőbbségünk titka is szomszédaink fölött - folytatta a miniszter. - Az etiópok ugyancsak annyian voltak, mint mi. De az ő királyuk maga vesződött a barmaival, maga botozta alattvalóit, akiknek a számát sem tudta, de nem is tudta összegyűjteni őket, amikor csapataink rájuk törtek. Ott nem volt egyetlen nagy, egységes Etiópia, hanem csak egy nagy sereg szervezetlen ember. Ezért is lettek vazallusaink.

A líbiai herceg maga ítélkezik minden ügyben, különösen ha gazdagok között támad valami pörpatvar, és annyi időt fordít erre, hogy nem ér rá szétnézni maga körül. Azért támadnak szinte a szeme láttára egész rablóbandák, amelyeket aztán mi irtunk ki.

És végül tudd meg, uram, azt is, hogyha Föníciának egyetlen ura volna, aki tudná, mi történik minden városban, és ő parancsolna mindenütt, nem fizetne nekünk az az ország egyetlen árva uten adót sem. És milyen szerencsénk az is, hogy Ninive és Babilónia királyának csak egy-egy minisztere van, s éppúgy agyonfárasztja őket a tengernyi ügy, mint most téged! Azok is mindent maguk akarnak látni, mindenben maguk akarnak ítélkezni, rendelkezni, ezért aztán száz évre összekuszálódtak országuk ügyei. Hanem ha akadna egy hitvány egyiptomi íródeák, aki elmenne ezekbe az országokba, és megmagyarázná a királyoknak a kormányzásban mutatkozó hibákat, és megszervezné a mi közigazgatási rendszerünket, felállítaná a mi piramisunkat, néhány év múlva Júdea és Fönícia az asszírok kezébe esne, és néhány évtizedbe se telne, keletről, északról, szárazon és vízen csak úgy zúdulnának ránk hatalmas hadseregek, amelyeknek talán nem is tudnánk ellenállni.

- Támadjuk hát meg őket most, amíg hasznunkra fordíthatjuk szervezetlenségüket! - vágott közbe a herceg.

- Még mi magunk se hevertük ki utolsó győzelmeinket - felelte hidegen Herihor, és búcsúzni kezdett.

- Hát a győzelmek legyengítettek bennünket? - fakadt ki a herceg. - Hát nem hoztunk tenger kincset?

- Nem kopik-e a fejsze, amellyel a fát kidöntjük? - vetette ellen Herihor, és azzal magára hagyta a herceget.

Ramszesz látta, hogy a nagy miniszter mindenáron békét akar, pedig ő a hadsereg feje.

- Majd elválik! - suttogta magában.

Pár nappal elutazása előtt Ramszeszt ő szent felsége színe elé szólították. A fáraó egy nagy karosszékben ült a márványteremben, ahol nem volt rajtuk kívül senki, a négy bejáratot pedig núbiai testőrök őrizték.

A fáraó karosszéke mellett alacsony zsámoly volt a trónörökös számára, előtte pedig kis asztalka, telerakva papirusztekercsekkel. A falakat színes domborművek díszítették, különféle mezei munkákat ábrázoltak. A terem sarkaiban Ozirisz egy-egy merev szobra állt, ajkán mélabús mosollyal.

Miután a herceg atyja intésére leült, a fáraó megszólalt:

- Itt vannak a te írásaid, fiam, a helytartói és vezéri kinevezésed. Úgy hallom, a hatalom első napjai kimerítettek.

- Felséged szolgálatára erőt ad majd a kötelesség.

- Hízelgő! - mosolygott a fáraó. - De egyet ne felejts el: nem akarom, hogy agyondolgozd magad... Szórakozz, a fiatalságnak szüksége van a mulatságra... ez persze nem jelenti azt, mintha nem várna rád súlyos ügyek elintézése.

- Kész vagyok rá.

- Először is... Elsőbben feltárom előtted az én nagy gondjaimat. Kincstárunk siralmas állapotban van: évről évre kevesebb adó folyik be, különösen Alsó-Egyiptomban, a kiadások pedig egyre nőnek...

A fáraó eltűnődött.

- Azok az asszonyok... az asszonyok elnyelik nemcsak a halandók vagyonát, hanem még az enyémet is. Pár száz asszonyom van, de mindegyiknek minél több szobalány, öltöztetőnő, fésülőnő kellene, meg külön rabszolgák gyaloghintót vinni, külön rabszolgák a termeikbe, aztán lovak, evezősök, aztán gyerekek, de még kegyencek is... Apró gyerekek! Amikor hazajöttem Tébából, egy asszony, akire pedig nem is emlékszem, egyszerre csak elébem pattan, és felmutat egy helyes hároméves gyereket, és azt kívánja, szabjam meg a gyerek vagyonát, mert az az én fiam... Hároméves kisfiú! Mit szólsz hozzá? Egyszerű sor: ilyen kényes dologban csak nem állhattam oda veszekedni egy asszonnyal. Nemesi sorban született embernek könnyű udvariasnak lenni, de annál bajosabb pénzt teremteni efféle torz képzelődésekre...

Elbólogatott, egy pillanatig pihent, aztán tovább folytatta:

- Közben pedig trónra lépésem óta felére csökkentek a jövedelmeim, főképpen Alsó-Egyiptomban. Sokszor fölvetem a kérdést: mi az oka?... Azt felelik: elszegényedett a nép, megfogyatkozott a lakosság, északon a tenger borított el nagy területeket, keleten a sivatag homokja, éveken át rossz volt a termés, vagyis baj meg baj, a kincstár meg egyre apad. Arra kérlek hát téged, deríts világosságot erre a dologra. Nézz szét, ismerkedj meg az ügyekben járatos igazmondó emberekkel, és állíts össze belőlük egy vizsgáló bizottságot. Hanem ha jelentést tesznek, ne bízzál túlságosan a papiruszokban, hanem magad végy latra egyet-mást. Hallom, hogy vezérnek való éles szemed van. Ha csakugyan olyan a szemed, egyetlen pillantás is megmondja majd neked, mennyire pontosak a bizottsági tagok jelentései. De elhamarkodva se alkoss véleményt, főképpen pedig ne kürtöld ki a nézetedet. Jegyezz fel minden komolyabb következtetést, ami eszedbe ötlik, néhány nap múlva vedd elő ugyanazt az ügyet, vedd fontolóra, és újra jegyezz. Ez a módszer majd megtanít rá, hogy a véleményalkotásban óvatos légy, és a dolgok megítélésében fején találd a szöget.

- Úgy lesz, amint parancsolod - mondta a herceg.

- A másik feladat, amelyet meg kell oldanod, ennél is nehezebb. Asszíriában történik valami, ami kormányomat kezdi nyugtalanítani. A mi papjaink azt beszélik, hogy az északi tengeren túl van egy piramis formájú hegy, amelynek lába csupa zöld gyep, teteje csupa hó, és most csodálatos dolgok esnek rajta. Évekig tartó nyugalom után egyszerre elkezd füstöt hányni, reng, dübörög, aztán annyi ömlő tüzes lángot vet ki magából, hogy a Nílusban sincs több víz. Ez a tűz, több medret vájva magának, folyik végig a hegyoldalakon, és óriási területen elpusztítja a szántóvetők munkáját. Hát ilyen hegy Asszíria. Évszázadokon keresztül csend, békesség uralkodik benne. Hanem egyszerre csak kitör a belső vihar, ki tudja, honnan, honnan nem, óriási hadak özönlenek elő, és pusztítják a békés szomszédokat. Ma Ninive és Bábel tájékán újra forrong a világ: füstöl a hegy. Meg kell tehát tudnod, zivatart jelent-e ez a füst... és gondolkozni kell rajta, miképp lehet megelőzni a veszedelmet.

- De meggyőzöm-e én ezt a feladatot? - kérdezte halkan a herceg.

- Meg kell tanulnod látni - felelte a fáraó. - Ha jól meg akarsz ismerni valamit, ne bízd magad csak a magad szemének tanúságára, hanem mások szemének a segítségét is szerezd meg. És ne szorítkozz csak egyiptomiak véleményére, mert minden nép, minden ember sajátságos, különös módon látja a dolgokat, és nem fogja fel az egész, tiszta igazságot. Hallgasd hát meg, mit tartanak az asszírokról a föníciaiak, zsidók, hettiták, egyiptomiak, és szívedben gondosan mérlegeld, mi a közös vonás Asszíriáról alkotott véleményükben. Ha valamennyien azt erősítik, hogy Asszíria felől veszély fenyeget, biztosra veheted, hogy csakugyan fenyeget. De ha ki-ki mást mond, akkor is éber légy, mert a bölcsesség azt parancsolja: inkább számítsunk a rosszra, mint a jóra.

- Olyan felséged beszéde, mint az istenek szava - suttogta Ramszesz.

- Megöregedtem, és a trón magasságából olyan dolgokat is láthatok, amilyenekről a halandók még csak nem is álmodnak. Ha megkérdezhetnéd az égi napot a földi ügyekről, még különösebb dolgokat mondhatna.

- Azok között, akiknek a véleményét meg kell tudakolnom Asszíriáról, felséged nem említette a görögöket - jegyezte meg a herceg.

A fáraó jóindulatú mosollyal rábólintott.

- A görögök!... Azok a görögök! Nagy jövő vár arra a népre. Hozzánk képest még csak gyerekek, de milyen nagyszerű lélek lakik bennük! Emlékszel arra a szobromra, amelyet egy görög képfaragó faragott?... Valóságos második énem, élő, eleven ember. Egy hónapig a palotában tartottam, hanem a végén... odaadtam a tébai templomnak. Akár hiszed, akár nem: elfogott a félelem, hogy az a kő képmásom egyszer csak fölkel az alapzatáról, és részt kér a kormányzásból... Micsoda zavar támadt volna Egyiptomban! A görögök!... Láttad, milyen vázákat formálnak, milyen palotákat építenek?... Abból az agyagból, kőből különös hatás sugárzik, amely vigaszom az én öregségemben, és elfelejteti velem a betegséget... A nyelvük meg... Ó, istenek! Valóságos zene, szobormű és kép!... Bizony mondom neked, ha Egyiptom valaha úgy meghalhatna, mint az ember, a görögök vennék át utána az örökséget. És ráadásul azt híresztelnék világszerte, hogy mindaz az ő munkájuk, s mi egyáltalán nem is voltunk... Pedig ők csak a mi alsó iskoláink tanítványai; mert, amint te is tudod, nincs jogunk idegeneket is megtanítani a felsőbb tudományokra.

- És mégis, atyám, mintha te mégsem bíznál a görögökben.

- Mert különös egy nép ez; nem lehet hinni se nekik, se a föníciaiaknak. A föníciai, ha akarja, látja és meg is mondja a tiszta, az igazi egyiptomi igazságot... Csak az ember sose tudhatja: mikor akarja megmondani az igazságot. A görög meg nyíltszívű, mint a gyermek, és mindig megmondaná az igazat, de nem tudja... Ők az egész világot másképpen látják, mint mi. Csodálatos szemükben minden dolog úgy megcsillog, megszínesedik, elváltozik, mint Egyiptom ege és vize. Lehet-e építeni a véleményükre? Még a tébai dinasztia idejében volt messze északon egy kisváros, Trója, amilyen nálunk akad húszezer is. Szedett-vedett görög tekergők rajtaütöttek ezen a tyúkólon, és csekély számú lakosságát addig zaklatták, míg a város népe tízévi hercehurca után felgyújtotta a várat, fölkerekedett, és elköltözött másfelé. Megszokott rablóhistória!... Hanem hallanád csak, milyen énekeket szereztek a görögök a trójai harcokról! Mi csak nevetünk azokon a hősi kalandokon és csodákon, mert kormányunk pontos jelentéseket kapott az eseményekről. Látván látjuk a szembeszökő, nyilvánvaló hazugságokat, és mégis... úgy hallgatjuk ezeket az énekeket, mint a gyerek a dajkája meséit... Nem tudunk elszakadni tőlük! Ilyenek a görögök, született hazugok, de kedvesek és vitézek. Akármelyikük könnyebb szívvel föláldozza az életét, semmint megmondja az igazságot. De nem önző érdekből, mint a föníciai, hanem lelki kényszerből.

- És mit tartsak a föníciaiakról? - kérdezte a herceg.

- Nagyon eszes emberek, dolgosak és bátrak, de kalmárnép; az ő szemükben az egész élet csak egy dolog körül forog: a nagy, zsíros konc körül!... A föníciai olyan, mint a víz: sokat hoz, de sokat el is visz, és mindenüvé befurakodik. Csak minél kevesebbet szabad adni neki, elsősorban pedig folyton vigyázni kell, hogy a réseken loppal ne szivárogjanak be Egyiptomba. Ha jól megfizeted, és még nagyobb nyereséggel biztatod őket, akkor páratlan ügynökeid lesznek. Amit mi most az asszíriai titkos mozgolódásokról tudunk, mind tőlük hallottuk.

- És a zsidók? - szólt halkan a herceg, lesütve a szemét.

- Eleven nép, de ádáz vakhitűek, és Egyiptomnak engesztelhetetlen, örök ellenségei. Csak mikor majd nyakukon érzik Asszíria szögekkel kivert saruját, jönnek hozzánk. Adják az istenek, hogy ne legyen késő. De föl lehet őket használni. Természetesen nem itt, hanem Ninivében és Bábelben.

A fáraó már elfáradt. A herceg arccal leborult előtte a földre, a fáraó megölelte, ő meg elment az anyjához.

A fejedelemasszony a szobájában ült, és az istenek szobraira finom vásznat szőtt, szolgálónői pedig ruhákat varrtak és hímeztek, vagy bokrétákat kötöttek. Egy fiatal pap Ízisz szobra előtt illatos füstölőt égetett.

- Eljöttem - szólt a herceg -, hogy hálás köszönetet mondjak neked, anyám, és elbúcsúzzam tőled.

A fejedelemasszony fölkelt, és átölelve a fiát, könnyes szemmel mondta:

- Mennyire megváltoztál!... Meglett férfi lett belőled!... Olyan ritkán találkozom veled, hogy el is felejthetném a vonásaidat, ha szívemben örökösen nem látnám. Te gonosz fiú... Az ország legelső méltóságával hányszor jártam a tanyád körül, gondoltam, egyszer, végre-valahára, majd csak elpárolog a haragod, te meg az ágyasoddal jöttél elém...

- Bocsáss meg! - kérlelte Ramszesz az anyját.

A fejedelemasszony kivezette a kertbe, ahol ritka, csodálatos virágok nőttek. Csak akkor kezdte újra a beszédet, amikor négyszemközt maradtak.

- Asszony vagyok, engem az asszony és az anya érdekel. Magaddal akarod vinni azt a lányt az útra is?... Ne felejtsd el, hogy az az örökös zsivaj és mozgolódás, amely mostantól fogva állandóan ott zajlik majd körülötted, megárthat neki is, a gyermekének is. Terhes asszonynak legjobb a csend és a nyugalom.

- Sáráról beszélsz? - kérdezte elámulva a herceg. - Sára terhes?... Egy szóval se említette...

- Tán röstelli, tán maga se tudja - felelte Nikotrisz. - Hanem mindenesetre az utazás...

- Hisz eszem ágában sincs, hogy magammal vigyem... - vetette közbe Ramszesz. - De miért titkolózik előttem?... Mintha az a gyermek nem is az én gyermekem volna.

- Ne légy gyanakodó! - korholta anyja. - Ez csak a fiatal nők szokásos szégyenlőssége... Meglehet, azért takargatta az állapotát, mert félt, hátha elhagyod.

- De hisz csak nem vihetem az udvaromba! - mondta a herceg olyan türelmetlenül, hogy a fejedelemasszony szeme elmosolyodott, de lebocsátotta rá a szemhéját.

- Ej, ej, nem való ilyen ridegen eltaszítani egy nőt, aki szeretett. Tudom, hogy a jövőjét biztosítottad. Majd mi is adunk neki valamit! Királyi vérből való gyermeknek jó nevelést és vagyont is kell kapni.

- Természetes - hagyta rá Ramszesz. - Ha az én elsőszülött fiamnak nem is lesznek hercegi jogai, de azért olyan polcra kerül, hogy nem kell miatta szégyenkeznem, és neki se lesz oka panaszra.

Anyjától elbúcsúzva, Ramszesz Sárához akart menni, és ezért előbb a maga lakására ment.

Két érzés uralkodott rajta: haragudott Sárára, hogy eltitkolta előtte, mi az oka gyengélkedésének, és büszke volt, hogy apa lesz.

Apa lesz!... Ez a cím olyan becsületet szerez neki, amely csak megerősíti vezéri méltóságában. Egy apa már nem siheder legényke, akinek tisztelettel kell felnéznie a nála idősebbekre.

A herceg el volt ragadtatva, és látni akarta Sárát, hogy összeszidja, aztán megölelje és megajándékozza.

Hanem amikor átment a palota másik szárnyába, a maga lakosztályába, Alsó-Egyiptomból való két nomarchoszt talált a szobájában, akik jelentést akartak tenni kerületeikről. Amikor pedig végighallgatta a beszámolókat, belefáradt. Azonfelül este fogadás volt nála, arról se akart lekésni.

„Megint csak nem látom meg - gondolta magában. - Szegény lány, idestova három hete is lesz, hogy nem látott.”

Behívta a szerecsenjét.

- Nálad van az a kalitka, amelyet Sára akkor adott neked, amikor ő szent felségét üdvözöltük?

- Nálam - felelte a szerecsen.

- Végy ki belőle egy galambot, és ereszd el.

- A galambok már mind az asztalra kerültek.

- Ki ette meg őket?

- Felséged. Mondtam a szakácsnak, hogy azok a galambok Sára asszonytól valók, azért aztán csak felséged asztalára sütött belőle pecsenyét, meg csinált belőle pástétomot.

- Krokodilusok faljanak föl benneteket! - kiáltott rá a herceg haragosan.

Tutmóziszt hívatta, és nyomban Sárához küldte. Elmondta neki, mi történt a galambokkal, aztán hozzátette:

- Elviszel neki egy pár smaragdköves fülönfüggőt, karjára, lábára arany karikákat és két talentumot. Mondd meg neki, hogy haragszom rá, amiért eltitkolta előttem a terhességét, de megbocsátok neki, ha a gyerek szép, egészséges lesz. Ha fia születik, még egy birtokot adok neki - fejezte be mosolyogva. - Hanem... hanem... beszéld rá, bocsásson el néhány zsidót, és vegyen fel helyettük egy-két egyiptomi férfit és nőt. Nem akarom, hogy a fiam csupa zsidó között jöjjön a világra, és még a tetejébe zsidó gyerekekkel is játsszék. Még arra tanítanák, hogy a datolyának csak a rosszát adja az apjának!

Tizenkilencedik fejezet

A memfiszi idegennegyed a város északkeleti sarkában terült el, a Nílus közelében. Pár száz lakóház volt az egész városrész, és tíz-egynéhány ezer lakos élt benne: asszírok, zsidók, görögök, javarészben pedig föníciaiak.

Gazdag negyed volt. Főútvonala egy harminc lépés széles, elég egyenes utca, amely lapos kockakövekkel volt kirakva. Jobbról-balról három-, négy- vagy éppen ötemeletes, homokkőből, mészkőből vagy téglából épült házak sorakoztak. A pincékben nyersanyagok voltak felhalmozva, a földszint csupa bolt, az alsó emeleteken laktak a vagyonosabb polgárok, a felső emeleteket szövő-, cipész-, aranyműves- és más műhelyek foglalták el, a legfelső, szűk helyiségekben meg munkások laktak.

Ebben a városrészben is, mint általában városszerte, a legtöbb épület fehérre volt meszelve. De azért itt-ott akadt ház, amely olyan zöld volt, mint a rét, vagy sárga, mint egy búzatábla, vagy kék, mint az ég, vagy vérpiros.

Sok ház homlokzatát festett vagy faragott díszítések borították el, a lakók foglalkozását ábrázolták.

Az aranyműves házán a rajzok hosszú sora hirdette, hogy gazdája idegen országbeli fejedelmeknek árulja a maga készítette aranyláncokat és karkötőket, és milyen bámulatba ejti őket munkáival. Egy kereskedő hatalmas palotáját teljesen ellepte a sok írott kép, amelyek a kereskedő életének rengeteg baját, vesződését és veszedelmeit beszélték el: a tengeren iszonyatos, halfarkú szörnyetegek kapják el az embert, a sivatagon tüzet okádó, szárnyas sárkányok fenyegetik, a távoli szigeteken pedig akkora óriások sanyargatják, akiknek még a szandáljuk is nagyobb, mint egy föníciai hajó.

Az orvos házának falára olyan emberek képét festették, akik az ő segedelmével visszanyerték elvesztett karjukat, lábukat, de még fogukat, ifjúságukat is. Azon az épületen pedig, amelyben a kerületi közigazgatási hatóság székelt, egy kis hordó volt látható, amelybe aranygyűrűket dobáltak, aztán egy íródeák, amint valaki a fülébe sugdos, a földön pedig egy elítélt nyúlt el, két másik ember meg kimérte neki a botokat.

Az utcán nyüzsgött a nép. A falak mentén gyaloghintóvivők, legyezősök, munkások, teherhordók sorakoztak, szolgálataikat kínálgatva. Az utca közepén mindenféle árukkal megrakott teherhordó emberek, szamarak vagy ökrös szekerek végeszakadatlan sora. A gyalogjárókon hangos torkú árusok friss vizet, szőlőt, datolyát, füstölt halat kínáltak, köztük elszórtan egy-egy virágárus, muzsikus vagy szemfényvesztők, ezermesterek minden fajtája.

Az embereknek ebben az áradatában, amely örökösen hullámzott, ide-oda verődött, adott-vett és százféle hangon sivalkodott, itt is, ott is fel-feltűntek a rendőrök. Mindegyiken térdig érő, barnás ing volt, lábuk csupasz, ágyékukon kék-piros csíkos kötényke, oldalukon rövid kard, markukban hatalmas bot. A gyalogjárón térültek-fordultak, néha szóba eredtek a másik rendőrrel, de leggyakrabban felálltak egy-egy út menti kőre, mert onnan jobban szemmel tarthatták a lábuk előtt hömpölygő tömeget.

Ilyen éber rendtartás mellett az utcai tolvajoknak nagyon leleményesen kellett a dolgukat végezniük. Rendszerint kettő összeverekedett, s amikor aztán nagy sokaság csődült össze a látványosságra, és a rendőr bottal ütlegelte a verekedőket is, a nézőket is, a jómadarak cimborái dologhoz láttak.

Az utcának majdnem a közepe táján volt a Türoszba való föníciai Asszarhaddonnak a vendégfogadója; a könnyebb ellenőrzés kedvéért itt kellett megszállnia mindenkinek, aki idegen országból érkezett Egyiptomba. Jókora, négyszögletes ház volt, körös-körül csupa ablak; körül lehetett járni, meg lehetett tekinteni mind a négy oldalról, mert nem érintkezett a szomszéd épületekkel. A főkapu fölött egy kis hajó lógott, a homlokzat falán egy nagy kép XII. Ramszesz ő szent felségét ábrázolta, amint áldozatot mutat be az isteneknek, vagy oltalmat nyújt az idegen országbelieknek, akik között hatalmas termetükkel és erősen vöröses színükkel leghamarabb szembeötlöttek a föníciaiak.

A keskeny ablakok mindig nyitva voltak, és csak a szükséghez képest eresztették le a színes pálcikákkal összerótt vászon ablakredőnyöket. A gazda lakása és a szállóvendégek szobái három emeletet foglaltak el: a földszinten volt a bormérés és a vendéglő. A hajósok, teherhordók, kézművesek és általában a szegényebb utasok a kis udvaron ettek-ittak; földje mozaikszerűen ki volt kövezve, a ponyvatető pedig csak keskeny oszlopocskákra volt kifeszítve, hogy valamennyi vendéget szemmel lehessen tartani. A tehetősebbek, előkelő származásúak fenn, az árkádok alatt étkeztek, amelyek körös-körül húzódtak az egész udvaron.

Az udvaron a vendégek a földre ültek, nagy kőlapok mellé, amelyek asztal gyanánt szolgáltak. A karzatokon, ahol hűvösebb volt, asztalok, padok, székek álltak, sőt puha, párnázott heverők, amelyeken szundikálni is lehetett.

Minden karzaton volt egy nagy asztal, rajta kenyér, húsfélék, halak, gyümölcsök, egy kis átalag bor, sör és víz. Szerecsen rabszolgák és rabszolganők szolgálták fel az ételeket, kivitték az üres hordókat, a pincéből hordták a friss italokat, az asztalokra vigyázó íródeákok pedig lelkiismeretesen felírtak minden darabka kenyeret, minden fej fokhagymát, minden pohár vizet. Az udvar közepén, egy kis dobogón, két felügyelő álldogált botokkal felszerelve, egyrészről a kiszolgálást és az íródeákokat tartották szemmel, másrészről pedig a hosszú botokkal a különféle nemzetbeli szegényebb vendégek közt támadt perpatvarokat igazították el. Ilyen rendtartás mellett aztán lopás, verekedés csak nagy ritkán esett meg, az árkádok alatt még inkább, mint az udvaron.

A fogadós, a föníciai derék Asszarhaddon, maga is egyre jött-ment a vendégek között, hogy meglássa, megkapja-e mindenki, amit kívánt. Túl járt már az ötvenen, szakálla, haja őszbe csavarodott, hosszú ing és muszlinszerű köntös volt rajta.

- Egyetek, igyatok, fiaim - mondta a görög hajósoknak -, mert ilyen disznóhús, ilyen sör nincs másutt sehol a világon. Hallom, Rafia körül meglepett benneteket a vihar... Gazdag áldozatot kéne bemutatnotok az isteneknek, amiért megmentettek benneteket!... Memfiszben egy egész élet során se lát az ember vihart, hanem a tengeren sűrűbb a villám, mint erre, felénk, a rézuten... Szent áldozatra van mézem, lisztem, illatos fűszerem, ott meg a sarokban minden nép isteneit megtalálhatjátok. Az én fogadómban kevés pénzért jól is lakhat, az isteneknek is kedvére tehet a vendég.

Megfordult, és az árkádok alá ment a kereskedők közé.

- Egyetek, igyatok, jó uraim! - előzékenykedett hajlongva. - Jó idők járnak ránk. A trónörökös őkegyessége, aki örökkön éljen, Pi-Basztba megy, hatalmas kísérettel, Felső-Egyiptomból pedig aranyszállítmány érkezett, közületek jó néhányan szépen kereshetnek rajta. Van fogolypecsenyénk, gyenge libánk, frissen fogott halunk, nagyszerű őzpecsenyénk. Ciprusból meg micsoda felséges bort küldtek!... Zsidó legyek, ha ebből a gyönyörűségből egy pohár meg nem ér két drachmát!... De nektek, atyáknak, nagy jó uraim, ma csak drachmájával számítom. De csak ma, mert ma kezdjük meg.

- Add fél drachmáért, akkor megkóstoljuk - alkudott az egyik kereskedő.

- Fél drachmáért? - ismételte a fogadós. - Hamarabb folyik a Nílus vissza Téba felé, mint hogy én fél drachmáért adjam ezt az édes italt! Legfeljebb... neked, jó uram, nemes Belezisz, aki Szidón gyöngye vagy... Hej, rabszolgák, adjatok egy korsó ciprusit a mi jó urunknak.

Amikor továbbment, a Belezisznek mondott kereskedő odaszólt a társaihoz: - Száradjon el a karom, ha ez a bor megér egy fél drachmát. De hadd legyen... Legalább kevesebb bajunk lesz a rendőrséggel.

A mindenféle nemzetbeli rangú és rendű vendégekkel való beszélgetés egyáltalán nem zavarta a gazdát abban, hogy a szeme ott ne legyen az ételeket, italokat jegyző íródeákokon vagy a felügyelőkön, akik a kiszolgálást és az íródeákokat ellenőrizték, de leginkább azt az utast leste, aki a homlokzati árkád alatt maga alá húzott lábbal ült a párnákon, s egy marék datolya meg egy pohár tiszta víz mellett szunyókált. Körülbelül negyvenéves lehetett, sűrű haja, szakálla hollófekete; szeme el-elrévedezett, csodálatosan nemes vonásait talán sohase rántotta redőkbe a harag, nem zavarta meg a félelem.

„Veszedelmes patkány! - gondolta a fogadós, fél szemmel egyre feléje sandítva. - Nagyon papos az arca, de fekete köpönyeg van rajta... Drága ékszereket, talentumnyi aranyat letett nálam, húst meg nem eszik, se bort nem iszik. Vagy jeles próféta lehet, vagy cégéres tolvaj!”

Az utcáról két csupasz testű kígyóbűvölő lépett az udvarra; zsákjukban csak úgy gomolyogtak a mérges hüllők, s megkezdték az előadást. A fiatalabb sípolt, az idősebb pedig körülfonta magát kisebb-nagyobb kígyókkal, de a leghitványabbja is elég nagy volt arra, hogy szétkergesse az Aranyhajó fogadó minden vendégét. A síp egyre sivítóbban szólt, a kígyóbűvölő összevissza hajladozott, görcsösen vonaglott, szája habzott, és közben szakadatlan ingerelte a hüllőket. Végül az egyik kígyó beleharapott a kezébe, egy másik az arcába, mire a harmadikat, a legkisebbet, elevenen megette maga a bűvölő.

A vendégek és a cselédség szívszorongva nézték a bűvölő mutatványát. Amikor ingerelte a kígyókat, reszkettek, amikor a kígyók megharapták, rémülten hunyták le szemüket, hanem amikor a mester megette a kígyót, felujjongtak örömükben és ámulatukban...

Csak a homlokzati árkádbeli utas nem hagyta ott a párnáit, sőt még ügyet se vetett az egész komédiára. Mikor pedig a bűvölő őelébe is odalépett egy kis adományért, két rézutent dobott le neki a padlóra, és csak intett, hogy ne lépjen hozzá közelebb.

A látványosság eltartott egy fél óráig. Amikor a kígyóbűvölők elhagyták az udvart, a vendégszobákban szolgáló szerecsen odaszaladt a fogadóshoz, és ijedt ábrázattal sugdosott neki. Aztán, honnan, honnan nem, előtoppant a rendőr tizedes, és Asszarhaddont egy távolabb eső ablakmélyedésbe vezette, ahol sokáig tárgyalt vele. A becsületes vendégfogadós sűrűn verte mellét, tördelte kezét, vagy kapkodott fejéhez. Végül hasba rúgta a szerecsent, a tizedes úrnak egy sült libát és egy korsó sört adatott, maga pedig a homlokzati árkád vendégéhez lépett, aki még most is mintha szundított volna, bár a szeme nyitva volt.

- Szomorú újsággal jövök hozzád, nagyuram - kezdte a fogadós, a vendég mellé telepedve.

- Az istenek küldik az emberekre az esőt is, a szomorúságot is, amint kedvük tartja - felelte nagy nyugalommal a vendég.

- Amíg mi a kígyóbűvölőket néztük - folytatta a fogadós, szürkülő szakállát húzogatva -, tolvajok lopóztak fel a második emeletre, és elcsenték a holmidat... Három zsákot és egy ládát, ami alighanem igen-igen sokat érő lehetett.

- Hát akkor jelentsd a bírónak a káromat.

- Minek ide a bíró? - suttogta a fogadós. - Minálunk céhük van a tolvajoknak is... Elhívatjuk a céh fejét, megbecsüljük a holmikat, kifizeted az érték húsz százalékát, és minden megkerül. Én magam is megsegítelek benne.

- Az én hazámban - vetette oda az utas - tolvajokkal senki se egyezkedik, és én se teszem. Itt lakom nálad, rád bíztam a vagyonomat, te felelsz érte.

A tiszteletre méltó Asszarhaddon erre vakarni kezdte a háta közepét.

- Messze országbeli idegen - kezdte aztán halkabban -, ti hettiták és mi föníciaiak atyafiak vagyunk, én hát igaz szívvel csak azt tanácsolom neked, sose kezdj az egyiptomi bírósággal, mert annak csak egy ajtaja van: amelyiken az ember bemegy, de olyan nincs, amelyiken ki is jöhetne...

- Az istenek még a falakon át is kihozzák onnan, aki ártatlan - intette le a vendég.

- Aki ártatlan!... De hát ki ártatlan közülünk a szolgaság földjén? - suttogta a fogadós. - Nézd csak... ott, az a rendőr tizedes libapecsenyét eszik, de olyan finom, gyenge libapecsenyét, hogy én magam is szívesen megenném; vajon tudod te, miért adtam neki azt a libát, miért vontam el a tulajdon számtól?... Mert az a tizedes azért jött, hogy teutánad tudakozódjék...

És a föníciai a fél szeme sarkából az utasra pislogott, hanem az egy percre se vesztette el a nyugalmát.

- Azt kérdi a tizedes - folytatta a fogadós -, csak kérdezi: „Kiféle, miféle az a fekete vendég, aki már két órája ott ül egy marék datolya mellett?” Mondom neki: „Az egy igen jeles úr, Phut nevezetű.” „Aztán hová való?” „Hatti országba, Haran városába; szép, háromemeletes, rendes háza van ott és jócskán földje.” „Mi végre jött ide?” Mondom: „Hogy beszedjen egy paptól öt talentumot, amit még az apja adott neki kölcsön.” Hát aztán tudod, mit mondott erre a tizedes? - szűrte a szót a fogadós. - „Asszarhaddon, én tudom, hogy te ő szent felségének hűséges szolgája vagy, jó ételeket adsz, és nem ereszted föl a borod, ezért én azt mondom neked: vigyázz! Őrizkedj az olyan idegenektől, akik nem barátkoznak, megvetik a bort és minden örömöt, és egyre csak hallgatnak. Az a harani Phut asszír kém lehet.” A szívverésem majd elállt, amikor ezt hallottam - folytatta a gazda. - De téged mi se érdekel? - méltatlankodott, mikor látta, hogy a kémkedés rettenetes vádja se zavarja meg a hettita nyugalmát.

- Asszarhaddon - szólt végre a vendég -, én terád bíztam magamat és a vagyonomat. A te gondod, hogy visszaadják a zsákjaimat meg a ládámat, mert különben bevádollak téged ugyanannál a tizedesnél, aki megette a libát, amit magadnak szántál.

- Hát akkor... legalább azt engedd meg, hogy csak tizenöt százalékot fizessek a tolvajoknak a holmikért - sopánkodott a gazda.

- Nincs rá jussod.

- Hát adj nekik legalább harminc drachmát.

- Egy utent se.

- Adj legalább tíz drachmát a nyomorultaknak.

- Menj innen, Asszarhaddon, békével, és kérd az isteneket, adják vissza ép eszed - mondta az utas változatlan lelki nyugalommal.

A vendéglős mérgében szuszogva pattant fel a párnákról.

„Ó, ez az alávaló! - gondolta magában. - Ez nemcsak azért az adósságért jár itt!... Ez még valami üzletet is forgat a fejében... Az én szívem úgy érzi, hogy alighanem valami gazdag kereskedő vagy tán éppen fogadós, aki a papokkal meg a bírákkal összejátszva, majd épp itt az orrom előtt nyit fogadót... De még azelőtt égessenek meg az égi tüzek!... Essen beléd a lepra!... Te fukar, te csaló, te tolvaj, akin becsületes ember egy árva utent se kereshet!...”

A derék, jó Asszarhaddon haragja még le sem csillapodott, amikor az utcáról egyszerre csak sípszó, dobpergés verődött be a fogadóba, a következő pillanatban pedig négy, szinte meztelen táncosnő perdült be az udvarra. A teherhordók, hajósok hangos ujjongással fogadták őket, de még a tekintélyes kereskedők is kíváncsian fordultak feléjük az árkádok alól, és megjegyzéseket tettek szépségükre. A táncosnők integetve, mosolyogva üdvözölték a vendégeket. Egyikük nyomban játszani kezdett kétágú sípján, másikuk kis dobján kísérte, a két fiatalabb pedig körültáncolta az udvart, de olyan fortélyosan, hogy alig-alig akadt olyan vendég, akit muszlinsáljuk egy kissé meg ne legyintett volna.

Az ivók énekelni, kiáltozni kezdtek, és hívogatták a táncosnőket, a szegényebb vendégek között még verekedés is támadt miattuk, de a felügyelők, magasra emelve botjukat, könnyűszerrel elsimították a zenebonát. Hanem az egyik líbiai a bot láttán elvesztette dühében a fejét, kést rántott, de két szerecsen elkapta a kezét, elszedtek tőle néhány rézgyűrűt az ételekért járó fizetség fejében, aztán kidobták az utcára. Közben az egyik táncosnő a hajósok közt maradt, kettő a kereskedők közé telepedett, akik borral, tésztafélékkel kínálgatták, a legidősebb pedig sorra járta az asztalokat, és adományokat kért:

- Ízisz istennő szentélye javára! - mondta jó hangosan. - Adakozzatok, jámbor idegenek, Ízisz istennő szentélye javára, ő visel gondot minden élő teremtményre... Minél többet adtok, annál több áldás és boldogság lesz a részetek... Ízisz anyánk szentélyére!

A kis dobocskára hullottak a rézpénzek, de itt-ott aranyszemek is. Az egyik kereskedő megkérdezte, meglátogathatná-e, mire a táncosnő mosolyogva bólintott.

Amikor a homlokzati árkád alá ért, a harani Phut belenyúlt bőrzacskójába, kivett belőle egy aranygyűrűt, és így szólt:

- Istár jóságos és hatalmas istennő, fogadd ezt az ő szentélye javára.

A papnő élesen rápillantott, és suttogva mondta:

- Anaél, Sachiel...

- Amabiel, Arbalidot... - felelte ugyanolyan halkan az utas.

- Látom, te szereted Ízisz anyát - mondta hangosan a papnő. - Bizonyosan gazdag vagy, bőkezű is vagy, neked érdemes jövendőt mondani.

Leült mellé, megevett néhány datolyát, és az utas tenyerét vizsgálva mondta:

- Bretortól és Hagitától[4] jössz, messze, idegen országból... Utazásod szerencsés volt... Pár napja a föníciaiak szemmel tartanak - tette hozzá halkan.

- Pénzért jössz, pedig nem vagy kereskedő... Napnyugta után gyere el hozzám... kívánságod beteljesedik - folytatta újra hangosan.

- A Temető utcában lakom, a Zöld Csillaghoz elnevezett házban - suttogta tovább. - Csak őrizkedj a tolvajoktól, akik a vagyonodra leskelődnek - fejezte be, látva, hogy a becsületes Asszarhaddon mint hegyezi a fülét.

- Az én házamban nincsenek tolvajok! - fakadt ki a föníciai. - Legfeljebb azok lopnak, akik az utcáról jönnek be.

- Ne haragudj, drága öreg - felelt ingerkedve a papnő -, mert a nyakadon egyszerre kidagad egy piros sáv, az pedig szerencsétlen halált jelent.

A szörnyű jóslat hallatára Asszarhaddon hármat köpött, és eldörmögte a rossz jóslat elleni varázsigét. Amikor aztán eloldalgott az árkád mélyébe, a papnő kacérkodni kezdett a harani kereskedővel. Koszorújából rózsát adott neki, búcsúzásul megölelte, aztán elment a többi asztalhoz.

Az utas intett a fogadósnak.

- Az a kívánságom - rendelkezett -, hogy az a nő jöjjön el hozzám. Vezettesd a szobámba.

Asszarhaddon a vendég szeme közé nézett, összecsapta a kezét, és hangos nevetésre fakadt.

- Tüfón megbolondított téged, jó harani - nevetett egy nagyot. - Ha az én házamban egyiptomi papnővel megesne ilyen eset, seprűvel kergetnének ki a városból. Itt csak idegen országbeli lányokat szabad fogadni.

- Hát akkor majd elmegyek hozzá én - felelte Phut. - Mert igen jóeszű és istenfélő teremtés, és sok dologban jó tanáccsal segíthet nekem. Napnyugta után adj mellém egy kalauzt, hogy el ne tévedjek.

- Gonosz lelkek szállották meg a te szívedet - vetette oda a fogadós. - Tudod te azt, hogy ez az ismeretség kétszáz drachmádba kerülhet, ha ugyan nem háromszázba, arról nem is szólva, amit a szolgálólányoknak meg a szentélynek kell adnod. Ekkora summáért pedig - mondjuk ötszáz drachmáért - kaphatsz fiatal, erényes nőt is, az én lányomat, aki már tizennégy éves, és mint okos lányhoz illik, már a hozományát gyűjti. Ne kódorogj hát el éjszakának idején ismeretlen városban, mert rendőrök vagy útonállók körme közé kerülhetsz, kapj inkább azon, amit az istenek itt a házban tartogatnak neked. Akarod?

- Aztán eljönne velem a te lányod Haranba is? - kérdezte Phut.

A fogadós elképedve bámult a vendégre. Aztán csak a homlokára csapott, mint aki a titok nyitjára akadt, és kézen fogva az utast, egy csendes ablakmélyedésbe vezette.

- Most már mindent tudok! - suttogta izgatottan. - Te lányokkal kereskedel... De ne felejtsd el, hogy egyetlenegy egyiptomi lánynak a kicsalogatásáért elveszted minden vagyonodat, és kőfejtőbe visznek... Hacsak felesbe nem dolgozol velem, mert én itt ismerek minden utat.

- Hát akkor mondd meg nekem az utat ennek a papnőnek a szállására - felelte Phut. - El ne felejtsd, hogy napnyugta után itt legyen a kalauz, reggelre meg visszakapjam a zsákjaimat és a ládámat, mert különben bepanaszollak a bírónál.

Azzal Phut távozott a karzatról, és fölment a szobájába.

Asszarhaddon csak úgy dúlt-fúlt dühében. Odament az egyik kis asztal mellé, amely körül föníciai kereskedők iddogáltak, és az egyikre ráförmedt:

- Te ugyan szép vendégeket hozol a szárnyaim alá, mondhatom! - recsegtette a fogadós, aki hasztalan igyekezett nyugodtabban beszélni, reszketett a hangja. - Az a Phut alig eszik valamit, azt mondja, én váltsam ki a tolvajoktól a holmiját, amit elloptak tőle, most meg, mintha csúffá akarná tenni a házamat, egy egyiptomi táncosnőhöz készül, ahelyett, hogy az én lányomat ajándékozná meg.

- Csuda is az! - felelte Kus nevetve. - Föníciai nőkkel barátkozhat Szidónban is, itt egyiptomit akar. Bolond, aki Ciprusban jár, és nem ciprusi bort iszik, hanem türoszi sört.

- Hát én meg csak azt mondom neked - vágott a szavába a fogadós -, hogy az a harani veszedelmes ember... Kereskedőnek mondja magát, de nagyon papos formája van...

- Szemre te is olyan vagy, Asszarhaddon, mint egy főpap, pedig csak kocsmáros vagy! Lóca marad a lóca akkor is, ha oroszlánbőrrel terítik le.

- De minek mászkál ez a papnőkhöz?... Meg mernék rá esküdni, hogy ez csak kifogás, hogy az a hettita tuskó nem fehérnépekkel akar mulatni, hanem összeesküvő gyülekezetre igyekszik.

- A harag meg a kapzsiság meghomályosítja az eszed - szólt rá Kus komolyan. - Olyan vagy, mint aki dinnyét keres a fügefán, és nem veszi rajta észre a sok fügét. Minden kereskedő szemében világos, hogy ha Phut papi embertől akar beszedni öt talentumot, akkor igyekszik megnyerni mindenkinek a jóakaratát, aki csak szentélyekben forgolódik. Hanem te nem értesz már semmit...

- De az én szívem azt mondja, hogy ez az ember asszír kém, aki ő szent felsége vesztére leselkedik.

Kus megvetéssel nézett Asszarhaddonra.

- Hát akkor csak tartsd szemmel, lesd minden lépését. Ha aztán valaminek a nyomára akadsz, vagyonának egy része tán a te markodat üti.

- Látod, most okosat mondtál! - kapott a szón a fogadós. - Csak hadd menjen az a patkány a papnőhöz, onnan meg tudom is én, hova. De a szememet utánaküldöm, az elől pedig semmi el nem rejtőzik.

Huszadik fejezet

Este kilenc óra tájban Phut egy fáklyavivő szerecsen kíséretében elindult az Aranyhajó fogadóból. De Asszarhaddon már egy fél órával azelőtt kiküldte egy megbízható emberét a Temető utcába, és a lelkére kötötte, hogy a leggondosabban figyelje meg, nem lopózik-e ki a harani kereskedő a Zöld Csillaghoz elnevezett házból, és ha igen, hova megy.

A fogadós egy másik bizalmas embere meg messziről követte Phutot. A szűk sikátorokban meglapult a falak mellett, a széles utcákon meg részeget mímelt.

Az utcák már néptelenek voltak, a teherhordók, az utcai árusok már mind aludtak. Csak a még egyre szorgalmatoskodó mesteremberek tanyáin égett világosság, vagy a gazdagok házaiban, akik a lapos tetőkön mulattak. Innen is, onnan is hárfa- meg sípszó hangzott ki, ének, nevetés, másfelől kalapácsok koppanó zaja, fűrészelés harsogása, hellyel-közzel berúgott emberek kurjongatása, sőt valahonnan még segítségért is sikoltottak.

Phut és a rabszolga jobbára csak szűk, girbegurba, kátyúkkal teli utcákon haladtak. Minél közelebb értek a célhoz, az épületek annál alacsonyabbá váltak, mind több és több lett az egyemeletes ház, mind több és nagyobbak a kertek, ahonnan főképpen pálmák, fügefák, tengődő akácok hajoltak ki a kerítések, falak mögül, mintha szökni akarnának.

A Temető utcában a kép egyszerre megváltozott. A házak helyét jókora kertek foglalták el, ezek közepén pedig előkelő paloták emelkedtek. Az egyik kert kapujában a szerecsen megállt, és eloltotta a fáklyát.

- Ez a Zöld Csillag - mondta, és mélyen meghajolva Phut előtt, megfordult hazafelé.

A harani megzörgette a kaput. Kisvártatva megjelent a kapus. Figyelmesen szemügyre vette a jövevényt, és dörmögve szólt:

- Anaél, Sachiel...

- Amabiel, Arbalidot - folytatta Phut.

- Üdvöz légy nálunk - mondta erre a kapus, és gyorsan ajtót nyitott.

Phut áthaladt a kis palotához vezető fasoron, és belépett a pitvarba, ahol a már ismerős papnő üdvözölte. Hátul egy fekete szakállú, fekete hajú ember várakozott, aki annyira hasonlított a haranira, hogy a jövevény nem tudta palástolni elképedését.

- Ő helyettesít majd téged azok szemében, akik utánad leselkednek - magyarázta nevetve a papnő.

A haraninak maszkírozott férfi rózsakoszorút tett a fejére, és a papnővel fölment az első emeletre, ahol csakhamar szólt a síp, és csengtek a poharak, Phutot pedig két alantas pap a kertben épült fürdőházba vezette. Ott megfürdött, megfodorították a haját, és fehér köntöst adtak rá.

A fürdőházból mind a hárman újra kiléptek a fák közé; elhaladtak néhány más kert mellett, végre egy puszta térre értek.

- Azok ott régi sírok - magyarázta az egyik pap Phutnak -, az ott a város, ez meg itt a szentély. Menj, ahova akarsz, a bölcsesség mutassa meg neked a helyes utat, a szent igék pedig oltalmazzanak meg minden veszedelemtől.

A két pap azzal visszahúzódott egy kertbe, Phut magára maradt. A hold nem sütött az égen, de azért elég világos volt. Messze, messze, ködbe veszve a Nílus vize csillogott; az égen a Nagymedve hét csillaga szikrázott. Az utas feje fölött az Orion úszott, a sötét pilonok fölött pedig a Szíriusz ragyogott.

„Arra mifelénk jobban világítanak a csillagok” - gondolta Phut magában.

Ismeretlen nyelven imádságokat mormolt, és a szentély felé vette útját.

Alig tett húsz-harminc lépést, az egyik kertből egy férfi lopakodott elő, és nyomon követte. De szinte ugyanebben a pillanatban olyan sűrű köd ereszkedett le, hogy a szentély tetején kívül jóformán semmit se lehetett látni.

Kis idő múlva a harani magas kőfalba ütközött. Fölnézett az égre, és elindult nyugat felé. Nagy denevérek, éjjeli madarak suhantak el a feje fölött. A köd annyira megsűrűsödött, hogy állandóan tapogatóznia kellett a fal mellett, különben eltévedt mellőle. Az út elég sokáig eltartott, végre Phut egy alacsony ajtócskára bukkant, amely tele volt verve bronzszögekkel. Bal kéz felől, felülről lefelé számolgatni kezdte őket, közben az egyiket jó erősen megnyomta, másokon meg egyet csavart.

Amikor ilyen módon meglazította lenn az utolsó szöget is, az ajtó csendesen megnyílt. A harani néhány lépésre bement: szuroksötét, szűk üregbe került.

Óvatosan kitapogatta lábával a talajt, míg végre mintha egy kút kávájára akadt volna, ahonnan hűvös levegő áradt fel. Szélére guggolt, és bátran leereszkedett a mélység fenekére, pedig ebben az országban, ezen a helyen, most járt először.

De az üreg nem volt mély. Phut egyenesen megállt a mélyedés lejtős fenekén, aztán megindult lefelé a szűk sikátoron, olyan biztonsággal, mint aki már régóta ismeri a járást.

A folyosót a végén ajtó zárta le. Tapogatózva megtalálta a zörgetőt, és háromszor az ajtóhoz zörrentette. Feleletül, nem tudni, honnan, megszólalt egy hang:

- Ó, utas, aki éjszakának idején háborgatod ezt a szent helyet, van-e jussod rá, hogy ide belépj?

- Nem bántottam soha se férfit, se nőt, se gyermeket... kezemet nem mocskolja vér... Tisztátalan ételt nem ettem... Más jószágát el nem vettem... Nem hazudtam, és a nagy titkot el nem árultam - válaszolta nyugodtan a harani.

- Az vagy, akit várnak? Vagy az, akinek mondod magad? - kérdezte kisvártatva a hang.

- Az vagyok, akinek el kellett jönnie napkeleti testvéreinktől; de az a másik név is az én nevem, az északi városomban pedig házam, földem van - felelte Phut.

Az ajtó megnyílt, és a harani egy tágas pincehelyiségbe lépett, amelyet egy kis asztalon, bíborfüggöny előtt égő mécses világított meg. A függönyön aranyszállal szárnyas golyó volt kihímezve, két kígyóval.

Oldalt egy egyiptomi pap állt, fehér köntösben.

- Tudod-e, aki ide beléptél - kérdezte a pap Phutra emelve az ujját -, mit mond e függönyre hímzett jelkép?

- A golyó jelképezi a világot - felelte a jövevény -, amelyen mi lakunk, a szárnyak pedig azt jelentik, hogy ez a világ úgy repül a mindenségben, mint a sas.

- És a kígyók? - kérdezte a pap.

- A két kígyó arra emlékezteti a bölcset, hogy aki elárulja ezt a nagy titkot, kétszeresen is meghal: teste is, lelke is elvész.

Pillanatnyi hallgatás után a pap újra megszólalt:

- Ha te valóban Beroész vagy - itt mélyen meghajtotta a fejét -, Kháldea nagy prófétája - újra meghajtotta a fejét -, aki előtt se égen, se földön nincs titok, mondd kegyesen a te szolgádnak: melyik a legcsodálatosabb csillag?

- Csodálatos a Hór-Széth,[5] amely tizenkét év alatt járja körül az eget, körülötte pedig négy kisebb csillag kering. De legcsodálatosabb a Horka,[6] amely harminc év alatt fordul meg az égen. Mert neki nemcsak alávetett csillagai vannak, hanem nagy gyűrű is övezi, amely időnként elenyészik.

E szavakra az egyiptomi pap leborult a földre a kháldeai előtt. Aztán bíborszalagot adott neki és fátylat, megmutatta, hol áll a füstölő, végre mély hajlongások közt eltávozott.

A kháldeai egyedül maradt. A szalagot a jobb vállára vetette, a fátyollal letakarta arcát, és arany kiskanalat véve elő, füstölőszert szórt bele, aztán a függöny előtti mécses lángjánál meggyújtotta. Állandóan suttogva háromszor körülfordult, az illatos füstfelhő pedig háromszoros gyűrűvel övezte körül.

Ezalatt a puszta barlangban furcsa nyugtalanság támadt. Úgy tetszett, a mennyezet fölemelkedik, a falak meg szétnyílnak. A bíborfüggöny az oltár fölött meg-meglibegett, mintha titkos kezek mozgatnák. A levegő hullámzani kezdett, mintha láthatatlan madárfalkák repültek volna át rajta.

A kháldeai föltárta mellén köntösét, és egy titkos jelekkel televésett aranypénzt vett elő. A barlang megrengett, a szent függöny még viharosabban libegett, és az üreg több pontján apró lángok csaptak fel.

Ekkor a mágus fölemelte kezét, és imádkozni kezdett.

- Kegyes, irgalmas szívű, mennyei jó atyám, tisztítsd meg az én szívemet... Küldd méltatlan szolgádra égi áldásodat, és nyújtsd ki mindenható karodat a lázadó lelkekre, hogy megmutathassam a te hatalmadat... Íme a jel, amelyet jelenlétetekben megérintek... Itt vagyok én... az isteni segedelemben bizakodva, rettenthetetlenül... mindent tudok előre... Itt vagyok, hatalommal a kezemben, és felidézlek, előparancsollak benneteket... Jöjjetek, engedelmeskedjetek szavamnak... Aye, Saraye, Aye, Saraye nevében...

E pillanatban különböző irányokból hangok támadtak. A mécses körül egy madár röppent el, aztán egy piros köntös, majd egy ember farkkal, végre egy koronás kakas, mely megállt az asztalkán a függöny előtt.

A kháldeai újra megszólalt:

- A mindenható, örökkévaló isten nevében... Aomrul, Tanekha, Rabur, Lati-Sem...

Újra távoli hangok feleltek.

- Az örökkön élő és igaz Eloi, Arehima, Rabur nevében idézlek, szólítalak benneteket... A csillagnak a nevében, amely az égi nap, ennek a jelnek a nevében, az élő isten dicsőséges, rettenetes nevében...

Egyszerre minden elcsendesedett. Az oltár előtt látomás jelent meg, kormánypálcával kezében, koronával a fején, oroszlán hátán.

- Beroész!... Beroész! - szólt a látomás fojtott hangon. - Miért idézel?

- Azt akarom, hogy e szentélybeli testvéreim őszinte szívvel fogadjanak, és hajlítsák fülüket a szavakra, amelyeket babiloni testvéreinktől hozok nekik - felelte a kháldeai.

- Legyen úgy - mondta a látomás, és eltűnt.

A kháldeai meg se moccant; csak állt mozdulatlanul, mint a szobor, hátraszegett fejjel, ég felé emelt karokkal. Így telt el egy fél óra, ebben a közönséges ember számára lehetetlen tartásban.

Akkor a barlang oldalát alkotó fal egy része elmozdult, és a nyíláson három egyiptomi pap lépett be. A kháldeai láttára, aki mintha a levegőben libegett volna, két vállával valami láthatatlan támasznak dőlve, a papok meghökkenve néztek össze. Végre a legidősebb megszólalt: - Régebben nálunk is voltak ilyenek, de ma nem tudja megtenni senki.

Körüljárták minden oldalról, megtapogatták megmerevedett tagjait, és nyugtalanul néztek az arcába; olyan sárga, vértelen volt, akárcsak a halotté.

- Meghalt volna? - kérdezte a legfiatalabb.

E szavakra a kháldeai hátravetett teste visszatért függőleges helyzetébe. Arcán halvány pirosság jelentkezett, magasra emelt karja lehullott. Nagyot sóhajtott, megdörzsölte a szemét, mint aki most ébred álmából, ránézett az érkezőkre, majd megszólalt:

- Te Mefresz vagy - fordult a legidősebbhez -, a memfiszi Ptah-szentély főpapja... Te meg Herihor, a tébai Ámon-templom főpapja, a fáraó után az ország leghatalmasabb embere... Te pedig - mutatott a legfiatalabbra - Pentuer vagy, Ámon szentélyének másik prófétája és Herihor tanácsadója.

- Te meg kétségkívül Beroész vagy, a nagy babiloni főpap és bölcs, akinek jöttét egy évvel ezelőtt megjelentették nekünk - mondta Mefresz.

- Igazat szólsz - felelte a kháldeai.

Sorra megölelte őket, ők meg mélyen meghajtották fejüket előtte.

- Üzenetet hozok nektek közös hazánkból, amely nem egyéb, mint a bölcsesség - szólt Beroész. - Hallgassátok meg, és cselekedjetek úgy, amint kell.

Herihor intésére Pentuer a barlang mélyébe ment, és az idősebbek számára három könnyű fa karosszéket hozott elő, magának pedig alacsony zsámolyt. Leült a mécses mellé, és kebléből viasztáblát és kis íróvesszőt vett elő.

Amikor mind a hárman elfoglalták karosszéküket, a kháldeai megszólalt:

- Neked, Mefresz, ezt üzeni a babiloni legfelső papi tanács: Egyiptomban a szent papi rend hanyatlóban van. Sokan csak pénzt gyűjtenek rakásra, asszonyokat maguk köré, és örök vigasságban töltik életüket. A bölcsességet elhanyagolják. Nincs hatalmatok a láthatatlan világ fölött, de még tulajdon lelketeken se. Nem egy közületek elvesztette legfőbb hitét, szemetek előtt fátyol takarja a jövendőt. Sőt, még gonoszabb dolog is megtörténik: sok pap érzi, hogy lelkének ereje kimerült, ezért aztán a hazugság útjára lépett, és ravasz fortélyokkal egyszerűen elámítja az együgyűeket. A legfelső gyülekezet tehát ezt mondja: ha jó útra akartok térni, Beroész néhány évre veletek marad, hogy Babilónia nagy oltáráról hozott szent szikrával újra felgyújtsa a Nílus fölött az igazi világosságot.

- Szóról szóra úgy van, ahogy mondod - felelte zavartan Mefresz. - Maradj közöttünk néhány évig, hogy a felnövekvő ifjúság megismerje a te bölcsességedet.

- Neked pedig, Herihor, ezt üzeni a legfelső gyülekezet...

Herihor lehajtotta a fejét.

- A nagy titkok elhanyagolása miatt a ti papjaitok nem vették észre, hogy Egyiptomra nehéz, gonosz idők közelednek. Belső csapások fenyegetnek benneteket, amelyeket csak az erény és a bölcsesség háríthat el. Hanem az a nagyobbik baj, hogy ha a ránk következő tíz év alatt háborút indítotok Asszíria ellen, hadserege legázolja a tiéteket, lejön a Nílusra, és megsemmisít itt mindent, amit évszázadok teremtettek. A csillagoknak olyan végzetes állása, amilyen most vonul Egyiptom fölé, a 14. dinasztia idejében bukkant föl először, amikor az országot a hikszoszok igázták le és fosztogatták végig. Öt-hatszáz év óta Asszíria felől, Parasz népe részéről, amely Kháldeától keletre lakik, harmadszor is megismétlődik az eset...

A papok megdöbbenve hallgattak. Herihor elsápadt. Pentuer kezéből kiesett a viasztábla. Mefresz a kezébe vette a mellén függő amulettet, és száraz ajakkal imádkozni kezdett.

- Őrizkedjetek hát Asszíriától - folytatta a kháldeai -, mert most eljött az ő ideje. Rettenetes egy nép!... Megveti a munkát, háborúból él. A legyőzötteket karóba húzzák vagy megnyúzzák; az elfoglalt városokat eltörlik a föld színéről, lakosaikat meg rabszolgaságra vetik. Pihenőül kegyetlen fenevadakra vadásznak, mulatságul nyíllal lődöznek a foglyaikra, vagy kivájják a szemüket. Idegen templomokat romokba döntenek, az istenek szent edényeit dorbézolásaikon használják, a papokat, bölcseket teszik meg mulattató bolondjaiknak. Falaiknak dísze emberek elevenen lenyúzott bőre, asztalukon ellenségeik véres feje.

Amikor a kháldeai elhallgatott, a kegyes Mefresz vette át a szót:

- Nagy próféta, nagy félelmet támasztottál a mi lelkünkben, de nem szóltál arról, hol a mentség. Meglehet és bizonyára úgy is van, amint figyelmeztetsz; bizonyos ideig a sors nem lesz kegyes hozzánk, de mondd: mint kerülhetjük ezt el? Vannak a Níluson veszedelmes helyek, ahonnan csónak még ki nem szabadult; de a kormányos bölcsessége kikerüli a rettenetes örvényeket. Ugyanígy van a népekre lesújtó csapásokkal is. A nép a csónak, az idő a víz, amelyet időnként viharok vernek föl. Ha azonban a halász hitvány kis lélekvesztője ki tudja kerülni a romlást, a milliókra rúgó nép hasonló körülmények között miért ne menekülhetne meg a fenyegető pusztulástól?

- Bölcs a te beszéded - felelte Beroész -, de csak egy bizonyos részére felelhetek.

- Te se tudnál mindent, ami készül? - szólt közbe Herihor.

- Ne kérdezz arról, amit tudok, de meg nem mondhatok. Rátok nézve most az a legfontosabb, hogy tíz esztendeig békében éljetek Asszíriával, az pedig hatalmatokban van. Asszíria még tart tőletek, nem tud semmit arról, milyen balvégzet közeledik a ti országotokra. Az északi és keleti tenger menti népek ellen akar háborút indítani. Ma tehát békét köthettek vele...

- De milyen föltételek mellett? - kérdezte Herihor.

- Nagyon is kedvező föltételekkel. Asszíria átengedi nektek Izrael országát Akko városáig és Edom földjét Elath városáig. Vagyis kardcsapás nélkül előretolhatjátok határaitokat észak felé tíznapi járóföldre, és keletre is tíz napra.

- És Fönícia? - kérdezte Herihor.

- Őrizkedjetek a kísértéstől! - kiáltott fel Beroész. - Ha a fáraó kinyújtja kezét Fönícia után, egy hónapra rá az északi és keleti hadjáratra szánt asszír hadseregek délre fordulnának, és egy év se telne bele, lovaik a Nílusban fürdenének.

- De Egyiptom nem mondhat le föníciai befolyásáról! - fakadt ki Herihor.

- Ha nem mond le, maga idézte elő tulajdon romlását - felelte Beroész. - Különben szóról szóra megmondom a legfelső tanács üzenetét: „Mondd meg Egyiptomnak - parancsolták babiloni testvéreink -, hogy tíz évig lapuljanak saját hazájuk földjéhez, miképp a fürj, mert a balsors vércséje leselkedik rájuk. Mondd meg, hogy mi, Kháldea népe, jobban gyűlöljük az asszírokat, mint az egyiptomiak, mert ismerjük hatalmuk súlyát; hanem azért mi mégiscsak azt ajánljuk Egyiptomnak, tartson békét ezzel a véres kezű néppel. Tíz év nem nagy idő, azalatt nemcsak a magatok régebbi helyét szerezhetitek vissza, hanem minket is megmenthettek.”

- Ez igaz! - kiáltott fel Mefresz.

- Gondoljátok csak meg - folytatta a kháldeai. - Ha Asszíria háborút indít ellenetek, belevonja Babilont is, amely utálja a háborút, fölemészti minden gazdagságunkat, és megakasztja a bölcsesség munkáját. Ha a háborúban nem is buktok el, országotok hosszú évekre sorvad; nemcsak java férfilakosságát veszti el, hanem azokat a termékeny földeket is, amelyeket a ti szakadatlan fáradozástok nélkül egy év alatt eltemetne a homok.

- Ezt értjük - mondta Herihor -, és ezért mi nem is akarunk tengelyt akasztani Asszíriával. De Fönícia...

- Mi károtok - szólt közbe Beroész -, ha az asszír rabló megszorongatja a föníciai tolvajt? Csak keresnek rajta a mi kereskedőink is, a tieitek is. Ha pedig annyira kellenek nektek a föníciaiak, akkor engedjétek meg, hogy áttelepedhessenek a ti partjaitokra. Bizonyos vagyok benne, hogy a leggazdagabbak, legélelmesebbek sorra megszöknének Asszíria hatalma alól.

- De mi lesz a mi hajóhadunkkal, ha Asszíria beül Föníciába? - kérdezte Herihor.

- Valójában nem is egyiptomi hajóhad az, hanem föníciai - felelte Beroész. - Ha majd nem lesz a kezetek alatt türoszi meg szidóni hajó, majd építetek magatok, és betanítjátok az egyiptomiakat a hajózás mesterségére. Ha okosak, becsületesek lesztek, kiszorítjátok a föníciai kereskedelmet végig egész nyugaton...

Herihor csak legyintett.

- Megmondtam, amit rám bíztak - fűzte hozzá Beroész -, ti meg tegyetek, amit jónak láttok. De ne felejtsétek el, hogy tíz baljós esztendő közeledik felétek.

- Úgy emlékszem rá, szent ember - vágott közbe Pentuer -, hogy belső csapásokról is beszéltél, melyek Egyiptomot fenyegetik... Mik azok?... Ha kegyes volnál megmondani a te szolgádnak.

- Arról ne kérdezzetek. Ezeket a dolgokat nektek jobban kell tudnotok, mint nekem, idegen országbeli embernek. Az éleslátás fölfedezi a betegséget, a tapasztalat pedig megmondja, mi rá az orvosság.

- A hatalmasok kegyetlenül elnyomják a népet! - suttogta Pentuer.

- A kegyesség aláhanyatlott! - jegyezte meg Mefresz.

- Sokan vannak, akik háború után sóhajtoznak - tette hozzá Herihor. - Ám én már régóta látom, hogy nem viselhetünk háborút. Legfeljebb tíz év múlva...

- Tehát megkötitek a szerződést Asszíriával? - kérdezte Beroész.

- Ámon, aki belelát a szívembe - felelte Herihor -, tudja, mennyire irtózom efféle szerződéstől... Hiszen nem is olyan régen ezek a nyomorult asszírok adót fizettek nekünk!... De ha te, szentatyám, és a legfelső papi gyülekezet azt mondja: a sors ellenünk van, meg kell kötnünk azt a szerződést...

- Meg kell kötnünk... - ismételte Mefresz.

- Akkor értesítsétek a babiloni szent gyülekezetet elhatározásotokról, ők aztán majd eligazítják, hogy Asszar király követséget küldjön hozzátok. Bízzatok meg bennem, ez a szerződés nagyon kedvező rátok: háború nélkül megnagyobbítjátok az országotokat!... Utóvégre is a mi szent papi gyülekezetünk jól meghányta-vetette ezt a dolgot...

- Szálljon rátok az ég minden áldása: bőség, hatalom és bölcsesség! - mondta Mefresz. - Igen, fel kell emelni a mi papi rendünket, te meg, szent férfiú, segítségünkre leszel a munkában.

- Először is a nép nyomorúságán kell enyhíteni - szólt közbe Pentuer.

- A papok... a nép! - dünnyögött szinte csak magában Herihor. - Először is azokat kell mérsékletre bírni, akik háborút kívánnak... Az igaz, hogy a fáraó ő szent felsége mellettem tart, és úgy érzem, most már sikerült valamelyes befolyást szereznem a trónörökös szívére is (örökkön éljenek!). De ott van Nitager, akinek úgy kell a háború, mint halnak a víz... Meg ott vannak a zsoldoskatonaság vezérei, akik csak háború esetén tesznek szert hírnévre... Meg az egész arisztokrácia, amely azt hiszi, hogy a háború kifizeti majd az ő föníciai adósságaikat, sőt még vagyont is hoz nekik...

- Azalatt pedig a szántóvető nép összeroskad a tenger munka alatt, a közmunkára kirendeltek meg örökösen forronganak, mert elöljáróik még a bőrt is lenyúzzák róluk - vetette közbe Pentuer.

- Ez is mindig csak a maga nótáját fújja! - szólt elgondolkozva Herihor. - Te, Pentuer, csak gondolj a parasztokra és munkásokra. Te meg, Mefresz, a papokra. Nem tudom, mit tudtok majd csinálni, de én... esküszöm... hogy ha tulajdon fiam akarná Egyiptomot háborúba dönteni, még annak is kitekerném a nyakát.

- Úgy is cselekedj - helyeselt Beroész -, különben aki akar, viseljen háborút, csak ne arra, ahol összeakadhat Asszíriával.

Ezzel az összejövetel véget is ért. Beroész a vállára vetette a szalagot, a fátyolt meg az arcára. Mefresz és Herihor kétoldalt melléje állt. Pentuer meg mögéjük. Valamennyien az oltár felé fordultak.

Amikor Beroész összefont karral suttogni kezdett, a föld alatt újra mozgolódás támadt. Távoli nesz ütötte meg a fülüket: a három egyiptomi nagyot nézett. Egyszerre a mágus hangosan megszólalt:

- Baratanensis, Baldachiensis, Panmachiae, idézlek benneteket, legyetek tanúi a mi megállapodásunknak, és támogassátok szándékunkat...

Kürtszó harsant, annyira áthatóan, hogy Mefresz földig lehajolt, Herihor ámuldozva nézett maga körül, Pentuer meg térdre rogyott, reszketni kezdett, és bedugta a fülét.

Az oltár előtt újra libegni kezdett a bíborfüggöny, redői úgy hullámzottak, mintha valaki elő akarna mögüle lépni.

- Legyetek tanúk - kiáltotta Beroész megváltozott hangon -, égi és pokolbeli hatalmak! Aki pedig nem tartaná meg az egyezséget, vagy elárulná a titkot, átkozott legyen...

- Átkozott legyen... - ismételte valami titkos hang.

- És pusztuljon el...

- És pusztuljon el...

- ...ezen a látható és amazon a láthatatlan világon! Jehova kimondhatatlan nevére, melynek hallásától megrendül a föld, visszahúzódik a tenger, kialszik a tűz, felbomlanak a természet elemei...

A barlangban valóságos vihar tombolt. A trombiták harsogásába távoli mennydörgés robaja vegyült. Az oltárfüggöny szinte vízszintesre fölemelkedett, mögötte pedig cikázó villámok között csodálatos teremtmények látszottak, félig emberi, félig állati és növényi lények, összevissza gomolyogva, kavarodva.

Egyszerre minden elcsendesedett, és Beroész lassan felemelkedett a levegőbe, a három bámuló papnak a feje fölé.

Reggel nyolc órakor a harani Phut hazatért a föníciai Aranyhajó vendégfogadóba. Ládája és zsákjai, amelyeket a tolvajok elloptak, már megkerültek. Pár perccel később megérkezett Asszarhaddon bizalmas szolgája is. A fogadós levitte a pincébe, és kurtán megkérdezte: - No, mi újság?

- Egész éjszaka ott voltam a téren, ahol Széth temploma van. Este tíz óra tájban abból a kertből, amely öt telekkel messzebb van, mint a Zöld Csillag háza, három pap jött ki. Az egyik fekete szakállú, fekete hajú, a téren át Széth temploma felé vette az útját. Utánaeredtem, de hirtelen olyan sűrű köd támadt, hogy elvesztettem a szemem elől. Visszament-e aztán a Zöld Csillagba vagy se, meg mikor, nem tudom.

A fogadós végighallgatta a beszámolót, aztán a homlokára ütött, és dörmögni kezdett:

- Vagyis az én harani emberem mégiscsak pap, ha papi ruhába öltözik és templomba megy; ha pedig szakálla, hosszú haja van, csak kháldeai pap lehet. Ha pedig titokban találkozik az idevaló papokkal, akkor abban valami turpisság lehet. A rendőrségnek nem szólok róla, mert még megüthetem a bokám. Hanem majd hírt adok a dologról valamelyik szidóni nagyfejűnek, tán keresni is lehet még ezen, ha nekem nem is, hát a mieinknek.

Nemsokára hazakerült a másik szolga is. Asszarhaddon azzal is lement a pincébe, és a következő jelentést kapta:

- Egész éjszaka ott álldogáltam a Zöld Csillag előtt. A harani végig ott volt, leitta magát, és olyan lármát csapott, hogy a végén rendőr figyelmeztette a kapust...

- Tessék? - kérdezte a fogadós. - A harani egész éjjel ott volt a Zöld Csillagban, és te ott láttad?

- Nemcsak én, hanem a rendőr is...

Asszarhaddon újra levitte az első szolgát is, és mindegyikkel újra elmondatta, amit tudott. Mindegyik elismételte a maga mondókáját. Vagyis kiderült, hogy a harani Phut átmulatta az egész éjszakát a Zöld Csillagban, és ki se húzta onnan a lábát, ugyanakkor pedig késő este elment Széth templomába, ahonnan azóta se került elő.

- Ó! - dörmögte a föníciai. - Itt valami nagy-nagy turpisság lappang... Minél hamarabb értesítenem kell a föníciai község véneit, hogy ez a hettita egyszerre két helyen is tud lenni. Aztán meg megkérem ezt a haranit, költözzék el az én fogadómból máshova... Nem szeretem az olyan embereket, akiknek két alakjuk van: az egyik a sajátjuk, egy másik meg tartaléknak. Mert az olyan ember vagy nagy zsivány, vagy varázsló, vagy összeesküvő.

Mivel pedig Asszarhaddon félt az efféle dolgoktól, a rontó varázs ellen úgy védekezett, hogy valahány isten csak díszítette az ivóját, mindhez imádkozott. Aztán beszaladt a városba, ahol értesítette az esetről a föníciai község fejét és a tolvajcéh vezetőjét. Amikor pedig újra hazatért, elhívatta a rendőr tizedest, és jelentette neki, hogy ez a Phut veszedelmes ember lehet. Végül megkérte a haranit, hagyja el a fogadóját, amelynek úgyse hozott semmi hasznot, csak gyanút és veszteséget.

Phut szíves örömest belenyugodott ebbe a kívánságba, és bejelentette a fogadósnak, hogy még aznap este elhajózik Tébába.

„Bár sose térnél onnan vissza! - gondolta a vendégszerető fogadós. - Rothadnál meg valami bányában, vagy fordulnál a Nílusba, krokodilusok étkének!”

Huszonegyedik fejezet

A trónörökös az év legszebb szakában, Famenot hónapban (december vége, január eleje) indult el útjára.

A víz már felére leapadt, és mind újabb és újabb területeket hagyott szabadon. Tébából búzával megrakott tutajok úsztak le a tenger felé. Alsó-Egyiptomban a lóherét és a sarját kaszálták. A narancs- és gránátalmafákat elborították a virágok, a földeken csillagfürtöt, disznóbabot, árpát, lent, babot, uborkát és egyéb kerti veteményeket vetettek.

A papok, főtisztviselők, ő szent felségének egy csapat testőre és tenger nép kísérte Ramszesz herceget, a fáraó helytartóját a memfiszi kikötőbe. Tíz óra tájban szállt be az aranyos bárkába. A drága sátrak borította födélzet alatt húsz katona kezelte az evezőket; az árboc alatt pedig és a hajó két végében a legkitűnőbb vízimérnökök foglaltak helyet; egyesek a vitorlákra ügyeltek, mások az evezősök munkáját irányították, vagy kormányozták a hajót.

Ramszesz meghívta hajójára Mentuzufisz szentatyát és a tiszteletre méltó főpapot, Mefreszt; az ő feladatuk volt, hogy elkísérjék útjára, és segítsék hivatali teendőiben. Meghívta ezenkívül a memfiszi nomarchosz őkegyességét is, aki tartománya határáig kísérte a herceget.

Pár száz lépésnyire a helytartó hajója előtt úszott Otoesz őkegyessége gyönyörű bárkája. Otoesz a Memfisszel határos Aa tartomány nomarchosza volt. A herceg hajója mögött pedig a hajók végeérhetetlen sora következett az udvarral: papokkal, tisztekkel, tisztviselőkkel.

Az élelmiszer és a cselédség már korábban elindult.

A Nílus Memfiszig két hegylánc között folyik. Azon túl a hegyek elhajlanak keletre és nyugatra, a folyó pedig több ágra szakad, vizük tágas síkságon hömpölyög a tenger felé.

Amikor a hajó elindult a kikötőből, a herceg beszélni akart Mefresz főpappal. De abban a pillanatban a tömeg olyan üdvrivalgásba fogott, hogy kénytelen volt kilépni sátorából, és megjelenni a nép előtt.

Erre a lárma nemhogy alábbhagyott volna, de még zajosabb lett. Mindkét parton egyre növekedett a félmeztelen munkások és az ünneplőbe öltözött polgárok tömege. Soknak koszorú volt a fején, de zöld ág szinte valamennyinek a kezében. Egyik-másik csoport énekelt, másfelől meg dobpergés, sípszó hangzott.

A part mentén sűrűn álldogáló vödrös kútgémek most pihentek. Ellenben apró kis csónakok egész raja nyüzsgött a vízen, a rajtuk ülők virágokat szórtak a trónörökös hajója elé. Még olyanok is akadtak, akik beleugrottak a vízbe, és úszva mentek a herceg hajója után.

„De hisz ezek éppolyan lelkesen éljeneznek engem, mint ő szent felségét!” - gondolta a herceg.

És nagy büszkeség fogta el ennyi díszes csónak láttára, amelyeket egy intéssel megállíthat, ha akar. És mennyi ezer meg ezer ember hagyta ott ma a mesterségét, és kockáztatja, hogy nyomorékká, sőt éppen halálra tapossák, csak azért, hogy az ő isteni arcát láthassa!

De legjobban megittasította Ramszeszt a tömeg szakadatlan éljenzése, amely egy pillanatra sem hallgatott el. Ez a folytonos ujjongás eltöltötte lelkét, elöntötte agyát, fölemelte. Úgy rémlett neki, hogy ha most levetné magát a fedélzetről, talán még vizet se érne, mert a lelkesedő nép elkapná, és ég felé emelné úgy, mint egy madarat.

A hajó egy kicsit közelebb ért a bal parthoz, és így a tömegben az alakok tisztábban kirajzolódtak. A herceg ekkor olyasvalamit vett észre, amire nem számított. Míg az első sorok egyre tapsoltak és énekeltek, a hátsó sorokban botok dolgoztak, amelyek sűrűn, gyorsan hullottak a láthatatlan hátakra.

A helytartó elképedve fordult a memfiszi nomarchoszhoz.

- Nézz csak oda, kegyes uram... Ott botok munkálkodnak?

A nomarchosz ellenzőt formált kezéből a szeme elé, nyaka kivörösödött...

- Bocsáss meg, felséges uram, de rosszul látok...

- Verik őket... Egészen bizonyos, hogy verik őket - ismételte a herceg.

- Lehetséges - felelte a nomarchosz. - A rendőrség bizonyára elcsípett egy tolvajbandát.

A herceget nem elégítette ki ez a felelet. Átment a hajó hátsó végére, a mérnökök közé, és onnan nézett Memfisz felé.

Hátuk mögött a Nílus partja már szinte néptelen volt, a csónakok is eltűntek, a vízmerítő kútgémek már javában dolgoztak, mintha mi se történt volna.

- Az ünnepélynek már vége? - kérdezte a herceg az egyik mérnököt, és hátramutatott, a víz ellen.

- Igen... az emberek újra dologhoz látnak - felelte a mérnök.

- Nagyon hamar!

- Pótolni kell az elvesztett időt - szólta el magát ügyetlenül a mérnök.

A herceg összerezzent, és élesen ránézett a mérnökre. De hamarosan megnyugodott, és visszatért sátorába. Az ujjongó lárma most már nem érdekelte. Arca elkomorult, hallgatott. Most, hogy kiáradó büszkesége elapadt, megvetette a tömeget, amely oly gyorsan tér meg lelkesedéséből az iszapot meregető kútgémekhez.

A Nílus ezen a tájékon kezd ágakra szakadni. Aa nomosz fejének a hajója nyugat felé fordult, és egyórai vitorlázás után kikötött a parton. Itt a tömeg még hatalmasabb volt, mint Memfisz alatt. Magas póznákra zászlókat tűztek, zöld lombbal koszorúzott diadalkapukat állítottak fel. A népben egyre sűrűbben lehetett látni idegen arcokat és idegen viseletet.

Amikor a herceg partra lépett, papok jöttek elébe baldachinnal, Otoesz nomarchosz őkegyessége pedig beszédet mondott:

- Üdvöz légy, ó isteni fáraó helytartója, Aa nomosz határán. Jóindulatod jeléül, amely égi harmat minekünk, kegyeskedj áldozni Ptah istennek, a mi patrónusunknak, és vedd oltalmadba és hatalmadba ezt a nomoszt minden templomával, tisztviselőjével, népével, jószágaival, gabonájával, mindennel egyetemben, ami csak földjén találtatik.

Aztán bemutatott neki egy csomó ficsúrt, aranyhímes köntösükben mind csupa illat, csupa rózsa. A nomarchosz közeli és távolabbi rokonai voltak, a helyi arisztokrácia.

Ramszesz figyelmesen szemügyre vette őket.

- Aha! - kiáltott fel végre. - Éreztem, hogy valami hiányosság van ezeken az urakon. Most már látom. Nincs parókájuk...

- Mivel te, kegyes herceg, nem használsz parókát, a mi ifjúságunk hát megfogadta, hogy ő se viseli ezt a díszt - felelte a nomarchosz.

E magyarázat után az egyik ifjú legyezővel, a másik pajzzsal, a harmadik meg lándzsával a herceg mögé állt, és megkezdődött a bevonulás. A trónörökös a baldachin alatt ment, előtte egy fiatal pap haladt füstölővel, amelyben illatos fűszerek égtek, és néhány fiatal leány, akik rózsákat szórtak az útra a herceg lábai elé.

A nép ünneplő ruhában, zöld ággal a kezében, végig sorfalat állt, és lelkesedett, énekelt, vagy földre borult a fáraó helytartója előtt. De a herceg észrevette, hogy az ujjongás hangos jelei ellenére az arcok merevek és zavartak. Azt is megfigyelte, hogy a tömeg csoportokra oszlott, ezeket valakik biztatják, és az emberek parancsszóra lelkesednek. És újra fagyos megvetést érzett a csőcselék iránt, mely még örülni se tud.

A menet lassan-lassan közeledett az oszlophoz, amely Aa nomoszt elválasztotta a memfiszi nomosztól. Az oszlop három oldalán feliratok voltak: mekkora a tartomány területe, lakossága, városainak száma. A negyedik oldalon Ptah isten szobra, lábtól mellig pólyákba csavarva, fején egyszerű sapka, kezében pálca.

Az egyik pap aranykanálban égő füstölőszert adott át. A herceg elmondta az előírt imádságot, aztán fölemelte a füstölőt az isten arca magasságáig, és néhányszor mélyen meghajolt.

A nép és a papok kiáltozása ekkor még magasabbra hágott, bár az arisztokrata ifjúság arcán gúnyos mosoly jelent meg. A herceg, aki mióta Herihorral megbékült, a legnagyobb tiszteletet tanúsította az istenek és papok iránt, most összerántotta a szemöldökét, mire az ifjúság magatartása is egy szempillantás alatt megváltozott. Valamennyien elkomolyodtak, többen arccal leborultak az oszlop előtt.

„Csakugyan igaz! - gondolta a herceg. - A nemes származású emberek mégiscsak különbek, mint ez a csőcselék... Akármit tesznek, szívből teszik, nem mint ez a nép, amely most tele torokkal éljenez, de minél hamarabb visszaigyekszik az istállókba meg műhelyekbe...”

Most világosabban látta, mint eddig bármikor, milyen óriási távolság van közte és az egyszerű nép között. És érezte, hogy csak egy osztállyal, az arisztokráciával kötik össze közös érzelmek. Ha ezek a nemesifjak és szép nők, akik lángoló pillantással követik minden mozdulatát, hogy szolgálatára legyenek, és nyomban teljesítsék parancsait, hirtelen eltűnnének, a megszámlálhatatlan tömeg kellős közepén is elhagyatottabb volna, mint a sivatagban.

Nyolc szerecsen rabszolga strucctollakkal ékes, baldachinos gyaloghintót hozott. A herceg beült, és elindult Szochembe, a nomosz fővárosába, ahol a kormány palotájában várta szállása.

Ebben a tartományban, amely alig pár mérföldnyire terült el Memfisztől, egy hónapot töltött. Ez az egész idő kérvények átvételével, hódoló küldöttségek, tisztelgő hivatalbeliek fogadásával és ünnepi lakomákkal telt el.

Rendszerint kettős lakomát adtak: egyet a palotában, amelyen csak az arisztokrácia vett részt, a másikat a belső udvaron, ahol egész ökröt sütöttek, száz meg száz kenyeret megettek, és száz meg száz korsó sört ittak. Itt a herceg cselédsége és a nomosz alsóbb tisztviselői mulattak.

Ramszesz elámult a nomarchosz bőkezűségén, a nagyurak ragaszkodásán, akik éjjel-nappal körülötte voltak, lesték legkisebb intését, és kész örömest teljesítették parancsait.

Végre belefáradva a sok mulatságba, a herceg kijelentette a nemes Otoesznek, hogy most már közelebbről akar megismerkedni a tartomány gazdálkodásával. Mert ilyen parancsot kapott a fáraó ő szent felségétől.

Kívánságát nyomban teljesítették is. A nomarchosz kérte a herceget, üljön gyaloghintójába, amelyet csak két ember vitt, aztán nagy kísérettel elvezette Háthor isten templomába. Ott a kíséret künn maradt az előcsarnokban, a nomarchosz pedig megparancsolta a két gyaloghintóvivőnek, vigyék fel a herceget az egyik pilon tetejére, és maga is fölment vele.

A hatemeletes torony tetejéről, ahonnan a papok az eget figyelték, és színes zászlók segítségével érintkeztek a szomszédos memfiszi, athribiszi és anui templomokkal, a szem néhány mérföldes sugárban beláthatta majdnem az egész tartományt.

Erről a helyről aztán Otoesz őkegyessége megmutatta a hercegnek, hol terülnek el a fáraó földjei és szőlői, e pillanatban melyik csatornát tisztítják, melyik gátat javítják, hol vannak a bronzolvasztó kohók, az állami magtárak, hol vannak a lótusszal és papirusszal benőtt mocsarak, milyen földeket borított el a homok, és így tovább.

Ramszeszt valósággal elragadta a gyönyörű látvány, és nem győzte megköszönni Otoesznek ezt az élvezetet. Hanem amikor visszatért a palotába, és atyja tanácsa szerint jegyezni kezdte megfigyeléseit, belátta, hogy eddigi tudása Aa nomosz gazdasági helyzetéről egy cseppet sem gyarapodott.

Néhány nap múlva újra felvilágosításokat kért Otoesztől a tartomány igazgatásáról. A nomarchosz őkegyessége nyomban kiadta a parancsot, hogy minden tisztviselője jelenjék meg a palotában, és vonuljon el a herceg előtt, aki a főudvaron egy emelvényen ült.

Erre sorban ellépkedtek a herceg előtt a nagy és alsóbbrendű kincstári tisztviselők, a gabona-, bor-, lábasjószág-, kelme-számtartók, a kőművesek és kubikosok elöljárói, szárazföldi és vízimérnökök, különféle betegségeket gyógyító orvosok, munkásezredek tisztjei, rendőrségi íródeákok, bírák, fogházfelügyelők, sőt még hullaboncolók és pribékek is. Utánuk a nomarchosz őkegyessége bemutatta Ramszesznek saját helytartósági tisztviselőit. A herceg nem kis csodálkozással vette tudomásul, hogy neki Aa nomoszban és Szochem városban van külön kocsisa, íjásza, külön pajzs-, dárda- és csatabárdhordozója, tíz-egynéhány gyaloghintóvivője, több szakácsa, pohárnoka, borbélya és egy sereg egyéb szolgája, akik ragaszkodás, hűség dolgában páratlanok, bár Ramszesz soha még a színüket se látta, nevüket se hallotta.

A herceget untatta és ki is fárasztotta a tisztviselőknek ez a fölösleges tisztelgése, és nagyon elcsüggedt. Megrémítette a gondolat, hogy nem ért semmihez, tehát nem is való a birodalom kormányzására. De még önmaga előtt is félt ettől a szörnyű beismeréstől.

Mert ha nem tudja elkormányozni Egyiptomot, s ezt mások észreveszik, mi várhat rá?... Csak a halál. Ramszesz érezte, hogy a trónon kívül nincs számára boldogság, hatalom nélkül nem tud élni. De miután pár napig pihent, már amennyire az udvari élet forgatagában lehet pihenni, újra hívatta Otoeszt.

- Azért kérettem kegyességedet - mondta neki -, hogy avass be nomoszodnak az igazgatásába. Azt már megtetted, hogy megmutattad a tartományt és a tisztviselőket, de én... még nem tudok semmit. Jóformán úgy vagyok, mint aki a mi templomaink föld alatti üregeiben annyi utat lát, hogy a végén nem tud kijutni a napvilágra.

A nomarchosz gondokba merült.

- Mitévő legyek? - kiáltotta. - Mit is kívánsz tőlem, uram?... Csak egy szót szólj, a kezedbe adom a hivatalom, vagyonom, sőt a fejem is.

De amikor látta, hogy a herceg kegyesen fogadta ezt a bizonykodást, tovább folytatta:

- Idejöttöd idején láttad ennek a nomosznak a népét. Azt mondod, nem volt ott mindenki. Igaz, igaz, kiadom a parancsot: vonuljon ki az egész lakosság, körülbelül kétszázezer lélek: férfiak, nők, öregek, gyerekek. A pilon tetejéről kegyesen megtekintheted az egész területet. De ha kívánod, sorra megnézhetjük közelebbről is valamennyi földet, falut, Szochem minden utcáját. Végül bemutattam neked a tisztviselőket, bár igaz, a legalsóbbak hiányoztak. De add ki a parancsot, és holnap a színed elé áll valamennyi, mind egy szálig, és a hasukon fekszenek előtted. Mit csináljak még mást?... Mondd, kegyes herceg.

- Elhiszem, hogy nagyon hűséges vagy - felelte a herceg. - De hát magyarázz meg nekem kettőt: először is, miért apadtak meg ő szent felsége bevételei? Másodszor, mit csinálsz te magad a nomoszban?

Otoesz megzavarodott, a herceg azonban gyorsan hozzátette:

- Tudni akarom, mit művelsz, és hogyan, mi módon kormányzod a nomoszt. Mert én még fiatal vagyok, és csak most kezdek kormányozni...

- De a vének bölcsessége van benned! - suttogta a nomarchosz.

- Helyénvaló tehát - folytatta a herceg -, hogy megkérdezzem a tapasztaltabbakat, te pedig avass be ebbe a tudományba.

- Mindent megmutatok, mindent megmondok neked, kegyes herceg - mondta Otoesz. - De gyerünk innen olyan helyre, ahol nincsen lárma...

Csakugyan, abban a palotában, ahol a herceg lakott, a külső és belső udvarokban is annyi nép nyüzsgött, mint az országos vásáron. Ettek, ittak, énekeltek, birkóztak, kergetőztek, mindent a helytartó dicsőségére, hisz annak a szolgái voltak.

Délután három óra tájban a nomarchosz két lovat rendelt a palota elé, és a herceggel kilovagolt a városból nyugat felé. Az udvar a palotában maradt, és még vígabban látott a mulatozásnak.

Gyönyörű, hűvös nap volt, a föld csupa zöld, csupa virág. A lovasok feje fölött madárdal zengett, a levegő szinte tele volt illattal.

- Milyen kellemes itt! - gyönyörködött Ramszesz. - Egy hónapja most először tudom összeszedni a gondolataimat. Pedig már azt kezdtem hinni, hogy egy egész ezred hadiszekér telepedett be a fejembe, és reggeltől estig gyakorlatozik.

- Ilyen a világ hatalmasainak sora - felelte a nomarchosz.

Megálltak egy dombtetőn. Lábuk előtt hatalmas mező terült el, amelyet kék sáv hasított végig. Északra és délre messze városkák falai fehérlettek. A mezőn túl, a látóhatár széléig, a nyugati sivatag vörös homokja húzódott, ahonnan időnként forró szél lehelete csapta meg őket, mintha kemencéből fújt volna.

A mezőn megszámlálhatatlan háziállat legelészett; nagy szarvú és szarvatlan ökrök, juhok, kecskék, szamarak, antilopok, sőt orrszarvúak is. Itt is, ott is mocsaras foltok ütköztek ki, amelyeket elleptek a vízinövények, zsombékok, és hemzsegett bennük a sok vadlúd, vadkacsa, vadgalamb, gólya, ibisz és pelikán.

- Nézd, uram - szólt a nomarchosz -, a mi országunknak, Egyiptomnak a története így szól: Ozirisz megszerette a sivatag közepén ezt a keskeny pászta földet, és telehintette állatokkal és növényekkel, hogy hasznukat lehessen látni. Aztán a jóságos isten emberi alakot öltött, és ő volt az első fáraó. Amikor pedig érezte, hogy teste hervadóban van, elhagyta, és ahelyett a fiába szállt, aztán meg annak a fiába. Ilyenformán Ozirisz öröktől fogva köztünk él mint fáraó, és hasznot lát Egyiptomból és kincseiből, amelyeket ő maga teremtett. És úgy elterebélyesedett az Úr, mint a hatalmas fa. Fő ágai Egyiptom összes fejedelmei, ágai a nomarchoszok és papok, gallyacskái a lovagi rend. A látható isten földi trónján ül, és beszedi az országból, ami jövedelem megilleti; a láthatatlan isten a szentélyekben fogadja az áldozatokat, és a papok szájával adja a világ tudtára akaratát.

- Igazad van - szólt közbe a herceg. - Így van megírva.

- Minthogy pedig Ozirisz fáraó - folytatta a nomarchosz - maga nem foglalkozhat földi gazdálkodással, tehát minket bízott meg, vigyázzunk a vagyonára, minket, nomarchoszokat, akik az ő véréből származunk.

- Ez igaz - hagyta rá Ramszesz. - Sőt néha egy-egy nomarchoszban öltött testet a napisten, és e réven új dinasztiát alapított. Így keletkezett a memfiszi, elefantinéi, tébai dinasztia...

- Te mondád, uram - folytatta Otoesz. - Most pedig megfelelek arra, amit kérdeztél. Azt kérdezted, mit művelek én a nomoszban? Vigyázok Ozirisz fáraó vagyonára, és abban a magam kis részecskéjére. Nézd csak azokat a gulyákat, látsz ott mindenféle állatot. Az egyik tejet ad, a másik húst, amaz meg gyapjút, bőrt. Ugyanígy van Egyiptom népe is: ki gabonát szolgáltat be, ki bort, ki kelmét, ki készítményekkel lát el, ki az épületeket építi. Az én dolgom mindenkitől beszedni, amivel tartozik, és azután letenni a fáraó lába elé. De ilyen nagy gulyák szemmel tartását egymagam nem győzném; éber kutyákat és okos pásztorokat vettem hát magam mellé; ki feji, nyírja, nyúzza az állatokat, ki meg őrzi, hogy tolvajok el ne lopják, se ragadozó állatok szét ne tépjék őket. Éppígy vagyunk a nomosszal is; egymagam nem győzném beszedni mind az adót, gonoszságoktól se tudnám visszatartani a népet; ezért vannak hivatalnokaim, akik elvégzik, ami helyes, nekem meg számot adnak tetteikről.

- Ez mind igaz - szólt közbe a herceg -, ezt én mind tudom és értem. Hanem azt mégse tudom felfogni: miért csökkentek ő szent felsége bevételei, amikor itt annyira vigyáznak rá?

- Jusson eszedbe, kegyes helytartó - felelte a nomarchosz -, hogy Széth isten, bár vér szerinti édestestvére a napisten Ozirisznak, mégis gyűlöli őt, örök harcban áll vele, és megrontja minden dolgát. Ő küld halálos nyavalyákat emberre, állatra, ő az oka, ha a Nílus áradása nem kielégítő, vagy módfölött szertelen, ő küld Egyiptomra a forróságok idején homokfelhőket. Ha jó esztendőnk van, a Nílus a sivatagig ér, ha rossz, a sivatag ér le a Nílusig, akkor pedig a kincstári bevételek is nyomban leapadnak... Nézd csak, kegyes herceg - folytatta a nomarchosz, a rétre mutatva. - Nagyok ezek a gulyák, de fiatal koromban még nagyobbak voltak. Ki a hibás benne? Senki más, mint Széth, akivel emberi hatalom nem tud szembeszállni. Ez a rét, pedig ma is jókora, valaha jóval nagyobb volt, és erről a helyről nem látszott a sivatag, mely ma megrémít minket. Ahol az istenek viaskodnak, ott hasztalan minden emberi igyekezet; amikor Széth legyőzi Oziriszt, ki állhatja el az útját?

Otoesz őkegyessége végzett; a herceg lehorgasztotta a fejét. Az iskolában nemegyszer hallott Ozirisz kegyelméről, Széth gonoszságáról, és már gyerekfejjel is haragudott, hogy Széthtel nem történt meg a végső leszámolás.

„Ha én megnövök - gondolta akkoriban -, és elbírom a dárdát, megkeresem Széthet, és összemérjük az erőnket!”

És most itt terül el a szeme előtt ez a beláthatatlan homokos világ, a gonosz isten birodalma; ő apasztja meg a kincstár bevételeit; de most esze ágába se jutott, hogy megütközzön vele. Mert hogy lehetne harcba szállni a sivataggal? Azt csak ki lehet kerülni, vagy el lehet benne pusztulni.

Huszonkettedik fejezet

A nomoszban való tartózkodása annyira kifárasztotta a trónörököst, hogy megparancsolta, az ő tiszteletére semmiféle ünneplést ne rendezzenek, s azt is meghagyta, hogy utazásakor a nép sehol se vonuljon ki az üdvözlésére.

A herceg kísérete megrökönyödött, sőt egy kicsit meg is botránkozott. Hanem azért a parancsot teljesítették, és megint volt egy kis nyugta, békessége. Most ráért katonai gyakorlatokra elmenni, ami a legkedvesebb dolga volt, és valamelyest összeszedhette felkavart gondolatait.

Bezárkózott a palota legtávolabbi zugába, és magában tanakodni kezdett: mennyire teljesítette atyja parancsát?

Tulajdon szemével átvizsgálta Aa nomoszt, földjeit, városait, lakosait, tisztviselőit. Megállapította, hogy a tartomány keleti szélét a sivatag teljes elnyeléssel fenyegeti. Látta, hogy a munkásnép közönyös és ostoba, csupán azt végzi, amit ráparancsolnak, azt is csak ímmel-ámmal. Végül meggyőződött róla, hogy hűséges, ragaszkodó alattvalókat csak az arisztokraták között találhat. Mert vagy vérrokonságban vannak a fáraó családjával, vagy a lovagi rendbe tartoznak, vagyis azoknak a katonáknak az utódai, akik Nagy Ramszesz alatt harcoltak.

Ezek az emberek mindenesetre őszinte szívvel sorakoztak a dinasztia köré, és mindig lelkesedéssel álltak a fáraó szolgálatára. Nem úgy, mint a parasztok, akik alighogy elrikkantották éljeneiket, nagy sebesen visszaszaladtak disznaikhoz és ökreikhez.

De kiküldetésének fő célját nem érte el. Ramszesz nemcsak hogy nem látta világosan, miért csökkentek a kincstári bevételek, de még csak föl se tudta tenni a kérdést: mi a baj oka, és mi volna az orvoslás módja? Csak annyit látott, hogy Széth istennek legendabeli harca Ozirisz istennel semmit sem magyaráz meg, és a bajok gyógyítására nem ad útmutatást!

A herceg pedig mint Egyiptom jövendő fáraója ugyanolyan nagy bevételeket akart, amilyenek a régi időkbeli fáraók kincstárába befolytak. Csak a puszta gondolatra is, hogy trónra lépve éppen olyan szegény lesz, mint az apja, ha ugyan nem szegényebb, felforrt benne az indulat.

- Soha! - kiáltotta a herceg, ökölbe szorítva a kezét.

A királyi birtokok jövedelmének gyarapítása kedvéért kész lett volna kardjával akár magára Széth istenre is rárontani, és úgy lekaszabolni, darabokra vágni, mint ő tette a testvérével, Ozirisszal. De a rettenetes isten és légiói helyett más nem volt körülötte, mint a pusztaság, néma csend és teljes tájékozatlanság.

Így tépelődve, ily gondolatokkal küszködve, megszólította egyszer Mefresz főpapot.

- Mondd meg nekem, szentatyám, aki előtt tárva van minden bölcsesség: miért csökkennek a kincstári bevételek, és mi módon lehetne azokat megszaporítani?

A főpap égnek emelte a kezét.

- Áldott legyen az a lélek - kiáltotta -, amely ilyen gondolatokat sugall neked, kegyes hercegem!... Ó, bár lépnél a nagy fáraók nyomdokaiba, akik elborították Egyiptomot templomokkal, és töltések, csatornák építésével megnövelték a termékeny földterületet!

Az öreg úgy elérzékenyedett, hogy könnyekre fakadt.

- Mindenekelőtt arra felelj, amit kérdeztem - mondta a herceg. - Mert gondolhatunk-e akkor csatornák, templomok építésére, amikor üres a kincstár? Egyiptomot a legszörnyűbb csapás sújtotta; uralkodóit szegénység fenyegeti. Mindenekelőtt ezt kell földeríteni, orvosolni, a többi baj aztán magától elmúlik.

- Azt pedig csak a templomokban tudhatod meg, hercegem - felelt a főpap -, az oltár lábánál. Nemes kíváncsiságod csak ott elégülhet ki.

Ramszesz türelmetlenül kifakadt:

- Szentatyám szeme elől a templomok eltakarják az egész országot, még a fáraó kincstárát is!... Hisz én magam is papok tanítványa vagyok, a templomok árnyékában nevelkedtem föl, ismerem azokat a titokzatos látványosságokat, amelyekkel Széth gonoszságát mutatjátok be, meg Ozirisz halálát és újjászületését, de mi hasznom van belőle?... Ha az apám azt kérdezi: mint tölthetné meg a kincstárát? - nem tudok felelni a kérdésre. Legfeljebb arra beszélhetném rá, hogy ezentúl többet és gyakrabban imádkozzék, mint eddig tette!

- Káromlás a te beszéded, herceg, mert nem ismered a vallás magasabb rendű szertartásait. Ha ismernéd, sok kérdésre meg tudnál felelni, amelyek ma hasztalan kínoznak. Ha pedig meglátnád, amit én láttam!... Elhinnéd, hogy Egyiptomra nézve a legfontosabb dolog: templomait és papjait erősíteni...

„Öregségükre az emberek újra gyerekek lesznek” - gondolta a herceg, és abbahagyta a beszélgetést.

Mefresz főpap mindig nagyon istenfélő volt, de az utóbbi időben már szinte furcsa szertelenségig vitte.

„Ugyancsak megjárnám - gondolta magában Ramszesz -, ha a papok kezére bíznám magam, és segédkeznék gyerekes szertartásaiknál. Mefresz talán nekem is azt mondaná, hogy égnek emelt kézzel óraszámra álldogáljak az oltár előtt, amint ő teszi, csodára lesve...”

Farmuti hónapban (január vége, február eleje) Ramszesz herceg búcsút vett Otoesztől, és átment Hak nomoszba. A nomarchosznak és az uraknak megköszönte a fényes fogadtatást, de lelkében szomorú maradt; érezte, nem oldotta meg a feladatot, amelyet atyja rábízott.

Otoesz családostul, egész udvarával átkísérte a herceget és környezetét a Nílus jobb partjára, ahol a nomosz urai és papjai kíséretében Ranuzer nomarchosz őkegyessége üdvözölte a vendéget. Amikor a helytartó Hak földjére tette a lábát, a papok magasra emelték Atum isten szobrát, aki a tartomány oltalmazó istene volt, a tisztviselők arcra borultak, a nomarchosz pedig aranysarlót adott a kezébe, és arra kérte, hogy mint a fáraó helyettese, ő kezdje meg az aratást. Mert épp akkor volt az árpa betakarításának az ideje.

Ramszesz fogta a sarlót, néhány marékra való kalászt levágott, és a határon őrködő isten szobra előtt elégette a füstölőn. Utána hasonlóképpen cselekedett a nomarchosz és a főméltóságok, végül a parasztok megkezdték az aratást. Csak a kalászt vágták le, és zsákokba rakták; a szalmája ott maradt a földeken.

A herceg végighallgatta az istentiszteletet, amely csak untatta, aztán kétkerekű kocsiba szállt. Egy osztag katona nyitotta meg a menetet, utánuk következtek a papok, két úr pedig a zabolánál fogva vezette a trónörökös lovait. Mögötte, másik kocsiban, Ranuzer nomarchosz ült, utána az udvari urak és szolgák tengernyi serege. A nép, Ramszesz kívánsága szerint, nem vonult ki; hanem a parasztok, akik a földeken dolgoztak, a menet láttára arccal a földre borultak.

Néhány pontonhídon át, amelyet a Nílus ágain és a csatornákon vertek, a herceg estefelé végre megérkezett Anu városába, a tartomány székvárosába.

Néhány napon át egyik üdvözlő lakoma a másikat érte, sorra hódoltak a helytartó előtt, és bemutatták neki a hivatalbelieket. Végre maga Ramszesz kívánta, legyen már vége a sok ünneplésnek, és megkérte a nomarchoszt, ismertesse meg vele a nomosz gazdaságát.

A szemle másnap kezdődött, és néhány hétig tartott. A palota udvarán, ahol a herceg helyet foglalt, a céhvezető tisztek vezénylete alatt minden áldott nap különféle céhek tisztelegtek, hogy bemutassák munkáikat a helytartónak.

Egymás után megjelentek a fegyvertartók kardokkal, dárdákkal és harci bárdokkal, a hangszerkészítők sípokkal, kürtökkel, dobokkal, hárfákkal. Utánuk a népes asztalos céh vonult fel; székeket, asztalokat, kanapékat, gyaloghintókat és kocsikat mutatott be; mindent díszes ábrák és elefántcsontból, gyöngyházból és különféle színű fákból készült berakások borítottak. Majd fémből készített konyhai eszközöket hoztak; tűzhelyre való rostélyokat, különféle kétfülű fazekakat, alacsony, födeles serpenyőket. Az aranyművesek csodálatos szépségű aranygyűrűikkel tűntek fel, borostyánkőből vagy arany és ezüst láncszemekből készült kar- és lábpereceikkel, minden darab csupa művészi cizellálás, csupa drágakő és színes zománc.

A sort a fazekasok zárták be, akik vagy százféle agyagedényt hoztak. Volt ott váza, fazék, kancsó, korsó, mind a legváltozatosabb formában és nagyságban. Oldalukat festés borította, mintázott állat- és madárfejek.

Minden céh legszebb munkáiból adott ajándékot a hercegnek. Egy jókora terem tele lett velük, bár két hasonló tárgy nem akadt köztük.

Az értékes, de azért unalmas kiállításnak a végén Ranuzer őkegyessége megkérdezte a herceget: meg van-e elégedve?

A herceg elgondolkozott.

- Szebb holmikat legfeljebb a templomokban vagy atyám palotáiban láttam - felelte a herceg. - Minthogy azonban efféléket csak gazdagok vehetnek, nem tudom, hogy a kincstárnak elég nagy jövedelme van-e belőlük.

A nomarchoszt meglepte, hogy a fiatal herceg milyen közömbösen nézi ezeket a művészi dolgokat, de az már nyugtalanította, hogy a trónörökös a jövedelmezőségen töprenkedik. Ám meg akarta nyugtatni Ramszeszt, és attól a naptól fogva sorra látogatta vele a kincstári gyárakat.

Egyszer végigjárták a malmokat, ahol pár száz kézidarálón taposómalmok segítségével rabszolgák lisztet őröltek, másszor megfordultak a pékműhelyekben, ahol a katonaságnak kenyeret, kétszersültet sütöttek, továbbá olyan gyárakban, ahol hal- és húskonzerveket készítettek. Megnéztek óriási bőrcserző és szandálvarró műhelyeket, kohókat, ahol edényeknek, fegyvereknek való bronzot olvasztottak, aztán téglavetőket, takácsokat és szabókat.

Ezek a telepek a város keleti részében voltak. Ramszesz eleinte kíváncsian vette őket szemügyre, de nagyon hamar megcsömörlött a munkások láttára; soványak voltak, szemük riadt, színük beteges, hátuk a sok bottól csupa heg.

Attól fogva csak rövid időt töltöttek a gyárakban; inkább Anu város környékét akarta látni. Messze, keleten, tisztán láthatta a sivatagot, ahol a múlt évben lejátszódott a hadgyakorlat az ő és Nitager hadserege között. Szinte a szeme előtt volt az országút, amelyen az ő ezredei felvonultak, az a hely, ahol a szkarabeuszok miatt a hadigépek kénytelenek voltak letérni a sivatagra, de még talán a fát is látta, amelyre a csatornát ásó paraszt felakasztotta magát...

Tutmózisz társaságában arról a dombtetőről tekintett le Gósen virágzó földjére, ott szidta a papokat. És ott, a dombok között, pillantotta meg Sárát, és lobbant érte lángra.

Ma pedig... mekkora változás! Már nem gyűlöli a papokat, mióta Herihor jóvoltából megkapta a helytartói rangot és a memfiszi hadtestet. Sára, aki szeretője lett, már közömbössé vált számára, helyette annál erősebben érdekli a gyermek, akinek Sára ad életet.

„Ugyan mit csinálhat most? - gondolta a herceg. - Már nagy ideje nem kaptam róla hírt.”

És amíg ő eltűnődve nézte a keleti dombokat, és emlékezetébe idézte a közelmúlt időket, Ranuzer, aki a kíséret élén állt, szentül hitte, hogy a herceg egy s más visszaélést fedezett fel a gyárakban, és most azon gondolkozik, mint büntesse meg őt érte.

„Kíváncsi vagyok rá, ugyan min akadt fenn a szeme? - töprenkedett a nomarchosz őkegyessége. - Azt vette-e észre, hogy a fele téglát eladták a föníciai kereskedőknek, vagy hogy tízezer saru hiányzik a raktárakból, vagy valamelyik gyalázatos éhenkórász sugdosott valamit fülébe a kohókról?”

És nagy nyugtalanság fogta el Ranuzer szívét.

Egyszerre csak a herceg a kíséret felé fordult, és Tutmóziszt hívta, akinek kötelessége volt, hogy mindig a közelében legyen.

Tutmózisz odasietett, a trónörökös pedig még távolabbra félrehúzódott vele.

- Nézd - szólt a sivatagra mutatva. - Látod azokat a hegyeket?

- Tavaly épp arra jártunk... - sóhajtotta a gavallér.

- Sára jutott az eszembe...

- Tüstént illatos fűszert égetek az isteneknek! - kiáltotta el magát Tutmózisz. - Épp most gondoltam, hogy mióta helytartó vagy, elfeledkezel leghívebb szolgáidról.

A herceg ránézett, és vállat vont.

- Válassz az ajándékok közül, amiket nekem adtak, válassz ki néhány gyönyörű edényt, házi eszközt, kelmét, elsősorban pedig karkötőt, aranyláncot, és vidd el Sárának...

- Örökkön élj, Ramszesz - suttogta a gavallér -, mert nemes lelkű úr vagy!

- Mondd meg neki - folytatta a herceg -, hogy a szívem most is tele van hozzá való kegyes hajlandósággal. Mondd meg neki, hogy azt akarom, vigyázzon az egészségére, és legyen gondja a magzatra, melyet a szíve alatt hord. Amikor pedig közel jár a lebetegedés ideje, én teljesítem atyám parancsát. Mondd meg Sárának, hogy eljön hozzám, és az én házamban fog lakni. Nem engedhetem, hogy az én gyermekem anyja egyedülvalóságban epekedjék... Menj és tedd, amit mondtam, és jó hírekkel térj vissza.

Tutmózisz leborult nemes ura előtt, és nyomban útnak eredt. A herceg kísérete nem gyanította, miről beszélgettek, de mind irigyelte Tutmózisztól a helytartó kegyét. Ranuzer őkegyessége szívében pedig csak nőttön-nőtt a nyugtalanság.

„Bárcsak ne kellene - gondolta elszomorodva - önkezemmel véget vetnem életemnek, és életem virágjában árvaságra hagynom a házamat!... Boldogtalan fejem, miért nem gondoltam akkor az ítélet idejére, amikor eltulajdonítottam ő szent felsége javait?”

Arca elsárgult, és lába reszketett. De a herceget elöntötte az emlékek árja, és észre se vette a nomarchosz szorongását.

Huszonharmadik fejezet

Ekkor megkezdődött Anu városában is a lakomák és a mulatságok sora. Ranuzer őkegyessége a legjobb borait hordatta fel a pincékből, a három határos nomoszból a legszebb táncosnők, a legjobb zenészek, a legügyesebb ezermesterek gyűltek Anu városába. Ramszesz hercegnek minden perce le volt foglalva. Reggel katonai szemlék, főméltóságok fogadása, később lakomák, látványos mutatványok, vadászat és újra csak lakoma.

De éppen amikor a haki nomarchosz biztosra vette, hogy a helytartó már elunta a közigazgatási és gazdasági kérdéseket, a herceg egyik napon csak magához hívatta, és megkérdezte tőle:

- A te nomoszod csakugyan az egyik leggazdagabb tartománya Egyiptomnak?

- Igen... bár volt mostanság néhány nehéz esztendőnk - felelte Ranuzer, és a szíve újra elszorult, a lába pedig remegett.

- Akkor igazán csodálom, hogy ő szent felsége bevételei évről évre apadnak - jegyezte meg a herceg. - Meg tudnád mondani az okát?

- Uram - felelte a nomarchosz, és földig meghajtotta a fejét -, látom, hogy ellenségeim bizalmatlanságot támasztottak lelkedben énellenem. Így hát akármit mondhatnék én neked, úgysem tudnálak meggyőzni. Engedd hát meg nekem, hogy hiába ne is vesztegessem a szót. Hanem hadd jöjjenek az íródeákok az írásaikkal, amelyeket te magad is a kezedbe vehetsz és átvizsgálhatsz...

A herceg egy kicsit elcsodálkozott a váratlan kitörésen, de elfogadta az indítványt. A végén még meg is örült neki. Mert azt gondolta, hogy az íródeákok jelentései majd világot vetnek az igazgatás titkaira.

Másnap meg is jelent előtte Hak tartomány főíródeákja minden segédével. Tíz-egynéhány papirusztekercset hoztak magukkal, mind a két oldaluk tele volt írva. Amikor legöngyölítették, kibontotta a három nagyarasz széles és hatvan lépés hosszú szalagot. A herceg most először látott ilyen szertelen méretű írást, amely egyetlenegy tartománynak egy esztendejéről adott beszámolót.

A főíródeák leült maga alá húzott lábbal a padlóra, és olvasni kezdett:

- „Ő szent felsége, XII. Mer-amen-Ramszesz uralkodásának harmincharmadik évében a Nílus áradása megkésett. A parasztság az idegen országbeliek varázsló mesterkedését okolja, akik Hak tartományban telepedtek meg, és pusztítani kezdték az ártatlan zsidók, hettiták és föníciaiak házait, és néhány embert meg is öltek. A nomarchosz őkegyessége parancsára a bűnösök bíróság elé állíttattak; amely kétszázöt parasztot, két kőművest és öt szabót kőfejtő munkára, egy halászt pedig megfojtásra ítélt...”

- Miféle írás ez? - szólt közbe a herceg.

- Törvényszéki jelentés, mely ő szent felsége lába elé terjesztendő.

- Tedd félre, és a kincstári bevételekről szóló jelentést olvasd.

A főíródeák segédei összegöngyölték a félretett tekercset, és átadtak egy másikat. A főíródeák újra olvasni kezdett:

- „Thot hónap ötödik napján beszállítottak a királyi magtárba hatszáz mérő búzát, amiről a főfelügyelő nyugtatványt adott. Thot hónap hetedik napján a főszámtartó vizsgálatot tartott, és megállapította, hogy a múlt évi beszolgáltatásokból hiányzik száznegyvennyolc mérő búza. A vizsgálat idején két munkás ellopott egy mérő gabonát, és eldugta a téglák között. Miután a dolog rájuk bizonyosodott, bíróság elé állíttattak, és kőfejtő munkára ítéltettek, amiért kezet mertek emelni ő szent felsége vagyonára...”

- Hát a száznegyvennyolc mérő búza hová lett? - kérdezte a trónörökös.

- Megették az egerek - felelte a főíródeák, és tovább olvasott: - „Thot hónap nyolcadikán bevételeztetett húsz vágómarha, tehén, hetvennégy bika, amelyek a lábasjószágok felügyelőjének parancsára a Karvaly-ezrednek megfelelő nyugtatvány ellenében kiadattak...”

Ilyenformán a helytartó megtudta, hogy napról napra mennyi árpát, búzát és lótuszmagot szállítottak be a magtárakba, mennyit adtak ki megőrlésre, mennyit loptak el, és emiatt hány munkást ítéltek kőfejtő munkára. A jelentés olyan unalmas és annyira zavaros volt, hogy Paophi hónap közepe táján a herceg abbahagyatta az olvasást.

- Mondd meg nekem, főíródeák uram - szólt a herceg -, mit értesz te ebből? Mit tudsz te meg ebből?

- Mindent, amit kegyes uram parancsol...

És már kezdte is újra a legelején, de most már könyv nélkül:

- „Thot hónap ötödik napján beszállítottak a királyi...”

- Elég! - rivallt rá a herceg, és elparancsolta a színe elől.

Az íródeákok arccal leborultak a földre, sebbel-lobbal összekapkodták tekercseiket, újra leborultak, és nyakra-főre igyekeztek kifelé.

A herceg Ranuzer nomarchoszt hívatta. A nomarchosz megjött, összefonva mellén a karját, de nyugodt arccal. Az íródeákoktól már tudta, hogy a helytartó semmire sem tud rájönni a jelentésekből, még csak végig se hallgatta.

- Kegyes uram, mondd meg nekem, teelőtted is felolvassák ezeket a jelentéseket? - kezdte a helytartó.

- Minden áldott nap...

- És érted is?

- Bocsáss meg, kegyességed, de hát... hogy tudnám igazgatni ezt a nomoszt, ha nem érteném?

A herceg zavarba jött, eltűnődött. Lehetséges volna, hogy csak ő annyira gyámoltalan?... Akkor pedig mi lesz az ő hatalmából?

- Ülj le - szólt kis idő múlva, és egy székre mutatott. - Ülj le, és mondd el: hogyan kormányozod nomoszodat?

Őkegyessége elsápadt, nem volt se holt, se eleven. Ramszesz észrevette ezt, és rögtön magyarázkodni kezdett:

- Ne hidd, hogy én nem bízom a te bölcsességedben. Nem ismerek embert, aki nálad jobban gyakorolná a hatalmát... De fiatal vagyok, és tudni akarom: miben is áll a kormányzás tudománya? Azért hát arra kérlek, tapasztalataidból juttass nekem néhány morzsát. Te igazgatod ezt a nomoszt, azt tudom!... Hanem azt mondd el nekem: hogy s mint folyik ez a kormányzás?

A nomarchosz fellélegzett és elkezdte:

- Elmondom neked, kegyes hercegem, életem egész folyását, abból megtudod, milyen nehéz az én munkám. Reggel, fürdő után, áldozatot mutatok be Atum istennek, aztán hívatom a főszámtartót, és megkérdezem tőle: szedik-e kötelességszerűen az adót ő szent felsége számára? Ha azt mondja, igen, akkor megdicsérem, ha azt mondja, ezek meg ezek nem fizettek, kiadom a parancsot, hogy az engedetleneket tömlöcbe vessék. Aztán a királyi csűrök felügyelőjét hívatom, hogy megtudjam, mennyire gyarapodott a gabonakészlet. Ha számottevően, megdicsérem, ha nemigen, megbotoztatom, aki hibás benne. Később jön a főíródeák, és megmondja: ő szent felsége javaiból mit kíván a hadsereg, a tisztviselők és a munkások, én meg illő nyugtatvány ellenében mindent kiadatok vele. Ha kevesebbet ad ki, megdicsérem, ha többet, vizsgálatot indítok. Délután eljönnek a föníciai kereskedők, akiknek gabonát adok el, az árát pedig beszolgáltatom a fáraó kincstárába. Aztán imádkozom, megerősítem a bírói ítéleteket, estefelé pedig a rendőrség tesz jelentést az eseményekről. Nemrégiben, csak épp a minap, az én nomoszombeli lakosok átcsaptak Ka nomosz területére, és meggyalázták Szebek isten szobrát. A szívemben örültem, mert Szebek nem a mi oltalmazó istenünk, de azért néhány bűnöst mégis megfojtásra ítéltem, sokat kőfejtő munkára, valamennyit pedig botra. Az én nomoszomban csakugyan van is békesség, csend, rend, nyugalom, az adók is napról napra befolynak...

- Bár a fáraó jövedelme nálatok is fogyton-fogy - szólt közbe a herceg.

- Úgy van, uram - sóhajtott Ranuzer. - A papok azt mondják, hogy az istenek haragra lobbantak Egyiptom ellen az idegen országbeliek beözönlése miatt, de én úgy látom, hogy az istenek sem vetik meg a föníciai aranyat és drágaköveket...

Ekkor az ügyeletes tiszt lépett be a terembe, nyomában pedig Mentuzufisz főpap, aki azért jött, hogy valami nyilvános templomi ceremóniára hívja a helytartót és a nomarchoszt. A két főméltóság elfogadta a meghívást, de Ranuzer nomarchosz közben olyan istenfélő viselkedést tanúsított, hogy a herceg csak ámult-bámult.

Amikor Ranuzer nagy hajlongások közben eltávozott a teremből, a helytartó a főpaphoz fordult:

- Minthogy te vagy mellettem Herihor őméltósága helyettese, kérlek, szent próféta, magyarázz meg nekem egy dolgot, amely nagy gondokkal tölti el az én szívemet.

- Ha tudom... - felelte a főpap.

- Meg tudod mondani, mert a bölcsesség, melynek szolgája vagy, megtölti a szívedet. Csak fontold meg, mit mondok. Tudod te, miért küldött engem ide a fáraó ő szent felsége?

- Hogy megismerd az ország gazdaságát és kormányzatát - felelt rá Mentuzufisz.

- Hát éppen abban járok. Megkérdezem a nomarchoszokat, megtekintem az országot és lakosságát, meghallgatom az íródeákok jelentéseit, de... nem értek semmit, és ez megmérgezi az életemet, és megriaszt. Mert amikor a hadsereggel van dolgom, mindent tudok: hány katonám, lovam, szekerem van; melyik tiszt korhely, melyik hanyagolja el a szolgálatát, melyik teljesíti rendjén a kötelességét. Azt is tudom, mit kezdhetek a katonasággal. Ha sík földön helyezkedik el az ellenséges hadtest, s meg akarom verni, akkor két hadtestet kell ellene küldenem. Ha az ellenség védett állásban van, három hadtest nélkül el sem indulok ellene. Ha az ellenség gyakorlatlan és rendetlen tömegekben harcol, ezer katonája ellen csak ötszáz emberünket küldöm ki, és mégis megverem. Ha az ellenséges csatasorban ezer csatabárdos van, meg nekem is annyi, rájuk rontok, és le is győzöm őket, ha száz parittyás van segítségemre. Katonai dolgokban, szentatyám, mindent olyan világosan lát az ember, mint az ujjait a saját kezén - folytatta tovább Ramszesz. - Minden kérdésre megvan a kész felelet, amelyet az eszem világosan felfog. Ellenben a nomoszok kormányzásából nemcsak hogy egy betűt nem értek, hanem akkora zűrzavar támad a fejemben, hogy nemegyszer elfelejtem, miért is jöttem. Pap és tiszt lévén mondd meg nekem őszintén: mit jelent ez? A nomarchoszok becsapnak, vagy én vagyok élhetetlen?

A szent próféta gondolkodóba esett.

- Hogy be mernek-e csapni, jó hercegem - felelte végre -, azt nem tudom, mert én nem tartom szemmel cselekedeteiket. De úgy hiszem, ők azért nem tudnak neked semmit se megmagyarázni, mert jómaguk se értenek semmit. A nomarchoszok és íródeákjaik - folytatta Mentuzufisz - olyanok, mint a hadseregben a tizedesek: mindegyik ismeri a maga szakaszát, és jelentést tesz róla elöljáró tisztjeinek. Mindegyik a maga kis csapatának parancsol. De az egész haditervet, amit a vezérek készítenek, a tizedes nem ismeri. A nomoszok kormányzói és az íródeákjai följegyeznek mindent, ami az ő tartományukban történik, és jelentéseiket felküldik a trón zsámolya elé. De csak a legfelső kormánytanács szedi ki belőlük a bölcsesség mézét.

- De én is épp ezt a mézet keresem! - kiáltotta a herceg. - Miért nem adják ide?

Mentuzufisz megrázta a fejét.

- Az állambölcsesség papi titok - mondta végre -, csak az az ember részesülhet benne, aki az isteneknek szenteli magát. Te pedig, kegyes herceg, bár papok neveltje vagy, mégis a leghatározottabban távol tartod magad a templomtól...

- Hogyan? Ha nem állok be papnak, nem világosítotok fel?

- Vannak dolgok, amelyeket, erpatre lévén, most is megtudhatsz, vannak megint mások, amelyeket csak mint fáraó ismersz meg. De olyanok is vannak, amelyekről csak a főpap tudhat.

- Minden fáraó főpap is - szólt közbe a herceg.

- Nem mindegyik. De meg a főpapok között is vannak különbségek.

- Tehát ti énelőttem eltitkoljátok a kormányzás rendjét! - kiáltotta a trónörökös haragra lobbanva. - Így én nem teljesíthetem atyám parancsát!

- Amire szükséged van, herceg - szólt nyugodtan Mentuzufisz -, azt meg is tudhatod, hiszen a legalsó papi felszentelést te is megkaptad. Ezeket a dolgokat azonban sűrű kárpit takarja a templomokban, és megfelelő előkészület nélkül senki sem meri félrehúzni...

- Hát én félrehúzom!

- Az istenek mentsék meg Egyiptomot ilyen csapástól! - felelte a pap, égre emelve a kezét. - Nem tudod te, kegyes uram, hogy a villám mindenkit agyonsújt, aki a megszabott áhítatos szertartások nélkül csak ujjal is mer nyúlni ahhoz a kárpithoz? Vitess a szentélybe egy elítéltet vagy rabszolgát, és nyújtsa ki a kárpitra a kezét, azon nyomban szörnyethal.

- Mert ti megölitek.

- Ha akármelyikünk is szentségtörő módon közeledne az oltárhoz, éppúgy szörnyethalna, mint a legutolsó gonosztevő. Az istenek előtt a fáraó és a főpap se több, mint a rabszolga.

- De hát akkor mit tegyek? - kérdezte Ramszesz.

- Imádsággal, böjtöléssel megtisztulva a templomban keress feleletet gondjaidra - felelte a főpap. - Mióta Egyiptom Egyiptom, még egy fáraó se szerezte meg másképp a kormányzás bölcsességét.

- Majd gondolkozom róla - mondta a herceg. - Bár úgy látom, hogy a tiszteletre méltó Mefresz és te, szent próféta, engem is be akartok vonni az áhítatos életbe, mint az apámat.

- Egyáltalán nem! Ha te, hercegem, fáraó korodban megelégszel a hadsereg vezényletével, évenként csak alig néhányszor kell részt venned az istentiszteleteken, mert máskor mindig helyettesítenének a főpapok. De ha meg akarod ismerni a szentélyek titkait, minden tiszteletet meg kell adnod az isteneknek, mert ők minden bölcsesség forrásai.

Huszonnegyedik fejezet

Ramszesz most már látta, hogy vagy nem teljesíti a fáraó parancsát, vagy pedig alá kell magát vetnie a papok akaratának, ami még jobban ellenük haragította, keserítette.

Nem sietett hát a templomban takargatott titkok után. Böjtre, istenes foglalatosságokra még ráért. Annál nagyobb hévvel vett részt a tiszteletére rendezett lakomákon.

Éppen ekkorra érkezett vissza Tutmózisz is, a mulatságok nagymestere, aki jó híreket hozott a hercegnek: Sára egészséges és nagyon szép - ez azonban most már kevésbé érdekelte Ramszeszt. Hanem a papok olyan kedvező horoszkópot állítottak fel a születendő gyermeknek, hogy a herceg el volt ragadtatva.

A legnagyobb bizonyossággal erősítgették, hogy a gyermek fiú lesz, akit az istenek dúsan megáldanak, és ha az apja szeretni fogja, nagy megbecsülésben lesz része az életben.

A herceg a jóslat második felén nevetett.

- Különös ezeknek a papoknak a bölcsessége! - mondta Tutmózisznak. - Tudják, hogy fiú lesz, amit én nem tudok, bár én vagyok az apja; de abban kétségeik vannak, szeretem-e majd, bár könnyű kitalálni, hogy akkor is szeretném, ha kislány lenne. Arról meg nyugodtak lehetnek, nagyra viszi-e. Az már az én gondom!

Pachom hónapban (január-február) a trónörökös Ka tartományba ment, ahol Szofra nomarchosz fogadta. Anu városa gyalogúton hét óra járásra volt Athribisztől, de a herceg három nap alatt tette meg ezt az utat. Ha eszébe jutott a sok imádság és böjt, ami a templomi titkokba való beavatása idején vár rá, még nagyobb kedve támadt a mulatozásra; kísérete hamarosan megérezte a herceg hangulatát, így aztán egyik lakoma a másikat érte.

Az országúton, amerre Athribiszbe utazott, újra özön nép jelent meg ujjongva, virágokkal, zeneszóval. A lelkesedés a város falai alatt érte el tetőpontját. Még az is megesett, hogy egy óriás termetű munkás a fáraó kocsija elé vetette magát. Amikor pedig Ramszesz megállította a lovait, a tömegből egy sereg fiatal lány pattant elő, és elárasztották az egész kocsit virágokkal.

„Mégiscsak szeretnek engem!” - gondolta a herceg.

Ka tartományban már meg se kérdezte a nomarchoszt a fáraó bevételeiről, nem nézte meg a műhelyeket, nem olvastatott fel jelentéseket. Tudta, hogy úgyse ért meg semmit, elhalasztotta hát ezt a munkát arra az időre, amikor majd beavatják a titkokba. Csak egyszer fejezte ki azt a kívánságát, hogy fölmenne Szebek isten templomának pilonjára, látta ugyanis, hogy a templom egy magas dombon emelkedik. Gondolta, onnan egy kicsit mégis szétnéz a vidéken.

Szofra nomarchosz őkegyessége nyomban teljesítette a trónörökös akaratát, aki a legnagyobb gyönyörűségek közt pár órát töltött a magas tornyon.

Ka nomosz termékeny síkság volt. Tíz-egynéhány csatorna és több nílusi oldalág minden irányban úgy elborította, mint valami ezüst és azúrkék fonalakból kötött háló. A dinnye, a novemberi búza már megérett. A földeken csak úgy nyüzsgött a sok csupasz testű ember, amint az uborkát szedték, vagy gyapotot vetettek. Mindenfelé házak, amelyek itt is, ott is, sűrűbben épülve, városkákat alkottak.

A házak, különösen a szántóföldeken épültek, szalmával, pálmalevelekkel födött agyagviskók voltak. A városbeli házak ellenben lapos tetejű téglaépületek, s valóságos fehér kockákként sorakoztak egymás után, oldalukon az ablakok és ajtók helyén rések. Nagyon gyakran egy-egy ilyen fehér kockán másik, valamivel kisebb kocka állt, azon egy még kisebb harmadik, és minden emelet más-más színre volt festve. Egyiptom izzó napja alatt olyanok voltak ezek a pálmák, akácok közt rejtőző házak, mint óriási gyöngyök, rubinok, zafírok, amelyeket széjjelszórtak a zöld mezőn.

Erről a helyről látott meg Ramszesz valamit, ami gondolkodóba ejtette. A házak a templom körül voltak a legszebbek, és ott nyüzsgött a földeken is a legtöbb nép.

„A papi birtokok a legszebbek!” - gondolta magában, és még egyszer végigjártatta szemét a templomokon és kápolnákon; a pilon tetejéről tíz-egynéhányat láthatott.

De minthogy megbékült Herihorral, és szüksége volt a papok szolgálatára, nem akart tovább foglalkozni ezzel a gondolattal.

A következő napokon Szofra nomarchosz a herceg tiszteletére vadászatokat rendezett, melyek során Athribisz városától kelet felé távolodtak el. A csatornák mentén nyíllal lődözték a madarakat, vagy óriási hálós csapdákkal fogdosták össze, melyek egyszerre több tucat madarat is bekerítettek, vagy sólymot bocsátottak az egyenként repkedő madarak után. Amikor pedig a herceg vadásztársasága a keleti sivatagra lépett, megkezdődött a nagy vadászat kutyákkal, párducokkal a nagyvadra, és néhány nap alatt el is ejtettek és elfogtak pár százat.

Amikor a tiszteletre méltó Szofra látta, hogy a herceg már megelégelte a szabad ég alatt folyó mulatságot, az éjszakai sátorozást, végét vetette a vadászatnak, és a legrövidebb úton hazavitte vendégeit Athribiszbe.

Délután négy órára megérkeztek, a nomarchosz pedig mindnyájukat meghívta vendégségbe a palotájába.

A herceget maga kísérte a fürdőházba, segített neki a fürdésben, és tulajdon szekrényéből szedett elő illatos keneteket a hercegnek. Aztán felügyelt a fodrász munkájára, aki elrendezte a helytartó haját, végül letérdelt a földre, és térden állva kérte a herceget, fogadjon el tőle kegyesen néhány új ruhát.

Volt ott egy azon frissen szőtt ing, amelyet szinte elborított a sok hímzés, gyöngyökkel kivarrt kötény, arannyal átszőtt palást, amely minden erőssége mellett is olyan finom volt, hogy két marokra össze lehetett szorítani.

A trónörökös kegyesen fogadta az adományt, és kijelentette, hogy ehhez fogható szép ajándékot még sohase kapott.

A nap már lenyugodott, és a nomarchosz átvezette a herceget a bálterembe.

Hatalmas udvar volt ez, körös-körül oszlopsor, padlója mozaikkal volt kirakva. Minden falát elborították a festmények; Szofra őseinek életéből merítették témájukat, háborút, tengeri utazást, vadászjeleneteket ábrázoltak. Az épület fölött pedig tető gyanánt egy óriási méretű pillangó lebegett, amelynek tarkabarka szárnyait elrejtett rabszolgák mozgatták, hogy lehűtsék a levegőt.

Az oszlopokra erősített bronzlámpákban lángoló fáklyák ontották az illatos füstöt.

A terem két részre oszlott: az egyik üres volt, a másik teli kis asztalkákkal, székekkel a vendégeknek. Hátul dobogó emelkedett, rajta drága sátor, amelynek oldallapja szét volt vetve, alatta Ramszesz asztala és heverője.

Minden asztal mellett hatalmas vázákban pálmák, akácok, fügefák. A trónörökös asztalkája körül tűlevelűek árasztottak balzsamos illatot, amely betöltötte az egész termet.

Az összegyűlt vendég urak lelkes rivalgással fogadták a herceget, s amikor Ramszesz a baldachin alatt - honnan beláthatta az egész termet - elfoglalta helyét, a kíséret is asztalhoz ült.

Most megszólaltak a hárfák, és bevonultak a nők; gazdag muszlinruhájuk fölött keblük szabadon maradt, csak úgy ragyogott rajtuk a sok drága ékszer. A négy legszebb Ramszesz herceget vette körül, a többiek pedig a kíséret előkelő méltóságai mellé ültek.

A levegőben rózsák, gyöngyvirágok, ibolyák illata úszott, és a herceg érezte, hogy halántékán lüktet a vér.

Fehér, rózsaszínű és kék inges rabszolgák és rabszolganők süteményt, szárnyast és vadpecsenyét, halat, bort, gyümölcsféléket hordtak körül, meg virágkoszorúkat, amelyeket a vendégek fejükre tettek. Az óriási pillangó egyre gyorsabban libegtette szárnyait, és a terem üres felében megkezdődött az előadás. Egymás után léptek elő táncosnők, akrobaták, pojácák, szemfényvesztők és vívómesterek. Amikor egyikük-másikuk ritka ügyességének adta jelét, a nézők aranygyűrűket vagy koszorúikból tépett virágokat dobáltak nekik.

A lakoma órákig eltartott, és lépten-nyomon harsányan éljenezték hol a herceget, hol a nomarchoszt és családját.

Ramszesz félig fekvő helyzetben ült a heverőn, amelyre aranykarmos oroszlánbőr volt terítve. A herceget négy nő szolgálta ki. Az egyik legyezte, a másik a koszorút cserélgette a homlokán, a másik kettő pedig ennivalókkal kínálta. A lakoma végén az, amelyikkel a herceg legszívesebben beszélgetett, egy pohár bort vitt neki. Ramszesz a felét megitta, a másik felét visszaadta neki, és mikor ő is kiitta, szájon csókolta.

A rabszolgák ekkor gyorsan kioltogatták a fáklyákat, a lepke nem libegtette tovább szárnyait, a teremben sötét lett, csend ereszkedett rá, amelyet csak a nők ideges nevetése szakított meg.

Egyszerre csak néhány ember gyors lépteinek dobogása és rettenetes kiabálás hangzott be a terembe:

- Eresszetek! - ordította egy rekedt férfihang. - Hol a trónörökös? Hol a helytartó?

A teremben zajgás támadt. A nők ijedtükben sírva fakadtak, a férfiak összevissza lármáztak:

- Mi az?... Merénylet a trónörökös ellen?... Hej, őrség! - Összetört edények csörömpöltek, fellökött székek nagyokat zörrentek.

- Hol a trónörökös? - sivított egy idegen hang.

- Őrség! Védjétek meg a trónörököst! - hangzott mindenfelől a teremben.

- Gyújtsatok világot! - hallatszott a trónörökös fiatalos hangja. - Ki keres?... Itt vagyok!

Fáklyákat hoztak be. A teremben halomban tornyosult a feldöntögetett és összetört bútor, s ezekben bújtak meg a vendégek. Az emelvényen a herceg igyekezett megszabadulni a nőktől, akik sikoltozva kapaszkodtak kezébe, lábába. A herceg mellett Tutmózisz, akinek fejéről levált a paróka, egy bronzkorsót forgatott a kezében, és ha valaki a közelükbe merészkedett volna, ha törik, ha szakad, fejbe vágja. A terem ajtajában már megjelent néhány katona, kivont karddal.

- Mi az?... Ki az? - kiáltotta rémülten a nomarchosz.

Végre meglátták, ki okozott ekkora felfordulást. A dobogó lépcsőjén egy sáros, meztelen óriás térdelt, hátán csupa véraláfutásos csík, és a trónörökös felé nyújtogatta karját.

- Íme, a gyilkos! - kiáltotta a nomarchosz. - Vigyétek!

Tutmózisz magasra emelte korsóját, az ajtó felől odarohantak a katonák. A megsebesült ember arccal a lépcsőre borulva kiáltozta:

- Irgalom, Egyiptom napja!

A katonák már majdnem megragadták, amikor Ramszesz végre kiszabadult a nők kezei közül, és a boldogtalanhoz lépett:

- Ne nyúljatok hozzá! - parancsolta a katonáknak. - Mit akarsz, ember?

- Sérelmeinket akarom elpanaszolni, uram!

Szofra nomarchosz ekkor a herceghez lépett, és halkan suttogta:

- Ez hikszosz... nézd csak, kegyes herceg, göndör haját és szakállát... És ahogy ide berontott, ez a szörnyű vakmerőség is azt bizonyítja, hogy ez a gonosztevő nem lehet született egyiptomi.

- Ki vagy? - kérdezte a herceg.

- Bakusza vagyok, a szochemi kubikos munkásezredből. Most nincs munkánk, hát Otoesz nomarchosz azt parancsolta...

- Részeg, őrült... - suttogta felháborodva a nomarchosz. - Hogy beszél veled, jó uram!

A herceg olyan pillantást vetett a nomarchoszra, hogy őkegyessége földig hajolva visszahúzódott.

- Mit parancsolt nektek Otoesz őkegyessége? - kérdezte a helytartó Bakuszát.

- Azt parancsolta, uram, hogy menjünk a Nílus partjára, ússzunk a vízbe, álljunk ki az országutakra, és a te üdvözlésedre csapjunk nagy lármát. És megígérte, hogy megadja, ami jár érte... Mert, jó uram, már két hónapja semmit sem kaptunk... Se árpakenyeret, se halat, se olajat, hogy testünk bekenjük.

- Mit szól ehhez kegyességed? - kérdezte a herceg a nomarchoszt.

- Veszedelmes korhely... arcátlan hazug! - felelte Szofra.

- Miféle lármát csaptatok az én üdvözlésemre?

- Hát ahogy parancsolták - felelte az óriás. - Az én feleségem meg a lányom a többiekkel együtt kiabálták: „Örökkön éljen!” Én meg a vízbe ugráltam, és koszorúkat dobáltam a hajódra. Minden koszorúért egy utent ígértek. Amikor pedig kegyes voltál, uram, bevonulni Athribisz városába, engem jelöltek ki, hogy vessem magam a lovak elé, és állítsam meg a szekered...

A herceg elmosolyodott.

- Sose hittem volna - mondta -, hogy ezt a lakomát ilyen vígan fejezzük be!... És mit fizettek neked azért, hogy a lovak elé vetetted magad?

- Három utent ígértek, de nem fizettek semmit se nekem, se a feleségemnek, se a lányomnak. Aminthogy két hónap óta az egész munkásezrednek se adtak semmi ennivalót.

- Hát miből éltek?

- Amit összekoldulunk, vagy ami keveset a parasztnál keresünk. Ebben a keserves nyomorúságunkban már háromszor fellázadtunk, a tisztek meg az íródeákok pedig mindig vagy megígérték, hogy megadják a járandóságunkat, vagy végigverettek bennünket...

- Azért, hogy az én tiszteletemre lármát csaptatok? - kérdezte mosolyogva a herceg.

- Te mondád, kegyes herceg... Éppen tegnap volt a legnagyobb zavargás, mire Szofra őkegyessége megtizedeltetett bennünket... Minden tizediket megbotozták, és én kaptam a legtöbbet, mert nagy is vagyok, és három szájat kell etetnem: a magamét, feleségemét, lányomét... Verés után kitéptem magam a kezükből, hogy leboruljak előtted, kegyes jó uram, és elpanaszoljam a sérelmünket. Veress meg bennünket, ha bűnösök vagyunk, de az íródeákok adják ki nekünk, ami jár, mert éhen veszünk... mi, a feleségeink, gyerekeink...

- Gonosz lélek szállta meg ezt az embert! - kiáltott közbe Szofra. - Nézd, kegyes uram, mennyi kárt okozott nekem!... Tíz talentumért oda nem adtam volna ezeket az asztalokat, tálakat és korsókat...

A mulatozók, akik lassanként magukhoz tértek ijedtükből, zajongani kezdtek.

- Útonálló! - mondogatták. - Nézd, csakugyan hikszosz... Még most is forr benne őseinek átkozott vére, akik betörtek Egyiptomba és végigdúlták... Ilyen drága holmik... Ilyen gyönyörű edények... ízzé-porrá törte!

- Ki nem fizetett munkások egyetlen zavargása több kárt okoz az országnak, mint amennyit ez a sok drágaság megér - felelte sötéten Ramszesz.

- Szent szavak! Érdemes, hogy emlékoszlopokra véssék - hangzott itt is, ott is a vendégek között. - A zavargás elvonja a népet a munkától, és megszomorítja ő szent felsége szívét... Nem való, hogy a munkások két hónapig nem kapják meg a zsoldjukat...

A herceg palástolatlan megvetéssel nézett a szélkakas módjára forgó udvaroncokra, és a nomarchoszhoz fordult:

- Átadom neked ezt a megkínzott embert. Bizonyos vagyok benne, hogy egy haja szála se görbül meg. Holnap reggel pedig megnézem az ezredét, amelyikben dolgozik: meggyőződést akarok szerezni, igazat mondott-e.

E szavakkal a helytartó távozott, és faképnél hagyta a megrökönyödött nomarchoszt és a vendégeket.

Másnap reggel a herceg Tutmózisz segítségével felöltözött.

- Megérkeztek a munkások? - kérdezte öltözködés közben.

- Meg, uram. Hajnal óta várják a parancsodat.

- Hát az a... Bakusza köztük van-e?

Tutmózisz arcát fintorítva felelte:

- Különös dolog történt. Szofra őkegyessége a palota egy üres pincéjébe záratta Bakuszát. Nos, az a gézengúz, amilyen rettentő erős ember, föltépte a szomszéd pincébe vezető ajtót, ahol bort tartanak, feldöntött néhány drága korsót, és úgy teleitta magát, hogy...

- Hogy? - kérdezte a herceg.

- Hogy belehalt.

A herceg felugrott a székéről.

- És te elhiszed, hogy az az ember, se szó, se beszéd, holtra itta magát? - kiáltotta hevesen.

- El kell hinnem, mert nincs rá bizonyítékom, hogy megölték - felelte Tutmózisz.

- Hát én majd megkeresem a bizonyítékokat! - fakadt ki Ramszesz.

Föl-alá járt a szobában, és úgy fútt dühében, mint egy dühös oroszlán. Amikor egy kissé lecsillapodott, Tutmózisz megszólalt:

- Ne keress ott bűnt, uram, ahol úgyse lehet meglátni, mert még tanút se találsz. Mert ha valaki a nomarchosz parancsára megölte azt a munkást, bizonyosan nem vallja be, a halott pedig semmit se mondhat; különben is, mit érne a vádja a nomarchosz ellen?!... Ilyen körülmények közt nincs bíró, akinek kedve volna vizsgálatot indítani...

- De ha én megparancsolom? - kérdezte a helytartó.

- Akkor megejtik a vizsgálatot, és bebizonyítják Szofra ártatlanságát. Te pedig, uram, szégyent vallasz, az összes nomarchoszok meg minden pereputtyukkal, udvarukkal, ellenségeid lesznek.

A herceg megállt a szoba közepén, és elgondolkozott.

- Végül is - folytatta Tutmózisz - minden arra vall, hogy az a boldogtalan Bakusza korhely volt vagy őrült, főképpen pedig idegen származású ember. Mert van-e épeszű született egyiptomi, aki be merne rontani a nomarchosz palotájába, és akkora lármát csapna, még ha akár egész éven át se kapja meg a bérét, botot meg kétszer annyit, mint Bakusza?

Ramszesz lehorgasztotta a fejét. Amikor meglátta, hogy a másik szobában az udvari népség sürög-forog, fojtott hangon mondta:

- Tudod, Tutmózisz, amióta erre az útra indultam, mintha lassanként más képe lenne Egyiptomnak, mint amilyennek valaha hittem. Néha szinte azt kérdem magamban: nem idegen országban vagyok-e? Majd meg a szívem nyugtalankodik, mintha sűrű kárpit volna a szemem előtt, és csúf turpisságokat takarna, amelyeknek azonban nem tudok a mélyükre nézni...

- Ne is nézegess nagyon, mert a végén kisül, hogy mindnyájunknak kőfejtőben volna a helyünk - mondta Tutmózisz nevetve. - Ne felejtsd el, hogy a nomarchoszok és a tisztviselők is a te nyájad pásztorai. Ha valamelyik magának is fej egy mérőre való tejet, vagy le is vág egy juhot, azért még nem ölöd meg, se világgá nem kergeted. Mert juhod nagyon is sok van, de pásztor kevés.

Közben Ramszesz felöltözött, és átment a várószobába, ahol kísérete már összegyűlt: papok, tisztek és tisztviselők. Aztán velük együtt kilépett a palotából, és kiment a külső udvarra.

A tágas udvaron az akácok árnyékában várták a munkások a herceget. A trombitaszóra az egész tömeg felpattant a földről, és öt vonalba sorakozott.

Ramszesz a főméltóságok fényes csoportja kíséretében egyszerre csak megállt: előbb távolról akart pillantást vetni a kubikos ezredre. Csupa pőre ember, fejükön fehér sapkaféle, derekukon ugyanilyen ágyékkötő. A sorokban tisztán meg lehetett különböztetni a barna bőrű egyiptomiakat, a fekete szerecseneket, a sárga ázsiaiakat és Líbia meg a Földközi-tenger szigeteinek fehér bőrű lakóit.

Az első sorbeliek csákányt tartottak a kezükben, a második sorban állók kapát, a harmadikban sorakozók lapátot. A negyedik sorban álltak a teherhordók, mindegyikük kezében dorong és két vödör. Az ötödik sorban is teherhordók voltak, de nagy ládákkal, egy-egy mellett két ember. Ők a kiásott földet hordták el.

A sorok előtt minden tíz-egynéhány lépésnyire álltak a felügyelők: mindegyiknek a kezében hatalmas bot, egy jókora fakörző vagy könyökfa.

Amikor a herceg feléjük lépett, szinte egy torokból kiáltották: „Örökkön élj!” Aztán letérdelve, homlokukkal megérintették a földet. A trónörökös intett nekik, hogy álljanak fel, aztán figyelmesen szemügyre vette őket.

Egészséges, izmos emberek voltak, egy cseppet se látszott rajtuk, mintha két hónap óta koldulásból éltek volna.

Szofra nomarchosz kíséretével a herceg felé közeledett. De Ramszesz úgy tett, mintha nem vette volna észre, és az egyik felügyelőhöz fordult:

- Szochemi kubikosok vagytok? - kérdezte.

A felügyelő egész hosszában végigvágta magát a földön, és hallgatott.

A herceg vállat vont, és a munkásokra kiáltott:

- Szochemiek vagytok?

- Szochemi kubikosok vagyunk! - felelték karban.

- Megkapjátok a zsoldotokat?

- Megkapjuk a zsoldunkat, elégedettek, boldogok vagyunk, ő szent felsége szolgái - felelte a kórus, tagolva minden szót.

- Hátra arc! - vezényelte a herceg.

Megfordultak: a botütésektől szinte valamennyinek a háta csupa sűrű, mély sebhely; de friss verésnek nem volt nyoma rajtuk.

„Becsapnak!” - gondolta a herceg. A munkásokat hazaparancsolta laktanyáikba, és anélkül, hogy a nomarchoszt üdvözölte vagy elbúcsúzott volna tőle, visszatért a palotába.

- Te is azt mondod - szólt az úton Tutmózisznak -, hogy ezek az emberek szochemi munkások?

- Ők maguk is azt mondják - felelte az udvaronc.

A herceg lovat kért, és kiment a város alatt táborozó katonasághoz.

Egész álló nap gyakorlatozott az ezredekkel. Délfelé a nomarchosz vezetésével egy csapat teherhordó munkás jelent meg a gyakorlótéren sátrakkal, asztalokkal, székekkel, enni-innivalóval, borokkal. De a herceg visszaparancsolta őket Athribiszbe, amikor pedig itt volt a katonaság étkezésének az ideje, maga is zabkenyeret, szárított húst kért, és azt evett ő is.

Csupa zsoldos, líbiai ezred volt. Amikor a herceg estefelé kiadta a parancsot a gyakorlatok befejezésére, és elbúcsúzott tőlük, a katonák és tisztek valósággal tomboltak lelkesedésükben. „Örökkön élj!” - kiáltozták, kezét, lábát csókolgatták, dárdákból és köpönyegekből hevenyésztek gyaloghintót, és hangos énekszóval vitték be a herceget a városba, útközben pedig szinte összeverekedtek, kié legyen a dicsőség, hogy a vállán viheti a herceget.

A nomarchosz és a kerület tisztviselői, látva a barbár líbiai katonák lelkesedését és a herceg irántuk való kegyességét, nyugtalankodni kezdtek.

- Ez aztán uralkodó! - suttogta a főíródeák Szofra fülébe. - Ha akarná, ezek az emberek az első szóra lekaszabolnának bennünket és gyermekeinket...

A megrémült nomarchosz az istenekhez sóhajtozott, és kegyes oltalmukba ajánlotta magát.

Késő éjjel, amikor Ramszesz már a palotájában volt, az egyik szolga jelentette, hogy a hálószobáját megcserélték.

- Miért?

- Mert abban a szobában mérges kígyót találtak, de úgy elbújt, hogy nem lehet ráakadni.

Az új hálószoba - a nomarchosz házával szomszédos szárnyon - oszlopokkal övezett, négyszögletes szoba volt. Alabástrom falait festett domborművek díszítették, alul cserepes virágok, fenn olaj- és borostyánlevelekből font füzérek.

A szobának majdnem a közepén hatalmas ágy, ébenfa-, elefántcsont- és aranyberakásokkal. A szobát két jó illatú fáklya világította meg, az oszlopok alatt asztalkákon bor, ételek, rózsakoszorúk.

A mennyezeten nagy, négyszögletes nyílás, amelyet vászonfüggöny takart.

A herceg megfürdött, és lefeküdt a jó, puha ágyra, a szolgák pedig távolabbi szobáikba mentek. A fáklyák kialvóban voltak, a hálóba befújt a virágillattal terhes, hűvös szellő. Ugyanekkor felülről halk hárfapengés hallatszott.

Ramszesz fölemelte fejét. A vászonfüggöny széthúzódott, és a mennyezet nyílásán keresztül épp az Oroszlán csillagképére esett a tekintete, abban is a fényes Regulusra. A hárfapengés erősödött. „Talán az istenek jönnek hozzám látogatóba?” - gondolta mosolyogva.

A nyíláson széles fénysáv ragyogott le: erős, de azért kellemes fény volt. Kis idő múlva aranyos, csónak formájú gyaloghintó jelent meg a nyílásban, rajta virágokkal ékes lugas, oszlopaira rózsafüzérek fonódtak, teteje csupa ibolya és lótusz.

Az aranyladik zöld levelekkel befont köteleken nesztelenül leereszkedett a hálószobába. A padlón megállt, a virágok alól pedig egy ritka szépségű meztelen lány lépett ki. Olyan volt a teste, mint a fehér márvány; borostyánszínű, hullámos hajából bódító illat áradt.

A leány kilépve légi gyaloghintójából, letérdelt a herceg előtt.

- Szofra lánya vagy? - kérdezte a herceg.

- Az vagyok, uram...

- És mégis eljöttél hozzám!

- Hogy az apámért könyörögjek. Bocsáss meg neki... Olyan boldogtalan!... Dél óta a könnyeit ontja, és hamuban ül.

- És ha nem bocsátok meg neki, itthagysz?

- Nem... - suttogta halkan.

Ramszesz magához vonta, és szenvedélyesen megcsókolta. A szeme lángolt.

- Hát akkor megbocsátok neki - mondta.

- Ó, milyen jó vagy! - kiáltotta a leány a herceghez simulva, aztán hízelegve hozzátette: - Megfizetteted a kárt, amit az az eszeveszett munkás okozott?

- Meg...

- Engem meg a palotádba viszel?

Ramszesz ránézett.

- Elviszlek, mert szép vagy.

- Igazán? - kérdezte a herceg nyaka köré fonva a karját. - Nézz meg jobban... A legszebb egyiptomi lányok között én csak a negyedik vagyok.

- Mit jelent ez?

- Memfiszben vagy Memfisz környékén lakik a legelső... Szerencsére az csak zsidó!... Szochemben van a második...

- Nem is tudtam - szólt közbe a herceg.

- Ó, te kis galambom... Biztosan a harmadikról se tudsz, aki Anuban lakik.

- Talán az is az én házamhoz tartozik?

- Ó, te hálátlan! - durcáskodott a leány, és egy lótuszvirággal ráütögetett a hercegre. - Kitelik tőled, hogy egy hónap múlva énrólam is már csak így beszélsz... De én nem hagyom ám magam...

- Mint az apád se...

- Még nem felejtetted el?... Vigyázz, mert elmegyek...

- Maradj... maradj!...

Másnap a helytartó kegyesen elfogadta Szofra nomarchosz hódolatát és lakomáját. Nyilvánosan megdicsérte a tartomány példás kormányzását, és hogy megtérítse a kárt, amit az a részeg munkás okozott, neki ajándékozta az edényeknek, házi eszközöknek a felét, amelyeket Anuban kapott.

Az anui ajándékok másik felét pedig a herceg udvarhölgyeként a nomarchosz lánya kapta, a szépséges Abel. Azonfelül ruhákra, lovakra és rabszolganőkre kifizettetett magának Ramszesz pénztárából öt talentumot.

Estefelé aztán a herceg ásítozva mondta Tutmózisznak:

- Ő szent felsége, az én atyám, nagy igazságra tanított, amikor azt mondta, hogy a nők nagyon sokba kerülnek.

- De ha nincs asszonyunk, még rosszabb.

- De nekem négy is van, pedig valójában magam se tudom, hogy jutottam hozzájuk. Kettőt szívesen átengednék neked.

- Sárát is?

- Azt nem, főképpen ha fia lesz.

- Ha ezeknek a gerlicéknek takaros kis hozományt adsz, akad majd, aki elveszi őket.

A herceg újra ásított egyet.

- Nem szeretem, ha hozományt emlegetnek - jegyezte meg. - Aááá!... Milyen szerencse, hogy maholnap megszabadulok tőletek, és papok közé kerülök...

- Hát csakugyan megteszed?

- Meg kell tennem. Végre talán megtudom tőlük, miért szegényedik el a fáraó!... Aááá! No, én kipihenem magam.

Huszonötödik fejezet

Ugyanaznap Memfiszben a föníciai Dagon, a trónörökös tiszteletre méltó sáfárja, kényelmesen heverészett palotája verandáján. Körülötte nagy vázákban ápolt, tűlevelű bokrok illatoztak. Két szerecsen rabszolga hűsítette a gazdag urat legyezőkkel, jómaga pedig egy kis majommal játszadozva hallgatta az elszámolásokat, amelyeket íródeákja olvasott fel neki.

E pillanatban egy kardos, sisakos, pajzsos, dárdát viselő rabszolga bejelentette (Dagon szerette a katonai parádét) a derék Rabszunt, aki szintén Memfiszben lakott, és föníciai kereskedő volt.

A belépő vendég mélyen meghajolt, és olyképpen eresztette le szemhéjait, hogy a derék Dagon nyomban elbocsátotta íródeákját és a két szerecsent is. Aztán nagy óvatosan végignézte a veranda mind a négy sarkát.

- Most már beszélhetünk - mondta vendégének.

Rabszun rögtön a tárgyra tért.

- Tudja-e, uram, hogy Türoszból itt van Hiram herceg?

Dagon felugrott a heverőről.

- Essen belé is, hercegségébe is a lepra! - horkant fel.

- Ő maga említette - folytatta nagy nyugalommal a vendég -, hogy köztetek most némi nézeteltérések vannak...

- Nézeteltérések? - rikoltott Dagon. - Az a haramia meglopott, semmivé tett, a tönk szélére juttatott... Amikor egyéb türoszi hajókkal én is elküldtem a magam hajóit nyugatra ezüstért, annak a lator Hiramnak a kormányosai tüzet vetettek rájuk, felgyújtották meg zátonyra akarták kergetni... Az én hajóim üresen, égetten és megrongálódva tértek haza... Az égi tüzek égessék meg azt a gaz népet! - fejezte be a nekidühödött pénzváltó.

- De hátha Hiram jó üzlettel jön most kegyességedhez? - kérdezte a vendég egykedvűen.

A Dagon lelkében felkavart vihar egyszerre elült.

- Hogy jöhetne ő hozzám jó üzlettel? - kérdezte a leghiggadtabb hangon.

- Azt majd megmondja ő maga, de előbb találkozni akar veled.

- Hát... akkor jöjjön ide.

- De ő úgy tartja, hogy kegyességednek illik hozzá menni. Utóvégre ő a türoszi legfőbb tanács tagja.

- Hát addig megdögölhet, míg én hozzá megyek! - pattogott újra dühösen Dagon.

A vendég a heverőhöz tolta karosszékét, és Dagon combját veregette.

- Dagon - mondta neki -, legyen eszed.

- Miért ne volna nekem eszem, és miért nem szólítasz te engem, Rabszun, kegyességednek?

- Ej, Dagon, ne légy ostoba! - torkolta le a vendég. - Ha ő nem jön hozzád, meg te se mégy hozzá, hogy csináltok akkor üzletet?

- Te vagy az ostoba, Rabszun! - tört ki újra Dagon. - Mert ha én megyek Hiramhoz, száradjon el a karom, ha ezen az udvariasságon el nem vesztem a haszon felét.

Erre a vendég is gondolkodóba esett.

- Ebben már igazad lehet - szólalt végre. - Ez okos beszéd. Hanem mondok én neked valamit. Gyere el énhozzám, Hiram is hozzám jön, nálam szépen megbeszélitek a dolgot.

Dagon lehajtotta a fejét, és ravaszul hunyorogva megkérdezte:

- Ej, Rabszun!... Valld be őszintén: mennyit adott neked ezért Hiram?

- Miért?

- Hogy elmegyek hozzád, és azzal a koszossal üzletet kötök?

- Ez egész Föníciának is ügye, tehát nem is kívánok utána hasznot - felelte méltatlankodva Rabszun.

- Úgy fizessenek meg neked az adósaid, amilyen igazat mondasz!

- Hát úgy ne fizessenek, amilyen igaz, hogy egy utent se keresek rajta! Csak Fönícia ne veszítsen! - háborgott bőszülten Rabszun.

Azzal elváltak.

Estefelé a derék Dagon gyaloghintójába ült, amelyet hat rabszolga vitt. Előtte botokkal két kengyelfutó szaladt, más kettő meg fáklyákat vitt. A gyaloghintó mögött meg négy más szolga haladt állig felfegyverkezve. Nem mintha veszedelem fenyegetné, hanem egy idő óta Dagon szeretett fegyveres kísérettel járni, akárcsak a lovagok.

Nagy méltósággal kiszállt a gyaloghintóból, és két embere karjára támaszkodva (a harmadik az ernyőt tartotta a feje fölé), belépett Rabszun házába.

- Hol van az a... Hiram? - kérdezte gőgösen a házigazdát.

- Nincs itt.

- Micsoda?... Hát én várjak rá?

- Nincs itt, mármint ebben a szobában, hanem a harmadikban, a feleségemmel - felelte a házigazda. - Most a feleségemnél tesz látogatást.

- Hát én oda nem megyek! - jelentette ki Dagon, és leült a heverőre.

- Gyere a másik szobába, és abban a percben ő is ott lesz.

Rövid húzódozás után Dagon engedett, és egy perc múlva a házigazda intésére belépett a másik szobába. Ugyanakkor a harmadik szobából egy szürke szakállú, nem éppen magas férfi is belépett, aranyos tógát viselt, fején aranypántot.

- Hiram herceg őnagysága, a türoszi legfőbb tanács tagja - kezdte a házigazda a szoba közepén a vendégek bemutatását. - Dagon őkegyessége, a trónörökös herceg és Alsó-Egyiptom helytartójának sáfárja.

A két méltóság, mellén összetéve karját, meghajolt egymással szemben, aztán a szoba közepén külön asztalkák mellett leültek. Hiram kissé széttárta tógáját, hogy megmutassa a nyakán lógó nagy aranyérmet; feleletül Dagon a vastag aranylánccal kezdett játszani, amelyet Ramszesz hercegtől kapott.

- Én, Hiram - szólalt meg az öreg -, üdvözlöm Dagon urat, kívánok neki nagy vagyont, vállalkozásaiban sok szerencsét.

- Én is, Dagon, üdvözlöm Hiram urat, és viszontkívánom neki mindazt, amit ő nekem...

- Máris veszekedni akarsz? - vágott a szavába Hiram ingerülten.

- Már miért veszekednék én?... Rabszun, te mondd meg, hát veszekedek én?

- Beszéljenek, kegyes uraim, inkább az üzletről.

Pillanatnyi gondolkozás után Hiram elkezdte:

- Türoszi barátaid tőlem meleg üdvözletüket küldik neked, uram.

- Csak azt küldték? - kérdezte Dagon gúnyos hangon.

- Hát mit akarsz, uram, mit küldtek volna? - kérdezte Hiram emelt hangon.

- Csendesen!... Csak békesség! - szólt közbe a házigazda.

Hiram jó néhányat sóhajtott.

- Az igaz, most nagy szükségünk van egymás közt a békességre... - szólalt meg aztán újra. - Föníciára nehéz idők közelednek...

- Tán a tenger elöntötte Türoszt vagy Szidónt? - kérdezte Dagon nevetve.

Hiram köpött egyet.

- Miért vagy olyan harapós ma, jó uram?

- Én mindig harapós vagyok, ha nem kegyesnek szólítanak.

- Hát engem miért nem címzesz fenségnek?... Hisz én herceg vagyok!

- Az ám, Föníciában - felelte Dagon. - De már Asszíriában is akármelyik szatrapa előszobájában három napig is várakozol, míg fogad, aztán éppúgy hasra esel előtte, mint akármelyik föníciai kalmár.

- Hát te mit tennél egyebet olyan vad, kegyetlen ember előtt, aki egykettőre karóba is húzathat? - pattogott Hiram.

- Hogy én mit tennék, azt nem tudom - felelte Dagon. - De én Egyiptomban egyugyanazon heverőre telepszem a trónörökössel, aki ma a fáraó ő szent felsége helytartója!

- Békesség, kegyes uram!... Egyetértés, fenséges herceg! - csillapította őket a házigazda.

- Egyetértés!... Abban egyetértek én is, hogy ez az úr éppen olyan közönséges föníciai kalmár, mint akárki más, és nekem nem akarja megadni a tiszteletet... - hangoskodott Dagon.

- Nekem száz hajóm van! - lármázott Hiram.

- A fáraó ő szent felségének meg van húszezer városa, nagyközsége meg faluja...

- Kegyes uraim, eltemetitek azt az egész ügyet és vele Föníciát! - vágott a kettő versengésébe Rabszun, most már emeltebb hangon.

Hiram összeszorította az öklét, hanem azért elhallgatott és lehiggadt.

- De azt elismeri kegyességed is - szólalt meg kis idő múlva -, hogy abból a húszezer városból valójában nem sok ő szent felségéé.

- Azt akarja ezzel fenséges uram mondani - vágta rá Dagon -, hogy hétezer város a templomoké, hétezer meg a nagyuraké?... De még akkor is hatezer tisztán megmarad ő szent felségének...

- Nem nagyon! Mert ha kegyes uram leüt belőle háromezret, amennyi zálogban van a papok kezén, kétezer pedig a mi föníciai atyánkfiai kezén van bérben...

- Igaza van, fenséges uram - szólt Dagon. - De azért ő szent felségének mégis megmarad ezer városa, épp a leggazdagabbak.

- Hát Tüfón szállott tán belétek? - csapott le rájuk most Rabszun. - Sorra akarjátok most számolni a fáraó városait! Hogy a...!

- Csitt! - suttogta Dagon, felugorva a székéről.

- Amikor Föníciát akkora veszedelem fenyegeti! - fejezte be Rabszun.

- Hadd tudjam hát meg végre én is, miféle veszedelem! - szólt Dagon.

- Majd megtudod, engedd csak szóhoz jutni Hiramot - felelte a házigazda.

- Hát beszéljen...

- Tudja-e kegyességed, mi történt a mi atyánkfiának, Asszarhaddonnak a fogadójában, az Aranyhajóban? - kezdte Hiram.

- Kocsmárosok között nekem nincsenek atyámfiai! - vetette közbe gúnyosan Dagon.

- Hallgass! - förmedt rá dühösen Rabszun, és tőre után kapott. - Olyan ostoba vagy, mint a kutya, amely álmában ugat...

- Hát ez meg mit dühösködik... ez a csontokkal házaló kalmár? - szólt Dagon, és ő is a kése után nyúlt.

- Csendesen!... Békesség! - csitította őket az élemedett herceg, és ő is övébe dugta száraz kezét.

Egy kis ideig mind a hármuk orrlyuka remegett, és a szemük szikrát hányt. Végre Hiram, aki leghamarabb lecsillapodott, újra megszólalt, mintha semmi se történt volna.

- Néhány hónappal ezelőtt Asszarhaddon fogadójában megszállt egy bizonyos Phut, Haran városából...

- Öt talentum adósságot akart beszedni valami paptól - vetette közbe Dagon.

- És aztán? - kérdezte Hiram.

- Aztán nincs tovább. Megnyerte egy papnő kegyeit, és annak a tanácsára elment Tébába, hogy ott keresse a pénzét.

- Annyi eszed van, mint egy gyereknek, és olyan nyelved, mint egy asszonynak - mondta erre Hiram. - Az a harani nem is harani, hanem kháldeai, és nem Phut a neve, hanem Beroész...

- Beroész?... Beroész? - ismételte Dagon elgondolkozva. - Ezt a nevet én valahol hallottam...

- Hallottad! - förmedt rá mély megvetéssel Hiram. - Ez a Beroész Babilon legbölcsebb papja, az asszír hercegeknek, de még magának a királynak is a tanácsadója...

- Bánom is én, hadd legyen a tanácsadójuk. Ha a fáraónak nem tanácsadója, mi közöm nekem hozzá? - felelte Dagon.

Rabszun felugrott székéből, és öklével Dagon orra alatt rápirított:

- Te fáraók moslékján hízott disznó! Téged annyit érdekel Fönícia, mint amennyit engem Egyiptom... Ha tudnád, egy drachmáért eladnád a hazád... te koszos kutya!

Dagon sápadtan és nyugodt hangon felelte:

- Mit kotyog ez a kalmár?... A fiaim Türoszban vannak, ott tanulják a hajósmesterséget, a lányom az urával Szidónban lakik... Fele vagyonom a legfőbb tanácsnak adtam kölcsön, pedig még tíz százalékot sem kapok érte. És ez a kalmár azt mondja, hogy nekem nincs közöm Föníciához!

- Rabszun, hallgass ide - folytatta egy kis szünet múlva. - Feleségednek, gyerekeidnek és őseid árnyékának nem kívánok egyebet, mint hogy annyit törődj velük, mint én minden egyes föníciai hajóval, Türosz, Szidón, de még Zarpathnak és Achsibunak is minden egyes kövével...

- Dagonnak igaza van - jegyezte meg Hiram.

- Hogy én nem törődöm Föníciával! - háborgott Dagon nekitüzesedve. - Hány föníciait hoztam én ide, hogy vagyont szerezzenek, és... mi hasznom lett belőle?... Hogy én nem törődöm Föníciával? Hiram két hajómat tönkrejuttatta, nagy haszontól ütött el, hanem azért ha Föníciáról van szó, leülök vele egy szobában...

- Mert azt gondoltad, arról lesz szó, kit csaphatnál be - vágta rá Rabszun.

- Csak úgy gondolj te a halálra, te ostoba! - folytatta Dagon. - Nem vagyok én gyerek! Mintha én nem fognám fel ésszel, hogy ha Hiram Memfiszbe jön, nem üzlet miatt jön. Ó, te, Rabszun, rád férne, hogy két évig lovászgyerek légy nálam, és az istállót söprögesd!

- Elég! - vágott a szavába Hiram, és öklével lecsapott az asztalra.

- Így sosem végzünk azzal a kháldeai pappal - morogta Rabszun olyan nyugalommal, mintha egy perce még nem is őt gyalázták volna.

Hiram egyet köhintett, és újra folytatta:

- Annak az embernek csakugyan háza, földje van Haranban, és ott Phut a neve. Hettita kereskedőktől leveleket kapott szidóni kereskedőkhöz, úgy aztán a karavánuk befogadta útjára. Jól beszél a mi föníciai nyelvünkön, becsülettel fizet, semmi különösebb dolgot nem kíván, hát a mi földijeink meg is szerették nagyon. De - folytatta Hiram, a szakállát simogatva - az oroszlán hiába ölt magára ökörbőrt, azért a farkából csak kilátszik egy darabka. Az a Phut nagyon okos és biztos a dolgában. A karaván vezetője suttyomban átvizsgálta a holmiját, de nem talált nála semmi gyanúsat, csak Astóreth istennő aranypénzét. Ez a pénz szíven találta a karavánvezetőt. Honnan van hettita embernek föníciai istenképe? Tehát alig érkeztek meg Szidónba, nyomban jelentette a dolgot a véneknek, és attól a perctől fogva a mi titkosrendőrségünk szakadatlanul szemmel tartotta ezt a Phutot. Hanem ez a Phut olyan bölcs férfiú, hogy alig volt pár napja Szidónban, máris mindenki megszerette. Imádkozott, áldozatot mutatott be Astóreth istennőnek, arannyal fizetett, pénzt nem kért kölcsön soha, csak föníciaiak közt forgolódott, és mindenkit annyira megszédített, hogy ellanyhult a felügyelet, ő meg nyugodtan elutazott Memfiszbe. Itt aztán a mi véneink újra figyeltetni kezdték, de nem fedeztek fel semmit, csak annyit gyanítottak, hogy valami nagy-nagy úr lehet, nem egyszerű harani polgár. Csak Asszarhaddon nyomozta ki véletlenül, vagyis nem annyira kinyomozta, mint inkább arra gyanakodott, hogy ez a Phut alighanem egy egész éjszakát töltött Széth isten ősi templomában, márpedig Széth temploma itt igen sokat jelent...

- Oda csak főpapok járnak, igen fontos tanácskozásra - jegyezte meg Dagon.

- Még az se jelentene semmit - folytatta Hiram. - De egy hónappal ezelőtt egy kereskedő földink csodálatos hírekkel tért haza Babilóniából. Nagy ajándékokért a babiloni szatrapa egy udvari embere elárulta neki, hogy Föníciát nagy veszedelem fenyegeti... „Titeket az asszírok kebeleznek be - mondta ez az udvarbeli úr a mi földinknek -, az izraeliták földje meg Egyiptomé lesz. Ebben az ügyben utazott a kháldeai főpap, Beroész, a tébai papokhoz, és megköti velük a szerződést.” Tudnotok kell - folytatta Hiram -, hogy a kháldeai papok az egyiptomi papokkal testvéri viszonyban vannak. Mivel pedig ennek a Beroésznak nagy szava van Asszar király udvarában, tehát ennek a szerződésnek a híre nagyon is igaz lehet.

- De minek az asszíroknak Fönícia? - kérdezte Dagon, a körmét rágva.

- Minek a tolvajnak más magtárja? - válaszolt Hiram.

- Mit jelenthet Beroész szerződése az egyiptomi papokkal? - szólalt meg elgondolkozva Rabszun.

- Ostoba, te! - szólt rá Dagon. - A fáraó csak azt teszi, amit a papok tanácsolnak.

- Meglesz az a szerződés a fáraóval is, ne féljetek! - szólt közbe Hiram. - Türoszban mi már biztosra tudjuk, hogy nagy kísérettel és sok ajándékkal nemsokára Egyiptomba jön Szargon asszír követ... Mintha csak szét akarna nézni Egyiptomban, és csak azt akarná eligazítani a miniszterekkel, hogy az egyiptomi írásokban ne szóljanak arról, mintha Asszíria adót fizetne a fáraónak. Valójában pedig azért jön, hogy megkösse a szerződést, amely elosztja kettejük között a mi tengerünk és az Eufrátesz közé eső országokat.

- A föld nyelje el őket! - átkozódott Rabszun.

- Te hogyan vélekedel erről, Dagon? - kérdezte Hiram.

- Hát ti mit tennétek, ha Asszíria csakugyan megtámadna?

Hiram haragosan rázta a fejét.

- Mit?... Hajóra ülnénk családostul, vagyonostul, és csak a városunk romjait, a rabszolgák rothadó holttesteit hagynánk azoknak a kutyáknak... Hát nem ismerünk mi szebb, nagyobb országokat, mint Fönícia? Új hazát alapíthatnánk, még gazdagabbat, mint a régi.

- Az istenek mentsenek meg bennünket ettől a végső menedéktől! - mondta Dagon.

- Éppen arról van szó, hogy a mai Föníciát mentsük meg a pusztulástól - erősítette Hiram is. - És te, Dagon, ebben az irányban sokat tehetsz...

- Én-e?

- Megtudakolhatod a papoktól: járt-e náluk csakugyan Beroész, és kötött-e velük olyan szerződést?...

- Szörnyen bajos dolog! - suttogta Dagon. - De talán akad olyan pap, aki megmondja.

- Meg tudod tenni - folytatta Hiram -, hogy a fáraó udvarában Szargonnal ne kössenek szerződést?

- Nagyon bajos... Magam nem bírom megtenni...

- Én majd veled leszek, pénzt meg majd ad Fönícia. Már szedik is erre a célra az adót.

- Én magam két talentumot adtam - szólt közbe halkan Rabszun.

- Én adok tízet - vetette oda Dagon. - De mit kapok a munkámért?

- Mit?... Hát... tíz hajót - felelte Hiram.

- És te mennyit keresel rajta? - kérdezte Dagon.

- Kevesled?... Jó, kapsz tizenötöt...

- Azt kérdeztem: te mit keresel rajta? - feszegette a dolgot Dagon.

- Nem bánom... kapsz húszat... Annyi elég?

- Jó, legyen. De megmutatjátok az utat az ezüstországba?

- Meg.

- És oda is, ahonnan a horganyt szerzitek?

- Hát jó...

- És oda is, ahol a borostyán terem? - fejezte be Dagon.

- Csak már megdöglenél! - felelte Hiram herceg őfensége, kezét nyújtva felé. - De most már csakugyan nem tartasz a szívedben haragot ellenem azért a két rossz lélekvesztőért?

Dagon felsóhajtott.

- Rajta leszek, hogy elfelejtsem. De micsoda vagyonom volna most, ha ti akkor el nem zavartok onnan!

- Elég! - szólt közbe Rabszun. - Beszéljetek Föníciáról.

- Kitől szerzesz hírt Beroészról és a szerződésről? - kérdezte Hiram Dagontól.

- Hagyj békén. Veszedelmes itt minden szó, mert papok is benne lesznek a dologban.

- És kire gondolsz, ki akadályozná meg a szerződést?

- Gondolom... gondolom, maga a trónörökös. Jó néhány kötelezvénye van a kezemben.

Hiram felemelte a kezét.

- A trónörökös... nagyon jó, mert fáraó lesz, talán nem is sokára...

- Pszt! - ripakodott rá Dagon, és öklével az asztalra csapott. - A nyelved szakadjon ki ilyen beszédekért!

- Ó, a disznó! - hördült fel Rabszun, az öklét rázva Dagon orra előtt.

- Ó, te ostoba kalmár! - felelte Dagon csúfondáros nevetéssel. - Neked, Rabszun, szárított halat, vizet kellene árulnod az utcán, semmint országok dolgába ártani magad. Egy ökörnek az egyiptomi sárral bevert patájában is több ész van, mint a te fejedben, pedig öt éve élsz Egyiptom fővárosában!... Disznók egyenek meg...

- Csendesen!... Csendesen! - szólt közbe Hiram. - Ha folyton beleszóltok, nem tudom befejezni...

- Beszélj, te bölcs vagy, és téged megért az én szívem - felelte Rabszun.

- Ha neked, Dagon, csakugyan van befolyásod a trónörökösre, akkor az nagyszerű - folytatta Hiram. - De ha a trónörökös is hajlandó megkötni azt a szerződést Asszíriával, akkor a szerződés meg is lesz, és ráadásul a mi bőrünkre írják, a mi vérünkkel. De ha inkább háborúra van kedve Asszíriával, akkor meg is indítja a háborút, akárhogy vetik is latba ellene az istenek minden erejét.

- Csitt! - suttogott újra Dagon. - Ha a papok nagyon akarják, meg is lesz az a szerződés... De hátha nem akarják...

- Ezért kell vigyáznunk, hogy minden vezető mellettünk álljon - mondta Hiram.

- Az lehetséges...

- És minden nomarchosz is...

- Az is lehetséges...

- És a trónörökös is - fejezte be a sort Hiram. - De ha csak te egymagad tudod erre az asszír háborúra felbiztatni, az még semmi. Olyan az ember, mint a hárfa, sok húrja van, és egyszerre tíz ujjal kell rajta játszani, te pedig, Dagon, csak egy ujj vagy.

- Márpedig tízfelé nem szakadhatok...

- De lehetsz olyan kéz, amelyen öt ujj van. Te megteheted, hogy senki meg ne tudja, hogy te háborút akarsz, de az kell, hogy a trónörökös minden szakácsa, minden fürdős, gyaloghintós, íródeákok, tisztek, kocsisok, mindenki háborút akarjon Asszíriával, s a trónörökös reggeltől estig, sőt mikor alszik, ezt hallja...

- Az meglesz.

- Hát a kedvesét ismered-e? - kérdezte Hiram.

Dagon csak legyintett a kezével.

- Ostoba lányok - felelte -, azoknak egyében nem jár az eszük, mint a ruhán, arcfestéken és illatos keneteken... De hogy hol terem az a kenet, ki hozza Egyiptomba, azt már nem tudják.

- Olyan szeretőt kell neki keríteni, aki azt is tudja - mondta Hiram.

- Honnan? - kérdezte Dagon. - De csakugyan... megvan! - kiáltotta, a homlokára csapva. - Ismered Kámát, Astóreth papnőjét?

- Micsoda? - pattant fel Rabszun. - Szent Astóreth istennő papnője egy egyiptomi szeretője legyen?

- Ugye, jobb szeretnéd, ha a tied volna? - csúfolódott Dagon. - Még főpapnő is lesz belőle, ha úgy könnyebben bejuthat az udvarba...

- Igazad van - hagyta helyben Hiram.

- De hisz ez szentségtörés! - méltatlankodott Rabszun.

- Úgy hát a papnő, aki megteszi, meg is halhat - jegyezte meg a tisztes korú Hiram.

- Csak az a zsidó lány, az a Sára, utunkba ne álljon - tűnődött kis hallgatás után Dagon. - Gyermeket vár, akihez a herceg máris ragaszkodik. Ha fia lesz, akkor mindenki más háttérbe szorul.

- Majd lesz pénzünk Sára számára is - nyugtatta meg Hiram.

- De mikor nem fogad el semmit! - fakadt ki Dagon. - Az a nyomorult visszautasította azt a drága aranypoharat, amit én magam vittem neki!

- Mert azt hitte, rá akarod szedni - jegyezte meg Rabszun.

Hiram a fejét rázta.

- Annyi baj! - mondta. - Ahol az arany nem használ, ott majd használ az apa, anya vagy a szerető. És ha a szerető se használ, akkor is hátravan még...

- A kés... - sziszegte Rabszun.

- A méreg... - suttogta Dagon.

- A kés nagyon durva portéka... - fejezte be a beszédet Hiram.

Végigsimította a szakállát, majd fölkelt, és kihúzott a kebléből egy bíborpiros szalagot, amelyen három aranyamulett lógott, Astóreth istennő képével. Övéből kést vett elő, a szalagot háromfelé vágta, és két darabot egy-egy amulettel Dagonnak és Rabszunnak adott.

Aztán a szoba közepéről mind a hárman a sarokba mentek, ahol az istennő szárnyas szobra állt. Összefonták mellükön a karjukat, Hiram pedig fojtott hangon, de azért érthetően mondta:

- Esküszünk neked, élet anyja, hogy egyezségünket hűségesen álljuk, és addig nem nyugszunk, amíg a szent városok biztonságban nem lesznek ellenségeinktől, akiket irtson ki az éhínség, dögvész és a tűz. Ha bármelyikünk nem tartaná meg, amit vállalt, vagy elárulná a titkot, sújtsa minden csapás, érje minden szégyen!... Éhség szaggassa belső részeit, örökre kerülje az álom vérrel befutott szemét... Száradjon el a karja még annak is, aki segítséget nyújt neki, mert megesett a szíve nyomorúságán... Rothadékká változzon asztalán a kenyér, bűzös lévé a bora... Pusztuljanak el a gyermekei, házát meg fattyak töltsék meg, akik leköpdösik és elűzik. Hosszú napokon át elhagyatva, üvöltve halódjék, véget nem érő betegségben sínylődvén, meggyalázott testét ne fogadja be se föld, se víz, ne égesse meg a tűz, ne falják fel fenevadak!... Úgy legyen!...

A szörnyű eskü után, amelyet Hiram kezdett, de a második felétől kezdve felindulástól reszkető hangon mind a hárman hangosan mondtak, lihegve megpihentek. Majd Rabszun dús asztalhoz vezette vendégeit, akik bor, zeneszó és táncosnők mellett egy kis időre elfelejtették a rájuk váró nehéz munkát.

Második könyv

Első fejezet

Pi-Baszt városától nem messze emelkedett Háthor istennő temploma.

Paoni hónapban (március-április), a tavaszi napéjegyenlőség napján, úgy este kilenc óra tájban, amikor a Szíriusz csillag nyugat felé fordul, a templom kapuja előtt három utas állt meg: két pap meg egy vezeklő. Ez mezítláb jött, fejére hamut hintett, köntöse durva daróc, amely eltakarta az arcát.

Bár az éjszaka elég világos volt, de a másik két utas arcát sem lehetett meglátni. Ugyanis odaálltak a két hatalmas, tehénfejű istenszobor árnyékába, amelyek a templom kapuját őrizték, és szelíd tekintettel óvták Habu tartományt minden dögvésztől, pusztító árvíztől és a déli szelektől.

A vezeklő kissé megpihent, aztán leborult a földre, és sokáig imádkozott. Majd fölkelt, megfogta a réz kapuzörgetőt, és ráütött vele a kapura. Az érc hatalmas kondulása egyszerre bejárt minden udvart, visszaverődött a templom vastag falairól, elszállt a búzatáblák fölött, a parasztok apró vályogkunyhói fölött, a Nílus ezüstös tükre fölött, ahonnan halk sikkantással felelgettek rá az álmukból fölvert madarak.

Jó vártatva a kapu mögül mozgolódás, azután emberi szó hallatszott:

- Ki ébreszt bennünket?

- Isten szolgája, Ramszesz - felelt a vezeklő.

- Mi járatban jössz hozzánk?

- A bölcsesség világosságáért.

- Milyen jogod van rá?

- Legalacsonyabb fokú papnak már felszenteltek, és a nagy körmenetek idején a templom belsejében fáklyát viszek.

A kapu szélesen feltárult. Középen fehér ruhás pap állt, aki karját kitárva tagoltan és világosan mondta:

- Lépj be. E küszöb átlépése után az istenek békessége lakozzék a te lelkedben, és teljesedjék minden kívánságod, melyet alázatos könyörgéssel kérsz az istenektől.

És amikor a vezeklő leborult a lába elé, a pap titkos jeleket vetve Ramszesz fejére, suttogva folytatta:

- Annak nevében, aki van, volt és lesz... aki mindennek teremtője, akinek lehelete betölti a látható és láthatatlan világot, aki örök élet...

Amikor pedig a kapu bezáródott mögöttük, a pap kézen fogta Ramszeszt, és a sötétben a pitvar hatalmas oszlopai között bevezette a lakásául kijelölt helyre. A kis cellát mécsláng világította meg. A kőpadlón egy köteg száraz fű volt elszórva, az egyik sarokban korsó víz, mellette árpalepény.

- Látom, itt valóban kipihenhetem a nomarchoszok udvarában töltött sok fogadás fáradalmát! - kiáltotta jókedvűen Ramszesz.

- Gondolj az örökkévalóságra - intette a pap, és kiment.

A herceget kellemetlenül érintette ez a felelet. Megéhezett, de azért nem volt kedve az árpalepényhez, és vizet se ivott. Leült a fűre, és az úttól feltört lábára tekintve, kérdezte magában: minek jött ő ide?... Miért mondott le önként méltóságáról?

Amint elnézte a cella falait és nyomorúságos berendezését, eszébe jutottak gyermekévei, amelyeket a papi iskolában töltött. Mennyi botot kapott!... Büntetésből hány éjszakát töltött a csupasz kőpadlón! Ramszesz most is ugyanazt a gyűlöletet és rettegést érezte, amely régente a szigorú papok előtt elfogta, akik minden kérdésére, minden kérésére csak egy feleletet adtak: „Gondolj az örökkévalóságra!”

Néhány hónapi zajos élet után ekkora csendességbe zuhanni, a hercegi udvart felcserélni sötétséggel és magánnyal, a lakomák, asszonyok, zene helyett pedig maga körül és feje fölött a falak súlyát érezni...

- Megőrültem!... Megőrültem! - mondta magában Ramszesz.

Voltak percei, amikor azon nyomban ott akarta hagyni a templomot, de aztán eszébe jutott, hogy tán ki se nyitnák előtte a kaput. Az úttól piszkos lába, a hamu, amely egyre hullott a hajáról, a durva daróc vezeklőruha - minden undorította. Csak legalább a kardja megvolna!... De ebben a köntösben, ezen a helyen merné-e használni?...

Elfojthatatlan szorongás nehezült rá, s kijózanodott. Eszébe jutott, hogy az istenek a templomokban félelmet küldenek az emberekre, s az az első lépés a bölcsesség felé.

„Hiszen én a fáraó helytartója és örököse vagyok - gondolta magában -, ki tehet itt ellenemre akármit is?”

Fölkelt, és kiment a cellából. Oszlopokkal körülvett nagy udvarra lépett. A csillagok fényesen ragyogtak az égen, így tehát elég jól látta az udvar egyik végén a hatalmas pilonokat, a másik végén a szentély kitárt kapuját.

Odament. Az ajtó körül homály borongott, csak valahol messze égett néhány lámpa, mintha a levegőben függnének. Szemét megerőltette, s a bejárat és a világosság között nehéz, zömök oszlopok sűrű erdejét látta: csúcsuk elveszett a sötétben. Mélyen benn, talán néhány száz lépésnyire tőle, homályosan látta az ülő istennő óriási lábait, térdére nyugtatott kezeit, amelyekről bágyadtan verődött vissza a lámpafény.

Egyszerre neszt hallott. Messze, az oldalhajóból, fehér alakok sora lépett elő párosával. Éjjeli körmenet volt: a papok hódoltak az istennő szobra előtt, és két karban énekeltek.

ELSŐ KAR: Én vagyok az, aki teremtettem az eget és a földet, és minden teremtmény az én munkám.

MÁSODIK KAR: Én vagyok az, aki teremtettem a vizet és a nagy áradást, én teremtettem anyámnak a bikát, aki az atya.

ELSŐ KAR: Én vagyok az, aki teremtettem az eget és láthatárainak titkait, és én leheltem beléjük az istenek lelkét.

MÁSODIK KAR: Én vagyok az, aki ha kinyitom a szemem, világos lesz, ha lehunyom, sötétség támad.

ELSŐ KAR: A Nílus vize megárad, ha megparancsolja...

MÁSODIK KAR: De még az istenek se tudják a nevét.[7]

Az eleinte elmosódó hangok megerősödtek, úgyhogy minden szót tisztán meg lehetett hallani, és amint a menet elvonult, a hangok is szétverődtek az oszlopok között, majd egyre halkultak. Végre teljesen elenyésztek.

„Ezek az emberek mégsem csupán esznek, isznak és kincseket gyűjtenek - gondolta Ramszesz -, hanem szolgálatot is teljesítenek, még éjjel is... Bár... sok haszna van belőle annak a szobornak!”

A herceg nemegyszer látta, hogy a határvédő istenszobrokat más nomoszbeli lakosok sárral bemocskolják, vagy idegen származású zsoldosezredek katonái nyíllal, parittyával lövöldöznek rájuk. Ha az istenek nem háborodnak fel a gyalázaton, akkor nyilván nem sokat törődnek az imádsággal, körmenetekkel se.

„Különben is ki látta az isteneket?!” - mondta magában a herceg.

A szentély hatalmas méretei, megszámlálhatatlan sok oszlopa, a szobor előtt lobogó lámpa, minden szinte húzta, vonta Ramszeszt. Szét akart nézni ebben a titokzatos végtelenségben, és előrement.

Egyszerre csak úgy érezte, mintha háta mögül egy kéz lágyan megérintette volna... Körülnézett... senki... Ment tehát tovább.

Most megint két kéz fogta meg a fejét, egy harmadik, nehéz, nagy kéz pedig a hátára nehezedett.

- Ki van itt? - kiáltotta a herceg, és berohant az oszlopok közé.

De megbotlott, és kicsibe múlt, hogy el nem esett: valaki elkapta a lábát.

Ramszeszt újra elfogta a félelem, még nagyobb, mint az imént a cellában. Ész nélkül szaladni kezdett, neki-nekiment az oszlopoknak, mintha az útjába álltak volna. Sötétség vette körül mindenfelől.

- Ó, szent istennő, ments meg! - suttogta Ramszesz.

Megállt. Pár lépésnyire volt a templom hatalmas kapujától; a széles nyíláson benézett rá a csillagos ég. Hátrafordította fejét: a rengeteg oszlopok erdejében lámpák égtek, és fényük bágyadtan verődött vissza a szent Háthor istennő érctérdeiről.

A herceg megrendülve, lesújtva tért vissza cellájába; szíve vergődött, ahogy a hálóba esett madár verdes. Hosszú évek óta először borult le arccal a földre, és buzgón imádkozott az istenek kegyelméért, bocsánatáért.

- Könyörgésed meghallgatásra talál! - szólt le hozzá egy szelíd hang.

Ramszesz felkapta a fejét, de a cellában nem volt rajta kívül senki: zárt ajtó, vastag falak. Most még buzgóbban imádkozott, és úgy is aludt el, arccal a földön, keresztként széttárt karokkal.

Amikor másnap felébredt, teljesen más ember volt: megismerte az istenek hatalmát, és megkapta a kegyelem ígéretét.

Ettől fogva napok hosszú során át kedvvel, hittel, buzgón végezte az istenes lelkigyakorlatokat. Cellájában imádsággal töltött el hosszú órákat, leborotváltatta a haját, papi ruhát öltött, és napjában négyszer énekelt a legfiatalabb papok karában.

Eddigi, mulatságok közt lefolyt élete csak utálatot keltett benne, hitetlensége pedig, amely a dőzsölő fiatalság és az idegen országbeliek között ragadt rá, félelemmel töltötte el. És ha most választania kellett volna a trón és a papi pálya között, még tétovázott is volna.

Egyik napon a szentély nagy prófétája magához hívatta, és eszébe juttatta, hogy ő nemcsak imádkozni jött ide, hanem a bölcsesség megismerése végett is. Megdicsérte jámbor, istenes életét, kijelentette, hogy már megtisztult a világ szennyétől, most pedig ismerkedjék meg a szentély körül működő iskolákkal is.

A herceg inkább engedelmességből, mint kíváncsiságból, egyenesen a külső udvarra ment, ahol az írást-olvasást gyakorló csoport tanult.

A nagy terem a tetőnyíláson át kapott világosságot. A padlóra vetett gyékényen harminc-negyven csupasz testű növendék üldögélt, kezükben viasztáblácskákkal. Az egyik fal sima alabástrom volt, az előtt állt a mester, és színes krétákkal rajzolgatta rá az írásjeleket.

Amikor a herceg belépett, a tanulók (akik szinte egytől egyig egykorúak voltak vele) arccal leborultak a földre. A tanító is meghajolt, és félbeszakítva eddigi munkáját, a tudomány nagy jelentőségéről kezdett beszélni.

- Kedves fiaim! - mondta a mester. - Akinek a szíve nem hajlik a bölcsesség felé, annak nehéz kétkezi munkával kell megkeresnie a kenyerét, úgy kínozza agyon a szemét. De aki felfogja a tudomány értékét, és képezi magát, az elérhet minden hivatalt, fölemelkedhetik bármilyen udvari méltóságra. Ne felejtsétek ezt el soha.[8]

Nézzétek csak, milyen nyomorúságos azoknak az élete, akik nem ismerik az írást: a kovács kormos, fekete, a tenyere kérges, és éjjel-nappal dolgozik. A kőfejtő majd beleszakad a munkába, hogy megtölthesse a gyomrát. A kőműves lótuszvirág képére formázza az oszlopfejeket, és nemegyszer lesodorja a vihar a tetőről. A takácsnak elgémberedett a térde, a fegyvergyártó meg örökösen úton van: alig ér este haza, máris újra útnak eredhet. A szobafestőnek rossz szagú az ujja, és festőminták szabásával telik el az ideje. A kengyelfutó pedig, mikor búcsút vesz a családjától, akár végrendeletet is csinálhatna, mert az a veszély fenyegeti, hogy szörnyű fenevadakkal vagy ázsiai vad népekkel akad össze.

Megmutattam nektek a különféle mesteremberek élete sorát, mert azt akarom, hogy megszeressétek az írás tudományát, amely a ti anyátok, most pedig bemutatom nektek ennek a tudománynak a szépségét. Mert nem puszta szó ez a földön, hanem minden foglalatosságok között a legfontosabb. Mert aki az írás művészetére adja magát, azt gyermekkorától kezdve tisztelik; fontos küldetést tölt be. Az meg, aki ebből a tudományból nem vette ki részét, ínségben tengődik.

Az iskolai tudományok nehezek, akár a hegyek. De egyetlen nap, amelyet ráfordítotok, egész örökkévalóságig megmarad. Tehát gyorsan, minél gyorsabban tanuljátok és szeressétek meg... Az íródeákság rendje fejedelmi rend, kalamárisa és könyve gyönyörűséget és vagyont szerez neki.

A tudományok méltóságáról ezt a sommás előadást hallgatták - szinte változtatás nélkül háromezer éven át - az egyiptomi tanulók. Amikor most a tanító befejezte, krétát vett elő, és az alabástrom falra kezdte rajzolni az ábécét. Minden betűt hieroglifákkal vagy démotikus írásjelekkel ábrázoltak. A szem, madár vagy toll jele A; a juh vagy kis bögre B, álló férfi vagy csónak K, kígyó R, ülő férfi vagy csillag S. Minden betű-kifejezésre több jel szolgált, miért is az olvasás és írás tudománya igen nehéz mesterség volt.

Ramszesz már a puszta hallgatásába is belefáradt; az volt az egyetlen mulatságuk, amikor a mester az egyik vagy másik növendékkel leíratott vagy elolvastatott egy betűt, és ha a diák hibázott, megbotozta.

A herceg elköszönt a mestertől és növendékeitől, az íródeákok iskolájából átment a mérnökök iskolájába. Ott arra tanították az ifjúságot: hogyan kell följegyezni a szántóföldek méreteit, és mint rajzolják le a javarészben négyzet alakú földeket, meg mint kell szintezni a talajt két léc és egy könyökfa segítségével. Ebben az osztályban tanították a számok írásának a tudományát is, amely éppen olyan bonyolult volt, mint a hieroglifákkal vagy démotikus jelekkel való írás. A legegyszerűbb számtani műveleteket a legfelső osztályban tanították, s kis golyócskákkal végezték.

Ramszesz hamar megelégelte ezeket a dolgokat, úgyhogy az orvosi iskolát csak néhány nap múlva látogatta meg.

Az iskola egyszersmind kórház is volt, de még inkább nagy kert, sok fával, mindenféle illatos fűvel. A betegek egész nap kinn voltak a szabad levegőn, napsütésben, csak ágyukon matrac helyett vászon volt kifeszítve.

Amikor a herceg belépett, éppen nagy munkában voltak. Néhány beteg egy jókora medencében fürdött, amelynek vize folytonosan cserélődött, egy másik beteget illatos kenetekkel dörzsölték be, egy harmadikat körülfüstöltek. Néhányukat ránézéssel vagy simogatással elaltatták. Egyik beteg keservesen jajgatott: kificamodott lábát igazították helyre.

Egy súlyos beteg asszonynak az egyik pap pohárkában orvosságot adott, és közben ráolvasott:

- Jöjj, orvosság, jöjj, űzd ki a bajt a szívemből, minden tagomból, mert varázserőd is nagy, ó, orvosság![9]

A herceg ezután a fő-fő orvos kíséretében a patikába ment, ahol egy pap füvekből, mézből, olajból, kígyó- és patkánybőrből, állati csontokból és zsírból főzte az orvosságokat. A pap Ramszesz kérdezősködése közben egy pillanatra sem vette le szemét a tűzhelyről. Egyre csak méregette, szétdörzsölgette az anyagokat, közben pedig szakadatlanul imádkozott:

- Meggyógyította Íziszt, meggyógyította Íziszt, meggyógyította Hóruszt... Ó, Ízisz, nagy csodatevő, gyógyíts meg engem, szabadíts meg minden bajtól, ártalmas vörös veszedelmektől, istenek lázától, istennők lázától... Ó, Shanagat, eenagate synie! Erukate! Kanarushagate!... Paparuka, paparaka, paparura...

- Mit mond? - kérdezte a herceg.

- Titok... - felelte a fő-fő orvos, ajkához emelve az ujját.

Amikor újra kiértek az udvarra, a herceg megkérdezte a főorvost:

- Mondd meg nékem, szentatyám: miben áll az orvosi tudomány, és miben gyökereznek az eszközei? Mert azt hallom, hogy a betegség holmi gonosz lélek, amely belefurakodik az emberbe, és éhségében addig kínozza, míg neki való táplálékát meg nem kapja. És egyik gonosz lélek, vagyis betegség, mézen él, a másik olajon, a harmadik pedig állati váladékokon. Az orvosnak tehát először is azt kell tudnia, milyen lélek férkőzött a betegbe, aztán milyen táplálék kell annak a léleknek, hogy ne kínozza a beteget...

A pap elgondolkozott, aztán így felelt:

- Hogy mi a betegség, és mi módon esik az ember testébe, arról én nem beszélhetek teneked, Ramszesz. De mivel megtiszteltél, megmagyarázom, mi szerint igazodunk az orvosságok adásában. Képzeld el, hogy egy embernek a mája beteg. Nos, mi, papok, tudjuk, hogy a máj a Peneter-Deva csillag[10] hatása alatt áll, tehát a gyógyulás is ettől a csillagtól függ. De itt a bölcsek két iskolára szakadtak. Az egyik iskola azt erősíti, hogy a beteg májára minden olyan dolgot kell használni, ami fölött Peneter-Devának hatalma van, vagyis rezet, lapisz lazulit, virágokból, főképpen verbénából és valeriánból készült főzeteket, végül a gerlice és kecske különféle testrészeit. A másik iskolabeli orvosok meg azt tartják, hogy ha a máj beteg, akkor éppen megfordítva, az ellenkező szerekkel kell gyógyítani. És minthogy Peneter-Deva ellenfele Szebeg,[11] a megfelelő orvosság tehát a higany meg a smaragd, achát, mogyoró, galgafű, továbbá a béka és a bagoly különféle testrészei, szárítva és porrá őrölve. De ez még nem minden. Figyelembe kell venni a hónapot, a napot, még a napszakot is, mert mindezek az időszakok más-más csillag hatása alatt állanak, és mindegyik csillag erősítheti vagy gyöngítheti az orvosság hatását. Végül tudni kell azt is, az állatövnek melyik csillagképe uralkodik a beteg fölött. Csak akkor tud az orvos csalhatatlan orvosságot rendelni, ha mindezeket a dolgokat számba veszi.

- És minden betegen segítetek itt a templomban?

A pap a fejét rázta.

- Nem - felelte. - Az emberi elme, amikor annyi mindent tekintetbe kell vennie, nagyon könnyen megtéved. De - ami még rosszabb - irigy szellemek, más templomok védőszellemei, féltik a maguk dicsőségét, és nemegyszer akadályozzák az orvost, és lerontják az orvosság jó hatását. A végső eredmény tehát nagyon sokféle lehet: az egyik beteg teljesen visszanyeri az egészségét, a másik állapota megjavul, a harmadiké meg nem változik. De olyanok is akadnak, akik még betegebbek lesznek, sőt meg is halnak a betegségükben... Az istenek akarata!

A herceg figyelmesen odahallgatott, de lelke mélyén beismerte, hogy nem sokat ért ebből a beszédből. Egyszerre eszébe jutott, miért is jött ebbe a szentélybe, és hirtelen megkérdezte a főorvost:

- Úgy volt, szentatyák, hogy megmutatjátok nekem a fáraó kincstárának a titkát. Abban volna ez a titok, amit itt láttam?

- Nem, nem, dehogy - felelte a pap. - Egyébként mi nem értünk az állami ügyekhez. Hanem eljön majd hozzánk Pentuer szentatya, aki nagy bölcs, ő majd leveszi szemedről a hályogot.

Ramszesz elköszönt az orvostól, s most még kíváncsibban várta, mit fognak neki mutatni.

Második fejezet

Háthor szentélye a legnagyobb tisztelettel fogadta Pentuert, az alsóbb papok egy fél óra járásra elébe mentek, hogy üdvözöljék a jeles vendéget. Sok próféta, szentatya, istenfia gyűlt össze Alsó-Egyiptom minden csodatévő helyéről, hogy meghallgassák a bölcsesség szavát. Néhány napra utánuk megérkezett Mefresz főpap és Mentuzufisz próféta is.

Pentuert nemcsak azért részesítették nagy tiszteletben, mert a hadügyminiszter első tanácsosa és fiatal pap létére is a legfelső tanács tagja volt, hanem főképp azért, mert egész Egyiptomot bejárta a híre-neve. Az istenek megáldották emberfölötti emlékezőtehetséggel, ékesszólással és mindenekfölött csodás, jövendőbe látó erővel. Minden dolognak és ügynek olyan oldalait is meglátta, amelyek mások előtt rejtve maradtak, és mindenkinek érthetően meg is tudta magyarázni.

Amikor híre ment, hogy Háthor templomában Pentuer tartja az ünnepi istentiszteletet, nem egy nomarchosz, nem egy fő-fő tisztviselő megirigyelte még a legkisebb papot is, hogy meghallhatja az istenek ihlette szent férfiút.

A papok, akik Pentuer üdvözlésére elébe mentek az országúton, biztosra vették, hogy ilyen nagy méltóság csak udvari kocsin jöhet, vagy ha gyaloghintón, hát akkor nyolc rabszolga hozza. Mekkora volt az álmélkodásuk, amikor meglátták a sovány aszkétát, aki durva darócruhában, hajadonfővel, egymagában tette meg az utat egy szamárkanca hátán, és nagy alázattal üdvözölte őket.

Amikor bekísérték a templomba, áldozatot mutattak be az istenségnek, s utána nyomban megnézte, hol lesz majd az ünnepi szertartás.

Attól fogva nem látták, de a templomban és körös-körül az udvarokon rendkívüli sürgés-forgás támadt. Különféle értékes holmikat, ruhákat, magvakat hoztak a szentélybe, pár száz parasztot és munkást tereltek össze, akikkel Pentuer bezárkózott a kijelölt udvarba, és rendezte az előkészületeket.

A munka nyolcadik napján végre bejelentette Háthor főpapjának, hogy minden kész.

Ramszesz herceg az egész idő alatt ki se húzta cellájából a lábát, és imádsággal, böjtöléssel töltötte minden percét. Végre az egyik napon, délután három óra tájt, tizennégy pap kettős sorokba igazodva jött érte, és meghívták az ünnepi szertartásra.

A templom előcsarnokában a főpapok fogadták a herceget, és Háthor hatalmas szobra előtt vele közösen szórták a füstölőre az illatos szereket. Aztán befordultak a szűk, alacsony oldalfolyosóra, amelynek a végén tűz lobogott. Egy üstben szurok főtt, illata át- meg átjárta a folyosó levegőjét.

Az üst közelében a padlón nyílás volt, ahonnan rettenetes jajveszékelés, átkozódás tört fel.

- Mi ez? - kérdezte Ramszesz a mellette haladó egyik paptól.

A kérdezett egy hangot se felelt: valamennyiük arcán, amennyire látni lehetett őket, a legmélyebb megrendülés és félelem vonaglott.

E pillanatban Mefresz főpap egy nagy kanalat vett a kezébe, és az üstben bugyborékoló szurokból merítve, emelt hangon mondta:

- Így vesszen el a szent titkok minden árulója!

E szavakkal leöntötte a folyékony szurkot a padlónyíláson, mire a föld alól üvöltés tört fel...

- Öljetek meg, ha az irgalomnak egy kis morzsája maradt még a szívetekben! - jajgatott a hang.

- A férgek falják föl a testedet! - mondta Mentuzufisz, és ő is leöntötte a kanál forró szurkot a nyíláson.

- Kutyák!... Sakálok! - sikoltozott a hang.

- Égjen el a szíved, poraidat szórják szét a sivatagban! - mondta a következő pap, folytatva a szertartást.

- Ó, istenek!... Hát lehet ennyit szenvedni?! - hangzott a föld alól.

- Lelked a bűn és szégyen bélyegével ott bolyongjon, ahol boldogan élnek az emberek! - mondta egy másik pap, és lecsurgatta a kanál szurkot.

- A föld nyeljen el benneteket!... Irgalom!... Engedjetek egy perc pihenőt...

Mire Ramszeszre került a sor, a föld alatti hang már elnémult.

- Így büntetik az istenek az árulókat! - mondta a hercegnek a szentély főpapja.

Ramszesz megállt, és haragtól lángoló pillantással döfte át. Úgy érezte, rögtön kitör belőle a düh, és itthagyja ezt a hóhérgyülekezetet - de meglepte az istenfélelem, és némán ment a többiek után.

A büszke trónörökös most megértette, hogy van hatalom, amely előtt meghajolnak a fáraók is. Szinte kétségbeesés környékezte, menekülni akart, lemondani a trónról... De csak hallgatott, és ment az imádságot éneklő papok között.

„Most már tudom - gondolta magában -, hová lesznek, akik nem kedvesek az istenek szolgáinak!”

De ez a gondolat semmivel se nyugtatta borzongását.

Amikor kiléptek a füsttől felhőző szűk folyosóról, a menet újra a szabad ég alatt emelkedő magaslatra ért. Lenn hatalmas udvar terült el, háromfelől fal helyett földszintes épület fogta körül. Onnan kezdve, ahol a papok álltak, amfiteátrumszerű alkotmány ereszkedett lefelé, öt széles emeletsorral, amelyeken körül lehetett járni az udvar hosszában és le is a mélybe.

Lenn a téren nem volt senki, de az épületek ablakaiból emberek hajoltak ki.

Mefresz főpap, mint a gyülekezet legmagasabb méltósága, bemutatta Pentuert a hercegnek. Az aszkéta szelíd arca annyira ellentétben volt a folyosói irtózatos jelenettel, hogy a herceg elcsodálkozott. És csak hogy mondjon valamit, kérdezte:

- Azt hiszem, találkoztam én már veled, szentatyám.

- Tavaly, a pi-bailoszi gyakorlaton. Herihor őkegyessége mellett voltam - felelte a pap.

Pentuer zengő, nyugodt hangja gondolkodóba ejtette a herceget. Ezt a hangot is hallotta már valamilyen szokatlan, különös körülmények között... De hol és mikor?

Ez a pap mindenesetre szíve szerint való volt. Csak annak a boldogtalannak a sikongását el tudná felejteni, akit a forró szurokkal forráztak le!

- Kezdhetjük - mondta Mefresz főpap.

Pentuer az amfiteátrum felső párkányára lépett, és egyet tapsolt. A földszintes épületekből egy csoport táncosnő szaladt ki, majd papok jöttek zeneszóval, Háthor istennő egy kisebb méretű szobrát hordva. Elöl haladt a zene, mögötte a szent táncot járó táncosnők, végül gomolygó, illatos füstfelhő között az istennő szobra. A menet körüljárta a teret, s minden néhány lépés után megállva, az istennő áldását kérték, majd a gonosz szellemekhez könyörögtek, hagyják el e helyet, ahol ma titkokkal terhes, vallásos szertartás folyik majd le.

Amikor a menet visszatért az épületekhez, újra Pentuer lépett elő. A jelenlevő főméltóságok, vagy húszan-harmincan, köréje gyülekeztek.

- A fáraó ő szent felsége akaratából - kezdte Pentuer - és a legfelső papi testület beleegyezésével Ramszesz trónörököst be kell avatnunk az állami élet néhány olyan részletébe, amelyeket csak az istenek, a birodalom kormányzói és a szentélyek ismernek. Tudom, tiszteletre méltó atyák, hogy közületek bárki jobban fel tudná világosítani az ifjú herceget, mint én, mert bölcsesség lakozik bennetek, és Mut istennő szól ajkatokról. De nekem jutott osztályrészül ez a kötelesség, nekem, aki hozzátok képest csak tanítvány és por vagyok. Engedjétek hát meg, hogy teljesítsem kötelességemet a ti kegyes irányítástok és jóindulatú felügyeletetek alatt.

A megelégedés moraja hullámzott végig az ennyire megtisztelt papokon. Pentuer pedig a herceg felé fordult:

- Ramszesz, isten szolgája, mint ahogy az eltévedt vándor keresi az utat a sivatagon, néhány hónap óta úgy keresel te is feleletet a kérdésre: miért apadtak és apadnak a fáraó ő szent felsége bevételei. Sorra kérdezted a nomarchoszokat, és azok fel is világosítottak a maguk lehetőségei szerint, de nem tudtak megnyugtatni, pedig a legnagyobb emberi bölcsesség jutott e méltóságoknak osztályrészül. Aztán a kancelláriusokhoz fordultál, de amint a madár csak vergődik a hálóban, ők is minden erőfeszítésük ellenére se tudtak kibontakozni a nehézségekből, mert az emberi elme, még ha a kancellárius-iskolában formálódott is ki, nem tudja átfogni az ilyen hatalmas kérdést. Végül belefáradva a hiábavaló magyarázatokba, megvizsgáltad a nomoszok földjét, népét, kezük munkáját, de nem találtad meg a kérdés nyitját. Mert vannak dolgok, amelyekről az emberek hallgatnak, mint a kövek, de még a kövek is beszélnek róluk, ha rájuk esik az istenek világossága. Amikor aztán ilyen módon cserbenhagytak mind a földi elmék és hatalmak, az istenekhez fordultál. Mezítláb, hamut hintve a fejedre jöttél ide, ebbe a nagy szentélybe, mint jámbor vezeklő, és imádságokkal, sanyargatások közben megtisztítottad testedet, megerősítetted lelkedet. Az istenek, főképpen pedig a hatalmas Háthor, meghallgatták könyörgésedet, és az én méltatlan számmal felelnek neked. Te pedig vésd a szavunkat mélyen a szívedbe!

„Honnan tudja ez a Pentuer - gondolta a herceg magában -, hogy én megkérdeztem ebben a dologban az íródeákokat és nomarchoszokat?... Aha! Mefresz és Mentuzufisz mondhatta meg neki... Különben is ezek mindent tudnak!”

- Hallgasd meg - folytatta Pentuer -, én az itt ülő méltóságok engedelmével feltárom előtted: mi volt Egyiptom négyszáz évvel ezelőtt, a dicsőséges és istenfélő 19. tébai dinasztia uralkodása alatt, és mi most... Amikor ennek a dinasztiának első fáraója, Ramen-pehuti Ramesszu, kezébe vette a hatalmat a birodalom fölött, a kincstár bevétele gabonában, állatokban, sörben, állatbőrökben, fémekben és különféle készítményekben százharmincezer talentumra rúgott. Ha volna nép, amely mindezekért a dolgokért aranyat adna cserébe, akkor a fáraónak évi százharmincezer mina aranybevétele volna.[12] És mivel egy katona huszonhat mina terhet bír el a hátán, ennyi aranynak az elszállítására körülbelül ötezer katona kellene.

A papok összesúgtak egymás közt, és nem is palástolták csodálkozásukat. Még a herceg is elfeledkezett a föld alatt halálra kínzott emberről.

- Ma - folytatta Pentuer - a fáraó ő szent felsége jövedelme, e föld mindennemű termékében, csak kilencvennyolcezer talentumra rúg. Ezért annyi aranyat lehetne kapni, amennyinek az elszállítására már csak négyezer katona kellene.

- Hogy az ország bevételei erősen megapadtak, azt igen jól tudom - szólt közbe Ramszesz -, de miért?

- Légy türelmes, isten szolgája - felelte Pentuer. - Nemcsak ő szent felsége bevétele csökkent... A 19. dinasztia idejében Egyiptomnak száznyolcvanezer katonája volt fegyverben. Ha isteni csodából minden akkori katona akkora kaviccsá változna, mint egy szőlőszem...

- Az nem lehet - suttogta Ramszesz.

- Az isteneknek minden lehetséges - szólt szigorúan Mefresz főpap.

- Vagy inkább - fordított a beszéden Pentuer - ha minden katona letenne a földre egy kavicsot, az száznyolcvanezer darab kavicsot jelentene, és nézzétek, szentatyák, annyi kavics mekkora helyet foglalna el...

És kezével egy vöröses színű négyszögre mutatott, amely az udvaron terült el.

- Ebben a négyszögben azok a kavicsok vannak, amelyeket I. Ramszesz idejében dobott volna el minden egyes katona. Ez a négyszög kilenc lépés hosszú és körülbelül öt lépés széles. A színe vörös, amilyen színű az egyiptomi nép teste, mert abban az időben minden katonánk csakis egyiptomi volt...

A papok újra összesúgtak-búgtak. A herceg elkomorodott, mert úgy érezte, hogy a szavak mögött lappangó szemrehányás neki szól, aki szerette az idegen országbeli zsoldoskatonákat.

- Ma - folytatta Pentuer - csak nagy üggyel-bajjal lehetne összeszedni százhúszezer katonát. Ha ebből a seregből is minden katona ledobná a maga kavicsát, abból egy ilyen négyszög támadna... Oda nézzetek, kegyes uraim...

Az első mellett egy másik négyszög terült el, magassága ugyanakkora volt, de alapja már jóval rövidebb. Színe sem volt egységes, hanem különböző sávok húzódtak végig rajta.

- Ez a négyszög körülbelül öt lépés széles, de csak hét lépés hosszú. Vagyis az egykori katonaságnak egy jókora része hiányzik, harmadrésze annak, amennyi valaha volt.

- Az országnak többet használ a hozzád hasonló emberek bölcsessége, mint akármilyen hadsereg - szólt közbe Mefresz főpap.

Pentuer meghajol feléje, aztán tovább beszélt:

- Ebben a négyszögben, amely a fáraók mai hadseregét ábrázolja, a vörös mellett, amely a született egyiptomiakat jelenti, három más csíkot is látok: feketét, sárgát és fehéret. Ezek a sávok a zsoldoskatonaságot ábrázolják: az etiópokat, ázsiaiakat, líbiaiakat meg a görögöket. Létszámuk együttesen vagy harmincezer fő, de annyiba kerülnek, mint ötvenezer egyiptomi...

- Az idegen ezredeket minél előbb el kell bocsátani! - szólt Mefresz. - Drágák is, haszontalanok is, a népünket meg csak istentelenségre, pökhendiségre tanítják. Ma már nem egy egyiptomi a papok előtt nem borul arccal a földre, sőt sokan templomok, sírok kirablására vetemednek... Ki hát a zsoldosokkal! - hangoztatta nekihevülve Mefresz. - Az országnak csak kára van belőlük, a szomszédok pedig háborús tervekkel gyanúsítanak meg bennünket...

- Ki a zsoldosokkal!... Űzzük ki a zavargó pogányokat! - kiáltozták a papok.

- Ha majd évek múlva a trónra lépsz - fordult Mefresz Ramszesz herceghez -, teljesíted az országgal és az istennel szemben ezt a szent kötelességet...

- Úgy van! Teljesítsd!... Szabadítsd meg a népet a hitetlenektől! - visszhangozták a papok.

Ramszesz lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. A szíve csordultig telt. Úgy érezte, lába alatt inog a föld.

Hogy éppen ő kergesse szét a hadsereg legértékesebb részét... Amikor ő kétszer akkora hadsereget szeretne, vitéz, idegen ezredet pedig négyszer annyit, mint ma van!

„Nincs bennük irgalom irántam!” - gondolta magában.

- Beszélj, ég küldötte, Pentuer - szólt Mefresz.

- Így tehát, szent férfiak, megismertük Egyiptom két súlyos baját: megfogyatkozott a fáraó bevétele és hadserege...

- Mit nekünk a hadsereg! - dörmögte a főpap, megvetően legyintve a kezével.

- Most pedig isten kegyes akaratából és a ti engedelmetekkel megmutatom, miért van ez így, és milyen okokból csökken a kincstár bevétele és a hadsereg a jövőben is.

A herceg fölemelte fejét, és a beszélőre nézett. Most már eszébe se jutott a föld alatt megölt ember.

Pentuer tíz-egynéhány lépést tett az amfiteátrum hosszában, mögötte a főméltóságok.

- Látjátok odalenn, a lábatok alatt, azt a hosszú, keskeny, zöld sávot, amely széles háromszögben végződik? Két oldalán mészkő-, homokkő- és gránithegyek húzódnak, azok mögött pedig homok meg homok. Középen egy vékony vonal kanyarog, amely a háromszögben több ágra oszlik...

- Az a Nílus!... Ez Egyiptom! - kiáltoztak a papok.

- Figyeljetek hát - szólt felindulva Mefresz. - Nézzétek az én meztelen karom... Látjátok ezt a kék eret, amely a könyöktől a kezem fejéig fut?... Hát nem a Nílus az meg a csatornája, amely az Alabástrom-hegyekkel szemben kezdődik, és Fájumig folyik?... És most nézzétek a kezem fejét: annyi ér van rajta, ahány ágra oszlik Memfisz alatt a szent folyó. Az ujjaim pedig nem az ágak számát jelentik? Ahány ujj, annyi ágon szakad a Nílus a tengerbe...

- Színigazság! - helyeseltek a papok, a kezüket nézegetve.

- Bizony mondom nektek - folytatta nekitüzesedve a főpap -, hogy Egyiptom Ozirisznak keze nyoma... Itt, ezen a földön tette le a kezét a mi nagy istenünk: Tébában érte a földet isteni könyöke, ujjai a tengert érték, a Nílus pedig az ér a karján... Csodálkozhat-e az ember, hogy ezt az országot istenáldotta földnek mondjuk?

- Valóban - felelték a papok. - Egyiptom Ozirisznak világosan látható keze nyoma...

- De vajon hét ujja van-e Ozirisznak? - szólt közbe a herceg. - Mert a Nílus hét ágon ömlik a tengerbe...

Süket csend támadt.

- Fiatalember - felelte Mefresz jóindulatú, szelíd gúnnyal -, azt hiszed, hogy Ozirisznak nem lehetne hét ujja is, ha akarná?...

- De, természetesen! - felelték rá a papok.

- Beszélj tovább, jeles Pentuer - vetette oda Mentuzufisz.

- Igazatok van, tiszteletre méltó atyák - kezdte újra a beszédet Pentuer. - Az a csík elágazásaival a Nílus képe, az a keskeny gyepsáv, amelyet kő és homok határol, Felső-Egyiptom, az a háromszög pedig, amelyet a vízerek járnak át meg át, Alsó-Egyiptomnak, a birodalom legterjedelmesebb, leggazdagabb részének a képe. A 19. dinasztia uralkodásának kezdetén egész Egyiptom területe, a Nílus vízeséseitől a tengerig, ötszázezer mérőre rúgott. Minden mérő földön tizenhat lélek élt: férfiak, nők, gyermekek. Hanem a következő négyszáz éven át szinte minden egyes nemzedékkel fogyott Egyiptom termékeny földje...

Pentuer egyet intett. Néhány fiatal pap újra a térre sietett, és a gyep különböző pontjain homokot hintettek el.

- Minden nemzedékkel fogyott az ország termékeny földje - folytatta Pentuer -, a keskeny sáv egyre keskenyebb lett.

- Ma pedig - szólt emeltebb hangon - a mi hazánk földje az egykori ötszázezer mérő helyett csak négyszázezer mérőre rúg... Vagyis két dinasztia uralkodása alatt Egyiptom annyi földet vesztett, amennyi majdnem kétmilliónyi lakosságot tartott el...

A gyülekezeten ismét a megdöbbenés moraja futott végig.

- És tudod, isten szolgája, jó Ramszesz, hova lett az a föld, amelyen valaha búza és árpa termett, vagy nyájak, gulyák legeltek?... Tudod te is... elöntötte a sivatag homokja. De megmondták-e neked: hogyan jutottunk ide?... Mert elfogytak a parasztok, akik vödörrel és ekével reggeltől estig küzdöttek a sivataggal. Végül tudod-e, miért fogytak el ezek a jámbor munkások?... Hova lettek? Mi söpörte ki őket az országból?... Az idegen országbeli háborúk. A mi lovagjaink legyőzték az ellenséget, fáraóink megörökítették dicső nevüket az Eufrátesz partjain, a parasztjaink pedig, mint az igavonó barom, a hátukon vitték utánuk az élelmet, vizet és egyéb terheket, és ezrével pusztultak el az úton. A keleti sivatagon elszórt csontok miatt falta fel a nyugati homok a mi földünket, és ma mérhetetlen munkára és jó néhány nemzedékre lesz szükség, hogy újra visszahódítsuk az egyiptomi fekete földet a homoksírok alól...

- Halljátok, halljátok ezt a beszédet! - kiáltotta Mefresz. - Valamilyen isten szól ennek az embernek a szájából. Igen, a mi diadalmas háborúink ásták meg Egyiptom sírját...

Ramszesz nem tudta összeszedni gondolatait. Úgy rémlett neki, hogy azok a homokhegyek most az ő fejére omlanak.

- Azt mondtam - folytatta Pentuer -, hogy tenger munkára van szükség, csak úgy áshatjuk ki Egyiptomot újra a homokból, és szerezhetjük vissza régi gazdagságát, amelyet felfalt a háború. De van-e erőnk ennek a szándéknak végrehajtására?

Néhány lépéssel újra továbbment az amfiteátrum hosszában, hallgatói meg utána. Amióta Egyiptom Egyiptom volt, ilyen behatóan még nem festette meg senki az ország sanyarú helyzetét, bár mindenki tudván tudta.

- A 19. dinasztia idejében Egyiptomnak nyolcmillió lakosa volt. Ha minden akkor élő férfi, nő, agg és gyermek egy szem babot dobott volna arra a helyre, azok a babszemek ilyen rajzot ábrázolnának...

És kezével az udvarra mutatott, ahol két sorban nyolc nagy négyzet volt piros babszemekből, szorosan egymás mellett.

- Ez a rajz hatvan lépés hosszú és harminc széles, és amint látjátok, szentatyák, csupa egyszínű babszemből áll, mint az akkori lakosság, amely tiszta egyiptomi volt, az volt öregapja, ükapja, minden őse... És most nézzétek, mi van ma!

Újra továbbment, és egy másik négyszögcsoportra mutatott, amely azonban már több színű volt.

- Látjátok ezt a rajzot? Szélessége ennek is harminc lépés, de hossza már csak negyvenöt. Miért? Mert csak hat négyzet van benne, mert a mai Egyiptomnak nem nyolc-, hanem csak hatmillió lakosa van... Aztán tekintsétek azt is, hogy az előbbi rajzot tisztára vörös színű babszemek alkották: egyiptomiak. Emebben pedig már hatalmas fekete, sárga és fehér sávok vannak. Mert miként a hadseregünkben, a mi népünkben is nagyon sok már az idegen országbeli: fekete etiópok, sárga szíruszok, föníciaiak meg fehér görögök és líbiaiak...

Ekkor félbeszakították beszédét. A paphallgatók hozzásiettek és ölelgették. Mefresz sírva fakadt.

- Ilyen próféta még nem járt a föld hátán - lelkendeztek.

- Az embernek nem fér a fejébe, mikor végezhetett el ennyi számítást! - mondta Háthor szentélyének legjobb matematikusa.

- Szentatyák! - szabadkozott Pentuer. - Ne becsüljétek túl az én érdemeimet. A mi templomainkban valamikor régen mindig ilyen módon ábrázolták az ország gazdálkodását... Én csak újra kiástam, amiről újabb nemzedékek egy kicsit elfeledkeztek...

- De hát a számítások? - kérdezte a matematikus.

- Minden nomoszban és minden templomban szakadatlanul végzik az efféle számításokat - felelte Pentuer. - A végösszegeket pedig ő szent felsége palotájában őrzik...

- De a rajzok?... A rajzok! - lelkesedett a matematikus.

- A mi országunk földje éppen ilyen ábrákra oszlik, és a birodalmi földmérők az iskolákban tanulják ezeket a rajzokat.

- Az ember nem is tudja, mit csodáljon meg inkább ebben a prófétában: a bölcsességét-e vagy alázatát?! - kiáltott fel Mefresz. - Ó, mégse feledkeztek meg rólunk az istenek, ha ilyen prófétánk van...

Ebben a pillanatban a templom tornyán vigyázó őr imára szólította a jelenlevőket.

- Estére befejezem a magyarázatot - mondta Pentuer -, most még csak pár szavam van hátra. Azt kérdezitek, tiszteletre méltó atyák, miért választottam ezekhez az ábrákhoz babszemeket? Mert valamint a földbe vetett szem évről évre termést hoz a gazdának, éppúgy az ember is évről évre adót fizet a kincstárnak. Ha valamelyik nomoszban kétmillió szemmel kevesebb babot vetnek, mint azelőtt, akkor a termés is jóval kevesebb lesz, és a gazdáknak is kevesebb a bevételük. Éppúgy van az ország is: ha kétmillió lélek hiányzik, adó is kevesebb folyik be.

Ramszesz figyelmesen hallgatta, majd némán távozott.

Harmadik fejezet

Amikor estefelé a papok és a trónörökös visszatértek az udvarra, néhány száz fáklya fényétől olyan világos volt, hogy mindent tisztán láttak, akárcsak nappal.

Mefresz intésére újra megindult a körmenet: zenészek, táncosnők, nyomukban a legfiatalabb papok, akik Háthor istennő tehénfejű szobrát vitték. És miután elűzték a gonosz szellemeket, Pentuer folytatta beszédét:

- Láttátok, kegyes jó uraim, hogy a 19. dinasztia ideje óta százezer mérő termőfölddel és kétmillió lélekkel van kevesebbünk, mint hajdan. Ez világossá teszi, miért fogyott meg a kincstár bevétele harminckétezer talentummal, amit mindnyájan tudunk. De ez még csak a kezdete Egyiptom és a kincstár nyomorúságának. Mert látszólag még maradt ő szent felségének kilencvennyolcezer talentum bevétele. De azt vélitek, hogy a fáraó megkapja ezt az egész bevételt?

Példának okáért elmondom nektek, mit fedezett föl Herihor őkegyessége a Nyúl-kerületben.

A 19. dinasztia idejében húszezer lélek lakott ott, évenként háromszázötven talentum adót fizettek a kincstárnak. Ma alig lakik ott tizenötezer lélek, természetesen csak kétszázhetven talentumot fizetnek. Ennek ellenére a fáraó kétszázhetven talentum helyett csak hetven talentumot kap meg.

„Miért?” - kérdezte Herihor őkegyessége. - Elmondom, mit derített ki a vizsgálat.

A 19. dinasztia idejében valami száz tisztviselő volt az egész kerületben, s azok fejenként ezer drachma évi fizetést kaptak. Ma ugyanezen a területen kisebb számú népesség mellett több mint kétszáz tisztviselő él, fejenként évi kétezer-ötszáz drachma fizetéssel.

Herihor őkegyessége előtt nem ismeretes, így van-e minden kerületben. De annyi bizonyos, hogy a kincstár kilencvennyolcezer talentum helyett csak hetvennégyezer talentumot vesz be évenként...

- Mondd inkább, szentatyám, hogy ötvenezret... - szólt közbe Ramszesz.

- Majd azt is megmagyarázom - felelte Pentuer. - Azt mindenesetre tartsd számon, hercegem, hogy a kincstár ma huszonnégyezer talentumot fizet ki a tisztviselőknek, míg a 19. dinasztia idejében csak tízezret fizetett.

Nagy csend támadt a méltóságok között; mert szinte mindegyiknek volt tisztviselő atyjafia, ráadásul jó fizetéssel.

De Pentuer nem riadt vissza.

- Most pedig - folytatta tovább - megmutatom neked, herceg, a tisztviselők életét és a nép sorát, ma és régen.

- Nem kár az időért?... Láthatja azt mindenki maga is... - dörmögték a papok.

- De én látni akarom! - mondta határozottan a herceg.

A mozgolódás elnémult. Pentuer az amfiteátrum lépcsőin lement az udvarra, a herceg, Mefresz főpap és a többi pap meg utána.

Megálltak egy hosszú, gyékényfonatú, kerítésszerű függöny előtt. Pentuer intésére egy kis csapat fiatal pap sietett előre lobogó fáklyákkal. Újabb intés - a függöny egy része lehullott.

A nézők ajkáról önkéntelen, ámuldozó kiáltás röppent el. Fényesen megvilágított élőkép tárult a szemük elé, körülbelül száz szereplővel.

Az élőkép három egymás fölötti színre oszlott: az alsóban földművesek voltak, a középsőben a tisztviselők, legfelül pedig a fáraó aranytrónusa állt két oroszlán hátán, amelyeknek a feje támlául szolgált.

- Így volt ez a 19. dinasztia idejében - magyarázta Pentuer. - Nézzétek ezeket a szántóvetőket. Ekéjük előtt ökröket, szamarakat láttok, ásójuk, lapátjuk bronz, jó erős. Nézzétek, milyen erős, izmos nép ez! Ilyen emberek ma már csak ő szent felsége testőrei közt akadnak. Markos kezek, inas lábak, dagadó mell, mosolygó arcok. Mind rendesen fürdött, olajjal kenekedett. Feleségük ebédet főz, ruhát varr, vagy mos a család után; a gyerekek játszadoznak vagy iskolába járnak. Az akkori paraszt, amint látjátok, búzakenyeret, babot, húst, halat, gyümölcsöt evett, meg sört, bort ivott. Nézzétek csak, milyen szépek a korsóik, tálaik! Látjátok a férfiak sapkáját, kötényét, köpönyegét? Minden csupa tarkabarka hímzés. De a nők inge még szebben ki van hímezve... Aztán nézzétek, milyen gondosan meg vannak fésülködve, milyen hajtűket hordtak, milyen függőjük, gyűrűjük, karkötőjük volt! Mindezek az ékességek bronzból valók, zománcdísszel, de akad azért rajtuk itt-ott arany, ha csak vékony drót formájában is.

Most pedig emeljétek a szemeteket egy kicsit magasabbra: a tisztviselőkre. Köpenyben járnak, de ünnepnapon minden paraszt éppolyat visel. Tökéletesen úgy táplálkoznak, mint a parasztok, vagyis elég bőségesen, de szerényen. Bútorzatuk csak egy kicsivel díszesebb, mint a parasztoké, és ládáikban is inkább akadnak aranygyűrűk. Ha utaznak, szamáron járnak vagy ökörfogatú szekéren.

Pentuer egyet tapsolt, és az élőképben egyszerre mozgás támadt. A parasztok kosárszám szőlőt, zsákszám árpát, kölest, búzát adtak a tisztviselőknek, tejet, mézet, sok mindenféle vadat, és sok fehér meg színes szőttest. A tisztviselők mindent átvettek, egy részét meghagyták maguknak, de a legszebb, legértékesebb holmikat továbbadták a trón felé. A dobogót, ahol a trón, a fejedelmi hatalom jelképe állt, úgy ellepték a különféle tárgyak, hogy valósággal halomra gyűltek.

- Látjátok, tiszteletre méltó atyák - jegyezte meg Pentuer -, abban az időben, amikor a parasztok is jóllaktak és jómódban éltek, ő szent felsége kincstárába alig-alig fért a sok adomány. És most nézzétek, mi van ma...

Újabb jel, és lehullott a függöny másik része: a nézők előtt más kép jelent meg, amely nagy vonalakban hasonló volt az elsőhöz.

- Íme, ezek a mai parasztok - mondta Pentuer, és hangjából kiérzett az erős felindulás. - Testük csupa csont meg bőr, lerí róluk a betegség, piszkosak, és már rég elfelejtették, hogy valaha is kenekedtek olajjal. Ahelyett a hátuk csupa seb a sok botozástól. Ökröt, szamarat nem látni mellettük, de minek is, amikor elhúzza az ekét a felesége, gyereke is?... Ásójuk, kapájuk fából van, hamar romlik, a munka meg nehezebb vele. Ruhájuk egyáltalán nincs, csak az asszonyok viselnek durva inget, de még csak álmukban se látnak olyan hímzéseket, amilyet ükapjuk, ükanyjuk viselt. Nézzétek, mit eszik a paraszt. Néha árpalepényt, szárított halat, ám rendszerint lótuszmagot, nagy ritkán búzakenyeret; húst, bort, sört meg soha. Azt kérdezitek, hol vannak az edényei, bútorai? Nincs neki, legföljebb egy vizeskorsója, mert nem is férne el úgyse semmi egyéb abban a lyukban, ahol lakik... Most pedig bocsássatok meg, amire ezután fordítom a figyelmeteket. Amott jó néhány gyerek a földön fekszik: az azt jelenti, hogy meghaltak... Csodálatos, milyen sűrűn halnak mostanában a parasztgyerekek!... Az éhségtől meg a sok munkától! Ők még a legboldogabbak: mert akik életben maradtak, azok állandóan a felügyelő botja alatt görnyednek, vagy eladják őket a föníciaiaknak, mint a bárányt...

A felindulástól elakadt a szava. Egy pillanatra megpihent, azután, a papok elkeseredett hallgatása mellett, folytatta:

- Most pedig nézzétek a tisztviselőket: milyen frissek, hogy ki vannak pirosítva, milyen szép ruhájuk van... Feleségük arany karkötőt, arany fülönfüggőt visel, ruhájuk olyan vékony, olyan finom, hogy hercegek megirigyelhetnék. A parasztok körül nem látni se ökröt, se szamarat, hanem a tisztviselők lovon járnak vagy gyaloghintón... Inni meg csak bort isznak, de aztán jó bort...

Megint tapsolt, és újra mozgás támadt. A parasztok zsák gabonát, kosár gyümölcsöt, bort, állatokat szolgáltattak be a tisztviselőknek... Ezeket a holmikat a tisztviselők most is lerakták a trón elé, mint az előbb - de jóval kisebb mennyiségben. A trónus körül már nem torlódott halomba a sok adomány. Ahelyett a tisztviselők emeletét elborította a sok szép holmi.

- Ez a mai Egyiptom - szögezte le Pentuer. - Koldus, tengődő parasztok, gazdag tisztviselők, a kincstár meg koránt sincs úgy tele, mint valaha... És most...

Újra jelt adott, mire váratlan dolog történt. Titkos kezek mindent elszedtek a fáraó és a tisztviselők oldala mellől: a gabonát, gyümölcsöt, szőtteseket egyaránt. És amikor a sok holmi már erősen megcsappant, ugyanezek a kezek elfogdosták és elhajtották a parasztokat, feleségüket, gyerekeiket...

A nézők elképedve bámulták a titokzatos kezek különös munkáját. Egyszerre valaki elkiáltotta magát:

- Ezek a föníciaiak!... Azok fosztanak ki így bennünket!

- Úgy van, szentatyák - hagyta rá Pentuer. - Ezek a köztünk lapuló föníciaiak kezei. Kifosztanak mindenkit, a fáraót éppúgy, mint a tisztviselőket, a parasztokat meg, amikor már nincs mit lenyúzni róluk, elhurcolják rabszolgaságra...

- Úgy van!... Sakálok!... Átok rájuk!... Ki kell kergetni az alávalókat! - kiabáltak a papok. - A legtöbb kárt ők okozzák az országnak! - De nem mindenki kiáltozott efféléket.

Amikor újra csend lett, Pentuer az udvar másik oldalára vitette a fáklyákat, és odavezette hallgatóit. Ott nem élőkép volt, hanem olyan ipari kiállításféle.

- Nézzetek ide, tiszteletre méltó atyák - mondta. - A 19. dinasztia idejében ezeket a portékákat küldték az idegenek Egyiptomba: Puntországból illatos fűszereket, keneteket kaptunk, Szíriából aranyat, vasfegyvereket és hadiszekereket. De akkor Egyiptom is termelt!... Nézzétek ezeket a hatalmas korsókat: hányféle forma, mennyi különféle szín! Vagy tekintsétek a bútorokat: ez a szék tízezer apró aranylemezzel, gyöngyházzal és színes fadarabkával van kirakva... Nézzétek csak az akkori ruhákat: milyen dús hímzés, milyen finom kelmék, mennyi szín!... Emitt meg bronzkardok, tűk, karkötők, fülönfüggők és mezőgazdasági meg kézműves szerszámok!... Mindez itthon készült, a 19. dinasztia uralkodása idején.

Pentuer továbbment a következő csoport tárgyhoz:

- Ma pedig... nézzétek: a korsók kicsik, alig-alig van rajtuk egy kis dísz, a bútorok egyszerűek, a kelmék durvák, mind egyfélék. Ezeket a holmikat se méret, se tartósság, se szépség dolgában még csak össze sem lehet hasonlítani a régiekkel. Miért?

Megint tett néhány lépést, és a lobogó fáklyák közt folytatta:

- Itt van az a sok mindenféle portéka, amelyeket a föníciaiak hoznak ide nekünk a világ minden tájáról: százféle illatszert, színes üvegeket, bútorokat, edényeket, kelméket, kocsikat, ékszereket, mind Ázsiából, mi meg megvesszük. Most már tudjátok, miért szedik el a föníciaiak a fáraó és a tisztviselők gabonáját, jószágát, gyümölcsét?... Azokért a külföldi cikkekért, amelyek úgy semmivé tették a mi kézműveseinket, mint a sáska a füvet.

A pap megpihent, majd tovább folytatta:

- Azok között a portékák között, amelyeket a föníciaiak a fáraó ő szent felségének, a nomarchoszoknak és az íródeákoknak szállítanak, az első helyet foglalja el az arany. A kereskedelemnek ez a fajtája példázza leginkább a csapásokat, amelyekkel az ázsiaiak Egyiptomot sújtják. Mert aki egy talentum ára aranyat vesz tőlük, kötelezi magát, hogy három év múlva két talentumot fizet vissza. De legtöbbször azzal az ürüggyel, hogy leveszik az adós válláról a gondot, maguk a föníciaiak mentik fel a fizetés alól azzal, hogy az adós minden kölcsönvett talentum után bérbe ad nekik három évre harminckét embert és két mérték földet...

- Nézzetek oda, kegyes uraim - mondta Pentuer az udvar erősebben megvilágított részére mutatva. - Ez a négyzet, amely száznyolcvan lépés hosszú és ugyanolyan széles, két mérték földet jelent; az a csoport férfi, nő és gyerek: nyolc család. Minden, emberek is, meg a föld is, három évre a legszörnyűbb rabszolgaságra jut. Az alatt az egész idő alatt az igazi gazdájuk - a fáraó vagy a nomarchosz - semmi hasznot nem lát belőlük. Mire pedig a határidő lejár, földjét kizsarolva kapja vissza, az embereit pedig... jó, ha húsz megmarad belőlük... Mert a többi belehalt a kínzásokba.

A hallgatók borzongva súgtak össze.

- Említettem, hogy minden talentum kölcsönadott aranyért a föníciai két mérték földet és harminckét embert vesz bérbe három évre. Nézzétek most meg, mekkora az a föld, mekkora az a csapat ember, aztán nézzetek a tenyerembe... Ez a darabka arany, amelyet a tenyeremben tartok, ez a kis rög egy talentum, kisebb, mint egy tyúktojás!

Felfogjátok-e, kegyes uraim, a maga szörnyű nagyságában a föníciai alávalóságát ebben a kereskedelemben? Ennek a kis darabka aranynak igazán semmi értékes tulajdonsága az égvilágon: sárga, nehéz, nem rozsdásodik, de ezzel aztán vége is van. De az ember nem öltözhet aranyba, se éhét, se szomját arannyal nem olthatja... Ha volna is akkora aranyam, mint egy piramis, éppen olyan ágrólszakadt koldus volnék mellette, mint a líbiai, aki a nyugati sivatagon bolyong, ahol nincs se víz, se datolya.

És egy darabka ilyen haszontalanságért a föníciai akkora földet kaparint meg, amely harminckét embert táplál és ruház, de ráadásul... még el is viszi ezeket az embereket. Három évig kezében a hatalom olyan emberek fölött, akik felszántják és bevetik a földet, betakarítják a gabonát, lisztet, sört készítenek, ruhának valót szőnek, házat építenek, bútorokat csinálnak...

És ugyanakkor a fáraó vagy a nomarchosz három évre elveszti ezeket az embereket, minden szolgálatukat. Nem fizetnek neki adót, nem hordják a terhet a hadsereg után, hanem csak a kapzsi föníciai hasznára dolgoznak.

Tudjátok ti is, valamennyien, hogy mostanság nem múlik el esztendő, hogy hol ebben, hol amabban a nomoszban a parasztok zavargást ne kezdjenek, mert elgyötri őket az éhség, megnyomorítja a sok munka, véresre veri a bot. A zavargók egy része aztán elpusztul, mások a kőfejtőbe kerülnek, az ország pedig mindjobban elnéptelenedik, csak azért, mert egy föníciai egy darab aranyat adott valakinek!... El lehet-e képzelni szörnyűbb csapást?... És ilyen körülmények között Egyiptom nem veszti-e majd tovább is évről évre a földjét és népét? Szerencsés háborúk aláaknázták országunkat, de a föníciai aranykereskedés végképpen tönkreteszi.

A papok arcán megelégedés tükröződött, szívesebben hallgatták szavait a föníciaiak csalárdságáról, mint az írnokok dúslakodásáról.

Pentuer egy pillanatra megpihent, aztán a herceghez fordult:

- Néhány hónap óta nyugtalanul egyre kérded, hercegem, isten jámbor szolgája: miért apad évről évre ő szent felsége adóbevétele? Az istenek bölcsessége megmutatta neked, hogy nemcsak a kincstár sorvad, hanem a hadsereg is, és hogy a fejedelmi hatalomnak ez a két forrása továbbra is egyre csak apad. A vége pedig: vagy a birodalom teljes pusztulása, vagy pedig olyan uralkodót ad az ég Egyiptomnak, aki feltartóztatja a csapások áradatát, amelyek pár száz év óta elárasztják a mi hazánkat. A fáraók kincstára mindig tele volt, amikor bőven volt földünk, népünk. A sivatagtól újra vissza kell hódítanunk a termékeny földeket, amelyeket felfalt, a nép válláról pedig le kell venni a terheket, amelyek elgyengítik és megapasztják.

A papok újra fészkelődni kezdtek, félve, hogy Pentuer ismét az írnokokra fordítja a szót.

- Tulajdon szemeddel tanúk előtt láttad, kegyes herceg, hogy abban az időben, amikor a nép jólétben élt, erős és elégedett volt, a fáraó kincstára is telve. Amikor pedig a nép elcsenevészedett, amikor az asszonyok, gyerekek álltak az eke elé, amikor lótuszmag pótolta a búzát és húst, a kincstár is elszegényedett. Ha tehát újra fel akarod emelni az országot arra a polcra, ahol a 19. dinasztia háborúi előtt volt, ha az a kívánságod, hogy a fáraó meg tiszttartói, hadserege bőségben ússzék, hosszú évekre szóló nyugalmat biztosíts az országnak, jólétet a népnek. Újra egyék a nép húst, viseljen hímzett köntöst, a gyermekek pedig ne veréstől jajgassanak, ne munkában pusztuljanak rakásra, hanem játsszanak, vagy menjenek az iskolába... Végül sose felejtsd el, hogy Egyiptom mérges kígyót hord a mellén...

A hallgatók feszülten, szorongva figyeltek.

- És ez a kígyó, amely kiszívja a nép vérét, a nomarchoszok vagyonát, a fáraó erejét, az a kígyó nem más, mint a föníciaiak!

- Ki velük! - kiáltozták a hallgatók. - Töröljünk el minden adósságot... Ne engedjük be a föníciai kereskedőket, se a hajóikat...

Mefresz főpap lecsillapította őket, és könnyes szemmel fordult Pentuerhez:

- Semmi kétségem nincs benne, hogy a te ajkadról maga a szent Háthor szólt hozzánk. Nemcsak azért, mert földi halandó nem lehet ilyen bölcs és mindent látó, mint te, hanem főképp azért hiszem ezt, mert a fejed fölött szarv formájú lángokat láttam... Köszönöm neked a nagyszerű szavakat, amelyekkel eloszlattad a mi tudatlanságunkat... Áldalak, és arra kérem az isteneket, hogy amikor majd engem ítélőszékük elé idéznek, téged tegyenek meg utódomul...

A hallgatók hosszan tartó éljenzése támogatta a legfőbb papi méltóság áldását. A papok annál elégedettebbek voltak, mert szakadatlanul fenyegette őket a veszedelem, hogy Pentuer újra feszegetni fogja az írnokok ügyét. De az bölcs mértéket tudott tartani: rámutatott az ország belső bajaira, de nem vájkált a sebekben, és ezért teljes volt a diadala.

Ramszesz herceg nem köszönte meg Pentuer szavait, csak mellére szorította a bölcs fejét. De senki se kételkedett benne, hogy a nagy próféta beszéde mélyen megrendítette a herceg lelkét, és a magból Egyiptom újabb dicsősége és jóléte sarjad ki.

Másnap Pentuer, anélkül, hogy bárkitől is elbúcsúzott volna, napkeltekor elhagyta a templomot, és visszatért Memfiszbe.

Ramszesz néhány napig senkivel se beszélt; a cellájában ült, vagy a hűvös folyosókon sétálgatott, és elgondolkozott. Lelke nagy vívódáson ment keresztül.

Pentuer alapjában nem mondott semmi újat: mindenki tele volt panasszal, hogy Egyiptom földje, népe egyre fogy, a parasztság nyomorog, a hivatalbeliek visszaélnek hatalmukkal, a föníciaiak uzsorások. De a próféta beszéde összefűzte az eddig rendszertelen értesüléseit, kézzelfogható formába öntötte őket, és bizonyos tényeket élesebben megvilágított.

A föníciaiak megdöbbentették; a herceg eddig nem látta tisztán, milyen mérhetetlen csapást jelent ez a nép az országra. Meghökkenését még növelte, hogy ő maga is bérbe adta egyes birtokait, parasztjait Dagonnak, és maga is tanúja volt, milyen eszközökkel zsarolta ki a parasztoktól járandóságait!

De a herceg kapcsolata a föníciaiakkal csodálatos eredménnyel járt: Ramszesz nem akart többé a föníciaiakra gondolni, és valahányszor ezek ellen az emberek ellen lángot vetett benne a harag, felindulását mindig eloltotta a szégyenérzés. Bizonyos mértékig ő maga is társuk volt.

A herceg ellenben tisztán látta a föld és a lakosság csökkenésének a fontosságát, és magános elmélkedéseiben erre a pontra fordította teljes figyelmét.

„Ha most megvolna az a kétmillió lakosunk - gondolta magában -, akiket Egyiptom elvesztett, az ő kezük munkájával vissza lehetne hódítani a sivatagtól a régi megművelhető területeket, sőt még gyarapíthatnánk is... Akkor pedig, még a föníciaiak ellenére is, parasztjaink jobb sorban élnének, a kincstári bevételek meg emelkednének... De honnan vegyük az embereket?”

A véletlen dobta elé a feleletet. Egy este a herceg, a templom kertjében sétálgatva, egy csapat rabszolgába botlott, akiket Nitager fővezér ejtett fogságba a keleti határon, és Háthor istennőnek ajándékozott. Tagbaszakadt, izmos emberek voltak, akik többet dolgoztak, mint az egyiptomiak, és minthogy jól élelmezték őket, meg is voltak elégedve sorsukkal.

Láttukra mintha villám cikázott volna át agyán; a felindulástól szinte eszméletét vesztette. Egyiptomnak emberek kellenek, sok-sok ember, száz- meg százezer, sőt millió, kétmillió ember... De hisz ezek az emberek megvannak!... Csak be kell vonulni Ázsiába, és összeszedni mindenkit, mindent, ami az útjába esik... aztán hazaküldeni Egyiptomba... Addig nem szabad befejezni a háborút, amíg annyi foglyot nem ejt, hogy minden egyes egyiptomi parasztnak meglegyen a rabszolgája...

Így született meg az egyszerű és nagyarányú terv, melynek révén az állam szert tenne lakosságra; a paraszt így juthatna munkájában segítőtárshoz, a fáraó kincstára pedig kimeríthetetlen jövedelemforráshoz.

A herceg ujjongott, bár mindjárt másnap új kétség támadt benne.

Pentuer nagy erővel hangsúlyozta, és még előbb Herihor is ugyanazt erősítette, hogy Egyiptom bajainak a kútfeje a sok győztes háború volt.

Abból pedig az is következik, hogy új háború nem lehet Egyiptom talpraállításának az eszköze.

„Pentuer nagy bölcs, és Herihor is nagy bölcs - gondolta a herceg. - Ha ők károsnak tartják a háborút, és így vélekedik Mefresz főpap és a többi pap is, akkor a háború csakugyan veszedelmes dolog lehet... És az is, ha annyi bölcs és szent ember egyformán állítja.”

A herceg lelke mélyéig elszomorodott. Egyiptom fölemelésére talált egy egyszerű eszközt, a papok ugyanakkor azt állítják, hogy éppen ezzel az eszközzel lehet végképpen tönkretenni Egyiptomot.

A papok a legbölcsebb, a legszentebb emberek.

De közben történt valami, ami egy kissé lehűtötte a herceg hitét a papok igazmondásában, vagy inkább újra felébresztette régi bizalmatlanságát a papok iránt.

Egyszer az egyik orvossal a könyvtárba indult. Egy keskeny, sötét folyosó vezetett oda, de a herceg undorral húzódott vissza.

- Dehogy megyek arra! - kiáltott.

- Miért? - kérdezte amaz csodálkozva.

- Hát nem emlékszel rá, szentatyám, hogy ennek a folyosónak a végén egy üreg van, és ott végeztetek ki kegyetlen kínzással valami árulót?

- Persze! - felelte az orvos. - Ott csakugyan van egy üreg, és Pentuer beszéde előtt olvasztott szurkot öntöttünk bele...

- És megöltetek vele egy embert...

Az orvos elmosolyodott. Jóindulatú, jókedvű ember volt. A herceg felindulását látva, némi kis tűnődés után megszólalt:

- Bizony, nem szabad elárulni a szent titkokat senkinek se... Természetes... Erre minden nagyobb istentisztelet előtt figyelmeztetjük a fiatal papjelölteket.

A hangja olyan különös volt, hogy Ramszesz magyarázatot kért.

- Nem árulhatom el a titkokat én sem - felelte az orvos -, de... Ha kegyes uram megígéri, hogy amit mondok, magába zárja, elbeszélek egy történetet...

Ramszesz megígérte, mire az orvos beszélni kezdett:

- Egy bizonyos egyiptomi pap meglátogatta Árám országában a pogány szentélyeket. Az egyik templom mellett egy elhízott, nagydarab emberre akadt, aki nagyon elégedettnek látszott, pedig csak koldusrongyai voltak. „Mondd meg nekem - kérdezte a pap a jókedvű koldust -, mi a magyarázata annak, hogy koldusszegény létedre olyan jó húsban vagy, mintha te volnál a szentély főpapja?” A koldus körülnézett, nem hallja-e valaki, aztán így felelt: „Szörnyen siralmas hangom van, így lettem én a templom állandó kínszenvedője. Amikor nagy sokadalom gyűlik a szentélybe, én lemászok a föld alá egy gödörbe, és jajveszékelek, ahogy a torkomon kifér. Ezért aztán bőséges élelmet kapok az egész esztendőn át, minden kínszenvedés napján tetejébe egy korsó sört is...”

- Így van ez a pogány Árám országában - fejezte be az orvos, ajkára téve az ujját. - Ne felejtsd el, herceg, amit ígértél, és gondolj a mi olvadt szurkunkról, ami jólesik...

Ez az elbeszélés újra felkavarta a herceget. Nagy megkönnyebbülést érzett, hogy a szentélyben mégsem öltek embert, de felébredt benne minden régi gyanúja a papok iránt.

Hogy a népet elámítják, azt nagyon jól tudta. Papi iskolás korából még élénken emlékezett a szent Ápisz bika körmenetére. A nép szentül hitte, hogy Ápisz vezeti a papokat, de minden tanuló tulajdon szemével látta, hogy az isteni állat arra megy, amerre a papok akarják.

Ki tudja, Pentuer beszéde nem éppen ilyen Ápisz-körmenet volt-e, amelyet neki rendeztek? Hisz nem nehéz piros és tarka babszemeket hinteni a földre, és élőképeket se bajos rendezni. Hány pompásabb előadást látott ő már, többek közt Széth harcát Ozirisszal, amelyen jó néhány száz szereplő lépett föl! De akkor is nem ámították-e el a papok a nézőket? Azt mondták, az istenek harcát látják, pedig csak álruhás emberek harcoltak egymással. Ozirisz az előadás folyamán meghalt, hanem a pap, aki Oziriszt játszotta, olyan makkegészséges, erős ember volt, akár az orrszarvú. Milyen csoda dolgokat mutogattak ott az iskolában!... A víz felemelkedett, villámok cikáztak, a föld rengett, és lángok csaptak fel. És minden csak szemfényvesztés volt. Miért lenne hát igaz Pentuer előadása?

Különben is a herceg igen erősen gyanakodott arra, hogy be akarják csapni. Csalás volt, hogy azt az embert a föld alatti üregben a papok égő szurokkal halálra forrázták. De ez nem is fontos. Az volt a fontos, amiről a herceg egyszer meggyőződött: hogy Herihor nem akar háborút, Mefresz se akar háborút, Pentuer pedig mind a kettőnek segítőtársa, egyiknek pedig kedvence is volt.

Ilyen harc dúlt a herceg bensejében: egyszer már-már azt hitte, hogy mindent megértett, most újra vaksötétség vette körül. Egyszer csupa jóreménység volt a lelke, máskor meg mindenben kétség kínozta. Óráról órára, napról napra úgy áradt és apadt a lelke, mint a Nílus vize az év során.

De lassan-lassan mégis visszanyerte egyensúlyát: amikor ütött az óra, hogy elhagyhatta a szentélyt, nézetei már világosan kialakultak. Mindenekelőtt tisztán látta, hogy Egyiptomnak két dolog kell: több föld, több lakos.

Másodszor az volt a hite, hogy a nagyobb lakosság megszerzésének legegyszerűbb módja egy ázsiai háború. De Pentuer azt bizonygatta előtte, hogy a háború csak súlyosbítaná az ország bajait. Fölmerül tehát az újabb kérdés: igazat mondott-e Pentuer, vagy hazudott?

Ha igazat mondott, akkor a herceget kétségbeesésbe dönti: mert Ramszesz más módot az ország talpraállítására nem látott, mint a háborút. Háború híján Egyiptom évről évre csak veszti lakosait, a kincstár meg csak szaporítja az adósságait. Ennek az egész folyamatnak csak szörnyű katasztrófa lehet a vége, talán már a következő kormányzat idején.

És ha Pentuer hazudott? De miért tette volna? Nyilván Herihor, Mefresz és az egész papi rend beszélte rá. De mi okuk lehet rá a papoknak, hogy semmiképpen sem akarnak háborút? Mi érdekük lehet benne? Hiszen minden háború éppen nekik és a fáraónak hajtotta a legtöbb hasznot.

Különben is ilyen fontos ügyben miért ámították volna el a papok? Igaz, hogy effélét gyakran megtettek, de csak jelentéktelen ügyekben, nem pedig akkor, amikor az ország léte forog kockán a jövőért. Azt se lehet mondani, hogy mindig ámítottak. Hiszen az istenek szolgái, nagy titkok őrzői. Templomaikban szellemek tanyáznak, erről Ramszesz maga is meggyőződött az első éjjel, hogy erre a helyre költözött.

És ha az istenek nem engedik meg, hogy avatatlanok az ő oltáraik elé lépjenek, ha olyan éberen őrködnek templomaikon, miért nem oltalmazzák meg Egyiptomot is, amely az ő legnagyobb templomuk?

Amikor Ramszesz pár nap múlva, ünnepélyes istentisztelet után, a papság áldásával elhagyta Háthor templomát, két kérdés támadt fel benne:

„Csakugyan árthat-e Egyiptomnak egy ázsiai háború?”

„Megcsalhatták-e a papok ebben a kérdésben őt, a trónörököst?”

Negyedik fejezet

Lóháton, néhány tiszt kíséretében indult el a herceg Pi-Basztba, Habu nomosz híres fővárosába.

Elmúlt Paoni hónapja, megkezdődött Epifi hava (április-május). A nap magasan járt, ami Egyiptomban a legrosszabb évszakot, a legnagyobb forróság idejét jelentette. Néhányszor már fel is támadt a sivatag forró, rettenetes szele; emberek, állatok hullottak a hőségtől, a földet, fákat szürke por lepte el, amely alatt kiszáradtak a növények.

Leszedték a rózsákat, és olajat préseltek belőlük; betakarították a gabonát és a második kaszálás lóherét. A vödrös kútgémek kétszeres igyekezettel dolgoztak, öntötték a szennyes, iszapos vizet a földekre, hogy előkészítsék az új vetés alá. És szedni kezdték a szőlőt, fügét.

A Nílus vize leapadt, a csatornák sekélyek voltak, megbűzhödtek. Az egész ország fölött finom por libegett az izzó nap patakzó tüzében.

De azért a herceg elégedetten lovagolt előre. Untatta már a templomi vezeklő élet; lakomák, nők, zaj után kívánkozott.

Amellett a vidék is érdekes volt, bár egyéb változatosság nemigen akadt a síkon, mint a csatornák összevissza futó hálója. Habu nomoszban más volt a lakosság is: nem született egyiptomiak, hanem a vitéz hikszoszok ivadékai, akik valaha leigázták Egyiptomot, és néhány századig uralkodtak is rajta.

A vérbeli egyiptomiak lenézték az egykori, elűzött hódítók maradékait, de Ramszesz szívesen elnézte őket. Jól megtermett, izmos, büszke tartású, férfias arckifejezésű emberek voltak. A herceg és a tisztek láttára nem borultak a földre, mint az egyiptomiak; idegenkedés nélkül tekingettek a nagyméltóságokra, de szorongás nélkül is. A hátukat se borították el a sebek a sok botozástól, a hivatalbeliek respektálták őket, mert tudták, hogy a megvert hikszosz nem marad adós, hanem visszaadja a verést, sőt az is meg-megesett, hogy megölte sanyargatóját. Végül a fáraónál is kegyben álltak, mert ők adták a legjobb katonákat a hadseregnek.

Minél jobban közeledett a trónörökös kísérete Pi-Baszt városához, amelynek palotái, templomai úgy tetszettek át a finom porfelhőn, mintha muszlinfátyolon keresztül nézték volna, a vidék is annál mozgalmasabbá vált. A széles országúton és a közeli csatornákon lábasjószágot, búzát, gyümölcsöt, bort, virágot, kenyeret szállítottak, és mindenféle köznapi használatra való tárgyakat. Ez a lármás, sűrű áradat, amelyben emberek, áruk özönlöttek Pi-Baszt felé, mint Memfiszbe szent ünnepnapokon, ezen a tájékon megszokott jelenség volt. Pi-Baszt körül egész éven át zúgott a vásári lárma, és csak éjszakára ült el.

Ennek igen egyszerű oka volt; Pi-Basztban emelkedett Asztarté istennő egyik legrégibb, leghíresebb szentélye, s minthogy egész Nyugat-Ázsia tisztelte, tenger sok zarándokot vonzott a városba. Túlzás nélkül el lehetett mondani, hogy Pi-Baszt körül állandóan vagy harmincezer idegen táborozott: arabok, föníciaiak, zsidók, filiszteusok, hettiták, asszírok és mások. Az egyiptomi kormányzat jóindulattal nézte a zarándokokat, akik jelentős jövedelmet jelentettek a kincstárnak. A papok is megtűrték őket, a szomszédos nomoszok lakosai pedig élénk kereskedést folytattak velük.

A várostól egy óra járásnyira már szembeötlöttek a jövevények csupasz földön ütött sátrai és hevenyészett viskói. Ahogy közelebb értek a városhoz, a számuk nőttön-nőtt, és az átfutó, ideig-óráig megtelepedett lakosok egyre sűrűbben nyüzsögtek mindenfelé. Itt a szabad ég alatt sütöttek-főztek, amott a folyton érkező újabb meg újabb portékákat adták és vették, megint mások körmenetben a templom felé tartottak. Itt is, ott is nagy sokadalmak csődültek a mutatványosbódék köré, ahol állatszelídítők, kígyóbűvölők, akrobaták, táncosnők, szemfényvesztők mutogatják tudományukat.

Az óriási népáradat fölött pedig lángolt a forróság, zúgott a zaj.

A város kapuja előtt az udvari urak, valamint Habu nomarchosza és tisztviselői üdvözölték Ramszeszt. De az üdvözlés minden jóakarat mellett is olyan tartózkodó volt, hogy a helytartó álmélkodva súgta Tutmózisznak:

- Mi ez? Úgy néznek rám, mintha büntetni jöttem volna.

- Mert olyan a képe felségednek, mint aki az istenekkel érintkezett - felelte Tutmózisz.

Igaza volt. Talán az aszkétaélet tette, talán a tudós papok társasága vagy a hosszú elmélkedések, de a herceg csakugyan megváltozott. Lefogyott, bőre megsötétedett, arcán, egész megjelenésén valami nagy komolyság ömlött el. Néhány hét alatt éveket öregedett.

Az egyik főutcán olyan sűrű néptömeg tolongott, hogy a rendőröknek kellett utat vágni a trónörökös és kísérete előtt. De ez a sokadalom se üdvözölte a herceget, csak föl-alá hullámzott egy nem éppen nagy palota körül, mintha várna valakit.

- Mi ez? - kérdezte Ramszesz a nomarchoszt, mert bántotta a tömeg közönye.

- Hiram herceg lakik abban a palotában - felelte a nomarchosz. - A türoszi herceg igen könyörületes szívű ember. Mindennap sok alamizsnát oszt szét, azért csődül ide a szegénység.

A herceg hátrafordult nyergében, és odanézett.

- Ott állami munkásokat is látok - mondta a nomarchosznak. - Tehát azok is alamizsnát kérnek a gazdag föníciai hercegtől?

A nomarchosz hallgatott. Szerencsére már nagyon közel voltak a kormányzósági palotához, és Ramszesz elfeledkezett Hiramról.

Néhány napig lakoma lakomát ért a helytartó tiszteletére; de a hercegnek nem jött meg a hangulata. Nem volt ott egy csepp jókedve se, s tetejébe kínos jelenetekre került sor.

Egy alkalommal egyik kedvese táncolt a herceg előtt, de egyszerre csak sírva fakadt. Ramszesz a karjába kapta, és megkérdezte, mi lelte.

A táncosnő eleinte szabódott, de a herceg kedveskedő szavaira nekibátorodott, és még sűrűbb könnyhullatással panaszolta:

- Mi urunk, a te asszonyaid vagyunk, nagy nemzetségből származunk, és számot tartunk a tiszteletre...

- Igazad van - mondta a herceg.

- De a te kincstartód megszorítja a kiadásainkat. Sőt, szolgálóleányainktól is meg akar fosztani, pedig nélkülük még csak mosakodni, fésülködni se tudunk.

Ramszesz nyomban hívatta a kincstartót, és szigorúan meghagyta neki, hogy az asszonyoknak mindenük meglegyen, ami származásuk vagy rangjuk szerint megilleti őket.

A kincstartó arccal leborult a herceg előtt és megígérte, hogy teljesíti a nők parancsait. De pár nap múlva meg az udvari rabszolgák közt támadt forrongás: arról panaszkodtak, hogy megvonták a borrészüket.

A trónörökös kiadatta a borukat. Hanem másnap a katonai szemlén az ezredek küldöttsége jelent meg a herceg előtt, a legalázatosabban panaszkodva, hogy kenyér- és húsadagjukat csökkentették.

A herceg most is megparancsolta, hogy teljesítsék a panaszkodók kívánságát.

Néhány nap múlva kora reggel éktelen zsivaj ébresztette fel álmából; Ramszesz megkérdezte, mi a zenebona oka. A napos tiszt elmondta, hogy az állami munkások gyülekeztek össze a palota előtt, és elmaradt járandóságukat követelik.

Hívatták a kincstartót. A herceg nagy haraggal rátámadt:

- Mi dolog ez?! - kiáltotta. - Amióta itt vagyok, nincs nap, hogy panaszokat ne halljak. Ha még egyszer előfordul ilyen eset, vizsgálatot rendelek el, és véget vetek ezeknek a lopásoknak!

A remegő kincstárnok ismét arcra borult, s úgy nyögte:

- Ölj meg, uram!... De mit tegyek, amikor a kincstárad, csűreid, magtáraid mind üresek?

A herceg még haragjában is belátta, hogy a kincstartó talán nem is hibás. Elbocsátotta hát, és nyomban Tutmóziszt hívatta.

- Hallgasd csak - szólt a herceg kedvencéhez -, itt olyan dolgok történnek, amiket sehogy se értek, s amikhez nem vagyok hozzászokva. Az asszonyaim, rabszolgáim, a hadsereg, az állami munkások nem kapják meg járandóságukat, vagy csak korlátozva. Amikor pedig megkérdeztem a kincstartót: mi dolog ez? - azt felelte, hogy se a kincstárunkban, se a csűreinkben nincs már semmink.

- Igazat mondott.

- Micsoda? - pattant fel a herceg. - Az én utazásomra ő szent felsége aranyban és portékákban kétszáz talentumot utalt ki. Azt már mind elfecsérelték?

- Bizony elfogyott - felelte Tutmózisz.

- Hogyan?... Mire? - kiáltott fel a herceg. - Hisz az egész utamon a nomarchoszok láttak vendégül bennünket...

- De mi fizettünk nekik érte.

- De hisz ha előbb vendégül látnak bennünket, aztán meg behajtják rajtunk az árát, akkor ezek közönséges útonállók, rablók!

- Ne haragudj, herceg - csillapította Tutmózisz -, én majd mindent megmagyarázok.

- Ülj le.

Tutmózisz leült.

- Tudod-e, hogy egy hónap óta a te konyhádról eszem, a te korsódból, a te borodból iszom, és a te ruháid viselem?

- Jogod van rá.

- De én eddig mégse tettem meg; a magam pénzén éltem, ruházkodtam, mulattam, hogy ne legyek a te pénztárad terhére. Az igaz, hogy te nemegyszer kifizetted az adósságaimat. De ez csak egy része volt a kiadásaimnak.

- Ez a kérdés nem fontos.

- Ilyen helyzetben van a te udvarodban tíz-egynéhány nemesifjú. A maguk lábán éltek, hogy fenntartsák az udvar fényét, de ma a te költségeden élnek ők is, mint jómagam, mert nekik sincs semmijük.

- Majd valamikor meghálálom nekik.

- Nos - folytatta Tutmózisz -, a te pénztáradból merítünk, mert szorongat bennünket a szükség... de éppígy vannak a nomarchoszok is. Ha volna miből, ők is a maguk költségén rendeznének lakomákat, fényes fogadtatást a tiszteletedre: de nekik sincs miből, hát ők is elfogadják a kárpótlást... Útonállóknak nevezed-e őket még most is?

A herceg eltűnődve járt le s föl.

- Elhamarkodva ítéltem meg őket - szólt végre. - A harag elfátyolozta a szememet, akár a füst. Szégyellem, amit mondtam, de mégis azt akarom, hogy se az udvari emberek, se a katonák, se a munkások ne szenvedjenek szükséget. De minthogy a pénztáram kiürült, kénytelen vagyok kölcsönt fölvenni... Mit gondolsz, száz talentum elég lesz?

- Hát én azt gondolom, hogy száz talentumot nem ad nekünk kölcsön senki - suttogta Tutmózisz.

A helytartó büszke pillantást vetett rá.

- Hát szabad így beszélni a fáraó fiával? - kérdezte.

- Űzz el magadtól - felelte Tutmózisz szomorúan -, de megmondtam az igazat. Nem ad ma kölcsönt minekünk senki, mert nincs, aki adhatna.

- Hát Dagon mire való? - csodálkozott a herceg. - Nincs már az udvaromban, vagy meghalt?

- Dagon itt van Pi-Basztban, de a többi föníciai kereskedővel minden napját Asztarté templomában imádkozással és vezekléssel tölti...

- Honnan ütött bele ez a nagy jámborság? Talán mert én templomba vonultam, a sáfárom is jónak látja, hogy az istenekkel tanácskozzék?

Tutmózisz feszengett a zsámolyán.

- A föníciaiakat nagyon nyugtalanítják, sőt lesújtják bizonyos hírek - szólt végre.

- Miféle hírek?

- Valaki világgá bocsátotta azt a pletykát, hogy ha te, kegyes hercegem, trónra lépsz, kiűzöd az országból a föníciaiakat, a vagyonukat meg lefoglalod a kincstár javára...

- Akkor még éppenséggel elég idejük van - nevetett a herceg.

De Tutmózisz még egyre habozott.

- Az a hír is járja - mondta halkabban -, hogy ő szent felsége egészsége (örökké tartson az élete!) az utóbbi időben nagyon megrendült...

- Az nem igaz! - vágott a szavába a herceg nyugtalanul. - Akkor én is tudnék róla...

- Pedig a papok titokban egyre könyörgéseket tartanak a fáraó egészségének a visszatéréséért - jegyezte meg halkan Tutmózisz. - Biztosan tudom...

A herceg elképedt.

- Hogyan? Az apám súlyos beteg, a papok imádkoznak érte, nekem meg egy szót se szólnak?

- Azt rebesgetik, hogy ő szent felsége betegsége elhúzódhatik egy évig is...

Ramszesz erre legyintett egyet.

- Eh!... Mindenféle pletykabeszédet hallasz, és engem nyugtalanítasz csak vele. Inkább a föníciaiakról beszélj, ez érdekesebb.

- Én csak annyit hallottam, mint mások - folytatta erre Tutmózisz -, hogy te, hercegem, Háthor szentélyében magad is meggyőződtél a föníciaiak kártékonyságáról, és kötelezted magad, hogy kiűzöd őket.

- Háthor templomában? - ismételte a herceg. - De ki tudhatja azt, miről győződtem meg és mire határoztam magam a szentélyben?

Tutmózisz vállat vont és hallgatott.

„Itt is árulás lappangana?” - tűnődött a herceg. - Mindenesetre Dagont csak hívasd el hozzám - folytatta hangosan. - Meg kell tudnom ezeknek a hazugságoknak a forrását, és az istenekre mondom, véget vetek nekik!

- Jól teszed, uram - helyeselte Tutmózisz -, mert egész Egyiptom nyugtalan miattuk. Ma már nincs senki, akitől pénzt lehetne kölcsönkapni, és ha ezek a szóbeszédek soká tartanak, megakad még a kereskedelem is. Ma már az arisztokráciánk is ínségbe jutott, s nincs belőle kiút, de a te udvarod is szükséget érez, jó uram. Egy hónap múlva bekövetkezhet a baj még ő szent felsége palotájában is.

- Hallgass - kiáltott rá a herceg -, és nyomban hívasd Dagont!

Tutmózisz elsietett, de Dagon csak estefelé jelent meg a hercegnél. Fekete csíkos fehér lepel volt rajta.

- Megbolondultatok? - förmedt rá a herceg, a ruha láttán. - De majd mindjárt felvidítalak én... Száz talentumra volna szükségem, de rögtön. Menj, és addig ne is lássalak, amíg ezt a dolgot el nem igazítod.

Ám Dagon a tenyerébe temette az arcát, és sírva fakadt.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte türelmetlenül a herceg.

- Nagyúr - felelte Dagon térdre esve -, vedd el a vagyonomat, adj el engem meg a családomat rabszolgának... Végy el mindent, akár az életünket is. De száz talentumot... Honnan keríthetnék én ma elő ekkora vagyont? Se Egyiptomból, se Föníciából... - kesergett zokogva.

- Széth szállt meg téged, Dagon! - mosolygott a herceg. - Hát te is elhiszed, hogy én arra gondolok, hogy kiűzlek benneteket?

Dagon most újra a herceg lába elé borult.

- Nem tudok én semmit... Én csak közönséges kereskedő vagyok és a te rabszolgád... Az a néhány nap, amely az újhold és telihold közt eltelik, elég volt, hogy porrá, semmivé tegyen, vagyonomat meg nyállá...

- De mondd meg már, mit jelent mindez? - kérdezte türelmetlenül a herceg.

- Én nem mondhatok semmit, és még ha tudnék is valamit, nehéz pecsét van az ajkamon... Én most csak imádkozom és sírok...

„A föníciaiak is imádkoznak?” - gondolta magában a herceg.

- De ha már nem tehetek neked semmiféle szolgálatot - folytatta Dagon -, legalább tanácsot adok, jó herceg... Most itt van Pi-Basztban a híres türoszi herceg, Hiram, aki éltes, nagy eszű, szörnyen gazdag ember. Őt hívasd, erpatre, kérj száz talentumot tőle, ő talán megfelel a te kívánságodnak, kegyes, jó uram.

És minthogy Ramszesz egy szónyi magyarázatot sem tudott belőle kicsikarni, elbocsátotta, és megígérte, hogy majd követséget küld Hiramért.

Ötödik fejezet

Másnap reggel Tutmózisz nagy katonai és udvari kísérettel látogatást tett a föníciai hercegnél, és meghívta a helytartóhoz.

Hiram déltájban megjelent a palota előtt. Nyolc szegény egyiptomi, akiknek alamizsnát szokott adni, vitte egyszerű gyaloghintóját. A legtekintélyesebb föníciai kereskedők csatlakoztak hozzá és ugyanaz a sokadalom, amely mindennap a háza előtt álldogált.

Ramszesz némi csodálattal fogadta az öreget, akinek szeméből bölcsesség fénylett, és egész magatartásán komolyság ömlött el. Fehér palást volt rajta, fején aranypánt. A helytartó előtt nemes méltósággal meghajolt, és kezét az ifjú feje fölé emelve, rövid áldást mondott rá. Mindenki mélyen megindulva nézte őket. A helytartó széket mutatott a vendégnek, az udvari uraknak pedig intett, hogy távozzanak. Ekkor Hiram megszólalt:

- Kegyes hercegem, tegnap a te szolgád, Dagon, azt mondta nekem, hogy száz talentumra van szükséged. Azon nyomban útnak indítottam kengyelfutóimat Szabne-Khetamba, Szethroéba, Pi-Utóba és más városokba, ahol föníciai hajók megfordulnak, hogy kirakjanak minden árut. És gondolom, hogy pár nap múlva megkapod, hercegem, ezt a csekélyke összeget.

- Csekélyke összeg! - szólt közbe a herceg nevetve. - Szerencsés ember vagy, kegyes uram, ha száz talentum a te szemedben csak csekélyke összeg!

Hiram megcsóválta a fejét.

- A te nagyatyád - mondta rövid gondolkozás után -, az örökkön élő Ramszesz-sza Ptah, valaha megtisztelt barátságával. Ismerem atyád ő szent felségét is (örökkön éljen!), sőt hódolatomat is szeretném bemutatni neki, ha színe elé bocsátanak...

- Lehet-e ebben kétség? - szólt közbe a herceg.

- Vannak, akik válogatnak: kit bocsássanak a fáraó trónusa elé, kit meg nem, de erről ne essék szó... Te, kegyes uram, nem tehetsz róla, inkább engedj meg nekem, aki nagyatyádnak és atyádnak régi barátja vagyok, egy kérdést...

- Halljuk.

- Mi a magyarázata annak - szólt Hiram vontatva -, mi a magyarázata annak, hogy a trónörökös és a fáraó helytartója kénytelen száz talentumot kölcsönvenni, amikor országának több mint százezer talentum pénz jár?

- Honnan? - kiáltott fel Ramszesz.

- Honnan? Az ázsiai népek adójából... Fönícia ötezer talentummal tartozik, én kezeskedem érte, hogy meg is fizeti, hacsak valami közbe nem jön. De rajtuk kívül Izrael tartozik háromezerrel; a filiszteusok és moabiták két-két ezerrel tartoznak, a hettiták harmincezerrel... Elvégre is nem emlékszem minden egyes tételre, de annyit tudok, hogy az egész vagy százhárom-százötezer talentum.

Ramszesz az ajkát harapdálta; mozgékony arca meg-megrándult tehetetlen haragjában. Lesütötte szemét, és hallgatott.

- Tehát igaz! - sóhajtott egyszerre Hiram, és a hercegre nézett. - Tehát igaz?... Szegény Fönícia és szegény Egyiptom...

- Mit mondasz, kegyes uram? - riadt fel a herceg, összeráncolva a homlokát. - Nem értem ezt a sóhajt...

- Tudod te, kegyes uram, miről beszélek, ha nem felelsz is a kérdésemre - felelte Hiram, és fölkelt, mint aki már indulóban van. - De azért nem vonom vissza az ígéretemet... Megkapod a száz talentumot.

Mélyen meghajolt, de a herceg újra a székre erőltette.

- Kegyes uram valamit titkol előttem - mondta olyan hangon, amelyből kiérzett a sértődöttség. - Kívánom, magyarázd meg, miféle veszedelem fenyegeti Föníciát és Egyiptomot.

- Hát te ne tudnád, kegyes hercegem? - kérdezte Hiram tétovázva.

- Semmit se tudok. Több mint egy hónapot Háthor szentélyében töltöttem.

- Pedig leginkább ott lehetett megtudni mindent...

- Mondja már ki, kegyes uram! - kiáltotta a herceg, és öklével az asztalra csapott. - Nem szeretem, ha az én rovásomra mulatnak...

- Megmondom, ha a legszigorúbb ígérettel fogadod, hogy senki teremtett lélek előtt el nem árulod magad. Bár nem tudom elhinni, hogy a herceget, a trónörököst ne értesítették volna a dologról...

- Nem bízol bennem? - kérdezte elképedve a herceg.

- Ilyen ügyben még a fáraó ígéretét is kikérném - felelte Hiram határozottan.

- Akkor hát esküszöm kardomra és hadseregünk zászlójára, hogy senkinek se szólok arról, amit kegyességed nekem elmond...

- Elég! - mondta Hiram.

- Tehát halljuk!

- Tudod-e, hercegem, mi történik most Föníciában?

- Dehogy tudom! - fakadt ki ingerülten a herceg.

- A mi hajóink - folytatta halkan Hiram - a világ minden tájékáról hazasietnek, hogy az első jeladásra elszállítsák a népet és minden kincsét valahová... a tengeren túlra... nyugatra...

- Miért? - álmélkodott a helytartó.

- Mert Asszíria a hatalma alá akar bennünket hajtani.

A herceg hangos nevetésre fakadt.

- Megőrültél, derék férfiú! - kiáltott fel. - Asszíria el akarja kaparintani Föníciát!... És mit szólunk mi ehhez? Mi, Egyiptom!

- Egyiptom már beleegyezett.

A helytartónak a fejébe szállt a vér.

- Idős férfiú vagy, a hőség megzavarta az eszed - mondta Hiramnak higgadt hangon. - Azt is elfelejted, hogy ilyen dolog nem történhet meg a fáraó... és az én engedelmem nélkül!

- Az is meglesz. Egyelőre megkötötték a szerződést a papok.

- Kivel?... Miféle papok?

- A kháldeai főpappal, Beroésszal, akit Asszar király meghatalmazott - felelte Hiram. - A ti részetekről ki is volt?... Nem állítom bizonyosra, de úgy rémlik, hogy Herihor őkegyessége, Mefresz őkegyessége és Pentuer szent próféta.

A herceg elsápadt.

- Gondold meg, föníciai - szólalt meg végre -, hogy árulással vádolod az ország legfőbb méltóságait...

- Tévedsz, jó hercegem, itt szó nincs árulásról; Egyiptom legelső főpapjának, az ő szent felsége miniszterének joga van tárgyalásokat folytatni a szomszédos hatalmakkal. Elvégre honnan tudod te, herceg, hogy mindez nem a fáraó akaratából történik?

Ramszesz kénytelen volt belátni, hogy efféle szerződés egyáltalán nem volna árulás, csak az ő, a trónörökös semmibevevése. Hát így bánnak el vele a papok, vele, aki talán már egy év múlva fáraó lesz?... Hát Pentuer ezért kelt ki annyira a háború ellen, ezért támogatta Mefresz!

- És mikor történt ez? Hol? - faggatta a herceg.

- A szerződést valószínűleg éjjel kötötték meg, Széth templomában, Memfisz alatt - felelte Hiram. - És hogy mikor?... Biztosat nem mondhatok, de úgy tetszik, azon a napon, amikor te, kegyes uram, elutaztál Memfiszből.

„Ó, a nyomorultak! - gondolta a herceg. - Így tisztelik hát az én rangomat... Vagyis engem megcsaltak az ország helyzetének a leírásával is!... Valamelyik jóságos isten ébresztett bennem kétséget Háthor templomában...”

Egy kis ideig tartó belső küzdelem után megszólalt:

- Hihetetlen!... Amit mondtál, addig nem is hiszem, míg bizonyítékod nincs rá.

- Meglesz a bizonyíték - bizonykodott Hiram. - A napokban érkezik Pi-Basztba az asszír nagyúr, Szargon, Asszar király barátja. Zarándoklat ürügyén jön Astóreth templomába, ajándékot hoz neked, a fáraó ő szentségének, aztán pedig... megkötitek a szerződést... Valójában pedig megpecsételitek, amit a papok elhatároztak a föníciaiak vesztére, de meglehet, a ti tulajdon vesztetekre is...

- Soha! - kiáltotta a herceg. - És milyen kárpótlást kellene kapnunk ezért Asszíriától?

- Ez már csakugyan fejedelemhez méltó beszéd: milyen kárpótlást kap Egyiptom? Mert az országra minden szerződés kedvező, ha nyer vele... Én csak azt csodálom - folytatta Hiram -, hogy Egyiptom ennyire rossz egyezséget köt: mert Asszíria megkapja Fönícián kívül szinte egész Ázsiát, nektek meg, mintegy kegyként, meghagyja a zsidókat, filiszteusokat és a Sínai-félszigetet... Természetes, hogy ebben az esetben Egyiptom az eddig járó adóktól is elesik, és a fáraó sose szedi be többé azt a százötezer talentumot.

A helytartó megrázta a fejét.

- Nem ismeri kegyességed az egyiptomi papokat - vetette oda Hiramnak. - Olyan nem akad köztük, aki ilyen szerződést elfogadna.

- Miért ne? A föníciai közmondás azt mondja: „Többet ér az árpa a csűrben, mint az arany a sivatagban.” Még az is megeshetik, hogy Egyiptom, ha olyannyira gyengének érzi magát, szívesebben veszi a Sínai-félszigetet és Palesztinát ingyen, mint egy háborút Asszíriával... De éppen ez az, ami gondolkodóba ejt, mert most nem Egyiptom, hanem Asszíria volna könnyű zsákmány; északkeleten háborút visel, hadserege csekély, és az is nyomorúságos. Ha most Egyiptom megtámadná, tönkreverhetné; Ninivéből, Bábelből mérhetetlen kincseket zsákmányolhatna, és egyszer s mindenkorra megszilárdíthatná hatalmát Ázsiában.

- Lám, magad is látod, hogy ilyen egyezséget nem köthettünk - szólt erre Ramszesz.

- Csak egy esetben érthetném meg ezt a szerződést: ha a papok el akarnák törölni a királyi hatalmat Egyiptomban... Márpedig a te nagyatyád ideje óta mindig erre törekednek...

- Megint értelmetlenséget beszélsz... - szólt közbe a herceg, de lelkében nyugtalanság támadt.

- Meglehet, tévedek - felelte Hiram, hirtelen a herceg szeme közé nézve. - De hallgass meg, kegyes hercegem...

Közelebb tolta karszékét a herceghez, és fojtott hangon mondta:

- Ha a fáraó háborút indítana Asszíria ellen, és győzelemmel befejezné, azzal nyerhetne: az ő személyéhez ragaszkodó hatalmas hadsereget, százezer talentum elmaradt adót vagy kétszázezer talentumot Ninivéből és Bábelből, végül évi százezer talentumot a leigázott országoktól. Ilyen óriási kinccsel megválthatná a papoknál zálogba tett javait, s egyszer s mindenkorra véget vethetne a hatalomba való beleavatkozásuknak.

Ramszesznek felragyogott a szeme. Hiram tovább beszélt:

- Ma pedig a hadsereg Herihortól függ, vagyis a papoktól, és összeütközés esetén az idegen ezredeken kívül nem számíthat a fáraó semmi más haderőre. Azonfelül a fáraó kincstára üres, s birtokainak java része a szentélyek tulajdonába került. A fáraó csak a puszta udvartartás költségeire is kénytelen évről évre új adósságokat csinálni, mivel pedig a föníciaiak nem lesznek az országban, csupán a papoktól vehet fel kölcsönt... Ilyen módon ő szent felsége (örökkön éljen!) tíz esztendő alatt elveszti többi birtokát is; és akkor mi lesz azután?...

Ramszesz homlokán nagy cseppekben kiütött a verejték.

- Látod tehát, kegyes hercegem - folytatta Hiram -, hogy a papok csak egyetlenegy esetben fogadhatják el a legszégyenletesebb szerződést is Asszíriával, sőt el is kell fogadniuk: ha céljuk a fáraó hatalmának megsemmisítése... De nem lehetetlen a másik eset sem: ha Egyiptom annyira gyenge, hogy mindenáron békére van szüksége...

A herceg felugrott.

- Hallgass! - kiáltotta. - Szívesebben venném leghívebb szolgáink árulását, mint az ország ilyen erőtlenségét!... Hogy Egyiptom kénytelen volna Ázsiát átengedni Asszíriának... De egy év múlva ő maga is asszír iga alá kerülne; mert ha aláírja gyalázatát, beismeri vele tehetetlenségét...

Felindultan járt fel-alá a szobában, Hiram meg csak nézte, szánalommal is, részvéttel is...

Egyszerre csak Ramszesz megállt a föníciai előtt.

- Ez nem igaz! - fakadt ki. - Valami agyafúrt gézengúz elámíthatott téged, Hiram, és te hittél a szavának. Ha csakugyan volna ilyen szerződés, csak a legnagyobb titokban köthették meg. Akkor pedig a négy pap közül, akiket említettél, az egyik nemcsak a fáraónak, hanem összeesküdt cinkosainak is árulója...

- De lehetett ott egy ötödik is, aki kihallgatta őket - vetette föl a gondolatot Hiram.

- És az neked eladta a titkot...

- Csodálom - jegyezte meg Hiram -, hogy te, kegyes uram, még nem ismered az arany hatalmát.

- De gondold meg, jó uram, hogy a mi papjainknak mégiscsak több az aranyuk, mint neked, ha mégolyan dúsgazdag vagy is!

- De én nem haragszom, ha egy drachma friss pénzem kerül. Miért dobnák el mások a talentumot?

- Mert ők az istenek szolgái - fortyant fel a herceg -, mert félnek az istenek büntető kezétől...

A föníciai elnevette magát.

- Sok templomot láttam már a különféle országokban - mondta aztán -, a templomokban pedig kisebb-nagyobb istenszobrokat, fából, kőből faragott képeket, sőt aranyszobrot is. De istenekkel nem akadtam még össze soha...

- Istenkáromló! - pirított rá Ramszesz. - Én láttam az istent, éreztem kezét a vállamon, és hallottam a hangját...

- Ugyan hol?

- Háthor szentélyében: az előcsarnokokban is, a cellámban is.

- Nappal? - kérdezte Hiram.

- Nem, éjjel... - felelte a herceg, és gondolkodóba esett.

- Te, kegyes herceg, éjjel hallottad az istenek szavát, és válladon érezted az istenek kezét - ismételte a föníciai, minden szót erősen hangsúlyozva. - Éjjel sok mindent lehet látni. Hogy esett ez a dolog?

- A szentélyben láthatatlan kéz ragadta meg a fejem, vállam, lábam, de esküszöm...

- Csitt! - vágott a szavába Hiram mosolyogva. - Hiábavalóságra nem szabad esküdni.

Eleven, okos szemével hosszan szemébe nézett, és látva, hogy az ifjúban megmozdult a kételkedés, tovább folytatta:

- Mondok én neked valamit, uram. Tapasztalatlan vagy te még, cselszövések hálója fonódik körülötted, én meg már nagyapádnak és atyádnak is barátja voltam. Teszek neked egy szolgálatot. Gyere el egy éjjel Astóreth templomába... de titoktartást fogadsz... Gyere el, aztán meggyőződhetsz róla, miféle istenek szólnak hozzád és érintenek meg a templomokban.

- Elmegyek - felelte Ramszesz rövid gondolkozás után.

- Csak engem értesíts, kegyes herceg, még aznap reggel, én aztán majd megmondom neked a szentély esti jelszavát, akkor beeresztenek. Csak el ne áruld magad, se engem - mondta jóindulatú mosollyal Hiram. - Az istenek néha megbocsátják, ha elárulják a titkaikat, de az emberek soha...

Meghajolt, aztán égre emelve kezét, szemét, áldást mormogott.

- Képmutató! - kiáltott a herceg. - Imádkozol az istenekhez, akikben nem hiszel?

Hiram végigmondta az áldást, csak aztán felelt:

- Úgy van, nem hiszek az egyiptomi, asszíriai, de még a föníciai istenekben sem, hanem hiszek az Egyistenben, aki nem lakozik templomokban, és senki se tudja az ő nevét.

- A mi papjaink is az Egyistenben hisznek - jegyezte meg.

- A kháldeaiak is, és mégis ellenünk esküsznek ezek is meg amazok is... Nincs igazság a földön, hercegem!

Hiram távozása után a herceg bezárkózott a legfélreesőbb szobába, azzal az ürüggyel, hogy a szent papiruszokat akarja olvasni.

Lobogó képzeletében szinte egy szempillantás alatt elrendeződtek az imént hallott adatok, és kész volt a terve is.

Mindenekelőtt látta, hogy a föníciaiak és a papok között néma harc folyik, életre-halálra. Miért?... Világos: a hatalomért, vagyonért. Hiram igazat mondott: ha Egyiptomban nem volnának föníciaiak, a fáraók, de még a nomarchoszoknak és az egész arisztokráciának is a vagyona előbb-utóbb a papság hatalmába jutna.

Ramszesz sohasem szerette a papokat, és régóta tudta, látta, hogy Egyiptom színe-java a papoké, hogy az ő városaik a leggazdagabbak, az ő földjeik vannak a legjobban megmunkálva, és népük elégedett. Azt is tudta, hogy a szentélyekben felhalmozott vagyon fele is kirántaná a fáraót az örökös gondokból, és megerősítené a hatalmát.

A herceg tudta ezt, és nemegyszer beszélt is róla, nagy keserűséggel. De amikor Herihor közbenjárásával helytartó lett, és megkapta a memfiszi hadtest parancsnokságát, megbékült a papokkal, és eltemette lelkében a régi idegenkedést.

Most mindez újra feltámadt.

Tehát a papok nemcsak nem szóltak neki az Asszíriával kötött szerződésről, de még csak annak a Szargonnak a követségéről se értesítették egy szóval sem!

Egyébként az is meglehet, hogy ez a kérdés az állam és a papság legnagyobb titka. De akkor is: miért titkolták előtte, hogy a különféle ázsiai népek mekkora adókkal maradtak hátralékban... Százezer talentum! De hisz ez akkora összeg, hogy egy csapásra rendbe hozná a fáraó vagyoni helyzetét!... Miért titkolják, amit pedig még a türoszi herceg, a városi tanács egyik tagja is tud?

Trónörökös és helytartó létére milyen szégyen rá, hogy idegen országbeliek nyitják fel a szemét!

De a dolog ennél még súlyosabb volt: Pentuer és Mefresz mindenképpen azt hangsúlyozta előtte, hogy Egyiptomnak őrizkednie kell a háborútól.

Ez az erős hangsúly már Háthor templomában is gyanús volt a szemében: mert a háború ezer meg ezer rabszolgát szerezhetne az országnak, és előmozdítaná vele a közjólétet. Ma pedig annál szükségesebbnek látta a háborút, mert Egyiptom csak így hajthatja be az elmaradt adókat, és tehet szert új területekre.

A herceg az asztalra támasztotta karját, és számolgatott: „Elmaradt adók fejében százezer talentumot kell behajtanunk... Hiram úgy számítja, hogy Ninive és Bábel kifosztása meghozna kétszázezret... ez egyszerre háromszázezer talentum. Ennyi pénzből futja a legnagyobb háború költségeire is, haszon fejében pedig megmaradna néhány százezer rabszolga és százezer talentum évi adó az újonnan meghódított országokból. Aztán pedig - fejezte be a herceg - leszámolnánk a papokkal is!”

Ramszesz valósággal lázban égett. De még így is felbukkant benne a gondolat: „De hátha Egyiptom nem győzi le Asszíriát?”

Erre a kérdésre azonban minden csepp vére felforrt. Egyiptom?... Egyiptom ne tudná porba tiporni Asszíriát, ha a hadsereg élén ő áll, ő, Ramszesz, annak a Nagy Ramszesznek az ivadéka, aki egymaga nekitámadt a hettita hadiszekereknek, és szétverte őket?!

A herceg mindent fel tudott fogni, csak azt az egyet nem, hogy őt legyőzhetik, hogy ő ki ne tudná erőszakolni a győzelmet a legerősebb hatalom ellenében is. Határtalan bátorságot érzett magában, és csak csodálkozni tudott volna, hogy az ellenség nem ered futásnak, amikor meglátja az ő száguldó lovát. Hiszen maguk az istenek vágtatnak a fáraó hadiszekerén, azok óvják meg pajzsukkal, ők verik szét az ellenséget égi nyilaikkal!

„De mit is mondott Hiram az istenekről? - gondolkozott tovább a herceg. - És mit akar mutatni Astóreth templomában?... Majd elválik.”

Hatodik fejezet

Hiram állta a szavát. A pi-baszti hercegi palota elé minden áldott nap csapatostul érkeztek a rabszolgák, hosszú sor igavonó szamárral: búzát, árpát, szárított húst, kelmét és bort szállítottak a hercegnek. Az aranyat és drágaköveket pedig föníciai kereskedők hozták Hiram tiszttartóinak a felügyelete alatt.

Ilyenformán a helytartó öt nap alatt megkapta a megígért száz talentumot. Hiram nem is számított nagy kamatot: négy talentum után évi egy talentumot, és még csak zálogot se kívánt, a kölcsönt a herceg nyugtájára folyósította, amelyet a bíróság hitelesített.

Az udvar szükségleteit bőségesen kielégítették. A helytartó három kedvese új köntösöket kapott, sok-sok illatszert és néhány más-más színű rabszolgalányt. A cselédség bőven kapott ennivalót és bort, az állami munkásoknak kifizették a hátralékos zsoldot, a hadseregben pedig külön adagokat osztogattak.

Az udvar ujjongott, annál is inkább, mert Tutmózisz és a többi arisztokrata ifjú, Hiram szavára, elég tekintélyes kölcsönt kapott a föníciai pénzemberektől, Habu provincia nomarchosza és főbb tiszttartói pedig drága ajándékokban részesültek.

Most hát újra egymást érték a lakomák, dáridó dáridó után, mulatság mulatság után, pedig a hőség még egyre nőttön-nőtt. A helytartó az általános öröm láttára maga is meg volt elégedve. Csak egy dolog emésztette: Mefresz és a többi pap viselkedése. A herceg attól tartott, hogy ezek a méltóságok majd szemrehányást tesznek neki, amiért a Háthor szentélyében kapott intelmek ellenére Hiramnál ekkora adósságba verte magát. De a szentatyák hallgattak, még csak nem is mutatkoztak az udvarban.

- Mi lehet annak az oka - kérdezte a herceg egy alkalommal Tutmózisztól -, hogy a papok egy szóval se intenek bennünket?... Pedig ilyen dínomdánomot, mint mostanában, még sose csaptunk. Reggeltől késő éjszakáig szól a zene, napkeltekor kezdjük az ivást, és nők karjaiban alszunk el, vagy boroskupával a fejünk alatt...

- Miért intenének bennünket? - felelte Tutmózisz méltatlankodva. - Hát nem Asztarté városában vagyunk, akinek szemében a legkedvesebb szolgálat a mulatság, a legkívánatosabb áldozat pedig a szerelem? Egyébként a papok is megértik, hogy a hosszú sanyarúságok, böjtök után jussod van egy kis pihenőre.

- Mondtak neked valamit? - vallatta a herceg nyugtalanul.

- Nem is egyszer. A szent Mefresz éppen tegnap említette nevetve, hogy olyan fiatalembert, mint te, erősebben vonz a mulatság, mint az istenes élet vagy a kormányzás gondja.

Ramszesz gondolkodóba esett. A papok hát könnyűvérű, léha legénynek nézik, pedig Sára jóvoltából maholnap apa lesz!... De nem baj, annál váratlanabbul éri majd őket a meglepetés, amikor majd a maga nyelvén beszél velük...

Igaz ugyan, hogy a herceg önnönmagának is szemére hányta: mióta elhagyta Háthor szentélyét, még egyetlenegyszer sem foglalkozott Habu tartomány ügyeivel. A papok feltehették, hogy vagy teljesen kielégítette Pentuer előadása, vagy már beleunt a kormányzásba, és többé nem ártja bele magát.

„Annál jobb! - gondolta magában. - Annál jobb!”

Látva és gyanítva a környezet szakadatlan cselszövéseit, a herceg fiatal lelkében lassan-lassan felébredt a képmutatás ösztöne. Ramszesz érezte, hogy a papok nem is gyanítják, miről tárgyalt ő Hirammal, és milyen terveket forgat a fejében. Azoknak az elvakult embereknek elég, hogy ő mulat: azt következtetik belőle, hogy a kormányzás továbbra is a kezükben marad.

„Az istenek úgy megzavarták az eszüket - mondta magában a herceg -, hogy még csak eszükbe se jut megkérdezni: ugyan miért adott nekem Hiram ekkora kölcsönt?... Vagy ez a furfangos türoszi még az ő gyanakvó eszüket is el tudta ámítani?... Annál jobb!... Annál jobb!”

Mód nélkül tetszett neki a gondolat, hogy a papok mekkora tévedésben vannak felőle. Elhatározta, hogy továbbra is meghagyja őket tévhitükben, tehát mulatott, mint akinek elment az esze.

A papok, főképpen pedig Mefresz és Mentuzufisz, csakugyan tévedtek mind Ramszesz, mind Hiram tekintetében. A fortélyos türoszi még adta is a boldog kereskedőt, aki büszke a trónörökössel való összeköttetésére, a herceg meg hasonló sikerrel játszotta a dáridózó ifjú szerepét.

Mefresz egészen biztosra vette, hogy a herceg igen komolyan gondol a föníciaiak kiűzésére Egyiptomból, s közben ő is, meg az udvarbeli urak is nagy adósságokat csinálnak, hogy soha vissza ne fizessék.

Eközben Asztarté templomában, a környező sok kertben és udvarban csak úgy nyüzsgött az istenfélők tömege. Mindennap, minden órában új zarándokok érkeztek, kik a szörnyű hőségben is megtették az utat Ázsia szívéből a nagy istennő szentélyébe.

Furcsa zarándokok voltak ezek. Kifáradva, verejtékezve, porosan, muzsikaszóval érkeztek, táncoltak és néha-néha nagyon is szemérmetlen dalokat énekeltek. A nap féktelen kicsapongásban telt el Astóreth istennő tiszteletére. Minden ilyen csapatot nemcsak meg lehetett ismerni, hanem jó messziről meg is érezni; mert folyton frissiben tépett óriási virágcsokrokat vittek, meg kis batyukban az év folyamán megdöglött macskákat.

A jámbor zarándokok a macskákat odaadták a Pi-Baszt körül lakó parazitáknak, bebalzsamozásra vagy kitömésre, aztán szent ereklye gyanánt hazavitték házaikba.

Miszori hónap elején (május-június) Hiram herceg értesítette Ramszeszt, hogy aznap este eljöhet a föníciai Astóreth szentélyébe. Amikor napnyugta után az utcákon besötétedett, a helytartó rövid kardot kötött az oldalára, csuklyás köpenyt borított magára, észrevétlenül kisurrant a palotából, és Hiram házába sietett.

Az öreg herceg már várta.

- Nos, nem félsz, kegyes uram - szólt nevetve -, belépni a föníciai templomba, ahol kegyetlenség székel az oltáron, és hamisság a szolgája?

- Félek-e? - kérdezte Ramszesz, szinte megvetéssel pillantva az öregre. - Astóreth nem Baal, én meg nem vagyok gyerek, akit be lehet vetni a ti istenetek tüzes gyomrába.

- És te hiszed ezt, kegyes uram?

Ramszesz vállat vont.

- Szavahihető szemtanú beszélt nekem a ti gyermekáldozataitokról - felelte. - Egyszer egy szörnyű vihar egy csomó hajótokat elpusztította. A türoszi papok nyomban ájtatosságot hirdettek, amelyre rengeteg sok nép összeverődött...

A helytartó szemmel látható felháborodással beszélt.

- Baal temploma előtt egy emelvényen hatalmas, ökörfejű ércszobor ült. Gyomrát vörösre izzították. Akkor a ti papjaitok parancsára együgyű föníciai anyák sorra lerakták szebbnél szebb gyermekeiket a rettenetes isten lába elé...

- Csupa fiút - szólt közbe Hiram.

- Igen, csupa fiút - ismételte a herceg. - A papok meg lelocsoltak minden gyermeket illatos olajokkal, felvirágozták, a szobor pedig megragadta őket érckarjaival, feltátotta szörnyű torkát, és felfalta az egetverően sikoltozó gyermekeket... Az isten szájából pedig mindannyiszor lángok csaptak ki...

Hiram csöndesen nevetett.

- És te ezt elhiszed, jó uram?

- Ismétlem, olyan ember mondta nekem, aki sohasem hazudik.

- Azt mondta el, amit csakugyan látott - hagyta rá Hiram. - De az nem szúrt neki szemet, hogy egyetlenegy anya se sírt, akinek pedig megégették a kisfiát?

- De igen, meglepte az asszonyok közömbössége, pedig azok annyira könnyen ontják a könnyeket akár egy döglött csirkéért is. De ez is csak a ti népetek megrögzött, nagy kegyetlenségét bizonyítja.

Az öreg föníciai megcsóválta a fejét.

- Régen volt ez? - kérdezte.

- Néhány éve.

- No, hát - szólt Hiram vontatottan - ha valaha, kegyes uram, meglátod Türoszt, bátor leszek megmutatni neked egy ilyen ünnepi szertartást...

- Nem akarom látni!

- Utána elvezetlek a templom belső udvarára, ahol egy gyönyörű iskolát találsz, az iskolában pedig egy sereg jókedvű, egészséges fiút, azokat, akiket néhány évvel ezelőtt megégettek.

- Hogyan? - csodálkozott Ramszesz. - Hát nem pusztultak el?

- Élnek, és derék hajósok lesznek. Ha majd fáraó szent felsége leszel (örökkön élj!), e fiúk közül talán nem egy a te hajódat fogja vezetni.

- Hát így ámítjátok a népeteket? - nevetett a herceg.

- Mi nem ámítunk el senkit - felelte komolyan a türoszi. - Mindenki csak önmagát ámítja, ha nem kér felvilágosítást az ünnepi szertartásról, amelyet nem ért.

- Kíváncsi vagyok... - mondta a herceg.

- Nálunk szokás - folytatta Hiram -, hogy szegény anyák jobb életet szeretnének biztosítani fiaiknak, és felajánlják őket állami szolgálatra. Ezeket a fiúkat azután csakugyan elragadja Baal szobra, amelynek a gyomra izzó kemence. De ez a szertartás nem azt jelenti, hogy ezek a gyerekek csakugyan bennégnek, hanem hogy ettől fogva a szentély tulajdonai, és így az anyjuk számára ugyanúgy meghaltak, mintha tűzbe estek volna. Valójában pedig nem a tűzbe kerülnek, hanem dajkák, nevelők kezére, és néhány évig azok nevelik őket. Amikor aztán fölcseperednek, Baal papjainak iskolája fogadja be és pallérozza őket. A legtehetségesebb növendékekből papok, tisztviselők lesznek; a gyengébbek elmennek hajósnak, és nem egy már nagy vagyonra tett szert. Ezek után majd nem csodálod, hogy a türoszi anyák nem siratják a fiaikat. Többet mondok: most majd megérted, uram, miért nincs nálunk törvény a gyermekgyilkos szülőkre, míg Egyiptomban meg-megesik ilyen gyilkosság...

- Gonosz anyák mindenütt akadnak - vetette közbe a helytartó.

- De nálunk nincs gyermekgyilkos - folytatta Hiram -, mert minálunk az olyan gyermekeket, akiket az anyjuk nem tud ellátni, az állam és a templom veszi gondjába.

A herceg elgondolkozott. Egyszerre csak megölelte Hiramot, és megindultan kiáltotta:

- Ti sokkal jobbak vagytok, mint azok, akik efféle szörnyű históriákat mesélnek rólatok... Nagyon örülök...

- Mibennünk is van éppen elég rosszaság - felelte Hiram -, de mindnyájan hűséges szolgáid leszünk, uram, ha szólítasz...

- Valóban? - kérdezte a herceg, élesen az öreg szeme közé nézve.

Hiram a szívére tette a kezét.

- Esküszöm neked, nemes trónörökös, Egyiptom jövendő fáraója, hogy bármikor háborút indítasz a mi közös ellenségünk ellen, egész Fönícia egy emberként siet a segítségedre... Most pedig fogadd ezt, mai beszélgetésünk emlékére...

Egy titkos jelekkel telerótt aranyamulettet vett elő köntöse alól, és imádságot mormolva, a herceg nyakába akasztotta.

- Ezzel az amulettel bejárhatod a világot - szólt aztán -, és akárhol föníciaira bukkansz, erre a jelre mindenkor szolgálatodra lesz, tanáccsal, pénzzel, de meg karddal is... Most pedig gyerünk.

Napnyugta után már jó néhány óra eltelt, de az éjszaka világos volt, mert szépen fénylett a holdvilág. A nappali szörnyű hőséget hűvösség váltotta fel; a tiszta levegőben nem libegett a szürke por, amely megmérgezte a leheletet, és égette a szemet. A kék mennybolton imitt-amott csillagok ragyogtak, a holdfény árján úszva.

Az utcákon megszűnt a forgalom, a lapos háztetőket ellepték a mulatozók. Úgy tetszett, egész Pi-Baszt egyetlen nagy terem, amely színültig megtelt zeneszóval, énekkel, kacagással és pohárcsengéssel.

A herceg és a föníciai gyorsan haladtak kifelé a városból, mindig az utcának árnyékba eső oldalán. De azért a tetőkön mulatozók nemegyszer észrevették, és ha már észrevették, meg is hívták őket, vagy virágokat szórtak a fejükre.

- Hej, ti éjjeli csavargók! - kiáltoztak le rájuk a tetőkről. - Ha nem vagytok tolvajok, akiket az éjszaka csalogatott ki kereset után, jertek fel hozzánk... Van jó borunk meg nem egy vidám nőnk...

A két vándor nem felelt a barátságos meghívásokra, csak siettek tovább. Végre kiértek a város olyan tájára, ahol már kevesebb volt a ház, és több a kert. A fák a tenger nedves leheletétől magasabbra nőttek, mint Egyiptom déli tartományaiban.

- Már nincs messze - szólalt meg Hiram.

A herceg fölemelte szemét, és a fák sűrű, sötétlő zöldje fölött egy négyszögletes tornyot pillantott meg: alsó része égszínkék, felső, karcsúbb része fehér. Ez volt Astóreth temploma. Hamarosan jó mélyen benn jártak a kertben, ahonnan jól szemügyre lehetett venni az egész épületet.

A templom több emeletes volt. Földszintje nagy, négyzet alakú terasz, mintegy négyszáz lépés hosszú oldalakkal, s néhány méter magas, feketére festett falon nyugodott. A keleti oldalon volt egy kiugró, hová két oldalról széles lépcsőfokok vezettek. A többi oldalon kis tornyocskák emelkedtek, mindegyiken tíz-tíz. A tornyok között öt-öt ablak nyílt.

A terasznak körülbelül a közepén egy másik, ugyancsak négyszögletes épület emelkedett, de oldalai csupán kétszáz lépés hosszúak. Pusztán egy lépcsője volt, tornya is csak a sarkokon, és bíborpirosra volt festve.

Ennek az épületnek a lapos tetején még egy négyszögletes terasz emelkedett, pár méter magas volt, aranyszínű, azonfelül egymás tetején két torony, egy kék meg egy fehér.

Az egésznek olyan képe volt, mintha valaki letett volna a földre egy hatalmas méretű fekete kockát, arra egy kisebb bíborvöröset, arra aranyszínűt, utána egy kéket, és legfelül ezüstöt. Mindegyik emeletre lépcső vezetett, vagy kettő jobb és bal felől, vagy egy a homlokzat közepén, mindig a keleti falon.

A lépcsők és ajtók előtt, váltakozva, hatalmas egyiptomi szfinxek vagy emberfejű, szárnyas asszír bikák álltak.

A herceg gyönyörűséggel nézte az épületet, amely a holdfényben, a fák buja zöldjében pompásan hatott. Kháldeai stílusban épült, és élesen elütött az egyiptomi templomoktól, először emeletrendszerével, másodszor függőleges falaival. Egyiptomban minden jelentősebb épületnek a falai befelé hajoltak, mintha fent találkozni akarnának.

A kert nem volt puszta. Különböző pontokon apró házak, csinos kis paloták emelkedtek, ahonnan világosság szűrődött ki, ének- és zeneszó verődött a fülükbe. A fák között egy-egy szerelmespár sötét árnyéka bukkant fel és tűnt el.

Egyszerre csak egy öreg pap lépett elébük. Hirammal néhány szót váltott, aztán mélyen meghajolva fordult a herceghez:

- Kegyeskedj, uram, velem jönni.

- Az istenek oltalmazzanak, kegyes uram - szólt még Hiram, elválva tőlük.

Ramszesz elindult a pap után. A templomtól egy kissé oldalt, a kert legsűrűjében, egy kőpad volt, attól pedig százlépésnyire egy kis palota, ahonnan énekszó hangzott ki.

- Imádkoznak ott? - kérdezte a herceg.

- Nem! - felelte a pap, nem is palástolva bosszúságát. - Ott gyülekeznek össze az imádói Kámának, a mi papnőnknek, aki Astóreth oltára előtt az örök tüzet ápolja.

- Ugyan melyiket fogadja máma?

- Egyiket sem, soha! - felelte haragosan a pap. - Ha a tüzet gondozó papnő nem tartja meg a tisztaság fogadalmát, halállal lakol.

- Kegyetlen törvény! - jegyezte meg a herceg.

- Kérlek, uram, várakozz ezen a padon - szólt fagyosan a föníciai pap. - Ha aztán egy érclemezen három ütést hallasz, menj a templomba, menj föl a teraszra, onnan meg a bíborpiros emeletre.

- Egymagam?

- Igen.

A herceg leült a padra, egy olajfa árnyékába, és hallgatta a palotából kicsengő asszonyi kacagást.

„Káma? - gondolta magában. - Szép név!... Bizonyára fiatal és alighanem szép is, ezek az ostoba föníciaiak meg halállal fenyegetik, ha... Tán így akarják biztosítani, hogy legalább tíz-egynéhány szűz legyen az egész országukban?”

Elnevette magát, de szomorú is volt. Nem tudta, miért szánta az ismeretlen leányt, akinek a szerelem a sírt jelentette.

„Elképzelem, mi lenne Tutmóziszból, ha őt tennék meg Astóreth papnőjének!... Szegény feje meghalna, mielőtt egyetlen lámpát meggyújthatott volna az istennő előtt.”

Ebben a pillanatban a palotában síp szólalt meg: valaki epedő dallamot játszott, amelyet éneklő női hangok kísértek.

„Aha-a!... Aha-a!” - Mint amikor kisgyermeket ringatnak.

A síp elhallgatott, elhallgattak a nők is, utánuk gyönyörű férfihang énekelt görögül:

„Ha megcsillan köntösöd a folyosón, elsápadnak a csillagok, elnémulnak a fülemülék, szívemben pedig olyan csendesség támad, mint a földön, amikor köszönti fehér virradat!”

„Aha-a!... Aha-a!... Aha-a!” - zümmögtek a nők, a síp meg új szakaszba kezdett.

„Amikor imádságba merülve a szentélybe mégy, illatfelhővel árasztanak el az ibolyák, pillangók repdesnek az ajkad körül, szépséged előtt meghajtják fejüket a pálmák...”

„Aha-a!... Aha-a!... Aha-a!”

„Ha nem látlak, felnézek az égre, hogy eszembe jusson arcod édes nyugalma. Hasztalan igyekezet! Az égen nincs meg arcod derűje; a tüzekhez képest, amelyek elhamvasztják a szívemet, hideg az ég heve.”

„Aha-a!... Aha-a!”

„Egyszer megálltam a rózsák között: pillantásod ragyogása fehérbe, bíborba, aranyba öltöztette őket. Minden szirmuk egy-egy órát jelent, minden egyes virág egy-egy hónapot, amelyet a lábaid előtt töltöttem. A harmatcseppek pedig az én könnyeim, melyeket a sivatag kegyetlen szele iszik fel. Csak egyet ints, és én elragadlak, elviszlek szelíd hazámba. Az üldözőktől egész tenger választ el bennünket, mirtuszerdők takarják szerelmünket, és boldogságunk fölött a szerelmeseket szánó istenek őrködnek.”

„Aha-a!... Aha-a!”

Ramszesz lehunyta a szemét, és elálmodozott. Leeresztett szemhéja alól nem látta a kertet, csak a holdfény árját érezte, sötét árnyékok olvadtak fel, és egy ismeretlen férfi éneke hangzott el egy ismeretlen nőhöz. Időnként az ének úgy át- meg átjárta, olyan mélyen belefúródott a szívébe, hogy Ramszesz már-már kérdezni akarta: nem ő énekel-e, vagy... nem ő-e az a szerelmes ének?

Ebben a pillanatban címe, hatalma, súlyos politikai problémái, minden apró semmiségnek tetszett e szerelmes szív sóhajtozása, e holdvilágos éjszaka fénye mellett. Ha most választania kellett volna, mit kíván: a fáraó egész hatalmát-e, vagy ezt a hangulatot, amelybe most beleveszett, inkább erre az álmodozásra esett volna a választása, amelyben eltűnt az egész világ, ő maga, de még az idő is, csak a sóvár vágy maradt meg, amely a dal szárnyain az örökkévalóságba röppen.

Egyszerre felocsúdott, az ének már elnémult, a kis palotában kialudtak a fények, nagy, fehér falain élesen kirajzolódtak a puszta fekete alakok. Azt hihette volna az ember, hogy nem lakott ott soha senki. Még a kert is elnéptelenedett, elcsendesedett, sőt még a könnyű szellő se zizegtette a faleveleket.

Egy!... Kettő!... Három! A templomból három erős, érces kondulás hallatszott.

„Aha! Oda kell mennem...” - gondolta a herceg, de nem is tudta, hová, miért.

Azért mégis megindult a szentély felé, amelynek ezüstfehér tornya magasra felnyúlt a fák fölé, mintha őt hívogatná.

Kábultan ment előre, lelkében csodálatos vágyakkal. A fák között szűk volt neki a tér; a torony tetejére kívánkozott, ott akart fellélegezni, egy szempillantással átölelni valami szélesebb horizontot. Majd hirtelen eszébe ötlött, hogy most Miszori hónap van, hogy a tavalyi sivatagi hadgyakorlatok óta egy teljes év telt el, és egyszerre a sivatagba vágyódott. Könnyű, kétlovas kocsijába szeretett volna ülni, és kirepülni ebből a kertből, messzire, ahol nem ilyen fülledt a levegő, ahol a fák nem takarják el a láthatárt!

Már a templom lépcsője előtt járt, fölment tehát a teraszra. Minden néma, elhagyatott, mintha kihalt volna a ház; csak a távolban csobogott a szökőkút vize. A második lépcsőn ledobta köpenyét és kardját, még egyszer visszanézett a kertre, mintha sajnált volna megválni a holdfénytől, de aztán mégis belépett a templomba. Még három emelet emelkedett fölötte.

A bronzajtó nyitva volt, jobbról-balról emberarcú szárnyas bikák álltak, arcukon büszke nyugalom.

„Ezek asszír királyok” - gondolta a herceg, apró fonatokba fűzött hajuk, szakálluk láttán.

A templom belseje sötét volt, mint a koromfekete éjszaka. Ezt a sötétséget még fokozta egy-egy vékony ezüstös sáv, a keskeny, magas ablakokon beverődő holdfény.

A templom mélyén, Astóreth istennő szobra előtt, két kis lámpa égett. Valami csodálatos, felülről áradó fény folytán a szobrot világosan lehetett látni. Ramszesz odanézett: óriási nőalak volt, struccszárnyakkal. Hosszú, redőkben leomló köntös rajta, fején hegyes süveg, jobb kezében egy galambpár. Gyönyörű arcán, lesütött szemében annyi báj, annyi ártatlanság ragyogott, hogy a herceg egyik ámulatból a másikba esett; hisz Astóreth a bosszúállásnak és a legzabolátlanabb paráznaságnak volt az istennője.

Fönícia most még egy titkát tárta fel előtte.

„Különös egy nép! - gondolta magában. - Emberevő isteneik nem eszik meg az embert, fajtalanságukon szűz papnők és gyermekarcú istennők őrködnek.”

E pillanatban úgy érezte, hogy valami átsurrant a lábán: mintha egy nagy kígyó lett volna. Félreugrott, és megállt a holdfényes sávon.

„Képzelődés!” - gondolta magában.

De majdnem ugyanekkor halk suttogás ütötte meg a fülét:

- Ramszesz!... Ramszesz!

Nem lehetett megismerni, férfihang volt-e vagy női, sem azt, honnan eredt.

- Ramszesz!... Ramszesz! - hangzott újra a suttogás, mintegy a föld alól.

A herceg most újra kilépett a fénysávból a sötétségbe, és lehajolva hallgatózott. Egyszerre csak két gyöngéd kezet érzett a fején.

Felpattant, hogy elkapja, de csak a levegőt érte.

- Ramszesz! - hangzott most felülről a suttogás.

Fölemelte a fejét: száján lótuszvirágot érzett, de amikor hirtelen utánanyúlt, valaki könnyedén a vállára nehezedett.

- Ramszesz! - csendült most hangosan az oltár felől.

A herceg odafordult, és majd kőbálvánnyá vált. Pár lépésnyire tőle, a fénysávban, egy csodálatosan szép férfi állt, vonásról vonásra az ő szakasztott mása. Ugyanaz az arc, szem, fiatalos szakáll, alak, ruházat, mozdulat, minden az övé...

A herceg egy pillanatra azt hitte, hogy igen nagy tükör előtt áll, amilyen még a fáraónak sincs. De hamarosan meggyőződött róla, hogy nem kép, hanem hasonmása húsvér ember.

E pillanatban csókot érzett a nyakán. Újra megfordult, de nem volt a háta mögött senki, azalatt pedig hasonmása is eltűnt.

- Ki van itt?... Tudni akarom! - kiáltotta hangosan a herceg.

- Én vagyok... Káma... - felelte egy lágy hang.

S a világos fénysávon egy gyönyörű, meztelen nő jelent meg, csak egy aranyöv volt rajta.

Ramszesz odaszaladt, és megkapta a kezét. A nő nem is menekült előle.

- Te vagy, Káma?... Nem, te az a lány vagy... Igen, valamikor téged küldött hozzám Dagon, de akkor Kedvesség volt a neved...

- Mert kedvesség is vagyok - felelte a leány jámborul.

- Te érintettél meg a kezeddel?

- Én.

- Hogyan?

- Hát... így... - felelte, és Ramszesz nyaka köré fonta karját, és megcsókolta.

A herceg a két karjába kapta, de Káma olyan erővel tépte ki magát az ölelésből, amilyent senki se gyanított volna abban a törékeny kis testben.

- Tehát te vagy Káma papnő?... Hát neked énekelt ma az a görög? - faggatta a herceg, és szenvedélyesen megszorította a kezét. - Miféle ember az az énekes?

Káma megvetően rándított egyet a vállán.

- Itt van a mi templomunkban - felelte.

Ramszesznek fellángolt a szeme, orrlyuka tágra nyílt, feje zúgott. Pár hónapja ez a leány alig-alig hatott reá, ma meg akár valami őrültségtől se riadna vissza miatta. Féltékeny volt a görögre, de ugyanakkor leírhatatlan részvéttel gondolt arra is, hogy ha ez a leány neki kedvese lenne, akkor meg kellene halnia.

- Milyen szép vagy! - mondta Ramszesz. - Hol lakol?... Ó, tudom, abban a kis palotában... Meg lehet ott téged látogatni?... Természetes, ha énekesek látogatását fogadhatod, engem is fogadnod kell... Csakugyan az örökmécset gondozó papnő vagy?

- Igen.

- És a ti törvényeitek valóban olyan kegyetlenek, hogy nektek nem engedik meg a szerelmet?... Ej, az csak üres fenyegetés!... Velem majd kivételt teszel...

- Megátkozna akkor engem egész Fönícia, bosszút állnának rajtam az istenek... - felelte Káma nevetve.

Ramszesz újra magához vonta, de Káma újra kiszakította magát karjaiból.

- Vigyázz, herceg - villantotta rá a leány kihívó pillantását. - Fönícia hatalmas, de istenei még...

- Mit nekem a te isteneid vagy Fönícia!... Ha csak egy hajad szála meggörbülne, eltaposnám egész Föníciát, mint egy hitvány férget...

- Káma!... Káma! - hangzott a szobor felől.

A leány megrémült.

- Látod, hívnak... Talán hallották a te istenkáromló beszédedet is...

- Csak a haragom meg ne hallják! - fakadt ki a herceg.

- Az istenek haragja rettenetesebb...

Káma kitépte magát, és eltűnt a templom sötétjében. Ramszesz utánaugrott, de hirtelen megállt. Közte és az oltár között az egész templomot vérvörös, hatalmas lángok borították, a tűzben pedig förtelmes szörnyetegek bukkantak fel: óriási denevérek, emberarcú hüllők, árnyak...

A lángok egyenesen feléje tartottak az épület egész széltében, a herceg pedig, kábultan az ismeretlen látványtól, hátrahőkölt. De egyszerre hűvös szellő lengte körül. Hátrafordult: már künn volt, a szentély falain kívül, a bronzajtók nagy zörrenéssel nyomban be is csapódtak mögötte.

Megdörzsölte szemét, körülnézett. A hold az égbolt legmagasabb pontjáról már lehajlott nyugat felé. Az oszlop mellett megtalálta a kardját és köpenyét. Fölvette, és úgy támolygott le a lépcsőkön, mint aki ittas.

Amikor nagy későre hazaért a palotába, Tutmózisz riadtan látta a herceg sápadt arcát, zavaros tekintetét. Nyugtalanul kiáltott fel:

- Az istenekre! Hol voltál, erpatre?!... A nagy aggodalomtól az egész udvar fenn van, senki sem alszik...

- Szétnéztem a városban: gyönyörű éjjel...

- Tudod - tette hozzá Tutmózisz nagy sietve, mintha attól félne, hogy valaki még megelőzi -, tudod, hogy Sárának fia született?

- Csakugyan?... Azt akarom, hogy ezentúl senki se nyugtalankodjék az udvarban miattam, ha egyszer-másszor ki is megyek egy kis sétára.

- Egyedül?

- Ha nem járhatnék ki egyedül is, valahányszor kedvem tartja, én volnék az országban a legboldogtalanabb rabszolga - felelte élesen a herceg.

Kardját, köpenyét odaadta Tutmózisznak, ő maga pedig bement a hálószobájába, de senkit se hívott maga után. Fia születésének híre még tegnap is nagy örömet szerzett volna neki. De most közömbösen fogadta. A ma esti emlékek csordultig töltötték a lelkét: ennél csodálatosabb estéje még nem volt az életben.

Még egyre látta a holdvilágot, még most is a fülében volt a görög éneke. És az az Asztarté-templom!...

Reggelig nem tudott elaludni.

Hetedik fejezet

Másnap a herceg jó későre kelt föl, egymaga megfürdött, felöltözött, és csak akkor hívatta Tutmóziszt.

A gavallér választékos ruhában, illatos kenetekkel bőven megkenekedve, nyomban megjelent. Figyelmesen leste a herceg arcát, ugyan milyen kedvében van, hogy ahhoz szabhassa a maga ábrázatát.

De Ramszesz arcán csak fáradtság látszott.

- Hát bizonyos vagy benne, hogy fiam született? - kérdezte ásítva Tutmóziszt.

- Magától Mefresztől hallottam.

- Ó!... Ugyan mióta törődnek a szent próféták az én házi ügyeimmel?

- Mióta te, hercegem, kegyes jóindulattal vagy hozzájuk.

- Úgy? - kérdezte a herceg, és gondolkozóba esett. Eszébe jutott a tegnapi jelenet Astóreth templomában, és összehasonlította a Háthor templomában átélt hasonló jelenségekkel.

„Itt is, ott is a nevemen szólítottak - mondta magában. - Csak ott a cellám igen szűk, a fala meg vastag volt, itt pedig aki a nevemen szólított, vagyis Káma, meghúzódhatott az oszlopok mögött, és onnan suttoghatott... Különben is, itt rettenetes sötét volt, a cellám meg világos...”

Egyszerre csak odafordult Tutmóziszhoz:

- Mikor született?

- Hogy mikor született tiszteletre méltó fiad?... Már tíz napja is lehet... Anya is, fia is egészségesek, pompás színben vannak... A szüléskor ott volt körülötte Menesz, a te felséges anyád és Herihor őkegyessége orvosa...

- Jó, jó... - felelte a herceg, és újra tűnődött: „Itt is, ott is hozzám értek, egyforma ügyesen... Volt-e valami különbség a kettő között? Alighanem az: itt előkészítettek rá, hogy csodát látok, ott meg nem... Hanem itt egy második énemet is mutattak, amit ott nem tudtak megtenni... Nagyon okosak azok a papok!... Kíváncsi vagyok, ugyan ki tudott engem ennyire híven másolni, isten-e vagy ember? Ó, a papok nagyon okosak, én meg azt se tudom, melyiknek higgyek: a mieinknek-e vagy a föníciai papoknak...”

- Hallgass csak ide, Tutmózisz - szólt hangosan -, hallgass rám... Az a szándékom, hogy ide hívatom... Utóvégre is meg kell látnom a fiamat!... Most már senkinek se lesz rá jussa, hogy különbnek tartsa magát nálam.

- Azonnal jöjjön a tiszteletre méltó Sára asszony a fiával?

- Csak jöjjenek minél hamarabb, ahogy az egészségük engedi. A palota körül bőven vannak kényelmes épületek. A fák között ki kell választani egy csendes és hűvös helyet, mert közeledik a forróság ideje... Hadd mutassam meg a világnak én is a fiamat!

Újra eltűnődött, úgyhogy hallgatása már-már nyugtalanítani kezdte Tutmóziszt.

„Bizony, nagyon okosak! - fűzte tovább gondolatait a herceg. - Hogy a népet elámítják, és még a tetejébe durva eszközökkel ámítják, azt tudtam eddig is. Szegény szent Ápisz! Körmenet idején hány döfést kap, míg a parasztság mind földre borul előtte... De hogy még engem is elbolondítanak, sose hittem volna... Istenek szava, láthatatlan kezek, forró szurokkal leöntött ember, mind, mind csak előjáték volt!... Aztán következett Pentuer nótája: a föld és a lakosság megfogyatkozásáról, a hivatalbeliekről, a föníciaiakról, de mindez csak hogy elrettentsenek a háborútól...”

- Tutmózisz - szólalt meg hirtelen.

- Parancsolj, kegyes herceg, a te szolgádnak...

- A tengerparti városokból össze kell vonni az ezredeket ide... Szemlét akarok tartani, és megjutalmazni a hűségüket.

- Hát mi, a nemesség, nem vagyunk hűségesek? - kérdezte Tutmózisz zavartan.

- Nemesség és hadsereg, az egy.

- És a nomarchoszok, tisztviselők?

- Te tudod, Tutmózisz, hogy a tisztviselők is hűségesek - felelte a herceg. - De mit mondok? Még a föníciaiak is!... Bár sok más állásban akad nem egy áruló...

- Az istenek kegyére, halkabban! - suttogott Tutmózisz, és riadozva nézett a szomszéd szoba felé.

- Ó! - nevetett a herceg. - Honnan e félelem? Egyszóval előtted sem titok, hogy igenis, vannak árulóink...

- Tudom, kikről beszélsz, kegyes uram - felelte Tutmózisz -, de mindig nagyon elfogult voltál...

- Ki iránt?

- Ki iránt?... Gyanítom. De azt hittem, hogy megbékélésed Herihorral, hosszú tartózkodásod a szentélyben...

- Mit nekem a szentély!... Ott is, mint különben országszerte is mindenütt, újra csak egyről győződtem meg, hogy a legjobb földek, legderekabb lakosok és mérhetetlen kincsek nem a fáraó tulajdona...

- Csitt! Ne olyan hangosan... - suttogta Tutmózisz.

- Hiszen folyton hallgatok, és mindig derült arcot mutatok, hadd beszéljem ki magam legalább itt... Különben még a legfelső tanács ülésén is megmondhatom, hogy Egyiptomban, amely osztatlanul az atyámé, én, az ő örököse és helytartója, kénytelen voltam egy kis türoszi hercegtől száz talentumot kérni kölcsön... Hát nem szégyen ez?!

- De honnan jutott ez most az eszedbe? - suttogott Tutmózisz, aki szerette volna mihamarabb a végét látni ennek a veszedelmes beszélgetésnek.

- Honnan? - ismételte a herceg, de csak elhallgatott, és újra tűnődésbe merült.

„Az még nem is volna nagy baj - gondolta magában -, ha csak engem szednének rá: én a fáraó trónjának még csak örököse vagyok, és tán nem avathatnak be minden állami titokba. De ki mondhatja meg, nem ugyanígy cselekedtek-e az én felséges atyámmal is?... Harminc hosszú éven át feltétlenül megbízott bennük, meghajolt a csodák előtt, gazdag áldozatokat mutatott be az isteneknek, hogy aztán vagyona, hatalma néhány nagyra törő lator kezére jusson! És senki se nyitotta fel a szemét... Mert a fáraó éjszakának idején nem surranhat ki föníciai templomokba, mert ő szent felsége színe elé senki se járulhat csak úgy, könnyűszerrel ... És ki is biztosít engem arról, hogy nem a trón megdöntése-e a papság célja, amint Hiram mondta?... Az atyám ugyan figyelmeztetett rá, hogy a föníciaiak a legőszintébb emberek, ha az érdekük kívánja. De hogyne volna érdekük, hogy ki ne kergessék őket Egyiptomból, és ne jussanak Asszíria igája alá?... Hisz Asszíria vérszomjas oroszláncsorda!... Ahová az asszírok beteszik a lábukat, ott nem marad más: csak romok meg holttestek, mint szörnyű tűzvész után!”

Egyszerre csak Ramszesz felkapta a fejét; a távolból sípok, kürtök szava hangzott be a szobába.

- Hát ez mi? - kérdezte Tutmóziszt.

- Nagy újság! - felelt az mosolyogva. - Az ázsiaiak üdvözlik a híres-neves babilóniai zarándokot...

- Babilóniai? Ki az?

- Szargonnak hívják...

- Szargonnak? - vágott a szavába a herceg. - Szargon... Hahaha! - nevette el magát egyszerre. - Aztán ki, mi ez a Szargon?

- Azt beszélik, hogy Asszar király udvarában nagy-nagy méltóságot visel. Tíz elefánttal jön, egy egész ménesre való szebbnél szebb pusztai lóval, szolgák, rabszolgák egész rajával.

- Aztán mi járatban van?

- Hogy meghajoljon a csodatevő Astóreth istennő előtt, akit imád egész Ázsia - felelte Tutmózisz.

- Hahaha! - nevetett a herceg, mert eszébe jutott, mit mondott Hiram az asszír követ jöveteléről. - Szargon... haha!... Szargon, Asszar király rokona, egyszerre olyan kegyes férfiú lett, hogy egész hónapos terhes útra is rászánja magát, csak ő is meghajolhasson Pi-Basztban Astóreth istennő előtt. Hisz Ninivében hatalmasabb isteneket, tudósabb papokat is találhatott volna.

Tutmózisz csak ámult-bámult a herceg viselkedésén.

- Mi lelt, Ramszesz?

- Ez aztán a csoda! - vetette oda a herceg. - Nincs templom széles e világon, amely ilyen csodát írhatott volna a krónikájába. Csak gondold el, Tutmózisz... amikor legjobban fő a fejed, hogy is csíphetnéd el a tolvajt, aki állandóan meglop, a gonosz épp abban a percben nyújtja ki a kezét a szekrényed után, tulajdon szemed láttára, ezer tanú előtt... Hahaha!... Szargon, az istenes zarándok!

- Egy szót se értek... - motyogott Tutmózisz, egészen megzavarodva.

- Nem is kell, hogy értsd - nyugtatta a herceg. - Csak azt vésd eszedbe, hogy Szargon istenes áhítatosságra érkezett Astóreth templomába...

- Úgy érzem, hogy minden, amit mondasz, nagyon veszedelmes beszéd - mondta Tutmózisz fojtott hangon.

- Ne is szólj hát róla senki fiának.

- Nem is szólok, arról nyugodt lehetsz, csak te magad el ne áruld magad, hercegem... Gyors vagy, mint a villám...

A trónörökös Tutmózisz vállára tette kezét.

- Légy nyugodt - mondta, a szeme közé nézve. - Csak ti maradjatok hívek, ti, a nemesség és a hadsereg, akkor még csoda dolgokat láttok majd, és... a ti nehéz óráitoknak is vége szakad!

- Te tudod jól, hogy parancsodra akár halálba is megyünk - felelte Tutmózisz, összefonva mellén karjait.

Arcán szokatlan, mély komolyság jelent meg; a herceg megérthette belőle - igaz, nem is most először -, hogy ebben a divatbolondja gavallérban elszánt férfi lappang, akinek kardjára és eszére mindenkor számíthat.

Ettől az időtől fogva a herceg többé sose folytatott ilyen különös beszélgetést Tutmózisszal. De a hűséges barát és alárendelt megsejtette, hogy Szargon megérkezése mögött súlyos államügyek rejlenek, amelyeket önkényesen döntöttek el a papok.

Különben egy idő óta az egész egyiptomi arisztokrácia, nomarchoszok, főtisztviselők, vezérek, nagyon halkan - nagyon is halkan - arról sugdostak egymás között, hogy nagy dolgok vannak készülőben. A föníciaiak ugyanis a legszigorúbb titoktartást kikötve arról beszéltek nekik, hogy Asszíria valami szerződésről tárgyal, amely Fönícia pusztulását jelenti, Egyiptomra szégyenletes, mert ki tudja, nem válik-e még Asszíria vazallusává.

Az arisztokrácia körében óriási volt a forrongás, de azért senki sem árulta el magát. Sőt, miképpen a trónörökös udvarában, éppúgy Alsó-Egyiptom minden nomarchosza udvarában is szakadatlanul mulattak, dáridóztak. Azt lehetett volna hinni, hogy a forrósággal együtt nemcsak a mulatozásnak, hanem a kicsapongásnak is valóságos őrülete szállta meg őket. Nem volt nap, amely lakomák, versenyek, diadalmenetek nélkül múlt volna el. Nem volt éj kivilágítás és hejehuja nélkül. Nemcsak Pi-Basztban, hanem minden városban divattá vált, hogy beszaladgálták a város utcáit fáklyavilág, zeneszó mellett, teli korsókat hordozva. Behatoltak a házakba, és dorbézolásaikhoz kirángatták az alvó polgárokat ágyukból. És minthogy az egyiptomiakban mindig éppen elég hajlandóság volt a dáridókra, mulatott mindenki, aki élt.

Az egész idő alatt, míg Ramszesz Háthor templomában tartózkodott, a föníciaiakat mintha páni rettegés szállta volna meg, imádkozással töltötték napjaikat, és minden hitelt megtagadtak. De Hiramnak a trónörökössel folytatott párbeszéde után a nagy jámborság és a túlságos óvatosság egy csapásra elpárolgott, és a föníciai pénzemberek az egyiptomi uraknak még bőkezűbben osztogatták a kölcsönöket, mint valaha.

Aranynak, áruknak ilyen bőségére, amely most egyszerre beütött Alsó-Egyiptomban, legfőképpen pedig ilyen alacsony kamatra, a legöregebb emberek se emlékeztek.

A szigorú és bölcs papi rend figyelmét nem kerülte el a legfelső társadalmi rétegek eszeveszett élete. De a szertelenkedés kútfejének a megítélésében tévedtek. Szent Mentuzufisz, aki mindennap jelentést küldött Herihornak, állandóan csak arról tudósította, hogy a trónörökös torkig megcsömörlött a Háthor templomában végzett sok ájtatosságtól, és most ész nélkül mulat, az egész nemesség meg vele.

A kegyes miniszter válaszra sem méltatta ezeket a megjegyzéseket, ami azt bizonyítja, hogy a trónörökös dáridózását természetes, sőt talán éppen hasznos dolognak tartotta.

Legközelebbi környezetének e hangulata folytán Ramszesz nagy szabadságra tett szert. Szinte minden este, amikor az udvari urak a sok bortól már holtrészegek voltak, kilopózott a palotából.

Sötét színű tiszti köpenyébe burkolózva, nagy sebbel-lobbal végighaladt egy sor néptelen utcán, és kiment a városból Astóreth templomának a kertjébe.

Ott megkereste a maga kis padját, Káma palotájával szemben, és megbújva a fák között, nézte a lobogó fáklyákat, hallgatta a papnő tisztelőinek énekét - és elálmodozott róla.

A hold egyre későbben kelt föl, újhold felé járt már az idő, az éjszakák szürkék voltak, a fények elfakultak, de azért Ramszesz most is csak annak az első éjszakának a ragyogását látta, csak a görög szenvedélyes strófáit hallotta.

Nemegyszer fölkelt a padról, hogy most egyenesen bemegy Káma lakására, de aztán elfogta a szégyen. Érezte, hogy trónörökös mivoltához méltatlan a papnő házában mutatkozni, ahová minden zarándok betérhet, csak dús adományt tegyen le a szentély javára. És ami a legkülönösebb volt, félt, hogy ha meglátja Kámát telt boroskancsók és boldogtalan imádói között, egyszerre semmivé válik annak a csodás, holdvilágos éjnek az emléke.

Amikor Dagon küldte hozzá a leányt, hogy fordítsa el fejéről a herceg haragját, Ramszesz szemében Káma csak szép, elég kívánatos fiatal szűz volt, aki miatt az ember nem veszti el feltétlenül a fejét. De amikor életében először, vezér és helytartó létére, egy leány háza előtt üldögélt, amikor álmodozásba ringatta az éj, amikor más férfi tüzes, szerelmes vallomását hallgatta, életében szinte először különös érzés támadt benne: a megkívánás, epekedés és féltékenység furcsa keveréke.

Ha megkaphatta volna Kámát kedve szerint, nagyon hamar megunta volna, sőt talán nem is szaladt volna utána. De az, hogy a lány hálószobájának küszöbén ott áll a halál, s ott áll a szerelmes énekes, végül az ország legmagasabb méltóságának megalázó helyzete egy kis papnővel szemben, mindez eddig még nem ismert, de éppen ezért csábító helyzetet teremtett.

Ezért ment vagy tíz napja szinte minden este Astóreth istennő kertjébe, s takargatta el arcát a járókelők elől.

Egy este, amikor palotájában sok bort ivott, Ramszesz azzal a föltett szándékkal lopózott ki, hogy ma csakugyan bemegy Káma lakására, imádói pedig csak hadd énekeljenek az ablaka alatt.

Szaporán haladt át a városon, de a szentélyhez tartozó kertekben már lassabbra fogta a lépést, mert újra elfogta a szégyen.

„Hallottak-e valaha olyat - gondolta magában -, hogy a trónörökös úgy szaladgáljon nők után, mint holmi nyomorult íródeák, aki még tíz drachma kölcsönt sem tud szerezni? Mind eljött hozzám, tehát ennek is el kell jönnie...”

És már meg is akart fordulni.

„De ez nem jöhet - okoskodott tovább -, mert akkor megölik...”

Megállt, tétovázott.

„De ki ölné meg?... Hiram, aki semmiben sem hisz? Vagy Dagon, aki maga se tudja, jómaga micsoda?... Igen ám, de van egy nagy sereg egyéb föníciai is, és megfordul a városban száz- meg százezer vad, elvakult zarándok. Az ostobák szemében Káma halálos szentségtörést követne el, ha eljönne hozzám...”

Erre újból elindult a papnő kis palotája felé. Az esze ágába se jutott, hogy ott veszedelem is érheti. Őt, akinek kardot sem kell rántania, s térdre kényszeríti az egész világot. Őt, Ramszeszt, veszedelem...

Amikor a herceg kilépett a fák alól, látta, hogy a papnő háza fényesebben ki van világítva, és lármásabb, mint máskor. Csakugyan, a szobákban, teraszokon, mindenütt vendégek voltak, de még a palota körül is nagy sokadalom nyüzsgött.

„Miféle csürhe ez itt?” - gondolta a herceg.

Valóban nem mindennapi gyülekezet volt ez. Nem messze a kis palotától egy hatalmas elefánt álldogált, hátán bíborfüggönyös, aranyos gyaloghintó. Az elefánt körül jó néhány vastag nyakú, vastag lábú ló nyerített, nyihorászott, türelmetlenkedett, fejükön nehéz fémsisakféle, a farkuk alul összekötve.

A nyugtalan, szinte vad lovak körül egy sereg ember forgolódott, aminőket Ramszesz még sose látott. Göndör hajuk, nagy szakálluk volt, fejükön hegyes süveg, leffentyűje a fülüket verte. Némelyiken durva kelméből hosszú, bokáig érő köntös volt, másokon nadrág és kurta zeke, megint másokon magas szárú csizma. Valamennyinek fegyvere kard, íj és lándzsa.

Amikor a herceg meglátta ezeket a tagbaszakadt, esetlen idegen országbelieket, akik durván nevetgéltek, valami ismeretlen, kemény nyelven beszéltek, és messziről érzett rajtuk a faggyúszag, egyszerre felforrt benne a vér. Mint az oroszlán, amely más állat láttára még akkor is ugrásra készül, ha nem éhes, éppúgy Ramszesz, bár ezek az emberek nem vétettek ellene, mégis egyszerre szörnyű gyűlöletet érzett irántuk. Izgatta a beszédjük, viseletük, szaguk, még a lovaik is. A vér a fejébe szállt. Önkéntelenül a kardjához kapott, hogy ráveti magát ezekre az emberekre, és lekaszabolja őket is, lovaikat is. De magához tért.

„Széth gonosz varázslatot művelt velem!” - gondolta magában.

E pillanatban egy csupasz testű egyiptomi haladt el mellette, fején sapka, csípőjén ágyékkötő. A herceg érezte, hogy ez az ember e pillanatban kedves a szemében, sőt valósággal drága, mert egyiptomi. Zacskójából kivett egy tíz-húsz drachma értékű aranygyűrűt, és odaadta a rabszolgának.

- Hallod-e - kérdezte tőle -, miféle emberek ezek?

- Asszírok - suttogta az egyiptomi, és gyűlölet lobbant fel a szemében.

- Asszírok? - ismételte a herceg. - Tehát ezek asszírok!... És mit keresnek itt?

- Az uruk, Szargon, a papnő, a szent Káma kegyeit keresi, ezek meg vigyáznak rá... Hogy a dögvész ütne disznó fajzatába!

- Elmehetsz.

A pőre ember mélyen meghajolt Ramszesz előtt, és elszaladt, bizonyosan a konyhába.

„Tehát ezek az asszírok... - gondolta újra a herceg, s elnézte az idegenek furcsa formáját, és gyűlölettel hallgatta beszédüket, bár nem is értette. - Tehát az asszírok már itt vannak a Nílus partján, hogy barátkozzanak velünk, vagy tán hogy becsapjanak bennünket, a vezérük meg, Szargon, Káma kegyeit keresi?”

Hazament. Álmodozása egyszerre kialudt új, bár még csak ébredező szenvedélye fényében. Ramszesz, a nemes lelkű, szelíd ember, halálos gyűlöletet érzett Egyiptom örök ellenségei ellen, akikkel most először találkozott.

Amikor nemrégen, Háthor templomából való távozása és Hirammal folytatott beszélgetése után egy ázsiai háború gondolata fordult meg fejében, az még mind csak fontolgatás volt. Egyiptomnak népre, a fáraónak kincsekre volt szüksége; minthogy e két cél elérésére a háború a legkényelmesebb mód, és mert a háború kielégítené dicsőségvágyát is, tehát háborút akart.

De ebben a pillanatban nem bánta a kincseket, rabszolgákat, dicsőségre se gondolt: mindennél erősebben a gyűlölet hangja szólalt meg benne. A fáraók olyan régóta voltak folytonos harcban az asszírokkal, mind a két fél már annyi vért ontott, a küzdelem olyan mély gyökeret eresztett a szívükbe, hogy a herceg az asszír katonák puszta látására is a kardjához kapott. Mintha minden elesett katona lelke, minden fáradalmuk, szenvedésük feltámadt volna a királyi gyermek lelkében, és bosszúért kiáltana.

Mihelyt hazaért a palotába, Tutmóziszt hívatta. Kettejük közül az egyik ittas volt, a másik dühös.

- Tudod-e, mit láttam? - rontott neki a herceg.

- Bizonyosan valami pap... - motyogta Tutmózisz.

- Asszírokat láttam... Istenek! Mit éreztem!... Micsoda hitvány nép... Testüket tetőtől talpig bozontos gyapjú fedi, mint a vadállatokat, avas faggyúszagúak. Aztán a nyelvük! Milyen a szakálluk, hajuk!

Szapora lépésekkel járt föl-alá a szobában, lihegve, lázasan.

- Azt hittem, hogy megvetem az íródeákok tolvajlásait, a nomarchoszok képmutatását, hogy gyűlölöm a ravasz, nagyra törő papokat... - mondta a herceg. - A zsidóktól irtóztam, a föníciaiaktól féltem. De most látom, hogy mindez csak gyermekjáték volt. Csak most tudom, mi a gyűlölet, amikor láttam, hallottam az asszírokat. Most megértem, miért tépi széjjel a kutya a macskát, ha útjába kerül...

- A zsidókat, föníciaiakat már megszoktad, kegyes herceg, az asszírokba pedig most botlottál először - vetette ellen Tutmózisz.

- Ostobaság! - folytatta mintegy magában a herceg. - Föníciai, filiszteus, szasu, líbiai, de még az etióp is szinte családunk tagjai. Ha nem fizetik meg az adót, megharagszunk rájuk, de ha fizetnek, elfelejtjük... De az asszír valahogy annyira idegen, annyira ellenség, hogy... Addig nem leszek boldog, míg százezer levágott kezet meg nem számolok!

Tutmózisz még sose látta Ramszeszt ilyen hangulatban.

Nyolcadik fejezet

Néhány nap múlva a herceg egy meghívóval elküldte Tutmóziszt Kámához. A papnő nyomban el is ment hozzá, teljesen lefüggönyözött gyaloghintóban.

Ramszesz egy külön szobában fogadta.

- Egyik este a házad előtt jártam - kezdte a herceg.

- Ó, Astóreth! - kiáltott fel a papnő. - Minek köszönhetem ezt a páratlan kegyet?... És mi akadályozott meg benne, kegyes herceg, hogy szolgálóleányodat kihívasd?

- Valamiféle barmok álltak a ház előtt. Állítólag asszírok.

- Hát a herceg este fáradt oda?... Sose mertem volna föltenni, hogy a mi urunk pár lépésnyire van tőlem, a szabad ég alatt.

A herceg elvörösödött. Hát még akkor milyen nagyot nézett volna Káma, ha tudná, hogy a herceg tíz estét töltött el az ablaka alatt!

De talán tudta is, félig elmosolyodó ajka, hamisan lesütött szeme mintha arra vallott volna.

- Hát te most asszírokat fogadsz a házadban? - kérdezte a herceg.

- Ó, az nagyúr! - kiáltotta Káma. - Az Szargon, a király rokona, aki öt talentumot ajándékozott az istennőnek...

- És te fizetsz érte neki, Káma - gúnyolódott a herceg. - És minthogy Szargon olyan bőkezű nagyúr, a föníciai istenek téged se büntetnek halállal.

- Mit mondasz, uram? - hökkent meg Káma, összecsapta a kezét. - Hát te nem tudod, hogy ázsiai ember még akkor se emelné rám a kezét, ha a sivatagban egymagam találna, még ha önszántamból odaadnám is magam neki? Az ázsiai fél az istenektől...

- Hát akkor mit keres nálad az a büdös... nem... az a jámbor ázsiai?

- Szeretne rábeszélni, menjek el a babiloni Astóreth-templomba.

- És elmégy?

- Elmegyek... ha te, uram, azt parancsolod... - felelte Káma, és eltakarta fátylával az arcát.

A herceg hallgatott, és elkapta Káma kezét. Ajka remegett.

- Ne nyúlj hozzám, uram - suttogta megindultan a leány. - Nagyúr vagy, hatalom a kezedben, és nekem és minden föníciainak a gyámola ebben az országban... de légy irgalmas...

Ramszesz eleresztette Káma kezét, és fel-alá járt a szobában.

- Forró napunk van, ugye? - mondta végre. - Állítólag vannak országok, ahol Mechir hónapban fehér pelyhek hullanak az égből a földre, de tűz mellett vízzé válnak, és olyankor hideg van. Ó, Káma, kérd a te isteneidet, küldjenek rám egy keveset ebből a pihéből!... Bár... mit is mondok?... Ha elborítanák vele egész Egyiptomot, és minden egyes pihe vízzé válna... akkor se hűtenék le az én szívemet...

- Mert olyan vagy, mint az isteni Ámon, emberi alakba rejtezett nap vagy - felelte Káma. - Menekül onnan a sötétség, amerre az arcod fordítod, és a te pillantásod ragyogásától virágok fakadnak.

A herceg újra melléje lépett.

- De légy irgalmas - suttogta Káma újra. - Hiszen te jó isten vagy, nem követhetsz el méltatlanságot tulajdon papnőddel...

A herceg újra elhúzódott mellőle, és megrázkódott, mintha nehéz terhet szeretne lehengeríteni a válláról. Káma csak nézte félig lehunyt szemhéjai alól, és alig észrevehetően elmosolyodott.

Amikor a csend már nagyon soká tartott, Káma megszólalt:

- Hívattál, jó uram. Várom, hogy kijelentsd akaratodat.

- Persze! - szólt a herceg, magához térve. - Mondd meg hát nekem, papnő... Igaz is!... Ki volt az az ember, akit a múltkoriban a ti templomotokban láttam, aki annyira hasonlít hozzám?

Káma az ajkához szorította ujját.

- Szent titok... - suttogta.

- Egyszer titok, másszor tilos - felelte Ramszesz. - De legalább annyit hadd tudjak meg, mi az én másom: ember vagy lélek.

- Lélek.

- És mégis ez a lélek énekelt a te ablakod alatt?

Káma elmosolyodott.

- Erőnek erejével nem akarom kicsikarni a ti templomotok titkait - folytatta a herceg.

- Hiram hercegnek meg is ígérted - jegyezte meg a papnő.

- Jó... jó! - vágott a szavába ingerülten a herceg. - Nem is beszélek én erről a csodáról se Hirammal, se senki mással, egyes-egyedül csak veled... Hát mondd meg, Káma, annak a léleknek vagy embernek, aki annyira hasonlít hozzám, mondd meg neki, hogy csak szaporán illanjon el innen Egyiptomból, és senki előtt ne mutatkozzék... Mert látod, egy országban sem lehet két trónörökös...

Egyszerre csak a homlokára ütött. Amit eddig mondott, azzal csak zavarba akarta hozni Kámát, de most hirtelen nagyon komoly dolog ötlött az eszébe.

- Kíváncsi vagyok rá - szólt, élesen Káma szeme közé nézett -, miért mutatták be nekem a te földijeid az én eleven képmásomat... Tán figyelmeztetni akarnak, hogy van, aki helyettesíthet?... Lelkemre, csodálom ezt a cselekedetüket.

Káma a herceg lába elé borult.

- Ó, uram! - suttogta. - Hogy gondolhatsz te olyat, hogy a föníciaiak bármiben is ártásodra akarnának lenni, amikor az ő legerősebb talizmánjukat hordod a nyakadban?... De gondold csak meg... Ha, teszem, veszedelem fenyegetné az életed, vagy tévedésbe akarnád ejteni az ellenségeidet, nem hasznodra volna-e egy ilyen ember?... A föníciaiak csak ezt akarták neked megmutatni a templomban...

A herceg elgondolkozott, és vállat vont.

„Hát úgy - gondolta magában. - Mintha én rászorulnék akárki segítségére is!... Vagy a föníciaiak azt hiszik, hogy én nem tudok magamon segíteni?... Hanem akkor rossz pártfogót választottak maguknak!”

- Uram - susogott Káma -, éppen te nem tudnál róla, hogy Nagy Ramszesznek is a tulajdon testén kívül még két más teste volt az ellenségei előtt?... És az a két fejedelmi árnykép meg is halt, de ő tovább élt...

- Jó, jó, elég... - szakította félbe a herceg. - Hanem hogy Ázsia népei megismerjék az én kegyes voltomat is, öt talentumot adok, Káma, ünnepi játékokra, Astóreth tiszteletére, és egy értékes, drága művű kelyhet a szentélynek. Még ma megkapod.

Aztán egy fejbólintással elköszönt a papnőtől.

Távozása után a gondolatok újabb árja indult meg a lelkében.

„Valóban, ezek a föníciaiak agyafúrt emberek. Ha ez az én élő képmásom ember, megajándékozhatnának vele, s akkor olyan csodákat vihetnék végbe, hogy Egyiptom még hírből sem hallott olyat. A fáraó Memfiszben lakik, és ugyanakkor Tébában vagy Tuniszban is látják!... A fáraó a hadseregével Babilónia ellen vonul, az asszírok a főhaderővel ott gyülekeznek, ugyanakkor pedig a fáraó egy másik hadsereggel elfoglalja Ninivét... Képzelem, mekkorát néznének az asszírok...”

És újra felforrt benne a vak gyűlölet a hatalmas ázsiai nép ellen, és újra látta önmagát, amint diadalmenetben átvonul a csatatéren, amelyet ellepnek az asszír holttestek.

A háború most ugyanolyan szükségesség volt a lelkének, mint a kenyér a testének. Mert a háborúval nemcsak gazdaggá teheti Egyiptomot, megtöltheti a kincstárt, és örökké tartó dicsőséget is szerezhet, hanem azonfelül lecsillapíthatja eddig nem is sejtett, de ma már vad erővel követelőző ösztönét is, amely csak egy célt ismert: Asszíria porba tiprását.

Amíg nem látta ezeket a göndör szakállú katonákat, addig nem is gondolt rájuk. De most az útjába akadtak. Olyan szűk lett egyszerre a világ, hogy az egyiknek tágulnia kell: vagy azoknak, vagy neki.

Hogy milyen szerepet játszott ebben a lelkiállapotában Hiram és Káma, azzal nem vetett számot. Csak azt érezte, hogy meg kell harcolnia ezt a háborút, amint a vándormadár érzi, hogy Pachom hónapban északra kell szállnia.

A háborús szenvedély égetően járta át a herceg testét, lelkét. Kevesebbet beszélt, ritkábban mosolygott, a lakomákon elgondolkozva üldögélt, egyébként pedig egyre sűrűbben fordult meg az arisztokrata körökben és a katonák között. Amikor az arisztokrata ifjúság látta, a helytartó mennyire elárasztja kegyeivel azokat, akik fegyvert hordanak, egyre-másra beálltak a hadseregbe, de még az idősebbje is. Ez nem kerülte ki szent Mentuzufisz figyelmét, aki a következő tartalmú levelet küldte Herihornak:

„Az asszírok Pi-Basztba érkezése óta a trónörökös valóságos lázban ég, udvarának pedig igen háborús kedve van. Isznak és kockáznak, mint azelőtt, de valamennyi ledobta a vékony, könnyű ruhát és parókát, ahelyett katonasapkát, hosszú köntöst hordanak, pedig szörnyű hőség van.

Attól félek, hogy ez a nagy harci készültség sérteni találja Szargon őkegyességét.”

Herihor rögtön felelt:

„Egy cseppet sem árt, hogy a mi elasszonyosodott nemességünk megszerette a katonáskodást, éppen most, az asszírok ott-tartózkodása idején; legalább jobb véleményük lesz rólunk. A helytartó őkegyessége, nyilván az istenektől nyert világossággal, nagyon helyesen eltalálta, hogy éppen most kell csörtetni a kardot, amikor ilyen harcias nép követei járnak nálunk.

Bizonyos vagyok benne, hogy ifjúságunknak ez a bátor hangulata gondolkodóba ejti Szargont, és a tárgyalások idejére engedékenyebbé teszi.”

Amióta Egyiptom Egyiptom volt, most esett meg először, hogy egy ifjú herceg félre tudta vezetni a papi éberséget... Az igaz, a föníciaiak voltak a háta mögött és az Asszíriával való tárgyalás ellesett titka, amit a papok nem is gyanítottak.

Végül a trónörökös legjobb álarca a papi méltóságok sasszemében jellemének változékonysága volt. Mindenki emlékezett rá, hogy tavaly a pi-bailoszi hadgyakorlatokról milyen hirtelen tért át Sára csendes fészkébe, s az utóbbi időkben egymás után milyen szertelen hévvel vetette magát hol a dáridózásra, hol kormányzati kérdések tanulmányozására, hol istenes életre, hogy a végén újra csak visszatérjen a dáridókhoz. Tutmóziszon kívül nem is gyanította senki, hogy ez az ingatag ifjú nagy terveket forgat a fejében, bizonyos jelszavakat tart szem előtt, és törhetetlen állhatatossággal halad megvalósításuk felé.

Most se kellett sokáig várni, hamarosan meglátták Ramszesz folyton hullámzó hangulatának újabb bizonyságát.

Nem törődve a nagy hőséggel, megérkezett Pi-Basztba Sára a fiával és kíséretével. Kissé sovány volt, a baba is betegesnek vagy megviseltnek látszott, de mind a ketten azért nagyon szépek voltak.

A herceg el volt ragadtatva. A palotát övező kert legszebb pontján választott házat Sárának, és szinte egész napokat elüldögélt kisfia bölcsője mellett...

Dáridók, katonai gyakorlatok, komor tépelődések egyszerre háttérbe szorultak. A kíséretbeli urak kénytelen-kelletlen magukban ittak és mulattak, hamarosan leoldották a kardot, és újra előszedték legdíszesebb ruháikat. A ruhacsere annál elmaradhatatlanabb volt a szemükben, mivel a herceg egymás után mindnyájukat elvitte Sára házához, hogy megmutassa nekik a fiát, az ő fiát...

- Nézd csak, Tutmózisz - mondta neki egyszer -, milyen gyönyörű kisfiú: valóságos rózsabimbó. És valamikor ebből is ember lesz, ebből a pöttöm kis apróságból!... Ez a rózsás kis csibe is valamikor még szaladgál, pötyög, sőt még tudományokat is szed magába a papi iskolákban... Látod, milyen piciny kezecskéi vannak? - lelkesedett Ramszesz. - Jussanak eszedbe ezek a kis kezek, hogy megemlékezhess róluk, amikor ezredet bízok rájuk, és velük vitetem a hátam mögött a harci bárdomat... És ez az én fiam, az én édesfiam!

Nem csoda, hogy a herceg ilyen beszédeire az udvari urak vigasztalhatatlanok voltak, amiért nem lehetnek a kisfiú dajkái, sőt szoptató dajkái, mert ha nem is voltak fáraóivadékot megillető jogai, mégis a jövendő fáraó elsőszülött fia volt.

De ennek az idillnek is nagy hirtelen vége szakadt, mert nem illett bele a föníciaiak érdekébe.

Egy alkalommal megjelent a palotában Hiram herceg őkegyessége, nyomában nagy kíséret: föníciai kereskedők, rabszolgák és szegény egyiptomiak, akiknek alamizsnát szokott adni.

- Kegyes jó urunk! - szólt Hiram a herceg elé állva. - Hogy bizonyságát add, mennyire kegyes vagy szívedben hozzánk, ázsiaiakhoz is, öt talentumot ajándékoztál nekünk, hogy ünnepi játékokat rendezzünk az isteni Astóreth tiszteletére. Teljesítettük akaratodat, az ünnepi játékot előkészítettük, és most azzal a kérelemmel járulunk színed elé, kegyesen tisztelj meg bennünket jelenléteddel.

Azzal az őszbe csavarodott türoszi herceg letérdelt Ramszesz elé, és aranytálcán átadta neki a cirkuszi páholy aranykulcsát.

Ramszesz szívesen hajlott a kérésre; Mefresz és Mentuzufisz szentatyáknak se volt semmi ellenvetésük, hogy a herceg részt vegyen az Astóreth istennő tiszteletére rendezett ünnepi játékokon.

- Először is - magyarázta Mefresz őkegyessége Mentuzufisznak - Astóreth ugyanaz, mint a mi Íziszünk vagy a kháldeai Istár. Másodszor, ha megengedjük az ázsiai népeknek, hogy a mi országunkban templomot építhessenek, akkor egyszer-másszor előzékenyeknek is illik lenni isteneikhez.

- Sőt még kötelességünk is, hogy egy kicsit udvariasak legyünk a föníciaiakhoz, miután Asszíriával ilyen szerződést kötöttünk! - felelte mosolyogva Mentuzufisz őkegyessége.

A herceg a nomarchosszal és a főtisztekkel délután négy órakor csakugyan elment a cirkuszba, amely Astóreth templomának a kertjében emelkedett. Nagy, kerek téren épült, amelyet kétembernyi magasságú kerítés övezett. Azon túl amfiteátrumszerűen padok és páholyok sorakoztak. Teteje nem volt az épületnek; ahelyett a páholyok fölött pillangószárnyakat formáló színes ponyvák voltak kifeszítve, ezekre illatos vizet fecskendeztek, és a levegő lehűtésére állandóan lebegtettek.

Amikor a helytartó megjelent a páholyában, a cirkuszi közönség, ázsiaiak és egyiptomiak egyaránt, lelkes rivalgással fogadták. Majd megkezdődött a látványosság: a zenészek, énekesek, táncosnők felvonulása.

A herceg szétnézett. Jobbra tőle Hiram és a legtekintélyesebb föníciai kereskedők páholya volt, balra a föníciai papok helyezkedtek el. Káma ott ült közöttük az egyik első sorbeli helyen, s szépségével és díszes ruhájával mindenki figyelmét magára vonta. Színes, tarkabarka hímzéssel díszített, átlátszó ruha volt rajta, karján, lábán aranykarikák, fején aranypánt, drágakövekből művészien kirakott lótuszvirággal.

Káma a többi papnővel együtt mély meghajlással üdvözölte a herceget, aztán a bal oldali páholy felé fordulva, élénk beszélgetésbe eredt egy nemes tartású, kissé őszes hajú, idegen országbeli úrral. Ennek is, társainak is haja, szakálla több varkocsba volt fonva.

Ramszesz szinte egyenesen fiacskája szobájából indult a cirkuszba, és legjobb kedvében volt. De amikor látta, hogy Káma valami idegennel beszélget, elkedvetlenedett.

- Nem tudod, ki az a nagy tuskó, akinek ez a papnő annyira kedveskedik? - kérdezte Tutmóziszt.

- Hát ez az a híres-nevezetes babiloni zarándok, Szargon őkegyessége.

- De hisz ez egy vén fickó! - kiáltott fel a herceg.

- Hát bizony kettőnknél is idősebb, de szép férfi.

- Ha ugyan egy ilyen barbár egyáltalán lehet szép! - méltatlankodott a herceg. - Bizonyos, hogy ő is jó faggyúszagú...

Mind a ketten elhallgattak: a herceg haragjában, Tutmózisz ijedtében, hogy dicsérni mert valakit, aki az ő urának nincs kedvére.

Közben a porondon egyik látnivaló a másikat érte. Egymás után léptek föl a különféle akrobaták, kígyóbűvölők, táncosok, szemfényvesztők, paprikajancsik, akik sorra hangos tetszésre ragadták a közönséget.

De a helytartó komor maradt. Lelkében újra felébredtek a pillanatra elaludt szenvedélyek: gyűlölete az asszírok iránt, féltékenysége Kámára.

„Hogy is tud ez a nő ilyen vénembernek kedvében járni - gondolta magában -, akinek ráadásul olyan a színe, mint a cserzett bőr, nyugtalan, fekete a szeme, és csúf a kecskeszakálla?”

A herceg csak egyszer nézett figyelmesen a küzdőtérre.

Néhány meztelen kháldeai lépett ki. A legidősebbik három rövid dárdát szúrt le a földbe, de a hegyével fölfelé, aztán kézmozdulatokkal elaltatta a legfiatalabbikat. Erre mások a karjukra kapták az alvót, és rátették a dárdákra: egy éppen a feje alatt volt, egy másik a derekát támasztotta alá, a harmadik a lábát.

Az alvó merev volt, akár a fa. Ekkor az öreg újra néhány kézmozdulatot végzett körülötte, és kihúzta a dárdát, amely a fiú lába alatt volt. Egy kis idő múlva kihúzta a hátát támasztó dárdát, végre az utolsót is, amelyen a feje nyugodott.

És fényes nappal, ezer meg ezer tanú szeme láttára megtörtént, hogy az alvó kháldeai minden alátámasztás nélkül, vízszintes tartásban a levegőben maradt, néhány könyöknyi magasságban a föld színe fölött. Végül az öreg lenyomta a földre, és felébresztette.

A cirkusz közönsége csak ámult-bámult; senki egy hangot se mert szólni, se tapsolni. Csak néhány páholyból dobtak rájuk virágot.

Ramszesz is elcsodálkozott. Áthajolt Hiram páholyába, és suttogva kérdezte az öreg hercegtől:

- Ezt a csodát meg tudják tenni Astóreth templomában is?

- Én nem ismerem a mi papjaink minden titkát - felelte Hiram zavartan -, de annyit tudok, hogy a kháldeaiak igen agyafúrt emberek...

- De mégis láttuk, hogy az a fiú a levegőben libegett.

- Ha csak minket el nem bűvöltek - mondta kedvetlenül Hiram, és arca elsötétedett.

Rövid szünet után, miközben friss virágot, süteményeket, hideg bort hordtak szét a méltóságok páholyaiban, megkezdődött az ünnepi játék legfontosabb része: a bikaviadal.

Trombita-, síp- és dobszó mellett egy erős bikát vezettek ki a porondra, a szeme le volt kötve, hogy ne lásson. Utána néhány dárdával felfegyverzett mezítelen ember futott elő, egy pedig rövid karddal. A herceg intésére a szolgák, akik a bikát vezették, kiszaladtak, az egyik fegyveres pedig lerántotta a bika szeméről a köteléket. Az állat néhány pillanatig kábultan állt, de aztán magához térve a dárdások után iramodott, akik szúrásokkal ingerelték.

Ez a meddő harc csak néhány percig tartott. A dárdások bőszítették a bikát, amely tajtékot hányva, ágaskodva, vérben forgó szemmel kergette ellenségeit körös-körül az egész küzdőtéren, de nem tudott egyet se elérni.

Végül a közönség nagy hahotája közben leroskadt.

A herceg unottan, a küzdőtér helyett egyre csak a föníciai papok páholyát figyelte. Látta, hogy Káma közelebb ült Szargonhoz, és élénken beszélget vele. Az asszír majd felfalta szemével a lányt, az meg el-elmosolyodva, szégyenkezve, néha a fülébe sugdosott, de úgy odahajolt hozzá, hogy haja elvegyült a barbár göndör fürtjeivel. Máskor meg tettetett haraggal elfordult tőle.

Ramszesz fájdalmat érzett szívében. Most esett meg vele életében először, hogy egy nő más férfit részesít előnyben. És tetejébe még ilyen szinte vénembert, egy asszírt!

Közben a nézőtéren zaj támadt. A kardos férfi a porondon a melléhez köttette a bal kezét, a többiek meg szemügyre vették dárdájukat, rendben van-e, aztán egy másik bikát vezettek ki.

Amikor az egyik fegyveres letépte szeméről a kötést, a bika hirtelen megfordult és körülnézett, mintha számba akarta volna venni ellenségeit. Amikor döfködni kezdték, a kerítéshez hátrált, hogy a háta védve legyen. Aztán leszegte a fejét, és úgy leste sandán a támadók mozdulatait.

A fegyveresek eleinte óvatosan, oldalról lopakodtak hozzá, hogy beleszúrjanak. De amikor az állat csak állt mozdulatlanul, nekibátorodtak, és a szeme előtt futkostak el, egyre közelebb, közelebb.

A bika még jobban leszegte a fejét, de azért csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. A nézők nevetni kezdtek, de hirtelen torkukra forrt a kacagás, és rémült kiáltozás váltotta fel. A bika egy pillanatra felkapta a fejét, nehéz testével előreugrott, beledöfött a dárdásba, és egyetlen ökleléssel magasra feldobta a levegőbe.

A szerencsétlen összetört csontokkal zuhant le a földre, a bika meg átszáguldott a porond másik oldalára, és újra védelmi állásba helyezkedett.

A dárdások újra odafutottak, és ingerelni kezdték, közben pedig a cirkuszi szolgák kisiettek a küzdőtérre, és fölkapták a jajveszékelő sebesültet. A bika, noha már két dárdadöfés is érte, meg se moccant, hanem amikor a három szolga vállára vette az elalélt áldozatot, mint a szélvész, rájuk vetette magát, földre tiporta, és kegyetlenül rúgta, taposta őket.

A nézők között egyszerre felfordulás támadt: a nők sírva fakadtak, a férfiak szitkozódva a bikára dobáltak mindent, ami csak a kezük ügyébe került. A küzdőtérre hullott sok bot, sőt még a padról feltépett deszka is.

Ekkor nekirontott a bőszült állatnak a kardos férfi. De a dárdások már elvesztették a fejüket, és nem támogatták kellőképpen, a bika fel is fordította a kardost, és másokat vett űzőbe.

És megtörtént, ami még sosem esett meg a cirkuszban: a küzdőtéren öt ember fetrengett, mások ügyetlenül védekezve, ész nélkül menekültek a bika elől, a közönség pedig ordított, ki haragjában, ki rettegésében.

Egyszerre minden zaj elnémult, a nézők felálltak, és előre kihajoltak a padjukból, Hiram elsápadt, és összecsapta a kezét... A főméltóságok páholyából egyszerre ketten is kiugrottak a porondra: Ramszesz herceg kivont karddal és Szargon kurta csákánnyal.

A bika, leszegve a fejét és farkát felkapva, körülszáguldott a küzdőtéren, és óriási porfelhőt vert fel. Aztán egyenesen neki a hercegnek. De talán mintha a fejedelmi ivadék fensége meghökkentette volna, elszaladt Ramszesz mellett, Szargonra vetette magát, és azon nyomban a földre roskadt. Az ügyes és félelmes erejű asszír egy hatalmas csapást mért éppen a szeme közé, és leterítette.

A közönség felujjongott örömében, és szórta rá és áldozatára a virágokat. Ramszesz meg csak állt, kivont karddal és álmélkodva, és haragosan is látta, mint szedi el Káma szomszédainak minden virágját, és szórja az asszírra.

Szargon közömbösen fogadta az általános elragadtatás megnyilvánulását. Kissé megrúgta a bikát, hogy lássa, él-e még, aztán néhány lépéssel a herceg elé ment, és a maga nyelvén pár szót mondva, nagyúri méltósággal meghajolt előtte.

Ramszesz szeme előtt véres ködbe borult a világ: a legszívesebben a győztes mellébe mártotta volna a kardját. De erőt vett magán, egy pillanatra elgondolkozott, aztán leoldotta nyakáról aranyláncát, és Szargonnak adta.

Az asszír újra meghajolt, megcsókolta a láncot, és a nyakába akasztotta. A herceg pedig, akinek az arcán már kékbe játszott a pirosság, az ajtócska felé indult, amelyen a szereplők a porondra léptek, és a közönség lelkes ujjongása közben, mélyen megalázva, elhagyta a cirkuszt.

Kilencedik fejezet

Thot hava járta már (június vége, július eleje). A forróság miatt Pi-Baszt városában és egész környékén is apadóban volt a zarándokok áradata. De Ramszesz udvarában még egyre járta a mulatság, és újra meg újra meghányták-vetették a cirkuszi eseményeket.

Az udvari urak az egekig magasztalták a herceg bátorságát, az ügyetlenebbje megcsodálta Szargon erejét, a papok komoly képpel súgtak-búgtak, hogy a trónörökösnek nem lett volna szabad beleavatkoznia a bikaviadalba. Mások valók arra, fizetett emberek, akik nem örvendenek köztiszteletnek.

Ramszesz herceg vagy nem is hallotta a különféle véleményeket, vagy rájuk se hederített. Az ünnepi játékból csak két epizód maradt meg emlékezetében: az asszír elragadta előle a győzelmet a bika fölött, és erősen tette a szépet Kámának, aki igen szívesen fogadta udvarlását.

Minthogy az illendőség tiltotta, hogy a föníciai papnőt magához kérje, egy alkalommal levelet írt neki, és értesítette, hogy meg akarja látogatni, és kérdi, mikor fogadná. Káma ugyanazzal az üzenetvivővel tudatta, hogy még aznap este várja.

Alig ragyogtak fel a csillagok, a herceg a legnagyobb titokban (legalábbis ő maga abban a hiszemben volt) kilopakodott a palotából, és elindult a látogatásra.

Astóreth templomának kertje csaknem üres volt, különösen Káma háza körül. A kis palota csendes volt, csak alig égett benne itt-ott egy-egy mécses.

Amikor a herceg bátortalanul kopogott, maga Káma nyitott neki ajtót. A sötét pitvarban megcsókolta Ramszesz kezét, és suttogva biztosította arról, hogy szörnyethalt volna, ha a cirkuszban a bőszült állat csak egy haja szálát is meggörbíti a hercegnek.

- De most már nyugodt lehetsz - felelte ingerülten a herceg -, mert megmentett a kedvesed...

Amikor beléptek a kivilágított szobába, a herceg látta, hogy Káma sír. - Mit jelent ez? - kérdezte.

- Elfordult tőlem az én uram szíve - felelte Káma. - És talán igaza is van.

A herceg keserűen elmosolyodott.

- Tehát már a kedvese vagy, vagy csak ezután leszel az, te szent szűz?

- A kedvese?... Soha!... De annak a rettenetes embernek a felesége... az lehetek.

Ramszesz felpattant ültéből.

- Álmodom - kiáltotta -, vagy Széth átkozott meg?... Te, a papnő, aki Astóreth oltára előtt vigyázol az örök tűzre, és halálbüntetés terhe alatt meg kell őrizned szüzességedet, te férjhez mégy?!... Igazán, a föníciai hazugság rosszabb, mint mondják!

- Hallgass meg, uram - kérlelte Káma, és a könnyeit törölgette -, és azután ítélj el, ha megérdemlem. Szargon feleségül akar engem venni, első feleségül. A mi törvényeink szerint nagyon kivételes esetben a papnő is férjhez mehet, de csak királyi vérből származó férfihoz. Szargon pedig Asszar király rokona...

- És hozzámégy?

- Ha a türoszi legfőbb papi tanács ezt parancsolja, mit tehetnék mást? - felelte Káma, és újra megeredtek a könnyei.

- De mi köze a tanácsnak Szargonhoz? - kérdezte a herceg.

- Állítólag nagyon is sok - válaszolta Káma, nagyot sóhajtva. - Föníciát, úgy hírlik, elfoglalják az asszírok, és Szargon lesz a szatrapájuk...

- Elment az eszed! - riadt fel a herceg.

- Én csak azt mondom, amit tudok. A mi templomunkban már másodszor rendeznek ájtatosságokat, hogy az istenek fordítsák el ezt a csapást Föníciáról... Először akkor volt ilyen ájtatosság, mielőtt még te hozzánk jöttél, jó uram...

- És most újra miért?

- Mert állítólag a napokban megérkezett Egyiptomba Izdubar kháldeai főpap, s levelet hozott, amelyben Asszar király kinevezi Szargont követének, és meghatalmazza, hogy megkösse veletek a szerződést Fönícia bekebelezéséről.

- De én... - kezdte a herceg.

Azt akarta mondani: „De én minderről semmit se tudok!” - ám hirtelen elhallgatott. Elmosolyodott, és így szólt:

- Káma, esküszöm neked atyám becsületére, hogy amíg én élek, Asszíria nem kebelezi be Föníciát. Ennyivel beéred?

- Ó, uram!... Uram!... - kiáltotta Káma, és leborult Ramszesz lába elé.

- Most már csak nem leszel annak a tuskónak a felesége?

- Ó! - felelte Káma, és összerázkódott. - Hogy is kérdezhetsz ilyet?

- És az enyém leszel... - suttogta a herceg.

- Hát a halálomat akarod? - esengett Káma megriadva. - Ha... ha akarod, én megteszem...

- Én azt akarom, hogy élj - suttogta a herceg szenvedélyesen -, hogy élj, és az enyém légy...

- Az nem lehet...

- Hát a türoszi papi főtanács?

- Csak férjhez adhat...

- Hiszen a házamba viszlek.

- Ha elmegyek anélkül, hogy a feleséged volnék, meghalok... De én kész vagyok rá... akár a holnapot se lássam meg...

- Légy nyugodt - felelte komolyan a herceg. - Akire az én kegyelmem esik, annak nem eshetik bántódása...

Káma újra térdre borult előtte.

- Hogy lehet az? - kérdezte, összekulcsolva a kezét.

Ramszesz már annyira elvesztette a fejét felindulásában, hogy megfeledkezett rangjáról, kötelességéről, és már kész volt házasságot ígérni a papnőnek. Ettől a lépéstől nem a meggondolás tartotta vissza, hanem csak valami homályos, lappangó ösztön.

- Hogy lehet az?... Hogy lehet az? - suttogta Káma, és majd elnyelte a szemével Ramszeszt, és csókolgatta a lábát.

A herceg fölemelte, leültette magától jó távolra, és mosolyogva mondta:

- Azt kérded, hogy lehet az?... Mindjárt megmagyarázom. Mielőtt nagykorú lettem, egy bizonyos öreg pap volt az utolsó tanítómesterem, aki sok-sok csodálatos történetet tudott az istenek, királyok, papok életéből, de még az igen kis tisztviselők, parasztok életéből is. Ez az öreg messze földön híres volt jámborságáról és csodatetteiről. Miért, miért nem, az asszonynépet nem szerette, sőt, félt tőlük. Legtöbbnyire az asszonyok álnokságáról beszélgetett, és egyszer, hogy megmutassa, milyen félelmes hatalmatok van a férfiak fölött, ezt a történetet mesélte el:

Volt egyszer egy fiatal, szegény íródeák, akinek nem volt a tarsolyában egy árva uten sem, csak egy kis árpakenyér. Így indult el Tébából Alsó-Egyiptomba szolgálatot keresni. Azt mondták neki, hogy az országnak ezen a tájékán élnek a leggazdagabb urak és kereskedők, és ha jó szerencséje van, olyan hivatalt is kaphat, hogy vagyont szerezhet mellette.

Ment, mendegélt a Nílus partján (mert arra nem volt pénze, hogy a hajón megfizethesse az utazás árát), és közben elgondolkozott: „Milyen meggondolatlanok az emberek, akik az apjuk után örökölnek, ki egy talentumot, ki kettőt, ki meg éppen tízet is, és ahelyett, hogy portékával kereskednének, vagy nagy kamatra kölcsönöket adnának, elherdálják a pénzüket, a jó istenek a megmondhatói, mire, ahelyett, hogy gyarapítanák öröklött vagyonukat. Ha énnekem egy drachmám volna... No, egy drachma csakugyan kevés... Hanem ha volna egy talentumom, vagy még inkább néhány hold földem, évről évre gyarapítanám, és életem végére ugyanolyan gazdag lennék, mint a leggazdagabb nomarchosz. De hát mitévő legyek?! - sóhajtotta a szegény fiú. - Az istenek nyilván csak a butákat segítik, én meg csupa tudomány vagyok, a parókám búbjától a meztelen lábam ujja hegyéig. És ha a szívemben megszorult volna az ostobaságnak egy kis morzsája, az nem volna más, mint hogy egyet csakugyan nem tudnék: mint lehetne nyakára hágni a vagyonnak, de még azt se tudnám megmondani, melyik végén kellene megfogni a dolgot ilyen istentelen munka elkövetésére.”

Ilyen elmélkedések közben a szegény íródeák elhaladt egy kis kunyhó mellett. Egy ember ült az ajtóban, se nem öreg, se nem fiatal, a tekintete olyan éles, hogy egyszerre belelát az ember lelke fenekére is. Az íródeák olyan okos volt, mint a gólya, egyszerre meglátta, hogy ez az ember csak isten lehet, és mélyen meghajolva köszönt neki:

„Üdvözöllek, jó uram, aki ennek a szép kis háznak a gazdája vagy, és szörnyen bánt, hogy nincs se borom, se egy falat húsom, hogy megoszthatnám veled, annak jeléül, mennyire tisztellek téged, és hogy minden, amim van, a tiéd.”

Ámonnak - mert csakugyan ő volt emberi alakban - megtetszett a fiatal íródeák udvariassága. Ránézett hát, és azt mondta:

„Miről gondolkoztál, amikor idejöttél? Mert a homlokodról látom a bölcsességed, és én is azok közül való vagyok, akik, mint a fogolymadár a búzaszemet, szedegetik az igazság szavát.”

Az íródeák felsóhajtott:

„A nyomorúságomról gondolkoztam, és az olyan könnyelmű gazdagokról, akik maguk se tudják, hogyan, mire, eltékozolják a vagyonukat.”

„És te nem tékozolnád el?” - kérdezte az isten, még mindig emberi alakban.

„Nézz rám, uram - felelte az íródeák. - Rongyos a ruhám, elvesztettem az úton a sarum, de a papiruszt és kalamárist mindig magammal hordom, mint a szívemet. Mert ha fölkelek, ha lefekszem, egyre csak azt mondom: jobb a szegény bölcsesség, mint a balga gazdagság. Ha pedig ilyen ember vagyok, ha kétféle írással is megértetem magam, és el tudom végezni a legnehezebb számításokat, ha ismerek minden növényt és minden állatot, ami csak él az ég alatt, elgondolhatod rólam, hogy amikor ennyi tudomány lakozik bennem, el tudnám tékozolni a vagyonom?”

Az isten elgondolkozott, aztán így szólt:

„A beszéd olyan fürgén ömlik az ajkadról, mint a Nílus vize Memfisz alatt, ha tehát csakugyan ilyen bölcs vagy, írd föl nekem kétféleképpen is ezt a szót: Ámon.”

Az íródeák elővette a kalamárisát, íróvesszejét, és egykettőre felírta a házikó ajtajára kétféle írással: Ámon, de olyan világosan, hogy még az oktalan állatok is megálltak az ajtó előtt, hogy tisztelhessék az istent.

Az isten meg volt elégedve, és így szólt:

„Ha éppen olyan jártas vagy a számolás tudományában is, mint az írásban, számítsd ki ezt az adásvételi ügyet: ha egy fogolymadárért négy tyúktojást adnak, hány tyúktojást adnak hét fogolyért?”

Az íródeák kavicsokat vett elő, több sorba szétrakta őket, és még nem nyugodott le a nap, amikor megmondta, hogy akkor hét fogolymadárért huszonnyolc tyúktojás jár.

A mindentudó Ámon elmosolyodott, hogy ilyen ritka nagy tudományú ember vetődött elébe, és így szólt:

„Elismerem, hogy igazat mondtál a tudományokról. Ha ilyen állhatatos tudsz lenni az erényben is, boldoggá teszlek életed fogytáig, és halálod után fiaid gyönyörű sírba helyezik testedet. Most pedig mondd meg: miféle vagyont akarsz, amelyet nemhogy eltékozolnál, hanem még gyarapítanál?”

Az íródeák leborult a könyörületes isten lába elé.

„Ha legalább ez a kis ház az enyém volna és hozzá még négy mérő földecske, gazdag volnék” - felelte az isten kérdésére.

„Jó - felelte Ámon -, de előbb nézz szét, csakugyan beérheted-e vele?”

Bevezette a házba, és így szólt:

„Lesz itt neked négy sapkád és kötényed, két köpenyed, ha rossz idők járnak, és két pár sarud. Itt van a tűzhelyed, ott a padod, aludni is lehet rajta, mozsár a búza megtörésére és teknő a dagasztásra...”

„Hát az mi?” - kérdezte az íródeák, egy vászonlepellel letakart alakra mutatva.

„Ez az egyetlen dolog a házban - felelte az isten -, amihez nem szabad nyúlnod, mert különben elveszted minden vagyonodat.”

„Ejha! - kiáltotta el magát az íródeák. - Éntőlem ugyan ott állhat akár ezer esztendeig is, én nem nyúlok hozzá... De engedelmeddel: miféle tanya az ott?”

És kihajolt a házikó ablakán.

„Bölcsen mondád - felelt Ámon. - Mert az csakugyan tanya, de még milyen szép! Tágas ház van rajta, ötven mérő föld tartozik hozzá, tíz-egynéhány lábasjószág és tíz rabszolga. Ha jobban szeretnéd azt a tanyát...”

Az íródeák leborult az isten lába elé.

„Akadna-e olyan balga ember az ég alatt - kérdezte -, aki nem inkább búzakenyeret eszik árpalepény helyett?”

Ezekre a szavakra Ámon elmondta a varázsigét, és abban a pillanatban odaát voltak a tanyai házban.

„Itt már faragott ágyad lesz - mondta az isten - meg öt asztalkád tíz székkel. Aztán hímzett köntösöd, boros átalagok és serlegek, olajmécsesed, gyaloghintód.”

„Hát ez mi?” - kérdezte az íródeák, és a sarokba mutatott, ahol egy muszlinnal letakart alak állt.

„Ehhez az egyhez ne nyúlj - felelte az isten -, mert különben minden vagyonod elveszted.”

„Ha tízezer évig élnék - erősködött az íródeák -, akkor se érinteném meg!... Mert az a véleményem, hogy a bölcsesség után legtöbbet ér a gazdagság.”

„De hát az mi?” - kérdezte kis idő múlva, és egy nagy kertben emelkedő hatalmas palotára mutatott.

„Hercegi birtok - válaszolta az isten. - Palota, ötszáz mérő föld, száz rabszolga, pár száz darab igavonó állat. Nagy birtok, de ha te azt tartod, hogy a tudományoddal megbírsz vele...”

Az íródeák újra leborult az isten lába elé, és örömkönnyekben úszott.

„Ó, uram! - lelkendezett. - Hát akad-e őrült, olyan, aki egy korsó sör helyett nem kívánna inkább egy kád bort?”

„Méltó beszéd a bölcshöz, aki megfejti a legnehezebb számításokat is” - hagyta rá Ámon.

Elmondta a nagy varázsigét, és egyszerre mind a ketten a palotában voltak.

„Itt külön ebédlőszobád lesz, aranyos heverővel, karosszékkel meg sokszínű fával ékesen kirakott asztalkákkal. Lenn van a konyha az öt szakácsnak, éléstár, ahol mindennemű húsfélét, halat, süteményt találsz, végül a pince a legjobb borokkal. Hálószobádnak mozgatható a födele: rabszolgáid azzal hűsítenek majd álmodban. Külön figyelmeztetlek rá, nézd csak ezt az ágyat: cédrusfa, négy oroszlánlábon nyugszik, amelyek nagy művészettel bronzból vannak öntve. Lesz külön ruhatárad, tele len- és gyapjúköntösökkel: ládákban pedig gyűrűket, láncokat, karkötőket találsz...”

„Hát ez mi?” - kérdezte az íródeák, s a sarokba mutatott, ahol arannyal, bíborfonállal hímzett fátyol borult egy alakra.

„Ettől kell legjobban őrizkedned - felelte Ámon. - Ha csak hozzáérsz, oda ez a rengeteg vagyon. Pedig jó lélekkel mondhatom, hogy ilyen birtok nem sok akad egész Egyiptomban. Mert még azt is meg kell jegyeznem, hogy a kincseskamrában tíz talentum is van aranyban és drágakövekben...”

„Uram! - kiáltotta az íródeák. - Engedd meg, hogy ennek a palotának legjelesebb helyén álljon a te szent szobrod, és én napjában háromszor gyújtok előtte illatos fűszerszámokat...”

„De azt kerüld!” - ismételte Ámon, a fátyollal letakart alakra mutatva.

„Akkor elveszteném az eszem, és hitványabb volnék a disznónál, amelynek a bor csak éppen annyi, mint a moslék - felelte az íródeák. - Csak vezekeljen ott az az alak akár százezer évig, én ugyan hozzá nem nyúlok, ha az a te akaratod...”

„Ne felejtsd el, hogy mindent elveszítenél!” - kiáltotta az isten, és eltűnt.

A boldog íródeák erre elindult szétnézni a palotájában, és kitekingetett az ablakokon. Benézett a kincseskamrába, és a tenyerében méregette az aranyat: jó nehéz volt. Megvizsgálgatta a drágaköveket, mind valódi volt. Ebédet kért: azon nyomban rabszolgák termettek előtte, megfürdették, megborotválták, és könnyű, vékony ruhába öltöztették.

Evett-ivott, ahogy még soha világéletében: mert éhsége, az ételek tökéletességével arányban, egyetlen különleges ízzé olvadt össze. Illatos fűszereket gyújtott Ámon szobra előtt, és feldíszítette friss virágokkal. Aztán leült az ablakhoz.

Az udvaron egy pár ló nyerített faragott mívű, díszes kocsi előtt. Egy másik helyen egy sereg dárdás, hálós ember egy falka tüzes vadászkutyát fékezgetett, amelyek már rohanni szerettek volna a vad után. A magtár előtt egy íródeák gabonát szedett be a földművesektől, az istálló előtt pedig egy másik íródeák a pásztorok felügyelőjének a számadását vette át.

A távolban olajfaliget látszott, még tovább szőlővel borított magas hegyoldal emelkedett, emitt szép búzatáblák terültek el, és minden mezsgyén sűrűn ültetett datolyapálmák díszlettek.

„Csakugyan - gondolta magában -, most már annyira gazdag vagyok, amilyennek lennem illett. Csak egyet csodálok, hogy annyi éven át kibírtam olyan nyomorúságban, ínségben! De azt is be kell vallanom - tette hozzá -, hogy magam se tudom, gyarapítom-e majd ezt a rengeteg vagyont, mert én már nem szorulok többre, és nem is lesz rá időm, hogy üzletek után vessem magam.”

Hanem a végén unatkozni kezdett a szobákban, szétnézett hát a kertben, végigkocsizott a szántóföldeken, szóba eredt a cselédekkel, akik leborultak előtte a földre, pedig olyan ruha volt rajtuk, hogy tegnap még megtiszteltetésszámba vette volna, ha megcsókolhatja a kezüket. Hanem ebbe is beleunt, visszament hát a palotába, és megnézte a készleteket a magtárban, pincében, aztán sorra minden szoba bútorait.

„Szép, szép - gondolta magában -, de még szebb volna, ha minden holmi arany volna, a korsók meg csupa drágakővel volnának kirakva.”

Szeme gépiesen abba a sarokba fordult, ahol a hímzett fátyollal letakart alak állt és sóhajtozott.

„Csak sóhajtozz, csak sóhajtozz!” - gondolta magában, és fölvette a füstölőt, hogy meggyújtsa Ámon szobra előtt.

„Jó isten az olyan - elmélkedett az íródeák -, aki ennyire megbecsüli még a mezítlábas bölcsek kiválóságát is, és igazságot szolgáltat neki. Micsoda gyönyörű birtokot adott nekem!... De ami igaz, igaz: én is megtiszteltem őt, amikor kétféle írással is olyan szépen felírtam annak a viskónak az ajtajára a nevét: Ámon. Vagy milyen szépen kiszámítottam neki, hány tyúktojás jár hét fogolymadárért! Igazuk volt a mestereinknek, amikor azt hajtogatták, hogy a tudomány még az istenek ajkát is megnyitja.”

Újra a sarokba vetődött a pillantása. A fátyollal letakart alak újra sóhajtozott.

„Kíváncsi vagyok rá - mondta magában -, ugyan miért tiltotta meg az én Ámon barátom, hogy hozzányúljak ahhoz a figurához, amelyik ott áll a sarokban? De hát ilyen vagyonhoz volt jussa föltételeket is kötni; én ugyan az ő helyében nem tettem volna meg. Mert ha ez az egész palota az enyém, és mindent használhatok, ami csak benne van, miért nem lehet ahhoz a dologhoz még csak egy ujjal se nyúlni? A parancsa úgy szól: nem szabad hozzányúlni! De megnézni elvégre csak szabad...”

Odalépett az alak elé, nagy óvatosan leemeli róla a fátyolt, megnézi - de valami gyönyörűt látott. Csodaszép ifjú, vagy tán nem is ifjú: hosszú haja térdig ér, arca finom vonású, tekintete csupa báj.

„Mi vagy?”

„Nő vagyok” - felelte az alak, olyan vékony hangon, hogy úgy belefúródott a szívébe, mint a föníciai tőr.

„Nő? - gondolja az íródeák. - Ezt nem tanították a papi iskolában.”

„Nő? - ismételte. - Hát ez mi rajtad?”

„A szemem.”

„A szemed?... Látsz te az olyan szemmel, amely a legkisebb világosságtól szétfolyhat?”

„De az én szemem nem is arra való, hogy én lássak velük, hanem hogy te nézz beléjük” - felelte az alak.

„Furcsa szemek!” - mondta magában az íródeák, és fel-alá járt a szobában.

Aztán újra megállt az alak előtt, s megkérdezte:

„Hát ez mi?”

„A szám.”

„Szent istenek! Meghalsz éhen! - kiáltotta el magát. - Ilyen pici szájjal nem lehet enni!”

„Nem is evésre való az - felelte az alak -, hanem hogy megcsókold.”

„Megcsókoljam? - ismételte az íródeák. - A papi iskolában ezt se tanították... Hát ez... ez mi?”

„A kezecském.”

„Kezecskéd!... Jó is, hogy nem kéznek mondtad, mert ilyen kézzel mit sem lehet végezni, még csak egy juhot se tudnál megfejni.”

„Az én kezecském nem munkára termett.”

„Hát mire?” - álmélkodott az íródeák, szétnyitogatva a kis kéz ujjait.

(- Mint én most a tiédet, Káma - mondta a herceg, a papnő kis kacsóit megsimogatva.)

„Hát mire valók ilyen kezek?” - kérdezte az íródeák az alakot.

„Hogy a nyakad köré fonhassam.”

„Tán azt akarod mondani, hogy elkapod a nyakam?” - kiáltott az íródeák rémülten, mert a papok mindig elkapták a nyakát, valahányszor meg akarták verni.

„Nem nyakon - felelte az alak -, hanem csak így...”

- És megölelte az íródeákot - folytatta a herceg -, a nyaka köré fonva a karját, így ni - és a saját nyaka köré fűzte a leány karját -, kebléhez szorította... így... - és ő is Káma kebléhez simult.

- Uram, mit művelsz? - így Káma. - Ez az én halálom...

- Légy csak nyugodt - felelte a herceg. - Én csak megmutatom, mit művelt az az alak az íródeákkal...

- Akkor megrendült a föld, eltűnt a palota, eltűntek a kutyák, lovak, rabszolgák. A szőlővel borított hegyoldalból kopasz szikla lett, az olajfából tüskés bojtorján, a búzából homok... Az íródeák, amikor kedvese ölelő karjaiban fölébredt, egyszerre látta, hogy éppen olyan ágrólszakadt szegény ember, mint tegnap volt az országúton. De nem sajnálta gazdagságát, mert asszonya volt, aki szerette és becézte!

- Tehát minden eltűnt, csak az az alak maradt meg? - kérdezte Káma ártatlanul.

- A könyörületes Ámon meghagyta neki vigasztalónak - felelte a herceg.

- Ó, ez az Ámon csak az íródeákokhoz ilyen könyörületes! - jegyezte meg Káma. - De mit jelent ez a történet?

- Találd ki! Hanem most végre hallottad, miről mondott le a szegény íródeák egy nő csókjaiért...

- De a trónról nem mondott volna le! - vágott közbe Káma.

- Ki tudja?... Ha nagyon kérték volna - suttogta szenvedélyesen Ramszesz.

- Ó, nem! - kiáltotta Káma, kitépve magát a herceg öleléséből. - A trónról nem szabad lemondanod, mert akkor mi lesz az ígéretedből, amelyet Föníciának tettél?

Farkasszemet néztek egymással sokáig... Nagyon sokáig. A herceg úgy érezte, mintha egy seb volna a szívén, és a sebből kiömlött volna valamilyen érzés. Nem a szenvedély, mert a szenvedély megmaradt benne, hanem a becsülés és a hit Kámában.

„Csodálatosak ezek a föníciai nők - gondolta magában a herceg. - Az ember megbolondulhat értük, de bízni bennük nem szabad!”

Fáradtnak érezte magát, és búcsút vett Kámától. Körülnézett a szobában, mintha fájt volna megválni tőle.

„És mégis az enyém leszel - mondta magában elmenet -, és a föníciai istenek se ölnek majd meg, ha csak egy kicsit is törődnek templomaikkal és papjaikkal...”

Alig húzta ki Ramszesz a lábát Káma villájából, a papnő szobájába berontott egy fiatal görög, aki megdöbbentően szép volt, és megdöbbentően hasonlított az egyiptomi herceghez. Arcán elszánt düh tükröződött.

- Lükon! - sikoltotta ijedten Káma. - Mit keresel itt?

- Aljas kígyó! - felelte a görög zengő hangon. - Még egy hónapja sincs, hogy egy este esküdöztél: szeretsz, és elszöksz velem Görögországba, most meg már másnak ugrasz a nyakába... Hát meghaltak az istenek, vagy kihalt belőlük az igazságosság?

- Féltékeny őrült! - vágott a szavába Káma. - Megölsz ezzel a...

- Hát igen, én öllek meg, nem a te kőből való istennőd... Megfojtalak ezekkel a kezekkel - ordította, és kimeresztette az ujjait, mintha karmok lettek volna -, megfojtalak, ha a kedvese leszel!...

- Kinek?

- Mit tudom én?... Bizonyosan mind a kettőnek: annak a vén asszírnak is, meg ennek a hercegecskének is, akinek kővel verem szét a fejét, ha itt tekereg... Herceg!... Az övé lehet minden nő egész Egyiptomban, és ráadásul idegen papnőkre is fáj a foga... Papnőkhöz csak papnak van jussa, idegeneknek nincs...

Káma már visszanyerte a hidegvérét.

- Hát te nem idegen vagy a mi szemünkben? - vetette oda kevélyen.

- Kígyó! - tört ki újra a görög. - Én a ti szemetekben nem lehetek idegen, mert a hangom, mellyel az istenek ékesítettek fel, a ti isteneitek szolgálatára fordítom... Az én alakommal hányszor csaptátok be azokat az ostoba ázsiaiakat, hogy az egyiptomi trónörökös titkon a ti hiteteket vallja!

- Csitt!... Csitt! - sziszegte a papnő, a görög szájára tapasztva a kezét.

Valóságos varázserő lehetett az érintésében, mert a görög egyszerre lecsillapodott, és halkabbra fogta a szót:

- Hallgass ide, Káma. A szebennütoszi kikötőbe rövidesen megérkezik egy görög hajó, amelyet az én bátyám vezet. Azon légy, hogy a főpap küldjön ki téged Pi-Utóba, onnan aztán megszökünk Észak-Görögországba, olyan vidékre, ahová még nem vetődött föníciai...

- De majd vetődik, ha én ott elrejtőzöm - vágott a szavába Káma.

- Ha csak egy hajad szála meggörbül - suttogta újra nekibőszülve a görög -, esküszöm neked, hogy Dagonnak... de valahány föníciai itt él, mindnek a fejébe kerül, vagy a kőfejtőben döglenek meg. Majd megtudják, mi telik ki egy görögtől...

- Én meg azt mondom neked - jegyezte meg a papnő -, hogy amíg húsz talentumot össze nem szedek, addig én el nem mozdulok innen... És még csak nyolc van...

- Honnan szerzed meg a többit?

- Majd megadják... Szargon meg a helytartó.

- Szargon még csak hagyján, de a herceg nem kell...

- Ostoba Lükon, hát nem tudod, miért tetszik nekem egy kicsit az a legényke?... Mert terád emlékeztet.

A görög teljesen megnyugodott.

- Jó, jó! - dörmögte. - Értem én, értem, hogyha egy nőnek a trónörökös és egy magamfajta énekes között kell választania, akkor egy csepp okom sincs félni... De féltékeny vagyok és erőszakos, azért kérlek, hogy csak minél kevesebbet bizalmaskodj vele.

Megcsókolta Kámát, kilopakodott a villából, és eltűnt a sötét kertben.

Káma megrázta utána ökölbe szorított kezét.

- Nyomorult pojáca! - susogta. - Legfeljebb énekes rabszolga lehetnél mellettem...

Tizedik fejezet

Amikor Ramszesz másnap meglátogatta a fiát, Sárának patakzottak a könnyei. A herceg megkérdezte, miért sír. Sára eleinte azt hajtogatta, hogy semmi baja az égvilágon, azután hogy csak szomorú, végre nagy sírással Ramszesz lába elé borult.

- Uram... én jó uram! - suttogta. - Tudom, hogy már nem szeretsz, de legalább vigyázz magadra!...

- Ki mondta, hogy már nem szeretlek? - kérdezte elámulva a herceg.

- Hiszen három új asszonyod van a házadban... Előkelő nemzetségbeli lányok...

- Ó, hát itt a baj?

- És most még bajba keveredsz egy negyedik miatt... egy álnok föníciai miatt...

A herceg megrökönyödött. Honnan hallhatta meg Sára Káma hírét, és honnan tudhatja, hogy álnok?

- Ahogy a por befurakodik a legzártabb ládába, úgy csapnak le a leghitványabb hírek is a legnyugalmasabb házakba - mondta Ramszesz. - Ki beszélt neked erről a föníciai nőről?

- Mit tudom én, ki? Gonosz varázslat és a szívem.

- Hát van varázslat?

- Mégpedig szörnyűek! Egy öreg papnő megtudta, alighanem kristálygömbből, hogy mindnyájan elveszünk, mégpedig a föníciaiak miatt, és elsősorban én... meg a fiam! - tört ki a fájdalom Sárából.

- És te, aki csak az Egyetlenben, csak a Jehovában hiszel, megijedsz egy ostoba vén boszorkány üres kelepelésétől? Aki talán ármánykodik is?... Hol van hát a te nagy istened?...

- Az én istenem csak az enyém, de az itteniek a tieid, és így őket is kell tisztelnem.

- Aztán mit mondott neked az a vénasszony a föníciaiakról? - kérdezte Ramszesz.

- Ő már régebben is jövendölt nekem, még Memfisz alatt, hogy a föníciai nőktől őrizkedjem - felelte Sára. - De itt most mindenki valami föníciai papnőről beszél. Tudom is én! Tán csak az én bánatos fejemben borong valami. Még azt is mondták, hogy sose ugrottál volna le akkor a küzdőtérre, ha ő meg nem babonáz... Ó, ha az a bika megölt volna!... Még most is megdermed bennem a vér, ha eszembe jut, milyen szerencsétlenség érhetett volna akkor!

- Sose törődj vele, Sára - vágott a szavába vígan a herceg. - Akit én magamhoz emelek, az olyan magasan áll, hogy nem érhet fel hozzá semmiféle félelem... Annál kevésbé holmi ostoba mendemondák.

- És a balsors? Van-e olyan magas hegy, ahová a nyila föl ne érne?

- Az anyaság nagyon kimerített téged, Sára - nyájaskodott a herceg -, a forróság is megzavarja a gondolataidat, azért aggódol minden ok nélkül. Légy csak nyugodt, és vigyázz a fiamra. Emberfia - folytatta egy kissé elgondolkozva -, akárki légyen, akár föníciai, akár görög, csak magához hasonló teremtéseknek árthat, de nekünk, akik ennek a világnak az istenei vagyunk, soha.

- Görögöt mondtál?... Miféle görögről beszélsz? - kérdezte Sára nyugtalanul.

- Azt mondtam, görög?... Nem is tudom. Meglehet, kiszaladt a számon a szó, de az is lehet, hogy csak te értettél valamit rosszul.

Megcsókolta Sárát és fiát, búcsút vett tőlük. De nyugtalanságát nem tudta elhessegetni.

„Be kell látnom - gondolta magában -, hogy Egyiptomban semmi se marad titokban. A papok állandóan leskelődnek utánam, meg az udvari urak is, még akkor is, amikor részegek, és tán csak éppen mímelik a részeget. Kámát meg a föníciaiak kígyószeme lesi. De ha eddig nem rejtették el előlem, úgy látszik, nemigen félthetik az erényeit. Különben kitől féltenék?... Éntőlem, aki előtt ők maguk fedték fel templomuk csalásait? Káma az enyém lesz... Sokkal nagyobb érdekeik forognak kockán, hogysem a fejükre zúdítsák a haragom.”

Pár napra rá a herceget meglátogatta szent Mentuzufisz főpap, Herihor őkegyességének, a hadügyminiszternek a jobbkeze. Látva a próféta sápadt arcát és lesütött szemét, egyszerre kitalálta, hogy Mentuzufisz is tud már a föníciai papnő dolgáról; sőt főpapi méltóságára hivatkozva, még tán szemrehányásokat is tesz neki. De ez alkalommal Mentuzufisz egy szóval sem érintette a herceg szerelmi ügyeit. Hivatalos képpel üdvözölte a herceget, aki székkel kínálta. Mentuzufisz leült.

- A halhatatlan fáraó memfiszi palotájából értesítenek - kezdte a főpap -, hogy a napokban megérkezett Pi-Basztba a kháldeai főpap, Izdubar, Asszar király őfelségének udvari asztrológusa és tanácsadója.

A herceg közbe akarta vetni, hogy nagyon is ismeri Izdubar utazásának célját, de csak az ajkát harapdálta, és hallgatott.

- A jeles Izdubar - folytatta Mentuzufisz - írásokat hozott, amelyek tanúsága szerint Szargon őkegyessége, Asszar király őfelsége rokona és szatrapája, ennek a hatalmas királynak meghatalmazott követe lesz nálunk...

Kicsibe múlt, hogy Ramszesz el nem nevette magát. Az a fontoskodás, ahogy Mentuzufisz nagy kegyesen feltárta a már régóta tudott titkok egy kis töredékét, nagy derültséget keltett Ramszeszben... De mély megvetést is.

„Úgy hát ez a komédiás nem is gyanítja, hogy én tudok minden huncutságukról?” - gondolta magában a herceg.

- Szargon őkegyessége és a jeles Izdubar Memfiszbe készül - folytatta Mentuzufisz -, hogy megcsókolják ő szent felsége lábát. De előbb te fogadd kegyesen a két főméltóságot, minden kíséretükkel, mint a fáraó ő szent felsége helytartója.

- Nagyon szívesen - felelte a herceg -, és a jó alkalommal megkérdem tőlük: mikor fizeti meg Asszíria a hátralékos adókat?

- Megtennéd, kegyes uram? - szólt a főpap, a herceg szemébe meresztve szemét.

- Első dolgom lesz!... A kincstárnak szüksége van az adókra.

Mentuzufisz felugrott ültéből, és ünnepélyes, de fojtott hangon mondta:

- Hercegem, mi felséges urunk, az élet és halál urának helytartója, vedd tudomásul: ő szent felsége nevében megtiltom, hogy akárkivel, de elsősorban is Szargonnal vagy Izdubarral, vagy bárki kíséretükbeli úrral csak egy szót is ejts az adókról.

A herceg elsápadt.

- Pap uram - mondta, és ő is felállt -, mi jogon beszélsz te velem olyan hangon, amely csak fölöttem állót illet meg?

Mentuzufisz feltárta köntösét, s a nyakáról láncot vett le, amelybe a fáraó egyik gyűrűje volt beakasztva.

A herceg megforgatta, áhítatosan megcsókolta, és a paphoz fordulva kijelentette:

- Teljesítem az én uram és atyám ő szent felsége parancsát.

Mind a ketten újra leültek. A herceg megkérdezte a főpapot:

- Nem tudnád nekem megmagyarázni, kegyes uram, miért nem kell Asszíriának megfizetnie az adótartozást, amely pedig kincstárunkat egyszerre megszabadítaná a gondoktól?

- Mert nincs erőnk, hogy Asszíriát rákényszerítsük az adó megfizetésére - felelte Mentuzufisz fagyosan. - Százhúszezer főnyi katonaságunk van, Asszíriának meg úgy háromszázezer körül. Csak a legszigorúbb bizalmassággal mondom ezt neked, kegyes uramnak, mint az ország egyik főméltóságának.

- Értem. De akkor a hadügyminisztérium, ahol te is szolgálsz, miért csökkentette a mi vitéz hadseregünk létszámát hatvanezer emberrel?

- Hogy ő szent felsége udvartartásának a jövedelmét emelhessük tizenkétezer talentummal - adta meg a választ Mentuzufisz.

- Á!... Hát mondd csak, kegyes uram - folytatta a herceg -, tulajdonképpen miért járul Szargon a fáraó színe elé?

- Nem tudom.

- Ejha! De hát nekem, a trónörökösnek, miért nem szabad tudnom?

- Mert vannak államtitkok, amelyekről alig tud más, mint néhány főméltóság...

- És nem tud talán róluk még az én atyám ő szent felsége se?

- Bizonyára vannak dolgok - felelte a főpap -, amelyekről még a fáraó ő szent felsége se tudhatna, ha nem volna része a legmagasabb papi megszentelésben.

- Csodálatos! - jegyezte meg a herceg, kis tűnődés után. - Egyiptom a fáraóé, és mégis megeshetnek az országban olyan dolgok, amelyekről a fáraó nem tud?... Magyarázd ezt meg, kegyes uram.

- Egyiptom mindenekelőtt, közvetlenül, sőt egyes-egyedül, Ámon istené - fejtegette Mentuzufisz. - Ezek után természetes, hogy a legnagyobb titkokat csak azok ismerik, akiknek Ámon kinyilatkoztatja az akaratát és szándékait.

A herceg e szavakra úgy érezte, mintha hegyes tőrökkel megtűzdelt ágyban forgatnák a testét, és ráadásul még tüzet is raknának alá.

Mentuzufisz már föl akart kelni, de a herceg visszatartotta.

- Csak egy szóra - szólt szelíden. - Ha Egyiptom annyira gyenge, hogy még csak szóval se szabad említeni az asszír adókat...

Lélegzete elakadt.

- Ha olyan nyomorúságos - folytatta -, mi bizonyosságunk van rá, hogy az asszírok nem támadnak meg bennünket?

- Szerződéssel biztosítjuk magunkat - vágta rá a főpap.

A trónörökös csak legyintett a kezével.

- Nincs olyan szerződés, amely a gyengét megvédené! - mondta. - Szerződésekkel telerótt ezüsttáblák nem védik meg a határokat, ha dárdák, kardok nem állnak mögöttük!

- És ki mondta azt, hogy nálunk nem állanak kardok és dárdák?

- Te magad. Százhúszezer katonának engednie kell háromszázezernek. Vagyis ha az asszírok betörnek hozzánk, Egyiptomból egyszerre sivatag lesz...

Mentuzufisznak fellángolt a szeme.

- Ha betörnek - hevült fel -, csontjaik soha többé nem látják meg hazájukat! Fölfegyvereznénk az egész nemességet, a munkásezredeket, még a kőfejtőbeli rabokat is... Minden templomból odaadnók a kincseket... És Asszíria ötszázezer egyiptomi katonába ütközne...

Ramszeszt valósággal elragadta a főpap hazafias kitörése. Elkapta a kezét.

- De ha mi ekkora hadsereget tudunk talpra állítani, akkor miért nem támadjuk meg Babilóniát?... Nem ezt sürgeti, kéri-e a hős Nitager évek óta?... És ő szent felségét nem nyugtalanítja az asszírok mozgolódása?... Ha időt engedünk neki, hogy összeszedhesse minden erejét, sokkal nehezebb lesz a dolog, de ha mi kezdjük...

Mentuzufisz a szavába vágott:

- Tudod te, hercegem, mit jelent a háború, ha előbb a sivatagon kell átvonulni? Ki kezeskedik érte, hogy hadseregünk és teherhordóink fele bele nem pusztul a sok fáradalomba, mielőtt még az Eufráteszig eljutnánk?

- Azt egyetlen csatával kiegyenlítenénk - bizakodott Ramszesz.

- Csata! - intette le a főpap. - Tudod te, hercegem, mi a csata?!

- Remélem! - felelte büszkén a herceg, a kardjára csapva.

Mentuzufisz vállat vont.

- Hát én meg azt mondom, uram, hogy nem tudod, mi a csata. A hadgyakorlatok alapján teljesen hamis fogalmaid vannak róla, azokban mindig győztes voltál, bár nemegyszer legyőzötten kellett volna kikerülnöd...

A herceg elkomorodott. A pap a köntöse alá nyúlt, és egyszerre csak megkérdezte a herceget:

- Találd ki, kegyes uram, mi van a kezemben?

- Hogyhogy? - csodálkozott a herceg.

- Találd ki, de gyorsan, helyesen - erősködött a pap -, mert ha tévedsz, két ezred katonád pusztul el belé.

- Gyűrű - vágta rá felderülve a herceg.

Mentuzufisz kinyitotta a tenyerét: egy kis darab papirusz volt benne.

- Hát most mi van a kezemben? - kérdezte újra a főpap.

- A gyűrű.

- Most se a gyűrű, hanem az isteni Háthor amulettje - felelte Mentuzufisz.

- Látod, uram - folytatta -, ez a csata. Csata idején a sors minduntalan kinyújtja felénk a kezét, és azt kívánja, hogy a leggyorsabban találjuk ki, miféle meglepetést tartogat a markába szorítva. Vagy hibázunk, vagy eltaláljuk, de jaj annak, aki többször elhibázza, mint kitalálja!... És százszor jaj annak, akinek hátat fordított a jó sors, és örök tévedésekbe kergeti!

- És én mégis hiszem, itt belül érzem - kiáltotta a herceg mellére ütve -, hogy Asszíriát le kell gázolnunk!

- Bárcsak maga Ámon szólna a te ajkadról! - hagyta rá Mentuzufisz. - Úgy is van - tette hozzá -, Asszíriának letörik majd a szarva, talán épp a te kezed töri le, uram, de még nem most... nem mindjárt...

Azzal Mentuzufisz elköszönt, a herceg magára maradt. Szíve, feje csak úgy zúgott.

„Ezek szerint Hiramnak igaza volt: elámítanak bennünket - gondolta Ramszesz. - Most már én is bizonyos vagyok benne, hogy a mi papjaink mégiscsak kötöttek valami szerződést a kháldeusokkal, ő szent felsége pedig kénytelen lesz megerősíteni. Kénytelen lesz!... Hallott a világ valaha is ilyen szörnyűséget?!... Az élő és nyugati világ ura kénytelen aláírni egy szerződést, amelyet néhány cselszövő főzött ki!”

A lélegzete elakadt bele.

„Hanem a szent Mentuzufisz elszólta magát. Hát szükség esetén félmilliós hadsereget is fegyverbe tudnánk állítani?... Ekkora erőről még én se álmodtam!... És ők azt hiszik, hogy én majd megijedek a vaksorsról feltálalt meséktől... hogy a vaksors találós meséket fejtet meg velünk. Csak kétszázezer olyan kiképzett katonám legyen, mint a görög és líbiai ezredeink, akkor vállalom, hogy megfejtek égen-földön minden találós mesét.”

Mentuzufisz pedig, cellájába térve, így gondolkozott:

„Tüzes fej, szoknyavadász, kalandra vágyó lélek, de erős jellem. A mostani gyenge fáraó után alighanem eszünkbe juttatja Nagy Ramszesz korát. Tíz év múlva a rossz csillagzatok is megváltoznak, addigra megérik, és összezúzza Asszíriát. Ninivében nem marad kő kövön, szent Babilon visszanyeri megillető méltóságát, és az egyetlen, leghatalmasabb isten, az egyiptomi és kháldeai próféták istene, egyedül uralkodik a líbiai sivatagtól a legszentebb Gangeszig.

Csak ne tenné magát a mi fiatalemberünk nevetségessé azzal, hogy éjszakánként egy föníciai papnő után szaladgál!... Ha meglátnák Astóreth kertjében, a nép még azt gondolhatná, hogy a trónörökös a föníciai hitre hajlik... Alsó-Egyiptomnak már ma se kell sok, hogy megtagadja az ősi isteneket... Milyen zagyva, keverék nép az!”

Néhány nappal ezután a tiszteletre méltó Szargon hivatalosan is bejelentette a hercegnek asszír követté történt kinevezését, és értésére adta, hogy üdvözölni szeretné a trónörököst egyben egyiptomi kíséretet kért, amely a legnagyobb biztonságban és a rangját megillető tisztelettel elvezeti a fáraó ő szent felsége lábai elé.

A herceg két napig húzta-halasztotta a feleletet, majd megállapította Szargon kihallgatásának az idejét, még két nappal későbbre. Az asszír, aki utazásain és ügyeiben megszokta a keleti lassúságot, föl se vette a huzavonát, és nem vesztegette hiába az idejét. Reggeltől estig egyebet se tett, mint ivott és kockázott Hirammal és más ázsiai dúsgazdag emberekkel, szabad idejében pedig éppúgy, mint Ramszesz, Kámához osont.

Mint tapasztalt, idősebb ember, minden látogatásakor gazdag ajándékokat adott a papnőnek. Hozzá való érzelmeit pedig ilyen formában adta tudtára:

- Mit kujtorogsz te itt, Káma, Pi-Basztban? Csak lesoványodsz. Amíg fiatal vagy, csak elszórakoztat a szolgálat Astóreth istennő oltára előtt. De ha megöregszel, nyomorúságos sors vár rád. Leszaggatják rólad a drága, szép köntösöket, fiatalabbat vesznek föl a helyedre, és egy maroknyi pörkölt árpát is jövendőmondással és gyermekágyas asszonyok ápolásával kell megkeresned. Márpedig - folytatta Szargon -, ha az istenek büntetésből asszonynak teremtettek volna, százszor inkább lennék magam gyerekágyas, mintsem hogy ilyeneket ápoljak. Okos ember létemre azt mondom neked, hagyd itt a templomot, és gyere az én háremembe. Adok érted tíz talentumot aranyban, negyven tehenet és száz mérő búzát. A papok eleinte majd az istenek büntetését emlegetik, csak hogy többet csaljanak ki tőlem. De én egy drachmával se adok többet, legföljebb néhány juhot dobok még oda nekik, akkor majd ünnepi istentiszteletet is rendeznek, és az égi Astóreth egyszerre megjelenik nekik, hogy téged feloldjon a fogadalmad alól, amennyiben ráadásul adok még egy aranyláncot vagy egy serleget.

Szargon fejtegetéseit hallgatva Káma az ajkát harapdálta nevettében.

- Ha pedig eljössz velem Ninivébe - folytatta Szargon -, előkelő asszony lesz belőled. Palotát kapsz, lovakat, gyaloghintót, cselédséget, rabszolgákat. Egy hónap alatt több illatos kenetet önthetsz magadra, mint amennyit itt egy egész éven át áldoztok az istennőnek. És ki tudja - fejezte be -, talán megtetszel Asszar királynak, és kedve támad rá, hogy a maga háremébe vegyen. Akkor pedig te még szerencsésebb lennél, és én is visszakapnám, amit rád költök.

A Szargon fogadására kitűzött napon a trónörökös palotája előtt egyiptomi katonaság állt fel, és sok bámész nép csődült össze.

Déltájban, a legnagyobb hőség idején vonult fel az asszír kíséret. Elöl karddal, bottal felfegyverzett rendőrök haladtak, mögöttük ágyékkötős kengyelfutók és három lovas, trombitások és egy szolga. A trombitások minden utcasarkon kürtjelet adtak, utána a szolga harsány hangon adta hírül:

- Itt közeledik a hatalmas Asszar király teljhatalmú követe, a király rokona, számtalan falu ura, győztes hadvezér és tartományi kormányzó. Egyiptom népe, adjátok meg neki a tiszteletet, mely megilleti Egyiptom urának, a fáraó ő szent felségének barátjaként!

A trombitások után egy csapat asszír lovas léptetett, hegyes süvegben, ujjasban, szűk nadrágban. Bozontos, kitartó lovaik pikkelyszerű rézveretet viseltek a homlokukon és szügyükön.

Mögöttük gyalogság haladt, sisakban és földig érő köpenyben. Az első szakasz nehéz buzogánnyal volt fölfegyverezve, a következő íjjal, a harmadik dárdával és pajzzsal. De kardja, vértje valamennyinek volt.

A katonaság után következtek Szargon lovai, szekerei és gyaloghintói, mellettük fehér, vörös és zöld ruhás cselédség... Mögöttük öt elefánt haladt, hátukon mennyezetes ülőkével: az elsőn ült Szargon, a másodikon Izdubar kháldeai főpap.

A menetet ismét gyalogos és lovas katonák zárták be és lármás asszír zene: kürtök, dobok, cintányérok és éles hangú sípok.

Ramszesz herceg papok, tisztek és színes ruhájú, gazdagon öltözött nemesurak körében, a minden oldalról nyitott, nagy kihallgatási teremben várta az asszír követet. A trónörökös jókedvű volt, mert tudta, hogy az asszírok ajándékot hoznak, amelyeket az egyiptomi nép adófizetésszámba vehetett. De amikor az udvarról meghallotta a szolga harsány szavát, aki nagy hangon magasztalta Szargon hatalmát, a herceg egyszerre elkomorodott. Amikor pedig megütötte fülét az a mondat, hogy Asszar király a fáraó barátja, nagy haragra lobbant. Orrlyukai kitágultak, akár az ingerült bikáé, szeme szikrát szórt. Erre aztán a tisztek és a nemesek is fenyegető képet vágtak, és a kardjukhoz kapkodtak. Szent Mentuzufisz észrevette elégedetlenségüket, s emelt hangon szólt:

- Ő szent felsége nevében parancsolom a tiszteknek és a nemességnek, hogy Szargon őkegyességét olyan tisztelettel fogadják, amilyen a nagy király követét megilleti!

A trónörökös összerántotta szemöldökét, és türelmetlenül járt-kelt a dobogón, ahol helytartói széke állott. De a fegyelmezett tisztek és a nemesek egyszerre elcsendesedtek, tudták, hogy Mentuzufisszal, a hadügyminiszter jobbkezével nem lehet tréfálni.

Ezalatt az állig felöltözött, hatalmas szál asszír katonák az udvaron három sorban felálltak, a félmeztelen, mozgékony egyiptomi katonasággal szemben. A két csapat úgy méregette egymást, mint a tigrisfalka az orrszarvúcsordát. Ennek is, annak is a szívében ősi gyűlölet lobogott. De a felső parancs uralkodott minden gyűlöleten.

E pillanatban bevonultak az elefántok, megharsantak az egyiptomi és asszír kürtök, és mindkét csapat magasba emelte fegyverét; a nép arccal leborult a földre, a két asszír méltóság pedig, Szargon és Izdubar, kiszállt gyaloghintójából a földre.

A teremben Ramszesz herceg leült a dobogón, a baldachin alá helyezett karszékébe, az ajtóban pedig megjelent Szargon szolgája.

- Legkegyesebb uram! - fordult a trónörököshöz. - A nagy király, Asszar meghatalmazott követe, a nemes Szargon és kísérő társa, az istenfélő próféta, Izdubar, üdvözölni óhajtanak téged, a fáraó ő szent felségének (aki örökkön éljen) helytartóját és örökösét.

- Kérd fel őkegyességeiket, lépjenek be, és örvendeztessék meg szívemet látogatásukkal - felelte a herceg.

Szargon nagy csörgés-zörgéssel belépett a terembe, arannyal sűrűn telehímzett, hosszú, zöld köntösben. Mellette az istenfélő Izdubar hófehér palástban, mögöttük díszes ruhájú asszír urak az ajándékokat hozták a hercegnek.

Szargon a herceg dobogója elé lépett, és asszír nyelven üdvözölte a helytartót. A tolmács nyomban megismételte szavait egyiptomi nyelven.

- Én, Szargon, a leghatalmasabb királynak, Asszarnak vezére, szatrapája és rokona, üdvözöllek téged, a leghatalmasabb fáraó helytartóját, és az örök barátság jeléül felajánlom neked ezeket az ajándékokat...

A trónörökös tenyerét a térdére fektette, és olyan mozdulatlanul ült karosszékén, mint fejedelmi őseinek szobra.

- Tolmács - szólt Szargon -, talán hibásan ismételted a hercegnek az én szíves üdvözletemet?

Mentuzufisz a dobogó mellett állt, és most odahajolt a herceghez: - Uram - súgta -, Szargon őkegyessége kegyes válaszod várja...

- Mondd hát meg neki - tört ki Ramszesz -, hogy nem értem, mi jogon beszél velem úgy, mintha méltóságban velem egyenrangú volna?

Mentuzufisz zavarba jött, ami még magasabbra lobbantotta a herceg haragját, akinek már remegett az ajka, és szikrázott a szeme. De a kháldeai Izdubar, aki értett az egyiptomiak nyelvén, gyorsan odaszólt Szargonnak:

- Boruljunk le!

- Miért kéne leborulnom? - kérdezte felháborodva Szargon.

- Borulj le, ha nem akarod elveszíteni királyunk kegyét, de tán még a fejed is...

E szavakkal Izdubar egész hosszában leborult a padlóra, Szargon meg melléje.

- Miért kell hasra vágnom magam ez előtt a tacskó előtt? - dörmögött Szargon haragosan.

- Mert helytartó - felelte Izdubar.

- Hát én nem voltam az én uram helytartója?

- De őbelőle király lesz, belőled meg nem.

- Min vetélkednek a leghatalmasabb Asszar király követei? - kérdezte megbékélve a herceg a tolmácstól.

- Azon - válaszolta a talpraesett tolmács -, hogy bemutassák-e neked, legkegyelmesebb herceg, a fáraó ő szent felségének szánt ajándékokat is, vagy csak azokat, amelyek néked szólnak.

- Igen, látni kívánom atyám ő szent felsége ajándékait is - mondta a herceg -, és megengedem a követeknek, hogy felálljanak.

Szargon felállt, vörösen a haragtól vagy a fáradtságtól, aztán leült a padlóra, maga alá húzva lábát.

- Nem tudtam - szólt emelt hangon -, hogy nekem, a nagy Asszar rokonának és meghatalmazott követének kell feltörölnöm ruhámmal a port az egyiptomi helytartó padlójáról!

Mentuzufisz, aki értette az asszír nyelvet, meg se kérdezte Ramszeszt, nyomban két szőnyeggel leterített padot hozatott. A felhevült Szargon és a higgadt Izdubar rögtön le is ült.

Szargon, mihelyt kifújta magát, átadott a hercegnek egy nagy üvegpoharat, egy acélkardot, és elővezettetett az oszlopsor elé két lovat, amelyeket elborított az aranyos szerszám. Miután pedig parancsait teljesítették, fölkelt, és mély meghajlással mondta Ramszesznek:

- Az én uram, Asszar király, egy pár pompás lovat küld neked, hercegem. Adják az istenek, hogy csak győzelemre vigyenek. Küldött egy kelyhet is; csak öröm, vígság ömöljön belőle a te szívedbe, és egy kardot, amilyet nem találsz a leghatalmasabb uralkodó fegyvertárán kívül sehol.

Egy meglehetős hosszú kardot húzott ki a hüvelyéből. Úgy csillogott, mint az ezüst. Szargon kezébe vette és meghajlította. A kard úgy hajlott, mint az íj, aztán egyszerre kiegyenesedett.

- Csakugyan, csodálatos egy kard... - állapította meg Ramszesz.

- Ha megengeded, kegyes uram, megmutatom neked még egy tulajdonságát - folytatta Szargon, aki elfeledkezett haragjáról, amikor eldicsekedett a pompás asszír fegyverrel.

Kívánságára az egyik egyiptomi tiszt kihúzta hüvelyéből a kardját, és kinyújtotta, mintha támadna. Szargon felemelte az acélkardot, suhintott egyet, és egy csapással kettévágta ellenfele kardját.

A termen a csodálkozás moraja futott végig. Ramszesz arcán pedig erős pirosság ütött ki.

„Ez az idegen - gondolta a herceg - leütötte előlem a cirkuszban a bikát, feleségül akarja venni Kámát, és most olyan fegyvert mutat, amely úgy vágja a mi kardunkat, mint a forgácsot!”

És gyűlölete Asszar király, minden asszír, de különösen Szargon iránt még féktelenebbül csapott fel.

De azért igyekezett uralkodni magán, s a legnagyobb udvariassággal kérte a követet, hogy mutassa meg a fáraónak szánt ajándékokat.

Azon nyomban becipeltek néhány illatos fából készült hatalmas ládát, amelyekből főrangú asszír urak mintás kelméket, serlegeket, korsókat szedtek elő, majd acélfegyvereket, hegyi vadkecske szarvából faragott íjat, aranyos páncélt és drágakövekkel kirakott pajzsokat.

De a legnagyszerűbb ajándék Asszar király palotájának aranyból, ezüstből kivert mása volt. Négy épület egymás fölött, mind kisebb-kisebb. Valamennyit sűrű oszlopok övezték, tető helyett terasz fedte. Minden kapuját oroszlánok vagy emberarcú szárnyas bikák őrizték. A lépcső mindkét oldalán a király vazallusainak szobrai álltak, amint ajándékot visznek neki, a híd jobb és bal oldalán pedig lovak voltak kifaragva a legkülönfélébb helyzetekben. Szargon levette a modell egyik falát, és megmutatta a megbecsülhetetlen értékű bútorzattal tele, gyönyörű szobákat. De a legnagyobb álmélkodást a nagy kihallgatási terem keltette: kis alakok voltak benne, az egyik a királyt ábrázolta magas trónusán, körülötte az udvari urak, katonák és hódoló vazallusok.

A modell majdnem embernyi magas volt, hossza meg kétembernyi. Az egyiptomiak összesúgtak, hogy Asszar királynak ez az egy ajándéka megér százötven talentumot.

Miután a ládákat újra kivitték, a helytartó lakomára hívta a két követet és kíséretüket. A nagy ebéden a vendégek gazdag ajándékokat kaptak. Ramszesz odáig vitte az udvariasságot, hogy amikor az egyik asszonya nagyon megtetszett Szargonnak, nyomban neki is adta ajándékba, természetesen a nő beleegyezésével és anyjának engedelmével.

Szíves, bőkezű volt, de homloka nem derült fel. S amikor Tutmózisz megkérdezte: nem szép-e Asszar király palotája? - a herceg csak azt felelte: - A romjai tetszenének nekem igazán a felégetett Ninivében...

Az asszírok a lakomán nagyon mértéktartók voltak. Bor bőven volt az asztalokon, de mégis alig ittak, és nem is igen kurjongattak. Szargon sem fakadt egyetlenegyszer sem olyan hangos, lármás nevetésre, mint szokása volt. Szemhéját lebocsátotta, és mélyen elgondolkozott.

Csak a két pap, a kháldeai Izdubar és az egyiptomi Mentuzufisz maradt teljesen nyugodt, mint akiknek megadatott a jövőbe látás tudománya és a hatalom a jövő formálására.

Tizenegyedik fejezet

A helytartói fogadás után Szargon még Pi-Basztban maradt, mert várta Memfiszből a fáraó levelét. Ugyanakkor a tisztek és a nemesség körében újra különös hírek szállingóztak.

A föníciaiak azt beszélték, természetesen a legnagyobb titoktartás pecsétje alatt, hogy a papok, nem tudni, miért, nemcsak elengedték az asszíroknak az esedékes adókat, nemcsak fölmentették őket minden további adófizetés alól, hanem hosszú évekre békeszerződést is kötöttek velük, csak hogy megkönnyítsék az asszírok helyzetét valamilyen északi háborújukban.

- A fáraó még jobban megbetegedett, mikor hírét hallotta, milyen engedményeket tettek ezeknek a barbároknak - beszélték a föníciaiak. - Ramszesz herceg meg belülről emészti magát, és szomorúan jár-kel, de kénytelenek engedni a papoknak, mert nem biztosak a hadsereg és a nemesség érzelmeiben.

Ez a híresztelés háborította fel legjobban az egyiptomi arisztokráciát.

- Hogyan? - súgtak-búgtak egymás közt az eladósodott urak. - Hát a dinasztia már nem bízik bennünk?... Tehát a papok eltökélték, hogy meggyalázzák és tönkreteszik Egyiptomot?... Azt hiszem, világos, hogy ha Asszíriának háborúja van valahol messze északon, akkor éppen most van itt az ideje, hogy rajtaüssünk, és a zsákmányolt kincsekkel rendbe hozzuk az elszegényedett államkincstárt és az arisztokráciát...

Egyik-másik fiatal nemesúr nagy merészen még a trónörököst is megkérdezte: mi a véleménye a barbár asszírokról? A herceg hallgatott, de szikrázó szeme és összeszorított ajkai eléggé elárulták, mi forr benne.

- Nyilvánvaló - suttogták ezután az urak -, hogy a dinasztiát befonta a papság. A nemességben sem bízik. Nagy veszedelmek fenyegetik az országot...

A lappangó harag gyorsan átalakult titkos tanácskozásokká, amelyeknek már szinte összeesküvés-színezetük volt. De bár ezeken az összejöveteleken igen sokan részt vettek, a papság vagy nagyon biztos volt a dolgában, vagy elvakultságában rá sem hederített. Szargon pedig, bár érezte a gyűlölet izzását, nem sok ügyet vetett rá.

Tudta, hogy a herceg rossz szemmel néz rá, de azt csak a cirkuszi eset rovására írta, vagy még inkább féltékenységnek vette Káma miatt. De bizakodott követet megillető sérthetetlenségében, ivott, dáridózott, és szinte minden áldott este ellopódzott a föníciai papnőhöz, aki egyre szívesebben fogadta kedveskedéseit és a nagy ajándékokat.

Ilyen volt a legfelső körök hangulata, amikor egyszer éjszakának idején szent Mentuzufisz berontott Ramszesz lakásába, és erősködött, hogy nyomban beszélnie kell a herceggel.

Az udvari urak azt felelték, hogy most az egyik háremhölgy van a hercegnél, és nem merik urukat háborgatni. De amikor Mentuzufisz egyre határozottabban kitartott a kívánsága mellett, kihívták a herceget.

Ramszesz pár perc múlva meg is jelent, még csak nem is haragudott.

- Mi történt? - kérdezte a főpapot. - Tán csak nem tört ki a háború, hogy szentatyám ilyen későn idefárad?

Mentuzufisz figyelmesen Ramszesz arcába nézett, és mélyen föllélegzett.

- Ma este nem jártál künn? - kérdezte a herceget.

- Egy tapodtat se.

- Papi szavamat adhatom rá?

A herceg nagyot nézett.

- Azt hiszem - vetette oda büszkén -, hogy a te szavadra nemigen van szükség, amikor én már szavam adtam. Mit jelentsen ez?

Átmentek egy másik szobába.

- Tudod, uram - kezdte a legnagyobb felindulással a főpap -, mi történt vagy egy órája?... Holmi fiatal legények rajtaütöttek Szargon őkegyességén, és bottal megverték...

- Kik?... Hol?...

- Egy Káma nevű föníciai papnőnek a háza előtt - folytatta Mentuzufisz, és figyelmesen fürkészte a herceg arcát.

- Bátor fiúk! - felelte a herceg, vállát vonogatva. - Ilyen vasgyúrót megtámadni!... Gondolom, jó néhányuk csontja megropogott belé!

- De követet megtámadni!... Gondold meg, kegyes uram, követet, akit Asszíria és Egyiptom államfelsége oltalmaz... - sopánkodott a főpap.

- Hohó! - mosolygott a herceg. - Hát Asszar király föníciai táncosnőkhöz is elküldözgeti követeit?

Mentuzufisz zavarba jött. Egyszerre csak a homlokára ütött, és ő is elnevette magát.

- Nézd csak, herceg, milyen fajankó vagyok, hiába, nem értek a politikai mesterkedésekhez. Egészen elfelejtettem, hogy Szargon, amikor éjszakának idején egy gyanús fehérnép háza körül sündörög, nem követ, hanem csak közönséges ember!

De egy pillanat múlva még hozzátette: - De azért mindenesetre hiba... Szargon megneheztelhet érte...

- Ó, te pap, te pap! - pirított rá a herceg, fejét csóválva. - Elfelejtesz te ennél sokkal fontosabb dolgot is, azt, hogy Egyiptomnak nem kell félni, de még csak törődni sem azzal, jó szívvel vagy haragosan gondol-e rá nemcsak Szargon, hanem akár Asszar király is...

Mentuzufiszt annyira meglepte a királyi ifjú találó megjegyzése, hogy felelet helyett meghajolt.

- Az istenek a főpapok bölcsességével áldottak meg téged, herceg - dörmögte -, áldott legyen a nevük!... Már éppen ki akartam adni a parancsot, hogy azokat a vakmerő legényeket nyomozzák ki, és állítsák bíró elé. De most már előbb a te tanácsodat hallgatom meg, mert bölcsebb vagy a bölcseknél. Mondd meg hát, uram, mit kezdjünk most Szargonnal és azokkal a vakmerő fickókkal?

- Először is várjuk meg a holnapot - felelte a herceg. - Pap vagy, te tudod legjobban, hogy az isteni álom gyakran jó tanácsot ad.

- És ha reggelig semmi okos dolog se jut az eszembe? - kérdezte Mentuzufisz.

- Én mindenesetre meglátogatom Szargont, és rajta leszek, hogy kiverjem a fejéből ezt az apró-cseprő esetet.

A főpap a legnagyobb tisztelet jeleivel elköszönt Ramszesztől. Hazatérve elgondolkozott.

„A fejemet merném rátenni, hogy a hercegnek egy csöpp része sincs a dologban, se nem verekedett, se rá nem beszélt senkit, de még csak nem is tudott a dologról. Aki ilyen hidegen és ilyen világosan ítéli meg az ügyet, az nem lehet bűnrészes benne. Akkor pedig bátran elrendelhetem a nyomozást, és ha nem is engeszteljük meg a bozontos barbárt, bíróság elé állítjuk a garázda legényeket. Szép kis baráti szerződés lesz ez a két hatalom között, amely a követ megbántásával kezdődik!”

Másnap a nemes Szargon délig feküdt az ágyán, ami különben elég sűrűn megesett vele: minden átdorbézolt éjszaka után. Egy alacsony kereveten az istenfélő Izdubar ült mellette, és égre fordított szemmel imádságokat mormolt.

- Izdubar - sóhajtott a szatrapa -, bizonyos vagy benne, hogy a mi udvarunkban senki se tudja meg az én balesetem?

- Ki tudhatná, mikor senki se látta?

- De az egyiptomiak! - nyögte Szargon.

- Az egyiptomiak közül csak Mentuzufisz és a herceg tud róla, meg azok a veszekedett bolondok, akik alighanem sokáig megemlegetik az ökleidet.

- Talán egy kicsit... talán!... De azt hiszem, hogy köztük volt a trónörökös is, és most belapult az orra, vagy be is tört...

- A trónörökösnek most is ép az orra, és biztosítalak, hogy nem settenkedett oda.

- Akkor pedig - sóhajtott Szargon - néhányukat karóba kell húzatnia. Utóvégre én követ vagyok!... Személyem szent és sérthetetlen...

- Én meg csak azt mondom neked - tanácsolta Izdubar -, hogy vesd ki haragod a szívedből, de még csak vádat se tégy. Mert ha ez a gaznép a bíróság elé kerül, az egész világ megtudja, hogy Asszar király őfelsége követe föníciaiakkal barátkozik, és ami még rosszabb, éjszakának idején egyedül látogatja meg őket. Mit felelsz majd, ha halálos ellenséged, Lik-Bagusz kancellárius megkérdez: „Szargon, miféle föníciaiakkal érintkeztél te, és éjjel miről tárgyaltál velük a templomukban?”

Szargon felsóhajtott, ha ugyan az oroszlánmorduláshoz hasonló hangokat sóhajtásnak lehet nevezni.

E pillanatban egy asszír tiszt lépett a szobába. Letérdelt, homlokával megérintette a padlót, és Szargonhoz fordult:

- Felséges urunk szemének világossága! A tornácon egyiptomi főméltóságok és nemesurak állnak, élükön maga a trónörökös... Be akarnak hozzád jönni, nyilván hogy bemutassák hódolatukat...

De mielőtt még Szargon kiadhatta volna a parancsot, megjelent a szoba ajtajában a herceg. Félretolta a hatalmas asszír katonát, aki az ajtóban őrt állt, és gyorsan az ágyhoz sietett, ahol Asszar király követe tágra nyitott szemmel, megrökönyödve bámult rá, és nem tudta, mitévő legyen: átszaladjon-e azon meztelen a szomszéd szobába, vagy bebújjon-e takarója alá?

A küszöbön néhány asszír tiszt állt, megdöbbenve a trónörökösnek az udvari illembe ütköző berontásán. De Izdubar intett nekik, mire eltűntek a függöny mögött.

A herceg egyedül lépett be, kíséretét künn hagyta az udvaron.

- Üdvöz légy, nagy király követe és a fáraó vendége - szólította meg. - Eljöttem hozzád látogatóba, és kérdem: nincs-e valami kívánságod? Ha az idő és kedved engedi, szeretném, ha az én társaságomban, atyám istállójából való lovon kisétálnál a városba a mi kíséretünkkel, amint a hatalmas Asszar királynak (aki örökkön éljen) a követéhez méltó.

Szargon csak hallgatta az ágyán a herceg szavait, de egy árva szót sem értett. Hanem amikor Izdubar asszír nyelven tolmácsolta neki a helytartó beszédét, olyan lelkesedés fogta el, hogy a takaróhoz verdeste a fejét, és többször egymás után ismételte: Asszar és Ramszesz.

Végre lecsillapodott, és bocsánatot kért a hercegtől, hogy ilyen előkelő vendég ennyire siralmas állapotban találja.

- Ne vedd rossz néven - folytatta aztán -, hogy egy ilyen földi féreg és trón zsámolya, mint amilyen én vagyok, ilyen szokatlan módon fejezi ki örömét látogatásodon. De két okom is van az örömre. Először is, hogy ilyen páratlan nagy tisztesség ért, másodszor pedig, mert az én ostoba és alávaló szívemben azt gondoltam, hogy te vagy, uram, az én tegnapi balesetemnek a szerzője. Úgy rémlett, hogy a botok között, amelyek a hátamra zuhogtak, a te botod a legsúlyosabb...

A higgadt Izdubar mondatról mondatra, egyiptomi nyelven tolmácsolta a beszédet a hercegnek. Ramszesz igazi fejedelmi méltósággal felelt:

- Tévedtél, Szargon. Ha magad is be nem láttad volna tévedésed, most nyomban ötven botot leszámoltatnék neked, hogy jegyezd meg: olyan ember, mint én, nem támad meg sokadmagával egy magános embert nappal se, hát még éjszaka.

A bölcs Izdubar nem is tolmácsolhatta végig a herceg szavait, amikor Szargon odacsúszott Ramszeszhez, átölelte a lábát, és lelkendezve kiáltozta:

- Igazi előkelő úr!... Nagy király!... Dicsőség Egyiptomnak, hogy ilyen uralkodója lesz!

A herceg pedig hozzátette:

- Mondok én neked többet is, Szargon. Ha téged tegnap megtámadtak, biztosítlak, hogy az udvarombeli urak közül se részes benne senki. Mert úgy tartom, hogy amilyen hatalmas erő lakik benned, a támadók közül nem egynek betörted a fejét. Az én udvaromban pedig mindenki ép, egészséges.

- Igazat mondott, és bölcsen beszélt! - súgta Szargon Izdubarnak.

- Bár ez a csúf história - folytatta a herceg - nem az én hibámból vagy az udvarombeliek hibájából esett meg, mégis kötelességemnek tartom, hogy enyhítsem neheztelésedet a város ellen, ahol téged ilyen méltatlanul fogadtak. Azért látogattalak meg magam személyében itt, a hálószobádban, azért nyitom ki előtted a palotámat minden időben, ahányszor kedved támad látogatóba jönni hozzám. És ezért kérlek, fogadd el tőlem ezt a csekély ajándékot...

A herceg e szavakkal köpenye alá nyúlt, és egy rubin- és zafírkövekkel kirakott aranyláncot húzott elő.

Az asszír óriás csaknem sírásra fakadt, amivel mélyen meghatotta a herceget, de Izdubart ez sem zökkentette ki közömbösségéből. A pap tudta, hogy Szargonnál, mint a bölcs király követénél, mindenkor készenlétben van a könny, éppen úgy, mint az öröm vagy a harag.

A helytartó egy ideig még ott maradt, majd elköszönt a követtől. Hazafelé menet elgondolta, hogy az asszírok, ha százszor barbárok is, mégsem rossz emberek, hiszen tudják méltányolni a nagylelkűséget.

Szargon annyira nekilelkesedett, hogy nyomban bort hozatott, és ivott, ivott, déltől estig.

Jóval napnyugta után Izdubar kis időre eltávozott Szargon szobájából. Hamarosan vissza is tért, de egy rejtekajtón. Mögötte két sötét palástos férfi jelent meg a szobában. Amikor levették fejükről a nagy csuklyát, Szargon az egyikben Mefresz főpapot, a másikban Mentuzufisz szent prófétát ismerte meg.

- Jó újságot hozunk neked, kegyes követ uram! - kezdte Mefresz.

- Bárcsak én is azt mondhatnám! - felelte Szargon. - Üljetek le, kegyes, szent férfiak. A szemem ugyan vérbe borult, de azért csak beszéljetek, mintha színjózan volnék... Mert van nekem eszem ittas fejjel is, tán még élesebb, mint józanon... Nem igaz, Izdubar?

- Beszéljetek - felelte a kháldeai.

- Ma - vette át a szót Mentuzufisz - levelet kaptam Herihor miniszter úr őkegyességétől. Azt írja, hogy a fáraó ő szent felsége (aki örökkön éljen!) szívesen látja követségedet memfiszi csodálatos palotájában, és hogy ő szent felsége (örökkön éljen!) kegyes jóindulattal gondol a veletek kötendő szerződésre.

Szargon megingott az ágyán, de azért a szeme megőrizte józan kifejezését.

- Elmegyek a fáraó ő szent felségéhez (aki örökkön éljen!), s az én uram, királyom nevében ráütöm a pecsétet a szerződésre, ha ékírással cserepekre rajzoljátok... mert a ti írástokat nem ismerem... Ott maradok földre omolva ő szent felsége lába előtt (örökkön éljen!) akár egész nap is, és aláírom a szerződést... Hanem ti hogyan teljesítitek majd?... Hahaha!... Azt már nem tudom! - fejezte be lármás nevetéssel.

- Asszar nagy király szolgája, hogy mersz te kételkedni a mi fejedelmünk jóakaratában és jóhiszeműségében? - méltatlankodott Mentuzufisz.

Szargon kissé kijózanodott.

- Én nem ő szent felségéről beszélek - felelte -, hanem a trónörökösről...

- Nagy bölcsesség tölti el azt az ifjút, aki habozás nélkül teljesíti atyja és a legfőbb papi tanács akaratát - jegyezte meg Mefresz.

- Hahaha! - nevetett újra a kapatos barbár. - A ti hercegetek... Ó, nagy istenek, minden tagom rándítsátok ki a helyéből, ha nem mondok igazat, bizony szeretném, ha Asszíriának volna olyan trónörököse... A mi asszír trónörökösünk bölcs is, pap is... Mielőtt háborúba megy, előbb az égi csillagok állását vizsgálja, aztán a tyúkok farka alá néz... A tietek meg azt vizsgálná: mekkora hadserege van? Aztán azt tudakolná meg: hol táborozik az ellenség? És úgy csapna le rá, mint a sas a bárányra. Az vezér!... Az király!... Nem olyan fából faragták, hogy a papok tanácsára hallgasson... Ha tanácsot akar, a kardját kérdi, nektek meg teljesítenetek kell a parancsait... Én ugyan aláírom ezt a szerződést, de megmondom az uramnak, hogy a beteg király és a bölcs papok mögött ott áll a fiatal trónörökös: egy személyben oroszlán és bika, akinek méz van az ajkán, de villám a szívében...

- Nincs ám igazság a te beszédedben - vágott a szavába Mentuzufisz. - Mert a mi hercegünk, bár egy kicsit heves és italos, mint amilyenek a fiatalok általában, de azért meg tudja becsülni a bölcsek tanácsát is és az ország főméltóságait is.

Szargon a fejét rázta.

- Ó, ti bölcsek!... Jeles írástudók!... A csillagok forgásában járatos tudósok! - vetette oda gúnyosan. - Én csak egyszerű, tudatlan ember vagyok, csak olyan közönséges tábornok, aki pecsétnyomó nélkül még a nevem sem tudom odafirkantani... Ti bölcsek vagytok, én meg csak egyszerű, tudatlan ember, de királyom szakállára mondom, nem cserélnék a ti bölcsességetekkel. Mert ti olyan emberek vagytok, akik előtt megnyílt a cserepek és papiruszok világa, de az az igazi világ, amelyben élünk, bezáródott előttetek... Én csak egyszerű, tudatlan ember vagyok, de van jó szimatú orrom, mint a kutyának. És mint a kutya messziről megérzi a medvét, én is úgy megérzem az én borvirágos orrommal a hőst. Hogy jó tanácsokkal majd ti vezetitek a herceget!... De hisz ő már ma is úgy megigézett benneteket, mint a kígyó a galambot. Én legalább nem áltatom magam, és bár a herceg olyan jó hozzám, mint az édesapa a fiához, mégis érzem a bőrömön keresztül, hogy engem asszírjaimmal együtt úgy gyűlöl, mint a tigris az elefántot. Hahaha!... Csak hadsereget adjatok neki, három hónap alatt Ninive alatt terem, feltéve, hogy a katonái el nem pusztulnak az úton, hanem még újak születnek.

- Még ha igazad lenne is - szólt közbe Mentuzufisz -, ha a herceg csakugyan szíves örömest menne is Ninive ellen, de mégse megy.

- Hát majd ha fáraó lesz, ki tartóztatja itthon?

- Mi.

- Ti?... Ti!... Hahaha! - nevetett Szargon. - Ti abban a hiszemben vagytok, hogy ez az ifjú nem is gyanítja a mi szerződésünket... De én... de én... hahaha!... Nyúzzák le elevenen a bőrömet, húzzanak karóba, ha a herceg máris nem tud mindent... Ugyan maradnának-e a föníciaiak ennyire nyugton, ha nem volnának biztosak benne, hogy a fiatal egyiptomi oroszlán megoltalmazza őket az asszír bikától?

Mentuzufisz és Mefresz titkon összenéztek. Szinte megdöbbentette őket a barbár asszír éleslátása, aki merészen kimondta, amit ők még csak fontolóra se vettek.

És csakugyan, mi lenne, ha a trónörökös kitalálta az ő terveiket, sőt meg akarja hiúsítani?

De pillanatnyi zavarukból kiszabadította őket az eddig szótlan Izdubar.

- Szargon - szólalt meg a kháldeai -, olyan dolgokba ártod magad, amelyek nem tartoznak rád. A te kötelességed csak az, hogy kösd meg Egyiptommal a szerződést, amint a mi urunk királyunk kívánja. De hogy az egyiptomi trónörökös mit tud, mit nem tud, mit művel, mit nem művel, az nem a te dolgod, amikor a legfelső, örökkön élő papi tanács biztosít bennünket, hogy a szerződést igenis végrehajtják. Hogy s mint tudják ezt elérni, az már nem a mi gondunk.

Izdubar színtelen, száraz hangja egyszerre lehűtötte az asszír követ szertelen jókedvét. Szargon megcsóválta a fejét, és dörmögve mondta:

- Akkor pedig sajnálom ezt a fiút!... Nagyszerű hadvezér, nemes lelkű nagyúr...

Tizenkettedik fejezet

A két szent férfiú, Mefresz és Mentuzufisz, Szargonnál tett látogatásuk után nagy vigyázatosan újra köpenyükbe burkolóztak, és eltűnődve mentek haza.

- Ki tudja - jegyezte meg Mentuzufisz -, hogy ez a boriszák Szargon nem találta-e fején a szöget a mi trónörökösünkkel kapcsolatban?

- De akkor meg már inkább Izdubarnak van igaza - felelte keményen Mefresz.

- Csak ne vágjunk a dolgok elé. Először is ki kell tapogatni a herceget - mondta Mentuzufisz.

- Próbáld meg, szentatyám.

Másnap a két főpap csakugyan meglátogatta a herceget, és komoly ábrázattal bizalmas beszélgetésre kérték.

- Mi történt? - kérdezte a herceg. - Csak nem a tiszteletre méltó Szargon járt újra éjjeli követségen?

- Sajnos, nem Szargon ügyében jöttünk - kezdte Mefresz. - Hanem a népben olyan hírek keringenek, hogy te, legkegyesebb uram, szoros kapcsolatot tartasz fenn a hitetlen föníciaiakkal...

Ezekre a szavakra a herceg rögtön gyanítani kezdte a két próféta látogatásának célját, és fölforrt a vére. De rögtön belátta azt is, hogy ez a kezdete a küzdelemnek közte és a papi rend között, és mint fejedelmi ivadékhoz illik, egy pillanat alatt erőt vett felindulásán. Ártatlan, kíváncsi arcot vágott.

- A föníciaiak pedig veszedelmes emberek, az ország ősi ellenségei - folytatta Mefresz.

A herceg elmosolyodott.

- Szent férfiak, ha ti adnátok nekem kölcsön pénzeket, és szép lányok is volnának a templomaitokban, akkor titeket látogatnálak sűrűbben. De így, csupa nyomorúságból, kénytelen vagyok a föníciaiakkal barátkozni!

- Azt beszélik, hogy te, kegyes uram, éjszakánként ahhoz a föníciai papnőhöz is jársz...

- Mitévő legyek, ha az a lány észbe nem kap, és nem költözik át az én házamba? De ne féljetek, karddal járok, és ha valaki utamba állna...

- De e miatt a föníciai papnő miatt nem szívelheted az asszír király követét.

- Dehogyis amiatt, hanem mert Szargon faggyúszagú... De hát tulajdonképpen miről van szó?... Ti, jó szentatyák, nem vagytok az én fehérnépeim felvigyázói, és gondolom, Szargon őkegyessége se bízta rátok az ő asszonyait. Hát akkor... mit kívántok?

Mefresz úgy megzavarodott, hogy a feje búbjáig elvörösödött.

- Igazad van, kegyes uram - bökte ki végre -, a te szerelmeid nem tartoznak ránk, meg az se, milyen úton-módon kötsz barátságot. De nagyobb itt a baj: a nép ugyancsak csodálkozik, hogy a ravasz Hiram olyan könnyűszerrel kölcsönadott neked száz talentumot, még csak zálogot se kért...

A hercegnek megremegett az ajka, de azért újra higgadtan felelt:

- Az már igazán nem az én hibám, hogy Hiram jobban bízik a szavamban, mint az egyiptomi pénzes emberek. Ő tudja, hogy inkább lemondok nagyapámtól maradt fegyverzetemről, mint hogy meg ne fizessem, amivel tartozom neki. És úgy látszik, még a kamat dolgában is nyugodt, mert arról nem is szólt nekem. Nem kívánom titkolni előttetek, szent férfiak, hogy a föníciaiak ügyesebbek, mint az egyiptomiak. A mi pénzes emberünk, mielőtt kölcsönadja a száz talentumot, sötét képeket vág, nagyokat sóhajt, egy álló hónapig huzakodik, a végén óriási zálogot vesz és még nagyobb kamatot. A föníciaiak ellenben jobban ismerik a herceg szívét, és adnak pénzt, még bíró és tanú nélkül is.

A főpapot annyira felingerelte Ramszesz nyugodt gúnyolódása, hogy csak hallgatott, és összeszorította az ajkait. Mentuzufisz rántotta ki kínos zavarából, aki minden teketória nélkül megkérdezte:

- Mit szólnál, kegyes uram, ha mi szerződést kötnénk Asszíriával, és átengednénk neki egész Észak-Ázsiát Föníciával együtt?

Közben a trónörökös arcára szegezte szemét. De a herceg teljes nyugalommal felelte:

- Azt mondanám, hogy ilyen szerződésre csak árulók beszélhetnék rá ő szent felségét.

A két pap fészkelődni kezdett. Mefresz felemelte, Mentuzufisz meg ökölbe szorította a kezét.

- És ha az ország biztonsága követelné ezt? - feszegette Mentuzufisz.

- Mit akartok tőlem? - tört ki a herceg. - Beleártjátok magatokat az adósságaim, asszonyaim dolgába, kémekkel vesztek körül, szemrehányásokat mertek tenni, most meg alattomos kérdésekkel álltok elém!... Hát én kijelentem nektek: ha megmérgeznétek, akkor se írnék alá egy ilyen szerződést... Szerencsére ez nem tőlem függ, hanem ő szent felségétől, akinek az akaratát mindnyájan teljesíteni tartozunk.

- És ha fáraó volnál, mit tennél, kegyes uram?

- Amit az ország becsülete és érdeke megkíván.

- Abban nem is kételkedem - jegyezte meg Mentuzufisz. - De mit tartasz, kegyes uram, az állam érdekének?... Hol keressük ennek jeleit?

- Hát mire való a legfőbb tanács?! - fakadt ki a herceg, ezúttal tettetett haraggal. - Azt mondjátok, hogy ez a tanács csupa bölcsből áll. Vállalják csak a felelősséget ezért a szerződésért, amely az én szememben Egyiptomnak gyalázata és veszte...

- Honnan tudod, kegyes uram - szólt Mentuzufisz -, hogy a te isteni atyád nem ugyanígy cselekedett?

- De mit faggattok?... Mire való ez a vallatás?... Ki ad nektek jogot arra, hogy betekintsetek a szívem legmélyére?

Ramszesz olyan kitűnően játszotta a felháborodott embert, hogy a két főpap teljesen megnyugodott...

- Úgy beszélsz, hercegem - mondta Mefresz -, ahogy igazi egyiptomihoz illik. Nekünk is fájna egy ilyen szerződés, de az állam biztonsága néha megköveteli, hogy egy pillanatra engedjünk a körülmények nyomásának...

- De mi kényszerít rá benneteket? - kiáltotta a herceg. - Döntő, nagy csatát vesztettünk, vagy már nincsen hadseregünk?

- Az evezősei a hajónak, amelyben Egyiptom úszik az örökkévalóság folyóján, a papok - jelentette ki ünnepélyes hangon a főpap -, kormányosa pedig az egész mindenség hatalmas ura. Sokszor megállítják vagy eltérítik útjából a hajót, hogy kikerüljék a veszedelmes forgatagokat, amelyeket mi még csak nem is látunk. Ilyen esetekben a mi részünkről türelemre és engedelmességre van szükség: meg is kapjuk érte bőséges jutalmunkat, amely mindent meghalad, amit halandó ember el tud képzelni.

E megjegyzések után a két pap elbúcsúzott a hercegtől, telve jó reménységgel, hogy a herceg, ha haragszik is erre a szerződésre, azért nem szegi meg, és biztosítja Egyiptomnak azt az időt, amire annyira szüksége van nyugalmához. Távozásuk után Ramszesz hívatta Tutmóziszt. S amikor négyszemközt maradt legkedvesebb hívével, kirobbant belőle régóta fojtogatott haragja és keserűsége. Levetette magát a heverőre, vonaglott, mint a kígyó, ököllel verdeste fejét, és sírt.

Tutmózisz riadtan várta, míg a herceg dührohama elmúlik. Borral megkevert vízzel kínálta, csillapító fűszereket égetett körülötte, végre leült mellé, és megkérdezte, mi volt az oka e férfihoz nem illő kétségbeesésének.

- Ülj ide - mondta a herceg, fel sem kelve. - Tudod, ma már bizonyos vagyok benne, hogy papjaink valami gyalázatos szerződést kötöttek Asszíriával... Háború nélkül, sőt anélkül, hogy amazok követelték volna!... Ugyan sejted-e, mennyit vesztünk?

- Dagon említette, hogy Asszíria be akarja kebelezni Föníciát. De a föníciaiak most egyelőre megint nemigen nyugtalankodnak, mert Asszar király háborút visel az északkeleti határon. Nagyon vitéz nép lakik arra, sokan is vannak, és így nem is lehet előre tudni, hogy végződik a hadjárat. A föníciaiaknak néhány évre mindenesetre nyugtuk lesz, azalatt felkészülhetnek a védelemre, és szövetségesek után nézhetnek...

A herceg türelmetlenül legyintett.

- Látod - vágott Tutmózisz szavába -, még Fönícia is fegyverkezik, és felfegyverzi talán minden szomszédját. Mi pedig, ha egyebet nem, de a hátralékos ázsiai adókat mindenképpen elvesztjük, pedig ez az elmaradt adó - hallottál már ilyet? - több mint százezer talentum!

- Százezer talentum... - ismételte a herceg. - Ó, nagy istenek! Ekkora summa egy csapásra megtöltené a fáraó kincstárát... Ha pedig alkalmas időben megtámadnók Asszíriát, magában Ninivében, Asszar király palotájában, mérhetetlen kincseket találnánk... Aztán gondold el, mennyi rabszolgát szedhetnénk össze!... Félmilliót... egymilliót is... csupa óriási erejű embert, akik olyan vadak, hogy az egyiptomi rabság, a legkegyetlenebb kőfejtő vagy csatornaásó munka is szórakozásszámba menne a szemükben. A föld termékenysége néhány év során sokat javulna, koldus, elnyomorodott népünk új erőre kapna, és mire az utolsó rabszolga kipusztulna, akkorra az ország visszanyerné régi hatalmát és gazdagságát... És mindezt semmivé teszik a papok néhány teleírt ezüstlappal és ék formájú jelekkel telerótt cseréppel, amit nem ért közülünk senki!

Tutmózisz végighallgatta a herceg kifakadását, aztán felkelt a heverőről, figyelmesen szétnézett a szomszéd szobákban, nem hallgatózik-e valaki, majd újra leült Ramszesz mellé, és suttogni kezdett:

- Légy jó reménységgel, uram! Amennyire én tudom, az egész arisztokrácia, minden nomarchosz, minden magasabb rangú tiszt hallotta ennek a szerződésnek a hírét, és fel van háborodva. Csak egyet ints, és a szerződés ékírásos cserepeit Szargon fején törjük széjjel, vagy akár Asszar királyon...

- De hisz ez lázadás volna ő szent felsége ellen! - szólt éppoly halkan a herceg.

Tutmózisz szomorú arcot vágott.

- Nem akartam megsebezni szíved - mondta -, de atyád, a leghatalmasabb istenek egyenrangú társa, nagyon beteg.

- Az nem igaz! - pattant fel a herceg.

- De igen, csak ne áruld el, hogy tudsz róla. Ő szent felsége nagyon belefáradt a földi életbe, és már elkívánkozik. Csakhogy a papok tartóztatják, téged meg sem hívnak Memfiszbe, hogy akadály nélkül aláírhassák az Asszíriával kötött egyezséget...

- De azok az emberek árulók!... Árulók! - suttogta a herceg féktelen haraggal.

- Azért aztán nem is lesz majd nehéz felbontani a szerződést, ha atyád halála után (örökkön éljen!) átveszed a hatalmat.

A herceg elgondolkozott.

- Könnyebb a szerződést aláírni, mint felbontani... - szólt végre.

- Felbontani is könnyű! - mosolyodott el Tutmózisz. - Nincs-e Ázsiában egy sereg zabolátlan néptörzs, amely megrohanja határainkat?... És az isteni Nitager nem őrködik-e a határokon, hogy visszaverje őket, és odaát folytassa a harcot, az ő országukban? Vagy azt hiszed, hogy Egyiptom nem talál elég fegyverforgató embert és pénzt a hadviselésre?... Mindnyájan elmegyünk, mert mindenki nyerhet valamit, és úgy-ahogy biztosíthatja az életét... Kincs meg van bőven a templomokban... A Labirintusban pedig...

- Ki tudja onnan előkeríteni? - szólt a herceg kételkedve.

- Ki?... Minden nomarchosz, minden tiszt, minden nemes megteszi, csak a kezében legyen a fáraó parancsa, aztán a fiatalabb papok megmutatják az utat a titkos kincstárakhoz...

- Nem merik... Az isten büntető keze...

Tutmózisz megvetően legyintett.

- Hát parasztok vagy pásztorok vagyunk mi, hogy reszkessünk az istenektől, akikből a zsidók, a föníciaiak, görögök gúnyt űznek, de még akármelyik zsoldoskatona is büntetlenül meggyaláz? A papok sütöttek ki az istenekről mindenféle hazugságot, de maguk se hisznek bennük. Hiszen tudod, hogy a templomokban csak az Egyetlent vallják... Ők tesznek csodákat, de maguk is nevetik... Csak a paraszt veri homlokával az istenszobrok előtt a földet, mint valaha. De a munkások már kételkednek Ozirisz, Hórusz és Széth mindenhatóságában, az íródeákok az elszámolásaikkal csapják be az isteneket, a papok meg csak láncként és lakatként használják őket, hogy megvédjék a kincseiket. Ohó! Elmúltak már azok az idők - folytatta Tutmózisz -, amikor még egész Egyiptom mindent szentül elhitt, amit a templomokban mondtak. Ma mi megbántjuk a föníciai isteneket, a föníciaiak a mieinket, és senkire se csapnak le a villámok...

A helytartó figyelmesen fürkészte Tutmóziszt.

- Hogyan jutnak ilyen gondolatok az eszedbe? - kérdezte. - Hiszen még nemrégen csak úgy sápadoztál, ha a papokról esett szó...

- Mert csak egymagam voltam. De ma, amikor tudom, hogy az egész nemesség úgy gondolkozik, mint én, biztosabban érzem magam...

- És ki beszélt neked meg a nemességnek az asszír szerződésről?

- Dagon meg a többi föníciai - felelte Tutmózisz. - Sőt még azt is felajánlották, hogy ha üt az óra, fellázítják az ázsiai törzseket, így hadseregünknek meglesz az ürügye, és átlépheti a határokat. S ha egyszer rálépünk a ninivei útra, a föníciaiak és szövetségeseik csatlakoznak hozzánk... Olyan hadsereged lesz, hogy még Nagy Ramszesznek se volt akkora!

A hercegnek nem volt ínyére a föníciaiak buzgósága, de hallgatott róla. Ahelyett megkérdezte:

- Aztán mi lesz, ha a papok hírét veszik a ti sok beszédeteknek?... Biztos, hogy egyikőtök se kerüli el a halált!

- Nem tudnak meg semmit! - vágta rá vígan Tutmózisz. - Nagyon is bizakodnak a hatalmukban, rosszul fizetik a besúgóikat, és kapzsiságukkal, kevélységükkel egész Egyiptomot maguk ellen keserítik. Így aztán a nemesség, katonaság, íródeákok, munkások, de még az alsó papok is csak a jelszót várják, hogy megrohanják a templomokat, összeszedjék a kincseket, és lerakják a trón zsámolyára. Ha pedig nincs a kezükben a mérhetetlen kincs, a szent férfiaknak egyszerre odalesz minden hatalmuk. Többé még csodákat se tudnak tenni, mert ahhoz is aranygyűrűk kellenek...

A herceg más tárgyra terelte a beszélgetést, majd jelt adott Tutmózisznak, hogy elmehet.

Amikor magára maradt, gondolkodóba esett.

A nemesség ellenséges indulata a papok iránt és a legfelső osztályok harcias kedve nagy örömet szerzett volna neki, ha ez a nagy hév nem ilyen hirtelenséggel lobban föl, és ha mögötte nem a föníciaiak lappanganának.

Ez a meggondolás a herceget óvatosságra intette: mert azt tisztán látta, hogy egyiptomi ügyekben okosabb a papok hazafiasságában bízni, mint a föníciaiak barátságában.

De eszébe jutottak atyja szavai, hogy a föníciaiak igazmondók és megbízhatók, ha az ő érdekükről van szó. A föníciaiaknak pedig kétségtelenül nagy érdekük, hogy ne jussanak Asszíria hatalma alá. És háború esetén mint szövetségesekben is meg lehet bennük bízni, mert Egyiptom veresége először is rájuk nézve volna csapás.

Másrészről Ramszesz egy percig se tette föl, hogy a papok, még ezzel a szégyenletes asszír szerződéssel is, csakugyan árulást követtek volna el. Nem, nem árulók ők, hanem csak ellustult főméltóságok. A béke van leginkább kedvükre, mert béke idején nyugodtan szaporíthatják kincseiket, és gyarapíthatják hatalmukat. Nem akarnak háborút, mert a háború a fáraó hatalmát erősítené, és rájuk magukra nagy költségeket zúdítana.

Így történt, hogy a herceg tapasztalatlan fiatalember létére megértette, hogy óvatosnak kell lennie, nem szabad semmit elhamarkodni, se senkit elítélni, és senkiben sem szabad föltétlenül megbízni. Ő már elhatározta a háborút Asszíriával, de nem azért, mert a nemesség és a föníciaiak kívánták, hanem mert Egyiptomnak kincsekre és rabszolgákra volt szüksége.

De amikor elhatározta a háborút, mindenben meggondoltan akart eljárni. Először apródonként meggyőzni a papokat a háború szükségességéről, s csak ellenállás esetén, a katonaságra és nemességre támaszkodva, megtörni vonakodásukat.

És csakugyan, amikor szent Mefresz és Mentuzufisz kinevette Szargon jóslatait, hogy a herceg nem fog meghajolni a papok előtt, hanem ő szorítja majd őket engedelmességre, Ramszesznek már kész terve volt, mint veti őket igája alá, és milyen eszközökkel tör a cél megvalósítására. De a harc megkezdésének pillanatát és lefolyásának módját a jövőre bízta.

„Az idő a legjobb tanácsadó!” - mondta magában.

Nyugodt volt, elégedett, mint aki hosszú tétovázás után tudja, mi a dolga, és van hite az erejében. Hogy pedig a nagy felindulásnak még csak nyoma se maradjon lelkében, elment Sárához.

Egy kis enyelgés a fiával mindig eloszlatta gondjait, derűvel töltötte meg a szívét.

Megkerülte a kertet, belépett első kedvence villájába, és újra könnyek közt találta.

- Ó, Sára! - kiáltotta a herceg. - Ha az egész Nílust magadban hordanád, te még azt is elsírnád.

- Már nem sírok... - felelte Sára, de csak még nagyobb áradat öntötte el szemét.

- Mi az? - kérdezte a herceg. - Már megint szert tettél egy jósnőre, aki föníciai papnőkkel ijesztget?

- Nem a föníciai nőktől félek én, hanem magától Föníciától... - felelte Sára. - Ó, jó uram, te nem is tudod, milyen alávaló nép az!

- Tán megégetik a gyerekeket? - mosolyodott el a herceg.

- Azt hiszed, nem? - vetette ellen Sára, nagy szemeket vetve Ramszeszre.

- Lárifári! Magától Hiram hercegtől tudom, hogy ez csak mesebeszéd...

- Hiramtól? - sikoltott fel Sára. - Hiram? De hisz az a legnagyobb gonosztevő!... Kérdezd meg az apámat, ő majd elmondja, messze idegen országbeli fiatal lányokat hogy csal a hajójára, aztán kifeszíti a vitorlákat, és elhurcolja, eladja őket... Nekünk is volt egy szőke rabszolgalányunk, akit Hiram hurcolt el. Odavolt a honvágytól, de még azt se tudta megmondani, hol van a hazája. És meghalt!... Ilyen ember Hiram, és ilyen az a nyomorult Dagon is, és valamennyi semmirevaló föníciai...

- Meglehet, de hát mit tartozik ez miránk? - kérdezte a herceg.

- Nagyon is - felelte Sára. - Uram, te meghallgatod a föníciaiak tanácsát, közben pedig a mi zsidó atyánkfiai a nyomára jöttek, hogy Fönícia háborút szít Egyiptom és Asszíria között. Állítólag a leggazdagabb föníciai kereskedők és pénzemberek szörnyű esküvéssel lekötötték magukat erre a munkára...

- De minek kellene nekik a háború? - kérdezte a herceg tettetett közömbösséggel.

- Minek? - fakadt ki Sára. - Hát ők szállítják majd nektek meg az asszíroknak a fegyvereket, mindenféle árukat, híreket, és mindenért tízszeres árat fizettetnek... kifosztják mind a két fél elesettjeit és sebesültjeit... Ők vásárolják majd össze az egyiptomi és asszír katonáktól a zsákmányolt holmikat és rabszolgákat... Ennyi nem elég neked?... Egyiptom és Asszíria tönkremenne, Fönícia meg új tárházakat épít az új kincseknek.

- Aztán ki tálalta föl neked ezt a bölcsességet? - mosolyodott el a herceg.

- Hát tán nem hallom, amikor az apám meg a rokonok, ismerősök összebújnak és sugdosódnak, de előbb nyugtalanul körülnéznek, nem hallgatózik-e valaki? De meg nem ismerem-e én is a föníciaiakat? Teelőtted, uram, a földre borulnak, te nem látod álnok, ravasz pillantásukat, de én már nemegyszer néztem a szemükbe, mely a kapzsiságtól zöld, vagy a haragtól sárga. Őrizkedj, uram, a föníciaiaktól, mint a mérges kígyótól!

Ramszesz csak nézte, nézte Sárát, és önkéntelenül is összehasonlította őszinte szerelmét a föníciai papnő kitanult magakelletésével, gyöngéd kitöréseit Káma alattomos hidegségével.

„Csakugyan! - gondolta magában. - A föníciaiak valóban mérges kígyók. De ha Nagy Ramszesz oroszlánt használt a háborúban, miért ne használhatnám én fel Egyiptom ellenségei ellen a mérges kígyót?”

És minél világosabban látta Káma romlottságát, annál hevesebben kívánta. Hősi lelkek néha keresik a veszélyt.

Elbúcsúzott Sárától, és honnan, honnan nem, hirtelen eszébe ötlött, hogy Szargonnak az a gyanúja volt, hogy ő is részt vett abban az éjszakai támadásban.

Egyszerre csak a homlokára ütött.

„Hátha ez az én hasonmásom rendezte azt a verekedést? - gondolta magában. - De akkor ki beszélte rá?... A föníciaiak? Ha azonban ők akarták ilyen szennyes dologba keverni az én személyemet, akkor igaza van Sárának, hogy gazemberek, akiktől őrizkedni kell!”

Újra fellobbant benne a harag, és elhatározta, hogy nyomban tisztázza a kérdést. Minthogy pedig már leszállt az est, Ramszesz haza se ment, hanem egyenesen Kámához indult.

Bánta is most, hogy megismerik, ha pedig veszedelem fenyegetné, ott a kardja...

A papnő villájában világosság volt, de a pitvarban cselédségnek semmi nyoma.

„Eddig Káma eltávolította a cselédeit, amikor engem várt - gondolta. - De ma megérezte volna, hogy jövök, vagy tán szerencsésebb szerelmesét fogadja?”

Felment az emeletre, megállt Káma ajtaja előtt, és hirtelen félrerántotta a függönyt. A szobában csak ketten voltak: Káma és Hiram: halkan suttogtak.

- Ó!... Rosszkor találtam jönni... - szólt nevetve a herceg. - Hát még te is teszed a szépet az olyan nőnek, aki a halállal játszik, ha kegyes a férfiakhoz?

Hiram és a papnő felugrottak az alacsony székről.

- Nyilván valami kegyes szellem figyelmeztetett rá téged, jó uram, hogy éppen rólad beszélgettünk - szólt a föníciai meghajolva.

- Meglepetést terveztek? - kérdezte a helytartó.

- Meglehet!... Ki tudja? - felelte Káma, és kihívóan nézett rá.

De a herceg hidegen felelte:

- Csakhogy akik továbbra is meglepetéseket készítgetnek számomra, a tulajdon nyakuknál fogva fenn ne akadjanak a hóhér bárdjában vagy kötelében... Akkor aztán ők jobban elcsodálkozhatnak, mint én az ő csínyjeiken.

Káma félig nyitott ajkán megfagyott a mosoly; Hiram arca fakóra vált, s alázatosan mondta:

- Mivel szolgáltunk rá a mi urunk és oltalmazónk haragjára?

- Tudni akarom az igazságot - vetette oda a herceg, miközben leült, majd fenyegetően nézett Hiramra. - Tudni akarom: ki rendezte azt a támadást az asszír követ ellen, és abba a hitványságba ki keverte bele azt az embert, aki úgy hasonlít rám, mint a jobb kezem a bal kezemre.

- Látod, Káma - szólt megdöbbenve Hiram -, ugye, megmondtam, hogy az a nagy barátság azzal az akasztófavirággal még nagy szerencsétlenséget hoz a fejedre... Már itt is van!... Nem is kellett rá várni sokat.

A papnő a herceg elé vetette magát.

- Mindent elmondok - sikoltotta jajgatva -, csak vesd ki szívedből a haragot a föníciaiak ellen!... Engem ölj meg, engem zárj börtönbe, de ne haragudj rájuk...

- Ki támadta meg Szargont?

- A görög Lükon, aki a mi templomunkban énekel - felelte Káma, még egyre térden.

- Aha!... Hát az énekelt az ablakod alatt? Ő hasonlít rám annyira!

Hiram lehorgasztotta a fejét, és szívére tette a kezét.

- Busásan fizettünk mi ennek az embernek - vallotta meg -, hogy annyira hasonlít hozzád, jó uram... Azt gondoltuk, hogy balsors idején a nyomorult még nagy hasznodra lehet...

- És hasznomra is volt! - vágott a szavába a herceg. - Hol van az az ember? Látni akarom azt a tökéletes énekest... az én eleven képmásomat...

Hiram széttárta karjait.

- A gazember megszökött, de mi rátalálunk - felelte. - Hacsak léggyé, földigilisztává nem változik...

- És nekem megbocsátasz, uram? - suttogta Káma, a herceg térdére borulva.

- Nőknek sokat megbocsátanak - felelte a herceg.

- És te sem állsz bosszút rajtam? - kérdezte szorongva Hiramot is.

- Fönícia - felelte az öreg vontatottan és jelentősen - a legnagyobb botlást is megbocsátja annak, aki a mi urunknak, Ramszesznek a kegyében van... örökkön éljen!

- Ami pedig Lükont illeti - tette hozzá, a herceghez fordulva -, élve vagy halva, de megkapod...

Azzal Hiram mélyen meghajolt és eltávozott, magukra hagyva a herceget és Kámát.

Ramszesznek fejébe szállt a vér. Átölelte a még térdelő Kámát, és suttogva mondta:

- Hallottad, mit mondott Hiram herceg?... Fönícia megbocsátja a legnagyobb bűnt is!... Ez az ember csakugyan igaz hívem... És ha ő így beszél, mi kifogásod lehet még?

Káma a herceg kezét csókolgatva suttogta:

- Meghódítottál... rabszolgád vagyok... De ma még hagyj békében... tiszteld a házat, ahol az isteni Astóreth lakik...

- Vagyis átköltözöl a palotámba? - kérdezte a herceg.

- Ó, nagy istenek, mit mondtál?... Mióta a nap fölkel és lenyugszik, még nem esett meg, hogy Astóreth papnője... De hiába!... Fönícia a tiszteletnek, ragaszkodásnak olyan bizonyságát adja irántad, uram, amilyenben még tulajdon fiai közül se volt része senkinek...

- Tehát... - szólt a herceg, magához vonva Kámát.

- Csak ne ma, és ne itt... - esengett a papnő.

Tizenharmadik fejezet

Ramszesz, alighogy megtudta Hiramtól, hogy a föníciaiak neki ajándékozták a papnőt, szerette volna minél hamarább a palotában látni; nem mintha nélküle nem tudott volna élni, hanem mert újság volt neki.

De Káma egyre csak húzta-halasztotta az átköltözést; kérve kérte a herceget, hogy legalább csak addig hagyja békén, míg a zarándokok özönlése egy kissé alább nem hagy, főképpen pedig míg a legnevezetesebbek vissza nem indulnak Pi-Basztból hazájukba. Mert ha az ő ottlétük idejében lesz a herceg kedvese, a templom jövedelmei megcsappanhatnak, őt magát pedig veszedelem érhetné.

- A mi bölcseink és nagyjaink megbocsátják az árulást - magyarázta Ramszesznek. - De az alja nép az istenek bosszúját kívánja a fejemre, és te tudod, uram, hogy az istenek kezei hosszúak...

- Csak el ne veszítsék, ha az én földem alá dugják! - mondta a herceg.

De nem erősködött, mert figyelmét nagyon is lekötötte valami egyéb.

Az asszír követek, Szargon és Izdubar már elutaztak Memfiszbe a szerződés aláírására. Egyidejűleg a fáraó felszólította Ramszeszt, hogy tegyen neki jelentést eddigi utazásáról.

A herceg pontosan megíratott íródeákjával mindent, ami csak történt vele azóta, hogy Memfiszt elhagyta: beszámolt a mesteremberek meglátogatásáról, a nagy műhelyek, szántóföldek megtekintéséről, a nomarchoszok és tisztviselőkkel folytatott megbeszéléseiről. A jelentés átadására pedig Tutmóziszt jelölte ki.

- A fáraó színe előtt te leszel az én szívem és szám - mondta neki a herceg. - Most hát megmondom, mi lesz a dolgod. Ha Herihor őkegyessége azt kérdezi: mi a véleményem, mi az oka Egyiptom és a kincstár szegénységének, mondd meg a miniszter úrnak, forduljon a jobbkezéhez, Pentuerhez, ő majd ugyanúgy kifejti a nézeteimet ebben a kérdésben, amint az isteni Háthor templomában tette. Ha Herihor azt akarja megtudni: mi a nézetem az asszír szerződésről, csak azt feleld: nekem az a kötelességem, hogy teljesítsem a mi urunk parancsait.

Tutmózisz csak bólogatott a fejével, hogy érti.

- De - folytatta a helytartó - ha majd az én atyám színe előtt állsz (örökkön éljen!), és meggyőződtél róla, hogy senki se hallgatózik körülöttetek, borulj a lába elé az én nevemben, és ezt mondd neki:

„Mi urunk, ezt mondja neked a te fiad és szolgád, a szegény, nyomorult Ramszesz, akinek te adtad az életet és hatalmat:

Egyiptom ínségének oka a termékeny föld megfogyatkozása, amelyet a sivatag nyelt el, és a lakosság megfogyatkozása, amely a sok munkától, nyomorúságtól pusztul.

De tudd meg, ó, urunk, hogy a te kincstáradnak a sivatagnál és pestisnél semmivel se okoznak kisebb kárt a papok. Mert nemcsak a templomaik vannak színültig tele arannyal és drágaságokkal, amelyekkel egyszerre ki lehetne fizetni minden adósságot, hanem a szentatyáknak és prófétáknak vannak a legszebb majorságaik, a legderekabb parasztjaik és munkásaik, és sokkal több földjük, mint az isteni fáraónak.

Ezt mondja neked a te fiad és szolgád, Ramszesz, akinek az egész utazása alatt nyitva volt a szeme, mint a halnak, és úgy hegyezte a fülét, mint az okos szamár.”

A herceg megpihent, Tutmózisz pedig emlékezetébe véste a szavait.

- Ha pedig - folytatta tovább a helytartó - ő szent felsége azt kérdi: mit tartok az asszírokról, borulj előtte a földre, és ezt mondd neki:

„Ramszesz, a te szolgád, engedelmeddel bátor úgy vélekedni, hogy az asszírok szálas és erős emberek, és fegyverzetük is kitűnő, de látni való, hogy nincsenek jól kiképezve. Szargon sarkában a legkiválóbb asszír harcosok haladtak: a legjobb íjászok, dárdások, bárdforgatók, de hat se akadt köztük, aki sorban tudott volna menetelni. A dárdájukat ferdén tartják, a kardjuk rosszul van felkötve, a csatabárdot meg úgy hordják, mint az ács vagy a mészáros. Ruhájuk nehéz, durva sarujuk fölsebzi a lábat, a pajzsuk pedig, bár erős, nem sok hasznukra van, mert a katona ügyetlen.”

- Igazad van - szólt közbe Tutmózisz. - Ezt én is észrevettem, s ugyanezt hallom a tisztjeinktől is, akik azt erősítik, hogy ha olyan az asszír hadsereg, amilyennek itt látták, akkor még a líbiai hordáknál is gyengébb ellenállást fejt ki.

- Mondd meg azt is a mi urunknak - folytatta Ramszesz -, aki a mi számunkra az élet kútfeje, hogy az egész nemesség, az egész egyiptomi hadsereg háborog a puszta hírre is, hogy az asszírok elkaparinthatják Föníciát. Hiszen Fönícia Egyiptom kikötője, és föníciaiak a hajóhad legjobb matrózai. Végre mondd meg azt is, amit a föníciaiaktól hallottam, amit ő szent felsége minden bizonnyal jobban tud, hogy Asszíria most gyenge, mert háborúja van északon és keleten, és ellene van egész Nyugat-Ázsia. Ha tehát ma megtámadnók, sok kincset és sok-sok rabszolgát zsákmányolhatnánk, akik segítenének a mi parasztjainknak munkájukban. De azért azzal fejezd be, hogy az én atyám bölcsessége nagyobb, mint mindenkié, és úgy cselekszem, amint parancsolja. Csak Föníciát ne adja Asszar kezére, mert akkor végünk van. Fönícia a mi kincstárunk ércajtaja, és van-e olyan ember, aki a rablókra bízná a kapuját?

Tutmózisz elutazott Memfiszbe Paophi hónapban (július-augusztus).

A Nílus nagy erővel áradni kezdett, emiatt aztán az ázsiai zarándokok özöne is megapadt Astóreth temploma körül. A város népe kitódult a földekre, hogy minél előbb leszüreteljenek, betakarítsák a lent és egy bizonyos gyapotféle növényt.

Egyszóval a környék elcsendesedett, a kertek Astóreth temploma körül ugyancsak elnéptelenedtek.

Ramszesz herceg, akit most nem kötöttek le a mulatságok és állami ügyek, csak Káma iránt fellobbant szerelmével gondolt. Egy alkalommal titkos tanácskozást folytatott Hirammal, aki aztán az ő megbízásából Astóreth temploma javára felajánlott tíz talentum aranyat, az istennőnek malachitból faragott remek művű szobrocskáját, ötven tehenet és százötven mérő búzát. Olyan dús volt ez az adomány, hogy maga a templom főpapja ment el a helytartóhoz, hogy leborulva előtte megköszönje neki a nagy kegyet, amelyről - mondotta a főpap - örök időkön megemlékeznek az emberek, akik Astóreth istennőt szeretik.

Amikor a templom dolgával végzett, a herceg magához hívatta a pi-baszti rendőrfőnököt, és egy óra hosszat tárgyalt vele. Néhány nap múlva pedig egy rendkívüli újság hatására az egész város remegett az izgalomtól.

Kámát, Astóreth papnőjét elrabolták, megszöktették, és úgy eltűnt, nyomtalanul, mint egy porszem a sivatagban.

A hallatlan eset ekképpen történt:

Astóreth templomának főpapja elküldte Kámát Szabne-Khetam városába, a Meuzaleh-tó mellé, hogy adományokat vigyen Astóreth istennő ottani kápolnájának. A papnő csónakon tette meg az utat, éj idején, azért is, hogy a nyári forróságtól ne szenvedjen, de meg azért is, hogy a lakosok kíváncsisága és hódolata elől meneküljön.

Reggel felé, amikor a négy evezős fáradtan elbóbiskolt, a parti vízinövények sűrűjéből hirtelen csónakok törtek elő görög és hettita evezősökkel, körülvették a papnő csónakját, és Kámát elhurcolták. A támadás annyira gyors volt, hogy a föníciai evezősök ellen sem álltak. A papnőnek nyilván betömték a száját, mert még csak kiabálni se tudott.

A szentségtörés elkövetése után a hettiták és görögök eltűntek a sűrűben, s onnan kilopakodtak a tengerre. Hogy az üldözést elkerüljék, a csónakot, amely Astóreth templomáé volt, felborították.

Egész Pi-Baszt úgy zúgott, forrongott, mint a fölbolygatott kaptár. A lakosság egyébről se beszélt. Sőt azt is gyanították, kik a gaztett szerzői. Egyesek az asszír Szargont gyanúsították, aki Kámának házasságot ajánlott, ha hajlandó itthagyni a templomot és vele menni Ninivébe. Mások a görög Lükonra gyanakodtak, aki az Astóreth-templom énekese volt, és régóta szenvedélyesen szerette Kámát. Volt olyan gazdag, hogy nyugodtan felbérelhetett néhány görög rablót, másrészt volt olyan istentelen, hogy egyáltalán nem tétovázott, elrabolja-e a föníciai papnőt vagy se.

Természetes, hogy ezután nyomban tanácsra hívták Astóreth szentélyébe a leggazdagabb és legjámborabb híveket. A tanács mindenekelőtt elhatározta, hogy Kámát elbocsátják a papi szolgálatból, és feloldják az átok alól, amely az olyan szüzeket fenyegeti, akik az istennő szolgálatában elvesztették ártatlanságukat.

Ez a határozat csakugyan istenes és bölcs is volt, mert ha valaki erőszakkal elragadta a papnőt, és elrabolta akarata ellenére szent tisztaságát, méltatlan lett volna őt ezért megbüntetni.

Néhány nap múlva kürtszó harsogása mellett tudatták az Astóreth templomába gyűlt hívekkel, hogy Káma papnő meghalt, és ha valaki hozzá hasonló nővel találkozik, nincs joga bosszút állni rajta, de még szemrehányást se tehet neki. Mert nem ő, nem a papnő hagyta el az istennőt, hanem gonosz lelkek hurcolták el, de meg is lakolnak tettükért.

Ugyanaznap Hiram herceg őkegyessége meglátogatta Ramszesz herceget, és aranyszelencében egy pergamenlapot adott neki, rajta egy sereg papi pecsét és a legtekintélyesebb föníciaiak aláírása.

Az Astóreth-templom papi bíróságának az ítélete volt, amellyel Kámát elbocsátották a szolgálatból, és feloldották az égi átok alól, ha lemondott papi nevéről.

Evvel az írással, mihelyt a nap lenyugodott, kertjének egy magányos villájába sietett a herceg. Kinyitott egy titkos ajtót, és fölment az emeletre, egy nem éppen néma tágas szobába.

Egy faragásos mécsben illatos olaj égett. Világánál egyszerre meglátta Kámát.

- Végre! - kiáltotta a herceg, és átadta az aranyszelencét. - Most már megkaptál mindent, amit akartál.

Káma lázas felindulásban fogadta: a szeme lángolt. Elkapta a szelencét, kezében forgatta, aztán lecsapta a földre.

- Azt hiszed, arany? - vetette oda. - A nyakláncomba mernék fogadni, hogy ez a szelence réz, csak két oldalát borították be vékony aranylemezzel!

- Hát így fogadsz engem? - kérdezte elcsodálkozva a herceg.

- Mert ismerem az atyámfiait - felelte Káma. - Ők nemcsak az aranyat hamisítják, hanem a rubint, zafírt is...

- Asszony - vágott a szavába a herceg -, de hisz ebben a szelencében a te biztonságod van!...

- Mit nekem biztonság! - vonta vállát Káma. - Unatkozom és félek... Már vagy négy napja úgy ülök itt, mint a börtönben...

- Hiányt szenvedsz valamiben?

- Hiányzik a világosság... a levegő... nevetés, ének, az emberek... Ó, bosszúálló istennő, de kegyetlenül büntetsz!

A herceg álmélkodva hallgatta. Az ingerült lányban sehogy sem ismert rá arra a Kámára, akit a templomban látott, arra a nőre, akihez a görög szenvedélyes, szerelmes éneke szállt.

- Holnap kimehetsz a kertbe - csillapította a herceg. - Ha pedig majd elmegyünk Memfiszbe, Tébába, úgy szórakozhatsz, mint még soha... Nézz rám. Hát nem szeretlek én téged, és nem dicsőség-e akármelyik nőnek, ha az enyém lehet?

- De igen - felelte Káma morcosan -, de énelőttem már négy asszonyod volt.

- De ha téged szeretlek legjobban?

- Ha engem szeretnél legjobban, engem tennél meg első asszonyodnak, engem ültetnél abba a palotába, ahol most az a zsidó Sára lakik, és nekem állítanál őrséget, nem neki... Amott, Astóreth szobra előtt, én voltam a legelső... Akik az istennő előtt hajladoztak, amikor letérdeltek előtte, énrám néztek... Itt meg... A katonaság dobol, sípol, a tisztviselők összefonják mellükön karjukat, és lehajtják a fejüket a zsidó lány háza előtt...

- Az én elsőszülött fiam előtt - vágott a szavába türelmetlenül a herceg -, az pedig nem zsidó...

- De zsidó! - fortyant fel Káma.

Ramszesz felugrott.

- Megőrültél? - mondta, hirtelen lecsillapodva. - Nem tudod, hogy az én fiam nem lehet zsidó?

- Én meg azt mondom, hogy igenis az! - kiáltozott Káma, és öklével az asztalt verdeste. - Zsidó, mint a nagyapja, a nagybátyja, és Izsáknak hívják...

- Mit mondtál, te föníciai?... Azt akarod, hogy kikergesselek?

- Nem bánom, kergess ki, ha hazugságot hallottál a számból... De ha igazat mondtam, akkor amazt kergesd ki... azt a zsidó lányt a kölykével együtt, s add a palotáját nekem. Azt akarom. Mert megérdemlem, hogy én legyek a te házadban az első!... Mert az becsap téged, csúfot űz belőled... Én meg megtagadtam érted az istennőmet... amiért bosszút állhat rajtam...

- Ha bebizonyítod, a palota a tied... De nem, nem lehet az igaz! - mondta a herceg. - Ilyen gonoszságra Sára nem vetemedhetik... Az én elsőszülött fiam!

- Izsák!... Izsák! - sikoltozott Káma. - Csak menj hozzá, győződj meg magad...

A herceg szinte magánkívül rohant el Káma szobájából, és abba a villába sietett, ahol Sára lakott. Bár csillagos volt az éj, mégis elvétette az utat, és egy ideig ide-oda tévelygett a kertben. De a hűvös levegő kijózanította, ráakadt az útra, és szinte teljesen lehiggadva lépett be Sára házába.

Már jó későre járt az idő, de még ébren voltak. Sára tulajdon kezével mosta a fia pelenkáit, cselédsége meg vígan evett, ivott, és zeneszó mellett töltötte az időt.

Amikor Ramszesz a felindulástól sápadtan megállt a küszöbön, Sára elkiáltotta magát, de csakhamar lecsillapodott.

- Üdvöz légy, jó uram - fogadta, megtörölgetve nedves kezét, és lehajolt a herceg lábához.

- Sára, hogy hívják a te fiadat?

Sára riadtan kapott a fejéhez.

- Hogy hívják a fiadat? - ismételte a herceg.

- Hiszen te is tudod, uram, hogy Szeti a neve - felelte Sára, alig hallható hangon.

- Nézz a szemembe.

- Ó, Jehova - suttogta Sára.

- Látod, hazudsz. Hát megmondom én neked: az én fiamnak, az egyiptomi trónörökös fiának Izsák a neve... és zsidó... hitvány zsidó!

- Istenem!... Istenem!... Irgalom - könyörgött Sára, a herceg lába elé borulva.

Ramszesz egy pillanatig se beszélt emeltebb hangon a szokottnál, csak az arca volt szürke.

- Intettek - mondta -, hogy ne vegyek zsidó nőt a házamba... Elfogott az utálat, amikor láttam, hogy az a tanya tele volt zsidókkal... De elfojtottam az undoromat, mert tebenned bíztam. És te a többi zsidóval együtt elloptad a fiamat, te gyermekrabló!

- A papok parancsolták, hogy zsidó legyen... - suttogta Sára, a herceg lába előtt zokogva.

- Papok?... Kik?

- Herihor őkegyessége... Mefresz őkegyessége... Azt mondták, ennek így kell lenni, mert a te fiad lesz a zsidók első királya...

- A papok?... Mefresz? - ismételte a herceg. - Zsidók királya?... De én megmondtam neked, hogy a te fiad lesz az én íjászaim vezére, az én íródeákom... Hisz én ezt megmondtam neked!... Te meg nyomorult fejeddel azt hitted, hogy a zsidók királya cím fölér az én íjászom, íródeákom méltóságával?... Mefresz... Herihor!... Hálát adok az isteneknek, hogy végre beléjük látok, és tudom, milyen sorsot szántak az én ivadékaimnak...

Egy pillanatig elgondolkozott, az ajkát harapdálta. Egyszerre csak harsány hangon elkiáltotta magát:

- Hej!... Szolgák!... Katonák!

Egy pillanat alatt tele lett a szoba. Sorra bejöttek sírva-ríva Sára szolgálói, a ház íródeákja és gondnoka, utána a rabszolgák, végre néhány katona egy tiszttel.

- Eljött a halál órája! - sikoltotta Sára szívet tépő hangon.

A bölcsőre vetette magát, kikapta belőle a fiát, és a szoba sarkában megállva, kiáltotta:

- Engem öljetek meg... De őt nem adom!

Ramszesz elmosolyodott.

- Százados - fordult a tiszthez -, fogd ezt az asszonyt a fiával együtt, és vidd abba a házba, ahol a rabszolgáim laknak. Mától fogva ez a zsidó asszony már nem úrnőtök, hanem szolgálója annak, aki a helyébe lép.

- Neked pedig, gondnok - tette hozzá a tisztviselőhöz fordulva-, gondod legyen rá, hogy ez a zsidó asszony el ne felejtse holnap reggel megmosni úrnője lábát, aki mindjárt itt is lesz. Ha pedig ez a cseléd makacskodna, úrnője parancsára verést kapjon. Vigyétek ezt az asszonyt a cselédházba!

A tiszt és a gondnok megindult Sára felé, de megálltak előtte, és nem mertek hozzányúlni. De nem is volt rá szükség. Sára durva vászonba takargatta a nyöszörgő kisfiút, és ment a szobából kifelé.

- Ábrahám, Izsák és Jákob istene - suttogta -, könyörülj meg rajtunk...

A herceg előtt mélyen meghajolt, szeméből egyre peregtek néma könnyei. Ramszesz még a pitvarból is hallotta szelíd hangját:

- Ábrahám, Izsák és...

Amikor minden elcsendesedett, a helytartó a tiszthez és a gondnokhoz fordult:

- Menjetek fáklyákkal a fügefák közt levő házba...

- Értem - felelte a gondnok.

- ...és nyomban hozzátok ide azt a nőt, aki ott lakik...

- Úgy leszen.

- Mától fogva ez a nő lesz a ti úrnőtök és a zsidó Sára úrnője is; az ő kötelessége lesz minden reggel megmosni úrnője lábát, vízzel leönteni és tartani előtte a tükröt. Ez az én akaratom és parancsom.

- Úgy leszen - felelte a gondnok.

- És holnap reggel jelented nekem, akaratoskodik-e az új szolgáló...

Ramszesz, miután kiadta a parancsokat, hazament, de nem aludt egész éjjel. Lelke mélyén fellángolt a bosszú tüze.

Érezte, hogy bár egy pillanatra se beszélt emeltebb hangon, mégis összetörte Sárát, a nyomorult zsidó lányt, aki meg merte csalni. Úgy büntette, amint egy király büntethet, aki szemöldöke egyetlen rándulásával a legnagyobb méltóságról a szolgaság örvényébe taszít embereket. De Sára csak eszköz volt a papok kezében, a trónörökösben viszont sokkal erősebb volt az igazságérzet, semhogy az eszköz összetörése után meg tudott volna bocsátani a tulajdonképpeni értelmi szerzőknek.

Vad dühe pedig még csak magasabbra hágott, mert a papok érinthetetlenek voltak. A herceg kiűzhette Sárát gyerekestül éjszakának idején a cselédházba, de se Herihort nem foszthatta meg a hatalmától, se Mefreszt főpapi méltóságától. Sára úgy rogyott a lába elé, mint egy eltaposott féreg. De Herihor és Mefresz, akik elrabolták tőle elsőszülött fiát, úgy magasodtak Egyiptom, de szégyenszemre még föléje, a jövendő fáraó fölé is, mint a piramisok...

És nem tudni, ebben az évben már hányadszor, de most újra eszébe jutott, mennyi sérelmet szenvedett el a papoktól. Az iskolában megbotozták, hogy a bőre fölcserepesedett a hátán, vagy kegyetlenül koplaltatták, hogy szinte csillagot látott éhségében.

A tavalyi hadgyakorlaton Herihor felborította egész haditervét, aztán mégis ráfogta, hogy hibázott, s elütötte a memfiszi hadsereg vezérségétől. Ugyancsak Herihor volt annak is az oka, hogy egy időre elvesztette ő szent felsége kegyét, mert Sárát a házába fogadta, és addig nem engedte vissza előbbi méltóságába, míg a megalázott herceg néhány hónapot önkéntes száműzetésben nem töltött.

Azt hitte, hogy ha helytartó lesz és a memfiszi hadsereg parancsnoka, a papok nem szorongatják majd tovább is gyámkodásukkal. De éppen most léptek föl kétszeres erővel. Megtették helytartónak, de miért?... Hogy eltávolítsák a fáraó mellől, és megköthessék Asszíriával ezt a szégyenletes szerződést. Kényszerítették, hogy vezeklőképpen Háthor szentélyébe vonuljon, és ott tájékozódjék az ország állapotáról. Ott csodákkal, rémségekkel elámították, ráadásul teljesen hamis felvilágosításokat adtak.

Aztán beleártották magukat a mulatságaiba, szerelmeibe, a föníciaiakkal való kapcsolatába, adósságaiba, végül pedig hogy végképpen megalázzák, egész Egyiptom szemében nevetségessé tegyék, elsőszülött fiából zsidót csináltak!

Van-e olyan egyiptomi paraszt, rabszolga, kőfejtőben sanyargó rab, aki joggal ne vethetné szemére:

„Különb vagyok, mint te, mert nekem egy fiam se zsidó...”

Érezte a nyomasztó szégyent, de azért világosan látta, hogy most rögtön nem állhat bosszút. Elhatározta hát, hogy elhalasztja a dolgot későbbre. A papi iskolában megtanulta az önuralmat, a fáraó udvarában a türelmet és képmutatást: ezek a tulajdonságok lesznek a fegyverei és pajzsa a papokkal vívott harcában... Egyelőre csak félrevezeti őket, ha aztán eljön a kedvező pillanat, úgy lesújt rájuk, hogy föl nem emelkednek többé soha.

Odakünn virradt. A herceg mélyen elaludt, s amikor felébredt, az első, akit meglátott, Sára palotájának a gondnoka volt.

- Mi újság a zsidó lánnyal? - kérdezte a herceg.

- Kegyességed parancsa szerint megmosta új úrnőjének a lábát - felelte a gondnok.

- Vonakodott?

- Nem, csupa alázat volt, de nem elég ügyes, úgyhogy úrnője haragjában a szeme közé rúgott...

A herceg felugrott.

- És erre mit csinált Sára? - kérdezte hirtelen.

- Hátraesett. S amikor az új úrnő kiparancsolta, szó nélkül kiment, csak csendesen sírdogált...

A herceg le és föl járt a szobában.

- Hogy töltötte az éjszakát?

- Az új úrnőnk?

- Nem! - förmedt rá a herceg. - Sárát kérdeztem.

- A parancs szerint Sára a kisfiával a cselédházba ment. Ott a cselédek szánalomból friss gyékényt adtak neki, de Sára nem feküdt le aludni, csak ült, ült egész éjjel, a gyermek meg a térdén.

- És a gyerek? - kérdezte a herceg.

- Egészséges. Ma reggel, amikor a zsidó nő szolgálatba ment az új úrnőhöz, a többi asszony meleg vízben megfürdette az apróságot, a pásztor felesége pedig, aki szintén nemrég szült, meg is szoptatta.

A herceg megállt a gondnok előtt.

- Rossz dolog - szólt -, ha a borjas tehén, ahelyett, hogy a borját szoptatná, az eke előtt jár, és bottal verik. Az a zsidó lány ugyan nagy-nagy botlást követett el, de nem akarom, hogy ártatlan kisfia igya meg a levét... Ezért Sára ne mossa többé az új úrnője lábát, az se rúgjon többé a szeme közé. A cselédházban adj neki külön szobát, abba néhány bútort és illő ellátást, amilyen egy szoptató anyát megillet. És csak táplálja békében a kisfiát.

- Örökkön élj, urunk! - felelte a gondnok, és nagy sebbel-lobbal elsietett, hogy minél hamarabb teljesíthesse a helytartó parancsát.

Mert az egész cselédség szerette Sárát, viszont pár óra is bőven elég volt, hogy a haragos, lármás Kámát meggyűlöljék.

Tizennegyedik fejezet

A föníciai papnő nem sok szerencsét hozott Ramszesznek. Amikor először meglátogatta a kis palotában, ahol eddig Sára lakott, azt hitte, Káma ujjongással, hálálkodással üdvözli. Ahelyett szinte haragosan fogadta.

- Micsoda? - sikoltozott. - Még egy fél nap se telt bele, máris újra kegyeidbe fogadtad azt a nyomorult zsidó lányt?

- Hát nem a cselédházban lakik? - felelte a herceg.

- De a gondnok azt mondta, hogy többé nem mossa a lábamat...

A herceg elkedvetlenedett.

- Látom, nem vagy megelégedve - mondta Kámának.

- Nem is leszek! - tört ki a lány. - Míg meg nem alázom azt a zsidót... Amíg nekem szolgálva és a lábam előtt térdelve el nem felejti, hogy valaha a te első asszonyod volt, ennek a háznak az úrnője... Amíg a cselédségem meg nem szűnik rám ijedten és bizalmatlanul nézni, rá pedig szánalommal...

A föníciai nő egyre kevésbé tetszett Ramszesznek.

- Káma - szólalt meg a herceg -, fontold meg, mit mondok neked. Ha az én házamban egy szolga belerúgna egy nőstény kutyába, amely a kölykeit szoptatja, azon nyomban elkergetném... Te pedig belerúgtál egy asszonynak, egy anyának az arcába. Pedig, Káma, Egyiptomban az anya nagy szó. Mert minden jóravaló egyiptomi három dolgot tisztel legjobban: az isteneket, a fáraót és az anyát...

- Ó, jaj nekem! - sivalkodott Káma, és levetette magát az ágyra. - Szegény, nyomorult fejem, itt a jutalma, hogy elszakadtam az istennőmtől... egy héttel ezelőtt még virágokat raktak a lábam elé, illatos fűszereket égettek előttem, ma meg...

A herceg csendesen kiment a szobából, és csak pár nap múlva látogatta meg újra Kámát. De most is rosszkedvében találta.

- Könyörgök, uram - kiáltozott -, törődj velem egy kicsit többet! Mert már a cselédség is kezd rám se hederíteni, a katonák sanda szemmel néznek rám, és attól félek, hogy a konyhán valaki még megmérgezi az ételemet.

- Katonai dolgok nagyon lefoglaltak - felelte a herceg -, azért nem látogattalak meg...

- Az már igaz! - pattogott Káma dühösen. - Tegnap itt jártál a tornácom előtt, aztán lementél a cselédházba, ahol az a zsidó lány lakik... meg akartad mutatni...

- Elég! - förmedt rá a herceg. - Nem voltam sem a te házad előtt, sem a cselédházban. Ha tehát neked úgy rémlett, hogy engem láttál, az csak azt bizonyítja, hogy a szeretőd, az a hitvány görög, nemcsak hogy nem szökött el Egyiptomból, de még be mer lopózkodni a kertembe is...

Káma megriadva hallgatta.

- Ó, Astóreth - sikoltott fel hirtelen -, ments meg!... Föld, rejts el!... Mert ha az a nyomorult Lükon visszatért, akkor engem nagy csapás fenyeget...

A herceg elmosolyodott, de már nem volt türelme, hogy a volt papnő sopánkodását hallgassa.

- Maradj csak nyugton - mondta távozás közben -, és ne csodálkozz, ha a napokban elébed vezetik a te Lükonodat, megkötözve, mint egy sakált. Az a vakmerő fickó már kimerítette a türelmemet.

Hazatérve, a herceg rögtön Hiramot hívatta, és a pi-baszti rendőrség fejét. Elmondta nekik, hogy Lükon, aki arcra szakasztott mása, palotái körül settenkedik, és kiadta a parancsot, hogy fogják el. Hiram megesküdött, hogy ha a föníciaiak karöltve dolgoznak a rendőrséggel, a görög feltétlenül a kezükbe kerül. De a rendőrfőtiszt a fejét rázta.

- Kétségeid vannak? - kérdezte a herceg.

- Igen, uram. Pi-Basztban nagyon sok jámbor ázsiai lakik, akiknek a hite szerint a papnő, aki otthagyja az oltárt, halált érdemel. Ha tehát ez a görög megfogadta, hogy megöli Kámát, ezek az ázsiaiak mindenben a kezére járnak, rejtegetik, és megkönnyítik a szökését.

- Mit gondolsz, herceg? - kérdezte a trónörökös Hiramot.

- A kegyes főnök igen okosan beszélt - felelte az öreg.

- De hiszen ti feloldottátok Kámát az átok alól! - kiáltotta Ramszesz.

- Én kezeskedem is - jegyezte meg Hiram -, hogy a föníciaiak Kámához ujjal se nyúlnak, a görögöt pedig üldözik. De mit tehetünk Astóreth többi vallóival?

- Az én szerény véleményem szerint - szólt a rendőrfőtiszt - egyelőre semmi veszedelem nem fenyegeti a volt papnőt. Ha pedig van benne egy kis bátorság, még föl is használhatnók a görög ellen: becsalogatná, és elcsípnők őkegyessége palotájában.

- Menj el hozzá - utasította a herceg -, és add elő neki a terved, amint kigondoltad. És ha kézre keríted a gazembert, tíz talentumot kapsz...

Amikor a herceg elbocsátotta őket, Hiram a rendőrfőtiszthez fordult:

- Jó uram, én tudom, hogy te ismered mind a két egyiptomi írást, és nem idegen előtted a papi tudomány. Ha akarod, a falakon keresztül is meghallod a szót, és a sötétben is látsz. Egyaránt ismered a paraszt esze járását, aki a vödrével dolgozik, a mesteremberét, aki tarisznyájában hordja az eladó sarukat, meg a nagyúrét is, aki szolganépe között olyan nyugodt és gondtalan, mint a gyermek az anyja ölében...

- Igazad van, jó herceg - felelte a rendőrfőtiszt. - Az istenek csakugyan megajándékoztak a tisztánlátás csodálatos adományával.

- Akkor pedig - folytatta Hiram - e természetfölötti tulajdonságoddal már azt is bizonyosan kitaláltad, hogy Astóreth temploma húsz talentumot ad neked, ha elcsíped azt a nyomorultat, aki viselni meri a hercegnek, a mi urunknak az alakját. Azonfelül a templom mindenesetre megígér neked még tíz talentumot, ha a nyomorult Lükon hasonlóságának a híre nem terjed el Egyiptomban. Mert megbotránkoztató és nem méltó dolog, hogy egy közönséges halandó olyan valakire emlékeztessen, aki az istenektől származik. Tehát arra kérlek, akármit hallasz arról a nyomorult Lükonról, az is meg ez a közös hajszánk is az istentelen után maradjon a mi szívünk titka.

- Értem - felelte a rendőrfőtiszt. - Megeshetik, hogy ilyen gonosztevő az életét veszti, mielőtt még a bíró kezére adhatjuk...

- Te mondád - kapott a szón Hiram, és megszorította a rendőrfőtiszt kezét. - És akármilyen segítségre volna szükséged a munkában, csak szólj, a föníciaiak megadják.

Elváltak, mint két jó barát, akik közösen hajtanak nagyvadat, akik tudják, hogy nem arról van szó, kinek a lándzsája találja el a vadat, hanem hogy jól eltalálják, és a zsákmány idegen kézre ne kerüljön.

Néhány nap múlva Ramszesz újra meglátogatta Kámát, de olyan állapotban találta, amely közel állt az őrüléshez. A palota legsötétebb szobájába bújt, étlen-szomjan, fésületlen, mosdatlan, és a legellentétesebb parancsokkal szinte megbolondította a cselédséget: egyszer azt kívánta, mindenki gyűljön köré, máskor meg valamennyit elkergette maga mellől. Éjjel katonai őrség után kiáltozott, majd felszaladt a katonák elől a padlásra, és egyre sikoltozott, hogy meg akarják ölni.

Viselkedése hallatára a herceg lelkéből elszállt minden szerelem, csak a nagy zavar maradt utána. Két tenyerébe fogta fejét, amikor a gondnok és a tiszt elmondta neki Káma fura dolgait.

- Csakugyan hiba volt elszakítani ezt a lányt az istennőjétől - suttogta. - Csak istennő viselheti el türelemmel a szeszélyeit!

Hanem azért bement Kámához; a lány sovány volt, lompos, és reszketett.

- Jaj nekem! - kiáltotta. - Csupa ellenség közt élek... Az öltöztetőnő meg akart mérgezni, a fésülőnőm nehéz betegséggel akar megverni... A katonák csak az alkalmat várják, mikor döfhetik a mellembe dárdájukat vagy kardjukat, a konyhán pedig, bizonyosan tudom, étel helyett varázserejű füveket főznek... Mindnyájan az életemre törnek ...

- Káma... - szólt közbe a herceg.

- Ne szólíts engem annak! - suttogta riadtan. - Mert az még szerencsétlenséget hoz rám...

- De honnan támadnak benned ilyen gondolatok?

- Honnan?... Hát azt hiszed, nem látom, hogy nappal idegen emberek sompolyognak a palota körül, aztán egyszerre eltűnnek, mielőtt még cselédek után kiálthatnék?... És éjjel meg nem hallok suttogást a falak mögül?

- Csak képzelődöl.

- Átkozottak!... Átkozottak! - sikongott Káma sírva. - Mindnyájan azt mondjátok, hogy csak képzelődöm... Pedig csak a minap történt, hogy valami gonosz kéz egy fátyolt csempészett a hálószobámba, és én egy fél napig viseltem is, csak akkor vettem észre, hogy nem is az enyém... soha nem is volt olyan fátylam...

- Hol van az a fátyol? - kérdezte a herceg most már nyugtalanul.

- Elégettem, de előtte megmutattam a szolgálóimnak.

- Hát ha nem is volt a tied, mi baj ért miatta?

- Még semmi. De ha azt a rongyot néhány napig a házban tartom, bizonyosan mérgezést kapok, vagy gyógyíthatatlan betegségbe esem. Ismerem én az ázsiaiakat és a mesterkedéseiket!

A herceget untatta és bosszantotta ez a beszéd, és csakhamar ott is hagyta Kámát, hasztalan könyörgött az, maradjon még. Hanem a fátyol dolgában mégis megkérdezte a cselédséget. Az öltöztetőnő bevallotta, hogy az a fátyol csakugyan nem Kámáé volt, hanem valaki becsempészte.

A herceg megkettőztette az őrséget a palotában és a palota körül, s elkeseredve ment haza.

„Sose hittem volna - gondolta magában -, hogy egyetlen gyenge fehérnép ilyen felfordulást csinál... Négy frissiben elfogott hiéna nem ér föl ezzel a föníciai lánnyal, olyan nyughatatlan!”

A lakásán Tutmózisz várt rá, aki épp akkor érkezett Memfiszből. Alig volt annyi ideje, hogy megfürödjék és átöltözzék.

- Halljuk, mi újságot tudsz? - kérdezte a herceg, sejtve, hogy Tutmózisz nem jó hírekkel érkezett hozzá. - Láttad ő szent felségét?

- Láttam Egyiptom napistenét - felelte Tutmózisz -, és ezt mondta nekem...

- Beszélj.

- Ezt mondta a mi urunk... - folytatta Tutmózisz, mellére téve karjait, és lehajtotta fejét. - Ezt mondja a mi urunk: „Harmincnégy év óta hajtom Egyiptom nehéz szekerét, és most már úgy belefáradtam, hogy nagy őseim után vágyódik a szívem, akik a nyugati tájékon lakoznak. Maholnap itthagyom ezt a földet, s akkor a fiam, Ramszesz foglalja el a trónt, és úgy kormányozza az országot, amint a bölcsesség parancsolja...”

- Ezt mondta az én atyám ő szent felsége?

- Ezt mondta bizony, szóról szóra - felelte Tutmózisz. - Ő szent felsége, nem is egyszer, világosan kijelentette, hogy semmi parancsot nem ad neked a jövőre nézve, hogy úgy igazgathasd Egyiptomot, ahogy te legjobbnak látod...

- Ó, a szent!... Vajon a betegsége csakugyan olyan súlyos?... Miért nem enged magához? - kérdezte a herceg panaszosan.

- Itt kell maradnod, mert itt hasznos szolgálatot tehetsz.

- És az asszír szerződés?

- Megkötötték olyan értelemben, hogy Asszíria a mi részünkről akadálytalanul háborút viselhet északon és keleten. Fönícia ügye pedig függőben marad, míg te trónra nem lépsz...

- Ó, áldott jó... ó, szent uram! - kiáltott fel a herceg. - Milyen rettenetes örökségtől mentettél meg!

- Fönícia ügye tehát függőben marad - folytatta Tutmózisz - De rossz dolog is történt, mert ő szent felsége bizonyságot akart adni, hogy Asszíriát nem fogja megzavarni az északi népekkel vívott háborújában, és elrendelte, hogy hadseregünk létszámát húszezer zsoldossal apasszák...

- Mit mondtál? - pattant fel meghökkenve a herceg.

Tutmózisz csak bólogatott szomorúságában. - Ez a tiszta igazság - fűzte hozzá -, sőt négy líbiai ezredet már fel is oszlattak...

- De hisz ez őrültség! - kiáltott a herceg szinte üvöltve és kezét tördelve. - Miért gyengítjük magunkat, és hová mennek ezek az emberek?

- Éppen az, hogy már ki is mentek a líbiai sivatagba, és vagy megtámadják a líbiaiakat, ami csak a mi gondunkat szaporítja, vagy szövetkeznek velük, és együtt támadják meg nyugati határainkat...

- Nem hallottam róla egy hangot se!... Mit műveltek?... És mikor?... Mihozzánk semmi hír nem jött - fakadt ki a herceg.

- Mert az elbocsátott zsoldosok Memfiszből a sivatagba mentek. Herihor pedig megtiltotta, hogy bárki emberfiának egy szót is ejtsenek a dologról...

- Tehát még Mefresz és Mentuzufisz se tud róla? - kérdezte a herceg.

- De ők tudnak.

- Ők tudnak, én meg nem!...

A herceg hirtelen lecsillapodott, de elhalványodott, és fiatal arcáról rettenetes gyűlölet sugárzott. Elkapta bizalmas barátja mindkét kezét, és keményen megszorította.

- Ide hallgass... - mondta suttogva. - Esküszöm apám, anyám szent fejére... Nagy Ramszesz emlékére... minden istenre, ha ugyan vannak, hogyha az én uralkodásom alatt a papok meg nem hajolnak az akaratom előtt, összetöröm őket...

Tutmózisz rémülten hallgatta.

- Vagy én, vagy ők! - fejezte be a herceg. - Egyiptomnak nem lehet két ura.

- Mindig is csak egy volt: a fáraó - hagyta rá Tutmózisz.

- Hűséges maradsz hozzám?

- Én igen, de a nemesség, a hadsereg is, erre esküszöm!

- Elég - végzett a herceg. - Csak bocsássák most el a zsoldosezredeket... csak írjanak szerződéseket... csak bujkáljanak előlem, mint a denevér, és csapjanak be mindnyájunkat... De üt még majd az óra... Most pedig, Tutmózisz, az utazás után pihend ki magad, és ma estére légy vendégem... Ezek az emberek úgy gúzsba kötötték kezem-lábam, hogy már csak mulatnom lehet... Hát akkor mulassunk... De valamikor majd megmutatom nekik, ki az úr Egyiptomban: én-e vagy ők?!

Ettől a naptól fogva újra megkezdődtek a lakomák. A herceg mintha szégyellte volna a katonásdit, nem végeztetett többé gyakorlatokat. Ahelyett palotáiban csak úgy nyüzsgött a sok nemes, katonatiszt, mindenféle szemfényvesztő és énekes. Éjjelenként vad orgiákat csaptak, amikor is a hárfák pengésébe részeg mulatozók lármája, nők görcsös kacagása keveredett.

Egy ilyen lakomára Ramszesz meghívta Kámát, de az visszautasította a meghívást. A herceg megsértődött. Tutmózisz ezt észrevette, és megszólalt:

- Azt hallom, uram, hogy Sára kiesett a kegyeidből.

- Ne is említsd azt a zsidó nőt - felelte a herceg. - Hiszen tudod, mit művelt a fiammal?

- Tudom - felelte Tutmózisz -, de nekem úgy tetszik, hogy az nem az ő bűne. Memfiszben hallottam, hogy felséges anyád, Nikotrisz királyasszony és Herihor őkegyessége azért tették zsidóvá, hogy valamikor ő legyen az izraeliták királya...

- De az izraelitáknak nincsen királyuk, csak papjaik és bíráik! - vágott a szavába a herceg.

- Most ugyan nincs királyuk, de kívánják, mert ők is megutálták a papi kormányzást.

A herceg megvetően legyintett.

- Ő szent felségének még a kocsisa is különb, mint minden királyok, hát még mint holmi izraelita király, amilyen még nincs is...

- Bármint van, Sára bűne semmi esetre se olyan súlyos - erősködött Tutmózisz.

- Hát jegyezd csak meg, hogy még megfizetek én ezért a papoknak is!

- Ebben az esetben még ők se olyan nagyon hibásak. Például Herihor őkegyessége csak a dinasztia hatalmát és dicsőségét szerette volna gyarapítani, amikor így cselekedett. Egyébként is, amit tett, Nikotrisz királyasszony tudtával tette...

- És Mefresz miért ártja magát az én dolgaimba? - firtatta a herceg. - Ő csak őrizze a szentélyt, és ne avatkozzon bele egy fáraóivadék sorsába.

- Mefresz öregember, s már kezd elgyerekesedni. Ő szent felsége egész udvara neveti praktikái miatt. Én ugyan nem tudok róluk semmit, pedig szinte mindennap láttam és látom is a szent férfiút...

- Furcsa... Aztán mit művel?

- Napjában nem is egyszer a szentély legtitkosabb zugában istentiszteleteket tart, és ráparancsol a papjaira, lessék, fölemelik-e őt az istenek a levegőbe, amíg imádkozik...

- Hahaha! - nevetett a herceg. - És mindez itt történik Pi-Basztban, a szemünk előtt, és én mégse tudok semmit...

- Papi titok...

- Titok, de Memfiszben mindenki erről beszél!... Hahaha!... Egyszer a cirkuszban láttam egy kháldeai szemfényvesztőt, aki a levegőbe emelkedett...

- Én is láttam - szólt Tutmózisz -, de az szemfényvesztés volt. Mefresz ellenben csakugyan a föld fölé akar emelkedni, a jámborság szárnyán...

- Hallatlan együgyűség! - mondta a herceg. - Hát a többi pap mit szól hozzá?

- A mi szent papiruszainkon állítólag akad egy s más efféle megjegyzés, hogy valaha, régi időben, nálunk is voltak olyan próféták, akiknek megadatott, hogy a levegőbe emelkedjenek, a papok hát nem csodálkoznak Mefresz szándékán. És mivel, mint te is jól tudod, nálunk az alantasok azt látják, amit feletteseik kívánnak, tehát egyes szent férfiak már erősítgetik is, hogy Mefresz imádkozás közben csakugyan felemelkedik pár ujjnyira a levegőbe...

- Hahaha!... És ezen a nagy titkon mulat most az egész udvar, mi meg, mint az együgyű parasztok vagy bányászok, nem is gyanítjuk, miféle csodák esnek a szomszédságunkban... Mégiscsak szánalmas az egyiptomi trónörökös sorsa! - nevetett a herceg.

Amikor lecsillapodott, Tutmózisz ismételt kérésére megparancsolta, hogy Sárát kisfiával együtt vigyék át a cselédházból abba a kis palotába, ahol az első napokban Káma lakott.

A trónörökös cselédsége ujjongva hallgatta az úr parancsát, és ahány cseléd, rabszolga, sőt íródeák csak volt a házban, mind átkísérte Sárát, zeneszóval, víg kurjongatások közepette, új szállására.

Amikor Káma meghallotta a nagy zenebonát, megkérdezte, mi történt. Amikor pedig megmondták neki, hogy a herceg újra kegyeibe fogadta Sárát, és a zsidó lány a rabszolganők házából újra palotába költözött, a nekibőszült volt papnő Ramszeszt hívatta.

A herceg elment hozzá.

- Tehát így bánsz velem? - toporzékolt Káma, aki nem tudott uralkodni dühén. - Hát így vagyunk! Azt ígérted, hogy én leszek az első asszonyod, de a hold még a fele eget se járta meg, máris megszeged az ígéretedet!... Azt hiszed, Astóreth bosszúja csak a papnőt éri, a herceget nem?

- Mondd meg a te Astóreth istennődnek - felelte a herceg nyugodtan -, hogy a hercegeket ne igen fenyegesse, mert ő is a cselédházba kerülhet.

- Értem! - kiáltotta Káma. - Majd a cselédek közé kerülök, vagy tán még éppen tömlöcbe is, te meg ezalatt a zsidó lánynál töltöd az éjszakáid!... Azért, mert teérted elszakadtam az istenektől... ezért zúdított átkot a fejemre... Így fizetsz te nekem azért, hogy nincs egy nyugodt órám, elvesztegettem miattad ifjúságom, életem, de még a lelkem is!

A herceg belátta, hogy Káma csakugyan sokat feláldozott érte, és lelkifurdalást érzett.

- Nem voltam Sáránál, és nem is megyek - felelte. - De neked mit árt, ha az a boldogtalan asszony visszakapja a kényelmét, és tudja táplálni a kisfiát?

A föníciai nő megrázkódott. Magasra emelte összeszorított öklét, haja égnek meredt, szemében a gyűlölet szennyes lángja lobogott.

- Mit mondasz?... Az a zsidó lány boldogtalan, mert kikergetted a palotából; én meg boldog legyek, amikor az istenek száműztek minden templomukból?! Az én lelkem pedig egy papnő lelke, amely könnyekben úszik, és csupa rettegés; a te szemedben semmivel sem ér többet, mint az a zsidó ivadék, az a poronty?... Aki bárcsak ne is élne már... bárcsak...

- Hallgass! - pirított rá a herceg, és a lány ajkára szorította tenyerét.

Káma ijedten hátrált.

- Hát nekem fel se szabad panaszolnom a nyomorúságomat? - kérdezte. - De ha annyira a szíveden viseled annak a gyereknek a sorsát, akkor miért ragadtál el a templomból, miért ígérted, hogy első asszonyod leszek?... Vigyázz - és ismét felemelte hangját -, meg ne tudja Egyiptom az én sorsomat, mert akkor hitszegő lesz a neved!

A herceg a fejét csóválva elmosolyodott, majd leült.

- Az én tanítómesteremnek csakugyan igaza volt - jegyezte meg -, amikor óva intett az asszonynéptől. Olyanok vagytok a férfi számára, mint az érett barack, amikor a szomjúságtól kiszárad a nyelve... De ez csak látszat... Mert jaj az ostobának, aki bele mer harapni a pompás gyümölcsbe, mert a hűsítő, édes nedv helyett darázsfészket talál benne, amely véresre sebzi nemcsak az ajkát, hanem még a szívét is.

- Már panaszkodol?... Még ettől a szégyentől sem kímélsz meg?... Mert feláldoztam érted papi méltóságomat és ártatlanságomat!

A herceg csak egyre csóválta a fejét, és mosolygott.

- Sose hittem volna - tette hozzá aztán kis idő múlva -, hogy így beigazolódjék a mese, amelyet a parasztok mesélgetnek, amikor aludni készülnek. De most látom, hogy csakugyan úgy is van. Hallgasd meg, Káma, talán meggondolod magad, és nem sodorsz odáig, hogy megvonjam tőled eddigi jóindulatomat...

- És neki most kedve van mesét mondani! - vetette oda keserűen Káma. - Egyet már elmondtál, és jól jártam vele, hogy meghallgattam...

- Ez bizonyosan hasznodra lesz, csak meg tudnád érteni.

- Zsidó pulyákról is lesz benne szó?

- Meg papnőkről is. Hallgasd csak meg figyelmesen:

Régi história ez már nagyon, itt esett meg éppen, Pi-Baszt városában.[13] Egy napon Satni herceg egy gyönyörű szép lányt pillantott meg a Ptah temploma előtti téren. Szebb volt akármelyik nőnél, akivel eddig életében találkozott, és ráadásul sok-sok aranyékesség is volt rajta.

A hercegnek szörnyen megtetszett a leány. Tudakozódott utána, ki, mi, s amikor megmondták neki, hogy pi-baszti főpap leánya, elküldte hozzá a lovászmesterét, evvel az ajánlattal:

„Adok neked tíz aranygyűrűt, ha egy órácskát velem töltesz.”

A lovászmester meglátogatta a gyönyörű Tbubuit, és elmondta neki a herceg szavait. A leány jóindulattal végighallgatta, aztán, amint jól nevelt kisasszonykához illik, így felelt:

„Főpapnak a lánya vagyok, ártatlan, nem afféle hitvány fehérnép. Ha tehát a herceg olyan szeretetreméltó, hogy meg akar velem ismerkedni, akkor csak jöjjön el az én házamba, ahol minden jóval várjuk, és ismeretségünkkel én nem kockáztatom, hogy az egész utcasor asszonyai a nyelvükre vesznek.”

Satni herceg meglátogatta tehát Tbubui kisasszonyt emeleti szobáiban, amelyeknek falait lápisz lazuli és halványzöld zománc borította. Sok ágy volt ott, királyi patyolattal letakarva, és egylábú asztalkák, aranyserlegekkel megrakva. Az egyik aranypoharat teletöltötték borral, megkínálták vele a herceget. Tbubui meg biztatta:

„Kérlek szépen, igyál.”

Mire a herceg azt felelte:

„De hiszen te tudod, hogy én nem a bor miatt jöttem hozzád!”

Hanem azért mégis asztalhoz ültek. A lakoma alatt Tbubui hosszú, átlátszatlan köntöst viselt, amely a nyaka alatt volt megtűzve. Amikor aztán a herceg megszédült, és Tbubuit meg akarta csókolni, a lány eltolta, és így beszélt:

„Ez a ház a te házad lesz. De ne felejtsd el, hogy én nem utcalány vagyok, hanem ártatlan nő. Ha tehát azt akarod, hogy engedelmes asszonyod legyek, esküdj nekem örök hűséget, és írasd rám a vagyonod.”

„Hát akkor csak hadd jöjjön az íródeák!” - kiáltotta a herceg. És amikor az íródeák megjött, Satni megíratta vele a házasságlevelet és az adománylevelet is, amelyben minden pénzét, ingóságát, földjét Tbubui nevére íratta.

Egy óra múlva egy cseléd jelentette a hercegnek, hogy a gyerekei várják odalenn. Tbubui magára hagyta, de egykettőre visszatért, csak most lenge, átlátszó ruha volt rajta. Satni újra meg akarta ölelni, de Tbubui most is eltolta magától.

„Ez a ház a tiéd lesz - mondta a hercegnek. - De minthogy én nem vagyok utcalány, hanem ártatlan szűz, ha azt akarod, hogy a tied legyek, a gyerekeid írjanak egy levelet, mondjanak le minden jussukról, hogy aztán később ne pörösködjenek az én gyerekeimmel.”

Satni fölhívatta a gyerekeit, és megíratta velük a lemondólevelet. Azok meg is tették. Hanem amikor a herceg, a hosszadalmas vonakodástól felhevülve, újra Tbubuihoz lépett, az ismét visszatartotta...

„Ez a ház a tied lesz - mondta. - De én nem olyan vagyok, amilyenekbe akárhol belebotlasz; én tiszta szűz vagyok. Ha tehát szeretsz, ölesd meg a gyermekeidet, hogy valamikor el ne rabolják a vagyont az én gyerekeimtől...”

- Jaj, de hosszú história! - szólt türelmetlenül Káma.

- Mindjárt vége lesz - felelte a herceg. - És tudod, Káma, mit mondott erre Satni?

„Ha annyira kívánod, hát... teljesedjék be ez az istentelenség is!”

Tbubui nem mondatta még egyszer. Atyjuk szeme láttára megölette a gyerekeket, véres tagjaikat az ablakon át kidobáltatta az utcára a kutyáknak, macskáknak. Satni csak ekkor ment be Tbubui szobájába, lenyugodott elefántcsontberakásos ébenfa ágyára...

- Tbubui nagyon okosan cselekedett: amikor nem bízott a férfi fogadkozásaiban - állapította meg Káma ingerülten.

- De Satni még okosabban cselekedett: felébredt - felelte a herceg -, mert ez az egész szörnyűséges gazság csak álom volt... Te se felejtsd el, Káma, soha: a legjobb mód felébreszteni a férfit szerelmi mámorából: átkot szórni a fiára...

- Légy nyugodt, uram, nem beszélek én többé sohase a magam bajáról, se a te fiadról - válaszolta sötéten Káma.

- Akkor én se vonom meg tőled az én kegyeimet, és boldog leszel - fejezte be Ramszesz.

Tizenötödik fejezet

Már Pi-Baszt város lakosai közt is ijesztő hírek keringtek a líbiai zsoldosokról. Azt beszélték, hogy a papoktól szélnek eresztett barbár katonák hazatérőben eleinte csak koldultak, aztán loptak, a végén megrohanták, kirabolták, felgyújtották az egyiptomi falvakat, és lekaszabolták a lakosokat.

Ilyen módon, pusztán néhány nap leforgása alatt elpusztult a barbárok támadása folytán Khimenszu, Pimat és Kasza város, a Moirisz-tótól délre. Így veszett oda egy egyiptomi kereskedő- és zarándokkaraván, amely az Uit-Mehe oázisról tért haza. Veszedelemben forgott az egész nyugati határ; Terenuthiszból már menekültek is a lakosok. Mert már azon a környéken is felbukkantak a tenger felől egyes líbiai bandák: mintha vezérük, a rettenetes Muszavasza küldte volna őket, aki állítólag az egész sivatagban szent háborút hirdetett Egyiptom ellen.

Így aztán Pi-Baszt polgárait a legnagyobb nyugtalanság szállotta meg, mikor egyik-másik este nagyon sokáig vöröslött nyugaton az ég alja. Az emberek csoportokba verődtek az utcákon, sokan fölmentek a lapos tetőkre, vagy fákra másztak és onnan kiáltoztak, hogy Meszuf városából vagy Szochemből oda látszik a tűzvész. Még olyanok is akadtak, akik a vaksötétségben is látták a menekülő polgárokat vagy a hosszú, fekete sorokban Pi-Baszt felé menetelő líbiai bandákat.

A lakosság nyugtalankodása ellenére a nomosz legfőbb hatóságai megőrizték közömbösségüket. A központi hatóságoktól ugyanis még semmiféle utasítást nem kaptak.

Ramszesz herceg tudott a tömegek nyugtalanságáról, és látta a pi-baszti hatóságok közönyét. Féktelen harag fogta el, amiért Memfiszből még semmiféle parancs nem érkezett, és sem Mefresz, sem Mentuzufisz nem tárgyal vele az országot fenyegető veszedelemről.

Minthogy a két főpap nem jelentkezett nála, sőt még mintha kerülték volna is vele a beszédet, a helytartó se kereste őket, és hadi készülődéseket sem tett.

A végén még a Pi-Basztban állomásozó ezredeket sem vizsgálta felül, ahelyett palotájába gyűjtötte az egész nemesi ifjúságot, és mulatozott, dáridózott, szívébe fojtva a papok ellen forrongó haragját és az országot féltő aggodalmait.

- Meglátod - mondta egyszer Tutmózisznak -, ezek a szent próféták oda juttatnak még bennünket, hogy Muszavasza elfoglalja Alsó-Egyiptomot, mi meg menekülhetünk Tébába vagy Szannuba, ha ugyan onnan is tovább nem kergetnek bennünket az etiópok...

- Igazad van - felelte Tutmózisz -, a mi kormányzó uraink úgy viselkednek, mintha árulók volnának.

Háthor hónap (augusztus-szeptember) első napján a trónörökös palotájában akkora dáridót csaptak, amilyen tán még sose volt. Délután két óra tájban kezdtek el mulatni, és mielőtt még a nap lenyugodott, az egész társaság elázott, úgyannyira, hogy férfiak, nők együtt hemperegtek a padlón, amelyen folyt a bor, felgyülemlett a virág és az összetört korsók cserepei.

Még a herceg volt köztük a legjózanabb. Mert ő még nem terült el a földön, hanem egy karosszékben ült, térdein egy-egy gyönyörű táncosnőt tartott, akik közül az egyik borral itatta, a másik nehéz illatú kenetekkel dörzsölte a fejét.

Ebben a pillanatban a segédtiszt lépett a terembe, óvatosan átlépkedett néhány elázott vendégen, és a herceghez közeledett.

- Kegyes herceg - jelentette suttogva -, szent Mefresz és Mentuzufisz most nyomban beszélni kívánnak veled...

A trónörökös egyszerre lelökte térdéről a táncosnőket, és kivörösödve, tántorogva, borfoltos ruhájában fölment emeleti szobájába.

Amikor Mefresz és Mentuzufisz meglátták, összenéztek.

- Mit kívántok, jó uraim? - kérdezte a herceg, és elvetette magát egy karszéken.

- Nem tudom, kegyes uram, meg tudsz-e most hallgatni bennünket... - felelte Mentuzufisz zavartan.

- Á!... Azt gondoljátok, hogy részeg vagyok? - kiáltotta a herceg. - Ne féljetek. Ma egész Egyiptom annyira őrült vagy ostoba, hogy a korhelyeknek maradt még a legtöbb eszük...

A papok elkomorodtak, de Mentuzufisz azért belefogott:

- Kegyes uram, tudod, a mi urunk és a legfőbb tanács elhatározta, hogy húszezer zsoldoskatonát elbocsátanak a szolgálatból...

- Felőletek akár ne is tudnám... - szólt közbe a herceg. - Mert ennek a bölcs elhatározásnak az ügyében nemcsak az én nézetemet nem kegyeskedtetek megtudakolni, de még arról se méltóztattatok értesíteni, hogy négy ezredet még szét is zavartatok, és ezek az emberek most éhségükben megrohanják a városokat...

- Úgy látszik, kegyes uram, ítéletet mondasz a fáraó ő szent felsége elhatározása fölött - szólt közbe Mentuzufisz.

- Nem ő szent felségének - csattant föl a herceg, egyet dobbantva a padlón -, hanem azoknak az árulóknak az elhatározásai fölött, akik az én atyámnak, a mi urunknak a betegségével visszaélve, el akarják az országot adni az asszíroknak és a líbiaiaknak!

A papok kővé dermedtek. Papokhoz ilyen szavakat még nem vágott egyiptomi ember.

- Engedd meg, kegyes herceg, hogy néhány óra múlva jöjjünk el újra hozzád... amikor már nyugodtabb leszel... - mondta Mefresz.

- Fölösleges. Tudom, mi folyik nyugati határainkon... Vagyis inkább nem is én tudom, hanem a szakácsaim, az istállófiúk, a mosogatók... Most talán engem is be akartok avatni terveitekbe, szentatyák...

Mentuzufisz közömbös arcot vágott.

- A líbiaiak fellázadtak, és most bandákat szerveznek, hogy megtámadják Egyiptomot...

- Értem.

- Ezért ő szent felsége és a legfőbb tanács utasítására - folytatta Mentuzufisz - kegyes uram vonja össze az alsó-egyiptomi ezredeket, és semmisítse meg a lázadókat.

- Hol a parancs?

Mentuzufisz a pecséttel ellátott pergamenlapot átadta a hercegnek.

- Vagyis e perctől fogva én vagyok a fővezér és a legfőbb hatalom az egész tartományban? - kérdezte a trónörökös.

- Úgy van.

- És jogom van haditanácsot tartani veletek?

- Feltétlenül... - felelte Mefresz. - Akár ebben a pillanatban.

- Üljetek le... - szakította félbe a herceg.

A két pap szó nélkül engedelmeskedett.

- Kérdem, mert terveimhez tudnom kell: miért bocsátották el a líbiai ezredeket?

- És más ezredek is erre a sorsra kerülnek - tódította Mentuzufisz. - A legfőbb tanács azért akart megszabadulni húszezer költséges zsoldoskatonától, hogy ő szent felsége kincstárának négyezer talentummal többet juttathasson, mert anélkül a fáraó udvara szükséget láthat...

- De ez a szükség nem fenyegeti a legnyomorultabb egyiptomi papot se! - vágott közbe a herceg.

- Elfelejted, kegyes uram, hogy papot nem való nyomorultnak nevezni - méltatlankodott Mentuzufisz. - Ha egyiküket se fenyegeti szükség, az csak mértékletes életmódjuk érdeme.

- Vagyis ilyenformán a szobrok isszák meg a borokat, amelyeket napról napra a templomokba hordanak, és a kőistenek öltöztetik asszonyaikat aranyba, drága ékességekbe - mondta a herceg keserű gúnnyal. - De hagyjuk a ti mértékletes életeteket!... A papi tanács nem azért ereszti szélnek azt a húszezer katonát és tárja ki Egyiptom kapuját rablóhordáknak, mert a fáraó kincstárát akarja a pénzzel megtölteni...

- Hát miért?

- Azért, hogy kedvében járjon Asszar királynak. És minthogy ő szent felsége nem egyezett bele, hogy Föníciát kiszolgáltassuk Asszíriának, más módon akarjátok gyengíteni az országot: a zsoldosok elbocsátásával és a háború felidézésével a nyugati határokon...

- Az istenek a tanúink, hogy szavaid a legnagyobb bámulatba ejtenek bennünket! - szörnyűködött Mentuzufisz.

- A régi fáraók árnyékai még jobban elbámulnának, ha megtudnák, hogy Egyiptomban, ahol a fejedelmi hatalmat gúzsba kötötték, egy jöttment kháldeai csaló beleszólhat az ország sorsába...

- Nem hiszek a fülemnek! - méltatlankodott Mentuzufisz. - Miféle jöttment kháldeairól beszélsz te, kegyes uram?

A herceg gúnyosan nevetett.

- Beroészról... Ha te, szentatyám, nem hallottál róla, kérdezd meg Mefresz őkegyességét, és ha ő már elfeledkezett volna a dologról, forduljon csak Herihorhoz és Pentuerhez... Ez a ti templomaitok nagy titka!... Egy jöttment idegen, aki úgy lopakodik Egyiptomba, mint egy gonosztevő, a legfelső tanács tagjaira olyan szégyenletes szerződést erőszakol, amilyent csak szörnyű csatavesztések után írhatnánk alá, amikor már elvesztettük az utolsó ezredünket is és mind a két fővárost... És ha az ember elgondolja, hogy ezt egyetlen ember, Asszar király nyilvánvaló kémje vitte véghez!... És a mi bölcseink annyira nem tudnak szabadulni beszédének igézete alól, hogy amikor a fáraó nem engedte meg, hogy Föníciáról lemondjanak, hát legalább elbocsátanak egy csomó ezredet, és háborút idéznek föl a nyugati határon... Hallottak már ilyet valaha! - folytatta a herceg, aki már nem tudott tovább uralkodni magán. - Amikor a legalkalmasabb volna az idő, hogy háromszázezerre emeljük a hadsereg létszámát, és Ninivére zúdítsuk, azok az istenfélő balgák szétzavarnak húszezer katonát, és felgyújtják a tulajdon házukat!

Mefresz sápadtan, mereven hallgatta a kegyetlen csúfolódást. Végre megszólalt:

- Nem tudom, kegyes uram, milyen forrásból merítetted a híreidet... Adják az istenek, hogy az is olyan tiszta legyen, mint a legfőbb tanács tagjainak a szíve! De tegyük föl, hogy igazad van, és egy kháldeai papnak sikerült rávennie a tanácsot, hogy írjon alá egy terhes szerződést Asszíriával. De ha csakugyan így is történt, honnan tudhatod, hogy ez a pap nem az istenek küldötte volt-e, és nem az ő szájával figyelmeztettek-e bennünket az Egyiptom fölött gyülekező veszedelmekre?

- Mióta bíztok ti annyira a kháldeusokban? - kérdezte a herceg.

- A kháldeai papok a mi idősebb testvéreink - válaszolta Mentuzufisz.

- Akkor talán az asszír király is ura a fáraónak? - szegezte nekik a kérdést a herceg.

- Ne szóljon káromlást a szád, kegyes uram - szólt szigorú hangon Mefresz. - Meggondolatlanul feszegeted a legszentebb titkokat, pedig náladnál nagyobbakra is veszedelmet hozott ez már!

- Jó, nem feszegetem. De miről lehet megismerni, hogy az egyik kháldeai az istenek küldötte, a másik meg Asszar király kémje?

- A csodatetteiről - felelte Mefresz. - Ha ez a terem, a te parancsodra, hercegem, egyszerre csak megtelne szellemekkel, ha láthatatlan hatalmak fölemelnének a levegőbe, azt mondanók, hogy a halhatatlan istenek eszköze vagy, és hallgatnánk rád.

Ramszesz vállat vont.

- Én is láttam szellemet: de az egy szép ifjú lány volt... A cirkuszban én is láttam szemfényvesztőt, aki a levegőben libegett...

- Csak a vékony drótokat nem láttad; négy társa a foguknál fogva azon tartotta a levegőben - fejtette meg a titkot Mentuzufisz.

A herceg újra elmosolyodott. Eszébe jutott, mit mondott neki Tutmózisz Mefresz főpap istentiszteleteiről.

- Kheopsz fáraó idejében - mondta gúnyos hangon - egy bizonyos főpap mindenáron repülni akart a levegőben. Ezért sokat könyörgött az istenekhez, a papjainak pedig meghagyta, figyeljék, fölemelik-e ugyan a levegőbe a láthatatlan erők. És akár hiszitek, szent férfiak, akár nem, attól a perctől fogva nem volt olyan nap, amikor a próféták nem erősítgették volna a főpapnak, hogy csakugyan fölemelkedik a levegőbe, igaz, hogy nem magasra, a földtől csak egy ujjnyira... Hanem... mi lelt, kegyes uram? Mi bajod? - kérdezte hirtelen Mefreszt.

A főpap, tulajdon históriájának hallatára, csakugyan annyira megingott a széken, hogy ha Mentuzufisz el nem kapja, leesik.

Ramszesz megzavarodott. Rögtön vízzel kínálta az agg főpapot, halántékát, homlokát törölgette ecettel, aztán legyezővel hűsítette.

A szent Mefresz hamarosan magához is tért. Felállt székéről, és Mentuzufiszhoz fordult: - Hanem talán már el is mehetnénk.

- Én is azt hiszem.

- Hát énnekem mi lesz a dolgom? - kérdezte a herceg. Érezte, hogy itt valami nagy hiba esett.

- Mint fővezér teljesíted kötelességedet - felelte fagyosan Mentuzufisz. A két főpap szertartásosan meghajolt a herceg előtt, és eltávoztak. A helytartó már színjózan volt, de a szívére nehéz, nagy teher gördült. Ebben a pillanatban tisztán látta, hogy két súlyos botlást követett el: elárulta a papok előtt, hogy tudja a nagy titkukat, és kegyetlen gúnyt űzött Mefreszből.

Odaadott volna egy évet az életéből, ha kitörölhetné emlékezetükből ezt a kótyagos fejjel folytatott beszélgetést. De most már késő.

„Megtörtént - gondolta magában -, elárultam magam, és halálos ellenségeket szereztem. De hiába. A küzdelem rám nézve a legkedvezőtlenebb pillanatban indul meg. De oda se neki! Nem egy fáraó akadt már össze a papsággal, és le is győzte, pedig nem voltak igazán erős szövetségesei...”

Annyira tudatában volt helyzete veszélyes voltának, hogy akkor nyomban megesküdött atyja szent fejére: ezentúl sok bort nem iszik soha.

Tutmóziszt hívatta. A bizalmas barát rögtön meg is érkezett, teljesen józanon.

- Háborút viselünk, és én vagyok a fővezér - kezdte a trónörökös.

Tutmózisz a földig hajolt.

- És soha többé nem iszom le magam - tette hozzá a herceg. - Tudod, miért?

- Mert hadvezérnek tartózkodnia kell a bortól és kábító illatoktól - felelte Tutmózisz.

- Erre nem gondoltam, és... elszóltam magam a papok előtt...

- Mit mondtál? - kiáltotta el magát ijedten Tutmózisz.

- Hogy gyűlölöm őket, és csúfot űzök a csodáikból.

- Annyi baj! Ők alighanem úgyse számítanak az emberek szeretetére.

- Meg hogy tudom a politikai titkaikat - tette hozzá a herceg.

- Jaj! - szisszent fel Tutmózisz. - Az már csakugyan fölösleges volt.

- Oda se! - mondta Ramszesz. - Hanem ebben a percben küldj ki kengyelfutókat az ezredekhez, hogy holnap reggel minden parancsnok idegyűljön haditanácsra. Gyújtass riadójeleket, az egész alsó-egyiptomi hadsereg holnap induljon a nyugati határra. Menj el a nomarchoszhoz, és mondd meg neki, értesítse a többi nomarchoszt is, hogy szükség van élelemre, ruhára és fegyverre.

- A Nílusnál bajok lesznek - aggodalmaskodott Tutmózisz.

- Éppen ezért minden hajó és csónak a Nílus elágazásaiban álljon készenlétben a hadsereg átszállítására. Arra is föl kell szólítani a nomarchoszokat, hogy gondoskodjanak a tartalék ezredek előkészítéséről...

Ezalatt Mefresz és Mentuzufisz is hazaértek Ptah templomában levő szállásukra. Mikor maguk maradtak a cellában, Mefresz égnek emelte a karját.

- Halhatatlan három nagy isten, Ozirisz, Ízisz és Hórusz! Mentsétek meg Egyiptomot a pusztulástól! Mióta a világ világ, soha még fáraó annyi istenkáromlást nem ejtett ki a száján, amennyit ma hallottunk ettől a gyerektől!... Fáraót mondtam... Nincs olyan esküdt ellensége Egyiptomnak, se hettita, se föníciai, se líbiai, aki ennyire fittyet hányna a papi sérthetetlenségre...

- A bor átlátszóvá teszi az embert - jegyezte meg Mentuzufisz.

- De abban a fiatal szívben valóságos kígyófészek gomolyog... Megsérti a papságot, kigúnyolja a csodákat, nem hisz az istenekben!

- De engem legjobban az ejt gondolkodóba - szólt eltűnődve Mentuzufisz -, honnan tud a Beroésszal kötött megállapodásokról? Mert tudja, arra esküdni mernék.

- Valaki rettenetes árulást követett el - felelte Mefresz, és a fejéhez kapott.

- Csodálatos! Csak négyen voltatok...

- Dehogy négyen. Mert tudott Beroészról Ízisz főpapnője is, meg két más pap, akik megmutatták neki az utat Széth templomába, meg az a pap, aki a kapuban fogadta... Megállj csak! - töprengett Mefresz. - Az a pap végig a pincében ült... Hátha az hallgatózott?

- Akkor is, semmi esetre se egy gyereknek adja el a titkot, hanem valaki jelesebb személynek... És éppen itt a baj!

Kopogtattak a cella ajtaján. A szent Sem volt, Ptah templomának főpapja.

- Békesség veletek - mondta belépve.

- Áldás szívednek.

- Azért jöttem, mert olyan hangos szóval beszéltek, mintha valami nagy szerencsétlenség ért volna bennünket. Csak nem a háború riasztott meg benneteket ennyire azokkal a nyomorult líbiaiakkal? - mondta Sem.

- Mit gondolsz, szent testvérünk, a trónörökösről? - vágott a szavába Mentuzufisz.

- Hát azt gondolom - felelte Sem -, hogy most szívvel-lélekkel örül a háborúnak meg a fővezérségnek. Igazi hős! Ha ránézek, mindig Ramszesz oroszlánja jut az eszembe... Ez a fiú kész volna akár egymagában is nekiesni az egész líbiai bandának, és alighanem szét is verné.

- Ez a fiú - jelentette ki Mefresz - porba döntheti minden templomunkat, és eltörölheti Egyiptomot a föld színéről.

Szent Sem hirtelen előkapta a mellén viselt aranyamulettet, és suttogva mondta:

- Szálljatok ki, gonosz szavak, a sivatagba!... Szálljatok el messzire, és ne szerezzetek bajt az igazhitűeknek!... Mi jut eszedbe, kegyes uram? - folytatta hangosabban, szinte szemrehányásképpen.

- Mefresz őkegyessége igazat mond - jegyezte meg Mentuzufisz. - Megfájdulna a fejed, belsőd, ha emberi ajak elismételné azokat a káromlásokat, amelyeket mi ma hallottunk attól a sihedertől.

- Ne tréfálj, próféta - méltatlankodott Sem főpap. - Inkább elhiszem, hogy a víz lángot vet és a levegő tüzet olt, mint azt, hogy Ramszesz istenkáromlásra vetemedik!

- Úgy tesz, mintha részeg fejjel mondaná - tette hozzá Mefresz rosszmájúan.

- Még akkor is. Nem tagadom, a herceg csakugyan könnyelmű és korhely, de nem istenkáromló!

- Mi is azt tartottuk - magyarázta Mentuzufisz. - És annyira bizonyosak voltunk jellemében, hogy amikor elhagyta Háthor templomát, még az állandó ellenőrzését is megszüntettük...

- Sajnáltad a pénzt a besúgók fizetésére - vetette oda Mefresz. - Látod, milyen súlyos következményekkel jár egy látszólag csekély mulasztás!

- De hát mi történt? - kérdezte türelmetlenül Sem.

- Röviden megmondom: a trónörökös gúnyt űz az istenekből...

- Ó!...

- Bírálgatja a fáraó parancsait...

- Hihetetlen!

- A legfőbb tanács tagjait árulónak nevezi...

- De...

- És valakitől megtudta, hogy Beroész itt járt, sőt, hogy találkozott Mefresszel, Herihorral és Pentuerrel Széth templomában...

Sem mind a két kezével a fejéhez kapott, és összevissza szaladgált a cellában.

- Hihetetlen! - hajtogatta. - Hihetetlen!... Valaki gonosz igézetet dobott arra a fiúra... Talán épp az a föníciai papnő, akit elragadott a szentélyből...

Ez a gyanú Mentuzufisz szemében annyira találónak tetszett, hogy Mefreszre pillantott. De a felizgatott főpap nem engedte, hogy kizökkentsék a kerékvágásából.

- Majd meglátjuk - felelte. - De először is nyomozást kell indítani, hogy tisztán lássuk, napról napra, mit művelt a herceg Háthor templomából való távozása után. Nagyon nagy szabadsága volt, nagyon sok összeköttetése hitetlenekkel és Egyiptom ellenségeivel. Te pedig, szent Sem, segítségünkre leszel...

A határozat folytán Sem főpap mindjárt másnap ünnepies ájtatosságra hívta a népet Ptah templomába.

Az utcasarkokon, tereken, de még a földeken is megálltak a papi heroldok, és síppal, kürtszóval hívogatták a népet. S amikor elég hallgató gyülekezett köréjük, közhírré tették, hogy Ptah templomában három napon át ünnepi ájtatosságot és körmenetet tartanak, hogy a kegyes istenek áldják meg az egyiptomi fegyvereket, és sújtsanak le a líbiai lázadókra. Vezérükre, Muszavaszára pedig küldjenek leprát, vakságot és háborodottságot.

Úgy is lett, ahogy a papok akarták. Kora reggeltől késő estig mindenféle foglalkozású egyszerű nép gyülekezett össze a templom falai körül. A nemesség és a vagyonos polgárok a külső előcsarnokban helyezkedtek el, a helyi és a szomszéd nomoszbeli papok pedig a legbelső, legszentebb kápolnában áldozatot mutattak be Ptah istennek, és könyörgéseket mondtak.

Naponként háromszor volt ünnepi körmenet: aranycsónakban, függönyökkel letakarva hordták körül az isten felséges szobrát. A nép arcra borult előtte, és hangosan gyónta a bűneit. A sokadalomban sűrűn elhelyezett próféták megfelelő kérdésekkel segítették a híveket a töredelmes gyónásban. Ugyanígy folyt a dolog a templom előcsarnokában is. Minthogy pedig a nagy rangú és gazdag urak nem szívesen vádolgatták hangos szóval magukat, a szentatyák félrevonták a bűnbánókat, és suttogva adtak nekik útbaigazító tanácsokat, emlékeztető intelmeket.

Az ájtatosság délben volt a legünnepiesebb. Mert ebben az órában vonultak fel a nyugati határra induló hadsereg katonái, hogy meghallgassák a főpap áldását, és felfrissítsék szent amulettjeiket, amelyek varázserejükkel meggyengítik az ellenség csapásait.

Néha tompa mennydörgés dübörgött végig a templomon, éjnek idején pedig a pilonok fölött villámlott. Ez annak a jele volt, hogy az isten meghallgatta valakinek a könyörgését, vagy a papokkal beszélt.

Amikor a háromnapi ájtatosság elmúltával Sem, Mefresz és Mentuzufisz újra összegyűlt bizalmas tanácskozásra, a helyzet teljesen világos volt.

Az ájtatosság körülbelül negyven talentum bevételhez juttatta a szentélyt, de körülbelül hatvan talentumot kiosztogattak ajándékokra, vagy a nemesi és legfelső katonai körök több tagjának az adósságait fizették ki vele.

Egyébként a következő híreket szedték össze:

A katonák között az a hír járta, hogy Ramszesz, mihelyt trónra lép, háborút indít Asszíria ellen. Ez a háború pedig nagy hasznot jelent minden résztvevőnek. Még a legutolsó katona se tér vissza ebből a hadjáratból anélkül, hogy ezer drachma ne ütné a markát, de még többet is szerezhet.

A nép között arról sugdostak, hogy ha a fáraó győzelmesen tér vissza Ninivéből, minden paraszt néhány rabszolgát kap ajándékba, és bizonyos számú évekre elengedi az adókat egész Egyiptomban.

Az arisztokrácia úgy vélte, hogy az új fáraó mindenekelőtt elszedi a papoktól és visszaadja a nemességnek mindazokat a földeket, amelyek adósságok fedezeteképpen a papság tulajdonába kerültek. Azt is beszélték, hogy a jövendő fáraó maga akar uralkodni, a legfőbb papi tanács beleszólása nélkül.

Végül mindegyik társadalmi réteg meg volt győződve, hogy Ramszesz herceg a föníciai segítség biztosítására Istár hitére tért, és különös nagy tiszteletben tartja. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a trónörökös egy éjjel meglátogatta Istár templomát, és ott valami csodákat látott. Különben a gazdag ázsiaiak között olyan hírek keringtek, hogy Ramszesz nagy ajándékokat adott a templomnak, és cserébe kapta onnan azt a föníciai papnőt, akinek meg kellett őt erősítenie új hitében.

Mindezeket a híreket Sem őkegyessége és papjai szedegették össze. Mefresz és Mentuzufisz szentatyák ugyancsak közöltek vele egy újságot, amely Memfiszből érkezett.

Nevezetesen: a csodatevő kháldeai főpapot, Beroészt, Széth temploma pincéjében Oszochor pap fogadta, aki két hónappal utóbb férjhez adta a lányát, drága ékszereket adott neki, és az ifjú párnak nagy birtokot vásárolt. És minthogy Oszochornak nem volt jelentős jövedelme, az a gyanú támadt, hogy ez a pap végighallgatta Beroész és az egyiptomi főméltóságok tárgyalását, aztán eladta a szerződés titkát a föníciaiaknak, és nagy vagyont kapott érte.

Erre a beszámolóra Sem főpapnak ez a megjegyzése volt:

- Ha ez a szent Beroész csakugyan olyan csodatevő, először is őt kérdezzétek meg: valóban Oszochor árulta-e el a titkokat?

- Meg is kérdezték a csodatevő Beroészt - felelte Mefresz -, de a szent férfiú azt felelte, hogy erről a dologról nem kíván szólni. De azt is hozzátette, hogy ha valaki végighallgatta is a tárgyalásokat, és eladta a titkot a föníciaiaknak, attól még se Egyiptom, se Kháldea nem szenved kárt. Ha tehát megkerül is a bűnös, irgalmasnak kell hozzá lenni.

- Szent férfiú!... Igazán szent! - suttogta Sem.

- Most pedig mit gondolsz, kegyes főpap, a hercegről? - fordult Mefresz Semhez. - Mit szólsz ahhoz a nyugtalansághoz, amelyet a herceg viselkedése felidézett?

- Ugyanazt mondom, amit Beroész: a trónörökös nem okoz kárt Egyiptomnak, tehát elnézőnek kell lenni hozzá.

- Ez az ifjonc gúnyt űz az istenekből és csodákból, idegen templomokba jár, fellázítja a népet... Ez nem csekélység! - mondta nagy keserűséggel Mefresz, aki nem tudta Ramszesznek elfelejteni, milyen nyers formában gúnyolta ki az ő jámbor igyekezetét.

Sem szerette Ramszeszt, azért jóságos mosollyal fejtegette:

- Akad-e ugyan olyan paraszt Egyiptomban, aki ne örülne, ha rabszolgát kapna, hisz lerázhatná nyakáról a nehéz munkát, cserébe az édes semmittevésért? És van-e ember a világon, aki ne álmodozna adóelengedésről? Mert azon a pénzen, amit a kincstárba fizet, szép ruhát vehetne a feleségének, magának és a gyerekeinek, és egyéb örömökre is telne.

- Dologtalanság és mértéktelen költekezés az emberiség megrontója - jegyezte meg erre Mentuzufisz.

- És van-e olyan katona, aki nem szeretne háborút, és ne kívánna ezer drachma hasznot vagy még éppen többet? Aztán, kérdezlek benneteket, szentatyák: melyik fáraó, melyik nomarchosz, melyik nemes fizeti kész örömest az adósságait, és nem néz görbe szemmel a templomok gazdagságára?

- Istentelen kapzsiság! - vetette közbe Mefresz.

- És végül - folytatta Sem -, volt-e valaha olyan trónörökös, aki ne álmodozott volna a papi befolyás korlátozásáról? Melyik fáraó ne próbálta volna lerázni nyakáról a legfőbb tanácsot?

- Bölcs a te beszéded, szent főpap - hagyta rá Mefresz -, de mire vezethet bennünket?

- Arra, hogy ne panaszoljátok be a trónörököst a legfőbb tanács előtt. Mert olyan bíró úgysincs, aki a herceget marasztalná el azért, mert a paraszt szeretne adót nem fizetni, vagy mert a katonák háborút kívánnak. Sőt, benneteket érhetne szemrehányás. Mert ha napról napra figyelemmel kísértétek volna a herceget, és fékeztétek volna apró botlásait, ma nem emelkednének valóságos piramisok a vádakból, amelyeknek ráadásul nincs is alapjuk. Az ilyen ügyekben nem az a baj, hogy az emberek általában hajlanak a bűnre, mert az mindig így is volt. Hanem ott a veszedelem, hogy nem vigyáztunk rájuk. A mi szent folyónk, Egyiptom anyja, réges-régen iszapba temette volna minden csatornánkat, ha a mérnökök nem vigyáznának rá.

- És mit mondasz, kegyes uram, azokra a koholt kitalálásokra, amelyekre velünk szemben vetemedett a herceg? - kérdezte Mefresz. - Megbocsátod a csodákkal való utálatos csúfolódásokat is? Az ifjonc felháborító módon megbántotta az én jámborságomat...

- Magát bántja meg, aki részeg emberrel szóba ered - felelte Sem. - Különben is, nektek, kegyes uraim, nem volt jogotok a legsúlyosabb államügyekről tárgyalni a herceggel, amikor nem volt józan. Sőt, hibát követtetek el, amikor ittas embert neveztetek ki a hadsereg fővezérévé. Mert a hadvezérnek józannak kell lennie.

- Meghajlok a bölcsességed előtt - adta be a derekát Mefresz -, de én amellett vagyok, hogy igenis vádoljuk be a herceget a legfelső tanács előtt.

- Én meg a vád ellen vagyok - felelte határozott hangon Sem. - A főtanácsnak tudomást kell szerezni a helytartó minden botlásáról, de ne vád, hanem a szokásos jelentés alakjában.

- Én is a vád ellen vagyok - jegyezte meg Mentuzufisz.

Mefresz, látva, hogy egymaga két szavazattal áll szemben, elállt attól a kívánságától, hogy panaszt kell emelni a herceg ellen. De bántódását emlékezetébe véste, és bizalmatlanságát elrejtette szíve legmélyén.

Tizenhatodik fejezet

Az asztrológusok tanácsa szerint a főhadiszállásnak Háthor hetedik napján kellett elvonulnia Pi-Basztból. Mert ez a nap háromszorosan jó volt: jó, jó, jó. Az égben az istenek, a földön az emberek örvendeztek, mert Ra ezen a napon győzte le az ellenséget, jött a világra, és halt meg késő öregségben, nagy tisztességgel.

Szerencsés volt ez a nap a terhes asszonyokra és posztóárusokra is, hanem a békákra, egerekre annál veszedelmesebb.

Fővezérré való kinevezése után Ramszesz lázasan dologhoz látott. Személyesen fogadott minden felvonuló ezredet, megvizsgálta fegyvereit, ruháit, táborát. Maga üdvözölte az újoncokat, és lelkesen buzdította őket, hogy kedvvel végezzék a gyakorlatokat, az ellenség vesztére és a fáraó dicsőségére. Elnökölt minden haditanácson, jelen volt minden egyes kém jelentéstételén, és az érkező hírek szerint a térképen tulajdon kezével jelölte meg az egyiptomi sereg hadmozdulatait és az ellenség állásait.

Olyan hirtelenséggel termett egyik helyről a másikra, hogy bár mindenütt várták, mégis mindenütt úgy csapott le, mint a héja. Reggel Pi-Baszttól délre járt, és megvizsgálta az élelmiszerkészleteket; egy óra múlva a várostól északra látták, ahol megállapította, hogy az ezredből százötven ember hiányzik. Estefelé ellenőrizte a legtávolabbi őrszemeket, végignézte az egyik Nílus-ágon az átkelést, és szemlét tartott kétszáz hadiszekér fölött.

Szent Mentuzufisz, aki mint Herihor meghatalmazottja, jól értett a haditudományokhoz, egyik ámulatból a másikba esett.

- Tudjátok, kegyes jó uraim - fordult Semhez és Mefreszhez -, hogy amióta megismertem a herceg gonoszságát és álnokságát, sehogy se szívelhetem. De Ozirisz legyen a tanúm, hogy ez az ifjú született hadvezér. Hallatlan dolgot mondok nektek: négy nappal hamarabb vonjuk össze seregeinket a nyugati határon, mint számítani lehetett volna rá. A líbiaiak máris elvesztették a háborút, mielőtt még meghallották volna nyilaink sivítását...

- Az ilyen fáraó annál veszedelmesebb miránk... - mondta Mefresz, az öregek jellemző megátalkodottságával.

Háthor hó hatodikán este Ramszesz herceg megfürdött, és kiadta tisztjeinek a parancsot, hogy holnap reggel két órával napkelte előtt indulnak.

- Most pedig szeretném kialudni magam - fejezte be.

De kívánni könnyebb, mint csakugyan aludni is.

Az egész város csak úgy hemzsegett a sok katonától, és a herceg palotája előtt is táborozott egy ezred, amely evett, ivott, énekelt, és esze ágában se volt a pihenés.

A herceg a legtávolabb eső szobába vette magát, de még csak le sem vetkőzhetett. Szinte minden percben rajtaütött egy-egy tiszt holmi semmitmondó jelentéssel, vagy parancsát kérték olyan dologban, amelyet rögtön elintézhetett volna az ezredparancsnok. Kémeket vezettek elébe, akik semmi új hírt nem hoztak; csekély kísérettel nagyurak jelentkeztek, önkéntesek gyanánt ajánlották fel szolgálataikat a hercegnek. Hol föníciai kereskedők törték magukat, hogy bejussanak hozzá s hadiszállításokat kérjenek, hol meg hadiszállítók, akik a tábornokok túlzott igényeire panaszkodtak.

Nem hiányoztak a varázslók, asztrológusok sem, akik még az utolsó percben, a kivonulás előtt, horoszkópot akartak felállítani a hercegnek, valamint bűbájosok is kerülgették, akik ellenséges nyilak ellen csalhatatlanul védő amuletteket árultak.

Mindezek az emberek valósággal be akartak törni a herceg szobájába, mert mind abban a hitben volt, hogy az ő kezébe van letéve a háború sorsa, és ilyen körülmények között minden illemszabály fölborul.

A herceg türelmesen eligazította valamennyiük dolgát. Hanem amikor az asztrológusok után az egyik hárembeli kedvese lépett a szobába nagy sírás-rívással, hogy Ramszesz már nem szereti, mert el se búcsúzott tőle, s amikor egy negyedóra múlva egy másik kedvesének a sírását hallotta az ablak alatt, a trónörökös elvesztette a türelmét.

Tutmóziszt hívatta.

- Ülj le ebben a szobában - mondta neki -, és ha van rá kedved, vigasztald az asszonyaimat. Én valahol elbúvok a kertben, mert különben nem alszom, és reggelre olyan leszek, mint a kútból kihúzott tyúk.

- Szükség esetén hol keresselek? - kérdezte Tutmózisz.

- Ohó! - nevetett a herceg. - Sehol se keressetek. Majd megkerülök én magam, ha az ébresztőt fújják.

Azzal a herceg egy hosszú, csuklyás köpenyt vetett a vállára, és kisurrant a kertbe.

De a kertben is csak úgy rajzott a sok katona, kukta és a herceg egyéb cselédsége; mert a palota egész területén megszűnt minden rend, mint általában harctérre indulás előtt szokott. Erre Ramszesz elkerült a park legsűrűbb részébe, ahol egy szőlővel befuttatott lugast talált, s örömmel levetette magát a padra.

- Itt nem akadnak majd rám se a papok, se az asszonyok - dörmögte.

Rögtön el is aludt, mint a tej.

Néhány napja a föníciai Káma nem érezte jól magát. Az állandó ingerültséghez most valami különös bágyadtság és ízületi fájdalom járult. Azonfelül az arca, különösen pedig a homloka a szemöldök fölött, viszketett.

Ezek az apró tünetek annyira nyugtalanították, hogy most már nem is gondolt arra, hogy megölik, ahelyett szakadatlanul a tükör előtt ült, a szolgáknak pedig meghagyta: tegyenek, amit akarnak, csak őt hagyják békében. Nem gondolt most se Ramszeszre, se a gyűlölt Sárára; minden figyelmét lekötötték a homlokán jelentkező foltocskák, amelyeket gyakorlatlan szem észre se vett volna.

„Folt... folt hátán folt... - mondta magában, és szörnyű félelem fogta el. - Kettő... három... Ó, Astóreth, ilyen módon csak nem bünteted a te papnődet?!... Inkább a halál... De hát ez megint miféle ostobaság?... Ha a homlokom megdörzsölöm az ujjammal, a piros foltocska még pirosabb lesz... Valami nyilván megcsípett, vagy tisztátalan olajjal kentem be magam... Megmosdok, akkor holnapra elmúlnak ezek a foltok...”

Megvirradt másnapra, de a foltok nem múltak el.

Behívott egy cselédet.

- Hallgass ide - mondta neki -, nézz rám...

Hanem ekkor a szoba leghomályosabb részében ült.

- Nézz az arcomba - mondta fojtott hangon. - Látsz-e a képemen... piros foltokat?... De... ne lépj közel hozzám!

- Nem látok én semmit - felelte a leány.

- A bal szemem alatt se?... A szemöldököm fölött se? - kérdezte Káma egyre ingerültebben.

- Méltóztassék talán isteni arcával a világosság felé fordulni - kérte a lány.

Ez a kívánság természetesen végképpen felbőszítette Kámát.

- Kifelé, nyomorult! Ki innen! - kiáltotta. - S ne kerülj többé a szemem elé...

Amikor aztán a leány elrohant, úrnője lázasan az öltözőasztalkához ült, és néhány tégelyt kibontva, egy kis ecsettel rózsásra festette az arcát.

Estefelé mégis orvost hívatott, mert az ízületeiben szakadatlanul érezte a fájdalmat és a fájdalomnál is rosszabb nyugtalanságot. Amikor bejelentették neki, hogy az orvos megjött, belenézett a tükörbe, és újra olyan roham fogta el, mintha eszét vesztette volna. A tükröt levágta a földre, és sírva sikoltozott, hogy látni se akarja az orvost.

Háthor hó hatodikán egész nap egy falatot se evett, és senkit se akart maga elé bocsátani.

Amikor napnyugta után egy rabszolganő mécsest vitt be neki a szobába, Káma az ágyon feküdt, feje egy nagy sálba volt bebugyolálva. A rabszolgára ráparancsolt, hogy hordja el magát a szobából minél hamarabb, aztán, jó messze a mécsestől, leült egy karosszékbe, és pár órát félig ébren, félig dermedt álomban töltött.

„Nincs semmiféle folt - gondolta magában -, és ha van is, de nem az... Nem bélpoklosság...”

- Istenek! - sóhajtozott, és a földre vetette magát. - Nem lehet az, hogy én... Istenek, mentsetek meg!... Visszamegyek a templomba, holtom napjáig vezeklek...

Újra lecsillapodott, és újra gondolkozóba esett.

„Nincs itt semmiféle folt - gondolta. - Néhány nap óta dörzsölgetem a bőrömet, attól olyan vörös... Ugyan honnan is?... Hallott már valaki olyat, hogy papnő, a trónörökös kedvese bélpoklos legyen?... Ó, istenek, amióta a világ világ, ilyen eset még nem volt!... Csak halászok, rabok meg nyomorult zsidók... Ó, az a hitvány zsidó lány!... Őrá küldjetek bélpoklosságot, égi hatalmak!”

E pillanatban az ablak előtt, mely az első emeletről nyílt, egy árnyék suhant el. Aztán nesz hallatszott, majd az udvarról egy szökkenéssel a szoba közepén termett - Ramszesz herceg.

Káma majd kővé dermedt. Hirtelen a fejéhez kapott, szemébe határtalan félelem ült ki.

- Lükon? - suttogta Káma, fejét riadtan két tenyerébe szorítva. - Lükon, te itt vagy?... Véged van!... Keresnek...

- Tudom - felelte a görög, gúnyosan elnevetve magát. - Minden föníciai és a fáraó egész rendőrsége engem hajszol... Hanem azért mégis itt vagyok nálad, és az uradnál is jártam...

- A hercegnél?

- Nála, tulajdon szobájában... És a szívébe mártottam volna a tőrömet, ha gonosz lelkek másfelé nem viszik... A szeretőd nyilván másik asszonyához ment, nem tehozzád...

- Mit akarsz?... Menekülj! - suttogta Káma.

- De csak veled - felelte a görög. - Az utcán kocsi vár bennünket, azzal lemegyünk a Nílusig, ott meg a bárkám útra készen vár...

- Megőrültél!... Hisz az egész város, minden út tele van katonasággal...

- Éppen ezért léphettem be a palotába, és mind a ketten a legkönnyebben kisurranhatunk - felelte Lükon. - Szedj össze minden drágaságot... Hamarosan itt leszek, és elviszlek...

- Hová mégy?

- Megkeresem az uradat - felelte Lükon. - Nem akarok anélkül elmenni, hogy emléket ne hagyjak neki...

- Őrült!...

- Hallgass! - rivallt rá Lükon, aki elsápadt dühében. - Még védeni akarod?

Káma megtántorodott, ökölbe szorította a kezét, szemében gonosz tűz villant fel.

- És ha nem találod meg?

- Megölöm néhány alvó katonáját... felgyújtom a palotát... különben... tudom is én, mit csinálok... De emlék nélkül nem megyek el...

Káma tágra meredt szeme olyan szörnyű kifejezést öltött, hogy Lükont is meglepte.

- Mi lelt? - kérdezte a görög.

- Semmi. Hallgass ide. Még sose voltál ennyire hasonló a herceghez, mint most... Ha tehát valami jót akarsz tenni...

Száját Lükon füléhez tette, és suttogni kezdett.

A görög megdöbbenve hallgatott.

- Asszony - mondta végül -, a leggonoszabb szellemek beszélnek a te ajkadról... Így aztán majd feléje fordul a gyanú!

- Az többet ér, mint egy tőrdöfés - felelte Káma nevetve. - Nos?

- Sose jöttem volna ilyen gondolatra!... De mind a kettőt talán még jobb lesz!

- Nem! A lány csak hadd éljen. Az lesz az én bosszúm...

- Micsoda fondorlatos némber! - suttogta Lükon. - De tetszel nekem. Fejedelmi módon megfizetünk nekik...

Azzal az ablakhoz lépett, és eltűnt. Káma kihajolt utána, és a maga bajáról elfeledkezve, lázas fejjel hallgatózott.

Egy negyedórával Lükon távozása után a fügeliget felől metsző asszonyi sikoltás törte meg a csendet. Néhányszor megismétlődött, aztán elhallgatott.

Kámát pedig a várt ujjongás helyett félelem fogta el. Térdre roskadt, és tébolyodott szemmel nézett a sötét kertbe.

Lenn halk futás nesze hallatszott, egy oszlop egyet reccsent, és az ablakban újra megjelent Lükon, sötét köpenyben. Nehezen zihált, és a keze reszketett.

- Hol vannak az ékszerek? - kérdezte.

- Hagyj békén - vetette oda Káma.

A görög nyakszirten kapta a lányt.

- Nyomorult! - förmedt rá. - Hát nem érted, hogy mielőtt a nap felkel, börtönbe vetnek, és pár nap múlva megfojtanak?

- Beteg vagyok...

- Hol vannak az ékszerek?

- Az ágy alatt.

Lükon belépett a szobába, a mécses világánál egy nehéz ládikót húzott elő az ágy alól, a köpenyt Káma vállára vetette, és a karjánál fogva kifelé vonszolta.

- Mozogj! Melyik ajtón jár be hozzád az a... az urad?

- Hagyj magamra...

A görög föléje hajolt, és suttogva mondta:

- Ohó!... Azt hiszed, itt hagylak?... Annyit törődöm én már csak veled, mint egy szimatja vesztett szukával... De velem kell jönnöd... Hadd tudja meg az urad, hogy van még, aki különb nála. Ő ellopta az istennő papnőjét, én meg elviszem az ő szeretőjét...

- Mondom, beteg vagyok...

A görög előrántotta keskeny tőrét, és Káma nyakának szegezte. A leány megremegett, és suttogva mondta:

- Már megyek...

Egy titkos ajtón kimentek a kertbe. A hercegi palota felől katonák zsivaja zúgott, akik tüzeket raktak. A fák között itt is, ott is tüzek égtek; időnként a trónörökös egy-egy cselédje sietett el mellettük. A kapuban az őrség feltartóztatta őket:

- Állj! Ki vagy?

- Téba - felelte Lükon.

Baj nélkül kiértek az utcára, és eltűntek Pi-Baszt idegennegyedének szűk sikátoraiban.

Hajnal előtt két órával városszerte megszólaltak a kürtök, dobok.

Tutmózisz még legmélyebb álmát aludta, amikor Ramszesz herceg lerángatta róla a köpenyét, és vidám nevetéssel költögette:

- Kelj föl, éber vezérünk!... Az ezredek már elindultak.

Tutmózisz felült az ágyán, és törölgette álmos szemét.

- Á! Te vagy, uram? - kérdezte ásítva. - Nos, kialudtad-e magad?

- Mint még soha! - felelte a herceg.

- Én bizony még aludtam volna.

Mind a ketten megfürödtek, hosszú katonaköpenyt, félpáncélt vettek magukra, és lóra ültek: a két nemes állat majd kitépte magát a lovászok kezéből.

A herceg csekély kísérettel csakhamar elhagyta a várost, megelőzve a lomhán menetelő hadoszlopokat. A Nílus erősen kiöntött, de a herceg ott akart lenni, amikor a sereg átkel a csatornákon és gázlókon.

Mire a nap fölkelt, az utolsó tábori szekér is már messze túl járt a városon, a pi-baszti nomarchosz őkegyessége pedig ráparancsolt a szolgáira:

- Most aztán én is lefekszem, de jaj annak, aki vacsora előtt föl mer ébreszteni! Még az isteni nap is mindennap megpihent, én meg Háthor hó elseje óta nem feküdtem le.

De mielőtt még ébersége dicséretét végigmondhatta volna, egy rendőrtiszt lépett elébe, és nagyon fontos ügyben különkihallgatást kért.

- A föld nyelt volna el! - dörmögte a nomarchosz.

Hanem azért fogadta a tisztet, de előbb ráförmedt:

- Nem várhatna az a dolog pár órát?... Csak nem a Nílus szökik el?

- Nagy szerencsétlenség történt - felelte a tiszt. - A trónörökös fiát megölték...

- Micsoda?... Kit? - pattant fel a nomarchosz.

- A zsidó Sára kisfiát.

- Ki ölte meg?... Mikor?

- Ma éjjel.

- De ki tehette?

A tiszt lehajtotta a fejét, és összefonta mellén a két karját.

- Azt kérdem, ki ölte meg? - ismételte a nomarchosz inkább rémülten, mint haragosan.

- Uram, kegyeskedj te magad vizsgálatot indítani. Az én szám nem mondhatja el, amit a fülem hallott.

A nomarchosz megdöbbenése most még nagyobb lett. Maga elé rendelte Sára egész cselédségét, és egyidejűleg Mefresz főpapért is elküldött. Mentuzufisz tudniillik, mint a hadügyminiszter képviselője, a herceggel ment.

Mefresz meg is érkezett, de nem tudta mire vélni a dolgot. A nomarchosz elmondta neki a hírt a trónörökös fiacskájának meggyilkolásáról, és megemlítette azt is, hogy a rendőrtiszt nem mer további felvilágosításokat adni.

- Tanúk vannak? - kérdezte a főpap.

- Parancsodra várnak, kegyes szentatyám - felelte a nomarchosz.

Bevezették Sára kapusát.

- Hallottad - kérdezte a nomarchosz -, hogy úrnődnek a fiacskáját megölték?

A kapus a földre borulva válaszolta:

- Sőt, láttam is felséges kis testét, akit a falhoz verdestek, és lefogtam az úrnőnket, aki nagy sikoltozva kiszaladt a kertbe...

- Mikor történt a gyilkosság?

- Ma éjfél után. Mindjárt a mi urunk, a legkegyesebb herceg, a trónörökös megérkezése után... - felelte a kapus.

- Hogyan, a herceg az éjjel megfordult úrnőtöknél? - kérdezte Mefresz.

- Te mondád, nagy próféta.

- Csodálatos! - súgta Mefresz a nomarchosznak.

A másik tanú Sára szakácsnéja volt, a harmadik a szobalánya. Mind a kettő azt vallotta, hogy éjfél után a trónörökös fölment az emeletre Sára szobájába. Egy kis ideig ott mulatott, aztán kisietett a kertbe, kevéssel utána pedig Sára asszony jött ki rettenetes sírással.

- De hisz a trónörökös egész éjjel ki se húzta a lábát a szobájából... - jegyezte meg a nomarchosz.

A rendőrtiszt megrázta a fejét, és jelentette, hogy az előszobában többen várnak a hercegi palota cselédei közül.

Behívták őket, szent Mefresz kérdéseket tett föl, és erre kiderült, hogy a trónörökös... mégsem aludt a palotában!... Éjfél előtt elhagyta a szobáját, és kiment a kertbe; csak akkor tért vissza, amikor ébresztőre megszólaltak az első kürtök.

Amikor elvezették a tanúkat, és a két főméltóság magára maradt, a nomarchosz nagy jajjal a padlóra vetette magát, és bejelentette Mefresznek, hogy nagyon beteg, és inkább az életét veszti, de ő nem folytatja le a vizsgálatot. A főpap halálsápadt volt, csupa izgalom, de azért hangoztatta, hogy a gyilkosság ügyére világosságot kell deríteni, és a fáraó nevében megparancsolta a nomarchosznak, hogy vele együtt azonnal menjen el Sára lakására.

A trónörökös kertje nem volt messze, és a két főméltóság hamarosan a bűntett színhelyén termett.

Fölmentek az emeleti szobába, Sárát ott találták a bölcső mellett térdelve, olyan tartásban, mintha a kisbabát szoptatná. A falon, padlón véres foltok vöröslöttek.

A nomarchosz annyira elgyengült, hogy kénytelen volt leülni, de Mefresz nyugodt maradt. Sárához lépett, a vállára tette kezét, s így szólt:

- Lányom, ő szent felsége nevében jöttünk hozzád...

Sára hirtelen talpra ugrott, s amikor meglátta Mefreszt, rettenetes hangon kiáltotta:

- Átkozottak!... Zsidó királyt akartatok, most itt a király!... Ó, én boldogtalan, miért is hallgattam a ti áruló tanácsaitokra!

Megtántorodott, s ismét a bölcső mellé rogyva jajongta:

- Én fiacskám!... Én kis Szetim!... Milyen szép voltál, milyen okos!... Csak az imént nyújtogatta felém a karocskáit... Ó, Jehova! Add vissza nekem, neked hatalmadban van... Egyiptom istenei, Ozirisz... Hórusz... Ízisz... Ízisz... te magad is anya voltál!... Nem lehet az, hogy az égben senki se hallja meg az én kérésemet... Ilyen piciny gyermek... A hiénának megesett volna rajta a szíve...

A főpap Sára hóna alá nyúlt, és talpra állította. A szobát teljesen megtöltötte a rendőrség és a házi cselédség.

- Sára - szólt a főpap -, Egyiptom urának, a fáraó ő szent felségének a nevében felszólítalak és parancsolom, mondd meg: ki ölte meg a fiadat?

Sára maga elé bámult, mint aki nincs az eszén, és végigsimította a homlokát. A nomarchosz borral kevert vízzel kínálta, az egyik cseléd pedig ecetet hintett rá.

- Ő szent felsége nevében parancsolom - ismételte Mefresz -, mondd meg a gyilkos nevét.

A jelenlevők hátráltak az ajtó felé, a nomarchosz pedig kétségbeesett mozdulattal dugta be a fülét.

- Ki ölte meg? - mondta Sára fojtott hangon, és Mefresz arcára szegezte a szemét. - Azt kérded, ki ölte meg?... Ismerlek benneteket... papok!... Ismerem az igazságtokat...

- Tehát ki volt? - faggatta Mefresz.

- Én! - sikoltotta Sára, nem is emberi hangon. - Én öltem meg a fiamat, mert zsidót csináltatok belőle.

- Az nem igaz! - sziszegte a főpap.

- De igenis, én... én! - ismételte Sára. - Hej, emberek, akik itt láttok, hallotok - fordult a tanúkhoz -, tudjátok meg, hogy én öltem meg... én... én... én! - sikoltozott Sára, a mellét verdesve.

Erre a határozott önvádra a nomarchosz is magához tért, és részvéttel nézett Sárára; az asszonyok hangosan zokogtak, a kapus is a könnyeit törölgette. Csak a szent Mefresz szorította össze kékes ajkát. Végül, a rendőrtisztekre tekintve, nyomatékos hangon mondta:

- Ő szent felsége szolgái, a kezetekbe adom ezt a nőt, kísérjétek az ítélőszék épületébe...

- De a fiamat is velem! - kiáltotta Sára, a bölcsőre borulva.

- Veled... veled, szegény asszony - mondta a nomarchosz, és eltakarta az arcát.

A főméltóságok kimentek a szobából. A rendőrtiszt gyaloghintót hozatott, és a legmélyebb tisztelettel kísérte le Sárát. A boldogtalan kivette a bölcsőből a vérfoltos pólyát, és ellenkezés nélkül beült a gyaloghintóba.

Az egész cselédség utána ment a bíró szobája elé.

Amikor Mefresz a nomarchosszal a kerten keresztül hazament, a tartományi kormányzó meghatottan jegyezte meg:

- Sajnálom ezt a szegény asszonyt!...

- Megbűnhődik a törvény szerint... hazugságáért - felelte a főpap.

- Kegyes uram azt hiszi...

- Bizonyos vagyok benne, hogy az istenek megtalálják és el is ítélik az igazi gyilkost...

A kertajtó előtt elállta az útjukat Káma palotájának a gondnoka.

- A föníciai lány eltűnt!... Eltűnt az éjjel...

- Még egy szerencsétlenség... - suttogta a nomarchosz.

- Ne félj - nyugtatta meg Mefresz a nomarchoszt -, a herceg után ment.

Mefresz szavaiból a nomarchosz megérezte, hogy a főpap gyűlöli a herceget, és... megdermedt a szíve. Mert ha rábizonyítják Ramszeszre, hogy ő ölte meg a fiát, a trónörökös sose lép ősei trónjára, akkor pedig a súlyos papi járom még kegyetlenebbül ránehezedik Egyiptomra.

A nomarchosz szomorúsága pedig csak még nagyobb lett, amikor este elmondták neki, hogy Háthor templomának két orvosa megvizsgálta a kis halott tetemét, és azt a véleményüket hangoztatták, hogy a gyilkosságot csak férfi követhette el. Valaki - mondták az orvosok - jobb kézzel két lábánál fogva felkapta a gyermeket, és a falhoz vágva szétverte a fejét. Sára jobb keze pedig nem érhette át a két kis lábacskát, amelyen különben is vastag ujjnyomok látszanak.

Az orvosok kijelentése után Mefresz főpap, Sem főpap társaságában, lement Sára börtönébe, és minden egyiptomi és idegen istenekre kérlelte, jelentse ki, hogy ő nem bűnös kis fiacskája halálában, és írja le, milyen ember volt a bűntett elkövetője.

- Mi hiszünk majd a te szavaidnak - mondta Mefresz -, és te nyomban visszakapod szabadságodat.

De Sára, ahelyett, hogy megilletődött volna a jóindulat e nyilvánvaló bizonyságán, nagy haragra gerjedt.

- Sakálok - kiáltotta -, két áldozat nem elég nektek, még újak kellenek?... Boldogtalan, én öltem meg... én... mert ki tudna más olyan alávaló lenni, hogy egy gyermeket megöljön?... Egy szegény kis apróságot, aki nem ártott senkinek!

- És tudod, te makacs asszony, mi vár rád? - kérdezte a szent Mefresz. - Három napon át karodban tartod gyermeked holttestét, aztán börtönbe mégy, tizenöt esztendőre.

- Csak három napig? - ismételte Sára. - De én nem akarok elválni tőle soha, de soha, az én szegény kis Szetimtől... És nem a börtönbe, hanem a sírba megyek utána, az én uram pedig egy sírba temettet bennünket...

Amikor a főpapok eltávoztak Sárától, az istenfélő Sem odafordult Mefreszhez:

- Én már nem egy gyermekgyilkos anyát láttam és ítéltem is el: de ehhez egy se hasonlított.

- De hisz nem is ő ölte meg a fiát! - vágta rá haragosan Mefresz.

- Hát ki?

- Akit a cselédség látott, amikor berohant Sára házába, és nem sokkal azután elszaladt... Aki az ellenség ellen indulva, magával vitte a föníciai papnőt, aki meggyalázta az oltárt... Végül - fejezte be Mefresz fölhevülve - aki kiűzte Sárát a házából, rabszolgává tette, mert a fia zsidó lett...

- Rettenetesek a te szavaid! - mondta Sem.

- A bűntett még szörnyűbb, de kiderül ennek az ostoba fehérnépnek minden makacssága ellenére is.

A szent férfiú nem is hitte, jóslata milyen gyorsan beteljesedik.

Ez pedig a következőképpen történt:

Ramszesz herceg még el se hagyta pi-baszti palotáját, hogy a hadsereggel a határra induljon, amikor a rendőrfőtiszt már tudott Sára fiacskájának a megöléséről, Káma szökéséről és arról, hogy Sára cselédsége látta, amikor a herceg éjjel Sára házába belépett. A rendőrfőtiszt eleven eszű ember volt: rögtön gyanította, ki követhette el a gyilkosságot, és ahelyett, hogy a helyszínen indított volna nyomozást, a városon kívül sietett a bűnösök üldözésére, de közben értesítette Hiramot a történtekről.

S ugyanakkor, amikor Mefresz vallomást szeretett volna kicsikarni Sárából, a legügyesebb pi-baszti rendőrök és Hiram vezetésével valamennyi föníciai már üldözőbe vette a görög Lükont és Káma papnőt.

A herceg elindulása után harmadik éjjel a rendőrfőtiszt már vissza is tért Pi-Basztba, egy jókora vászonnal letakart ketreccel, amelyben nagy hangon valami asszonyféle sikoltozott. Le se feküdt aludni, hanem magához hívatta a tisztet, aki a nyomozást vezette, és figyelmesen meghallgatta a jelentését.

Napkeltekor a két főpap, Sem és Mefresz, továbbá a pi-baszti nomarchosz levelet kapott azzal az alázatos kérelemmel, hogy amennyiben ez az ő akaratukkal is megegyezik, kegyeskedjenek nyomban elfáradni a rendőrfőtiszt hivatalába. Még abban az órában meg is jelentek nála mind a hárman. A rendőrfőtiszt mélyen meghajolt előttük, aztán nagy tisztelettel kérte őket, mondjanak el neki mindent, amit csak tudnak, a trónörökös kisfiának a megöletéséről.

A nomarchosz magas méltósága ellenére elsápadt, amikor meghallotta ezt az alázatos felszólítást, és kijelentette, hogy nem tud semmit. Csaknem ugyanezt mondta Sem is, legfeljebb csak azt tette még hozzá, hogy Sárát ártatlannak gondolja. Mikor aztán a szent Mefreszre került a sor, az így felelt:

- Nem tudom, kegyes uram, hallottad-e, hogy azon az éjjelen, amikor a gyilkosság történt, a herceg egyik asszonya, bizonyos Káma nevű, megszökött?

A rendőrfőtiszt úgy tett, mintha igen meglepődött volna.

- Azt se tudom - folytatta Mefresz -, mondták-e neked, kegyes uram, hogy akkor éjjel a trónörökös nem töltötte otthon, a palotában, az éjszakát, hanem Sára házában járt? A kapus és két cseléd megismerte, mert elég világos éjszaka volt.

- Nagy kár - fejezte be a főpap -, hogy kegyes uram néhány napig nem volt Pi-Basztban...

A rendőrfőtiszt mélyen meghajolt Mefresz előtt, és a nomarchoszhoz fordult:

- Nem volnál kegyes megmondani, jó uram: milyen ruha volt aznap este a hercegen?

- Hosszú fehér köntös, aranyrojtokkal szegett bíborszínű kötő - felelt a nomarchosz. - Nagyon jól emlékszem rá, mert akkor este talán én beszéltem a herceggel utoljára.

A rendőrfőtiszt tapsolt, és Sára kapusa lépett a helyiségbe.

- Láttad a herceget - kérdezte tőle -, amikor azon az éjszakán belépett úrnőd házába?

- Én nyitottam ki őkegyessége előtt a kis ajtót, örökkön éljen...

- Emlékszel rá, milyen ruha volt rajta?

- Kék-fekete csíkos hosszú köntös, ugyanolyan sapka és kék-vörös kötő - felelte a kapus.

A két főpap és a nomarchosz nagyot nézett.

Amikor pedig egymás után bevezették Sára két cselédjét, akik szóról szóra ugyanígy írták le a herceg ruháját, a nomarchosz szeme felragyogott az örömtől, Mefresz arcán pedig zavar volt.

- Esküszöm - erősítette újra a nomarchosz -, hogy a hercegen fehér köntös volt és aranyhímes, bíborpiros kötő...

- Most pedig - mondta a rendőrfőtiszt - kegyeskedjetek lefáradni velem a börtönbe. Ott még egy tanút hallgatunk ki...

Lementek egy föld alatti helyiségbe, ahol egy vászonnal letakart, jókora ketrec állt az ablak alatt. A rendőrfőtiszt föllebbentette botjával a takarót. A ketrec sarkában egy nő feküdt.

- De hisz ez Káma! - kiáltotta a nomarchosz.

Csakugyan Káma volt, betegen, elváltozva. Mikor a főméltóságok láttára fölállt és a világosságra lépett, látni lehetett, hogy az arca tele van vörös foltokkal. Szinte tébolyodott szemmel nézett rájuk.

- Káma - kezdte a rendőrfőtiszt -, Astóreth istennő bélpoklossággal vert meg...

- Nem az istennő! - felelte Káma elváltozott hangon. - Hanem azok a gyalázatos ázsiaiak csempésztek be hozzám egy mérgezett fátyolt... Ó, én boldogtalan!...

- Káma - folytatta a rendőrfőtiszt -, a mi legjelesebb főpapjaink, szent Sem és Mefresz, megszánták a te nyomorúságodat. Ha megmondod az igazat, imádkoznak érted, és a mindenható Ozirisz talán leveszi rólad ezt a csapást. Még nem késő, a betegség csak most kezdődik, és a mi isteneink sokat tehetnek...

A beteg Káma térdre roskadt, és arcát a rácshoz szorítva, megtört hangon esengett:

- Könyörüljetek rajtam!... Megtagadom a föníciai isteneket, és szolgálatomat életem fogytáig Egyiptom nagy isteneinek szentelem... Csak távolítsátok el tőlem...

- Felelj, de csak a tiszta igazságot mondd - szólította fel a rendőrfőtiszt -, és az istenek nem vonják meg tőled kegyelmüket: ki ölte meg a zsidó Sára kisfiát?

- Lükon, az áruló görög... A mi templomunk énekese volt, és azzal hitegetett, hogy szeret... És most itthagyott a nyomorult, de az ékszereimet elvitte!

- Miért ölte meg Lükon a gyermeket?

- A herceget akarta megölni, de minthogy nem találta a palotában, elszaladt Sára házába, és...

- Hogy jutott be a gonosztevő a jól őrzött házba?

- Hát nem tudod, uram, hogy Lükon mennyire hasonlít a herceghez?... Úgy hasonlítanak egymásra, mint egyugyanazon pálmának két levele...

- Milyen ruhát viselt Lükon akkor éjjel? - faggatta tovább a rendőrfőtiszt.

- Kék-fekete csíkos hosszú köntöst, ugyanolyan sapkát meg kék-piros kötőt... Csak ne kínozzatok tovább!... Adjátok vissza az egészségemet... könyörüljetek rajtam... hűséges szolgája leszek a ti isteneiteknek... Már mentek?... Ó, kegyetlenek!

- Szegény leány - nyugtatta Sem -, egy hatalmas csodatevőt küldök én hozzád, az talán...

- Ó, áldjon meg benneteket Astóreth... Nem, a ti mindenható könyörületes isteneitek áldjanak meg benneteket... - suttogta Káma, kínosan gyötrődve.

Az urak kiléptek a börtönből, és újra fölmentek a hivatali szobába. A nomarchosz, látva, hogy Mefresz főpap még most is lesütve tartja szemét, és összeszorítja ajkát, megkérdezte:

- Te nem örülsz a mi híres rendőrfőtisztünk bámulatos felfedezésének?

- Semmi okom sincs örömre - felelte elutasítóan Mefresz. - Az ügy, ahelyett, hogy tisztázódnék, csak még bonyolultabb lett... Mert Sára egyre azt hajtja, hogy ő ölte meg a gyerekét, ez a föníciai lány meg úgy beszél, mintha betanították volna...

- Te tehát, kegyes uram, nem hiszel neki? - kérdezte tőle a rendőrfőtiszt.

- Mert én még sose láttam két embert, akik annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy össze lehetne téveszteni őket. Még kevésbé hallottam a hírét annak, hogy itt Pi-Basztban élt egy ember, aki a mi trónörökösünknek - örökkön éljen! - szakasztott mása...

- Pedig ez az ember itt élt Pi-Basztban - felelte a rendőrfőtiszt -, Astóreth templomában. Ismerte Hiram türoszi herceg, és tulajdon szemével látta a mi helytartónk. Éppen a minap adta ki a parancsot, hogy fogjuk el, még nagy jutalmat is ígért, ha kézre kerítjük.

- Hohó! - kiáltott Mefresz. - Úgy látom, kegyes uram, hogy körülötted bogozódnak a legsúlyosabb államtitkok. De engedd meg, addig nem hiszek abban a Lükonban, amíg tulajdon szememmel nem látom!

És haragosan távozott a hivatalból, Sem meg a vállát vonogatva követte.

Amikor a folyosóról már nem hallatszottak be a lépteik, a nomarchosz élesen a rendőrfőtisztre vetette a szemét, és így szólt:

- Nos?

- Csakugyan - felelte a főtiszt -, a szent próféták már olyan ügyekbe is beleártják magukat, amelyek sose tartoztak a hatáskörükbe...

- Nekünk meg tűrnünk kell! - suttogta a nomarchosz.

- Egyelőre - sóhajtotta a főtiszt. - Mert amennyire én az emberi szívet ismerem, ő szent felsége minden tisztje, hivatalnoka, az egész nemesség is háborog a papi önkény miatt. Elvégre is, mindennek van határa...

- Nagy szavak ezek - felelte a nomarchosz, megszorítva a főtiszt kezét -, és valami belső hang azt súgja nekem, hogy előbb-utóbb meglátlak a fáraó őszentsége oldalán mint az egész rendőrség főnökét...

Újra eltelt néhány nap. Ez idő alatt a paraziták bebalzsamozták Ramszesz fiacskájának a holttestét, és megóvták a feloszlástól. Sára továbbra is a börtönben ült, és várta az ítéletet: bizonyos volt benne, hogy halálra ítélik.

Káma is a tömlöcben volt, a ketrecében: ugyanis féltek tőle, mert bélpoklos volt. A csodadoktor csakugyan meglátogatta, könyörgéseket mondott el mellette, és minden bajt gyógyító italt adott neki, ám a láz nem hagyta el Kámát egy percre se, sőt arcán és szemöldöke fölött még világosabban kiütöttek a vörös foltok. A nomarchosz hivatalából meg is érkezett a parancs, hogy vigyék el a tömlöcből a keleti sivatagba, ahol a világtól elszigetelve egy bélpoklostelep volt.

Egy este a rendőrfőtiszt elment Ptah templomába, és bejelentette, hogy a főpapokkal akar beszélni. A főtiszttel két más rendőr is volt, és egy tetőtől talpig zsákba bújtatott ember.

Néhány pillanat múlva közölték vele, hogy a főpapok a szent hajlékban várják, az isten szobra tövében.

A főtiszt a két rendőrt a kapu előtt hagyta, megfogta a zsákba bújtatott ember karját, s egy pap kíséretében elindult a legszentebb szentélybe. Mire odaért, Mefreszt és Semet már ott találta főpapi köntösben, mellükön nagy ezüstlemezekkel.

A rendőrfőtiszt leborult előttük a földre.

- Parancsotok szerint - mondta - elhoztam nektek, szentatyák, a gonosztevő Lükont. Akarjátok látni az arcát?

Az igenlő feleletre a főtiszt felállt, és a kíséretében levő emberről letépte a zsákot.

A két főpap elkiáltotta magát elképedésében. A görög csakugyan annyira hasonlított a trónörökösre, hogy lehetetlen volt össze nem téveszteni vele.

- Te vagy az a Lükon, a pogány Astóreth-templom énekese? - kérdezte a szent Sem a bilincsbe vert görögöt.

Lükon megvetően nevetett.

- És te ölted meg a herceg kisfiát? - tette hozzá Mefresz. A görög kékült-zöldült dühében, és minden erejét megfeszítette, hogy leszaggassa bilincseit.

- Én! - ordította. - Megöltem a kölykét, mert az apját, azt a farkast nem találtam... Égessék meg a mennyei tüzek!

- Mit vétett neked a herceg, te gonosz lélek? - kérdezte felháborodva Sem.

- Mit vétett?... Elragadta tőlem Kámát, és olyan betegségbe döntötte, amiből nincs gyógyulás... Szabad voltam, életemmel, vagyonommal elmenekülhettem volna, de föltettem, hogy bosszút állok rajta, és most itt vagyok... Az a szerencséje, hogy a ti isteneitek hatalmasabbak, mint az én gyűlöletem. Megölhettek... Minél hamarabb, annál jobb.

- Rettenetes gonosztevő - szörnyülködött Sem főpap.

Mefresz hallgatott, és a görög szertelen dühtől lobogó szemébe nézett. Megcsodálta elszánt vakmerőségét, és elgondolkozott. Egyszerre a rendőrfőtiszthez fordult:

- Kegyes uram, te elmehetsz. Ez az ember a mienk.

- Ez az ember az enyém - vetette oda felháborodva a főtiszt. - Én fogtam el, és a hercegtől jutalmat kapok érte.

Mefresz felállt, és a papi köntös alól aranyamulettet vett elő.

- A legfőbb tanács nevében, amelynek tagja vagyok - mondta Mefresz -, parancsolom, hogy ezt az embert add át nekünk. Vésd eszedbe, hogy ennek az embernek a létezése fő-fő államtitok, és bizony mondom, százszor jobb lesz neked is, ha még azt is elfelejted, hogy valaha a kezünkben hagytad...

A rendőrfőtiszt újra leborult a földre, és elfojtva haragját, eltávozott a templomból.

„Majd megfizet még ezért nektek a mi urunk, a trónörökös, mihelyt fáraó lesz! - gondolta magában. - De majd meglátjátok, én se maradok adós!”

A kapuban a rendőrök megkérdezték, hol a fogoly.

- Az istenek keze nyugszik rajta - felelte.

- És a mi jutalmunk? - kérdezte bátortalanul az idősebb rendőr.

- A ti jutalmatokon is rajta az istenek keze - válaszolta a főtiszt. - Gondoljátok, hogy csak álmodtátok ezt a foglyot, és biztosabbak lesztek egészségetek felől is, meg a szolgálatban is.

A rendőrök szótlanul lehorgasztották fejüket. De szívükben bosszút esküdtek a papok ellen, akik most ilyen pompás keresettől ütötték el őket.

A rendőrfőtiszt távozása után Mefresz behívatott néhány papot, és a legidősebbnek valamit a fülébe súgott. A papok körülfogták a görögöt, és kivitték a szent hajlékból. Lükon nem is ellenkezett.

- Ezt az embert, gondolom, át kell adni mint közönséges gyilkost a bíróságnak - jegyezte meg Sem.

- Soha! - felelte határozott hangon Mefresz. - Erre az emberre sokkal nagyobb bűn nehezedik: hasonlít a trónörökösre...

- És mitévő leszel vele, kegyes uram?

- Megőrzöm a legfőbb tanács számára - mondta Mefresz. - Ahol a trónörökös pogány templomokba jár, és onnan rabol el nőket, ahol az országot a háború veszedelme, a papi hatalmat meg lázadás fenyegeti, ott Lükon még hasznos lehet.

Másnap délben Sem főpap, a nomarchosz és a rendőrfőtiszt lement Sára börtönébe. A boldogtalan már napok óta nem evett, és annyira elgyengült, hogy még ennyi főméltóság láttára se kelt fel a lócájáról.

- Sára - kezdte a nomarchosz, akit az asszony már régebb ideje ismert -, jó hírt hozunk neked.

- Hírt? - ismételte Sára érzéketlenül. - Az én kisfiam nem él, az a hír! Tele a két mellem tejjel, de még jobban a szívem bánattal...

- Sára - biztatta a nomarchosz -, szabad vagy. Nem te ölted meg a gyereket.

Sára élettelen vonásai megelevenedtek. Felugrott a lócáról, s úgy kiáltozta:

- De én öltem meg... én... csak én!

- Hallgass meg, Sára, a te fiadat egy görög ölte meg. Lükonnak hívják, a föníciai Káma kedvese...

- Mit mondasz? - suttogta Sára, és elkapta a nomarchosz kezét. - Ó, az a föníciai lány! Tudtam, hogy ő lesz a vesztünk... De hogy görög?... Én nem ismerek semmiféle görögöt... Mit véthetett az én fiam a görögnek?

- Azt én nem tudom - folytatta a nomarchosz. - Az a görög már nem él. Hanem hallgass ide, Sára: ez a görög annyira hasonlított Ramszesz herceghez, hogy amikor a szobádba lépett, azt hitted, hogy a mi urunk, és inkább magadat vádoltad, mint az uradat, aki mindnyájunknak is ura.

- Hát nem Ramszesz volt? - sikoltott fel Sára, két kezébe szorítva a fejét. - És én nyomorult megengedtem, hogy egy idegen ember kivegye a bölcsőből az én fiamat... Hahaha!

Egyre halkabban nevetett. Majd hirtelen, mintha elütötték volna a lábát, a földre roskadt, karja néhányszor megrándult, és mosollyal az arcán meghalt.

De megmaradt rajta a mérhetetlen bánat kifejezése is, még a halál se tudta elűzni róla.

Tizenhetedik fejezet

Egyiptom nyugati határát, több mint száz mérföld hosszúságban, mély utakkal meg-megszaggatott, néhány száz méter magas, kopár mészkőhegylánc alkotja. Általában a Nílus mentén húzódik, s hol egy mérföldnyire, hol egy kilométernyire távolodik el tőle.

Ha valaki felkapaszkodnék az egyik dombnak a csúcsára, és arccal észak felé fordulna, a legsajátosabb jelenségek egyike tárulna a szeme elé. Lába előtt jobbra hosszú, keskeny, zöld rét húzódik, amelyet a Nílus hasít ketté. Balra sárga, végtelen síkságot látna a messzeségbe nyúlni, amelyet itt-ott fehér vagy téglavörös foltok tarkítanak.

A végtelen egyhangúság, a nyugtalanító, sárga homoktenger, legfőképpen pedig a határtalan kiterjedés az Egyiptomtól nyugatra elterülő líbiai sivatag legáltalánosabb tulajdonságai.

De közelebbi vizsgálódásra a sivatag mégsem annyira egyhangú. A homok nem laposan terül el a földön, hanem hullámsorokat alkot, amelyek a víz óriási fodraira emlékeztetnek. Olyan, mint a háborgó tenger, amely hirtelen megfagyott.

De akiben akadna bátorság egy-két órára vagy akár egy egész napra is kimerészkedni erre a tengerre, folyton csak nyugat felé tartva, az elé megint új látvány tárulna. A látóhatáron hegyek emelkednek, itt-ott csodálatos alakú sziklák és szakadékok láthatók. Az ember lába alatt könnyebben ömlik a homok, és úgy nő ki alóla a szikla, akárcsak a parti szárazföld.

És csakugyan szárazföld ez, vagy éppen egész ország, a homok tengere közepén. A mészkőhegyek oldalán völgy nyílik, benne folyók, patakok medre, még távolabb síkság, közepén kanyargós partú, horpadt fenekű tó.

De ezeken a síkokon és dombokon nem nő egy szál árva fű se, a tóban nincs egyetlen csepp víz se, a folyó medrében se folyik semmi. A tájék, a föld felszíni alakulását tekintve, nagyon változatos, de lefolyt róla minden víz, kiszikkadt belőle a legcsekélyebb nedvesség is. Halott világ, ahonnan nemcsak kiveszett minden növény, hanem még a humusz is homokká porlott, vagy a sziklarésekbe húzódott.

Ezen a tájékon bekövetkezett a legrettenetesebb dolog, amit ember elképzelhet: a természet meghalt, csak a váza, pora maradt, a forróság ezt is szétmálasztja, és az izzó szél elhordja erre meg amarra.

E halott és temetetlen szárazföldön túl újra homoktenger terül el, amelyen itt-amott hegyes kúpok emelkednek, néha jó emelet magasságra. Mindegyik dombnak a csúcsa szürke, porlepte levélkék bimbóiban végződik, melyekről bajos volna azt állítani, hogy élnek; mert elhervadni sem tudnak.

A furcsa kúpok azt jelentik, hogy ezeken a helyeken a víz még nem apadt ki, hanem lehúzódott a forróság elől a föld alá, és úgy-ahogy mégis megőrzi a talaj nyirkosságát. Tamarindusmag hullott erre a földre, és nagy küzdelmek árán növényzet fejlődött rajta.

De a sivatag ura, Tüfón, meglátta, és apródonként kezdte betemetni homokkal. És minél magasabbra kapaszkodik a kis növényke, annál magasabbra nő a homok is, amely megfojtja. Olyan ez a sivatagba tévedt tamarindus, mint a fuldokló, aki hasztalan nyújtogatja karját az ég felé.

Aztán újra a végtelen, sárga tenger, homokhullámok, a növényvilág kiszáradni nem tudó, sanyarú hajótöröttjei. Egyszerre csak újra sziklafalak meredeznek fel, rajtuk itt-ott akkora szakadékok, mint egy kapu...

Hihetetlen! Az egyik kapuból tágas völgy nyílik; rengeteg pálma és kék vizű tavak völgye. A réten juhok, tehenek, lovak legelésznek. Messze, a sziklák lábánál, egész kis városka emelkedik, fenn a tetőn pedig templomok falai fehérlenek.

Oázis, kis sziget a homok tengerén.

A fáraók idejében nagyon sok ilyen város volt a sivatagban, negyven-ötven is. Egyiptom nyugati határa mentén a sivatagi oázisszigetek egész láncolatot alkottak. A Nílustól tíz, tizenöt vagy húsz mérföldnyire terültek el, és harminc-negyven négyzetkilométer területet foglaltak el.

Az arab költők által gyakran megénekelt oázisok a valóságban sohasem voltak az édenkert pitvarai. Tavaik rendszerint csak mocsarak. A föld alatti forrásokból meleg víz bugyog fel, amely nem egy helyen bűzös és utálatosan sós. Növényvilágát össze se lehet hasonlítani az egyiptomival. De azért e félreeső menedékek csodaszámba mentek a sivatag vándorai szemében, akik itt mégis egy kis zöld színt, egy csöpp hűvösséget, nedvességet és datolyát találtak.

A homoktengeren szétszórt szigetek népessége itt kisebb, amott nagyobb volt: az oázis nagysága szerint lehetett pár száz lélek, de néhány ezer is. Mind csupa egyiptomi, líbiai vagy etióp kalandor vagy azok utódai. A sivatagba menekült mindenki, akinek már nem volt vesztenivalója: kőfejtésre ítélt rabok, rendőrségtől üldözött gonosztevők, robottal agyonterhelt parasztok, vagy olyan munkások, akik inkább választották a veszedelmeket, mint a munkát.

A szökevények java része nyomorultul elpusztult a sivatagban. Kis töredékük leírhatatlan szenvedések árán mégiscsak elvergődött egy oázisig, ahol sanyarú, de szabad életet éltek, és mindenkor készek voltak Egyiptomra törni, ha becstelen áron keresetre lehetett szert tenni.

A sivatag és a Földközi-tenger között nagyon hosszú, de nem éppen széles, termékeny földsáv nyúlt el, ahol különféle néptörzsek tanyáztak, amelyeket az egyiptomiak líbiaiaknak neveztek. Földműveléssel, halászattal vagy tengeri hajózással foglalkoztak. De minden törzsben akadt egy sereg elvadult ember, akinek inkább volt ínyére a rablás, háború vagy dúlás, mint a rendszeres munka. Ez a banditanépség, az ínségtől vagy a háborús kalandok következtében, állandóan pusztult, de szakadatlanul szaporodott is a szardánok (szardíniaiak) és szakaluszok (szicíliaiak) folytonos beszivárgása révén, akik ebben az időben még a líbiaiaknál is veszedelmesebb barbárok és gyilkosok voltak.

Minthogy Líbia szomszédos volt Alsó-Egyiptom nyugati határával, a barbárok gyakran feldúlták ő szent felsége földjeit, de mindig véres fejjel vonultak vissza. De amikor a fáraó, vagyis inkább a papok meggyőződtek róla, hogy ennek az örökös líbiai háborúságnak semmi haszna sincs, más politikához folyamodtak. A vérbeli líbiai családoknak megengedték, hogy Alsó-Egyiptom tengerparti mocsarai között letelepedhessenek, a rablókat, kalandorokat betoborozták a hadseregbe, és válogatott katonákká képezték ki.

Egyiptom ilyenformán biztosította a nyugalmat a nyugati határon. Az egyes líbiai rablók féken tartására elég volt a rendőrség, a tábori őrség és néhány ezred sorkatonaság a Nílus kanopuszi ága mentén.

Ez a helyzet eltartott vagy száznyolcvan évig, mert az utolsó háborút még III. Ramszesz indította a líbiaiak ellen. A levert ellenség rengeteg sok katonájának leüttette a kezét, és tizenháromezer rabszolgát hurcolt Egyiptomba. Attól fogva Líbia felől senki se félt támadástól, és csak XII. Ramszesz uralkodásának a vége felé lobbantotta fel újra a háború tüzét a papok érthetetlen politikája.

A küzdelem az alábbi okok folytán tört ki:

Herihor főpap és hadügyminiszter őkegyessége - a fáraó ő szent felsége vonakodása miatt - nem köthette meg Asszíriával a szerződést Ázsia felosztásáról. De minthogy Beroész figyelmeztetéseire minél hosszabb ideig békében akart maradni Asszíriával, Herihor biztosította Szargont, hogy Egyiptom nem fogja megzavarni Asszíriát a keleti és észak-ázsiai népekkel vívott háborújában.

És minthogy Asszar király követe, úgy látszik, nemigen bízott az ígéretekben, Herihor elhatározta, hogy szándékának kézzelfogható bizonyítékát is adja, és parancsot adott, hogy húszezer zsoldoskatonát, leginkább líbiaiakat, tüstént bocsássanak el.

Az elbocsátott, mindenben ártatlan és hűséges katonákra ez az elhatározás valóságos csapás volt, amely szinte felért a halálbüntetéssel. Egyiptom előtt újra megnyílt a líbiai háború veszedelme, mert Líbia nem tudott otthont adni ekkora tömegnek, amely csak katonai gyakorlatokhoz és kényelmes élethez volt szokva, nem pedig a munkához, ínséghez. De Herihor és a papok ilyen apróságokkal nem sokat törődtek, amikor nagy államérdekek forogtak kockán.

Mert valójában a líbiai zsoldosok elbocsátása nagy haszonnal járt.

Mindenekelőtt Szargon és társai aláírták és esküvel megerősítették a tíz évre szóló szerződést: amely időszak folyamán, a kháldeai papok jóslata szerint, súlyos sors nehezedik Egyiptom szent földjére.

Másodszor, húszezer főnyi legénység elbocsátása a hadseregből négyezer talentumnyi megtakarítást jelent a kincstárnak, ami nagyon fontos körülmény.

Harmadszor, a líbiai háború a nyugati határon levezeti a trónörökös harci ösztöneit, és hosszú időre eltereli a figyelmét az ázsiai ügyektől és a keleti határról. Herihor őkegyessége és a legfőbb tanács nagy bölcsen abban a hiszemben volt, hogy jó néhány évbe beletelik, míg a líbiaiak, az apró csatározásokban felmorzsolódva, békét kérnek.

A terv nagyon ésszerű volt, de szerzői egy hibát mégis elkövettek: nem érezték meg, hogy Ramszesz hercegben lángeszű hadvezérre valló tehetség lappang.

A szélnek eresztett líbiai ezredek, az egész úton rabolva, dúlva, nagyon hamar hazájukba értek, annál is inkább hamarabb, mert Herihor parancsára sehol se szegültek nekik ellen. Akik leghamarabb hazaértek, csoda dolgokat meséltek az otthon élő földijeiknek.

Előadásuk szerint, amelyet a harag és személyi érdekek sugalltak, Egyiptom ma éppúgy el van gyöngülve, mint kilencszáz évvel ezelőtt, a hikszosz betörés idején. A fáraó kincstára annyira üres, hogy az istenekkel egyenrangú felség kénytelen elbocsátani őket, líbiai katonáit, akik a hadseregnek legkitűnőbb, talán egyetlen értékes eleme voltak. Egyéb hadsereg szinte nincs is, legföljebb a keleti határon egy maroknyi, az is szedett-vedett.

Azonkívül ő szent felsége és a papság között meghasonlás uralkodik. A munkásoknak nem fizetik ki a bérüket, a parasztokat szinte agyonnyomják az adókkal, s ezért nagy tömegek mindig készek a lázadásra, ha segítséget kaphatnak. De még ez se elég: a nomarchoszok, akik valaha független fejedelmek voltak, és néhanapján visszaemlékeztek régi jogaikra, a hatalom gyengesége láttán most arra készülődnek, hogy megdöntsék a fáraó és a legfőbb papi tanács hatalmát.

Ezek a beszédek úgy repültek szét a líbiai partokon, mint gyors röptű madarak, és nyomban hitelre is találtak. A rablók és vad barbárok mindig készek voltak a betörésre, most meg, amikor ő szent felsége volt katonái és tisztjei erősítik, hogy Egyiptom végigrablása könnyű dolog lesz, éppenséggel nagy kedvük támadt rá. Még a vagyonosabb, értelmesebb líbiaiak is hittek az elbocsátott katonáknak: évek óta már előttük se volt titok, hogy az egyiptomi nemesség elszegényedett, hogy a fáraónak nincs hatalma, és hogy a parasztok, munkások nyomorúságukban lázadásokban törnek ki.

Egyszerre egész Líbiát elfogta a láz. Az elűzött katonákat és tiszteket úgy fogadták, mint jó hírek hirdetőit. És mivel az ország szegény volt, és a vendégek fogadására nemigen volt élelem, rögtön elhatározták a háborút Egyiptommal, hogy ők is minél hamarabb megszabaduljanak a jövevényektől.

Még a ravasz és okos Muszavasza líbiai herceget is elsodorta az általános áradat. De őt nem a hazatérő katonák győzték meg, hanem bizonyos komoly, tekintélyes emberek, minden valószínűség szerint az egyiptomi legfőbb tanács ügynökei.

Ezek az urak, állítólag mert elégedetlenek voltak az egyiptomi állapotokkal, vagy nehezteltek a fáraóra és papokra, a tenger felől Líbiába utaztak, az alsó néposztályok elől valósággal bújtak, az elbocsátott katonákkal való érintkezést folyton kerülték, de Muszavaszának, bizonyítékokkal a kezükben, a legnagyobb titoktartás kikötésével magyarázták, hogy most van a legjobb alkalom Egyiptom megtámadására.

- Kimeríthetetlen kincstárt találsz ott - mondták neki -, és gazdag magtárakat, elég lesz az neked, embereidnek, de még unokáid unokáinak is.

Muszavasza, bár ügyes vezér és diplomata volt, mégis lépre ment. Erélyes ember lévén, egyszerre határozott, és nyomban szent háborút hirdetett Egyiptom ellen. S mivel ezrével voltak kéznél derék katonái, az első hadtestet fia, a húszéves Tehenna vezérlete alatt elindította kelet felé.

Az öreg barbár értett a hadviseléshez, és tudta, hogy aki győzni akar, annak gyorsan kell cselekednie, neki kell az ellenségre az első csapásokat mérnie.

A líbiai készülődések csak nagyon rövid ideig tartottak. Ő szent felsége volt katonái ugyan fegyver nélkül érkeztek hazájukba, de értették a mesterségüket, és abban az időben nem volt olyan bajos fegyverre szert tenni. Egy kis szíj vagy zsinór parittyának, dárda, vagyis egy hegyesre faragott rúd, harci bárd, vagyis egy nehéz husáng, aztán egy tarisznya kavics a parittyának, egy másik tarisznya a datolyának, és kész a felszerelés.

Muszavasza tehát rábízott a fiára, Tehennára, kétezer elbocsátott zsoldoskatonát és vagy négyezer főnyi líbiai gyülevész népséget, és meghagyta neki, hogy minél gyorsabban törjön be Egyiptomba, raboljon össze mindent, ami a keze ügyébe kerül, és gyűjtsön készletet a fősereg részére. Jómaga gyorsan összeszedte a derékhadat, futárokat küldött szerte az oázisokra, és zászlaja alá hívott mindenkit, akinek nem volt vesztenivalója.

A sivatagban rég nem volt ilyen eleven sürgés-forgás, mint ezekben a napokban. Minden oázisról seregestül tódultak elő félelmes proletárhadak, s bár szinte meztelenek voltak, bátran lehetett őket rongyosoknak mondani.

Tanácsadóinak a véleménye után indulva, akik egy hónappal azelőtt még ő szent felsége tisztjei voltak, Muszavasza egész ésszerűen úgy gondolta, hogy a fia egy egész sereg falut és városkát végigdúl Terenuthisztól Szenti-Noferig, mire valamelyes egyiptomi csapatokba ütközik. Végül jelentették neki, hogy nemcsak a nagy üveghutából szöktek meg az összes munkások, hanem a Sóstavak tájékán emelkedő szochethemani erősség védőserege is visszavonult.

Ez jó jel volt a barbárok szemében: mert az üveghuta a fáraó kincstárának mindig jelentős jövedelmi forrása volt.

Csakhogy Muszavasza is elkövetett egy hibát, ugyanazt, amivel a legfőbb papi tanács nem számolt: Ramszesz hadvezéri lángelméjével. És megtörtént a rendkívüli eset: mielőtt az első líbiai hadtest megérkezett a Sóstavak környékére, a trónörökösnek már kétszerte olyan erős serege várta ott az ellenséget.

A líbiaiaknak még azt se lehetett a szemükre vetni, hogy nem voltak elég óvatosak. Tehenna és vezérei gondosan megszervezték a földerítő szolgálatot. Kémeik nemegyszer megfordultak Melkatisz, Naukratisz, Szai, Meszuf, Terenuthisz városokban, még a Nílus kanopuszi és balkitei ágait is átúszták. De sehol se láttak katonaságot, amelynek a mozdulatait megbéníthatta volna az áradás, ahelyett csaknem mindenütt a megriadt lakosságot látták, amely valósággal menekült a határszéli falvakból.

Ilyenformán a legjobb híreket vitték vezérüknek. Ramszesz herceg hadserege pedig - a Nílus áradása ellenére - nyolcadnapra az indulás után a sivatag szélére ért, és vízzel, eleséggel jó bőven megrakodva, bevette magát a Sóstavak körüli hegyekbe.

Ha Tehenna mint a sas föl tudott volna emelkedni gyülevész hada feje fölé, kővé dermedt volna a rémülettől, látván, hogy a tájék minden szakadékában egyiptomi ezredek rejtőznek, és bármely pillanatban bekerítik a seregét.

Tizennyolcadik fejezet

Attól a pillanattól fogva, hogy az alsó-egyiptomi hadsereg megindult Pi-Basztból, a herceget kísérő Mentuzufisz naponként több jelentést kapott és küldött.

Elsősorban Herihorral volt levelezésben. Mentuzufisz jelentést tett Memfiszbe a hadsereg mozdulatairól, a trónörökös tevékenységéről, amelyet nem győzött eléggé csodálni. Herihor őkegyessége olyan megjegyzést tett, hogy minden szabadságot meg kell adni a hercegnek, és ha Ramszesz el is vesztené az első ütközetet, a legfőbb tanács nem sokat búsulna miatta.

„Egy kis vereség - írta Herihor - jó lecke lenne Ramszesz hercegnek: óvatosságra és alázatra tanítaná, mert még nem cselekedett ugyan semmit, de máris egyenlőnek tartja magát a legtapasztaltabb vezérekkel.”

Amikor erre Mentuzufisz azt felelte, hogy a trónörökös aligha szenved vereséget, Herihor értésére adta, hogy akkor is a győzelemnek nem szabad nagyon fényesnek lennie.

„Az ország semmit se veszít - írta Mentuzufisznak -, ha a hadsereg és a tüzesvérű trónörökös néhány évig elszórakozik a nyugati határon. A herceg maga ügyességre tesz szert a haditudományban, ellustult és vakmerő katonáink pedig magukhoz méltó foglalkozást találnak.”

Mentuzufisz másik levelezése Mefresz szentatyával folyt, és az ő szemében ez volt a fontosabb. Mefresz, akit a herceg egykor megsértett, Sára fiacskájának a meggyilkolása alkalmából minden kertelgetés nélkül a herceget vádolta a gyermekgyilkossággal, amelyet Káma felbujtására Lükon követett el. S amikor egy héten belül kiderült Ramszesz ártatlansága, a főpap csak még jobban elkeseredett, és egyre azt hangoztatta, hogy a hercegtől minden kitelik, hisz ellensége az ősi isteneknek és a nyomorult föníciaiak szövetségese.

Sára kisfiának a meggyilkolása az első napokban csakugyan annyira gyanús volt, hogy még a legfőbb tanács is megkérdezte Memfiszből Mentuzufiszt: mit tart a dologról. De Mentuzufisz azt felelte, hogy a herceg egész nap a szeme előtt van, egy pillanatra sem tudja föltételezni, hogy gyilkos volna.

Mint ragadozó keselyűfalkák, úgy keringtek Ramszesz körül az efféle levelek, mialatt ő hírszerzőket küldözgetett az ellenség felé, vagy a vezérekkel tanácskozott, vagy a katonákat biztatta.

Tizennegyedikén a trónörökös egész hadserege felvonult Terenuthisz várostól délre. A herceg nagy örömére megérkezett Patroklész is a görög ezredekkel, és vele Pentuer pap is, akit Herihor küldött a fővezér mellé második felügyelőként.

A papok jelenléte a táborban (mert rajtuk kívül még mások is voltak ott) egy cseppet sem volt Ramszesz ínyére. De elhatározta, hogy ügyet se vet rájuk, s a haditanácsokon egyáltalán meg se kérdezte a véleményüket.

És valahogy enyhültek is a viszonyok. Mentuzufisz, Herihor utasítása szerint, nemigen igyekezett befolyásolni a herceget, Pentuer pedig a sebesültek számára az orvosi segélynyújtás módjait szervezte meg.

A küzdelem megindult.

Először is Ramszesz, ügynökei útján, azt a hírt terjesztette a határszéli falvakban, hogy a líbiai seregek óriási tömegben zúdulnak előre, és mindent feldúlnak, felkoncolnak. A megrémült nép a hírre menekülni kezdett keletre, és beleakadt az egyiptomi ezredekbe. A herceg a férfiakat rögtön ottfogta teherhordásra a hadsereg hátában, az asszonyokat, a gyereknépet pedig beküldte az ország szívébe.

A fővezér ezután a közeledő líbiaiak elé küldte kémeit, tudják meg az ellenség létszámát és rendjét. A kémek hamarosan visszatértek, és az ellenség állásáról pontos adatokat hoztak, de a sereg nagyságát erősen eltúlozták. Tévesen, a legnagyobb határozottsággal azt erősítgették, hogy a líbiai bandák élén, fiával, Tehennával együtt, maga Muszavasza közeledik.

A herceg kipirult örömében arra a gondolatra, hogy első háborújában olyan tapasztalt ellenfele lesz, mint Muszavasza.

Vagyis nagyobbnak gondolta az összeütközés veszedelmét, és ezért megkettőzte óvatosságát. Hogy minden lehetőséget kiaknázzon, még egy fortélyhoz nyúlt. Megbízható embereket küldött a líbiaiak közé, meghagyta nekik, hogy szökevényekként jelenjenek meg közöttük, menjenek be az ellenséges táborba, és csábítsák el Muszavasza legfőbb erejét, az elbocsátott líbiai katonákat.

- Mondjátok meg nekik - utasította Ramszesz az ügynököket -, mondjátok meg nekik, hogy a megátalkodottakra pallos vár, az alázatosokra irgalom. Ha a ránk váró ütközetben eldobják fegyvereiket, és elhagyják Muszavaszát, visszafogadom őket ő szent felsége hadseregébe, és kifizettetem az elmaradt zsoldot is, mintha soha ki se léptek volna a szolgálatból.

Patroklész és a többi vezér nagyon ügyesnek tartotta ezt a fogást. A papok hallgattak, Mentuzufisz pedig rögtön sürgős jelentést tett Herihornak, és még aznap választ is kapott rá.

A Sóstavak tájéka jókora völgy volt, valami harminc-negyven kilométer hosszú, két hegylánc közé ékelődve, amelyek délkelettől északnyugat felé húzódtak. Legnagyobb szélessége se volt több tíz kilométernél, viszont néhol jelentékenyen összeszűkült, olykor szinte mélyút szorosságra.

A völgy egész hosszában tíz ingoványos, keserűsós vizű tó terült el egymás mögött. Csak itt-ott tengett-lengett egy-egy porlepte, csenevész bokor, satnya fű, amely folyton hervadóban volt, és nem volt olyan állat, amely a szájába vette volna. Mindkét oldalon csipkézett mészkőhegyek meredtek föl, vagy óriási homokdombok, amelyekbe beleveszett ember, állat.

A sárga-fehér színű táj ijesztően élettelen volt, amit még fokozott a forróság, a néma csend. Madárhangnak nem volt híre se, és ha valami nesz támadt, akkor is csak a leguruló kövek okozták.

Körülbelül a völgy közepe táján két épületcsoport emelkedett, egymástól pár kilométernyire, a kelet felőliek egy kis erősség, a nyugatiak az üveghuta épületei, amelyeket líbiai kereskedők láttak el tüzelőanyaggal. A háborús nyugtalanság következtében most mind a kettő üres volt. Tehenna seregének a feladata volt, hogy ezt a két állást elfoglalja és megszállja, mert Muszavasza seregének ezek biztosították az utat Egyiptomba.

A líbiai seregek Glaukusz városától lassan vonultak előre dél felé, és Háthor tizennegyedikén este érkeztek a Sóstavak völgyének kapujába, abban a hitben, hogy két menetben akadálytalanul keresztülvágnak rajta. Ugyanaznap, mindjárt napnyugtakor, az egyiptomi hadsereg nekiindult a sivatagnak, és tizenkét óra alatt több mint negyven kilométert megtett a homokban. Másnap reggel már az erősség és az üveghuták közti hegyekbe került, és elrejtőzött a számtalan szakadékban.

Ha valaki ezen az éjszakán azt újságolta volna a líbiaiaknak, hogy a Sóstavak tájékán pálma és búza díszlik, nem csodálkoztak volna annyira, mint arra a hírre, hogy az egyiptomi hadsereg elvágta az útjukat. A rövid pihenő után, amely alatt a papoknak sikerült felfedezni és kiásatni néhány - még valamelyest iható vizű - kutat, az egyiptomi hadsereg megindult, hogy megszállja a völgy hosszában elnyúló északi hegysort.

A trónörökös terve igen egyszerű volt. El akarta vágni a líbiai sereget hazájától, és leszorítani délre, a sivatagba, ahol a forróság és éhség végképp megsemmisíti a szétvert hadakat.

Ezért a völgy északi oldalán állította fel csapatait, és haderejét három részre osztotta. A jobbszárnyat, amely Líbiához legközelebb esett, Patroklész vezette, és feladata volt elvágni az ellenség visszavonulási útját városukba, Glaukuszba. A balszárnyon, amely Egyiptomhoz esett közelebb, Mentuzufisz volt a vezér, az ő feladata volt, hogy megakadályozza a líbiaiak előretörését Egyiptom felé. A középső hadtestet pedig, amely az üveghuták körül helyezkedett el, maga a trónörökös vezényelte, és őmellette volt Pentuer.

Háthor tizenötödikén, reggel hét óra tájban, negyven-ötven líbiai lovas gyors ügetéssel nyargalt végig a völgyön. Az üveghuták körül egy kicsit megpihentek, szétnéztek, és hogy semmi gyanúsat nem találtak, visszafordultak seregükhöz.

Délelőtt tíz óra felé, irtózatos hőségben, hogy szinte felitta az emberek vérét és verejtékét, Pentuer odaszólt a trónörököshöz:

- A líbiaiak már bevonultak a völgybe, és elkerülték Patroklész seregét. Egy óra múlva itt lesznek.

- Honnan tudod? - kérdezte ámulva a herceg.

- A papok mindent tudnak! - felelte Pentuer nevetve.

Azzal óvatosan felkapaszkodott egy sziklára, kivett a táskájából valami nagyon fényes tárgyat, és szent Mentuzufisz serege felé fordulva, kezével valami jeleket adott.

- Most már Mentuzufisz is tudja - tette hozzá.

A herceg nem győzött eleget csodálkozni, s így szólt:

- Jobb szemem van, mint neked, a hallásom sem rosszabb, és mégis nem látok, nem hallok semmit. Mi módon látod te meg az ellenséget, és hogy érintkezel Mentuzufisszal?

Pentuer azt felelte erre, hogy nézzen a távoli dombra, amelynek tetején kökénybokrokat lehetett sejteni. Ramszesz odanézett a jelzett pontra, és hirtelen a szeme elé kapta a kezét: a bokrokban ugyanis valami vakító fénnyel felvillant.

- Miféle elviselhetetlen fény az? - kiáltotta. - Az ember a szeme világát elvesztheti...

- A Patroklész mellé beosztott pap ad nekünk jeleket - válaszolta Pentuer. - Látod, kegyes uram, még nekünk is lehet hasznunkat látni a háborúban...

Elhallgatott: a völgy mélyéből moraj szállt hozzájuk, eleinte csak halk nesz, majd fokozatosan mind erősebb zúgás. A zajra a hegyoldalhoz simuló egyiptomi katonák felugráltak, fegyvereik után kaptak, összesúgtak... De a tisztek parancsa lecsendesítette őket, és az északi sziklákra újra halálos némaság borult.

Közben a völgy mélyéből feltörő moraj egyre nőtt, ezer meg ezer ember beszédjén áthangzó éneket, sípszót lehetett hallani, szekerek nyikorgását, lovak nyerítését, a parancsnokok kiáltozását. Ramszesz szíve egyszerre kegyetlenül dobogni kezdett. Már nem tudta fékezni kíváncsiságát, és felkapaszkodott a sziklatetőre, ahonnan beláthatta a völgy java részét.

Sárga porfelhőbe burkolózva, lassan vonult előre a líbiai sereg, mint egy pár mérföld hosszú kék, fehér és vörös foltos kígyó.

Az élen tíz-egynéhány lovas haladt. Egyikük, akin fehér palást volt, úgy ült a lován, mintha padon ülne, mind a két lábát a bal oldalon lógatta. A lovasok nyomában szürke inges parittyás sereg vonult, amögött gyaloghintóban valami nagyúr, feje fölé hatalmas napernyőt tartottak. Távolabb kopjás szakasz következett kék és piros ingben, utánuk egy nagy tömeg husángokkal felfegyverzett, szinte meztelen ember, majd újra parittyások, kopjások, megint parittyások, mögöttük kaszákkal, csákányokkal fölfegyverzett vörös osztag. Többé-kevésbé négyes sorban haladtak előre, de a tisztek minden kiáltozása ellenére is a rend minduntalan teljesen felbomlott, és a felbomló négyes sorok csoportokba verődtek.

A líbiai kígyó nagy énekszóval, lármás beszélgetés közben lassan-lassan kihullámzott a völgy legtágasabb tájára, a huták és a tó elé. Ott aztán a rend még inkább felborult. Az elöl haladók megálltak, mert azt mondták nekik, hogy itt pihenő lesz. Közben a távolabbi oszlopok megszaporázták a lépést, hogy ők is mihamarabb célhoz érjenek, és pihenhessenek. Néhányan kiszaladtak a sorból, és ledobva fegyvereiket, a tóba ugráltak, mások meg tenyerükkel merítették bűzös vizét. Megint mások letelepedtek a földre, és tarisznyájukból datolyát szedtek elő, vagy agyagpalackból ecetes vizet ittak.

Jó magasan a sereg fölött néhány keselyű keringett.

Erre a látványra leírhatatlan fájdalom és rémület fogta el a herceget. Szeme előtt apró legyek kezdtek röpködni, elvesztette öntudatát, és egy pillanatra úgy hitte, hogy a trónját is szívesen odaadná, csak ne lenne most ezen a helyen, és ne látná, ami itt történni fog. Lement a dombtetőről, és szinte tébolyodott szemmel bámult maga elé.

Ekkor odalépett hozzá Pentuer, és nagy erővel megrántotta a karját.

- Vezér, térj magadhoz! - mondta. - Patroklész a parancsodat várja.

- Patroklész? - ismételte a herceg, és maga köré nézett.

Pentuer állt előtte, sápadtan, de nyugodtan. Néhány lépéssel odább az ugyanolyan sápadt Tutmózisz tartotta reszkető kezében a tiszti sípot. A dombok mögül kitekingettek a katonák, arcukon mély megindultság.

- Ramszesz - ismételte Pentuer -, a hadsereg vár...

A herceg kétségbeesett elszántsággal nézett a papra, és fojtott hangon suttogta:

- Kezdjük...

Pentuer magasra emelte csillogó talizmánját, és néhány jelet rajzolt vele a levegőbe. Tutmózisz halkan sípjába fújt, a füttyszó aztán megismétlődött jobbra-balra a szakadékokban, és az egyiptomi parittyások elindultak a tetőre.

Déli tizenkét óra lehetett.

Ramszesz lassanként felszabadult az első benyomások súlya alól, és figyelmesebben nézegetett körül. Látta vezérkarát, öreg tisztek vezetése alatt a kopjások, csatabárdosok csapatát, végre a parittyásokat, akik lomhán kapaszkodtak fel a tetőre... És bizonyos volt benne, hogy egy sincs közöttük, aki nemcsak el akarna itt pusztulni, de még küzdeni, rohamozni se akar a rettenetes forróságban. Egyszerre az egyik dombtetőről harsány hang csattant fel, erősebben az oroszlán bőgésénél is:

- Emberek, ő szent felsége katonái, verjétek széjjel ezeket a líbiai kutyákat!... Az istenek veletek vannak!

A természetfölötti hangra más kettő felelt, de az elsőnél semmivel se gyengébb. Az egyiptomi hadsereg hosszan elnyúló kiáltása és a líbiaiak fülsiketítő zsivaja...

A herceg most már fölöslegesnek találta, hogy elhúzódjék szem elől, és fölment a dombra, ahonnan jól láthatta az ellenséget. Előtte bontakozott ki az egyiptomi parittyások hosszú sora, mintha a földből nőttek volna ki, pár száz lépéssel odább pedig a líbiai sereg rajzott sűrű porfelhők között. Felhangzott a kürtök, sípok szava és a barbár tisztek szitkozódása, akik rendet szerettek volna teremteni. Akik ültek, felugráltak, akik vizet ittak, felkapkodva fegyvereiket, a helyükre szaladtak. A szétszóródott tömegek a legnagyobb lármában, zenebonában kezdtek sorokba igazodni.

Közben az egyiptomi parittyások sűrűn lődözték parittyaköveiket az ellenségre, nyugodtan, a legnagyobb rendben, mintha hadgyakorlaton volnának. A tizedesek megmutogatták szakaszaiknak az ellenséges csapatokat, amelyeket el kell találni, amire a katonák néhány perc alatt az ólomgolyók és kövek valóságos záporát zúdították rájuk. A herceg látta, hogy minden ilyen zápor után szerteszéled a líbiai csapat, de nagyon gyakran egy-egy katona ott maradt.

Hanem azért a líbiai csapatok összeszedték magukat, visszahúzódtak a parittyalövések vonala mögé, nyomban ők is előretolták parittyásaikat, és hasonló gyorsasággal és nyugalommal felelni kezdtek az egyiptomiaknak. Néha nagy nevetés, örömujjongás tört fel soraikból: olyankor mindig elesett egy egyiptomi parittyás.

Nemsokára már a herceg és kísérete feje fölött is zúgtak, fütyültek a kövek. Egy ügyesen dobott kő vállon érte a herceg segédtisztjét, és összetörte a csontját, egy másik kő a második segédtisztnek a sisakját vitte el, egy harmadik a herceg lába előtt csapódott le, szétvágódott a sziklán, és tüzes szilánkokkal szórta tele a vezér arcát, mintha csak forró víz érte volna.

A líbiaiak hangosan fölnevettek. Valamit kiáltottak, valószínűleg a herceget becsmérelték.

A rettegés, de legfőképpen a fájdalom és részvét egyszerre eltűnt Ramszesz lelkéből. Nem embereket látott már a szeme előtt, akikre szenvedés és halál vár, hanem fenevadakat, akiket ki kell irtani, vagy tehetetlenné tenni. Gépiesen a kardja után nyúlt, hogy rohamra vezesse a parancsra váró kopjásokat, de a megvetés visszatartotta. Ennek a gyülevész hordának a vérével szennyezze be a kezét?!... Mire valók a katonák?

Közben a harc folyt tovább, a bátor líbiai parittyások pedig nagy lármával, sőt énekszóval kezdtek előbbre nyomulni. Jobbról-balról úgy zúgtak a repülő parittyakövek, mint a cserebogarak, úgy zsongtak, mint a rajzó méhek. Néha nagy roppanással egymásnak csapódtak a levegőben, minduntalan hol ezen, hol amazon az oldalon húzódott hátra jajgatva egy-egy harcos, vagy rogyott össze holtan. Ez azonban a többieknek nem rontotta el a kedvét: vad gyönyörűséggel viaskodtak, örömük lassanként eszeveszett haraggá, önmagáról megfeledkezett dühvé fajult.

Ekkor messziről, a jobbszárnyról, kürtszó rivallt fel, és sűrűn ismétlődő kiáltások harsogtak. A rettenthetetlen Patroklész, aki már reggel óta részeg volt, az ellenséges hátvédet rohanta meg.

- Rajta! - kiáltotta a herceg.

A parancsot nyomban megismételték a kürtjelek: egy, kettő, három... tíz, és ugyanakkor előözönlöttek a szakadékokból az egyiptomi századok. A tetőn elhelyezett parittyások még szaporábban lövöldöztek, közben pedig a völgyben minden kapkodás, de minden rendetlenség nélkül is felsorakoztak a líbiaiakkal szemben az egyiptomi kopjások, csatabárdosok négysoros oszlopai, s lassan nyomultak előre.

- A derékhadnak erősítést! - parancsolta a herceg.

A trombita megismételte a parancsot. Az első vonal két oszlopa mögött két újabb oszlop állott fel. Miközben az egyiptomiak a parittyakövek szakadatlan záporában befejezték ezt a hadmozdulatot, a líbiaiak, őket utánozva, nyolcas rendbe sorakoztak, és a derékhaddal szemben helyezkedtek el.

- Előre a tartalékokat! - vetette oda a herceg. - Nézd csak meg, kész-e már a balszárny? - fordult az egyik segédtiszthez.

A segédtiszt, hogy a völgyet jobban áttekinthesse, a parittyások közé futott, hirtelen elbukott, de a kezével jeleket adott. Helyébe rögtön másik tiszt rohant előre, és hamarosan vissza is érkezett a jelentéssel, hogy a herceg seregének mind a két szárnya felsorakozott. Patroklész szakasza felől a zsivaj nőttön-nőtt, s egyszerre csak sűrű, fekete füstfelhők csaptak fel a dombtető fölött. Pentuertől egy tiszt érkezett futva, s jelentette a hercegnek, hogy a görög ezredek felgyújtották a líbiai tábort.

- Szétverni a derékhadakat! - parancsolta a herceg.

Egymás után tíz-egynéhány kürt adta tovább a jelt a rohamra, amikor pedig elhallgattak, a középső oszlopban felhangzott a vezényszó, a dobok ritmikus pergése, a lassan, ütemre menetelő gyalogság lábdobogása: - Egy... kettő! Egy... kettő! Egy... kettő!

A parancsot most megismételték a jobb- és balszárnyon is; újra megperdültek a dobok, és most már a szárnyakon is megindultak az oszlopok: egy... kettő, egy... kettő!

A líbiai parittyások hátrálni kezdtek, de közben egyre szórták parittyaköveiket az előnyomuló egyiptomiakra. Egy-egy katona ki is bukott a sorból, de maga az oszlop csak ment előre, lassan, rendben: egy... kettő... egy... kettő!

Egyszerre sűrűsödő sárga porfelhő jelezte az egyiptomi csapatok útját. A parittyások már nem hajították köveiket. Csend támadt, hallani lehetett a sebesült katonák jajgatását és nyögését.

- Ilyen jól ritkán meneteltek a gyakorlatokon! - kiáltotta a herceg a tiszteknek.

- Ma nem félnek a bottól! - dörmögött egy öreg tiszt.

Az egyiptomiak felverte porfelhő és a líbiaiak között percről percre szűkült a köz, de a barbárok álltak mozdulatlanul, mögöttük pedig ugyancsak nagy por támadt. Nyilván tartalék érkezett, hogy megerősítse a középső vonalrészt, amelyet a leghevesebb támadás fenyegetett.

A herceg leszaladt a dombtetőről, és lóra pattant: a szakadékokból az utolsó egyiptomi tartalékok hömpölyögtek elő, és felsorakozva a parancsot várták. A gyalogság mögött pár száz főnyi ázsiai lovascsapat is kivonult apró, de szívós lovaikon.

A herceg a támadásra indulók után nyargalt. Pár száz lépéssel odább egy másik dombra bukkant, amely nem volt magas, de tetejéről beláthatta az egész csatateret. Kísérete az ázsiai lovasság és a tartalék oszlop után helyezkedett el.

A herceg türelmetlenül tekingetett a balszárny felé, ahonnan Mentuzufisznak kellett volna már érkeznie, de csak nem jött. A líbiaiak mozdulatlanul álltak, a helyzet egyre komolyabbnak látszott.

Ramszesz hadteste volt a legerősebb, de az ellen sorakozott fel szinte az egész líbiai haderő. A két ellenfél szám szerint egyenlő erős volt. A herceg mégsem kételkedett a győzelemben, csak nyugtalanította a szörnyű veszteség, amit e vitéz ellenség okozhat neki.

Különben is, az ütközetnek megvannak a maga szeszélyei. Azokra, akik már rohamra mentek, nincs a fővezérnek semmi befolyása. Azok már nincsenek a kezében; csak tartalék ezrede és maroknyi lovassága van. Ha tehát az egyik egyiptomi hadoszlopot szétverik, vagy az ellenség váratlanul újabb erősítést kap...!

A herceg megtörölte a homlokát; ebben a pillanatban átérezte a hadvezér egész felelősségét. Úgy volt, mint a játékos, aki mindenét kockára teszi, a kockát már el is vetette, s most azt kérdi magában: „Hatot-e vagy vakot?”

Az egyiptomiak már csak harminc-negyven lépésnyire voltak a líbiai vonaltól. Vezényszavak, trombitaharsogás, egyre gyorsabban pergő dobok, és a sereg futólépésben rohan előre: egy-kettő-három!... Egy-kettő-három!... De az ellenség felől is megszólaltak a trombiták, két sor dárda előremeredt, megperdültek a dobok... Futólépés!... Új porfelhők gomolyogtak fel a levegőbe, aztán összeolvadtak egyetlen óriási gomolyagba... Emberi üvöltözés, dárdák csörrenése, kaszák pengése, fület hasogató jajkiáltás hangzik, de hamarosan belevész az általános zsivajba...

Az egész arcvonalon már nem lehetett embereket látni, se fegyvert, de még oszlopokat sem, csak a sárga port, amely óriási kígyóként végignyúlt a földön. A sűrűbb por azt jelentette, hogy ott összecsaptak a hadoszlopok, a ritkább pedig, hogy ott pillanatnyi szünet állt be. Néhány percnyi pokoli lárma után a herceg egyszerre észreveszi, hogy a balszárnyon a por lassan-lassan húzódik.

- A balszárnyra erősítést! - kiáltotta.

A fele tartalék elrohant a jelzett irányba, és eltűnt a gomolygó porban: a balszárny ki is egyenesedett, míg a jobb lassan vonult előre, a derékhad pedig, a legerősebb, a döntő arcvonal mozdulatlanul állt egy helyben.

- Erősítést középre - parancsolta a herceg.

A tartalék másik fele is előrenyomult, és eltűnt a porban. A lárma egy pillanatra erősödött, de előrehaladásnak nyoma se látszott.

- Kegyetlenül állják a harcot ezek a nyomorultak! - magyarázta az egyik kíséretbeli öreg tiszt a hercegnek. - Legfőbb ideje, hogy Mentuzufisz megjöjjön...

A herceg magához hívatta az ázsiai lovasság parancsnokát.

- Nézz csak oda, jobbra! - mondta neki. - Ott egy résnek kell lennie. Óvatosan menj oda, de le ne gázold a mi katonáinkat, aztán támadd oldalba ezeknek a kutyáknak a fő seregét...

- Nyilván láncra fogták őket - felelte az ázsiai nevetve -, mert valahogy nagyon sokáig állnak.

Vagy húsz lovasát ott hagyta a herceg mellett, a többivel elügetett.

- Örökkön élj, vezérünk! - kiáltották.

A forróság tűrhetetlen volt. A herceg egyre erőltette szemét, fülét, hátha áthatolhatna a porfalon. Várt... várt... Egyszerre ujjongva kiáltott fel: a középső porfelhő megingott, és egy kissé előrehúzódott.

Újra megállt, újra megmozdult, majd lassan, nagyon lassan megindult, de előre...

A zsivaj olyan félelmetesen kavargott, hogy nem lehetett eligazodni rajta, mit jelent: dühöt-e, győzelmet-e vagy vereséget.

Egyszerre csak az ellenség jobbszárnya furcsa módon hajladozni és hátrálni kezdett, mögötte pedig új porfelhő szállt fel. Ebben a pillanatban megérkezett lóháton Pentuer, s kiáltva jelentette:

- Patroklész hátba kapta a líbiaiakat!

A jobbszárnyon a zavar nőttön-nőtt, és átterjedt a csatatér közepére. Látni való volt, hogy a líbiaiak hátrálni kezdenek, és hogy a rémület a derékhadra is átterjed.

A herceg egész vezérkara felindulva, lázasan leste a sárga porfelhő hullámzását. Néhány perc múlva a nyugtalanság átcsapott a balszárnyra is. A líbiaiak ott már futásnak eredtek.

- Ne lássam meg a holnapi napot, ha nem győztünk! - lelkesedett egy öreg tiszt.

A papoktól, akik a legmagasabb dombról figyelték a csata folyását, futár érkezett, s jelentette, hogy a balszárnyon már lehet látni Mentuzufisz seregeit, és hogy a líbiaiak három oldalról be vannak kerítve.

- Már szaladnának, mint az őzek - mondta az elfulladt futár -, ha a homok engedné.

- Győztünk!... Örökkön élj, vezér! - kiáltotta lelkesedve Pentuer.

Még csak két óra múlt.

Az ázsiai lovasok tele torokkal énekelni kezdtek, és a herceg tiszteletére nyilakat lövöldöztek a magasba. A törzstisztek leugráltak lovaikról, a trónörökös lába elé vetették magukat, elkapták a kezét, aztán kiemelték a nyeregből, és magasra emelték:

- Íme, a nagy vezér!... Legázolta Egyiptom ellenségeit!... Ámon áll a jobb és bal keze mellett, ki állhatna neki ellen?

Közben a líbiaiak, egyre hátrálva, a déli homokdombokra jutottak, az egyiptomiak meg a sarkukban. Most már minden pillanatban lovasok bontakoztak ki a porfelhőből, és Ramszeszhez vágtattak.

- Mentuzufisz hátba kapta őket! - kiabálta az egyik.

- Két század megadta magát! - jelentette a másik.

- Patroklész a hátuk mögé került!

- Három zászlót zsákmányoltunk: a bárányt, az oroszlánt és a karvalyt...

A törzs körül egyre sűrűbb lett a nyüzsgés: poros, véres emberek rajzottak körülöttük.

- Örökkön élj!... Örökkön élj, vezérünk!

A herceg az izgalomtól annyira fel volt indulva, hogy hol sírt, hol nevetett.

- Az istenek megkönyörültek rajtam - mondta a kíséretnek. - Már azt hittem, vesztettünk... Nyomorúságos sorsa van a vezérnek, aki kardot se ránt, nem is lát semmit, mégis mindenért felelős...

- Örökkön élj, győztes vezér! - kiabálta mindenki.

- Szép kis győzelem! - nevetett a herceg. - Azt se tudom, hogy tettem rá szert...

- Megnyeri a csatát, aztán meg csodálkozik! - kiáltotta valaki a kíséretből.

- Mondom, még azt se tudom, milyen is egy csata! - magyarázkodott a herceg.

- Nyugodj meg, vezér - felelte Pentuer. - Olyan bölcsen állítottad fel a seregedet, hogy az ellenségnek vereséget kellett szenvedni. Hogyan? Miképpen? Az már nem a te dolgod, hanem a csapatok...

- Még csak a kardom se rántottam ki!... Egy szál líbiait se láttam! - sopánkodott a herceg.

A déli dombokon még gomolygott a por, zúgott a lárma, de a völgyben már leszállóban volt a por; mint valami ködön át, itt is, ott is fel-felbukkant egy kis csoport egyiptomi katona, már magasra emelve a dárdáit.

A trónörökös arra az oldalra fordította a lovát, s az elhagyott csatatérre ment, ahol az imént a középső hadoszlopok összecsaptak. Néhány száz lépésnyi széles terület volt, szanaszét mély gödrökkel, tele sebesültekkel és holttestekkel. Azon az oldalon, ahonnan a herceg idejött, hosszú sorban, pár lépésnyi szélességben, egymás hegyén-hátán feküdtek egyiptomiak és líbiaiak, kissé távolabb már csak líbiaiak.

Itt-amott hulla hullát ért. Másutt egymásra omolva három-négy holttetem is volt. A homokot barnás vérfoltok tarkították. Irtózatos sebeket ejtettek egymáson. Egyik katonának mind a két keze fejét lecsapták, a másiknak nyakszirtig kettéhasították a fejét, egy harmadiknak minden belső része kifordult. Némelyek kínos görcsökben vonaglottak, homokkal eltömődő szájukból átkok hullottak, mások könyörögtek, öljék meg őket.

A herceg gyorsan elléptetett mellettük, nem nézett se jobbra, se balra, bár egyik-másik sebesült egy halk „örökkön élj”-t még elsóhajtott utána.

Nem messze innen találkozott az első fogolycsapattal. Arccal leborultak előtte a földre, és kegyelemért könyörögtek.

- Adjátok tudtul, hogy a legyőzöttek, alázatosak kegyelmet kapnak! - kiáltotta oda a kíséretnek.

Néhány lovas elvágtatott más-más irányban. Nem sokkal utána megszólalt a trombita, majd egy messze hallható hang:

- A kegyes herceg és fővezér parancsára a sebesülteket és foglyokat nem szabad megölni!

Feleletül zavaros kiáltások hallatszottak, bizonyára a foglyok szájából.

- A fővezér parancsára - hirdette valaki másfelől harsány, éneklő hangon - a sebesülteket és foglyokat nem szabad megölni!

Eközben a déli dombtetőkön is megszűnt a harc, és a két legerősebb líbiai csapattest lerakta fegyvereit a görög ezredek előtt.

A vitéz Patroklész - amint jómaga mondta, a forróságtól, mások szerint pedig inkább a hevítő italoktól - alig ült a lován. Megtörölte könnyes szemét, és a foglyokhoz fordult:

- Ti koszos kutyák! - dörrentett rájuk. - Akik ő szent felsége hadseregére mertétek emelni bűnös kezeteket - hogy a férgek falnának föl benneteket! -, úgy megdöglötök, mint a tetvek a jámbor egyiptomi körme alatt, ha tüstént meg nem mondjátok, hova lett a vezéretek, a lepra essen az orrába, és szívja ki a két csipás szemét!

Ebben a pillanatban ért oda a herceg. Patroklész tisztelgéssel fogadta, de nem hagyta abba a szónoklatot:

- A bőrötök lenyúzatom!... Karóba húzatlak benneteket, ha most nyomban meg nem tudom, hová lett az a mérges dög, az a szemétdombra való vaddisznó kölyke!

- Ó, ott a mi vezérünk! - felelte az egyik líbiai fogoly, és egy kis lovascsapatra mutatott, amely lassan húzódott a sivatag mélyébe.

- Mi az? - kérdezte a herceg.

- Az a nyomorult Muszavasza menekül! - felelte Patroklész, és kicsibe múlt, hogy le nem fordult a lováról.

Ramszesznek egyszerre fejébe szökött a vére.

- Hát Muszavasza ott van? Elmenekült?... Hej, akinek jó lova van, utánam!

- No - mondta nevetve Patroklész -, most maga is bégetni fog az a birkatolvaj!

Pentuer elállta a herceg útját.

- Kegyes uram nem üldözheti a menekülőket!

- Micsoda? - pattogott a herceg. - Az egész csata alatt senkire se emeltem a kezem, s ráadásul lemondjak most a líbiai vezérről?... Mit mondanának a katonák, akiket dárdaerdő meg csatabárdok elé küldtem?

- A hadsereg nem maradhat vezér nélkül!...

- Hát nincs itt Patroklész, Tutmózisz, de meg Mentuzufisz is? Miért vagyok én vezér, ha még csak nem is üldözhetem az ellenséget? Pár száz lépésnyire vannak tőlünk, és lovaik fáradtak...

- Egy óra múlva itt vagyunk velük... Csak a kezünket kell kinyújtani... - dörmögték az ázsiai lovasok.

- Patroklész, Tutmózisz!... Rátok bízom a hadsereget! - kiáltotta a herceg. - Pihenjetek, én is egyszeriben visszajövök...

Megsarkantyúzta a lovát, és belesüppedve a homokba, nekivágott az útnak, mögötte vagy húsz lovas és Pentuer.

- Hát te miért jössz, próféta? - kérdezte a herceg. - Inkább aludd ki magad... Fontos szolgálatot tettél ma nekünk...

- Talán még hasznodra lehetek - felelte Pentuer.

- De maradj... parancsolom!

- A legfőbb tanács meghagyta, hogy egy lépést se tágítsak mellőled, kegyes uram.

A herceg haragosan rántott egyet magán.

- És ha kelepcébe esünk? - kérdezte.

- Ott se hagylak el, uram - felelte a pap.

Tizenkilencedik fejezet

Hangjában annyi jóérzés volt, hogy a herceg csodálkozva elhallgatott, s hagyta, hogy vele menjen.

Künn jártak már a sivatagban, pár száz lépésnyire mögöttük az egyiptomi hadsereg, jó néhány száz lépésnyire előttük a menekülők. Hasztalan verték-biztatták a lovakat a menekülők is, az üldözők is, csak nagy keservesen haladtak előre. Felülről a nap rettenetes tüze szakadt a fejükre, szájuk, orruk, de legfőképpen a szemük tele lett finom, éles porral, lábuk alatt pedig minden lépésre besüppedt az izzó homok. A levegőben gyilkos nyugalom.

- Csak nem lesz folyton így? - jegyezte meg a herceg.

- De bizony, lesz még rosszabb is - felelte Pentuer. - Látod, kegyes uram - folytatta a menekülőkre mutatva -, ott térdig gázolnak a lovak a homokban.

A herceg elmosolyodott, mert már a következő pillanatban szilárdabb talajra értek, és vagy száz lépést ügetve tettek meg. De aztán újra feltartóztatta őket a homoktenger, és csak lépésben haladhattak előre.

Az emberekről szakadt a verejték, a lovakat kiverte a tajték.

- Szörnyű forróság! - suttogta a herceg.

- Hallgass rám, jó uram - mondta Pentuer -, a mai nap nem alkalmas sivatagi üldözésre. Ma reggel a szent bogarakat nagy nyugtalanság fogta el, azután meg elbódultak. Az én papi késem is éppen hogy becsúszott agyaghüvelyébe, ami ritka nagy forróságot jelent. Mind a két jelenség, a hőség is, meg a kábultság is, a vihar előhírnöke lehet. Forduljunk vissza, mert nemcsak a táborunkat veszítjük szem elől, hanem még a moraja se verődik el hozzánk.

A herceg szinte megvetéssel nézett a papra.

- És te, próféta, azt hiszed, hogy ha egyszer kijelentettem, hogy elfogom Muszavaszát, visszafordulhatok üres kézzel, mert megijedtem a forróságtól és vihartól?

Továbbmentek. Egy helyen a talaj újra szilárdabb lett, úgyhogy parittyalövésig megközelítették a menekülőket.

- Hej! Adjátok meg magatokat! - kiáltott utánuk a herceg.

A líbiaiak még csak hátra se néztek, hanem megfeszített erővel gázolták a homokot. Egy pillanatra azt hihették, hogy utolérik őket. De a herceg csapata egyszerre megint mély homokba süppedt, amazok meg szaporázták a lépést, és a talaj egyik kiemelkedése mögött eltűntek.

Az ázsiaiak szitkozódtak, a trónörökös összeszorította fogát.

A végén már a lovak is kezdtek mélyebbre süppedni és kimerülni. A lovasok kénytelenek voltak leszállni és gyalog menni. Egyszerre az egyik ázsiai vörös lett, mint a rák, és leroskadt a homokra. A herceg ruhát teríttetett rá, és így szólt:

- Visszajövet majd hazavisszük.

Nagy vesződséggel fölvergődtek a homokdomb tetejére, és onnan meglátták a líbiaiakat. De azoknak is gyilkos nehéz volt az út, mert két lovuk is lemaradt.

Az egyiptomi hadsereg tábora teljesen eltűnt a homokhullámok mögött, és ha Pentuer meg az ázsiaiak nem tudtak volna a nap után igazodni, már nem találtak volna vissza.

A herceg kíséretéből, véres tajtékot hányva, újra kidőlt egy ember. Azt is ott hagyták lovastul. Ráadásul a homokon túl egyszerre csak egy sziklacsoport bukkant a szemük elé, a menekülők meg eltűntek mögötte.

- Uram - szólalt meg Pentuer -, ott tőrt vethetnek...

- Nem bánom, ha a halál van is ott, és elvisz - felelte a herceg elváltozott hangon.

A pap bámulattal nézett rá; sose hitte volna, hogy ennyire elszánt.

A sziklacsoport nem volt éppen messze, de az út nehézsége minden képzeletet felülmúlt. Nemcsak gyalog kellett menniük, hanem még a lovakat is úgy kellett kihúzgálniuk a homokból. Mindnyájan bokán felül merültek a homokba, de olyan helyek is akadtak, ahol térdig süppedtek belé.

Az égen pedig csak egyre lángolt a nap, a sivatag rettenetes napja, amelynek minden sugara nemcsak égetett, vakított, hanem szúrt is. A legszívósabb ázsiaiak is kidőltek a fáradtságtól. Az egyiknek megdagadt a nyelve, ajka, a másiknak zúgott a feje, s a szeme előtt fekete foltok táncoltak, megint másikon erőt vett az álmosság, valamennyinek pedig fájt minden ízülete, és valahogy már nem is érezték a hőséget. Ha valaki megkérdezte volna tőlük: meleg van-e? - felelni se tudtak volna rá.

A talaj egyszerre újra szilárdabb lett a lábuk alatt, és a herceg kíséretestül belépett a sziklák közé. Ramszesz, akinek még leginkább megmaradt az öntudata, e pillanatban lóhorkanást hallott, oldalt kanyarodott, és a dombok árnyékában egy kis csapatot látott elnyúlva a földön, úgy, ahogyan éppen összerogytak. A líbiaiak voltak.

Az egyikük húszéves fiatalember lehetett. Hímzett, bíborszínű ingféle volt rajta, nyakán aranylánc, derekán drága művű kard. Érzéketlenül hevert: szeme fölfelé fordult, és száján egy kis tajték ütött ki. Ramszesz felismerte benne a vezért. Odalépett hozzá, leszakította nyakáról a láncot, és leoldotta róla a kardot.

Egy öreg líbiai, aki, úgy látszik, nem volt annyira elcsigázva, mint a többiek, ennek láttán megszólalt:

- Győztes vagy ugyan, egyiptomi, de tiszteld a herceg fiát, aki a mi fővezérünk volt.

- Ez Muszavasza fia? - kérdezte Ramszesz.

- Igazat mondasz - felelte a líbiai -, ez csakugyan Muszavasza fia, Tehenna, a mi vezérünk, aki méltó volt rá, hogy akár egyiptomi herceg legyen.

- És hol van Muszavasza?

- Muszavasza most Glaukuszban van, és nagy sereget gyűjt össze, hogy bosszút álljon értünk.

A többi líbiai nem szólt egy hangot se; még csak arra se méltatták a győzteseket, hogy rájuk nézzenek. A herceg parancsára az ázsiaiak lefegyverezték őket, ami nagyon könnyen ment, aztán maguk is leültek a sziklák árnyékába.

E pillanatban nem volt itt se barát, se ellenség, csak halálosan kimerült emberek. Mindnyájukra a halál leselkedett, de ők csak pihenni akartak.

Pentuer, látva, hogy Tehenna egyre csak eszméletlenül fekszik a földön, letérdelt mellé, feje fölé hajolt, és valamit tett vele, de senki sem láthatta, mit. Egyszerre csak Tehenna nagyokat sóhajtott, hánykolódott, és kinyitotta a szemét. Aztán felült, megtörölte homlokát, mint aki nehéz álomból ébredt föl, de még nem szabadult meg tőle.

- Tehenna, líbiaiak vezére - fordult hozzá Ramszesz -, te és katonáid a fáraó ő szent felsége foglyai vagytok.

- Inkább ölj meg egyszerre - dünnyögte Tehenna -, ha már el kell vesztenem a szabadságom.

- Ha atyád, Muszavasza, megalázza magát, és békét köt Egyiptommal, még te is szabad és boldog lehetsz...

A líbiai elfordította fejét és visszahanyatlott, mint akinek minden mindegy. Ramszesz leült mellé, és csakhamar valósággal aléltságba esett, alighanem elszunnyadt.

Negyedóra múlva felébredt, kissé frissebben. A sivatagra tekintett, és elragadtatással kiáltott fel: a láthatáron zöldellő tájék mosolygott rá, víz, sűrű pálmák, valamivel távolabb egy kis városka, fölötte templom...

Körülötte mindenki aludt, ázsiaiak, líbiaiak egyaránt. Csak Pentuer volt ébren: a szikla fokán állt, ellenzőt formált kezéből a szeme elé, és valahová nézett.

- Pentuer!... Pentuer! - lelkesedett a herceg. - Látod azt az oázist?

Felugrott, odaszaladt a paphoz, de annak az arcán gondok tükröződtek.

- Látod az oázist?

- Nem oázis az - felelte Pentuer -, hanem valamelyik elpusztult országnak a sivatagban tévelygő lelke... Hanem ott... ott... ott... csakugyan van valami! - tette hozzá, kezével dél felé mutatva.

- Hegy? - kérdezte a herceg.

- Nézd meg jobban.

A herceg jól megnézte, s egyszerre megszólalt:

- Úgy rémlik, ott valami fekete tömeg emelkedik... Nagyon kifáradhatott a szemem.

- Hát az a Tüfón - suttogta Pentuer. - Csak az istenek menthetnek meg bennünket, ha akarják...

Csakugyan, Ramszesz olyan leheletet érzett az arcán, amely még a sivatag forró levegőjéhez képest is meleg volt. Az eleinte csak gyenge lehelet egyre erősödött, melegebb lett, s ugyanakkor a sötét sáv káprázatos sebességgel emelkedett az égen fölfelé.

- Mitévők leszünk most? - kérdezte a herceg.

- Ezek a sziklák annyira megvédenek, hogy a homok nem temet el bennünket, de se a port nem hárítják el, se a nőttön-növekvő forróságot. Egy vagy két nap múlva aztán...

- Olyan sokáig fúj a Tüfón?

- Néha három-négy napig... Csak néha támad fel pár órára, zuhan le, és utána, mint a nyíllal átlőtt keselyű, összeomlik. De ez ritka eset...

A herceg elkomorodott, de nem vesztette el bátorságát. A pap pedig egy kicsiny, zöld üvegecskét vett elő a köntöse alól.

- Számodra itt a varázsital... - mondta a hercegnek. - Ennek néhány napig elégnek kell lennie... Valahányszor álmosság vagy félelem fog el, igyál belőle egy cseppecskét. Megerősödöl tőle, és kiállod a vihart.

- Hát te? Meg a többiek?

- Az én életem az Egyetlen kezében van. A többiek pedig... De azok nem trónörökösök!

- Nem kell! - lobbant fel a herceg, visszataszítva a kis üvegecskét.

- El kell fogadnod! - kiáltott rá Pentuer. - Jusson eszedbe, hogy Egyiptom népének benned van minden reménysége... Jusson eszedbe, hogy az ő áldása lebeg fölötted...

A fekete felhő már az ég felét elborította, a forró szélvész pedig olyan vad erővel fújt, hogy a herceg és a pap kénytelenek voltak a szikla alá húzódni.

- Egyiptom népe?... Áldása? - ismételte a herceg. Egyszerre csak felkiáltott: - Egy évvel ezelőtt, egyik éjjel, te szóltál fel hozzám a kertből... Mindjárt a hadgyakorlatok után...

- Azon a napon, amikor megesett a szíved azon a paraszton, aki kétségbeesésében felakasztotta magát, mert elpusztították a csatornáját - felelte a pap.

- Ugye te mentetted meg a tanyát és a zsidó Sárát is a tömeg elől, amely meg akarta kövezni?

- Én - hagyta rá Pentuer. - De te hamarosan kibocsátottad a tömlöcből az ártatlan parasztokat, és nem engedted meg, hogy Dagon új adókkal sanyargassa a népet. Azért a szánalomért, amelyet te mindenkor tanúsítottál a nép iránt, ma is áldalak... Talán csak egymagad menekülsz meg innen, de... ne felejtsd el, hogy az elnyomott egyiptomi nép ment meg téged, amely tőled várja a megváltást...

Ekkor elsötétedett az ég, dél felől tüzes homokeső záporozott rájuk, és a vihar kitört, de olyan erővel, hogy egy védetlen helyen álló lovat feldöntött. Az ázsiaiak és a líbiai foglyok mind fölébredtek, de valamennyi még mélyebben behúzódott a sziklák alá, és szorongva hallgattak.

A természetben valami rettenetes dolog ment végbe. A földre éjszaka borult, az égen pedig őrült száguldással kergették egymást a vörös és fekete homokfelhők. Mintha a sivatag egész homoktengere megelevenedett volna: felszállt és repült, olyan sebességgel, mint a parittyából kilőtt kavics.

A forróság elviselhetetlen volt; kezükön, arcukon kicserepesedett a bőr, nyelvük kiszáradt, minden egyes lélegzés egy-egy szúrás volt a mellükben. Az apró homokszemek úgy perzseltek, mint az égő szikrák.

Pentuer erőszakkal odatartotta az üvegecskét a herceg szájához, Ramszesz megivott néhány cseppet, és furcsa változást érzett: a forróság és a fájdalom nem gyötörte többé, gondolatai is szabadon csapongtak.

- És ez eltarthat pár napig?

- Négyig - felelte a pap.

- És ti bölcsek, az istenek bizalmasai, nem tudjátok kimenteni az embereket az ilyen viharból?

Pentuer elgondolkozott.

- A világon csak egy olyan bölcs van, aki meg tudna küzdeni a gonosz szellemekkel... De az nincs itt!

A Tüfón már egy fél órája fújt, egyforma vad erővel. Szinte éjszaka volt. Pillanatokra a szélvész elgyengült, a fekete porgomolyagok egy kissé szétszóródtak, és olyankor megláthatták az égen a vérvörös napot, a földön pedig a baljóslatú vörös fényt.

De a következő pillanatban a szél újra feltámadt, még forróbban, fullasztóbban, a porfelhő még sűrűbb lett, a halálos fény kialudt, a levegőben olyan zúgás, dübörgés támadt, amilyet emberi fül nem szokott hallani.

A napnyugta már nem volt messze, de a vihar ereje és az elviselhetetlen forróság most is nőttön-nőtt. A láthatár fölött néha egy óriási, véres folt bukkant fel, mintha világégés volna.

Egyszerre a herceg észrevette, hogy Pentuer nincs mellette. Megfeszítette hallását, és hangos kiáltást hallott:

- Beroész!... Beroész!... Ki segít rajtunk, ha te nem?... Beroész!... Az Egyetlen, a Mindenható nevében, akinek nincs se kezdete, se vége, idézlek téged!

A sivatag északi részén dörgés támadt. A herceg megdermedt, mert az egyiptominak a mennydörgés ugyancsak éppen olyan ritka tünemény, mint az üstökös.

- Beroész!... Beroész! - ismételte a pap erős hangon.

A trónörökös feszülten a hang irányába nézett, és egy sötét emberi alakot pillantott meg, égnek emelt karokkal. Fejéből, ujjai hegyéből, de még a ruháiból is időnként világoskék szikrák pattantak ki.

- Beroész!... Beroész!...

A szakadatlan dörgés egyre közelebb húzódott, a porfelhőben villám cikázott, amely vörös fényt lobbantott a sivatagra.

Újabb dörgés, újabb villámlás.

A herceg érezte, hogy a vihar ereje gyengül, és a forróság is engedett. A levegőben gomolygó homok lassanként leereszkedett a földre, az ég hamuszürke lett, aztán vörös, majd tejfehér. Majd minden elcsendesedett. Egy kis idő múlva újra megdördült az ég, és hideg szél kezdett fújni észak felől.

A forróságtól alélt ázsiaiak és líbiaiak magukhoz tértek.

- Fáraó katonái - szólalt meg egyszerre egy öreg líbiai -, halljátok ezt a zúgást a sivatagban?

- Megint vihar?

- Nem, eső esik...

Az égből csakugyan néhány hideg esőcsepp hullott a földre, majd sűrűbben rákezdte, végre szakadó zápor lett belőle, villámlással, dörgéssel.

Ramszesz katonáinak és foglyainak egyszerre eszeveszett kedvük támadt. A szakadatlan villámlásra, dörgésre rá se hederítettek. A hosszú perzselődés után most úgy szaladgáltak a patakzó esőben, mint a gyerekek. Összevissza mosakodtak, lovaikat mosogatták, vizet merítettek sapkájukba, bőrtömlőikbe, főképpen pedig ittak, egyre csak ittak!

- Hát nem csoda ez? - lelkesedett Ramszesz. - Ha ez az áldott eső meg nem indul, itt pusztultunk volna el a sivatagban, mind egy szálig. Tüfón forró ölelésében.

- Megesik - felelte az öreg líbiai -, hogy a déli homokvihar idecsalogatja a tenger fölött hűlő szeleket, és záport hoz.

Ramszeszt kellemetlenül érintette ez a beszéd, mert ő Pentuer imádságának tulajdonította a hirtelen támadt felhőszakadást. Odafordult hát az öreg líbiaihoz, és megkérdezte tőle:

- És az is megesik, hogy az emberből szikrák pattannak ki?

- Mindig is úgy szokott lenni, amikor sivatagi szél fúj - mondta a líbiai. - Most is láthattátok a szikrákat, de nemcsak az emberekből pattantak ki, hanem a lovakból is.

Hangjából olyan határozott bizonyosság szólt, hogy a herceg odalépett az egyik lovastisztjéhez, és halkan megparancsolta neki:

- Ezeken a líbiaiakon pedig rajta legyen a szemetek...

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, a nagy sötétségben hirtelen mozgolódás támadt, majd lódobogás hangzott. A villám egy pillanatra bevilágította a sivatagot, és fényében megláttak egy lóhátas, menekülő alakot.

- Kötözzétek meg a nyomorultakat! - kiáltotta a herceg. - Aki ellenáll, vágjátok le!... Jaj neked, Tehenna, ha az a lator ránk hozza a te atyádfiait!... Kegyetlen kínok közt pusztulsz el, te is, embereid is...

Ramszesz katonái az eső, villámok és sötétség ellenére nagy sebbel-lobbal megkötözték a líbiaiakat, akik egyébként is meg se próbálkoztak ellenállni.

Talán Tehenna parancsára vártak, de az annyira meg volt törve, hogy menekülésre nem is gondolt.

A sivatagban lassanként elült a vihar, és a nappali hőséget átható hideg váltotta fel. Emberek, lovak torkig teleitták magukat, megtöltötték tömlőiket vízzel, datolyájuk, kétszersültjük is volt bőven, tehát igen jó hangulatban voltak. A dörgés is elhalkult, a villámok is ritkábban lobbantak föl az égen. Az északi mennybolton a felhők szétszakadoztak, és itt is, ott is felragyogtak a csillagok.

Pentuer odalépett Ramszeszhez.

- Menjünk vissza a táborba - figyelmeztette -, néhány óra alatt odaérhetünk, mielőtt az a szökevény a nyakunkra hozhatná az ellenséget.

- De hogy találunk vissza ilyen vaksötétben? - kérdezte a herceg.

- Van fáklyátok? - fordult Pentuer az ázsiaiakhoz.

Fáklyák, vagyis olajjal átitatott hosszú kanócok voltak kéznél. De nem volt tűz. A tűzgyújtásra szolgáló kis fadarabok ugyanis átáztak.

- Reggelig várnunk kell - vetette oda türelmetlenül a herceg.

Pentuer nem felelt. Tarisznyájából elővett egy kis edényfélét, egy katonától fáklyát kért, és félrehúzódott. Egy kis idő múlva halk sercegés hallatszott - és a fáklya fellobbant.

- Nagy varázsló ez a pap... - dörmögte az öreg líbiai.

- Már a második csodát műveled a szemem láttára - mondta a herceg Pentuernek. - Megmagyarázhatnád-e nekem, hogy csinálod?

A pap megrázta a fejét.

- Akármiről kérdezhetsz, uram - felelte Pentuer -, mindent megmondok, ameddig a tudományom terjed. Csak azt ne kívánd, hogy a templomok titkait feltárjam.

- Még ha tanácsosommá neveznélek ki, még akkor se?

- Még akkor se. Sose leszek áruló, és ha volna is bátorságom az árulásra, a büntetés visszarettentene...

- A büntetés? - ismételte a herceg. - Ahá! Emlékszem, Háthor templomában a föld alatt rejtettek el egy embert, akire a papok olvadt szurkot öntöttek. De csakugyan, igazában megtették?... És az az ember valóban belehalt a szenvedéseibe?

Pentuer mintha nem is hallotta volna a kérdést, lassan előhúzott csodás tarisznyájából egy kis széttárt karú istenszobrot. A kis szobor zsinóron függött, Pentuer lassan leeresztette, és imádságot mormolva figyelte. A szobrocska néhányszor meglengett, megfordult a zsinóron, aztán mozdulatlanul függött.

Ramszesz a fáklyavilágnál csodálkozva nézte, mint tesz-vesz Pentuer.

- Mit csinálsz? - kérdezte a papot.

- Csak annyit mondhatok neked, kegyes uram - felelte Pentuer -, hogy az isten egyik kezével az Esmun csillagra[14] mutat. Éjszakának idején ez a csillag igazgatja a tengeren a föníciai hajókat.

- Hát a föníciaiak is tisztelik ezt az istent?

- Még csak nem is tudnak róla. Azt az istent, aki egyik kezével a csillagra mutat, rajtunk kívül csak a kháldeai papok ismerik. Az ő segítségével minden próféta éjjel is, nappal is, jó időben, rossz időben egyaránt megtalálja az útját a tengeren vagy a sivatagban.

A herceg parancsára, aki az égő fáklya mellett Pentuer oldalán haladt, a kíséret és a foglyok megindultak a pap után, északkeleti irányban. A kis istenszobor a zsinóron meg-megingott, de azért kinyújtott karjával szakadatlanul mutatta, merre ragyog a szent csillag, eltévedt utasok oltalmazója.

Szapora lépésben gyalog mentek, lovaikat kézen vezetve. Olyan metsző hideg volt, hogy az ázsiaiak a tenyerükbe fujkáltak, a líbiaiak meg dideregtek.

Egyszerre csak valami megreccsent, ropogott a lábuk alatt. Pentuer megállt és lehajolt.

- Ezen a helyen az esővíz sekély kis pocsolyában gyűlt össze - magyarázta Pentuer. - Nézd csak, kegyes hercegem, mi lett a vízből...

E szavakkal valamit fölemelt a földről; olyan volt, mint egy üveglemez, és olvadt a kezében. Megmutatta a hercegnek.

- Amikor nagyon hideg van - jegyezte meg Pentuer -, a víz ilyen átlátszó kővé válik.

Az ázsiaiak megerősítették a pap szavait, csak még hozzátették, hogy messze északon a víz nagyon gyakran változik kővé, a pára meg fehér sóvá, csak éppen nincs semmi íze, csupán csípi az ember ujja hegyét, és fogfájást okoz.

A herceg egyre jobban csodálta Pentuer bölcsességét.

Közben az északi égboltozat lassanként kitisztult, világosan mutatta a Nagymedvét és vele az Esmun csillagot. A pap újra könyörögni kezdett, eltette tarisznyájába az őket vezető istenszobrot, eloltatta a fáklyákat, csak egy izzó kanócot hagyott égve, hogy állandó zsarátnokuk legyen, és lassú égésével jelezze az idő múlását is.

A herceg megparancsolta csapatának, hogy éberen őrködjék, aztán karon fogta Pentuert, jól előre ment vele.

- Pentuer - kezdte a herceg -, mától fogva tanácsosom vagy, most és akkor is, amikor az istenek kegyelméből enyém lesz Alsó- és Felső-Egyiptom koronája...

- Mivel érdemeltem meg ezt a kegyet?

- Szemem láttára olyan dolgokat műveltél, amelyek mind a te nagy tudományodról és a szellemek fölött való hatalmadról tanúskodnak. Azonfelül kész voltál megmenteni az életemet. Bár sok dolgot eltitkolsz előttem.

- Bocsáss meg, kegyes uram - szólt közbe a pap. - Ha árulóra van szükséged, aranyért, kincsekért találsz bőven, még a papok között is. De én nem akarok közéjük tartozni. Mert gondold csak meg: ha elárulom az isteneket, biztos lehetsz-e benne, hogy veled is nem éppen úgy teszek-e?

Ramszesz elgondolkozott.

- Okosan beszélsz most is - ismerte el. - Hanem azon nagyon csodálkozom, hogy pap létedre miképp van benned annyi jóindulat irántam. Egy évvel ezelőtt megáldottál, most nem akartál egyedül kiengedni a sivatagba, nagy szolgálatokat teszel...

- Mert az istenek figyelmeztettek rá, hogy te, kegyes uram, ha akarod, megmentheted a boldogtalan egyiptomi népet a nyomorúságtól és elnyomatástól.

- Mit törődsz te a néppel?

- A népből származom én is... Apám, testvéreim reggeltől estig merítgették a Nílus vizét, és csak botot kaptak érte...

- Miben segíthetek én a népen? - kérdezte a herceg.

Pentuer felélénkült.

- A te néped - mondta mélyen megindulva - nagyon sokat dolgozik, nagyon sok adót fizet, sok ínséget, sanyargatást szenved. Nehéz nagyon a paraszt sorsa... A bogár megeszi a termés egyik felét, az orrszarvú a másik felét. A szántóföldön sok az egér, a gabonába beleesik a sáska, a lábasjószág legázolja, a veréb le-lecsipkedi. S ami még a szérűn marad, azt meg a tolvajok lopják el. Ó, az a boldogtalan szántóvető! Most meg az íródeák érkezik hozzá, az is az aratásról beszél, a kísérő társai meg botot hoznak magukkal, a szerecsen rabszolgák meg pálmavesszőket. Azt mondják: „Most pedig adj gabonát!” „Nincs egy szem se.” Akkor aztán végigverik teste egész hosszúságában, lefektetik, összekötözik, beledobják a csatornába, fejjel lefelé, ahol megfúl. A szeme láttára összekötözik a feleségét is, gyerekeit is. A szomszédai meg elmenekülnek, és mentik a gabonájukat.[15]

- Ezt magam is láttam - felelte a herceg eltűnődve -, sőt egy ilyen íródeákot én magam kergettem el. De ott lehetek-e én mindenütt, hogy minden igazságtalanságot megakadályozzak?

- Azt megparancsolhatod, uram, hogy szükség nélkül ne sanyargassák a népet. Lejjebb szállíthatod az adóját, pihenőnapot rendelhetsz a parasztnak. Végül minden parasztcsaládnak adhatsz egy kis földet, ha csak egy ágyást is, amelynek a termése csakis az övé, és csak az ő eltartására való. Mert különben ezentúl is lótuszmagon, papiruszon, döglött halon tengődik, és a végén elvész a te néped... De ha kegyes leszel hozzá, fölemelkedik újra.

- Úgy is lesz! - kiáltotta a herceg. - Jó gazda nem engedheti meg, hogy a népe éhen vesszen, erején felül dolgozzék, vagy igazságtalan botozást tűrjön... Ennek meg kell változnia!

Pentuer megállt.

- Megígéred ezt nekem, kegyes uram?

- Esküszöm rá! - felelte a herceg.

- Akkor pedig én is esküszöm rá, hogy a legdicsőbb fáraó leszel, aki mellett elhalványodik még maga Nagy Ramszesz is! - kiáltotta Pentuer, aki már nem tudott uralkodni magán.

A herceg elgondolkozott.

- De mit kezdhetünk mi ketten a papok ellen, akik gyűlölnek engem?

- Félnek tőled, uram - felelte Pentuer. - Attól félnek, hogy egykettőre háborút kezdesz Asszíriával...

- Mit törődnek vele, ha megnyerjük a háborút?

A pap lehorgasztotta a fejét, széttárta karjait, de hallgatott.

- Mondok én neked valamit! - kiáltotta a herceg felindulva. - Nem akarnak háborút, mert félnek, hogy győztesen térek vissza, kincsekkel megrakodva, rabszolgák seregét hajtva magam előtt... Ettől félnek, mert azt akarják, hogy minden fáraó tehetetlen eszköz legyen a kezükben, haszontalan szerszám, amelyet akkor dobnak el, amikor a kedvük tartja... De velem nem úgy lesz!... Vagy megteszem, amit akarok, amihez mint az istenek fiának és örökösének jogom van, vagy pedig elpusztulok...

Pentuer hátrahőkölt, és varázsigéket suttogott.

- Ne beszélj így, kegyes uram, mert a sivatagban kóborló gonosz szellemek elkaphatják a szavaid... Ne felejtsd el, uram, olyan a szó, mint a parittyából kilőtt kő: ha falat ér, visszapattan rád...

A herceg megvetően legyintett a kezével.

- Mindegy - felelte. - Nem ér az élet semmit, ha akárki gúzsba kötheti az akaratomat... Ha az istenek nem, akkor a sivatagi viharok; ha a gonosz szellemek nem, akkor a papok... Csak ennyi legyen a fáraó hatalma?... Azt akarom megtenni, amit én akarok, és csak halhatatlan őseim előtt akarok számot adni tetteimről, nem pedig akármelyik kiborotvált koponya előtt, aki állítólag az istenek akaratát tolmácsolja, de valójában kezébe kaparintja a hatalmat, és az én vagyonommal tölti tele a kincseskamráját!

E pillanatban ötven-hatvan lépésnyire tőlük valami különös hangot hallottak: félig nyerítést, félig bégetést, ugyanakkor egy óriási árnyék suhant el előttük. Úgy szállt, mint a nyíl, és amennyire látni lehetett, hosszú nyaka volt és púpos háta.

A hercegi kíséretben felhangzott a rémület moraja.

- Griffmadár... Világosan láttam a szárnyát! - kiáltozták az ázsiaiak.

- A sivatagban hemzsegnek a szörnyetegek... - tette hozzá az öreg líbiai.

Ramszesz valósággal megzavarodott: neki is úgy rémlett, mintha az átfutó árnyéknak kígyófeje és rövid szárnya lett volna.

- A sivatagban csakugyan járnak szörnyetegek? - kérdezte Pentuert.

- Annyi bizonyos - felelte a pap -, hogy ilyen ember nem lakta helyen gonosz lelkek tanyáznak, mégpedig a legkülönösebb alakokban. De azért nekem úgy tetszik, hogy ami most itt elsuhant mellettünk, inkább csak állat volt. Olyan, mint egy hátasló, csak nagyobb és gyorsabb járású. Az oázisok lakói azt mondják, hogy ez az állat megél anélkül, hogy inna, vagy legalábbis csak nagy ritkán iszik. Ha csakugyan így van, akkor ezt a furcsa állatot, amely most nagy rémületet kelt, a jövendő nemzedékek felhasználhatják arra, hogy átkeljenek a sivatagon.

- Sose mernék ilyen féreg hátán ülni - mondta a herceg, a fejét rázva.

- Ugyanezt mondták a mi őseink is a lóról, az segítette a hikszoszokat, hogy Egyiptomot leigázhassák, ma pedig a mi hadseregünk számára nélkülözhetetlen. Az idő nagyon gyorsan megváltoztatja az emberi nézeteket! - jegyezte meg Pentuer.

Az égen eltűntek az utolsó felhők is, és tiszta éjszaka derült rájuk. A hold nem sütött, de olyan világos volt, hogy a fehér homokon élesen meg lehetett látni még az apró vagy távol eső tárgyak körvonalait is.

Az átható hideg is enyhült. Egy darabig a kíséret némán haladt előre, bokáig süppedve a homokba. Egyszerre csak az ázsiaiak között újra nagy zsivaj támadt.

- Szfinx!... Oda nézzetek! Szfinx! - kiabáltak össze-vissza. - Nem kerülünk ki mi elevenen a sivatagból, mikor szakadatlanul ilyen rémségek jelennek meg előttünk!

Csakugyan, a fehér mészkődombon világosan kirajzolódott szemük elé a szfinx árnyképe: oroszlántest, egyiptomi sapkás hatalmas fej, emberi arc.

- Csak maradjatok nyugodtan, barbárok - csillapította őket az öreg líbiai. - Nem szfinx, csak oroszlán. Nem bánt most, mert elfoglalja az evés.

- Csakugyan, oroszlán! - erősítette a herceg is, és megállt. - De mennyire hasonlít a szfinxhez!

- Ő a mi szfinxeinknek az atyja - magyarázta halkan a pap. - Arca az ember vonásaira emlékeztet, sörénye meg a parókájára...

- Hát a mi nagy szfinxünk ott a piramisok lába előtt?

- Századokkal Menész előtt - válaszolta Pentuer -, amikor nem épült még ott egy piramis se, volt azon a helyen egy nagy szikla, amely hasonló volt az oroszlánhoz. Mintha az istenek így akarták volna megjelölni, hol kezdődik a sivatag. Az akkori szent papok kőfaragómesterekkel pontosabban kifaragtatták a sziklát, és a hiányokat kiegészítették kővel. Minthogy pedig a mesterek sűrűbben láttak embert, mint oroszlánt, emberi arcot faragtak neki. Így született az első szfinx...

- Amelynek mi isteneknek járó tiszteletet adunk... - mosolyodott el a herceg.

- És joggal - felelte Pentuer. - Mert az istenek adták meg első körvonalait, és az emberek is isteni sugallatra fejezték be. A mi szfinxünk óriási méreteivel, titokzatosságával a sivatagra emlékeztet, az alakja olyan, mint a sivatagban kóválygó gonosz szellemeké, és éppúgy megrémíti az embert, mint azok. Mert csakugyan az istenek fia és a félelemnek atyja...

- Csakugyan, mindennek földi kezdete van - jegyezte meg a herceg. - A Nílus sem az égből fakad, hanem az Etiópia mögött emelkedő hegyekből. A piramisok, amelyekről Herihor mondotta, hogy a mi országunk képmásai, a hegycsúcsok képére épültek. És a mi templomaink, pilonjaikkal, obeliszkjeikkel, sötétségükkel, hűvösségükkel nem a Nílus mentén sorakozó barlangokra és hegyekre emlékeztetnek?... Vadászat közben hányszor eltévedtem a keleti sziklák között, és mindig utamba akadt egy különös formájú kőrakás, amely a mi templomainkat juttatta az eszembe. Sőt, a hepehupás, goromba falon nemegyszer láttam hieroglifákat is, amelyeket a vihar és eső keze vésett a kövekbe...

- Látod, kegyes uram, ez is bizonyítja, hogy a mi templomaink olyan terv szerint épültek, amelyet maguk az istenek rajzoltak - bizonygatta Pentuer. - És amint a földbe dobott kis magból égig nyúló pálma nő, éppúgy a szikla, barlang, oroszlán, sőt lótusz képéből, amely mag módjára hull az istenfélő fáraó lelkébe, szfinx-sorok teremnek, templomok, hatalmas oszlopokkal. Istenek alkotásai ezek, nem emberek keze munkája, és boldog az a fejedelem, aki maga körül tekintve, a földi dolgokban fel tudja fedezni az isteni gondolatot, és érthetően feltárni a következő nemzedékeknek.

- Csak legyen annak a fejedelemnek hatalma és gazdag kincstára is - szólt közbe fanyaran Ramszesz -, és ne függjön papok képzelődésétől...

Előttünk egy másik homokdombsor nyúlt messzire: tetején e pillanatban néhány lovas jelent meg.

- A mieink vagy líbiaiak? - szólt a herceg.

A tetőn trombita harsant; a herceg kísérete felelt rá. A lovasok igyekeztek lefelé a hegyről, amennyire csak a mély homok engedte. Amikor közelükbe értek, egyikük odakiáltott:

- A trónörökös itt van?

- Itt van és egészséges! - felelte Ramszesz.

Amazok leszálltak a lóról, és leborultak előtte a földre.

- Ó, erpatre! - kiáltotta a kis csapat vezére. - Hadsereged a ruháját tépi, port hint a fejére, mert azt hiszi, elvesztél... Az egész lovasság szétszéledt a sivatagban, hogy nyomodra akadjon, és nekünk, méltatlan szolgáidnak engedték meg az istenek, hogy elsőnek üdvözöljünk téged...

A herceg századossá nevezte ki, és meghagyta, hogy másnap alantasainak a jutalmáért is jelentkezzék.

Huszadik fejezet

Fél óra múlva már feltűntek szemük előtt az egyiptomi hadsereg sűrű tömegei, és nem sokkal azután a herceg kísérete már a táborban is volt. A trombiták mindenfelől riadót fújtak, a katonák felkapkodták fegyvereiket, és nagy lármával sorakoztak. A tisztek a herceg lába elé borultak, és mint előtte való nap a győzelem után, most is a vállukra kapták, és úgy vitték sorra egyik csapattól a másikig. A mélyút partjai szinte rengtek a nagy kiáltozástól: „Örökké élj, győztes!... Az istenek oltalmazzanak téged!”

Fáklyák világa mellett szent Mentuzufisz közeledett hozzájuk. Amikor a herceg meglátta, kitépte magát a tisztek karjából, és a főpap felé futott.

- Tudod, szentatyám - kiáltotta Ramszesz -, elfogtuk a líbiai vezért, Tehennát!

- Sovány kis zsákmány - felelte nyersen a főpap. - Ilyesmiért a fővezérnek még nem szabad otthagynia a hadseregét, különösen amikor minden órában új ellenség törhet ránk...

A herceg érezte a szemrehányás jogosságát, de éppen ezért még jobban haragra lobbant. Ökölbe szorította a kezét, a szeme szikrázott...

- Az édesanyád nevére kérlek, hallgass, uram! - suttogta a fülébe Pentuer, aki a háta mögött állt.

A trónörököst annyira meghökkentette tanácsosának váratlan figyelmeztetése, hogy egy pillanat alatt lecsillapult, s belátta, hogy legokosabb lesz beismerni a hibát.

- Igazad van, kegyes uram - felelte a herceg. - Sem a hadsereg a vezérét, sem a vezér a hadseregét nem hagyhatja el. De azt gondoltam, hogy te, szent férfiú, aki a hadügyminiszter képviselője vagy a hadseregben, majd helyettesítesz...

A nyugodt felelet megszelídítette Mentuzufiszt, így aztán a főpap nem emlegette a tavalyi hadgyakorlatot, amikor a helytartó szakasztott ilyen módon otthagyta a sereget, és amiatt egy időre el is vesztette a fáraó kegyét.

Ekkor nagy zajjal Patroklész közeledett hozzájuk. A görög vezér most is ittas volt, és már messziről kiáltozott:

- Nézd, erpatre, mit művelt szent Mentuzufisz!... Te bocsánatot hirdettél minden líbiai katonának, aki elpártol a támadóktól, és visszatér ő szent felsége hadseregébe. Ezek az emberek hozzám pártoltak, és így sikerült megvernem az ellenség balszárnyát... Mentuzufisz őkegyessége meg valamennyit felkoncoltatta... Körülbelül ezer fogoly vesztette el így az életét, csupa volt katona, akiknek kegyelem járt.

A hercegnek megint fejébe szökött a vér, de Pentuer, aki még most is a háta mögött állt, újra fülébe súgta:

- Hallgass, az istenekre kérlek, ne szólj!

Ám Patroklésznek nem volt tanácsosa, ő csak tovább hajtogatta a magáét:

- Ettől a perctől fogva örökre elvesztettük hitelünket az idegenek szemében, de a mi embereink is... Mert utóvégre is, tulajdon hadseregünk elzüllik, ha megtudja, hogy élére szószegő árulók kerültek...

- Nyomorult zsoldos - szólt fagyosan Mentuzufisz -, hogy mersz te így beszélni ő szent felsége hadseregéről és legbizalmasabb embereiről?!... Mióta a világ világ, ehhez fogható káromlást ember nem hallott!... És én félek is, hogy az istenek bosszút állnak ezért a gyalázatért.

Patroklész vaskosan elnevette magát.

- Amíg görögök közt alszom, nem félek az éjszaka isteneinek bosszújától... Amikor meg ébren vagyok, a nappal istenei semmit sem árthatnak nekem...

- Eredj, aludd ki magad, eredj... Menj a görögjeid közé, te boriszák - mondta Mentuzufisz -, hogy a te bűnöd miatt ne hulljon fejünkre az istenek haragja!

- A te kopasz fejedre, te papzsák, nem hull, mert azt hihetnék, nem is fej, hanem valami egyéb! - felelte a görög, aki a sok italtól nem volt az eszén. De látva, hogy a herceg nem támogatja, elment a táborába.

- Csakugyan te adtad ki a parancsot, szent férfiú - kérdezte Ramszesz a főpapot -, hogy öljék meg a foglyokat, amikor pedig én megígértem, hogy kegyelmet kapnak?

- Te, kegyes uram, nem voltál a táborban - felelte Mentuzufisz -, tehát ezért a dologért téged nem érhet vád. Én meg megtartom a mi háborús törvényeinket, amelyek azt rendelik, hogy az áruló katonákat ki kell irtani. A törvény szerint az olyan katonák, akik előbb ő szent felségét szolgálták, aztán pedig az ellenséggel szövetkeztek, nyomban halállal bűnhődnek. Így szól a törvény.

- És ha itt lettem volna?

- Mint fővezér s a fáraó fia, te felfüggesztheted bizonyos törvények végrehajtását, de nekem tartanom kell magamat az íráshoz - magyarázkodott Mentuzufisz.

- Nem várhattál volna addig, amíg visszatérek?

- A törvény azt rendeli, hogy az ilyen katonákat azonnal meg kell ölni. Én teljesítettem a parancsot.

A herceget annyira leverte ez a párbeszéd, hogy nem is folytatta tovább, hanem sátorába tért. Ott karosszékébe roskadt, és elkeseredetten mondta Tutmózisznak:

- De hisz én máris a papok rabszolgája vagyok!... Legyilkolják a foglyokat, megfenyegetik a tisztjeimet, sőt még vállalt kötelezettségemet se tisztelik!... Hát nem szóltatok Mentuzufisznak, amikor megölette ezeket a szerencsétleneket?

- A hadijoggal takaródzott és Herihor újabb parancsaival...

- De hát mégiscsak én vagyok a vezér, ha egy fél napra el is távoztam a táborból!

- A vezérséget világosan énrám és Patroklészre bíztad - felelte Tutmózisz. - De amikor szent Mentuzufisz idejött, kénytelenek voltunk engedni neki, mert magasabb rangú, mint mi...

A herceg elgondolta, hogy Tehenna elfogatásáért nagyon súlyos árat fizetett. De ugyanakkor teljes erejében átérezte a parancs fontosságát, amely nem engedi meg a vezérnek, hogy seregétől eltávozzék. Kénytelen volt beismerni, hogy nincs igaza, de ez csak még jobban bántotta büszkeségét, és gyűlölettel töltötte el a papok ellen.

„Lám - gondolta magában -, máris rabszolga vagyok, még mielőtt fáraó volnék (örökkön éljen az én atyám ő szent felsége!). Tehát már ma el kell kezdenem a küzdelmet, mint verekedjem ki magam ebből a rabságból, de mindenekelőtt hallgatnom kell... Pentuernek igaza van: hallgatni, mindig csak hallgatni, haragomat pedig elrejteni az emlékezet kincstárába, mint az értékes drágaságot. Csak amikor majd sor kerül rá... Ó, próféták, akkor majd megadjátok mindennek az árát!”

- Nem is kérded, mi a csata eredménye? - szólt Tutmózisz.

- Csakugyan!... Hát mi újság?

- Több mint kétezer fogoly, több mint háromezer halott, csak alig néhány száz tudott elmenekülni.

- Mekkora volt hát a líbiai hadsereg? - kérdezte elcsodálkozva a herceg.

- Hat-hétezer ember.

- Hihetetlen... lehetséges volna, hogy egy ilyen csetepatéban szinte az egész hadsereg elvesszen?

- Pedig úgy van. Rettenetes csata volt - felelte Tutmózisz. - Minden oldalról bekerítetted őket, a többit aztán megtették a katonák, no meg... Mentuzufisz őkegyessége... Egyiptom ellenségeinek ilyen pusztulásáról nem beszél a leghíresebb fáraók sírfelirata se.

- Menj aludni, Tutmózisz, fáradt vagyok - vágott a szavába a herceg, érezve, hogy a fejébe száll a gőg.

„Hát ekkora győzelmet arattam én?... Hihetetlen...” - gondolta magában.

Levetette magát a prémtakaróra, de bár halálosan fáradt volt, mégse tudott elaludni.

Csak tizennégy óra telt el attól a perctől fogva, hogy megadta a jelt a támadás megkezdésére... Csak tizennégy órája?... Lehetetlen!...

S ekkora győzelmet aratott?!... De hisz ő még csak nem is látta a csatát, csak a sűrű, sárga porfelhőt, amelyből nem is emberi lárma tört elő vad áradatban. Még most is látja azt a porgomolyagot, hallja a zsivajt, érzi a hőséget, pedig most nincs is csata...

Aztán látta a végtelen sivatagot: homokján mint vergődött át kínos-keservesen. Neki és embereinek voltak a legjobb lovaik az egész hadseregben, és mégis úgy másztak, cammogtak, mint a teknősbékák... És micsoda hőség!... Hihetetlen, hogy ember ilyen forróságot kibírjon...

Aztán kitör a forgószél, elborítja a világot, éget, fojt, mar... Pentuerből sápadt szikrák pattannak ki. Fejük fölött dörög az ég, olyan jelenségek ezek, amilyeneket nem látott még soha... Aztán a sivatagi csendes éj... A száguldó griff, a mészkődomb tetején sötétlő szfinx...

„Mindent láttam; mi mindent átéltem! - gondolta Ramszesz. - Ott voltam templomaink építésénél, sőt még a nagy szfinx születésénél is, pedig az időtlen idők óta megvan... és mindez tizennégy óra alatt pergett volna le?”

Még egy utolsó gondolat villant át a lelkén: „Aki ennyit átélt, az nem élhet soká...”

Végigfutott a hideg a hátán, és elaludt.

Másnap pár órával napkelte után ébredt fel. Szemét valami szúrta, minden csontja fájt, kicsit köhögött, de tudata világos volt, és a szíve csupa bátorság.

A sátor ajtajában Tutmózisz állt.

- Mi újság? - kérdezte a herceg.

- A kémek furcsa híreket hoznak a líbiai határról - felelte Tutmózisz. - Óriási tömeg közeledik felénk, de nem hadsereg, hanem fegyvertelen nép, asszonyok, gyerekek, élükön Muszavasza és a legelőkelőbb líbiaiak.

- Mit jelent ez?

- Nyilván békét kérnek.

- Egyetlen csata után? - csodálkozott a herceg.

- De milyen csata után?... Azonfelül a rémület még csak nagyobbá teszi szemükben a mi hadseregünket... Úgy érzik, gyengék, és betöréstől, a haláltól félnek...

- Majd meglátjuk, nem hadicsel-e - vetette oda a herceg elgondolkozva. - Hát a mieink? Hogy vannak?

- Egészségesek, bőven ettek-ittak, kipihenték magukat, és jókedvűek. Csak...

- Csak?

- Patroklész az éjjel meghalt - mondta halkan Tutmózisz.

- Hogyan? - pattant fel a herceg.

- Egyesek azt mondják, holtra itta magát... mások meg... az istenek büntetését emlegetik... Az arca csupa kék, a száját elborítja a tajték...

- Mint annak az athribiszi rabszolgának, emlékszel rá?... Bakuszának hívták. Berontott hozzánk a nagy lakoma idején, és a nomarchoszra panaszkodott... Természetes: még aznap éjjel meghalt részegségében!... Mi?

Tutmózisz lehorgasztotta a fejét.

- Nagyon óvatosaknak kell lennünk, uram - jegyezte meg halkan.

- Majd igyekszünk - felelte a herceg nyugodtan. - Még odavész egy ilyen iszákos ember, aki megsértette az isteneket, sőt... mi több! még a papokat is...

De Tutmózisz kiérezte a fenyegetést a gúnyos szavakból.

A herceg nagyon szerette Patroklészt, aki olyan hűséges volt hozzá, mint egy kutya. El tudott felejteni sok méltatlanságot, amit magamagának kellett elszenvednie, de Patroklész halálát nem bocsátja meg soha.

Déltájban Egyiptom felől egy friss tébai ezred közeledett a herceg tábora felé, s ezenfelül néhány ezer ember és pár száz öszvér bőséges élelmiszerkészletet és sátrakat hozott. Ugyanakkor Líbia felől is újra kémek érkeztek, és jelentették, hogy a fegyvertelen tömeg, amely az egyiptomi tábor felé vonul, nőttön-nő.

A herceg parancsára sűrű lovasszakaszok végigportyázták a vidéket minden irányban: nem lappang-e valahol ellenséges hadsereg? Még a papok is fölkapták Ámon kicsiny kápolnáját, fölmentek a legmagasabb domb tetejére, és ott istentiszteletet tartottak. A táborba visszatérve megnyugtatták a herceget, hogy csakugyan néhány ezer főnyi fegyvertelen líbiai tart feléjük, de hadseregnek sehol semmi nyoma, legalábbis egy három mérföld sugarú körben.

A herceg elnevette magát a jelentésen.

- Nekem ugyan jó szemem van - mondta -, de olyan távolságra nem látnám meg az ellenséges katonaságot.

A papok egy kis ideig tanakodtak egymás közt, majd újra a herceghez fordultak: ha kötelezi magát, hogy avatatlan ember előtt nem szól arról, amit mindjárt meglát, akkor ő maga is meggyőződhetik róla, milyen messzire láthat el az ember.

A herceg megesküdött. Akkor a papok az egyik dombon felállították Ámon oltárát, és imádkozni kezdtek. Amikor pedig a herceg megmosakodott, levetette saruit, és egy aranyláncot s füstölőt ajánlott fel az istennek, beengedték egy szűk szekrénybe, amely belül teljesen sötét volt, és azt mondták neki, nézzen a szekrény falára.

Miközben jámbor énekeket énekeltek, a szekrény falán egy világos kör jelent meg. De a világos szín hamarosan megzavarodott: a herceg a homoksíkságot látta, itt-ott sziklákat, közelükben pedig ázsiai őrszemeket!

A papok most még élénkebben kezdtek énekelni, és a kép megváltozott. A sivatag másik tájéka jelent meg, nagy tömeg emberrel, de nem nagyobbak, mint a hangyák. Hanem azért mozdulataikat, ruhájukat, még az arcukat is annyira világosan lehetett látni, hogy a herceg szinte le tudta volna írni!

A herceg bámulata nem ismert határt. A szemét dörzsölte, a mozgó képet megérintette... Egyszerre csak elmozdította a fejét, a látomás eltűnt, újra sötétség támadt.

Amikor kilépett a kis kápolnából, a legidősebb pap megkérdezte:

- Hiszel-e most már az egyiptomi istenek hatalmában, erpatre?

- Csakugyan nagy bölcsek vagytok - felelte a herceg -, méltók arra, hogy az egész világ hódoljon és áldozzon előttetek. Ha ennyire bele tudtok látni a jövőbe, semmi se állhat ellen nektek.

Ezekre a szavakra az egyik pap bement a kis kápolnába, imádkozni kezdett, majd hamarosan felhangzott kiáltó szava:

- Ramszesz!... Megméretett az ország sorsa... s mire újra itt a holdtölte, ura leszel...

- Nagy istenek! - riadt fel a herceg. - Hát olyan beteg az atyám?

Arccal lerogyott a homokra, majd az egyik pap megkérdezte, nem akar-e még valamit megtudni.

- Mondd meg, Ámon atyám - kérte a herceg -, valóra válnak-e a terveim?

Egy pillanat múlva a kápolnából újra felhangzott a kiáltó szó:

- Ha Kelettel nem kezdesz háborút, áldozol az isteneknek, tiszteled az istenek szolgáit, hosszú élet vár rád és dicsőséges uralkodás...

A csodák után, amelyek a szabad ég alatt, fényes nappal történtek a szeme láttára, a herceg felindulva tért vissza sátrába.

„Nem lehet a papoknak ellenállni!” - gondolta nyugtalanul.

A sátorban Pentuer várta.

- Mondd meg nekem, jó tanácsadóm - szólt a herceg -, tudtok-e ti, papok, olvasni az ember szívében, és kitaláljátok-e titkos szándékait?

Pentuer megrázta a fejét.

- Hamarabb megtudja az ember - felelte a hercegnek -, mi van a szikla méhében, mint azt, mi lappang másnak a szívében. Zárva van az még az istenek szeme előtt is, csak a halál tárja fel a gondolatait.

A herceg mélyen fellélegzett, de nyugtalanságától nem tudott megszabadulni. Amikor aztán estére össze kellett hívni a haditanácsot, odakérte Mentuzufiszt és Pentuert is.

Senki se gondolt a hirtelen meghalt Patroklészre, talán mert súlyosabb kérdésekre került sor. Megérkeztek ugyanis a líbiai követek, és Muszavasza nevében kegyelmet kértek fiának, Tehennának, megadják magukat, és örök békét ígérnek Egyiptomnak.

- Gonosz emberek - hangoztatta a követek szószólója - elámították a mi népünket. Azt híresztelték, Egyiptom gyönge, s a fáraó hatalma csak árnyék. Tegnap meggyőződtünk róla, hogy karotok erős, és okosabbnak gondoljuk, ha megadjuk magunkat, és adót fizetünk, semmint kitegyük népünket a biztos halálnak, minden vagyonunkat a pusztulásnak.

Miután a haditanács meghallgatta ezt a beszédet, a líbiaiakat kiküldték a sátorból. Ramszesz herceg először is Mentuzufisz véleményét kérte, ami nagyon meglepte a tábornokokat.

- Még tegnap azt tanácsoltam volna - kezdte a szent próféta -, hogy utasítsuk el Muszavasza kérését, vigyük át a háborút Líbiába, és irtsuk ki azt a rablófészket. De ma olyan fontos híreket kaptam Memfiszből, hogy amellett szavazok: adjunk kegyelmet a meghódolóknak.

- Beteg az én atyám ő szent felsége? - kérdezte megindultan a herceg.

- Beteg. De míg a líbiaiakkal nem végzünk, addig erre nem is szabad gondolnod, kegyes uram...

Amikor pedig a herceg szomorúan lehorgasztotta a fejét, Mentuzufisz még hozzátette:

- Még egy kötelességet kell teljesítenem... Tegnap, kegyes hercegem, azt a megjegyzést voltam bátor tenni, hogy ilyen silány zsákmányért, mint Tehenna, a vezérnek nem szabad elhagynia hadseregét. Ma látom, hogy tévedtem: mert ha nem fogtad volna el, uram, Tehennát, ilyen hamar nem kaptunk volna békét Muszavaszától... Fővezérünk, a te bölcsességed nagyobbnak bizonyult minden háborús törvénynél...

A herceget gondolkodóba ejtette Mentuzufisz megbánása.

„Miért beszél most így? - töprenkedett magában. - Nyilván nemcsak Ámon tudja, hogy az én atyám ő szent felsége beteg!”

És a herceg lelkében újra felébredtek a régi érzések: megvetése a papok iránt és bizalmatlansága a papi csodákban.

„Így hát nem az istenek jósolták meg, hogy hamarosan fáraó leszek, hanem Memfiszből érkezett hír, és a papok rászedtek a kápolnában. Ha pedig egyben hazudtak, ki áll jót érte, nem csalás volt-e az a sok sivatagi kép, amely a falon mutatkozott?”

Minthogy a herceg továbbra is csak hallgatott, némaságát a fáraó betegsége miatt való aggodalmának tulajdonították, és Mentuzufisz határozott nyilatkozata után a tábornokok se mertek más véleményt mondani. Így tehát a tanácskozást befejezték. Egyhangú határozatképpen elfogadták, hogy a líbiaiakkal minél nagyobb adót kell fizettetni, egyiptomi helyőrségeket küldeni a nyakukra, és végét vetni a háborúnak.

Most már mindenki azzal számolt, hogy a fáraó meghal. Egyiptomnak pedig, hogy halott urát méltón eltemethesse, a legnagyobb nyugalomra volt szüksége.

Amikor eltávoztak a sátorból, ahol a haditanácsot tartották, a herceg megkérdezte Mentuzufiszt:

- Vitéz Patroklész ma éjjel meghalt: mi a szándékotok, szent férfiak, megadjátok-e neki a végső tisztességet?

- Barbár volt és nagy bűnös - felelte a főpap. - De olyan kiváló szolgálatokat tett Egyiptomnak, hogy illendő neki is örök életet biztosítani a síron túl. Ha tehát te, kegyes uram, megengeded, akkor még ma elküldjük az ő holttestét Memfiszbe, hogy múmiát csináljanak belőle, aztán örök nyugalomra helyezzék el Tébában, a fejedelmi örök hajlékokban.

A herceg szívesen beleegyezett, de gyanakvása csak erősbödött.

„Tegnap még úgy szidott Mentuzufisz - gondolta Ramszesz -, mint valami lusta diákot, és hála legyen az isteneknek, hogy botjával végig nem vert a hátamon. Ma meg úgy beszél velem, mint szófogadó fiú az atyjával, és majdnem leborul előttem. Nem annak a jele ez, hogy a hatalom egyre inkább közeledik sátram felé, és vele együtt a leszámolás órája is?”

Erre a gondolatra a hercegben magasra felcsapott a büszkeség, és még szilajabb harag töltötte el szívét a papok ellen. Ez a harag pedig annál veszedelmesebbnek ígérkezett, mert csendes volt, akárcsak a skorpió, mely a homokban meglapulva mérges fullánkjával megsebzi a vigyázatlan ember lábát.

Huszonegyedik fejezet

Aznap éjjel az őrség jelezte, hogy a kegyelmet kérő líbiaiak már beértek a mélyútba. A sivatag fölött látszott is őrtüzeiknek a fénye.

Napkeltekor megszólaltak a trombiták, és az egész egyiptomi hadsereg fegyverben állt a völgy legszélesebb pontján. A herceg parancsára, aki még jobban rá akart ijeszteni a líbiaiakra, a békés teherhordókat is a katonai oszlopok közé állították, a szamárhajcsárokat pedig szamaraikon a lovasság közé. Így történt, hogy ezen a napon az egyiptomiak oly tömeggel voltak, mint a sivatag homokja, a líbiaiak pedig úgy rettegtek, mint a galambok, amikor héja kereng a fejük fölött.

Reggel kilenc órakor a herceg sátra elé állt aranyos hadiszekere. A strucctollakkal feldíszített lovak úgy kapáltak, táncoltak, hogy mindegyiket két lovászlegénynek kellett tartania.

Ramszesz kilépett sátrából, felszállt hadiszekerébe, kezébe kapta a gyeplőket, a kocsis helyét pedig tanácsosa, Pentuer foglalta el. Az egyik tábornok hatalmas zöld ernyőt tartott a herceg feje fölé, mögötte pedig a szekértől kétoldalt, görög tisztek haladtak aranyos vértezetben. Nem messze a herceg kísérete mögött egy kis szakasz testőr lépkedett, középen Tehenna, a líbiai vezér - Muszavasza - fia.

Az egyiptomiaktól pár száz lépésnyire, a Glaukusztól idáig nyúló mélyút torkában állt a líbiaiak szomorú tömege, a győztes irgalmáért könyörögve.

Amikor Ramszesz, kíséretével együtt, föllépett a dombtetőre, ahová az ellenség követeit várta, hadserege olyan diadalujjongásban tört ki, hogy a ravasz Muszavasza még jobban megijedt, és riadtan suttogta a líbiai főembereknek:

- Bizony mondom nektek, így csak olyan hadsereg ujjong, amely él-hal a vezéréért!

E pillanatban az egyik legnyugtalanabb vérű líbiai herceg, régi nagy rabló, odaszólt Muszavaszának:

- Mit gondolsz, nem okosabban tennénk-e most, ha inkább lovaink gyors lábában bíznánk, mint a fáraó fiának a kegyelmében? Azt mondják, veszett oroszlán az, amely még akkor is megtépi a bőrünket, ha csak simogat. Mi meg úgy vagyunk, mint az anyja emlőjéről elszakadt bárányok...

- Tégy, amint akarsz - felelte Muszavasza -, előtted az egész sivatag. De engem bűnei megváltására küldött az én népem, legfőképpen pedig itt a fiam, Tehenna, és a herceg őrá önti ki haragját, ha nem tudom megengesztelni.

Két ázsiai lovas a líbiaiakhoz vágtatott, és jelentette nekik, hogy a fővezér várja hódolatukat.

Muszavasza keserűen felsóhajtott, és elindult a domb felé, ahol a győztes állt. Ilyen keserves útja még nem volt soha életében!... Durva vezeklőruhája csak feléből-harmadából takarta be a hátát. Hamuval teleszórt fején égett a nap heve; meztelen lábát felhasogatta a kő, szívét csordultig töltötte a maga és legyőzött népe bánata.

Alig tett pár száz lépést, de addig is néhányszor meg kellett állnia és pihenni. Gyakran körülnézett, hogy lássa, a meztelen rabszolgák, akik az ajándékokat hozták a herceg számára, nem lopják-e el az aranygyűrűket, vagy ami még rosszabb volna, a drágább ékszereket. Mert mint tapasztalt ember, Muszavasza jól tudta, hogy az emberek szívesen húznak hasznot más bajából.

„Hálát adok az isteneknek - vigasztalódott nyomorúságában az agyafúrt barbár -, hogy éppen énrám esett a hódolás kötelessége a herceg előtt, aki előbb-utóbb a fejére teszi a fáraók fövegét. Egyiptom fejedelmei nagylelkűek, különösen a győzelem órájában. Ha tehát meg tudom hatni az én uram szívét, akkor megerősíti az én helyzetemet Líbiában, és megengedi, hogy nehéz adókat szedjek. Valóságos csoda, hogy maga a trónörökös fogta el Tehennát; mert nemcsak méltatlanságot nem követ el vele, de még el is halmozza méltóságokkal...”

Így gondolkozott, de közben folyton lesben járt a szeme. Mert a rabszolga, ha százszor meztelen is, még a szájába is eldughatja a lopott drágaságot, de még le is nyeli.

Harminclépésnyire a trónörökös sátra előtt Muszavasza és a kíséretében levő legelőkelőbb líbiaiak leborultak, és a homokba feküdtek, míg a herceg segédtisztje nem intett nekik, hogy felállhatnak. Néhány lépéssel közelebb újra leborultak, és így tettek háromszor; mindig Ramszesznek kellett megparancsolni, hogy keljenek fel.

Pentuer az egész idő alatt a herceg hadiszekerén állt.

- Ne mutasson az arcod se szigorúságot, se örömet - súgta Ramszesznek. - Légy inkább nyugodt, mint Ámon isten, aki megveti ellenségeit, és nem örül akármilyen apró győzelemnek...

Végre a vezeklő líbiaiak a herceg színe előtt álltak, aki aranyos szekeréről úgy nézett le rájuk, mint a vad víziló a kiskacsákra, amelyek nem tudják, hova bújjanak félelmes hatalma elől.

- Te vagy Muszavasza, a líbiaiak fővezére? - fordult hozzá hirtelen Ramszesz.

- Én vagyok, a te szolgád - felelte a kérdezett, és újra levetette magát a földre.

Mikor megmondták neki, hogy álljon fel, a herceg folytatta:

- Hogy tudtál elkövetni olyan súlyos bűnt, hogy kezet emeltél az istenek földjére? Elhagyott tán régi okosságod?

- Uram - felelte az agyafúrt líbiai -, a szomorúság megzavarta ő szent felsége elűzött katonáinak az eszét, vesztükbe rohantak, és magukkal rántottak engem és az enyéimet. És csak az istenek tudják, meddig húzódott volna ez a csúf háború, ha az örökkön élő fáraó hadseregeinek élén nem maga Ámon isten állt volna a te képedben. Mint a sivatag vihara, akkor csaptál le, amikor nem vártak, és ott, ahol nem vártak, és miként a bika legázolja a nádat, úgy zúztad szét te is az elvakult ellenséget. Akkor megértette a mi egész népünk, hogy még a félelmes líbiai ezredek is csak akkor érnek valamit, ha a te kezed vezeti őket.

- Bölcsen beszélsz, Muszavasza - bólintott a herceg -, de azt még okosabban tetted, hogy te indultál az isteni fáraó hadserege elé, és nem vártad meg, míg az megy el hozzátok. Csak még azt szeretném tudni: mennyire őszinte a ti töredelmetek?

- Ragyogjon fel fölöttünk az arcod, Egyiptom hatalmas ura![16] - felelte erre Muszavasza. - Mint alattvalóid jöttünk hozzád, hogy nagy legyen a te neved Líbiában, és hogy a napunk légy nekünk is, amint kilenc más népnek a napja vagy. Parancsold meg embereidnek, hogy igazságosak legyenek a te birodalmadhoz csatolt legyőzött néphez. Főtisztviselőid lelkiismeretesen és igazságosan kormányozzanak bennünket, ne pedig a maguk rosszindulata szerint, és hamisan vádaskodva ellenünk ne zúdítsák haragod a mi magunk és gyermekeink fejére. Parancsold meg nekik, vitéz helytartója a jóságos fáraónak, hogy a te akaratod szerint kormányozzanak bennünket, és ne bántsák szabadságunkat, hitünket, nyelvünket, apáink és őseink szokásait. Törvényeid legyenek egyformák minden hatalmad alá vetett nép számára, tisztviselőid ne legyenek az egyikhez elnézők, a másikhoz nagyon kemények. Egyformán ítéljenek meg mindenkit. Szedjék be az adókat, amelyek a te szükségedre, a te használatodra szolgálnak, de egyéb adót a te tudtodon kívül ne hajtsanak be rajtunk, mert az nem jut a te kincstáradba, csak a te szolgáidat és szolgáidnak a szolgáit gazdagítja. Parancsold meg, hogy sérelmünk nélkül kormányozzanak bennünket és gyermekeinket, mert te vagy a mi istenünk és urunk örökkön-örökké. Kövesd a napot, amely mindenkire egyaránt ontja világosságát, és ad erőt s életet. Mi, líbiai alattvalóid, alázatosan kérjük kegyelmedet, és földre borulunk előtted, a hatalmas és nagy fáraó örököse előtt.

Így beszélt a ravasz líbiai fejedelem, Muszavasza, és miután végzett, újra leborult a földre. S amikor a fáraó jövendő utódja hallotta ezeket a bölcs szavakat, felcsillant a szeme, tágultak az orrlyukai, mint a fiatal ménnek, amely jóllakva kiszáguld a mezőre, a kancák közé.

- Kelj föl, Muszavasza - szólt a herceg -, és hallgasd meg, amit mondok neked. A te sorsod és a néped sorsa nem éntőlem függ, hanem a mi könyörületes szívű urunktól, aki olyan magasan fölötte áll mindnyájunknak, mint az ég a földnek. Azt tanácsolom tehát neked, hogy mindannyian, te és a líbiai főemberek, menjetek el innen Memfiszbe, és ott földre borulva a világ ura és istene előtt, ismételjétek meg előtte ezt a töredelmes beszédet, amit most én itt hallottam. Nem tudom, kérelmeteknek milyen foganatja lesz; de minthogy az istenek sose fordulnak el az alázattal könyörgőktől, úgy érzem, titeket se fogadnak majd rosszul... Most pedig mutassátok meg az ajándékokat, amelyeket ő szent felségének szántatok, hadd lássam, megmozdítják-e ugyan a mindenható fáraó szívét.

E pillanatban Mentuzufisz intett Pentuernek, aki most is a herceg hadiszekerén állt. Pentuer leszállt, és tisztelettel lépett a szent férfiú elé.

- Attól tartok - suttogta Mentuzufisz -, hogy a mi fiatal urunknak nagyon is fejébe szállhat a győzelem. Nem gondolod, hogy legokosabb volna valahogyan végét szakítani ennek az ünneplésnek?

- Dehogy! - felelte Pentuer. - Ne szakítsuk végét, de kezeskedem érte, hogy a diadalmenet alatt nem lesz vidám arca.

- Csodát teszel?

- Hát tudok én csodát tenni? Csak megmutatom neki, hogy ezen a világon a nagy örömökkel nagy bánatok is járnak.

- Tégy, amint jónak látod - mondta Mentuzufisz -, mert az istenek olyan bölcsességet adtak neked, amilyen a legfőbb tanács tagjához méltó.

Trombitaszó harsant, dobok peregtek, és megkezdődött a diadalmenet. Élén - gazdag ajándékokkal - rabszolgák haladtak, akiket a líbiai főemberek állandóan szemmel tartottak. Vittek azok arany és ezüst istenszobrokat, illatos fűszerekkel teli dobozokat, zománcos edényeket, szöveteket, eszközöket, végül rubinokkal, zafírokkal, smaragdokkal telerakott aranytálakat. A rabszolgáknak, akik a sok kincset vitték, kopaszra volt borotválva a fejük, pólyával le volt kötve a szájuk, hogy el ne tüntethessenek semmit.

Ramszesz herceg hadiszekere oldalán nyugtatta kezét, és a domb tetejéről úgy nézett le a líbiaiakra és a maga hadseregére, mint a sárga fejű sas a foltos fogolymadarakra. Lelke csak úgy feszült a nagy büszkeségtől, és mindenki érezte, hogy ember nem is lehet hatalmasabb ennél a diadalmas hadvezérnél.

A herceg szeme azonban egyszerre elvesztette a csillogását, arcán pedig kínos álmélkodás kifejezése jelent meg. A mögötte álló Pentuer sugdosott a fülébe:

- Uram, hajlítsd hozzám a füled... Mióta Pi-Baszt városát elhagytad, furcsa dolgok estek ott... Asszonyod, a föníciai Káma, megszökött a görög Lükonnal.

- Lükonnal? - ismételte a herceg.

- Ne indulj fel, jó uram, ezernyi rabszolgádnak ne mutasd, hogy szomorúságod van a diadal napján...

E pillanatban egy hosszú sor líbiai vonult el a herceg előtt: kosarakban gyümölcsöt, kenyeret, óriási korsókban bort és olajat vittek a hadsereg számára. E látványra még a fegyelmezett hadseregben is végigsuhant az öröm moraja, de Ramszesz észre se vette, teljesen lekötötte Pentuer elbeszélése.

- Az istenek megbüntették az áruló föníciai lányt... - suttogta a próféta.

- Elfogták?

- El, de rögtön tovább is küldték a keleti telepre... Bélpoklosságot kapott...

- Ó, istenek! - susogta Ramszesz. - Nem kapom-e meg én is?

- Légy nyugodt, uram: ha megfertőzött volna, már kitört volna rajtad...

A hercegnek hideg futott végig minden tagján. Milyen könnyűszerrel letaszíthatják az istenek az embert a legmagasabb polcról a nyomorúság legmélyebb örvényébe!...

- Hát az a gyalázatos Lükon?

- Nagy gonosztevő az - mondta Pentuer -, olyan gonosztevő, hogy nemigen akad hozzá fogható a földön.

- Ismerem. Úgy hasonlít rám, mint a tükörből visszavert képem... - erősítette meg Ramszesz.

Most egy másik líbiai csapat lépett el a domb alatt, mindenféle különös állattal. Élén egy fehér szőrű egypúpú teve haladt: egyike az elsőknek, amelyeket sikerült elfogni a sivatagban. Mögötte két orrszarvú, egy egész falka ló és ketrecben egy szelídített oroszlán. Majd egy sereg kisebb-nagyobb kalitka érkezett tele tarkabarka madarakkal, kis majmokkal, apró kiskutyákkal az udvarbeli hölgyek számára. Végre egy nagy szarvasmarhacsorda és birkanyáj a hadsereg élelmezésére.

A herceg alig vetett egy-egy pillantást az elvonuló állatseregletre.

- Lükont elfogták? - kérdezte.

- Most pedig elmondom a legszomorúbbat, boldogtalan uram - suttogta Pentuer. - De vigyázz, hogy Egyiptom ellenségei ne lássák szomorúságodat...

A herceg nyugtalan lett.

- Másik asszonyod, a zsidó Sára...

- Az is megszökött?

- Meghalt a börtönben...

- Ó, istenek!... Ki merte börtönbe vetni?

- Magamagát vádolta, hogy ő ölte meg a fiadat...

- Micsoda?

A herceg előtt óriási rivalgás támadt: most lépkedtek el előtte a csatában elfogott líbiai foglyok, élükön a szomorú Tehenna.

Ramszesz szívét e pillanatban úgy csordultig töltötte a fájdalom, hogy intett Tehennának:

- Állj az atyád, Muszavasza mellé - szólt oda neki -, hadd tapogasson meg, hadd lássa, hogy élsz...

Ezekre a szavakra a líbiai foglyok valamennyien, de az egész hadsereg is hatalmas kiáltásban tört ki, de a herceg nem hallott semmit.

- Hát az én fiam nem él? - kérdezte a papot. - Sára magamagát vádolta a gyermekgyilkossággal?... Megháborodott talán lelkében?

- A gyermeket az a gaz Lükon ölte meg...

- Ó, istenek, adjatok erőt! - nyögött a herceg.

- Uralkodj magadon, uram, amint győztes hadvezérhez illik...

- Lehet-e erőt venni ekkora fájdalmon?... Ó, könyörtelen istenek!

- Lükon ölte meg a gyermeket, Sára meg azért vállalta a gyilkosságot, hogy téged megmentsen. Éjjel ugyanis, ahogy a gyilkost látta, azt hitte, te voltál...

- És én kiűztem a házamból!... Annak a föníciainak a szolgálójává tettem! - suttogta a herceg.

Ekkor egyiptomi katonák következtek a menetben, akik kosarakban az elesett líbiaiak levágott öklét vitték.

Ramszesz herceg erre a látványra eltakarta az arcát, és keserű könnyekre fakadt.

A tábornokok nyomban körülvették a herceget, és vigasztalták. Szent Mentuzufisz próféta pedig indítványt tett, és gondolkodás nélkül rögtön el is fogadták: hogy a mai naptól fogva az egyiptomi hadsereg sose vagdalja le a csatában elesett ellenséges katonák kezét.

Ezzel a váratlan eseménnyel végződött az egyiptomi trónörökös első diadalmenete. De a könnyek, amelyeket a levágott kezek miatt hullatott, erősebb kötelékkel fűzték hozzá a líbiaiakat, mint bármilyen győztes csata. Senki se csodálkozott rajta, hogy a tüzek körül békességben ültek az egyiptomi és líbiai katonák, megosztották egymás közt a kenyerüket, és egyazon kupákból itták a bort. A háborút és a gyűlölet érzését, amelyeknek évekig kellett volna még eltartaniuk, a béke és a bizalom mély érzése váltotta fel.

Ramszesz meghagyta, hogy Muszavasza, Tehenna és a legelőkelőbb líbiaiak nyomban induljanak Memfiszbe, és kíséretet adott melléjük, nem annyira hogy őrizzék őket, mint inkább személyes épségük és a szállított kincsek oltalmára. Maga pedig behúzódott a sátorába, és néhány óráig nem mutatkozott. Még Tutmóziszt se fogadta; most elég társaság volt neki a fájdalom.

Estefelé Kaliposz vezetésével görög tisztek küldöttsége jelent meg a herceg előtt. Amikor Ramszesz megkérdezte, mit kívánnak, Kaliposz szólalt meg:

- Azzal a nagy kéréssel jövünk hozzád, jó urunk, hogy a mi vezérünknek, Patroklésznek, a te szolgádnak a holttestét ne adják ki az egyiptomi papoknak, hanem görög szokás szerint hadd égessük el.

A herceg elcsodálkozott.

- Tudjátok-e - kérdezte -, hogy a papok Patroklész holttestét magas becsű múmiává akarják balzsamoztatni, és a fáraósírok mellett elhelyezni? Ennél nagyobb megbecsülés érhet-e embert ezen a földön?

A görögök haboztak, végre Kaliposz nekibátorodott, és ő felelt a hercegnek:

- Jó urunk, engedd meg, hadd öntsük ki előtted a mi szívünket. Tudjuk mi jól, hogy az embernek hasznosabb a bebalzsamozás, mint az elégetés. Mert az elégetett ember lelke nyomban elszáll az örök békesség országába, a bebalzsamozott lelke pedig ezer évig is itt élhet még ezen a földön, és örülhet a világ szépségeinek. De az egyiptomi papok - és ne sértse meg szavam a te füledet, jó uram! - gyűlölték Patroklészt. Ki biztosít bennünket, hogy amikor a papok múmiát csinálnak belőle, nem azzal a szándékkal tartják-e vissza lelkét a földön, hogy kínoknak vessék alá?... És volna-e akkor becsületünk, ha ettől a bosszútól tartva, mégse mentenők meg tőle a mi földinknek és vezérünknek a lelkét?

Ramszesz még inkább elcsodálkozott.

- Tegyetek úgy, amint legjobbnak látjátok - felelte Kaliposznak.

- De ha nem adják ki a holttestet?

- Csak rakjátok meg a máglyát, a többit én magamra vállalom.

A görögök elmentek, a herceg pedig elküldött Mentuzufiszért.

Huszonkettedik fejezet

A pap szeme sarkából a hercegre lesett, és rögtön látta, hogy nagyon elváltozott. Sápadt volt, pár óra alatt szinte megsoványodott, szeme elvesztette csillogását, és mélyen beesett.

Amikor Mentuzufisz meghallotta, mit akarnak a görögök, pillanatnyi tétovázás nélkül kész volt kiadni a holttestet.

- A görögöknek igazuk van - mondta a szent férfiú -, hogy halála után meg tudnók gyötörni Patroklész árnyékát. De ostobák, ha azt hiszik, hogy akármelyik egyiptomi vagy kháldeai pap ilyen gonoszságra tudna vetemedni. Hát csak vigyék földijük holttestét, ha abban a hitben vannak, hogy az ő szokásaik oltalma alatt Patroklész boldogabb lesz a halál után!

A herceg rögtön kiküldött egy tisztet a megfelelő paranccsal, mert Mentuzufiszt visszatartotta. Nyilván akart valamit mondani, csak még habozott.

Végre hosszú hallgatás után Ramszesz egyszerre megszólalt:

- Te bizonyosan tudod, szent próféta, hogy az egyik asszonyom, Sára, meghalt, a fiát pedig megölték.

- Azon az éjszakán történt az eset - felelte Mentuzufisz -, amikor elhagytuk Pi-Basztot...

- A halhatatlan Ámonra! - kiáltotta a herceg hevesen. - Olyan régen volt, és ti mégse szóltatok róla! Még arról se, hogy engem vádoltak a kisfiam meggyilkolásával?

- Uram - magyarázkodott a főpap -, csata előtt a fővezérnek nincs se apja, se fia, se senkije, csak a hadserege és az ellensége. Szabad lett volna-e abban a súlyos időben ilyen hírekkel megzavarni téged?

- Az igaz - felelte a herceg rövid gondolkozás után. - Ha most rajtunk ütnének, nem tudom, el tudnám-e jól vezetni a sereget... De nem vagyok benne biztos, visszaszerzem-e még valaha a nyugalmamat... Olyan picinyke... olyan szép gyermek volt!... És az az asszony is, aki feláldozta magát értem, holott én olyan kegyetlenül megbántottam!... Sose hittem volna, hogy ilyen csapások érhetik az embert, és a szíve kibírja...

- Az idő mindent meggyógyít... Az idő és az imádság - mondta halkan a főpap.

A herceg bólintott, aztán újra olyan csend támadt a sátorban, hogy hallani lehetett a homokórában lepergő homokszemek neszét.

A herceg megint felrezzent.

- Mondd meg nekem, szentatyám - ha ugyan ez is nem szent titok -, valójában mi a különbség a holttest elégetése és bebalzsamozása között? Mert hallottam ugyan valamit az iskolában, de azért mégsem értem, miért tulajdonítanak a görögök akkora fontosságot a dolognak.

- Mi még sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítunk neki - felelte a főpap -, nagyobbat már nem is lehet. Erről tanúskodik a mi sok temetőhelyünk, amelyek a nyugati sivatag egész tájékát elfoglalják. Erről tanúskodnak a piramisok, az óbirodalom fáraóinak sírjai, a szobrok és korunk fejedelmeinek sziklába vésett, hatalmas sírjai. A temetés és a sír nagy dolgok, a legnagyobb emberi kérdések. Mert míg testi mivoltunkban ötven vagy akár száz évig is élünk, árnyékunk elél még tíz- és tízezer évig, míg végre teljesen megtisztul. A barbár asszírok kinevetnek bennünket, hogy többet áldozunk a halottaknak, mint az élőknek, de ha ők is ismernék, mint mi, a halál és a sír titkát, könnyekkel fizetnének a halottakkal való nemtörődömségükért...

A herceg megrázkódott.

- Megrémítesz, szent férfiú. Elfelejtetted, hogy most már nekem is van két drága halottam, akiket nem az egyiptomi szertartás szerint temettek el.

- Dehogynem. Most balzsamozzák be őket. Sára is, a fiad is mindent megkapnak, ami hosszú vándorútjukon hasznukra lehet.

- Csakugyan? - kérdezte Ramszesz szinte örvendezve.

- Kezeskedem érte, hogy így van - felelte a főpap. - Minden megtörténik ahhoz, hogy valamikor, majd ha neked is teher lesz ez a földi élet, boldogságban lásd őket viszont.

A herceg mélyen megrendült.

- Tehát azt hiszed, szentatyám - faggatta -, hogy én még megtalálom valamikor a fiamat, és megmondhatom annak a szegény asszonynak: „Sára, tudom, hogy túlságosan szigorú voltam hozzád”?

- Olyan bizonyos vagyok benne, mint ahogy itt látlak, kegyes uram.

- Beszélj... beszélj róla! - kiáltotta a herceg. - Az ember addig nem gondol a sírra, míg önmagának egy részét bele nem fekteti... És engem ilyen csapás ért, éppen akkor, amikor azt hittem, hogy a fáraó kivételével senki se hatalmasabb nálam!

- Azt kérdezted, uram - kezdte Mentuzufisz -, mi különbség van a holttest elégetése és bebalzsamozása között. Ugyanaz, mint a köntösöd elpusztítása vagy a kamrában való megőrzése között. Ha a köntösöd megóvod, nemegyszer veheted hasznát; de ha csak egy rend ruhád van, őrültség volna elégetni...

- Ezt nem értem - szólt a herceg. - Ezt nem magyarázzátok el még a legfelső iskolában sem...

- De a fáraó örökösének megmondhatjuk. Te tudod, kegyes uram - folytatta a főpap -, hogy az ember három részből áll. Ez a három rész a test, az isteni szikra és az árny, vagyis a Ka, amely a testet összekapcsolja az isteni szikrával.

Amikor az ember meghal, árnya, valamint az isteni szikra is elszakad a testtől. Ha az ember bűn nélkül élne, akkor a benne rejlő isteni szikra az árnyakkal együtt egyenesen az istenek közé szállna, az örök életbe. De minden ember vétkezik, bemocskolja magát ezen a világon, azért aztán az árnyának, a Kának, meg kell tisztulnia, ami néha évezredekig tart. Megtisztul pedig olyaténképpen, hogy láthatatlanul itt bolyong a földön, az emberek között, és jó cselekedeteket művel. De a gonoszok árnyai még a síron túli életben is gonoszságokat követnek el, elpusztítják önmagukat és a bennük lappangó isteni szikrát is.

Kegyes uram, előtted nem titok, hogy ez az árny, a Ka, tökéletes mása az embernek, csak mintha végtelenül finom ködből volna szőve. Az árnynak is van feje, karja, törzse, tud járni, beszélni, tárgyakat felemelni, elmozdítani, úgy öltözik, mint az ember, sőt, különösen halála után pár száz évig, néha-néha ennie is kell. Mert később beéri az ételfélék képeivel is.

De főerejét az árny mégiscsak a testből meríti, amely utána a földön marad. Ha tehát a testet a sírba tesszük, hamarosan elrothad, és akkor az árny kénytelen porral, rothadó dolgokkal beérni. Ha a testet elégetjük, akkor az árnynak csak hamu marad az erősödésére. De ha a testből múmiát csinálunk, ha a testet évezredekre bebalzsamozzuk, akkor a Ka-árny mindig egészséges, erős lesz, és nyugodtan, sőt kellemesen tölti el a tisztulás korát...

- Csodálatos dolgok!... - suttogta a herceg.

- A síron túli életről a papok ezer- meg ezeresztendős vizsgálódásaik során igen fontos dolgokat tudtak meg. Meggyőződtek róla, hogy ha a halott testében benn maradtak a belső részek, árnyának, a Kának, szörnyű nagy étvágya van, és annyi táplálékot kíván, mint maga az ember. Ha pedig nincs tápláléka, akkor az élőkre veti magát, és kiszívja a vérüket. De ha a holttestből kiszedik a belső részeket, mint mi tesszük, akkor az árny szinte táplálék nélkül is elvan: teste bebalzsamozva és erősen illatozó fűszerekkel teletömve akár évmilliókig is megmarad.

Hasonlóképpen bebizonyosodott, hogy ha a halott sírja üres, az árny a világosságra kívánkozik, és a földön jár-kel szükség nélkül. Hanem ha a halottaskamrába beletesszük a ruhát, bútorokat, fegyvert, edényeket, szerszámokat, amiket a halott életében szeretett, ha a falakat elborítjuk képekkel, amelyek vendégséget, vadászatot, templomi ájtatosságot, háborút ábrázolnak, szóval olyan dolgokat, amelyekben a megboldogult valaha részt vett, és ha ráadásul melléállítunk apró szobrocskákat, amelyek a családját, cselédségét, lovait, kutyáit, egyéb jószágát ábrázolják, akkor az árny ok nélkül nem jár ki a világba, mert mindent megtalál a maga halottasházában.

Végül meggyőződtek róla, hogy sok árny még a vezeklés letöltése után se mehet be az örök boldogság országába, minthogy nem tudja a szükséges imádságokat, varázsigéket, az isteneknek szóló mondásokat. Mi ezt az akadályt is elhárítjuk: a múmiát beburkoljuk olyan papiruszokba, amelyekre jeles mondásokat írunk, és a koporsóba beletesszük a Halottak Könyvét.

Szóval a mi temetési szertartásunk biztosítja az árnynak régi erejét, megoltalmazza a bajoktól, a föld után való vágyódástól, megkönnyíti neki az utat az istenek közé, és megvédi az élők életét minden kártól, amiket az árnyak okozhatnának neki. Ezért gondoskodunk a halottakról olyan szorgosan, ezért építünk nekik valóságos palotákat és ezekben a palotákban fényes lakásokat.

A herceg eltűnődött, aztán megszólalt:

- Éreztem, hogy nagy jótéteményben részesítitek a tehetetlen árnyakat, amikor így gondoskodtok róluk... De ki mondja meg nekem, vannak-e csakugyan ilyen árnyak?... Hogy van víztelen sivatag - folytatta a herceg -, nagyon jól tudom, mert láttam, mert besüppedtem a homokjába, és éreztem a forróságát. Hogy olyan világ is van, ahol a víz kővé válik, a párából meg fehér pihe lesz, azt is tudom, mert szavahihető tanúk beszélték... De honnan tudtok ti ezekről az árnyakról, amelyeket nem látott soha senki, vagy hát a halál utáni életükről, mikor onnan még soha senki vissza nem tért?

- Tévedsz, kegyes uram - felelte a főpap. - Az árnyak nemegyszer megjelentek az emberek előtt, sőt elmondták még a titkaikat is. Az ember tíz évig is ellakhat Tébában, és nem lát esőt, elélhet száz évig is, és nem találkozik árnyakkal. De ha valaki száz meg száz évig lakna Tébában, vagy évezredekig élne, azalatt nem egy esőt, nem egy árnyat láthatna!

- De ki él ezer évig? - kérdezte a herceg.

- Élt, él és élni is fog a szent papi rend - felelte Mentuzufisz. - Harmincezer évvel ezelőtt telepedett le a Nílus partján, ez alatt az idő alatt ő kutatta az eget és a földet, megteremtette minden tartományunkat, megalkotta minden szántóföld, csatorna, piramis, templom tervét...

- Az igaz - hagyta rá a herceg. - A papi rend bölcs és hatalmas... de hol vannak az árnyak?... Ki látta őket, ki beszélt velük?

- Tudd meg, uram - magyarázta Mentuzufisz -, hogy minden élő emberben van árny. És amint vannak emberek, akik kitűnnek óriási erejükkel vagy éles szemükkel, éppúgy vannak olyan emberek is, akiknek megvan az a szokatlan adományuk, hogy még az életben ki tudják választani magukból tulajdon árnyukat...

A mi titkos könyveink tele vannak efféle, minden hitelre érdemes történettel. Nem egy próféta esett olyan álomba, amely közel járt a halálhoz. Az árnya akkor kiszabadult a testből, egyszerre megfordult Türoszban, Ninivében, Babilonban, megnézte a szükséges dolgokat, végighallgatott tanácskozásokat, amelyek bennünket érdekeltek, és a próféta, felébredése után, a legpontosabb jelentést tette. Nem egy gonosz varázsló, álomba merülve, elküldte az árnyát ellensége házába, ott feldöntögette vagy elpusztította a bútorokat, és halálra rémítette az egész családot.

Megesett, hogy akit ilyen varázsló árnya megtámadott, dárdával, karddal védekezett. Ilyenkor a varázsló házában vérnyomok voltak láthatók, amilyeneket árnya kapott. Nemegyszer megtörtént, hogy az élő ember árnya megjelent mellette, pár lépésnyire tőle...

- Az ilyen árnyat ismerem! - jegyezte meg gúnyosan a herceg.

- Hozzá kell még ehhez tennem - folytatta Mentuzufisz -, hogy nemcsak az embernek, hanem az állatoknak, növényeknek, köveknek, épületeknek, bútoroknak is van ilyen árnyuk. Csakhogy - csodálatos dolog! - az élettelen tárgyaknak az árnya nem élettelen, az árnyukban van élet: mozognak, egyik helyről a másikra mennek, sőt gondolkoznak, és bizonyos jelekkel, legtöbbször kopogással, jelzik is gondolataikat.

Amikor az ember meghal, árnya tovább él, és megjelenik az embereknek. A mi szent könyveinkben ezer meg ezer ilyen eset van följegyezve. Némelyik árny ennivalót kér, mások a lakásban járnak-kelnek, a kertben dolgoznak, vagy a hegyekben vadásznak kutyáik, macskáik árnyékával. Megint mások rémítgetik az embereket, elpusztítják a vagyonát, kiszívják a vérét, sőt paráznaságra csábítják az élőket... De vannak jótét árnyak is: anyák, akik gyermekeiket gondozzák, elesett katonák, akik ellenséges cselvetésre figyelmeztetik az élőket, papok, akik fontos titkokat tárnak fel előttünk...

Még a 18. dinasztia idejében megjelent a núbiai aranybányákban Kheopsz fáraó árnya (ő a saját dicsőségére emelt piramis építésénél sanyargatta a népet, s most ezért vezekel), s megesett a szíve az ott dolgozó rabok szenvedésein, és új forrásvizet mutatott nekik.

- Érdekes dolgokról beszélsz, szentatyám - jegyezte meg Ramszesz. - De engedd meg, hogy én is elmondjak valamit. Egy éjjel Pi-Basztban megmutatták nekem az „én árnyamat”... Szakasztott másom volt, még a ruhája is olyan, mint az enyém. De csakhamar meggyőződtem róla, hogy nem árny volt, hanem eleven ember, bizonyos Lükon, az én kisfiam alávaló gyilkosa... Gazságait azzal kezdte, hogy halálra rémítette a föníciai Kámát. Jutalmat tűztem ki az elfogatására... De a rendőrségünk nemcsak hogy el nem fogta, de még azt se tudta megakadályozni, hogy meg ne szöktesse ugyanezt a Kámát, és megölje az én ártatlan kisfiamat... Ma aztán hallom, hogy Kámát elfogták; de arról a gazemberről nem tudok semmit. Bizonyosan szabadlábon, vígan éli világát, és élvezi a sok lopott kincset; talán még új gaztettre is készül!

- Annyian üldözik azt a gazembert - magyarázkodott Mentuzufisz -, hogy a végén mégiscsak hurokra kerül! Ha aztán a körmeink közé jut, Egyiptom megfizet neki azért a sok bánatért, amelyet trónörökösünknek okozott. Hidd el nekem, uram, akár előre megbocsáthatod minden bűnét, mert bűnhődése meg fog felelni bűnei nagyságának...

- Jobb szeretném, ha az én kezemben volna - felelte a herceg. - Veszedelmes dolog, ha az embernek ilyen „árnya” van már életében![17]

Fejtegetéseinek e nem várt befejezése miatt Mentuzufisz eléggé elkedvetlenedve búcsúzott el a hercegtől. Utána Tutmózisz lépett a sátorba, és jelentette, hogy a görögök már rakják a máglyát halott vezérüknek, és hogy tíz-egynéhány líbiai asszony hajlandó siratni a halottat a temetés idején.

- Ott leszünk mi is - felelte a herceg. - Hanem tudod-e, hogy a fiamat megölték?... Egy ilyen kisgyereket!... Mikor a karomba vettem, nevetett, és felém nyújtotta a kezecskéit!... Érthetetlen, mennyi gonoszság megfér az ember szívében! Ha az a gaz Lükon az én életemre tört volna, azt még megérteném, sőt meg is bocsátanám!... De megölni egy gyereket!...

- És Sára önfeláldozásáról beszéltek neked, uram? - kérdezte Tutmózisz.

- Igen. Azt hiszem, ő volt a leghűségesebb minden asszonyom között, és én méltatlanul bántam vele... De hogy lehet az - kiáltotta a herceg, az asztalt verve az öklével -, hogy azt a nyomorult Lükont még nem fogták el!... Megesküdtek rá a föníciaiak... jutalmat ígértem a rendőrfőtisztnek...

- Itt valami lappang!

Tutmózisz a herceghez lépett, és suttogva mondta:

- Hiramnak egy embere járt nálam: a türoszi herceg fél a papok haragjától, s amíg el nem hagyja Egyiptomot, bujkál... Nos, Hiram alighanem a pi-baszti rendőrfőtiszttől tudja, hogy Lükont is elfogták... De csitt! - tette hozzá riadtan Tutmózisz.

A herceg egy pillanatra haragra lobbant, de hamar erőt vett magán.

- Elfogták? - ismételte. - De mire való ez a titkolózás?

- Mert a főtiszt kénytelen volt kiadni a foglyot szent Mefresznek, aki a legfőbb tanács nevében kényszerítette rá...

- Ahá... ahá! Egyszóval a jeles Mefresznek és a legfőbb tanácsnak kell tehát ez az ember, aki annyira hasonlít rám!... Ahá!... A kisfiamnak meg Sárának szép temetést rendeznek... testüket bebalzsamozzák... De a gyilkost biztos helyen elrejtik... Ahá!... És szent Mentuzufisz is nagy-nagy bölcs. Ma elmondta nekem a síron túli élet minden titkát, elmagyarázta az egész temetési szertartást, mintha én is pap volnék, legalábbis harmadik rendbéli. De Lükon elfogatásáról nem szólt egy árva hangot se, meg arról se, hogy Mefresz elrejtette a gyilkost!... A szentatyák nyilván jobban törődnek a trónörökös apró titkaival, mint a jövendő élet nagy rejtelmeivel... Ahá!

- Azt gondolom, uram, hogy ezen nincs mit csodálkoznod - vetette közbe Tutmózisz. - Tudod, hogy a papok nem sok jóindulatot várnak tőled, és résen állnak... Annyival is inkább...

- Mennyiben?

- Mert ő szent felsége nagyon beteg. Nagyon...

- Ó!... Az én atyám beteg, nekem meg a hadsereg élén a sivatagot kell őriznem, hogy a homok meg ne szökjék... Jó, hogy eszembe juttattad!... Ő szent felsége csakugyan igen súlyos beteg lehet, mert a papok nagyon figyelmesek hozzám... Mindent megmutatnak, mindenről beszélnek, csak arról az egyről nem, hogy Mefresz elrejtette Lükont...

- Tutmózisz - fordult hozzá a herceg hirtelen -, ma is azt hiszed, hogy számíthatok a hadseregre?

- A halálba megyünk érted, csak parancsolj...

- És a nemességért is kezeskedel?

- Mint a hadseregért.

- Jó - felelte a herceg. - Most pedig adjuk meg a végtisztességet Patroklésznek.

Huszonharmadik fejezet

Ama néhány hónap során, amíg a herceg Alsó-Egyiptomban helytartói tisztét látta el, atyja ő szent felségének az egészsége egyre jobban hanyatlott. És közeledett az idő, amikor az örökkévalóság urának, aki örömet kelt az emberek szívében, Egyiptom és minden más, nap bevilágította ország királyának el kell foglalnia a helyét dicső őseinek oldalán, a tébai katakombákban, amelyek Téba város másik oldalán terülnek el.

Pedig még nem is volt nagyon koros az istenekkel egyenlő nagy király, aki az életet adja alattvalóinak, és hatalmában van szíve vágya szerint elvenni a férjektől asszonyaikat. De a harminc-egynéhány éves kormányzás kifárasztotta, már maga is pihenni akart, megtalálni ifjúságát, régi szépségét a nyugati tájékon, ahol minden fáraó gond nélkül örökkön uralkodik, s népeik olyan boldogok, hogy nem kívánkozik onnan ide visszatérni soha senki.

Egy fél évvel ezelőtt ő szent felsége még teljesítette méltóságaival járó minden feladatát; rajta nyugodott az egész látható világ nyugalma és jóléte.

Kora reggel, alig szólalt meg a kakas, a papok a fölkelő nap dicsőségére himnuszt énekeltek, és úgy ébresztették föl a világ urát. A fáraó fölkelt ágyából, és aranykádban rózsavizes fürdőt vett. Utána isteni testét bedörzsölték drága kenetekkel, közben szakadatlanul imákat mormoltak, amelyek elűzték a tisztátalan lelkeket.

A próféták keze alatt ilyenformán megtisztulva és megfüstölve, a fáraó a kis kápolnába indult, ajtajáról letörte az agyagpecsétet, és egymaga belépett a szentélybe, hol elefántcsont ágyon nyugodott Ozirisz isten csodatevő szobra. Az istenszobornak az a rendkívüli tulajdonsága volt, hogy minden éjjel lehullatta fejét, kezét, lábát, amelyeket valaha a rossz istene, Széth levágott; de a fáraó imádságaira minden leszakadt rész újra visszanőtt a helyére, minden egyéb ok nélkül.

Mikor ő szent felsége meggyőződött róla, hogy Ozirisz újra ép és egész, levette a szobrot az ágyról, megfürdette, drága ruhába öltöztette, és malachit trónra ültetve, illatos fűszerekkel megfüstölte. Ez a szertartás rendkívül fontos volt: mert ha valamelyik reggel Ozirisz isteni tagjai nem nőttek volna vissza a helyükre, az annak a jele, hogy Egyiptomot, de tán az egész világot is nagy csapás fenyegeti.

Az isten megéledése és felöltöztetése után ő szent felsége nyitva hagyta a kápolna ajtaját, hogy kiáradhasson belőle az áldás az egész országra. Aztán kijelölte a papokat, akiknek kötelességük volt, hogy egész nap őrizzék a szentélyt, az embereknek nem is annyira gonoszsága, mint inkább meggondolatlansága ellen is. Mert nemegyszer megesett, hogy a figyelmetlen halandó a kelleténél közelebb talált menni a legszentebb helyhez, mire láthatatlan ütés érte, amely nemcsak eszméletétől fosztotta meg, hanem néha még az életétől is.

A szertartás után a világ ura éneklő papok között átment a nagy ebédlőbe, ahol karosszék és egy kis asztalka várt rá, aztán tizenkilenc másik asztalka tizenkilenc szobor előtt, amelyek a megelőző tizenkilenc dinasztiát jelképezték. Amikor pedig a világ ura leült, fiatal fiúk és leányok futottak be, és ezüsttányérokon húst, süteményeket és korsó borokat hoztak. Az ételekre felügyelő pap megkóstolta az első tányér ételt és az első korsó bort, majd térdet hajtva odanyújtották a fáraónak; a többi tányért és korsót pedig letették az ősök szobrai elé. Amikor pedig az uralkodó, lecsillapítva éhségét, elhagyta az ebédlőt, a hercegeknek és papoknak joguk volt elfogyasztani az ősöknek szánt ételeket.

Az ebédlőből a fáraó átment a kihallgatási terembe, amely semmivel se volt kisebb, mint az ebédlő. Ott sorra földre borultak előtte az ország legfőbb méltóságai, a fejedelmi család tagjai, ezt követően Herihor miniszter, a főkincstárnok, a főországbíró és a rendőrség legfőbb parancsnoka jelentést tett neki az ország ügyeiről. A jelentések felolvasását egyházi zene és tánc szakította meg, melynek során telehintették a trónt koszorúkkal és csokrokkal.

A kihallgatások után ő szent felsége átment egy oldalszobába, ahol heverőjére ledőlve egy kicsit elszundikált. Majd bor- és tömjénáldozatot mutatott be az isteneknek, elmondta a papoknak, mit álmodott, és a bölcsek aszerint hozták meg a legfelső elhatározásokat minden ügyben, amelyben ő szent felségének kellett döntenie.

Néha, amikor a fáraó nem álmodott semmit, vagy az álmok megfejtését nem tartotta helyesnek, ő szent felsége jóságosan elmosolyodott, és elrendelte, hogy ebben meg ebben az ügyben így meg így kell eljárni. Parancsa törvény volt, amelyen senki se változtathatott, legfeljebb az apróbb részletek végrehajtásában.

A délutáni órákban ő szent felsége gyaloghintóba ült, és megjelent hűséges testőrsége udvarán, aztán fölment a teraszra, és szétnézett a világ négy tájéka felé, hogy áldást osszon mindenfelé. Ekkor felvonták a pilonok tetején a zászlókat, és hatalmas trombitaszó harsant meg. Aki csak meghallotta, akár a városban, akár kinn a földeken, akár egyiptomi, akár barbár, mindenki földre borult, hogy az ő fejére is hulljon a legfőbb áldás egy kis morzsája.

Ebben a pillanatban nem volt szabad ütni se embert, se állatot: az ütésre emelt bot magától lehanyatlott. Ha pedig a halálra ítélt bűnös bebizonyította, hogy ítéletét az ég és föld urának megjelenése idején olvasták fel, enyhítettek a büntetésén. Mert a fáraó előtt hatalom jár, mögötte meg irgalom.

A minden földi dolgok ura, miután népét így boldoggá tette, lement kertjébe, a pálmák és szikomorfák közé, ahol sokáig elüldögélve, fogadta asszonyainak hódolatát, és elnézte háza gyermekeinek mulatozását. Ha valamelyik szépségével vagy ügyességével magára vonta a figyelmét, odahívta, és megkérdezte tőle:

- Ki vagy, kicsim?

- Biszosztrisz herceg vagyok, ő szent felsége fia - felelte a gyermek.

- Hát az anyádat hogy hívják?

- Az én anyám Amecesz, ő szent felsége asszonya.

- Aztán mit tudsz?

- Tudok tízig számolni, és fel tudom írni: „Örökkön éljen a mi atyánk és istenünk, a szentséges Ramszesz fáraó!”

Az örökkévalóság ura jóságosan elmosolyodott, és finom, szinte átlátszó kezével megsimogatta a kis szeleburdi göndör fejét. A gyermekből ilyenkor lett igazán herceg, bár ő szent felsége mindig rejtelmesen mosolygott.

De akit isteni keze egyszer megérintett, az sose tudta meg az életben, mi a balsors, annak mások feje fölé kellett emelkednie.

Délebédre a fáraó másik ebédlőbe ment, és megebédelt Egyiptom valamennyi nomoszának isteneivel, akiknek a szobrai sorban ott álltak a fal mellett. Amit pedig az istenek meg nem ettek, az megmaradt a papoknak és az udvari főméltóságoknak.

Estefelé ő szent felsége a trónörökös anyjának, Nikotrisz asszonynak látogatását fogadta, vallásos táncokat nézett végig, és zenét hallgatott. Aztán újra a fürdőbe ment, majd megtisztulva belépett Ozirisz kápolnájába, ahol levetkőztette és lefektette a csodatevő szobrot. Akkor bezárta és lepecsételte a kápolna ajtaját, és papi kísérettől körülvéve hálószobájába ment.

A szomszéd szobában a papok napkeltéig halk imádságokat mormoltak a fáraó lelkéhez, aki az álom ideje alatt az istenek között járt. Könyörgéseket intéztek hozzá a folyó államügyek szerencsés elintézéséért, Egyiptom határainak védelméért, a királysírok oltalmáért, hogy senki gonosz lélek be ne merjen a sírokba lépni, és meg ne zavarja a dicső fejedelmek örök nyugodalmát. De a papi imádságok, nyilván az éjszakai fáradtság miatt, nem voltak mindig foganatosak, mert az ország bajai egyre súlyosodtak, a szent sírokat kifosztogatták, és nemcsak a drága holmikat hurcolták el, hanem még a fáraók múmiáit is.

Ennek pedig az volt az oka, hogy mindenféle idegen országbeli és pogány telepedett meg Egyiptomban, akiktől a nép eltanulta az egyiptomi istenek és legszentebb helyek semmibevevését.

A fáraó pihenését éjfélkor megzavarták. Az asztrológusok ekkor felébresztették ő szent felségét, és jelentették neki, melyik negyedben van a hold, melyik planéta világít a horizonton, melyik csillagkép van a délkörön, és általában történt-e valami különösebb az égbolton. Mert néha felhők mutatkoztak, vagy a csillagok sűrűbben hullottak, mint rendesen, vagy tüzes golyók repültek át a föld fölött.

A fáraó meghallgatta az asztrológusok jelentését, holmi szokatlan tünemény esetén megnyugtatta őket, hogy a világot nem fenyegeti veszedelem, és minden megfigyelést följegyeztetett külön-külön táblákon, amelyeket minden hónapban megküldtek a Szfinx-templombeli papoknak, akik egész Egyiptomban a legbölcsebbek voltak. Ezek a szent férfiak a táblákról következtetéseket vontak le, de a legfontosabbakat senkinek se adták tudtul, legfeljebb társaiknak, a kháldeai papoknak Babilonban.

Éjfél után ő szent felsége zavartalanul alhatott, ha kedve volt rá, kora kakaskukorékolásig.

Ilyen istenfélő és dolgos életet élt még egy fél évvel ezelőtt is Egyiptom jó istene, oltalom, élet és egészség adója, aki éjjel-nappal őrködött égen és földön, a látható és láthatatlan világon. De egy fél év óta örökkön élő lelkének mind sűrűbben terhére estek a földi ügyek és tulajdon testi porhüvelye. Voltak napok, amikor egy falatot nem evett, éjszakák, amikor le se hunyta a szemét. Néha, kihallgatás idején, szelíd arcán a legnagyobb szenvedés kifejezése ütközött ki, és nagyon gyakran, egyre gyakrabban megtörtént, hogy teljesen elalélt. A megdöbbent Nikotrisz fejedelemasszony, Herihor őkegyessége és a többi pap nemegyszer kérdezgették, nem fáj-e valamije. De a világ ura csak vállat vont, hallgatott, és tovább teljesítette terhes kötelességét.

Ekkor az udvari orvosok apródonként egyre erősebb és hathatósabb szereket adtak neki, hogy visszanyerje erejét. Előbb csak lónak, bikának hamvát keverték borába és ételébe, majd oroszlánnak, orrszarvúnak, elefántnak a hamvát. De mintha a legerősebb orvosságok is hatástalanok maradtak volna. Ő szent felsége olyan sűrűn elájult, hogy a végén abbahagyták a sok jelentés felolvasását.

Egy napon Herihor őkegyessége, Nikotrisz fejedelemasszonnyal és a papokkal együtt, a földre borulva kérte a fáraót, engedje meg, hogy isteni testét megvizsgálhassák. Ő szent felsége beleegyezett, az orvosok megvizsgálták, megkopogtatták, de a nagy soványságon kívül semmi aggasztó jelet nem találtak rajta.

- Milyen érzése van szent felségednek? - kérdezte a végén a legtudósabb doktor.

A fáraó elmosolyodott.

- Úgy érzem, ideje megtérnem égi atyámhoz, a Naphoz.

- Azt nem teheted meg, felséges fáraó - mondta nagy hirtelen Herihor -, a te népeid nagy-nagy kára nélkül.

- Itt hagyom nektek a fiamat, Ramszeszt, aki oroszlán és sas egy személyben - felelte a fáraó. - És bizony mondom nektek, ha hallgattok a szavára, olyan jó világot hoz Egyiptomra, amilyenről nem hallottatok a világ kezdete óta.

Szent Herihor és a többi pap hátán erre az ígéretre végigfutott a hideg. Tudták, hogy a trónörökös oroszlán és sas egy személyben, és hogy engedelmeskedniük kell neki. De jobban szerették volna, ha még hosszú éveken át a mostani szelíd fáraó uralkodnék fölöttük, akinek könyörületes szíve olyan volt, mint az északi szél, amely esőt hoz a földnek, hűvösséget az embernek.

Ezért aztán valamennyien egy emberként leborultak a földre, és sóhajtozva addig maradtak fekve, míg a fáraó meg nem ígérte, hogy aláveti magát a kezelésnek.

Az orvosok most kivitték a kertbe egész napra, illatos tűlevelű fák közé, vagdalt hússal táplálták, erős húslevessel, tejjel, óborral itatták. Ezek a hasznos szerek egypár hétre csakugyan megerősítették ő szent felségét; de csakhamar újra legyengült, s hogy ezt a gyengeséget leküzdhesse, arra kényszerítették, hogy Ápisz-borjak friss vérét igya.

Ám a vér se segített soká, és a rossz istene, Széth templomának a főpapjához kellett fordulniuk tanácsért.

A zordon pap általános szorongás közepette belépett a fáraó hálószobájába, megnézte a beteget, és rettenetes orvosságot rendelt:

- Ártatlan gyermekek vérét kell beadni a fáraónak - mondta -, naponként egy pohárral...

A papok és a főurak, akikkel tele volt a szoba, megdermedtek erre a tanácsra. Aztán suttogni kezdtek, hogy erre a célra legjobb lesz parasztgyerekek vére, mert a papok és nagyurak gyermekei már kiskorukban elvesztik ártatlanságukat.

- Nekem mindegy, kinek a gyereke lesz - mondta a kegyetlen pap -, csak ő szent felsége mindennap megkapja a friss vért.

A fáraó lehunyt szemmel feküdt az ágyon, és hallotta a véres tanácsot és az udvar riadt suttogását. S amikor az egyik orvos bátortalanul megkérdezte Herihort: kereshetnek-e erre való gyereket? - a fáraó hirtelen felserkent. Okos szemét a jelenlevőkre szegezte, és így szólt:

- A krokodilus nem eszi meg a kicsinyeit, a sakál és a hiéna az életét adja kölykeiért, én meg egyiptomi gyermekek vérét igyam, akik mind az én gyermekeim?... Bizony mondom, sose hittem volna, hogy bárki ilyen méltatlan orvosságot merjen nekem ajánlani.

A gonosz isten papja leborult a földre, és kijelentette, hogy Egyiptomban soha senki nem ivott még gyerekvért, de a pokolbeli hatalmak ilyen módon visszaadhatják az egészségét. Legalábbis Föníciában és Asszíriában használnak ilyen szert.

- Szégyelld magad - mondta a fáraó -, hogy az egyiptomi fejedelmek palotájában ilyen förtelmes dologról beszélsz. Nem tudod, hogy a föníciaiak és asszírok ostoba barbárok? De nálunk a legsötétebb paraszt sem hiszi el, hogy az ártatlanul kiontott vér valakinek hasznára lehet.

Így szólt a halhatatlanokkal egyenlő fáraó. Az udvari urak eltakarták szégyentől égő arcukat, Széth főpapja pedig nesztelenül kisompolygott a szobából.

Akkor Herihor, hogy megmentse a fáraó kialvó életét, a végső eszközhöz folyamodott; megmondta a fáraónak, hogy a kháldeai Beroész, Babilon legbölcsebb papja és páratlan csodatevője, az egyik tébai templomban rejtőzik.

- Szent felséged számára ez az ember idegen - magyarázta Herihor -, és nincs joga, hogy ilyen súlyos kérdésben tanácsot adjon a mi urunknak. De engedd meg, nagy fáraó, hogy megnézzen, mert bizonyos vagyok benne, hogy megtalálja a te betegségedre az orvosságot, és semmi esetre se bántja meg szent felségedet istentelen szavakkal.

A fáraó most is hajlott hűséges szolgájának rábeszélésére. Beroészt titkos úton-módon értesítették, és két nap múlva már meg is érkezett Memfiszbe.

A bölcs kháldeai még csak meg se nézte valami figyelmesen a fáraót, és ezt a tanácsot adta:

- Keressetek Egyiptomban egy olyan embert, akinek a könyörgése felhat az Egyetlen trónjáig. Ha ez az ember szívből imádkozik a fáraóért, ő szent felsége visszanyerheti egészségét, és még hosszú évekig elél.

E szavakra a fáraó végignézett a körülötte forgolódó papok seregén.

- Annyi szent férfiút látok én itt - szólalt meg -, hogy ha valamelyikük hajlandó velem törődni, egészséges leszek...

És alig észrevehetően elmosolyodott.

- Mindnyájan csak emberek vagyunk - szólt a csodatevő Beroész -, a mi lelkünk tehát nem tud mindig fölemelkedni az Örökkévaló zsámolyáig. De megadom felségednek a csalhatatlan módot, hogy megtalálhassuk azt az embert, akinek az imádsága a legőszintébb és leghathatósabb.

- Mondd meg nekem, hadd legyen barátom az élet utolsó óráján.

A fáraó kedvező felelete hallatára a kháldeai olyan szobát kért, amelynek csak egy ajtaja van, és amelyben senki sem lakik. És még aznap, napnyugta előtt egy órával, átvitette a fáraót ebbe a szobába.

A megszabott időben négy legfőbb papi méltóság új lenköntösbe öltöztette a fáraót, elmondták fölötte a nagy imádságot, amely feltétlenül elűzi a gonosz démonokat, és egyszerű cédrusfa gyaloghintóban átvitték a világ urát az üres szobába, ahol egy kis asztalkán kívül nem volt semmi.

Beroész már ott volt, és kelet felé fordulva imádkozott.

Amikor a papok kimentek, Beroész bezárta a szoba nehéz ajtaját, széles bíborszalagot vetett vállára, a kis asztalkára pedig egy fekete üveggolyót tett a fáraó elé. Bal kezébe éles babiloni acéltőrt vett, jobbjába titkos jelekkel telerótt pálcát, s ezzel a pálcával maga és a fáraó köré nagy kört rajzolt a levegőbe. Aztán egymás után a világ négy tája felé fordult, és suttogva mondta:

- Aomrul, Tanekha, Lati-Sem, Rabur, Adonaj... Könyörülj rajtam, és tisztíts meg engem, kegyelmes, jóságos égi atyám... Add szent áldásod méltatlan szolgádra, és terjeszd ki karod a megátalkodott, lázadó lelkekre, hogy nyugodtan szemlélhessem szent műveidet...

Nem folytatta tovább, és a fáraóhoz fordult:

- Mer-amen-Ramszesz, Ámon főpapja, látod-e a szikrát ebben a fekete golyóban?

- Látok egy kis fehér szikrát, amely mintha úgy mozogna, mint a méh a virágok fölött...

- Mer-amen-Ramszesz, nézz arra a szikrára, és ne vedd le róla a szemed... Ne nézz se jobbra, se balra, se semmire, akármi mutatkozik is oldalról...

És újra mormolni kezdett:

- Baratanensis, Baldachiensis, a hatalmas Genio, Lachiadae hercegek, a pokol birodalmának szolgái által idézlek benneteket, s a legfőbb fenség reám ruházott hatalmánál fogva kérve kérlek és parancsolom...

E pillanatban a fáraó irtózva megrázkódott.

- Mer-amen-Ramszesz, mit látsz? - kérdezte a kháldeai.

- A golyó mögül valami rettenetes fej hajlik elő... Vörös haja égnek áll... arca zöldes... szeme lefelé fordult... csak a szeme fehérét lehet látni... Szája tágra nyílt, mintha kiáltani akarna...

- A félelemtől - magyarázta Beroész, és tőre élét a golyóra fordította.

A fáraó egyszerre legörnyedt a földre.

- Elég! - kiáltotta. - Miért kínozol ilyen kegyetlenül?... Fáradt testem pihenni akar, lelkem az örök világosság országába szeretne elrepülni... És ti nemcsak hogy nem engedtek meghalni, hanem még új gyötrelmeket találtok ki... Ah!... Nem akarom!...

- Mit látsz?

- A mennyezetről valami olyas ereszkedik le ebben a percben, mint két szörnyű pókláb... Vastag, mint a pálma dereka, bozontos, kampós végű... Úgy érzem, egy irtózatos nagy pók lebeg a fejem fölött, és hajókötélből fon körém hálót...

Beroész felfelé irányította tőrét.

- Mer-amen-Ramszesz - szólalt meg újra -, folyton csak a szikrára nézz, oldalt ne tekints... Itt a jel, amelyet a te jelenlétedben adok... - suttogta. - Íme, hatalmasan fölfegyverez engem az isteni segítség, amely mindent előre lát, semmitől meg nem ijed, s varázserővel idéz benneteket... Aye, Saraye, Aye, Saraye... a mindenható, örökkévaló istennek nevében...

E pillanatban a fáraó arcán csendes mosoly jelent meg.

- Úgy rémlik - mondta a fáraó -, hogy látom Egyiptomot... egész Egyiptomot... Igen... ott a Nílus... a sivatag... Itt Memfisz, amott Téba...

Csakugyan látta Egyiptomot, egész Egyiptomot, de nem volt nagyobb, mint a kertjében elhúzódó egyik fasor. De a csodálatos képnek az a tulajdonsága volt, hogy amikor a fáraó figyelmesebb szemmel nézett egy pontra, a pont egyszerre körös-körül szélesen kiterjedt, szinte a természetes méretekre.

A nap már lefelé hajlott, aranysárga, bíborpiros fényt árasztva a földre. A nappali madarak éjszakai pihenőre ültek, az éjjeliek felébredtek rejtekhelyükön. A sivatagban a hiénák és sakálok ásítoztak, az alvó oroszlán hatalmas teste egész hosszában nagyot nyújtózott, és zsákmány után indult.

A nílusi halász gyorsan kihúzta hálóját, nagy szállítóhajók parthoz értek. Egy fáradt szántóvető lekapcsolta a daruról vödrét, amellyel egész naphosszat vizet meregetett, egy másik faekéjével lassan haladt sárkunyhója felé. A városokban kigyulladtak a lámpák, a templomokban a papok esti ájtatosságra készülődtek. Az országutakon leszállt a por, és elhallgattak a nyikorgó kocsikerekek. A pilonok tetejéről panaszos hang szólította imára az embereket.

A következő pillanatban a fáraó csodálkozva látott valamit: mintha a föld fölött ezüstös madarak húztak volna a levegőben. A templomokból repültek ki, meg a palotákból, utcákból, gyárakból, nílusi hajókról, paraszti viskókból, de még a kőbányákból is. Eleinte valamennyi fölfelé repült, sebesen, mint a nyíl, de az égbolt alatt összetalálkozott egy másik ezüsttollú madárral, amely útját állta, teljes erőből nekiesett... és mind a kettő holtan zuhant le a földre.

Az emberek ellentétes imádságai voltak, amelyek egymást akadályozták, hogy fölszállhassanak a Mindenható trónja elé.

A fáraó feszülten hallgatózott... Eleinte csak a szárnyak suhogása ütötte meg a fülét, de hamarosan a szavakat is világosan kivette.

Hallotta a beteget, aki egészségéért könyörgött, ugyanakkor az orvos azon imádkozott, hogy betege minél hosszabb ideig maradjon ágyban. A földműves arra kérte Ámont, őrködjék magtára és istállói fölött. A tolvaj meg azért emelte ég felé a karját, hogy baj nélkül elhajthassa más tehenét, és megtölthesse zsákjait más gabonájával.

Az imádságok egymásba ütköztek, mint a parittyából kilőtt kövek.

A sivatag vándora lerogyott a homokra, és északi szélért esedezett, amely pár csepp vizet hozna neki; a tengeri hajós a homlokával verdeste a fedélzetet, hogy csak legalább még egy hétig keleti szelek fújjanak. A földműves azt kívánta, hogy a mocsarak az áradás után minél hamarabb szikkadjanak fel, a nyomorult halász meg azt szerette volna, ha sohasem száradnának ki a mocsarak.

És imádságaik egymást ütötték ki az útjukból, és nem jutottak Ámon isteni fülébe.

A legnagyobb zsivaj a kőfejtőkben zúgott, ahol láncra vert bűnösök óriási sziklákat feszegettek széjjel vízbe áztatott faékekkel. A nappali munkáscsoport az éjszakáért imádkozott, hogy lefekhessen aludni. Ugyanakkor a munkafelügyelők felverték álmából az éjszakai munkáscsoportot: azok meg azért verdesték a mellüket, bárcsak sose nyugodna le a nap. A kereskedők, akik összevásárolták a kifejtett és megfaragott köveket, azon imádkoztak, bárcsak minél több bűnös sínylődne a kőfejtőkben. Ugyanakkor az élelmiszerszállítók a földre vetették magukat, úgy sóhajtoztak, irtaná ki a dögvész a munkásokat, és így szaporítaná meg a szállítók nagy hasznát.

Vagyis a kőfejtőbeli emberek könyörgése sem jutott fel az égbe.

A nyugati határon a fáraó két harcra készülődő sereget látott. Mind a kettő a homokba hullt, és arra kérte Ámont, irtsa ki az ellenséget. A líbiaiak átkot szórtak, és halált kívántak az egyiptomiak fejére, az egyiptomiak meg a líbiaiakat átkozták.

Mind a két fél imádságai úgy röppentek föl az ég felé, mint két héjafalka, aztán összecsaptak, s végül lehullottak a sivatag homokjára. Ámon meg se látta őket.

És akármerre fordította is a világ ura fáradt tekintetét, mindenütt csak ugyanazt látta. A parasztok egy kis pihenésért, az adók leszállításáért imádkoztak; az íródeákok, hogy emelkedjenek az adók, és sose legyen vége a munkának. A papok XII. Ramszesznek kívántak hosszú életet, a föníciaiak pusztulásáért imádkoztak, hogy ne zavarják az ő pénzügyi műveleteiket. A nomarchoszok meg azért könyörögtek, tartsa meg Ámon a föníciaiakat, és engedje meg, hogy XIII. Ramszesz minél hamarabb elfoglalhassa trónját, mert az megtöri a papok önkényét. Az oroszlánok, sakálok, hiénák éhségtől, friss vérre szomjasan lihegtek; a szarvasok, őzek, nyulak riadozva hagyták el rejtekhelyüket, hogy bárcsak még egy napig megóvhatnák nyomorú életüket. A tapasztalat most is azt mutatta, hogy ezen az éjszakán is közülük pusztul el egy seregnyi, hogy a ragadozók éhen ne vesszenek.

Az egész világ harcban állt. Amit az egyik akart, félelemmel töltötte el a másikat. Mindegyik a maga javát kérte, arra nem is gondolt, nem okoz-e vele másnak kárt.

Így aztán imádságaik, bár olyanok voltak, mint az ég felé szárnyaló ezüsttollú madarak, mégse értek el rendeltetési helyükre. És az isteni Ámon, akihez egyetlen hang se verődött fel a földről, térdén nyugtatva kezét, egyre mélyebben merült bele tulajdon istensége szemléletébe, a földön pedig mindinkább elhatalmasodott a vak erőszak és a véletlen.

A fáraó egyszerre csak női hangot hallott:

- Te rosszcsont!... Te kis rosszcsont!... Gyere már haza, te kis haszontalan, ideje imádkozni...

- Mindjárt... mindjárt! - felelte egy gyermeki hang.

A fáraó a hang irányába nézett, és egy jószágnyilvántartó szegény kis viskóját pillantotta meg. Gazdája a lenyugvó nap fényében a kimutatást fejezte be, felesége kézimalommal búzát őrölt lepénynek, a házacska előtt kis bakkecske módjára ugrált, szaladgált egy hatéves kisfiú, s nagyokat nevetett, ki tudja, min.

Nyilván megittasult az illatokkal terhes esti levegőtől.

- Te rosszcsont! Kis rosszcsont!... Jössz mindjárt imádkozni! - hívta újra az anyja.

- Mindjárt!... Mindjárt!

És újra elszaladt és fickándozott, mint aki megbomlott.

Végül az anya látta, hogy a nap lenyugszik a sivatag homokjában. Letette őrlőkövét, kiment az udvarra, és elcsípte a csikóként nyargaló gyereket. A kis ember ellenkezett, de a végén megadta magát a túlerőnek. Az anyja a kunyhóba hurcolta, leültette a földre, és fogta a kezét, hogy újra ki ne szökjék.

- Ne izegj-mozogj - szólt rá az anyja -, húzd magad alá a lábad, és ülj egyenesen, a kezed meg tedd össze, és emeld az égre... Te rossz gyerek!

A gyerek tudta, hogy az imádságtól nem szabadul meg, hogy tehát minél hamarabb újra kinn teremhessen az udvaron, az égre emelte áhítatos szemét és kezét, s vékonyka, éles hangon, lihegve imádkozott:

- Köszönöm, jó Ámon isten, hogy apukát megóvtad minden bajtól, anyukának meg búzát adtál lepénynek... Hát még? Hogy megteremtetted az eget és a földet, és leküldted rá a Nílust, amely kenyeret ad nekünk... Hát még?... Á, már tudom!... Köszönöm neked, hogy olyan szép a világ, hogy virágok nőnek, kismadarak énekelnek, és a pálma édes datolyát terem. És mindazért a sok jóért, amit nekünk adtál, mindenki úgy szeressen téged, mint én, és magasztaljon szebben, mint én, mert én még kicsi vagyok, és még nem tanítottak okosságra. De most már elég...

- Rossz gyerek! - dörmögött az apja, a lajstrom fölé hajolva. - Rossz gyerek, ilyen kelekótyán tiszteled Ámont...

Ám a fáraó valami egészen mást látott a varázserejű golyóban. A kis szeleburdi imádsága felrepült, mint a pacsirta, közeledett az éghez, és szárnyaival csapkodva mind magasabbra szállt, fel a trónig, ahol az örökkévaló Ámon, térdén nyugtatva kezét, mélyen elmerült mindenhatósága szemléletében.

Aztán még magasabbra fölemelkedett, az isten feje magasságáig, és vékony, gyermeki hangocskán énekelte:

- És mindazért a sok jóért, amit nekünk adtál, mindenki úgy szeressen téged, mint én...

Ezekre a szavakra az önmagába mélyedt isten felnyitotta szemét, és a boldogság sugara hullott róla a földre. Ég és föld között mérhetetlen csendesség. Megszűnt minden fájdalom, minden rettegés, minden sérelem. A sivító parittyakő megakadt a levegőben, a bárányra ugró oroszlán megtorpant ugrás közben, a fölemelt bot nem zuhant a rabszolga hátára. A beteg elfelejtette szenvedéseit, a sivatag tévelygő vándora az éhséget, a rab a láncait. Elült a vihar, elnyugodott a tenger hulláma, amely már-már elnyelte a hajót. És az egész földön olyan békesség uralkodott, hogy a nap, amely már lebukott a látóhatár alá, újra fölemelte sugárzó fejét. A fáraó magához tért álmaiból. Előtte a kis asztalka, rajta a nagy fekete golyó, mellette a kháldeai Beroész.

- Mer-amen-Ramszesz - kérdezte a pap -, megtaláltad-e azt az embert, akinek imádsága eléri a Mindenható zsámolyát?

- Meg - felelte a fáraó.

- Herceg? Lovag? Próféta? Vagy csak közönséges remete?

- Egy hatéves kisfiú, aki semmit se kért Ámontól, hanem csak hálát adott mindenért.

- És tudod, hol lakik?

- Tudom, de nem akarom a magam számára eltulajdonítani az imádsága hatalmát. Óriási örvény ez a világ. Beroész, az emberek úgy hányódnak benne, mint apró porszemek, és boldogtalanság verdesi őket. Ez a kisgyerek pedig imádságával megadja az embereknek, amit én nem adhatok: pillanatnyi feledést és békességet. Feledést és békességet... Érted, kháldeai?

Beroész hallgatott.

Huszonnegyedik fejezet

Háthor havának huszonegyedik napján, napkeltekor, parancs érkezett Memfiszből a Sóstavak mellett táborozó sereghez, hogy három ezred menjen Líbiába, helyőrségnek a városokba, az egyiptomi hadsereg többi része pedig a herceggel együtt induljon haza.

A sereg ujjongó örömmel fogadta a parancsot, mert már kezdett terhükre lenni e néhány napos sivatagi élet. Az Egyiptomból és a meghódított Líbiából érkező élelmiszerszállítmányok ellenére se volt valami bőséges ellátásuk. A hevenyében ásott kutak vize egykettőre kimerült; a nap tüze perzselte testüket, a rőt homok égette tüdejüket, szemüket. A katonák sorra vérhast és rosszindulatú szemhéjgyulladást kaptak.

Ramszesz feloszlatta a tábort. Három bennszülött egyiptomi ezredet Líbiába indított, de lelkére kötötte katonáinak, hogy emberségesen bánjanak a lakossággal, és sose járjanak egyedül. A tulajdonképpeni hadsereget Memfiszbe irányította, csak az erősségben és üveghutákban hagyott csekély őrséget.

Reggel kilenc órakor a nagy hőségben is már úton volt mind a két sereg, az egyik északnak, a másik délnek.

Ekkor szent Mentuzufisz a trónörököshöz lépett, és így szólt:

- Jó volna, ha kegyességed korábban érne Memfiszbe. Feleúton friss lovak várnak...

- Olyan beteg az apám? - kérdezte Ramszesz.

A pap lehorgasztotta fejét.

A herceg átadta a főparancsnokságot Mentuzufisznak, csak arra kérte, hogy a kiadott rendelkezéseken semmit se változtasson a világi vezérekkel való tanácskozás nélkül. Aztán maga mellé véve Pentuert, Tutmóziszt és húsz válogatott ázsiai lovast, erős ügetéssel elindult Memfiszbe.

Öt óra alatt megtették a fele utat, és amint Mentuzufisz előre megmondta, ott friss lovakat és friss kíséretet is talált. Az ázsiaiak ott maradtak, a herceg pedig két társával és az új kísérettel rövid pihenő után újra útnak eredt.

- Jaj nekem! - sopánkodott az elegáns Tutmózisz. - Nem elég, hogy öt napja nem fürdöttem, rózsaolajnak hírét se láttam, de ráadásul még egy nap alatt kétnapi gyorsított utat kell megtennem!... Bizonyos vagyok benne, hogy ha megérkezünk a városba, nem akad táncosnő, aki csak rám is nézne...

- Mennyivel vagy te különb nálunk? - kérdezte a herceg.

- Véznább vagyok! - sóhajtott Tutmózisz. - Te, hercegem, úgy megszoktad a hosszú lovaglást, mint a hikszoszok, Pentuer meg akár egy tüzes kard élén is elvágtatna. De olyan kényes ember, mint én...

Napnyugtakor az utasok egy magas dombra értek, ahonnan szokatlan kép tárult a szemük elé. Egyiptom zöldellő völgye messzire elnyúlt előttük, a háttérben pedig vörös lángoszlopokként világítottak a piramisok háromszögei. A piramisoktól kissé jobbra a memfiszi pilonok csúcsai is égtek, míg maga a város kékes ködbe borult.

- Gyerünk, gyerünk! - sürgette őket a herceg.

Egy pillanat múlva már újra a vörös sivatagi homok vette őket körül, és újra a piramisok sora világított feléjük, míg minden el nem enyészett a halvány szürkületben.

Mire leszállt az éjszaka, az utasok elérkeztek a halottak óriási országába, amely a folyó bal partján, jó néhány kilométer hosszúságban terült el a dombokon.

Az óbirodalomban itt helyezték örök nyugalomra az egyiptomiakat: a fáraókat hatalmas piramisokba, a hercegeket és főméltóságokat kisebbekbe, a parasztokat sárkunyhókba. Milliónyi múmia aludta itt örök álmát, nemcsak emberek, hanem kutyák, macskák, madarak is, vagyis minden, ami életében kedves volt az embereknek.

Ramszesz uralkodása alatt a királyi és főúri temetőt áthelyezték Tébába; a piramisok szomszédságába csak a környékbeli parasztokat és napszámosokat temették.

A szétszórt sírok között egyszer csak egy kis csoportot pillantottak meg: a homályban úgy jöttek-mentek, mint az árnyak.

- Kik vagytok? - kérdezte őket a lovas kíséret vezetője.

- A fáraó szegény szolgái. A halottainktól megyünk haza... Néhány szál rózsát, sört meg lepényt vittünk nekik...

- És idegen sírokba nem ütöttétek az orrotokat?

- Ó, istenek - szörnyülködött valaki a kis csapatból. - Hát el tudnánk mi követni ilyen szentségtörést?... Csak azok a romlott tébaiak háborgatják a halottakat - száradjon el a kezük! -, aztán a halottak holmiját elisszák a kocsmában.

- Hát azok a tüzek, ott északon, mit jelentenek? - kérdezte a herceg.

- Messziről jöhetsz, te, uram, ha még azt se tudod - felelték neki. - Holnap tér vissza a trónörökös győztes hadseregével... Nagy hadvezér!... Egyetlen csatában tönkreverte a nyavalyás líbiaiakat... Ezért hát a nép Memfiszből elébe indult, hogy ünnepélyesen fogadja... vagy harmincezer lélek... Lesz ott kiáltozás!

- Értem - súgta Pentuernek a herceg. - Szent Mentuzufisz azért küldött engem előre, hogy ne tarthassak diadalmenetet... Hát hadd legyen kedve szerint... mára...

A lovak agyon voltak csigázva, nagyon rájuk fért a pihenő. A herceg tehát elküldött néhány lovast, fogadjanak hajókat a Níluson, a kíséret többi részét pedig megállította egy pálmaligetben, amely a piramisok és a szfinx között zöldellt.

Ez a piramissor a mérhetetlen temetőnek északi szélén húzódik. Körülbelül egy négyzetkilométernyi területen, melyet akkoriban benőtt a szegényes sivatagi növényzet. Egymás hegyén-hátán rengeteg sír és apróbb piramis szorong, fölöttük pedig uralkodni látszik a három legnagyobb: a Kheopszé, Khefrené és Mükerinoszé, meg a szfinx. A hatalmas alkotmányok alig pár száz lépésnyire vannak egymástól. A három óriási piramis egy vonalba esik, amely északkeletről délnyugatnak tart. A Nílushoz legközelebb a szfinx áll, annak a lábánál épült Hórusz föld alatti szentélye.

A három piramis, de főképpen Kheopszé, mint emberi kezek alkotása, nagyságával megdöbbenti a nézőt. A csúcsban végződő kőalkotmány harmincöt emelet magas (százharminchét méter), négyzet alakú alapjának minden oldala körülbelül háromszázötven lépés (kétszázhuszonhét méter). Ez az alap tízholdnyi területet foglal el, négy háromszög alakú oldalfala pedig tizenhét holdat födne be. Építéséhez annyi követ használtak fel, hogy embermagasságban kétezer-ötszáz kilométer fél méter vastag falat lehetne belőle emelni!

Amikor a herceg kísérete elhelyezkedett a sanyarú fák alatt, néhány katona elindult vizet keresni, mások előszedték kétszersültjüket, Tutmózisz meg elnyúlt a földön, és elaludt. A herceg és Pentuer föl-alá sétálgattak és beszélgettek.

Az éj elég világos volt: egyfelől tisztán látták a piramisok hatalmas méretű körvonalait, másfelől a szfinxet, amely azokhoz képest kicsinynek látszott.

- Most már negyedszer vagyok itt - szólt a herceg -, és a szívem mindig csordultig megtelik bámulattal és szomorúsággal. Amikor még a papi iskola tanulója voltam, arra gondoltam, hogyha valamikor trónra lépek, Kheopsz piramisánál is hatalmasabbat alkotok. De ma nevetnem kell ezen a vakmerőségen, ha elgondolom, hogy a nagy fáraó a sír építése idején csak a munkások ellátásához szükséges főzelékfélékért ezerhatszáz talentumot fizetett... Honnan vennék én ezerhatszáz talentumot, vagy akár csak embereket!

- Ne irigyeld Kheopszot, jó uram - felelte a pap. - Más fáraók hasznosabb alkotásokat hagytak maguk után: tavakat, csatornákat, országutakat, templomokat, iskolákat.

- De össze lehet hasonlítani ezeket a piramisokkal?

- Világos, hogy nem - felelte nyomban a pap. - Az én szememben, de az egész nép szemében is minden piramis nagy-nagy bűn, de a legnagyobb a Kheopszé...

- Nagyon elragadtatod magad - intette a herceg.

- Egy cseppet se. Harminc éven át építtette a fáraó ezt a nagy sírt, és ez idő alatt százezer ember dolgozott rajta, évenként három hónapig. És mi haszna ennek a tenger munkának?... Kit táplált, ápolt, ruházott?... Ahelyett évről évre tíz-húszezer ember belehalt a munkába... Vagyis Kheopsz sírja félmillió ember holttestén épült fel... És mennyi véren, mennyi-mennyi könnyön, szenvedésen... ki tartja azt számon?... Ezért ne csodálkozz azon, uram, ha az egyiptomi paraszt a mai napig szorongva néz nyugat felé, amerre a látóhatár fölött véresen piroslanak vagy feketéllenek a piramisok háromszögű alakjai. Az ő szenvedésének, meddő munkájának tanúi azok... És ha az ember elgondolja, hogy ez így is marad mindig, amíg az emberi gőg e tanúbizonyságai porrá nem hullanak! De mikor lesz az? Háromezer éve rettegtetnek bennünket, de falaik még simák, hatalmas felírásaik olvashatók.

- A sivatagban, azon az éjszakán, másképp beszéltél - vetette oda a herceg.

- Mert akkor nem láttam őket. De amikor a szemem előtt állnak, mint most is, a halálra sanyargatott parasztok zokogó lelke vesz körül, és a fülembe suttogja: „Nézd, mit műveltek velünk!... Pedig a mi csontjaink is megérezték, ha valami fájt, a mi szívünk is majd elepedt egy kis pihenőért...”

Ramszeszt kínosan érintette ez a kifakadás.

- Az én atyám ő szent felsége - kezdte egy kis idő múlva - másképp magyarázta el ezt a dolgot. Amikor öt évvel ezelőtt erre jártunk, az én isteni atyám ezt a történetet mondta el:

„I. Tutmózisz fáraó idejében etiópiai követek érkeztek, hogy az adók összegéről tárgyaljanak velünk. Kemény nép volt az nagyon! Azt mondták, hogy egy elvesztett háború még nem jelent semmit, újabb háborúban nekik kedvezhet a szerencse... és néhány hónapig alkudoztak a hadisarcon.

A bölcs király jóindulattal fel akarta őket világosítani, de hasztalan mutatta nekik a mi csatornáinkat és országútjainkat. Azt felelték, hogy az ő országukban ingyen van vizük, ahol csak akarják. Hasztalan rakták eléjük a templomok kincseit. Azt mondták rá, hogy az ő földjük sokkal több aranyat és drágakövet rejteget, mint egész Egyiptom. Hiába tartott előttük szemlét az egyiptomi hadsereg fölött, azt hajtogatták, hogy az etiópiaiaknak összehasonlíthatatlanul nagyobb katonaságuk van, mint ő szent felségének.

Akkor a fáraó elvezette őket erre a helyre, ahol mi most állunk, és a piramisokra mutatott.

Az etiópiai követek körüljárták őket, elolvasták a feliratokat, és... másnap aláírták a szerződést, amelyet kívántak tőlük...”

- Minthogy nem értettem meg ezt a történetet - folytatta Ramszesz -, az én szent atyám meg is magyarázta.

„Fiam - mondta nekem -, ezek a piramisok Egyiptom emberfölötti hatalmának örök bizonyságai. Ha valaki piramist akarna emelni magának, egymásra hányna egy rakás követ, de néhány óra múlva abbahagyná a munkát. »Mire való ez nekem?« - kérdezné magában. Tíz, száz vagy ezer ember valamivel nagyobb rakás követ halmozna egymásra, nem is rendben rakná össze, de néhány nap leforgása után azok is abbahagynák a dolgot. Mert nekik is mitől volna jó ez a munka?

De amikor az egyiptomi fáraó, amikor az egyiptomi állam szánja rá magát, hogy nagy kőalkotmányt emel, akkor száz- meg százezer embert állít munkába, és húsz, akár harminc évig folytatja az építkezést, amíg a munkát be nem fejezik.

Nem arról van ugyanis szó, szükségesek-e ezek a piramisok! Hanem arról, hogy a fáraó akarata, ha egyszer kimondta, be is teljesedjék.”

- Igen, Pentuer, ez a piramis nem a sírja, hanem az akarata Kheopsznak. Olyan akarat, amelynek annyi végrehajtója volt, amennyi a világon egy király akaratának sem, a végrehajtásban pedig olyan rend és állhatatosság, amilyen csak az istenek akaratában van. Még az iskolában tanultam, hogy az emberi akarat nagy erő, a legnagyobb erő a nap alatt. Pedig az emberi akarat csak egyetlen követ is alig tud fölemelni. Milyen nagy tehát a fáraó akarata, amely ilyen kőrakást tudott emelni csak azért, mert a kedve úgy tartotta, mert ő így akarta, még ha céltalanul is.

- És ha neked is volna kedved, uram, ilyen módon bizonyítani a hatalmadat? - kérdezte hirtelen Pentuer.

- Nem - felelte a herceg habozás nélkül. - Ha a fáraók kimutatták egyszer az erejüket, aztán már lehetnek könyörületesek. Hacsak valaki meg nem próbálna ellenszegülni parancsaiknak.

„És ez a fiatalember még csak huszonhárom éves!” - mondta magában Pentuer, mélyen megdöbbenve.

A folyó felé fordultak, és egy ideig némán haladtak egymás mellett.

- Feküdj le, uram - mondta Pentuer -, aludj egyet. Nem csekély utat tettünk meg.

- Hát tudok én aludni? - felelte a herceg. - Egyszer a parasztok százezrei vesznek körül, akik a te állításod szerint itt pusztultak el, a piramisok építése következtében (mintha a piramisok nélkül örökké éltek volna!)... Máskor meg atyám ő szent felségére gondolok, aki talán épp ebben a pillanatban haldoklik... A parasztok szenvednek!... A parasztok a vérüket hullatják!... Ki bizonyítja be nekem, hogy drága művű nyoszolyán nem szenved többet az én isteni atyám, mint a te parasztjaid, akik a napon áttüzesedett köveket vonszolják?... A parasztok! Mindig csak a parasztok!... A te szemedben csak azok méltók részvétre, akiket a tetvek esznek meg. A fáraók egész sora sírba szállt, ki fájdalmak között halt meg, kit meg megöltek. De te őrájuk nem gondolsz, csak a parasztokra, akiknek egyetlen érdemük, hogy más parasztokat hoznak a világra, meregetik a Nílus iszapját, vagy árpapogácsát tömködnek a tehenük szájába.

És az én atyám... vagy én?... Hát nem megölték a fiamat, asszonyomat? a tulajdon házamban! Irgalmas volt-e hozzám Tüfón a sivatagban? Vagy az én csontjaim nem fájnak-e a hosszú út miatt?... És a líbiai parittyások kövei nem fütyültek-e az én fejem fölött is?... Szerződésem van-e a halállal, betegséggel, fájdalommal, hogy irgalmasabb legyen hozzám, mint a te parasztjaidhoz?

Nézz csak oda... Az ázsiaiak alszanak, és békesség van a szívükben; nekem meg, az ő uruknak, tele a szívem a tegnapi bánattal, holnapi gondokkal. Kérdezd meg a százéves parasztot, egész életében volt-e annyi keserűsége, mint nekem néhány hónapos helytartóságom és vezérségem alatt?...

Az éj sötétjéből lassan-lassan kibontakozott előttük egy csodálatos árnyék. Egy ötven lépés hosszú, három emelet magas alkotmány volt, egyik végén szokatlan formájú torony, amely lehetett öt emelet magas.

- Íme, a szfinx is! - vetette oda ingerülten a herceg. - Jellemzően papi munka!... Ahányszor láttam éjjel vagy nappal, mindig kínzott a kérdés: mi ez? Mire való?

A piramisokat értem. A hatalmas fáraó meg akarta mutatni erejét, vagy talán, ami érthetőbb, biztosítani akarta örök életét, ne háborgassa nyugalmában se ellenség, se gonosztevő. De ez a szfinx!... Nyilván a mi szent papi rendünk jelképe: igen nagy és bölcs feje van, de lenn oroszlánkarmai...

Utálatos szobor, csupa kétértelműség, szinte gőgösen néz le ránk, akik akkorák vagyunk mellette, mint egy sáska. Önnönmaga pedig se ember, se állat, se szikla... Hát mi? Mi a jelentése?... Vagy a mosolya... Csodálod a piramisok örökkévalóságát... ő meg csak mosolyog; elbeszélgetsz a sírokkal - ő megint csak mosolyog. Zöldell-e Egyiptom földje, vagy Tüfón hajtja végig rajta tüzes lovait, szabadságot keres-e a rabszolga a sivatagban, vagy Nagy Ramszesz leigázott népeket kerget... neki mindenre csak ugyanaz az élettelen mosolya van.

Tizenkilenc dinasztia tűnt már el, mint az árnyék, de ő csak mosolygott, és mosolyogna akkor is, ha a Nílus kiszáradna, és Egyiptom elveszne a sivatag homokja alatt.

Nem szörnyeteg-e ez, amely annál inkább is rettenetes, mert szelíd, emberi arca van? Ő maga örökkévaló, sosem érzett fájdalmat a nyomorúságokkal teljes világ mulandóságán.

- Nem emlékszel az istenek arcára? - szólt Pentuer. - Vagy nem láttál még múmiát? A halhatatlanok mind egyforma nyugalommal néznek a mulandó földi dolgokra. Még az ember is, mihelyt ő maga is elmúlt.

- Az istenek néha meghallgatják könyörgéseinket - folytatta a herceg, mintegy magában -, de ő nem indul meg semmin. Nincs benne egy csepp részvét, csak irtózatos gúny és rettenet. Ha tudnám, hogy jövendőmondást rejteget számomra, vagy a birodalom felemelésének a titkát, még akkor se merném megkérdezni. Úgy érzem, valami félelmes feleletet hallanék, ő meg kérlelhetetlen nyugalommal mondaná meg. Ilyen ez a papok műve, papok jelképe. Rosszabb az embernél, mert oroszlánteste van, rosszabb az állatnál, mert emberfeje van, rosszabb a sziklánál, mert megfoghatatlan élet lappang benne.

E pillanatban panaszos, fojtott hangok verődtek hozzájuk, de hogy honnan, nem lehetett tudni.

- A szfinx énekel? - kérdezte álmélkodva a herceg.

- Ez a föld alatti templomból jön - felelte a pap. - De miért imádkoznak most?

- Inkább azt mondd meg, egyáltalán miért imádkoznak, amikor senki se hallja őket.

Pentuer gyorsan tájékozódott, aztán arra ment, amerről az ének hangzott. A herceg egy nagy követ talált, amelyen megvethette a hátát is, és fáradtan leült. Háta mögé tette kezét, előrehajlott és a szfinx óriási arcába nézett.

Bár elég sötét volt, tisztán lehetett látni emberfölötti vonásait, amelyeknek épp a homály adott életet és jellegzetességet. A herceg pedig minél tovább nézett az arcába, annál világosabban érezte, hogy elfogult, és idegenkedésre nincs oka.

A szfinx arcán nem kegyetlenség volt, hanem inkább lemondás. Mosolyában nem gúny, hanem inkább bánat. Nem nevette ki az emberi nyomorúságot és esendőséget, inkább nem is látta.

Valahol az égbolt alatt ülő kifejezésteljes szeme a Nílust nézte, meg a messze tájakat, amelyek az emberi tekintet elől elrejtőznek a láthatár mögé. Az asszír birodalom nyugtalanító emelkedését vizsgálta? Vagy a föníciaiak tolakodó szaladgálását? Vagy Görögország születését? Vagy talán a Jordán körül készülődő jövendő eseményeket?... Ki tudná megmondani?

A herceg csak egy dologban volt bizonyos: hogy a szfinx néz, gondolkozik, és vár valamire, nyugodt, természetfölötti lényhez méltó mosollyal. És még az is rémlett neki, hogy ha az a valami feltűnik a láthatáron, a szfinx fölkel, és elébe megy.

De mi lehet az, és mikor lesz meg?... Titok, amelynek fontossága világosan kirajzolódott örökkévaló arcán. De hirtelen be kell következnie, ha a szfinx örök idők óta egy pillanatra se hunyja le a szemét, csak néz, mindig csak néz.

Ezalatt Pentuer megtalálta az ablakot, amelyen át kihangzott a föld alól a panaszos papi ének.

ELSŐ KAR: Kelj fel, sugarakat szórva, mint Ízisz, amint a Szóthisz csillag fölkelt reggel az ég alján, az állandó év elején.

MÁSODIK KAR: Ámon-Ra isten állt jobbra-balra tőlem. Ő maga adta kezembe a hatalmat az egész világ fölött, hozzájárulva ellenségeim bukásához.

ELSŐ KAR: Még fiatal voltál, befonva hordtad hajadat, de Egyiptomban semmi se történt a te parancsod nélkül, tenélküled le nem tették egyetlen épület alapkövét se.

MÁSODIK KAR: Tehozzád jöttem, istenek királya, nagy isten, nap ura. Tum isten azt ígéri, hogy megjelenik a nap, és hasonló leszek hozzá, a Nílus pedig azt, hogy elérem Ozirisz trónját, és megtartom örökkön-örökké.

ELSŐ KAR: Békében tértél meg, két világ ura, kit az istenek is tiszteltek, Ra-Mer-Ámon-Ramszesz. Örök uralkodást biztosítok neked, királyok közelednek feléd, és hódolnak előtted.

MÁSODIK KAR: Ó, te, te Ozirisz-Ramszesz! Nut istennő szülötte, az égnek örökkön élő fia! Vegyen körül anyád az ég titkaival, és engedje meg, hogy isten légy, ó, te, te Ozirisz-Ramszesz![18]

- Tehát a mi urunk ő szent felsége meghalt! - suttogta Pentuer.

Eltávozott az ablaktól, és oda ment, ahol a herceg üldögélt, álmaiba merülve.

- Üdvöz légy, fáraó, világ ura!

- Mit mondasz?! - riadt fel a herceg, s felugrott.

- Az egyetlen és mindenható isten adjon neked bölcsességet és erőt, népednek boldogságot...

- Kelj föl, Pentuer... Hát én... én hát...

Hirtelen vállon kapta a papot, és a szfinx felé fordította.

- Nézz rá - biztatta.

De az óriási műnek se arcán, se egész lényén nem volt semmi változás. Egyik fáraó átlépte az örökkévalóság küszöbét, a másik fölkelt, mint a nap, de ennek az istennek vagy szörnyetegnek a kőarca változatlan maradt. Ajkán szelíd mosoly minden földi hatalomra és dicsőségre, szemében várakozás valamire, aminek el kell jönnie, de hogy mikor, senki se tudja.

A révtől nemsokára visszaérkezett a két küldönc, s jelentette, hogy a csónakok készen állnak.

Pentuer bement a pálmaligetbe, és hangosan elkiáltotta magát:

- Talpra!... Ébredjetek!... Talpra!

Az éber ázsiaiak egyszerre talpon termettek, és kezdték lovaikat felkantározni. Fölkelt Tutmózisz is, de kegyetlenül ásítozott.

- Brrr! - dörmögte. - De hideg van... Csak jó dolog az alvás!... Alig szundikáltam egy cseppet, máris indulhatok, akár a világ végére is, csak a Sóstavakhoz ne... Brrr!... A bornak még az ízét is elfelejtettem, és úgy benő a kezem szőrrel, akárcsak a sakálnak... Pedig a palotáig még legalább két óránk van. Boldog parasztok!... A betyárok mostanáig alszanak, egy sem érzi a fürdés szükségét, és addig nem megy munkába, míg a felesége jól nem lakatja árpakásával. Én meg nagyúr létemre itt kódorgok éjszakának idején a sivatagban, és nincs egy cseppnyi vizem, amit megihatnék...

A lovakat felszerszámozták, és Ramszesz felült a magáéra. Akkor Pentuer odalépett hozzá, megfogta a ló kantárszárát, és gyalog haladva mellette, vezetni kezdte.

- Mi történt? - kérdezte Tutmózisz elcsodálkozva.

De csakhamar észbe kapott, odaszaladt ő is, és a másik oldalon megfogta a ló másik kantárszárát. Így haladtak valamennyien, szó nélkül: csodálkoztak a pap viselkedésén, bár érezték, hogy valami nagy dolog történt. Pár száz lépésnyire a sivatag hirtelen véget ért, és az utasok előtt feltárult a megművelt földek között húzódó országút.

- Üljetek lóra! - szólalt meg Ramszesz. - Sietnünk kell.

- Ő szent felsége parancsára: lóra! - kiáltotta Pentuer.

Mindenki megdermedt.

De Tutmózisz hamar visszanyerte lélekjelenlétét, és kardjára csapva elkiáltotta magát:

- Örökkön éljen a mi hatalmas és kegyes vezérünk, Ramszesz fáraó!

- Örökkön éljen! - rikoltották az ázsiai lovasok, fegyverüket rázva.

- Köszönöm, hű katonáim! - felelte a fáraó.

A következő pillanatban a lovascsapat a folyó felé vágtatott.

Harmadik könyv

Első fejezet

Meglátták-e a szfinx föld alatti templomának papjai Egyiptom új uralkodóját, amikor a piramisok alatt táborozott, adtak-e róla jelt a fáraó palotájába, és ha igen, milyen úton-módon, nem tudni. Annyi bizonyos, hogy mire Ramszesz a nílusi révhez ért, Herihor őkegyessége felébresztette a palota egész személyzetét, és mire a fáraó átkelt a Níluson, már valamennyi pap, tábornok és polgári főméltóság összegyűlt a palota nagytermében.

XIII. Ramszesz napkeltekor lovagolt be, csekély kísérete élén, a palota udvarára. A szolgák arcra borultak előtte, a testőrség pedig trombitaharsogás és dobszó mellett fegyverbe állt.

Ő szent felsége üdvözölte a katonaságot, majd a fürdőházba ment, és illatos fürdőt vett. Aztán engedte, hogy isteni haját rendbe hozzák. Amikor a borbély alázatosan megkérdezte, nem parancsolja-e, hogy leborotválja a fejét és szakállát, a fáraó így szólt:

- Fölösleges. Nem pap vagyok én, hanem katona.

Ezek a szavak egy pillanat múlva már eljutottak a kihallgatási terembe, egy óra leforgása alatt bejárták a palotát, déltájban szájról szájra szálltak egész Memfiszben, estére pedig már az ország minden szentélyében tudták, az északi Taminhortól és Szabne-Khetamtól a déli Szuunuig és Pilakig.

Erre a hírre a nomarchoszok, a nemesség, a hadsereg, a nép és az idegen országbeliek azt se tudták, hova legyenek örömükben, ám a szent papi rend annál buzgóbb szívvel gyászolta a meghalt fáraót.

A fürdőből kilépve ő szent felsége fekete-sárga csíkos, rövid katonainget vett föl, arra arany mellvértet, lábára szíjjal átfűzött sarut, fejére csúcsban végződő alacsony sisakot. Oldalára kötötte az asszír acélkardot, amely a Sóstavak körül vívott csatában is vele volt, aztán a tábornokok nagy csapatától kísérve, nagy csengés-pengéssel bevonult a nagy kihallgatási terembe.

Ott elébe állt Herihor főpap, mellette Sem, Mefresz és más szent főpapok, mögötte a memfiszi és tébai főbírák, a legközelebbi nomoszok nomarchoszai, a főkincstárnok, valamint a főszámtartók: a magtárak, a lábasjószágok felügyelői, a ruhakészletek főszámtartója, a rabszolgák felügyelője, az arany-ezüst készletek számtartója és sok más egyéb méltóság.

Herihor meghajolt Ramszesz előtt, és megindult hangon mondta:

- Urunk! Örökkön élő atyádnak úgy tetszett, hogy elköltözik az istenekhez, ahol örök boldogság a része. Most terád vár a szent kötelesség, hogy az elárvult ország sorsát intézd. Üdvöz légy, fejedelmünk, világ ura, és örökkön éljen ő szent felsége Kham-szam-merer-amen-Ramszesz-erneter-hogan fáraó!

A jelenlevők lelkesen ismételték utána az „Örökkön éljen”-t. Azt hitték, hogy az új fáraón valamelyes meghatottság vagy zavar vesz erőt. Ahelyett mindenki ámulatára csak összeráncolta a homlokát, és így felelt:

- Atyám ő szent felsége akarata és az egyiptomi törvények értelmében átveszem az ország kormányzatát, és kötelességem híven betölteni az ország dicsőségére és a nép boldogságára...

Akkor hirtelen Herihorhoz fordult, és élesen a szeme közé nézve, megkérdezte:

- Kegyességed infuláján aranykígyót látok. Miért öltötted fel a fejedelmi hatalom jelképét?

Halálos csend szállta meg az egész gyülekezetet. Egész Egyiptomban a legmerészebb képzelet se hitte volna, hogy a fiatal fáraó ilyen kérdéssel kezdi meg uralkodását, hogy ilyen kérdéssel fordul az ország legnagyobb méltóságához, aki tán hatalmasabb volt, mint a megdicsőült fáraó.

De a fiatal fáraó háta mögött ott állt tíz-egynéhány tábornok, az udvaron szikrát szórtak az ércbe öltözött testőrcsapatok, a Níluson pedig már átkelt a Sóstavakról hazatérő hadsereg, amely megittasodott a győzelemtől, és élt-halt vezéréért.

A hatalmas Herihor viaszsárga lett. Torka úgy elszorult, hogy egy hangot nem tudott kiadni.

- Kérdem kegyességedet - ismételte nyugodtan a fáraó -, milyen jogon van infuládon a fáraók kígyója?

- Ez a te nagyatyád, szent Amenhotep infulája - felelte halkan Herihor. - A legfőbb tanács rendelte el, hogy nagy jelentőségű alkalmakkor fölvegyem...

- Az én szent nagyatyám - mondta a fáraó - a királyné atyja volt, és különös kegyképpen kapta meg azt a jogot, hogy infuláját az ureusszal ékesítse. De amennyire én tudom, az ő díszruhája Ámon templomának az ereklyéi között van.

Ekkorra már Herihor is magához tért.

- Ne felejtsd el, felséges uram - magyarázta meg a dolgot -, hogy huszonnégy órán át Egyiptomnak nem volt törvényes uralkodója. Azalatt valakinek föl kellett ébresztenie és éjszakára lefektetnie Ozirisz istent, áldást kellett osztania a népnek, és hódolnia a dinasztia őseinek. Ebben a súlyos időben rendelte el a legfőbb tanács: vegyem föl ezt a szent ereklyét, hogy az ország kormányzásában és az isteni szolgálatban fennakadás ne legyen. Most azonban, mikor már van törvényes és hatalmas uralkodónk, leteszem ezt a csodatevő ereklyét...

E szavakkal Herihor levette fejéről az ureusszal díszített infulát, és átadta szent Mefresz főpapnak.

A fáraó fenyegető arca megenyhült, majd a trón felé irányította lépését.

Ekkor meg szent Mefresz állt elébe, és földig meghajolva mondta:

- Szent felséges urunk, hallgasd meg kegyelmesen legalázatosabb kérésünket...

De sem a hangjában, sem a szemében nem volt alázat, amikor kiegyenesedve folytatta:

- A főpapok legfőbb tanácsa nevében szólok...

- Beszélj - biztatta a fáraó.

- Felséged tudván tudja - folytatta Mefresz -, hogy ha a fáraó nem részesült főpapi felszentelésben, akkor nem végezheti a legfőbb áldozatokat, és se nem öltöztetheti, se nem vetkőztetheti a csodatevő Oziriszt.

- Értem - szólt közbe a fáraó. - Én olyan fáraó vagyok, akinek nincs főpapi méltósága.

- Ez okon - fűzte tovább Mefresz - a legfőbb tanács alázatosan kéri szent felségedet, nevezze meg azt a főpapot, aki a vallási szertartások elvégzésében helyettesíthetné.

E határozott hangú beszéd hallatára a főpapok és a polgári méltóságok megremegtek, és úgy fészkelődtek, mintha tüzes köveken álltak volna, a tábornokok pedig akaratlanul is megigazították a kardjukat. De szent Mefresz palástolatlan megvetéssel nézett rájuk, és hideg tekintetét újra a fáraó arcára szegezte.

A világ ura azonban most sem esett zavarba.

- Nagyon helyes - mondta -, hogy kegyességed emlékeztet erre a kötelességre. A katonai és kormányzási ügyek nem engednek arra időt, hogy szent vallásunk szertartásaival is foglalkozzam, ezért helyettesítésemre ki kell neveznem valakit...

És körülnézett a főpapok között.

Herihortól balra állt szent Sem. A fáraó ránézett szelíd, becsületes arcára, és egyenesen megkérdezte:

- Ki vagy, kegyes uram, és mi a hivatalod?

- Sem vagyok, Ptah pi-baszti templomának főpapja.

- Te leszel minden vallási szertartáson a helyettesem - jelentette ki a fáraó, ujjával Semre mutatva.

Az egybegyűlteken a csodálkozás moraja futott végig. Erre a magas méltóságra a leghosszabb fontolgatás és tanácskozás után se lehetett volna méltóbb papot találni.

De Herihor még jobban elsápadt. Mefresz meg összeszorította elkékült ajkát, és lehunyta a szemét.

A következő pillanatban az új fáraó felült a trónra, amelynek a lábait kilenc nép fejedelmének faragott képe díszítette.

Erre Herihor aranytálcán aranykígyóval ékes fehér-piros koronát nyújtott át a világ urának. A fáraó szó nélkül a fejére tette, mire a jelenvoltak mind leborultak a földre.

Ez még nem az ünnepi koronázás volt, csupáncsak a hatalom átvétele.

Mikor a papok körülfüstölték a fáraót, és himnuszt énekeltek Oziriszhoz, hogy árassza el minden áldásával, a polgári és katonai méltóságok engedélyt kaptak arra, hogy megcsókolhassák a trón lépcsőjének legalsó fokát. Ezután a fáraó egy kis aranykanalat vett a kezébe, és utánamondta az imádságot, amelyet szent Sem hangosan a szájába adott, majd megfüstölte az istenek szobrait, amelyek a fejedelmi trónus két oldalán sorakoztak.

- Most mit kell tennem? - kérdezte.

- Mutatkozz a nép előtt - felelte Herihor.

Ekkor ő szent felsége kilépett az aranyos, sarkig nyitott ajtón, a márványlépcsőkön fölment a teraszra, és fölemelve kezét, egymás után a világ négy tája felé fordult. Ekkor megharsantak a trombiták, és a pilonok ormára felvonták a zászlókat. Mindenki, aki a mezőn dolgozott, vagy az udvarán vagy az utcán volt, egyaránt arccal leborult a földre. Az igavonó jószág vagy a rabszolga a hátára lecsapó botütés nélkül hanyatlott le, és minden politikai bűnös, akit aznap ítéltek el, kegyelmet kapott.

A teraszról visszatérve a fáraó újra megkérdezte:

- Most még mi a dolgom?

- Most étkezés vár szent felségedre, utána államügyek - felelte Herihor.

- Akkor most pihenek - jelentette ki a fáraó. - Hol van az én atyám ő szent felsége holtteste?

- Átadatott a balzsamozóknak... - válaszolta halkan Herihor.

A fáraó szeme könnybe lábadt, és ajka megremegett. De erősen tartotta magát, és hallgatva a földre nézett. Nem lett volna helyénvaló, hogy egy ilyen hatalmas fejedelem meghatottságának tanúi legyenek a szolgái.

Herihor más tárgyra akarta terelni a fáraó figyelmét, s így szólt:

- Szent felséges uram, kegyes volnál-e most fogadni anyád őfelsége hódolatát?

- Én?... Én fogadjam az anyám hódolatát? - mondta a fáraó fojtott hangon.

Szeretett volna nyugodt maradni, és erőltetett mosollyal tette hozzá:

- Elfelejtetted, kegyes uram, mit mond a bölcs Anü?... Talán szent Sem szíveskedik újra elmondani nekünk ezeket a szép szavakat az anyáról...

- „Ne felejtsd el soha - idézte Sem -, hogy ő szült téged a világra, és táplált minden módon...”

- Folytasd... Folytasd... - biztatta a fáraó, igyekezve, hogy uralkodjék magán.

- „Ha valaha is elfelejtenéd, az istenhez emeli anyád a kezét, és az isten meghallgatja a panaszát. Mert sokáig viselt a szíve alatt mint nehéz terhet, és hónapjaid teljesedésével a világra hozott. Aztán a hátán hordott, és három éven át adta emlőit a szádba. Így nevelt föl téged, és nem restellte semmi tisztátalanságodat. És amikor iskolába mentél, és járatos lettél az írás tudományában, minden áldott nap kenyérrel és sörrel állt elöljáród előtt. ”[19]

A fáraó mélyen felsóhajtott, és nyugodtabban mondta:

- Látjátok tehát: nem méltó, hogy az anyám üdvözöljön engem. Inkább én megyek hozzá...

És végigment egy hosszú sor szobán: mind csupa márvány, alabástrom, tarkára festett, aranyozott vagy faragott drága fa, hatalmas kísérete meg utána. De mikor odaért anyja előszobájához, intett, hogy hagyják magára.

Keresztülsietett az előszobán, az ajtó előtt egy pillanatra megállt, aztán kopogtatott, és csendesen belépett.

A csupasz falú szobában bútornak csak egy alacsony heverő volt és egy csorba vizeskorsó. Minden csak a gyászról beszélt benne. A fáraó anyja, Nikotrisz királyné, a szoba kőpadlóján ült, mezítláb, durva szövésű ingben. Homlokára nílusi iszapot kent, összeborzolt hajára hamut hintett.

Amikor Ramszeszt meglátta, lehajolt, hogy földig boruljon előtte. De fia a karjába kapta, és sírva mondta:

- Ha te, anyám, a földig hajolsz előttem, akkor nekem a föld alá kell süllyednem a lábad előtt...

A királyné a keblére vonta Ramszesz fejét, durva ingujjával letörölte a fia könnyeit, aztán égre emelve a kezét, suttogva mondta:

- Valamennyi isten, atyád, nagyatyád lelke áldjon és oltalmazzon téged... Ó, Ízisz, sohase zsugoriskodtam a te oltárodon az áldozatokkal, de ha meghozom neked a legnagyobb áldozatot... Neked adom az én édesfiamat... Legyen az én királyi fiam teljesen a te fiad, az ő dicsősége és hatalma sokasítsa meg a te isteni örökségedet...

A fáraó egyre csak a szívéhez szorította és csókolgatta az anyját, végül leültette a heverőre, maga meg leült a kőre.

- Milyen parancsot hagyott rám az atyám? - kérdezte.

- Csak arra kért, emlékezz rá; a legfőbb tanácsnak pedig azt mondta: „Itt hagyom nektek az én örökségemet, aki egy személyben oroszlán és sas. Hallgassatok rá, és ő Egyiptom hatalmát olyan magasra emeli, amilyen még sose volt.”

- Gondolod, engedelmeskednek majd nekem a papok?

- Gondolj rá - felelte az anyja -, hogy a fáraó jelképe a kígyó. A kígyó pedig csupa okosság, csak hallgat, és sose tudni, mikor mar meg halálosan... Ha az időt választod szövetségesül, mindenen győzedelmeskedel.

- Herihor szörnyen vakmerő... Ma föl merte venni szent Amenhotep infuláját... természetes, hogy rögtön levétettem vele, és elmozdítom a kormányról is... Őt és a legfőbb tanács néhány más tagját.

A királyné megrázta a fejét.

- Egyiptom a tiéd - mondta -, és az istenek nagy bölcsességgel áldottak meg. Ha ebben nem bíznék, szörnyen félnék Herihorral való összetűzésed miatt...

- Én nem veszekszem vele. Csak elcsapom.

- Egyiptom a tiéd - ismételte az anyja -, de félek minden harctól a papokkal. Igaz, hogy a te szelíd lelkű atyád mód nélkül felbátorította ezeket az embereket, de szigorúsággal nem szabad őket kétségbeesésbe kergetni. Különben gondold el: ki pótolná az ő tanácsukat?... Ők mindent tudnak, ami volt, van és lesz az égen és földön. Ismerik az ember legtitkosabb gondolatait, és úgy irányítják a szíveket, mint a szél a falevelet. Nélkülük nemcsak azt nem tudod meg, mi történik Türoszban vagy Ninivében, de még azt se, hogy Memfiszben vagy Tébában mi történt.

- Én a bölcsességet nem taszítom el magamtól; én szolgálatot kívánok - felelte a fáraó. - Tudom, hogy nagy okosság lakik bennük, de ellenőrzésre van szükség, hogy ne csaljanak, továbbá fékre, hogy pusztulásba ne taszítsák az országot... Mondd meg, anyám, magad: mivé tették Egyiptomot e harminc év alatt? A nép ínségben szenved vagy lázong, a hadsereg kicsi, a kincstár üres, közben néhány hónapi járóföldre tőlünk Asszíria úgy nő, mint a kelesztett tészta, és ma már szerződést erőszakol ránk!

- Tégy, amit akarsz. De ne felejtsd el, hogy a fáraó jelképe a kígyó, a kígyó pedig: okosság és hallgatás.

- Igazad van, anyám, de hidd el nekem, hogy némely dologban a bátorság többet ér. Ma már tudom, hogy a papok évek sorára tervezték ezt a líbiai háborút. Én néhány nap alatt befejeztem, de csak azért, mert mindennap tettem egy-egy őrülten vakmerő, de határozott lépést. Ha nem rohantam volna eléjük a sivatagba, ami csakugyan nagy meggondolatlanság volt, ma talán itt volnának a líbiaiak Memfisz alatt...

- Tudom, űzőbe vetted Tehennát, és rajtatok ütött Tüfón - korholta a királyné. - Ó, te meggondolatlan gyerek!... Énrám nem gondoltál!

A fáraó elmosolyodott.

- Légy nyugodt - biztatta. - Amikor a fáraó harcol, Ámon áll a balján és jobbján. Hozzá pedig ki fogható?

Még egyszer megölelte anyját, aztán távozott.

Második fejezet

A fáraó hatalmas kísérete még most is ott várakozott a teremben, de mintha két félre hasadt volna. Az egyik oldalon Herihor s Mefresz állt, és velük néhány élemedett főpap, a másik oldalon pedig az összes tábornokok, az összes polgári tisztviselők és a fiatal papok jelentős része.

A fiatal fáraó sasszeme az első pillantásra észrevette ezt a kettéválást, és szívében büszke öröm lobbant fel.

„Lám, még kardot se húztam, és már győztem!” - gondolta magában.

A polgári és katonai főméltóságok pedig egyre messzebbre, egyre észrevehetőbben elhúzódtak Herihor és Mefresz mellől, senki sem kételkedett benne, hogy a két főpap, akik eddig a legnagyobb hatalmat jelentették az országban, nem maradnak meg az új fáraónak is a kegyében.

A fáraó ekkor átment az ebédlőbe, ahol mindenekelőtt a szolgálattevő papok és a tálak száma ejtette gondolkodóba.

- Ezt mind nekem kell megennem? - kérdezte, nem is palástolva csodálkozását.

Akkor a konyhán felügyelő pap felvilágosította a fáraót, hogy ami ételt ő szent felsége el nem fogyaszt, áldozatul viszik a dinasztia üdvéért.

És a falak mentén sorakozó szobrokra mutatott.

A fáraó a szobrokra pillantott: nem látszott rajtuk, hogy adtak volna nekik valamit, aztán a papokra, akiknek olyan friss, üde volt az arcuk, mintha mindent ők ettek volna meg - aztán sört kért meg katonakenyeret fokhagymával.

Az idősebb pap majd kővé dermedt, de azért továbbadta a parancsot a legfiatalabbnak. A fiatal pap tétovázott, de ő is továbbadta a rendeletet az inasoknak és felszolgálólányoknak. Az inasok az első pillanatban nem akartak hinni a fülüknek, de csakhamar mégis szétszaladtak a palota négy sarka felé.

Egy negyedóra múlva riadt képpel tértek vissza, és suttogva jelentették a papoknak, hogy az egész palotában nincs katonakenyér és fokhagyma...

A fáraó elmosolyodott, és meghagyta, hogy mától fogva sose hiányozzanak a konyhán az egyszerű ételek se. Aztán megevett egypár falat galambhúst, egy darabka halat, búzalisztből sült buktát, és leöntött rá egy kis bort.

Magában elismerte, hogy az ételek csakugyan pompásak voltak, a bor meg éppen csoda finom. De azt a gondolatot se tudta elhessegetni, hogy az udvari konyha tenger pénzt fölemészthet. Aztán meggyújtotta ősei tiszteletére a füstölőt, majd dolgozószobájába ment, hogy meghallgassa a jelentéseket.

Herihor volt az első. Sokkalta mélyebben meghajolt a fáraó előtt, mint amikor megérkezésekor üdvözölte, és elfogódottan kívánt neki szerencsét a líbiaiakon aratott győzelméhez.

- Felséged úgy vetette magát az ellenségre - mondta Herihor -, mint Tüfón a sivatagban tévelygők nyomorúságos sátorára. Nagyon kevés veszteséggel nagy csatát nyertél, és isteni kardod egyetlen csapásával befejezted a háborút, amelynek a végét mi, közönséges halandók, nem tudtuk előre látni.

A fáraó úgy érezte, hogy kevésbé idegenkedik Herihortól.

- Ezért - folytatta a főpap - a legfőbb tanács arra kéri alázatosan szent felségedet, osztasson ki a vitéz csapatok között tíz talentumot... Te pedig, fővezér, engedd meg, hogy neved mellé odaírhassák melléknevedül: „Győztes!”

Herihor, a fáraó ifjú korára számítva, a hízelgésben kissé elvetette a sulykot A fáraó magához tért pillanatnyi mámorából, és hirtelen megkérdezte:

- Hát akkor milyen nevet adnátok, ha az asszír sereget verném meg, és templomainkat Ninive és Babilon kincseivel tölteném meg?

„Tehát ő most is, mindig erre gondol?” - tűnődött magában Herihor. A fáraó pedig, mintha csak meg akarná erősíteni aggodalmaiban, hirtelen más tárgyra tért, és nekiszegezte a kérdést:

- Mekkora seregünk van?

- Itt, Memfisz alatt?

- Nem, egész Egyiptomban.

- Felséged parancsa alatt volt tíz ezred... - válaszolta Herihor. - A keleti határon Nitager őkegyességének van tizenöt ezrede... Tíz van délen, mert ott meg Núbia kezd nyugtalankodni... További öt ezred van elszórva az egész országban helyőrségül.

- Vagyis van összesen negyven ezred - foglalta össze a fáraó, egy pillanatra elgondolkozva. - Hány katona ez?

- Körülbelül hatvanezer...

A fáraó egyszerre talpra ugrott székéből.

- Százhúszezer helyett hatvan? - kiáltotta. - Mit jelent ez?... Mit műveltetek az én hadseregemmel?

- Nagyobb létszám eltartására nincsenek meg az eszközök...

- Ó, istenek! - jajdult fel a fáraó, a fejéhez kapva. - De hisz az asszírok egy hónap múlva megtámadnak bennünket!... Hisz mi le vagyunk fegyverezve!

- Asszíriával ideiglenes szerződésünk van - jegyezte meg Herihor.

- Ilyet mondhat egy asszony, de nem a hadügyminiszter - csattant fel a fáraó. - Mit ér az olyan szerződés, amely mögött nem áll hadsereg?... Annak a hadseregnek, amely fölött Asszar király rendelkezik, még a fele is legázolhat ma bennünket.

- Kegyeskedj megnyugodni, felséges uram. Az asszírok árulásának első hírére félmillió katonát állítunk fegyverbe...

A fáraó a szeme közé nevetett.

- Mennyit?... Honnan?... Meghibbantál, te pap?... Te eltemetkezel a papiruszokban, de én hét éve szolgálok a hadseregben, és szinte nem volt nap, hogy szemlét vagy gyakorlatot ne tartottam volna. Néhány hónap alatt hogy tudsz szert tenni egy félmilliós hadseregre?

- Fölkel az egész nemesség...

- Mi hasznom a te nemességedből?... A nemesség nem katonaság. Félmilliós hadseregnek legalábbis százötven ezredkeretre volna szüksége, nekünk meg van negyven... És ezek az emberek, akik ma jószágot legeltetnek, földet művelnek, fazekat csinálnak, vagy birtokaikon esznek-isznak, mikor tanulnák meg a haditudományokat?... Az egyiptomi hitvány anyag katonának. Tudom, mert mindennap látom őket... A líbiai, a görög, a hettita már gyermekfejjel nyilaz, parittyázik, és nagyszerűen forgatja a csatabárdot, egy év leforgása alatt pedig megtanul rendesen menetelni. Az egyiptomi meg csak háromévi munka után menetel úgy-ahogy. Az igaz, hogy karddal, dárdával bánni két esztendő alatt is megtanul, de pontos parittyázásra négy év is kevés neki... Vagyis néhány hónap alatt talpra állíthattok nem egy félmilliós hadsereget, hanem egy félmilliós hordát, amelyet a másik banda, az asszír, egy szempillantás alatt szétverne. Mert az asszír hadsereg ugyan hitvány, és rosszul van begyakorolva is, de az asszír katona kitűnően lövi ki a követ, nyilat, érti a szúrást, vágást, de legfőképpen szilaj, mint a fenevad, és ez a féktelen szilajság teljesen hiányzik a jámbor egyiptomiból. Mi azzal verjük meg az ellenséget, hogy fegyelmezett és gyakorlott ezredeink olyanok, mint a faltörő kos: a fele katonának el kell hullni, míg az oszlop szétesik. De ha a hadoszlopnak vége, vége az egyiptomi hadseregnek is.

- Bölcs igazság, amit felséged mond - felelte Herihor a nekihevült fáraónak. - Csak az isteneknek van ilyen mélyre tekintő tudomásuk a dolgokról... Én is tudom, hogy Egyiptom most gyenge, és az erőgyűjtéshez sok évre volna szüksége... És éppen ezen az okon kívánok szerződést kötni Asszíriával.

- De hisz már meg is kötötték.

- Az csak ideiglenes szerződés. Mert Szargon látta felséges atyád súlyos betegségét, másrészről pedig tőled is tartott, felséges uram, azért aztán a tulajdonképpeni szerződés megkötését elhalasztotta a te trónra lépésedig.

A fáraó újra haragra lobbant.

- Micsoda? - fortyant fel. - Hát ezek komolyan gondolnak Fönícia elfoglalására?... És azt hiszik, hogy uralkodásom örök gyalázatára én majd aláírok ilyen szerződést?... Gonosz szellemek szálltak meg mindnyájatokat!

A kihallgatás véget ért. Herihor arccal a földre borult, és a fáraótól elmenet latolgatta a szívében:

„Ő szent felsége meghallgatta a jelentést, vagyis nem utasította el szolgálataimat... Azt is megmondtam neki, hogy az asszír szerződést alá kell írni, vagyis a legnehezebb dolgon átestem... Mire Szargon újra eljön, még majd meggondolja a dolgot... De ez az ifjonc igazán oroszlán, de nem is annyira oroszlán, mint inkább megvadult elefánt... Pedig csak azért lett belőle fáraó, mert főpap unokája! Még nem értette meg, hogy ugyanazok a kezek, amelyek olyan magasra felemelték...”

A pitvarban Herihor őkegyessége egy pillanatra megállt, elgondolkozott valamin, aztán ahelyett, hogy hazament volna, Nikotrisz királynéhoz indult.

A kertben nem volt se nő, se gyermek, csak a szétszórt villákból hallatszott a siránkozás. A halott fáraó asszonyai siratták azt, aki elment az örök nyugatra.

Fájdalmuk, úgy látszott, őszinte volt.

Eközben az új fáraó dolgozószobájába megérkezett a legfőbb bíró.

- Mi újsággal jössz, kegyes uram? - kérdezte a fáraó.

- Néhány nappal ezelőtt rendkívüli eset történt Téba körül - felelt a bíró. - Egy paraszt megölte a feleségét és három gyermekét, aztán meg belefojtotta magát a szent tóba.

- Megháborodott?

- Azt hiszem, az éhségtől tette.

A fáraó eltűnődött.

- Furcsa eset - jegyezte meg. - De én valami mást szeretnék hallani. Milyen bűnöket követnek el mostanában a legsűrűbben?

A főbíró ötölt-hatolt.

- Csak beszélj bátran - biztatta a fáraó, kissé már türelmetlenül -, és semmit se titkolj el előttem. Tudom, hogy Egyiptom ingoványba süppedt, de én ki akarom onnan emelni, tehát tudnom kell minden baját...

- A legközönségesebb, leggyakoribb bűn ma a lázadás... De csak a köznép lázong... - tette hozzá sietve a főbíró.

- Hallgatom - mondta a fáraó.

- Koszemben a kőműves és kőfaragó munkáscsapat lázadt fel, mert nem adták meg nekik idejében a járandóságukat. Szochemben a parasztok megölték az adószedőt... Melkatiszban és Pi-Hebitben pedig a parasztok lerombolták a föníciai bérlők házait... Kaszában nem akartak a csatornán dolgozni, mert azt mondták, azért a munkáért a kincstárból fizetség jár nekik... Végül a porfírbányában az elítéltek megverték a felügyelőket, és seregestül meg akartak szökni a tenger felé...

- Ezek a hírek egyáltalában meg se lepnek - vetette oda a fáraó. - De neked mi a nézeted ebben a dologban?

- Mindenekelőtt a bűnösöket meg kell büntetni.

- Én meg azt gondolom, hogy mindenekelőtt meg kell adni a dolgozóknak, ami jár nekik - felelte a fáraó. - Az éhes ökör összeesik a szántóföldön, az éhes ló alig áll a lábán, és felfordul... Lehet-e azt kívánni, hogy éhes ember csak dolgozzon, és ne mondja meg, mi a baja?

- Ezért, felséges uram...

- Pentuer állítson össze egy tanácsot ezeknek az ügyeknek a megvizsgálására! - vágott a főbíró szavába a fáraó. - Addig is nem akarom, hogy büntessetek...

- De akkor általános lázadás tör ki! - rémüldözött a legfőbb bíró.

A fáraó tenyerébe támasztotta az állát, és gondolkozott.

- Hát... - mondta végre - a bírák teljesítsék kötelességüket... csak a lehető legenyhébben. Pentuer pedig még ma hívja össze azt a tanácsot...

- Lelkemre mondom - folytatta egy kis idő múlva -, csatában könnyebb elhatározásra jutni, mint ebben a felfordulásban, amely ma Egyiptomban uralkodik...

A legfőbb bíró távozása után a fáraó rögtön Tutmóziszt hívatta. Meghagyta neki, hogy nevében üdvözölje a Sóstavakról hazatérő csapatokat, és osztasson ki a tisztek és a legénység között húsz talentumot.

Tutmózisz után Pentuert rendelte maga elé, közben pedig a főkincstárnokot fogadta.

- Tudni akarom - jelentette ki a fáraó -, milyen állapotban van most a kincstár.

- E pillanatban vagy húszezer talentumot érő kincs van a magtárakban, istállókban, tárházakban és ládákban - felelte a kincstárnok. - De adók is befolynak mindennap...

- És lázadások is vannak mindennap - tette hozzá a fáraó. - És mekkorák a mi rendes bevételeink és kiadásaink?

- A hadseregre évenként kiadunk húszezer talentumot... A felséges udvarra hónaponként két-háromezer talentumot...

- Aztán... Mi van még?... A közmunkákra?

- E pillanatban térítés nélkül folynak - felelte a kincstárnok, lehorgasztva a fejét.

- És a bevételek?

- Annyit adunk ki, amennyit beveszünk... - jegyezte meg halkan a kincstárnok.

- Vagyis az évi bevétel lehet úgy negyven-ötvenezer talentum - szólt a fáraó. - És hol a többi?

- Zálogban a föníciaiak és egyéb kereskedők, pénzváltók kezén, végül a szent papoknál...

- Jó - hagyta rá a fáraó. - De hiszen ott van a fáraók érinthetetlen kincse is, aranyban, ezüstben, platinában, drága ékszerekben. Az mennyire rúg?

- Ahhoz már tíz évvel ezelőtt hozzányúltak, és ki is adták...

- Mire?... Kinek?

- Az udvar szükségleteire - sorolta a kincstartó -, a nomarchoszok és a templomok ajándékaira.

- Az udvarnak megvan a bevétele a befolyó adókból, az ajándékok mégis kimeríthették az én atyám kincstárát?

- Ozirisz-Ramszesz, szent felséged atyja, nagyon bőkezű úr volt, és a templomoknak gazdag adományokat áldozott.

- Mekkora értékben?... Szeretném egyszer megtudni... - vetette oda türelmetlenül a fáraó.

- A pontos elszámolások a levéltárban vannak, én csak a nagy számokra emlékszem...

- Beszélj!

- Például - kezdte habozva a kincstartó - a templomoknak ajándékozott Ozirisz-Ramszesz egész áldásos uralkodása alatt valami száz várost, százhúsz hajót, kétmillió szarvasmarhát, kétmillió zsák gabonát, százhúszezer lovat, nyolcvanezer rabszolgát, kétszázezer hordó bort és sört, hárommillió kenyeret, harmincezer ruhát, háromszázezer korsó mézet, olajat és füstölőt... Azonfelül ezer talentum aranyat, háromezer talentum ezüstöt, tízezer talentum öntött bronzot, ötszázezer talentum sötétbronzot, hatmillió virágkoszorút, ezerkétszáz istenszobrot és vagy háromszázezer drágakövet...[20] Egyéb számokra egyelőre nem emlékszem, de minden föl van jegyezve...

A fáraó nevetve az égre emelte a kezét, de egy pillanat múlva elfogta a harag, és dühösen lecsapott az asztalra.

- Mégiscsak hallatlan dolog - kiáltotta -, hogy egy maroknyi pap, akiknek maguknak is van jövedelmük, ennyi sört, kenyeret, ruhát, koszorút elprédált!... Hisz óriási jövedelmük többszázszorosan meghaladja a szentek szükségleteit...

- Felséges uram elfelejti, hogy a papok a szegények tízezreit támogatják, ugyanannyi beteget gyógyítanak és tízegynéhány ezredet a szentélyek költségén tartanak.

- Minek nekik azok az ezredek?... Hiszen a fáraók csak háború esetén látják hasznát. Ami pedig a betegeket illeti, szinte mindegyik fizet a gyógyításáért, vagy ledolgozza, amivel a templomnak tartozik érte. És a szegények?... Ők meg dolgoznak a templomokban: vizet hordanak az isteneknek, részt vesznek az ünnepeken, és mindenekelőtt csodatételekhez van szükség rájuk. Ők kapják vissza a templomok kapujában az eszüket, látásukat, hallásukat, az ő sebeik gyógyulnak meg, az ő kezük, lábuk nyeri vissza az erejét, a nép pedig ilyen csodák láttára még buzgóbban imádkozik, és még dúsabb áldozatokat hoz az istenek oltáraira... A szegények a templomoknak szinte az igásmarhái és juhai: merő hasznot jelentenek nekik...

- De a papok nem adják ki az összes adományokat - bátorkodott megjegyezni a kincstartó -, hanem összegyűjtik és gyarapítják a meglevő alapot...

- Minek?

- Az ország valamilyen hirtelen támadt szükségére...

- Ki látta azt az alapot?

- Én magam is - felelte a kincstartó. - A Labirintusban letett kincsek sose apadnak, hanem csak szaporodnak nemzedékről nemzedékre, hogy aztán ha egyszer...

- Hogy aztán - vágott szavába a fáraó - az asszíroknak legyen mit elhurcolni, amikor majd elfoglalják Egyiptomot, amelyet ilyen gyönyörűen elkormányoztak a papok!... Köszönöm, főkincstartó uram - tette hozzá. - Tudtam, hogy Egyiptom vagyoni állapota nagyon rossz. De azt nem hittem volna, hogy a birodalom tönkrement ... Az országban mindenfelé lázadás, hadsereg nincs. A fáraó valósággal koldus... Hanem a labirintusi kincstár nemzedékről nemzedékre egyre gyarapodik! Ha minden dinasztia, csak dinasztia, nem egyes fáraó, annyi adományt ajándékozott volna a templomoknak, amennyit az én atyám, akkor a Labirintusnak már tizenkilencezer talentum aranya volna, körülbelül hatvanezer talentum ezüstje és annyi gabonája, lábasjószága, földje, rabszolgája és városa, annyi ruhája és drágaköve, hogy a legkülönb számolómester se tudná utánaszámítani!

A kincstartó elszomorodva búcsúzott el a fáraótól. De a fáraó se volt megelégedve, mert rövid meggondolás után úgy érezte, hogy nagyon is nyíltan beszélt udvari főméltóságaival.

Harmadik fejezet

Az előszobában őrködő testőr bejelentette Pentuert. A pap arccal a földre borult a fáraó előtt, és megkérdezte, mit parancsol.

- Nem parancsolni akarok, hanem kérni - felelte a fáraó. - Te tudod, szerte Egyiptomban lázadások vannak... Parasztok, mesteremberek lázadása, de még a foglyok is lázadoznak... Lázadás a tengertől a kőfejtő bányákig!... Már csak az hiányzik, hogy a katonáim fellázadjanak, és kikiáltsák fáraónak... teszem: Herihort!

- Örökkön élj, felséges uram - mondta a pap. - Nincs ember Egyiptomban, aki fel ne áldozná magát érted, és ne áldaná a neved.

- Ó, ha tudnák - fakadt ki haragosan a fáraó -, milyen tehetetlen, szegény a fáraó, minden nomarchosz egyszerre a maga nomoszának az ura akarna lenni!... Azt hittem, ha a fejemre teszem a fáraók kettős koronáját, rögtön leszek valaki... De már az első napon meggyőződtem róla, hogy Egyiptom régi fejedelmeinek csak az árnyéka vagyok! De mi egyéb is lehetne a fáraó kincstár nélkül, hadsereg nélkül, és főképpen hűséges szolgák nélkül?... Olyan vagyok, mint az istenszobrok, amelyeket körülfüstölnek, és áldozatokat mutatnak be nekik... De azok a szobrok tehetetlenek, az áldozatokon meg a papok híznak... De igaz, te is velük tartasz!

- Fáj nekem - szólt Pentuer -, hogy felséges uram így beszél uralkodásának első napján. Ha híre terjedne Egyiptomban...

- Kinek mondjam el, mi fáj nekem? - vágott a szavába a fáraó. - Te tanácsadóm vagy, megmentettél, legalábbis meg akartad menteni az életemet, remélem, nem azért, hogy kikürtöld, mi van a fáraó szívében, melyet előtted feltár... De igazad van...

A fáraó néhány lépést tett föl-alá a szobában, majd sokkal nyugodtabb hangon folytatta:

- Kineveztelek egy tanács elnökének, ki kell kutatnotok a szakadatlan lázongások okát az országban. Azt akarom, hogy csak a bűnösöket büntessék meg, de igazságosak legyenek a boldogtalanokkal...

- Az istenek segítsenek meg kegyelmükkel! - mondta halkan a pap. - Teljesítem, amit parancsolsz, uram. De a lázadások okát tudom én vizsgálat nélkül is...

- Halljuk.

- Nemegyszer beszéltem erről szentségednek: a dolgozó nép éhezik, nagyon sok a munkája, és szerfölött sok adót fizet. Aki valamikor napkeltétől napnyugtáig dolgozott, az ma kénytelen napkelte előtt egy órával kezdeni, s egy órával napnyugta után végezni. Még nem is olyan régen az egyszerű nép is meglátogathatta minden tizedik nap apja, anyja sírját, elbeszélgethetett az árnyékukkal, és áldozhatott nekik. De ma senki se megy a halottaihoz, mert nem ér rá... Régebben a paraszt mindennap megevett három, búzalisztből sült lepényt, ma már árpalepényre se telik. Régebben a csatornákon, gátakon, országutakon végzett munkát beszámították az adóba; ma minden adót meg kell fizetni, a közmunkákat pedig ingyen végzik. Ez a lázadás oka.

- Én vagyok a legszegényebb nemes az országban! - tört ki a fáraó, a haját tépve. - Minden gazda megadja állatainak a szükséges élelmet és pihenőt, de az én népem mindig éhes, mindig fáradt! Te arra kértél, enyhítsek a parasztság sorsán, mondd meg hát, mit tegyek!

- Parancsolod, uram, hogy megmondjam?

- Kérlek... elrendelem... ahogy akarod... Csak okosan beszélj.

- Áldott legyen a te kormányzásod, Ozirisz igazi fia! - felelte a pap. - Ez, íme, a tennivaló: először is parancsold meg, uram, hogy a közmunkáért fizessenek ma is, mint azelőtt...

- Természetes.

- Azután rendeld el, hogy a mezei munka ne tartson tovább, mint napkeltétől napnyugtáig... Továbbá intézkedj, hogy a nép pihenhessen minden hetedik napon, mint az isteni dinasztiák idején, nem a tizediken, hanem a hetediken. Aztán parancsold meg, hogy az urak ne tehessék zálogba a parasztjaikat, az adószedők pedig ne verhessék, ne kínozhassák őket kényük-kedvük szerint. Végül pedig add oda a föld egytized részét vagy legalább egyhuszad részét a parasztok tulajdonába, amit senki el ne vehessen, zálogba se tehesse. Legalább annyi földje legyen minden parasztcsaládnak, mint ennek a szobának a padlója, és akkor már nem szenved éhséget. Add, uram, a parasztnak akár a sivatag homokját, és néhány év alatt kertek virulnak rajta...

- Szépen beszélsz - felelte a fáraó -, de csak azt mondod, amit a szívedben látsz, ám a világot nem látod. Az emberi gondolatok, még a legjobbak is, nem mindig vágnak össze a dolgok természetes folyásával...

- Szentséges fáraó, én már láttam ilyen változásokat, és eredményeiket is - jegyezte meg erre Pentuer. - Több szentély körül különféle próbákat tettek a betegek gyógyítása, a gyerekek oktatása, az állattenyésztés, a növénytermesztés, végül a nép életkörülményeinek javítása terén. Az eredmény pedig a következő lett:

Ahol a lusta és sovány parasztnak több élelmet adtak, és minden hetednap pihenőt, ott az ember összeszedte magát, munkakedve megjött, és több földet ásott föl, mint azelőtt. A fizetett munkás jobb kedvű, több munkát végez, mint a rabszolga, még ha vasvesszővel verik is azt a rabszolgát. Jóllakott embernek több gyereke születik, mint az éhesnek, agyonsanyargatottnak; a szabadok ivadéka egészséges és erős, a rabszolgáké ványadt, szomorú, lopásra, hazugságra hajló.

Végül meggyőződtek arról is, hogy a föld, amelyet a tulajdonosa művel, másfélszer több szemet és zöldségfélét terem, mint a rabszolgák művelte föld.

De mondok én még különösebb dolgot is felségednek: ha szántás közben a zene szól, ember, állat jobban és gyorsabban dolgozik, kevésbé fárad el, mint zeneszó nélkül!

Mindezt ellenőrizték szentélyeinkben.

A fáraó elmosolyodott.

- Én is bevezetem a zenét a birtokaimon és a kőbányáimban - mondta. - De hát ha a papok meggyőződtek ezekről a furcsaságokról, amelyeket most nekem elmondtál, akkor miért nem eszerint cselekszenek a parasztsággal saját birtokaikon?

Pentuer lehorgasztotta a fejét.

- Mert - felelte és nagyot sóhajtott - nem minden pap bölcs és nemes szívű...

- Az, az! - vágta rá a fáraó. - Most pedig - folytatta tovább - te, aki parasztok ivadéka vagy, és tudod, hogy a papok között sok gaz és ostoba akad, mondd meg nekem: miért nem akarsz akkor engem szolgálni harcomban a papok ellen?... Mert azt tudod, hogy addig nem javíthatom meg a parasztok sorsát, amíg a papokat rá nem szorítom, hogy engedelmeskedjenek az én akaratomnak.

Pentuer a kezét tördelte.

- Uram - mondta végre -, istentelen és veszedelmes dolog harcot kezdeni a papokkal!... Nem egy fáraó belevágott, de egy se fejezte be.

- Mert nem támogatták olyan bölcsek, mint te vagy! - tört ki a fáraó. - Csakugyan, sehogy se tudom felfogni: bölcs és kiváló papok hogy tudnak ilyen rablóbandával összeállni, amilyen a papi rend nagy többsége?

Pentuer megrázta a fejét, aztán vontatott hangon felelt:

- A szent papi rend harminc évezred óta viseli gondját Egyiptomnak, és tette az országot azzá, ami ma: az egész világ csodájává. És minden hibájuk ellenére is hogy tudták ezt megtenni? Úgy, hogy a papi rend volt az a mécses, amelyben a bölcsesség lángja ég.

A mécses lehet piszkos, még büdös is. De azért mégis megőrzi az isteni tüzet, amely nélkül csak sötétség és vadság uralkodna az emberek között.

A papság elleni harcról beszélsz, uram - folytatta Pentuer. - Énrám nézve mi lehet ennek a harcnak a vége?... Ha vesztesz, boldogtalan leszek, mert nem segítesz a parasztság sorsán. Ha meg te nyered meg a harcot?... Ó, ne érjem én meg azt soha!... Mert ha összetöröd a mécsest, ki tudja, nem alszik-e ki a bölcsesség tüze, amely évezredek óta ég Egyiptomban és az egész világ fölött?

Ez magyarázza, jó uram, miért nem akarok én beleavatkozni a te harcodba a szent papi renddel... Érzem, hogy ez a harc egyre inkább közeledik, és szenvedek, hogy ilyen kicsiny féreg, mint én, nem tudja megakadályozni. De részt nem veszek benne, mert vagy téged kellene elárulnom, vagy az istent, aki a bölcsesség teremtője...

E szavakra a fáraó mélyen elgondolkozva járt le s föl a szobában.

- Tégy, amint akarsz - jelentette ki harag nélkül. - Nem vagy katona, nem vethetem a szemedre, hogy nincs bátorságod... De tanácsadóm se lehetsz... Hanem azért kérlek, állítsd össze a tanácsot a parasztlázadások kivizsgálására, és ha hívlak, csak azt mondd, amit a bölcsesség parancsol.

Pentuer letérdelt, és elbúcsúzott a fáraótól.

- Azt mindenesetre jegyezd meg - tette hozzá a fáraó -, hogy én nem akarom kioltani az isteni világosságot. Ápolják a papok templomaikban a bölcsességet... de ne züllesszék szét a hadsereget, ne kössenek szégyenletes szerződéseket... és ne tulajdonítsák el - mondta nekihevülve - a fáraó kincstárát... Azt hiszik talán, hogy én majd koldus módon odaállok a kapuik elé, kegyeskedjenek megadni az anyagi eszközöket az ország talpraállítására, amelyet az ő ostoba és hitvány kormányzásuk juttatott tönkre?... Haha!... Pentuer, még az istenektől se kérném, amire jogom és hatalmam van. Elmehetsz.

A pap folytonos hajlongások között hátrált kifelé, és még az ajtóban is leborult arccal a földre.

A fáraó magára maradt.

„Olyanok a halandók - gondolta magában -, mint a gyerekek. Hiszen Herihor bölcs ember, tudja, hogy háború esetén Egyiptomnak félmillió katonára van szüksége, tudja, hogy a katonaságot be kell tanítani, és mégis csökkentette a létszámot, és megbontotta az ezredeket...

A főkincstartó is bölcs, de az ő szemében természetes dolog, hogy a fáraók minden kincse átkerült a Labirintusba!

Végül Pentuer... Milyen csodálatos ember!... Szeretné megajándékozni a parasztokat élelemmel, földdel és folytonos ünnepnapokkal... Szép, szép, de mindez csak az én bevételeimet apasztja, amelyek már amúgy is csekélyek. De ha azt mondanám neki: segíts visszaszedni a papoktól a fáraók kincseit, azt mondaná rá: istentelenség, meg hogy kioltom a világosságot Egyiptom fölött!

Különös ember!... Amíg a parasztok javáról van szó, szívesen felforgatja az országot akár fenekestül is, de egy főpapot nem merne nyakon csípni és tömlöcre vetni. A legnagyobb lelki nyugalommal mondja nekem, mondjak le fele jövedelmemről, de bizonyos vagyok benne, hogy a Labirintusból egy rézutent se merne kihozni...”

A fáraó elmosolyodott, és tovább elmélkedett.

„Mindenki boldog szeretne lenni; de ha csakugyan tettre készülsz, hogy mindenki boldog lehessen, mindenki a kezed után kap, mint akinek ki akarják húzni a beteg fogát...

Ezért kell az uralkodónak határozottnak lennie... Ezért nem cselekedett helyesen az én isteni atyám, amikor elhanyagolta a parasztságot, és korlátlanul megbízott a papokban... Súlyos örökséget hagyott rám... de megbirkózom vele...

A Sóstavaknál is nehéz dolgom volt... Nehezebb, mint itt... Ezek itt csak fecsegők, ijedező nyulak, ott halálra szánt fegyveres emberek álltak szemben velem...

Egyetlen csata százszor jobban kinyitja az ember szemét, mint több évtizedes békés, csendes kormányzás... Aki azt mondja magában: »Szétzúzom az akadályt!« - az szét is zúzza. De aki ingadozik, az engedni kénytelen...”

A homály egyre sűrűsödött. A palotában felváltották az őrséget, a távolabbi termekben fáklyát gyújtottak. Csak a fáraó szobájába nem mert senki belépni parancs nélkül.

A fáraó az álmatlanságtól, a tegnapi úttól, a mai munkától fáradtan egy karosszékbe vetette magát. Úgy rémlett neki, több évszázada annak, hogy fáraó, és nem tudta elhinni, hogy amióta a piramisok alatt járt, huszonnégy óra se telt el.

„Huszonnégy óra?... Hihetetlen!”

Aztán az a gondolat ötlött az eszébe, hogy tán a trónörökös szívébe beköltözhet a korábbi fáraók lelke. Csak így lehetséges, egyébként honnan támadt volna benne az öregségnek, a régiségnek ez az érzése?... És miért látszik ma a szemében olyan egyszerű dolognak a kormányzás, amikor csak alig pár hónapja szorongva gondolt rá, hogy nem tudja majd elkormányozni az országot?

„Egyetlen nap? - ismételte magában. - De hát én már ezer éve ezen a helyen vagyok...”

Egyszerre csak tompa, fojtott hangot hallott:

- Fiam!... Fiam!

A fáraó felpattant a székéből.

- Ki vagy? - kiáltotta.

- Én vagyok, én... Hát máris elfelejtettél?

A fáraó nem tudott tájékozódni, honnan hallik ez a hang. Felülről, alulról, vagy talán Ozirisz hatalmas szobrából, amely a sarokban állt?

- Fiam - kezdte újra a hang -, tiszteld az istenek akaratát, ha áldott segedelmüket meg akarod kapni... Ó, tiszteld az isteneket, mert az ő segítségük nélkül a legnagyobb földi hatalom is csak por meg árnyék... Ó, tiszteld az isteneket, ha azt akarod, hogy keserű fájdalmam - botlásaid miatt - meg ne mérgezze életemet az örök nyugat boldog országában...

A hang elhallgatott, a fáraó világosságot hozatott a terembe. Az egyik ajtó zárva volt, a másik előtt őrség állt. Idegen nem léphetett be.

Harag és nyugtalanság verte fel a fáraó szívét. Mi volt ez?... Csakugyan atyjának árnyéka szólt hozzá? Vagy ez a hang csak a papok újabb szédelgése volt?

De ha a papok a távolból is szólhatnak hozzá, a vastag falakon keresztül is, akkor ki is hallgathatják minden szavát. Akkor pedig ő, a világ ura, olyan, mint az űzött vad, amelyet mindenfelől bekerítettek...

Az igaz, a fáraó palotájában a hallgatózás megszokott dolog volt. De a fáraó azt gondolta, hogy legalábbis ez a szoba védett, és a papok vakmerősége megáll a legfőbb hatalom küszöbén.

És ha csakugyan lélek volt?...

A fáraónak nem volt kedve vacsorázni, inkább lepihent. Azt hitte, nem tud majd elaludni, de a fáradtság erőt vett izgatott lelkiállapotán.

Néhány óra múlva csengettyűszó és világosság verte fel álmából. Éjfélre járt az idő, és az asztrológus pap érkezett hozzá, hogy jelentést tegyen az égitestek helyzetéről. A fáraó meghallgatta a tudós asztrológust, aztán így szólt:

- Nemes próféta, mától fogva nem tennél-e inkább Sem őkegyességének jelentést a csillagok állásáról?... Hiszen a vallást illető dolgokban ő az én helyettesem...

Az asztrológus pap nem győzött eleget csodálkozni, hogy ő szent felsége ennyire közömbös az égi dolgok iránt.

- Felséges uram tehát lemond az útmutatásról, amit a csillagok adnak a fejedelmeknek? - kérdezte a pap.

- Útmutatást adnak? - ismételte a fáraó. - Akkor mondd meg, mit jövendölnek nekem?

Az asztrológus nyilván várt erre a kérdésre, mert gondolkozás nélkül felelt rá:

- E pillanatban a látóhatár homályos... A világ ura még nem találta meg az igazság útját, amely az istenek akaratának a megismeréséhez vezet. De előbb-utóbb mégis megleli, és azon az úton hosszú élet és boldog, dicsőséges uralkodás vár rá...

- Á!... Köszönöm, szent férfiú. Mivel most már tudom, mit kell keresnem, alkalmazkodom az útmutatáshoz, most pedig újra kérlek, hogy mától fogva Sem őkegyességének tégy jelentést. Ő az én helyettesem, és ha valami nagyon különöset találnál kiolvasni a csillagokból, ő majd reggel megmondja nekem.

A pap sűrű fejcsóválgatások közt hagyta el a fáraó hálószobáját.

- Fölvertek legjobb álmomból! - dörmögte a fáraó elégedetlenkedve.

- Őfelsége Nikotrisz királyné egy órával ezelőtt megparancsolta - jelentette e pillanatban a segédtiszt -, hogy felségedtől kihallgatást kérjek számára...

- Most?... Éjnek idején? - csodálkozott a fáraó.

- Éppen azt mondta, hogy éjfélkor felséges uram felébred...

A fáraó egy pillanatra elgondolkozott, aztán azt felelte segédtisztjének, hogy az aranyteremben várja a királynét. Azt hitte, hogy ott majd senki se hallgatja ki beszélgetésüket.

Köpenyt vetett a vállára, kötő nélküli sarut húzott a lábára, aztán megparancsolta, hogy az aranytermet jól világítsák ki. Kiment, de a szolgáknak meghagyta, hogy ne jöjjenek utána.

Anyját már a teremben találta: a gyász jeléül durva vászonköntös volt rajta. Amint a fáraót meglátta, most is térdre akart borulni, de fia fölemelte, és karjaiba ölelte.

- Mi nevezetes dolog történt, anyám, hogy ebben az órában idefáradsz? - kérdezte a fáraó.

- Nem aludtam... imádkoztam... - felelte Nikotrisz. - Ó, fiam, nagyon is eltaláltad, hogy nagy dologról van szó!... Isteni atyád hangját hallottam...

- Igazán? - szólt a fáraó, és érezte, hogy elönti a harag.

- Halhatatlan atyád nagy szomorúsággal adta tudtomra - folytatta a királyné -, hogy rossz úton indulsz... Megvetéssel utasítod el a főpapi szentségeket, és méltatlanul bánsz isten szolgáival. „Ki marad Ramszesz mellett - intett isteni atyád -, ha elfordul az istenektől, és magára hagyja majd a papi rend?... Mondd meg neki... mondd meg neki - ismételte a felséges árny -, hogy ezen az úton vesztébe dönti Egyiptomot, önmagát és a dinasztiát...”

- Ohó! - csattant fel a fáraó. - Hát máris így fenyegetőznek, mindjárt uralkodásom első napján?... Anyám, a kutya is akkor ugat leghangosabban, amikor fél; a fenyegetések is csakugyan rossz előjelek, de csak a papokra nézve!

- De ezt a te atyád mondja... - ismételte szorongva a királyné.

- Az én halhatatlan atyám - vágta rá a fáraó - és az én szent nagyatyám, Amenhotep, mint tiszta szellemek belelátnak az én szívembe, és látván látják Egyiptom siralmas helyzetét. És minthogy a visszaélések megszüntetésével újra fel akarom emelni Egyiptomot, lehetetlen, hogy éppen ők állanának utamba terveim megvalósításában...

- Hát te nem hiszed, hogy atyád szelleme ad neked tanácsot? - kérdezte a nagyasszony, még jobban megrémülve.

- Nem tudom. De okom van föltenni, hogy ezek a szellemhangok, amelyek a mi palotánk különböző helyein megszólaltak, csak holmi papi huncutságok. Csak a papok félhetnek tőlem, de az istenek, szellemek nem... Tehát nem a szellemek rémíthetnek bennünket, anyám...

A királyné gondolkodóba esett, és látszott rajta, hogy fia szavai mély hatással vannak rá. Sok csodát látott már életében, de egyik-másik még neki is gyanúsnak tetszett.

- De akkor meg nem vagy óvatos, fiam! - jegyezte meg Nikotrisz sóhajtva. - Délután nálam járt Herihor, és nagyon elégedetlen volt a kihallgatásával... Azt panaszolta, hogy el akarod távolítani a papokat az udvarból.

- Hát minek is ők nekem?... Hogy nagy kiadásaim legyenek a konyhámra és pincémre?... Vagy tán azért, hogy kihallgassák, mit mondok, lessék, mit művelek?

- Az egész ország felháborodik, ha a papok világgá hirdetik, hogy istentelen vagy! - vetette ellen a királyné.

- Az ország máris háborog, de a papok bűnei miatt - felelte a fáraó. - És az egyiptomi nép jámborságáról is lassanként más fogalmaim támadnak... Ha tudnád, anyám, Alsó-Egyiptomban hány pör folyik az istenek gyalázásáért, Felső-Egyiptomban halottrablásért, akkor látnád, hogy a papi dolgok már nem szentek a mi népünk szemében se.

- Ezt az idegen országbeliek művelik, akik elárasztják Egyiptomot! - kiáltotta a királyasszony. - Különösen a föníciaiak.

- Egyre megy, ki műveli, annyi bizonyos, hogy Egyiptom már se a szobrokat, se a papokat nem tekinti emberfölötti lényeknek... Hát még ha a nemességet, tiszteket, katonákat hallanád, anyám, akkor értenéd csak meg igazán, hogy ütött az utolsó óra, amikor a fáraó hatalmának kell felváltania a papok hatalmát, ha azt akarjuk, hogy minden hatalom össze ne omoljék ebben az országban.

- Egyiptom a tiéd - sóhajtott Nikotrisz. - Bölcsességed rendkívüli, tégy hát, amit akarsz... De óvatos légy... Bizony, óvatos!... Még a megölt skorpió is megsebezheti az óvatlan győztest...

Összeölelkeztek, és a fáraó visszatért a hálószobájába. De most már csakugyan nem tudott elaludni.

Immár világosan látta, hogy közte és a papok között megindult a harc, vagyis inkább valami kellemetlen folyamat, amit még csak nem is lehet harcnak nevezni, s amivel ő, a vezér, az első pillanatban nem tudott megbirkózni.

Mert hol az ellenség?... Ki ellen vezesse harcba hűséges hadseregét?... A papok ellen, akik földre borulnak előtte? A csillagok ellen, amelyek azt mondják, hogy a fáraó még nem jár a helyes úton? Ki, mi ellen harcoljon hát?

A szellemhangok ellen talán, amelyek a homályban megszólalnak? Tulajdon anyja ellen, aki megriadva könyörög, hogy ne űzze el a papokat?

Tehetetlensége tudatában a fáraó valósággal fetrengett heverőjén. Egyszerre csak valami felvillant az eszében: „Mit nekem az olyan ellenség, amely úgy szétmállik, mint a markomban a sár?... Csak kotyogjanak az üres termekben... csak dúljanak-fúljanak az én istentelenségem miatt!... Én majd kiadom a parancsokat, aztán akiben lesz bátorság, hogy megtagadja, az az én ellenségem, és ellene fordítom a rendőrséget, bíróságot és hadsereget...”

Negyedik fejezet

Meghalt XII. Mer-amen-Ramszesz, két világ fejedelme, az örökkévalóság ura, életnek és minden örömnek adója, Háthor hónapjában, uralkodásának harmincnegyedik esztendejében.

Meghalt, mert érezte, hogy teste egyre fáradtabb és haszontalanabb. Meghalt, mert az örök hazába vágyódott, és földi országának kormányát fiatalabb kezekre akarta bízni. Végül meghalt, mert akarta, mert az volt az ő akarata. Isteni lelke elszállt, mint a vércse, amely sokáig kerengve a föld fölött, végre elenyészik a végtelen azúr térben. Amint élete is egy halhatatlan lény járta-kelte volt a mulandóság országában, halála is csak egyik mozzanata volt emberfölötti mivoltának.

A fáraó napkeltekor felébredt, és két prófétára támaszkodva, papok karától körülvéve, Ozirisz templomába ment. Ott ősi szokás szerint felébresztette az istent, megmosta, felöltöztette, áldozatot mutatott be neki, és imára emelte a kezét.

Azalatt a papok énekeltek:

ELSŐ KAR: Dicsőség neked, aki fölemelkedel a látóhatárra, és bejárod az eget...

MÁSODIK KAR: A te szentséged országútja boldogsága azoknak, akiknek az arcára esnek a te sugaraid.

ELSŐ KAR: Bárcsak én is úgy mehetnék, mint te jársz, ó, nap, megállás nélkül!

MÁSODIK KAR: Nagy vándora a térnek, aki fölött nincsen úr, és akinek száz- meg százmillió év csak egy szempillantás...

ELSŐ KAR: Lenyugszol, de megmaradsz. Megsokasítod az órákat, napokat, éjjeleket, ám te magad maradsz, aki voltál, magad alkotta törvényeid szerint...

MÁSODIK KAR: Megvilágítod a földet, tulajdon kezeddel feláldozván magad, amikor Ra képében fölemelkedel a látóhatárra.

ELSŐ KAR: Ó, felkelő csillag, tulajdon világosságod által nagy égitest, te magad teremted meg tagjaidat...

MÁSODIK KAR: Senkinek nem vagy szülötte, magad szülöd önmagadat.

Ennél a mondatnál megszólalt a fáraó:

- Ó, égen sugárzó csillag! Engedd meg, hogy átlépjek az örökkévalóságba, egyesülhessek a felső világ fenséges, tökéletes árnyaival. Én is hadd lássam velük egyetemben reggeltől estig a te fényedet, amikor egyesülsz Nue anyáddal. Amikor pedig nyugatra fordítod arcodat, imára kulcsolódjék össze az én kezem, a hegyek mögött álomra hajló élet dicsőségére.[21]

Így szólt a fáraó, felemelve mindkét kezét, illatos füstfelhő homályában. Egyszerre elhallgatott, és hátrahanyatlott a mögötte álló papok karjába.

Már nem élt.

A fáraó halálának híre villámsebességgel futotta be a palotát. A szolgák félbeszakították munkájukat, a felügyelők nem figyeltek a rabszolgákra, riadó állította talpra az egész testőrséget, és megszálltak minden kaput.

A főudvaron kezdett összeverődni a tömeg: szakácsok, pincemesterek, lovászok, ő szent felsége asszonyai és gyermekei. Egymást kérdezgették: „Igaz-e?” Mások csodálkoztak, hogy a nap még most is süt az égen, és valamennyien hangos sírással jajveszékeltek:

- Ó, urunk!... Atyánk!... Ó, szeretett urunk! Csakugyan itt hagytál volna bennünket?... Itt, itt, már el is indult Abüdoszba... Nyugatra, nyugatra, az igazak országába!... De akiket szerettél, siratnak, és jajveszékelnek utánad!...[22]

A szörnyű lárma egyszerre szétterült az összes udvaron, az egész parkban. Visszaverődött a keleti hegyek felől, a szél szárnyain átrepülte a Nílust, és megrémítette Memfisz városát.

Azalatt a papok, folytonos imádkozás közben, a halott testét gazdagon díszítették, zárt gyaloghintóba tették. Nyolcan megfogták a gyaloghintó rúdjait, négyen strucctollas legyezőket vettek kezükbe, mások megint füstölőket, és kifelé indultak.

Akkorra már odaszaladt Nikotrisz királyné is, és amint már a gyaloghintóban meglátta a fáraó holttestét, odaborult a halott lába elé.

- Ó, uram! Én testvérem! Én kedves, jó uram! - jajongott sírva, magánkívül. - Ó, szeretett uram! Maradj velünk, maradj a te házad népével, ne menj el arról a helyről, ahol éltél...

- Békességben, békességben nyugatra - énekelték a papok -, ó, nagy fáraó, menj békében nyugatra.

- Ó, jaj! - szakadt ki a királynéból. - A révhez sietsz, hogy átkelj a másik partra! Ó, papok, próféták, ne siessetek, hagyjátok itt; mert ti hazatértek, de ő elmegy az örökkévalóság országába...

- Békességben, békességben nyugatra! - énekelte a papok kara. - Ha az isten úgy akarja, akkor, ha eljön az örökkévalóság napja, újra meglátunk téged, ó, nagy fáraó, mert, íme, elindultál abba az országba, amely egyesít minden népeket![23]

Herihor őkegyessége intésére a szolgák elszakították a királynét a fáraó lábától, és erőszakkal bevitték szobájába.

A papok megindultak a gyaloghintóval, és benne a fáraó, felöltözve, mint életében. Előtte, mögötte, jobbra és balra a tábornokok, kincstartók, bírák, főíródeákok, csákány- és íjvivők, főképpen pedig minden rangú, rendfokozatú papok haladtak.

Az udvaron a szolgák sírva és jajgatva leborultak arccal a földre, de a katonaság most is fegyverben állt, és megfújták a trombitákat, ugyanúgy, mint életében.

A fáraót csakugyan a révhez vitték, mintha élne. S amikor a Nílushoz értek, a papok aranyos hajóra tették a gyaloghintót, bíbor baldachin alá, mint életében.

Akkor a gyaloghintót teleszórták virággal, szemben vele felállították Anubisz szobrát, és a király hajója megindult a Nílus másik partja felé; az udvari nők és a cselédség sírva vett tőle búcsút.

A palotától kétórányira, túl a Níluson, a csatornán, termékeny földeken és pálmaligeteken is túl, Memfisz és a Múmiák fennsíkja között különös kerület terült el. Minden épülete a halottaknak volt szentelve. Aki élő ott lakott: kolchiták és paraziták, mind a halottak balzsamozásával foglalkozott.

De ez a rész is csak mintegy előtere volt a tulajdonképpeni temetőnek, híd volt, amely összekötötte az élők világát az örök nyugalom helyével. Ide hozták a halottakat, és itt csináltak belőlük múmiát. Itt egyezkedett a család a papokkal a temetés díja dolgában. Itt készítették elő a szent könyveket, karszalagokat, koporsókat, szerszámokat, edényeket és szobrokat a halottak számára.

Ez a terület pár ezer lépésnyire volt Memfisztől, és hosszú fal vette körül, amelyet itt is, ott is kapuk szakítottak meg. A kíséret, amely a fáraó holttestét vitte, megállt a legszebb kapu előtt, és az egyik pap kopogtatott.

- Ki az? - kérdezték belül.

- Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz, a két világ ura jön hozzátok, és kéri, készítsétek elő az örök útra - felelt a pap.

- Lehetséges volna, hogy kialudt Egyiptom napja?... Meghalt volna, aki maga volt az élet és a lehelet?

- Az volt az akarata - válaszolta a pap. - Fogadjátok tehát a mi urunkat méltó hódolattal, és tegyetek meg neki minden szolgálatot, amivel tartoztok, hogy büntetés ne érjen benneteket se ebben, se a jövendő életben.

- Úgy teszünk, amint mondjátok - felelte a belső hang.

Akkor a papok letették a gyaloghintót a kapu alá, és nagy sietséggel elmentek, hogy a sok összehordott halott tisztátalan lehelete ne érje őket. Csak a polgári tisztviselők maradtak ott, a legfőbb bíró és a kincstartó vezetésével.

Hosszas várakozás után a kapu feltárult, és tíz-húsz ember lépett ki rajta. Papi ruhát viseltek, arcuk el volt födve.

Ekkor a bíró szólalt meg:

- Átadjuk nektek a mi urunk és a ti uratok testét. Tegyetek meg vele mindent, amit a vallás parancsa rendelt, és semmit el ne mulasszatok, hogy a nagy halott a ti hibátokból ne éljen nyugtalanságban a másvilágon.

A főkincstartó pedig hozzátette:

- Használjatok aranyat, ezüstöt, malachitot, jáspist, smaragdot, türkizt és a legritkább, legjobb illatokat a mi urunknak, hogy semmiben hiányt ne szenvedjen, és mindenből a legjobbat kapja. Én mondom ezt nektek, a főkincstartó. És ha akadna olyan gonosz, aki nemesfém helyett hitvány hamisítványt akarna felhasználni, a valódi drágakövek helyett pedig föníciai üveget, annak jusson az eszébe, hogy leüttetem a kezét, és kivágatom a szemét.

- Úgy lesz, amint kívánjátok - hagyta rá az egyik pap, akinek szintén le volt takarva az arca.

Akkor néhány más pap fölvette a gyaloghintót, és énekszóval bevitték a halottak birodalmába.

- Békességben mégy Abüdoszba - énekeltek a papok. - Bár eljutnál békességben a tébai nyugatra!... Nyugatra, nyugatra, az igazak földjére!

A kapu becsukódott, mire a legfőbb bíró, a kincstárnok és kísérete visszafordult a révhez, onnan meg a palotába.

Azalatt a csuklyás papok elvitték a gyaloghintót egy óriási épületbe, ahol csak fejedelmek holttestét balzsamozták, vagy azokét a legfőbb méltóságokét, akik a fáraó kivételes kegyében álltak. Megálltak az épület pitvarában, ahol kerekeken egy aranyozott csónak nyugodott, és óvatosan kivették a holttestet a gyaloghintóból.

- Nézzétek csak! - kiáltotta az egyik csuklyás pap. - Hát nem tolvajok?... Hisz a fáraó Ozirisz kápolnájában halt meg, vagyis a legnagyobb díszben kellett lennie... Itt meg... ó!... Arany helyett csak réz karkötői vannak, a láncai is csak réz, a gyűrűben is hamis kövek...

- Csakugyan - fakadt ki egy másik pap. - Kíváncsi vagyok, ki művelte ezt: a papok-e vagy az íródeákok?

- Bizonyosan a papok... Száradjon el a keze a hitvány, gaz népnek!... És még ilyen lator mer bennünket figyelmeztetni, hogy mindenből a legjobbat adjuk a halottnak.

- Azt nem ők kívánták, hanem a főkincstartó...

- Tolvaj az mind...

Ilyen beszélgetés közben a balzsamozók levették a halottról a fejedelmi öltözetet, arannyal átszőtt, hosszú köntöst adtak rá, és betették a halottat a csónakba.

- Hála legyen az isteneknek - szólt az egyik csuklyás pap -, hogy már van új fejedelmünk. Az majd rendet teremt a papok közt... Most majd visszaadják, amit elsinkófáltak...

- Hű!... Azt beszélik, hogy keménykezű fáraó lesz - tódította egy másik. - Jó barátságban van a föníciaiakkal, legszívesebben Pentuerrel beszél, aki pedig nem is papi születésű, hanem csak olyan ágrólszakadt, akárcsak mi... A hadsereg meg, azt mondják, tűzbe-vízbe megy az új fáraóért...

- Csak a napokban győzte le dicsőségesen a líbiaiakat...

- Hol van most az új fáraó? - kérdezte valamelyik. - A sivatagban!... Félek. Csak baj ne érje, míg Memfiszbe érkezik...

- Ki tehetne bármit is ellene, amikor vele a hadsereg! Ne legyen sose tisztességes temetésem, ha az új fáraó le nem gázolja a papokat, ahogy a bivaly a búzavetést...

- Ó, te ostoba! - vágott erre közbe az egyik balzsamozó, aki eddig hallgatott. - A fáraó elbír majd a papokkal!

- Hát miért ne?

- Láttad már, hogy az oroszlán széttépi a piramist?

- Ostoba beszéd!

- Vagy hogy a bivaly szétrúgja?

- Természetes, hogy nem rúgja szét.

- Vagy hogy a vihar ledönti?

- Honnan a csudából szedi ez az ember ezeket a kérdéseket?

- No, hát én csak azt mondom nektek, hogy hamarabb feldúlja az oroszlán vagy a bivaly vagy a vihar a piramist, mintsem a fáraó legyőzi a papi rendet... Még ha az a fáraó oroszlán, bivaly és vihar volna is egy személyben...

- Hej ti, odalenn! - hangzott felülről. - Kész-e már a halott?

- Mindjárt... mindjárt... csak még az álla leesik - felelték a pitvarból.

- Mindegy... csak ide vele minél szaporábban, mert Ízisznek egy óra múlva már a városba kell mennie.

Egy kis idő múlva az aranyos csónak a halottal együtt zsinóron felemelkedett egy belső karzatra.

A pitvar egy nagy teremre nyílt, ez kékre volt festve, rajta aranycsillagok. A terem egész hosszában az egyik fal mentén íj alakban egy karzat nyúlt végig, amelynek két vége emeletmagasságban volt, közepe pedig másfél emelet magasra emelkedett.

A terem az égboltot ábrázolta, a karzat a nap útját az égen; a meghalt fáraó tudniillik Ozirisz volt, vagyis a nap, amely keletről nyugatra halad.

Lenn a teremben egy sereg pap és papnő állt, akik az ünnepi szertartásra várakoztak, és addig is közömbös dolgokról beszélgettek.

- Kész! - kiáltottak le az erkélyről.

A beszélgetés elnémult. Fenn egy fémlemez tompán hármat kondult, és az erkélyen megjelent a nap aranycsónakja, amelyben a halott utazott.

Lenn fölzengett a himnusz a nap dicsőségére.

„Íme, megjelenik a felhők között, hogy elválassza az eget a földtől, aztán meg újra összekösse...

Örökkön ott rejtőzik minden dologban, ő az egyetlen élő, benne él örökké minden...”

A csónak lassanként egyre följebb emelkedett az ív szárán, végre a legfelső hajlásán megállt.

Akkor az ív alsó szélén egy papnő jelent meg, Ízisz istennőnek öltözve, fiával, Hórusszal, és lassan ő is fölment az íven. A holdat jelképezte, amely a nap után jár az égen.

Akkor a csónak az ív legfelső hajlásáról elindult lefelé, nyugatnak, lenn pedig újra megszólalt az énekkar:

„Isten, aki minden dologban testet ölt, Su szellem, aki minden istenben lakozik. Ő az élő ember teste, a fa teremtője, amely gyümölcsöt hoz, ő a megtermékenyítő áradások szerzője. Nélküle semmi se él a föld kerekén.”[24]

A csónak eltűnt a karzat nyugati végén, ugyanakkor Ízisz és Hórusz az ív tetőpontján állt. Ekkor egy csoport pap a csónakhoz futott: kivették belőle a fáraó holttestét és letették egy márványasztalra, mintha Oziriszt tennék le pihenőre a napi fáradalmak után.

Most Tüfón istennek öltözve egy parazita közeledett a halotthoz. Fején óriási álarc, vörös, bozontos paróka, vállán vaddisznóbőr, kezében etióp kőkés.

A késsel először is gyorsan lehántotta a talpát.

- Mit művelsz az alvóval, Tüfón testvér? - kérdezte a karzatról Ízisz.

- Lehántom Ozirisz testvérem talpát, hogy a föld pora be ne szennyezze az eget - felelte a Tüfónnak öltözött parazita.

A talp lefejtése után a parazita elővett egy behajlított drótot, bedugta a halott orrába, és kiszedegette vele az agyvelőt. Aztán fölmetszette a halott hasát, és a nyíláson gyorsan kihuzigálta a belső részeket, a szívet és tüdőt.

Közben Tüfón segédei négy nagy urnát hoztak elő, amelyeket Hapi, Amzet, Duamutef és Kebehzenuf istenek feje díszített, és mindegyikbe beletették a halott valamely belső szervét.

- És most mit csinálsz, Tüfón testvérem? - kérdezte újra Ízisz.

- Megtisztítom a testvéremet, Oziriszt, a földi dolgoktól, hogy szebb legyen - felelte a parazita.

A márványasztal mellett szódaoldattal telt medence volt. A paraziták, miután megtisztították a holttestet, beletették a medencébe, amelyben hetven napig kellett áznia.

Közben Ízisz végighaladt a karzaton, és lassanként közeledett ahhoz a helyiséghez, ahol a parazita felbontotta és megtisztította a fejedelmi holttestet. Az istennő lenézett a márványasztalra, s amikor látta, hogy üres, riadtan kérdezte:

- Hol van az én testvérem?... Hol van az én isteni férjem?

Erre nagy robaj dübörgött, trombiták szóltak, érclemezek kongtak, a Tüfónnak öltözött parazita pedig hangosan nevetésre fakadt, és szétkiáltotta:

- Gyönyörű Ízisz, aki a csillagokkal egyetemben földeríted az éjszakát, nincs már neked urad!... A sugárzó Ozirisz nem ül be többé aranycsónakjába, többé nem jelenik meg a nap az égen... Én tettem ezt, Széth, és olyan mélyen elrejtettem, hogy nincs senki isten, aki megtalálja, de valamennyi összesen is hasztalan keresné!

E szavakra az istennő megszaggatta ruháit, jajveszékelni kezdett, és a haját tépte. Most újra trombitaszó hangzott, kongás, dübörgés; a papok, papnők között nagy zaj támadt, aztán kiabálás, átkozódás, majd egyszerre valamennyien nagy lármával Tüfónra vetették magukat:

- Sötétség átkozott szelleme! Te támasztasz vihart a sivatagon, te háborítod meg a tengert, te homályosítod el a nappali világosságot!... Bár zuhannál olyan örvénybe, hogy az istenek atyja se tudjon onnan kiszabadítani... Átkozott!... Átkozott Széth!... Utálat és irtózat legyen a neved!

Így átkozódva, valamennyien bottal, ököllel nekiestek Tüfónnak, mire a vörös hajú isten menekülni igyekezett, végül is sikerült kifutnia a teremből.

Az érclemez újra hármat kondult, és az ünnepi szertartás véget ért.

- No, elég! - kiáltotta a legidősebb pap az egybeverődött csoportra, mely már komolyan vette a verekedést. - Te, Ízisz, elmehetsz a városba, a többi meg menjen a többi halotthoz, akik várnak ránk... Ne hanyagoljátok el a közönséges halottakat se, mert nem tudni, mennyit fizetnek ezért itt...

- Hát nem sokat, annyi bizonyos - vetette oda az egyik balzsamozó. - Azt beszélik, hogy a kincstár üres, a föníciaiak meg azzal fenyegetődznek, hogy nem adnak többé kölcsön, ha nem kapnak újabb jogokat...

- A halál essen azokba a föníciaiakba!... Maholnap már tőlük kell koldulni még az árpalepényt is, annyira elkaparintottak mindent...

- De ha nem adnak pénzt a fáraónak, akkor mi se kapunk a temetésért semmit...

Lassan-lassan a beszélgetés elnémult, és a papok sorra eltávoztak a kék teremből. Csak a medence mellett, ahol a fáraó holtteste ázott, maradt őrség.

Az egész szertartás, amely azt a legendát ábrázolta, mint öli meg Tüfón, a sötétség és bűn istene Oziriszt, a papot, csak arra szolgált, hogy azalatt felbontsák és megtisztítsák a fáraó holttestét, és ilyenformán előkészítsék a tulajdonképpeni bebalzsamozásra.

Hetven napig ázott a holttest a szódaoldatos vízben, tán annak az emlékére, hogy a gonosz Tüfón a Sóstavakba dobta testvére holttestét. Az egész idő alatt minden áldott nap, reggel és este, egy Ízisznek öltözött papnő ment a kék terembe. Ott jajgatva és haját tépve kérdezett mindenkit: ki látta az ő isteni férjét, testvérét?

A gyászidő letelte után Hórusz, Ozirisz fia és utódja jelent meg a teremben kíséretével, s csak ők vették észre a vízzel telt medencét.

- Vajon itt keressük atyám és testvérem holttestét? - kérdezte Hórusz.

Keresték, meg is találták, és a papok nagy ujjongása közben, zeneszó mellett kiemelték a fáraó holttestét az erősítő fürdőből.

Akkor a testet kőhengerbe tették, amelyen át napokon keresztül forró levegőt fújtattak, és megszikkadás, száradás után átadták a balzsamozóknak.

Csak most kezdődött a legfontosabb szertartás, amelyet a halottak városának legfőbb papjai végeztek a holttest fölött.

A tetemet délre fordították, aztán megmosták szenteltvízzel, belsejét pedig pálmaborral. A hamuval telehintett padlón siratóasszonyok ültek, és a hajukat tépve, arcukat karmolva siratták a halottat. A halottas ágy köré isteneknek öltözött papok gyűltek: a meztelen Ízisz, a fáraók koronájával az ifjú Hórusz, a sakálfejű Anubisz, a madárfejű Thot, kezében kis írótáblával, és még sok más.

A tiszteletre méltó gyülekezet felügyelete alatt szakértő mesterek megtöltötték a halott belsejét erősen illatozó fűszerekkel, fűrészporral, sőt erős szagú gyantát is öntöttek bele, szakadatlan imádkozás közben. Aztán szeme helyére bronzba foglalt üvegszemet tettek.

Azután az egész testet behintették porrá tört szódával.

Ekkor előlépett egy pap, és elmondotta a jelenlevőknek, hogy a halott teste Ozirisz teste, és tulajdonságai Ozirisz tulajdonságai. Bal halántékának csodatevő tulajdonságai Tum isten halántékának a tulajdonságai, jobb szeme Tum isten szeme, amelynek sugarai keresztülhatolnak minden sötétségen. Bal szeme Hórusz szeme, amely megöl minden élő teremtést; felső ajka Íziszé, alsó ajka Neftiszé. Nyaka istennő, kezei isteni lelkek, ujjai mennyei kígyók, Szelkit istennő fiai. Oldalai Ámon két tolla, háta Szifu, gerinccsigolyái, hasa pedig Nue isten.[25]

Utána egy másik pap beszélt:

- Ajkam van a beszédre, lábam a járásra, két kezem, hogy ellenségeim leverjem. Feltámadok, vagyok, felnyitom az eget; azt teszem, amit Memfiszben rám parancsoltak.[26]

Eközben felakasztják a halott nyakára a szkarabeusz-bogár drágakövekkel kirakott képét, amelyen ez a felírás van:

„Ó, szívem, amelyet anyámtól kaptam, amely a földön bennem dobogott, ó, szívem, ne támadj föl ellenem, és az ítélet napján ne tégy szigorú tanúságot ellenem.”[27]

Ekkor a papok a halottnak mindkét kezét, lábát, minden ujját szalagokba csavarták, amelyekre imádságok, ráolvasások voltak írva. A szalagokat mézgával és balzsamokkal ragasztották le. A halott mellére és nyakára pedig a Halottak Könyvének teljes kéziratát helyezték az alábbi elmélkedés kíséretében, amelyet a papok hangosan is elmondtak a halott fölött:

„Az vagyok, akinek nem árthat egy isten se...

Ki is ő?

Tum a pajzsán, Ra a pajzsán, amely fölszáll keleten az égre.

Én a Tegnap vagyok, és ismerem a Holnapot.

Ki is ő?

A Tegnap: Ozirisz, a Holnap: Ra, azon a napon, amikor megsemmisíti a mindenek fölött való Úr ellenségét, mikor megszenteli a fiát, Hóruszt. Más szóval: azon a napon, amikor Ozirisz koporsóját megtalálja az atyja, Ra. Az Amenti-hegy urának, Ozirisznak a parancsára legyőzi az isteneket.

És az mi?

Amenti, Ozirisznak, az Amenti-hegy urának a parancsára teremtetett, az istenek lelkének alkotása. Más szóval: Amenti felindulás, amelyet Ra isten támasztott; minden isten, aki ott van, csatát vív. Én ismerem a nagy istent, aki ott lakozik.

Az én földi országom szülötte vagyok, a városomból jövök, megsemmisítem a gonoszt, eltávolítom a rosszat, elvetek magamtól minden szennyet. Elérkezem az ég lakóinak az országába, hatalmas kapun lépek be.

Ó, én társaim, nyújtsátok ki felém kezeteket, mert én is egy leszek közületek!”[28]

Amikor aztán a halott minden tagja be volt göngyölve imádságokkal teleírt pólyákba, és megkapta az amulettjeit is, amikor már elegendő bölcs gondolatra tett szert, amelyek segítségével eligazodhat az istenek országában, akkor arról az írásról kellett gondoskodni, amely megnyitja a kaput abba az országba.

Mert a sír és az ég között a halottat negyvenkét kegyetlen bíró várja, akik - Ozirisszal az élükön - megvizsgálják földi életét. Csak ha a halott szívét megmérték az igazság mérlegén, és az igazság istennőjével egyenlőnek találták, amikor Dutesz isten kis táblára felírta a halott földi cselekedeteit és jóknak találta, csak akkor ragadja meg Hórusz a lelket, és vezeti kezénél fogva Ozirisz trónja elé.

Hogy pedig a halott igazolhassa magát a bíró előtt, a múmiát papiruszba kell burkolni, amelyre egyetemes gyónás van írva. Míg ebbe a papiruszba burkolták, a papok világosan és jó hangosan elmondták, hogy a halott semmit el ne felejtsen:

„Igazság urai, itt hozom nektek a színigazságot:

Áruló módon senki ember ellen nem vétkeztem. Atyámfiai közül senkit boldogtalanná nem tettem... Az igazság házában gyalázkodó vagy hazug szavakat nem mondtam. Gonosszal nem volt barátkozásom. Rosszat nem cselekedtem. Mint elöljáró alantasaimat nem dolgoztattam meg erejükön felül. Az én hibámból senki nem élt félelemben, koldusbotra nem jutott, nem szenvedett, boldogtalan nem lett. Nem műveltem semmi olyat se, amit az istenek megvetnek, rabszolgát nem sanyargattam. Nem éheztettem, könnyekre nem fakasztottam. Nem öltem. Alattomos módon senkit meg nem ölettem. Nem hazudtam. Templomi vagyont nem raboltam. Az isteneknek szentelt jövedelmeket nem csorbítottam. Múmiák kenyerét, kötelékét el nem vettem. Kerületem papjával szemben bűnt nem követtem el. Jószágát el nem vettem, se meg nem kevesbítettem. Hamis mértéket nem használtam. Csecsemőt nem téptem le szoptatója melléről. Kegyetlenségre nem vetemedtem. Istenek szent madarait hálóval nem fogtam. A Nílus áradásának rontására nem törtem. A csatornák árját vissza nem fordítottam. Nem arra való időben tüzet el nem oltottam. Az istenek oltáráról áldozatokat el nem loptam. Tiszta vagyok... Tiszta vagyok... Tiszta vagyok.”[29]

Amikor a Halottak Könyvével a kezében a megboldogult tudta, mint járjon el az örökkévalóság országában, és főképpen, amikor tudta, mint igazolhatja magát a negyvenkét isteni bíró előtt, akkor a papok a szent könyvet még bevezető szavakkal is ellátták, és élőszóval is elmondták mérhetetlen fontosságát.

Evégre a balzsamozók, akik a fáraó friss múmiája körül forgolódtak, eltávoztak, mire belépett a halottak városának főpapja, és a halott fülébe suttogva mondta:

„Tudd meg, hogy ezzel a könyvvel a kezedben az élők közé kerülsz, és nagy méltóságra teszel szert az istenek között. Tudd meg, hogy ezzel a könyvvel a kezedben senki se mer ellentmondani neked. Maguk az istenek is odalépnek hozzád, és megölelnek, mert közéjük fogsz tartozni.

Tudd meg, hogy ez a könyv megtanít rá, mi volt a kezdet kezdetén. Élő ember hírül nem adta, emberi szem nem látta, fül nem hallotta. Ez a könyv maga a színigazság, de senki soha nem ismerte. Ne is lássa más, csak te, és az, aki neked megadta. Ne fűzz hozzá magyarázatokat, amelyeket az emlékezet vagy képzelet támaszthat benned. Elejétől végig abban a teremben íródik, ahol a holtakat bebalzsamozzák. Nagy titok az, amelyet közönséges földi halandó egyetlen sem tud ezen a világon.

Ez a könyv leszen a te táplálékod a lelkek alsóbb országában, módot ad lelkednek, hogy itt maradjon a földön, örök életet ad neki, és segítségével senkinek se lesz hatalma rajtad.”[30]

A fejedelmi holttestre drága köntöst adtak, arcára aranyláncot, keresztbe tett karjára karkötőket, ujjaira gyűrűket. Feje alá éppen olyan elefántcsont fejalját tettek, amilyenen az egyiptomiak aludni szoktak. Végül a holttestet három koporsóba zárták: egy feliratokkal elborított papír-, egy aranyozott cédrus- és végül egy márványkoporsóba. A két első formája pontosan megfelelt a halott alakjának, sőt még a domborművű arc is hasonló volt, csak mosolygott. A fáraó holtteste három hónapot töltött a halottak városában, akkor a múmiája kész volt az ünnepélyes temetésre, tehát visszavitték a királyi palotába.

Ötödik fejezet

Hetven napon át, amíg a fáraó holtteste a szódaoldatban ázott, Egyiptom gyászban volt.

A templomok zárva maradtak, körmeneteket nem tartottak. Minden zene elhallgatott, lakomákat nem rendeztek, a táncosnők felcsaptak siratóasszonyoknak, és tánc helyett a hajukat tépték, de nekik az is jövedelmet hajtott.

Bort nem ittak, húst nem ettek. A legnagyobb főméltóságok is durva szőttesben jártak, mezítláb. Senki se borotválkozott (csak a papok), a buzgóbbak nem is mosakodtak, hanem sárral kenték be az arcukat, és hamuval hintették meg a hajukat.

A Földközi-tengertől le a Nílus első vízeséséig, a líbiai sivatagtól a Sínai-félszigetig mindenütt néma csend és szomorúság uralkodott. Kialudt Egyiptom napja, elszállt nyugatra. Elhagyta szolgáit az úr, aki élet és öröm adója volt.

Minden társaságban a legdivatosabb beszédtárgy az általános gyász volt, amelyben még a természet is osztozott.

- Nem vetted észre - említette az egyik főméltóság a másiknak -, hogy a napok rövidebbek és sötétebbek?

- Eddig előtted sem mertem bevallani - felelte a másik -, de valóban úgy van. Sőt még azt is észrevettem, hogy éjjelenként kevesebb csillag ragyog az égen, a holdtölte rövidebb ideig tart, az újhold meg tovább, mint rendesen.

- A pásztorok azt mondják, hogy a legelőn a jószág nem akar enni, csak bőg...

- Én meg a vadászoktól hallottam, hogy a kisírt szemű oroszlánok most nem bántják az őzeket, mert nem esznek húst.

- Rettenetes idők!... Hanem gyere el hozzám estére, majd megiszunk egy-egy pohár gyászitalt, amit a pincemesterem talált ki.

- Gondolom, alighanem szidóni fekete söröd van.

- Isten ments, hogy ilyen időben vidító italokkal éljünk! Az az ital, amit az én pincemesterem kieszelt, nem sör... Inkább borhoz hasonlítanám, amelyet pézsmával, jó szagú füvekkel megillatosítottak.

- Nagyon alkalmas ital, amikor a mi urunk a halottak városában van, ahol pézsma és balzsamos füvek illata úszik a levegőben.

Hetven napon át így keseregtek a főméltóságok.

Az öröm első mozdulása akkor futott végig Egyiptomon, amikor a halottak városából hírül adták, hogy a halott fáraó testét kivették a szódás fürdőből, s a balzsamozók és papok megkezdték körülötte az ünnepi szertartásokat.

Egyiptom lakói ezen a napon borotválkoztak meg először, arcukról lemosták a sarat, és akinek kedve volt rá, már meg is mosdott. És valóban, további kesergésre már nem is volt ok: hisz Hórusz megtalálta Ozirisz holttestét. Egyiptom ura a balzsamozók művészete révén visszanyerte életét, s a papok imádságai és a Halottak Könyve segedelmével egyenlő lett az istenekkel.

Ettől a perctől fogva a boldogult Mer-amen-Ramszesz neve hivatalosan is Ozirisz lett, mert nem hivatalosan nyomban a halál után is annak mondták.

Az egyiptomi nép vele született vidámsága kezdett felülkerekedni a gyászon, főképpen a katonák, a mesteremberek és parasztok között. Ez a vígság olykor még illetlen formában is jelentkezett a nép egyszerű fiai körében.

Mert nem tudni, honnan, egyszerre csak olyan hírek keringtek szájról szájra, hogy az új fáraó, akit az egész nép máris ösztönösen szeretett, azon jártatja az eszét, mint javíthatná meg a parasztok, munkások, de még a rabszolgák sorsát is.

Így történt aztán az a hallatlan dolog, hogy kőművesek, asztalosok, fazekasok, ahelyett, hogy békességben eliddogáltak és mesterségbeli dolgaikról vagy családi ügyeikről beszélgettek volna, a csapszékekben nemcsak az adókról panaszkodtak, hanem még a papok hatalma ellen is morogtak. A parasztok pedig szabad idejüket nem imádkozással vagy az ősökre való emlékezéssel töltötték, hanem egymás között azt tárgyalgatták, milyen jó volna, ha mindegyiküknek volna szabadsága és néhány ágyás saját földje, és a hetedik napon megpihenhetne.

A hadseregről, különösen az idegen országbeli zsoldosezredekről meg éppenséggel beszélni sem érdemes. Ezek az emberek azt képzelték, hogy Egyiptomban ők a legelőkelőbb osztály, vagy ha most nem is az, de hamarosan az lesz. Az első, szerencsével végződő háború után, amely úgyis egykettőre kitör.

Hanem a nomarchoszok, a falusi birtokain élő nemesség, de főképpen a különféle templomok élén álló főpapok ünnepélyesen gyászolták meghalt urukat, és nem kaptak az alkalmon, hogy már megvigasztalódhatnak, mert a fáraó már Ozirisszá vált.

Pedig valójában az új fáraó eddig nem bántott még senkit. A nagy jó urak szomorúságát csak mendemondák okozták, ugyanazok a mendemondák, amelyek viszont örömet szereztek az egyszerű népnek. A nomarchoszok és a nemesség megdermedt arra a gondolatra, hogy parasztjaik az év ötven napján lophatnák a napot, sőt ami még rosszabb, a parasztnak saját földje lesz, ha akkora is, hogy csak sírja megépítésére futná. A papok kékültek-zöldültek és fogukat csikorgatták, amikor eszükbe jutott XIII. Ramszesz gazdálkodása és fellépése velük szemben.

Annyi bizonyos, hogy a királyi palotában óriási változások mentek végbe.

Az új fáraó az egyik szárnyépületben, amelynek szinte minden szobáját tábornokok foglalták el, választott magának lakosztályt. A pincesorban a görög katonákat szállásolta el, a testőrséget az emeleten, a fal menti külső szobákban pedig az etiópokat. A palota körül az ázsiaiak vették át az őrséget, ő szent felsége szobái körül pedig azt a századot szállásolták el, melynek katonái - Tehenna üldözése idején - a sivatagban vele voltak. De ami ennél is megdöbbentőbb, friss emlékű lázadásuk ellenére is visszafogadta kegyeibe a líbiaiakat, egyikükre se mért büntetést, sőt bizalmával tüntette ki őket.

Az igaz, hogy a papi testület, amely a palota főépületében tanyázott, továbbra is ott maradt, és Sem őkegyességének a vezetése alatt végezte a vallási szertartásokat. De minthogy a papok nem vettek részt a fáraó reggelijén, ebédjén, vacsoráján, ellátásuk nem volt olyan válogatott jó, mint régente.

A szent férfiak hasztalan emlegették, hogy a tizenkilenc dinasztia képviselőit és a sok-sok istent rendjén táplálni kell. A kincstartó számolt a fáraó szándékával, és azt felelte a papoknak, hogy az isteneknek és ősöknek elég a sok virág és illatos fűszerszám is, a próféták pedig, amint azt az erkölcs kívánja, érjék be árpalepénnyel, és igyanak rá vizet vagy sört. Otromba elméleteinek a támogatására a kincstartó Sem főpap példájára hivatkozott, aki vezeklő módjára élt, de a legkeservesebb az volt, amikor a kincstartó azt vetette szemükre, hogy ő szent felsége a generálisokkal együtt közönséges katonakonyhán él.

Erre aztán az udvari papok magukban csendesen tanakodni kezdtek, nem volna-e okosabb otthagyni a zsugoriskodó fejedelmi házat, inkább behúzódnának a szentélyekbe, a maguk kis menedékébe, ahol könnyebb szolgálatuk lesz, és az éhség nem kínozná minden belső részüket.

És talán nyomban úgy is tettek volna, ha Herihor és Mefresz őkegyességeik rájuk nem dörrentenek, hogy maradjanak a helyükön.

De Herihor helyzetét se lehetett az új fáraó mellett rózsásnak mondani. A nemrégiben még mindenható úr, aki szinte alig hagyta el a fáraó szobáit, most egyedül üldögélt a palotájában, és néha hétszámra se látta az új fáraót. Hadügyminiszter volt ugyan még most is, de már jóformán sose adott ki parancsokat. Mert minden katonai ügyet a fáraó maga intézett el. Maga olvasta el a tábornokok jelentéseit, maga döntött a kétes ügyekben, segédtisztjei pedig meghozták neki a hadügyminisztériumból a szükséges iratokat.

Herihor őkegyessége hébe-korba kapott ugyan meghívót ő szent felségéhez, de akkor is csak megrovást kellett hallania.

De mindezek a méltóságok elismerték, hogy az új fáraó nagyon sokat dolgozik.

XIII. Ramszesz napkelte előtt kelt föl, megfürdött, és Ozirisz szobra előtt meggyújtotta a füstölőt. Utána nyomban meghallgatta a jelentéseket, a legfőbb bírót, az istállók, csűrök országos főszámtartóját, a főkincstartót, végül a palotaparancsnokot. Ez az utolsó szenvedett legtöbbet: mert nem volt nap, hogy a fáraó fel ne hánytorgatta volna: az udvartartás nagyon sokba kerül, és túlságosan népes.

Valóban: ott, a fejedelmi palotában nyüzsgött a meghalt fáraónak pár száz asszonya, megfelelő számú gyerekekkel és cselédséggel. A palotaparancsnok, akit minduntalan felelősségre vontak, mindennap szélnek eresztett az udvarból egy sereg ingyenélőt, és a többiek kiadásait szorosabbra fogta. A vége az lett, hogy egy hónap múlva az udvari hölgyek nagy sírás-rívással valamennyien elmentek Nikotrisz királyné lakására, és kérték, mentse meg őket.

A királyné azon nyomban a fáraóhoz ment, és földre borulva előtte, könyörgött neki, szánja meg atyja asszonyait, és ne engedje, hogy nyomorúságban pusztuljanak el.

A fáraó összeráncolt szemöldökkel hallgatta végig anyját, és meghagyta a palotaparancsnoknak, hogy ilyen módon ne erőltesse tovább a takarékoskodást. De ugyanakkor azt is kijelentette a királynénak, hogy atyja temetése után az asszonyokat eltávolíttatja az udvarból, és különféle gazdaságokban helyezi el őket.

- A mi udvartartásunk - magyarázta a fáraó - évenként körülbelül harmincezer talentumba kerül, vagyis a felével többe, mint az egész hadsereg. Ekkora összeget nem lehet elkölteni önmagunk és az ország pusztulása nélkül.

- Tégy, amint jónak látod - felelte a királyné. - Egyiptom a tiéd. Csak félek, hogy ezek az elűzött udvari emberek mind ellenségeid lesznek.

Erre a fáraó kézen fogta az anyját, s odavezette az egyik ablakhoz, és kimutatott a gyakorlatozó katonák dárdaerdejére.

A fáraónak ez a lépése váratlan hatást keltett. A királyné szeme, amelyet az imént még könnyek fátyoloztak el, most felragyogott a büszkeségtől. Hirtelen lehajolt, és megcsókolta fia kezét.

- Csakugyan Ízisz és Ozirisz fia vagy - mondta meghatottan -, és helyesen tettem, hogy átadtalak az istennőnek... Végre ura van Egyiptomnak!

Ettől a naptól fogva a királyné soha, semmiféle ügyben nem járt közben a fiánál. Amikor támogatást kértek tőle, csak annyit felelt:

- Ő szent felsége szolgája vagyok, és csak azt tanácsolhatom nektek, teljesítsétek ellenkezés nélkül a parancsát. Mert bármit tesz, az istenek sugallatára teszi, az isteneknek pedig ki állhat ellen?

A reggeli után a fáraó a hadügyminisztérium és a kincstár ügyeivel foglalkozott, délután három óra tájban aztán nagy kísérettel kilovagolt a katonasághoz, amely Memfisz alatt táborozott, és végignézte a gyakorlatokat.

A legnagyobb változások csakugyan katonai téren történtek.

Nem is egész két hónap alatt ő szent felsége öt új ezredet állított föl, vagyis inkább újjászervezte azokat, amelyeket atyja uralkodása idején feloszlattak. Az iszákosságba, kockajátékba süllyedt tiszteket elmozdította, de azokat is, akik kegyetlenül bántak a katonákkal.

A hadügyminisztérium különféle osztályaiba, ahol eddig csupa pap dolgozott, legtehetségesebb segédtisztjeit ültette, akik a hadsereget érintő minden fontos ügyiratot hamarosan áttanulmányoztak. Összeíratta az egész országban mindazokat a férfiakat, akik a katonai állományba tartoztak, de évek óta semmiféle katonai szolgálatot nem teljesítettek, csak gazdálkodtak. Két új tiszti iskolát alapított, ahova tizenkét éves korban vették föl a növendékeket, és újra felélesztette a feledésbe ment szokást, hogy a katonai növendékek csak akkor kapjanak reggelit, miután három óra hosszat rajvonalban vagy menetoszlopban meneteltek.

Végül semmiféle csapatnak nem volt szabad falun laknia, hanem csak táborban vagy kaszárnyákban. Minden ezrednek megvolt a maga állandó gyakorlótere, ahol naphosszat folyt a célba lövés parittyával vagy nyíllal, száztól kétszáz lépésnyi távolságra.

A katonai állományú családokhoz pedig olyan parancs ment, hogy a férfiak, a rendes katonaságbeli tizedesek vagy tisztek vezetésével, gyakorolják a parittyázást és nyilazást. A parancsot azonnal végre is hajtották, úgyhogy alig két hónapra XII. Ramszesz halála után Egyiptom olyan volt, mint egyetlen nagy tábor.

Mert még a falusi és városi gyerekek is, a felnőtteket utánozva, egyszerre csak katonásdit játszottak, pedig mindmostanig íródeákosdival vagy paposdival mulattak. Minden téren, minden kertben reggeltől estig fütyültek a parittyakövek, nyilak, a bíróságot meg elárasztotta a tenger panasz a testi sértések miatt.

Így történt, hogy egész Egyiptomot mintha kicserélték volna: a nyilvános gyász ellenére az új fáraó keltette legnagyobb mozgalmasság uralkodott az egész országban.

A fáraó büszkesége is nagyot nőtt, amikor látta, milyen igyekezettel alkalmazkodik az egész ország az ő királyi akaratához.

De nem sok időbe telt, s az ő kedve is lelohadt.

Ugyanaznap, amikor a balzsamozók kivették XII. Ramszesz holttestét a szódás fürdőből, a főkincstartó, szokásos jelentése végén, így szólt a fáraóhoz:

- Nem tudom, mitévő legyek... Mert a kincstárban van ugyan kétezer talentumunk, de magára a mi halott urunk temetésére kell legalábbis ezer...

- Hogyhogy kétezer? - csodálkozott a fáraó. - Amikor átvettem a hatalmat, azt mondtad, hogy húszezer talentumunk van...

- De tizennyolcat már elköltöttünk...

- Két hónap alatt?

- Óriási kiadásaink voltak...

- Az igaz - jegyezte meg a fáraó -, de az adók naponként befolynak...

- Az adók! - sóhajtott a kincstartó. - Nem tudom, mi az oka, de most megint megapadtak, nem folynak be olyan összegben, mint számítottam rá. De már azok is elfogytak... Ne felejtse el szent felséged, hogy öt új ezredünk van. Vagyis körülbelül nyolcezer ember otthagyta eddigi foglalkozását, és az állam pénzén él...

A fáraó elgondolkozott.

- Újabb kölcsönt kell fölvenni - mondta végre. - Beszélj Herihorral és Mefresszel: adjanak kölcsönt a templomok.

- Én már beszéltem erről velük... Nem adnak minekünk a templomok egy utent se.

- A próféták megorroltak! - nevetett a fáraó. - Akkor kénytelen-kelletlen a pogányokhoz fordulunk... Küldd el hozzám Dagont.

Estére el is ment a fáraóhoz a föníciai pénzváltó. Arccal leborult előtte a földre, és drágakövekkel kirakott aranyserleget adott neki ajándékba.

- Most már meghalhatok! - lelkendezett Dagon. - Az én legkegyelmesebb uram elfoglalta a trónját...

- De mielőtt meghalsz - felelte a térdeplő Dagonnak a fáraó -, szerezz nekem néhány ezer talentumot...

A föníciai megrökönyödött, vagy csak mímelte szörnyű zavarát.

- Inkább azt parancsold, szent felséges uram, hogy a Nílusban keressek drágagyöngyöt - siránkozott Dagon. Akkor legalább egyszerre elpusztulok, és az én uram nem neheztel meg rám... De ma, ennyi tenger pénzt!

XIII. Ramszesz nagyot nézett.

- Hogyan? - kérdezte. - Hát az én számomra a föníciai pénzembereknek már nincs pénzük?

- Életünket, vérünket, gyerekeink életét, vérét felségednek adjuk - felelte Dagon. - De pénzt?... Honnan vennénk mi pénzt? Azelőtt a templomok kölcsönöket adtak nekünk évi tizenöt vagy húsz százalékra. De attól fogva, hogy felséged még trónörökös korában Háthor templomában járt, ott Pi-Baszt alatt, azóta teljesen megtagadtak minden hitelt... Ha módjukban volna, még ma kikergetnének bennünket Egyiptomból, de még szívesebben kiirtanának bennünket mind egy szálig... Ó, mennyit szenvedünk miattuk... A parasztok csak akkor dolgoznak, amikor akarnak, és ahogy a kedvük tartja... Adó fejében meg fügét mutatnak, fittyet hánynak ránk... Ha valamelyiket aztán megverik, fellázadnak, és ha a boldogtalan föníciai a bíróhoz megy igazságért, vagy elveszti a pörét, vagy a lelkét is elfizeti... Meg vannak a mi óráink számlálva ezen a földön! - sopánkodott Dagon.

A fáraó elkomolyodott.

- Majd gondom lesz ezekre a dolgokra - felelte. - A bírák pedig majd igazságot szolgáltatnak nektek. De addig is szükségem van vagy ötezer talentumra.

- Honnan vegyük, felséges uram? - jajgatott Dagon. - Mutassa meg felséged, hol vannak ilyen gazdag kereskedők, mi eladjuk nekik minden ingó meg ingatlan jószágunkat, csak teljesíthessük a parancsodat... De hol vannak ezek a kereskedők?... Ha csak a papok nem, azok meg értéken alul becsülik meg a vagyonunkat, és a végén még nem is készpénzt adnak.

- Küldjetek Türoszba, Szidónba... - vetette oda a fáraó. - Hisz akármelyik ezek közül a városok közül könnyűszerrel kölcsönadhat nem öt-, hanem akár százezer talentumot is.

- Türoszba, Szidónba! - ismételte Dagon. - Ma egész Fönícia csak arra gyűjt aranyat, drágaságot, hogy legyen mit fizetni az asszíroknak... Asszar király emberei már a mi országunkban sürgölődnek, és azt mondják, hogy ha évenként gazdag váltságot fizetünk nekik, akkor a király meg a szatrapák nemcsak hogy nem nyomnak el bennünket, hanem még jobb keresethez juttatnak, mint felséges urunk jóindulatából itt, Egyiptomban részünk van...

A fáraó elsápadt, és összeszorította a fogait. A föníciai észbe kapott, és sietve tette hozzá:

- De végre is, hogy szabad nekem ilyen ostoba fecsegéssel elrabolni felséged drága idejét? Hiszen itt van Memfiszben Hiram herceg... Ő okosabban megvilágítja mindezt felségednek, mert ő nagyon bölcs ember és városaink legfőbb tanácsának tagja...

Ramszesz egyszerre megelevenedett.

- Hát csak küldd ide Hiramot minél hamarabb - hagyta meg neki. - Mert te, Dagon, nem úgy beszélsz velem, mint egy pénzváltó, hanem mint egy siratóasszony a koporsó mellett.

A föníciai újra megérintette homlokával a padlót.

- Nem jöhetne el Hiram őkegyessége most mindjárt? - kérdezte Dagon. - Az igaz, már nagyon későre jár az idő... De ő úgy fél a papoktól, hogy legszívesebben éjszakának idején tisztelegne felséged előtt...

A fáraó az ajkát harapdálta, de azért elfogadta az ajánlatot. Még Tutmóziszt is elküldte a pénzváltóval, hadd vezesse be Hiramot a titkos kapun a palotába.

Hatodik fejezet

Este tíz óra tájban Hiram már a fáraó előtt állt: sötét köntös volt rajta, amilyet a memfiszi utcai árusok hordtak.

- Miért bujkál kegyes uram ennyire? - kérdezte a fáraó, akit kellemetlenül érintett ez a titkolózás. - Hát börtön az én palotám vagy bélpoklosok háza?

- Jaj, felséges urunk! - sóhajtotta az öreg föníciai. - Attól a perctől fogva, hogy Egyiptom ura lettél, üldözött gonosztevő mindenki, aki sűrűbben mer a színed elé járulni, és nem tesz jelentést arról, hogy mit mondtál neki...

- Hát kik előtt kellene beszámolnod az én szavaimról?

Hiram égnek emelte a szemét és két karját.

- Tudja azt felséged, kik az ellenségei! - felelte.

- Szót se érdemel... - vetette oda a fáraó. - Hanem tudod, kegyes uram, miért kérettelek? Néhány ezer talentumot akarok kölcsönkérni...

Hiram felszisszent, és úgy megtántorodott, hogy a fáraó megengedte, hadd üljön le az ő jelenlétében, ami a legnagyobb megtiszteltetés volt.

Hiram kényelmesen leült, és kipihenve magát, megszólalt:

- Miért akar felséged kölcsönt venni, amikor dús kincsei lehetnének?

- Tudom. Majd ha kezemre kerítem Ninivét - vágott a szavába a fáraó. - De az még messze van, nekem meg már ma kell a pénz...

- Én nem háborúra gondolok - felelte Hiram. - Én olyan dologról beszélek, ami rögtön busás jövedelmet hoz a kincstárnak, és azontúl is állandó évi bevételt jelent...

- Hogyan?

- Engedje meg nekünk, felséges uram, és legyen segítségünkre, hogy megássuk azt a csatornát, amely összekötné a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel...

A fáraó felugrott székéről.

- Tréfálsz, öreg? - kiáltott Hiramra. - Ki végezhet el ekkora munkát, és ki akarná veszélyeztetni Egyiptomot?... Hisz elöntene bennünket a tenger!

- Melyik tenger?... Mert se a Vörös-tenger, se a Földközi-tenger nem - felelte nyugodtan Hiram. - Tudom, hogy az egyiptomi papmérnökök megvizsgálták ezt az ügyet, és kiszámították, hogy ez nagyszerű vállalkozás, a világon jobb nem is akad... Csak hát ők maguk akarják megcsinálni, jobban mondva nem akarják, hogy a fáraó csinálja meg.

- Van bizonyítékod? - kérdezte Ramszesz.

- Nekem nincs semmiféle bizonyítékom, de küldök én felségedhez olyan papot, aki tervekkel, számításokkal a kezében megmagyarázza ezt az egész kérdést...

- Ki az a pap?

Hiram elgondolkozott, csak azután felelt:

- Ha megkapom felséges uram ígéretét, hogy rajtunk kívül senki meg nem tudja... Nagyobb szolgálatot tehet neked, felséges uram, mint én... Sok titkot tud... és a papoknak sok méltatlan, viselt dolgát...

- Megígérem - felelte a fáraó.

- Ez a pap Szamentu. A Memfisz melletti Széth-szentélyben szolgál... Nagyon bölcs férfiú, csak pénzre van szüksége és nagyravágyó is nagyon... És mert a főpapok megalázzák, nekem azt mondta, hogyha felséged akarja, akkor ő megdönti a papi rendet... Mert ő nagyon sok titkot tud... Nagyon sokat!

Ramszesz gondolkodóba esett. Azt látta, hogy az a pap áruló, de azt is számba vette, milyen fontos szolgálatokat tehet neki.

- Helyes - válaszolta a fáraó -, erről a Szamenturól még majd gondolkozom. Most egyelőre tegyük csak fel, hogy ilyen csatornát csakugyan meg lehet építeni: mi haszon lehetne belőle?

Hiram fölemelte a bal kezét, és az ujjain számolni kezdte:

- Először is - javasolta -, Fönícia megad felséges uramnak ötezer talentum elmaradt adót... Másodszor: Fönícia a csatornaépítés jogáért is fizet felségednek ötezer talentumot... Harmadszor: mihelyt megkezdik a munkát, fizetünk ezer talentum évi adót, és azonfelül annyi talentumot, ahányszor tíz munkást kapunk Egyiptomtól. Negyedszer: minden egyiptomi mérnökért fizetünk felséges uramnak évenként egy talentumot... Ötödször: ha befejezik a munkát, felséged bérbe adja nekünk a kész csatornát száz évre, és mi fizetünk érte évi ezer talentumot.

- Hát ez kevés haszon? - kérdezte a végén Hiram.

- És megadnátok nekem már most, ma, azt az ötezer talentum adót? - tudakolta a fáraó.

- Ha ma megkötjük a szerződést, fizetünk tízezer talentumot, és még hozzáadunk háromezret, háromévi adó fejében előre...

XIII. Ramszesz elgondolkozott. A föníciaiak már nemegyszer fölvetették a csatornaépítés gondolatát az egyiptomi fáraóknak, de mindannyiszor beleütköztek a papok hajthatatlan ellenállásába. Az egyiptomi bölcsek megmagyarázták a fáraóknak, hogy az a csatorna kétfelől, a Földközi-tenger és a Vörös-tenger felől is, árvízzel fenyegethetné az országot.

De most Hiram újra csak erősítette, hogy hasonló szerencsétlenség nem következhet be, tudják azt a papok is!

- Azt ígéritek - mondta a fáraó hosszú tűnődés után -, azt ígéritek, hogy száz éven át évi ezer talentumot fizettek. Azt mondjátok, hogy az a homokba ásott csatorna a legjobb vállalkozás a világon. Ezt én sehogy se tudom felfogni, és bevallom, nagy a gyanúm...

A türoszi hercegnek szikrázott a szeme.

- Felséges uram - vágta rá -, én elmondok neked mindent, de koronádra, atyád árnyékára kérlek, könyörgök... senkinek fel ne tárd ezt a titkot... Ez a legnagyobb titka a kháldeai és egyiptomi papoknak, de még Föníciának is... A világ jövője fordul meg rajta!

- Nono, Hiram! - kételkedett mosolyogva a fáraó.

- Neked, nagy királyom - folytatta a föníciai -, bölcsességet, erélyt és nemes lelket adtak az istenek, tehát te a mienk vagy. A föld hatalmas királyai között csakis téged lehet beavatni a nagy titokba, mert csupán te tudsz nagy dolgokat művelni... S éppen azért akkora hatalomra teszel szert, amilyen még nem volt földi ember kezében...

A fáraó édes büszkeséget érzett szívében, de uralkodott magán.

- Ne magasztalj engem azért, amit még nem tettem meg - szólt rá. - Hanem azt mondd még meg: mi haszon háramlik Föníciára és az én országomra ennek a csatornának a megépítéséből.

Hiram kényelmesebben elhelyezkedett a karosszékében, aztán fojtott hangon magyarázta:

- Azt tudod, felséges uram, hogy Asszíriától és Babilóniától keletre, északra és délre nem csodálatos szörnyetegekkel népes sivatagok vagy mocsarak terülnek el, hanem mérhetetlen... mérhetetlen nagy országok és birodalmak... Akkora országok, hogy felséged gyalogos katonaságának, pedig az csak gyakorlott a menetelésben, mégis majdnem két álló évig szakadatlanul csak előre kellene haladnia, folyton csak kelet felé, míg elérné a határt...

Ramszesz felrántotta a szemöldökét, mint aki hagyja, hadd hazudozzon a másik, tudván tudva, hogy egy szó sem igaz.

Hiram csak könnyedén vállat vont.

- Babilóniától keletre és délre, a nagy tengeren túl vagy százmillió ember él, akiknek hatalmas királyaik vannak, és bölcsebb papjaik, mint az egyiptomiak, ősi könyveik, ügyes kézműveseik... Ezek a népek nemcsak szövetet, bútorfélét, edényeket tudnak készíteni, éppen olyan szépeket, akár az egyiptomiak, de emlékezetet meghaladó idők óta a föld alatt és a földön olyan csodás templomaik vannak, hogy nagyobbak, nagyszerűbbek, gazdagabbak, mint itt Egyiptomban...

- Folytasd csak... folytasd! - szólt a fáraó, de arcáról nem lehetett leolvasni: kíváncsivá tette-e a leírás, vagy felháborította a hazugság.

- Van azokban az országokban drágagyöngy, drágakő, arany, réz... a különösnél is különösebb gabonafélék, virágok, gyümölcsök... aztán akkora erdők, hogy hónapszámra elbolyonghat az ember az óriási fák között, vastagabb a derekuk, mint a ti templomi oszlopaitok, és magasabbak, mint a pálmák... A nép egyszerű, szelíd, és ha felséges uram néhány hajón csak két ezredet küldene oda, akkora földet hódíthatna meg, hogy nagyobb volna egész Egyiptomnál, és gazdagabb, mint a Labirintus minden kincse... Ha felséged megengedi, holnap elküldök mutatóba odavaló szöveteket, fákat, bronzokat... küldök aztán kétszemernyi odavaló csodás balzsamot; ha az ember lenyeli, az örökkévalóság kapuja nyílik föl előtte, és olyan boldogságot érez, amilyen csak az isteneknek jut osztályrészül...

- A szövetfélék és az egyéb ipari munkák mintáit nagyon kérem - szólt közbe a fáraó. - Ami azonban a balzsamot illeti, azzal nem sokat gondolok!... Holtunk után úgyis elég örömünk lehet a halhatatlanságban és az istenekben ...

- Asszíriától meg keletre, messze-messze, nagyon messze - folytatta Hiram - még nagyobb országok vannak, ahol vagy kétszázmilliónyi nép lakik...

- De könnyen dobálod a milliókat! - mosolygott a fáraó.

Hiram a szívére tette a kezét.

- Esküszöm őseim lelkére, becsületemre esküszöm - emelte fel a hangját -, hogy igazat beszélek!

A fáraó megmozdult. Gondolkodóba ejtette ez a nagy eskü.

- Folytasd... folytasd... - biztatta.

- Csodálatos országok azok - beszélt tovább a türoszi herceg. - Sárga bőrű, ferde szemű népek lakják. Fejedelmüknek „A menny fia” a címe, és bölcs emberekkel kormányozza az országát, de azok nem papok, és nincs is akkora hatalmuk, mint Egyiptomban.

De azért az a nép sokban hasonlít az egyiptomiakhoz... Ők is tisztelik a meghalt ősöket, és sokat törődnek a halottak testével. Olyan írásuk van, amely a ti papi írástokra emlékeztet... Hosszú köntösöket hordanak, de olyan szövetből, amilyet mifelénk hírből se ismernek, a sarujuk olyanféle, mint valami kis lóca, fejükön hegyes dobozt viselnek... A házuk teteje is hegyes, és a szélei felfelé hajlanak...

Ennek a rendkívüli népnek bővebb termésű a gabonája, mint az egyiptomi búza, és a bornál erősebb italt készítenek belőle. Terem nekik olyan növényük, amelynek a levele erőt ad az ember tagjának, vígságot a szívének, sőt még az a hatása is megvan, hogy elvan tőle az ember álom nélkül is. Van papírjuk, amelyet tarka képekkel tudnak ékesíteni, és olyan agyagjuk, amely égetésre áttetsző lesz, mint az üveg, és úgy peng, mint a fém... Ha felséged megengedi, holnap ennek a népnek a keze munkájából is küldök egyet-mást...

- Csodákat beszélsz, Hiram! - kiáltott fel a fáraó. - De sehogy se látom, milyen összefüggés van e különös dolgok és a csatorna között, amelyet meg akartok ásni...

- Röviden megmondom - felelte a föníciai. - Ha a csatorna meglesz, akkor az egész egyiptomi és föníciai hajóhad átmegy a Vörös-tengerre, onnan meg tovább, és pár hónap leforgása alatt elér azokba a dúsgazdag országokba, ahova szárazföldön szinte lehetetlen eljutni... Nem látja, felséges uram - folytatta felvillanó szemmel -, mennyi tenger kincset találunk mi ott?... Aranyat, drágaköveket, gabonát, mindenféle fát!... Esküszöm neked, nagy fáraó - buzdult fel nekihevülve -, hogy akkor bővebben dúskálsz az aranyban, mint ma a rézben, olcsóbb lesz a fa, mint ma a szalma, és a rabszolga is, mint ma a tehén... Csak azt engedd meg, uram, hogy megáshassuk a csatornát, és adj nekünk hozzá bérbe ötvenezer katonát...

Ramszeszre itt átragadt a tűz.

- Ötvenezer katonát... - ismételte. - És mit adtok nekem érte?

- Már megmondtam, felséges fáraó... A csatorna építési engedélyéért évi ezer talentumot, a munkásokért ötezer talentumot, de mi fizetjük és élelmezzük őket...

- És agyon is sanyargatjátok őket a munkával...

- Ne adják az istenek! - szabadkozott Hiram. - Nincs ott haszon, ahol a munkások elpusztulnak... Felséged katonái egy cseppel se dolgoznak majd többet a csatornán, mint ma az erődítéseken vagy az országút építésén... És milyen dicsőségedre válna, uram!... A kincstárnak mennyi bevételt hozna!... Egész Egyiptomra mennyi hasznot!... A legszegényebb parasztnak is lehetne faházikója, néhány lábasjószága, bútora, de tán még rabszolgája is... Olyan jólétre még nem emelte fáraó az országát, és olyan nagy munkát egy se vitt még végbe, mint te ezzel a csatornával! Mert mi az a sok meddő, haszontalan piramis egy ilyen csatornához képest, amely az egész világnak megkönnyítené a javak szállítását!

- Meg ötvenezer katonáét is a keleti határra - tette hozzá a fáraó.

- Természetesen! - helyeselt Hiram. - Akkora haderő láttán, amelynek a fenntartása felséges uramnak semmibe se kerülne, Asszíria nem meri kinyújtani a kezét Fönícia után...

A terv olyan szemkápráztató volt, és annyi hasznot ígért, hogy XIII. Ramszesznek szédült bele a feje. De azért uralkodott magán.

- Hiram - mondta végre -, te szebbnél szebb ígéretekkel kecsegtetsz... Olyan szépekkel, hogy attól tartok, valami veszedelmes következményt rejtegetsz mögöttük. Ezért magamnak is töviről hegyire meg kell fontolnom a dolgot, és aztán megbeszélem a papokkal.

- A maguk jószántából belé nem egyeznek azok abba soha! - kiáltotta a föníciai. - Bár (az istenek bocsássák meg a káromlást) bizonyos vagyok benne, ha a legfőbb hatalom ma a papok kezére jutna, pár hónap múlva ők hívnának bennünket, építsük meg a csatornát...

Ramszesz fagyos megvetéssel nézett rá.

- Öreg - vetette oda -, bízd csak rám annak a gondját, fejet hajtanak-e a papok vagy sem, te csak hozd meg a bizonyítékát, hogy amit mondtál, mind igaz. Nagyon haszontalan, dibdáb fejedelem volnék, ha nem tudnám elhárítani az akadályokat, amelyek az én akaratom és a birodalom érdekei között felmerülnek.

- Bizony mondom, nagy fejedelem vagy te, felséges urunk - suttogta Hiram, és a földig meghajolt.

Már késő éjszakára járt az idő. A föníciai elbúcsúzott a fáraótól, és Tutmózisszal együtt hagyta el a palotát. Mindjárt másnap Dagon által elküldött egy ládát az ismeretlen országokból származó holmikkal.

A fáraó indiai istenszobrokat, szöveteket, gyűrűket talált benne, kis ópiumdarabkákat, egy másik rekeszben maroknyi rizst, tealeveleket, néhány festett képekkel ékes porcelán csészét, és papírlapon tussal, festékkel festett rajzokat.

Mindent a legnagyobb figyelemmel sorra végignézett, és bevallotta, hogy efféle holmit még sohasem látott. Se rizst, se papírt, se ferde szemű, hegyes süvegű emberek képét.

Most már nem kételkedett benne, hogy van valahol egy új ország, ahol minden más, mint Egyiptomban: a hegyek, fák, házak, hidak, hajók...

„És ez az ország nyilván megvan évszázadok óta - gondolta a fáraó. - A mi papjaink tudnak is felőle, ismerik a gazdagságát is, de egy mukkot se szólnak róla... Világos: mind árulók, akik le akarják törni a fáraók hatalmát, koldussá akarják tenni őket, hogy aztán könnyűszerrel letaszíthassák őket a trónról... De titeket hívlak bizonyságul, őseim és utódaim - mondta magában -, hogy véget vetek ezeknek a hitványságoknak. A tudományt támogatom, gyámolítom, de az álnokságot kiirtom, és lélegzethez juttatom Egyiptomot...”

A fáraó fölemelte szemét, és a pillantása Dagonra esett, aki parancsára várt.

- A te ládád nagyon érdekes - vetette oda a pénzváltónak -, ám... én nem ezt akartam tőletek.

A föníciai lábujjhegyen hozzálépett, és letérdelve előtte, suttogva mondta:

- Amely pillanatban felséges uram kegyesen aláírja Hiram herceggel a szerződést, Türosz és Szidón minden kincsét a lába elé rakja...

Ramszesz összerántotta a szemöldökét. Sehogy se tetszett neki a föníciaiak vakmerősége, akik bizonyos feltételeket mernek szabni neki. Hidegen felelt:

- Majd gondolkozom, és Hiramnak megadom a feleletet. Elmehetsz, Dagon.

A föníciai távozása után Ramszesz újra gondolkodóba esett. Lelkében ébredezni kezdett a visszahatás.

„Ezek a kalmárok már olybá vesznek, mintha az ő zsebükben volnék - gondolta magában. - Elbizakodottan, messziről megcsörgetik előttem az aranyzacskót, hogy kicsikarják belőlem a szerződést... Nem tudom, volt-e valaha fáraó, aki alatt ehhez fogható bizalmaskodásra vetemedtek volna! Ezen változtatni kell. Olyan emberek, akik arcra borulnak Asszar király kiküldötte előtt, nem beszélhetnek így velem: addsza, nesze... Ostoba föníciai patkányok! Belopakodtak a királyi palotába, és most azt hiszik, az ő tanyájuk!”

Minél tovább gondolkozott, minél világosabban emlékezett Hiram és Dagon viselkedésére, annál erősebben forrt fel benne a harag.

„Hogy mernek... hogy van bátorságuk föltételeket szabni?!”

- Hej... Tutmózisz! - kiáltotta.

Legbizalmasabb embere egyszerre ott termett előtte.

- Mit parancsolsz, uram?

- Küldj el egy fiatalabb tisztet Dagonhoz, adja tudtára, hogy mától fogva nem sáfárom. Ilyen nagy állásra nagyon is ostoba...

- És kinek szánod ezt a méltóságot, felséges uram?

- Ebben a percben még nem tudom... Az egyiptomi vagy görög kereskedők között kell találni valakit... A végső esetben a papokhoz fordulunk...

A nagy újság egyszerre bejárta a fejedelmi palota minden zugát, és egy órába se telt, tudta egész Memfisz városa is. Az egész városban egyébről se beszéltek, mint hogy a föníciaiak kiestek a fáraó kegyéből, és estefelé a nép már dúlni, rabolni kezdte a gyűlölt idegenek boltjait.

A papok fellélegeztek. Herihor még el is ment látogatóba szent Mefreszhez.

- Érezte azt az én szívem - fejtegette neki -, hogy a mi urunk elfordul ezektől a vérszopó pogányoktól. Gondolom, illenék kimutatni a mi hálánkat is...

- És talán nyitnánk ki előtte a mi kincstáraink ajtaját is? - kérdezte érdesen szent Mefresz. - Ne siess, kegyes uram... Én beleláttam ennek a sihedernek a veséjébe, és jaj nekünk, ha egyszer is hagyjuk, hogy fölibénk kerekedjék...

- És ha szakít a föníciaiakkal?

- Az is csak az ő haszna, mert akkor nem fizeti meg az adósságait - felelte Mefresz.

- Az én véleményem szerint - magyarázta Herihor egy kissé elgondolkozva - most itt az alkalom, amikor visszaszerezhetjük a fiatal fáraó kegyét. Hirtelen haragra lobban, de tud hálás lenni... Tapasztalatból tudom...

- Ahány szó, annyi tévedés... - vágott a szavába a konok Mefresz. - Mert először is a herceg még nem fáraó, mert templomban még nincs megkoronázva... Másodszor... soha nem is lesz igazi fáraó, mert megveti a főpapi szentségeket... Végül pedig nem mi szorultunk rá az ő kegyére, hanem ő az istenek kegyelmére, pedig lépten-nyomon megbántja őket!

Mefresz szinte elfulladt dühében. Egy kis pihenő után tovább folytatta:

- Egy álló hónapig élt Háthor templomában, hallgatta a legmélyebb bölcsességet, aztán újra összeszűrte a levet a föníciaiakkal. Sőt!... Meglátogatta Asztarté templomát, hozott onnan egy papnőt, ami minden vallási alapelv arculcsapása ... Aztán ország-világ előtt csúfot űzött az én jámborságomból... olyanokkal cimborál, akik ugyanolyan léhák, mint ő maga... Föníciai segítséggel ellopott súlyos államtitkokat... És amikor trónra lépett, jobban mondva amikor föllépett a trón első lépcsőfokára, máris megszégyeníti a papokat, fellázítja a parasztságot, a zsoldosokat, és megújítja baráti fogadalmát híveivel, a föníciaiakkal... Hát te ezt mind elfelejtetted, kegyes uram? Ha pedig emlékszel rá, nem látod be, ez a tejfölösszájú milyen veszedelemmel fenyeget bennünket?... Az ő kezében van az ország hajójának a kormányrúdja, pedig ez a hajó örvények és sziklák között halad előre. Ki áll jót érte, hogy ez az őrült, aki tegnap magához hívta a föníciaiakat, ma meg összevész velük, nem művel-e holnap valami olyast, ami végpusztulásba dönti az országot?

- Hát akkor mit akarsz? - kérdezte Herihor, hirtelen Mefresz szeme közé nézve.

- Azt, hogy semmi okunk sincs kimutatni a hálánkat, valójában pedig: a gyengeségünket. És minthogy sürgősen pénzre van szüksége, hát nincs pénzünk!

- És aztán? - kérdezte Herihor.

- Aztán kormányozza csak az országot, és növelje csak a hadsereget pénz nélkül - vetette oda haragosan Mefresz.

- No és... hátha aztán a kiéhezett hadsereg a templomokra veti magát és rabolni kezd? - kérdezte tovább Herihor.

- Hahaha!... - fakadt nevetésre Mefresz.

Majd hirtelen megkomolyodott, és meghajolva, gúnyos hangon szólt:

- Ez már kegyes uramra tartozik... Aki, mint te, oly hosszú évek során kormányozta az országot, bizonyosan felkészült ilyen veszedelem esetére is.

- Tegyük fel - jegyezte meg Herihor vontatottan -, tegyük fel, hogy én csakugyan megtalálom a módját, mint háríthatom el az országot fenyegető veszedelmet. De te, kegyes uram, legidősebb főpap létedre meg tudnád-e akadályozni, hogy sérelem érje a papi rendet és a templomokat?

Egy pillanatra farkasszemet néztek egymással.

- Azt kérded: meg tudnám-e akadályozni? - kapta fel a szót Mefresz. - Meg tudnám-e?... Nem is kell nagyon kísérleteznem, maguk az istenek adták kezembe a villámot, amellyel pozdorjává török minden szentségtörőt.

- Csitt... - suttogta Herihor. - Úgy legyen!...

- A legfőbb papi tanács jóváhagyásával, vagy akár anélkül is - tette hozzá Mefresz. - Amikor a csónak felborul, nincs arra idő, hogy az evezősökkel szót szaporítsunk.

Sötéten, elkomorodva váltak el. Még aznap este meghívást kaptak a fáraóhoz.

A kitűzött időre mind a kettő megjelent, de egymás után, külön-külön. Mélyen meghajoltak a fáraó előtt, és egymásra nem is nézve, más-más sarokba álltak.

„Összezörrentek volna? - gondolta Ramszesz. - Annyi baj...”

Egy perccel később belépett szent Sem és Pentuer próféta. Akkor Ramszesz leült a dobogóra, a négy papnak pedig intett, üljenek le az előtte levő alacsony zsámolyokra.

- Szentatyák! - kezdte a fáraó. - Mind ez ideig azért nem hívtalak benneteket tanácskozásra, mert eddig minden rendelkezésem tisztán csak katonai természetű volt...

- Jogod van rá, felség - jegyezte meg Herihor.

- Amit ily rövid idő alatt tudtam, megtettem, hogy az ország védelmi erejét fokozzam. Két új tiszti iskolát alapítottam, és újjászerveztem öt feloszlatott ezredet...

- Jogod volt rá, uram - szólt ekkor Mefresz is.

- Egyéb katonai újításokról nem beszélek, mert ezek a dolgok nem tartoznak rátok, szentatyák...

- Igazad van, uram - vágta rá egyszerre Mefresz is, Herihor is.

- De most más dologról van szó - fordított a beszédén a fáraó, akinek nagy örömére szolgált a két főméltóság helyeslése, mert ellenállásra számított. - Közeledik az én isteni atyám temetése napja, de a kincstárban nincs rá elegendő fedezet.

Mefresz felemelkedett zsámolyáról.

- Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz - jelentette ki ünnepélyesen - igazságos fejedelem volt, aki népének hosszú évekig biztosította a tartós békét, az isteneknek pedig dicsőséget. Engedje meg tehát felséged, hogy az istenfélő fáraó temetésének költségeit a papi rend viselhesse.

XIII. Ramszesz elcsodálkozott: meghatotta az atyja iránti hódolat. Egy pillanatig hallgatott, mintha nem találna szót a feleletre, végre így szólt:

- Nagyon hálás vagyok érte, hogy ily tiszteletben tartjátok istenekkel egyenlő atyámat. Beleegyezem ebbe a temetésbe, és még egyszer köszönöm nektek...

Elhallgatott, fejét a kezére támasztotta, és elgondolkozott, mintha önmagával vívódna. Aztán hirtelen felkapta a fejét: arca megelevenedett, szeme ragyogott.

- Szentatyák, mélyen meghat jóindulatotoknak ez a bizonysága - szólalt meg végre. - Ha ilyen drága a ti szemetekben az én isteni atyám emléke, éntőlem se idegenkedhet a lelketek...

- Kételkedhetsz ebben, felséges uram? - szólt Sem főpap.

- Igazad van - folytatta a fáraó. - Helytelenül hittem, hogy elfogultak vagytok ellenem... De jóvá akarom tenni a hibát, tehát őszinte leszek hozzátok...

- Az istenek áldása kísérje felségedet - mondta erre Herihor.

- Őszinte leszek. Az én isteni atyám, talán nagy kora, betegsége, de meg talán papi elfoglaltsága miatt is, nem fordíthatott az ország ügyeire annyi időt, gondot, mint én. Fiatal vagyok, egészséges, szabad, tehát én magam akarom kormányozni az országot, és fogom is. Mint ahogy a vezér a maga felelősségére, a maga tervei szerint vezeti seregét, úgy akarom én is kormányozni az országot. Ez az én határozott akaratom, és ettől nem tágítok. De tudom, hogy ha a legtapasztaltabb ember volnék, akkor se lehetnék meg hűséges szolgák és bölcs tanácsadók nélkül. Ezért időnként megkérdezlek benneteket, különféle ügyekben mi a véleményetek.

- Ezért is vagyunk a legfőbb tanács felséged trónja körül - jegyezte meg Herihor.

- És én fel is akarom használni a ti szolgálataitokat - folytatta megelevenedve a fáraó -, mégpedig most mindjárt...

- Parancsolj, urunk - biztatta Herihor.

- Javítani szeretnék az egyiptomi nép élete során. De minthogy efféle ügyekben nagyon gyors intézkedések csak árthatnak, kezdetben csak kisebb jelentőségű változást kívánok: hatnapi munka után a hetedik legyen a nyugalom napja.

- Ez így is volt a tizenkilenc dinasztia egész uralma alatt. Olyan régi törvény ez, mint maga Egyiptom - magyarázta Pentuer.

- A hetednapi pihenő évenként ötven napot jelent minden munkás számára, ugyanakkor ötven drachmát vesz el a munkás gazdájától. S minden millió munkásnál pedig évenként tízezer talentumot veszít el az ország... - vetette ellen Mefresz. - Mi ezt a szentélyekben már régen kiszámítottuk! - tette hozzá.

- Úgy van - szólt élénken Pentuer -, veszteség csakugyan lesz, de csak az első évben. Mert ha a nép a hetednapos pihenőkkel meggyarapítja az erejét, a következő években tetézve megtérít minden veszteséget...

- Igazad van - állapította meg Mefresz -, vagyis erre az első évre mindenesetre meg kellene lennie annak a tízezer talentumnak. De én azt hiszem, húszezer talentum se ártana...

- Igazat szólsz, tiszteletre méltó Mefresz - vette át a szót a fáraó. - Olyan változások megteremtésére, amilyeneket én tervezek országomban, nem húsz-, de harmincezer talentum se volna nagy pénz. Ezért aztán - tette hozzá gyorsan - tőletek kérek ehhez segítséget, szent férfiak...

- Felséged minden szándékát kész örömest támogatjuk imádságainkkal és körmeneteinkkel - biztosította Mefresz.

- Helyes, imádkozzatok, és serkentsétek rá a népet is. De azonfelül adjatok az államnak harmincezer talentumot - folytatta a fáraó.

A főpapok hallgattak. A fáraó egy pillanatig várakozott, aztán Herihorhoz fordult:

- Hallgatsz, kegyes uram?

- Magad mondtad, urunk, hogy a kincstárnak még Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz temetési költségeire sincs fedezete. El nem tudom hát gondolni, honnan vennénk harmincezer talentumot.

- Hát a Labirintus kincstára?

- Az az istenek kincse, amelyhez nem szabad nyúlni, csak az ország legnagyobb szorultságában - magyarázta Mefresz.

A fáraóban felforrt a harag.

- Hát ha a parasztságnak nem, nekem van szükségem arra az összegre! - kiáltotta, és ököllel a trónus karfájára ütött.

- Felséges uram - fejtegette Mefresz -, egy év leforgása alatt többet is szerezhetsz, mint harmincezer talentumot, egész Egyiptomban pedig még kétszer annyit is...

- Hogyan?

- Igen egyszerű módon - vágta ki Mefresz. - Kergesd ki, uram, az országból a föníciaiakat...

A fáraó majdnem rávetette magát a vakmerő főpapra; elsápadt, az ajka remegett, szeme kidülledt. De egy pillanat múlva már erőt vett felindulásán, és bámulatosan higgadt hangon felelte:

- Akkor elég... Ha csak ilyen tanácsokat tudtok adni, könnyen megleszek nélküle... A föníciaiaknak írás van a kezükben, a mi aláírásunk, hogy adósságunkat becsülettel megfizetjük!... Ez neked nem jutott az eszedbe, Mefresz?

- Bocsáss meg, felséges uram, de ebben a pillanatban engem egyéb gondolatok kötöttek le. A te őseid, uram, nem papírra írták, hanem kőbe és bronzba vésték, hogy az isteneknek és a szentélyeknek adott ajándékaik az isteneké és a szentélyeké maradnak örökre.

- Meg a tiétek - vetette oda a fáraó gúnyosan.

- A miénk annyira, amennyire az ország a tiéd - felelte vakmerően a főpap. - Mi őrizzük és gyarapítjuk azokat a kincseket, de eltékozolni nincs jogunk...

A fáraó haragtól lihegve otthagyta a tanácskozást, és szobájába ment. Helyzete kegyetlen világossággal, tisztán állt előtte.

Hogy a papok gyűlölik, abban most már nem kételkedett. Ezek ugyanazok a gőgjükben elvakult emberek, akik tavaly nem adták a kezére a memfiszi hadtestet, és csak akkor tették meg helytartónak, mikor azt gondolták, eléggé megalázkodott azzal, hogy elvonult a királyi palotából. Ugyancsak ők ellenőrizték minden lépését, tettek róla jelentéseket, de neki, a trónörökösnek még az asszír szerződés tervét se mondták meg. Megint csak ők csalták meg Háthor templomában és a Sóstavak körül, s ugyancsak ők mészároltatták le a foglyokat, akiknek ő kegyelmet ígért.

A fáraónak eszébe jutott Herihor meghajlása, Mefresz tekintete és mindkettőjük hanghordozása. Az udvarias szolgálatkészség álarca alól lépten-nyomon kiütközött szertelen gőgjük és az ő semmibevevése... Neki pénzre van szüksége, azok meg imádságot ígértek neki, sőt volt bátorságuk még azt is szemébe mondani, hogy Egyiptomnak nem ő az egyetlen ura.

A fiatal fáraó akarata ellenére is elmosolyodott; eszébe jutott az egyszeri szegődéses pásztor, aki magának a nyáj gazdájának mondja a szemébe, hogy nem tehet az állataival azt, amit akar!

De nevetséges oldala mellett volt a dolognak veszedelmes oldala is. A kincstárban jó, ha ezer talentum van e pillanatban, az pedig a kiadások eddigi menete szerint alig futja tovább nyolc-tíz napnál. De mi lesz aztán?... Mit szólnak majd a tisztviselők, a szolganép, de elsősorban is a hadsereg, amely nemcsak a zsoldját nem kapja meg, hanem éhezni fog?

A főpapok ismerték a fáraó helyzetét; ha tehát nem sietnek a segítséggel, akkor világos: a vesztét akarják... mégpedig néhány rövid nap alatt, még atyja temetése előtt.

Ramszesznek egy gyerekkori eset jutott az eszébe.

A papi iskolában tanult, amikor egyszer Mut istennő ünnepén - egyéb mulatságos számok között - felléptették Egyiptom leghíresebb bohócát.

A művész egy szerencsétlen hőst játszott. Ha megparancsolt valamit, nem teljesítették; haragos kifakadásaira nevetéssel feleltek; ha pedig a csúfolódók megbüntetésére kezébe kapta csatabárdját, a bárd kettétört a markában.

Végül oroszlánt szabadítottak rá: s amikor a fegyvertelen hős menekült előle, kisült, hogy nem is oroszlán üldözi, hanem oroszlánbőrbe bújtatott disznó.

Tanulók, tanítók akkorát nevettek ezeken a kalandokon, hogy a könnyük kicsordult, de a kis herceg sötét arccal ült a helyén. Megesett a szíve a szegény emberen, aki nagy dolgokba vágott, de elbukott, és gúny, nevetség borította el.

Ez a jelenet elevenedett most meg a fáraó emlékezetében, és azok az érzések, amelyek akkor kavarogtak benne.

„Ezt akarják velem is...” - gondolta magában.

Kétségbeesés fogta el, mert érezte, hogy az utolsó talentum kifizetésével vége az ő hatalmának, akkor pedig vége az életének is. De hirtelen más gondolat foglalta le. Megállt a szoba közepén, és elgondolkozott:

„Mi várhat rám?... Csak a halál... Dicső őseim közé, Nagy Ramszesz mellé költözöm... De azt mégsem mondhatom nekik, hogy kardcsapás nélkül buktam el!... A földi élet balvégzete után örök szégyen várna rám...”

Hogyan?... Ő, a Sóstavak mellett vívott csata győztese hátráljon meg egy maroknyi képmutató előtt, akikkel egyetlen ázsiai ezred úgy elbánna, hogy írmagjuk se maradna?... Hát azért, mert Mefresz és Herihor szeretné kormányozni Egyiptomot és a fáraót, az ő hadserege éhséget szenvedjen, és millió meg millió parasztnak ne legyen része a heti pihenő áldásában?

Hát nem az ő ősei emelték a templomokat?... Hát nem ők halmozták el zsákmányolt kincsekkel?... És ki nyerte meg a csatákat: a papok vagy a katonák?... Kinek van hát joga a kincsekhez: a papoknak-e vagy a fáraónak és hadseregének?

A fiatal fáraó vállat vont, és Tutmóziszt hívatta. Bár késő éjjelre járt már az idő, a fáraó legmeghittebb bizalmasa nyomban megjelent ura előtt.

- Tudod-e, hogy a papok megtagadták a kölcsönt, pedig tudják, hogy a kincstár üres? - kezdte Ramszesz.

Tutmózisz kiegyenesedett. - Parancsolod, hogy börtönbe vessem őket, felséges uram? - kérdezte.

- Megtennéd?

- Olyan tiszt nincs Egyiptomban, aki egy pillanatig is habozna teljesíteni urunk és vezérünk parancsát.

- Akkor - szólt a fáraó vontatottan -, akkor hát... nem kell börtönbe vetni senkit. Nagyon is sok a hatalmam, nekik csak a megvetésem jut. Ha az országúton dögbe botlunk, nem zárjuk pántos vasládikába, hanem elkerüljük.

- De a hiénát ketrecbe zárják - suttogta Tutmózisz.

- Még korai volna - felelte Ramszesz. - Kegyesnek kell lennem ezekhez az emberekhez, legalábbis atyám temetéséig. Mert különben nem átallanak még valami gyalázatos csúfságot is elkövetni felséges múmiájával, és örökre megzavarnák lelki nyugodalmát... Hanem menj el reggel Hiramhoz, és mondd meg neki, hogy küldje el hozzám azt a papot, akiről beszéltünk.

- Parancsodra, felséges uram. De szükségesnek látom megemlíteni felségednek, hogy a nép ma megrohanta a memfiszi föníciaiak házait.

- Ejha!... Az már felesleges volt.

- Azonfelül úgy látom - folytatta Tutmózisz -, mióta felséged elrendelte, hogy Pentuer vizsgálja meg a parasztok és munkások helyzetét, a papok folyton bujtogatják a nomarchoszokat és a nemességet... Azt suttogják, hogy felséged a parasztok javára koldusbotra akarja juttatni a nemességet...

- És a nemesség elhiszi ezt?

- Akad, aki elhiszi. De vannak olyanok is, akik erre azt felelik, hogy ez mind csak papi mesterkedés felséged ellen.

- És ha én csakugyan javítani szeretnék a parasztok sorsán? - kérdezte a fáraó.

- Tedd, amit legjobbnak látsz, felséges uram - felelte Tutmózisz.

- Ó, ezt a beszédet már szeretem! - kiáltott fel vígan XIII. Ramszesz. - Légy hát csak nyugodt, és mondd meg a nemességnek, nemcsak hogy nem veszít semmit, ha teljesíti parancsaimat, hanem még az ő sorsa is megjavul. Egyiptom gazdagságát végre ki kell ragadni a méltatlanok kezéből, és odaadni hűséges szolgáinak.

A fáraó elbocsátotta bizalmas hívét, és megelégedetten ment nyugodni. Pillanatnyi kétségbeesése most már valósággal nevetséges volt a szemében. Másnap déltájban jelentették ő szent felségének, hogy föníciai kereskedők küldöttsége vár kihallgatásra.

- Tán azt akarják elpanaszolni, hogy megtámadták a házaikat? - kérdezte a fáraó.

- Nem - felelte a segédtiszt -, csak hódolatukat akarják bemutatni.

Valóban, tíz-egynéhány föníciai kereskedő volt, Rabszun vezetésével, és ajándékokat hoztak. Amikor a fáraó megjelent előttük, arcra borultak, majd Rabszun előadta, hogy régi szokás szerint lerakják nyomorúságos ajándékaikat a trón zsámolyára az uralkodó előtt, aki az ő számukra az élet, minden vagyonuknak pedig a biztonság.

Azzal az asztalra rakták a drágaságokat: aranytálakat, láncokat, drágakövekkel tele serlegeket. Azonfelül Rabszun egy aranytálcán letett a trón lépcsőjére egy papiruszt: ebben az írásban a föníciaiak kötelezték magukat, hogy a hadsereg számára kétezer talentum értékben mindenféle holmit adnak.

Csakugyan dús ajándék volt, amit a föníciaiak felajánlottak, vagy háromezer talentumra rúgott.

A fáraó kegyesen felelt a hűséges kereskedőknek, és védelmet ígért nekik. A föníciaiak boldogan távoztak a palotából.

XIII. Ramszesz fellélegzett: a kincstár csődje s ezzel együtt annak szükségessége, hogy a papokkal szemben erőszakos eszközöket alkalmazzon, további tíz napra elodázódott.

Este, ugyancsak Tutmózisz védőszárnyai alatt, Hiram herceg őkegyessége került ő szent felsége dolgozószobájába. Ezúttal nem panaszkodott fáradtságról, hanem arcra borult, és fájdalmas hangon átkozta az ostoba Dagont.

- Hallottam - sopánkodott -, hogy az a koszos szóvá merte tenni szent felséged előtt azt a Vörös-tengerbe vezető csatornát... Hogy vennék el az istenek minden jószágát!... Esne belé a dögvész!... Disznópásztorok legyenek a gyerekei, az unokái meg zsidók... Csak parancsolj, felséges uram, ami vagyona Föníciának van, mind lerakja lábad elé, elismervény, szerződés nélkül... Hát asszírok vagyunk mi... vagy papok - tette hozzá suttogva -, hogy ne érnők be ilyen hatalmas fejedelemnek a puszta szavával is?

- És ha csakugyan nagy összeget kívánnék, Hiram? - kérdezte a fáraó.

- Mekkorát?

- Teszem... harmincezer talentumot...

- Most rögtön?

- Nem, egy év leforgása alatt.

- Meglesz, felséges uram - vágta rá Hiram egy pillanatnyi meggondolás nélkül.

A fáraót meglepte ez a nagylelkűség.

- De zálogot csak kell adnom...

- Hát csak a forma kedvéért - felelte a föníciai. - Majd bányákat ad felséged zálogba, hogy a papok gyanúját föl ne keltsük... Ha arra nem gondolnánk, odaadna Fönícia felségednek mindent, írás, zálog nélkül...

- És a csatorna?... Nyomban alá kell írnom a szerződést? - kérdezte a fáraó.

- Dehogy kell. Felséges urunk akkor köti meg velünk a szerződést, amikor jónak látja...

Ramszesznek úgy rémlett, mintha a magasba emelték volna. Most ízlelte meg először a fejedelmi hatalom édességét, és azt is a föníciaiaknak köszönheti.

- Hiram! - szólt, de már nem tudott tovább uralkodni felindulásán. - Ma megadom nektek, föníciaiaknak, az engedelmet a csatornaépítésre, amely összeköti a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel...

Az öreg herceg leborult a fáraó lába elé.

- Te vagy a legnagyobb király, akit valaha a földön láttak! - kiáltotta.

- Egyelőre senki előtt egy árva szót se szabad elejteni a tervről, mert hírnevem ellenségei éberek. De hogy biztos légy a dolgodban, nesze, neked adom ezt a királyi gyűrűt...

Ujjáról egy drágakővel ékes gyűrűt vett le, amelynek bűvös erejű kövébe Hórusz neve volt belevésve, és felhúzta a föníciai ujjára.

- Egész Fönícia minden vagyona rendelkezésedre áll! - jelentette ki mélyen megilletődve Hiram. - Olyan munkát viszel végbe, felséges uram, hogy hirdetni fogja nevedet, amíg a nap ki nem alszik...

A fáraó a keblére ölelte az öreg szürke fejét, és leültette.

- Most tehát szövetségesek vagyunk - jegyezte meg egy kis idő múlva Ramszesz -, és remélem, Egyiptomra és Föníciára egyaránt csak szerencse árad szövetségünkből...

- Az, az egész világra! - erősítette Hiram.

- De mondd meg, herceg, honnan van ekkora bizalmad bennem?

- Ismerem szent felséged nemes jellemét. Ha fáraó nem volnál, uram, néhány év alatt a legtekintélyesebb föníciai kereskedő lenne belőled, a mi legfőbb tanácsunk elöljárója...

- No jó - felelte a fáraó. - De hogy megtarthassam az ígéretemet, előbb meg kell törnöm a papokat. Nagy küzdelem lesz az, és a küzdelem eredménye bizonytalan...

Hiram elmosolyodott.

- Felséges uram - vetette közbe -, ha mi olyan hitványak volnánk, hogy cserbenhagynánk téged éppen most, amikor kincstárad üres, ellenségeid pedig kemények, akkor elvesztenéd a csatát. Az eszközeitől megfosztott ember könnyen elveszti a bátorságát, és a szegény királytól elfordul hadserege is, alattvalói is, minden főembere is. De ha a kezedben van, uram, a mi aranyunk és minden ügynökünk, ha kezedben van a hadsereged és tábornokaid, akkor annyi bajod se lesz a papokkal, mint az elefántnak a skorpióval, csak rájuk lépsz, és ízzé-porrá taposod őket... Különben ez nem az én dolgom. A kertben várakozik Szamentu főpap, akit felséges uram hívatott. Én visszahúzódom. Itt az ő ideje... De a pénzszolgáltatástól nem húzódom vissza, tehát: harmincezer talentum erejéig csak parancsoljon felséged...

Hiram újra arcra borult, aztán kiment azzal, hogy rögtön küldi Szamentut.

Egy fél óra múlva megjelent a főpap. Széth tisztelője lévén, vörös szakállát és göndör haját nem borotválta le. Arca szigorú, de szeme csupa okosság. Mélyen meghajolt, de túlságba vitt alázatosság nélkül, és nyugodtan állta a fáraó lélekbe ható, éles pillantását.

- Ülj le - szólt a fáraó.

A főpap letelepedett a padlóra.

- Tetszel nekem - folytatta Ramszesz. - Olyan az arcod és viselkedésed, mint a hikszoszoké, azok pedig legvitézebb katonáim az egész hadseregben.

Majd hirtelen megkérdezte:

- Te szóltál Hiramnak, hogy a mi papjaink szerződésről tárgyalnak az asszírokkal?

- Én - felelte Szamentu, és le se sütötte a szemét.

- Részes voltál te is abban a gyalázatosságban?

- Nem. Csak kihallgattam a tárgyalást... A templomokban éppúgy, mint Felséged palotáiban, a falakat csatornák hálózzák be, úgyhogy azokon át, a pilonok tetején is, még azt is meg lehet hallani, amit a pincében mondanak.

- És a pincéből lehet szólni azokhoz, akik a felső szobákban vannak? - faggatta tovább a fáraó.

- És meg lehet játszani az istenek tanácsadó szavát - tette hozzá komolyan a főpap.

A fáraó elmosolyodott. Vagyis az a gyanúja, hogy annak idején nem az atyja szelleme beszélt hozzá és az anyjához, beigazolódott. - Miért bíztad ezt a nagy államtitkot a föníciaiakra? - kérdezte Ramszesz.

- Mert meg akartam akadályozni ezt a szégyenletes szerződést, amely egyformán ártott volna nekünk is, Föníciának is!...

- Figyelmeztethetted volna a tiszteletre méltó egyiptomiak valamelyikét...

- Kit? - kérdezte a főpap. - Olyanokat tán, akik Herihorral szemben tehetetlenek, vagy olyanokat, akik nyomban bevádoltak volna engem előtte, és kínos halálba sodortak volna?... Megmondtam Hiramnak, mert ő sűrűn érintkezett a mi főembereinkkel, akiket meg én nem látok soha.

- És miért kötött Herihor és Mefresz ilyen szerződést? - feszegette tovább a kérdést Ramszesz.

- Mert az én véleményem szerint gyenge fejű emberek, akiket Beroész, a kháldeai főpap megrémített. Elhitette velük, hogy Egyiptom fölött tíz éven át a balsors tornyosul, és hogyha ez idő alatt Asszíriával háborút kezdünk, vereséget szenvedünk...

- És azok elhitték?

- Beroész állítólag csodákat tett szemük láttára... Még a levegőbe is fölemelkedett... Ez csodálatos dolog, semmi kétség benne; de az sehogy se fér a fejembe, miért veszítsük mi el Föníciát azért, mert Beroész lebegni tud a levegőben.

- Tehát te nem hiszel a csodákban?

- Már amelyikben - felelte Szamentu. - Úgy látszik, Beroész csakugyan szokatlan dolgokat tud, de a mi papjaink csak csalják a népet is, az uralkodókat is.

- Gyűlölöd a papi rendet?

Szamentu széttárta karját.

- Ők se szívelhetnek engem, sőt megvetnek, állítólag azért, mert Széthet szolgálom. Pedig hát mit nekem az olyan istenek, akiket zsinegen rángatnak, úgy mozgatják a fejüket, lábukat?... Vagy mit tartsak az olyan papokról, akik színre-szemre istenesek és mértéktartók, de tíz feleségük van, tíz-egynéhány talentumon felül elköltenek évenként, ellopják az oltárokra hozott áldozatokat, és egy cseppel se bölcsebbek a főiskola növendékeinél?

- Te meg a föníciaiaktól kapsz pénzeket?

- Hát kitől kapnék?... Csak a föníciaiak tisztelik igazán Széthet, csak ők félik, hogy el ne süllyessze a hajóikat. Mifelénk pedig csak a szegények tisztelik. Ha csak az ő áldozataikra kellene szorulnom, éhen halhatnék én is, a gyerekeim is.

A fáraó elgondolkozott: nem lehet ez a pap rossz ember, bár elárulja a szentélyek titkait. De okos ember, és igazat beszél.

- Hallottad te már annak a csatornának a hírét - kérdezte a fáraó -, amely a Földközi-tengert összekötné a Vörös-tengerrel?

- Ismerem a dolgot. A mi mérnökeink már néhány száz éve kidolgozták a terveket.

- És eddig miért nem hajtották végre a tervet?

- Mert a papok attól félnek, hogy akkor Egyiptomba mindenféle idegen népség özönlene, megtépáznák ősi hitünket, és ezzel együtt az ő bevételeiket is.

- Hát az igaz-e, amit Hiram a Távol-Keleten lakó népekről beszélt?

- Színigaz. Mi már régóta tudunk róla, és nem telik el olyan évtized, hogy ne kapnánk azokból az országokból hol valami drágaságot, hol egy festett képet, hol valami egyéb szép munkát.

A fáraó újra eltűnődött, majd hirtelen megkérdezte:

- Szolgálsz-e engem igaz hűséggel, ha megteszlek tanácsadómmá?

- Életre-halálra felséged szolgája leszek. De... Ha én a fáraó tanácsadója lennék, a papok felzúdulnának, mert gyűlölnek.

- Nem gondolod, hogy meg lehet törni a hatalmukat?

- Mégpedig milyen könnyen! - felelte Szamentu.

- Milyen terved volna rá, ha szabadulni akarnák tőlük?

- A Labirintus kincstárát kellene kézre keríteni - jelentette ki a pap.

- Be tudnál oda jutni?

- Máris van jó néhány útmutatóm, de a többit is megtalálom, mert tudom, hol keressem.

- Hát aztán?

- Herihor és Mefresz ellen felségárulásért pört kellene indítani, mert titkos összeköttetésben vannak Asszíriával...

- Van-e rá bizonyíték?

- Föníciai segítséggel találunk - felelte Szamentu.

- De nem támadna-e abból Egyiptomra is veszedelem?

- Szó sincs róla. Négyszáz évvel ezelőtt IV. Amenhotep fáraó már egyszer megdöntötte a papok hatalmát, amikor megalapította az új hitet, az egyetlen Ra Harmachisz isten hitét. Természetes, hogy minden más isten szentélyének a kincseit elkobozta... Akkor se fogta a papok pártját se a nép, se a hadsereg, se a nemesség... Hát még ma, amikor a régi vallásosság már nagyon is megingott!

- Amenhotepnek ki segített? - kérdezte most a fáraó.

- Egy egyszerű pap, Eja.

- Hanem IV. Amenhotep halála után az lett utódja a trónon - mondta Ramszesz, és élesen Szamentu szeme közé nézett.

De a pap a legnagyobb nyugalommal felelte:

- Ez az eset csak azt bizonyítja, hogy Amenhotep gyámoltalan fáraó volt, aki többet törődött Ra isten tiszteletével, mint az országgal.

- Valóban, te csakugyan bölcs ember vagy! - kiáltotta Ramszesz.

- Felséged szolgálatára.

- Kinevezlek tanácsosommá - szólt a fáraó. - De akkor te nem járhatsz hozzám titokban, hanem itt laksz nálam...

- Bocsáss meg, felséges uram, de amíg a legfőbb tanács tagjai, az ország ellenségeivel való cimborálás miatt, nincsenek börtönben, az én jelenlétem a palotában több bajt hozna, mint jót... Én tehát szolgálom felségedet tanáccsal is, egyébként is, de... csak titkon.

- És megtalálod az utat a Labirintus kincseskamrájába?

- Reményem van rá, felséges uram, hogy mielőtt Tébából visszatérsz, sikerül a dolog. És ha a kincseket elhoztuk a te palotádba, és a bíró elítélte Herihort és Mefreszt - felséged aztán akár kegyelmet is adhat nekik -, akkor engedelmeddel nyíltan a világ szeme elé léphetek... akkor nem leszek tovább Széth papja, mert csak elriasztja tőlem az embereket...

- És gondolod, hogy mindez rendben, baj nélkül végződik?

- Az életemet adom rá! - kiáltotta a pap. - A nép szereti felségedet, akkor pedig könnyű lesz fellázítani az áruló főpapok ellen... A hadsereg úgy engedelmeskedik parancsodnak, ahogy Nagy Ramszesz óta egy fáraónak se engedelmeskedett soha... ki szegülne akkor ellen?... Mindennek a tetejébe pedig ott vannak felséged háta mögött a föníciaiak meg a pénz, a legnagyobb hatalom a világon!

Mikor Szamentu elbúcsúzott a fáraótól, Ramszesz megengedte neki, hogy megcsókolja a lábát, s egy nehéz aranyláncot meg egy zafírköves karkötőt ajándékozott neki.

Sok főember évek során tartó szolgálat után se részesült ekkora kegyben. Szamentu látogatása és ígéretei újra lelket öntöttek a csüggedő fáraóba.

Ó, ha sikerülne hatalmába keríteni a Labirintus kincseit!... Csak egy kis töredéke is elegendő volna kiváltani a nemességet a föníciai adósságokból, javítani a parasztok sorsán, és kiváltani az elzálogosított udvari birtokokat.

És micsoda épületekkel gazdagodna az egész ország!

A Labirintus kincse egy csapásra végét szakítaná a fáraó minden gondjának, bajának. Mert mi haszna, ha a föníciai kereskedők adnak is neki nagy kölcsönöket? A kölcsönt a végén egyszer mégiscsak vissza kell fizetni, kamatostul, és előbb-utóbb zálogba kellene vetni a többi királyi birtokot is. Mindez csak a romok eltávolítása volna, nem pedig a romlás teljes elhárítása.

Hetedik fejezet

Famenot (január) hónap derekán megkezdődött a tavasz. Egész Egyiptom zöldbe borult a sok sarjadzó búzától, a még feketén maradt foltokon szántóvetők serege nyüzsgött, csillagfürtöt, árpát, tarka és fehér babot vetettek. A levegőben narancsvirágok illata úszott. A víz szemmel láthatóan apadt, és napról napra újabb és újabb táblák maradtak szárazon.

Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz temetésére végre befejeződtek az előkészületek.

A fáraó felséges múmiáját már betették a fehér koporsóba, amelynek fedele a megdicsőültnek vonásról vonásra hűséges képmása volt. Zománcszeme mintha nézett volna, isteni arca csendes, halk szomorúságot fejezett ki, de nem e világért, amelyet itthagyott, hanem az emberekért, akik arra vannak kárhoztatva, hogy tovább éljék e földi életet.

A képmás fején fehér és zafírkék csíkos egyiptomi főfedő volt, nyakán drágaköves füzér, mellén szétterjesztett kezű, térdeplő emberi szobrocska, lábán istenek és szent madarak képe és szemek, nem arcba foglalva, hanem mintha a térből tekintenének ki.

A fáraó így bepólyált teteme drága művű ravatalon nyugodott, egy kicsiny cédruskápolnában, amelynek falait feliratok díszítették, melyek életét, nagy tetteit magasztalták. A holttest fölött egy csodálatos, emberfejű vércse libegett, az ágy mellett pedig éjjel-nappal virrasztott egy pap, aki Anubisznak, a temető sakálfejű istenének volt öltözve.

Azonfelül még egy másik, nehéz bazaltszarkofágot is készítettek, a múmia külső koporsóját. Ez a szarkofág is híven ábrázolta a halott fáraó vonásait, és alakjához is volt szabva. Ezt is elborították a feliratok és ábrák: imádkozó emberek, szent madarak és szkarabeusz-bogarak képei.

Famenot hónap tizenhetedikén végre átvitték a halottat a kis cédruskápolnával és bazaltszarkofággal együtt a királyi palotába, és a legnagyobb teremben helyezték el.

A termet teljesen megtöltötték a gyászzsolozsmákat éneklő papok, udvari urak és a nagy halott szolgái, főképpen pedig a feleségei, akik olyan sírást-rívást csaptak, hogy jajveszékelésük még a Nílus túlsó partjára is elhallatszott.

- Ó, urunk!... Kegyes urunk! - sikoltozták. - Miért hagysz el bennünket?... Olyan szép, olyan áldott jó voltál!... Olyan szívesen elbeszélgettél velünk, most hallgatsz? Miért?... Úgy szerettél köztünk lenni, ma meg de messzire elkerültél tőlünk!

A papok pedig közben énekeltek.

ELSŐ KAR: Tum vagyok, aki az egyetlen...

MÁSODIK KAR: Ra vagyok, első ragyogásában...

ELSŐ KAR: Isten vagyok, aki önmagát teremtette a világra.

MÁSODIK KAR: Aki magam adtam nevet magamnak, s akit az istenek közül senki vissza nem tart...

ELSŐ KAR: Tudom a nagy isten nevét, aki ottan lakozik.

MÁSODIK KAR: Mert én vagyok a nagy Benu madár, amely megpróbálja azt, ami van.[31]

Kétnapi siratás és ájtatosság után egy csónak alakú nagy kocsi jelent meg a palota előtt. A két végén bárányfejek és strucctoll legyezők díszítették, az értékes baldachinok fölött pedig egy sas lebegett, és a fáraói templom jelképe, az ureuszkígyó.

Erre a kocsira helyezték a felséges múmiát, nem törődve az udvari asszonyok heves ellenkezésével. Volt, aki belekapaszkodott a koporsóba, mások a papokhoz esdekeltek, ne vigyék el az ő áldott urukat, vagy összehasogatták az arcukat, a hajukat tépték, még olyanok is akadtak, akik a koporsóvivőket ütlegelték.

Rettenetes volt, hogy mennyire sikongtak.

Végre az isteni testet szállító kocsi megindult. A palotától a Nílusig terjedő hatalmas térségen minden talpalatnyi helyet ellepett a tenger nép. Köztük is sokan voltak, akik bekenték arcukat iszappal, vagy összekarmolták, vagy gyászruhába öltözve, hangos szóval jajveszékeltek. Az egész útvonal mentén, a gyászszertartásnak megfelelően, énekkarok voltak elhelyezve.

ELSŐ KAR: Nyugatra mégy, Ozirisz lakóhelyére, elmégy nyugatra, aki legelső voltál a földiek között, és gyűlölted a hamisságot.

MÁSODIK KAR: Nyugatra! Nem virágzik többé az az ember, ki annyira szerette az igazságot, és utálta a hazugságot.

A KOCSIHAJTÓK KARA: Nyugatra, ökrök, a gyászszekeret húzó állatok! Nyugatra! A ti uratok megy mögöttetek.

HARMADIK KAR: Nyugatra! Nyugatra, az igazak földjére! Siránkoznak, keseregnek utánad azok a helyek, amelyeket szerettél.

A SOKASÁG: Menj békességben Abüdoszba!... Jutnál le békességben a tébai nyugatra!

A SIRATÓ ASSZONYOK KARA: Ó, urunk, ó, urunk, amikor te mégy nyugatra, maguk az istenek is sírnak.

PAPOK KARA: Boldog ő, a tiszteletre legméltóbb az emberek között, mert a sors megengedte neki, hogy megpihenjen a sírban, amelyet maga készíttetett.

KOCSIHAJTÓK KARA: Nyugatra, ökrök, a gyászszekeret húzó állatok! Nyugatra!... A ti uratok megy mögöttetek.

A SOKASÁG: Menj békességben Abüdoszba!... Menj békességben Abüdoszba, a nyugati tenger felé![32]

Pár száz lépés távolságra egymástól egy-egy szakasz katona állt: dobpergéssel üdvözölték urukat, és átható kürtszóval vettek tőle búcsút. Nem temetés volt ez, hanem diadalmenet az istenek országába.

A gyászszekér mögött haladt, tisztes távolságban, XIII. Ramszesz; körülötte a tábornokok népes kísérete; utána következett Nikotrisz királyné, két udvarhölgye karjára támaszkodva. De se a fiú, se a feleség nem sírt, mert tudták (amiről az egyszerű nép nem tudhatott), hogy a megdicsőült fáraó már Ozirisz mellett ül, és az örök boldogság hazájában annyira megelégedett, hogy sose kívánkozik többé vissza a földre.

A menetet, amely eltartott néhány óráig, végig az egész úton sírás, jajveszékelés kísérte. A holttest végre megérkezett a Nílus partjára.

Akkor levették a csónak formájú szekérről, és áttették egy igazi hajóra. Aranyozott, faragott oldalát festett képek díszítették, fenn fehér és bíborszínű vitorlák libegtek.

Az udvari asszonyok még egyszer megpróbálták elragadni a múmiát a papoktól; még egyszer megszólalt minden énekkar és katonazene. Aztán a fejedelmi múmiát szállító hajóra felszállt Nikotrisz és tíz-egynéhány pap, a nép virágokat, koszorúkat dobott utánuk, aztán megcsobbantak az evezők a vízben...

XII. Ramszesz utoljára hagyta el palotáját, és elindult a Níluson tébai sírjába. De útközben, mint népeinek gondos atyja, minden nevezetesebb városban megállapodott, hogy búcsút vegyen tőlük.

Az utazás nagyon sokáig tartott: Tébáig vagy száz mérföld az út, víz ellen, és közben a múmiának meg kellett látogatnia tíz-egynéhány szentélyt, s részt kellett vennie az ünnepélyes istentiszteleteken.

Pár napra rá, hogy XII. Ramszesz elindult az örök nyugalomra vezető úton, XIII. Ramszesz is útra kelt, hogy megjelenésével földerítse alattvalóinak a sok gyásztól keserű szívét, fogadja hódolatukat, ás áldozatot mutasson be az isteneknek.

Aztán a halott fáraó után megindult minden főpap, ki-ki a maga hajóján, sok előkelőbb pap, a leggazdagabb földesurak és majdnem valamennyi nomarchosz. Az új fáraó nem minden keserűség nélkül gondolt arra, hogy az ő kísérete szánalmasan kicsiny lesz.

De nem úgy történt. XIII. Ramszesz körül ott volt minden tábornok, nagyon sok tisztviselő, számtalan kisnemes és az egész alsópapság, amin a fáraó inkább csodálkozott, mint örvendezett.

De ez még csak a kezdet volt. Mert amikor az ifjú fáraó hajója kiúszott a Nílusra, annyi megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb, szegényes és díszes csónak evezett elébe, hogy szinte elborították a vizet. Csak ágyékkötőt viselő parasztcsaládok, mesteremberek ültek bennük, módos kereskedők, tarka ruhás föníciaiak, ügyes görög hajósok, de még asszírok, hettiták is.

Ez a tengernyi nép pedig nem kiáltozott, hanem harsogott; nem örült, hanem tombolt lelkesedésében. Lépten-nyomon küldöttségek szálltak a királyi hajóra, hogy megcsókolhassák a fedélzetet, amelyet a fáraó lába érint, és ajándékokat hoztak neki: egy maroknyi gabonát, egy darabka vásznat, egyszerű cserépedényt, egy pár kis madarat, de leginkább egy-egy virágcsokrot. Így aztán, még mielőtt elhagyták Memfiszt, néhányszor ki kellett a hajót üríteni, hogy az ajándékok terhe alatt el ne süllyedjen.

A fiatalabb papok mondogatták is egymás között, hogy Nagy Ramszeszen kívül ilyen szertelen ujjongással nem üdvözöltek még fáraót soha.

Így folyt le az utazás végig, Memfisztől föl Tébáig, a nép lelkesedése pedig nemhogy alábbhagyott volna, hanem még csak fokozódott. A parasztok otthagyták földjüket, a mesteremberek műhelyüket, hogy ők is örvendezhessenek az ifjú fáraónak, akinek szándékairól már legendák keringtek. Óriási változásokat vártak, bár senki sem tudta, milyeneket. De az máris bizonyos volt, hogy a hivatalbeliek szigora enyhült, a föníciaiak nem a régi kíméletlen módon szedték az adókat, és a rendszerint alázatos egyiptomi nép kezdte fölemelni a fejét a papok ellenében.

- Csak a fáraó megengedje - suttogtak a kocsmákban, szántóföldeken, piacokon -, majd elbánunk mi a szent férfiakkal... Ők az okai, hogy annyi adót fizetünk, hogy a sebek nem érnek rá begyógyulni a hátunkon!

Memfisztől délre vagy hét mérföldnyire terül el a líbiai hegyek nyúlványai között Piom tartomány vagy Fájum, ez a csodálatos, emberi kéz alkotta világ.

Valaha mélyen behorpadt sivatag ásított ezen a területen, amelyet amfiteátrumszerűen kopár hegyek öveztek. Csak háromezer-ötszáz évvel Krisztus előtt támadt Amenemhet fáraó agyában az a vakmerő gondolat, hogy termékeny földdé változtassa a sivatagot.

E célból a horpadás keleti felét elválasztotta a többi résztől, és ezt a területet hatalmas töltéssel vette körül. Az emeletmagasságú töltés alapja körülbelül száz lépés vastag volt, és hossza a negyven kilométert meghaladta.

Így támadt ez a hatalmas medence, amelyben elfér hárommilliárd köbméter, vagyis három köbkilométer víz, és felszíne körülbelül háromszáz négyzetkilométer. Ez a víztároló négyszázezer hold föld öntözésére szolgált, azonfelül a Nílus áradása idején fölvette a folyó vízfölöslegét, és ilyen módon Egyiptom jelentős részét megmentette a hirtelen lezúduló áradás veszedelmétől.

Ezt a rengeteg tömegű vizet nevezték Moirisz-tónak, és a világ csodái közé sorozták. Neki köszönhették, hogy a sivatagi völgyből Piom termékeny tartomány lett, ahol vagy kétszázezer lakos élt jólétben. Pálmán, búzán kívül ezen a vidéken termelték a legszebb rózsákat: a belőlük sajtolt olaj el volt terjedve szerte egész Egyiptomban, sőt még Egyiptom határain túl is.

A Moirisz-tó az egyiptomi mérnöki tudománynak még egy másik csodájával függött össze: a József-csatornával.

Ez a csatorna kétszáz lépés széles volt, és jó néhány tíz mérföld hosszúságban húzódott a Nílustól nyugatra, a folyótól két mérföldnyire. A líbiai hegyek szomszédságában elterülő földek elárasztására szolgált, és levezette a vizet a Moirisz-tóba.

Piom körül néhány ópiramis emelkedett, és egy sereg apróbb sír. Keleti határán pedig, a Nílus közelében volt a híres Labirintus (Lope-ro-hunt). Ezt is Amenemhet fáraó építtette, óriási patkó alakban, amely ezer lépés hosszúságban és hatszáz lépés szélességben terpeszkedett szét a földön.

Ez az épület volt Egyiptom legnagyobb kincstára. Itt tették örök nyugovóra sok híres fáraó, kiváló pap, vezér és építőmester múmiáját. Itt pihent az istenként tisztelt állatok, főképpen a krokodilusok teste is. Végül itt őrizték Egyiptom századok során felhalmozódott kincseit, amelyekről ma halvány fogalmunk is alig lehet.

A Labirintus kívülről éppenséggel nem volt megközelíthetetlen, még csak nem is őrizték nagyon. Csak egy kis csapat papi katona vigyázott rá és néhány kipróbált becsületességű pap. A kincstár biztonsága tulajdonképpen abban rejlett, hogy ama néhány ember kivételével senki se tudta, merre keresse a Labirintus rengetegében, amely két részre oszlott: föld alatti és föld fölötti építményre, és mindegyikben nem kevesebb, mint ezerötszáz szoba volt!

Minden fáraónak, minden főpapnak, végül minden főkincstartónak és országbírónak, nyomban hivatalának elfoglalása után, kötelessége volt tulajdon szemével megszemlélni az állam kincseit. De ennek ellenére az országos főméltóságok közül egy se tudott volna odatalálni, sőt még azt se tudták, hol van a kincseskamra, a főépületben-e vagy valamelyik szárnyon, a föld alatt-e vagy a föld fölött.

Volt, akinek úgy rémlett, hogy a kincseskamra csakugyan a föld alatt van, de messze túl a tulajdonképpeni Labirintus falain. Még olyanok se hiányoztak, akik úgy vélték, hogy a kincseskamra a tó feneke alatt van, hogy veszedelem esetén víz alá lehessen borítani. Egyébként az ország egyetlen főembere sem szeretett ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert tudták, hogy minden kísérlet az istenek vagyonának megkaparintására a szentségtörő szörnyű halálát vonja maga után.

Talán avatatlanok is felfedezték volna az utat, ha a félelem meg nem bénítja őket. Rögtöni és örökké tartó halál fenyegette a vakmerőt és minden családtagját, aki istentelen, gonosz szándékkal ilyen nagy titkot föl mer tárni.

XIII. Ramszesz, erre a tájékra érkezve, először is megtekintette Fájum tartományt. Olyan volt a vidék, mint egy mély tál belseje, amelynek feneke a tó, szélei a hegyek. Amerre szemét fordította, mindenütt virágoktól tarka, buja, zöld mezőt látott, pálmacsoportokat, tamarindus- és fügefaligeteket, ahol napkeltétől napnyugtáig nem hallgatott el soha a madárdal és a vidám emberi hang. Egyiptomnak úgyszólván legboldogabb zuga volt.

A nép nagy lelkesedéssel fogadta a fáraót. Őt is, kíséretét is elborították virággal, néhány korsó drága, illatos kenetet s tíz talentum aranyat meg drágakövet adtak neki ajándékul.

A fáraó két napot töltött a gyönyörű vidéken, ahol mintha a fák virágozták volna az örömöt, amely a levegőben úszott, és visszatükröződött a tó vizén. De a fáraónak eszébe juttatták, hogy meg kell néznie a Labirintust is.

Sóhajtva hagyta el Piomot, és menet közben jobbra-balra nézelődött az úton. De egyszerre minden figyelmét magára vonta egy szürke, hatalmas épület, amely bámulatot parancsolóan terpeszkedett egy magaslaton.

Az örökké emlékezetes Lope-ro-hunt kapujában egy maroknyi aszkétaképű pap és egy kis csapat katona üdvözölte, mindegyiknek kopaszra volt borotválva a feje.

- Ezek az emberek olyanok, mintha papok volnának! - kiáltott fel Ramszesz.

- Mert mindegyik részesült az alsófokú felszentelésben, a századosok még a felsőfokúban is - felelte az épület főpapja.

De amint figyelmesebben szemügyre vette ezeknek a különös katonáknak az arcát, akik nem ettek húst, és nőtlenségi fogadalmat tettek, a fáraó meglátta rajtuk a nyugodt elszántságot, gyors elhatározást. Látta azt is, hogy az ő szent személye semmi hatást nem kelt ezen a helyen.

„Kíváncsi vagyok, hogy igazodik itt el Szamentu?” - gondolta magában a fáraó.

Látta, hogy ezeket az embereket se megrémíteni, se megvásárolni nem lehet. Annyira magabiztosak voltak, és ez a magabiztosság úgy le is sugárzott róluk, mintha győzhetetlen szellemseregek volnának a parancsaik alatt.

„Majd meglátjuk - gondolta magában -, megijednek-e ezektől az istenfélő emberektől az én ázsiai görög katonáim! Szerencsére olyan vadak, hogy még az ünnepélyes magatartásra sincs szemük...”

A papok kívánságára XIII. Ramszesz kísérete kinn maradt a kapu előtt, mintegy a borotvált koponyájú katonák felügyelete alatt.

- Tán letegyem a kardom is? - kérdezte tőlük a fáraó.

- Nekünk ugyan nem árt meg az se - felelte a legfőbb felügyelő.

A fiatal fáraónak nagy kedve lett volna jól megkardlapozni a jámbor férfiút ezért a feleletért, de fékezte haragját.

Egy óriási udvaron át, két sor szfinxszobor között, a fáraó és a papok beléptek a főépületbe. A rendkívül tágas, de kissé sötét előcsarnokból nyolc ajtó nyílt. A főfelügyelő megkérdezte a fáraót:

- Melyik ajtón kíván felséges uram a kincstárba jutni?

- Amely a legrövidebb idő alatt vezet oda.

Mind az öt pap magához vett két-két nyaláb fáklyát, de csak egyikük gyújtott meg egyet. Emellé állt a főfelügyelő, kezében egy hosszú gyöngysorral, amelynek minden szemén vésett jelek voltak. Ramszesz kettejük mögött haladt, körülötte a másik három pap.

A gyöngysort tartó főpap jobbra fordult, és belépett egy nagy terembe, ahol a falakat és oszlopokat felírások és ábrák borították. Onnan egy hosszú folyosóra jutottak. Ez fölfelé vezetett egy másik nagy terembe, melynek feltűnő sok ajtaja első pillantásra szemet szúrt. Egyszerre csak a padlóban a lábuk előtt elmozdult egy kőlap, nyílás tárult fel, amelyen lementek, és újabb keskeny sikátoron át olyan szobába értek, amelyből ajtó nem nyílt.

De a vezető megérintett egy hieroglifjelet, és a fal elmozdult előlük.

Ramszesz megpróbált magának számot adni, hogy ugyan milyen irányban haladtak, de a leggondosabb figyelem mellett is belezavarodott. Csak annyit tudott, hogy nagy sebesen keresztülmentek nagy termeken, kis szobákon, szűk folyosókon, hogy hol fölfelé kapaszkodnak, hol lefelé tartanak, hogy némelyik terem merő ajtó, másokon meg egyáltalán egy sincs. Azt is megfigyelhette, hogy a vezető minden újabb ajtóban egy szemmel tovább haladt a hosszú gyöngysoron, néha pedig a fáklya fényénél ellenőrizte, hogy a gyöngyszemre vésett jel összevág-e az ajtón látható jellel.

- Hol vagyunk most? - kérdezte hirtelen a fáraó. - Föld alatti üregben vagy fenn?

- Az istenek hatalmában vagyunk - felelte szomszédja. Néhány forduló és átjáró után a fáraó újra megszólalt:

- De hisz itt már voltunk, nem is egyszer, hanem kétszer is!

A papok hallgattak, csak a fáklyavivő világított rá erősebben sorjában a falakra, és Ramszesz jobban szétnézve, belátta, hogy bizonnyal mégse jártak ebben a teremben.

Egy ajtótlan kis szobában a fáklyavivő leengedte a fáklyáját, és a fáraó egy teljesen összeszáradt, megfeketedett holttetemet pillantott meg a padlón. Ruhája rongyokban mállott le róla.

- Ez egy bizonyos föníciainak a teteme - jegyezte meg a főfelügyelő -, aki a tizenhatodik dinasztia idejében megpróbált befurakodni a Labirintusba, és eddig jutott.

- Megölték? - kérdezte a fáraó.

- Éhen halt.

Megint haladtak vagy fél óráig. Ekkor a fáklyavivő pap egy folyosómélyedésbe világított, ahol ugyancsak egy összeszáradt holttest hevert.

- Ez egy núbiai papnak a teteme - magyarázta a felügyelő -, aki felséged nagyatyja idejében próbált ide bejutni...

A fáraó most meg se kérdezte, mi lett vele. Olyan érzése volt, mintha valami sötét mélységben volna, és a Labirintus egész súlyával nyomná. Arra már nem is gondolt, hogy jó volna tájékozódni a száz meg száz teremben, szobában, folyosón, sikátoron. Még azt sem kívánta, magyarázzák meg neki, milyen csodálatos oknál fogva válnak szét előtte a falak, vagy nyílnak meg a padlók.

„Szamentu itt semmire sem megy - gondolta magában. - Vagy pedig ittvész, mint ez a kettő, akikről majd szólnom is kell neki.”

Ennyire lesújtva még sosem érezte magát, a tehetetlenségnek, önnön parányi voltának ezt az érzését még eddig nem ismerte. Néha-néha úgy rémlett néki, hogy a papok otthagyták valamelyik ajtótlan, szűk szobában. Ilyenkor kétségbeesés fogta el: a kardjához kapott, és kész volt lekaszabolni őket. De ráeszmélt, hogy az ő segítségük nélkül soha ki nem juthatna innen, és csak lehorgasztotta a fejét.

Ó, csak egy pillanatra megláthatná a nappali világosságot!... Milyen rettenetes lehet itt a halál, körös-körül ezzel a homályos vagy vaksötét háromezernyi szobával!...

Hősi lelkeknek vannak néha annyira gyötrelmes pillanataik, amilyeneket közönséges ember el sem tud képzelni.

Ez a barangolás majdnem egy óra hosszat eltartott. Végre egy alacsony, nyolcszögletes oszlopokon nyugvó terembe értek. A fáraó oldalán haladó három pap egyszerre szétrebbent; Ramszesz látta, hogy egyikük egy oszlophoz simult, s mintha annak belsejében tűnt volna el.

Egy pillanat múlva az egyik falon keskeny rés nyílt előttük. A három pap újra elfoglalta helyét a fáraó mellett, a vezetőjük pedig megparancsolta, hogy gyújtsanak meg négy fáklyát. Aztán mindnyájan a nyílás felé indultak, és óvatosan keresztülbújtak rajta.

- Itt vannak a kamrák... - szólalt meg a Labirintus felügyelője.

A papok nagy hirtelen meggyújtották az oszlopokra és falakra erősített fáklyákat: Ramszesz szeme előtt egy hosszú sor tágas kamra tárult fel, telis-tele mérhetetlen értékű, ezerféle kinccsel. Ebbe a kincstárba helyezte minden dinasztia, ha ugyan nem minden fáraó, amije legritkább, legdrágább volt.

Voltak ott kocsik, csónakok, ágyak, asztalok, szekrények, trónusok, színaranyból vagy aranylemezekkel borítva, elefántcsonttal, gyöngyházzal vagy színes faberakásokkal díszítve, de olyan gazdagon, hogy ezeken az apróságokon bizonyára évtizedekig eldolgozgatott a művész. Másutt fegyverek, pajzsok, tegezek ragyogtak a drágakövektől, még tovább színarany korsók, tálak, kanalak, szebbnél szebb ruhák és baldachinok.

És minden megmaradt épségben, századokon keresztül, a levegő szárazsága és tisztasága miatt.

Egyéb érdekes holmik között Ramszesz megpillantotta az asszír királyi palota ezüstmodelljét, amelyet Szargon ajándékozott XII. Ramszesznek. A főpap sorra magyarázgatta a fáraónak, melyik ajándék kitől való, és közben egyre figyelte a fiatal fejedelem arcát. De a tengernyi kincsen való csodálat helyett elégedetlenséget látott rajta.

- Mondd meg nekem, kegyes uram - fordult egyszer csak a fáraó a főpaphoz -, mi haszna ennek a sok kincsnek ezekben a sötét kamrákban?

- Nagy hatalom rejtezik bennük abban az esetben, ha Egyiptom egyszer nagy veszedelemben forogna - felelte a főpap. - Néhány ilyen sisakért, hadiszekérért, kardért megvásárolhatjuk akár valamennyi asszír szatrapa jóindulatát. És talán Asszar király se tudott volna ellenállni, ha a tróntermébe vagy a fegyvertermébe mi adtuk volna a szükséges holmit.

- Gondolom, szívesebben elszednének ők tőlünk mindent karddal, mint hozzánk való jóindulatból egy keveset - vetette ellen a fáraó.

- Próbálják csak meg! - mondta a főpap.

- Értem... Nyilván módját tudjátok ejteni, hogy szükség esetén megsemmisítsétek a kincseket. De akkor már senkinek se lesz haszna belőlük.

- Az nem tartozik énrám - felelte a felügyelő. - Őrizzük, amit ránk bíztak, és megtesszük, amit parancsoltak.

- Nem volna-e okosabb, ha ennek a kincsnek egy kis részét felhasználnánk az állampénztár megerősítésére, és kiemelnők Egyiptomot mai nyomorúságos állapotából?

- Az nem tőlünk függ.

A fáraó összeráncolta a szemöldökét. Egy ideig minden nagyobb lelkesedés nélkül nézegette a drágaságokat, majd újra a főpaphoz fordult:

- Jó. Ezeket az értékes munkákat odaadhatjuk az asszír főméltóságoknak, hogy megszerezzük a jóakaratukat. De ha mégis kitörne a háború Asszíriával, mivel vásárolhatunk gabonát, fegyvert, katonát olyan népektől, amelyek nem értenek az efféle ritkaságokhoz?

- Nyissátok ki a kincstárat! - adta ki a parancsot a főpap.

A kísérő papok újra szétrebbentek: kettő mintha az oszlopokban tűnt volna el, egy meg fölment a fal mellé támasztott létrán, és az egyik domborművű képen tett-vett valamit.

Újra félretolódott egy titkos ajtó, és Ramszesz belépett a tulajdonképpeni kincstárba.

Itt is volt egy tágas szoba, telis-tele felbecsülhetetlen kincsekkel. Agyaghordókban csordultig aranypor, téglák módjára egymásra rakott sajtolt arany, kötegekben aranyrudak. Az egyik fal előtt az egymásra halmozott ezüsttömbök néhány singnyi szélességben a mennyezetig értek, akár egy második fal.

A mélyedésekben és kőasztalokon mindenféle színű drágakövek hevertek rakásszám: rubinok, topázok, smaragdok, zafírok, gyémántok, végül dió, sőt tojás nagyságú drágagyöngyök. Némelyik ilyen drágaságért egy várost meg lehetett volna vásárolni.

- Itt van a mi kincsünk veszedelem esetére - szólt a felügyelő főpap.

- De miféle veszedelemre vártok? - kérdezte a fáraó. - A nép szegény, a nemesség és az udvar elmerül az adósságokban, a hadsereg a felére apadt, a fáraónak nincs pénze... Mikor volt Egyiptom keservesebb állapotban?

- Amikor a hikszoszok leigázták.

- Maholnap még az izraeliták is megvernek bennünket - folytatta Ramszesz -, ha ugyan addig meg nem előzik őket a líbiaiak vagy az etiópok. És akkor ez a sok szép drágakő, darabokra tördelve, majd a zsidók és szerecsenek saruját díszíti...

- Légy nyugodt, felséges uram. Ha a szükség azt parancsolja, nemcsak ez a kincstár, hanem az egész Labirintus is, felügyelőstül, úgy eltűnik, hogy még nyoma se marad.

Ramszesz a végén belátta, hogy fanatikusokkal van dolga, akiknek csak egyetlen gondolatuk van: vigyázni, hogy senki a hatalmába ne keríthesse a kincseket.

A fáraó leült egy nagy halom aranyra.

- Tehát Egyiptom nagy megpróbáltatása idejére őrzitek ezeket a kincseket? - faggatta a főpapot.

- Úgy van, felséges uram.

- Jó. De ki győz meg benneteket, felügyelőket, arról, hogy ez az idő elérkezett, ha ugyan elérkezik?

- Evégre össze kell hívni a vérbeli egyiptomiak rendkívüli gyűlését, amelynek tagjai a fáraó, tizenhárom magas rangú pap, tizenhárom nomarchosz, tizenhárom nemes, tizenhárom tiszt, aztán kereskedők, kézművesek és parasztok, mindegyikből tizenhárom.

- Tehát ennek a gyülekezetnek kiadnátok a kincseket? - kérdezte a fáraó.

- Kiadnók a szükséges összeget, ha az egész gyülekezet egy emberként kimondaná, hogy Egyiptom veszedelemben forog, és ha...

- És ha Ámon tébai szobra is megerősítené a gyülekezet határozatát.

Ramszesz lehajtotta a fejét, hogy elpalástolja nagy megelégedését. Már kész volt a terve.

„Ezt a gyűlést össze tudom hívni, és egyhangú határozatra is rá tudom bírni - gondolta magában. - És azt hiszem, Ámon isteni szobra is megerősíti a határozatot, ha papjait körülvétetem az én ázsiai katonáimmal...”

- Köszönöm nektek, jámbor férfiak - szólt hangosan -, hogy megmutattátok nekem ezeket a ritka kincseket, amelyeknek mérhetetlen értéke ám mit sem változtat azon, hogy én vagyok a legszegényebb király a világon. Most pedig kérlek benneteket, vezessetek ki innen rövidebb és kényelmesebb úton.

- Kívánjuk felségednek - felelte a főpap -, hogy megkétszerezd a Labirintus kincseit... Ami pedig a kivezető utat illeti, innen nincs több egynél, és azon kell visszatérnünk.

Az egyik pap néhány datolyát nyújtott át Ramszesznek, a másik egy kis üveg bort, amelybe valami erősítő volt vegyítve. A fáraó gyorsan vissza is nyerte erejét, és vígan indult kifelé.

- Sokért nem adnám - jegyezte meg nevetve -, ha ennek a szeszélyes, furcsa útnak minden fordulóját ismerném!

A vezető pap megállt.

- Biztosítom felségedet - jelentette ki -, hogy mi magunk se ismerjük, és nem is emlékszünk erre az útra, pedig már mindnyájan jó néhányszor megjártuk...

- Hát hogy találtok mégis ide?

- Vannak biztos útmutatóink, de ha akár e pillanatban egy is elveszne, itt pusztulnánk éhen...

Végre kiértek az előcsarnokba, onnan az udvarra. A fáraó körülnézett, és néhányszor nagyot, mélyet lélegzett.

- Mindezért a tenger kincsért se őrizném a Labirintust! - kiáltotta. - A hideg fut végig a hátamon, ha elgondolom, hogy ezekben a kőtömlöcökben meg is lehet halni...

- De ragaszkodni is lehet hozzájuk - felelte mosolyogva a főpap.

A fáraó minden kísérőjének megköszönte a kalauzolást.

- Nagy örömömre volna - fűzte hozzá -, ha valamilyen kívánságotokat teljesíthetném. Csak szóljatok...

De a papok csak közömbösen hallgatták szavait; végül megszólalt a főpap:

- Bocsásd meg, felséges uram, a mi vakmerőségünket, ám mit is kívánhatnánk mi?... Fügéink és datolyáink ugyanolyan édesek, mint a te kertedben, vizünk is éppen olyan jó, mint a te kútjaidban. És csábíthat-e bennünket a vagyon, amikor nekünk több van, mint a föld minden királyának?

„Nem nyerhetem én meg ezeket semmivel - gondolta a fáraó -, de átadom nekik a gyülekezet határozatát és Ámon jóváhagyását.”

Nyolcadik fejezet.

Piom tartományt elhagyva, a fáraó és kísérete tíz-egynéhány napig haladt dél felé a Níluson, egyre a vízfolyás ellen. Állandóan csónakok egész özöne rajzott körülötte, ujjongva fogadták, és teleszórták hajóikat virággal.

A folyó mindkét partján szakadatlan vonalban sorakoztak egymás után a vályogból való parasztviskók, fügefaligetek, pálmacsoportok, míg a háttérben szántóföldek zöldelltek. Óránként egy-egy kis városka fehér házai bukkantak fel, vagy egy nagyobb város színes kőépületei, templomok hatalmas pilonjai.

Nyugat felől a líbiai hegyek körvonalai csak homályosan rajzolódtak fel az égre; kelet felől annál közelebb ért a folyóhoz az arab hegylánc. Egész tisztán lehetett látni a sötét, sárga vagy rózsaszín, meredek, szaggatott sziklákat; mintha óriások emelte várak, templomok romjai lettek volna.

A Nílus közepén szigetek mellett haladtak el, amelyek mintha csak tegnap emelkedtek volna ki a vízből, ma meg már ellepte őket a buja növényzet, és madarak megszámlálhatatlan serege rajzott-nyüzsgött rajtuk. Amikor a fáraó zajos kísérete egy-egy sziget közelébe ért, a megriasztott madarak fölrebbentek, ott kerengtek a hajók fölött, és lármájuk összeelegyedett a hangos beszéd verte zajjal. Mindenre ragyogó tiszta ég borult, és olyan csupa élet világosság támadt, hogy még a fekete föld is fényre gyúlt, s a kövek szivárványszínekben pompáztak.

Ilyenképpen vígan telt a fáraó számára az idő. Eleinte egy kicsit még bántotta a szakadatlan zsivaj, de lassan-lassan megszokta, és a végén már észre se vette. Nyugodtan olvasgatta a hivatalos írásokat, tanácskozott, még aludni is tudott.

Piomtól vagy harminc-negyven mérföldnyire, a Nílus bal partján volt a nagy Sziut városa, ahol XIII. Ramszesz néhány napot megpihent. Sőt, úgy fordult a dolog, hogy akarata ellen is maradnia kellett, mert a halott fáraó múmiája még Abüdoszban volt, ahol Ozirisz sírja mellett ünnepi ájtatosságot tartottak.

Sziut Felső-Egyiptom egyik leggazdagabb városa volt. Híres volt fekete és fehér agyagedényeiről, vászonszövéséről. Azonfelül fontos kereskedőváros is volt: a sivatagban elszórt oázisokról ide hordtak minden eladó portékát. Végül itt emelkedett Anubisznak, a sakálfejű istennek nevezetes temploma.

A pihenő második napján ő szent felsége előtt jelentkezett Pentuer főpap, a parasztság helyzetét tanulmányozó bizottság feje.

- Mi újsággal jössz? - kérdezte a fáraó.

- Azzal az újsággal, hogy egész Egyiptom áldja felségedet. Akivel csak beszéltem, mindenki csupa bizakodás, és azt vallja, hogy felséged kormányzata alatt Egyiptom újjászületik...

- Azt akarom - felelte a fáraó -, hogy alattvalóim boldogok legyenek, és a nép fellélegezzék. Azt akarom, hogy Egyiptomnak újra nyolcmillió lakosa legyen, mint valaha, és visszanyerje azt a földet, amelyet elragadott tőle a sivatag. Azt akarom, hogy hetednapon minden dolgos ember megpihenjen, és minden szántóvetőnek legyen egy kis darab tulajdon földje...

Pentuer arcra borult jóságos ura előtt.

- Kelj föl - biztatta. - Hadd mondjam el neked, hogy azért nehéz, szomorú óráim is voltak. Mert látom az én népem balsorsát, s minden vágyam, hogy segítsek rajta, de ugyanakkor azt jelentik, hogy a kincstár üres. Márpedig magad is tudod, hogy ha harminc-negyvenezer talentum nincs a kezemben, ekkora változtatásoknak nem vághatok neki. De ma már nyugodt vagyok: megvan rá a mód, mint szerezhessem meg a szükséges összegeket a Labirintusból...

Pentuer meglepődve bámult urára.

- A kincstár felügyelője megmondta, mit kell tennem - folytatta a fáraó. - Általános rendi gyűlést kell összehívnom, minden rendből tizenhárom embert. És ha azok kijelentik, hogy Egyiptom veszedelemben forog, a Labirintus kiadja a kívánt kincseket... Nagy istenek! - tette még hozzá. - Néhány... mit mondok: néhány!... Egyetlenegy darab olyan kincsért, amilyeneket ott láttam, ötven pihenőnapot lehetne adni a népnek minden évben!... Soha jobban nem használhatnók fel azt a kincset...

Pentuer a fejét rázta.

- Felséges uram - kezdte -, hatmillió egyiptomi és mindenkinél hamarabb én s barátaim hozzájárulunk, hogy abból a kincstárból szerezz pénzt. De ne ámítsd magad, felséges uram!... Az ország száz legfőbb méltósága ellene szegül ennek, márpedig akkor nem ad ki neked a Labirintus semmit...

- Hát azt akarják, hogy álljak be koldusnak valamelyik templom mellé? - fakadt ki a fáraó.

- Nem - felelte Pentuer. - Hanem attól félnek, hogy a kincstár, ha egyszer hozzányúlnak, hamarosan kiürül. Meggyanúsítják majd felséged leghűségesebb szolgáit, hogy nekik is csurran abból a forrásból egy kis haszon... s akkor az irigység is odasúgja nekik: miért ne volna belőle neked is hasznod? Nem a hozzád való rosszindulat, hanem a kölcsönös bizalmatlanság, a kapzsiság sarkallja őket ellenállásra.

A fáraó erre a beszédre nyugodtabb lett, sőt még el is mosolyodott.

- Ha úgy van, kedves Pentuerem, ahogy mondod, akkor légy csak nyugodt - felelte. - Most tisztán látom, milyen céllal alapította Ámon isten a fáraóuralmat, és miért adott neki emberfölötti hatalmat. Látod, azért, hogy száz gézengúz, ha mégoly főméltóságok is, ne veszejthesse el az országot.

Ramszesz felemelkedett karosszékéből, és nyomatékosan mondta:

- Mondd meg az én népemnek, hogy dolgozzék, és legyen türelemmel... Mondd meg a hozzám hűséges papoknak, hogy csak szolgálják az isteneket, és műveljék a bölcsességet, amely e világ napja. Azokat az ellenszegülő és gyanakvó nagyurakat pedig bízd csak rám... Jaj nekik, ha haragra lobbantják a szívemet!

- Felséges uram - biztosította a pap -, hűséges szolgád vagyok...

De amikor búcsút véve a fáraótól, eltávozott, arcáról lerítt a gond.

Sziut városától tizenöt mérföldnyire, vízfolyás ellenében haladva, a vad arab hegyek szinte a Nílusig lehúzódnak. A túlsó parton viszont a líbiai hegyek esnek tőle olyan messze, hogy a Nílus völgye itt a legszélesebb egész Egyiptomban.

Ezen a helyen emelkedett egymás közelében két nevezetes város, Tinisz és Abüdosz. Itt született Menész, Egyiptom első fáraója. Itt tették sírba százezer évvel ezelőtt Ozirisz isten szent tetemét, akit áruló módon megölt a testvére, Tüfón.

Végül itt épített az örök emlékezetű nagy fáraó, Szeti, e nagy események emlékére templomot, ahová egész Egyiptomból sereglettek a jámbor zarándokok. Minden igazhivő kötelességének tartotta, hogy életében legalább egyszer megérintse homlokával azt a szent, áldott földet. De igazán boldog az volt, akinek múmiája megtehette az utat Abüdoszba, és ha egy kissé távolabb is, a szent templom falai körül nyugodhatott.

XII. Ramszesz múmiája is eltöltött itt néhány napot, mert olyan fejedelem volt, aki életében nagy jámborságról tett tanúságot. Nem volt hát csoda, hogy uralkodása kezdetén XIII. Ramszesz is sietett leróni hódolatát Ozirisz sírja előtt.

Szeti temploma nem volt se nagyon régi, se nagyon díszes, de a legtisztább egyiptomi stílusban épült. XIII. Ramszesz ő szent felsége meglátogatta, és Sem főpap társaságában áldozatot mutatott be.

Százötven holdnyi terület tartozott a szentélyhez, halastavakkal, virágos-, gyümölcsös- és veteményeskertekkel; ezek között emelkedtek a papok házai, vagyis inkább villái. Mindenfelé pálmák, fügék, narancsfák, akácok, nyírfák díszlettek, s vagy a világ négy tájéka szerint igazodó nagy fasorokat alkottak, vagy kis erdőcskéket, szabályos vonalakban ültetett fákkal, amelyeknek még a magasságuk is majdnem egyforma volt.

A papok gondos szeme alatt még a növényvilág se a maga természetes módján nőtt, szabálytalan, de festői alakzatokat formálva, hanem hosszú, párhuzamos, egyenes vonalakban rendeződött, vagy mértani idomokban csoportosult.

A pálmák, tamarindusfák, ciprusok, mirtuszok: sorokba vagy oszlopokba fejlődött katonák voltak; a gyep: egyenletesre nyírt szőnyeg, amelyet virágokból formált képek díszítettek, de nem akármilyen színben, hanem amilyen szín szükséges volt. A nép, ha a magasból letekintett a templom körül elterülő nagy gyepágyakra, az istenek vagy szent állatok virágos képét láthatta a fűben. Az írástudó pedig hieroglifákkal írott velős mondásokat olvashatott rajta.

A kertek közepén egy kilencszáz méter hosszú és háromszáz méter széles, elkerített térség volt. A négyszögletes területet nem éppen magas kőfal vette körül, amelyen látható kapu csak egy volt, de több rejtekajtó is nyílt rajta. Az áhítatos nép a kapun lépett be a kőkockákkal kirakott udvarra, amelyen Ozirisz örök hajléka épült. Az udvar kellős közepén emelkedett a templom: a négyszögletes épület hossza négyszázötven, szélessége százötven lépés volt.

A nép kapujától oroszlántestű, emberfejű szfinxek sora között vezetett az út a templomig. Két sorban voltak felállítva, mindegyik sorban tíz-tíz, s egymással szembenéztek. A szfinxek sorfala között csak a legfőbb méltóságok járhattak.

A szfinxek sorfala végén, a kapuval éppen szemben, két obeliszk emelkedett, két karcsú, négyszögletes, magas gránitoszlop, amelyeken Szeti fáraó története volt megörökítve.

Az obeliszkek mögött nyílt a templom hatalmas kapuja: két oldalán egy-egy pilon, vagyis csonka gúla alakú óriási építmény. Olyanok voltak, mint két zömök torony. Falaikat képek borították: Szeti győzelmét ábrázolták, vagy olyan jeleneteket, amikor áldozatot mutat be az isteneknek.

Ezen a kapun paraszti sorbelieknek már nem volt szabad átlépni, csak a gazdag polgárságnak és a kiváltságos osztályoknak. Ezen át lehetett bejutni a perisztilionba, vagyis egy ívboltos oszlopsorral övezett nyílt udvarra. Ez a perisztilion akkora volt, hogy tízezer hivő elfért benne.

Ebből az udvarból a nemesi rend tagjai még továbbmehettek az első terembe, a hiposztilionba. Ennek két sor magas oszlopokon nyugvó mennyezete volt, és befogadott szükség esetén kétezernyi jámbor hivőt. Világiak számára ez volt az utolsó helyiség. Az olyan főméltóságoknak, akik szentelésben nem részesültek, legfeljebb itt volt joguk imádkozni, és csak innen nézhették az isten lefüggönyözött szobrát, amely „az isteni kinyilatkoztatás termében” állt.

„Az isteni kinyilatkoztatás terme” mögött volt az „áldozati asztalok szobája”: itt rakták le a papok a hivők adományait. Azon túl volt a „nyugalom szobája”: a körmenetre menő vagy onnan visszatérő isten itt pihent meg. Az utolsó helyiség a kápolna volt; a „szentély”: ott lakott az isten.

A kápolna rendszerint nagyon szűk és sötét volt: néha egyetlen darab sziklából volt kivájva. Körös-körül éppoly szűk kis kápolnák vették körül, amelyekben az isten számtalan köntösét, drágaságát, szent edényét és egyéb készségeit tartották. Maga az isten megközelíthetetlen, titkos rejtekhelyén aludt, fürdött, illatos balzsamokkal kenekedett, evett, ivott, sőt fiatal, jóképű nők látogatását is fogadta.

A szentélybe csak a főpap és az uralkodó fáraó léphetett be. Közönséges halandó az életével fizethetett, ha odáig tévedt.

Minden terem fala és oszlopa tele volt magyarázó feliratokkal és ábrákkal. A perisztiliont körülvevő oszlopsorban a fáraók arcképei és nevei díszlettek, Menésztől, Egyiptom első fáraójától kezdve egészen XII. Ramszeszig. A hiposztilionban, vagyis a nemesi teremben a szemléltető képek Egyiptom és a leigázott népek földrajzát és számbeli adatait mutatták. „Az isteni kinyilatkoztatás termében” a naptár és a csillagászati megfigyelések eredményei voltak megörökítve. Az „áldozati asztalok” és a „nyugalom szobájában” a vallási ceremóniákra oktattak a képek, a szentélyben pedig földöntúli lények idézésére és a természeti erők igába hajtására.

Az emberfölötti tudományoknak ezek az utóbbi fajtái olyan homályos, bonyolult tételekbe voltak burkolva, hogy már XII. Ramszesz idejében maguk a papok se értették meg őket. Csak a kháldeai Beroész volt hivatva feltámasztani a kihalásnak indult titkos tudományt.

XIII. Ramszesz két napig az abüdoszi helytartósági palotában pihent, s ennek utána elment a templomba. Fehér ing volt rajta, afölött aranypáncél, ágyékán narancssárga és kék csíkos kis kötő, oldalán acélkard, fején aranysisak. Így ült be hadiszekerébe, strucctollas lovait a nomarchoszok vezették, és nagy kísérettel, lassú lépésben ment Ozirisz hajlékába.

Bárhova nézett: a szántóföldekre, a folyókra, a házak lapos tetejére, vagy akár a fügefák, tamarindusok ágaira, mindenütt tenger nép nyüzsgött, és olyan rivalgás támadt, mint a vihar zúgása.

A szentély elé érve a fáraó megállította a lovakat, és a népnek szóló kapu előtt kiszállt kocsijából, ami nagyon tetszett a köznépnek, de a papok is megörültek neki. Gyalog ment végig a kettős szfinxsor között, és miután a szent férfiak üdvözölték, meggyújtotta a füstölőt Szeti szobrai előtt, amelyek a nagy kapu két oldalán ültek.

A perisztilionban a főpap felhívta ő szent felsége figyelmét a fáraók mesteri arcképeire, és megmutatta azt a helyet, amely az ő képmására vár. A hiposztilionban megmagyarázta neki a földrajzi térképek és a statisztikai táblázatok jelentését. „Az isteni kinyilatkoztatás termében” Ramszesz füstölőt gyújtott Ozirisz hatalmas szobra előtt, a főpap pedig sorra megmutatta neki az egyes bolygóknak szentelt oszlopokat, a Hold, Merkúr, Vénusz, Jupiter, Mars és Szaturnusz oszlopait: a napisten szobra körül álltak, számra nézve hét oszlop.

- Azt említed - fordult Ramszesz a főpaphoz -, hogy hat bolygó van, és én itt mégis hét oszlopot látok...

- A hetedik a földet jelenti, mert az is bolygó - felelte suttogva a főpap.

Az elámult fáraó magyarázatot kért, de a bölcs hallgatott, és jelekkel mutatta, hogy bővebb felvilágosítást nem adhat, ajkán pecsét van.

„Az áldozati asztalok szobájában” gyönyörű, halk zene szólt, közben a papnők kara ünnepi táncot járt. A fáraó levette aranysisakját és kincset érő páncélját, aztán Ozirisznak adta, csak azt kívánta, hogy ez a két ajándék maradjon az istenség kincstárában, és ne vigyék át a Labirintusba.

A bőkezű adományért köszönet fejében a főpap egy tizenöt éves táncosnőt ajándékozott a fáraónak, a legszebbet az egész karból, és úgy látszott, az is nagyon meg volt elégedve sorsával.

Amikor a fáraó „a nyugalom szobájába” ért, leült trónusára, és helyettese a vallási ügyekben, Sem főpap, a zene zsongásától kísérve, illatos füstfelhőben bement a szentélybe, hogy kihozza az istenséget.

Egy fél óra múlva csengők fülsiketítő zúgása közben megjelent a szoba sötétjében egy elfüggönyözött aranycsónak. A függönyök meg-meglibbentek, mintha élőlény rejtőzne mögöttük.

A papok arcra borultak, Ramszesz pedig figyelmesen nézte az átlátszó függönyöket. Az egyik egyszer erősebben meglibbent, és a fáraó egy páratlan szépségű gyermeket pillantott meg mögötte, aki olyan okos szemmel nézett rá, hogy Egyiptom urát önkéntelenül is szorongás lepte meg.

- Íme, Hórusz - suttogták a papok -, Hórusz, a fölkelő nap... Ozirisznak fia és atyja, férje anyjának, aki húga neki.

A körmenet megkezdődött, de csak a templom belsejében. Elöl hárfások, táncosnők haladtak, mögöttük egy fehér ökör, szarvai között kerek aranypajzzsal. Majd két papi kar és a főpapok, akik az istenséget vitték, aztán újra énekkarok, végül a fáraó, kinek gyaloghintaját nyolc pap vitte.

Miután a körmenet végigjárta a templom minden termét és folyosóját, az istenség és Ramszesz visszatért „a nyugalom szobájába”. Akkor a szent csónakot takaró függönyök újra félrehúzódtak, és a gyönyörű gyermek újra rámosolygott a fáraóra.

Akkor aztán Sem visszavitte a csónakot és az istenséget a kápolnába.

„Talán mégis jó volna főpapnak lenni!” - gondolta a fáraó, akinek annyira megtetszett a gyermek, hogy szerette volna minél többször látni.

De amikor kilépett a templomból, s meglátta a fényes napvilágot és az egymás hegyén-hátán nyüzsgő, ujjongó népet, lelke mélyén beismerte, hogy nem ért semmit. Se azt, honnan került ide az a gyönyörű gyermek, aki teljesen elütött minden egyiptomitól, se azt, honnan van a szemében az az emberfölötti okosság, se azt, hogy mindez mit jelent.

Egyszerre csak eszébe jutott az ő meggyilkolt fiacskája, aki éppen ilyen szép lehetett volna, és Egyiptom ura, százezernyi alattvalója szeme láttára, könnyekre fakadt.

- Megtért... Megtért a fáraó! - suttogták a papok. - Alig lépett be Ozirisz hajlékába, lám, megmozdult a szíve!

Ugyanaznap egy vak és két gutaütött, akik naphosszat a templom falai előtt imádkoztak, visszakapták egészségüket. A papok tanácsa tehát elhatározta, hogy ezt a napot a csodatevő napok közé sorozza, és a templom külső falán megörökíttetik azt a jelenetet, amikor a fáraó sírva fakad, és a bénák meggyógyulnak.

Késő délutánra járt az idő, amikor a fáraó visszatért palotájába, és meghallgatta a jelentéseket. Amikor aztán minden más hivatali méltóság eltávozott a fáraó szobájából, Tutmózisz lépett be.

- Szamentu pap kíván hódolni felséged előtt - jelentette Tutmózisz.

- Jó, vezesd be.

- De arra kér, felséges uram, hogy a táborban fogadd, a sátorodban, mert azt mondja, a palota falai nagyon szeretnek hallgatózni...

- Kíváncsi vagyok, mit akarhat? - jegyezte meg a fáraó, és az udvarbelieknek bejelentette, hogy az éjszakát a táborban tölti.

Napnyugta előtt a fáraó - Tutmózisz kíséretében - kiment hűséges katonái közé. A fáraó sátra előtt Tutmózisz parancsára ázsiai zsoldosok tartottak őrséget.

Estefelé, zarándokruhába öltözve, megérkezett Szamentu, és miután mély hódolattal üdvözölte a fáraót, azt suttogta:

- Úgy rémlik, egész úton idejövet utánam sompolygott egy ember, aki nem messze a te isteni sátorodtól megállt. Alighanem a főpapok küldötte lesz...

A fáraó parancsára Tutmózisz kiszaladt, és csakugyan egy idegen tisztre akadt.

- Hát te ki vagy? - kérdezte.

- Eunana vagyok, Ízisz-ezredbeli százados... A szerencsétlen Eunana... Nem emlékszel rám, kegyes uram?... Több mint egy éve, a pi-bailoszi nagygyakorlaton én láttam meg az úton a szent szkarabeusz-bogarakat...

- Á! Te vagy az! - vágott a szavába Tutmózisz. - De hiszen a te ezreded nem Abüdoszban állomásozik!

- Az igazság vize folyik a te szádból. Mena mellett, nyomorúságos vidéken táborozunk. A papok azt parancsolták, hozzuk rendbe a csatornát, mintha parasztok volnánk...

- Hogy kerültél ide?

- Néhány napi szabadságot kértem a feljebbvalómtól - felelte Eunana -, és mint a szomjas szarvas a forráshoz, úgy futottam ide, mert az én lábaim gyorsak.

- Hát mit akarsz?

- Ő szent felsége irgalmát kérem a borotvált koponyák ellen, akik nem léptetnek elő, mert megesik a szívem a katonák szenvedésén.

Tutmózisz kedvetlenül tért vissza a sátorba, és beszámolt a fáraónak Eunanával folyt beszélgetéséről.

- Eunana? - ismételte meg a fáraó. - Csakugyan, emlékszem rá... Nagy galibát csinált azokkal a szkarabeuszokkal, de Herihor jóindulatából kapott is érte ötven botot. Azt mondod, panaszkodik a papokra?... Hozd ide!

A fáraó a sátor egy másik rekeszébe küldte Szamentut, Tutmóziszt pedig kiküldte Eunanáért.

Hamarosan meg is jelent előtte a boldogtalan tiszt. Arccal leborult a földre, aztán nagy sóhajtások közt, térden állva kezdte:

- „Mindennap imádkozom Ra Harmachisz napistenhez, fölkeltekor és lenyugtakor, meg Ámonhoz és Rához, és Ptahhoz és a többi istenhez és istennőhöz. Adjanak neked erőt, egészséget, Egyiptom ura! Sokáig maradj életben! Boldogságban folyjék sorod, én meg hadd láthassam legalább a sarkaid fényét...”[33]

- Mit akar? - kérdezte a fáraó Tutmózisztól. Most először ragaszkodott az udvari formaságok parancsához.

- Ő szent felsége kérdezi, mit akarsz? - ismételte a kérdést Tutmózisz.

A képmutató Eunana, még mindig térden állva, Tutmózisz felé fordult:

- Ő szent felsége adja nekünk az életet és az örömöket, te pedig, kegyes uram, az ő szeme és füle vagy. Úgy felelek hát neked, mintha Ozirisz ítélőszéke előtt állnék:

Tíz éve szolgálok az isteni Ízisz papi ezredében, és hat évig harcoltam a keleti határon. Kortársaim már ezredesek, én pedig most is még csak százados vagyok, és egyre kapom a botokat az istenfélő papok parancsára.

És miért esik rajtam ilyen igazságtalanság?

Nappal a könyvek felé fordítom a szívemet, éjjel pedig olvasok. Mert balga az az ember, aki a gyors lábú gazella módjára gyorsan hátat fordít a könyveknek, alacsony annak az elméje, ő maga hasonlatos a szamárhoz, amely ütéseket kap, hasonlatos a sükethez, aki nem hall, és csak kézzel lehet vele beszélni. De ha nagy is bennem a jó szándék a tudományokhoz, nem fuvalkodom fel a magam bölcsességében, hanem mindenki szavát meghallgatom, mert mindenkitől lehet valamit tanulni, a jeles bölcsekre pedig a legnagyobb tisztelettel tekintek...[34]

A fáraó türelmetlenül megmozdult, de azért csak tovább hallgatta a tiszt szavait, mert az egyiptomi nép kötelességének, a tiszteletadás egyik módjának tekinti a bőbeszédű fecsegést.

- Ilyen vagyok én - folytatta Eunana -: „Idegen házban nem vetek szemet a nőkre, a cselédségnek annyit adok enni, amennyi jár, de amikor rólam van szó, nem ellenkezem az osztozáson. Az arcom mindig megelégedett, feljebbvalóim jelenlétében tisztelettudóan viselkedem, és ha öregebb ember áll, én nem ülök le előtte. Nem vagyok tolakodó, és ha nem hívnak, idegen házba nem teszem a lábam. Amit a szemem lát, arról hallgatok, mert tudom, süketek vagyunk azok szemében, akik hiába szaporítják a beszédet. A bölcsesség azt tanítja, hogy az ember teste olyan, mint a tárház, amely tele van mindenféle felelettel. Azért hát mindig a jót választom és jót beszélek, a rosszat pedig zárva tartom a testemben. Mások rágalmazó szavait nem adom tovább, ami pedig a követséget illeti, azt mindig a lehető legjobban teljesítem…”[35]

- És mindezért mi a részem? - fejezte be Eunana emelt hangon. - Éhezem, rongyokban járok, nem fekhetem hanyatt, mert a hátam csupa seb a sok veréstől. Azt olvasom a könyvekben, hogy a papi rend megjutalmazza a bátorságot és okosságot. Csakugyan! Valamikor úgy is lehetett, de már réges-rég ezelőtt. Mert a mai papok hátat fordítanak az okosaknak, és a bátorságot, erőt kikergetik a tiszt csontjaiból...

- Elalszom erre a sok kelepelésre - jegyezte meg a fáraó.

- Eunana - szólt erre Tutmózisz -, ő szent felsége előtt bebizonyítottad, hogy fölöttébb járatos vagy a könyvekben. De most már mondd meg a legrövidebben: mi a kívánságod?

- A kilőtt nyíl nem ér olyan gyorsan célba, mint az én kérésem repül őfelsége isteni lába elé - felelte Eunana. - Úgy megutáltam már a borotvált koponyák szolgálatát, a papok annyi keserűséggel itatták már a szívemet, hogy ha át nem kerülök a fáraó seregébe, tulajdon kardommal döföm át magamat, amely előtt nem egyszer és nem százszor reszkettek Egyiptom ellenségei. Ő szent felsége hadseregében inkább vagyok tizedes, inkább vagyok közkatona, mint papi ezredben százados; disznó meg kutya szolgálja őket, nem pedig igazhitű egyiptomi!

Az utolsó szavakat már olyan dühödt haraggal kiáltotta, hogy a fáraó görögül szólt Tutmózisznak:

- Oszd be a testőrségbe. Olyan tiszt, aki nem szereti a papokat, még hasznomra lehet.

- Ő szent felsége, két világ ura, azt parancsolja, vegyelek be a testőrségbe - ismételte Tutmózisz.

- Életem, vérem a mi urunké, Ramszesz fáraó... örökkön éljen! - kiáltotta Eunana, és megcsókolta a szőnyeget a fáraó lába alatt.

Míg Eunana nagy boldogan hátrált kifelé a sátorból, és közben minden második lépésre arcra borult, és áldást kért urára, a fáraó így szólt:

- Ez a nagy szószátyárság már nagyon terhemre volt. Rá kell szoktatnom az egyiptomi katonákat és tiszteket, hogy röviden adják elő a mondókájukat, nem olyan hosszadalmasan, mint az írástudók.

- Bárcsak ez az egy hibája volna! - állapította meg halkan Tutmózisz, akire Eunana igen rossz hatással volt.

A fáraó most újra szólította Szamentut.

- Légy nyugodt - mondta a papnak. - Az a tiszt, aki a sarkadban járt, nem téged lesett. Efféle parancs teljesítésére nagyon is ostoba... De szükség esetén nehéz keze lehet! Hanem - folytatta a fáraó - most már mondd meg, mi okod van ilyen nagy óvatosságra.

- Már majdnem tudom az utat a Labirintus kincseskamrájába - vágta ki Szamentu.

A fáraó a fejét rázta.

- Bajos dolog az! - szólt suttogva. - Egy álló óra hosszat jártam-keltem a sok folyosón, termen át, mint az egér, amelyet a macska kerget. De bevallom neked, hogy nemcsak nem ismerem az utat, de egymagam neki se vágnék. Napvilágon még vidám is lehet a halál, de azokban a sötét zugokban, ahol még a vakondok is elvesztené a fejét, brr!

- Azt az utat mégis meg kell találnunk, és hatalmunkba kell kerítenünk - felelte Szamentu.

- És ha a felügyelők maguk ideadnak annyi kincset, amennyire szükségünk van? - kérdezte a fáraó.

- Azt meg nem teszik, amíg Mefresz, Herihor és híveik élnek. Hidd el, uram, azoknak az embereknek az a szándékuk, hogy úgy pólyába kössenek, akár egy csecsemőt...

A fáraó elfehéredett haragjában.

- Csak én ne veressem őket láncra!... És mit gondolsz, hogy találod meg azt az utat?

- Itt, Abüdoszban, Ozirisz sírjában megtalálhatjuk a kincseskamrába vezető út tervét - felelte a pap.

- És honnan tudod, hogy ott van?

- Széth templomában, vagyis az én templomomban levő feliratok mondták meg.

- És mikor találtad meg a tervet?

- Amikor felséged örökkön élő atyjának a múmiája Ozirisz templomában volt - válaszolta a pap. - A felséges múmiát kísértem, s amikor a nyugalom termében voltam éjjeli szolgálaton, bementem a szentélybe.

- Neked tábornoknak kellene lenned, nem papnak! - vetette oda nevetve Ramszesz. - És most már ismered a Labirintus útjait?

- Én már régóta ismerem, de most megszereztem az eligazodáshoz szükséges jeleket is.

- Meg tudnád nekem magyarázni?

- Meg, sőt alkalomadtán megmutathatom felségednek a tervrajzot is. Ez az út - folytatta Szamentu - zegzugosan négyszer bejárja az egész Labirintust; a legfelső szárnyon kezdődik, a legmélyebb föld alatti üregben végződik, s még egy sereg egyéb kanyarulata is van. Azért olyan hosszú.

- És hogy találsz el egyik teremből a másikba, amikor rengeteg ajtó van?

- Minden ajtón, amely a végcélhoz vezet, ennek az átoknak egy töredéke van: „Jaj az árulónak, aki az állami titkok nyomára akar jutni, és szentségtörő kezét kinyújtja az istenek kincsei után. Holtteste dögtetem lesz, lelke sose ismeri meg a nyugalmat, hanem örökkön sötét helyeken bolyong, és tulajdon bűnei tépik, marják...”

- És téged nem rettent meg ez az írás?

- Hát felségedet megrettentik-e a líbiai dárdák?... A fenyegetések a köznépnek valók, de nekem, aki akár rettentőbb átkokat is tudnék írni...

A fáraó elgondolkozott.

- Igazad van - helyeselt neki. - A dárda nem árt annak, aki el tudja ütni, és az útvesztő nem vezeti félre a bölcset, aki ismeri az igazság szavát... De meg tudod-e tenni, hogy a falakban megmozduljanak előtted a kövek, és az oszlopok átjáróajtókká változzanak?

Szamentu megvetéssel vállat vont.

- Az én templomomban is vannak észrevehetetlen ajtók, amelyek még nehezebben nyílnak, mint a Labirintus titkos ajtajai. Aki ismeri a titkos igét, mindenüvé eltalál, amint felséged helyesen mondta.

A fáraó a kezére támasztotta a fejét, és hosszan elgondolkozott.

- Sajnálnám - szólalt meg végre -, ha baj érne azon az úton...

- A legrosszabb esetben halál a sorsom, de nem fenyegeti-e halál a fáraót is?... Utóvégre nem bátran ment-e felséged is a Sóstavakhoz, pedig nem volt bizonyos benne, visszatér-e onnan? És azt se gondold, uram - folytatta Szamentu -, hogy nekem végig kell majd járnom az egész utat, amelyen azok haladnak, akik a Labirintust meg akarják tekinteni. Megtalálom a rövidebb utat, s egy Ozirisz-imádságnyi idő alatt eljutok oda, ahova te csak harmincimádságnyi idő alatt jutnál el...

- Hát vannak más bejáratok is?

- Minden bizonnyal vannak, és azokat kell nekem megtalálnom - mondta Szamentu. - És én nem nappal megyek oda, mint felséged, se a főkapun.

- Hát hogy?

- A külső falon van több titkos ajtó, amelyeket ismerek, s amelyeket a Labirintus bölcs felügyelői sose őriznek... Az udvaron az éjjeli őrség nagyon kicsi, és annyira bizakodnak az istenek oltalmában, vagy tán a köznép babonás félelmében, hogy a legtöbbször alszanak... Azonfelül napnyugta és napkelte között a papok háromszor a templomba mennek könyörgésre, és a katonák is kegyes szertartásokat végeznek a szabad ég alatt. Mielőtt az egyik könyörgés véget ér, benn leszek az épületben.

- És ha eltévedsz?

- Kezemben a tervrajz.

- És ha az a tervrajz hamis? - kérdezte a fáraó, aki nem tudta palástolni aggodalmát.

- És ha felséged nem tesz szert a Labirintus kincseire?... És ha a föníciaiak meggondolják magukat, és nem adják meg a megígért kölcsönt? Ha a hadsereg majd éhezik, és a köznép csalódik nagy reményeiben?... Higgy a szavamnak, felséges uram - folytatta -, biztosabb lesz az én életem a Labirintus folyosóiban, mint a tiéd saját országodban...

- De az a sötétség... a sötétség!... Meg azok a vastag falak, amelyeket nem lehet keresztülvágni! Meg a mélység! És az a száz meg száz sikátor: óhatatlan, hogy az ember el ne tévedjen!... Hidd el nekem, Szamentu, hogy emberekkel küzdeni gyerekség, de azzal a sötétséggel, tévelygéssel vívódni rettenetes dolog!

Szamentu elmosolyodott.

- Felséged nem ismeri az én életemet - nyugtatta meg a pap. - Huszonöt éves koromban Ozirisz papja voltam...

- Te?... - álmélkodott Ramszesz.

- Én. És azt is mindjárt megmondom, miért tértem át Széth szolgálatára. Kiküldtek a Sínai-félszigetre, építsek ott egy kis templomot a bányászoknak. Az építkezés hat évig húzódott, nekem pedig azalatt bőven volt ráérő időm. Bejártam a hegyeket, és megtekintettem az ottani barlangokat. Mi mindent nem láttam én ott!... Több óra járás hosszú föld alatti sikátorokat; olyan keskeny vájatokat, hogy hason kellett átmásznom; olyan óriási termeket, hogy akármelyikben egy templom is elfért volna. Láttam ott föld alatti folyókat, tavakat, kristálybarlangokat, szuroksötét üregeket, ahol tulajdon kezem sem láttam, de olyan világosakat is, mintha egy másik nap sütne bennük. Hányszor eltévedtem a tenger sok átjáróban! Hányszor kialudt a fáklyám! Hányszor gurultam le láthatatlan szakadékba!... Megesett, hogy napokat töltöttem a föld méhében, csak pörkölt árpán éltem, víz helyett lenyaltam a nedvességet a nyirkos sziklákról, és nem tudhattam, visszatérek-e még valaha is a napvilágra. De cserébe tapasztalatokat szereztem, a szemem éles lett, még meg is szerettem ezeket a tájakat. És ma, ha a Labirintus gyereknek való rejtett zugaira gondolok, szinte nevetni támad kedvem... Emberi kezek emelte épületek csak vakondtúrások azokhoz a névtelen nagy alkotásokhoz képest, amelyeket a föld csendes, láthatatlan szellemei építettek.

...Hanem egyszer olyan irtózatos szörnyűségre bukkantam, hogy hatására más papi rendbe léptem. A Sínai-hegyi bányáktól nyugatra összefutnak a hegyek és mélyutak, s ezek között gyakran föld alatti dübörgés hallik, a föld reng, és néha lángok csapnak fel. Nagyon elfogott a kíváncsiság, kirándultam oda hosszabb időre, kutattam, és egy jelentéktelen hasadékon bejutva, egész sor hatalmas barlangot fedeztem fel, melyeknek boltozata alatt elfért volna a legnagyobb piramis is. Amikor ott bolyongtam, egyszerre csak erős rothadásszag csapta meg az orrom, de olyannyira tűrhetetlen volt, hogy már-már elszaladtam. Mégis erőt vettem magamon, bementem a barlangba, ahonnan az a szörnyű bűz kiáradt, és megláttam... Képzelj el, felséges uram, egy embert, akinek feleolyan hosszú karja, lába van, mint nekünk, de az vastag, esetlen és karmokban végződik. Tégy ehhez az alakhoz egy oldalt laposodó farkat, mely felül fogazott, mint a kakas taréja. Tégy hozzá egy nagyon hosszú nyakat, melynek végén kutyafej van. Végül öltöztesd ezt a szörnyeteget páncélba, melynek hátát horgas tüskék borítják... Most gondold el, hogy ez az alak a lábán áll, és karját, mellét nekiveti a sziklafalnak...

- Förtelmes lehetett! - kiáltott fel a fáraó. - Én azon nyomban megöltem volna...

- Nem volt az visszataszító - felelte a pap megrázkódva. - Mert gondold el, felséges uram, hogy az a szörnyeteg olyan magas volt, mint egy obeliszk...

XIII. Ramszesz elégedetlen mozdulatot tett.

- Szamentu - dorgálta -, azt hiszem, hogy te álmodban jártál azokban a barlangokban...

- Esküszöm, felség, gyermekeim életére, hogy igazat mondok! - fogadkozott a pap. - Úgy van, az a tüskés páncéllal fölfegyverzett, hüllő formájú szörnyeteg akkora volt, hogy a földre fekve farkával együtt ötven lépés hosszú is lett volna... Minden félelem és undor ellenére is visszatértem néhányszor a barlangjába, és a lehető legfigyelmesebben szemügyre vettem...

- Hát élt?

- Nem. Már csak tetem volt, réges-régóta, de olyan ép állapotban, mint a mi múmiáink... A levegő szörnyű szárazsága tartotta meg ily épségben, meg tán a föld előttem ismeretlen sói. Ez volt az én utolsó felfedezésem - folytatta Szamentu. - Többé nem jártam a barlangokat, hanem sok mindent meghánytam-vetettem. Ozirisz teremti a nagy állatokat, gondoltam magamban, az oroszlánokat, elefántokat, lovakat... Viszont Széth szüli a kígyót, denevért, krokodilt... Az a szörnyeteg, amelyet abban a barlangban találtam, nyilván Széth teremtménye, minthogy pedig nagysága mindent felülmúl, amit a nap alatt ismerünk, Széth hatalmasabb isten, mint Ozirisz. Akkor tértem meg Széthhez, és visszatérve Egyiptomba, az ő templomának szolgálatába szegődtem. Mikor pedig elmondtam fölfedezésemet a papoknak, megmagyarázták, hogy ismernek ők ennél sokkalta több efféle szörnyeteget.

Szamentu megpihent, majd tovább folytatta:

- Ha valaha felségednek kedve kerekedne meglátogatni a mi templomunkat, csodálatos, szörnyű lényeket tudnék mutatni a sírokban: gyíkfejű, denevérszárnyú ludakat, hattyúhoz hasonló gyíkokat, de nagyobbak a struccnál, olyan krokodilt, amely háromszorta hosszabb azoknál, amilyenek a Nílusban tanyáznak, akkora békák, mint egy kutya... Mindezek vagy múmiák, vagy csontvázak, amelyeket barlangokban találtak, és most sírjainkban őrzünk. A nép azt hiszi, hogy mi tiszteljük ezeket az állatokat, pedig csak az alkatukat vizsgáljuk, és megóvjuk őket a pusztulástól.

- Csak akkor hiszem, ha magam is látom - felelte a fáraó. - De mondd, honnan kerülhettek ezek az állatok a barlangokba?

- Felséges uram - felelte a pap -, nagy változásokon megy keresztül ez a világ, amelyben mi élünk. Már Egyiptomban is találunk romokat, templomokat, városok romjait, amelyeket mélyen eltemetett a föld. Volt idő, amikor Alsó-Egyiptom földjét tenger borította, és a Nílus a mi völgyünk egész szélességében hömpölygött lefelé. Még régebben tenger volt itt is, ahol most a mi országunk terül el... A mi őseink pedig azokon a vidékeken laktak, amelyeket manapság felfalt a nyugati sivatag... Még régebben, tíz- meg tízezer évvel ezelőtt, nem olyan formájú emberek éltek a földön, mint mi, hanem majmokhoz hasonló teremtmények, de tudtak lombsátrat építeni, tüzet szítani, és kövekkel, husángokkal hadakozni. Akkor még nem volt se ló, se ökör, ellenben az elefánt, az orrszarvú, az oroszlán nagyságra háromszor-négyszer meghaladta az ugyanilyen alakú állatokat. De még ezek a rengeteg nagy testű elefántok se a legősibb állatok. Még régebben rettenetes nagy hüllők éltek. Vízben úszó, repülő és szárazon járó hüllőknek előtte pedig csak csigák, halak éltek a földön, még távolabbi időkben pedig csak növények, amilyenek ma már nincsenek is...

- És még régebben? - vetette közbe Ramszesz.

- Még régebben puszta és kietlen volt a föld, és az isten lelke lebegett a vizek fölött.

- Erről már én is hallottam valamit - jegyezte meg a fáraó -, de azért addig el nem hiszem, míg meg nem mutatod azoknak a szörnyű állatoknak a múmiáját, amelyek a ti templomaitokban nyugszanak.

- Felséged engedelmével befejezem, amit elkezdtem - felelte Szamentu. - Amikor hát a Sínai-hegy barlangjában megláttam azt a rengeteg nagy holttetemet, nagy ijedség fogott el, és néhány évig nem tettem volna a lábam semmiféle barlangba. De amikor Széth papjai elmagyarázták, mi az eredete ezeknek a csodálatos teremtményeknek, szorongásom megszűnt, kíváncsiságom pedig megnövekedett. És ma nincs kedvesebb mulatságom, mint föld alatti üregekben bolyongani, és vaksötétben keresni az utam. Így aztán a Labirintus csak annyi gondot okoz nekem, mint egy kis séta felséged kertjében.

- Szamentu - mondta a fáraó -, nagyra becsülöm emberfölötti bátorságodat és bölcsességedet. Annyi értékes dologról számoltál be nekem, hogy nekem is kedvem támadt a barlanglátogatásra, és valamikor talán még el is megyek veled a Sínai-félszigetre. Mégis félek, boldogulsz-e majd a Labirintussal. Én mindenesetre összehívom az egyiptomiak gyűlését, hatalmazzon fel a kincstár használatára.

- Az semmi esetre se árt - jegyezte meg a pap. - De az én munkámra mégiscsak szükség lesz, mert Herihor és Mefresz nem egyezik bele a kincsek kiadásába.

- És bizonyos vagy benne, hogy neked sikerül? - kérdezte a fáraó.

- Mióta a világ világ - igyekezett meggyőzni Szamentu a fáraót -, még nem volt ember, akinek annyi szere-módja lett volna, hogy ebben a harcban győzzön, mint nekem. És ez nekem nem is harc, hanem játék. Némelyeket rémít a sötétség, én meg szeretem, sőt látok is benne. Mások nem tudnak tájékozódni a szobák, folyosók rengetegében, én ugyan könnyűszerrel eligazodom. Megint mások nem ismerik a rejtekajtó nyitásának a titkát, én pedig abban is járatos vagyok. Ha egyéb nem is volna a kezemben, mint amiket eddig elsoroltam, már egy vagy két hónap leforgása alatt minden bizonnyal megtalálnám a Labirintus útjait. De nekem megvan még az átjárók külön tervrajza is, és ismerem a titkos igéket, amelyek elvezetnek teremről teremre. Mi akadályozhatna hát meg?

- Hanem azért a szíved legmélyén mégis van benned kétség: hisz megijedtél attól a tiszttől, akiről azt hitted, hogy téged követ...

A pap vállat vont.

- Én nem félek semmitől és senkitől - jelentette ki nyugodtan -, csak óvatos vagyok. Minden eshetőséggel számolok, és el vagyok készülve arra is, hogy elfognak...

- Akkor pedig szörnyű kínok várnak rád! - suttogta.

- Egyáltalán nem. A Labirintus föld alatti üregeiből egyenesen ajtót nyitok magamnak abba a világba, ahol örök fényesség uralkodik.

- És rám nem fogsz neheztelni?

- Miért? - kérdezte a pap. - Elérem nagy célomat: Herihor helyét akarom elfoglalni az országban...

- Esküszöm rá, hogy a tied lesz!

- Ha el nem pusztulok - felelte Szamentu. - És ahogy a hegyekben szakadékok közt jár az ember, s a vándorutamon is könnyen megcsúszhat a lábam, ha lezuhanok is, mit számít? Te, felséges uram, gondot viselsz majd a gyermekeimre.

- Menj hát - mondta a fáraó. - Méltó vagy rá, hogy első segítőtársam légy.

Kilencedik fejezet

Abüdoszból XIII. Ramszesz tovább folytatta útját, és folyton ár ellen haladva, megérkezett Tan-ta-netert (Dendera) és Kaneh városába, amelyek szinte egymással szemben terültek el, az egyik a Nílus keleti, a másik a nyugati partján.

Tan-ta-netertben két nevezetesség volt: az egyik a nagy tó, amelyben krokodilusokat tenyésztettek, a másik pedig Háthor szentélye, amelynek főiskolája volt. Orvostudományt, vallási énekeket, a vallási szertartások tudományát, végül csillagászatot tanítottak benne.

A fáraó megfordult itt is, ott is. Bosszankodott, amikor füstöltettek vele a szent krokodilusok előtt, amelyek az ő szemében csak ostoba, bűzös hüllők voltak. S amikor az egyik krokodilus - az áldozat során - annyira kihajolt, hogy fogaival elkapta a fáraó köntöse szélét, Ramszesz úgy fejbe vágta a bronzkanállal, hogy a hüllő egy pillanatra behunyta a szemét, és szétvetette lábait. Aztán visszabújt a vízbe, mintha megértette volna, hogy az ifjú fáraó még az istenek részéről se szereti a bizalmaskodást.

- Talán szentségtörést követtem el? - kérdezte Ramszesz a főpapot.

Az észrevétlenül körülnézett, nem hallja-e valaki, azután felelte:

- Ha tudtam volna, hogy felséged ilyen áldozatot mutat be neki, nehéz husángot adtam volna a kezedbe, nem füstölőkanalat. Ennél a krokodilusnál tűrhetetlenebb barom nincs az egész szentélyben... Egyszer egy gyereket ragadott el...

- És felfalta?

- Szülei még örültek is neki! - vetette oda a pap.

- Mondd, hogy hódolhattok ti, okos, bölcs emberek, állatoknak - kérdezte a fáraó kissé eltűnődve -, amelyeket, ha közönség nincs jelen, bottal vertek?

A főpap megint körülnézett, s amikor látta, hogy senki sincs a közelükben, így felelt:

- Felséged az egyetlen isten vallóit csak nem gyanúsítja azzal, hogy hisznek az állatok szentségében?... Mindent, ami efféle történik, csak a nép kedvéért teszünk... Az Ápisz bika, amelyet a papok színre-szemre tisztelnek, a legszebb bika egész Egyiptomban, és fenntartja a mi szarvasmarhafajtánk tisztaságát. Az ibiszek, gólyák a dögöket takarítják el földjeinkről; a macskáknak köszönhetjük, hogy az egerek nem pusztítják el gabonakészletünket, és a krokodilusoknak köszönhetjük, hogy a Nílusból jó vizet kapunk, az ő segítségük nélkül az a víz megmérgezne mindnyájunkat... A könnyelmű, tudatlan nép azonban nem érti ezeknek az állatoknak a hasznát, és egy év leforgása alatt kiirtaná őket, ha vallási ceremóniákkal nem biztosítanók az életüket. Ez az állatoknak szentelt templomainknak, a mi állattiszteletünknek a titka. Füstölőt gyújtunk az előtt, amit a népnek tisztelnie kell, mert haszna van belőle...

Háthor templomában a fáraó gyorsan végigsietett az orvosi főiskola udvarán, és minden érdeklődés nélkül hallgatta, milyen horoszkópot állítottak neki az asztrológusok. Hanem amikor a csillagász főpap megmutatta neki az aranytáblát, amelyre az ég térképe volt vésve, a fáraó megkérdezte:

- Milyen gyakran válnak be a jóslatok, amelyeket a csillagokból olvastok ki?

- Olykor beválnak.

- S ha fákból, kövekből, a víz áramlásából jövendölnétek az embereknek, azok a jóslatok is beválnának?

A főpap zavarba esett.

- Ne nézzen bennünket, felséges uram, szemfényvesztőknek. Az embereknek megmondjuk a jövendőt, mert az érdekli őket, és mert az igazat megvallva, csak ennyit várnak a csillagászattól.

- Hát ti mennyit értetek hozzá?

- Mi ismerjük a csillagos ég szerkezetét és a csillagok mozgását - felelte a pap.

- És mi haszna van annak?

- Egyiptomnak nem csekély szolgálatokat tettünk vele. Mi jelöljük ki a világtájakat, és azok szerint emelik az épületeket, ássák a csatornákat. A mi tudományunk segítsége nélkül a tengeren járó hajók nem távolodhatnának el a parttól. Végül mi állítjuk össze a naptárt, és kiszámítjuk a bekövetkező égi jelenségeket. Most is nemsokára napfogyatkozásunk lesz...

De a fáraó már oda se hallgatott. Megfordult és kiment.

„Hogy lehet templomot építeni ilyen gyerekmulatságoknak! - gondolta magában. - És az eredményeket még fel is vésik aranytáblákra!... Ezek a szent férfiak már nem tudják, mihez kapkodjanak a nagy semmittevésben!”

A fáraó csak rövid ideig szórakozott Tan-ta-netert városában, és átment a Nílus másik partjára, Kanehbe.

Ott nem voltak híres templomok, tömjénfüstös krokodilusok, csillagtérképes aranytáblák. Ahelyett virágzott a kereskedelem és a fazekasság. Két országút vezet innen a Vörös-tenger kikötőihez, Koszeirhez és Berenikéhez, egy másik út pedig a porfírhegyekhez: onnan szállították a szobrokat és nagy épületköveket.

Kaneh városában is hemzsegtek a föníciaiak, akik ujjongó lelkesedéssel fogadták a fáraót, és tíz talentumot érő mindenféle drágaságot ajándékoztak neki.

A fáraó mégis alig egy napot töltött a városban, mert Tébából értesítést kapott, hogy XII. Ramszesz felséges múmiája már a luxori palotában van, és temetésre vár.

Ebben az időben Téba hatalmas nagyváros volt, és körülbelül tizenkét négyzetkilométernyi területet foglalt el. Itt emelkedett Ámon isten legnagyobb temploma, továbbá számtalan hatalmas köz- és magánépület. Egyenes, széles főutcáit nagy kockakövek burkolták. A Nílus partjait beépítették, házai négy-öt emeletesek voltak.

Minthogy minden templomnak és palotának hatalmas pilonkapuja volt, a várost százkapujú Tébának nevezték. Egyrészről élénk iparos- és kereskedőváros volt, másrészről pedig mintegy az örökkévalóság küszöbe, ugyanis a Nílus nyugati partján, a hegyoldalakon és a hegyek között volt a megszámlálhatatlan papi, nemesi és királysír.

Téba két fáraónak köszönhette ragyogó fényét: III. Amenofisznak, vagyis Memnonnak, aki „agyagvárost talált, és kővárost hagyott hátra”, és II. Ramszesznek, aki befejezte és még nagyobb szabásúvá tette az Amenofisz idejében megkezdett építkezéseket.

A Nílus keleti partján, a város déli oldalán terült el a hatalmas királyi épületek negyede: paloták, villák, templomok; ezek romjain nőtt a mai Luxor városka. Ebben a városrészben várta a fáraó múmiája a végtisztességet.

Amikor XIII. Ramszesz megérkezett, egész Téba kivonult üdvözletére; csak az öregek és nyomorékok maradtak otthon, meg az útonállók a sötét sikátorokban... A nép ekkor fogta ki először a lovakat a fáraó kocsijából, és maga húzta. És ekkor hallott a fáraó először szitkokat, dühös kiáltozást a papok ellen, aminek nagyon megörült, és hangos követelőzést, hogy a hetedik nap szent legyen, ami meg gondolkodóba ejtette. Csakugyan az volt a vágya, hogy megadhassa ezt az ajándékot a dolgozó Egyiptomnak, de sose hitte volna, hogy a szándékai már ennyire közismertek, s a nép már megvalósításukat várja.

A nyüzsgő, sűrű tömegben a mérföldes út néhány óra hosszat eltartott. A fáraó kocsija lépten-nyomon megállt a sokadalomban, s addig nem tudott elindulni, míg őfelsége testőrei egyenként föl nem szedték a földről az embereket, akik arccal borultak előtte a kocsi elé.

Végre megérkezett a palotákat övező kertekig, ahol az egyik kisebb villába szállt. De ekkorra annyira kifáradt, hogy aznap már nem is foglalkozott államügyekkel. Másnap aztán füstölőt gyújtott atyja múmiája előtt, amelyet a királyi főépületben helyeztek el, és meghagyta Herihornak, hogy a holttestet most már sírba lehet helyezni.

De azért a dolog nem ment olyan gyorsan.

A palotából átvitték a halottat Ramszesz templomába, ahol huszonnégy óráig nyugodott. Aztán nagy pompával Ámon-Ra templomába kísérték a múmiát.

A temetési szertartás részletei ugyanolyanok voltak, mint Memfiszben, csak a méretek voltak aránytalanul nagyobbak.

A fáraók palotáit, amelyek a Nílus jobb partján, a város déli részében emelkedtek, és Ámon-Ra templomát, amely meg az északi soron terült el, a maga nemében páratlan út kapcsolta össze. Két kilométer hosszú, széles fasor volt, amelyet kétoldalt nemcsak hatalmas faóriások, hanem kettős sorban szfinxek is szegélyeztek. Az oroszlántesten némelyiknek emberfeje, másoknak bárányfeje volt. Az út egész hosszában néhány száz ilyen szobor állt.

Az út két oldalán beláthatatlan sokaság szorongott: Téba és környékének népe; a temetési menet meg az úttest közepén haladt. Elöl ment a különféle ezredek zenekara, majd több csoport siratóasszony, énekkarok, mindenféle iparos- és kereskedőcéh, néhány tucat nomosz küldöttségei isteneikkel és zászlaikkal, majd az Egyiptommal összeköttetésben álló tíz-egynéhány nemzet küldöttségei... Aztán újra zene, siratóasszonyok és papi karok.

A fáraó múmiája most is aranycsónakban nyugodott, csak éppen a csónak sokkalta fényesebb volt, mint Memfiszben. A két emelet magas szekérbe, amely a csónakot vitte, nyolc pár fehér ökör volt befogva. Szinte roskadozott a koszorúk, bokréták, strucctollak, drága szövetek özöne alatt. A sok füstölőből támadt sűrű felhő takarta a kocsit, azt a látszatot keltve, mintha XII. Ramszesz gomolygó felhő közepette már mint isten mutatkoznék népe előtt.

Valamennyi tébai templom pilonjáról mennydörgésszerű robaj zúgott le: érclemezek hatalmas, éles kongása.

Bár a szfinxek szegélyezte út teljesen szabad maradt és jó széles volt, a menetet pedig egyiptomi tábornokok irányították, vagyis minden a legnagyobb rendben folyt le, mégis a fáraók palotáit és Ámon templomát összekötő két kilométeres utat három óra alatt tette meg a gyászkíséret.

XIII. Ramszesz csak akkor vonult ki két tüzes ló húzta kocsiján a palotából, amikor atyjának, XII. Ramszesznek holttestét már bevitték a templomba. Az út szélén álldogáló nép, amely a gyászmenet alatt néma csendben maradt, a szeretett fáraó láttára olyan eget verő rivalgásban tört ki, hogy a templomok ormáról jövő kongás és egyéb hang teljesen elveszett benne.

Néhányszor már úgy látszott, hogy a lelkesedéstől elragadott tömeg kitör az úttestre, és körülözönli a fáraót. De Ramszesz egyetlen intésével feltartóztatta az eleven áradatot, és megakadályozta a szentségtörést.

A fáraó egykettőre végére ért az útnak, és megállt Egyiptom legfényesebb templomának hatalmas pilonjai előtt.

Luxor volt a királyi paloták valóságos városa a déli részen, Karnak meg az isteneké, a város északi részén; egész Karnak legfontosabb pontja pedig Ámon-Ra temploma.

Az óriási építmény maga négyholdnyi területen épült, körös-körül a kertek és tavak pedig körülbelül négyszáz holdnyi területet foglaltak el. A templom előtt két tízemeletes pilon emelkedett. A majdnem kétholdas udvarokat oszlopsorok vették körül, az oszlopcsarnok pedig, ahol a kiváltságos rendek gyülekeztek, körülbelül egyholdnyi területet foglalt el. Nem is épület volt ez, hanem valóságos városrész.

A templom előtere - vagyis a hiposztilion - több mint százötven lépés hosszú, hetvenöt lépés széles volt, mennyezete százharmincnégy oszlopon nyugodott. A tizenkét középső oszlopnak tizenöt lépés volt a kerülete, és öt-hat emelet magasra nyúlt...

A templom belsejében, a pilonok két oldalán és a szent tó mellett felállított szobrok mind hasonló arányúak voltak.

A fáraót a hatalmas kapu előtt Herihor őkegyessége, a templom főpapja várta. Nagy papi kíséret élén Herihor szinte büszkén üdvözölte a fáraót, s amikor meggyújtotta előtte az illatos füstölőt, nem nézett rá. Aztán az udvaron át a hiposztilionba vezette, és kiadta a parancsot, hogy a küldöttséget bocsássák be a templom falai közé.

A hiposztilion közepén állt az aranycsónak a halott fáraó múmiájával, két oldalán pedig, egymással szemben, két egyforma magas trón. Az egyikre XIII. Ramszesz ült, a tábornokok és nomarchoszok közepette, a másikra Herihor, papjai körében. Akkor Mefresz főpap átadta Herihornak Amenhotep infuláját, az ifjú fáraó pedig most már másodszor látta Herihor fején az aranykígyót, a királyi hatalom jelképét.

Ramszesz elfakult haragjában, s magában azt gondolta: „Nehogy a fejeddel együtt legyek kénytelen levenni rólad azt az ureuszt...”

De hallgatott, mert tudta, hogy ebben a legnagyobb egyiptomi templomban Herihor az istenekkel egyenlő úr, és talán a fáraónál is nagyobb hatalom.

Míg a nép megtöltötte az udvart, és a bíborfüggöny mögül, mely a templom belső részét elválasztotta a közönséges halandóktól, halk ének és hárfapengetés hangzott ki, Ramszesz szemügyre vette a termet. Az egész hosszukban írott képekkel borított óriási oszlopok valóságos erdeje, a titokzatos félhomály, a messziről, tán a csillagok alól rájuk boruló mennyezet lenyűgözte.

„Mi is egy győzelmes csata a Sóstavak partján? - gondolta. - Ilyen hatalmas építményt létrehozni... az a nagy dolog! És ez az ő művük...”

E pillanatban átérezte a papi rend minden hatalmát. Vajon le tudja-e ő rombolni ezt a szentélyt, ő vagy a hadserege, vagy akár az egész nép is?... És ha már bajosan tudna boldogulni ezzel az építménnyel, ugyan könnyebb lesz-e megbirkózni építőivel? Kínzó gondolataiból Mefresz főpap hangja ragadta ki.

- Fenséges uram - szólt az agg főpap -, legszentebb helytartója az isteneknek (itt meghajolt Herihor felé), és ti is, nomarchoszok, írástudók, elöljárók, lovagok és nép! E templom szent főpapja, Herihor, meghívott benneteket, hogy ősi szokás szerint ítéletet mondjunk a halott fáraó földi viselt dolgai fölött, és megadjuk neki vagy megtagadjuk tőle a temetés jogát...

A harag fejébe szállt a fáraónak. Nem elég, hogy őt kevesebbre becsülik ezen a helyen, de még atyja tetteiről is ítélkezni mernek, és a temetésről határozni!

De újra lehiggadt. Hisz ez utóvégre is csak formaság, ugyanolyan ősi valami, mint az egyiptomi dinasztiák. Valójában nem is ítéletmondásról volt itt szó, mint inkább a halott magasztalásáról.

Herihor intésére a főpapok letelepedtek alacsony zsámolyaikra. De a nomarchoszok és tábornokok, akik Ramszesz trónja körül álltak, nem ültek le; az ő számukra nem is volt szék odakészítve.

A fáraó emlékezetébe véste ezt a sértést is, de már annyira uralkodott magán, hogy arcáról nem lehetett leolvasni, egyáltalán észre is vette-e híveinek ezt az újabb sérelmét.

Ezalatt szent Mefresz elmélkedésbe fogott a meghalt fáraó életéről.

- XII. Ramszesz - hangoztatta - egyet se követett el a negyvenkétféle bűn közül, az istenek bírói széke tehát kegyelmes ítéletet mond fölötte. Azonfelül a királyi múmia - a papok párját ritkító figyelmessége folytán - el van látva mindennemű amulettel, imádsággal, felírással, idézettel, vagyis semmi kétség az iránt, hogy a megboldogult fáraó már az istenek hajlékában van, Ozirisz oldalán ül, és ő maga is Ozirisz.

XII. Ramszesz isteni természete megmutatkozott már földi életében is. Több mint harminc évig uralkodott, népének igazi, teljes békességet adott, és számtalan templomot emelt vagy fejezett be. Amellett maga is főpap volt, és jámborság dolgában a legistenfélőbb papokat is felülmúlta. Uralkodása idejében az istenek tisztelete és a szent papi rend istápolása sorban minden más dolgot megelőzött. Ezért szerették is az isteni hatalmak, és az egyik tébai isten, Khonszu, a fáraó könyörgésére el is ment kegyelemben Buchten tartományba, és ott kiűzte a gonosz lelket a király lányából.

Mefresz megpihent, majd tovább folytatta:

- Miután ilyenképpen bebizonyítottam, hogy XII. Ramszesz csakugyan isten volt, azt kérdezitek, tiszteletre méltó férfiak, milyen céllal szállt le a legfelsőbb lény az egyiptomi földre, és miért töltött itt néhány évtizedet?

Azért, hogy megjavítsa ezt a világot, amely a hit lehanyatlása miatt fölöttébb megromlott.

Mert ki törődik ma az istenfélelemmel, ki gondol ma az istenek parancsainak teljesítésére?

Messze északon lakik a nagy asszír nép, amely csak a kard erejében hisz, bölcsesség és istenfélelem helyett pedig a népek leigázásával törődik. Közelebb laknak a föníciaiak, akiknek szemében az arany az isten, a csalás és uzsora az istentisztelet. Más népek pedig, mint keleten a hettiták, nyugaton a líbiaiak, délen az etiópok, a Földközi-tengeren a görögök, barbárok és rablók, ahelyett, hogy dolgoznának, lopnak; ahelyett, hogy a bölcsességben gyakorolnák magukat, isznak, kockáznak meg alszanak, mint a fáradt barmok.

Csak egyetlenegy igazán istenfélő és bölcs nép van a világon: az egyiptomi. De nézzétek, mi folyik most itt is.

A pogány, idegen országbeliek ideözönlése folytán a vallás nálunk is lehanyatlott. A nemesek és a főméltóságok boroskorsók mellett gúnyt űznek az istenekből, az örök életből, a nép sárral dobálja meg a szent szobrokat, és nem ad áldozati ajándékot a templomoknak.

Az istenfélelem helyét a dúskálódás foglalta el, a bölcsesség helyét pedig a kicsapongás. Mindenki óriási parókát akar viselni, ritka, illatos kenetekkel kenekedni, aranyhímes inget, kötőt szeretne viselni, drágakövekkel ékes aranylánccal, aranykösöntyűvel páváskodni. Búzalisztből sült lepénnyel már nem elégszik meg; tejjel, mézzel készült sütemény kell. Sörrel már csak a lábát mossa, szomjúságát idegen országbeli borokkal oltja.

Emiatt az egész nemesség adósságokban fuldoklik, a népet ütik-verik, munkával agyonterhelik, ezért tör ki aztán itt is, ott is lázadás. Mit mondok: itt is, ott is?... Egy idő óta egész Egyiptomban, széltében-hosszában, titkos bujtogatók szavára, egyre halljuk a követelést: „Adjátok meg nekünk a hetednapi pihenőt! Bírói ítélet nélkül ne verjetek bennünket!... Adjatok mindnyájunknak egy talpalatnyi saját földet!”

Ez pedig nem más, mint az ország pusztulásának a meghirdetése, és meg kell találni ellene az orvosságot. Ezt az orvosságot pedig csak a vallás adhatja meg, amely megtanít rá, hogy a népnek dolgozni kell, a szent férfiak, akik ismerik az istenek akaratát, tartoznak kijelölni a munkát, a fáraó és méltóságai pedig kötelesek arra vigyázni, hogy ezt a munkát becsületesen végre is hajtsák.

Erre tanít bennünket a vallás, és a vallás e tanítása értelmében kormányozta országát az istenekkel egyenlő XII. Ozirisz-Ramszesz. Mi pedig, az ország főpapjai, akik ismertük az ő jámborságát, ezt a feliratot véssük be sírjára és a templomok falaira:

„Hórusz-bika, erős Ápisz, aki egyesítette a királyság koronáit, karddal kormányzó aranykarvaly, kilenc nép legyőzője, Alsó- és Felső-Egyiptom királya, két világ ura, nap fia, Ámen-mer-Ramesszu, akit Ámon-Ra szeret, Téba ura és fejedelme, Ámon-Ra fia. Hórusz fogadott fia, akit Hormach nemzett, Egyiptom királya, Fönícia fejedelme, kilenc nép uralkodója!”[36]

Miután a gyülekezet ezt az indítványt közfelkiáltással elfogadta, a függöny mögül táncosnők futottak elő, és a szarkofág előtt szent táncot jártak, míg a papok meggyújtották a füstölőket. Azután a múmiát kivették a csónakból, és bevitték Ámon szentélyébe, ahova XIII. Ramszesznek nem volt joga belépni.

Nem sokkal ezután a temetési szertartás véget ért, és a megjelentek elhagyták a templomot.

Visszatérve luxori palotájába, a fiatal fáraó annyira belemerült gondolataiba, hogy észre se vette, milyen beláthatatlan tömeg nyüzsög odalenn, és nem is hallotta a hangos kiáltozásokat.

„Nem csalhatom meg tulajdon szívemet - gondolta magában Ramszesz. - A főpapok semmibe se vesznek, ami még fáraóval soha meg nem történt, sőt tudtomra adják, milyen úton-módon szerezhetem meg az ő jóindulatukat. Ők akarják kormányozni az országot, én meg csak arra vigyázzak, hogy az ő parancsaikat rendre végrehajtsák...

Hanem másképp lesz, én parancsolok, ti meg engedelmeskedni tartoztok... Vagy belepusztulok, vagy a nyakatokra teszem királyi lábamat!”

XII. Ramszesz felséges múmiája két napig volt felravatalozva Ámon-Ra templomában, olyan isteni helyen, ahová Herihoron és Mefreszen kívül még a főpapoknak sem volt szabad belépniük. A halott előtt csak egyetlenegy lámpa égett, amelynek csodálatos módon szított lángja sosem aludt ki. A halott fölött egy emberfejű karvaly libegett, a lélek szimbóluma. Gépszerkezet volt-e vagy igazi, eleven lény, senki se tudta. Annyi bizonyos, hogy a papok, akik lopva a függönyre mertek vetni egy pillantást, látták, hogy ez a madár alátámasztás nélkül libeg a levegőben, és szeme-szája mozog.

Következett a temetés további szakasza, és az aranycsónak átvitte a halottat most már a Nílus túlsó partjára. De előbb papok, siratóasszonyok, katonaság és a nép óriási kíséretétől körülfogva végighaladt Téba főutcáján, füstölés, zene, sírás és ének közepette.

Talán egész Egyiptomnak is ez volt a legszebb utcája: széles, sima, fákkal beültetett, hosszú út. Négy-öt emeletes házait a földtől az ereszig mozaikok vagy színes domborművek borították. Úgy hatottak a hatalmas épületeken, mint óriási, tarka szőnyegek vagy nagyméretű, felaggatott festmények, amelyek kereskedőket, mesterembereket, hajósokat ábrázoltak munkájuk közben, vagy idegen népeket és országokat mutattak.

Úgyszólván nem is utca volt ez, hanem inkább egy óriási képtár: rajz tekintetében barbár, színek tekintetében kiáltóan tarkabarka.

A temetési menet vagy két kilométert haladt északról dél felé. Körülbelül a város közepe táján megállt, aztán befordult nyugatra, a Nílus felé.

Ezen a tájékon a folyó közepén jókora sziget emelkedett, ahová hajóhíd vezetett. Hogy minden balesetet elkerüljenek, a gyászmenetet vezénylő tábornokok újra négyes sorokba sorakoztatták az egész kíséretet, és kiadták a parancsot, hogy lassan lépkedjenek előre, és ne lépésben, hanem összevissza. Ezért aztán a zenekarok, amelyek a menet élén haladtak, más-más ütemben játszottak.

Néhány óra alatt a gyászmenet áthaladt az első hídon, aztán a szigeten, majd a másik hídon, és megérkezett a Nílus túlsó, nyugati oldalára.

Ha Téba keleti felét az istenek és fáraók városának lehetett mondani, nyugati fele a sírok és fogadalmi templomok városa volt.

A gyászmenet a Nílustól, a középen vezető úton, a hegyek felé indult. Ettől az úttól délre emelkedett a III. Ramszesz diadalait megörökítő templom, amelynek falait elborították a leigázott népekről: hettitákról, amoritákról, filiszteusokról, etiópokról, arabokról és líbiaiakról festett képek. Kevéssel távolabb volt II. Amenhotep két hatalmas szobra: magasságuk a fáraó ülő helyzetében is öt emelet magas volt. Az egyik szobornak csodálatos tulajdonsága volt: amikor ráestek a fölkelő nap sugarai, a szobor olyan hangokat adott, mint a hárfa, amelynek elpattantak a húrjai.

Az úthoz közelebb, de még mindig balra tőle, volt Rameszemu, II. Ramszesz nem éppen nagy, de gyönyörű temploma. Előcsarnokát négy szobor őrizte, kezükben királyi jelvényeket tartottak. Az udvarán ugyancsak II. Ramszesznek vagy négy emelet magas szobra állt.

Az út szelíden egyre emelkedett, s egyre tisztábban lehetett látni a meredek sziklafalakat, amelyek úgy át meg át voltak lyuggatva, mint a szivacs: itt voltak az egyiptomi főméltóságok sziklasírjai. Legelöl meredek szirtek között épült Hataszu királyné rendkívül eredeti temploma. Hossza négyszázötven lépés volt. A fallal körülkerített udvarról lépcsőn lehetett bemenni a második, oszlopokkal körülvett udvarra, s onnan nyílt a föld alatti templom. Az oszlopos udvarról újra csak lépcsőn lehetett lemenni a már sziklából kivájt templomba, amely alatt szintén voltak föld alatti helyiségek.

Ilyenformán a templomnak két emelete volt: egy alacsonyabb és egy magasabb, amelynek mindegyike szintén felső és alsó helyiségekre oszlott. Az óriási lépcsők mentén korlát helyett két szfinxsor állt. Mindegyik lépcső legalsó fokán, jobbról-balról, egy-egy ülő szobor őrködött.

Hataszu templománál kezdődött a komoly mélyút, amely a főméltóságok sírjától a fáraósírokhoz vezetett. A két sírcsoport között volt Retemenof főpap sziklasírja: annyi kamra és sikátor, hogy a föld alatt körülbelül kétholdnyi területet foglaltak el.

A mélyút olyan meredekre fordult, hogy az emberek is kénytelenek voltak segíteni az igavonó ökröknek, és tolták a gyászcsónakos kocsit. A menet a szikla oldalába vájt keskeny úton kaptatott fölfelé, végre megállt, tíz-egynéhány emeletnyi magasságban a mélyút feneke fölött, egy tágas térségben.

Innen nyílt az ajtó a föld alatti sírhoz, amelyet a fáraó harmincéves uralkodása alatt építtetett magának. A sír valóságos palota volt: lakószobák a fáraónak, családjának, szolgáinak, ebédlő, hálószoba, fürdőszoba, más-más isteneknek több kis kápolna, s végül egy mély kút fenekén egy kis fülke, ahol a fáraó múmiája örök nyugodalmat talál.

A lobogó fáklyavilág mellett jól lehetett látni minden kamra falát: imádságok és képek borították őket, amelyek az elhunyt fáraó mindenféle foglalatosságát és szórakozását ábrázolták: vadászatot, templomépítést, csatornaásást, diadalmenetet, az istenek dicsőségére rendezett ünnepi szertartásokat, ellenséggel vívott csatákat s a nép munkáját...

De ez még nem elég, mert a szobák nemcsak bútorokkal, edényekkel, szekerekkel, fegyverekkel, virágokkal, hússal, tésztaneművel, borral voltak tele, hanem még szobor is akadt bennük seregestül, mégpedig magának XII. Ramszesznek és papjainak, minisztereinek, feleségeinek, katonáinak és rabszolgáinak faragott képmásai. Mert a fáraó a másvilágon se lehet meg drága bútorok, jóízű, pompás ételek és hűséges cselédség nélkül.

Amikor a sír bejáratánál a gyászkocsi megállt, a papok kiemelték a fáraó múmiáját a koporsóból, és hátával nekitámasztva a sziklafalnak, leállították a földre. Akkor XIII. Ramszesz atyja holtteste előtt meggyújtotta a füstölőt, Nikotrisz királyné pedig átölelte a múmiát, s nagy sírásra fakadva megszólalt:

- Én vagyok a te húgod, a te feleséged, Nikotrisz, ne hagyj el engem, nagyuram! Csakugyan kívánod, jó atyám, hogy távozzam mellőled? De ha én elmegyek, te egyedül maradsz, ki lesz akkor teveled?...[37]

Ekkor Herihor főpap is meggyújtotta a füstölőt a múmia előtt. Mefresz pedig bort öntött ki, és így szólt:

- A te hasonmásodnak áldozzuk ezt, Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz, Alsó- és Felső-Egyiptom fáraója, akinek szava igaz a nagy isten előtt!

Aztán a siratóasszonyok és a papi karok szólaltak meg.

ELSŐ KAR: Keseregjetek, keseregjetek, sírjatok, sírjatok, szünet nélkül sírjatok, olyan hangosan, ahogy csak győzitek...

SIRATÓK: Ó, tiszteletre méltó utas, aki lépéseidet az örökkévalóság földje felé irányítod, milyen hamarsággal elragadtak téged tőlünk...

MÁSODIK KAR: Milyen gyönyörűséges, ami most vele történik! Mert nagyon szerette a tébai Khonszut, s azért az isten megengedte neki, hogy megtérhessen nyugatra, soknemzedéknyi szolgáinak világába.

SIRATÓK: Ó, te, akit annyi szolganép vett körül, most már lenn lakozol a földben, ami egyedüllétet követel... Te, aki vékony köntöst hordtál, és úgy szeretted a tiszta fehérneműt, most tegnapi ruhában fekszel!

ELSŐ KAR: Menj békével, békével nyugatra, ó, urunk, menj békével... Majd meglátunk újra, ha az örökkévalóság napja megérkezik, mert abba az országba mégy, amely egyesít minden embert.[38]

Megkezdődött a végső szertartás.

Egy ökröt és egy antilopot vezettek elő, amelyeket XIII. Ramszesznek kellett volna levágnia, de helyettese vallási dolgokban, Sem főpap vágott le. Az alsópapok gyorsan fölszelték az állatokat, majd Herihor és Mefresz fölvette a combokat, és egymás után odarakták a múmia szája elé. De a múmia nem akart enni, mert még nem kelt életre, és szája be volt csukva.

Hogy ezt az akadályt elhárítsa, Mefresz megmosta szenteltvízzel, megfüstölte illatos fűszerekkel és timsóval, mondván:

- Itt áll az én atyám, itt áll Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz. Én vagyok a te fiad, Hórusz vagyok, hozzád jövök, hogy megtisztítsalak és megelevenítselek... Újra összerakom a csontjaidat, összeforrasztom, amit a kés szétvagdalt, mert én vagyok Hórusz, az én atyám bosszulója... Leülsz Re trónjára, és parancsokat osztasz az isteneknek. Mert te vagy Ra, aki Nuttól származik, Nuttól, aki szüli Rét minden reggel, aki szüli Mer-amen-Ramszeszt mindennap, úgy, mint Rét.[39]

E szavakkal a főpap amulettekkel megérintette a múmia száját, mellét, kezét és lábát.

Ekkor újra megszólaltak az énekkarok.

ELSŐ KAR: Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz mostantól fogva azt eszik, iszik, amit az istenek esznek-isznak. Az ő helyükre ül, egészséges és erős, mint ők...

MÁSODIK KAR: Erő van minden tagjában. Keserves neki, hogy amikor éhes, nem ehetik, s amikor szomjas, nem ihatik.

ELSŐ KAR: Ó, istenek, adjatok Ozirisz-Mer-amen-Ramszesznek ezer meg ezer korsó bort, ezer meg ezer ruhát, kenyeret és ökröt...

MÁSODIK KAR: Ó, ti, kik a földön éltek, akik erre jártok, ha kedves nektek az élet, és utálatos a halál, ha azt kívánjátok, hogy méltóságotok átmenjen ivadékaitokra, mondjátok el ezért a most eltemetett halottért ezt az imádságot...

MEFRESZ: Ó, ti nagyok, ti próféták, hercegek, írástudók és fáraók, ti egyéb emberek, kik utánam jöttök millió év múlva, ha valaki közületek az én nevem helyett a magáét hirdetné, az isten megbünteti azzal, hogy kiirtja őt erről a földről...[40]

Ez után az átok után a papok meggyújtották a fáklyákat, fölvették a királyi múmiát, újra belefektették a tokjába és a tokkal együtt a kőkoporsóba, amely nagyjából szintén ember alakú volt. Végül, a siratók kétségbeesett sivalkodása és ellenszegülése közben, az egész rettentő terhet bevitték a sírba.

Fáklyavilág mellett végigmentek néhány folyosón és kamrán, végül megálltak ott, ahol a kút volt. A nyíláson lebocsátották a koporsót, és maguk is utánaereszkedtek az alsó üregbe. Ott letették a szűk kis kamrában, nyílását pedig gyorsan úgy befalazták, hogy a legélesebb szem sem vehette észre a sír bejáratát. Azután visszatértek a kút szájához, és hasonló gonddal elfalazták azt is.

Mindezt a papok maguk végezték, tanúk nélkül, és olyan lelkiismeretesen, hogy XII. Ramszesz múmiája mind e mai napig ott nyugszik titokzatos hajlékában, éppen olyan biztonságban a gonosztevőktől, mint az utókor kíváncsiságától. Huszonkilenc évszázad során sok fáraósírt megbolygattak, de ez a sír érintetlen maradt.

Míg a papok egyik csoportja örökre elrejtette az istenfélő fáraó holttestét, egy másik csoport fáklyákkal kivilágította a föld alatti szobákat, és torra hívta az élőket.

Az ebédlőben megjelent XIII. Ramszesz, Nikotrisz királyné, Herihor, Mefresz, Sem főpapok, valamint tíz-egynéhány polgári és katonai főméltóság. A szoba közepén ételekkel, borral, virágokkal megrakott asztalok álltak, a fal mellé pedig a halott fáraó porfírból faragott ülőszobrát helyezték. Mintha a jelenlevőkre nézne, és mélabús mosollyal kínálná őket, hogy egyenek.

A tor szent tánccal kezdődött, amelyet az egyik legmagasabb rendből való papnő éneke kísért:

„Örüljetek boldog napjaitoknak, mert az élet csak egy pillanat... Örüljetek a boldogságnak, mert ha sírba szálltok, ott örökre megnyugosztok, minden nap, minden órájára!”[41]

A papnő után egy próféta lépett elő, és hárfakíséret mellett éneklő hangon előadta:

„Örök változás, örök megújulás ez a világ. Bölcs a sors rendelése, méltó a csodálatra Ozirisz végzése, hogy amily mértékben a test az idő gyors futásával az enyészeté lesz és elpusztul, más testek maradnak utána...

A fáraók, ezek az istenek, akik előttünk éltek, piramisokban nyugosznak, de múmiájuk és hasonmásuk megmaradt. Bár a paloták, melyeket építettek, már nem emelkednek egykori helyükön, már nincsenek meg...

Ne ess hát kétségbe, hanem élj vágyaidnak és örömeidnek, és ne emészd a te szívedet, míg el nem érkezik a nap, amikor majd könyörögni fogsz, de Ozirisz isten, akinek már nem ver a szíve, nem hallgatja meg kérésedet és könyörgésedet...

Az egész világ panaszai sem hozzák vissza annak a boldogságát, aki a sírban fekszik. Örülj hát a boldog napoknak, és az örömben ne légy rest. Mert bizony nincs ember a földön, aki a földi jókat átvihetné a másvilágra... Bizony, nincs ember, aki elment, és vissza is tért volna a másvilágról!”[42]

A gyásztor véget ért, és a nemes gyülekezet még egyszer füstölőt gyújtott a halott szobra előtt, aztán fölkerekedett, és visszatért Tébába. A sírkápolnában csak a papok maradtak, hogy rendszeresen áldozatot mutassanak be a halottnak, meg az őrség, amely a sírrablók szentségtörő keze ellen oltalmazta a sírt.

XII. Ramszesz ettől kezdve egyedül maradt titkos kamrájában. A sziklába rejtett szűk ablakon alig szűrődött be hozzá az esthomály. Strucctollak helyett óriási denevérek szárnya suhogott fölötte. Zeneszó helyett éjszakának idején a hiénák panaszos üvöltözése vergődött le sírjába, néha-néha egy-egy oroszlán hatalmas ordítása hangzott, amint a fáraót sírjában üdvözölte.

Tizedik fejezet

A fáraó temetése után Egyiptom élete visszatért a rendes kerékvágásába, XIII. Ramszesz pedig az ország kormányzásához.

Az új fáraó Epifi hónapban (április-május) sorra látogatta a Tébán túli, Nílus menti városokat.

Megfordult Szni városában, ebben az élénk iparos- és kereskedőfészekben, ahol Knephnek, „a világ lelkének” temploma volt. Meglátogatta Edfut, amelynek tízemeletes pilonú templomában gazdag papiruszkönyvtár volt, falain pedig az akkori földrajz, csillagászat és teológia egész tudománytára volt megírva és megfestve. Onnan elment a fáraó a khennui kőbányákba. Núbiában vagy Kom Ombóban áldozatot mutatott be Hórusznak, a világosság istenének, és Szebeknek, aki a sötétség szelleme volt. Járt Ab szigetén, amely mint egy smaragd világít ki a fekete sziklák között: itt termett a legjobb datolya. Elefántok fővárosának is hívták, mert itt volt az elefántcsont-kereskedelem központja. Végre ellátogatott Szunna városába, amely a Nílus első vízesése mellett terül el, és megtekintette az óriási gránit- és szienitbányákat, ahol vízben megduzzasztott faékekkel hasították ki a nagy köveket, és kilenc emelet magas obeliszkeket faragtak belőlük.

Ahol csak megjelent Egyiptom új fejedelme, alattvalói tomboló lelkesedéssel üdvözölték. Még a kőfejtőkben dolgozó elítélteknek is megvolt az örömük, pedig azoknak a testét elborították a nyílt sebek: a fáraó ugyanis három napra felmentette őket a munka alól.

XIII. Ramszesz elégedett és büszke lehetett, mert soha, még diadalmenete idején se fogadták a fáraót olyan szeretettel, mint őt ezen a békés útján. Így hát a nomarchoszok, írástudó főméltóságok és főpapok is látván a nép határtalan ragaszkodását az új fáraóhoz, meghajoltak hatalma előtt.

- Olyan ez az alja nép - súgtak-búgtak egymás között -, mint a marhacsorda, mi meg olyanok vagyunk, mint az okos, takarékos hangyák. Adjuk hát meg a hódolatot az új fáraónak, hogy megmaradhassunk jó egészségben, és megmenthessük házainkat a pusztulástól...

Ilyenformán a nagyurak ellenkezése, amely pár hónappal azelőtt még nagyon erős volt, most egyszerre elnémult, és határtalan alázat váltotta fel. Az egész arisztokrácia, az egész papság arcra borult XIII. Ramszesz előtt, csak Mefresz és Herihor maradt hajthatatlan.

Így aztán, amikor a fáraó Szunna városából visszatért Tébába, a főkincstartó mindjárt az első napon kedvezőtlen hírekkel lepte meg.

- Az összes szentélyek felmondták a kincstárnak az eddigi hitelt - jelentette a főkincstartó -, és a legalázatosabban kérik felségedet, hogy két év leforgása alatt fizettesse vissza kölcsönvett pénzüket...

- Értem - felelte a fáraó -, ez szent Mefresz keze!... Mennyivel tartozunk nekik?

- Mintegy ötvenezer talentummal.

- Ötvenezer talentumot fizessünk vissza két év alatt! - ismételte a fáraó. - Hát még mi híred van?

- Az adók nagyon vontatottan folynak be - folytatta a főkincstartó. - Három hónap alatt alig vettük be a negyedrészét is annak, ami a kincstárnak jár...

- Mi történt?

A kincstartó zavarba esett.

- Hallottam - szólalt meg végre -, bizonyos emberek azzal biztatják a parasztokat, hogy felséged uralkodása alatt, ha akarják, nem fizetnek adót...

- Ohó! - kiáltotta nevetve Ramszesz. - Azok a bizonyos emberek gyanúsan hasonlítanak Herihor őkegyességéhez... Ugyan! Tán éhen akar veszteni! Aztán mivel fedezed a folyó kiadásokat? - kérdezte.

- Hiram parancsára a föníciaiak adtak kölcsön - felelte a főkincstartó. - Eddig nyolcezer talentumot fölvettünk...

- Nyugtákat adtál nekik?

- Nyugtát is, zálogot is... - sóhajtotta a kincstartó. - Azt mondják, puszta formaság az egész, de azért betelepedtek felséged birtokaiba, és elszednek a paraszttól mindent, amit csak lehet...

Ramszeszt annyira megittasította a nép lelkes ragaszkodása és az arisztokrácia hódolata, hogy már nem is haragudott Herihorra és Mefreszre. A harag ideje elmúlt, ütött a cselekvés órája, és Ramszesz még aznap elkészítette tervét.

Másnap magához hívatta legbizalmasabb embereit, Sem főpapot, Pentuer prófétát, kedvencét, Tutmóziszt, és a föníciai Hiramot. Amikor aztán valamennyien együtt voltak, a fáraó így fordult hozzájuk:

- Bizonyára tudjátok, hogy a szentélyek felszólítottak, fizessem nekik vissza azokat a kölcsönöket, amelyeket örökkön élő atyám vett fel tőlük. Szent minden tartozás, ami pedig az isteneknek jár, azt a leghamarabb szeretném visszafizetni. De a kincstár üres, mert az adók nem folynak be rendesen... Mindezek alapján úgy látom, hogy az állam veszélyben van, és hogy pénzre tegyek szert, kénytelen vagyok számot tartani a Labirintusban őrzött kincsekre.

A két pap nyugtalanul fészkelődni kezdett.

- Tudom - folytatta a fáraó -, hogy szent törvényeink szerint az én rendelkezésem nem elég arra, hogy a Labirintus pincéi feltáruljanak. De az ottani papok felvilágosítottak, mit kell tennem. Eszerint össze kell hívnom minden rend képviselőit, minden rendből tizenhárom férfiút, hogy ők erősítsék meg akaratomat...

A fáraó itt elmosolyodott, aztán így végezte beszédét:

- Most titeket azért hívtalak ide, hogy segítségemre legyetek ennek a rendi gyűlésnek az összehívásában. Elrendelem tehát: Te, kegyes uram - fordult a fáraó először is Sem főpaphoz -, válassz ki nekem tizenhárom papot és tizenhárom nomarchoszt... Te, istenfélő Pentuer, az összes nomoszokból összeszedsz tizenhárom földművest és tizenhárom mesterembert... Tutmózisz kijelöl tizenhárom tisztet és tizenhárom nemest, végül Hiram herceg gondoskodik arról, hogy meglegyen a tizenhárom kereskedő is. Azt kívánom, hogy ez a gyűlés minél hamarabb gyűljön össze memfiszi palotámban, és nem vesztegetve az időt haszontalan szószaporítással, állapítsa meg, hogy a Labirintus tartozik kincstáramat pénzzel ellátni...

- Bátor vagyok felségednek eszébe juttatni - vette át a szót először Sem főpap -, hogy azon a gyűlésen jelen kell lennie Herihor és Mefresz őkegyességének, és nekik joguk van, sőt kötelességük is, hogy ellenezzék a Labirintus kincseinek megbolygatását.

- Helyes, ebben én tökéletesen egyetértek veled - felelte élénken a fáraó. - Ők elmondják a maguk érveit, s én is a magaméit. A gyűlés aztán majd eldönti, megállhat-e egy ország pénz nélkül, és van-e értelme pincébe tenni kincseinket, míg az ország kormányát a tönkremenés fenyegeti?

- Olyan drágakövek hevernek a Labirintusban, hogy néhány zafírral ki lehetne fizetni a föníciaiaknak minden tartozását! - szólalt meg Hiram. - Én most nyomban elmegyek a kereskedők közé, és nem tizenhármat, hanem akár tizenháromezret is találok olyat, aki felséged kívánsága szerint szavaz...

Azzal a föníciai leborult a földre, és elköszönt a fáraótól.

Amikor Hiram elment, Sem főpap így szólt:

- Nem tudom, helyes volt-e, hogy ezen a tanácskozáson egy idegen is részt vett?

- Itt kellett lennie! - vágta rá keményen a fáraó. - Mert nemcsak nagy befolyása van a kereskedőkre, hanem ami a legfontosabb, ma ő lát el bennünket pénzzel... Azt akartam, hogy lássa: gondolok az ő járandóságára, és van rá fedezetem...

Csend támadt, Pentuer felhasználta az alkalmat és jelentette:

- Ha felséged megengedi, én is nyomban elindulok, hogy összeválogassam a gyűlésre a tizenhárom földművest és mesterembert. Mindnyájan a mi urunk parancsa szerint szavaznának, de a sok emberből a legokosabbakat kell kiválasztani.

Azzal ő is búcsút vett a fáraótól, és távozott.

- És te, Tutmózisz? - kérdezte a fáraó.

- Uram - felelte Tutmózisz -, én olyan bizonyos vagyok a te hadsereged és nemességed felől, hogy nem is róluk beszélek, hanem bocsáss meg, ha a magam kérelmét terjesztem színed elé...

- Pénzre van szükséged?

- Egyáltalán nem. Hanem házasodni akarok...

- Te!... - kiáltotta el magát a fáraó. - Melyik nő érdemelt az istenektől ekkora szerencsét?

- A szép Hebron, a tébai nomarchosz, Antef őkegyessége lánya - felelte Tutmózisz örömében nevetve. - Ha felséged kegyes volna megkérni számomra a nemes Anteftől a lánya kezét... Már majd azt mondtam, hogy akkor felségedhez való szeretetem is még erősebb lenne, de elhallgattam, mert akkor hazudnék.

A fáraó megveregette Tutmózisz vállát.

- Jó... jó... Csak ne erősítgesd, amiben anélkül is biztos vagyok - mondta neki. - Holnap elmegyek Antefhez, és az istenekre mondom, azt hiszem, néhány nap múlva megtartjuk a menyegzőt. Most pedig elmehetsz Hebronhoz...

Amikor már csak Sem főpap maradt vele, a fáraó megkérdezte:

- Sötét az arcod... Kételkedel benne, hogy akad tizenhárom pap, aki hajlandó teljesíteni a parancsomat?

- Bizonyos vagyok benne - felelte Sem -, hogy szinte minden pap és nomarchosz megteszi, ami Egyiptom boldogulására és felséged megelégedésére szolgál... De ne felejtsd el, felséges uram, hogy amikor a Labirintusban őrzött kincsekről van szó, a végső döntés Ámont illeti...

- Ámon tébai szobrát?

- Azt, felséges uram.

A fáraó megvetően legyintett a kezével.

- Ámon - vetette oda -, az nem más, mint Herihor és Mefresz... Hogy ők nem egyeznek bele, nagyon jól tudom; de két ember ellenállása miatt nem vagyok hajlandó az országot feláldozni.

- Tévedsz, felséges uram - felelte mély komolysággal Sem. - Az igaz, hogy az istenszobrok nagyon gyakran azt művelik, amit főpapjaik akarnak, de... nem mindig!... A mi templomainkban, felség, néha rendkívüli, titokzatos dolgok esnek... Az istenszobrok néha maguktól azt teszik, azt mondják, amit ők akarnak...

- Akkor nyugodt vagyok - vágott közbe a fáraó. - Az istenek ismerik az ország helyzetét, és olvasnak a szívemben... Azt akarom, hogy Egyiptom boldog legyen, és minthogy énnekem egyéb célom nincs, bölcs, jóságos isten nem vethet akadályt elém.

- Bárcsak teljesednének felséged szavai! - jegyezte meg suttogva a főpap.

- De te még akarsz valamit mondani - szólt Ramszesz, látva, hogy vallási ügyekben helyettese halogatja a búcsúzást.

- Úgy van, felséges uram. Kötelességem felhívni a figyelmedet arra, hogy minden fáraó - a trón elfoglalása és elődjének eltemetése után - tartozik két építésre gondolni: az egyik önmaga sírja, a másik az istenek temploma.

- Csakugyan! - kiáltotta a fáraó. - Már nemegyszer gondoltam erre én is, de minthogy nincs pénzem, nem sietek a paranccsal. Mert tudod - tette hozzá élénken -, ha valamit építek, hát az nagyszerű lesz, olyan dolog lesz, hogy Egyiptom nem feledkezik el rólam egyhamar...

- Piramist akarsz tán építeni, felséges uram?

- Nem. Nem építek én se nagyobb piramist, mint Kheopszé, se nagyobb templomot, mint Ámoné Tébában. Az én országom gyenge olyan rengeteg munka elvégzésére... Valami teljesen újat kell véghezvinnem, mert mondhatom neked, a mi eddigi épületeink már untatnak. Mind egyformák, mint az emberek, legfeljebb csak a méretekben különböznek egymástól, mint a meglett ember a gyermektől.

- Tehát? - kérdezte álmélkodva a főpap.

- Beszéltem a görög Dionnal, aki a legjelesebb építőmester nálunk, és az csak magasztalni tudta a tervemet - folytatta a fáraó. - Sírboltnak egy nagy, kerek tornyot akarok építtetni, külső lépcsővel, olyat, mint Bábelben volt... Templomot is építek, de nem Ozirisz vagy Ízisz tiszteletére, hanem az egyetlen istennek, akiben minden nép hisz: egyiptomi, kháldeus, föníciai, zsidó egyaránt... Azt akarom, hogy az a templom olyan legyen, mint Asszar király palotája, amelynek ezüstmintáját Szargon hozta ajándékba atyámnak...

A főpap megcsóválta a fejét.

- Nagy terveid vannak, felséges uram - jegyezte meg -, de nem lehet őket megvalósítani. A babiloni tornyok a formájuk miatt nem állanak soká, és könnyen beomlanak, pedig a mi építményeinknek századokon át meg kell maradniuk. Az egyetlen istennek pedig nem lehet templomot emelni, mert annak nem kell se ruha, se étel, se ital, mert az egész világ az ő hajléka. Mert hol van olyan templom, amely befogadhatná? Van-e pap, aki áldozatot merne bemutatni neki?

- Hát akkor építünk majd hajlékot Ámon-Rának - vetette közbe a fáraó.

- Igen, csak ne olyat, amilyen Asszar király palotája. Mert az asszír építmény, és nekünk, egyiptomiaknak, nem való a barbárokat utánozni...

- Nem értelek - vágott a szavába a fáraó kissé ingerülten.

- Hallgass meg, uram - felelte Sem. - Nézd a csigákat, valamennyinek más formájú háza van: az egyik csavarodott, de lapos, a másik csavarodott, de hosszúkás, a harmadik megint olyan, mint egy doboz. Éppígy minden nép a maga módján épít, a vére, a tehetsége szerint más- és másképpen.

Jusson csak az eszedbe, hogy az egyiptomi épületek ugyanolyan mértékben különböznek az asszír épületektől, mint a föníciai nép az asszírtól. Nálunk minden épület alapformája a csonka gúla, minden formák között a legtartósabb, mint ahogy Egyiptom is a legtartósabb minden országok között. Az asszírok alapformája pedig a kocka, amely könnyen romlik és elpusztul.

A gőgös, meggondolatlan asszír egymásra rakja a kockáit, és sokemeletesre emeli házait, s a súlyuk alatt megcsuszamlik a föld. Az istenfélő és okos egyiptomi pedig egymás mögé állítja csonka gúláit. Ilyen módon nálunk semmi sem lóg a levegőben, hanem az épület minden része magára a földre nehezedik.

Innen van az, hogy a mi építményeink maradandóak és örök időkre szólók, az asszírokéi meg magasak és esendők, mint az országuk is, amely most hirtelen fölemelkedik, néhány század múlva pedig csak a romjai lesznek.

Az asszír lármás, dicsekvő épületeiben is: az oszlopok, képek, domborművek, minden csak kifelé, a világnak szól. A szerény egyiptomi a legszebb domborműveket és oszlopokat elrejti a templom belsejében, mint a bölcs, aki emelkedett gondolatait, érzéseit, vágyait elrejti a szíve mélyén, s nem rakja ki a mellére és hátára. Nálunk minden, ami szép, rajta marad; náluk meg minden csak fitogtatásra való. Az asszír, ha tudná, felvágná még a húsát is, hogy megmutathassa a világnak, milyen pompás ételeket evett...

- Folytasd csak... folytasd! - biztatta Ramszesz.

- Már nincs sok mondanivalóm - felelte Sem. - Csak a mi épületeink és az asszír építmények általános alakjára szeretném még felhívni a figyelmedet.

Amikor évekkel ezelőtt Ninivében voltam, megfigyeltem a büszkén égnek meredő asszír tornyokat. Úgy rémlett, olyanok, mint a nekivadult paripák, amelyek elszakítva a kantárt, felágaskodnak, de hamar visszaesnek, ha ugyan a lábuk is ki nem törik.

Ellenben próbáld meg egyszer, és valami emelkedettebb pontról tekints le egy egyiptomi templomra. Ugyan mire emlékeztet majd? Emberre, aki a földön fekve imádkozik.

A két pilon: az égre emelt két keze. Az udvart övező két fal: kinyújtott két karja. Az oszlopos vagy mennyei terem: a feje, a két terem, a kinyilatkoztatás és az áldozati asztalok terme: a melle, az isten titkos hajléka pedig: az istenfélő egyiptomi szíve.

A mi templomunk megtanít rá bennünket, milyeneknek kell lennünk.

„Hatalmas legyen a kezed, mint a pilon - szól hozzánk -, és erős a karod, mint a falak. Az értelem az agyadban olyan gazdag és széles körű legyen, mint a templom előcsarnoka, lelked tiszta, mint a kinyilatkoztatás és az áldozatok terme; a szívedben pedig lakozzék isten, ó, egyiptomi ember!”

Az asszír építmények pedig így szólnak népükhöz:

„Emelkedj fel, asszír, az emberek fölé, hordd magasabban a fejed, mint mások!... Nem alkotsz semmi nagyot ezen a világon, de legalább romot hagysz itt sokat...”

- Volna bátorságod, uram - fejezte be a főpap -, asszír épületeket emelni nálunk, azt a népet utánozni, amelyet Egyiptom megvet és utál?

Ramszesz gondolkodóba esett. Sem magyarázata után is úgy érezte, hogy az asszír paloták mégiscsak szebbek, mint az egyiptomiak. De annyira gyűlölte az asszírokat, hogy szíve már-már ingadozott.

- Akkor hát - mondta végre - még várok a templom és sírom építésével. Ti pedig, bölcs férfiak, akik jó szívvel vagytok hozzám, tervezzetek olyan épületeket, amelyek a legtávolabbi nemzedékeknek is hirdessék a nevemet.

„Emberfölötti büszkeség feszegeti ennek az ifjúnak a lelkét!” - gondolta magában a főpap, és szomorú szívvel távozott.

Tizenegyedik fejezet

Ezalatt Pentuer felkészült: vissza Alsó-Egyiptomba, hogy egyrészről kiválassza a fáraó számára a földművesek és mesteremberek rendjéből a kívánt tizenhárom embert, másrészről hogy a dolgozó népet felbiztassa, sürgesse a könnyítéseket, melyeket az új uralkodó ígért. Mert meggyőződése szerint Egyiptomra nézve a legfontosabb feladat a dolgozó osztályokat sújtó sok igazságtalanság és visszaélés megszüntetése.

Pentuer azonban mégiscsak pap volt, és nemcsak nem kívánta rendje bukását, de még azt sem akarta, hogy elszakadjon minden szál, amely a papsághoz fűzi.

Hogy tehát bizonyságot adjon hűségéről, elment búcsút venni Herihorhoz.

A nemrég még hatalmas miniszter mosolyogva fogadta.

- Ritka vendég... ritka vendég! - kiáltotta Herihor. - Amióta ő szent felsége tanácsosa lettél, be se nézel hozzám... nem te vagy az egyetlen!... De bármi történjék is, soha nem felejtem el szolgálataidat, még ha jobban kerülnél is.

- Se a mi urunk tanácsosa nem vagyok, se kegyes uramat nem kerülöm, hisz neked köszönhetem, hogy az vagyok, ami vagyok... - felelte Pentuer.

- Tudom, tudom! - vágott a szavába Herihor. - Nem fogadtál el nagy méltóságot, hogy ne kelljen a szentélyek pusztulásán dolgoznod. Tudom, tudom!... Bár talán kár is, hogy nem lettél annak a féktelen suhancnak a tanácsosa, aki állítólag rendelkezik velünk... Bizonyára nem engedted volna, hogy árulókkal vegye körül magát, akik vesztébe döntik...

Pentuer nem akart ilyen kényes kérdésekről beszélni, elmondta hát Herihornak, miért indul Alsó-Egyiptomba.

- Nagyon helyes - felelte Herihor -, hívja csak össze XIII. Ramszesz minden rend képviselőit. Joga van rá.

- De - tette hozzá egyszerre - sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe a dologba... Nagy változásokon mentél keresztül!... Emlékszel rá, mit mondtál a pi-bailoszi gyakorlatok idején az én segédtisztemnek?... Eszedbe juttatom: azt mondtad, korlátok közé kellene szorítani a fáraók feslettségét és visszaéléseit. Ma meg te magad támogatod a fáraó gyerekes mesterkedéseit, pedig nála még nem akadt feslettebb életű ember Egyiptomban.

- XIII. Ramszesz - szakította félbe Pentuer - javítani akar a nép helyzetén. Alávaló és ostoba volnék tehát, ha parasztivadék létemre nem szolgálnám ebben a dolgában.

- De arra nem vetsz ügyet, hogy ez nekünk, a papságnak nem árt-e?

Pentuer elcsodálkozott.

- De hisz ti magatok is sokban könnyítettetek a papi földeken dolgozó parasztok sorsán! - kiáltott fel. - De különben is, engedelmet adtál rá...

- Tessék?... Mit? - hökkent meg Herihor.

- Emlékezz csak, kegyes uram, arra az éjszakára, amikor Széth templomában üdvözöltük a legszentebb Beroészt. Mefresz akkor azt mondta, hogy Egyiptom a papi rend hanyatlása miatt süllyedt le, én meg azt erősítettem, hogy a nép nyomorúsága az ország bajának az igazi oka. Erre te, ha jól emlékszem, így feleltél: „Foglalkozzék Mefresz a papi rend felemelésével, Pentuer meg a parasztság sorsának megjavításával... Én pedig megakadályozom a végromlást jelentő háborút Egyiptom és Asszíria között.”

- Látod - vágott szavába Herihor -, az a kötelességed, hogy velünk dolgozz, ne Ramszesszel.

- De hát akar-e ő háborút Asszíriával? - vetette föl határozottan Pentuer. - És vajon akadályozza-e a papokat a tudományuk gyarapításában?... Hetednaponként pihenőt akar adni a népnek, később pedig egy kis darab földet akar ajándékozni minden parasztcsaládnak... És ne mondd nekem, jó uram, hogy a fáraó rosszat akar, mert éppen a papi birtokokon bebizonyosodott, hogy a szabad paraszt, akinek van egy kis telek saját földje, aránytalanul jobban dolgozik, mint a rabszolga.

- De hisz én nem is vagyok ellene, hogy a nép sorsán javítsanak! - tiltakozott Herihor. - Csak meg vagyok róla győződve, hogy Ramszesz semmit se fog tenni a népért.

- Minden bizonnyal semmit, ha megtagadjátok tőle a pénzt...

- Ha gúlaszámra adnánk neki aranyat, ezüstöt és drágaköveket, akkor se tenne semmit, mert nekivadult gyerkőc, akit Szargon, az asszír követ nem is emlegetett soha másképp, mint suhancnak...

- A fáraó nagyon tehetséges ember.

- De semmit sem tud, és nem is ért semmihez! - vetette oda Herihor. - Valamicske ráragadt a főiskolában, de hamarosan megszökött. Ma tehát az ország dolgaiban olyan ő, mint a vak, olyan, mint a gyerek, aki nagy bátran tologatja a játékban a figurákat, de fogalma sincs a játékról.

- És mégis kormányoz...

- Kormányzás is az, Pentuer! - nevetett a főpap. - Új katonai iskolákat állított fel, új ezredeket szervezett, fölfegyverzi az egész népet, ünnepeket ígér a köznépnek... De hogy teljesíti majd az ígéretét?!... Távol tartod magad tőle, hát nem tudhatsz semmit; de én biztosítalak, hogy amikor kiad egy rendeletet, egyáltalán nem veszi fontolóra, ki mit fog majd csinálni? Megvannak-e az eszközök? Mik lesznek a következmények? Te csak hiszed, hogy ő kormányoz. Valójában én kormányozom az országot, még ma is én kormányozom, akit ő elűzött... Az én művem, hogy ma kevesebb adó folyik be a kincstárba, de én akadályozom meg a parasztlázadást is, amely már kitört volna; az én művem, hogy a csatornákon, gátakon, országutakon még nem hagyták abba a munkát. És végül: én tartottam vissza Asszíriát már kétszer is, hogy meg ne üzenje a háborút, amit ez az eszeveszett, katonai intézkedéseivel, már-már a fejünkre zúdított... Hogy Ramszesz kormányoz!... Csak zavart csinál. Alsó-Egyiptomban láthattad uralkodásának egy kis próbáját: ivott, dorbézolt, mindig újabb lányokat hozatott, és állítólag a nomarchoszok igazgatásával foglalkozott, de nem értett meg semmit, de semmit az égvilágon. És ami a legnagyobb baj: föníciaiakkal, tönkrejutott nemesekkel és minden hájjal megkent árulókkal vette körül magát, akik vesztébe döntik...

- És a Sóstavak mellett aratott győzelem? - vetette közbe Pentuer.

- Elismerem erélyességét és a haditudományban való jártasságát - felelte Herihor. - Azt az egyet tudja. De mondd meg te magad, megnyerte volna-e ezt a csatát a Sóstavak mellett a te és más papok segítsége nélkül?... Hisz tudom, hogy ti jeleztétek neki a líbiai banda minden mozdulatát... Most pedig gondold csak el, nyerhetne-e Ramszesz csatát, akár a ti segítségetekkel is, teszem, Nitager ellen?... Nitager mester, Ramszesz még csak segéd.

- Ugyan mire visz végül kegyes uram gyűlölete? - aggódott Pentuer.

- Gyűlöletem? - ismételte a főpap. - Hát gyűlölhetek én egy suhancot, aki ráadásul úgy körül van fogva, mint a szurdokba szorult szarvas a vadászok által? De azt meg kell vallanom, hogy az ő kormányzása annyit árt Egyiptomnak, hogy ha Ramszesznek volna még egy testvére, vagy ha Nitager fiatalabb volna, már régen letettük volna a mostani fáraót...

- És kegyes uram lett volna az utódja! - fakadt ki Pentuer.

Herihor ezt még csak zokon se vette.

- Amióta a magad szakállára csinálsz politikát - szólt a főpap vállát vonogatva -, csodamód megbutultál, Pentuer. Természetes, hogy amely pillanatban nincs fáraó, mint a tébai Ámon-templom főpapjának és a legfőbb papi tanács fejének, nekem kötelességem, hogy fáraó legyek. De minek az nekem? Jó néhány esztendő óta nem nagyobb-e a hatalmam, mint a fáraónak?... Vagy ma is, én, az elcsapott hadügyminiszter, nem azt teszem-e az országban, amit jónak látok? Ugyanazok a főpapok, kincstartók, bírák, nomarchoszok, de még a tábornokok is, akik pedig ma elkerülnek, kénytelenek teljesíteni a legfőbb tanács minden titkos parancsát, amelyen rajta van az én pecsétem. Van-e olyan ember Egyiptomban, aki ilyen parancsot ne hajtana végre?... Mernél-e te magad is ellene szegülni?

Pentuer lehorgasztotta a fejét. Ha a legfőbb titkos papi tanács megmaradt XII. Ramszesz halála után is, akkor XIII. Ramszesz kénytelen lesz vagy meghajolni előtte, vagy életre-halálra csatát vívni vele.

A fáraó mögött állt az egész nép, az egész hadsereg, sok pap és a polgári tisztviselők java része. A papi tanács csak néhány ezernyi hívére számíthatott, aztán a kincseire és hallatlanul eszes szervezetére. Az erők mondhatatlanul aránytalanok, de azért a küzdelem vége mégis nagyon kétséges volt.

- Tehát elhatároztátok, hogy a fáraót elveszejtitek! - suttogta Pentuer.

- Szó sincs róla. Mi csak az országot akarjuk megmenteni.

- És akkor mit kellene tennie XIII. Ramszesznek?

- Hogy mit fog tenni XIII. Ramszesz?... Nem tudom - felelte Herihor. - De azt tudom, mit csinált az apja. XII. Ramszesz is tudatlanul, önkényeskedve kezdett uralkodni. De amikor kiapadt a kincstár, s legbuzgóbb hívei is kezdték kevésbe venni, akkor az istenekhez fordult. Papokkal vette körül magát, tanult tőlük, sőt Amenhotep főpapnak a lányát vette el feleségül... És néhány év alatt odáig vitte, hogy nemcsak istenfélő, hanem valóban nagyon tudós főpap lett belőle.

- És ha a fáraó nem követi ezt a tanácsot? - firtatta Pentuer.

- Akkor megleszünk nélküle - vágta oda Herihor.

Pillanatnyi hallgatás után folytatta:

- Hallgass ide, Pentuer. Én nemcsak azt tudom, mit művel ez a te fáraód, de még azt is tudom, mit gondol. Egyébként is: a te fáraód a mi szemünkben még senki, semmi, mert ünnepélyes megkoronázása még nem volt meg. De tudom, mi a szándéka: szolgáivá akarja tenni a papokat, hogy maga legyen Egyiptom egyetlen ura. De ilyen szándék ostobaság, sőt árulás. Mert nem a fáraók teremtették meg Egyiptomot, amint te magad is tudván tudod, hanem az istenek és a papok. Nem a fáraók állapítják meg a Nílus áradását, és nem ők szabályozzák kiöntését, nem a fáraók tanították meg a népet vetni, termést betakarítani, jószágot nevelni... Nem a fáraók gyógyítják az emberek betegségeit, és idegen, ellenséges népektől nem ők őrzik az ország biztonságát. Mondd, mi lenne a vége, ha a mi rendünk kiszolgáltatná Egyiptomot a fáraók kényére-kegyére! Még a legbölcsebbjüknek is legfeljebb pár évtizedes tapasztalata lehet, de a papi rend tízezredévek óta tanul és kutat... A leghatalmasabb fejedelemnek is csak két szeme, két keze van; az is csak a saját testén, nekünk pedig ezer szemünk és kezünk van minden nomoszban, de még az idegen országokban is... Fölérhet-e tehát a fáraó tevékenysége a miénkkel, és nézeteltérés esetén kinek kell engednie: nekünk-e vagy neki?

- Hát én most mitévő legyek? - kérdezte Pentuer.

- Tedd, amit az a gyerkőc mond, csak ne áruld el a szent titkokat. A többit pedig bízd az időre... Szívből kívánom, hogy ez a XIII. Ramszesz nevezetű ifjú kapjon észbe, és gondolom, meg is tenné, ha... Ha nem gyalázatos árulókkal vette volna körül magát, de már rajtuk van az istenek keze.

Pentuer elbúcsúzott a főpaptól, de lelke szomorú sejtelmektől volt terhes. Hanem azért nem csüggedt, mert tudta, hogy amit a nép sorsának javítására ma meg lehet valósítani, az megmarad, még ha a fáraó meg is hajlott a papok hatalma előtt.

„A legsúlyosabb helyzetben is meg kell tennünk - gondolta magában -, amit tehetünk, és ami a mi dolgunk. Valamikor majd csak megjavulnak a viszonyok, és a mai vetés megtermi gyümölcsét.”

Hanem azért mégis lemondott a nép megbolygatásáról. Sőt, kész volt csillapítani a türelmetleneket, hogy ne szaporítsák a fáraó bajait.

Néhány hét múlva Pentuer elutazott Alsó-Egyiptomba. Útközben keresgélte a legértékesebb parasztokat és mesterembereket, akik közül kiválaszthatná a képviselőket a fáraó összehívta rendi gyűlésre.

Útján véges-végig a legnagyobb forrongás jeleivel találkozott: parasztok, mesteremberek egyaránt azt követelték, adják meg nekik a hetednapi pihenőt, és minden közmunkáért éppúgy fizessenek, mint valaha. Csak szerte a különféle templomokban szolgáló papok intelmeinek lehetett köszönni, hogy általános lázadás nem tört ki, vagy legalábbis nem maradt félbe minden munka. Amellett nagyon meglepte néhány újabb jelenség, amelyeket egy hónappal ezelőtt még nem észlelt.

Mindenekelőtt a nép két pártra szakadt. Egyesek a fáraó hívei és a papok ellenségei voltak, mások meg a föníciaiak ellen háborogtak. Amazok azt bizonygatták, hogy a papok kötelesek kiadni a fáraónak a Labirintus kincseit, emezek súgtak-búgtak, hogy a fáraó fölöttébb dédelgeti az idegeneket.

De a legcsodálatosabb az a mendemonda volt - honnan támadt, senki se tudta -, hogy XIII. Ramszeszen az őrültség jelei mutatkoznak!... Olyanfélék, mint a bátyján, akit éppen ezért nem engedtek a trónra. Ez a hír járt szájról szájra papok és hivatalbeliek, de még a parasztok között is.

- Ki mondott nektek ekkora hazugságokat? - faggatta Pentuer az egyik ismerős földmérőt.

- Nem hazugság ez - felelte a földmérő -, hanem szomorú valóság... A tébai palotában látták, amikor a fáraó meztelenül szaladgált összevissza a kertben. Egyik este meg, jó későn, őfelsége Nikotrisz királyné ablaka alatt mászkált egy fán, és onnan beszélgetett vele.

Pentuer megnyugtatta, hogy még egy fél hónapja sincs, hogy a fáraót utoljára látta, és akkor a legjobb egészségben volt. De azt is észrevette, hogy a földmérő nem hisz neki.

„Ez Herihor keze! - gondolta Pentuer. - Különben is, csak papok kaphattak ilyen gyorsan hírt Tébából.”

Egy időre elment a kedve attól, hogy tovább keresgélje a képviselőket, de hamarosan újra visszanyerte erejét. Most is csak azt hajtotta: amit a nép ma megnyer, azt már holnap nem veszti el... Hacsak valami rendkívüli fordulat nem áll be.

Túl Memfiszen, a piramisoktól és a szfinxtől északra, szinte már a sivatag határán emelkedett Nut istennőnek egy nem éppen nagy temploma. Egy öreg pap lakott benne, Menész, aki mérnök volt, és egész Egyiptomban a csillagok legjobb ismerője.

Ahol csak nagyobb épületet vagy új csatornát építettek Egyiptomban, Menész ott elmaradhatatlan volt, és ő tűzte ki az építés irányát. Egyébként egyedül, szegényesen éldegélt templomában, éjjel a csillagokat vizsgálta, nappal meg különös készülékeivel foglalatoskodott.

Néhány éve már, hogy Pentuer nem járt errefelé, és most meglepte, milyen elhagyatott, szegényes minden. A téglafal omladozott, a kertben kiszáradtak a fák, az udvaron egy zörgős csontú kecske és néhány tyúk ődöngött.

A szentélyben nem volt senki. Csak amikor kiáltozni kezdett, bújt elő az öreg a pilonról. Mezítláb volt, fején maszatos sapka, minőt a parasztok hordtak, ágyékán szakadozott kötő, vállán szőrehagyott párducbőr. Hanem azért egész megjelenése csupa méltóság, arca csupa értelem. Élesen a vendégre pillantott, és így szólt:

- Vagy a szemem káprázik, vagy Pentuer vagy.

- Az vagyok - vágta rá a jövevény, és nagy melegséggel megölelte az öreget.

- Hohó! - mondta Menész (mert ő volt). - Látom, te is megváltoztál a méltóságos padlókon jártodban! Sima a bőröd, fehér a kezed, nyakadon meg aranylánc. Ilyen ékességre bezzeg soká elvárhat Nut anyánk, a mennyei tenger istennője.

Pentuer már le akarta oldani a nyakláncot, de Menész mosolyogva visszatartotta.

- Maradj csak, hagyd! - mondta. - Ha te tudnád, milyen drága kincseink vannak nekünk az égen, nem sietnél holmi aranyak ajándékozgatásával... Hanem mondd, azért jöttél, hogy itt is maradj?

- Nem - rázta meg Pentuer a fejét. - Csak azért jöttem, hogy tiszteletemet tegyem nálad, isteni mester.

- Aztán vissza, az udvarba? - nevetett az öreg. - Ó, jaj! Ha ti tudnátok, mit vesztetek el, amikor az udvar kedvéért otthagyjátok a tudományt, ti volnátok a világon a legszomorúbb emberek...

- Magad vagy, mester?

- Mint a sivatagi pálma, különösen ma, amikor a süketnémám bement a kassal Memfiszbe, hogy valamit összekolduljon Ra anyjának és papjának.

- És nem bajos itt neked az élet?

- Nekem? - kiáltotta Menész. - Amióta nem láttuk egymást, újra sikerült kicsikarni néhány titkot az istenektől. Nem adnám oda őket Egyiptom két koronájáért se.

- Titkokat? - érdeklődött Pentuer.

- De még milyen titkokat!... Egy évvel ezelőtt befejeztem a föld nagyságára vonatkozó méréseket és számításokat...

- Mit jelent ez?

Menész körülnézett, és halkan válaszolta:

- Hiszen tudod - fejtegette -, hogy a föld nem lapos, mint az asztal, hanem óriási nagy gömb, annak a felszínén vannak a szárazföldek, tengerek, országok, városok...

- Igen, ez ismeretes.

- De nem mindenki előtt - vágta rá Menész. - De az már egyáltalán nem ismeretes, mekkora is lehet ez a gömb.

- És te tudod? - kérdezte szinte ijedten Pentuer.

- Tudom. A mi gyalogságunk megtesz napjában mintegy tizenhárom egyiptomi mérföldet.[43] Hát a földgolyó olyan szörnyű nagy, hogy a mi gyalogos katonaságunk öt év alatt tudná körüljárni.

- Nagy istenek! - riadozott Pentuer. - Hát nem félsz ilyen dolgokon elmélkedni, jó atyám?

Menész a vállát vonogatta.

- Mi szörnyűség van abban, ha én nagyságot mérek? - magyarázta az öreg. - A piramis nagyságát mérem-e vagy a földét, hát nem mindegy az? Csináltam én annál nehezebb dolgot is: lemértem a mi templomunk távolságát a fáraó palotájától, anélkül, hogy átmentem volna a Níluson...

- Rettenetes! - suttogta Pentuer.

- Miért rettenetes?... Fölfedeztem én egy olyan dolgot, amin majd igazán ijedezel... De erről ne szólj senkinek... Tudod, Paophi hónapban (július-augusztus) napfogyatkozásunk lesz... Fényes nappal egyszerre beáll a sötét éjszaka... És haljak meg éhen, ha a számításban az órának csak egy huszadrészét is tévedtem...

Pentuer megérintette nyakában függő amulettjét, és elmondott egy imádságot.

- A szent könyvekben olvastam - mondta végül -, hogy az emberek rémületére már nemegyszer volt déli időben éjszaka. De hogy mitől, azt nem tudom.

- Látod ott a piramisokat? - kérdezte hirtelen Menész, és kimutatott a pusztára.

- Látom.

- Most pedig tedd a kezed a szemed elé... Hát most látod-e? Ugye, nem? Nos, szakasztott így támad a napfogyatkozás: a hold a nap és a föld közé kerül, eltakarja a világosság atyját, és éjszakát bocsát a földre...

- És most így lesz nálunk is? - kérdezte Pentuer.

- Így, mégpedig Paophi hónapban. Megírtam a fáraónak is, gondoltam, köszönet fejében valami áldozati ajándékot ad majd a mi elhanyagolt templomunknak. De amikor elolvasta a levelem, csak kinevetett, és azt mondta az emberemnek, vigye meg ezt az újságot Herihornak...

- És Herihor?

- Adott harminc mérő árpát. Ez az egyetlen ember Egyiptomban, aki megbecsüli a bölcsességet. De a fiatal fáraó könnyelmű ember.

- Ne ítélj róla olyan szigorúan, atyám - szólt erre Pentuer. - XIII. Ramszesz javítani akar a parasztok és mesteremberek során; hetednapos pihenőt ad nekik, megtiltja, hogy bírói ítélet nélkül verjék őket, talán még földet is ad nekik...

- Én meg csak azt mondom, hogy könnyelmű ember - felelte bosszúsan Menész. - Két hónappal ezelőtt küldtem neki egy tervet, hogyan lehetne könnyíteni a parasztok munkáján, és akkor is kinevetett!... Tanulatlan, fennhéjázó ember.

- Elfogultan ítélsz, atyám... De mondd el a terved nekem, én talán segítségedre lehetek a megvalósításában.

- Terv! - ismételte az öreg. - Nem is terv az, hanem valóság...

Fölkelt a padkájáról, és Pentuerrel lement a kertbe a tóhoz, amely mellett futónövényekkel nagyszerűen beárnyékolt lugas állt.

A kis bódéban vízszintes tengelyen forgó jókora kerék volt, amelynek kerületén több kis vödör lógott. Menész beállt a kerékbe, és elkezdte lábával hajtani: a kerék forgásnak indult, az apró vödrök vizet merítettek a tóból, és egy magasabban álló vályúba öntötték.

- Különös szerkezet! - szólt Pentuer.

- És el tudod gondolni, mit jelenthet ez a készülék az egyiptomi népnek?

- Nem.

- Hát képzeld el, hogy a kerék ötszörte vagy tízszerte nagyobb, mint ez, és hogy ember helyett néhány ökör dolgozik benne.

- Valahogy már rémlik - jegyezte meg Pentuer -, de azért még nem értem világosan...

- Pedig milyen egyszerű a dolog! - magyarázta Menész. - Ezzel a kerékkel ökrök vagy lovak meríthetnék a vizet a Nílusból, és öntenék a fokozatosan egyre magasabban fekvő csatornákba... Ilyenformán egy félmillió ember, aki ma a vödrökkel dolgozik, pihenhetne... Most láthatod, hogy a bölcsesség többet tesz az emberek boldogságáért, mint a fáraók.

Pentuer a fejét rázta.

- Mennyi fa kellene ehhez! - állapította meg. - Mennyi ökör, mennyi takarmány!... Azt hiszem, atyám, hogy a te kereked nem pótolná a hetednapi pihenőt.

- Látom - jegyezte meg erre Menész, vállát vonogatva -, hogy a nagy méltóságok nem váltak hasznodra. Bár elvesztetted gyors felfogásodat, amelyet csodáltam benned, mégis mutatok még valamit... Valamikor tán még visszatérsz a bölcsességhez, és ha meghalok, talán kedvet kapsz, hogy az én találmányaim tökéletesítésén és elterjesztésén dolgozz.

Visszatértek a pilonba. Menész egy kis rézüst alá tüzet rakott. Felszította a lángot. A víz hamarosan forrni kezdett.

A kis üstből nehéz kővel leborított függőleges cső nyúlt ki. Amikor az üstben már sustorgott a víz, Menész odaszólt Pentuernek:

- Állj be abba a falmélyedésbe, és figyelj...

Egyet csavart a csőre erősített forgattyún, és abban a pillanatban a nehéz kő fölrepült a levegőbe, a szobát pedig gomolygó, forró gőz töltötte meg...

- Csodálatos! - kiáltotta Pentuer.

De csakhamar lehiggadt, s megkérdezte:

- Hát ez a kő miben javítana a nép sorsán?

- A kő semmivel - vetette oda a bölcs most már türelmetlenül. - De azt megmondom, és jusson az eszedbe: lesz még idő, amikor az ökör és a ló helyettesíti majd az ember munkáját, a forró víz meg a ló és ökör munkáját.

- De mi haszna lesz ebből a parasztnak? - faggatta Pentuer.

- Jaj nekem! - kiáltotta Menész, a fejéhez kapva. - Nem tudom, megvénültél vagy megbutultál, de a parasztok eltakarták szemed elől az egész világot, és elhomályosították az eszed! Pedig ha a bölcseknek csak a parasztokra volna gondjuk, akkor eldobhatnák könyveiket s számításaikat, és elmehetnének pásztoroknak...

- De hát minden dolognak kell valami hasznot hajtania - vetette ellen Pentuer bátortalanul.

- Ti, udvari emberek - mondta keserűen Menész -, gyakran két mértékkel mértek. Ha a föníciai rubint vagy zafírt hoz nektek, nem kérdezitek: hajt-e hasznot, hanem megvásároljátok a drágaságot, és bezárjátok a ládába. De ha a bölcs egy találmánnyal lép elétek, amely megváltoztathatná a világ képét, nyomban azt kérdezitek: „Mi hasznot hajt?” Nyilván elfog benneteket egyszer a félsz, nem kíván-e a tudós egy maroknyi árpát azért a tárgyért, amit a ti értelmetek nem tud fölfogni.

- Haragszol, atyám?... Pedig igazán nem akartalak bosszantani.

- Nem haragszom én, csak sajnálkozom. Még csak húsz éve is öten dolgoztunk itt, ebben a templomban, új titkok felfedezésén. Ma már csak magam maradtam, és a nagy istenekre, nemcsak utódra nem akadok, de még csak olyan emberre se, aki megértene.

- Én bizonnyal itt maradnék holtom napjáig is, hogy megismerjem a te isteni gondolataidat - felelte Pentuer. - De mondd meg, bezárkózhatom-e én ma ebbe a templomba, amikor az egész ország jövője, az egyszerű nép boldogsága forog kockán, és az én részvételem...

- ...befolyással van az egész ország és néhány milliónyi nép sorsára? - vágott a szavába gúnyosan Menész. - Ó, ti infulás, méltóságos nagy gyerekek!... Azért, hogy szabad a Nílusból vizet merítenetek, már azt hiszitek, hogy fel tudjátok tartóztatni az áradást vagy az apályt. Igazán mondom, így gondolkozik a sereghajtónak maradt birka, amikor azt hiszi, hogy ő hajtja a nyájat!

- De gondold csak meg, mester. A fiatal fáraó szíve csupa nemes indulat, a népnek hetednapos pihenőt akar adni, igazságos bíráskodást, sőt földet is...

Menész megcsóválta a fejét.

- Mindez csak mulandó dolog - jegyezte meg. - A fiatal fáraók megöregszenek, a nép pedig... a népnek már nemegyszer megvolt a hetednapi pihenője, földje is volt, aztán elvesztette... Ó, ha csak ennyi változott volna meg!... Háromezer év óta hány dinasztia, hány főpap uralkodott már Egyiptom fölött, hány város, mennyi templom romba dőlt azóta, sőt új rétegek borították el a földet... Minden megváltozott azon az egyen kívül, hogy kétszer kettő négy, hogy a négyzet fele háromszög, hogy a hold elfödheti a napot, és a forrásban levő víz a levegőbe dobja a követ... Ezen a mulandó világon csak a bölcsesség állandó. És jaj annak, aki felhő módjára elsuhanó dolgokért cserbenhagyja az örökkévaló dolgokat! Szíve sehol se talál nyugtot, értelme pedig úgy ingadozik, mint viharban a csónak.

- Az istenek szólnak a te ajkadról, mesterem - szólt elgondolkozva Pentuer. - De millió közül alig akad egy ember, aki méltó eszközük lehetne... És jól is van ez így. Mert mi lenne, ha a parasztok éjszakákon át a csillagokat néznék, a katonák számolnának, a fáraó és a főméltóságok pedig az ország kormányzása helyett forralt vízzel köveket hajítanának a levegőbe? Mielőtt csak egyszer is körüljárná a hold a földet, mindnyájan éhen vesznénk... Nincs olyan kerék vagy kis üst a világon, amely megmentené az országot a barbárok betörése elől, vagy igazságot osztana a méltatlanul bántottaknak.

- Vagyis - fejezte be szavait Pentuer - ámbár olyan a bölcsesség, mint a nap, a vér, a lélegzet, azért valamennyien mégse lehetünk bölcsek.

Ezekre a szavakra már nem felelt Menész.

Pentuer még néhány napot eltöltött Nut istennő templomában, és hol a sivatag homoktengerét, hol a Nílus termékenyítő völgyét élvezte. Menésszel együtt a csillagokat vizsgálta, újra szemügyre vette a vízmerítő kereket, és órákig elsétált a piramisok irányában. Megcsodálta mestere lángeszét és szegénységét, de magában azt gondolta:

„Menész minden bizonnyal isten, aki emberi alakban testet öltött, és ezért nem törődik a földi élettel. Vízmerő kereke pedig Egyiptomban nem honosodik meg, mert nincs hozzá való fánk, aztán meg annyi kerék hajtásához százezer ökörre volna szükség. És hol van ennyi állatnak takarmány, még Felső-Egyiptomban is?”

Tizenkettedik fejezet

Míg Pentuer az országos gyűlés képviselőinek összeválogatására az országot járta, XIII. Ramszesz Tébában élt, és megházasította legkedvesebb hívét, Tutmóziszt.

A két világ ura mindenekfölött fényes udvari kísérettel, aranyos kocsiján Antef őkegyességének, Téba nomarchoszának a palotájához hajtatott. A hatalmas Antef a kapuig elébe sietett a fejedelmi vendégnek, és levetve lábáról drága saruit, térden állva segítette ki Ramszeszt a kocsiból.

Viszonzásul a nagy hódolatért, a fáraó csókra nyújtotta neki a kezét, és kijelentette, hogy mától fogva Antef a barátja, és joga van még a trónterembe is lábbeliben belépni.

Amikor pedig leültek Antef palotájának nagytermében, a fáraó az egész kíséret színe előtt így szólt:

- Tudom, tiszteletre méltó Antef, hogy valamint dicső őseid a leggyönyörűbb sírokban nyugszanak, te is, az ő ivadékuk, Egyiptom első nomarchosza vagy. Te pedig bizonnyal tudván tudod, hogy udvaromban, hadseregemben, de még fejedelmi szívemben is a legelső helyet foglalja el az én legkedvesebb hívem, a testőrség parancsnoka, Tutmózisz. A bölcsek szava szerint helytelenül cselekszik az olyan gazdag, aki a legfényesebb drágakövet nem a legszebb gyűrűbe foglalja bele. Mivel pedig a te nemzetséged, Antef, a legdrágább, Tutmózisz pedig a legkedvesebb nekem, azért azt gondoltam, összefűzlek benneteket. Annál pedig mi se könnyebb, ha a te lányod, a szép és okos Hebron, feleségül megy Tutmóziszhoz.

Erre a beszédre Antef így felelt:

- Felséges uram, az élő és nyugati világnak ura! Amint a tiéd egész Egyiptom és minden, ami benne találtatik, a te tulajdonod ez a ház is és minden lakója. Ha te azt kívánod a te szívedben, hogy az én lányom, Hebron, a te legkedvesebb híved felesége legyen, teljesedjék a te kívánságod...

Erre a fáraó felsorolta Antefnek, hogy Tutmózisz húsz talentum évi fizetést kap a kincstártól, de azonfelül különféle nomoszokban jelentős birtokai vannak. Most meg Antef jelentette ki, hogy az ő lányának ötven talentum évi jövedelme van, de amellett joga van felhasználni atyja javait is azokban a nomoszokban, ahol a fáraó udvara hosszabb ideig tartózkodik.

És minthogy Antefnek nem volt fiúgyermeke, egész óriási tehermentes birtoka, a tébai nomarchoszi méltósággal egyetemben, valamikor Tutmóziszra száll, ha őfelsége is úgy akarja.

Az egyezség befejeztével belépett az udvarról Tutmózisz is, és hálásan megköszönte Antefnek először is azt, hogy lányát ilyen nyomorúságos koldushoz adja feleségül, aztán pedig, hogy ilyen szépen fölnevelte. Aztán mindjárt abban is megállapodtak, hogy az esketési szertartást már néhány nap múlva megtartják. Mert Tutmózisznak mint a testőrség parancsnokának nincs ideje hosszas ünnepségekre.

- Adjanak neked az istenek boldogságot, fiam - fejezte be mosolyogva Antef -, de adjanak nagy türelmet is. Mert az én drága lányom, Hebron, már húszéves, Tébában a legjobban öltözködő leány, és megszokta, hogy szabad akarata legyen... Az istenekre!... Én mondom neked, én vagyok Téba nomarchosza, de minden hatalmamnak vége a lányom kertjének az ajtajában. Én tartok tőle, hogy a te tábornoki rangod sem lesz rá nagyobb hatással.

Azzal a nemes Antef meghívta a vendégeket fényes lakomára, és arra megjelent barátnőivel a szép Hebron is.

Az ebédlőben egy sereg asztalka volt felállítva két- vagy négyszemélyes terítékkel, egy dobogón pedig nagyobb asztal a fáraó számára. Ő szent felsége meg akarta tisztelni Antefet és kedves hívét, Tutmóziszt, odalépett tehát Hebronhoz, és meghívta a maga asztalához.

Hebron csakugyan gyönyörű teremtés volt, de látszott rajta, hogy bizonyos tapasztalatokon már túl van, ami Egyiptomban cseppet sem ment ritkaságszámba. Ramszesz hamarosan észrevette, hogy a menyasszony ügyet se vet jövendő férjére, ahelyett annál többet mondó pillantásokat vet őfeléje, a fáraó felé.

De Egyiptomban ez se volt szokatlan dolog.

Amikor a vendégek letelepedtek az asztalokhoz, és a zene megszólalt, a táncosnők pedig bort, virágokat hordtak szét a vendégek között, Ramszesz Hebronhoz fordult:

- Minél tovább nézlek, Hebron, annál jobban csodállak. Ha valaki idegen lépne be ebbe a terembe, vagy istennőnek, vagy főpapnőnek nézne, de boldog menyasszonynak semmi esetre sem.

- Tévedsz, uram - felelte Hebron. - Ebben a pillanatban boldog vagyok, de nem a menyasszonyságom miatt...

- Hát az hogy lehet? - vágott szavába a fáraó.

- A házasság engem nem csábít, és igazán mondom, szívesebben volnék Ízisz főpapnője, mint feleség...

- Akkor miért mégy férjhez?

- Csak apám kedvéért teszem, aki mindenáron azt kívánja, hogy nagy nevének örököse legyen... Elsősorban pedig azért, mert te kívánod, uram...

- Talán nem tetszik neked Tutmózisz?

- Azt nem mondom. Tutmózisz szép fiú, a legelegánsabb férfi Egyiptomban, szépen énekel, s a versenyeken díjakat nyer. Felséged testőrségének ő a feje, vagyis az egyik legfőbb méltóság is az országban. És mégis, atyám sok kérlelő szava és a te parancsod nélkül sose lettem volna a felesége... Bár így se leszek az!... Tutmózisznak elég a vagyonom, apám halála után meg a sok cím, a többit pedig majd megtalálja a táncosnőknél.

- És ő tudja, hogy boldogtalanság vár rá?

Hebron elmosolyodott.

- Régen tudja, hogy ha nem Antef lánya volnék, hanem az utolsó parazitáé, akkor se adnám magam oda olyan embernek, akit nem szeretek. Én pedig csak olyat tudnék szeretni, aki magasabban áll, mint én.

- Ezt komolyan mondod? - álmélkodott Ramszesz.

- Most húszéves vagyok, vagyis már hat éve legyeskednek körülöttem az imádók. De egykettőre megtudtam, mennyit érnek... És ma szívesebben hallgatom tudós papok beszédét, mint az előkelő ifjúság énekeit és vallomásait.

- Úgy hát nekem se szabadna melletted ülnöm, Hebron, mert én még elegáns se vagyok, papi bölcsesség pedig egyáltalán nincs bennem...

- Ó, uram, te valami nagyobb vagy - felelte Hebron, mélyen elpirulva. - Hadvezér vagy, aki győzelmet aratott... Félelmes vagy, mint az oroszlán, gyors, mint a sas... Milliók borulnak arcra előtted, országok remegnek... Ki ne tudná, milyen ijedelmet okoz a te neved Türoszban és Ninivében? Az istenek megirigyelhetnék a hatalmadat...

Ramszesz megzavarodott.

- Ó, Hebron, Hebron... Ha tudnád, milyen nyugtalanságot vetsz el a szívemben!

- Azért egyezem bele ebbe a házasságba Tutmózisszal... Közelebb leszek felségedhez, és legalább néhány napos időközökben láthatlak, uram...

Azzal felkelt az asztal mellől, és elment.

Antef látta Hebron viselkedését, és most riadtan futott Ramszeszhez.

- Ó, uram! - kiáltotta. - Csak nem mondott a lányom valamilyen helytelen dolgot?... Ó, az a zabolátlan nőstény oroszlán...

- Nyugodj meg - felelte a fáraó. - A te lányod csupa okosság és komolyság. Kiment, mert látta, hogy borod a kelleténél jobban felvidítja a vendégeket.

Csakugyan: az ebédlőben nagy volt már a zsivaj, annál inkább, mert Tutmózisz sutba dobta eddigi házigazda-helyettesi szerepét, és most egyszerre a leghangosabb vendég lett.

- Bizalmasan megmondom felségednek - szólt Antef -, hogy szegény Tutmózisznak vigyáznia kell majd magára Hebronnal...

Ez az első lakoma reggelig elhúzódott. A fáraó ugyan mindjárt távozott, de a többiek maradtak, eleinte a karosszékeken, később a padlón... A végén Antef kénytelen volt kocsin hazavitetni őket, mint valami élettelen tárgyakat.

Pár nap múlva megvolt az ünnepélyes esküvő is.

Antef palotájában megjelent Herihor és Mefresz, a két főpap, a szomszéd nomoszok nomarchoszai és Téba város legfőbb méltóságai. Később megérkezett kétlovas kocsiján, testőrtisztek kíséretében Tutmózisz, végül ő szent felsége, XIII. Ramszesz.

A fáraó kíséretében volt a főkancellárius, az íjászok és a lovasok vezére, az országbíró, a főkincstartó, Sem főpap és a fáraó szárnysegédei.

Amikor a fényes gyülekezet együtt volt a nemes Antef őseinek a termében, megjelent Hebron fehér köntösében, nagyszámú barátnői és cselédei körében. Ekkor Antef meggyújtotta a füstölőt Ámon előtt, atyja szobra előtt, aztán a dobogón ülő XIII. Ramszesz előtt, és kijelentette, hogy lányát, Hebront, elbocsátja atyai oltalma alól, és hozományt ad neki. Azzal egy aranydobozban átadta Hebronnak az erről szóló írást, amelyet bíró előtt írtak papiruszlapra.

Rövid villásreggeli után az ifjú menyasszony drága művű gyaloghintóba ült, amelyet a nomosz nyolc tisztviselője vitt. Előtte énekesek, zenészek haladtak, a gyaloghintó körül főbb hivatalbeli urak, mögötte hatalmas néptömeg. Ez az egész menet aztán Téba legszebb utcáin Ámon templomába ment, és olyan sokadalom nézte végig, hogy a fáraó temetését se többen.

A templom elé érkezve, a nép künn maradt a falak előtt, az ifjú pár pedig a fáraóval és a főméltóságokkal belépett az oszlopcsarnokba. Ott Herihor füstölőt gyújtott Ámon letakart szobra előtt, a papnők szent táncba fogtak, Tutmózisz pedig elolvasta a papiruszról az alábbi házassági szerződést:

„Én, Tutmózisz, XIII. Ramszesz ő szent felsége testőrségének parancsnoka, feleségül veszlek téged, Hebront, Antef, tébai nomarchosz lányát. Most mindjárt adok neked tíz talentumot, amiért a feleségem lettél. Ruházkodásra évenként három talentumot utalok ki, házi kiadásokra havonként egy talentumot. Ha gyermekeink lesznek, a legidősebb fiam örökli minden vagyonomat, amim most van, és amit ezután még szerzek. Ha nem élnék veled, ha elválnék és más asszonyt vennék feleségül, kötelezem magam, hogy fizetek neked az én vagyonomból negyven talentumot. Fiunk - mihelyt átveszi a vagyont - tartozik fizetni neked évenként tizenöt talentumot. Más asszonytól született gyermekeimnek pedig semmi joga nincs a mi elsőszülött fiunknak vagyonához.”[44]

Most előlépett az országbíró, és Hebron nevében felolvasta az ő nyilatkozatát, amelyben megígéri, hogy urát jól táplálja, ruháit gondozza, házára, családjára, cselédségére, rabszolgáira, minden ingó jószágára gondot visel, és ugyancsak rábízza az urára atyjától kapott, vagy ezután jutó vagyonnak a kezelését.

A szerződések felolvasása után Herihor egy serleg bort nyújtott Tutmózisznak. A vőlegény kiitta a bor felét, a szép Hebron pedig csak megnedvesítette az ajkát, aztán a bíborfüggöny előtt füstölőt gyújtottak.

Amikor Ámon templomában az esketési szertartásnak vége lett, a fiatal pár és az egész fényes kíséret a szfinxek sorfala között a fáraó palotájába ment. A nép és katonák tömegei hangos kiáltozással üdvözölték őket, és virágokat szórtak az útra.

Tutmózisz eddig a fáraó palotájában lakott. De a menyegző napján a fáraó gyönyörű palotát ajándékozott neki, mélyen benn a kertben; a fügefák, mirtuszok, baobabok valóságos erdőcskét alkottak körülötte. Emberi szemek elől elbújva, a világtól szinte elvágva tölthették itt a fiatalok boldog mézesheteiket. Ebben a csendes kis zugocskában olyan ritkán mutatkoztak emberek, hogy még a madarak se riadtak fel előttük.

Amikor a fiatal pár és a vendégek megérkeztek az új lakásba, megkezdődött a menyegző befejező szertartása.

Tutmózisz kézen fogta Hebront, és az Ízisz-szobor előtt lobogó tűzhöz vezette. Akkor Mefresz egy kanál szenteltvizet öntött Hebron fejére; Hebron a tűzhöz értette kezét, majd Tutmózisz megosztozott vele egy kis darab kenyéren, ezután pedig gyűrűjét felesége ujjára húzta, annak jeléül, hogy mostantól fogva Hebron korlátlan ura férje minden vagyonának, szolganépének, állatainak és rabszolgáinak.

Azalatt a papok menyegzői himnuszokat énekeltek, és körülhordozták az isteni Ízisz szobrát az egész házban. Papnők meg szent táncot jártak.

A nap fényes látványosságokkal, nagy lakomákkal végződött, melynek során mindenki észrevette, hogy Hebron szakadatlanul a fáraó mellett volt, Tutmózisz pedig végig távol maradt tőle, és csak a vendégeket kínálgatta.

Amikor a csillagok fölkeltek, szent Herihor eltávozott, nem sokkal utána pedig több fő-fő méltóság követte példáját. Éjféltájban aztán Ámon föld alatti templomában összegyűltek Herihor, Mefresz és Mentuzufisz főpap, a tébai legfőbb bíró, valamint Absz, Herui, Emszukh nomoszok nomarchoszai.

Mentuzufisz sorra megnézegette a zömök oszlopokat, bezárta az ajtókat, és kioltotta a lámpákat; az alacsony helyiségben csak egyetlenegy mécsláng libegett Hórusz szobrocskája előtt. A főurak letelepedtek három kőpadra, mire Absz nomarchosza vette fel a szót:

- Ha azt mondanák, határozza meg XIII. Ramszesz ő szent felsége jellemét, valóban nem tudnám megtenni...

- Őrült az! - vetette oda Mefresz.

- Nem tudom, őrült-e - jegyezte meg erre Herihor. - Annyi bizonyos, hogy nagyon veszedelmes ember, Asszíria már kétszer emlékeztetett bennünket utolsó szerződésünkre, ma meg, amint hallom, már megint nyugtalankodik Egyiptom fegyverkezése miatt...

- Az még nem is volna nagy baj - vette át a szót Mefresz -, a nagyobbik baj az, hogy ez az istentelen azt forgatja a fejében, hogy hozzányúl a Labirintus kincseihez...

- Én meg - szólt Emszukh nomarchosza - úgy tartom, hogy a legnagyobb baj a parasztságnak tett sok ígéret. Az állam bevétele és a mi jövedelmünk is feltétlenül megcsappan, ha a köznép minden hetednapot megünnepel... Hát még ha a fáraó földet is ad nekik!

- Pedig kész megtenni azt is - suttogta az országbíró.

- Kész volna megtenni azt is? - kérdezte Herui nomarchosza. - Én azt hiszem, hogy csak pénzt akar. Ha átengednénk neki valamit a labirintusi kincsekből...

- Szó se róla! - vágott a szavába Herihor. - Semmiféle veszedelem nem fenyegeti az országot, csak a fáraót, s az nem mindegy. Másodszor, amint a töltés is csak addig erős, amíg akár csak egy erecske víz át nem szűrődik rajta, a Labirintus is csak addig lesz tele, amíg az első rúd aranyhoz hozzá nem nyúlunk. Mert az első után jön a többi, mind... Végül is kit erősítünk meg az istenek és az ország kincseivel?... Egy fiatalembert, aki megveti a vallást, megalázza a papokat, és lázítja a népet. Nem rosszabb-e Asszar királynál?... Mert ez barbár ugyan, de legalább nem árt nekünk.

- Nem méltó dolog, hogy a fáraó ilyen nyíltan teszi a szépet épp bizalmasa feleségének, már a menyegző napján... - szólalt meg elgondolkozva a bíró.

- Hebron maga biztatja! - vágta rá Herui nomarchosza.

- Minden nő minden férfival kacérkodik - felelte rá az emszukhi nomarchosz. - De azért van az embernek józan esze, hogy ne kövessen el bűnt...

- De hát nem minden nő férje-e a fáraó egész Egyiptomban? - firtatta halkan Absz nomarchosza. - Különben minden bűn az istenek ítélőszéke elé tartozik, nekünk csak az országgal van dolgunk.

- Veszedelmes... veszedelmes helyzet! - hajtogatta az emszukhi nomarchosz, és fejét csóválgatva egyet legyintett.

- Semmi kétség, hogy a csőcselék máris vérszemet kapott, és bármely pillanatban kitörhet a lázadás. Akkor pedig nincs olyan főpap, se nomarchosz, aki biztos lehetne vagyonában, hatalmában, de még tán az életében is...

- A lázadás ellen van nekem ellenszerem - szólt közbe Herihor.

- Miféle?

- Először is - kezdte Mefresz -, a lázadást megelőzhetjük, ha az alsóbb néprétegek okosabbjait felvilágosítjuk, hogy aki azokat a nagy könnyítéseket ígéri, őrült...

- A legegészségesebb ember az ég alatt! - suttogta Herui nomarchosza. - Csak meg kell érteni, mit akar.

- Őrült! Őrült! - hajtotta egyre Mefresz. - A bátyja majomnak képzeli magát, együtt iszik a parazitákkal, és hamarosan ő is erre a sorsra jut...

- Botor dolog épeszű emberről azt híresztelni, hogy őrült - vette át a szót újra Herui nomarchosza. - Mert ha a nép rájön, hogy ez hazugság, többé nem hisz a szavunknak, akkor pedig semmi se tartóztatja fel a lázadást.

- Ha azt mondom, hogy Ramszesz őrült, bizonyosan van rá bizonyítékom - erősködött Mefresz. - Hallgassátok csak meg.

Mindnyájan fészkelődni kezdtek a padokon.

- Mondjátok meg nekem - kezdte Mefresz -, épeszű ember-e az, aki egy ország trónörököseként nyilvánosan kiáll, ezer meg ezer ázsiai szeme láttára, megküzdeni egy bikával? Egy épeszű egyiptomi herceg mászkálhat-e éjszakának idején föníciai templomba?... Ok nélkül letaszítja-e az első feleségét rabszolgasorba, ami az asszonynak és gyermekének halálát is okozta?

A jelenlevők megborzongva dugták össze a fejüket.

- Mindezt láttuk Pi-Basztban, minthogy én és Mentuzufisz tanúi voltunk vad korhelykedéseinek. Akkor is, amikor a trónörökös már félig tébolyultan káromolta az isteneket, és gyalázta a papokat...

- Úgy volt - erősítette Mentuzufisz.

- És mit gondoltok - folytatta nekihevülve Mefresz -, épeszű ember - fővezér létére - otthagyja-e a hadsereget, hogy utánaeredjen néhány líbiai rablónak? Egy sereg apróbb dolgot nem is említek - azt a tervét se, hogy a parasztoknak ünnepi pihenőt és földet ad -, csak azt kérdem: lehet-e tökéletesnek mondani olyan embert, aki ennyi balgatag, bűnös dolgot követett el, csak úgy, minden ok nélkül!

Valamennyien hallgattak, Herui nomarchosza elkomolyodott.

- Ezt jól meg kell gondolni - vetette közbe a legfőbb bíró -, nehogy igazságtalanságot kövessünk el ellene.

Most Herihor vette át a szót:

- Szent Mefresz még kegyet gyakorol vele - jelentette ki határozott hangon -, amikor őrültnek mondja. Mert különben árulónak kellene tekintenünk Ramszeszt...

Mindenki nyugtalanul izgett-mozgott.

- Úgy van, ez az ember, név szerint XIII. Ramszesz, áruló, mert nemcsak kémeket, gonosztevőket szed maga köré, hogy kinyomozzák a Labirintus kincseihez vezető utat, nemcsak elveti az asszír szerződést, amire Egyiptomnak föltétlenül szüksége van...

- Súlyos vád! - szólt közbe a főbíró.

- ...hanem, figyeljetek csak rám, egyezséget köt hitvány föníciaiakkal csatornaépítésre, a Földközi- és a Vörös-tenger között! Ez a csatorna pedig végső veszedelem volna Egyiptomra, mert a víz egyszerre elöntheti egész országunkat!

- Itt már nem a Labirintus kincsei forognak kockán, hanem a templomaink, házaink, földjeink, hatmillió ostoba - az igaz -, de ártatlan ember és végül a mi és gyermekeink élete...

- Ha így van! - sóhajtotta Herui nomarchosza.

- És én meg Mefresz őkegyessége felelünk róla, hogy így van. Ennek az egyetlen embernek a kezében annyi veszedelem gyűlt össze, amennyi még sohase fenyegette Egyiptomot... Mi tehát ezért hívtunk össze benneteket, nemes urak, hogy gondolkozzunk róla, mint menthetjük meg az országot... De gyorsan kell cselekednünk, mert ennek az embernek a szándékai gyorsan haladnak a megvalósulás útján, akárcsak a sivatag viharja... és csak el ne temessen bennünket ez a vihar!

Egy pillanatra csend borult a komor teremre.

- Mit kell itt tanakodni? - szólalt meg az emszukhi nomarchosz. - Mi a nomoszunkban élünk, távol az udvartól, és nemcsak nem ismerjük ennek az őrültnek a terveit, de még csak nem is gyanítjuk, szinte el se hisszük... Én tehát azt tartom, legokosabb lesz, ha ezeket az ügyeket teljesen rátok bízzuk, Herihor és Mefresz kegyes urainkra. Ti láttátok meg a betegséget, ti találjátok meg az orvosságot, és alkalmazzátok is... És ha az óriási felelősség nyugtalanítana benneteket, vegyétek magatok mellé segítségül a legfőbb bírót...

- Úgy van! Úgy van!... Igaza van! - helyeseltek valamennyien felindulva.

Mentuzufisz fáklyát gyújtott, és az isten szobra előtt letett az asztalra egy papiruszlapot: az írás tartalma az volt, hogy az országot fenyegető súlyos veszedelmek megelőzésére a titkos tanács hatalma Herihor kezébe megy át, és Mefreszt, valamint a legfőbb bírót rendelik melléje segítségül.

Az iratot a jelenlevő méltóságok aláírásukkal megerősítették, aztán, kis dobozba zárva, az oltár alatt egy kis titkos üregben elrejtették.

Ezenfelül a hét főméltóság esküvel kötelezte magát, hogy Herihor minden parancsát híven teljesíti, és ki-ki még tíz főembert bevon az összeesküvésbe. Herihor pedig megígérte, hogy bizonyítékokat szerez, mennyire sürgeti Asszíria a szerződést, a fáraó meg nem akarja aláírni, továbbá hogy a fáraó a föníciaiakkal egyre tárgyal a csatornaépítésről, és árulás útján be akar jutni a Labirintus kincseihez.

- Életem és becsületem a kezetekben van - fejezte be szavait Herihor. - Ha amit mondtam, nem igaz, ítéljetek halálra, testem pedig égessétek el...

Most már senki sem kételkedett benne, hogy a főpap a tiszta igazságot mondta. Mert egyetlen egyiptomi sem kárhoztatná testét elégetésre, vagyis lelkét az örök pusztulásra.

A menyegző után Tutmózisz néhány napot Hebronnal töltött a kis palotában, amelyet őfelsége adott neki ajándékba. Ezt követően minden este átment a testőrség kaszárnyájába, és tisztek, táncosnők társaságában vígan átmulatta az éjszakát.

Bajtársai ebből azt következtették, hogy Tutmózisz csak a hozományáért vette el Hebront, amin utóvégre nem is csodálkoztak.

Öt nap múlva Tutmózisz megjelent a fáraó előtt, és jelentette, hogy újra fölveszi a szolgálatot. Ennek folytán csak nappal látogatta feleségét, éjjel pedig a fáraó szobája előtt őrködött.

Egy este azt mondja neki a fáraó:

- Ennek a palotának annyi zegzuga van a hallgatózásra és leselkedésre, hogy minden dolgomat szemmel tartják. Még felséges anyámhoz is újra titokzatos hangok szólnak, amelyek Memfiszben már egyszer elhallgattak, amikor kikergettem a palotából a papokat... Ilyenformán - folytatta a fáraó -, senkit se fogadhatok a szobámban. Ha veszedelem nélkül akarok tanácskozni a híveimmel, kénytelen vagyok kimenni a palotából...

- Kívánja felséged, hogy kísérjem? - kérdezte Tutmózisz, látva, hogy a fáraó a palástja után nézelődik.

- Nem. Maradj csak itt, és vigyázz, hogy senki be ne tegye a lábát a szobámba. Senkit be ne engedj, még felséges anyámat se, még örökkön élő atyám árnyékát se... Mondd, hogy alszom, és nem akarok látni senkit...

- Úgy lesz, amint parancsolod - felelte Tutmózisz, és ráadta urára a csuklyás palástot.

Aztán kioltotta a világot a hálóban, a fáraó pedig oldalfolyosókon át távozott.

Amikor Ramszesz kiért a kertbe, megállt, és figyelmesen körülnézett. Végre eligazodott, aztán gyorsan útnak eredt a kis palota felé, amelyet Tutmózisznak ajándékozott.

Néhány percig haladt így előre. Egyszerre csak az árnyas fasorban valaki elébe toppant, és megkérdezte:

- Ki vagy?

- Núbia - felelte a fáraó.

- Líbia - felelte a másik, és szinte riadtan hőkölt hátra.

Egy testőrtiszt volt. A fáraó szemügyre vette, aztán így kiáltott fel:

- Á! Hisz ez Eunana!... Mit keresel te itt?

- A kertet járom. Minden éjjel körüljárom néhányszor, mert néha tolvajok is belopóznak.

A fáraó elgondolkozott, majd megjegyezte:

- Nagyon okosan teszed. De ne felejtsd el, hogy a testőr legelső kötelessége a hallgatás... A tolvajt kergesd ki, de ha valami előkelő méltóságba botlasz, ne akadj belé, és hallgass, mindig csak hallgass... Még ha Herihor őkegyessége volna is...

- Ó, felséges uram! - lelkendezett Eunana. - Csak azt ne parancsold, hogy Herihornak vagy Mefresznek még éjszakának idején is megadjam a köteles tiszteletet... Nem tudom, hogy láttukra a kardom magától ki nem ugrana-e a hüvelyéből...

Ramszesz elmosolyodott.

- A te kardod az enyém - felelte -, annak pedig csak akkor szabad kiugrania hüvelyéből, amikor én parancsolom...

Azzal bólintott Eunanának, és továbbment.

Negyedórai bolyongás után végre egy kis bokrok közé rejtett lugasban találta magát. Úgy rémlett neki, neszt hall. Suttogva kérdezte:

- Hebron?...

Karcsú alak futott elébe, sötét palástban, mint ő. Ramszeszhez röpült, nyakába borult, és suttogva szólt:

- Te vagy, uram?... Te vagy?... Milyen sokáig vártalak!

Ramszesz érezte, hogy Hebron kibontakozik öleléséből. Karjába vette hát, s bevitte a lugasba. E pillanatban lecsúszott válláról a palást. Előbb maga után húzta, de azután otthagyta.

Másnap Nikotrisz nagyasszony Tutmóziszt hívatta. A fáraó meghittje valósággal megrémült, amikor meglátta a királynét: halálsápadt volt, a szeme beesett, szinte zavartan nézett.

- Ülj le - kezdte Nikotrisz, és karosszéke mellett egy zsámolyra mutatott.

Tutmózisz habozott.

- Ülj le!... És... és... esküdj meg, hogy senkinek nem szólsz arról, amit most neked elmondok...

- Atyám árnyékára esküszöm - felelte Tutmózisz.

- Hallgass ide - szólt halkan a királyné -, én szinte anyád helyett anyád voltam... Ha elárulnád ezt a titkot, szörnyen megbüntetnek az istenek... Nem... Hanem csak egy kis részét zúdítanák a fejedre annak a tenger csapásnak, amely nemzetségem fölé tornyosul...

Tutmózisz megdöbbenve hallgatott.

„Megháborodott volna?” - gondolta nyugtalanul.

- Nézz arra az ablakra - folytatta -, arra a fára... Tudod, kit láttam ma éjjel azon a fán, az ablak alatt?

- Tán ő szent felségének a bátyja érkezett volna ide Tébába?

- Nem az volt - suttogta Nikotrisz sírva. - Hanem ő... az én Ramszeszem!

- Ma éjjel?... Azon a fán?

- Igen!... A fáklya világa éppen az arcára és alakjára esett. Fehér-kék csíkos köntös volt rajta... a nézése háborodott... Vadul nevetett, mint az a másik, a boldogtalan bátyja, s így szólt: „Ide nézz, anyám, most már tudok repülni, amit nem tudott se Szed, se Nagy Ramszesz, se Kheopsz... Nézd, milyen szárnyaim nőttek!” Azzal felém nyújtotta a karját, és én a fájdalomtól szinte eszemet vesztve megérintettem az ablakból a kezét, hideg verejtéktől kivert arcát... Végül lemászott a fáról, és elszaladt...

Tutmózisz rémülten hallgatta. Aztán egyszerre a homlokára csapott.

- De hisz az nem Ramszesz volt! - jelentette ki határozottan. - Az az ember csak nagyon hasonlít rá, az az alávaló görög volt, Lükon, aki ő szent felsége kisfiát is megölte, most meg a főpapok kezében van... Nem Ramszesz volt!... Ez csak azoknak a nyomorultaknak, Herihornak és Mefresznek a gaztette...

Nikotrisz arcán felcsillant a reménység, de csak egy pillanatra.

- Hát én nem ismerném meg a fiamat?

- Lükon állítólag rendkívül hasonlít hozzá - felelte Tutmózisz. - Ez csak a papok műve... A nyomorultak!... Még a halál se volna azoknak elég...

- Itthon aludt a fáraó ma éjjel? - kérdezte hirtelen Nikotrisz.

Tutmózisz zavarba esett, és lesütötte a szemét.

- Szóval nem aludt itthon?

- De igen... - nyögte ki bizonytalan hangon Tutmózisz.

- Hazudsz!... De legalább azt mondd meg, nem kék-fehér csíkos köntös volt-e rajta?

- Nem emlékszem rá... - suttogta Tutmózisz.

- Megint hazudsz... És ez a palást... mondd, ez nem a fiam palástja?... Az én rabszolgám találta ugyanazon a fán...

A királyné felugrott, és a szekrényből egy sötétbarna csuklyás palástot szedett elő. Ugyanakkor Tutmózisznak eszébe jutott, hogy a fáraó éjfél után csakugyan palást nélkül tért haza, sőt még mondta is neki, hogy valahol a kertben lecsúszott a válláról.

Tétovázott, elgondolkozott, aztán határozott hangon rávágta:

- Nem, úrnőm. Az nem a fáraó volt... Hanem Lükon. A papok gazsága az egész, amit nyomban jelenteni kell őfelségének...

- De hátha mégis Ramszesz volt? - firtatta a királyné, bár a szemében már megcsillant a remény szikrája.

Tutmózisz megzavarodott. Lükonra való gyanakodásával alighanem fején találta a szöget, és talán helyes nyomon járt. De lehetséges volt az is, hogy a királyné mégiscsak látta Ramszeszt. Hiszen a fáraó éjfél után tért haza, csakugyan kék-fehér köntös volt rajta, és elvesztette a palástját. A bátyja már rég megháborodott, és utóvégre is... ilyen esetben tévedhet-e az anyai szív?

És íme, Tutmózisz lelkében egyszerre felébredt a kétség, és gomolygott, kavargott, mint egy fészek mérges kígyó.

Szerencsére, amilyen mértékben ő ingadozni kezdett, a királyné szívében feltámadt a remény.

- Jó, hogy eszembe juttattad azt a Lükont... Emlékszem rá... Mefresz miatta vádolta meg Ramszeszt a gyermekgyilkossággal, és meglehet... ma is ezt a nyomorultat használja fel, hogy meggyalázza a mi urunkat... Mindenesetre senkinek egy hangot se arról, amit most bizalmasan elmondtam neked... És ha Ramszesz... ha az én fiam csakugyan bele is esett ebbe a szerencsétlen betegségbe, talán csak múló baj lesz... Lehetetlenség, hogy ilyen hírek kikürtölésével meg akarják alázni... sőt nem lehet neki se megmondani!... Ha pedig papi mesterkedés az egész, akkor is óvatosaknak kell lennünk. Bár akik ilyen csaló fogásokra vetemednek, nem lehetnek erős emberek...

- Majd én végére járok a dolognak - fogadkozott Tutmózisz -, és ha meggyőződöm róla...

- Csak Ramszesznek ne szólj egy szót se, őseid árnyékára kérlek! - vágott a szavába a királyné, összekulcsolva a kezét. - A fáraó sose bocsátana meg nekik, bíró elé állítaná őket, és két szörnyűség közül vagy az egyik, vagy a másik bekövetkezik. Mert vagy halálra ítélnék az ország legelső főpapjait, vagy pedig fölmentené őket a bíróság... Akkor pedig... Ellenben szegődj Lükon nyomába, és öld meg irgalmatlanul... mint dúvadat, mint a mérges kígyót!...

Tutmózisz elköszönt a fejedelemasszonytól, aki nagyon megnyugodott, de ahelyett most az ő aggodalma kapott erőre.

„Ha az az alávaló görög Lükon még él - okoskodott magában -, annak ellenére, hogy a papok foglya, akkor ahelyett, hogy a fákon mászkálna és a királyné előtt mutogatná magát, inkább menekülne, amerre lát... És magam is megkönnyíteném neki a menekülést, kincsekkel elhalmoznám, ha bevallaná előttem az igazat, és oltalmat keresne nálam e gazok ellen... De hogy került oda a köntös, a palást? És miért tévedne az anya szeme?”

Ettől fogva Tutmózisz kerülte a fáraót, és nem mert a szeme közé nézni. De Ramszesz is valahogy kényelmetlenül érezte magát, így hát olyan színe volt a dolognak, mintha jó barátságuk hűlőben volna.

De egy este a fáraó újra hívatta kedvencét.

- Fontos ügyekben tárgyalnom kell Hirammal, tehát elmegyek - mondta a fáraó. - Vigyázz, itt őrködj a hálószobám előtt, és ha valaki be akar hozzám jönni, ne ereszd...

Amikor Ramszesz eltűnt a palota titkos folyosóin, Tutmóziszt nyugtalanság fogta el.

„Hátha a papok megmérgezték mérges párákkal? - gondolta magában. - Most talán érzi, hogy közeledik a roham, és menekül a házból?... No, majd meglátjuk.”

És meg is látta. A fáraó jóval éjfél után tért vissza szobáiba, és most volt rajta palást, de... nem az övé, hanem egy katonaköpeny.

Tutmózisz megrémült. Reggelig nem aludt, csak várta, mikor hívatja újra a királyné. De Nikotrisz nem hívatta. Ahelyett a testőrség reggeli szemléje idején Eunana kihallgatást kért a parancsnokától.

Amikor egy különszobában ketten maradtak, Eunana Tutmózisz lába elé borult, és először is kérve kérte, hogy senkinek el ne mondja, amit tudtára akar adni.

- Mi történt? - kérdezte Tutmózisz, és érezte, hogy fagyos hideg csapja meg a szívét.

- Vezérem - szólt Eunana -, tegnap a kertben egy embert láttam, aki meztelenül szaladgált összevissza, és nem emberi hangon sivalkodott... Elébem hozták, és... Vezérem, ölj meg engem!...

Eunana újra Tutmózisz lába elé borult.

- Az a meztelen ember... az a... nem mondhatom meg...

- Ki volt? - kérdezte rémülten Tutmózisz.

- Nem mondok már semmit - nyögte Eunana. - Levettem a köpönyegem, és betakartam szent mezítelenségét... Ide akartam vezetni a palotába, de... de a felség rám parancsolt, hogy maradjak, és hallgassak... hallgassak!

- És hová ment?...

- Nem tudom... nem figyeltem, és a katonáknak se engedtem meg, hogy utánanézzenek... Eltűnt valahol a kert sűrűjében... Az embereimnek pedig a lelkükre kötöttem, hogy nem láttak, nem hallottak semmit... S ha valamelyik mégis látott, hallott valamit, halál fia lesz...

Ekkorra már Tutmózisznak sikerült erőt venni a felindulásán.

- Nem tudom - jelentette ki hidegen -, nem tudom és egyáltalán nem is értem, mit fecsegtél. De egyet ne felejts el: én magam is szaladgáltam már meztelenül, amikor egy kicsivel több bort találtam felönteni a garatra, és bőven megjutalmaztam azokat, akik nem vették észre. A parasztok, Eunana, a parasztok meg a munkások mindig meztelenül járnak. A nagyok azonban csak akkor, ha kedvük támad rá. És ha nekem vagy akárki más méltóságnak eszébe jutna, hogy a feje tetejére álljon, okos, istenes tisztnek azon se kell csodálkoznia.

- Értem - felelte Eunana, élesen vezére szemébe nézve. - Ezt nemcsak lelkére kötöm a katonáimnak, hanem még ma éjjel én is meztelenül járkálok majd a kertben, hadd lássák, hogy az urak azt tehetnek, amit akarnak...

Bár nagyon csekély számmal voltak, akik a fáraót vagy hasonmását ilyen tébolyult lelkiállapotban látták, a csodálatos eset híre mégis igen gyorsan szétfutott. Néhány nap alatt a parazitáktól és vízhordóktól a kereskedőkig és tisztviselőkig Téba minden polgára tudta, hogy XIII. Ramszeszt is utolérte a balsors, ami miatt bátyjai elestek a tróntól.

A fáraó iránti tisztelet és a félelem olyan erős volt, hogy hangosan nem mertek egy szót sem ejteni a dologról, különösen ismeretlenek előtt. De azért mégis mindenki tudott róla, mindenki - csak maga Ramszesz nem.

De a legkülönösebb az volt, hogy a hír egykettőre bejárta az egész országot, az pedig annak a bizonysága volt, hogy a szentélyek révén terjedt el. Mert csak a papok ismerték a titkot, hogyan érintkezhetnek egymással néhány óra alatt Egyiptom egyik végétől a másikig.

Tutmózisznak közvetlenül senki sem tett említést a titokzatos hírekről. De a testőrség feje megérezte őket lépten-nyomon azoknak a viselkedéséből, akikkel kapcsolatot tartott fenn: kitalálta, hogy a cselédség, a rabszolgák, katonák, az udvari szállítók, mindenki a fáraó őrültségéről sugdos, de abban a pillanatban elnémulnak, mihelyt följebbvaló is meghallhatná a beszédjüket.

Végre elfogyott a türelme, és aggodalmában elhatározta, hogy beszél a tébai nomarchosszal.

A palotába érve, Antef nomarchoszt a pamlagán találta; a szoba fele valóságos kert volt, úgy ellepték a különösnél különösebb növények. Középen illatos vizű szökőkút csobogott, a sarkokban istenszobrok, a falakon a kitűnő nomarchosz jeles tetteinek az ábrázolása. A nagyúr mögött fekete rabszolga strucctoll legyezővel hűsítette a nomarchoszt. A padlón a nomosz íródeákja ült, és jelentést olvasott.

Tutmózisz gondterhelt arccal lépett be hozzá, úgyhogy a nomarchosz nyomban kiküldte a szobából az íródeákot és a rabszolgát, fölkelt a pamlagról, és sorra vizsgálta a szoba minden zugát, nem hallgatózik-e valaki.

- Hebronnak, az én nemes feleségemnek atyja - kezdte Tutmózisz -, a viselkedésedből úgy látom, gyanítod, miről szeretnék veled beszélni.

- A tébai nomarchosznak mindig nagyon éles szeműnek kell lennie - felelte Antef. - Sejthetem, hogy ő szent felsége testőrparancsnoka holmi haszontalanság miatt nem tisztel meg látogatásával.

Egy pillanatig mélyen egymás szemébe néztek. Végre Tutmózisz leült az apósa mellé, és suttogva kérdezte:

- Hallottad, milyen gyalázatos híreket terjesztgetnek az ország ellenségei a mi urunkról?

- Ha a lányomról van szó - sietett a felelettel a nomarchosz -, akkor mást nem mondhatok, mint hogy te vagy az ura, és énrám nincs jogod neheztelni...

Tutmózisz hanyagul legyintett.

- Holmi gonosz lelkek azt a hírt terjesztik - felelte a vő -, hogy a fáraó megőrült... Hallottál erről valamit, atyám?

Antef bólintott is egyet a fejével, rázott is rajta, úgyhogy igennek is lehetett venni, meg nemnek is. Végül megszólalt:

- Nagy az emberi ostobaság, mint a tenger: belefér abba minden.

- Nem ostobaság ez, hanem a papok mesterkedése; van a kezükben egy ember, aki ő szent felségének szakasztott mása, és azt használják fel alávaló gazságaikra.

És elbeszélte a nomarchosznak a görög esetét, pi-baszti gaztettét is.

- Hallottam hírét annak a Lükonnak - válaszolta Antef -, aki megölte a trónörökös fiacskáját. De van-e rá bizonyítékod, hogy Mefresz Pi-Basztban lefogta ezt a Lükont, aztán elhozta ide Tébába, itt meg kiengedi a fáraó kertjébe, hogy az őrült fáraó szerepét játssza?

- Éppen ezért jöttem kegyes apámhoz, mondd meg, mit lehetne tenni?... Hiszen én vagyok a testőrség feje, nekem kell őrködnöm a mi urunk becsülete és testi épsége fölött.

- Mit lehetne tenni?... Mit lehetne tenni? - ismételte Antef. - Hát először arra kell vigyázni, hogy ezek az istentelen hírek ne jussanak a fáraó fülébe...

- Miért?

- Mert abból nagy veszedelem támadna. Ha a mi urunk meghallja, hogy Lükon az ő rovására játssza a háborodottat, szörnyű haragra lobban... rettenetes haragra... És akkor természetesen Herihor és Mefresz ellen fordul... De lehet, hogy csak megszégyeníti őket, de az is meglehet, hogy tömlöcre veti, vagy éppen meg is öli... De akármit tesz, bizonyíték nélkül teszi, és mi lesz akkor?... Ma már Egyiptom nemigen szeret áldozni az isteneknek, de azért pártját fogná a papoknak, ha igazságtalanul bántják őket... És akkor mi lesz?... Azt hiszem - tette hozzá Tutmózisz füléhez hajolva -, én, én azt hiszem, hogy a dinasztia bukását jelentené.

- Hát akkor mitévők legyünk?

- Csak egy dolgot kell tenni! - felelte Antef. - Nyomozd ki azt a Lükont, fogd el, bizonyítsd be, hogy Mefresz és Herihor tartja fogva, és ők parancsolták, játssza el az őrült fáraó szerepét a kertben... Ha meg akarod tartani a mi urunk kegyét, ezt tedd meg. Bizonyítékokat, minél több bizonyítékot!... A mi országunk nem Asszíria, a legfőbb bíróság megkerülésével főpapokat nem lehet elítélni, de nem is akadna bíró, aki kézzelfogható bizonyítékok nélkül elítélné őket! Különben bizonyos vagy-e benne, nem étették-e meg a fáraót valami bolondító méreggel?... Hisz az százszorta egyszerűbb, mint éjszakának idején kiküldeni egy embert, aki nem ismeri se a jelszavakat, se a palotát, se a kertet... Azt mondom én neked: Lükonnak a hírét hallottam, mégpedig biztos forrásból, Hiram szájából. De az sehogy se fér a fejembe, mi úton-módon vihet végbe ez a Lükon Tébában ilyen csoda dolgokat?

- De, de! - vágott a szavába Tutmózisz. - Hát Hiram hol van?

- Nyomban a ti lakodalmatok után elment Memfiszbe, s már a napokban Hitenben járt.

Tutmózisz újra aggodalmaskodni kezdett.

„Azon az éjjelen - gondolta magában -, amikor Eunana elé vitték azt a meztelen embert, a fáraó azt mondta, hogy Hirammal akar beszélni, hozzá indul. De ha akkor Hiram nem is volt Tébában?... Akkor... akkor őszentsége már abban az órában sem tudta, mit beszél!”

Tutmózisz kábult fejjel ment haza. Most már nemcsak azt nem tudta, mitévő legyen ebben az elképzelhetetlen helyzetben, de még azt se tudta, jómaga mit tartson róla? Amilyen bizonyos volt benne Nikotrisz királynéval való beszélgetése idején, hogy csak Lükon járhatott a kertben, ahova a papok küldték, most olyan erővel nőtt benne a kétség.

Ha pedig Tutmózisz, a fáraó bizalmasa így bizonytalankodott, pedig ő folyton látta Ramszeszt, mi mehetett végbe mások lelkében?... A fáraónak és szándékainak legbuzgóbb hívei is megtántorodhattak, ha mindenfelől csak azt hallják, hogy a fáraó megháborodott.

Ez volt az első csapás, amelyet a papok XIII. Ramszeszre mértek. Önmagában csekélység, de kiszámíthatatlan következményeket vont maga után.

Tutmózisz nemcsak ingadozott, hanem valósággal szenvedett is. Mert a látszólag könnyelmű emberben nemes jellem és nagy erély lakott. Amikor most urának a becsületére, hatalmára törtek, Tutmóziszt emésztette a tétlenség. Úgy érezte, mintha ostromlott vár kapitánya volna: az ellenség aláaknázza a várat, ő meg tétlenül nézi.

Ez a gondolat annyira gyötörte Tutmóziszt, hogy a végén vakmerő dologra szánta el magát. Amikor egyszer találkozott Sem főpappal, megkérdezte:

- Kegyes szentatyám, ugyan hallotta-e, miféle hírek keringenek a mi urunkról?

- Fiatal ember a fáraó, róla sok mindenféle szóbeszéd keringhet - felelte Sem, és furcsán nézett Tutmóziszra. - De efféle dolgok nem tartoznak rám; az istenek szolgálatában én képviselem ő szent felségét, amennyire tőlem telik, a legjobban teljesítem a kötelességem, egyébre nincs gondom.

- Tudom, hogy szentatyám hűséges szolgája a fáraónak - mondta erre Tutmózisz -, és nekem eszem ágában sincs, hogy papi titkokba ártsam magam. De mégis fel kell hívnom kegyes uram figyelmét egy csekély ügyre... A legnagyobb bizonyossággal tudom, hogy szent Mefresz egy bizonyos Lükon nevű görögöt tart a keze között, akire két gonosztett nehezedik: ő a fáraó fiacskájának a gyilkosa, és... módfelett hasonlít ő szent felségére... Szent Mefresz tehát ne hozzon szégyent a nemes papi rendre, és minél előbb adja ki a bíróságnak a gyilkost. Mert ha mi egyszer körmeink közé kerítjük Lükont, esküszöm, hogy Mefresz nemcsak a méltóságát veszti el, hanem a fejét is. A mi országunkban büntetlenül nem lehet gonosztevő gyilkosoknak pártját fogni, és az uralkodóhoz annyira hasonlatos embereket rejtegetni!

Sem megzavarodott, hisz Mefresz az ő jelenlétében vette ki Lükont a rendőrség kezéből. Most talán attól tartott, hogy őt is megvádolhatják: ő is részes a dologban. De azért csak ennyit felelt:

- Majd figyelmeztetem szent Mefreszt, milyen gyanú settenkedik körülötte. De kegyes uram, tudja-e, hogy szavukért felelni kell azoknak, akik valakit gaztett elkövetésével vádolnak?

- Tudom, és én vállalom a felelősséget. Annyira biztos vagyok a dolgomban, hogy a gyanúsítás következményével nem törődöm. A nyugtalankodást meghagyom Mefresz őkegyességének, és azt kívánom neki, ne legyen rá szükség, hogy a figyelmeztetésről... tettekre térjek át.

Ennek a párbeszédnek megvolt a hatása: attól fogva soha senki se látta a fáraó hasonmását.

De a sok mendemonda nem csendesedett el, XIII. Ramszesz pedig nem tudott róla. Még Tutmózisz is hallgatott, mert attól félt, hogy a fáraó erőszakos lépéseket tesz a papok ellen.

Tizenharmadik fejezet

Paophi hónap elején (július-augusztus) a fáraó ő szent felsége, Nikotrisz királyné és az egész udvar visszatért Tébából a memfiszi palotába.

Az utat most is a Níluson tették meg. A vége felé XIII. Ramszesz gyakran el-elgondolkozott. Egyszer így szólt Tutmózisznak:

- Csodálatos jelenséget észlelek... A nép most is ugyanolyan sűrűn nyüzsög mindkét parton, mint amikor fölfelé mentünk, tán még sűrűbben is. De ujjongása sokkal halkabb, csónak is kevesebb jár mögöttünk, virágot is csak fösvény kézzel szórnak...

- Isteni igazság szólal meg az ajkadon, uram - felelte Tutmózisz. - Csakugyan olyan most ez a nép, mintha fáradt volna, de ez csak a szörnyű hőségtől van...

- Okosan beszélsz! - dicsérte a fáraó a feleletért, és arca földerült.

De Tutmózisz maga sem hitt a tulajdon szavának. Érezte, sőt, ami nagyobb baj, az egész udvari kíséret érezte, hogy a tömeg szeretete hűlőben van uruk iránt.

Talán Ramszesz szerencsétlen betegségének a híre volt az oka, vagy valami egyéb mesterkedés? Tutmózisz nem tudta. Csak abban volt bizonyos, hogy ebben az elhidegülésben a papok a bűnösök.

„Ó, ez az ostoba csőcselék! - gondolta magában, szabad utat engedve szívében megvetésének. - Nemrég még a vízbe fúltak, csak megláthassák ő szent felsége arcát, ma meg még az éljent is sajnálják tőle... Máris elfelejtették volna a hetednapos pihenőt és a földhöz juttatást?”

A fáraó nyomban hazaérkezése után kiadta a rendeletet, hogy gyűljenek össze a küldöttek, akik hivatva vannak dönteni a Labirintusban levő kincsek felhasználásáról. Ugyanakkor meghagyta a hozzája húzó hivatalbelieknek és a rendőrségnek, hogy bujtogassanak a papok ellen a hetednapi pihenő érdekében.

Nemsokára volt is Alsó-Egyiptomban olyan nyüzsgés-mozgás, mint a kaptárban. A parasztok már nemcsak a pihenő ünnepnapot emlegették, de készpénzfizetést kértek a közmunkákért is. A mesteremberek utcán, kocsmákban szidalmazták a papokat, akik korlátok közé szeretnék szorítani a fáraó szent hatalmát. A bűntettek száma nőttön-nőtt, de a bűnösök nem akartak felelni tettükért a bíró előtt. Az írnokok megszelídültek, és egy se merte megütni az egyszerű embert, mert tudta, hogy visszakapja a verést. A templomokba ritkábban vittek áldozatot, a nomoszok határain őrködő isteneket mind sűrűbben megdobálták kővel, sárral, sőt itt-ott le is döntötték.

Rettegés fogta el a papokat, nomarchoszokat és híveiket. A bírák hasztalan hirdették ki a piactereken és főutakon, hogy az ősi törvények szerint a szántóvető és a mesterember, de még a kereskedő se hederítsen az üres szóbeszédre, amely elvonja a kenyéradó munkától. A nép ugyanis gúnyos hahotázással, sivalkodással megdobálta a kikiáltókat rothadt főzelékfélével és datolyamaggal.

Akkor az arisztokrácia a fáraó palotájába gyülekezett, és ő szent felsége lába elé borulva könyörögtek, mentse meg őket.

- Úgy vagyunk - panaszolták -, mintha lábunk alatt megnyílna a föld, mintha vége volna a világnak!... Az ösztönök felbolydultak, a lelkek meghasonlottak, és ha te meg nem mentesz bennünket, akkor óráink meg vannak számlálva!

- A kincstáram üres, a hadsereg kicsi, a rendőrség régóta nem látott zsoldot - felelte a fáraó. - Ha tartós nyugalmat, békés biztonságot akartok, adjátok meg a hozzá való anyagi eszközöket. De minthogy királyi szívemet bántja a ti nyugtalanságtok, megteszem, amit tehetek, és bízom benne, hogy sikerül újra rendet teremtenem.

S parancsot is adott a hadsereg összevonására és arra, hogy a katonaságot vonultassák fel az ország legfontosabb pontjaira. Ugyanakkor meghagyta Nitagernek, hogy bízza a keleti határt alvezérére, ő maga pedig az öt legjobb ezredével induljon Memfiszbe.

A fáraó nem is annyira azért rendelkezett így, hogy az arisztokráciát megvédje a csőcselék ellen, hanem hogy nagyobb erő legyen a keze alatt arra az esetre, ha a főpapok fellázítanák ellene Felső-Egyiptomot és a templomok alá tartozó katonaságot.

Paophi tizedikén a fáraó palotájában és egész környékén is nagy sürgés-forgás volt. Összeültek a küldöttek, akiknek az volt a feladatuk, hogy megadják a fáraónak a jogot a labirintusi kincsek felhasználására. Tenger nép csődült oda, amely legalább látni akarta azt a helyet, ahol ez az Egyiptomban nem mindennapi ünnepies jelenet lefolyik.

A küldöttek felvonulása korán reggel kezdődött. Legelöl pőre parasztok mentek, fehér sapkában, ágyékkötővel, mindegyik vastag ponyvát vitt a kezében, hogy a fáraó jelenlétében hátukat betakarják. Mögöttük haladtak a mesteremberek, ugyanolyan öltözékben, mint a parasztok, csak ponyvájuk volt vékonyabb, s keskeny kötőjüket tarkabarka hímzés borította.

Aztán a kereskedők következtek, egyik-másik parókával a fején, valamennyi hosszú ingben, palástban; karjukon, lábukon, ujjukon már drága karikákat lehetett látni, meg gyűrűket. Mögöttük a tisztek lépkedtek fekete-sárga vagy kék-piros és kék-fehér csíkos sapkában és ugyanilyen színű köpenyben. Kettőnek a mellén - a köpeny helyett - rézből készült mellvért volt.

Majd hosszabb szünet múlva megjelent a tizenhárom nemes, nagy parókával, földig érő fehér köntösökben, mögöttük a nomarchoszok bíborszegélyes köntösökben, fejükön koronával. A menetet borotvált fejű, borotvált arcú papok zárták be, vállukon párducbőrrel.

A küldöttek a fáraó palotájának nagytermébe mentek, ahol hét pad sorakozott egymás mögött: a legalacsonyabb a parasztoknak, a legmagasabb a papoknak.

Nemsokára megjelent gyaloghintójában XIII. Ramszesz ő szent felsége is, aki előtt valamennyien arccal a földre borultak. Amikor a két világ ura leült magas trónusára, megengedte hűséges alattvalóinak, hogy fölkeljenek, és helyet foglaljanak padjaikon. Ekkor beléptek a főpapok, Herihor, Mefresz és a Labirintus fővigyázója, kezében egy kis dobozzal, és leültek alacsony trónusaikra. A tábornokok alkotta pompás kíséret a fáraó körül helyezkedett el, mögötte két főméltóság állt pávatoll legyezőkkel.

- Igazhitű egyiptomiak - szólalt meg a két világ ura. - Tudvalevő mindnyájatok előtt, hogy udvarom, hadseregem és valamennyi tisztviselőm nagy szükségben van, amelyet az elszegényedett kincstár nem tud orvosolni. A szent személyemet illető kiadásokról nem is beszélek, hisz olyan táplálékon élek, úgy ruházkodom, mint egy egyszerű katona, hisz bármelyik tábornoknak, bármelyik kancelláriusomnak nagyobb cselédsége, több felesége van, mint nekem.

Az összegyűltek között halk „úgy van”-ozás morajlott végig.

- Eddig az volt a szokás - folytatta a fáraó -, hogy ha a kincstárnak pénzre volt szüksége, nagyobb adókat vetett ki a dolgozó köznépre. De én ismerem az én népemet, a nép ínségét, és nemcsak új terheket nem akarok a vállára rakni, hanem szívesebben könnyítenék a sorsán...

- Örökkön élj, urunk! - hangzott fel az alacsonyabb padokból.

- De Egyiptom szerencséjére - fűzte tovább a fáraó - vannak a mi országunknak kincsei, amelyek felhasználásával meg lehet erősíteni a hadsereget, rendesen fizethetjük a hivatalbelieket, megajándékozhatjuk a népet, sőt kifizethetjük belőle minden adósságunkat, akár a templomoknak, akár a föníciaiaknak. Ezek a kincsek, amelyeket az én dicsőséggel fényeskedő őseim gyűjtöttek, a Labirintus pincéiben vannak. De csak akkor lehet hozzájuk nyúlni, ha ti, igazhitűek, valamennyien egyhangúan, egy emberként kimondjátok, hogy Egyiptom szükségben van, és nekem, a fáraónak, jogom van rendelkezni őseim kincseivel...

- Kimondjuk! Kérve kérünk, felséges urunk, végy belőle annyit, amennyit a szükség parancsol! - kiáltozták minden padról.

- Tiszteletre méltó Herihor! - fordult felé a fáraó. - Ebben a kérdésben van-e a szent papi rendnek valami mondanivalója?

- Nagyon is sok - felelte a főpap, miközben felállt. - Az ősi törvények szerint a Labirintus kincseihez csak akkor szabad hozzányúlni, ha az országnak semmi más eszköze nem maradna... De most nem úgy van. Mert ha a kormány eltörölné a föníciai tartozásokat, amelyek méltatlan uzsorakamatból származnak, nemcsak felséged kincstárát töltené meg egy csapásra, hanem fellélegezne a nép is, amely most keserves, nehéz munkában a föníciaiak zsebére dolgozik...

A padokon újra helyeslő moraj futott végig.

- Csupa bölcsesség a te tanácsod, szent férfiú - mondta nyugodtan a fáraó -, de veszedelmes. Mert ha az én kincstartóm meg a kegyes nomarchoszok és a nemesség megtanulja, hogy az idegen tartozásokat ilyen könnyűszerrel keresztül lehet húzni, akkor ma a föníciai hiteleket nem fizeti meg, de holnap olyan tartozásokról feledkezhet meg, amelyek a fáraónak vagy a szentélyeknek járnak. Akkor pedig ki mondja meg, hogy a köznép nem kapva kap-e a nagyok példáján, és nem jut-e eszébe, hogy neki is joga van elfeledkezni velünk szemben fennálló kötelességeiről?

A vágás olyan erős volt, hogy Herihor őkegyessége meggörnyedt alatta nagy karosszékén, és elhallgatott.

- És te, a Labirintus főfelügyelője, kívánsz megjegyzést tenni? - fordult hozzá a fáraó.

- Itt van ez a doboz - felelte a felügyelő - fehér és fekete kavicsokkal. Mindegyik kiküldött kap mindegyikből egyet-egyet, és az egyiket beledobja a korsóba. Aki azt akarja, hogy ő szent felsége hozzányúlhasson a Labirintus kincstárához, az a fekete kavicsot dobja bele. Aki azt akarja, hogy ne bántsuk az istenek jószágát, fehérrel szavaz.

- Ne fogadd ezt el, felséges uram - súgta a kincstartó a fáraónak -, inkább mondja meg minden kiküldött világosan, amit a szívében hord...

- Tartsuk tiszteletben az ősi szokásokat - szólt közbe Mefresz.

- Helyes, dobjon csak mindenki egy kavicsot a korsóba - döntött a fáraó. - Az én szívem tiszta, a szándékom megmásíthatatlan.

Szent Mefresz és Herihor összenéztek.

A Labirintus főfelügyelője két tábornok kíséretében végigjárta a padokat, és minden kiküldöttnek átadott két-két kavicsot: egy fehéret és egy feketét. A szegény nép jámbor követei éktelen zavarba estek, mikor ilyen nagy méltóságokat láttak maguk előtt. Néhány paraszt leborult a földre, nem merték elvenni a kis kerek kavicsokat, és csak nagy üggyel-bajjal fogták föl ésszel, hogy csak az egyik kavicsot dobhatják be a korsóba: vagy a fehéret vagy a feketét.

- Mert én kedvében szeretnék járni az isteneknek és a fáraónak egyaránt... - jegyezte meg halkan egy öreg pásztor.

Végre a nagyuraknak sikerült megmagyarázniuk, a parasztoknak pedig megérteniük, mit is kívánnak hát tőlük. Megkezdődött a szavazás. Minden küldött sorra odalépett a korsó elé, és beledobott egy kavicsot, de úgy, hogy mások ne lássák, milyen színűt.

Azalatt a főkincstartó - a trónus lépcsőjén térdelve - halkan odasuttogta a fáraónak:

- Vége mindennek!... Ha nyíltan szavaztak volna, egyhangú lett volna a döntés, de így... Száradjon le a karom, ha a korsóban nem lesz legalábbis húsz fehér kavics!

- Csillapodj, hű szolgám - nyugtatta meg mosolyogva Ramszesz. - Több ezred van a kezem alatt, mint ahány szavazat szól majd ellenünk.

- De minek ez?... Minek? - sóhajtozott a kincstartó. - Egyhangú döntés nélkül nem nyitják ki a Labirintust...

Ramszesz csak tovább mosolygott.

Véget ért a kiküldöttek odajárulása a korsó elé. A Labirintus felügyelője felemelte a korsót, és kiöntötte a tartalmát egy aranytálcára.

Kilencvenegy szavazat közül nyolcvanhárom volt fekete, csak nyolc akadt fehér.

A tábornokok megdermedtek, a főpapok diadalmasan néztek a gyülekezetre, de aztán egyszerre nagy nyugtalanság fogta el őket, mert Ramszesz arca vidám maradt.

Senki se merte hangosan kimondani, hogy ő szent felsége terve elbukott. De a fáraó a legnagyobb elfogulatlansággal megszólalt:

- Igazhitű egyiptomiak, hűséges, jó szolgáim! Teljesítettétek parancsomat, s kegyelmem veletek van, két napig vendégeim lesztek. Ha aztán ki-ki megkapta az ajándékát, térjetek vissza családotokhoz, foglalkozásotokhoz. Áldás, békesség veletek!

E szavakkal a fáraó elhagyta a tanácstermet, és kíséretével együtt kivonult. De a főpapok, Herihor és Mefresz, nyugtalanul néztek egymásra.

- Egy cseppet se vette a szívére - suttogta Herihor.

- Megmondtam én, hogy veszett fenevad! - felelte Mefresz. - Nem riad ez vissza az erőszaktól sem, és ha meg nem előzzük...

- Az istenek megoltalmaznak bennünket és szent tulajdonunkat...

Aznap este XIII. Ramszesz szobájában összegyülekeztek legbizalmasabb hívei: a főkincstartó, a főkancellárius, Tutmózisz és Kaliposz, a görög csapatok vezére.

- Ó, uram - sopánkodott a kincstartó -, miért nem tettél te is úgy, mint örökkön élő őseid?... Ha a küldöttek nyilvánosan szavaznak, ma kezünkben van a jog a Labirintus kincseihez!

- Őkegyességének igaza van - erősítette a főkancellárius is.

A fáraó megrázta a fejét.

- Tévedtek. Ha egész Egyiptom kiáltaná is: adjátok ki a kincstárnak a Labirintus aranyát, a főpapok akkor sem adnák ki...

- Hát akkor miért zaklattuk fel az országot ezzel a küldöttgyűléssel?... Ez a királyi lépés nagyon felkavarta és vakmerővé tette az alsó népet: olyan az ma, mint az áradó víz...

- Nem félek a dagálytól - felelte a fáraó. - Az én ezredeim elég gátat jelentenek ellene... De ebből a gyűlésből az a kézzelfogható hasznom van, hogy leleplezte ellenfeleim tehetetlen gyengeségét: nyolcvanhárom volt mellettünk, és csak nyolc őmellettük!... Ez azt jelenti, hogy ha ők egy hadtestre számíthatnak, én tízre... Ne áltassátok magatokat - folytatta a fáraó. - Köztem és a főpapok között már megindult a háború. A főpapság erősség, amelyet felszólítottunk, adja meg magát. Elutasított bennünket, kénytelenek vagyunk tehát rohamozni.

- Örökkön élj! - kiáltotta Tutmózisz és Kaliposz.

- Parancsolj, uram - szólt a főkancellárius.

- Halljátok tehát az akaratom! - jelentette ki Ramszesz. - Te, kincstartó, szétosztasz száz talentumot a rendőrség, a munkásezredbeli tisztek és falusi bírák között Szeft, Neha-chen, Neha-Pechu, Sebt-Het, Aa, Ament és Ka nomoszokban... Ugyanezeken a helyeken a kocsmárosok, fogadósok között árpát, búzát, bort osztasz szét, amennyi csak a kezed ügyébe esik, hogy az alsónépnek ingyen legyen étele, itala. Azonnal cselekedj, hogy Paophi huszadikáig mindenütt legyen annyi, amennyi szükséges.

A kincstartó a földig hajolt.

- Te, főkancellárius, írd meg és minden nomosz székhelyének az utcáin hirdettesd ki, hogy a nyugati sivatag felől a barbárok nagy erőkkel rajta akarnak ütni az isteni Fájum tartományon... Te pedig, Kaliposz, négy görög ezredet elindítasz délre. Kettő megáll a Labirintus előtt, kettő továbbmegy Haneszig. Ha a papi katonaság kivonulna Tébából, szorítsátok vissza, és ne engedjétek Fájum felé. És ha a papok ellen háborgó nép már a Labirintust fenyegeti, foglalják el akkor a te görög katonáid...

- És ha a vár őrei ellenállnak? - kérdezte Kaliposz.

- Akkor az lázadás volna - vetette oda a fáraó, majd tovább folytatta.

- Te pedig, Tutmózisz, három ezredet Memfiszbe küldesz, és Ptah, Hórusz és Ízisz templomai közelében állítod fel őket. Ha a zavargó nép meg akarná a templomokat ostromolni, az ezredesek nyissák ki a kapukat, és ne engedjék be a népet a szent helyekre, és oltalmazzák meg a főpapokat minden bántalmazás ellen. A Labirintusban is, a memfiszi templomokban is lesznek papok, akik majd zöld ággal jönnek a sereg elé. Az ezredesek kérdezzék meg tőlük a jelszót, és aztán tanácskozzanak velük...

- És ha valaki ellenállni merészel? - vetette fel Tutmózisz.

- Csak lázadók nem teljesítik a fáraó parancsát - felelte Ramszesz.

- A hadseregnek Paophi huszonharmadikán meg kell szállnia a templomokat és a Labirintust - folytatta a fáraó a főkancelláriushoz fordulva. - A nép tehát Memfiszben is, Fajúmban is már tizennyolcadikán gyülekezhet, eleinte csak maroknyi csapatokban, később egyre tömegesebben. Vagyis: ha már huszadika körül is támadnának apróbb zavargások, már azokat is hagyni kell, de a templomokat nem szabad megostromolniuk csak huszonkettedikén és huszonharmadikán. És ha a katonaság megszállotta azokat a pontokat, minden csendesedjen el.

- Nem volna legokosabb most mindjárt tömlöcbe vetni Herihort és Mefreszt? - kérdezte Tutmózisz.

- Minek?... Én nem velük törődöm, hanem a templomokkal és a Labirintussal, amelyeknek megszállására a hadsereg még nem készült fel. Egyébként is Hiram, aki elfogta Herihornak az asszírokhoz írott levelét, csak huszadika táján érkezik vissza... Vagyis csak Paophi huszonnegyedikén lesz a kezünkben a bizonyíték, hogy a főpapok árulók, és rögtön közhírré is tesszük mindenfelé.

- Én tehát menjek Fajúmba? - kérdezte Kaliposz.

- Dehogy! Te és Tutmózisz mellettem maradtok a válogatott ezredekkel... Tartalékunknak is kell lenni, hátha a főpapok eltántorítják tőlünk a nép egy részét.

- Nem félsz, uram, árulástól? - kérdezte Tutmózisz.

A fáraó hanyagul legyintett.

- Az árulás örökösen szivárog, mint a víz a repedt hordóból. Igaz, a főpapok egy kicsit megneszelték ugyan a terveimet, de én is ismerem szándékaikat... De az erők összegyűjtésében megelőztem őket, ők lesznek a gyengébbek. Tíz-egynéhány nap alatt nem lehet ezredeket felállítani...

- És a varázslat? - aggodalmaskodott Tutmózisz.

- Olyan varázslat nincs, amelyet a csatabárd el ne oszlatna! - nevetett Ramszesz.

E pillanatban Tutmózisz be akart számolni a fáraónak a főpapok Lükonnal űzött mesterkedéseiről. De most is visszatartotta az a meggondolás, hogy ha a fáraó nagyon felindul, akkor oda az a higgadtság, amely most oly hatalmassá teszi.

Ütközet előtt a vezérnek semmi másra nem szabad gondolni, mint csak csatára. Lükon dolga maradhat akkorra, amikor a papok a börtönben ülnek.

A fáraó intésére Tutmózisz a szobában maradt, a három másik főméltóság, mélyen meghajolva ő szent felsége előtt, eltávozott.

- Végre - sóhajtotta a főkancellárius, amikor a kincstartóval együtt kiért a pitvarra -, végre vége szakad a borotváltfejűek uralmának!

- Már nagyon ideje volt - felelte a kincstartó. - Az utolsó tíz évben akármelyik kis próféta többet nyomott a latban, mint Téba vagy Memfisz nomarchosza.

- Én azt hiszem, Herihor szép csendesen már készíti a csónakot, amelyen Paophi huszonharmadika előtt kereket old - jegyezte meg Kaliposz.

- Mi baja lehet? - felelte a kancellárius. - Ő szent felsége, ha ma haragszik is rájuk, megbocsát nekik, ha megalázkodnak...

- Sőt, Nikotrisz királyné kérésére még a vagyonukat is meghagyja nekik - tódította a kincstartó. - Mindenesetre valamelyes rend lesz az országban, amely már nagyon megfogyatkozott.

- Csak úgy látom, ő szent felsége nagyon is nagy előkészületeket tesz - fejtegette a kancellárius. - Én bizony mindent a görög ezredekkel igazítottam volna el, a köznépet kihagytam volna...

- Fiatal... szereti a mozgást... a zajt... - vetette közbe a kincstartó.

- Látszik, hogy egyiktek se katona! - jegyezte meg erre Kaliposz. - Ha küzdelemre készülök, minden erőt össze kell vonni, mert mindig érhetik az embert váratlan meglepetések.

- Az bizonyos, hogyha a köznép nem volna a hátunk mögött... - magyarázkodott a kancellárius. - De így mi érhetne bennünket váratlanul?... Az istenek nem szállnak le, hogy megvédjék a Labirintust.

- Te nyugodt vagy, kegyes uram, azért beszélsz így - szólt újra Kaliposz -, nyugodt vagy, mert tudod, hogy a fővezér résen van, és igyekszik mindent előre látni. Különben bizony borsódzna a hátad.

- Én nem látok semmi váratlan meglepetést - erősködött a kancellárius. - Hacsak a főpapok újra el nem terjesztik a hírét, hogy a fáraó megháborodott...

- Az biztos, hogy minden furfangot megpróbálnak - hagyta rá a főkincstartó, és nagyot ásított -, de erővel nem győzik... Mindenesetre hálát adok az isteneknek, hogy a fáraó táborába helyeztek... De gyerünk aludni...

A három főméltóság távozása után Tutmózisz az egyik falon felnyitott egy titkos ajtót, és Szamentut vezette be a fáraó szobájába. Ramszesz nagy örömmel fogadta Széth isten főpapját, csókra nyújtotta neki a kezét, és átölelte a fejét.

- Békesség veled, hűséges, jó szolgám - köszöntötte a fáraó. - Mi jót hozol?

- Kétszer jártam a Labirintusban - felelte a pap.

- És már ismered az utat?

- Ismertem régebben is, de most felfedeztem valamit. Az egész kincstár elsüllyedhet, mindenkit agyonsújthat, az ott levő óriási gazdagság pedig elpusztulhat...

A fáraó összeráncolta szemöldökét.

- Ezért kérem szent felségedet, adjon mellém tíz-egynéhány megbízható embert. Az ostrom előtti éjjel bemegyek velük a Labirintusba, és megszállom a kincstár melletti szobákat... különösen a felsőt...

- Beviszed őket?

- Be. Bár még egyszer magam is elmegyek a Labirintusba, és végérvényesen megállapítom: nem tudnám-e idegen segítség nélkül is megakadályozni a pusztulást. Még a legmegbízhatóbb ember se biztos, és behatolásuk magára vonhatná azoknak az őrködő kutyáknak a figyelmét...

- Ha máris nem járnak a sarkadban... - szólt a fáraó.

- Hidd el, felséges uram - bizonygatta a pap, mellére téve a kezét -, csodának kellene történnie, hogy megszimatoljanak. Szinte gyerekesen el vannak vakulva. Mert bár gyanítják, hogy valaki be akar hatolni a Labirintusba, de az ostobák csak a látható bejárások előtt kettőzik meg az őrséget. Én pedig egyetlen hónap alatt három titkos ajtót fedeztem fel, amelyekről ők elfeledkeztek, vagy egyáltalán nem is tudnak róluk. Legfeljebb valami szellem figyelmeztethetné őket, hogy a Labirintusban járok, csak az mutathatná meg, melyik szobában járok. Az pedig háromezer szoba és folyosó közül teljességgel lehetetlen.

- Szamentu őkegyességének igaza van - szólt Tutmózisz. - Talán már túlságba is visszük ezt a nagy óvatosságot ezekkel a papi férgekkel.

- Azt ne mondd, vezér! - szállt vele vitába a pap. - Ő szent felségéhez mérve annyi az ő erejük, mint egy maroknyi homoknak a márványtemplomhoz képest, de Herihor és Mefresz nagyon okosak, és alighanem olyan fegyvereket szegeznek ellenünk, olyan fordulatok elé állíthatnak bennünket, hogy a torkunkra forr a szó az ámulattól... A mi templomaink tele vannak titkokkal, amelyek gondolkodóba ejtik még a bölcseket is, a köznép lelkét pedig porig sújtják.

- Beszélj valamit erről! - kérte a fáraó.

- Előre megmondom, hogy felséged katonái nagy csodákat látnak majd a templomokban. Hol a fáklyák alszanak el, hol meg lángok csapkodnak körülöttük, förtelmes szörnyetegek veszik körül őket... Most fal állja el az útjukat, majd szakadék nyílik a lábuk előtt. Egyik-másik folyosón víz önti el őket, másutt meg láthatatlan kezek kövekkel dobálják meg... Aztán micsoda dübörgés, milyen félelmetes hangok dörögnek majd körülöttük!

- Minden templomban vannak hűséges, fiatal papjaim, a Labirintusban pedig ott leszel te - nyugtatta meg a fáraó.

- Meg a csatabárdjaink - vetette közbe Tutmózisz. - Hitvány katona az, aki meghátrál holmi lángok, ijesztgetések elől, vagy arra pocsékolja a drága időt, hogy titkos hangokra füleljen.

- Okosan beszélsz, vezér! - helyeselt Szamentu. - Ha bátran előretörtök, a rémségek eltűnnek, a hangok elnémulnak, és a lángok se perzselnek.

- Most pedig még egy utolsó szó, felséges urunk - fordult a pap Ramszeszhez. - Ha ottvesznék...

- Ne is beszélj róla! - vágott hevesen a szavába a fáraó.

- Ha ottvesznék - ismételte szomorú hangon Szamentu -, akkor Széth egy fiatal papja eljön felségedhez az én gyűrűmmel. A katonaság foglalja csak el a Labirintust, kergesse ki belőle az őröket, és ne is hagyja el többé az épületet, mert az a fiatal pap talán egy hónap leforgása alatt, de talán hamarabb is megtalálja az utat a kincstárba, mert én meghagyom neki az útbaigazításokat. De felséges uram - folytatta letérdelve -, én csak egyet kérek tőled: ha győzöl, állj bosszút értem, de legfőképpen meg ne bocsáss Herihornak és Mefresznek. Te nem tudod, milyen veszedelmes ellenség ez a két ember!... Ha ők kerekednek felül, nemcsak te magad pusztulsz el, hanem az egész dinasztiád...

- Vajon nem méltó dolog-e, hogy a győztes nagylelkű legyen a legyőzöttek iránt? - kérdezte a fáraó sötéten.

- Semmi nagylelkűség!... Semmi kegyelem! - kiáltotta Szamentu. - Amíg azok élnek, téged is, engem is halál, szégyen fenyeget, még a holttestünket is meggyalázzák. Oroszlánt megszelídíthetsz, föníciait megvethetsz, líbiait, etiópot megnyerhetsz magadnak... Megengesztelheted a kháldeai papot is, mert az mint a sas felemelkedik a magasságokba, és ott nem kell tartania a nyilaktól... De egyiptomi papot, aki belekóstolt a bőségbe és hatalomba, meg nem békítesz semmivel. Ezt a harcot csak a halál fejezheti be, vagy az övék, vagy a tiéd.

- Igazad van, Szamentu - felelte Tutmózisz. - Szerencsére nem ő szent felsége, hanem mi, katonák döntjük el ezt a pört a papok és a fáraó között.

Tizennegyedik fejezet

Paophi tizenkettedikén nyugtalanító hírek kaptak szárnyra több egyiptomi templomból.

Az utóbbi napokban Hórusz templomában felfordult az oltár, Ízisz templomában könnyezett az istennő szobra. Aztán a tébai Ámon-templomban és Ozirisz denderai sírja körül is baljóslatú csodák estek. A csalhatatlan jelekből a papok azt a következtetést vonták le, hogy Egyiptomot nagy csapás fenyegeti, még a hónap vége előtt.

Ezért aztán Herihor és Mefresz elrendelte, hogy a templomok körül körmeneteket tartsanak, a házaknál pedig áldozatokat mutassanak be az isteneknek.

Mindjárt másnap, Paophi tizenharmadikán tartottak is egy nagy körmenetet Memfiszben: Ptah isten kijött a templomából, Ízisz istennő is az övéből. A két isten a város központja felé tartott, de nagyon kevés számú hivő, főleg nők kíséretében. A végén kénytelenek voltak visszafordulni, mert az egyiptomiak csúfot űztek belőlük, a máshitűek pedig annyira vetemedtek, hogy köveket dobáltak az istenek szent csónakjaira.

A zavargások láttára a rendőrség közömbös maradt, sőt egyik-másik tagja még részt is vett ebben a méltatlan viselkedésben. Délután pedig ismeretlen emberek azt magyarázgatták a tömegnek, hogy a papi rend nem enged semmiféle könnyítést a dolgozóknak, és lázadást akar szítani a fáraó ellen.

Estefelé a templomok előtt munkáscsoportok gyűltek össze és kifütyülték, szidalmazták a papokat. Ugyanakkor köveket dobáltak a kapukra, és egy gonosz lélek a nyilvánosság láttára leütötte a templomára vigyázó Hórusz isten orrát.

Egy-két órával napnyugta után a főpapok és legragaszkodóbb híveik összegyűltek Ptah templomában. Ott volt Herihor, Mefresz, Mentuzufisz, három nomarchosz és Téba főbírája.

- Rettenetes idők! - jegyezte meg a bíró. - Biztosan tudom, hogy a fáraó fel akarja bujtogatni a csőcseléket, rohanja meg a templomokat...

- Azt hallottam - szólt a szebeszi nomarchosz -, hogy parancs ment Nitagerhez, minél gyorsabban siessen ide újabb csapatokkal, mintha máris nem volna itt éppen elég!

- Tegnap óta megszakadt az összeköttetés Alsó- és Felső-Egyiptom között - újságolta Aa nomarchosza. - Az országutakon katonaság áll, ő szent felsége gályái pedig átvizsgálnak minden hajót, mely a Níluson feltűnik...

- XIII. Ramszesz nem „ő szent felsége” - szólt közbe Mefresz szárazon -, mert még nem kapta meg a koronát az istenek kezéből.

- Ez mind csak semmiség volna - mondta az országbíró. - A legnagyobb veszedelem az árulás. Vannak jelek, melyek szerint sok fiatalabb pap a fáraóhoz húz, és mindenről jelentést tesz neki...

- De még olyanok is akadtak, akik vállalták, hogy kezére járnak a katonaságnak a templomok megszállására - tette hozzá Herihor.

- A hadsereg meg fogja szállni a templomokat? - kiáltott fel a szebeszi nomarchosz.

- Legalábbis huszonharmadikán, így szólt a parancs - felelte Herihor.

- És te, kegyes uram, ilyen nyugalommal tudsz erről beszélni? - ijedezett az amenti nomarchosz.

Herihor vállat vont, a nomarchoszok meg összenéztek.

- De ez már nem fér a fejembe! - fakadt ki dühösen Aa nomarchosza. - A templomoknak alig van pár száz főnyi katonaságuk, papok elárulják az ügyünket, a fáraó elvág bennünket Tébától, és fellázítja ellenünk a népet, Herihor őkegyessége pedig minderről úgy beszél, mintha lakomára hívna meg bennünket... vagy védekezzünk, ha ugyan még lehet, vagy pedig...

- Adjuk meg magunkat ő szent felségének? - vetette oda csúfondárosan Mefresz. - Arra mindig ráértek!

- De mi szeretnénk tudni egyet-mást a védelem eszközeiről... - hangoztatta a szebeszi nomarchosz.

- Az istenek megoltalmazzák híveiket - felelte Herihor.

Aa nomarchosza a kezét tördelte.

- Hogy megvalljam őszintén az igazat, a te közömbösséged engem is meglep - intette az országbíró is. - Hiszen szinte az egész köznép ellenünk fordult...

- Olyan a köznép, mint a pelyva, arra megy, amerre a szél viszi - szólt Herihor.

- És a hadsereg?

- Van-e olyan hadsereg, amely porba ne omlana Ozirisz előtt?

- Azt tudom - vágott a szavába türelmetlenül Aa nomarchosza -, de én nem látom se Oziriszt, se azt a szelet, amely a mi pártunkra fordítaná a népet... Azalatt pedig a fáraó már ma megnyerte őket ígéreteivel, holnap pedig már elő is áll az adománnyal...

- Az ígéreteknél és adományoknál erősebb a félelem - felelte Herihor.

- Mitől félhetnének?... A mi összevissza háromszáz katonánktól?

- Ozirisztól majd megijednek.

- De hát hol van Ozirisz? - kérdezte indulatosan Aa nomarchosza.

- Mindnyájan meglátjátok. És boldog lesz, aki azon a napon a szeme világát is el nem veszti.

Herihor olyan rendületlen nyugalommal mondta ezeket a szavakat, hogy a gyülekezetben nagy csendesség támadt.

- Utóvégre is mitévők leszünk? - kérdezte egy kis szünet múlva az országbíró.

- A fáraó azt akarja, hogy a nép huszonharmadikán rohanja meg a templomokat - válaszolta Herihor. - Nekünk azonban ki kell erőszakolnunk, hogy már Paophi huszadikán támadjanak.

- Örökkön élő istenek! - kiáltott most újra Aa nomarchosza, égre emelve a kezét. - Hát miért kell nekünk magunknak bajt zúdítani a fejünkre; ráadásul még három nappal hamarabb?

- Hallgassatok Herihorra - szólt határozott hangon Mefresz -, és minden úton-módon rajta legyetek, hogy a támadás Paophi huszadikán reggel történjék!

- És ha csakugyan szétvernek bennünket? - kérdezte zavartan a főbíró.

- Ha Herihor átkai nem hatnak, akkor én hívom segítségül az isteneket - felelte Mefresz, és szemében baljóslatú tűz lobbant fel.

- Ha nektek, papoknak, megvannak a titkaitok, amelyeket mielőttünk nem szabad feltárni - jegyezte meg a legfőbb bíró -, jó, megtesszük, amit parancsoltok, kierőszakoljuk a támadást huszadikán. De jusson eszetekbe, hogy a mi vérünk és gyermekeink vére a ti fejetekre száll...

- Szálljon a mi fejünkre! - mondta egyszerre a két főpap.

Herihor pedig még hozzátette:

- Tíz esztendő óta kormányozzuk az országot, és ezalatt egyikőtökön sem esett sérelem, valamint megtartottuk minden ígéretünket. Néhány napig legyetek hát még türelemmel és hűséggel, akkor meglátjátok az istenek hatalmát, és megkapjátok jutalmatokat.

A nomarchoszok rövidesen elbúcsúztak a főpapoktól, de nem is próbálták palástolni szomorúságukat és aggodalmukat. Herihor és Mefresz magukra maradtak.

Hosszú hallgatás után Herihor törte meg a csendet:

- Igen. Az a Lükon jó volt, míg az őrültet játszotta. De hogy őt állítsuk oda Ramszesz helyett!...

- Ha a tulajdon édesanyja nem ismerte meg - felelte Mefresz -, akkor nyilván nagyon hasonlít hozzá... Odaülni a trónra, és néhány szót szólni a környezetéhez, azt csak meg tudja tenni... Különben is majd ott leszünk mellette.

- Szörnyen ostoba komédiás!... - sóhajtotta Herihor, a homlokát dörzsölve.

- Bölcsebb millió meg millió más embernél, mert kettős látása van, és nagy szolgálatot tehet még vele az országnak.

- Kegyes uram, örökösen ezt a kettős látását emlegeted - vetette oda Herihor. - Végre hadd győződjem meg róla én is...

- Akarod? - kérdezte Mefresz. - Akkor gyerünk... De az istenekre! Herihor, még tulajdon szíved előtt is hallgass arról, amit most látsz...

Lementek Ptah templomának a pincéjébe. Egy tágas üregbe léptek, ahol csak egy kis mécses világított. A gyenge világításban Herihor egy embert látott, aki az asztalnál ült és evett. Olyan köpeny volt rajta, amilyent a fáraó testőrei viseltek.

- Lükon - szólt hozzá Mefresz -, az ország legfőbb méltósága szeretne meggyőződést szerezni arról, milyen tehetséggel áldottak meg téged az istenek...

A görög félrelökte az ételes tálat, és dörmögni kezdett.

- Átkozott a nap, amikor a lábam először lépett a ti földetekre!... Inkább dolgoznék kőfejtőben, hadd botoznák a hátam...

- Arra még mindig ráérsz - szólt sötéten Herihor.

A görög elhallgatott, majd egyszerre csak elkezdett reszketni, amint Mefresz kezében megpillantott egy fekete kristálygolyót. Elfakult tekintete megzavarodott, arcán verejtékcsöppek gyöngyöztek. Szeme mereven egy pontra tapadt, mintha odaszögezték volna a kristálygolyóra.

- Már alszik - suttogta Mefresz. - Nem csodálatos?

- Ha ugyan nem komédiázik.

- Csípj bele... szúrd meg... akár meg is perzselheted... - biztatta Mefresz.

Herihor tőrt húzott elő fehér köntöse alól, és úgy tett, mintha Lükonba akarná döfni, épp a két szeme között. De a görög meg se moccant, még a szeme héja se rezzent meg.

- Nézz ide - szólította meg Mefresz, és Lükon elé tartotta a kristálygolyót. - Látod, ki ragadta el Kámát?

A görög ökölbe szorított kézzel felugrott ültéből, szája tajtékzott.

- Eresszetek! - kiáltotta rekedt hangon. - Eresszetek, hadd iszom meg a vérét!

- Hol van most az az ember? - kérdezte Mefresz.

- Egy kis villában, a kertnek azon az oldalán, amelyik legközelebb esik a folyóhoz... Gyönyörű nő van vele... - suttogta Lükon.

- Hebron a neve, Tutmózisznak a felesége - súgta neki Herihor. - Valld be, Mefresz - tette hozzá -, ahhoz nincs szükség kettős látásra, hogy ezt megtudjuk...

Mefresz összeszorította keskeny ajkát.

- Ha ez nem győz meg, kegyes uram, mutatok én ennél különbet is - bizonykodott. - Lükon, találd meg az árulót, aki utat keres a labirintusi kincsekhez...

Az alvó görög még élesebben rámeredt a kristálygolyóra, majd egy kis idő múlva megszólalt:

- Látom... Koldusdaróc van rajta...

- Hol van?

- Fekszik egy kocsma udvarán, amely a Labirintushoz legközelebb van... reggelre ott lesz...

- Milyen formájú?

- Vörös a haja, szakálla... - felelte Lükon.

- Nos? - kérdezte Mefresz Herihort.

- Ügyes rendőrséged van - jegyezte meg Herihor.

- De a Labirintust ugyancsak rosszul őrzik az őrei! - fakadt ki haragosan Mefresz. - Még ma éjjel odamegyek Lükonnal, hogy figyelmeztessem az ottani papokat... De ha sikerül megmentenem az istenek kincseit, kegyes uram, beleegyezel-e, hogy én legyek azután a Labirintus főfelügyelője?

- Amint kívánod, kegyes uram - vágta rá Herihor közömbösen. Szívében pedig még hozzágondolta: „Végre az istenfélő Mefresz is megmutatja a karmait és fogait... Ő maga nem is akar egyéb lenni, mint a Labirintus főfelügyelője, Lükonból meg fáraót faragna! Csakugyan, ha ki akarnám elégíteni a híveim mohóságát, az isteneknek kellene teremteniük tíz Egyiptomot!”

A két főpap elhagyta a templomot. Herihor az éjszaka sötétjében gyalog ment haza Ízisz templomába, ahol a lakása volt. Mefresz pedig két, lovakra szerelt gyaloghintót rendelt. Az egyikbe fiatal papok betették az alvó Lükont, akinek zsákot húztak a fejére, a másikba pedig maga Mefresz szállt be, és egy maroknyi lovas kíséretében, gyorsan ügetve Fajúmba ment.

Paophi tizennegyedikéről tizenötödikére virradó éjjel Szamentu - a fáraónak adott ígérete szerint - csakugyan behatolt a Labirintusba, egy titkos ajtón, amelyet csak ő ismert. Kezében egy nyaláb fáklya, közülük egy égett, vállán egy kis kosár, benne egy s más eszköz.

Szamentu könnyűszerrel haladt teremről teremre, folyosóról folyosóra, az oszlopokon és falakon egyetlen érintéssel elmozdította a titkos ajtót fedő kőlapot. Néha-néha tétovázott, de akkor elolvasta a falra rótt titkos jeleket, és összehasonlította őket a nyakában lógó gyöngyökre vésett jelekkel.

Egy félórai járás után a kincstárban volt, ott is elmozdított a padlón egy kőlapot, és lement az alatta nyíló terembe. Alacsony, de tágas helyiség volt, mennyezete egy sereg zömök oszlopon nyugodott.

Szamentu letette a kosarat, és két fáklyát gyújtva, az erősebb világ mellett olvasni kezdte a falra vésett feliratokat.

„Noha alakom hitvány - idézte az egyik felirat -, de azért igazi fia vagyok az isteneknek, mert rettenetes az én haragom.

Odakint a szabadban tűzoszloppá válok, és villámokat szórok. Bezárva mennydörgés, pusztulás vagyok, és nincs építmény, amely ellenállhatna az én hatalmamnak.

Csak a szent víz tud lecsillapítani, mert az elveszi az erőmet. De haragom éppúgy kirobban lobogó lángból, mint a legcsekélyebb szikrából.

Előttem minden legörnyed, leomlik. Olyan vagyok, mint Tüfón, aki ledönti a legnagyobb fákat, és magasba emeli a köveket.”

„Szóval minden templomnak megvan a maga titka, amelyet a többiek nem ismernek!” - mondta magában Szamentu.

Kinyitott egy oszlopot, és kivett belőle egy jókora urnát. A födele viasszal volt leragasztva, egy kis nyíláson pedig hosszú, vékony zsinór volt belevezetve, amelynek a másik vége nem tudni, hol végződött az oszlop belsejében.

Szamentu levágott a zsinórból egy kis darabot, odatartotta a fáklya lángjához, és megfigyelte, hogy a zsinór, csodálatos hirtelenséggel, nagy sercegéssel ég el.

Most késsel óvatosan lefejtette az urna födelét, és szürke port, apró rögöcskéket talált benne. Kivett néhány rögöt, oldalt húzódott, aztán odaértette hozzá a fáklyát. Egy szempillantás alatt nagy lángnyelvek csaptak fel, a kis rögök eltűntek, csak kellemetlen és sűrű füst maradt utánuk.

Szamentu most a hamvas porból vett ki egy kicsit, leszórta a padlóra, közé helyezte a zsinór egy kis darabkáját, amelyet az urna mellett talált, és egy nehéz követ tett rá. Aztán megint odatartotta a fáklyát, a zsinór tüzet fogott, és egy kis idő múlva a nehéz kő lángok közt fölrepült a levegőbe.

- Most már kezemben van az isteneknek ez a fia! - jegyezte meg elmosolyodva Szamentu. - Nem pusztul el a kincstár...

Azzal elindult oszloptól oszlophoz, sorra kinyitotta a kőlapokat, és mindenünnen kiszedte az elrejtett urnákat. Mindegyikbe zsinór vezetett. Szamentu elvágta, az urnákat pedig félrerakta...

„Na - gondolta magában a pap -, ő szent felsége nekem adhatná a fele kincstárát, de legalábbis megtehetné a fiamat nomarchosznak!... És meg is teszi, minden bizonnyal, mert igazán nagylelkű fejedelem... Engem pedig legalábbis a tébai Ámon-templom illet meg...”

Miután ily módon biztosította az alsó termet, visszatért a kincstárba, onnan pedig tovább a felső terembe. A falakon ott is voltak feliratok, sok-sok oszlop, valamennyiben urna; zsinór vezetett ezekbe is, mind tele voltak szürke rögökkel, amelyek a tűzzel való érintkezésre felrobbantak.

Szamentu elvagdalta a zsinórokat, az oszlopokból kiszedte az urnákat, aztán egy csipetnyi szürke port belekötött egy kis ruhába.

Aztán fáradtan leült. Hat fáklyája már elégett: az éj már a vége felé járhatott.

„Sose hittem volna - mondta magában -, hogy az itteni papok kezében ily csodálatos matéria van... Hiszen ezzel romba lehetne dönteni az asszír várakat!... De mi se kötünk minden titkot a tanítványaink orrára...”

Kimerülten üldögélt, s ábrándozni kezdett. Most már bizonyos volt benne, hogy megkapja a legnagyobb méltóságot, hatalmasabbat, mint amelyet Herihor betöltött.

És mit fog majd tenni?... Nagyon is sokat. Biztosítja majd ivadékainak a bölcsességet és a vagyont is. Azon lesz, hogy megszerezze minden templom titkát, ami korlátlanul megszilárdítaná a hatalmát, és örökre biztosítaná Egyiptom túlsúlyát Asszíria fölött.

Az ifjú fáraó semmibe se veszi az isteneket. Ez megkönnyítené neki, hogy megalapítsa az Egyisten, például az egy Ozirisz tiszteletét, és Egyiptommal egy birodalomba egyesítse a föníciaiakat, zsidókat, görögöket, líbiaiakat.

Ugyanakkor hozzálátna a csatornaépítéshez is, amely összeköti a Vörös-tengert a Földközi-tengerrel. Ha a csatorna mentén várakat építenek és erős csapatokat vonnak össze, akkor az egész kereskedelem, kelet és nyugat ismeretlen népeivel, Egyiptom kezébe jut.

Akkor pedig Egyiptomnak tulajdon hajóhadat kell építenie, egyiptomi hajósokat kell nevelnie... Elsősorban pedig le kell törnie Asszíriát, amely évről évre veszedelmesebb kezd lenni... Le kell törni a papok kapzsiságát, élvvágyát... Legyenek bölcsek, éljenek bőségben, de szolgálják az országot, ahelyett, hogy mint ma: csak fejőstehenüknek nézik...

„Már Háthor hónapban hatalmon leszek! - forgatta magában. - A fiatal fáraó sokkal jobban szereti az asszonynépet és a katonaságot, semhogy az ország dolgaival foglalkozhatna... Ha pedig nem lesz fia, akkor az én fiam, az én fiam...”

Fölébredt álmodozásából. Ismét elégett egy fáklyája, ideje volt kifelé indulni a föld alól.

Fölkelt, vállára vette kis kosarát, és elindult a kincstár fölötti teremből.

„Nincs szükségem segítségre... - gondolta és elmosolyodott. - Mindent egymagam biztosítottam... én magam... Széth lenézett papja!”

Már keresztülhaladt egy sereg szobán, folyosón, amikor egyszerre hirtelen megállt... Úgy rémlett neki, mintha ennek a teremnek a padlóján, ahol most jár, vékony kis fénysávot látott volna...

Egyszerre olyan rettenetes ijedelem szorította el a torkát, hogy hirtelen eloltotta a fáklyát. De akkorra a fénysáv elenyészett a padlón.

Szamentu megfeszítette hallóérzékét, de csak halántékának a lüktetését hallotta a tulajdon fején.

„Képzelődtem!” - mondta magában.

Reszkető kézzel kivett a kosarából egy kis edénykét, amelyben lassan izzott egy darab tapló, és újra meggyújtotta rajta a fáklyát.

„Nagyon álmos vagyok!” - fordult meg a fejében.

Körülnézett a teremben, és odalépett ahhoz a falhoz, amelyben a titkos ajtó volt. Megnyomta a szög fejét, de az ajtó nem tárult fel. Még egyszer megnyomta... majd harmadszor is... hiába...

- Mi ez? - szólt megdöbbenve.

Most már teljesen elfeledkezett a fénysávról. Úgy érezte, hogy valami új, hallatlan dolog történt vele. Annyi száz meg száz titkos ajtót nyitott már ki életében, annyit nyitott már ki magában a Labirintusban is, hogy most sehogy se tudta felfogni ezt az akadályt.

Most újra elfogta a rettegés. Faltól falhoz szaladgált, és mindenütt próbálgatta a titkos ajtót. Végre egyik helyen a fal engedett. Szamentu mélyen föllélegzett, és egy óriási terembe lépett, amelyet, mint annyi mást, oszlopok töltöttek be. Fáklyája a nagy térségnek csak egy kis-kis részét világította be, a java része elveszett a sűrű homályban.

A sötétség, az oszlopok erdeje, főképpen pedig a terem ismeretlen volta megnyugvást szerzett a papnak. Szorongása mélyén már felcsillant a gyermekes remény szikrája: azt hitte, hogy ha ő nem ismeri ezt a termet, nem ismeri más se, nem talál ide senki...

Egy kissé megnyugodott, és ekkor úgy érezte, hogy a lába roskadozik. Leült. De hamarosan újra felugrott, körbejártatta a szemét, mintha meg akart volna győződni róla: csakugyan fenyegeti-e veszély és honnan? Melyik sötét zugból sompolyog elő, és veti rá magát?

Szamentu úgy megszokta a föld alatti odúkat, a sötétben való botorkálást, mint senki más egész Egyiptomban... Sok nyugtalan percen ment már keresztül életében. De amit most átélt, valahogy annyira új volt előtte, és olyan szörnyűséges, hogy félt igazi nevén megnevezni.

Végre nagy erőfeszítéssel összeszedte gondolatait.

„Ha csakugyan láttam azt a világosságot - tűnődött -, ha valaki csakugyan elzárta előlem az ajtót, akkor elárultak!... Akkor pedig most mitévő legyek?”

„Meghalsz!” - suttogta egy hang, valahol a lelke mélyén.

„Meghalok?”

A verejték kiverte az arcát; lélegzete elakadt. És hirtelen őrült ijedelem vett rajta erőt. Összevissza futkosott a teremben, és öklével verdeste a falakat, kereste a kijáratot. Már elfelejtette, hol van, hogy jutott ide: elvesztette az irányt, de még a tájékozódás lehetőségét is, a nyakában lógó gyöngyök útbaigazítása nyomán.

Egyszerre úgy érezte, mintha két ember lakna benne: az egyik csaknem tébolyodott, a másik higgadt és okos. Az okos azt erősítette, hogy mindez csak üres káprázat, hogy nem fedezte fel senki, nem is keresi senki, és kijut innen, csak egy kicsit magához térjen. Ám a másik, a tébolyult, nem hallgatott az értelem szavára, sőt egyre inkább belső ellenfele feje fölé kerekedett.

Ó, ha el lehetne bújni valamelyik oszlopban!... Akkor aztán csak keressék... Bár nyilván nem keresné senki! Nem is akadnának rá, de kialhatná magát, és kipihenten visszanyerné önuralmát.

„Mi érhetne itt engem? - mondta vállat vonva. - Csak le tudnék higgadni, akkor üldözhetnének akár az egész Labirintusban... Mert minden út elzárásához néhány ezer emberre volna szükség, ahhoz pedig, hogy megtudhassák, melyikben húzódom meg, valóságos csodának kell esni!

De tegyük föl, hogy elcsípnek... Hát aztán!... Előveszem ezt a kis üvegcsét, a számhoz emelem, és egy pillanat alatt kimenekülök, nem fog el senki... Még az istenek se...”

De hasztalan volt minden okoskodás, egyszerre megint olyan rettenetes szorongás lepte meg, hogy újra kioltotta a fáklyát, és reszketve, vacogó fogakkal simult az egyik oszlophoz.

„Miért kellett... miért is kellett idejönnöm! - mondta magában. - Nem volt meg a betevő falatom?... Vagy nem volt hová lehajtani a fejem?... Világos, hogy felfedeztek... Hiszen a Labirintusnak tenger őre van, olyan éberek, mint a kutyák, és csak gyerek vagy ostoba ember hihette, hogy félre lehet őket vezetni!...

A vagyon!... A hatalom!... Van-e olyan kincs, amiért érdemes volna odaadni az életnek akár csak egyetlenegy napját is?... Én meg java erőmben kockára tettem...”

Úgy rémlett neki, mintha súlyos kopogást hallott volna. Talpra ugrott - és a terem mélyében világosságot pillantott meg.

„Úgy van: ez valóságos fény, nem káprázat...” A távoli falon, valahol a terem végén, az ajtó nyitva volt, fáklyákkal néhány fegyveres ember lépkedett be rajta óvatosan.

Erre a látványra a papnak fagyos hideg futott végig a lábán, szívén, fején... Most már nem kételkedett benne, hogy nemcsak nyomára bukkantak, hanem már üldözik, és körül is fogták.

Ki árulhatta el?... Nyilvánvaló: csak egy ember lehetett, Széth fiatal papja, akit elég aprólékosan beavatott a terveibe. Az árulónak egy hónapig kellett volna keresnie a labirintusi utakat, de ha az őrökkel összebeszél, egyetlen nap alatt kinyomozhatták Szamentut...

E pillanatban Széth főpapja megismerte azt az érzést, amelyet csak azok éreznek, akik a halállal állnak szemben. Már nem is félt, képzelődésében felrajzott aggodalmai egyszerre szertefoszlottak a valóságos fáklyavilág előtt... És nemcsak visszanyerte teljes önuralmát, de még végtelenül magasabban is érezte magát, mint akárki élő... Egy pillanat múlva nem fenyegeti őt már semmi... semmi veszedelem!

Gondolatai villámsebességgel és világossággal száguldottak keresztül a fején. Egyszerre áttekintette egész életét: sok munkáját, sok veszedelmét, reményeit, nagy álmait... most semmiség volt a szemében mind. Mert mi haszna volna belőle, ha ebben a pillanatban ő volna akár a fáraó is, vagy ha övé volna e fejedelmi kincsek minden drágasága?

Minden csak hiábavalóság, por, vagy még annál is rosszabb: káprázat. Csak egyetlen nagy, valóságos dolog van a világon: a halál...

Ezalatt a fáklyás emberek gondosan szemügyre vettek minden oszlopot, minden zugot, és már megjárták a hatalmas terem felét. A pap látta dárdáik csillogó hegyét, és észrevette, hogy tétováznak, mennyire félve, kelletlenül haladnak előre. Néhány lépésnyire mögöttük egy másik csoport járt, csak egy fáklyával megvilágítva.

Szamentu még csak haragot sem érzett irántuk, inkább csak kíváncsi volt: ki árulhatta el? De még ez a kérdés se nagyon nyugtalanította, mert sokkal fontosabbnak tetszett előtte a nagy kérdés: miért kell az embernek meghalnia, és... mi végre születik a világra?... Mert a halál ténye előtt az egész élet is csak egyetlen fájdalmas pillanattá zsugorodik össze, ha mégoly hosszú, tapasztalatokban mégoly gazdag volt is.

„Miért?... Mi végre?...”

Az egyik fegyveres hangja térítette magához.

- Nincs itt senki, és nem is lehet!

A fegyveresek megálltak. Szamentu úgy érezte, hogy szereti ezeket az embereket, akik nem akarnak továbbmenni... és szíve nagyot dobbant.

Lassanként odaért a másik csoport is: vitatkoztak.

- De hogy is teheti fel, kegyes uram, hogy valaki ide bejöhetett? - mondta az egyik hang haragtól reszketve. - Hiszen minden bejárat előtt őrség áll, különösen most. És ha valaki mégis belopakodott, legfeljebb azért, hogy éhen haljon...

- Márpedig nézze csak, kegyes uram, Lükont, hogy viselkedik - felelte a másik hang. - Az alvó még most is olyan, mintha a közelében érezné az ellenséget...

„Lükon? - gondolkozott el Szamentu. - Ó, ez az a görög, aki annyira hasonlít a fáraóra... De mit látok?... Mefresz hozta ide!”

Ebben a pillanatban az alvó görög előreiramodott, aztán megállt az oszlop előtt, amely mögött Szamentu meghúzódott. A fegyveresek utánafutottak, fáklyáik fénye rávilágított a pap fekete alakjára.

- Ki van itt? - kiáltotta rekedt hangon a parancsnok.

Szamentu előlépett. Váratlan megjelenése olyan erős hatással járt, hogy a fáklyás fegyveresek hátrahőköltek. Keresztülmehetett volna a megdöbbent emberek között, senki se tartóztatta volna fel. De Szamentu már nem is gondolt menekülésre.

- Hát tévedt-e az én távolbalátóm? - kiáltotta Mefresz, kinyújtva karját. - Ott az áruló.

Szamentu nevetve lépett Mefresz elé.

- Erről a kiáltásról rád ismertem, Mefresz - vágta oda Szamentu. - Csalónak ugyan nem vagy csaló, de ostobának ostoba vagy...

Mindenki megdermedt; Szamentu pedig nyugodt gúnnyal folytatta:

- Bár az is igaz, hogy ebben a pillanatban csaló is vagy meg ostoba is. Csaló vagy, mert a Labirintus őreivel el akarod hitetni, hogy ennek a gazembernek kettős látása van; és ostoba is vagy, mert azt gondolod, elhiszik neked. Inkább valld be nyomban, hogy Ptah templomában is megvan a Labirintus pontos tervrajza...

- Nem igaz! - kiáltotta Mefresz.

- Kérdezd meg ezeket az embereket, kinek hisznek: neked-e vagy nekem? Én azért vagyok itt, mert megtaláltam a terveket Széth templomában, te meg a halhatatlan Ptah kegyelméből jutottál ide... - fejezte be Szamentu nevetve.

- Kötözzétek meg ezt az árulót, ezt a hazugot! - parancsolta Mefresz.

Szamentu pár lépést hátrált. Köntöse alól hirtelen előrántott egy kis üvegcsét, az ajkához emelte, majd így szólt:

- Mefresz, te holtod napjáig ostoba maradsz. Neked csak akkor van eszed, ha pénzről van szó...

Azzal kiürítette az üvegcsét, és elvágódott a padlón.

A fegyveresek hozzáugrottak, felemelték, de már visszahanyatlott a kezükből.

- Maradjon csak itt, mint a többiek... - mondta a Labirintus felügyelője.

Azzal az egész csapat elhagyta a termet, és gondosan bezárták a titkos ajtót. Egykettőre künn is voltak a Labirintus föld alatti üregeiből.

Amikor aztán Mefresz őkegyessége felért az udvarra, meghagyta papjainak, hozassák elő a lovakra szerelt gyaloghintókat, és a még mindig alvó Lükonnal együtt nyomban elindult Memfiszbe.

A Labirintus őrei, a szokatlan eseményektől kábultan, hol egymásra, hol Mefresz kíséretére bámultak, amely rövidesen el is tűnt a sárga porfelhőben.

- Nem tudom elhinni - hajtogatta egyre a felügyelő főpap -, hogy akadt napjainkban ember, aki behatolt a Labirintusba...

- Kegyes uram elfelejti, hogy ma három ilyen is akadt - jegyezte meg az egyik fiatalabb pap, a főpapra sandítva.

- Á!... Csakugyan igaz! - felelte a főpap. - Megzavarták az istenek az eszemet? - tette hozzá a homlokát dörzsölve, és megszorongatta a mellére lógó amulettet.

- És kettő közülük elszökött - folytatta a fiatalabb pap. - Az a komédiás Lükon és szent Mefresz.

- Miért nem figyelmeztettél erre még odalenn a föld alatt?! - fakadt ki a főpap.

- Nem tudtam, hogy ez lesz a vége...

- Jaj a fejemnek! - jajveszékelt a főpap. - Még arra se vagyok méltó, hogy kapusa legyek a Labirintusnak, nemhogy őrségének a feje!... Figyelmeztettek bennünket, hogy valaki be akar hatolni a Labirintusba, és nem akadályoztam meg... Most meg kieresztettük a két legveszedelmesebbet, akik azt hozzák be, akit akarnak... Jaj, jaj!

- Ne ess kétségbe, kegyes uram! - csillapította egy másik pap. - A mi törvényünk egészen világos... Küldd be, kegyes uram, Memfiszbe négy vagy hat emberünket, és add a kezükbe az ítéletet. A többi már az ő dolguk...

- Én már igazán elvesztettem az eszem! - sopánkodott a főpap.

- Ami megtörtént, megtörtént - szólt közbe nem minden gúny nélkül a fiatal pap. - Csak egy bizonyos: olyan emberek, akik nemcsak bejutottak a Labirintusba, hanem egész otthonosan járnak-kelnek benne, akár a tulajdon házukban, nem élhetnek tovább...

- Jelöljetek hát ki hat embert az őrségünkből...

- Természetes!... Végezni kell vele! - erősítgették a felügyelő papok.

- Ki tudja, Mefresz nem Herihor őkegyességével egyetértve járt-e el? - súgta valaki.

- Elég! - rivallt rá a főpap. - Ha Herihort találnók itt a Labirintusban, ővele is a törvény szerint járnánk el. De meggyanúsítani, vádolni nem szabad senkit... Az íródeákok írják meg Mefresz és Lükon ítéletét, a kijelölt emberek menjenek utánuk, amilyen gyorsan csak lehet, az őrségeket pedig meg kell erősíteni. Azonfelül végig kell idebenn kutatnunk az egész épületet, és nyomára jönnünk, hol, merre jött be Szamentu... Bár bizonyos vagyok benne, hogy egyhamar nem akad követője...

Néhány óra múlva hat ember elindult Memfiszbe.

Tizenötödik fejezet

Paophi hónapnak a tizennyolcadik napján Egyiptomban már teljes volt a zűrzavar. Alsó- és Felső-Egyiptom között az összeköttetés megszakadt, a kereskedelem megszűnt, a Níluson csak katonai figyelőhajók jártak, a szárazföldi utakat katonaság lepte el, amely vonult a nagyobb városokba, ahol híresebb templomok emelkedtek.

Munka csak a papi birtokokon folyt. A nemesek, nomarchoszok, de még a fáraó birtokain is lábon maradt a len, a lóheréhez hozzá se nyúltak, a szőlőt se volt, aki leszedje. A parasztok nem dolgoztak semmit, csak csapatokba verődve csavarogtak, énekeltek, ettek-ittak, és ijesztgették a papokat meg a föníciaiakat.

A városokban a boltok zárva maradtak, a tétlen mesteremberek pedig naphosszat az ország átalakulásán tanakodtak. Ez a nyugtalanító jelenség Egyiptomban nem volt újság, de most olyan fenyegető méreteket öltött, hogy az adószedők, de még a bírók is elrejtőztek, annál is inkább, mert a rendőrség nagyon enyhén kezelte a köznép túlkapásait.

Még egy dolog érdemelt különös figyelmet: a bőséges ennivaló és bor. Különösen a föníciai kocsmákban, csapszékekben, de másutt is, Memfiszben éppúgy, mint a tartományokban, ki-ki annyit ehetett-ihatott, amennyit akart, ingyen vagy potom áron.

Azt beszélték, hogy ő szent felsége rendezi ezt a cécót a népének, és nem is lesz vége egy egész hónapig.

Minthogy a közlekedés nagyon megnehezült, vagy teljesen meg is akadt, az egyes városok nemigen tudták, mi folyik a szomszédban. Csak a fáraó, még inkább pedig a papok látták át az egész ország helyzetét.

Ezt a helyzetet elsősorban is a teljes szakadás jellemezte Alsó- és Felső-Egyiptom, vagyis a tébai és memfiszi birodalom között. Tébában a papság hívei voltak túlsúlyban, Memfiszben meg a fáraó pártja. Tébában azt beszélték, hogy XIII. Ramszesz megháborodott, és el akarja adni Egyiptomot a föníciaiaknak; Memfiszben meg azt bizonygatták, hogy a papok a fáraót meg akarják mérgezni, és az asszírokat akarják az országba hozni.

Az egyszerű nép északon, délen egyaránt ösztönösen a fáraóhoz húzott. De a nép csak passzív, ingatag erő volt. Amikor a kormány kortese beszélt előttük, a parasztok készek voltak megrohanni a templomokat, megverni a papokat; amikor pedig körmenet haladt el mellettük, arcra borultak, és rettegve hallgatták a jóslatokat, hogy még ebben a hónapban ilyen meg ilyen csapások fenyegetik Egyiptomot.

A megriadt nemesség és szinte valamennyi nomarchosz Memfiszbe ment, és kérve kérte a fáraót, oltalmazza meg őket a lázongó parasztoktól. De minthogy XIII. Ramszesz csak türelemre intette őket, a csőcseléket meg nem bántotta, az arisztokraták a papi párttal kezdtek tanácskozni.

Az igaz, hogy Herihor hallgatott, vagy éppen ő is türelmet ajánlott; de a többi főpap azt bizonygatta az uraknak, hogy Ramszesz őrült, és arra célozgattak, hogy le kell taszítani a trónról.

Magában Memfiszben két párt versengett egymással: az istentelenek ittak, zajongtak, a templomok falát, de még az istenszobrokat is megdobálták sárral, az istenfélők pedig, javarészben csak öregek és asszonyok, az utcákon imádkoztak, hangos szóval nagy csapásokat jósolgattak, és az istenekhez könyörögtek segedelemért. Az istentelenek mindennap elkövettek valamilyen erőszakosságot, az istenfélők között minden áldott nap akadt egy-egy beteg vagy nyomorék, aki visszanyerte az egészségét.

De csodálatosképpen a két párt a felszított szenvedélyek lobogása ellenére se bántotta egymást, még kevésbé ragadtatta magát erőszakos lépésekre. Ennek az volt a magyarázata, hogy mind a két párt a magasabb körök irányítása, azok tervei szerint szította a zűrzavart.

A fáraó még nem gyűjtötte össze minden haderejét és vezérét a papok ellen, ezért nem is adta meg a jelt a nyílt támadásra a templomok ellen; a papok is mintha vártak volna valamire. De nyilvánvaló volt, hogy ma már nem érzik magukat annyira gyengéknek, mint az első percekben, a küldöttek szavazása után. És maga XIII. Ramszesz is gondolkodóba esett, amikor mindenfelől azt jelentették neki, hogy a papi birtokok parasztjai nem elegyednek bele a zavargásokba, hanem végzik munkájukat.

„Mit jelent ez? - kérdezgette magában a fáraó. - A borotváltfejűek tán azt hiszik, hogy nem merem megtámadni a templomokat, vagy előttem ismeretlen védelmi eszközeik volnának?”

Paophi tizenkilencedikén a rendőrség jelentette a fáraónak, hogy az elmúlt éjjel a nép rongálni kezdte a Hórusz templomát övező falakat.

- Ti parancsoltátok? - kérdezte a fáraó.

- Nem. A maguk jószántából tették.

- Csak szelíden tartóztassátok őket... - hagyta meg a fáraó. - Néhány nap múlva majd tehetnek, amit akarnak. De most még ne viselkedjenek nagyon erőszakosan...

XIII. Ramszesz - mint vezér és a Sóstavaknál vívott csata győztese - tudta, hogyha a tömeg egyszer megmozdul, többé semmi vissza nem tartja: vagy összetöri ellenfelét, vagy összezúzódik. Ha a templomok nem védekeznek, akkor a köznép elbánik velük, de ha védekeznek?

Akkor a nép szétszalad, és helyére katonaságot kell küldeni. Abból volt is már elég sok, de még most sem annyi, amennyire a fáraó számítása szerint szükség volna.

Azonfelül: Hiram még nem tért vissza Pi-Basztból az írásokkal, Herihor és Mefresz árulásának bizonyítékaival, s ami a legfontosabb: a fáraóhoz húzó papok csak Paophi huszonharmadikára ígérhettek segítséget a fáraó csapatainak. Milyen úton-módon lehetne értesíteni őket a templomokban, amelyek annyira távol esnek egymástól? És az óvatosság nem azt parancsolja-e, hogy óvatosan kerülni kell velük az érintkezést, ami elárulhatná őket?

Ezekre az okokra való tekintettel Ramszesz sehogy se akarta, hogy a nép korábban támadja meg a templomokat.

De a zavargás a fáraó akarata ellenére is nőttön-nőtt. Ízisz temploma körül megöltek néhány hivőt, akik súlyos csapásokat jósoltak az országnak, vagy csodás módon visszanyerték egészségüket. Ptah temploma körül a csőcselék megtámadott egy körmenetet, a papokat bántalmazta, a szent csónakot - amelyen az isten szobra állt - összetörte. Szinte ugyanakkor futárok érkeztek Szochem és Anu városából, és jelentették, hogy a nép be akart hatolni a szent templomokba. Kherauvoszban meg éppen be is rontott, és meggyalázta a legszentebb helyeket.

Estefelé, szinte loppal, papi küldöttség érkezett ő szent felsége palotájába. A tisztelendő próféták sírva borultak a fáraó elé, könyörögtek, oltalmazza meg az isteneket és templomokat.

Ez a váratlan esemény nagy örömmel, de még nagyobb büszkeséggel töltötte el a fáraó szívét. Intett a küldöttségnek, álljanak fel, és kegyesen azt felelte nekik, hogy az ő csapatai mindenkor készek megoltalmazni a templomokat, ha ők, a papok vezetik be őket.

- Nem kételkedem benne - jelentette ki a fáraó -, hogy a rombolók maguktól visszahőkölnek, ha meglátják, hogy katonaság védi az istenek hajlékait.

A küldöttség tétovázott.

- Ő szent felsége tudván tudja - felelte a legidősebb pap -, hogy katonaságnak még a szentélyek udvarába sem szabad belépnie... Meg kell tudakolnunk a főpapok véleményét...

- Jó, csak tanakodjatok - felelte a fáraó. - De én nem tudok csodát művelni, és messziről, innen a palotából nem védelmezhetem meg a templomokat.

A küldöttség elszomorodva távozott a fáraó szobájából, aki utána nyomban bizalmas tanácsra hívta össze a híveit. Meg volt győződve, hogy a papok alávetik magukat az akaratának, és esze ágába se jutott, hogy az egész küldöttségjárás csak fogás, amelyet Herihor az ő félrevezetésére talált ki.

Amikor a fáraó szobájában együtt voltak a polgári és katonai méltóságok, Ramszesz büszkén nyitotta meg a tanácskozást.

- Eddig az volt a szándékom, hogy csak Paophi huszonharmadikán foglaljuk el a memfiszi templomokat... Most mégis úgy látom, hogy jobb lesz ezt már holnap nyélbe ütni.

- De valamennyi csapatunkat még nem vontuk össze - vetette ellen Tutmózisz.

- És nincsenek a kezünkben Herihor levelei Asszíriához - tette hozzá a főkancellárius.

- Sebaj! - felelte a fáraó. - Hadd tudja meg a nép már holnap, hogy Herihor és Mefresz árulók, a nomarchoszoknak és a papoknak pedig csak pár nap múlva mutatjuk meg a bizonyítékot, amikor Hiram visszaérkezik Pi-Basztból.

- Felséged új parancsa nagyot változtat az eredeti terven - jegyezte meg Tutmózisz. - Holnap nem foglaljuk el a Labirintust... És ha a templomok Memfiszben is megpróbálják az ellenállást, még csak faltörő kosaink sincsenek, hogy benyomjuk a kapukat...

- Tutmózisz - válaszolta a fáraó -, megtehetném, hogy magyarázatlanul hagyom parancsaimat... De meg akarlak győzni, hogy az én elmém behatóbban latolja az események folyását... Ha a nép - folytatta Ramszesz - már ma támadja a templomokat, akkor holnap már be is akar hatolni. Ha nem támogatjuk, akkor visszaverik, és három nap leforgása alatt minden bizonnyal elveszti a kedvét merészebb lépésektől. És ha a papok már ma küldöttséget menesztenek hozzám, akkor bizonyára nagyon gyengék lehetnek. De néhány nap alatt megnövekedhetik híveiknek a száma a népben is... Félelem és lelkesedés olyan, mint a bor a kancsóban: megfogyatkozik annyival, amennyi kifolyik, és csak az ihatik belőle, aki idejében csap alá tartja a poharát. Ha tehát a nép már kész a támadásra, az ellenség pedig meg van rémülve, akkor kapjuk üstökön az alkalmat, mert, amint mondtam, néhány nap múlva a szerencse elhagyhat bennünket, ha ugyan ellenünk nem fordul...

- És az élelmiszerek is fogytán vannak - tette hozzá a kincstartó. - Három nap múlva a népnek vissza kell térnie a munkájához, mert ingyen már nem lesz mivel etetnünk őket...

- No, látod! - fordult a fáraó Tutmóziszhoz. - Én magam megparancsoltam a rendőrség fejének, hogy tartsa féken a népet. De ha nem lehet visszatartani, fel kell használni a lendületet. Tapasztalt hajós nem viaskodik sem az árral, sem a széllel, hanem hagyja, hadd vigyék hajóját abban az irányban, amelyet ő szab meg...

E pillanatban futár érkezett, és jelentette, hogy a nép megtámadta az idegen országbeli polgárokat. Nekiestek a görögöknek, szíriaiaknak, de főképpen a föníciaiaknak. Egy sereg boltot kifosztottak, és néhány embert megöltek.

- Itt a bizonyság - kiáltotta a fáraó felindulva -, hogy a népet nem lehet letéríteni a már kijelölt útról!... Holnap a csapatok legyenek a templomok közelében, és nyomban vonuljanak is be, ha a nép be akar rontani!... Vagy ha a nép meghátrálna a nyomás elől... Az igaz, hogy a szőlőt Paophi hónapban kell leszüretelni. De van-e olyan kertész, aki rajta hagyná a vesszőn, ha a fürt egy hónappal korábban megérett? Ismétlem: én késleltetni akartam a nép megmozdulását, fölkészülésünk teljes befejezéséig. De minthogy ezeket a dolgokat nem lehet jobb időre halogatni, használjuk fel a kedvező szelet... és feszítsük ki vitorláinkat!... Herihort és Mefreszt holnap el kell fogni, és idehozni a palotába. A Labirintussal aztán majd végzünk pár nap múlva.

A tanácstagok elismerték, hogy a fáraó elhatározása helyes, és csodálkoztak okosságán és határozottságán. Még a tábornokok is úgy tartották, hogy okosabb kapni a kínálkozó jó alkalmon, mint nagy erőket összegyűjteni akkorra, amikor a jó alkalom már elmúlt.

Késő éjszaka volt. Memfiszből új futár érkezett, és jelentette, hogy a rendőrségnek sikerült megvédeni az idegeneket. De a nép nekivadult, és nem tudni, holnap mire ragadtatja magát.

E pillanattól fogva egymás után érkeztek a futárok. Egyesek azt a hírt hozták, hogy nagy paraszttömegek csákányokkal, botokkal fölfegyverkezve, mindenfelől Memfisz felé tartanak. Mások azt jelentették, hogy Peme, Szochem és Un környékén a nép kimenekül a földekre, és jajveszékel, hogy holnap vége lesz a világnak. Egy harmadik levelet hozott Hiramtól, hogy hamarosan ő is megjön. Egy jelentés azt adta hírül, hogy papi csapatok lopózkodtak be Memfiszbe, és ami még fontosabb: Felső-Egyiptomból hatalmas néptömegek és katonaság közeledik, nemcsak a föníciaiakkal, de még őfelségével szemben is ellenséges hangulatban.

„Mire ideérnek - gondolta a fáraó -, akkorra már a főpapok a kezemben lesznek, sőt Nitager csapatai is megérkeznek... Néhány napot megkéstek...”

Végül jelentették, hogy a csapatok az országutakon itt is, ott is elfogtak álruhás papokat, akik ő szent felsége palotájába igyekeztek bejutni, bizonyosan nem jó szándékkal.

- Hozzák őket ide elém - hagyta meg a fáraó nevetve. - Látni akarom, kikben volt bátorság, hogy gonosz terveket forraljanak ellenem!

Éjfél felé Nikotrisz királyné kért kihallgatást ő szent felségétől.

A királyné sápadt volt, és reszketett. A tiszteket kiküldte a fáraó szobájából, s amikor négyszemközt maradt a fiával, sírva panaszolta:

- Én fiam, nagyon rossz jóslatokat hozok neked...

- Szívesebben hallanék néhány pontos hírt ellenségeink erejéről és terveiről...

- Ma este kápolna-szobámban Ízisz istennő szobra arccal a fal felé fordult, és a szent medencében a víz vörössé vált, mint a vér...

- Ez azt bizonyítja - vágta rá a fáraó -, hogy benn a palotában árulók vannak. De nem nagyon veszedelmesek, ha csak a vizet tudják elpiszkítani, és a szobrokat megfordítani.

- Az egész cselédségünk - folytatta a királyné -, az egész nép szentül hiszi, hogy ha a katonáid bevonulnak a templomokba, Egyiptomra szörnyű szerencsétlenség zúdul...

- Nagyobb szerencsétlenség - vetette közbe a fáraó - a papok vakmerősége. Hogy az én örökkön élő atyám beengedte őket a palotájába, most azt hiszik, hogy a fáraók palotája az övék... De az istenekre: a végén mi leszek én az ő mindenhatóságukkal szemben?! Avagy nem szabad királyi jogaimhoz ragaszkodnom?

- Legalább... legalább - szólt a királyné elgondolkozva - légy könyörületes... Igazad van, vissza kell szerezned jogaidat, de ne engedd meg a katonáidnak, hogy az istenek szent hajlékait erőszakkal felforgassák, a papokat bántalmazzák!... Jusson eszedbe, hogy a kegyes istenek küldenek Egyiptomra örömet, a papok pedig minden hibáik ellenére is (de ki van hiba nélkül?) megbecsülhetetlen szolgálatokat tettek ennek az országnak... Gondolj csak arra, hogy ha tönkrejuttatnád, világgá kergetnéd őket, megsemmisítenéd a tudományt, márpedig az emelte országunkat a többiek fölé...

A fáraó megfogta az anyja kezét, megcsókolta az arcát, és nevetve mondta:

- Az asszonyok mindig túlzásba esnek!... Te, anyám, úgy beszélsz velem, mintha nem fáraó volnék, hanem a vad hikszoszok vezére. Hát akarom én bántani a papokat?... Vagy gyűlölöm én a tudományukat? Még az olyan meddő tudományt se, amely a csillagok járását vizsgálja: nem tesz az bennünket egy utennel se gazdagabbá, a csillagok pedig minélkülünk is keringenek az égen... Nem bánt engem sem az eszük, sem a jámborságuk; nekem Egyiptom nyomorúsága fáj, amely befelé elsorvad az éhségtől, kifelé meg fél minden asszír fenyegetéstől. A papok pedig sok tudományukkal nemcsak fejedelmi terveimben nem akarnak a kezemre járni, de a legszemérmetlenebb módon ellenem szegülnek. Engedd meg hát, anyám, hadd győzzem meg őket, hogy nem ők, hanem én vagyok az ura az én örökségemnek. Az alázatosokon nem is tudnék bosszút állni, de a vakmerőknek a nyakára hágok. Tudják ezt ők is, de még nem akarják elhinni, és minthogy igazi erejük nincs, mindenféle csapás elhíresztelésével szeretnének megrémíteni. Az az utolsó fegyverük és menedékük... Ha megértik, hogy nem félek ijesztgetéseiktől, megalázkodnak... Akkor pedig templomaiknak egyetlen köve se hull le, kincseikből egyetlen gyűrű se vész el. Ismerem én őket!... Ma még nagyképűsködnek, mert messze vagyok tőlük. De ha kinyújtom feléjük acélkardomat, térdre esnek, és az egész mostani felfordulás békességgel és mindenki javára végződik.

A királyné átölelte a fáraó lábát, és megnyugodva távozott, csak arra kérte Ramszeszt, tisztelje az isteneket, és legyen irgalmas az istenek szolgáihoz.

Anyja távozása után a fáraó Tutmóziszt hívatta.

- Akkor tehát holnap a csapataim elfoglalják a templomokat - jelentette ki Ramszesz. - De mondd meg az ezredeseknek, hogy ne felejtsék el; azt akarom, hogy az istenek szent hajlékai érintetlenül maradjanak, és senki kezet ne emeljen a papokra.

- Még Mefreszre és Herihorra se? - kérdezte Tutmózisz.

- Még azokra se - felelte a fáraó. - Elég bűnhődés lesz nekik, ha mai méltóságuktól megfosztva kerülnek vissza a templomokba, a tudósok közé, hogy imádkozzanak és akadálytalanul kutassák a tudományokat...

- Úgy lesz, amint parancsolod, felséges uram... Bár...

Ramszesz fölemelte az ujját, jelezve, hogy nem akar hallani semmi ellenvetést. Aztán, hogy más tárgyra terelje a beszélgetést, nevetve fűzte hozzá:

- Tutmózisz, emlékszel-e a pi-bailoszi hadgyakorlatra?... Annak már két éve!... Amikor ott annyira haragudtam a papok vakmerőségére és kapzsiságára, gondoltad volna-e, hogy ilyen hamar leszámolok velük?... És szegény Sára... meg az én kicsi fiacskám!... Milyen szép volt!

Két könnycsepp pergett le a fáraó arcán.

- Bizony, ha nem volnék istenek fia, akik irgalmasok és nagylelkűek, holnap néhány nehéz órát szereznék ellenségeimnek... Hányszor megaláztak... Az ő hibájukból hányszor homályosították el könnyek a szememet!

Tizenhatodik fejezet

Paophi huszadik napján olyan volt Memfisz képe, mintha nagy ünnep volna. Minden munka szünetelt, még a teherhordók se cipekedtek nehéz zsákjaikkal. Az egész nép kiözönlött az utcákra és terekre, vagy a templomok köré csődült, legtöbben Ptah szentélye köré, mert az volt a legerősebb. Oda gyülekeztek Herihor és Mefresz vezetésével az egyházi és világi méltóságok is.

A katonaság a templom közelében állt fel, szakadozott, laza sorokban, hogy a katonák szóba eredhessenek a néppel.

A nép és a katonaság között egy sereg árus jött-ment kenyereskosarakkal, korsókkal, bőrtömlőkkel, amelyekben bor volt. Ingyen traktálták a népet. Ha valaki megkérdezte őket: miért nem fogadnak el érte fizetséget? - egyik-másik azt felelte, hogy ő szent felsége megvendégeli az alattvalóit. Mások azt hajtogatták: „Egyetek, igyatok, igazhitű egyiptomiak, mert ki tudja, megérjük-e a holnapot?”

Ezek a papok árusai voltak.

Rengeteg lázító forgolódott a nép között. Némelyek azt bizonyítgatták a hallgatóknak, hogy a papok lázonganak őfelsége ellen, sőt még meg is akarják mérgezni, mert megígérte a népnek a hetednapi pihenőt. Mások arról súgtak-búgtak, hogy a fáraó megőrült, és az idegen országbeliekkel összeesküdött Egyiptom és a templomok vesztére. Amazok arra bujtogatták a népet, támadja meg a templomokat, ahol a papok a nomarchoszokkal azon tanácskoznak, miként nyomják el a mesterembereket és parasztokat. Emezek meg azon aggodalmaskodtak, hogy ha a templomokat megtámadnák, nagy csapások érik Egyiptomot...

Ennek ellenére nem tudni, honnan került Ptah templomának falai elé egy nagy rakás kő és jó néhány hatalmas gerenda.

Tekintélyes memfiszi kereskedők mindenfelé megfordultak a nép között, és a legkisebb kétségük se volt benne, hogy ezt az egész nyugtalanságot mesterségesen szították. Holmi kis íródeákok, rendőrök, munkásezredbeli tisztek és polgári ruhába bújt hadseregbeli tizedesek már nem is titkolgatják hivatalbeli állásukat, se a szándékaikat, hogy a népet fel akarják lovalni, foglalja el a templomot. Másfelől ugyancsak ráismertek a parazitákra, koldusokra, templomi szolgákra és alsóbbrendű papokra, akármennyire szerették is volna titkolni kilétüket, és akinek csak egy csepp józan esze volt, láthatta, hogy ők is erőszakosságra bujtogatják a csőcseléket!

Az értelmesebb memfiszi polgárok csodálkoztak is a papi párt ilyen viselkedésén, a nép tegnapi tüzes felindulása is hűlőben volt. A vérbeli egyiptomiak nem tudták felfogni: miről is van hát szó, és valójában ki szítja a lázadást? A zűrzavart növelték a vallási téboly megszállottjai, akik meztelenül az utcákon futkostak, s testüket véresre sebezve ordítozták:

- Jaj neked, Egyiptom!... Az istentelenség mértéke betelt, és közeledik az ítélet órája!... Az istenek megmutatják hatalmukat a gonoszság vakmerősége fölött!

A katonaság nyugodt maradt, és várt, mikor rohanja meg a nép a templomokat. Mert egyrészről ilyen parancs érkezett a fáraó palotájából, másrészről a tisztek a szentélyekben kelepcétől tartottak, és azt gondolták, pusztuljon a csőcselék, ne az ő katonáik. Lesz a katonáknak anélkül is elég dolguk.

De hasztalan volt az izgatók lármája, hasztalan az ingyen osztogatott sok bor; a tömeg tétovázott, a parasztok a mesterembereket nézték, azok a parasztokat, és mindenki várt valamit.

Egyszerre csak, úgy délután egy óra körül, az egyik mellékutcából egy baltákkal, dorongokkal fölfegyverkezett részeg horda rontott elő, s Ptah temploma felé tartott: halászok, görög matrózok, pásztorok, líbiai tekergők, de még foglyok is a turrai kőfejtőből. A horda élén egy hatalmas termetű munkás haladt, fáklyával a kezében. Lábát megvetette a templom kapuja előtt, és harsány hangon, kiabálva beszélt a néphez:

- Tudjátok, igazhitűek, miről tanácskoznak itt a főpapok meg a nomarchoszok? Kényszeríteni akarják Ramszesz ő szent felségét, hogy a munkásoktól vonjon meg naponta egy-egy árpalepényt, a parasztokra meg új adót vessen, fejenként egy drachmát... Megmondom, ostobaság és gyalázat, hogy itt álltok a templom előtt összetett kézzel!... Ki kell végre piszkálni innen ezeket a patkányokat, a fáraó, a mi urunk kezére kell őket adni, az istentelenek őellene dugják itt össze a fejüket!... Mert ha a mi urunk kénytelen volna engedni a papi tanácsnak, ki fogja akkor pártját a becsületes népnek?

- Igazat beszél! - hangzott a tömegből.

- A mi urunk hetednaponként pihenést rendel nekünk...

- És földet akar adni...

- Mindig jó szívvel volt a szegénynéphez!... Emlékezzetek rá, két évvel ezelőtt is szabadon bocsátotta a parasztokat, akiket bíróság elé állítottak, mert rájuk fogták, hogy megtámadták annak a zsidó asszonynak a házát!

- Tulajdon szememmel láttam, két évvel ezelőtt, hogy megvert egy íródeákot, aki igazságtalan adót akart behajtani a parasztokon...

- Örökké éljen a mi urunk, XIII. Ramszesz, az elnyomottak oltalmazója!

- Oda nézzetek csak - hangzott fel valahol jó messziről -, a jószág jön haza a legelőről, mintha ereszkedne az este...

- Mit nekünk a jószág!... Hajrá! Neki a papoknak!

- Hej, az áldótokat! - ordított az óriás a templom kapujában. - Eresszetek be a magatok jószántából, hadd tudjuk meg, miről tanakodnak a főpapok a nomarchoszokkal?

- Nyissátok ki a kaput... Mert betörjük!...

- Csodálatos - hangzott a távolból -, a madarak aludni térnek... Pedig még alig múlt dél...

- Valami rossz van a levegőben!

- Istenek! Itt az este, és én még nem is szedtem salátát vacsorára... - álmélkodott egy lány.

De ezeket a beszédeket elnyomta a részeg horda lármája és a gerendák robaja, amint a templom rézkapuját döngették.

Ha a nép figyelmét nem kötötte volna le teljesen a támadók nekifeszülése, látta volna, hogy a természetben csodás jelenség folyik le. A nap sütött, az égen egyetlen felhőcske sem úszott, és mégis: a nappali világosság egyre bágyadtabb lett, és hűvös szél kerekedett.

- Adjatok még egy gerendát! - lármáztak a támadók. - Már enged!

- No még egyszer!... Rajta!

A bámészkodó tömeg harsogott, mint a vihar... Itt is, ott is leszakadt belőle egy-egy kicsiny csoport, és csatlakozott a támadókhoz. Végül az egész óriási tömeg lassan-lassan a templom felé hömpölygött.

Kora délután volt, de a homály egyre sűrűsödött; Ptah szentélyének a kertjében a kakasok elkezdtek kukorékolni. De a tömeg dühe már olyan fokra hágott, hogy ezeket a változásokat senki észre se vette.

- Oda nézzetek! - kiáltotta egy koldus. - Közeledik az ítélet napja!... Istenek!

Még tovább beszélt volna, de bottal úgy fejbe vágták, hogy nyomban elnyúlt a földön.

A szentély kőkerítésére kezdtek felkapaszkodni a mezítelen, de fegyveres alakok. A tisztek erre fegyverbe szólították a katonákat: biztosra vették, hogy hamarosan támogatni kell a csőcselék rohamát.

- Mi ez? - súgtak-búgtak a katonák az égre feltekintve. - Sehol semmi felhő, és mégis olyan a világ, mint vihar idején.

- Üsd!... Vágd!... - ordítozták a kapu előtt.

A gerendák egyre sűrűbben dörrentek a kapun.

E pillanatban a kapu fölötti teraszon papi és világi méltóságok kíséretében megjelent Herihor. Az ország legelső főpapján arany díszruha volt, fején Amenhotep fövege, amelyet a fáraók aranykígyója díszített.

Herihor lenézett a tengernyi népre, amely a templom körül hullámzott, és lehajolva az ostromló horda felé, így szólt:

- Akárkik vagytok, igazhitűek vagy pogányok, az istenek nevében felszólítalak benneteket, ne nyúljatok a templomhoz!

A nép zsivajgása egyszerre elnémult, és csak a gerendák döngése hallatszott a rézkapun. De csakhamar az is elhallgatott.

- Nyissátok ki a kaput! - ordított lenn az óriás. - Tudni akarjuk, nem forraltok-e árulást a mi urunk ellen!

- Fiam - felelte Herihor -, borulj arccal a földre, és könyörögj az istenekhez, bocsássák meg neked ezt a szentségtörést...

- Kérd te az isteneket, hogy oltalmazzanak meg! - kiabált a horda vezére. Azzal felkapott egy követ, és a főpap felé dobta.

E pillanatban a pilon ablakából, mintha víz lett volna, vékony sugár lövellt le az óriás arcára. Ez megtántorodott, két karjával nagyot kalimpált, és elvágódott.

Szomszédai ijedten felordítottak, mire a távolabb állók, nem tudván, mi történt, nevetéssel és átkozódással feleltek.

- Törjétek be a kaput! - ordították hátul, és újra kőzápor repült Herihor és kísérete felé.

Herihor égnek emelte két kezét. És amikor a tömeg újra elnémult, a főpap erős hangon kiáltotta:

- Istenek! A ti oltalmatokba ajánlom szent hajlékotokat, amikor árulók, istenkáromlók törnek rá!

A következő pillanatban, valahonnan a templom fölött, emberfölötti hang csattant fel:

- Elfordítom arcomat ettől az átkozott néptől: boruljon sötétség a földre!

És rettenetes dolog történt: míg a hang beszélt, a nap szemlátomást elvesztette fényét! És az utolsó szóra olyan sötét lett, mint éjszaka. Az égen felragyogtak a csillagok, a nap helyén fekete korong sötétlett, körülötte lánggyűrű... Mondhatatlan kiáltás szakadt fel százezer torokból; a kaput döngető emberek ledobták a gerendákat, a parasztok leborultak a földre...

- Itt a halál és az ítélet napja! - sikoltotta egy kétségbeesett hang az utca végén.

- Istenek!... Irgalom!... Szent férfiú, fordítsd el rólunk ezt a csapást! - jajveszékelt a tömeg.

- Jaj a hadseregnek, amely teljesíti istentelen vezérei parancsát! - harsogott az a hatalmas hang a templomból.

Feleletül már az egész nép arcra borulva terült el a földön, és a templom előtt álló két ezredben zavar támadt. A sorok megbomlottak, a katonák elhányták fegyvereiket, és ész nélkül rohantak a folyó felé. Egyesek futtukban, mint a vakok, nekimentek a sötétségben a falaknak; mások elbuktak, és társaik halálra gázolták őket a kövön. Néhány perc múlva a katonák zárt oszlopa helyén csak elhányt dárdák, csatabárdok hevertek szanaszét, az utcák torkolatánál pedig a holttestek, sebesültek halomban tornyosultak.

Elvesztett csata még soha nem végződött ilyen vereséggel.

- Istenek... istenek - jajgatott a nép -, könyörüljetek meg az ártatlanokon!

- Ozirisz! - kiáltotta Herihor a teraszról. - Irgalmazz és mutasd meg arcodat boldogtalan népednek...

- Még egyszer utoljára meghallgatom papjaim könyörgését, mert könyörületes vagyok! - felelte az emberfölötti hang a templomból.

Abban a pillanatban a sötétség eloszlott, a nap visszanyerte régi ragyogását.

Új kiáltás, új sírás, új imádság hullámzott végig a tömegen. Az emberek az örömtől megmámorosodva üdvözölték a feltámadt napot. Ismeretlenek egymás karjába borultak, néhányan belehaltak, a többiek pedig térden csúszva mentek a templomig, hogy megcsókolják áldott falait.

A kapu fölött pedig ott állt Herihor, ég felé fordítva tekintetét, két pap meg a főpap szent karjait tartotta, amelyekkel elűzte a sötétséget, és megmentette népét a pusztulástól.

Egy s más eltéréssel ugyanilyen jelenet folyt le Alsó-Egyiptom minden városában. Paophi huszadikán minden városban kora reggel a templom elé csődült a nép, és minden városban délfelé egy szedett-vedett horda megostromolta a templom kapuját. A kapu fölött egy óra tájban mindenütt megjelent kíséretével a templom főpapja, megátkozta az istenteleneket, és sötétséget támasztott a világra. És amikor a nép rémülten szerteszéledt vagy földre borult, a főpapok könyörögve kérték Oziriszt, mutassa meg az arcát, mire a nappali világosság újra visszatért a földre.

Ilyen módon - a napfogyatkozás felhasználásával - a leleményes papi párt már Alsó-Egyiptomban is megingatta XIII. Ramszesz hatalmát. Néhány pillanat alatt a fáraó kormánya az örvény szélére sodródott, anélkül, hogy csak gyanította volna. Csak hatalmas értelem és a helyzet világos ismerete menthette volna meg. De a fáraó palotájában éppen az nem volt meg: a legsúlyosabb percekben a vaksors mindenhatósága jutott benne uralomra.

Paophi huszadikán Ramszesz korán, már napkeltekor fölkelt, és hogy közelebb legyen az események színteréhez, a főépületből áttelepedett egy villába, amely gyalogszerrel alig egyórányira volt Memfisztől. A villa egyik oldalán az ázsiai csapatok kaszárnyái emelkedtek, a másik oldalon pedig Tutmózisz és felesége, a szép Hebron kis palotája. A fáraóval együtt átmentek a Ramszeszhez hű méltóságok és az első testőrezred, amelyben a fáraó korlátlanul megbízott.

XIII. Ramszesz a legjobb kedvében volt. Megfürdött, jó étvággyal megreggelizett, és meghallgatta a futárokat, akik negyedóránként vágtattak hozzá Memfiszből.

A jelentések az unalomig egyformán hangzottak: a főpapok és néhány nomarchosz, Herihor és Mefresz vezetésével, bezárkóztak Ptah templomába. A hadsereg csupa bizakodás, a nép háborog. Mindenki áldja a fáraót, és csak a parancsot várják a támadásra.

Amikor kilenc óra tájban már a negyedik futár ismételte meg ugyanezeket a szavakat, a fáraó összeráncolta a szemöldökét.

- Hát mire várnak? - vetette oda Ramszesz. - Tüstént támadjanak!

A futár azt felelte, hogy még nem verődött össze az a horda, amelynek meg kell támadnia a szentélyt, és be kell törnie a kaput.

Ez a felvilágosítás sehogy se volt ínyére a fáraónak. Megcsóválta a fejét, és nyomban egy tisztet küldött Memfiszbe, hogy siettesse az ostromot.

„Mit jelent ez a huzavona? - kérdezte magában. - Azt hittem, ma reggel azzal a hírrel ébreszt fel a sereg, hogy elfoglalták a templomokat. Ilyenkor a gyorsaság a siker első feltétele.”

A tiszt elindult, de Ptah temploma előtt minden változatlan volt. A nép csak egyre várt valamire, a támadást kezdő horda még most sem jelent meg a téren.

Arra lehetett gondolni, hogy valami idegen akarat késlelteti a parancsok végrehajtását.

Reggel kilenckor Nikotrisz királyné gyaloghintója érkezett a villa elé, ahol a fáraó megszállott. A királyné szinte erőszakkal tört be fia szobájába, és sírva borult a fáraó lába elé.

- Mit kívánsz, anyám? - kérdezte a fáraó, aki alig-alig tudta palástolni türelmetlenségét. - Elfelejtetted, hogy asszonyoknak semmi keresnivalójuk sincs a táborban?

- Ma nem mozdulok el innen, egy percre se hagylak el! - felelte Nikotrisz. - Igaz, Ízisz fia vagy, és ő megoltalmaz téged minden bajtól... De mégis meghalnék aggodalmamban ...

- Mi baj fenyegetne? - vetette közbe a fáraó, vállat vonva.

- Egy pap, aki a csillagokat vizsgálja - zokogta a királyné -, azt mondta az egyik lánynak, hogyha ma... ha a mai nap szerencsésen múlik el a fejed fölött, akkor száz évig élsz és uralkodol...

- Á!... És hol van ez az ember, aki így ismeri az én jövendő sorsomat?

- Elmenekült Memfiszbe... - válaszolta Nikotrisz.

A fáraó elgondolkozott, aztán nevetve megjegyezte:

- Ahogy a líbiaiak a Sóstavaknál nyilakat, köveket lövöldöztek felénk, úgy árasztanak el most a papok fenyegetéseikkel... Légy nyugodt, anyám! A fecsegés kevésbé veszedelmes, mint a nyilak és kövek.

Most Memfiszből újabb futár érkezett, és jelentette, hogy minden a legjobb rendben megy, de... a támadó horda még most se verődött össze.

A fáraó szép arcán megjelentek a harag jelei. Tutmózisz csillapítani akarta urát, és megszólalt:

- A köznép nem katonaság. A kitűzött időre nem tudott összeverődni, menetelés közben léptei nyúlnak, mint a sár, s a vezényszóra nem hallgat. Ha a csapatokra lett volna bízva, hogy foglalják el a templomokat, akkor már benn volnának...

- Hova beszélsz, Tutmózisz? - pirított rá a királyné. - Ki hallott valaha olyat, hogy egyiptomi katonák...

- Elfelejtetted - fordult Ramszesz Tutmóziszhoz -, hogy az én parancsaim szerint a katonáknak nem támadniuk kell a templomokat, hanem éppen megvédeniük a nép támadásai ellen...

- Ezért is késnek a műveletek - jegyezte meg türelmetlenül Tutmózisz.

- Ilyenek a fáraó tanácsadói! - fakadt ki a királyné. - Őfelsége bölcsen cselekszik, mikor az isteneket oltalmazza, ti pedig, ahelyett, hogy csillapítanátok, erőszakra biztatjátok...

Tutmózisznak fejébe szökött a vére. Szerencsére egy segédtiszt kihívta a szobából. Azt jelentette, hogy a kapuban feltartóztattak egy öregembert, aki ő szent felségével szeretne beszélni.

- Ma mindenki csak őfelségéhez akar bejutni - dörmögte a segédtiszt -, mintha ugyan kocsmáros volna a fáraó...

Tutmózisz elgondolta, hogy XII. Ramszesz idejében senki se mert volna így beszélni a fáraóról... De úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a beszédet.

Az öreg, akit az őrség feltartóztatott, nem volt más, mint a türoszi herceg, Hiram. Porlepte katonaköpeny volt rajta, arca csupa fáradtság, ingerültség.

Tutmózisz megparancsolta, hogy engedjék be, amikor aztán a kertben voltak, a herceghez fordult:

- Gondolom, kegyes uram előbb megfürdik és átöltözik; addig én kieszközlöm számodra a kihallgatást őfelségénél.

Hiram összerántotta szürkülő szemöldökét; szemét még jobban elfutotta a vér.

- Azok után, amiket eddig láttam - felelte keményen -, akár ne is kérjek kihallgatást...

- Hiszen nálad vannak a levelek, melyeket a főpapok írtak Asszíriának!

- Minek nektek azok a levelek, mikor megegyeztetek a papokkal...

- Ugyan mit beszélsz, kegyes uram? - méltatlankodott Tutmózisz.

- Én tudom, mit mondok! - vágta rá Hiram. - Tízezrével vettétek fel a talentumokat a föníciaiaktól, hogy kiszabadítsátok Egyiptomot a papok hatalmából, most meg kifosztotok, legyilkoltok bennünket... Nézd, mi folyik itt, a tengertől föl az első vízesésig: a ti csőcseléketek üldözi a föníciaiakat, akár a kutyákat, mert ez a papok parancsa...

- Megőrültél, föníciai!... A mi népünk ebben a pillanatban ostromolja Memfiszben Ptah templomát!

Hiram legyintett.

- Sose foglalja el! - felelte. - Becsaptok bennünket, vagy benneteket is rászedtek. Először a Labirintust kellett volna kézre keríteni, a labirintusi kincstárat, azt is csak Paophi huszonharmadikán... Ahelyett Ptah temploma előtt vesztegetitek erőtöket, a Labirintus pedig elveszett. Mi történik itt?... Van ennek valami értelme? - folytatta felindulva a föníciai. - Mire való ostromot indítani üres épületek ellen?... Tán csak azért támadjátok meg, hogy azalatt jól megerősíthessék a Labirintus őrségét?

- A Labirintust is elfoglaljuk! - vágott a szavába Tutmózisz.

- Semmit se foglaltok el, semmit se... A Labirintust csak egy ember foglalhatta volna el, de azt a mai memfiszi események csak akadályozzák...

Tutmózisz megállt az úton.

- Miről beszélsz? - szegezte a kérdést Hiramnak.

- Erről a zűrzavarról, amely most nálatok uralkodik... Arról, hogy ti már nem vagytok kormány, hanem csak egy csomó tiszt és polgári főméltóság, akiket a papok akkor és oda kergetnek, amikor és ahová akarják... Három nap óta egész Alsó-Egyiptomban olyan irtózatos felfordulás van, hogy a csőcselék minket, föníciaiakat, öldös, a ti egyetlen barátaitokat... De miért?... Mert a gyeplő kicsúszott a kezetekből, és a papok máris kezükbe ragadták...

- Azért beszélsz így, mert nem ismered a helyzetet! - vetette oda Tutmózisz. - Az igaz, hogy a papok nagyon sok galibát okoznak, és a csőcseléket a föníciaiakra uszítják. De a hatalom a fáraó kezében van, és az események menete teljesen a fáraó parancsai szerint folyik...

- A mai támadás is Ptah temploma ellen? - jegyezte meg Hiram.

- Az is. Én magam is ott voltam a titkos tanácson, amelyen a fáraó elrendelte, hogy a templomot ma foglaljuk el, ne huszonharmadikán.

- Hát én meg azt mondom neked, a testőrség fejének, hogy elvesztetek! - vágott a szavába Hiram. - Mert biztosan tudom, hogy a mai támadást a főpapok és nomarchoszok gyűlése határozta el, Paophi tizenharmadikán, Ptah templomában.

- Ugyan miért határoztak volna el támadást önmaguk ellen? - kérdezte gúnyos hangon Tutmózisz.

- Valami érdekük fűződhet ehhez. És hogy ők jobban képviselik az érdekeiket, mint ti, arról már meggyőződtem.

A további beszélgetést megakasztotta a segédtiszt, aki őfelségéhez hívta Tutmóziszt.

- Hanem... várj csak... - szólt még utána Hiram. - A katonáitok az úton feltartóztatták Pentuer papot, pedig fontos mondanivalója van a fáraónak.

Tutmózisz a fejéhez kapott, és nyomban kiküldött néhány tisztet, kerítsék elő Pentuert. Aztán rohant a fáraóhoz, de egy pillanat múlva már vissza is tért, s intett Hiramnak, hogy menjen vele.

Amikor Hiram belépett a fáraó szobájába, ott találta Nikotrisz királynét, a főkincstartót, a főkancelláriust és néhány vezérét. XIII. Ramszesz - felindulva - gyorsan járt fel-alá a teremben.

- Itt a fáraó és Egyiptom veszte! - fakadt ki a királyné, Hiramra mutatva.

- Fenséges asszonyom - fordult felé Hiram minden zavar nélkül, és meghajolt -, az idő megmutatja, ki volt hűséges és ki volt rossz szolgája ő szent felségének!

XIII. Ramszesz hirtelen megállt Hiram előtt.

- Meghoztad Herihor leveleit Asszíriához? - kérdezte.

A türoszi herceg szó nélkül kihúzott köntöse alól egy iratcsomót, és átadta a fáraónak.

- Erre volt szükségem! - kiáltotta diadalmas hangon Ramszesz. - Most nyomban ki kell hirdetni a népnek, hogy a főpapok elárulták az országot.

- Fiam - szólt könyörögve Nikotrisz -, atyád árnyékára... az istenekre kérlek, várj egypár napig ennek a kihirdetésével... Föníciaiak ajándékaival nagyon óvatosan kell bánni...

- Felséges uram, akár el is égetheti már azokat a leveleket - vetette oda Hiram. - Engem egyáltalán nem érdekelnek.

A fáraó elgondolkozott, és köntösébe dugta a leveleket.

- Mit hallottál Alsó-Egyiptomban? - faggatta a fáraó.

- Mindenütt ütik-verik a föníciaiakat - kesergett Hiram. - Házainkat felégetik, holmijainkat széthurcolják, és jó néhányunkat ráadásul meg is öltek.

- Hallottam!... A papok munkája... - jegyezte meg a fáraó.

- Mondd inkább, fiam, hogy a föníciaiak istentelenségének a következménye, meg annak, hogy annyira nyúzzák a népet - szólt közbe Nikotrisz.

Hiram félig a királyné felé fordult, s így szólt:

- Három napja a pi-baszti rendőrség feje két emberével Memfiszben tartózkodik, és már nyomában van a gyilkos, csaló Lükonnak...

- Aki a föníciai templomokban nevelkedett! - fortyant fel Nikotrisz.

- Lükonnak - folytatta Hiram -, akit Mefresz főpap mentett ki a rendőrség és bíróság kezéből... Aki Tébában felséged képében meztelenül szaladgált a kertben, mint valami őrült...

- Mit mondasz?... - förmedt rá a fáraó.

- Kérdezze meg felséged a királyné őfelségétől, mert ő látta... - felelte Hiram.

Ramszesz zavarodottan nézett az anyjára.

- Igen, láttam azt a nyomorultat - hagyta rá a királyné -, de előtted nem említettem, hogy megkíméljelek a keserűségtől... De hozzá kell tennem, hogy arra senkinek sincs bizonyítéka, hogy Lükont a főpapok használták fel, megtehették azt éppúgy a föníciaiak is...

Hiram gúnyosan elmosolyodott.

- Anyám... anyám!... - kiáltotta fájdalmasan a fáraó. - A te szívedben előbbre valók a papok még énnálam is?

- Te az én fiam és az én drága uram vagy - felelte elérzékenyedve a királyné -, de azt nem tűrhetem, hogy egy idegen... egy pogány... rágalmakat szórjon a szent papi rendre, amelyből mi is származunk... Ó, Ramszesz! - siránkozott térdre esve a fia előtt. - Űzd el magadtól a gonosz tanácsadókat, akik a templomok meggyalázására biztatnak, meg arra, hogy kezet emelj nagyapádnak, szent Amenhotepnek az utódára!... Még nem késő... még nem késő megbékélni, hogy megmenthesd Egyiptomot!...

E pillanatban megtépve, rongyosan Pentuer toppant a szobába.

- Hát te mi hírt hozol? - kérdezte a fáraó csodálatos nyugalommal.

- Ma, talán most rögtön, napfogyatkozás lesz - vetette oda a legnagyobb felindulással a pap.

A fáraó szinte hátrahőkölt ámulatában.

- Mit tartozik énrám a napfogyatkozás, különösen ebben a pillanatban?

- Felséges uram - magyarázta Pentuer -, én magam is ebben a hiszemben voltam, míg régi krónikákban nem olvastam a napfogyatkozás leírását... Annyira megdöbbentő tünemény az, hogy előre figyelmeztetni kellene rá az egész népet...

- Ez az! - szólt közbe Hiram.

- Miért nem hamarabb adtál róla hírt? - kérdezte Tutmózisz a papot.

- Mert két napig fogva tartottak a katonák... A népet már nem lehet figyelmeztetni, de legalább a katonaságot világosítsátok fel a palota előtt, hogy legalább az ne essék vakrémületbe.

A fáraó összeütötte két tenyerét.

- Ej, nagy baj! - mondta halkan, majd hangosan folytatta. - Mi lesz hát, és mikor?

- Fényes nappal egyszerre éjszaka lesz - felelte a pap. - Körülbelül annyi ideig tart, amíg az ember ötszáz lépést tehet... Délben kezdődik... Így beszélte nekem Menész...

- Menész? - ismételte a fáraó. - Ismerős nekem ez a név, de...

- Levelet írt erről felségednek... De adjatok gyorsan hírt a hadseregnek!

Nyomban megharsantak a trombiták. A testőrség és az ázsiai csapatok fegyverben voltak, és a fáraó, vezéreitől körülvéve, bejelentette a seregnek a napfogyatkozást; de hozzátette, hogy ne féljenek, mert a sötétség hamarosan elmúlik, különben is ő maga velük lesz.

- Örökkön élj! - kiáltozták a fegyveres csapatok.

Ugyanakkor néhány lovast, a legügyesebbeket, legértelmesebbeket, lóhalálában Memfiszbe küldték.

A tábornokok a hadoszlopok élére álltak, a fáraó elgondolkozva járt-kelt az udvaron, a polgári méltóságok pedig halkan, suttogva beszélgettek Hirammal, míg a királyné egyedül maradva a szobában, arccal leborult a földre Ozirisz szobra előtt.

Egy óra már elmúlt, és valóban, a napfény bágyadni kezdett.

- Csakugyan éjszaka lesz? - kérdezte a fáraó Pentuert.

- Igen, de nagyon rövid ideig...

- Hova lesz a nap?

- Elrejtőzik a hold mögött...

„Vissza kell fogadnom kegyelmembe a bölcseket, akik a csillagokat vizsgálják...” - mondta magában a fáraó.

A homály gyorsan sűrűsödött. Az ázsiai katonák lovai nyugtalankodni kezdtek, madárfalkák csaptak le a kertben, és hangos csipogással megszálltak a fákon.

- Fújjátok! - rivallt Kaliposz a görögökre.

Megperdültek a dobok, megszólaltak a sípok, és erre a kíséretre a görög ezred tüzes nótára gyújtott az egyszeri pap lányáról, aki úgy félt a rémektől, hogy csak a kaszárnyában tudott aludni.

Ekkor a sárga líbiai dombokra baljóslatú árnyék borult, és villámgyorsan eltakarta Memfiszt, a Nílust és a palotát övező kerteket is. Éjszaka ereszkedett a földre, az égen fekete korong lett a nap, olyan fekete, mint a szén, és lánggyűrű vette körül.

A görög ezred nótáját irtózatos zsivaj fojtotta el: az ázsiai csapatok gyújtottak vad harci kiáltozásra, valóságos nyílzáport repítettek az ég felé, hogy elriasszák a gonosz szellemet, amely fel akarja falni a napot.

- Azt mondod, az a fekete korong a hold? - faggatta a fáraó Pentuert.

- Menész azt állítja...

- Nagy tudós Menész... És mindjárt vége lesz a sötétségnek?

- Minden bizonnyal...

- És ha a hold leszakadna az égről, és lezuhanna a földre?

- Az lehetetlen... Íme, ott a nap! - kiáltotta örvendezve Pentuer.

A felvonult ezredek mind hangos „Éljen!” kiáltással ünnepelték XIII. Ramszeszt.

A fáraó megölelte Pentuert.

- Csakugyan - jelentette ki a fáraó -, csodálatos jelenséget láttunk... De nem szeretném még egyszer látni... Érzem, ha nem volnék katona, rémület fogta volna el a szívemet...

Hiram Tutmóziszhoz lépett, és suttogva figyelmeztette:

- Kegyes uram, nyomban küldj futárokat Memfiszbe, mert attól tartok, hogy a főpapok nagy bajt szereztek ott nektek...

- Gondolod?

Hiram rábólintott.

- Nem azért kormányozzák olyan régóta az országot, nem azért temették el tizenkilenc dinasztiátokat, hogy a maihoz hasonló alkalmakat elszalasszák...

A fáraó megköszönte a seregnek, hogy olyan bátran viselkedett a szokatlan természeti tünemény láttára, és visszament a villába. Állandóan gondolataiba mélyedt, nyugodtan, szelíden beszélt, de szép arcán nyugtalanság tükröződött.

Valóban, Ramszesz lelkében nehéz harc dúlt. Most kezdte megérteni, hogy a papok kezében olyan erők vannak, amelyeket nemcsak hogy nem vett számításba, hanem még csak nem is gondolt rájuk, hallani se akart róluk.

A papok, akik a csillagok járását figyelik, néhány perc leforgása alatt rendkívül nagyra nőttek a szemében. És a fáraó mondta is magában, hogy mégiscsak meg kell ismerni ezt a különös tudományt, amely ilyen rettenetes módon megzavarja az emberek szándékait.

Az egyik futár a másik után vágtatott a palotából Memfiszbe, hogy megtudja, mi történt a városban a napfogyatkozás idején? De egy se tért vissza, és a fáraó kísérete fölött a bizonytalanság terítette szét fekete szárnyait. Hogy Ptah temploma körül valami nagy baj történhetett, abban nemcsak hogy nem kételkedett senki, de még csak végig se merte gondolni tulajdon sejtéseit. Úgy látszott, hogy a fáraó és bizalmasai szinte örülnek minden percnek, amely elmúlt anélkül, hogy híreket hallottak volna a városból.

Közben Nikotrisz királyné leült a fáraó mellé, suttogva mondta:

- Ramszesz, engedd meg, hadd cselekedjem most már én... Nők nemegyszer tettek már nagy szolgálatokat Egyiptomnak!... Gondolj csak a hatodik dinasztia korabeli Nikotriszra vagy Makara királynéra, aki a vörös-tengeri hajóhadat megteremtette!... A mi nemünk nincs híjával se okosságnak, se határozottságnak, engedd hát meg, hadd cselekedjem most én... Ha Ptah templomát nem vették be, és a papokat se bántották, én megbékítlek Herihorral. Elveszed a lányát feleségül, és csupa dicsőség lesz az uralkodásod ... Emlékezz rá, hogy nagyapád, a szent Amenhotep is főpap volt, a fáraó helytartója, és ki tudja, uralkodnál-e most, ha a szent papi rend nem tulajdon véréből való uralkodót akart volna a trónon látni... Így hálálod meg nekik hatalmadat?

A fáraó hallgatta, de közben egyre csak arra gondolt, hogy óriási hatalom a papok bölcsessége, és nehéz sor azzal megküzdeni...

Csak három órakor érkezett meg Memfiszből az első futár, egy ezredsegédtiszt, aki ott volt Ptah temploma előtt. Elmondta, hogy a templomot nem foglalhatták el az istenek haragja miatt; hogy a nép szanaszét szaladt, a papok diadalmaskodnak, sőt még a hadseregben is felbomlott a rend a sötétség rövid, de rettenetes ideje alatt.

A segédtiszt aztán félrevonta Tutmóziszt, és neki minden kertelés nélkül megmondta, hogy a hadsereg teljesen szétzüllött, és a pánikszerű menekülés során annyi katona esett el, sebesült meg, mint egy valóságos csatában.

- És most mi van a hadsereggel? - kérdezte Tutmózisz dermedten.

- Természetes, hogy sikerült újra összeszedni és rendben felsorakoztatni - jelentette a segédtiszt. - De hogy a templomok ellen lehessen fordítani őket, arra gondolni sem lehet... Különösen most, amikor a papok vették gondozásba a sebesülteket... Ha egy katona meglát most egy borotváltfejűt vagy párducbőrt, azon nyomban kész arcra borulni, és sok idő beletelik, míg akármelyik át meri lépni a szent kaput...

- És a papok?...

- Megáldják a katonákat, etetik, itatják őket, és úgy bánnak velük, mintha nem a hadsereg volna hibás a templom megrohanásában, hanem az egész a föníciaiak műve...

- És ti tűritek, hogy így szétzüllesszék az ezredeket? - hördült fel Tutmózisz.

- De hisz ő szent felsége maga parancsolta, hogy a papokat védjük meg a csőcselékkel szemben... - védekezett a segédtiszt. - Ha nekünk szabad lett volna elfoglalni a templomot, mi már reggel tíz órakor bent ültünk volna, a főpapok pedig a templom pincéjében.

E pillanatban a napos tiszt jelentette Tutmózisznak, hogy Memfiszből már megint valami pap érkezett, és beszélni szeretne ő szent felségével.

Tutmózisz szemügyre vette a jövevényt. Még elég fiatal ember volt, kemény vonású arca mintha fából lett volna kifaragva. Azt mondta, Szamentutól jött a fáraóhoz.

Ramszesz nyomban fogadta a papot, aki térdre borulva átadott a fáraónak egy gyűrűt. A fáraó egyszerre elsápadt.

- Mit jelent ez? - kérdezte Ramszesz.

- Szamentu nem él... - felelte a pap.

Ramszesz egy pillanatig nem tudott szóhoz jutni. Végre megszólalt:

- Hogy történt ez?

- Úgy látszik - magyarázta a pap -, hogy a Labirintus valamelyik termében felfedezték Szamentut, aki megmérgezte magát, hogy a kínoktól megmeneküljön... És úgy tetszik, Mefresz fedezte föl, valami görög segítségével, aki csodálatosan hasonlít felségedhez...

- Megint Mefresz és Lükon! - fortyant fel Tutmózisz. - Felséges uram - fordult a fáraóhoz -, hát sohase szabadulsz már meg ezektől az árulóktól?

Ramszesz erre újra összehívta szobájába a titkos tanácsot. Meghívta rá Hiramot is meg a papot, aki Szamentu gyűrűjét visszahozta. Pentuer nem akart részt venni a tanácskozáson, de Nikotrisz királyné hívás nélkül is ott volt.

- Látom - suttogta Hiram Tutmózisznak -, hogy a papok elűzése után az asszonyok fognak kormányozni Egyiptomban!

Amikor valamennyien együtt voltak, a fáraó Szamentu követének adta meg a szót. A fiatal pap nem akart a Labirintusról beszélni. Ahelyett hosszan azt fejtegette, hogy Ptah temploma teljesen védtelen, és ötven-hatvan katona elég volna, hogy mindenkit összefogdosson, aki ott rejtőzködik.

- Ez az ember áruló! - sikoltotta Nikotrisz. - Pap létére rábeszél benneteket az erőszakosságra papok ellen!

De a fiatal pap arcán egyetlen izom se rándult meg.

- Felséges asszonyunk - felelte -, ha Mefresz elpusztította Szamentut, az én mesteremet és oltalmazómat, kutya volnék, ha nem keresném a bosszút. Halálért halál!

- Tetszik nekem ez a fiatalember! - suttogta Hiram.

A tanácskozáson csakugyan élénkebb lett a hangulat. A tábornokok kihúzták magukat, a polgári méltóságok pedig kíváncsian vizsgálták a papot, még a fáraó arca is megelevenedett.

- Ne hallgass rá, fiam! - esengett Nikotrisz.

- Mit gondolsz, mit tenne most szent Szamentu, ha élne? - szegezte hirtelen a fáraó a kérdést a fiatal papnak.

- Biztosra veszem - felelte határozott hangon a pap -, hogy Szamentu bemenne Ptah templomába, füstölőt gyújtana az isteneknek, de megbüntetné az árulókat és gyilkosokat...

- Én meg újra csak azt mondom, hogy te vagy a leggyalázatosabb áruló! - kiáltott közbe a királyné.

- Én csak a kötelességemet teljesítem - felelte rendületlen nyugalommal a pap.

- Valóban, ez az ember Szamentu tanítványa! - szólt most Hiram. - Egyedül ő látja világosan, mi a tennivalónk.

A katonai és polgári méltóságok egyaránt igazat adtak Hiramnak, a főkancellárius pedig még hozzátette:

- Ha vállaltuk a harcot a papokkal, fejezzük is be, különösen ma, amikor kezünkben vannak a bizonyító levelek, hogy Herihor az asszírokkal paktált, ami pedig rút árulás.

- Ő csak folytatja XII. Ramszesz politikáját - vetette ellen Nikotrisz.

- De én XIII. Ramszesz vagyok! - vágta el a szót most már türelmetlenül a fáraó.

Tutmózisz fölkelt a székéről.

- Felséges uram - szólalt meg -, engedd meg, hogy cselekedjem. Veszedelmes dolog a végtelenségig nyújtani ezt a bizonytalanságot, amely a kormányban uralkodik, viszont bűn és ostobaság volna fel nem használni a kínálkozó alkalmat. Ha ez a pap azt mondja, hogy a templom védtelen, engedd meg, hogy megszállhassam egy maroknyi emberrel, akiket magam válogatok ki...

- Én veled tartok - vágta rá Kaliposz. - Az én tapasztalatom szerint mindig a győztes ellenség a leggyengébb. Ha most nyomban meglepjük Ptah templomát...

- Nem is kell a szentélyt megszállnotok, csak bementek, hogy végrehajtsátok a fáraó rendelkezését, aki azt parancsolja, hogy fogjátok el az árulókat - szólt a főkancellárius. - Ahhoz még erő sem kell... Egyetlen rendőr hányszor megtámad egy egész tolvajbandát, és annyit fog el közülük, ahányat akar...

- Az én fiam enged tanácsotok nyomásának... - jegyezte most meg a királyné. - De ő maga nem akar semmi erőszakosságot, és megtiltja nektek...

- Ó, hát ha így áll az ügy - szólt közbe Széth fiatal papja -, akkor még egy dolgot elmondok felségednek...

Néhányszor mélyet lélegzett, mégis fojtott hangon fejezte be:

- Memfisz utcáin a papi párt azt híreszteli, hogy...

- Mit?... Mondd csak ki bátran! - biztatta a fáraó.

- ...hogy felséged elmeháborodott, és sem papi, sem királyi felszentelésben nem részesült, és le is lehet tenni a trónról...

- Éppen ettől féltem - suttogta Nikotrisz.

Ramszesz felugrott székéről.

- Tutmózisz! - kiáltotta, és hangjából kicsendült visszanyert ereje. - Végy magadhoz annyi katonát, amennyit akarsz, menj Ptah templomába, és hozd elém Herihort és Mefreszt, akiket felségárulással vádolok. Ha tisztázzák magukat, visszafogadom őket kegyelmembe, - különben...

- Jól meggondoltad? - vágott a szavába a királyné.

Az ingerült fáraó ezúttal nem érdemesítette válaszra, de a tanácstagok egyszerre elkezdtek kiáltozni:

- Halál az árulókra!... Mióta kell Egyiptomban a fáraónak hű szolgáit feláldoznia, hogy a gyalázatosak kegyét kikönyörögje?

XIII. Ramszesz átadta Tutmózisznak Herihor csomóba kötött leveleit, és ünnepies hangon kijelentette:

- A papi lázadás leveréséig átruházom hatalmamat a testőrség parancsnokára, Tutmóziszra... Most már őrá hallgassatok, és te is, felséges anyám, hozzá fordulj megjegyzéseiddel.

- Bölcsen és helyesen cselekszik felséged! - kiáltotta a főkancellárius. - Nem a fáraóhoz méltó dolog, hogy a lázadással bajlódjék, erélyes intézkedés nélkül pedig elvesztünk.

Valamennyi méltóság meghajolt Tutmózisz előtt. Nikotrisz királyné pedig sóhajtva borult fia lába elé.

Tutmózisz a tábornokokkal kiment az udvarra. Felsorakoztatta az első testőrezred katonáit, és így szólt hozzájuk:

- Ötven-hatvan emberre van szükségem, akik készek a halálra is ő szent felsége jó hírnevéért...

Többen léptek ki, mint amennyire szükség volt, közlegények is, tisztek is, élükön Eunana.

- El vagytok szánva a halálra is? - kérdezte Tutmózisz.

- Meghalunk, uram, veled együtt, ő szent felségéért! - kiáltotta Eunana.

- Nem haltok meg, hanem legyőzitek az alávaló gonosztevőket! - felelte Tutmózisz. - Azok a katonák, akik részt vesznek ebben a küldetésben, tisztek lesznek, a tisztek pedig két fokozattal előlépnek. Ezt ígérem nektek én, Tutmózisz, ő szent felsége akaratából a hadsereg fővezére.

- Örökkön élj!

Tutmózisz befogatott a nehézlovasság huszonöt kétkerekű szekerébe, és felültette embereit. Jómaga Kaliposszal együtt lóra ugrott, s nemsokára a Memfisz felé igyekvő egész csapat eltűnt a porfelhőben.

Hiram a fáraó palotája ablakából meghajolt a fáraó előtt, és halkan megjegyezte:

- Csak most hiszem igazán, hogy felséged nem játszott össze a főpapokkal...

- Megbolondultál? - csattant fel a fáraó.

- Bocsáss meg, felséges uram, de ezt a mai támadást a templom ellen a papok rendezték. Hogyan tudták hát felségedet belevonni? Nem értem.

Ekkor már délután öt óra volt.

Tizenhetedik fejezet

Ugyanekkor, szinte percnyi pontossággal, a Ptah memfiszi templomának pilonján őrködő pap jelentette a nagyteremben tanácskozó főpapoknak, hogy a fáraó palotája jeleket ad.

- Úgy látszik, őfelsége egyezséget kíván velünk - szólt mosolyogva az egyik nomarchosz.

- Abban kételkedem! - vágta rá Mefresz.

Herihor kiment a pilonra: mert neki szólt a palotából a jelzés. Hamarosan visszatért a terembe, s bejelentette:

- A mi fiatal papunk nagyon okosan viselkedett... Ebben a pillanatban indult el Tutmózisz egy maroknyi csapattal, hogy bennünket elfogjon vagy megöljön...

- És te még ezután is mered védeni Ramszeszt? - förmedt rá Mefresz.

- Védenem kell, és fogom is, mert ünnepélyesen megesküdtem rá Nikotrisz királynénak... Szent Amenhotep felséges lánya nélkül nem tartanánk ott, ahol most...

- De én nem esküdtem meg! - fortyant fel Mefresz, és otthagyta a gyűlést.

- Mit akarhat? - kérdezte az egyik nomarchosz.

- Gyerek lett és öreg! - felelte Herihor, vállát vonogatva.

Este hat óra előtt a testőrcsapat senkitől fel nem tartóztatva, Ptah temploma elé ért. A vezér megzörgette a kaput, s az rögtön fel is tárult. Tutmózisz jelent meg önkénteseivel.

Amikor a fővezér belépett a templom udvarára, nagyot nézett, meglátván Herihort, aki csak papoktól körülvéve, Amenhotep infulájában lépett elébe.

- Mit kívánsz, fiam? - kérdezte a főpap a vezért, akit kissé megzavart az eset.

De Tutmózisz egyszerre összeszedte magát, s így szólt:

- Herihor, a tébai Ámon főpapja! Tulajdon leveleid alapján, amelyeket Szargon asszír szatrapának írtál, és amelyek most itt vannak nálam, felségárulással vádollak! Tisztáznod kell magadat a fáraó előtt...

- Ha az ifjú fáraó tudni akarja az örökkön élő XII. Ramszesz politikájának céljait - jegyezte meg nyugodtan Herihor -, forduljon a legfelső tanácshoz, ott megkapja a felvilágosítást.

- Felszólítalak, hogy tüstént gyere velem, ha nem akarod, hogy kényszerítselek! - kiáltotta Tutmózisz.

- Fiam, én kérem az isteneket, óvjanak meg téged az erőszaktól és a bűnhődéstől, amire rászolgálsz vele...

- Jössz? - kérdezte Tutmózisz.

- Én itt várok Ramszeszre - felelte Herihor.

- Hát akkor maradj is itt, te csaló! - kiáltotta Tutmózisz.

Azzal kardot rántott, és Herihornak rohant. De ugyanebben a pillanatban a fővezér mögött álló Eunana felkapta csatabárdját, és teljes erejéből, akkorát sújtott Tutmóziszra a nyakszirt és a jobb kulcscsont között, hogy a vér mindenfelé kilövellt. A fáraó kedvence lerogyott a földre: a csapás szinte kettéhasította.

Néhány katona fölemelt dárdával Eunanára rohant, de bajtársaikkal vívott rövid küzdelem után elestek. Az önként jelentkezett katonák háromnegyede papi zsoldban állt.

- Éljen a szentséges Herihor, a mi urunk! - kiáltotta Eunana, megforgatva a levegőben véres bárdját.

- Örökkön éljen! - ismételték a katonák és papok, és valamennyien arccal leborultak a földre.

Herihor fölemelte a kezét, és megáldotta őket.

Azalatt Mefresz elhagyta a templom udvarát, és lement a föld alatti helyiségbe, ahol Lükon tartózkodott. A főpap már a küszöbön kivette kebléből a kristálygolyót. A görög a kis gömb láttára egyszerre dühösen kifakadt:

- Nyeljen el benneteket a föld!... Holttestetek sose találjon nyugalmat! - átkozódott Lükon, de egyre halkuló hangon.

Végre elhallgatott és elaludt.

- Vedd ezt a tőrt - parancsolta Mefresz, és vékony acéltőrt adott a görögnek. - Vedd ezt a tőrt, és menj a palota kertjébe... Ott állj meg a fügefaberekben, és várj arra, aki elrabolta tőled Kámát, és elcsábította...

Lükon fogát csikorgatta tehetetlen dühében.

- Ha meglátod, ébredj fel... - fejezte be Mefresz.

Azzal csuklyás tiszti köpenyt terített Lükonra, fülébe súgta a jelszót, és a szentély egy titkos ajtaján kivezette a görögöt a föld alól a néptelen memfiszi utcára.

Ekkor Mefresz fiatalos elevenséggel felsietett a pilon tetejére, és különféle színű zászlókat kapva a kezébe, jeleket adott a fáraó palotája irányában. Nyilván felfogták és meg is értették őket, mert a főpap pergamenszerű arcán kaján mosoly jelent meg.

Mefresz letette a kis zászlókat, elhagyta a pilon teraszát, és lassan lefelé indult. Amikor már az első emeleten járt, egyszerre körülfogta néhány barna köpönyeges ember, köpönyegük teljesen eltakarta fekete-fehér csíkos köntösüket.

- Íme, ez Mefresz őkegyessége! - szólt az egyik.

Erre mind a három letérdepelt a főpap előtt, aki gépiesen áldásra emelte a kezét, de aztán hirtelen leeresztette, s megkérdezte:

- Kik vagytok?

- A Labirintus őrei.

- Miért álljátok el az utamat? - hökkent meg, és keze, keskeny ajka egyszerre reszketni kezdett.

- Fölösleges eszedbe juttatnunk, szent férfiú - szólt az egyik őr, még egyre térdelve -, hogy néhány nappal ezelőtt a Labirintusban jártál, amelynek minden útját éppen olyan jól ismered, mint mi magunk, pedig téged nem avattak be a titkokba... Sokkal bölcsebb vagy te, semhogy ne tudnád, milyen törvényeink vannak az ilyen esetekre.

- Mit jelent ez? - kiáltotta emelt hangon Mefresz. - Gyilkosok vagytok, akiket rám küldött Her...

Nem tudta befejezni. Az egyik támadó elkapta a kezét, a másik kendőt dobott a fejére, a harmadik valami átlátszó folyadékot fröccsentett az arcába. Mefresz néhányat vetett magán, aztán földre rogyott. Akkor még egyszer az arcába fröccsentettek, amikor pedig megszűnt élni, az őrök elhelyezték egy beugróban, halott kezébe egy papiruszlapot dugtak, és eltűntek a pilon folyosóin.

Három másik ugyanígy öltözött ember Lükon után eredt, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Mefresz kiengedte a görögöt a néptelen utcán.

A három ember nem messze rejtőzött attól az ajtócskától, amelyen a görög kilépett, és eleinte hagyták, hadd menjen. De egyszerre az egyik valami gyanúsat vett észre mozdulataiban, mire mindnyájan a nyomába vetették magukat.

Csodálatos! Az alvó Lükon mintha megérezte volna, hogy üldözik, hirtelen befordult egy népes utcába, onnan egy térre, ahol nagy sokaság nyüzsgött, majd a halászok utcáján lefutott a Nílushoz. Ott egy félreeső zugban egy kis csónakra bukkant, beleugrott, és hihetetlen gyorsasággal átevezett a folyó túlsó partjára.

Már csak pár száz lépés távolságra volt a parttól, amikor mögötte egy csónak bukkant fel, benne egy evezős és három utas. Alighogy ezek elindultak, még egy csónak került elő, abban már két evezős volt és ugyancsak három utas.

Mind a két csónak elkeseredetten üldözte Lükont.

Abban a csónakban, amelyet csak egy evezős hajtott, a labirintusi őrök ültek, és nagy figyelemmel kísérték versenytársaikat, amennyire a napnyugta után gyorsan leszálló alkonyat megengedte.

- Kik lehetnek azok hárman? - sugdosták a labirintusi őrök.

- A minap ott kódorogtak a templom körül, ma meg utánaerednek... Csak nem mitőlünk akarják megvédeni?

Lükon kis csónakja megérkezett a túlsó partra. Az alvó görög kiugrott belőle, és gyors lépésben megindult a fáraó palotáját övező kert felé. Néhányszor meg-megtántorodott, megállt, és a fejéhez kapott. De egy pillanat múlva újra nekiindult, mintha megfoghatatlan erők vonnák. Közben a labirintusi őrök is kiszálltak a túlsó parton, de versenytársaik már megelőzték őket.

Most a maga nemében páratlan versenyfutás indult meg: Lükon olyan gyorsan szaladt a fáraó palotája felé, akárcsak valami kengyelfutó, nyomában három ismeretlen, mögöttük pedig a három labirintusi őr.

Pár száz lépésnyire a kerttől a két üldöző csoport összetalálkozott. Már éjszaka volt, de világos éjjel.

- Kik vagytok, emberek? - kérdezte az ismeretleneket az egyik labirintusi őr.

- A pi-baszti rendőrség parancsnoka vagyok, két századosommal; ezt a gonosztevőt üldözzük...

- Mi meg a labirintusi őrök vagyunk, és mi is azt az embert hajszoljuk...

A két csoport farkasszemet nézett egymással, a kezük kardjuk, késük markolatán nyugodott.

- Mit akartok vele? - kérdezte végül a rendőrfőnök.

- Ítélet van a kezünkben ellene...

- De a holttestét otthagyjátok?

- Ott, és mindent, ami rajta van - felelte az őrök vezetője.

A rendőrök összesúgtak.

- Ha igazat mondotok - szólalt meg a rendőrfőnök -, nem állunk az utatokba. Szívesen átengedjük nektek kis időre, ha aztán a mi kezünkbe kerül...

- Megesküsztök rá?

- Esküszünk...

- Akkor menjünk együtt...

Összefogtak - de akkorra a görög eltűnt a szemük elől.

- Átkozott! - fakadt ki a rendőrfőnök. - Megint eltűnt...

- Majd megkerül - felelte a labirintusi őr -, de meglehet, hogy erre jön majd vissza.

- Mi dolga lehet a fáraó kertjében? - kérdezte a rendőrfőnök.

- A főpapoknak van vele valamilyen céljuk, de visszamegy a templomba, visszamegy - erősítette az őr.

Elhatározták hát, hogy ott várakoznak, és közösen járnak el.

- Harmadik éjjelünket vesztegetjük el! - jegyezte meg az egyik rendőr ásítva.

Beburkolóztak köpenyükbe, és leheveredtek a fűbe.

Nyomban Tutmózisz távozása után Nikotrisz királyné, a fogát összeszorítva haragjában, egyetlen szó nélkül otthagyta a fia szobáját. Ramszesz megpróbálta csillapítani, de Nikotrisz élesen a szavába vágott:

- Én most búcsút veszek a fáraótól, de kérem az isteneket, engedjék meg, hogy még holnap is fáraónak üdvözölhessem...

- Kételkedsz benne, anyám?

- Olyan embernél, aki őrültek és árulók tanácsára hallgat, mindenben lehet kételkedni!

Haraggal váltak el.

Ő szent felsége hamarosan visszanyerte jókedvét, és vidáman elbeszélgetett a körülötte levő urakkal. De hat órakor már bántani kezdte a nyugtalanság.

- Tutmózisznak már rég futárt kellett volna küldenie hozzám... - állapította meg a fáraó. - Bizonyos vagyok benne, hogy a dolog így vagy úgy, de már eldőlt...

- Nem tudom - felelte a főkincstartó. - Talán nem kaptak idejében hajót az átkeléshez... Talán a templomban ellenállnak...

- Hát az a fiatal pap hol van? - kérdezte egyszerre Hiram.

- A pap?... A halott Szamentu követe? - ismételték megzavarodva az urak. - Csakugyan... hová lehetett?

Nyomban katonákat küldtek, kutassák át a kertet. A katonák beszaladgáltak minden ösvényt, de a papnak nyoma veszett.

Ez az eset rosszkedvre hangolta az urakat. Mindnyájan hallgatva ültek, elmerültek nyugtalan gondolataikba.

Napnyugtakor belépett a szobába a fáraó szolgája, és odasúgta neki, hogy Hebron asszony nagyon rosszul érzi magát, és kéri ő szent felségét, látogassa meg.

Az urak tudták, milyen viszony fűzi a fáraót a szép Hebronhoz, és összenéztek. De amikor a fáraó kijelentette, hogy kimegy a kertbe, egy szóval se tiltakoztak. A kert az erős őrség révén éppoly biztos volt, mint a palota. Senki se tartotta helyénvalónak, hogy akár csak távolból is szemmel tartsák a fáraót; tudták, hogy Ramszesz nem szereti, ha bizonyos pillanatokban törődnek vele.

Amikor a fáraó eltűnt a folyosón, a főkancellárius odaszólt a kincstartónak: - Nehezen halad az idő, akár a sivatagban a szekér. Talán Hebron hírt kapott Tutmózisztól...

- Ebben a pillanatban úgy érzem - felelte a kincstartó -, hogy Tutmózisz kiküldetése Ptah temploma ellen, egy olyan maroknyi csapattal, érthetetlen őrültség volt...

- Hát a Sóstavaknál talán meggondoltabban cselekedett a fáraó, amikor egy egész éjszakán át üldözte Tehennát? - vetette ellene Hiram. - A bátorság többet jelent, mint a katonák száma.

- Hát az a fiatal pap? - tépelődött a kincstartó.

- Tudtunk nélkül érkezett, és el is ment, se szó, se beszéd - állapította meg Hiram. - Mindegyikünk úgy viselkedik, mintha összeesküvő volna.

A kincstartó a fejét csóválta.

Ramszesz gyorsan végigfutott az úton, amely az ő villáját elválasztotta Tutmózisz kis palotájától. Amikor belépett a szobába, Hebron sírva a nyakába vetette magát.

- Meghalok a nyugtalanságtól! - sikoltotta.

- Félted Tutmóziszt?

- Bánom is én Tutmóziszt! - felelte Hebron, és megvetéssel rándított egyet az ajkán. - Én csak veled törődöm... én csak terád gondolok... csak téged féltelek...

- Áldott legyen a te nyugtalanságod, amely ha csak egy percre is, de megszabadít az unalomtól... - örvendezett a fáraó. - Istenek! De nehéz nap... Ha végighallgattad volna tanácskozásunkat, ha láttad volna a mi tanácsadóink arcát... És ráadásul felséges anyámnak is kedve támadt, hogy jelenlétével megtisztelje a tanácskozásunkat... sose hittem volna, hogy a királyi méltóság ennyi bosszúságot okozhat nekem...

- Ne beszélj ilyen hangosan - figyelmeztette Hebron. - Mitévő leszel, ha Tutmózisznak nem sikerül elfoglalnia a templomot?

- Elveszem tőle a fővezérséget, ládába a koronámat, és tiszti sisakot veszek fel - felelte Ramszesz. - Biztos vagyok benne, ha magam állok a hadsereg élére, rögtön megszűnik a lázadás...

- Melyik? - kérdezte Hebron.

- Ó, igaz, hisz két lázadással is van dolgunk! - nevetett Ramszesz. - A nép a papok ellen, a papok énellenem...

Átölelte Hebront, és a pamlaghoz vezette.

- Milyen szép vagy ma! - suttogta a fáraó. - Valahányszor látlak, mindig tökéletesen másnak talállak, mindig szebbnek...

- Eressz! - suttogta Hebron. - Néha attól félek, megharapsz!

- Meg nem haraplak... de halálra szeretnélek csókolni... Nem is tudod, milyen szép vagy...

- A miniszterek meg a tábornokok után... Ó, eressz...

- Melletted gránátalmabokor szeretnék lenni... Bárcsak annyi karom volna, ahány ága van a fának, hogy minddel ölelhetnélek... annyi kezem, ahány levele, annyi szám, ahány virága, hogy egy pillanatban csókolhatnám a szemed, a szád, a melled...

- Ahhoz képest, hogy uralkodó vagy, akinek trónja veszélyben forog, csodálatosan könnyedek a gondolataid...

- A nyoszolyán nem törődöm a trónnal - vágott a szavába Ramszesz. - Amíg kard van a kezemben, megvan a hatalmam is.

- Sereged szét van szórva - szólt védekezve Hebron.

- Holnap friss csapatok érkeznek, holnapután pedig összeszedem a szétvert csapatokat is. Mondom, ne emészd magad ilyen haszontalanságokkal!... Egy percnyi gyönyörűség többet ér, mint a hatalomnak egy esztendeje...

Napnyugta után egy órával a fáraó elhagyta Hebron lakosztályát, és lassan visszaindult a palotájába. Elmélázott, álmos volt, és elgondolta, mennyire ostobák, hogy a főpapok ellenállnak neki. Egyiptomnak jobb fáraója nem is lehetne, mint ő.

Egyszerre egy sűrű fügefaberekből egy sötét palástos ember surrant ki, és elállta a fáraó útját. Ramszesz jobban szemügyre akarta venni, egészen közelről az arcába nézett, és elkiáltotta magát:

- Te vagy az, te nyomorult?... Gyere csak az őrségre!

Lükon volt. Ramszesz nyakon ragadta. A görög felszisszent, és térdre rogyott. Ugyanakkor a fáraó égető fájdalmat érzett hasa bal oldalán.

- Még harapsz? - kelt ki magából Ramszesz.

És két kezével teljes erejével megszorította a görög nyakát. Amikor aztán hallotta az összetört nyakcsigolyák reccsenését, undorral ellökte magától.

Lükon lerogyott, és halálos vonaglásban fetrengett a földön.

A fáraó néhány lépést tett. Megtapogatta magát, és keze hozzáért a tőr markolatához.

„Megsebesített?” Oldalából kihúzta a keskeny acéltőrt, és kezét a sebre szorította.

„Kíváncsi vagyok - gondolta magában -, ugyan van-e valamelyik tanácsosomnak sebre való írja...”

Nagy bágyadtságot érzett, és megszaporázta lépteit.

A palota előtt egy tiszt rohant elébe, és lélekszakadva jelentette:

- Tutmózisz nem él... Az az áruló Eunana megölte...

- Eunana? - ismételte a fáraó. - Hát a többiek?

- Majdnem minden önkéntes, aki Tutmózisszal ment, a papok zsoldjában volt...

- No, ideje végeznem ezzel! - szólt a fáraó. - Fúvass riadót az ázsiai csapatoknak...

Megharsant a kürtszó, az ázsiai katonák kiözönlöttek a kaszárnyájukból, kantárszáron vezetve lovaikat.

- Adjatok lovat nekem is! - parancsolta a fáraó.

De egyszerre elszédült, és hozzátette:

- De nem, adjatok gyaloghintót... nem akarom erőltetni magam...

Ebben a pillanatban tisztjeinek a karjába roskadt.

- Majdnem elfelejtettem... - szólt elhaló hangon. Hozzatok sisakot, kardot... azt az acélkardot... A Sósta... Induljunk Memfiszbe...

A palotából kiszaladtak az urak és a cselédség fáklyákkal. A tisztek karjában nyugvó fáraó arca szürke volt, szemére köd borult. Kinyújtotta a karját, mintha fegyverét keresné, az ajka mozgott, és az általános csendben megszűnt lélegzeni a két világnak, az itteni és a nyugati világnak ura.

Tizennyolcadik fejezet

XIII. Ramszesz halálától a temetése napjáig a tébai Ámon-templom főpapja és az elhunyt fáraó helytartója: Szem-ámon-Herihor őkegyessége kormányozta az országot.

A helytartó néhány hónapos kormányzása nagyon áldásos volt Egyiptomra. Herihor lecsillapította a csőcselék lázadását, és hetednaponként pihenőt engedett a munkásnépnek, mint valamikor régen. Szigorú fegyelmet teremtett a papok között, oltalmat nyújtott az idegeneknek, különösen a föníciaiaknak, szerződést kötött Asszíriával, de nem engedte át nekik Föníciát, amely továbbra is Egyiptom fennhatósága alatt maradt.

E rövid kormányzati idő alatt gyorsan, de kegyetlenkedés nélkül folyt az igazságszolgáltatás. Ezentúl nem merte akárki verni az egyiptomi parasztot; a szegény föld népe a bírósághoz fellebbezhetett, ha volt elég ideje és tanúja.

Herihornak gondja volt rá, hogy a fáraó vagyonát és a kincstárat terhelő adósságokat is törlessze. Evégre rávette a föníciaiakat, engedjék el a kincstártól nekik járó összegnek egy bizonyos hányadát, a többinek a fedezetére pedig óriási összeget vett fel a Labirintusból, nem kevesebbet, mint harmincezer talentumot.

Eme intézkedései nyomán három hónap leforgása alatt békesség és jólét lett úrrá az országban, az emberek pedig megelégedetten mondogatták:

- Áldott legyen Szem-ámon-Herihor helytartó kormányzása! Csakugyan uralkodónak teremtették az istenek, hogy kiszabadítsa Egyiptomot abból a nyomorúságból, amelybe XIII. Ramszesz, ez a léha szoknyavadász döntötte...

Nem telt bele néhány hét, és a nép már elfelejtette, hogy Herihor minden intézkedése a fiatal és nemes lelkű fáraó terveinek megvalósítása volt!

Tobi hónapban,[45] amikor XIII. Ramszesz múmiáját már letették a fáraók sírboltjába, a tébai Ámon templomában nagygyűlésre jöttek össze az ország legfőbb méltóságai. Ott volt szinte valamennyi főpap, nomarchosz és a hadsereg tábornokai, köztük a keleti hadsereg dicsőséges, öreg vezére: Nitager.

Ugyanabban az óriási oszlopcsarnokban, ahol egy fél évvel ezelőtt a papok XII. Ramszeszt méltatták, és kimutatták ellenszenvüket XIII. Ramszesszel szemben, ugyanazon a helyen gyülekeztek össze az ország főméltóságai, hogy Herihor elnöklete alatt döntsenek az ország legfontosabb ügyében. Tobi hónap huszonötödik napján, pontosan délben, Herihor, Amenhotep infulájával a fején, magas trónusra ült, a többiek karosszékekre, és megkezdődött a nagytanács. Ez pedig csodálatosan rövid ideig tartott, mintha eredményességéről már eleve gondoskodtak volna.

- Főpapok, nomarchoszok, tábornokok! - kezdte Herihor. - Szomorú és fontos ügyben gyűltünk most össze. Mert az örökkön élő XIII. Ramszesz halálával, akinek rövid és viharos uralkodása olyan szerencsétlen módon ért véget...

Herihor mélyen felsóhajtott.

- Mivelhogy XIII. Ramszesz halálával nemcsak a fáraó hunyt el, hanem kihalt a dicsőséges huszadik dinasztia is...

Az összegyűltek között moraj támadt.

- A dinasztia nem halt ki - szólt szinte nyersen a hatalmas memfiszi nomarchosz -, mert még él Nikotrisz királynő őfelsége, tehát a trón őt illeti...

Herihor csak egy pillanatnyi szünet múlva felelt:

- Az én tiszteletre méltó feleségem, Nikotrisz királyné...

A gyülekezeten most már nem is moraj futott végig, hanem valóságos lárma, és eltartott néhány percig. Amikor elcsendesedett, Herihor nyugodtan és világosan folytatta:

- Az én tiszteletre méltó feleségem, Nikotrisz királyné, fia halála miatt lemond a trónról vigasztalhatatlan fájdalmában...

- Engedelmet! - kiáltotta a memfiszi nomarchosz. - A helytartó úr őkegyessége feleségének mondja a nagyasszonyt... Ez a hír váratlan újság számunkra, és mindenekelőtt igazolni kell...

Herihor intésére a tébai legfőbb bíró elővette az esketési okiratot, amelynek értelmében két nappal ezelőtt Szem-ámon-Herihor, Ámon tébai templomának tiszteletre méltó főpapja és Nikotrisz királyné, XII. Ramszesz özvegye és XIII. Ramszesz anyja, házasságot kötött.

Erre a bejelentésre síri csend támadt, Herihor pedig folytatta:

- Minthogy az én feleségem, a trón egyetlen örököse, lemondott jogairól, és minthogy ilyenformán a huszadik dinasztiának uralkodása véget ért, új fáraót kell választanunk...

- Ennek az uralkodónak pedig - fejtegette Herihor - érett, erélyes, államügyekben tapasztalt embernek kell lenni. Ez okból azt tanácsolom nektek, kegyes uraim, hogy az ország legfőbb méltóságára válasszuk meg...

- Herihort! - kiáltotta közbe valaki.

- ...válasszuk meg a keleti hadsereg dicsőséges vezérét, Nitagert - fejezte be Herihor.

Nitager egy jó darabig lehunyt szemmel, mosolyogva ült. Végül felállt, és így szólt:

- Nyilván sosem lesz hiány olyanokban, akik szívesen vállalják a fáraó címet. Talán többen is vannak a kelleténél. Szerencsére maguk az istenek hárították el a veszedelmes versenyzőket, s rámutattak arra az emberre, aki legméltóbb a hatalomra. Azt hiszem, okosan cselekszem, ha ahelyett, hogy elfogadnám a nemeslelkűen felajánlott koronát, azt kiáltom: Örökkön éljen ő szent felsége, Szem-ámon-Herihor, az új dinasztia első fáraója!

A jelenlevők - kevés kivétellel - utánakiáltották az „Éljen!”-t, ugyanakkor pedig a legfőbb bíró aranytálcán két föveget hozott: egy fehéret, Felső-Egyiptomét, és egy pirosat, Alsó-Egyiptomét. Az egyiket átvette Ozirisz főpapja, a másikat Hórusz főpapja, és átadták Herihornak, aki megcsókolva az aranykígyót, mind a kettőt a fejére tette.

Aztán megkezdődött az ünnepi szertartás. A jelenlevők hódolása, ami eltartott néhány óra hosszat. Végül megírták a koronázási oklevelet, a választás résztvevői ráütötték pecsétjüket, és attól a perctől fogva Szem-ámon-Herihor Egyiptom valóságos fáraója lett, mindkét világnak és alattvalói életének ura.

Estefelé ő szent felsége fáradtan ért haza főpapi szobájába, ahol Pentuer várt rá. A pap lesoványodott, beesett arca csupa szomorúság és fájdalom.

Amikor Pentuer leborult előtte a földre, a fáraó felemelte, és nevetve mondta neki:

- Nem írtad alá a választásomat, nem is hódoltál, és attól tartok, nem kerül-e valamikor sor arra, hogy Ptah templomában ostromoljalak!... Nos, nem gondoltad meg, hogy itt maradsz-e nálam? Vagy inkább Menészhez kívánkozol?

- Bocsáss meg, felséges uram - felelte a pap -, de az udvari élet annyira kifárasztott, hogy egyetlen kívánságom van csak: bölcsességet tanulni.

- Nem tudod elfelejteni Ramszeszt? - faggatta Herihor. - Pedig nagyon rövid ideig ismerted, éveken keresztül kezem alatt dolgoztál.

- Ne ítélj el, felséges uram, de... XIII. Ramszesz volt az első fáraó, aki megérezte az egyiptomi nép nyomorúságát...

Herihor elmosolyodott.

- Ó, ti tudósok... - mondta, megcsóválva a fejét. - Hiszen te magad fordítottad Ramszesz figyelmét a nép szomorú helyzetére, és most gyászolod szívedben, pedig nem tett a népért semmit... mindent te tettél, nem ő... Hatalmas elmétek ellenére is mulatságosak vagytok - folytatta Herihor. - Így van Menész is... Ez a pap azt hiszi, hogy ő a legbékésebb ember Egyiptomban, pedig ő döntötte meg a dinasztiát, és ő egyengette az én utamat a hatalomhoz! Ha ő annak idején nem értesít a Paophi huszadiki napfogyatkozásról, a megboldogult Mefresszel ma alighanem mind a ketten követ fejtenénk a kőbányában... No, menj, menj, és üdvözöld nevemben Menészt. És ne felejtsd el, hogy tudok hálás lenni, s ez a kormányzás nagy titka. Mondd meg Menésznek, hogy teljesítem minden kívánságát, csak azt ne kívánja, hogy mondjak le a trónról... Te magad is térj vissza hozzám, mihelyt kipihented magad, fontos megbízatást tartogatok számodra.

És kezét a pap alázatosan lehajtott fejére tette.

Zárszó

Mechir havában (november-december) Pentuer megérkezett a Memfisz melletti szentélybe, ahol Menész az ég és föld kutatásának hatalmas munkáján dolgozott.

A gondolataiba mélyedt agg tudós most sem ismerte meg Pentuert. Mikor azonban észbe kapott, megölelte, és megkérdezte:

- Mi az, megint a parasztokat nyugtalanítod, hogy a fáraó hatalmát erősítsd?

- Azért jöttem, hogy itt maradjak, és neked szolgáljak - felelte Pentuer.

- Hohó! - kiáltotta Menész, s figyelmesen vizsgálta vendégét. - Hohó!... Valóban megelégelted volna már az udvari életet és a méltóságokat?... Áldott ez a nap!... Ha majd a pilonom tetejéről elkezded vizsgálni a világot, meggyőződöl róla, milyen parányi és milyen rút.

Pentuer nem felelt, így Menész ismét munkája után látott. Mikor pedig néhány óra múlva visszatért, Pentuert még mindig ugyanazon a helyen ülve találta, s szeme arra a pontra meredt, ahol a távolban a fáraók palotája ködlött.

Menész adott neki egy árpalepényt, egy csupor tejet, azután békében hagyta.

Így ment ez néhány napig. Pentuer keveset evett, még kevesebbet beszélt, éjjelenként néha felriadt, a napokat pedig mozdulatlanságban töltötte, s szeme a bizonytalan távolba révedezett.

Menésznek nem tetszett ez az életmód, s éppen ezért egyszer leült mellé a kőre, s így szólt:

- Végképp eltompultál, vagy csak pillanatnyilag vették hatalmukba szívedet a sötétség szellemei?

Pentuer rávetette fátyolos tekintetét.

- Nézz csak körül - mondta az aggastyán. - Hiszen ez a legkedvesebb évszak. Az éjszakák hosszúak és csillagosak, a nappalok hűvösek, a földet fű és virág borítja. A víz a kristálynál is tisztább, a sivatag csendes, a levegő meg tele van énekkel, csicsergéssel és zümmögéssel. Ha a tavasz az élettelen földön ilyen csodákat fakaszt, mennyire megkövesedhetett a te lelked, ha ezeket a csodákat nem veszed észre?... Mondom, térj magadhoz, mert olyan vagy, mint egy hulla az élő természet ölén, mint egy kiszáradt sárkupac a nap alatt, hogy szinte bűzt árasztasz a nárciszok és ibolyák között.

- Beteg a lelkem - felelte Pentuer.

- Mi bajod?

- Minél többet gondolkozom, annál bizonyosabb vagyok felőle, hogy ha nem hagytam volna el XIII. Ramszeszt, ha szolgáltam volna neki, most is élne, ő, aki a legnemesebb volt minden fáraók közül. Százával forgolódtak körülötte az árulók, de nem akadt egyetlen jó ember, aki megmutatta volna neki a menekülés útját!

- S te valóban azt hiszed, meg tudtad volna menteni? - kérdezte Menész. - Ó, félművelt bölcsek gőgje!... A világ minden bölcsessége sem mentheti meg a varjak közé keveredett sólymot, s te, mint valami istenség, az emberi sorsot akarod elfordítani?

- Tehát Ramszesznek el kellett vesznie?

- Bizony el. Először is, mert háborúskodó fáraó volt, s ma Egyiptom undorodik a harcosoktól. Jobban szereti az arany karperecet, mint a kardot, még ha acélból van is; jobban a jó énekest vagy táncost, mint a rettenthetetlen hőst, jobban a hasznot és az értelmet, mint a háborút. Ha Mechir havában megérne az olajbogyó, vagy Thot havában kivirulna az ibolya, az egyiknek is, a másiknak is el kellene pusztulnia, mint idő előtti vagy elkésett termésnek. Te pedig azt akarod, hogy az Amenhotepek és Herihorok korában fenntarthassa magát egy fáraó, aki a hikszoszok korába való. Minden dolognak rendelt ideje van a megérésre, és rendelt ideje az enyészésre. XIII. Ramszesz nem a neki rendelt időben jelent meg, tehát félre kellett állnia.

- S azt hiszed, semmi sem menthette volna meg? - faggatta Pentuer.

- Én nem látok ilyen hatalmat. Ő nemcsak a saját korával és uralkodói tisztével volt ellentétben, hanem még ráadásul az állam hanyatlása idején bukkant fel, s olyan volt, mint a friss levélke a korhadó fán.

- Ilyen nyugodtan beszélsz az állam hanyatlásáról? - csodálkozott Pentuer.

- Már néhány évtizede látom, s látták már azok is, akik ebben a szentélyben elődeim voltak... Volt idő hozzászoknom!

- Kettős látásotok van?

- Egyáltalán nem - felelte Menész -, de van mértékünk. A zászló lengéséről megtudod, honnan fúj a szél; a Nílus kútja megmutatja, árad-e vagy apad a folyó... Minket pedig a szfinx tanít arra - már évszázadok óta -, hogy az állam elerőtlenedik - fejezte be, s a piramisok felé mutatott.

- Erről én nem tudok semmit... - suttogta Pentuer.

- Olvasd szentélyünk régi krónikáit, s meggyőződöl róla, hogy valahányszor Egyiptom virágzott, a szfinx mindig ép volt, és magasan kiemelkedett a sivatag fölé. De amikor az állam hanyatlóban volt, a szfinx megrepedezett, töredezett, s a homok egészen a lábáig ért. Íme, most is. Már néhány évszázad óta töredezik a szfinx. S minél magasabbra kapaszkodik körülötte a homok, minél mélyebb repedések látszanak a testén, annál mélyebbre hanyatlik az állam...

- És elpusztul?

- Semmiképpen - felelte Menész. - Miként az éjszakát nappal követi, a Nílus apadását pedig áradás, azonképpen a hanyatlás korszaka után is az élet felvirágzása következik. Öröktől fogva érvényes igazság ez!... Némelyik fa levelei lehullanak Mechir havában, de csak azért, hogy Pachom havában újak támadjanak helyettük... S Egyiptom valóban egy ezeresztendős fa, a dinasztiák pedig az ágak. Íme, szemünk láttára nő ki a huszonegyedik ág, mi hát ezen a szomorkodnivaló?... Az, hogy az ágak hullanak? Hiszen a növény tovább él...

Pentuer elgondolkozott, de tekintete most már nem volt olyan elmélázó.

Menész néhány nap múlva ismét megszólította:

- Fogytán az élelmünk, el kell mennünk a Nílus vidékére, hogy hosszabb időre ellássuk magunkat.

Mindketten nagy kosarat vettek a hátukra, s kora reggeltől járták a part menti falvakat. Rendszerint szent szövegeket énekelve álltak meg a parasztkunyhók előtt, majd Menész bekopogott az ajtón, s beszólt:

- Könyörületes lelkek, igazhivő egyiptomiak! Áldozzatok némi alamizsnával a bölcsesség istenasszonya szolgáinak!

Adtak is (leginkább az asszonyok), hol egy marék búzát vagy árpát, hol egy lángost vagy szárított halacskát. Megesett azonban, hogy dühös szelindekek rohantak rájuk, vagy a pogány szülők gyermekei dobálták meg őket kővel és sárral.

Furcsa látvány volt ez a két alázatos koldus, akik közül az egyik néhány éven át beleszólt az ország sorsába, a másik pedig a természet legmélyebb titkait ismerte, tudományával megváltoztatta a történelem folyását.

A gazdagabb falvakban bőségesebb adományokban részesültek. Egy lakodalmas házban jóltartották őket étellel és sörrel, s megengedték, hogy ott aludjanak a gazdasági épületek között.

Sem borotvált arcuk és fejük, sem a kopott párducbőr nem keltett tiszteletet a lakosság körében. Alsó-Egyiptomnak a vegyes vallásúakkal keveredett népe nemigen tűnt ki kegyességével, a bölcsesség istennőjének papjait pedig - akikkel az állam sem törődött - éppenséggel le is nézte.

Menész és Pentuer a pajtában, a friss nádkötegeken fekve hallgatta a lakodalmi muzsikát, a korhelykedők kurjongatását s a vidám vendégsereg körében olykor felhangzó civódásokat is.

- Szörnyű! - szólalt meg Pentuer. - Alig néhány hónapja halt meg a fáraó, aki igaz jótevője volt a parasztságnak, s ezek máris elfelejtették... Az emberi hála valóban nem hosszú életű...

- Tán azt akarnád, hogy az emberek életük végéig hamut hintsenek a fejükre? - vetette ellene Menész. - Azt hiszed, a Nílus vize is azonnal megáll, ha egy krokodilus felfal egy asszonyt vagy gyereket?... Folyik az tovább, nem törődik a hullákkal, sőt az áradással és apadással sem. Így van ez az emberi élettel is. Akár kihal egy dinasztia, s trónra lép a másik, akár lázadások és háborúk rázzák meg az országot, vagy a jólét virul, a tömegnek mindenképpen ennie, innia, aludnia, házasodnia és dolgoznia kell, mint ahogy a fa is tovább nő, akár esik, akár aszály van. Hagyd hát, hadd ugráljanak, ha egészséges a lábuk, hadd sírjanak vagy nevessenek, ha szívükben túlárad az érzelem.

- Mégis, ismerd be, hogy furcsa ez az örvendezésük, ha tekintetbe vesszük, amit az állam hanyatlásáról mondtál - jegyezte meg Pentuer.

- Egyáltalában nem furcsa, mert hiszen ők az állam, s az ő életük az állam élete. Az emberek mindig szomorkodnak vagy örülnek, s nincsen olyan óra, amikor valaki ne nevetne vagy ne sóhajtana. A történelem egész folyása pedig azon alapszik, hogy ha az emberek között több az öröm, akkor azt mondjuk: az állam virágzik, ha pedig sűrűbben hull a könny, akkor hanyatlik. Ne a szavakon nyargaljunk, hanem az embereket nézzük. Ebben a kunyhóban öröm van, itt tehát az állam virágzik, ennélfogva nincs jogod azon sóhajtozni, hogy hanyatlik. De szabad arra törekedned, hogy minél több megelégedett kunyhó legyen az országban.

Mikor a két bölcs kolduló útjáról visszatért a szentélybe, Menész felvezette Pentuert a pilon tetejére. Megmutatta neki a nagy márványgömböt, amelyen aranypontokkal ő maga jelölte meg néhány száz csillag helyét, azután meghagyta neki, hogy fél éjszakán át figyelje a holdat.

Pentuer szívesen vállalta ezt a munkát, s életében most látta először saját szemével, hogy az égboltozat néhány óra alatt mintha nyugat felé fordult volna, de a hold kelet felé tolódott el a csillagok között.

Jól ismerte ő ezeket az egyszerű jelenségeket, de csak hallásból. Mikor tehát első ízben látta saját szemével az égboltozat mozgását és a hold csendes vándorlását, olyan megindultság vett rajta erőt, hogy arcra borult, és sírva fakadt.

Lelke előtt új világ nyílt meg, melynek szépségét annyival is jobban tudta értékelni, mert már ő maga is nagy bölcsességre tett szert.

Ismét elmúlt néhány nap, mikor egyszer egy gazdag bérlő jelentkezett náluk, s kérte, hogy bölcsek lévén, tűzzenek ki földjén egy csatornát, s ássák is ki. Cserébe a munka tartamára felajánlotta élelmezésüket, fizetésképpen pedig egy kecskét a gödölyéjével együtt.

Mivel a szentélyben nem volt tejük, Menész elfogadta az ajánlatot, s Pentuerrel együtt munkába állt. Elegyengették a talajt, kitűzték a csatorna irányát, s nekiláttak az ásásnak.

Pentuert a nehéz munka felüdítette, sőt mikor Menésszel egyedül maradt, beszélgetett is. Csak akkor vesztette el kedvét, mikor emberekkel érintkezett, mert énekük és nevetgélésük növelte fájdalmát.

Menész éjszakára nem járt be a faluba, hanem Pentuerrel együtt kint hált a mezőn, ahonnan láthatták a virágzó réteket, s hallhatták az emberi örömök hangjait, anélkül, hogy részt vettek volna bennük.

Egyszer aztán este korábban abbahagyták a mezőn a munkát, mert egy szegény kolduló pap érkezett a faluba egy kisfiúcskával, s házról házra járva, alamizsnáért könyörgött. A fiúcska bánatos dallamot fuvolázott, a szünetekben pedig a pap érces hangon énekelt egy félig világi, félig szent éneket.

Menész és Pentuer egy kis halmon heverészve nézte a tűzbe borult eget, melynek aranyló háttere előtt élesen kirajzolódtak a piramisok fekete háromszögei, a pálmák rőt törzsei és zöld levélbokrétái. Közben a pap énekelve botorkált egyik házból a másikba, s minden versszak után hosszabb pihenőt tartott:

„Milyen nyugodt amaz igazságos herceg! Beteljesült a gyönyörű rendeltetés. Re korától fogva egymás után enyésznek el a megvénült testek, s helyüket fiatalok foglalják el. Hajnalban mindig felkel a nap, s minden este letűnik nyugaton. A férfiak nemzenek, a nők fogannak, s minden mell friss levegőt lélegzik. De aki megszületett, kivétel nélkül mind elmegy ama helyre, mely az ember számára rendeltetett.”[46]

- Mire való ez? - szólalt meg egyszerre Pentuer. - Még ha legalább igaz volna, hogy az életet az istenek a maguk dicsőségére és az erény növelésére teremtették. De hiszen nem így van. Kié a szerencse meg a hatalom? Az alattomos szörnyetegé, az anyáé, aki fia gyilkosának nyújtja kezét, meg a szeretőé, aki a gyönyör pillanatában áruláson töri a fejét. A bölcsek pedig elszáradnak a tétlenségtől, a hős és nemes lelkek elpusztulnak, s velük együtt emlékük is elenyészik.

„Szerezz magadnak vidám napot, ó, herceg - énekelte a pap -, mert nem sok ilyen adatott néked! A keneteket és füstölőszereket hagyd meg orrodnak, a lótuszvirág-koszorúkat húgod testének és tagjainak, mert ő szívedben lakván, melletted van. Énekeljenek, zenéljenek nektek. Vessétek el a gondokat, s vigadjatok, mert hamar eljön a nap, mikor menni kell a csend birodalmába.”

- A kenetet az orrnak, a lótuszkoszorúkat a testrészeknek, azután... csend!... - jegyezte meg Pentuer. - Bizony, több értelme van a lovagot mímelő bohócnak, mint ennek a világnak, ahol mindnyájan mímelünk valamit, anélkül, hogy hasznát látnánk. S hogy ez a földi álom szakadatlan vidámság volna?... Dehogyis!... Akinek az éhség nem tekeri a beleit, annak a szívét megmérgezi a megkívánás vagy a nyugtalanság. Ha pedig akad egy csendes pillanat, annak mélyéről azonnal felmerül az örök csend birodalmának gondolata, és megtépi az ember lelkét.

„Ünnepelj vidám napot, ó, Neferhotep, te tiszta kezű férfiú! Mindent tudok, ami őseiddel történt: várfalaik leomlottak, városaik sehol sincsenek, s ők maguk is mintha sohasem lettek volna. Senki sem tér vissza onnan, aki elmondhatná, hogymint vannak, s megvigasztalhatná szívünket. S így lesz mindaddig, amíg közel nem kerültök a helyhez, ahova ők elmentek.”

- Láttál valaha nyugodt tengert? - kérdezte Menész. - Ugye, milyen unalmas? Akár az olyan alvás képe, amikor az ember nem álmodik semmit. Csak amikor a vihar felszántja a sima tükröt, amikor egyik hullám a mélybe zuhan, a másik feltornyosul, amikor a víz színén fények játszanak, a mélyből pedig megszólalnak a baljós vagy nyöszörgő hangok, akkor válik a tenger széppé. Ugyanígy van a folyóval is. Amíg folyton egy irányba folyik, olyan, mintha élettelen volna, de amint jobbra-balra kanyarog, nyomban széppé válik. S így van a hegyekkel is: az egyöntetű magasság unalmas, de a csipkézett csúcsok és a mély szakadékok szépek.

„Tégy mirhát a fejedre, ölts magadra díszes, vékony lepleket, s kend meg magad az isteni ajándékokkal - énekelte a pap. - Öltözz fel olyan szépen, ahogyan tudsz, s szívedet ne hagyd elesni. Míg e földön vagy, élj az élvezeteknek, s ne szomorítsad szívedet, amíg rád nem virrad a fájdalom napja.”

- Ugyanígy van az emberi élettel is - folytatta Menész. - Az élvezetek olyanok, mint a hullámok és a hegycsúcsok, a szenvedések pedig, akár a mély szakadékok, s csak mindezek együttesen teszik széppé az életet, mert csipkéződik, akár a keleti hegyek láncolata, amelyet annyira megcsodálunk.

„De akinek szíve már nem ver - énekelte tovább a pap -, nem hallja a panaszt, s nem szomorkodik mások gyásza miatt. Sugárzó arccal ünnepeld hát a vidám napokat, s szaporítsd számukat...”

- Hallod? - kérdezte Pentuer, a falu felé mutatva. - Akinek szíve megszűnt dobogni, nemcsak a más gyászán nem bánkódik, hanem a saját életének sem örül, ha mégolyan szépen ki volna is csipkézve... Mire valók hát a faragások, amelyekért fájdalommal és véres könnyekkel kell fizetni?

Lassacskán éjszaka lett. Menész palástjába burkolózott, s így felelt:

- Valahányszor ilyen gondolatok törnek rád, menj el valamelyik szentélyünkbe, s nézd meg a falakat. Tele vannak emberek, állatok, fák, folyók és csillagok képeivel, akárcsak ez a világ, amelyben élünk. A tudatlan paraszt az ilyen figurákat semmire sem becsüli, s egyik-másik talán meg is kérdezne: mire valók ezek?... Minek vésik ki őket ilyen nagy munkával?... De a bölcs nagy tisztelettel közeledik feléjük, s tekintete kiolvassa belőlük akár a régi idők történetét, akár a bölcsesség titkait.

Jegyzetek

III. Amenemhet - a 12. dinasztia királya (i. e. 1850-1800).

Amenhotep - a tébai Ámon isten főpapja; IX. Ramszesz uralkodása idején jelentős hatalom birtokosa.

III. Amenofisz - III. Amenhotep fáraó görögös neve (i. e. 1413-1377)

IV. Amenhotep - i. e. a XIV. század második negyedében eltörölte a sokistenhitet, s megalapította az egyisten, Aton vallását.

Amenti (pontosabban Amentet) - szó szerint „nyugat”, nyugati föld, a halottak birodalma; az egyiptomiak ugyanis a Nílus bal parti területén temették el halottaikat.

Amfiteátrum - kerek alakú színház- és cirkuszépület, lépcsőzetes nézőtérrel, középütt a dísztérül szolgáló arénával.

Ámon - Tébában tisztelt isten; midőn Téba jelentősége megnőtt, s az ország fővárosa lett, Ámont is az egész állam főisteneként tisztelték.

Amoriták - szemita nép a régi Palesztinában és Szíriában, az ősi Amurru birodalom területén (i. e. III-II. évezred).

Amzet - a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.

Anü - az életbölcsességek gyűjteményének egyik késői kori egyiptomi írója.

Anubisz - Inpu egyiptomi isten görög neve: a halottak pártfogója; fekvő sakál vagy sakálfejű ember alakjában ábrázolták.

Ápisz - Ozirisz isten élő jelképe, a Memfiszben tisztelt szent bika.

Árám - Asszíriával szomszédos ország a középső Eufrátesz vidékén.

Astóreth vagy Asztarté - a föníciaiaknál a szerelem istennője.

Atum - a napnyugta istene; emberi alakban ábrázolták.

Baal - az ég istene a föníciaiaknál.

Baalet - föníciai istennő, Baal felesége.

Boéthosz - a 2. dinasztia első királyának görög neve.

Cserepek és papiruszok világa - vagyis a könyvek világa; a babilóniaiak agyagtáblára írtak, melyeket kiégettek (kis téglák, cserepek), az egyiptomiak a papirusz (sásféle növény) háncsát használták írásra.

Démotikus írás - újabb eredetű (i. e. VIII. sz.-ban keletkezett) egyiptomi írás, amely a hieroglifák képjegyeit gyorsírásszerűen egyszerűsítette. A régebbi írás a hieratikus (papi) írás.

Drachma - görög pénzegység. (A szerző anakronisztikusan használja.)

Duamutef - a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.

Dutesz - helyesebben: Dzséhuti, Thot isten másik neve.

Edom - ókori ország Palesztina déli felében.

Ékírás - a babilóniaiak írása; ék alakú jelekből állították össze; puha agyagtáblákra karcolták, majd kiégették.

Elektró - a borostyánkő görög neve.

Erpatre - tulajdonképpen iri-pat, hercegnek megfelelő cím.

Eja - IV. Amenhotep vezére; a fáraó halála után (i. e. 1345 körül) egy ideig uralkodó.

Fáraó - a per-aa (nagy ház) kifejezés eltorzított görög alakja. Megfelel a királyi címnek.

Felső-Egyiptom - a Nílus völgye az első vízeséstől Memfiszig.

Filiszteusok - indogermán nép; az i. e. XIII-XII. sz. fordulóján telepedtek le Palesztinában, a Földközi-tenger partján.

Hapi - a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.

Háthor - szó szerint: Hórusz háza, az ég egyik istennője, az asszonyok védője.

Hataszu - helyesen Hatsepszut, királynő, aki maga uralkodott (i. e. 1500-1480 körül).

Hatti - ókori ország Kisázsiában. Lakói, a hettiták, az i. e. XIV-XIII. sz. fordulóján véres háborút viseltek Egyiptom ellen. Hatti hozzávetőleg i. e. 1200 körül szűnt meg.

Hieroglifák - egyiptomi írásrendszer görög nevű vésett képjegyei: kb. 800 jel, melyek embereket, állatokat vagy tárgyakat ábrázoltak. Ez az írásrendszer mintegy 3000 évig volt használatban. 1822-ben Champollion francia tudós fejtette meg az ún. Rosetti-felirat segítségével, melyen ugyanazon szöveg háromféle (hieroglif, démotikus és görög) írással volt bevésve.

Hikszoszok - sémi eredetű néptörzs. I. e. a XVIII. században betörtek Egyiptomba, és uralmuk alatt tartották kb. i. e. 1580-ig.

Hormach - lásd Re Harmachisz alatt.

Hórusz - az egyik napisten, Ozirisz és Ízisz fia, sólyom képében a fáraó megszemélyesítője.

Ibisz - az egyiptomiak szent madara, Thot isten jelképe.

Infula - szalagos fejdísz.

Istár - babiloni és asszír istennő, Asztarté megfelelője.

Ízisz - az ég egyik istennője, Ozirisz felesége.

Ka - a személyiség kifejezője; a lélekfogalomnak felel meg.

Kebehzenuf - a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.

Kháldea - Babilontól délre elterülő ókori ország.

Kham-szam-merer-amen-Ramszesz-er-neter-hogan - a fáraók öt vagy több névből álló címe, nem állapítható meg, melyik fáraóra vonatkozik.

Khefren - a 4. dinasztia egyik királya.

Kheopsz - a 4. dinasztia (i. e. kb. 2700-2550) királya, a legnagyobb piramis építője.

Kneph - egy teremtő istenség görögösített neve.

Khnum - a Nílus áradásait előidéző teremtő isten; kos alakjában tisztelték.

Khonszu - az egyik holdisten, Ámon isten fiaként tisztelték.

Labirintus - útvesztő. A régi Egyiptomban és Görögországban sokfolyosójú épület, melyből nehéz volt kitalálni.

Lápisz lazuli - más néven lazurit; kék színű ásvány.

Makara - Hatsepszut királynő uralkodói neve (lásd Hataszu alatt).

Memfisz - Alsó-Egyiptom I. sz. kerületének székhelye, a 3-8. dinasztia idején (i. e. 2780-2200) egész Egyiptom fővárosa, a politikai, gazdasági és kulturális élet fontos központja.

Memfiszi - elefantiei, tébai és xoiszi dinasztia, vagyis 3. dinasztia (i. e. kb. 2780-2720); 5. dinasztia (i. e. 2550-2400); 11-12. dinasztia (i. e. kb. 2100-1790); 14. dinasztia (i. e. kb. 1700-1680).

Menész - jelentése „tartós” - így nevezték el a királyt, aki i. e. 2900 körül egyesítette Egyiptomot.

Messu - Mózes feltételezett egyiptomi neve.

Moabiták - ókori szemita nép Palesztinában, a Holt-tenger környékén.

Mut - az ég istennőinek egyike, keselyű alakban ábrázolták; Ámon felesége.

Mükerinosz - a 4. dinasztia egyik királya.

Neferchész - a 2. dinasztia egyik királya.

Neftisz - Széth felesége, Ízisz nővére.

Nomarchosz - a nomosz (kerület) kormányzója.

Nomosz - kerület. Alsó-Egyiptomnak húsz, Felső-Egyiptomnak huszonkét kerülete volt. Mindegyik kerületnek megvolt a neve, a könnyebb tájékozódás kedvéért az egyiptológusok (az ókori Egyiptomot kutató tudósok) megszámozták a kerületeket.

Nue - helyesen: Nun, az óceánt megszemélyesítő isten.

Numidia - ókori állam, kb. 800 évvel A fáraó-ban leírt események után létezett (anakronizmus).

Nut - az ég egyik istennője.

Obeliszk - magas, négyzetes oszlop, fent elkeskenyedő gúlában végződik.

Ozirisz - isten, a halottak birodalmának uralkodója, az emberi cselekedetek legfőbb bírája.

Paraziták - görög szó, a. m. élősdiek; itt azok, akik a hullákat előkészítik a temetésre.

Porfír - vörös színű kristályos kőzet.

Ptah - Memfiszben tisztelt isten, az ipar és művészet védnöke, a tűz feltalálója.

Puntország - Afrika keleti partján terült el, valószínűleg a mai Szomáliföld közelében.

Ra - a napisten.

Ramen-pehuti Ramesszu - I. Ramszesz melléknevei.

Ramszesz-sza Ptah - a 19. dinasztia egyik utolsó királya, az i. e. XIII. sz. utolsó évtizedében uralkodott.

I. Ramszesz - i. e. kb. 1320-1318 közt uralkodott, Horemheb utóda; a 19. dinasztia alapítója.

Nagy Ramszesz - valószínűleg II. Ramszesz, a 19. dinasztia uralkodója (i. e. 1298-1232 körül); nevéhez hódító háborúk és nagy építkezések fűződnek. Uralkodása alatt érte el Egyiptom a fénykorát.

XII. Ramszesz - a szerző szerint a 20. dinasztia utolsó királya. A legújabb kutatások szerint XI. Ramszeszt kell a dinasztia utolsó királyának tekinteni.

Re vagy Ra Harmachisz - napisten.

Su - a levegőt megtestesítő isten; Ra fia.

Szatrapa - az ókori Perzsiában teljhatalmú tartományi kormányzó.

Szebek - a Nílus menti területek istene, krokodilus alakban tisztelték.

Szelkit - skorpióistennő.

Szem-ámon-Herihor - Herihor főpap teljes neve, a. m. Ámon fia Herihor.

Szemempszesz - az I. dinasztia utolsó előtti királya.

Széth - a rossznak és a háborúnak az istene, Ozirisz fivére és gyilkosa.

Szeti - a 19. dinasztia királya, II. Ramszesz atyja.

Szifu - helyesen Geb vagy Gebeb; a föld istene.

Szkarabeusz - ganajtúró bogár, a napisten jelképeként tisztelték.

Sznofru - a 4. dinasztia első királya. Az említett lépcsőzetes szakkarai piramist azonban nem Sznofru - a szerző tévedése -, hanem Dzsoszer, a 3. dinasztia első királya építtette.

Szóthisz - Sziriusz, a legfényesebb állócsillag. Az általa megszemélyesített istennő az évkezdet védője.

Talentum - az ókor legnagyobb súly- és pénzegysége (kb. 30 kg).

Tammuz - föníciai isten, az elhaló és újjáéledő természet megszemélyesítője.

Téba - Felső-Egyiptom 4. kerületének székhelye, több évszázad folyamán Egyiptom fővárosa.

Thot - isten, az írás feltalálója, az írnokok pártfogója.

Tum - lásd Atumnál.

Tüfón - Széth isten görög neve.

Ureusz - pápaszemes kígyó. A fáraók egyik felségjelvénye.

Uten - helyesen deben, 91 grammnak megfelelő súlyegység; pénznem.

Valerián - a valeriángyökérből párolt illóolaj.

Verbéna - vasfű (gyógynövény).

[1] A paraszt beszéde hiteles. (A szerző)

[2] Egykorú hiteles feljegyzések. (A szerző)

[3] Ránk maradt szöveg. (A szerző)

[4] Bretor és Hagita a világ északi és keleti tájának szellemei. (A szerző)

[5] A Jupiter bolygó. (A szerző)

[6] A Szaturnusz. (A szerző)

[7] Hiteles szöveg. (A szerző)

[8] Hiteles szöveg. (A szerző)

[9] Hiteles szöveg. (A szerző)

[10] A Vénusz bolygó. (A szerző)

[11] A Merkúr bolygó. (A szerző)

[12] Egy mina: másfél kilogramm. (A szerző)

[13] Eredeti egyiptomi mese. (A szerző)

[14] Sarkcsillag. (A szerző)

[15] Egykorú leírás. (A szerző)

[16] Horem-hep fáraó sírfelirata i. e. 1497-ből. (A szerző)

[17] Különös, hogy ez az árnyteória, amely Egyiptomban a halottakról való rendkívüli gondoskodásnak valószínű alapja, korunkban Európában újra megelevenedett. Részletesen kifejti Adolphe d’Assier Essai sur lhumanité posthume et le spiritisme, par un positiviste című könyvében. (A szerző)

[18] Egyiptomi sírfelirat. (A szerző)

[19] Hiteles szöveg. (A szerző)

[20] III. Ramszesz még ennél is aránytalanabbul többet adott a templomoknak. (A szerző)

[21] Egykorú himnusz. (A szerző)

[22] Egykorú siratóének. (A szerző)

[23] Egykorú szöveg. (A szerző)

[24] Egykorú himnusz. (A szerző)

[25] Maspero után. (A szerző)

[26] Hiteles szöveg. (A szerző)

[27] Hiteles szöveg. (A szerző)

[28] Halottak Könyve. (A szerző)

[29] A Halottak Könyvének 75. fejezete. E könyv az egyik legmagasztosabb alkotás, amely az ókorból ránk maradt. (A szerző)

[30] Halottak Könyve, 148. fejezet. (A szerző)

[31] Halottak Könyve. (A szerző)

[32] Hiteles szavak. (A szerző)

[33] Hiteles szöveg. (A szerző)

[34] Egykorú bölcs mondások. (A szerző)

[35] Egykorú maximák. (A szerző)

[36] Hiteles szöveg. (A szerző)

[37] Hiteles szöveg. (A szerző)

[38] Hiteles szöveg. (A szerző)

[39] Hiteles szöveg. (A szerző)

[40] Hiteles szöveg. (A szerző)

[41] Hiteles szöveg. (A szerző)

[42] Hiteles szöveg. (A szerző)

[43] Három földrajzi mérföld. (A szerző)

[44] Hiteles szöveg. (A szerző)

[45] Október-november. (A szerző)

[46] Hiteles egykorú ének. (A szerző)