/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: Shardlake-sorozat

Kard által

C Sansom

1537, Anglia. A gyökeres átalakulás, legnagyobb változások időszaka a szigetországban 1066 óta. VIII. Henrik az egyház legfőbb fejének nyilvánította magát, az ország pedig kegyetlen új törvényekre és manipulált perekre ébred. Thomas Cromwell különleges megbízottakat küld szét az országba, hogy vizsgálódjanak a kolostorokban. Ám a sussexi partvidéken, Scarnsea monostorában Cromwell megbízottját, Robin Singletont holtan találják: valaki levágta a fejét. A gyilkosságot szentségtörő események kísérik – feláldoznak egy fekete kakast a templom oltárán, és eltűnik Scarnsea kolostorának híres ereklyéje. Cromwell Matthew Shardlake-et, a jogászt küldi az árulás és a halál légkörébe, hogy kiderítse: kik állnak a sötét események mögött. Shardlake-et nyomozása arra kényszeríti, hogy mindent megkérdőjelezzen, amit megtud, sőt még és azt is, amiben igazán hisz...

C. J. Sansom

KARD ÁLTAL

C. J. Sansom: Dissolution (2003)

Fordította: H. Kovács Mária

Agave Könyvek

2008

Az írócsoportnak:

Jannak, Luke-nak, Marynek, Mike B-nek, Mike H-nek, Roznak, William-nek és különösen Tonynak, aki inspirált minket. Tűzkeresztség.

És Caroline-nak

A scarnsea-i Szent Donát monostorának elöljárói, Sussex, 1531

Fabian apát

A monostor élethosszig választott vezetője.

Edwig testvér

Számtartó. A monostor pénzügyeinek felelőse.

Gabriel testvér

Sekrestyés és énekvezető. A monostor templomának és a templomi zenének a felelőse.

Guy testvér

Ispotályos. Feladata a szerzetesek gyógyítása és orvosságok készítése.

Hugh testvér

Házgondnok. A monostoron belüli napi ügyek intézője.

Jude testvér

Alamizsnás. A monostor számláinak a kifizetéséért, a szerzetesek és a szolgák fizetségéért, és a könyöradományok elosztásáért felelős.

Mortimus perjel

Fabian apát helyettese, a fegyelemért és a szerzetesek jólétéért felelős, egyúttal novíciusmester is.

Első fejezet

Lord Cromwell hivatalának megbízásából jártam el Surrey-ben, amikor megérkezett az üzenet. Az egyik parlamenti képviselő a támogatásáért cserébe egy bezárt kolostor földjeit kapta adományként, ám néhány erdő tulajdonlevelének nyoma veszett. Ezek előkerítése nem bizonyult nehéznek, így aztán elfogadtam a képviselő meghívását, hogy töltsek pár napot a családja körében. Élveztem a rövid pihenőt, az utolsó levelek lehullását szemlélve, mielőtt vissza kellett térnem Londonba, a praxisomhoz. Sir Stephen kellemes arányokkal megáldott, új építésű téglaházban élt. Felajánlottam, hogy lerajzolom neki, de éppen csak belekezdtem az első vázlatok felskiccelésébe, amikor a lovas megérkezett.

A fiatal férfi egész éjszaka lovagolt Whitehallból, és hajnalra ért a képviselő birtokára. Azonnal felismertem: Lord Cromwell saját hírnökeinek egyike volt, és ez a felismerés rossz előérzettel töltött el, miközben feltörtem a főminiszter pecsétjét a levélen. Az üzenet Grey titkártól érkezett, és arról értesített, hogy Lord Cromwell azonnal látni kíván Westminsterben.

Volt idő, amikor egy találkozó és egy beszélgetés lehetősége patrónusommal – főként jelenlegi pozíciójában – örömmel töltött volna el, de abban az évben már kezdtem elveszíteni a lelkesedésemet. Belefáradtam a politikába, a jogba, az emberek ügyeskedéseibe és különböző ügyleteik vég nélküli összekuszálódásába. Kedvetlenségemet fokozta, hogy Lord Cromwell neve a királyénál is nagyobb félelmet ébresztett mindenfelé. Azt beszélték Londonban, hogy a koldushordák pusztán jöttének hírére szélsebesen szétrebbennek. Fiatal reformátorokként nem ilyen világ megteremtéséről beszélgettünk egymás házában azokon a végtelen vacsorákon át. Egykor hittük, miként Erasmus is, hogy a hit és a könyörületesség elegendő lesz az emberek közötti vallási különbségek elsimítására, de 1537 késő ősze csak lázadást, egyre növekvő számú kivégzést és a szerzetesek földjeiért folytatott kapzsi marakodást hozott.

Azon az őszön kevés eső esett, és az utak még mindig jó állapotban voltak, így – bár fogyatékosságom miatt nem tudok gyorsan lovagolni – már késő délutánra Southwarkba értem. A vidéken eltöltött egy hónap után a zaj és a bűz jó öreg lovamat, Chanceryt éppúgy idegesítette, mint engem. A London Bridge-hez közeledve elfordítottam tekintetem a híd tornyától, amelyen hosszú póznákra tűzve a felségárulásért kivégzettek fejei sorakoztak, a felettük köröző sirályok csípéseinek kiszolgáltatottan. Mindig is kényes természetem volt, még a medvetáncoltatást sem tudtam soha élvezni.

Az impozáns hídon szokás szerint hatalmas embertömeg tolongott, közöttük számos kereskedő gyászruhát öltött Jane királynéért, aki gyermekágyi lázban hunyt el két héttel azelőtt. Az árusok portékájukat a házak alsó szintjén lévő boltjaikból kínálták, amelyeket oly szorosan építettek egymás mellé, hogy úgy látszott, bármelyik pillanatban a folyóba taszíthatják egymást. A felsőbb szinteken nők húzták be a mosott ruhát a nyugaton sötétlő felhők láttán. Ahogy pletykáltak és kiáltoztak egymásnak, egy hatalmas fán károgó varjak melankolikus képét idézték fel bennem.

Felsóhajtottam, és emlékeztettem magam a rám váró kötelességekre. Jelentős részben Lord Cromwell támogatásának köszönhettem, hogy harmincöt évesen virágzó jogi praxissal és egy előkelő, új házzal rendelkeztem. És azzal, hogy neki dolgoztam, egyben a reformáció ügyét is szolgáltam, amely Istennek tetsző cselekedet volt – legalábbis akkor még így hittem. Ennek a mostani ügynek fontosnak kellett lennie, mert általában közvetve, Greyen keresztül jött tőle megbízás. Az addigra főminiszterré és a királynak, mint az egyház fejének helyettesévé emelkedett lorddal két éve nem találkoztam személyesen. Megrántottam a kantárt, és Chanceryt az utazók, az árusok, a zsebtolvajok és leendő udvaroncok sűrű tömegén keresztül London nyüzsgő központjába irányítottam.

Mialatt a Ludgate Hillen haladtam, észrevettem egy almával és körtével csordultig rakott bódét, és leszálltam a lóról, hogy éhségem csillapítására vegyek pár darabot. Miközben Chanceryt is megetettem almával, figyelmem az egyik mellékutcában lévő csoportosulásra terelődött. Nagyjából harmincan beszélgettek izgatottan egy kocsma előtt. Vajon megint egy újabb inas világosodott meg az új, angol nyelvű Biblia egy félig megértett olvasása után, és vált prófétává? Ha igen, jobban teszi, ha felkészül a konstábler látogatására.

A tömeg szélén egy-két jól öltözött embert fedeztem fel, köztük William Peppert, a Vagyonügyi Bíróság egyik ügyvédjét, aki egy cifra, hasított zekét viselő fiatalemberrel együtt álldogált. Kíváncsiságomtól vezérelve a macskaköveken feléjük vezettem Chanceryt, gondosan kikerülve a vizelettel teli csatornákat. Amint odaértem, Pepper felém fordult.

– Nocsak, Shardlake! Hiányoltam a bíróságon rohangáló látványodat ebben a tárgyalási időszakban. Merre jártál? – Társa felé intett: – Engedd meg, hogy bemutassam Jonathan Mintlinget, aki frissen végzett az Inns of Courtban. Még egy boldog újonc a Vagyonügyi Bíróságon. Jonathan, bemutatom Matthew Shardlake urat, Anglia bíróságainak legélesebb eszű púposát.

Meghajoltam az ifjú ember felé, figyelmen kívül hagyva Pepper állapotomra tett rosszindulatú megjegyzését. Nemrég felülkerekedtem rajta a tárgyalóteremben, és az ügyvédek nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem a bosszúállásra.

– Mi történik itt? – kérdeztem.

Pepper felnevetett. – Van egy nő odabent, aki állítólag szerzett egy madarat az Indiákról, ami úgy társalog, mint egy született angol. Mindjárt kihozza.

Az utca a kocsma felé lejtett, így magasságbeli hiányosságom ellenére jó rálátást nyertem az épületre. Egy kövér nő tűnt fel a küszöbön, zsírfoltos ruhában, kezében egy háromlábú állványt tartva. Az állvány keresztrúdján a legfurcsább madár egyensúlyozott, amit valaha láttam. A legnagyobb varjúnál is nagyobb volt, rövid, félelmetes horogban végződő csőrrel és ragyogó vörösarany tollazattal bírt, amely az utca szürkéjéhez képest szinte elkápráztatta a szemet. A tömeg közelebb nyomult.

– Vissza! – visította az öregasszony. – Kihoztam Tabithát, de nem fog megszólalni, ha körülötte lökdösődtök!

– Halljuk beszélni! – kiáltotta valaki.

– Fizessétek meg a fáradozásomat! – kiabálta arcátlanul a banya. – Ha mindannyian dobtok egy negyedpennyst Tabitha lábához, meg fog szólalni.

– Kíváncsi vagyok a trükkre – gúnyolódott Pepper, de csatlakozott a többiekhez, akik érméket hajítottak az állvány lábához. Az öregasszony felszedegette ezeket a sárból, majd a madárhoz fordult: – Tabitha – szólította meg. – Isten óvja Henrik királyt! Nyugodjék békében szegény Jane királynő!

Úgy látszott, a teremtmény rá se hederít, csak pikkelyes lábain toporgott, és üveges tekintettel bámult a tömegre. Majd hirtelen felrikoltott, olyan hangon, mint az öregasszony: – Isten óvja Henrik királyt! Nyugodjék békében Jane királynő! – Az elöl állók önkéntelenül hátrább léptek, és gyors karmozdulatok hullámoztak, ahogy az emberek keresztet vetettek. Pepper füttyentett.

– Mit szólsz ehhez, Shardlake?

– Nem is tudom. Valami trükk van a dologban.

– Még egyszer – kiáltottak a szemtelenebbek. – Még!

– Tabitha, mondd, hogy „halál a pápára, halál a római püspökökre!”

– Halál a pápára! A római püspökökre! Isten óvja Henrik királyt! – A teremtmény kitárta szárnyait, és az embereknek ijedtükben elakadt a lélegzete. A szárnyakat brutálisan megkurtították; ezekkel soha többé nem fog tudni repülni. A madár begyébe dugta kampós csőrét, és tollászkodni kezdett.

– Gyertek holnap a Szent Pál lépcsőihez – kiabálta a vénasszony –, és többet fogtok hallani. Híreszteljétek el mindenkinek, hogy Tabitha, a beszélő madár az Indiákról, ott lesz délben. Peruból hozták, ahol ilyen madarak százai beszélgetnek a fákon, a fészkekből rakott városaikban! – Azzal felemelte az állványt, felszedegetett pár előzőleg ottfelejtett érmét a földről, majd eltűnt odabent, miközben a madár torz szárnyaival vadul csapdosva próbálta megőrizni egyensúlyát.

A tömeg izgatott mormogások közepette szétoszlott. Pepper és barátja kíséretében visszavezettem Chanceryt a főútra. Pepper szokásos arroganciája semmivé lett.

– Sok csodát hallottam már erről a Peruról, amit a spanyolok hódítottak meg. Mindig úgy gondoltam, hogy ezeknek az Indiákról szóló meséknek a felét sem szabad elhinni, de Miasszonyunkra, ez döbbenetes volt!

– Csak egy trükk! – mondtam. – Nem láttad a madár szemeit? Nem volt bennük semmi értelem. És ahogy abbahagyta a beszédet, elkezdett tollászkodni…

– De beszélt, uram – szólalt meg Mintling. – Mindannyian hallottuk.

– Beszélni anélkül is lehet, hogy értenénk a szavakat. Mi van, ha a madár csak a vénasszony szavaira reagál, pusztán megismétli azokat? Mint ahogy egy kutya is rohan a gazdája hívására. Úgy hallottam, hogy a szajkók képesek ilyesmire.

Elértük a főutat, és megálltunk. Pepper elvigyorodott.

– Nos, az emberek is válaszoltak a templomban a papok latin nyelvű mormogására anélkül, hogy értették volna azt.

Vállat vontam. Az ilyen, latin nyelvű misékkel kapcsolatos vélemények még nem számítottak ortodoxnak, és nem állt szándékomban vallási vitába bocsátkozni. Meghajoltam.

– Attól tartok, el kell búcsúznom tőletek. Találkozóm van Lord Cromwell-lel Westminsterben.

A fiúra láthatóan nagy benyomást tettek szavaim, míg Pepper megpróbálta hasonló érzéseit elleplezni. Felültem Chanceryre, és visszaindultam a tömegbe. Fanyarul elmosolyodtam. Az ügyvédek a valaha volt legnagyobb pletykafészkek, akiket Isten teremtett, és nem árthat a praxisomnak, ha Pepper megemlíti a bíróságon, hogy személyes találkozóm volt a főminiszterrel. Elégedettségem azonban nem tartott sokáig. Mialatt a Fleet Streeten haladtam, kövér cseppek kezdtek hullani a poros útra, és mire a Temple Barhoz értem, sűrű esőt vert arcomba a szél. Fejemre húztam a köpenyem kámzsáját, és szorosan tartottam, miközben belelovagoltam a viharba.

Mire elértem a Westminster palotát, az eső már szabályosan ömlött, a szél szakaszos rohamokban csapta rám a vizet. A néhány mellettem elhaladó lovas hozzám hasonlóan köpenyébe burkolózott, és egymásnak kiabálva hangosan szidtuk a felhőszakadást.

A király pár éve elhagyta Westminstert, mikor Whitehallba költözött pompás, új palotájába, és manapság Westminster elsősorban a bíróságoknak adott otthont. Pepper Vagyonügyi Bíróságát nemrég állították fel, az előző évben megszüntetett kisebb rendházak vagyonával kapcsolatos ügyek intézése céljából. Lord Cromwell és egyre növekvő számú hivatalnokainak irodáit is itt helyezték el, így meglehetősen zsúfolt hely lett.

A belső udvar általában fekete ruhás, iratok felett érvelő ügyvédektől hemzsegett, és állami hivatalnokok vitáztak vagy pusmogtak a csendesebb sarkokban. De az eső ma mindenkit bekergetett, majdnem üres volt a tér. Csak néhány sáros, szegényesen öltözött ember tömörült átázva a Vagyonügyi Bíróság ajtajában; a feloszlatott rendek egykori szerzetesei, akik azért jöttek, hogy a törvény által nekik ígért plébániákért folyamodjanak. A szolgálatban lévő hivatalnok bizonyára máshol járt – talán éppen Mintling úr volt az. Egy büszke arckifejezésű idős ember még mindig a ciszterciek csuháját viselte, kámzsájáról csöpögött az esővíz. Lord Cromwell hivatala környékén ilyen ruhát viselni nem sok jót jelentett számára.

Az egykori szerzeteseken általában valamiféle alattomosság érződött, de ez a csoport elborzadt arckifejezéssel nézett a túloldalra, ahol fuvarozók két nagy szekeret pakoltak le, majd felhalmozták a rakományt a fal mentén, miközben átkozták a szemükbe és szájukba csöpögő vizet. Első pillantásra azt hittem, a hivatalok fűtéséhez hozták a fát, de ahogy megálltam Chanceryvel, láttam, hogy üvegfalú dobozokat, fa- és gipszszobrokat, valamint hatalmas, mívesen faragott és gazdagon ékesített fakereszteket rakodtak le. Ezek minden bizonnyal a bezárt kolostorok ereklyéi és képei voltak, amelyek imádatának mi, a reformáció hívei véget akartunk vetni. Tiszteletre méltó helyeikről kiszakítva, az esőben feltornyozva minden maradék erejüktől megfosztották ezeket a tárgyakat. Elnyomtam a belém nyilalló sajnálatot, és mogorván a volt szerzetesek kis csoportja felé bólintottam, mielőtt Chanceryt a belső kapu felé irányítottam.

Amennyire csak lehetséges volt, az istállóban megszárogattam magam a lovásztól kapott törölközővel, majd beléptem a palotába. Megmutattam Lord Cromwell levelét az őrnek, aki fényesre csiszolt lándzsáját a magasba tartva az előcsarnokból a belső folyosók labirintusába vezetett.

Miután átmentünk egy hatalmas ajtón, amelynél két másik őr strázsált, egy hosszú, keskeny teremben találtam magam, amelyet gyertyák fénye világított meg. Egykoron fogadásokra szolgált, de most teljes hosszában asztalok sorakoztak, mögöttük fekete ruhás hivatalnokokkal, akik óriási levélhalmokat ellenőriztek. Egy idősebb úriember, akinek az évek során minden ujja megfeketedett a tintától, hozzám sietett.

– Shardlake úr? Korán érkeztél. – Kíváncsi voltam, honnan tudja, hogy ki vagyok, aztán rájöttem, hogy valószínűleg szóltak neki, hogy egy púpost várjon.

– Az időjárás szerencsés volt hozzám, egészen mostanáig – néztem végig átázott ruházatomon.

– A főminiszter arra utasított, hogy amint megérkezel, azonnal kísérjelek hozzá.

Miközben végigvezetett a termen, a serényen dolgozó hivatalnokok mellett, a mozgásunktól felkavart levegőtől a gyertyák lángja megrebbent. Csak most jöttem rá, hogy az ellenőrzés milyen kiterjedt hálóját hozta létre a lord. Az egyházi megbízottakat és a helyi magisztrátusokat parancs kötelezte arra, hogy saját besúgóhálózataikra támaszkodva jelentsenek minden elégedetlenségről vagy felségárulásról szóló szóbeszédet, amelyek mindegyikét a törvény teljes szigorával vizsgálták ki, évről évre súlyosabb büntetésekkel sújtva az elkövetőket. Az egyházi reformok miatt már volt egy lázadás; egy újabb akár a királyságot is megdöntheti.

A hivatalnok megtorpant a terem végén álló, tekintélyes méretű ajtó előtt. Megállított, majd kopogott, és mélyen meghajolva belépett.

– Shardlake úr, milord.

Az előszobával éles ellentétben Lord Cromwell szobája sötétebb volt, csak az asztalon álló gyertyák fénye világított a késő délutáni félhomályában. Míg a legtöbb, magas pozícióba került úr gazdag falikárpitokkal díszítette volna falait, nála a padlótól a mennyezetig szekrények tornyosultak, amelyeket fiókok százai osztottak részekre. A szobában mindenhol jelentésekkel és listákkal megrakott asztalok és székek sorakoztak. A kandallóban fahasábok égtek pattogva a széles rostélyon.

Először nem vettem észre őt. Majd lassan kivettem zömök alakjának körvonalait a szoba távolabbi végében álló íróasztal mögött. Egy dobozt tartott maga előtt, és a tartalmát vizsgálgatta megvető fintorral, miközben széles, keskeny szája lekonyult ívelt álla felé. Így állkapcsa egy nagy medvecsapdára emlékeztetett, ami bármelyik pillanatban kinyílhat, és bárkit eltüntethet egyetlen harapással. Felpillantott, és a nála oly gyakori szeszélyes arckifejezés-váltásainak egyikével elmosolyodott, kezét pedig köszöntésre emelte. Olyan mélyen meghajoltam, ahogy csak tudtam, közben arcom megrándult a hosszú úttól elmerevedett tagjaim miatt.

– Matthew, gyere ide. – Mély, nyers hangja szívélyes volt. – Ügyesen intézkedtél Croydonban. Örömmel hallottam, hogy a Black Grange-bonyodalom megoldódott.

– Köszönöm, milord. – Ahogy közeledtem hozzá, észrevettem, hogy szőrmével borított köntöse alá fekete inget vett fel. Elkapta a pillantásomat.

– Hallottad, hogy meghalt a királynő?

– Igen, milord. Nagyon sajnálom. – Tudtam, hogy Boleyn Anna kivégzése után Lord Cromwell Jane Seymour családjának szerencséjével kötötte össze a magáét.

Felmordult. – A király összezavarodott.

Ránéztem az íróasztalra. Legnagyobb meglepetésemre különböző méretű dobozok hevertek rajta szerteszét. Úgy látszott, valamennyi aranyból és ezüstből készült, és sokat közülük ékkövekkel is díszítettek. Régi, foltos üveg mögött ruha- és csontdarabok hevertek bársonypárnáikon. Rápillantottam arra a ládikára, amelyet még mindig a kezében tartott, és láttam, hogy egy gyermek koponyáját rejti. Mindkét kezével felemelte, és olyan erősen megrázta, hogy néhány kilazult fog csörögni kezdett belül. A főminiszter sötéten elmosolyodott.

– Ezek felkeltik majd az érdeklődésedet. Kifejezetten az én figyelmembe ajánlott ereklyék. – Letette a dobozt az asztalra, és az elejére vésett latin feliratra mutatott. – Nézd csak meg.

„Barbara sanctissima” – olvastam. Rámeredtem a koponyára, amelyre még rá volt tapadva néhány hajszál.

– Szent Barbara koponyája – mondta Cromwell, megpaskolva a dobozt a tenyerével. – Egy ifjú szűzlányé, akit pogány apja ölt meg még a római korban. A legszentebb relikviák egyike. A leedsi bencés zárdából. – Lehajolt, és felemelt egy ezüstládikát, amelyet opálokkal raktak ki. – És íme, Szent Barbara koponyája, Lancastershire-ből, a Boxgrove apácazárdából. – Nyersen felnevetett. – Azt beszélik, az Indiákon kétfejű sárkányok vannak. Nos, nálunk pedig kétfejű szentek.

– Jézusra. – A koponyákat bámultam. – Kíváncsi lennék, kik lehettek.

Ismét felnevetett és alaposan vállon veregetett. – Hah, ez az én Matthew barátom, aki mindig a választ keresi mindenre. Erre a kutató elmére van most szükségem. A Vagyonügyi Bíróságnak dolgozó embereim Yorkban azt mondják, hogy az aranydoboz római kori. De a többihez hasonlóan a Tower olvasztókemencéjében végzi, míg a koponya a trágyadombon. Az embereknek nem kellene csontokért rajonganiuk.

– Milyen sok van belőlük – néztem ki az ablakon. Az eső még mindig zuhogott, végigverve az udvart, ahol az emberek továbbra is rakodtak. Lord Cromwell átvágott a szobán, és lenézett rájuk. Eltöprengtem azon, hogy noha már főrend volt, és így jogosult a bíborszín használatára, még mindig ugyanúgy öltözött, mint én: fekete köpenyt hordott, és a jogászok, hivatalnokok lapos fekete kalapját viselte. Bár az övé selyembársonyból készült, a köpenyét pedig hódprém díszítette. Észrevettem azt is, hogy hosszú, barna hajába már ősz szálak vegyültek.

– Be kell hozatnom onnan azokat a tárgyakat – mondta. – Száraznak kell lenniük. Ha legközelebb megégettetek egy pápista árulót, azokból is rakatni akarok alá. – Felém fordult, és komoran rám mosolygott. – Akkor majd az emberek látni fogják, hogy attól nem fog kevésbé sikoltozni az eretnek, ha a saját bálványait használják tűzifaként, mi több, Isten sem fogja kioltani a lángokat. – Arckifejezése ismét megváltozott, elkomorodott. – Gyere, ülj le. Dolgunk van. – Helyet foglalt íróasztala mögött, engem pedig ridegen a vele szemben lévő székhez irányított. Arcom megrándult a hátamba nyilalló görcsöktől.

– Fáradtnak tűnsz, Matthew. – Nagy barna szemei engem fürkésztek. Arcához hasonlóan a tekintete is folyton változott, most éppen hidegnek látszott.

– Csak egy kicsit. Hosszú volt az út. – Rápillantottam az iratokkal borított asztalára, némelyiken királyi pecsét csillant meg a gyertyafényben. Néhány kisebb aranydobozt nehezéknek használt.

– Ügyesen megtaláltad azokat az eltűnt tulajdonleveleket – mondta. – Ezek hiányában évekig húzódhatott volna az ügy a kancellárián.

– A kolostor egykori számtartójánál voltak. Magával vitte őket, amikor a rendházat bezárták. A falubéliek nyilván maguknak akarták követelni az erdőt, mint közös földterületet. Sir Richard egy helyi riválisát gyanúsította, de én inkább a számtartónál kezdtem, mert utoljára ő láthatta a tulajdonleveleket.

– Remek. Logikusnak tűnik.

– Kiderítettem, hogy a falu templomának a plébánosa lett. Nagyon hamar beismerte a tettét, és átadta az iratokat.

– A falubéliek lefizették a volt szerzetest, ez kétségtelen. Az igazságszolgáltatás gondjaira bíztad?

– Nem kapott pénzt. Azt hiszem, csak segíteni akart a falusiakon, akiknek soványak a földjeik. Úgy gondoltam, helyesebb, ha nem kavarom fel jobban a kedélyeket.

Lord Cromwell arckifejezése megkeményedett, ahogy hátradőlt székében. – Bűntettet követett el, Matthew. Vádat kellett volna ellene emeltetned, hogy tanulságul szolgáljon mások számára. Remélem, nem puhultál el. Ezekben az időkben kemény emberek szolgálatára van szükségem, Matthew, kemény emberekére. – Arca hirtelen azzal a haraggal telt meg, amelyet tíz éve láttam rajta, amikor először találkoztunk. – Ez nem Morus Tamás Utópiája, ahol az ártatlan vademberekből álló nemzet csak Isten szavára vár, hogy teljes legyen a boldogsága. Ez egy kemény állam, amit egy hanyatló egyház korrupciója fojtogat.

– Tudom, uram.

– A pápisták minden lehetőséget megragadnak, hogy megakadályozzanak minket a keresztény közjó szolgálatában, és Istenre esküszöm, mindent meg fogok tenni, hogy legyőzzem őket.

– Sajnálom, uram, ha a megítélésem téves volt.

– Egyesek szerint valóban puha lettél, Matthew – felelte csendesen. – Hiányzik belőled a tűz, a heves buzgalom, talán már a lojalitás is.

Lord Cromwell egyik fogása az volt, hogy pislogás nélkül, meredten bámult a másikra, amíg az kényszert nem érzett arra, hogy lesüsse a szemét. Amikor pedig az ember újra felnézett, a kemény, barna szemek még mindig megpróbáltak belehatolni. Éreztem, ahogy a szívem erősen dobolt. A kétségeimet, fásultságomat megpróbáltam magamnak megtartani, és biztos, hogy senkinek sem beszéltem ezekről.

– Milord, ugyanúgy a pápaság ellen vagyok, mint eddig. – Kimondva ezeket a szavakat, nem tudtam nem gondolni azokra, akik már megadták neki ugyanezt a választ a lojalitásukkal kapcsolatos kihallgatások alatt. Egy pillanatra belém nyilallt a félelem, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugtassam magam, reménykedve, hogy nem veszi észre. Egy pillanattal később lassan bólintott.

– Van egy, a képességeidre szabott feladatom. A reformáció jövője múlhat rajta. – Előrehajolt, felvett egy kisebb dobozt, és feltartotta azt. A belsejében, egy finoman vésett ezüst hengerben apró, vörös porral teli üvegcse hevert.

– Ez – folytatta halkan – Szent Pantaleon vére, akit a pogányok élve megnyúztak. Devonból. Úgy tartották, hogy a szent napján a vér folyékonnyá válik. Minden évben százak zarándokoltak megnézni a csodát, kezükön-lábukon csúszva, és persze fizetve a kiváltságért. De nézd csak – megfordította a dobozt. – Látod ezt a kis lyukat a hátulján? Egy másik lyuk is volt a falban, ahova ezt felszögelték, és egy szerzetes egy pipettával kis színezett vízcseppeket csöpögtetett a fiolába. És lám, a szent vér, vagyis inkább az égetett ámbra, folyékonnyá válik.

Előrehajoltam, kitapogatva ujjammal a parányi lyukat. – Hallottam már ilyen megtévesztésekről.

– Erről szól a szerzetesség. Megtévesztés, bálványimádás, kapzsiság és titkos hűség a római pápához. – Megfordította az ereklyét, amiben apró vörös kristályok potyogtak alá. – A kolostorok fekélyek a királyság testén, és ki fogom metszeni őket.

– A kezdő lépések megtörténtek. A kisebb rendek már feloszlottak.

– Épphogy csak megkarcoltuk a felszínt. Viszont behozott némi pénzt a kincstárba, éppen elegendőt ahhoz, hogy feléledjen a király étvágya, és sorra kerítse a nagyokat is, ahol az igazi vagyon található. Kétszáz rendház a királyság vagyonának egyhatodát birtokolja.

– Valóban ilyen sokat?

Bólintott. – Ó, igen. Azonban a múlt téli lázadás után, amikor az a húszezer lázadó tábort vert északon a kolostoraikat visszakövetelve, óvatosan kell haladnom. A király nem akarja kikényszeríteni a többi rendházból a tevékenységük feladását, és igaza van. Önkéntes feladást akarok, Matthew.

– De bizonyos vagyok benne, hogy ők soha…

Szárazon mosolygott. – Több módon is meg lehet ölni egy disznót. Most figyelj rám jól, ez az információ titkos. – Előrehajolt, halkan és feszesen beszélt.

– Amikor a szerzetesrendeket ellenőriztettem két éve, gondoskodtam arról, hogy bármi, ami a vesztüket jelentheti, alaposan dokumentálásra kerüljön. – A falak mentén húzódó fiókok felé intett fejével. – Minden ott van; szodómia, paráználkodás, felségsértő prédikációk, titokban eladott vagyontárgyak. És egyre több informátorom van a kolostorokban is. – Komoran elmosolyodott. – Legalább tucatnyi apátot kivégeztethettem volna Tyburnben, de kivártam az időmet, fokoztam a nyomást, új, szigorúbb intézkedéseket hoztam, amelyeket követniük kellett. Elértem, hogy féljenek tőlem. – Megint elmosolyodott, majd hirtelen feldobta a relikviát a levegőbe, elkapta, és ismét letette a papírjai közé.

– Meggyőztem a királyt, engedje meg nekem, hogy kiválasszak egy tucatnyi rendházat, amelyekre külön nyomást gyakorolhatok. Az utóbbi két hétben válogatott embereket küldtem ki, hogy ajánlják fel az apátoknak a választási lehetőséget a vádemelés és a tevékenység önkéntes feladása között. Utóbbi esetben a mindenkit megillető kegydíjjal, különösen csinos összegekkel az apátoknak. Elmentek Lewesbe, ahol felségsértő a prédikáció, Tichfieldbe, ahol az apát válogatott információkat küldött szerzetestársairól; majd Peterborough-ba. Ha csak néhányukat rá tudom kényszeríteni a tevékenységük önkéntes feladására, a többiek megértik, hogy vége a játéknak, és csendben követik a példájukat. Kiemelt figyelemmel követtem a tárgyalásokat, és minden rendben zajlott. Egészen tegnapig. – Felemelt egy levelet az íróasztaláról. – Hallottál már valaha Scarnsea monostoráról?

– Nem hallottam, milord.

– Nem is csoda. Bencés rendház, egy régi, eliszaposodott, Csatorna-parti kikötőnél Kent és Sussex határán. A bűn hosszú múltra tekint vissza azon a helyen, és a helyi békebíró szerint, aki a mi emberünk, az apát olcsón kiárusítja a földjeiket. Robin Singletont küldtem oda múlt héten, hogy nézze meg, mit tud ebből kihozni.

– Ismerem Singletont – mondtam –, volt már az ellenfelem a bíróságon. Erős, határozott ember. – Haboztam egy kicsit. – Noha talán nem a legkiválóbb ügyvéd.

– Nem, valóban nem, de most a határozottságára volt szükségem. Kevés konkrét bizonyíték állt rendelkezésre, és látni akartam, hogy mit tud belőlük kikényszeríteni. Adtam mellé egy kánonjogászt segítségül, egy öreg cambridge-i reformátort, Lawrence Goodhapst. – A papírjai közt keresgélt, majd átnyújtott egy levelet. – Ez tegnap reggel jött tőle.

A levelet nehézkes kéz írta, egy főkönyvből kiszakított oldalra.

Milord,

Sietve írom és küldöm ezt a levelet egy városi fiúval, mert itt senkiben sem merek megbízni. Singleton uramat aljas módon meggyilkolták a monostor kellős közepén, a lehető legszörnyűbb módon. Ma reggel találták meg a konyhában, egy vértócsában fekve, levágott fejjel. Bizonyosan Lordságod valamely ádáz ellensége művelte, de itt mindenki tagad. A templomot megszentségtelenítették, és a Bűnbánó Tolvaj Szent Relikviája véres szögeivel együtt eltűnt. Tájékoztattam Copynger bírót, és teljes hallgatásra utasítottuk az apátot. Rettegünk a következményektől, ha ez a hír kijut innen.

Kérem Lordságodat, hogy küldj segítséget, és mondd meg mit tegyek.

Lawrence Goodhaps

– Egy meggyilkolt megbízott?

– Úgy tűnik. Az öregember pedig halálosan retteg.

– De ha egy szerzetes követte volna el, az a monostor biztos végzetét jelentené.

Cromwell bólintott. – Tudom. Ez valami megszállott, valami kolostorba zárt őrült lehet, aki jobban gyűlöl bennünket, mint amennyire fél tőlünk. De ugye látod a következményeket? Precedenst akarok teremteni a kolostorok bezárásával. Az angol jog és az angol eljárások precedensen alapulnak.

– És ez egészen más precedenst teremtene.

– Pontosan. A király tekintélyére sújtottak le, szó szerint. A jó öreg Goodhaps a lehető legjobbat cselekedte azzal, hogy hallgatásra utasított mindenkit. Gondold csak el, ha a történet elterjedne, milyen ötleteket adna a fanatikusoknak és a holdkórosoknak az ország valamennyi rendházában.

– A király tud róla?

Ismét erősen rám meredt. – Ha megmondanám neki, az földindulást okozna. Valószínűleg katonákat küldene oda, és felköttetné az apátot a templomtoronyra. És ez a terveim végét jelentené. Nem, ezt gyorsan és titokban kell megoldani.

Kezdtem látni, hová akar kilyukadni. Megmozdultam a székben, mert a hátam ismét fájni kezdett.

– Azt akarom, hogy odamenj, Matthew. Azonnal. Teljes jogkörrel ruházlak fel, mint a főminiszter nevében eljáró megbízottat. Bárkinek parancsokat adhatsz, és bármihez hozzáférhetsz.

– Nem lenne megfelelőbb ez a feladat egy tapasztaltabb megbízottnak, milord? Soha nem volt hivatalos dolgom szerzetesekkel.

– De ők tanítottak. Ismered a módszereiket. A megbízottaim félelmetes emberek, de nem a fortélyaikról híresek, és ebben az ügyben tapintatosan kell eljárni. Copynger bíróban megbízhatsz. Bár soha nem találkoztam vele, de leveleztünk, és elkötelezett híve a reformációnak. A városban senki más nem tudhat semmit. Szerencsére Singletonnak nem volt családja, így rokonok nem fognak zaklatni.

Mély lélegzetet vettem. – Mit tudunk a monostorról?

Kinyitott egy tekintélyes méretű könyvet. Felismertem a Compertát, a két évvel ezelőtti vizitáció során ellenőrzött kolostorokról készített jelentést, amelynek fontosabb részeit a parlamentben is felolvasták.

– Erős normann alapok, jól ellátva földekkel és pompás épületekkel. Jelenleg csak harminc szerzetes él ott, és nem kevesebb mint hatvan szolga. Jól élnek, tipikus bencések. A látogatók szerint a templom botrányosan túldíszített, tele van gipszszobrokkal, és náluk van, vagy volt, a Bűnbánó Tolvaj állítólagos relikviája, akit a mi Urunkkal együtt feszítettek keresztre. Egy kéz egy darab fára szegezve, ami állítólag a keresztjének egy darabja. Úgy tűnik, messziről is jönnek emberek emiatt; állítólag meggyógyítja a nyomorékokat. – Akaratlanul is a torz hátamra pillantott, mint általában az emberek, ha nyomorékokról esik szó.

– Feltehetőleg erre az ereklyére utalt Goodhaps.

– Igen. A vizitáció során egy egész sereg szodomitát találtak Scarnsea-ben, ahogy az az ilyen koszos kutyaólakban lenni szokott. A régi perjelt, aki az egyik főbűnös volt, eltávolították. Az új törvény a szodómiát halállal bünteti, úgyhogy ezzel nyomást lehet gyakorolni rájuk. Azt akartam, hogy Singleton derítse ki, miként állunk ebben a tekintetben, a Copynger által írt birtokeladásokkal együtt.

Egy pillanatra eltöprengtem. – Bonyolult összefüggések ezek. Bonyolultak.

Lord Cromwell bólintott. – Valóban. Ezért van szükségem egy okos emberre. A megbízólevelet a házadba küldettem, a Comperta releváns részeivel együtt. Azt akarom, hogy holnap a lehető legkorábban indulj útnak. Goodhaps három napja írta a levelet, és legalább még háromba telik, amíg odautazol. A Weald az év ezen időszakában többnyire ingoványos.

– Egészen máig száraz volt ez az ősz. Talán két nap alatt is megjárom.

– Remek. Ne vigyél magaddal szolgákat, és Mark Poer kivételével senkinek ne beszélj róla. Még mindig nálad lakik?

– Igen. Távollétemben ő igazgatja az ügyeimet.

– Azt akarom, hogy kísérjen el téged. Úgy tudom, jó eszű, és talán nem árt egy pár erős kar melléd.

– De milord, a küldetés veszélyes lehet. És… őszintén szólva, Markban nem buzog olyan nagy vallásos hév, hogy megértse, mi forog kockán.

– Nem is kell neki, amíg lojális, és azt teszi, amit mondasz neki. És ez talán segíthet neki visszajutni a bírósági munkába is a kis botránya után.

– Mark ostoba volt. Tudnia kellett volna, hogy az ő társadalmi helyzetében nem bonyolódhat kapcsolatba egy lovag lányával – sóhajtottam. – De még nagyon fiatal.

Lord Cromwell felmordult. – Ha a király tudomást szerzett volna arról, hogy mit tett, biztosan megkorbácsoltatja. Feléd is kevés hálát mutatott, miután te találtál neki munkát.

– Családi kötelezettség volt, milord, fontos kötelezettség.

– Ha véghezviszi veled ezt a küldetést, megkérhetem Richet, hogy vegye vissza a tisztviselői állásába, amelyet a te kérésedre találtam neki – tette hozzá élesen.

– Hálásan köszönöm, milord.

– Most Hampton Courtba megyek, meg kell győznöm a királyt, hogy térjen vissza teendőihez. Matthew, gondoskodj róla, hogy semmi ne szivárogjon ki, ellenőrizd a monostorból kimenő leveleket.

Felállt, megkerülte az íróasztalt, kezét a vállamra tette, miközben én is felemelkedtem. Ez nála a jóindulat jele volt.

– Találd meg a bűnöst mielőbb, de lehetőleg csendben. – Mosolygott, majd hátranyúlt és átadott egy kis aranydobozt. Ebben is egy üvegcse volt, kis gömbölyded formájú, amelyben egy adag sűrű, halvány folyadék csapódott az üvegnek. – Mellesleg mit gondolsz erről? Talán rájössz a titkára, nekem nem sikerült.

– Mi ez?

– A bilsoni zárdában állt négyszáz évig. Állítólag Szűz Mária teje.

Undorral nyögtem egyet. Cromwell nevetett.

– Ami leginkább elképeszt engem, hogy vajon miként képzelték el azt, amint valaki tejet szerez Szűz Máriától? De nézd, valószínűleg mostanság kicserélték, mert még mindig folyékony. Azt hittem, ennek a hátulján is van egy kis lyuk, mint a másikon, de úgy látszik, zárt. – Átadott nekem egy nagyítóüveget és megvizsgáltam a ládikát, kis lyukat keresve a felületen, de nem találtam semmit. Megnyomkodtam és megböködtem, titkos reteszt kutatva, majd megráztam a fejem.

– Nem tudok rájönni. Tényleg teljesen zártnak látszik.

– Kár. Meg akartam mutatni a királynak, bizonyára szórakoztatta volna. – Az ajtóhoz kísért, és a kezét még mindig a vállamon tartva nyitotta ki, hogy a tisztviselők láthassák mekkora kegyben állok Cromwellnél. Elhagyva a szobát, pillantásom a két vigyorgó koponyára tévedt, amelyek szemürege körül a gyertyafény játszott. Mivel a lord keze még rajtam nyugodott, el kellett fojtanom a rám törő borzongást.

Második fejezet

Istennek hála, elállt az eső, mire elhagytam Westminstert. Miközben lassan hazalovagoltam, bealkonyodott. Lord Cromwell szavai megijesztettek. Hozzászoktam a kegyeltség állapotához, még a kitaszítottság gondolatától is kirázott a hideg, és nagyon megijedtem a lojalitásomat firtató kérdéseitől. Figyelnem kell arra, miket beszélek a bíróságok környékén.

Az év folyamán vettem egy tágas, új házat a Chancery Lane-en, azon a széles úton, amely mind Őfelsége egyik bíróságának, mind a lovamnak a nevét bírja. Csinos kőépület volt, üvegezett ablakokkal, és meglehetősen nagy összegbe került. A házvezetőnőm, Joan Woode nyitott ajtót. A kedves, sürgő-forgó özvegyasszony már évek óta nálam szolgált, és melegen üdvözölt otthon. Szeretett fölöttem anyáskodni, amit nem találtam kellemetlennek, még ha nem is tartozott a feladatai közé.

Éhes voltam, és bár még nem járt későre, mielőtt a fogadószobába vonultam, megkértem, hogy készítsen vacsorát. Eltöltött a büszkeség, valahányszor szétnéztem ebben a szobában, aminek a faburkolatára festett klasszikus erdei tájkép nem kevés pénzembe került. A kandallóban fahasábok égtek. Mellette egy széken Mark ült. Különös látványt nyújtott. Izmos, fehér mellkasát felfedve levette az ingét, és kifinomult mintával díszített achát gombokat varrt az ing nyakára. Egy tucat hosszú, fehér cérnát maga után húzó tű sorakozott a tűpárnában, ami az aktuális divatnak megfelelően erősen túldíszített volt. Vissza kellett fojtanom a nevetésemet. Marknak a szokásos széles mosolyra húzódott a szája, kimutatva szép fehér, a szájához képest talán túl nagy fogait.

– Uram, hallottam, hogy megérkeztél. Lord Cromwell egyik futára hozott számodra egy csomagot, és ő mondta, hogy visszatértél. Bocsásd meg, hogy nem kelek fel, de nem szeretném, ha bármelyik tű kicsúszna. – Mosolya ellenére a tekintete óvatos volt; ha Cromwell-lel találkoztam, minden bizonnyal szóba került kegyvesztettsége is.

Észrevettem, hogy barna haja rövidre van nyírva. Henrik király – kezdődő kopaszodását elrejtendő – rövidre vágatta a haját, és elrendelte az udvarban, hogy mindenki ily módon hordja a sajátját, így jött divatba. Az új stílus jól állt Marknak, én ezzel szemben úgy döntöttem, hogy hosszabban hagyom az enyémet, mert ez jobban illett szögletes vonásaimhoz.

– Joan nem tudna varrni helyetted?

– Érkezésed hírére elfoglalta magát az előkészületekkel.

Felvettem egy kötetet az asztalról. – Látom, Machiavellit olvastál.

– Azt mondtad uram, szabadidőmben megtehetem.

Az egyik párnázott karosszékembe ültem le egy sóhajtással. – És tetszik?

– Nem igazán. Azt tanácsolja a hercegének, hogy legyen kegyetlen és megtévesztő.

– Abban hisz, hogy ezek a dolgok szükségesek a jó uralkodáshoz, és hogy a klasszikus írók által megnevezett erények nem veszik figyelembe az élet valóságát. „Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét.”[1]

Elharapott egy darab cérnát. – Keserű megjegyzés.

– Machiavelli keserű ember volt. Azután írta könyvét, hogy Medici herceg, akinek címezte, megkínoztatta. Jobban teszed, ha nem említed senkinek, hogy olvastad, amikor visszamész Westminsterbe. Ott nem nézik jó szemmel.

Felnézett az utalásra. – Visszamehetek? Lord Cromwell…

– Talán. Majd vacsoránál beszélünk róla. Fáradt vagyok, szeretnék kicsit pihenni. – Felemelkedtem a székből, és kimentem. Nem árt Marknak, ha még fő egy kicsit a saját levében.

Joan nem lopta a napot; kellemes kis tűz égett a szobámban, és a derékaljam is meg volt vetve. Egy gyertya pislákolt az íróasztalomon legdrágább kincsem, az újonnan kiadott angol nyelvű Biblia egy példánya mellett. Megnyugtatott a látványa, ahogy a szoba fókuszában pihent fényben úszva – vonzotta a szemet. Kinyitottam, és ujjaimat végigfuttattam a gót stílusú betűkön, amelyek felülete fényesen csillogott a gyertyalángnál. Mellette nagy csomag papír hevert. Elővettem a tőrömet, és levágtam a pecsétet; a kemény viasz vörös darabokban hullott az asztalra. A csomagban a megbízólevél volt, Cromwell erőteljes kézírásával, a Comperta egy bekötött példánya, és a scarnsea-i vizitációval kapcsolatos dokumentumok.

Egy percig ott álltam a rombuszosztású ablaknál, kibámulva a békés sötétségben pihenő kertemre, a fallal kerített gyepre. Itt akartam maradni, az otthon melegében és kényelmében, amikor beköszönt a tél. Sóhajtottam, és leheveredtem az ágyra, érezve, ahogy lassan ellazuló, fáradt hátizmaim rángatóznak. Holnap egy újabb hosszú lovaglás elé nézek, és ez évről évre egyre nehezebbé és fájdalmasabbá vált számomra.

Fogyatékosságomra hároméves koromban derült fény, amikor egyre előrébb és jobbra kezdtem görnyedni, és ezt semmilyen gyógyfűző nem tudta korrigálni. Mire ötéves lettem, igazi púpossá váltam, és az is maradtam mind a mai napig. Mindig féltékeny voltam a fiúkra és a lányokra, akik a birtok körül futkároztak és játszottak, míg én csak rákszerű mozgással tudtam szaladni, amit állandóan kigúnyoltak. Néha Istenhez kiabáltam ezért az igazságtalanságért.

Apám tekintélyes kiterjedésű területen tenyésztett birkát, és művelt földet Lichfield mellett. Nagy fájdalom volt neki, hogy soha nem tudtam a birtokon dolgozni, mert én voltam az egyetlen életben maradt gyermeke. Ezt soha nem éreztette velem, nem tett szemrehányást fogyatékosságom miatt, csak csendesen annyit mondott egy nap, amikor túl öreg lett ahhoz, hogy tovább igazgassa a gazdaságot, hogy kinevez egy intézőt, aki nekem is dolgozhatna, ha ő már nem él.

Tizenhat éves voltam az intéző megérkezésekor. Emlékszem, hogyan nyeltem vissza a harag rám törő hullámát, amikor egy nyári napon William Poer feltűnt a házban. Magas, sötét hajú ember volt, pirospozsgás, nyílt arccal és erős kézzel, amely kemény szorításban fogta kezemet. Bemutatott a feleségének, egy sápadt, csinos teremtménynek, és Marknak, aki akkor még csak egy életerős, kócos kisgyermek volt, aki az anyja szoknyájába kapaszkodva bámult rám koszos hüvelykujját szopva.

Akkorra már eldőlt, hogy Londonba megyek tanulni az Inns of Courtba. Ha valaki anyagi függetlenséget szeretett volna biztosítani egy cseppnyi ésszel is rendelkező fiának, logikus lépésként jogra taníttatta. Apám szerint nemcsak pénzt lehetett ezzel keresni, de a jogi képesítés egy nap segíteni fog az intéző ellenőrzésében is. Azt hitte, hogy visszatérek majd Lichfieldbe, de ez soha nem következett be.

1518-ban érkeztem Londonba, egy évvel azután, hogy Luther Márton kifüggesztette a pápa elleni kiáltványát a wittenbergi vártemplom kapujára. Emlékszem, milyen nehéz volt eleinte hozzászokni a főváros zajához, a tömeghez, és mindenekelőtt az állandó bűzhöz. Az előadásokon és a szálláson jó társaságra leltem. Azok már ellentmondásos idők voltak, a polgári jogászok az egyházi bíróságok egyre nagyobb súlya ellen érveltek. Én azokkal értettem egyet, akik szerint ezek elvonják a királyi bíróságoktól a jogkörüket. Mi köze van ahhoz egy főesperesnek, ha az emberek egy szerződés tartalmáról vitáznak, vagy megrágalmazzák egymást? Ez nem pusztán a saját praxis kiépítésére irányuló cinikus vágyakozás volt; az egyház olyanná vált, mint egy hatalmas polip, csápjait a nemzet életének minden része felé kinyújtotta, pusztán a haszonért, és a Szentírás bármifajta felhatalmazása nélkül. Erasmust olvastam, és ettől más színben kezdtem látni ifjúkori éretlen rajongásomat az egyház iránt. Minden okom megvolt rá, hogy keserű legyek, különösen a szerzetesekkel szemben, és ekkor már láttam, hogy ezek bizony jó indokok voltak.

Befejeztem tanulmányaimat, elkezdtem kapcsolatokat építeni és megbízásokat keresni. Felfedeztem, hogy tehetségem van a bírósági vitákhoz, amely hasznomra vált a becsületesebb bíráknál. És az 1520-as évek végén, amikor a király konfliktusa a pápával, ami Aragóniai Katalinnal való házassága érvénytelenítése miatt alakult ki, kezdett nyilvánosságra kerülni, bemutattak Thomas Cromwellnek, egy jogász kollégának, aki akkor Wolsey kardinális szolgálatában emelkedett egyre magasabbra.

A reformátorok kötetlen vitacsoportjában találkoztam vele, aminek üléseit titokban, egy londoni fogadóban tartottuk, mivel az általunk olvasott könyvek nagy része tiltott volt. Majd Cromwell kezdett bevonni az állami ügyekbe, így kezdődött utam, amely során végig követtem Cromwellt, miközben ő Wolsey helyébe lépett, majd a király titkára lett, később főmegbízottja és egyházügyi helyettese, mindvégig elrejtve vallási radikalizmusának teljes mélységét őfelsége elől.

Egyre többször kérte segítségemet kegyeltjei jogi ügyeiben – már ekkor építette kiterjedt kapcsolatrendszerét – és lassan „Cromwell egyik embere” lettem. Így, amikor négy évvel ezelőtt apám írt, hogy tudnék-e William Poer fiának állást találni az egyre terebélyesedő állami hivatalok valamelyikében, amelyeket uram irányított, sikerrel jártam.

Mark 1533 áprilisára időzítette érkezését, hogy lássa Boleyn Anna királynővé koronázását. Nagyon élvezte annak a nőnek a nagyszerű ünneplését, akiről később azt tanították, hogy boszorkány és parázna volt. Tizenhat éves lehetett akkor, ugyanannyi, amennyi én voltam, mikor délre jöttem. Nem túl magas, de erőteljes felépítésű volt, angyali, sima arcában nagy kék szemekkel, amelyek az anyjára emlékeztettek, bár Mark szemeit megkülönböztette a bennük lakozó, körültekintő értelem.

Bevallom, mikor először lépett a házamba, azt kívántam magamban, hogy mielőbb távozzon. Nem állt szándékomban in loco parentis viselkedni a fiúval, akiről nem volt kétségem, hogy hamarosan csapkodni fogja az ajtókat, a földre hányja a papírokat, s akinek az arca és alakja felkavarja bennem mindazt a keserű érzést, ami az otthonommal kapcsolatos. Mindig volt egy olyan érzésem, hogy szegény apám Markot szerette volna fiának helyettem.

Idővel azonban enyhült a vágyam, hogy megszabaduljak tőle. Nem az a vidéki faragatlan fiú volt, akire számítottam; éppen ellenkezőleg, nagyon udvariasan, csendesen viselkedett, és alapvetően jó modora volt. Mikor az első napokban vétett az öltözködési vagy asztali etikett ellen, önironikus humort csillantott meg. Először a kincstárnál, majd a Vagyonügyi Bíróságon találtam neki gyakornoki pozíciót, és mindkét helyen lelkiismeretesnek tartották. Hagytam, hogy kedve szerint járjon-keljen, és ha kocsmába vagy kuplerájba is ment a kollégáival, sosem jött haza zajongva vagy részegen.

Korábbi érzéseim ellenére megkedveltem, és fürge eszének nagy hasznát vettem, amikor bonyolultabb jogi vagy ténybeli kérdésekkel foglalkoztam, és őt próbaközönségnek használtam. Legfőbb hibája a lustasága volt, de általában néhány élesebb szóval fel lehetett ebből rázni. Egy idő elteltével, elfeledve azt a neheztelést, amit azért éreztem, mert apám talán őt szerette volna fiának, már én magam szerettem volna ugyanezt. Mióta szegény Kate meghalt az 1534-es nagy járványban, nem voltam benne biztos, hogy valaha lehet-e saját fiam. Még mindig halálfejes gyászgyűrűt viseltem érte, igen önhitten, mert ha életben maradt volna, biztosan máshoz megy feleségül.

Egy órával később Joan vacsorához szólított. Az asztalon remek kappan várt, sárga- és fehérrépakörettel. Mark csendben ült a helyén, immár megint ingben, és egy finom, barna gyapjúmellényben. Észrevettem, hogy a mellényét még több achát gomb díszíti. Áldást mondtam, és levágtam a szárnyas lábát.

– Nos – kezdtem –, Lord Cromwell talán visszahelyeztet a Vagyonügyi Bíróságra. De először azt akarja, hogy segíts nekem egy feladatban, és utána majd meglátjuk, miként lesz.

Hat hónappal ezelőtt Marknak volt egy afférja Jane királyné egyik kinevezésre váró udvarhölgyével. A lány csak tizenhat éves volt, túl fiatal és ostoba ahhoz, hogy az udvarhoz kerüljön, de becsvágyó rokonai mindenáron be akarták juttatni. Végül szégyent hozott rájuk. Addig kószált Whitehall és Westminster környékén, amíg a Westminster Hallba nem jutott, tisztviselők és jogászok közé. A kicsapongó lány itt találkozott Markkal, és végül egy üres irodában üzekedett vele. Később mindent megbánt, és kifecsegett a többi hölgynek, akiktől kellő időben eljutott a történet a főkincstárnokig. A lányt hazaküldték, Mark pedig az alsószoknyák közül hamar a talárok elé került, amikor a királyi udvartartás hivatalnokai kihallgatták. Először csak megdöbbent, később viszont megrémült tőlük. Noha dühös voltam rá, együtt éreztem félelmével; mégiscsak nagyon fiatal volt. Kértem Lord Cromwellt, hogy járjon közbe az érdekében, mert tudtam, hogy az effajta vétségek iránt volt a leginkább elnéző.

– Köszönöm, uram – mondta Mark. – Borzasztóan sajnálom a történteket.

– Szerencsés vagy. A hivatalt vesztett emberek közül nem sokan kapnak második esélyt, legalábbis nem egy ilyen eset után.

– Tudom. De olyan kihívón viselkedett, uram – halványan elmosolyodott. – Húsból vagyok én is.

– Csak egy ostoba lány volt. Gyereket is nemzhettél volna neki.

– Ha ez bekövetkezett volna, elvettem volna feleségül, már ha a rangunk engedi. Tudom, hogy mit jelent a becsület, uram.

Egy darab húst tettem a számba, és felé intettem a késemmel. Ez régi vitának számított köztünk. – Tudom, de akkor is könnyelmű bolond vagy. A rangbéli különbség jelent mindent. Mark, négy éve állsz a kormányzat alkalmazásában. Tudod, hogyan működnek a dolgok. Közrendűek vagyunk, és ehhez kell magunkat tartanunk. Egyes alacsony származásúak, mint Cromwell és Rich, magasra emelkedhettek a király szolgálatában, de kizárólag azért, mert őfelsége így döntött. Bármikor el is távolíthatja őket. Ha a főkincstárnok a királynak számol be Lord Cromwell helyett, a Towerben találtad volna magad, egy olyan korbácsolás után, amely életre szóló sebeket hagy rajtad. Tudod, ettől azért komolyan tartottam. – Ez a kis affér valóban számos álmatlan éjszakát okozott nekem, de ezt sosem árultam el neki.

Lehangoltnak látszott. Megmostam a kezemet a kézmosó tálkában.

– Mindegy, most talán elsimíthatjuk az egészet – folytattam kedvesebben. – Mi a helyzet az ügyekkel? Előkészítetted a tulajdonleveleket a Fetter Lane átruházásához?

– Igen, uram.

– Vacsora után áttekintem őket. Más dokumentumokat is tanulmányoznom kell. – Letettem a szalvétámat, és komoly tekintettel ránéztem. – Holnap a déli partra utazunk.

Elmagyaráztam küldetésünk célját, bár nem említettem semmit annak politikai jelentőségéről. Mark szeme tágra nyílt, amikor a gyilkosságról meséltem neki; az ifjúság meggondolatlan izgalma visszatért.

– Ez veszélyes lehet – figyelmeztettem. – Fogalmunk sincs arról, mi zajlik ott, mindenre fel kell készülnünk.

– Aggódni látszol, uram.

– Súlyos felelősség ez, és őszintén szólva, most szívesebben maradnék itt, mint utaznék Sussexbe. A Wealden túl minden olyan sivár – sóhajtottam. – De Ézsaiáshoz hasonlóan mennünk kell, és küzdeni Sionért.

– Ha sikerrel jársz uram, Lord Cromwell jól megjutalmaz.

– Igen. És megtart kegyeiben.

Meglepetéssel nézett fel szavaimra, és úgy döntöttem, bölcsebb, ha témát váltok. – Sosem jártál még kolostorban, ugye?

– Nem.

– Latin iskolába jártál, nem pedig kétes kiváltságként kolostori iskolába. – A szerzetesek alig tudtak annyit latinul, hogy kövessék a régi kötetek szövegeit, amikből tanítottak. Még szerencse, hogy gyors felfogóképességem volt, különben olyan írástudatlan lennék, mint Joan.

– A kolostorok valóban olyan korruptak, mint ahogy mondják? – kérdezte Mark.

– Te is láttad a Fekete Könyvet, a vizitáció feljegyzéseiből készült kivonatot, amit mindenfelé terjesztenek.

– Igen, hasonlóan a legtöbb londonihoz.

– Ó igen, az emberek szeretik a rakoncátlan szerzetesekről szóló történeteket. – Abbahagytam, mert Joan bejött a sodóval.

– De valóban, korruptak – folyattam, amikor kiment. – Szent Benedek általam olvasott tanítása imára és munkára szentelt, a világtól elzárt életet ír elő, csak az ehhez feltétlenül szükséges dolgokkal. Mégis, ezen szerzetesek legnagyobb hányada nagyszerű épületekben él, szolgákkal veszik magukat körül, a földjeikből húzott busás bevételekből élnek, és mindenféle bűnben telnek napjaik.

– Azt mondják, hogy a karthauzi szerzetesek puritánul éltek és dicsőítő himnuszokat énekeltek, mikor elvitték őket Tyburnbe a kivégzésükre.

– Ó, néhány rend valóban egyszerűen él. De ne feledd el, hogy a karthauziaknak azért kellett meghalniuk, mert nem ismerték el a királyt az egyház fejének. Mindannyian ragaszkodtak a pápához. És most úgy tűnik, egy szerzetes a gyilkosság eszközéhez fordult. – Felsóhajtottam. – Sajnálom, hogy belekeveredsz ebbe az ügybe.

– A becsületes embernek nem kell félnie a veszélytől.

– A veszélytől állandóan érdemes tartani. Még mindig tanulod a kardforgatást?

– Igen. Green mester szerint nagyon jól haladok.

– Remek. A csendesebb utakon mindenfelé erőszakos koldusok járnak.

Elhallgatott egy pillanatra, elgondolkodva nézett rám. – Uram, nagyon hálás vagyok, hogy esélyt kaptam az állásom visszanyerésére a bíróságon, de bárcsak ne lenne akkora szemétdomb az a hely. A birtokok fele Richard Rich-hez és barátaihoz kerül.

– Túlzásokba esel. Ez egy új intézmény, várható volt, hogy a felelős vezetők a hozzájuk lojálisakat megjutalmazzák. Így működik a jó uralom. Mark, te egy ideális világról álmodsz. Légy óvatos a mondandóddal. Már megint Morus Utópiáját olvastad? Cromwell is őt idézte ma nekem.

– Az Utópia reményt ad az embernek, míg az az olasz Machiavelli csak kétségbe ejti.

– Nos, ha az utópistákat akarod követni, cseréld le ezt a finom ruhát egyszerű zsákvászonra – mutattam a mellényére. – Mellesleg, mi az a rajzolat a gombokon?

Levette a szóban forgó ruhadarabot, és átnyújtotta. Valamennyi gomb apró vésése egy férfit ábrázolt, aki egyik kezében kardot tartott, míg a másik karjával egy nőt ölelt át, és egy szarvasbika állt mellettük. A gombokat mívesen dolgozták ki.

– A Szent Márton piacon vettem őket, meglehetősen olcsón. Az achát hamis.

– Értem. És mit jelképez? Ó, már tudom, a szarvas a hűségre utal. – Visszaadtam a mellényt. – Ez a divat a szimbolikus ábrázolással, amit az embereknek kell megfejteniük, fáraszt engem. Épp elég valódi rejtély van a világban.

– De uram, te is festesz.

– Csak ha van rá időm. A magam szerény eszközeimmel azonban éppúgy egyértelmű képeket próbálok az embereknek mutatni, mint Holbein mester. A művészetnek fel kell oldania létünk rejtélyeit, nem pedig még inkább homályba rejteni őket.

– Te nem viseltél ilyen hiúságokat fiatalkorodban, uram?

– Nem voltak divatban, talán csak egyszer vagy kétszer volt rajtam hasonló. – Egy bibliai idézet jutott az eszembe és el is mondtam, némileg szomorúan: „Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.”[2] Nehézkesen felálltam, Mark odalépett hozzám segíteni.

– Megoldom – szóltam rá ingerülten, s arcom megrándult, ahogy egy fájdalomhullám futott át a hátamon. – Ébressz fel a hajnal első fényeinél. És szólj Joannek, hogy bőséges reggelit készítsen.

Fogtam egy gyertyát, és felmentem a lépcsőn. A gombdíszítéseknél összetettebb rejtélyek álltak előttünk, és szükségem volt minden segítségre, amit a becsületes, nyomtatott angol szövegek tanulmányozása nyújthatott.

Harmadik fejezet

Másnap virradatkor indultunk. November másodika volt, halottak napja. Az egész esti olvasás után jót aludtam, és jobb kedvem lett, mint elalvás előtt, sőt valamiféle izgalom is kezdett úrrá lenni rajtam. Valaha a szerzetesek tanítványa voltam, addigra azonban ellensége lettem mindannak, amit ők képviseltek. Most pedig olyan helyzetbe kerültem, hogy a misztériumaik és romlottságuk sűrűjének mélyére hatolhatok.

Az álmos Markot piszkálódó megjegyzésekkel és hízelgéssel egyaránt próbáltam sürgetni a reggelije közben, majd ki a szabadba, hogy végre elinduljunk. Az éjszaka folyamán az időjárás alaposan megváltozott; keletről száraz, csípős szél fújt, megdermesztve az utakon a sáros keréknyomokat. A szél miatt könnyezni kezdtünk, noha a legmelegebb szőrmékbe burkolóztunk, vastag kesztyűt húztunk a kezünkre, és szorosra vontuk arcunk körül lovaglókabátunk kámzsáját is. A tőrömet, amelyet általában csak dísznek hordtam, reggel élesre fentem a konyhai köszörűkövön, és az övemre csatoltam. Mark a saját kardját viselte, egy két láb hosszú, borotvaéles londoni pengét, amelyet megtakarított pénzéből vett a vívóleckékre.

Mark először bakot tartott, hogy felülhessek Chanceryre, mert egyedül meglehetősen nehézkesen tudok nyeregbe szállni, majd ő is felpattant Redshankre, robusztus deresére. Végre elindultunk a ruhákkal és iratokkal erősen felmálházott lovakkal. Mark még mindig nem tért magához teljesen. Hátralökte kámzsáját, és a szembefújó szélbe pislogva beletúrt borzas hajába.

– A szentségit, milyen hideg van!

– Kicsit elpuhultál a meleg irodákban töltött hosszú idő alatt – mondtam. – Fel kell pezsdíteni a véredet.

– Gondolod, uram, hogy havazni is fog?

– Remélem nem. A hó napokig feltarthat minket.

Átlovagoltunk az éppen csak ébredező Londonon, áthaladva a London Bridge-en is. A hídról a folyón végigpillantva, a Tower fenyegető tömbjén túl egy hatalmas óceánjáró karakkot vettem észre, ami a Kutyák szigete mellett horgonyzott. A súlyos hajóorr és a magas árbocok körvonalai elmosódtak, ahol a szürke folyó és a szürke égbolt összeért. Felhívtam Mark figyelmét a hajóra:

– Kíváncsi lennék, honnan jött.

– Manapság már olyan helyekre is eljutnak emberek, amelyekről apáink még csak nem is álmodtak soha.

– És csodálatos új dolgokat hoznak haza ezekről a helyekről. – Eszembe jutott az a különös madár. – Csodás új dolgokat és talán új megtévesztéseket.

A híd túlsó végén egy törött emberi koponya hevert a mólók mellett. A madarak már azelőtt letisztítottak róla mindent, mielőtt leesett a tartó póznáról, és darabjai szétszóródva hevertek emléktárgyvadászokra vagy bűbájt kereső boszorkányokra várva. Először a Szent Barbarák Cromwell dolgozószobájában, majd a földi igazságszolgáltatás ezen mementója. Az ómenek kellemetlen érzéseket keltettek bennem, és gyorsan megróttam magam a babonásságomért.

Londontól délre egy darabig meglehetősen jó volt az út, amíg átvágtunk a fővárost étellel ellátó, most barnán és kopáran elterülő földeken. Az ég megmaradt nyugodt tejfehérnek, és az időjárás sem változott. Délben megálltunk ebédelni Eltham közelében, majd nem sokkal később elhagytuk a North Downs dombvidékét, és megpillantottuk a Weald elénk táruló ősi erdőségét. A kopár fák csúcsai mellett csak néhány örökzöld nyújtózott a ködös horizont fölé.

Az út összeszűkült, és meredeken emelkedő, lehullott falevélszőnyeggel borított erdős földhalmok között vezetett tovább. Itt-ott keskeny utak ágaztak le távoli falvakba, és csak néha haladt el mellettünk egy-egy fuvaros. Késő délutánra elértük Tonbridge-t, egy kis kereskedővárost, ahol délnek fordultunk. Éberen figyeltünk a rablókra utaló jelekre, de csak egy szarvascsordát láttunk legelészni, és ahogy elértük a kanyart, ezek az ostoba jószágok felugratva a dombra, el is tűntek az erdőben.

Már bealkonyodott, amikor a fákon túlról meghallottuk egy templom harangjainak a hangját, a következő kanyar után pedig ott találtuk magunkat egy apró, és szemlátomást meglehetősen szegény falu egyetlen utcáján. Az út mentén végig zsúpfedeles vályogházak sorakoztak, még a főtéren álló fogadó sem volt különb, mellette viszont egy szép, normann templom magasodott. A templom ablakaiban mindenhol gyertyák égtek, erős fényt árasztva a festett üvegen keresztül. A harang eközben megállás nélkül szólt.

– A halottak napi mise – jegyezte meg Mark.

– Igen. Valószínűleg az egész falu a templomban imádkozik halottaik lelki üdvéért.

Mialatt komótosan végiglovagoltunk az utcán, csak néhány felnőttet láttunk, a kapualjakból leginkább szőke kisgyerekek kukucskáltak ki gyanakodva. A kántálás hangja elért minket a nyitott templomajtón keresztül.

Azokban az időkben a halottak napja az év egyik legjelentősebb eseménye volt. A hívők minden templomban misére mentek, és azért imádkoztak, hogy segítsék rokonaik és barátaik lelkének útját a purgatóriumon keresztül. Ekkorra azonban a szertartás már nélkülözte a király támogatását, és hamarosan be is tiltották. Néhányan azt mondták, kegyetlen dolog volt megfosztani az embereket a megnyugvástól és az emlékezéstől. Én mégis úgy vélem, megnyugtatóbb az a tudat, hogy az ember rokonai – Isten akaratának megfelelően – vagy a mennyországban, vagy a pokolban vannak, mint azt hinni, hogy a purgatóriumban időzve talán évszázadokig tartó kínt és fájdalmat kell elviselniük.

A fogadónál elmerevedett tagokkal lekászálódtunk a lovakról, és kikötöttük őket. Az épület a többi ház nagyobb változata volt; vályogból és nádból vert falak, amelyekről itt-ott már lehullott a vakolat, és magasra rakott zsúptető, ami egészen az első emeleti ablakokig lehúzódott.

Odabent – a régi szokásoknak megfelelően – a padló közepén henger alakú kályhában égett a tűz, ezért nagyjából ugyanannyi füst töltötte meg a szobát, mint amennyi a kerek kéményen át eltávozott belőle. A füstös félhomályon keresztül néhány szakállas öreg kíváncsian kémlelt minket a kockajáték felett, miközben egy kötényes, kövér ember közelített felénk, értő szemmel mérve fel drága szőrméinket. Szoba és étel után érdeklődtem, amiért a fogadós hat pennyt kért tőlünk. Nehezen értettem kemény, déli akcentusát, de sikerült lealkudni az árat négy pennyre. Miután megerősítette, hogy a jó úton megyünk Scarnsea-be, meleg sört rendeltem, és leültem a tűz mellé, amíg Mark kiment az istállóba ellenőrizni a lovak elhelyezését.

Örömmel fogadtam, amikor ismét csatlakozott hozzám, mert már belefáradtam abba, ahogy az öregek folyamatosan bámultak. Biccentettem feléjük, de elfordították a fejüket.

– Szigorú tekintetű társaság – suttogta Mark.

– Nem sok utazót látnak errefelé. És nincs kétségem afelől, hogy úgy hiszik, a púposok balszerencsét hoznak. Ugyan már, Mark, a legtöbben ezt gondolják. Éppen elégszer láttam, ahogy az emberek keresztet vetettek, amint megpillantottak, hiába hordok elegáns ruhákat.

Vacsorát rendeltünk, és jó zsíros birkaragut kaptunk, testes sörrel. Mark két falat közt azt morogta, hogy a birka már elég régóta döglött lehetett. Közben egy csoport falusi érkezett, szemlátomást legjobb ruháikba öltözve; nyilvánvalóan véget ért a mise. Leültek, és komor hangon beszélgetni kezdtek. Időnként felénk pillantottak, így még több kíváncsi tekintettel és ellenséges arccal szembesültünk.

Észrevettem, hogy a távolabbi sarokban ülő három durva külsejű, rongyos ruhás, ápolatlan szakállú férfival a helyiek ugyanilyen barátságtalanok voltak. Ezek a férfiak is méregettek minket, bár nem olyan nyíltan, mint a falusiak, hanem csak a szemük sarkából.

– Uram, látod azt a magas fickót? – suttogta Mark. – Megesküdnék bármire, hogy szerzetesi csuha rongyait viseli.

A legnagyobb férfi, egy ronda, törött orrú óriás, vastag, fekete gyapjúból készült rongyos ruhát viselt, és valóban, a hátára bencés csuklya lógott. Amikor a kocsmáros – az egyetlen személy, aki tisztességesen viselkedett velünk – felbukkant, hogy újratöltse korsóinkat, halkan megkérdeztem:

– Mondd csak, ki az a három ember ott?

Felmordult.

– Semmirekellő apátságtöltelékek a tavaly bezárt kolostorból. Tudod, hogy van ez, uram. A király úgy határoz, hogy a kisebb rendházaknak meg kell szűnniük, a szerzeteseknek máshol biztosítanak helyet, de a szolgáknak útilaput kötnek a talpára. Azok a fickók már vagy egy éve itt koldulnak, mivel nincs semmi munka a számukra. Látod azt a soványat? Neki már a füleit is levágták. Vigyázzatok velük.

Odapillantottam, és láttam, hogy egyiküknek, egy magas, sovány, szalmasárga hajú férfinak valóban nem voltak fülei, csak sebekkel határolt lyukak tátongtak a helyükön. Ez volt a pénzhamisítás büntetése. Biztosan egy helyi bandához csatlakozott, akik lecsipkedtek az érmékből, hogy az így nyert aranyat hitvány másolatok készítéséhez használják fel.

– Mégis megengeded nekik, hogy itt legyenek – jegyeztem meg.

Ismét felmordult.

– Nem az ő hibájuk, hogy kihajították őket. Őket és még több száz társukat. – Ezzel a kocsmáros elsietett; nyilván attól tartott, hogy túl sokat beszélt.

– Azt hiszem, ez a megfelelő idő arra, hogy visszavonuljunk – javasoltam, és felemeltem egy gyertyát az asztalról. Mark egyetértően bólintott. Lehajtottuk a maradék sörünket, és a lépcső felé indultunk. Ahogy elhaladtunk az egykori kolostori szolgák mellett, a köpenyem véletlenül súrolta az óriás ruháját.

– Balszerencséd lesz, Edwin – mondta az egyik társa hangosan. – Egy törpét kell majd megérintened, hogy visszatérjen a szerencséd.

Az asztalnál ülők harsány röhögésben törtek ki. Éreztem, hogy Mark megfordul mögöttem, ezért gyorsan megfogtam a karját.

– Ne – suttogtam. – Nem akarunk bajt. Gyerünk felfelé. – A roskatag falépcső felé húztam, majd felmentünk a zsúptető alatti szobába, ahová már felhordták a csomagjainkat. Az ágyak alacsonyak voltak, a tető alól pedig egy kisebb patkánycsalád menekült el érkezésünkre. Leültünk, és lehúztuk a csizmáinkat.

Mark még mindig dühös volt.

– Miért tűrjük el ezeknek a semmirekellőknek a sértéseit?

– Ellenséges vidéken járunk. A Weald lakói még mindig a pápaság hívei. A pap a templomban valószínűleg arra biztatja őket, hogy minden vasárnap imádkozzanak a király haláláért és a pápa visszatéréséért.

– Azt hittem, még nem jártál errefelé, uram. – Mark kinyújtóztatta lábát az egyetlen hőforrásként szolgáló kémény széles vascsöve felé, amely a szoba közepén futott fel a tetőig.

– Óvatosan bánj a fagy okozta duzzanatokkal – szóltam oda. – Ami azt illeti, még nem jártam erre, de Lord Cromwell kémei minden vidékről küldtek jelentéseket a lázadás után. A táskámban van ezeknek a másolata.

Mark felém fordult.

– Nem találod néha fárasztónak, uram, hogy mindig kétszer meg kell gondolni, mit mond az ember egy idegennek, nehogy valami olyan csússzon ki a száján, amit az ellenségünk felségárulássá fordíthat? Korábban nem így mentek a dolgok.

– Ez a legrosszabb időszak. Hamarosan jobb idők jönnek.

– Amikorra a kolostoroknak befellegzik?

– Igen, mert a reformáció végre kiteljesedik. És azért is, mert Lord Cromwellnek elég pénze lesz ahhoz, hogy a királyságot megerősítse egy támadás ellen, és sok jót tegyen a néppel. Nagyszerű tervei vannak.

– Azután, hogy a vagyonügyiek leszedik a maguk sápját, marad akár csak arra is, hogy azoknak a lenti bugrisoknak új ruhát vegyenek?

– Marad, Mark. – Komolyan beszéltem vele. – A nagy monostoroknak hihetetlen vagyonuk van. És hiába a jótékonysági fogadalmuk, mit adnak ezek a szegényeknek? Láttam a nyomorgókat, amint Lichfieldben a kolostor kapujánál tolongtak, amikor az adományok napját tartották. A gyerekek rongyokban lökdösődtek és rugdosódtak azért a pár fityingért, amit a kapu rácsain át nyújtottak ki nekik. Azokon a napokon szégyelltem abba az iskolába járni. Nemsokára minden faluban tisztességes iskolák lesznek, amiket a királyi kincstár fog fenntartani.

Mark erre nem szólt semmit, csak gúnyosan felhúzta szemöldökét.

– Az Isten szerelmére Mark, vedd el a lábad a kéménytől – csattantam fel, mert hirtelen felbosszantott a kételkedése. – Büdösebb, mint akármelyik birka.

Felmászott az ágyára, és hanyatt fekve bámulta a zsúptető boltozatát. – Remélem, igazad van, uram. De a bíróságon látottak kétségeket keltettek bennem az emberek jótékonyságát illetően.

– Isten majd megváltoztatja a tisztátalan szívűeket. Lassú folyamat ez. És Lord Cromwell része ennek, minden keménységével együtt. Legyen hited – tettem hozzá szelíden. Mégis, miközben beszéltem, ismét eszembe jutott Lord Cromwell kegyetlen élvezete, amint arról beszélt, hogy saját szentképeivel együtt égettet meg egy papot, és ismét láttam magam előtt, ahogy rázogatja a gyerekkoponyás ládikót.

– A hit hegyeket mozgat meg? – szólalt meg Mark egy pillanattal később.

– A szentségit neki! – csattantam fel megint. – Az én időmben a fiatalok voltak az idealisták, és az öregek a cinikusak! Túl fáradt vagyok a további vitához. Jó éjt. – Elkezdtem vetkőzni, kicsit tétován, mert nem szerettem, ha mások látják a torz hátamat, Mark azonban tapintatosan hátat fordított, amíg levetkőztünk, és magunkra öltöttük a hálóruhánkat. Fáradtan bemásztam besüppedt ágyamba, és elfújtam a gyertyát.

Elmondtam az elalvás előtti esti imát, de utána még sokáig feküdtem éberen a sötétben, hallgatva Mark egyenletes légzését, és az ismét előkerült patkányok neszezését, ahogy a meleg kémény felé kúsztak.

Habár igyekeztem nem venni róla tudomást, mint minden hasonló helyzetben, de a falusiak púpomra vetett pillantásai, és az egykori apátsági szolga megjegyzése régről ismerős, szívszorító fájdalmat okoztak. Darabokra hullott tőlük a korábbi lelkesedésem, és összeszűkült a gyomrom. Egész életemben próbáltam lerázni magamról az ilyen sértéseket, bár fiatalon gyakran tombolni és üvölteni szerettem volna ezek miatt. Láttam éppen elég nyomorékot, akiknek a szelleme ugyanolyan torz lett az elszenvedett sértések és gúnyolódások hatására, mint a testük. Összehúzott szemöldökük alól mogorván néznek a világra, és gonosz bosszút esküsznek a gyerekek ellen, akik utánuk kiabálnak az utcán. Jobb megpróbálni figyelmen kívül hagyni ezeket a csúfolódásokat, és élni az életet, ahogy azt Isten lehetővé teszi számunkra.

Emlékszem egy alkalomra, amikor ez lehetetlennek bizonyult, és amely meghatározta a későbbi életemet. Tizenöt éves voltam, a lichfieldi egyházi iskola tanulója. Felsőbb osztályba járó diákként kötelességem volt a vasárnapi misére járni, és időnként ministrálni. Ez csodálatos dolognak tűnt a könyvek felett töltött hosszú hetek után, különösen az Andrew testvér – egy kövér, az ital nagy barátjának tartott szerzetes – által meglehetősen gyengén tanított görög és latin nyelvvel folytatott küzdelmeimmel összevetve.

A katedrális fényárban tündökölt, az oltár, a szobrok és a gyönyörűen díszített szentély előtt gyertyák lángja lobogott. Azokat a napokat kedveltem a legjobban, amikor nem kellett ministrálnom, hanem csak a gyülekezetben ülnöm. A szentélyben a pap latinul kántálta a misét, amit már nagyrészt megértettem, és szavait a gyülekezet hűen visszhangozta.

Most, hogy már régóta nincs ilyen mise, nehéz elképzelni a régi szertartás által közvetített misztériumot: a tömjént, a latin emelkedő ritmusát, a misecsengő hangját, ahogy felmutatták a kenyeret és a bort, és ahogy ezek mindenki hite szerint a papok szájában átalakultak Jézus Krisztus testévé és vérévé.

Az utolsó iskolai évemben egyre jobban elteltem Isten iránt tanúsított odaadásommal. A gyülekezet tagjainak néma és tiszteletteljes arcát figyelve arra a felismerésre jutottam, hogy az egyház egy olyan nagy közösség, amely összeköti az élőket és a holtakat, és ha csak pár órára is, de átformálja az embereket a Nagy Pásztor engedelmes nyájává. Úgy éreztem, kötelességem ezt a nyájat szolgálni, és papként irányt tudnék mutatni társaimnak, sőt kivívhatom tiszteletüket.

Andrew testvér hamar kiábrándított ebből az elképzelésből. Mondandóm fontosságától remegve meghallgatást kértem tőle a tanterem mögötti kis irodájában. A nap végén jártunk, szeme vöröslött az íróasztalán fekvő tekercsek tanulmányozásától, fekete öltözetét étel- és tintafoltok tarkították. Akadozva eldadogtam neki, hogy milyen elhivatottságot érzek, és a kívánságomat, hogy papnövendék szeretnék lenni.

Azt vártam, hogy kérdéseket tesz fel a hitemmel kapcsolatban, de csak tömzsi kezével intett elutasítóan.

– Fiam – mondta –, soha nem lehet belőled pap. Nem fogtad még fel? Ne rabold a drága időmet ilyesmivel. – Ősz szemöldökét bosszankodva összehúzta. Nem borotválkozott, így fehér borostája mintha fagyként dermedt volna kövér, vörös arcára.

– Nem értem, testvér. Miért nem?

Nagyot sóhajtott, és arcomat alkoholos lehelet csapta meg.

– Shardlake úrfi, ugye ismered azt a részt a Teremtés Könyvéből, hogy Isten a saját képmására teremtett minket?

– Természetesen, testvér.

– Ahhoz, hogy az Ő egyházát szolgálhasd, meg kell felelned ennek a képmásnak. Mindenki, akinek látható nyavalyája van, legyen az akár csak egy sorvadt végtag, nem is beszélve egy ilyen borzasztóan görnyedt púposról, mint te, soha nem lehet pap. Hogyan jelenhetnél meg a hétköznapi, bűnös emberek és Isten magasztossága közötti közvetítőként, amikor sokkal csúnyábban nézel ki, mint embertársaid?

Úgy éreztem magam, mint aki hirtelen jéggé fagyott.

– De ez nem lehet helyes! Ez kegyetlenség!

Andrew testvér arca még jobban elvörösödött.

– Fiam – kiáltotta –, megkérdőjelezed az anyaszentegyház tanításait? Elment az eszed? Idejössz, és kijelented, hogy pap akarsz lenni. Milyen pap? Lollard eretnek?

Nem értettem, miként lehet engem az egyház megreformálására létrejött lollard szekta tagjaihoz hasonlítani. Nézve Andrew testvért, ahogy ott ül ételfoltos ruhájában, borostás, vörös arccal, grimaszolva, gondolkodás nélkül kiszakadt belőlem: – Miért, talán úgy kellene kinéznem, mint neked?!

Egy üvöltéssel felpattant, és lendületből fültövön vágott.

– Te kis púpos zsivány, takarodj ki innen!

Az ütéstől csengő füllel kirohantam a szobából. Andrew testvér túlságosan kövér volt ahhoz, hogy üldözőbe vegyen (a következő évben gutaütésben meg is halt), így sikerült elmenekülnöm a katedrális közeléből, és a sötét utcákon keresztül reményvesztetten hazavánszorogtam. Az otthonomhoz közel leültem egy kapualjban, és onnan bámultam a tavaszi naplementét, amelynek színgazdagsága mintha csak engem gúnyolt volna. Úgy éreztem, ha az egyház nem akar engem, nincs hová mennem, egyedül maradtam.

És akkor, amint ott ültem az esti homályban, Krisztus szólt hozzám. Ez történt, nem lehet másképp megfogalmazni. Hallottam egy hangot a fejemben, ami belőlem jött, de nem az enyém volt. – Nem vagy egyedül – mondta, és hirtelen nagy melegség áramlott szét bennem, eltöltve a szeretet és a béke érzésével. Nem tudom, meddig ültem ott mélyeket lélegezve, de ez a pillanat megváltoztatta az életemet. Maga Krisztus nyugtatott meg azon egyház szavaival szemben, amely állítólag az övé volt. Még sohasem hallottam azelőtt ezt a hangot, és bár reménykedtem – aznap egész éjjel és később hetekig, évekig imádkoztam, hogy újra hallhassam –, soha többé nem ismétlődött meg. De ez talán csak egyszer adatik meg egy életben. Sokaknak egyszer sem.

Napfelkeltekor távoztunk, mielőtt a falu felébredt volna. Még mindig mogorva kedvemben voltam, nem nagyon beszélgettem Markkal. Éjszaka keményen fagyott, az utak és a fák fehérbe borultak, de szerencsére még mindig nem havazott. Elhagytuk a falut, és visszatértünk a keskeny útra az erdős földhalmok közé.

Egész délelőtt és délután lovagoltunk, míg végre az erdő ritkulni kezdett körülöttünk, és kicsivel később a South Downs emelkedő részénél elterülő, megművelt szántóföldekhez értünk. Felkaptattunk a hegytetőre, ahol néhány sovány birka legelt, és amint a csúcsra értünk, azonnal megpillantottuk alattunk a lassan, szürkén hullámzó tengert. Tőlünk jobbra egy folyó kanyargott a dombok között, hogy a mögöttük szétterülő mocsárvidéken áttörve egy tölcsértorkolatban érje el a tengert. A mocsaras rész szélén egy kisváros feküdt, attól egy mérföldnyi távolságra pedig, magas fallal körbevett, régi sárga kövekből emelt épületek tömörültek. Az épületek fölé egy hatalmas normann templom tornyosult, aminek méretei egy katedráliséval vetekedtek.

– Scarnsea monostora – mondtam.

– „Az Úr biztonságban átsegített minket megpróbáltatásainkon” – idézte Mark.

– Azt hiszem, ezekből még vár ránk néhány – jegyeztem meg, majd fáradt lovainkkal elindultunk lefelé a hegyoldalon, éppen amikor a tenger felől finoman szállingózó havat kezdett felénk fújni a szél.

Negyedik fejezet

A lovakat a hegy lábánál futó, városba vezető út felé irányítottuk. Az állatok idegesek voltak, a pofájukba csapódó pelyhek elől többször hátrahőköltek. Szerencsére a hóesés elállt, mire elértük a várost.

– A békebírót keressük fel először? – kérdezte Mark.

– Nem, még ma oda kell érnünk a monostorba, mert ha a hó megint rákezdi, itt ragadunk éjszakára.

Végiglovagoltunk Scarnsea macskaköves főutcáján, és igyekeztünk szorosan a házfalak mellett haladni, hogy elkerüljük az emeletekről kiöntött éjjeliedények kellemetlen tartalmát. Hamar feltűnt, hogy a házak vakolata és teteje sok helyen tönkrement, valamint a boltok is meglehetősen szegényesek voltak. Az utcán lézengő néhány ember közömbös pillantásokat vetett ránk.

A város főterének három oldalát szintén lepusztult házak szegélyezték, a negyediken pedig egy széles, kövezett rakpart terült el. Nem kétséges, hogy valaha idáig benyúlt a tenger, de most már csak sarat és mocsári nádast lehetett látni. A szürke ég alatt elnyúló, barátságtalan, elhagyatott táj só- és rothadásszagot árasztott. A sárból kikotortak egy olyan széles csatornát, amelynek a tengerig kígyózó, mérföld hosszú szalagján a kisebb csónakok még közlekedni tudtak. A mocsaras részen férfiak egy csoportja most is a csatornapartot erősítette a sorba kötött szamarak málhájában odahordott kövekkel.

Nemrég valami rendkívüli esemény történhetett a városban, mert a tér távolabbi oldalán nők egy kis csoportja fecsegett élénken egy kaloda mellett, ami körül rothadt gyümölcsök és zöldségek hevertek szanaszét. Egy kövérkés, középkorú nő ült ott egy széken, a lábai a kalodába zárva. Szegényes ruházatát tojás- és körtemaradványok tarkították. Háromszög alakú sapkát viselt, amelyre „H” betűt pingáltak a „házsártos asszony”[3]-ra utalva. A nő, annak ellenére, hogy duzzadt arcát zúzódások borították és fekete foltos szemét sem tudta teljesen kinyitni, vidámnak tűnt, miközben elvett egy korsó sört az egyik asszonytól. Amikor észrevett minket, még el is vigyorodott, és megemelte a korsóját. Ekkor egy csapat rohadt káposztákkal felrakodott, vihogó gyerek rohant be a térre, de az asszonyok egyike azonnal elzavarta őket.

– Takarodjatok innen – kiabálta a falusiak kemény, déli akcentusával. – Thomas asszony már megtanulta a leckét, és ezentúl békén fogja hagyni a férjét. Egy órán belül kiengedik innen. Elég legyen!

A gyerekek meghátráltak, de biztonságos távolságból tovább folytatták a gúnyolódást.

– Úgy tűnik, errefelé meglehetősen enyhék a büntetési módszerek – jegyezte meg Mark. Egyetértően bólintottam. A londoni kalodáknál gyakran éles kövek repülnek a bűnös felé, s nem ritkán fogakat törnek és szemeket vernek ki.

Kilovagoltunk a városból a monostor felé. Az út a mocsár nádasai és posványosai mellett futott végig. Kíváncsi voltam arra, hogy megbújtak-e ösvények ebben a borzasztó ingoványban, de kellett lenniük, máskülönben a korábban látott emberek és állatok nem találtak volna ki a mocsárból.

– Scarnsea valaha virágzó kikötő volt – jegyeztem meg. – A mocsár az iszapból és a homokból keletkezett, nagyjából az elmúlt száz évben. Nem csodálom, hogy a város most ilyen szegény; azon a csatornán éppen csak a halászcsónakok tudnak közlekedni.

– Akkor miből élnek?

– Halászatból és földművelésből. Megkockáztatom, hogy Franciaországból való csempészésből is. Meg kell fizetniük a bérleti díjakat és az adókat a monostornak, hogy eltartsák azokat a lusta, semmirekellő szerzeteseket. A scarnsea-i kikötőt még Hódító Vilmos adományozta egyik lovagjának, aki földet adott a bencéseknek és megépíttette a monostort. Természetesen angol adókból.

Harangzúgás hallatszott a monostor felől, hangja élesen szelte át a levegőt.

– Észrevették, hogy jövünk – nevetett fel Mark.

– Akkor igencsak jó szemük van. Hacsak ez nem egyike a csodáiknak. Ó, a teremtésit neki, ezek a harangok nagyon hangosak!

A harangzúgás folyamatos maradt, mialatt megközelítettük a falakat, és az erős zaj már a koponyámban visszhangzott. Fáradt voltam, és az idő előrehaladtával egyre jobban kínzott a hátam, ezért már egy ideje Chancery széles hátára borulva lovagoltam, de a monostorhoz közeledve felegyenesedtem, mert az első pillanattól kezdve megfelelő tekintélyt kellett mutatnom. Így csak ekkor tudtam felmérni a hely teljes kiterjedését. A vakolatba nyomott kvarckavicsokkal díszített falak tizenkét láb magasak voltak. Az általuk körbekerített terület az úttól egészen a mocsárvidék széléig húzódott. Egy kicsivel előttünk hatalmas, normann kapuház magasodott, amin érkezésünkkor egy hordókkal megrakott, kétlovas szekér hajtott ki az útra. Az út szélére húzódtunk a lovainkkal, és ahogy elzötyögött mellettünk a város felé, a hajtó köszönésképpen megbökte a sapkáját.

– Sör – jegyeztem meg.

– Üres hordók? – kérdezte Mark.

– Nem, tele vannak. A monostor sörfőzdéjének monopóliuma van a város sörellátására. Ők határozzák meg az árát, ez benne van az alapító okiratban is.

– Szóval, ha bárki berúg, azt szent sör segítségével teszi?

– Ez meglehetősen elterjedt kiváltság. A normann alapítók kényelemben tartották a szerzeteseket, akik cserébe imádkoztak lelkük üdvözüléséért. Mindenki boldog volt, kivéve azokat, akikkel mindezt megfizettették. Ó, végre elhallgattak a harangok – sóhajtottam. – És most gyerünk. Ne szólj semmit, csak később, amikor már én beszéltem.

Fellovagoltunk a kapuházig, amely faragott címerállatokkal díszített, erős épület volt. A kapuk zárva voltak. Felpillantva egy arcot láttam meg, amint a kapuőr házának első emeletéről leselkedett le ránk, mielőtt gyorsan eltűnt. Leszálltam a nyeregből, és a falba vágott kisebbik kapun dörömbölni kezdtem. Pár pillanat múlva a kapu kitárult, és egy nagydarab, teljesen kopasz, zsíros bőrkötényes férfi tűnt fel a nyílásban, aki szigorú tekintettel bámult ránk.

– Mit akartok?

– A király megbízottja vagyok. Kérlek, vezess minket az apáthoz – közöltem hidegen.

Gyanakodva nézett ránk.

– Senkit nem várunk. Ez egy zárt monostor. Van bármilyen papírotok?

Köpenyemből elővettem az irataimat, és az arca elé tartottam őket.

– A scarnsea-i Szent Donát monostor bencés rendház. Nem zárt rend, az emberek az apát kegye szerint jöhetnek-mehetnek. Vagy talán rossz helyen járunk – tettem hozzá szarkasztikusan. A fickó éles pillantást vetett rám a papírok felett – egyértelmű volt, hogy nem tudott olvasni –, mielőtt visszaadta őket.

– Hát, legalább sikerült néhány zsírfolttal gazdagítani őket. Mi a neved?

– Bugge – mormogta. – Elkísérem az urakat az apát úrhoz. – Félreállt, így bevezethettük a lovakat a kapuházat tartó pillérek alá.

– Kérem, itt várjanak.

Bólintottam, mire elsietett.

Átsétáltam az oszlopok között, és benéztem az udvarba. Előttünk magasodott a monostor hatalmas temploma, amit az összes többi épülethez hasonlóan eredetileg fehér, de az évek alatt megsárgult francia mészkőből építettek, normann stílusban, széles ablakokkal. Háromszáz láb hosszú főhajójának és száz láb magas ikertornyainak a földdel szinte eggyé váló, erőt sugárzó tömbje éppen az ellentéte volt a most divatos, égbetörő, magas, keskeny ablakos és boltíves épületeknek.

Baloldalt, a távolabbi falrésznek támaszkodva a szokásos melléképületek sorakoztak – istállók, kőműves műhely, sörfőzde. Az udvarban csupa olyan tevékenység folyt, amely ismerős volt Lichfieldből: szolgák sürögtek-forogtak, mellettük kereskedők tárgyaltak üzletről a tonzúrás, fekete ruhás bencés szerzetesekkel. A csuhák szemmel láthatóan jó minőségű gyapjúból készültek, és finom bőrcipők villantak ki alóluk. Az udvar döngölt, szalmával kevert földjén több hatalmas vadászkutya rohangált, némelyik vadul megugatott mindent, némelyik éppen a falat vizelte le. Mint minden hasonló helyen, a külső udvar inkább a kereskedelem színtere volt, mint a világtól való elzárkózásé.

A templomtól jobbra egy belső fal választotta el az udvart a kolostori épületrészektől, ahol a szerzetesek laktak és imádkoztak. A fal távolabb eső részén egy különálló, egyszintes épület magasodott, előtte rendezett kis kert terült el, teleültetve gondosan felcímkézett gyógynövényekkel; amiből azt feltételeztem, hogy ez volt az ispotály.

– Nos, Mark, mit gondolsz a monostorról?

Mark éppen rúgott egyet az egyik nagy kutya felé, amelyik morogva megközelített minket, mire az állat meghátrált kicsit, majd dühösen elkezdett ugatni.

– Nem számítottam arra, hogy ekkora lesz. Úgy néz ki, hogy egy esetleges ostrom idején akár kétszáz embert is be tudna fogadni.

– Helyes észrevétel. Száz szerzetes és száz szolga elhelyezésére építették. Most mindez, az épületek, a földek, a helyi monopóliumok csak harminc szerzetest és hatvan szolgát látnak el a Comperta szerint.

– Észrevettek minket, uram – mormolta Mark, és valóban, a még mindig ugató kutya az udvar minden pontjáról vonzotta a pillantásokat. Nem túl vendégszerető tekintetek voltak ezek, amelyeket gyorsan elkaptak rólunk, ahogy egymásnak suttogtak. A templomfal mellett egy magas, sovány szerzetes állt mankójára támaszkodva, és mereven bámult minket. Fehér ruhája és hosszú skapuláréja éles ellentétben állt a bencések egyszerű, fekete öltözetével.

– Ha nem tévedek, az ott egy karthauzi – csodálkoztam.

– Úgy tudtam, az összes karthauzi rendházat bezárták, és a szerzetesek felét felségárulásért kivégezték.

– Így van. Ő vajon mit keres itt?

Oldalról köhintést hallottunk. A kapuőr tért vissza egy negyven körüli köpcös szerzetessel. A férfi haja a tonzúrája körül barna volt, de már ősz szálak is vegyültek bele. Arca markáns, pirospozsgás volt, erős vonásait a kellemes életmódot jelző zsírpárnák lágyították meg. Ruhája mellrészére egy kulcs volt kivarrva hivatala jelképeként. Mögötte egy idegesnek tűnő, vörös hajú fiú állt, a novíciusok szürke öltözékében.

– Rendben van, Bugge – mondta a szerzetes a skótok kemény, tiszta akcentusával –, mehetsz a dolgodra. – A kapuőr vonakodva sarkon fordult.

– Én vagyok a perjel, Kelsoi Mortimus testvér.

– Hol van az apát úr?

– Éppen távol van. Én vagyok a helyettese, én felelek a Szent Donát napi ügyeinek intézéséért. – Éles pillantást vetett ránk. – Goodhaps doktor üzenete miatt jöttetek? Nem érkezett hírnök, hogy érkezésetekről értesítsen, ezért tartok tőle, hogy nincsenek a fogadásotokra kész szobáink. – Hátra kellett lépnem, olyan erős szag áradt belőle. Saját tanulmányaim során már tapasztaltam, hogy a szerzetesek nagyon mereven ragaszkodtak ahhoz a régi elképzeléshez, hogy a mosakodás egészségtelen, emiatt évente csak féltucatnyiszor vettek fürdőt.

– Lord Cromwell haladéktalanul ideküldött minket. Matthew Shardlake vagyok, a király megbízottjaként járok el a Goodhaps doktor levelében írt események felderítése végett.

A szerzetes meghajolt. – Isten hozott a Szent Donát monostorban. Elnézésedet kérem a kapuőrünk modoráért, de a rendelkezések szerint amennyire lehet, el kell zárkóznunk a külvilágtól.

– Az ügyünk sürgős, uram – feleltem élesen. – Kérlek, áruld el, Robin Singleton valóban meghalt?

A perjel arca megmerevedett, keresztet vetett. – Igen. A legszörnyűbb módon ölte meg egy ismeretlen gyilkos. Borzasztó eset.

– Haladéktalanul találkoznunk kell az apáttal.

– Elkísérlek titeket a házához, ahová hamarosan visszatér. Nagyon remélem, hogy fényt tudtok deríteni ezekre a szörnyű eseményekre. Vérontás megszentelt földön… – Megrázta a fejét, majd hirtelen megfordult, és teljesen más stílusban a fiúra förmedt, aki eddig tágra nyílt szemekkel bámult ránk. – Whelplay, kösd be a lovakat az istállóba!

A fiú alig valamivel lehetett idősebb egy gyermeknél, vékony és törékeny kinézetű volt, szemre inkább tizenhat évesnek néztem, mint a novíciusléthez szükséges tizennyolcnak. Miután leszedtem az irataimat tartalmazó táskát a lovamról, és átadtam Marknak, a novícius elvezette az állatokat. Pár lépés után visszanézett ránk, és ahogy ezt tette, megcsúszott az ott heverő kutyapiszkon, és nagy puffanással hanyatt esett. A lovak idegesen kapkodták a fejüket, az udvaron pedig harsány nevetés hullámzott végig. Mortimus perjel feje elvörösödött a haragtól. Odament a fiúhoz, és amikor az megpróbált feltápászkodni, többször is visszanyomta a kutyapiszokba, ismét nevetésre késztetve ezzel a többieket.

– A teringettét, Whelplay, micsoda félkegyelmű vagy! – kiabálta a perjel. – Hagynád, hogy a királyi megbízott lovai szétszéledjenek az udvaron?

– Nem, perjel testvér – válaszolta remegő hangon a fiú. – Bocsánatodért esedezem.

Előreléptem, egyik kezemmel megfogtam Chancery kantárját, a másikkal pedig felsegítettem a novíciust, elkerülve a ruhájára ragadt kutyaürüléket.

– A lovak megriadnak ettől a felfordulástól – mondtam lágyan. – Ne aggódj, fiam, ilyen balesetek bárkivel megeshetnek. – Átadtam neki a kantárt, ő vetett még egy pillantást a perjel haragtól vöröslő arcára, majd elvezette az állatokat. Visszafordultam a perjelhez: – Hát akkor, testvér, talán mehetünk is.

A skót rám meredt, az arca már sötétvörös volt. – Tisztelettel megjegyezném, megbízott uram, hogy én vagyok a felelős a rendért ebben a házban. A király számos változást rendelt el az életünkben, a fiatal testvéreinket pedig különösen meg kell tanítani az engedelmességre.

– Gondot okoz elérni, hogy a fiatal testvérek engedelmeskedjenek Lord Cromwell új rendelkezéseinek?

– Nem, uram, amíg megfelelően fegyelmezhetem őket, addig nem.

– Kutyapiszkon való elcsúszásért? – kérdeztem szelíden. – Nem lenne helyesebb megfegyelmezni a kutyákat, vagy az udvaron kívül tartani őket?

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a perjel folytatni akarja a vitát, de végül csak nyersen felnevetett.

– Igazad van, uram, de az apát nem fogja bezáratni a kutyákat. Szereti, ha megfelelő a fizikai erőnlétük, mert az kell a vadászathoz. – Míg beszélt, az arcszíne lilásból lassan visszaváltott vörösesbe. Meglehetősen indulatos embernek ítéltem meg.

– Vadászat. Kíváncsi lennék, Szent Benedek mit szólt volna ehhez?

– Az apátnak megvannak a saját szabályai – felelte jelentőségteljesen a perjel.

A gazdasági épületek sora mellett vezetett minket. Ezeken túl, távolabb egy takaros, rózsakerttel szegélyezett kétemeletes házat láttam, amely akár a Chancery Lane-en is megállta volna a helyét. Elhaladtunk az istállók mellett. Láttam, hogy a fiú egy bokszba vezeti Chanceryt, miközben megfordult, és furcsa, fürkésző pillantást vetett rám. Magunk mögött hagytuk a sörfőzdét, majd a kovácsműhelyt is, aminek vöröses fénye szinte hívogatott a hidegben. Mellette egy nagy melléképület magasodott, nyitott ajtaján keresztül látni lehetett a bent sorakozó, faragott díszköveket. Kívül egy kecskebakra tervrajzokat terítettek ki, és mellette egy őszes szakállú, kőműves kötényes férfi vitatkozott hevesen két szerzetessel.

– N-nem lehet megcsinálni, testvér – mondta határozottan az idősebb szerzetes. Alacsony, negyven körüli, kövérkés ember volt, fekete haj kunkorodott tonzúrája körül, sápadt, kerek arcából a kicsi, sötét szemek keményen villogtak. Húsos kis ujjaival a tervek felé intett. – Ha caeni követ használunk, azzal feléljük a következő három év teljes költségvetését.

– Nem lehet olcsóbban kihozni – felelte a kőműves. – Már ha megfelelően akarjuk megépíteni.

– Megfelelően kell megépíteni – replikázott mély hangján a másik szerzetes. – Máskülönben a templom teljes szimmetriája odavész, és azonnal szembeszökik minden eltérő felület. Ha ezzel nem értesz egyet számtartó testvér, az ügyet az apát elé kell vinnem.

– Csak vidd nyugodtan, semmi jó nem fog kisülni belőle – morogta az alacsonyabb szerzetes, de amint meglátott minket, abbahagyta a vitát, és kis fekete szemeivel élesen végigmért bennünket, mielőtt ismét a tervek fölé hajolt. A másik szerzetes még ekkor is minket tanulmányozott. Magas, erős testalkatú, középkorú férfi volt, markáns, vonzó arccal, és rendezetlen, szőke hajjal, mintha csak szalma tekergett volna a tonzúrája körül. Nagy, tiszta, fakókék szeme megpihent Markon, aki hidegen viszonozta pillantását, majd amikor elhaladtunk mellettük, bólintott a perjelnek, aki kis biccentéssel viszonozta azt.

– Érdekes – mormoltam Marknak. – Azt hinnéd, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti ezt a helyet. Úgy beszélnek a templom felújításáról, mintha ez a mostani állapot mindörökké tartana.

– Uram, észrevetted, hogyan nézett rám az a magas szerzetes?

– Igen. Az is érdekes volt.

Éppen a templomot hagytuk volna magunk mögött, már közel járva az apát házához, amikor egy fehér ruhás szerzetes lépett elénk az egyik támpillér mögül. Az udvarban korábban látott karthauzi volt. A perjel gyorsan eléállt.

– Jerome testvér – szólította meg élesen –, nem akarok semmilyen bajt! Térj vissza imáidhoz!

A karthauzi ellépett a perjeltől, egy odavetett, megvető pillantást leszámítva figyelmen kívül hagyva őt. Húzta a jobb lábát, és szüksége volt a jobb karja alatti mankójára is, ami nélkül nem tudott volna mozogni. A bal karja eltorzultan, erőtlenül lógott az oldalán, a kézfeje furcsa szögben állt. Sovány, hatvan év körüli férfi volt, pihés haja fehérebben szálldosott tonzúrája körül, mint foltos, kopott csuhája. Sápadt arcába süppedt szeme olyan vad intenzitással égett, mintha eltökélte volna, hogy behatol minden lélekbe. Hozzám lépett, meglepő gyorsasággal elkerülve a perjel kinyújtott karját.

– Lord Cromwell embere vagy? – Hangja recsegős és reszketeg volt.

– Igen, uram.

– Akkor tudod, hogy aki kardot ragad, kard által vész el.

– Máté huszonhatodik fejezet, ötvenkettedik vers – feleltem. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem, és már a monostorban történtek jártak az eszemben. – Talán beismerő vallomás?

Megvetően felnevetett. – Nem, púpos, ez Isten szava, és az igazság. – Mortimus perjel erőteljesen megragadta a karthauzi ép karját, de ő lerázta magáról, és elbicegett.

– Kérem, ne foglalkozzatok vele. – A perjel arca ezúttal elsápadt, megpattant erei szinte kiugrottak az arcán. – Elmeháborodott.

– Ki ez az ember? Mit keres itt egy karthauzi szerzetes?

– Már visszavonult. Befogadtuk, az unokatestvérének tett szívességképpen, aki nem messze innen földbirtokos. Kegyeletből, az állapotára tekintettel.

– Melyik rendházból való?

A perjel tétovázott. – A londoniból. Londoni Jeromeként ismerik.

Rámeredtem. – Ahol Houghton perjel és a szerzetesek fele visszautasította a hűségesküt, ezért kivégezték őket?

– Jerome testvér letette az esküt. Végül. Miután Lord Cromwell nyomást gyakorolt rá. – Kemény pillantást vetett rám. – Érted, ugye?

– Megkínozták?

– A legszörnyűbb módon. Amikor megtört, az elméje is megzavarodott. Bár megérdemelte, hiszen nem volt lojális, nem igaz? És most így hálálja meg a könyörületességünket. Még elbeszélgetek vele erről.

– És az iménti alatt mit értett?

– Isten tudja. Mint már mondtam, ez az ember őrült. – Megfordult, és követtük egy fakapun át az apát kertjébe, ahol a csupasz, szúrós ágak között csak pár fakó téli rózsa tartotta még magát. Visszanéztem arra, amerről jöttünk, de a nyomorék szerzetes már eltűnt. Az égő szemeire gondolva megborzongtam.

Ötödik fejezet

A perjel kopogására a szolgák kék ruhájába öltözött, kövér férfi nyitott ajtót, és aggodalmas tekintettel mért végig minket.

– Fontos látogatók érkeztek a király főminiszterétől. Megjött már az apát úr? – kérdezte a perjel.

A szolga mélyen meghajolt.

– Ó, az a szörnyű gyilkosság! – Gyorsan keresztet vetett. – Nem kaptunk értesítést az urak érkezéséről. Fabian apát még nem tért vissza, de már bármikor megérkezhet. Kérem, fáradjatok be.

Bevezetett minket egy nagy előtérbe, amelynek falait élénk színekkel festett vadászjelenetek díszítették.

– Talán várakozhatnátok a fogadószobában – javasolta a perjel.

– Hol van Goodhaps doktor?

– Odafenn, a szobájában.

– Először akkor őt látogatnánk meg.

A perjel intett a szolgának, aki felvezetett minket egy széles lépcsőn az emeletre. A perjel megállt egy zárt ajtó előtt, és erőteljesen bekopogott. Egy kiáltás hallatszott bentről, majd hallottuk, ahogy elfordult a kulcs a zárban, és az ajtó résnyire nyílt.

– Mortimus perjel – mondta az idős ember vékony hangon –, miért dörömbölsz úgy az ajtón? Halálra rémítettél.

Kaján mosoly suhant át egy pillanatra a perjel arcán.

– Ezt tettem volna? Bocsáss meg. Biztonságban vagy, doktor uram, megérkezett Lord Cromwell küldötte, az új megbízott.

– Doktor Goodhaps? – kérdeztem. – Matthew Shardlake királyi megbízott vagyok, Lord Cromwell engem küldött ide a leveledre válaszul.

Az idős ember egy pillanatig csak bámult ránk, majd kitárta az ajtót, és beengedett minket a szobába. Kellemesen berendezett hálószoba volt, baldachinos ággyal, a földön magas díszpárnákkal, és a nyüzsgő udvarra néző ablakkal. A padlón egy halomban könyvek is hevertek, tetejükön egy kancsó bor társaságában ónkupák egyensúlyoztak. A kandallóban fahasábok égtek, Markkal rögtön oda álltunk elé, mivel addigra már a csontjainkig átfagytunk. A perjelhez fordultam, aki a küszöbön állva figyelt minket.

– Köszönjük, testvér. Ha megjön az apát, légy szíves, értesíts bennünket. – A perjel bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót.

– A Mi Urunk nevében, zárjátok be az ajtót – sipította kezét tördelve az öregember. Siralmas látványt nyújtott kusza, ősz hajával és ráncos, foltos fekete papi ruhájában. Leheletéből arra következtettem, hogy már megízlelte a bort. – Ezek szerint megérkezett a levelem – folytatta. – Hála a Magasságosnak! Attól tartottam, hogy elfogják az üzenetet. Hányan jöttetek?

– Csak mi ketten. Leülhetek? – kérdeztem, leereszkedve a párnákra. Ahogy a súlyom átkerült rájuk, a hátam csodálatosan megkönnyebbült. Goodhaps doktor csak most vette észre fogyatékosságomat, és Markra nézett, aki éppen nehéz kardját csatolta le.

– A fiú ért a kardhoz? Képes megvédeni minket?

– Ha szükséges, igen. Mennyi esély van rá, hogy ilyesfajta védelemre lesz szükségünk?

– Azután, ami ezen a helyen történt… Ellenségekkel vagyunk körülvéve, Shardlake uram.

Láttam, hogy halálra rémült, ezért megnyugtatóan mosolyogtam rá. Az ideges tanút – az ideges lóhoz hasonlóan – először le kell nyugtatni.

– Nyugodj meg, Goodhaps uram. Ami azt illeti, meglehetősen elfáradtunk, és hálásak lennénk egy kis borért, miközben elmeséled nekünk, hogy pontosan mi is történt itt.

– Ó, uram, Miasszonyunkra mondom, a vér…

Felemeltem a kezem:

– Kezdjük az elejétől, a megérkezésetektől.

Miután bort töltött nekünk, leült az ágyra, s kezével ősz hajába túrt.

– Nem akartam idejönni – sóhajtotta. – Cambridge-ben, a szőlőskertemben tevékenykedtem, és bár kezdetektől a reformációt szolgáltam, az ilyen feladatokhoz már túl öreg vagyok. De Robin Singleton valaha a tanítványom volt, és a segítségemet kérte, hogy ezt a megmételyezett rendházat megpróbáljuk rákényszeríteni arra, hogy hagyjon fel tevékenységével. Tudjátok, egy kánonjogászra volt szüksége. Nem utasíthattam vissza a főminiszter felszólítását – tette hozzá neheztelőn.

– Valóban nehéz lett volna – értettem vele egyet. – Szóval, mikor is érkeztetek ide? Úgy egy héttel ezelőtt?

– Igen, jó hosszú lovaglás volt.

– Miként folytak a tárgyalások?

– Nem túl jól, uram, ahogy ezt előre tudtam is. Singleton nagy hangon nekik rontott, azt mondta, hogy ez egy romlott és bűnös rendház, és tanácsos lenne valamennyiüknek elfogadni az általa felajánlott kegydíjat, és önként felhagyni a tevékenységükkel. Fabian apátot azonban nem érdekelte ez az ajánlat, ahhoz túlságosan szereti az itteni életet. Vidéki földesurat játszik, irányítgatja az intézőket és a szolgákat. Tudod, uram, ő csak a helyi hajókereskedő fia. – Goodhaps lehajtotta a kupa bort, és egy újabb adagot töltött magának. Nem tudtam azért hibáztatni ezt a kiszolgáltatott, magára hagyott öregembert, mert a korsóban keresi támaszát.

– Fabian apát okos ember. Tudta, hogy nem fogják erőszakkal felszámolni a kolostorokat az északi lázadás után. A királyi megbízott arra utasított, hogy keressek valamit a jogi könyveimben, amivel megfenyegetheti. Megmondtam neki, hogy csak az idejét vesztegeti, de Robin Singleton sosem volt jó tanuló; mindent csak erővel akart megoldani. Isten nyugosztalja – tette hozzá, bár jó reformátorhoz hűen nem vetett keresztet.

– Igazad van abban, amit mondasz – bólintottam –, hacsak az ember nem talál törvényszegést. Úgy hallottam, szodómiát és lopást rebesgettek. Mindkettő főbenjáró bűn.

Goodhaps felsóhajtott:

– Most az egyszer Lord Cromwell rossz nyomon jár. A helyi békebíró a reformáció hű híve, de az áron alul eladott földekről szóló jelentései fabatkát sem érnek. Nincs semmi bizonyíték semmilyen szabálytalanságra a könyvelésben.

– És az erkölcstelenségekről hallottatok valamit?

– Semmit. Az apát kitart amellett, hogy minden megváltozott az utolsó vizitáció óta. Az előző perjel bátorította a bűnös szokásokat, de őt a legmegátalkodottabb bűnösökkel együtt eltávolították, és ezt a kemény skótot tették a helyére.

Kiürítettem a kupámat, de megtartóztattam magam egy újabbtól. Nagyon fáradt voltam, és a bor a tűz melegével együtt arra csábított, hogy eldőljek és aludjak egy jót, de még pár óráig tiszta fejre volt szükségem.

– Milyennek tartod a testvéreket?

Vállat vont.

– Mind ugyanolyan. Lusták és elégedettek. Kártyáznak és vadásznak. Biztosan láttad, hogy tömve van a hely kutyákkal. Az istentiszteleteket sem viszik túlzásba, de ügyelnek a rendelkezések betartására, angolul prédikálnak, és nem hagyják, hogy feslett nőszemélyek járkáljanak itt. A vörös képű perjel a szigorú fegyelem híve. Úgy állítja be magát, mint aki támogatja Lord Cromwell parancsait, de én egyik szerzetesben sem bízom. Az idősebbek sima modorúak, okosak, de a felszín alatt mind régi eretnekségeket dédelgetnek, bár ezt gondosan megtartják maguknak. Kivéve persze azt a karthauzi nyomorékot, de ő nem a közösség tagja.

– Ó, igen, Jerome testvér. Már találkoztunk vele.

– Ti nem tudjátok, hogy kicsoda ő?

– Nem.

– Jane királyné rokona, Isten nyugosztalja őt. Visszautasította az eskütételt, ám az szégyent hozott volna a királyi házra, ha ugyanúgy kivégzik, mint a többi karthauzit. Addig kínozták, amíg letette az esküt, majd kegydíjasként elrejtették itt. Egy másik rokona egy tekintélyes helyi földbirtokos. Azt hittem, Lord Cromwell hivatalában tudnak róla, hogy itt van.

– Gondolom még az ő hivatalában is el-eltűnnek iratok – hajtottam le a fejem.

– A többi szerzetes nem szereti a karthauzit, mert szidalmazza, puhánynak és lustának titulálja őket. Nem hagyhatja el a monostor területét.

– Nem kétlem, hogy Singleton megbízott számos szerzetessel beszélt, hogy felmérje, mit tud kideríteni. A szodómiabotrányban érintettek közül maradt még itt valaki?

– Talán az a magas, világos hajú, kócos szerzetes? – vetette közbe Mark.

Goodhaps vállat vont.

– Ó, Gabriel testvér, a sekrestyés. Igen, ő érintett volt. Teljesen normálisnak néz ki, nem igaz? Magas és nagydarab. Bár néha meglehetősen vad tekintettel néz a világba. Singleton megbízott mindegyikőjükre nyomást gyakorolt, de mind azt mondta, hogy immár olyan tiszták és ártatlanok, mint az angyalok. Utasított engem is, hogy beszélgessek el néhányukkal, kérdezzem ki őket az életük részleteiről, noha én tudós vagyok, és nem ilyen dolgokra képeztek.

– Feltételezem, Singleton megbízott nem volt túl népszerű. Egyébként ismertem személyesen, általában meglehetősen indulatosan viselkedett.

– Ó, igen, a nyers stílusával nem sok barátot szerzett, nem mintha ez érdekelte volna.

– Mondd el, hogyan halt meg.

Az idős ember behúzta fejét a vállai közé, és az emlékei közé merült.

– Singleton egy idő után feladta a próbálkozásokat, hogy nyomást gyakoroljon a szerzetesekre. Mivel már erősen kezdett kifogyni az ötletekből, összeállíttatott velem egy listát minden lehetséges módról, ahogy egy monostor megszegheti a kánonjogi előírásokat. Ideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy a könyvelést tanulmányozta, és az irattárban kutakodott. Egyre idegesebb lett, szüksége volt valami anyagra Lord Cromwell részére. Az utolsó napokban alig láttam, nagyon elfoglalta a számtartó könyvelésének áttekintése.

– Mit keresett?

– Bármilyen hibát. Mint már említettem, kezdett kifogyni az ötletekből, de volt némi gyakorlata abban az új itáliai könyvelési módszerben, ahol mindent kétszer visznek be.

– Igen, a kettős könyvelés. A számokhoz ezek szerint értett, ha a joghoz nem is?

– Igen – sóhajtotta. – Az utolsó estén magunkban étkeztünk, mint mindig. Singleton a korábbinál vidámabb hangulatban volt. Azt mondta, hogy a szobájába megy, és egy új könyvet tanulmányoz át, amit a számtartótól szerzett. A számtartó távol volt azon az éjszakán… ugyanazon az éjszakán, amikor megtörtént a baj.

– A számtartó nem egy alacsony, kövér, fekete szemű ember? Láttunk egy ilyen alakot az udvaron, aki éppen pénzről vitatkozott másokkal.

– De, ő az, Edwig testvér. Feltételezem, hogy a sekrestyéssel veszekedett az építési tervekről. Kedvelem Edwig testvért, nagyon gyakorlatias gondolkodású ember, nem szereti szórni a pénzt. A kollégiumomban jó hasznát vennénk egy hozzá hasonló személynek. A monostor napi ügyeit Mortimus perjel és Edwig testvér intézi, szorosan fogják a gyeplőt. – Goodhaps hörpintett még egyet a borból.

– És mi történt ezután? – kérdeztem.

– Úgy egy órát dolgoztam még, imádkoztam, majd lefeküdtem.

– És elaludtál?

– Igen. Öt óra körül azonban hirtelen felébredtem. Valami zűrzavar volt odakint, majd erősen dörömböltek az ajtón. Éppen mint ahogy a perjel tette az imént. – Megborzongott. – Az apát állt a küszöbön, vagy egy tucat szerzetes kíséretében. Azt mondta, hogy a megbízott halott, valaki megölte és azonnal velük kell mennem. Felöltöztem, és lementem a kíséretükben. Minden olyan zavaros volt, mindenki zárt ajtókról és vérről mormogott, és hallottam, amint valaki azt mondja, hogy ez Isten bosszúja volt. Fáklyákat kerítettek, és a szerzetesi szálláshelyeken keresztül a konyhába mentünk. Nagyon hideg volt, végig azokon a végtelen, sötét folyosókon, mindenhol csoportokban ácsorgó riadt tekintetű szerzetesekkel és szolgákkal. Aztán kinyitották a konyhába vezető ajtót. Édes Istenem. – Legnagyobb meglepetésemre gyorsan keresztet vetett, majd folytatta.

– A szag olyan volt – szaggatott nevetésféle tört ki belőle –, mint egy hentesboltban. A konyhában mindenhol gyertyák sorakoztak, a hosszú asztalokon, a szekrényeken, mindenütt. Valamibe beleléptem, és a perjel oldalra húzott. Amikor felemeltem a lábam, éreztem, hogy ragad. Egy nagy, sötét folyadéktócsa terült szét a földön, először nem tudtam, mi az. Majd megláttam Robin Singletont, ahogy a folt közepén, hason fekszik, a ruhája csupa mocsok. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de a szemem nem fogta fel elsőre. Aztán észrevettem, hogy hiányzott a feje. Körbenéztem, és hirtelen megláttam. A vajköpülő alól meredt rám. Akkor tudatosult bennem, hogy egy vértócsába léptem. – Becsukta a szemét. – Édes istenem, annyira megrémültem. – Megint kinyitotta a szemét, kiitta a borát, és ismét a korsó után nyúlt, de befedtem a kezemmel.

– Egyelőre elég lesz az italból, Goodhaps doktor – szóltam lágyan. – Folytasd.

Könnyek szöktek a szemébe. – Azt gondoltam, hogy ők ölték meg, hogy ez egy kivégzés volt, és én leszek a következő. Sorra vettem az arcukat, azt figyeltem, melyiküknél van fejsze. Mind olyan fenyegetőnek tűntek. A karthauzi is ott volt, szörnyű módon mosolygott, és azt mondta: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.”[4]

– Ezt mondta, valóban?

– Igen. Az apát ráförmedt, hogy „csend legyen!”, majd odalépett hozzám. „Goodhaps mester” – mondta – „mondd meg, mitévők legyünk?”, és akkor rájöttem, hogy ők is ugyanannyira rémültek voltak, mint én.

– Mondhatok valamit? – kockáztatta meg Mark. Bólintottam. – Az a karthauzi senkinek a fejét nem üthette le. Nagy erő és megfelelő egyensúly kellett hozzá.

– Igen, igazad van – helyeseltem, majd visszafordultam az öregemberhez. – Mit mondtál az apátnak?

– Ő azt javasolta, hogy értesítsük a világi hatóságokat, de én tisztában voltam azzal, hogy elsőként Lord Cromwell-lel kell tudatni a hírt. Tudtam, hogy ennek politikai következményei lehetnek. Az apát azt mondta, hogy a kapuőr, az öreg Bugge jelentette, hogy egy órával korábban találkozott Singletonnal az éjszakai ellenőrző körútján. A megbízott megemlítette Bugge-nak, hogy az egyik szerzetessel megy találkozni.

– Abban az időben? Mondta, hogy melyikkel?

– Nem. Nyilván Singleton csak elültette ezt a bolhát a fülébe, mielőtt elküldte.

– Értem. És ezután mi történt?

– Az összes szerzetesnek teljes titoktartást parancsoltam. Azt az utasítást adtam, hogy semmilyen levél nem hagyhatja el a monostort a jóváhagyásom nélkül, és elküldtem a levelemet a városi postásfiúval.

– Helyesen cselekedtél, Goodhaps mester, igen jól gondolkodtál.

– Köszönöm – törölte meg a szemét a ruhaujjával. – Halálosan féltem, uram. Utána visszatértem ide a szobába, és itt maradtam. Sajnálom, Shardlake úr, de ezek a történések megfosztottak minden erőmtől. Kihallgatásokat kellett volna folytatnom, de… én csak egy tudós vagyok.

– Most már itt vagyunk mi. Mondd, ki találta meg a holttestet?

– A betegápoló szerzetes, Guy testvér. Az a sötét bőrű. – Megborzongott. – Azt mondta, hogy tejért ment le a konyhába, amit az ispotályban lévő egyik idős testvérnek vitt volna. Neki van kulcsa a konyhához, kinyitotta az ajtót, és miután a vértócsába lépett, riasztotta a többieket.

– Szóval a konyhát bezárják éjszakára?

Az öreg bólintott.

– Igen, hogy a szerzetesek és a szolgák ne tudják magukat kiszolgálni. A testvérek semmi másra nem tudnak gondolni, mint a hasuk megtömésére, láthattad, milyen kövér a legtöbbjük.

– Ezek szerint a gyilkosnak kulcsa volt a konyhához. A kapuőr által jelentett találkozóhoz hasonlóan ez is arra mutat, hogy a monostoron belül kell keresnünk valakit. De azt is írtad a leveledben, hogy megszentségtelenítették a templomot, és elloptak egy ereklyét?

– Igen. Még mindannyian a konyhában álltunk, amikor az egyik szerzetes azt a hírt hozta… – nyelt egy nagyot –, hogy egy kakast feláldoztak a templom oltárán. Később észrevették, hogy a Bűnbánó Tolvaj ereklyéjét is ellopták. A szerzetesek azt mondják, hogy egy kívülálló tört be azért, hogy megszentségtelenítse a templomot és ellopja a relikviát, de közben találkozott az arra járó megbízottal, és megölte őt.

– De egy kívülálló miként juthatott be a konyhába?

Vállat vont. – Talán megvesztegetett egy szolgát, hogy készítsen neki egy másolatot a kulcsról. Legalábbis az apát ezt gondolja. Noha a szakács az egyetlen szolga, aki kulccsal rendelkezik.

– Az ereklye értékes volt?

– Az a szörnyű dolog! Egy darab fára felszögezett kéz! Egy nagy, ékkövekkel kirakott aranydobozban hevert. A kövek azt hiszem, valódi smaragdok voltak. Úgy tartják, hogy meggyógyítja a törött vagy kicsavarodott csontokat, de csak egy újabb hamisítvány az ostobák rászedésére. – Egy pillanatra a hangja megtelt a reformátorok lendületével. – A szerzeteseket jobban feldúlta az ereklye eltűnése, mint Singleton megölése.

– Mit gondolsz, ki tehette ezt? – kérdeztem.

– Nem tudom, mit gondoljak. A szerzetesek azt beszélik, sátánimádók törtek be, hogy ellopják az ereklyét. Minket nagyon gyűlölnek, érzem. Uram, most hogy te itt vagy, én hazatérhetek?

– Egyelőre nem. Remélem, majd nemsokára.

– De legalább már te és a fiú itt vagytok velem.

Kopogtattak az ajtón, és egy szolga dugta be a fejét:

– Uram, az apát úr megérkezett.

– Rendben van. Mark, segíts fel, elgémberedtek a lábaim. – A fiú segítségével felálltam, és leporoltam magam.

– Köszönöm a segítségedet, Goodhaps doktor, később talán még beszélünk. Jut eszembe, mi történt azokkal a könyvekkel, amiket a megbízott tanulmányozott?

– A számtartó visszavette őket. – Az idős ember megrázta fejét. – Hogy jutottunk idáig? Csak az egyház reformálásán akartam dolgozni. Hogyan jutott ilyen szörnyűségekig a világ? Lázadás, felségárulás, gyilkosság. Néha azon tűnődöm, van-e egyáltalán kiút ezek közül?

– Hiszek abban, hogy az ember által kreált rejtélyek közül mindig van kiút – mondtam határozottan. – Gyerünk, Mark. Menjünk, találkozzunk a jó apát úrral.

Hatodik fejezet

A szolga levezetett minket a lépcsőn, és betessékelt egy tágas szobába, aminek falait régi, de nagyon finom kidolgozású flamand faliszőnyegek díszítették. Az ablakok egy nagy temetőre néztek, ahol a szolgák éppen a sírok közé ültetett fák lehullott leveleit gereblyézték össze.

– Az apát úr átöltözik a lovaglóruhájából, és rögtön veletek lesz – közölte a szolga, majd meghajolt és távozott, mi pedig ott maradtunk a hátsóinkat a kandallónál melengetve.

A szobát hatalmas íróasztal uralta, amit rengeteg irat és pergamen borított, mögötte egy párnázott karosszék állt, előtte pedig egyszerű székek. Az apátság nagypecsétje bronztáblára kikészített tömbnyi pecsétviaszon nyugodott, egy kancsó bor és néhány ezüstkupa mellett. Az íróasztal mögött a falnál könyvespolcok sorakoztak.

– Nem tudtam, hogy az apátok ilyen jól élnek – jegyezte meg Mark.

– Ó, igen, saját, különálló háztartásuk van. Eredetileg az apát is a testvérekkel élt együtt, de amikor a Korona pár száz éve elkezdte megadóztatni a háztartásaikat, ravaszul kitalálták, hogy az apátoknak saját bevételeket biztosítanak, amelyek jogilag különállónak minősülnek. És most mindannyian remekül élnek, a napi tevékenységek felügyeletét a perjelekre hagyva.

– A király miért nem változtatja meg a törvényeket, hogy az apátokat is megadóztathassa?

Vállat vontam. – A múltban a királyoknak szükségük volt az apátok támogatására a Lordok Házában. Most… nos, most már ez nem sokáig számít.

– Szóval ténylegesen az a szörnyű skót irányítja ezt a helyet?

Az íróasztal mögé sétáltam, és megvizsgáltam a könyvespolcok tartalmát. A nyomtatott angol jogszabályok felkeltették figyelmemet. – Egy született zsarnok, nem igaz? Szemmel láthatóan örömét lelte a novíciussal szembeni durva bánásmódban.

– A fiú betegnek látszott.

– Igen. Kíváncsi lennék, egy novíciust miért bíznak meg a szolgák alsóbbrendű munkájának elvégzésével.

– Úgy tudtam, a szerzeteseknek idejük egy részét fizikai tevékenységgel kell tölteniük.

– Valóban, ez Szent Benedek Regulájának egyik szabálya. De több száz éve egyetlen bencés szerzetes sem végzett tisztességes fizikai munkát. Helyettük a szolgák dolgoznak. Nemcsak a főzést és az istállózást látják el, de a tűz felügyeletét, a szerzetesek ágyának bevetését is. Sőt időnként még a felöltözésben is segítenek nekik, meg még ki tudja, hogy mi mindenben.

Felemeltem a pecsétet, és a tűz fényénél tanulmányozni kezdtem. Edzett acélból készült. Marknak megmutattam a belevésett, római öltözetű Szent Donátot, amint egy málháskosárban fekvő másik férfi fölé hajol, aki kérőn nyúl felé karjával. Gyönyörű munka volt, a ruhák minden redőjét aprólékosan kidolgozták.

– Szent Donát, amint feltámasztja a halottat. Utána olvastam a Szentek Életében, mielőtt elindultunk – mondtam.

– Feltámasztotta a halottakat? Mint Krisztus Lázárt?

– Úgy mondják, Donát látta egyszer, amint egy halott embert cipelnek a sírjához. Közben egy másik férfi szidalmazta az özvegyet, azt állítva, hogy az elhunyt pénzzel tartozott neki. Az áldott Donát felszólította a halottat, hogy keljen fel, és rendezze az adósságát. A férfi felült és mindenkit meggyőzött arról, hogy már visszafizette a tartozást, majd ismét holtan hanyatlott vissza. Pénz, pénz, pénz, mindig csak a pénzről van szó ezeknél az embereknél.

Ekkor lépteket hallottunk kintről, az ajtó kinyílt, és egy, az ötvenes éveiben járó, magas, nagydarab férfi lépett be. Fekete bencés ruhája alól bársonypuha gyapjúharisnya és ezüst csatos cipő villant ki. Vöröses, szögletes arcában horgas, római orr ült. Hosszú, sűrű, barna hajába a regulának tett egyedüli engedményként kis tonzúrát borotváltak. Mosolyogva lépett elénk.

– Fabian apát vagyok. – Modora előkelő volt, hangja arisztokratikus, de némi megbúvó feszültséget fedeztem fel benne. – Üdvözöllek benneteket Scarnsea-ben. Pax vobiscum.

– Matthew Shardlake vagyok, a főminiszter megbízottja. – Nem adtam meg a formális „és veled is” választ, nem állt szándékomban színpadias latin ceremóniákba bocsátkozni.

Az apát lassan bólintott. Mélykék szeme tetőtől talpig gyorsan felmérte hajlott alakomat, majd pupillája kissé kitágult, amikor észrevette, hogy a pecsétet tartom a kezemben.

– Uram, kérlek, légy óvatos. A pecsétet valamennyi jogi iratra rá kell ütnünk, soha nem hagyja el ezt a szobát. Szigorúan csak én kezelhetem.

– A király megbízottjaként mindenhez hozzáférésem van ezen a helyen, uram.

– Természetesen, Shardlake úr, természetesen. – Szemével követte a kezemet, ahogy visszahelyeztem a pecsétet az asztalára. – Bizonyára megéheztetek a hosszú út után, hozathatok nektek ételt?

– Köszönjük, inkább kicsit később.

– Nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattalak benneteket, de a ryeoveri birtokunk tiszttartójával volt intéznivalóm. Még mindig sok tisztáznivalónk van az aratással kapcsolatos elszámolással. Tölthetek nektek egy kis bort?

– Csak egy keveset.

Töltött nekem, majd Markhoz fordult. – Megkérdezhetem, hogy a fiatalember kicsoda?

– Mark Poer, az írnokom és segítőm.

Az apát felhúzta szemöldökét. – Shardlake uram, igen komoly dolgokról kell beszélnünk. Javasolhatnám, hogy négyszemközt, bizalmasan tegyük ezt? A fiú addig előremehet a szállásra, amit már előkészíttettem nektek.

– Azt hiszem, nemet kell mondanom. Lord Cromwell személyesen kért arra, hogy Poer urat magammal hozzam. Addig marad itt, amíg én úgy nem akarom, hogy távozzon. Apát uram, megtekintenéd a megbízólevelemet?

Mark rávigyorgott az apátra, aki elvörösödött, de bólintott. – Ahogy óhajtod.

Átnyújtottam neki az iratot. – Beszéltem Goodhaps doktorral – mondtam, mialatt gyűrűs kezével feltörte a pecsétet. Arca feszültté vált, az orra felfelé mozdulni látszott, akárha Cromwell szagát érezte volna a papírból felszállni. Kinéztem az ablakon. Lent a szolgák már tüzet gyújtottak az összegereblyézett levelekből, és vékony fehér füstcsík kígyózott a szürke ég felé. Kezdett besötétedni.

Az apát eltűnődött egy pillanatra, majd letette az asztalra a megbízólevelet. Előrehajolt és összekulcsolta a kezét.

– Ez a gyilkosság a legszörnyűbb dolog, ami valaha itt történt. A templomunk megszentségtelenítésével együtt… megdöbbentett minket.

Bólintottam. – Lord Cromwellt is megdöbbentette. Nem szeretné, ha híre menne külföldön. Remélem, nem törtétek meg a hallgatást?

– Abszolút nem, uram. A szerzeteseknek és a szolgáknak kiadtam, hogy ha csak egy szót is elsuttognak ezeken a falakon kívül, a főminiszter hivatala előtt kell felelniük ezért.

– Remek. Kérem, apát úr, biztosítsd számomra, hogy valamennyi beérkező levelet megnézhessem. Továbbá kimenő levél sem hagyhatja el a monostort anélkül, hogy jóváhagyásomat ne adnám rá. Nos, feltételezem, Singleton megbízott látogatása nem töltött el nagy örömmel.

Ismét sóhajtott. – Mit is mondhatnék? Két héttel ezelőtt levelet kaptam Lord Cromwell hivatalából, hogy királyi megbízottat küld, a levélben meg nem határozott ügyek megvitatására. Amikor Singleton megbízott megérkezett, azzal a kijelentéssel döbbentett meg, hogy szeretné, ha a monostor magától felhagyna a tevékenységével. – Egyenesen a szemembe nézett, és tekintetében a feszültség mellett megjelent a dac is. – Singleton hangsúlyozta, hogy azt akarja, önként adjuk fel tevékenységünket, és meglehetősen eltökéltnek tűnt, hogy ezt elérje. A pénzígéreteket a helytelen vezetéssel kapcsolatos homályos fenyegetésekkel váltogatta. Hadd tegyem hozzá: ezek minden alapot nélkülöztek. A tevékenység feladásáról kapcsolatos okmány, amelyet alá akart velem íratni, elképesztő volt, olyan kitételeket tartalmazott, hogy itteni életünk tettetett vallásból áll, ostoba római szertartásokból. – Megbántottság vegyült a hangjába. – A szertartásaink hűen követik a főminiszter előírásait, és valamennyi testvér letette az esküt, amivel megtagadták a pápa fennhatóságát.

– Ó, hogyne – bólintottam. – Ellenkező esetben ennek meglettek volna a következményei. – Észrevettem, hogy az apát zarándok jelvényt visel a ruháján; a Walsingham-i Miasszonyunk kegyhelynél járt. De természetesen a király is járt ott korábban. Mély levegőt vett.

– Singleton megbízottal számtalan megbeszélést folytattam, elsősorban azzal a ténnyel kapcsolatosan, hogy a főminiszternek nincs jogi lehetősége arra, hogy a szerzeteseimet és jómagamat a rendház feladására kötelezze. Ezt a tényt még Goodhaps doktor kánonjogászként sem tudta vitatni.

Erre nem feleltem, mert igaza volt. – Talán visszatérhetnénk a gyilkosság körülményeihez – váltottam témát. – Ez most a sürgetőbb ügy.

Komoran bólintott.

– Öt nappal ezelőtt ismét egy hosszú és eredménytelen megbeszélést folytattunk Singleton megbízottal a délután folyamán. Aznap már nem láttam többé. Ebben a házban szállásoltuk el, de Goodhaps doktorral külön étkeztek. Este szokás szerint nyugovóra tértem. Hajnali ötkor Guy testvér, az ispotályos rontott be a szobámban és ébresztett fel. Azt mondta, hogy amikor lement a konyhába, ott találta Singleton megbízott lefejezett testét egy vértócsában. – Az apát arca megrándult az undortól, és megrázta a fejét. – Vérontás megszentelt földön, ez iszonyú, uram. Aztán amit a templomban az oltárnál leltek a szerzetesek matutinumra menet… – Nem fejezte be a mondatot, mély redő jelent meg a homlokán, nagyon felindultnak látszott.

– Mit találtak?

– Még több vért. Egy fekete kakas vérét, ami szintén lefejezve hevert az oltár előtt. Attól tartok, boszorkánysággal van dolgunk, Shardlake uram.

– És ha jól tudom, egy ereklye is eltűnt.

Az apát beharapta alsó ajkát. – Scarnsea magasztos ereklyéje. Ritka és szent, a Krisztussal együtt szenvedő bűnbánó tolvaj keze, keresztjének egy darabjára felszögezve. Gabriel testvér fedezte fel eltűnését valamivel később ugyanaznap reggel.

– Úgy hallottam, nagyon értékes. Egy smaragdokkal kirakott aranydobozban volt, igaz?

– Igen, de én a tartalma miatt jobban aggódok. Annak a gondolata, hogy valami boszorkány kezébe kerülhetett egy ilyen szent erővel bíró dolog…

– Nem boszorkányság fejezte le a megbízottat.

– Nos, a testvérek közül nem mindenki van erről meggyőződve. Semmilyen eszköz nincs a konyhában, amellyel le lehetne csapni egy ember fejét. Egyébként sem gondolom, hogy egyszerű lehet ezt végrehajtani.

Előredőltem, és a kezemet megtámasztottam a térdemen, hogy a hátamra nehezedő terhen könnyítsek, bár így kihívónak tűnhetett ez a póz. – Nem voltatok jó kapcsolatban Singleton megbízottal. Azt mondtad, mindig a saját szobájában vacsorázott?

Fabian apát széttárta a karját. – A főminiszter megbízottjának kijáró teljes tisztelettel viszonyultunk hozzá. Az ő döntése volt, hogy nem kívánja velem megosztani az étkezést. De kérem – emelte fel a hangját –, hadd ismételjem meg, iszonyatosnak tartom a halálát. Földi maradványait pedig keresztény temetésben szeretném részesíteni, folyamatos, temetetlen jelenlétük ugyanis nyugtalanítja a szerzeteseket, félnek a szellemétől. Goodhaps úr azonban ragaszkodott hozzá, hogy a későbbi vizsgálatig megtartsuk a testét.

– Ésszerű javaslat volt a részéről, ennek a vizsgálatnak az elvégzése lesz az első feladatom.

Óvatosan végigmért, majd megkérdezte:

– Egyedül fogod ezt a bűntényt felderíteni, a világi hatóságok bevonása nélkül?

– Igen, méghozzá nagyon gyorsan. Ehhez elvárom tőled, apát úr a teljes együttműködést és segítségnyújtást.

Szélesre tárta a karját. – Ez természetes, bár őszintén szólva nem tudom, hol kezdhetnéd el a vizsgálatot. Egyetlen ember számára lehetetlen feladatnak tűnik, különösen, ha a bűnös a városból jött, amiben biztos vagyok.

– Mitől vagy olyan bizonyos ebben? Úgy tudom, a kapuőr összefutott éjszaka Singleton megbízottal, aki azt mondta neki, hogy találkozója van valakivel. És a konyhaajtó kinyitásához is kulcsra volt szükség.

Komoly arccal előredőlt.

– Uram, ez itt Isten háza, amit Krisztus imádatának szenteltek. – Az Úr nevének említésekor meghajtotta a fejét. – Az elmúlt négyszáz évben, amióta ez a rendház fennáll, semmi ehhez hasonló nem történt. De a külvilág bűnös. Valami holdkóros, vagy ami még rosszabb, egy boszorkányságot űző személy juthatott be ide istentelen célokkal. Az oltár megszentségtelenítése ezt egyértelművé tette számomra. Úgy vélem, Singleton megbízott útban a találkozóra meglepte a behatolót vagy behatolókat. Ami pedig a kulcsot illeti, a megbízottnál volt egy példány belőle. Mortimus perjeltől kérte el aznap délután.

– Értem. Van elképzelésed arról, hogy kivel akart találkozni?

– Bárcsak lenne, de ezt az információt magával vitte a halálba. Uram, nem tudom, milyen őrültek járkálnak mostanság a városban, de épp elég lator található ott. Az emberek fele gyapjút csempészik Franciaországba.

– Nos, ezt majd holnap felvetem Copynger úrnak, a város békebírájának.

– Bevonod a békebírót a nyomozásba? – Az apát szeme összeszűkült. Ez a hír egyértelműen nem töltötte el örömmel.

– Csak őt és senki mást. Mondd csak, mióta látod el itt az apát feladatait?

– Tizennégy éve. Tizennégy békés év volt, egészen mostanáig.

– Két évvel ezelőtt mintha lettek volna problémák, nem igaz? A vizitációra gondolok.

Elvörösödött. – Igen. Volt némi… visszaesés. A régi perjel… voltak bűnös üzelmek, de ez valamennyi szent helyen előfordul.

– Bűnös és törvénytelen üzelmek.

– A régi perjelt eltávolítottuk, kitaszítottuk a rendből. A perjel természetesen az én irányításom alatt felelős a szerzetesek jólétéért és a fegyelemért, de ő egy ravasz gazember volt, és ügyesen takargatta beteges cselekedeteit. Mortimus perjel alatt azonban ismét helyreállt a megfelelő fegyelem, ezt Singleton megbízott sem tagadta.

Bólintottam. – Ugye hatvan szolga dolgozik itt?

– Sok épületet kell itt fenntartanunk.

– És úgy harminc szerzetes?

– Uram, nem hiszem, hogy egy szolga, és főként nem egy Isten szolgálatára szegődött szerzetes ilyet tett volna.

– Apát uram, eleinte mindenki gyanúsított. Végtére is Singleton megbízott a monostor bezárásáról tárgyalt. És bár az őfelsége által nagyvonalúan felajánlott kegydíjak bőségesek, el tudom képzelni, hogy néhányan nagyon barátságtalanul fogadták itteni életük végének lehetőségét.

– A szerzetesek nem tudtak a szándékáról. Csak azt tudták, hogy a megbízott a főminiszter küldötte volt. Mortimus perjellel azt híreszteltettem el, hogy az egyik birtok jogcímével adódtak problémák. Mindez Singleton megbízott kifejezett kérésére történt. Csak a vezető tisztségviselők, a monostor legfőbb elöljárói ismerték látogatásának valós célját.

– Kik voltak ezek pontosan?

– Mortimus perjel mellett Gabriel, a sekrestyés, Edwig testvér, a számtartónk, és Guy, a betegápoló testvér. Ők a vezető tisztségviselők, és évek óta itt vannak, Guy testvér kivételével, aki tavaly érkezett. A gyilkosság óta mindenféle pletyka terjed, hogy mi célból érkezett a megbízott, de maradtam a vitatott jogcímről szóló történetnél.

– Remek. Egyelőre kitartunk ennél a változatnál, bár a tevékenység feladásának kérdéséhez még vissza szeretnék térni.

Az apát hallgatott egy darabig, majd a szavait óvatosan megválogatva szólalt meg.

– Uram, még ezen szörnyű körülmények közt is ragaszkodnom kell a jogaimhoz. A kisebb rendházakat megszüntető törvény kifejezetten tartalmazta, hogy a nagy rendházak megfelelően működnek. Nincs jogi alapja a tevékenység feladásának követelésére, hacsak a rendház súlyosan meg nem szegi a rendelkezéseket, amit mi nem követtünk el. Nem tudom, a főminiszter miért akarná megszerezni ezt a monostort. Hallottam olyan szóbeszédet, hogy másokat felkértek a tevékenység önkéntes feladására, de csak ugyanazt tudom neked is mondani, amit Singleton úrnak: igénybe veszem azt a védelmet, amit a törvény nyújt számomra. – Ezzel, vöröslő arccal, és szorosan összepréselt ajkakkal hátradőlt. Sarokba szorult, de nem hódolt be.

– Látom, szép gyűjteményed van jogszabályokból – jegyeztem meg.

– Sok évvel ezelőtt jogot hallgattam Cambridge-ben. Uram, te jogász vagy, tudod, hogy a törvények betartása társadalmunk alapját jelenti.

– Így van, de a jog folyamatosan változik. Új törvények születnek, és fognak is még születni.

Kifejezéstelen arccal nézett rám. Ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy nem lesz több monostorokat kényszerrel megszüntető törvény, amíg az országban nyugtalanság van. Végül én törtem meg a csendet.

– Apát úr, hálás lennék, ha lehetővé tennéd számomra, hogy megvizsgálhassam szegény Singleton megbízott holttestét, aminek eltemetése már, ahogy te is említetted, több mint időszerű. Kérek továbbá magam mellé valakit, aki körbevezet a monostorban, bár ez talán ráér holnapig. Már sötétedik.

– Természetesen. A testet ott helyeztük el, ahol, remélem egyetértesz, biztonságos és megfelelő volt: az ispotályos testvér őrizetére bíztuk. Mindjárt intézkedem, hogy odavezessenek hozzá. Szeretném határozottan leszögezni, hogy mindent megteszek, amivel segíthetek neked, bár tartok tőle, hogy reménytelen feladatra vállalkoztál.

– Hálás vagyok a segítségedért.

– Az emeleti vendégszobát pedig előkészíttettem nektek, a rendelkezésetekre áll.

– Köszönöm, de jobban szeretnék közelebb maradni az események középpontjához. Vannak vendégszobák az ispotályban?

– Nos, igen… de a király képviselőjét az apátnak kell elszállásolnia, nem igaz?

– Az ispotály megfelelő lesz – szögeztem le határozottan. – És szükségem lesz egy teljes kulcskészletre, a monostor valamennyi épületéhez.

Hitetlenkedve elmosolyodott. – De… tisztában vagy azzal, hogy mennyi kulcs van itt, mennyi ajtó?

– Ó, minden bizonnyal rengeteg. Ám feltételezem, hogy vannak teljes kulcskészleteitek.

– Az én birtokomban van egy, továbbá a perjelnél és a kapuőrnél is egy-egy készlet. Ezeket azonban folyamatosan használjuk.

– Apát úr, szükségem van egy készletre. Kérlek, intézd el – álltam fel, visszafojtva a hátamba nyilalló fájdalom miatt feltörő kiáltást. Mark szintén felállt. Fabian apát alaposan zavartnak tűnt, ahogy ő is felállt, lesimítva ruháját. – A gyógyító testvérhez vezettetlek titeket.

Követtük az előtérbe, ahol meghajolt és elsietett. Hangosan kifújtam a levegőt.

– Vajon ideadja a kulcsokat? – kérdezte Mark.

– Ó, igen. Fél Cromwelltől. A kutyafáját, nagyon ismeri a jogait. Ha tényleg alacsony származású, ahogy Goodhaps mondta, akkor számára ennek a nagyszerű helynek az apátjának lenni jelent mindent.

– A beszéde nemesemberre vall.

– Azt meg lehet tanulni, sokan nagy energiát fektetnek ebbe. Lord Cromwell beszédében is megmaradt egy csipetnyi putney-i tájszólás. Most, hogy szóba került: a tiédben pedig egy darabka falusiasság.

– Nem volt túl elégedett attól, hogy nem maradunk ebben a házban.

– Egyáltalán nem, és a jó öreg Goodhaps is csalódott lesz. De ezen nem segíthetek, nem akarok itt maradni elszigetelten, az apát szeme előtt, közel kell maradnom a történésekhez.

Pár perccel később megérkezett Mortimus perjel, és kényszeredett mosollyal az arcán, egy hatalmas csomó, karikára fűzött kulcsot nyújtott át. Több mint harminc darabot számoltam, némelyik hatalmas, cirádás, évszázados darab volt.

– Kérlek, ne veszítsétek el őket, uram – mondta. – Ez az egyetlen tartalékkészletünk.

Átadtam őket Marknak. – Kérlek, tartsd őket magadnál. Szóval mégis van egy tartalékkészlet?

Kikerülte a válaszadást. – Arra kértek, hogy vezesselek titeket az ispotályba, Guy testvér már vár benneteket.

Kimentünk a házból, majd vissza a már bezárt, bespalettázott műhelyek mellett. Már sötét volt, ezen az estén a Hold sem látszott és hidegebb volt, mint korábban bármikor. Fáradtságom miatt úgy éreztem, a fagyos levegő a csontjaimba hatol. Elhaladtunk a templom mellett, ahonnan kántálás hallatszott ki. Gyönyörű, többszólamú dallam volt, orgonaszó kísérte, és meglehetősen különbözött attól a hamis énekléstől, amit még Lichfíeldből ismertem.

– Ki az énekvezetőtök? – kérdeztem.

– Gabriel testvér, a sekrestyésünk, aki a zene mestere is egyben. Sokoldalú ember. – A perjel hangjában némi gúnyos felhangot fedeztem fel.

– Nincs egy kicsit késő a vesperáshoz?

– Csak egy kicsit. Tegnap halottak napja volt, a szerzetesek egész nap a templomban álltak.

Megráztam a fejem.

– Minden monostorban saját napirendet követnek, a Szent Benedek által megszabottnál sokkal könnyebb beosztást.

A perjel komoran bólintott.

– És Lord Cromwellnek tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy a szerzetesek körében fegyelmet kell tartani. Amennyire csak hatalmamban áll, megpróbálok ennek eleget tenni.

A szerzetesi szállásrészt elválasztó kolostorfal mentén haladtunk végig, majd beléptünk a korábban látott nagy gyógyfüves kertbe.

A közelben álló ispotály nagyobb volt, mint hittem. A perjel elfordította a vastag ajtón lévő vaskarikát, és beléptünk az épületbe.

Az ispotály kórterme hosszan elnyúlt előttünk, mindkét oldalán ágyak sorakoztak tisztes távolságban egymástól, többnyire üresen. A bencések jócskán lecsökkent számára emlékeztettek; csak a nagy pestis előtt, a közösség létszámának teljében lehetett ekkora ispotályra szükségük. Mindössze három ágy volt foglalt, mindegyikben hálóruhás, idős emberek. Az elsőben egy kövér, vörös képű szerzetes ült, kíváncsian szemlélt minket, miközben aszalt gyümölcsöket evett. A következő ágyban lévő férfi nem nézett egyenesen felénk, észrevettem, hogy vak, szemei hályogtól fénylettek opálfehéren. A harmadik fekhelyen egy nagyon öreg, ráncokkal sűrűn barázdált arcú ember feküdt, félig öntudatlanul mormogva. Egy fehér főkötős, a szolgák kék ruhájába öltözött alak hajolt a beteg fölé, gyengéden törölgetve egy ronggyal a homlokát. Legnagyobb meglepetésemre nő volt.

A terem végén álló asztalnál, a kis oltár mellett fél tucat szerzetes kártyázott, érvágás után bekötött karokkal, közben gyanakvó szemmel méregetve minket. A nő megfordult. Fiatal volt, húszas éveinek elején járhatott. Magas, teltkarcsú alakjával, erőteljes, szögletes arcával, kiugró arccsontjával nem nevezhettük gyönyörűnek, de feltűnő jelenség volt. Odajött hozzánk, értelmes, sötétkék szemeivel végigtanulmányozva minket, mielőtt az utolsó pillanatban alázatosan lesütötte tekintetét.

– A király megbízottja jött Guy testvérhez – mondta határozottan a perjel. – Itt fognak megszállni, készíts elő nekik egy szobát. – Röpke, ellenszenvet tükröző pillantást váltottak a lánnyal, aki bólintott és enyhén meghajolt.

– Igenis, testvér – mondta, és máris eltűnt a szemünk elől az egyik ajtó mögött. Nyugodt, magabiztos fellépése meglehetősen eltért a fiatal cselédeknél megszokott kapkodástól.

– Egy nő a monostor területén… ez a szabályok megszegése – szögeztem le.

– Oly sok más rendházhoz hasonlóan nekünk is felmentésünk van az ispotályban dolgozó női segítők vonatkozásában. Az ápolásban jártas asszonyok gyengéd keze… bár nem hinném, hogy túl sok gyengédséget kapnának ennek a szemtelen nőszemélynek a kezétől. A modora meglehetősen felülmúlja társadalmi helyzetét, a betegápoló testvér pedig túl engedékeny vele szemben.

– Guy testvér?

– Maltoni Guy testvér. Maltoni, de nem Maltonból, mint azt látni fogjátok.

A lány visszatért.

– Elkísérem az urakat a betegápoló szobához. – Helyi tájszólással beszélt, hangja egyszerre volt lágy és erőteljes.

– Akkor én megyek is – mondta a perjel, majd meghajolt és távozott.

A lány Mark ruházatát méregette, aki az utazás tiszteletére a legjobb ruháját öltötte fel: szőrmével szegett köpenye alatt kék zekét és sárga tunikát viselt, aminek aljánál gatyapőce dudorodott. A tekintete az arcára vándorolt. Sok nő nézte már meg Markot, de az ő arckifejezése más volt, váratlan szomorúságot kaptam el a szemében. Mark rávillantott egy megnyerő mosolyt, mire a lány elvörösödött.

– Kérlek, mutasd az utat – intettem neki.

Egy szűk, sötét folyosóra követtük, ahonnan további ajtók nyíltak. Az egyik nyitva állt, és bepillantva ismét egy idős embert láttam, az ágyában ülve.

– Alice, te vagy az? – kérdezte siránkozó hangon, ahogy elhaladtunk előtte.

– Igen, Paul testvér – válaszolta kedvesen. – Mindjárt visszajövök hozzád.

– Megint előjött a remegés…

– Máris hozok egy kis meleg bort.

A szerzetes megnyugodva elmosolyodott, a lány pedig továbbvezetett minket a következő ajtóig.

– Ez Guy testvér betegápoló szobája, uraim.

Az ajtó előtt térdnadrágom hozzáért a falnál sorakozó kőkorsók egyikéhez. Legnagyobb meglepetésemre melegnek éreztem, ezért közelebb hajoltam, hogy szemügyre vegyem. A korsókat sűrű, sötét folyadékkal töltötték meg. Megszagoltam az egyiket, majd felkaptam a fejem és döbbenten meredtem a lányra.

– Mi ez?

– Vér, uram. Csak vér. A gyógyító testvér most végzi el a szerzeteseken a téli köpölyözést. A vért megőrizzük, mert segíti a gyógyfüvek növekedését.

– Soha nem hallottam még ehhez hasonlót. Úgy tudtam, a szerzeteseknek tilos mindenfajta vérontás, még az ispotályos testvérnek is. Miért nem egy borbély jön az érvágást elvégezni?

– Guy testvér képzett orvos, uram, ezért kivételt jelent. Azt mondja, a vér megőrzése általános gyakorlat ott, ahonnan ő jött. Arra kér titeket, hogy várjatok pár percet, mert éppen most vágott eret Timothy testvéren, és felügyelnie kell a folyamatot.

– Rendben, köszönöm. Alice a neved?

– Alice Fewterer, uram.

– Akkor mondd meg a mesterednek, Alice, hogy várunk. Nem szeretnénk, hogy a betege kivérezzen.

Meghajolt és távozott, facipője végigkopogott a kőpadlón.

– Csinos lány – nézett utána Mark.

– Valóban. Meglehetősen furcsa munka ez egy nőnek. Azt hiszem a gatyapőcöd lenyűgözte, amit nem csodálok.

– Nem szeretem az érvágást – váltott témát. – Egyszer csinálták rajtam, akkor is napokig gyenge voltam, mint a harmat. De azt mondják, kiegyensúlyozottá teszi a kedélyeket.

– Nos, Isten engem mélabúsnak teremtett, és nem hiszem, hogy egy köpölyözés ezen változtatna. Most pedig lássuk, mi folyik itt. – Leakasztottam övemről a tekintélyes kulcscsomót, és a fali lámpás gyenge fényénél addig keresgéltem, amíg meg nem találtam a „Isp.” feliratút. A zárba próbáltam és az ajtó kinyílt.

– Nem kellene várnunk, uram? – kérdezte Mark.

– Nincs időnk finomkodni – leakasztottam a lámpást a falról. – Most van lehetőségünk kideríteni valamit arról az emberről, aki megtalálta a holttestet.

Takaros kis fehérre meszelt szoba volt, amit gazdag, fűszeres illat töltött be. A betegek számára fenntartott díványt tiszta, fehér ruha takarta le. Nyalábokba fogott gyógynövények lógtak kampókról az orvosi kések mellett. Az egyik falon bonyolult csillagászati térkép függött, míg szemközt egy hatalmas, spanyol stílusú kereszt, aminek fekete fájára szögezett, alabástromfehér Krisztusának sebeiből vér csöpögött. Az ispotályos magas ablaka alatt elhelyezett asztalon csinos kis kupacokba rendezett papírok sorakoztak, szép formájú kőnehezékekkel lenyomatva. Csak egy pillantást vetettem az angol és latin nyelvű receptekre és diagnózisokra, majd a polcokhoz léptem, az üvegedényekhez és palackokhoz, amelyeket gondos kezek egytől egyik latin kézírással címkéztek fel.

Felemeltem a fedőt az egyik nagyobb tálról. A testvér piócáira leltem, a karcsú, fekete teremtmények a hirtelen fényben idegesen tekergőztek. Minden úgy volt, ahogy várná az ember: szárított körömvirág a lázra, ecet a mély vágásokra, porított egércsont a fülfájásra.

A legfelső polc tetején három könyv sorakozott. Az egyik Galenus nyomtatott kiadása, a másik Paracelsus műve – mindkettő franciául. A harmadik, gyönyörűen díszített bőrkötésű munkán idegen nyelvű különös kézírás kacskaringózott.

– Ezt nézd meg, Mark.

A vállam fölött a levett könyvre lesett.

– Valami orvosi titkosírás?

– Nem tudom.

Bár folyamatosan füleltem léptekre, semmit nem hallottam, így a mögöttünk felhangzó udvarias köhintésre erősen összerezzentem.

– Kérlek, ne ejtsd el azt a könyvet, uram – mondta egy idegen akcentusú hang. – Ha másoknak nem is, de számomra nagy értéket képvisel. Arab nyelvű orvosi könyv, ami nem szerepel a király tiltott listáján.

Megpördültünk. Ötven év körüli, magas termetű szerzetes nézett velünk szembe, vékony, kemény arcából nyugodt, mélyen ülő szempár figyelte minden mozdulatunkat. Legnagyobb meglepetésemre bőre sötétbarna volt, mint egy tölgyfapalló. Elvétve láttam már fekete bőrű embereket Londonban a kikötők környékén, de ilyen teremtmény még sosem nézett velem farkasszemet.

– Igen hálás lennék, ha átadnád – folytatta lágy, szisszenő hangon, udvariasan, de határozottan. – Granada utolsó emírje adta apámnak.

Átnyújtottam neki a könyvet, amit könnyed meghajlással fogadott.

– Shardlake és Poer urakhoz van szerencsém, ha nem tévedek?

– Így van. Te pedig Maltoni Guy testvér vagy.

– Igen, az vagyok. Kulcsotok van a szobámhoz? Általában csak a segédem, Alice jön ide, hacsak nem vagyok én is jelen, nehogy valaki összekeverje a gyógynövényeket és oldatokat. E porok némelyike nem megfelelő adagolásban akár halálos is lehet. – Szeme eközben végigfutott a polcokon. Elvörösödtem.

– Nagyon vigyáztam, hogy ne nyúljak semmihez, testvér.

– Rendben – bólintott. – És miben lehetek őfelsége képviselőjének segítségére?

– Itt kívánunk megszállni. Vannak vendégszobáitok?

– Természetesen, Alice éppen előkészíti számotokra az egyiket. De ezt a folyosót nagyrészt idős szerzetesek foglalják el. Gyakran van szükségük felügyeletre éjszakánként, emiatt lehet, hogy megzavarjuk majd nyugalmatokat. A vendégek inkább az apát úr házát választják.

– Mi itt maradunk – szögeztem le.

– Ahogy óhajtjátok. Ezen túlmenően tudok még segíteni valamiben? – A hanghordozása tökéletesen udvarias volt, de a kérdéseitől úgy éreztem magam, mint egy ostoba beteg, akinek a tüneteit ellenőrzik. Különös kinézete ellenére fellépése határozott volt.

– Úgy tudom, az elhunyt holtteste a te őrizetedre van bízva.

– Így van. A világi temető egyik kriptájában helyeztük el.

– Szeretnénk megnézni.

– Természetesen. Előtte talán lemosakodhattok és megpihenhettek a hosszú út után. Később az apát úrral elkölthetitek a vacsorát.

– Nem, úgy hiszem, a refektóriumban fogunk enni a szerzetesekkel. De előbb egy órára valóban lepihenünk. Az a könyv… születésed szerint mór vagy? – kérdeztem.

– Malagából származom, ami ma már Kasztíliához tartozik, de születésemkor a Granadai Emirátus része volt. Amikor 1492-ben a spanyolok elfoglalták Granadát, a szüleim áttértek a keresztény hitre. Egy idő után Franciaországba költöztünk, a soknemzetiségű Louvain városába, könnyebb volt ott az élet. A szüleim anyanyelve természetesen arab volt – elmosolyodott, de szénfekete tekintete metsző maradt.

– Louvain-ben tanultál orvoslást? – Álmélkodva néztem rá, mivel Európa legtekintélyesebb egyeteméről beszéltünk. – Egy nemes úr vagy egy király udvarában kellene szolgálnod, nem egy eldugott monostorban.

– Meglehet, de spanyol mór származásom hátrányomra van. Az évek során úgy pattogtam egyik állásból a másikba Franciaországban és Angliában, mintha Henrik király egyik teniszlabdája lennék – ismét elmosolyodott. – Öt évvel ezelőtt a yorkshire-i Maltonban éltem, és megtartottam a nevet, amikor két évvel ezelőtt idejöttem. Ha pedig a pletyka igaznak bizonyul, nemsokára ismét útra kelhetek.

Eszembe ötlött, hogy Guy testvér egyike azon monostori elöljáróknak, akik ismerték Singleton célját. Hallgatásomra csak bólintott.

– Elkísérlek benneteket szobátokba, majd egy óra múlva visszatérek, hogy megvizsgálhassátok Singleton megbízott holttestét. Szegény embert keresztényi módon el kellene már temetni – sóhajtott és keresztet vetett. – Épp elég nehéz lesz egy megölt ember lelkének békében nyugodni a gyónás és az utolsó kenet nélkül. Istenhez fohászkodom, hogy egyikünket se érje ilyen sorscsapás.

Hetedik fejezet

Ispotálybéli szobánk kicsi, de kényelmes volt. A falakat faborítás fedte, a padlót pedig új, édes illatú gyékény. A tűz már bemelegítette a helyiséget, a kandalló előtt székek vártak ránk. Amikor Guy testvér bevezetett minket a szobába, Alice éppen törölközőket tett egy korsó meleg víz mellé. Arca és meztelen karjai egészséges pírban úsztak a tűz melegétől.

– Úgy véltem, az urak szeretnének lemosakodni – szólalt meg tiszteletteljesen.

– Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál erre – mosolyogtam rá.

– Nekem inkább arra lenne szükségem, hogy valami felmelegítsen – szólt Mark, és a lányra vigyorgott, aki lehajtotta fejét. Guy testvér kemény pillantást vetett a fiúra.

– Köszönöm, Alice, elmehetsz – mondta. A lány meghajolt és kiment.

– Remélem a szoba kényelmes lesz. Üzentem az apát úrnak, hogy a refektóriumban vacsoráztok.

– A szoba megfelel, köszönjük a fáradozásodat.

– Ha bármire szükségetek van, Alice majd intézkedik – mondta Guy, és ismét éles pillantást vetett Markra. – De kérlek, vegyétek figyelembe, hogy számos teendője van az idős és beteg szerzetesek körül. Ezenkívül néhány konyhai cselédet leszámítva ő az egyetlen nő itt, és mint ilyen, a védelmem alatt áll.

Mark elvörösödött.

– Észben fogjuk tartani, testvér – biccentettem Guy felé.

– Köszönöm, Shardlake úr. Akkor magatokra is hagylak benneteket.

– Vén, fekete vakond – morogta Mark, amikor az ajtó bezárult. – Csak egy pillantás volt az egész, és a lánynak tetszett!

– Guy testvér a felelős érte – feleltem kurtán.

Mark szemügyre vette az ágyat, ami egyike volt azon fekhelyeknek, amelyek két részből álltak: az urak részére szolgáló magas felső részéből, és az alóla kerekeken ki-be csúszó, szolgáknak szánt, keskeny fapriccsből. Mark kihúzta az alsó részt, majd hosszasan nézegette a vékony szalmamatraccal fedett kemény falemezt, mielőtt levette a köpenyét és leült rá.

Én a mosdótálhoz léptem, némi meleg vizet fröcsköltem az arcomra, és hagytam, hogy végigcsurogjon a nyakamon. Kimerült voltam, a fejemben az elmúlt órában megismert arcok kaleidoszkópja, és a róluk szerzett benyomások kavalkádja forgott.

– Végre egyedül vagyunk – nyögtem, és leültem az egyik székre. – Krisztus sebeire, ez a fájdalom!

– Megint hasogat a hátad? – nézett rám Mark aggodalommal.

– Az éjszakai pihenés után jobb lesz – sóhajtottam.

– Biztos vagy benne, uram? – Egy pillanatig habozott. – Vannak itt ruhák, készíthetnénk meleg borogatást… amit feltehetnék a hátadra.

– Nem! – csattantam fel. – Mondtam, hogy rendben leszek. – Gyűlöltem, ha bárkinek látnia kellett a torz hátamat, csak az orvosomnak engedtem meg, és neki is csak akkor, amikor már elviselhetetlen fájdalmak gyötörtek. A hideg kirázott a gondolatra, hogy Mark meglátja a púpomat, szánalom és talán undor tölti el, mert miért is ne undorodna tőlem egy olyan hibátlan testű férfi, mint ő? Összeszedtem magam, felálltam és az ablakhoz mentem, kibámultam a sötét, üres udvarra. Amikor pár perc múlva megfordultam, Mark feszültséggel vegyes megbántottsággal nézett rám.

– Sajnálom, nem kellett volna kiabálnom – emeltem fel a kezemet bocsánatkérőn.

– Nem akartam semmi rosszat.

– Tudom. Fáradt vagyok és aggódok, ennyi az egész.

– Aggódsz?

– Lord Cromwell gyors eredményt akar, és nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek ezt elérni. Azt reméltem… nem is tudom… Talán, hogy valami fanatikus szerzetes tette, akit már elkapnak, mire ideérünk, vagy legalább egyértelmű utalást találunk a bűnös kilétére. Goodhaps nem tud segíteni, annyira retteg, hogy megijed a saját árnyékától is. És úgy tűnik, ezeket a vezető szerzeteseket nem lehet könnyen megfélemlíteni. Mindezeken túl pedig van még egy bajkeverő, őrült karthauzi, és némi pletyka arról, hogy sötét bűbájt gyakorlók törtek be a városból a monostorba. Jézusom, micsoda zűrzavar! Ráadásul az apát jól ismeri az őket megillető jogokat, nem csodálom, hogy Singleton nem boldogult vele.

– Csak annyit tehetsz, uram, amennyire lehetőséged van.

– Lord Cromwell nem így látná a helyzetet. – Ledőltem az ágyra, és a mennyezetet bámultam. Általában amikor nekikezdek egy új ügy felgöngyölítéséhez, kellemes izgalom fog el, de itt nem volt semmilyen fonal, ami a meglehetősen kiterjedtnek tűnő labirintusból segített volna kitalálni.

– Ez egy baljós hely – szögezte le Mark. – Sötét kőfolyosók, titokzatos árkádok; mindegyik mögött egy gyilkos lapulhat.

– Igen, emlékszem, amíg iskolába jártam, az ilyen visszhangos folyosók végtelennek és ijesztőnek tűntek, ha valami megbízatást kellett teljesíteni. A rengeteg ajtó, amit nem volt szabad kinyitni… – Megpróbáltam bátorítóbb hangot megütni. – Most viszont a királyi megbízás mindenhová bejutást biztosít nekünk. Ez a hely is ugyanolyan, mint a többi, és hamarosan eligazodunk majd benne. – Válasz már nem jött, és egyenletes légzése arról árulkodott, hogy Mark elaludt. Szárazon elmosolyodtam, lehunytam a szemem egy pillanatra, és a következő dolog, amit észleltem, hangos kopogás volt az ajtón, és Mark kiáltása, ahogy felriadt. Meglepően frissnek éreztem magam a nem tervezett alvástól, az agyam ismét tettre készen állt. Felkeltem és kinyitottam az ajtót. Guy testvér állt előtte, gyertyája lángja furcsa árnyakat rajzolt sötét, komor arcára, és komoly szemeire.

– Készen álltok a holttest megvizsgálására, uraim?

– Amennyire csak lehet – nyúltam a köpenyemért.

Az ispotály kórtermében az ismét előkerült lány átnyújtott egy lámpást Guy testvérnek, aki vastag köpenyt húzott ruhája fölé, és egy homályos, magas mennyezetű, boltíves folyosón vezetett végig minket.

– A kolostorudvaron így lehet a legrövidebben átvágni – magyarázta, és kinyitott egy ajtót, beengedve a hideg levegőt.

Az udvar nem várt szépséggel tárult elénk; három oldalát a szerzetesek lakóépületei szegélyezték, a negyediket pedig a templom. Számos ablakban gyertyaláng világlott.

Az udvar körül futó kerengőt szépen kidolgozott ívek alkották. Régebben ezekben a fal menti fülkékben tanultak a szerzetesek, kitéve szélnek, hidegnek, de a mostani, elpuhult időszakban csak séta és beszélgetés helyszínéül szolgáltak. Az egyik oszloppal szemben a lavatorium állt, egy csiszolt, kézmosásra szolgáló kőtál, amiben kis szökőkút hallatott finom csobogást. A templom ólomüveg ablakain keresztülszűrődő fény színes mintát rajzolt a földre. Furcsa kis táncoló szemcséket vettem észre a levegőben, és egy pillanatra zavarodottan bámultam, mire rájöttem, hogy ismét elkezdett havazni. A kolostorudvar járólapjait már fehéren pettyezte a hó, amikor Guy testvér keresztülvezetett minket.

– Ugye jól tudom, hogy te találtad meg a holttestet? – kérdeztem.

– Igen. Alice és én a lázas August testvért láttuk el, aki fájdalmakkal is küzdött. Némi meleg tejet akartam neki adni, ezért mentem a konyhába.

– És az az ajtó általában zárva van.

– Természetesen. Máskülönben a szolgák, és legnagyobb sajnálatomra a szerzetesek is, akkor vennének magukhoz ételt, amikor csak akarnának. Nekem kulcsom van hozzá, mert gyakran van sürgősen szükségem onnan dolgokra.

– Mindez öt órakor történt?

– Az óra nem sokkal előtte ütötte az egészet.

– A laudes már megkezdődött? – érdeklődtem.

– Nem, a laudest itt jóval később éneklik. Hat óra körül a matutinumot tartjuk.

– Szent Benedek Regulája éjfélt ír elő – jegyeztem meg.

Elmosolyodott.

– Szent Benedek Itália szerzeteseinek írta Reguláját, uram, nem pedig az angol téllel küzdő embereknek. A szertartást megtartják, és Isten hallja azt. Most pedig átvágunk a káptalantermen.

Egy újabb ajtót nyitott ki, és egy nagy teremben találtuk magunkat, amelynek bibliai jelenetek díszítették gazdagon falait. A kandalló előtt nagy asztal állt, a helyiségben több helyén elszórva zsámolyok és párnázott székek. A terem meleg volt és testszagtól áporodott. Körülbelül húsz szerzetes ült körben; egyesek beszélgettek, mások olvastak, és vagy fél tucat közülük az asztalnál kártyázott. Valamennyi testvér könyöke mellett zöld folyadékkal teli, csinos kis kristálypohár sorakozott, amelyeket a kártyaasztalon álló nagy üveg francia likőrből töltöttek meg. Körbenéztem, a karthauzit kerestem a tekintetemmel, de nem láttam fehér csuhát a feketék között. A borzas hajú, szodomita Gabriel testvér és Edwig, az éles szemű számtartó is hiányzott.

Egy keskeny arcú, kecskeszakállas fiatal szerzetes ideges arckifejezéséből ítélve épp elveszített egy játékot.

– Egy shillinggel tartozol, testvér – mondta kedélyesen egy magas, sápadt szerzetes.

– Várnotok kell rá, előlegre van szükségem a celláriustól.

– Nincs több előleg, Athelstan testvér! – ingatta ujját figyelmeztetésként mellette ülő, kövérkés, öreg társa, akinek arcát az egyik oldalon nagyra nőtt bibircsók torzította el. – Edwig testvér szerint annyi előleget kaptál már, hogy feléled a juttatásaidat, mielőtt megkeresnéd őket… – hangja elhalt, a szerzetesek sietve felemelkedtek, és szertartásosan meghajoltak felém. Egyikőjük, egy fiatal testvér, aki oly kövér volt, hogy még a tonzúrája is hájtól gyűrődött, leverte poharát a földre.

– Septimus, te ostoba! – bökte oldalba élesen szomszédja a könyökével, mire az az együgyűek bamba pillantásával nézett körbe. Az eltorzult arcú szerzetes előrelépett, ismét alázatosan meghajolt.

– Jude testvér vagyok, az alamizsnás.

– Matthew Shardlake vagyok, a király megbízottja. Látom, kedélyesen telik az este.

– Csak egy kicsit lazítunk vesperás előtt. Tölthetek egy kis finom likőrt, megbízott uram? Az egyik francia rendházunktól kaptuk.

– Ma még dolgoznom kell – ráztam meg a fejem. – Rendetek korai időszakában a nap végén a szerzetesek némaságba burkolóztak.

Jude testvér kicsit habozott.

– Az régen volt, uram, még a nagy pestisjárvány előtt. Azóta a világ tovább zuhant a végzete felé.

– Azt hiszem, Henrik király alatt az angol világ egészen jól fejlődik.

– Ó, nem – mondta gyorsan – nem úgy értettem…

A magas vékony szerzetes csatlakozott hozzánk a kártyaasztal mellől.

– Bocsásson meg Jude testvérnek, uram, gondolkodás nélkül nyitja szóra száját. Hugh testvér vagyok, a cellárius. Tudjuk, hogy szükségünk van útmutatásra megbízott uram, és örömmel fogadjuk – vetett szúrós pillantást társára.

– Nagyszerű. Ez jelentősen megkönnyíti a munkámat. Gyerünk, Guy testvér, egy holttest vár ránk.

A fiatal, kövér, poharát leverő szerzetes habozva előrelépett.

– Bocsássátok meg jó uraim, botlásomat. Fáj a lábam, fekélyes – nézett ránk borús tekintettel. Guy testvér a vállára tette kezét.

– Ha követnéd az előírt diétát Septimus, szegény lábaidnak nem kellene ekkora súlyt cipelniük. Nem csoda, ha tiltakoznak.

– Gyenge a testem Guy testvér, szükségem van a húsra.

– Néha igen sajnálom, hogy a lateráni zsinat feloldotta a hús tilalmát. Most pedig megbocsáss Septimus, úton vagyunk a kriptába. Gondolom örömödre szolgál, hogy Singleton megbízottat hamarosan nyugalomra helyezhetjük.

– Hála Istennek! A temetőnek még a közelébe is félek menni… Egy temetetlen test, egy feloldozatlan ember…

– Igen, igen. Most menjetek, mindjárt itt a vesperás ideje. – Guy testvér finoman félretolta a szerzetest az útból, és egy másik ajtón keresztül ismét kivezetett minket az éjszakába. Sírkövektől tarkított sík földterület nyúlt el előttünk, kísérteties fehér formák bukkantak fel itt-ott, amikben családi kriptákra ismertem. Guy testvér megemelte kámzsáját, lerázta róla a havat, ami immár egyre sűrűbben hullott.

– Bocsáss meg Septimus testvérnek – kérte. – Ostoba, szerencsétlen teremtmény.

– Nem csodálom, hogy baja van a lábának, ha mindazt a súlyt cipeli – tett észrevételt Mark.

– A szerzetesek órákon át állnak a templomban, naponta többször is, Mark úr, emiatt nem hátrány egy kis zsírréteg. Viszont a hosszú egy helyben állás visszereket eredményez. Nem olyan könnyű ez az élet. És szegény Septimusnak nincs annyi esze, hogy lemondjon a falánkságról.

– Nem igazán alkalmas az időjárás arra, hogy itt ácsorogjunk – rázkódtam össze.

Guy testvér magasra emelte lámpáját, és tovább vezetett minket a sírkövek között. Megkérdeztem tőle, hogy amikor a gyilkosság reggelén a konyhába ért, az ajtót zárva találta-e.

– Igen – felelte. – Az udvarról nyíló ajtón át mentem be, amit mindig zárunk éjszakára, majd végig a konyhához vezető rövid folyosón. Magát a konyhát nem zárjuk, mivel csak ezen a folyosón keresztül lehet odajutni. Kinyitottam az ajtót, és azonnal megcsúsztam valamin, majdnem elestem. Letettem a lámpásomat, és akkor vettem észre a fej nélküli testet.

– Goodhaps doktor is azt mondta, hogy megcsúszott. Eszerint a vér még folyékony volt?

A gyógyító testvér megfontolta a választ.

– Igen, még nem kezdett megalvadni.

– Tehát a bűntettet nem sokkal azelőtt követték el?

– Nem sokkal előtte történhetett, igen.

– És senkit nem láttál a konyhába menet?

– Nem.

Örömmel tapasztaltam, hogy agyam ismét dolgozik, gondolataim belelendültek.

– Akárki ölte meg Singletont, minden bizonnyal temérdek vér került rá. Ruhája véres lett, és véres lábnyomokat kellett hagynia.

– Nem láttam egyet sem. De beismerem, hogy nem volt eszemben erre figyelni, teljesen megdöbbentem. Később persze, amikor a többieket riasztottuk, mindenhol véres lábnyomok sorakoztak azoktól, akik bementek a konyhába.

Egy pillanatra eltöprengtem.

– És a gyilkos átmehetett a templomba, megszentségteleníthette az oltárt és ellophatta az ereklyét. Észrevett bárki véres lábnyomokat a kolostorudvartól a templomhoz vezető úton vagy a templomban?

Guy testvér komor pillantást vetett rám.

– Mindenhol vér volt a templomban, azt feltételeztük, hogy a feláldozott kakasból. Ami a kolostorudvart illeti, még napnyugta előtt elkezdett esni az eső, és nem is állt el egész nap. Ha volt is bármi nyom, azt elmosta.

– És mit tettél, miután megtaláltad a testet?

– Azonnal az apát úrhoz siettem, természetesen. Megérkeztünk.

A legnagyobb kriptánál álltunk. A jellegzetes sárga mészkőből épített egyszintes épületet kis magaslatra húzták fel. Keskeny faajtaja éppen csak olyan széles volt, hogy egy koporsót átvihettek rajta. A szemembe repült hópihétől pislognom kellett.

– Nos, legyünk túl rajta – vett elő egy kulcsot Guy. Mély lélegzetet vettem, és néma fohászt küldtem Istenhez, hogy erősítse meg gyenge gyomromat.

Le kellett húznunk a fejünket, hogy be tudjunk lépni a fehérre meszelt kamrába. A csontkamra dermesztően hideg volt, a szél késként hasított be a keskeny, rácsos ablakokon. A levegőben az az enyhe, áporodott szag lebegett, ami minden kriptára oly jellemző. Guy testvér lámpásának gyenge fényénél láttam, hogy kőszarkofágok sorakoznak a falak mentén, fedelüket halottakat jelképező figurák díszítették. A férfialakok többsége a korábbi századok teljes páncélzatait viselte, kezük imára kulcsolódott.

Guy testvér letette a földre a lámpást, összefonta karját, kezét ruhája hosszú ujjába rejtette egy kis melegért.

– A Fitzhugh kripta – mondta. – Egykoron ez a család alapította a monostort, és ide temették el őket, míg az utolsó sarj meg nem halt a trónviszály harcaiban.

A csendet hirtelen fémes csörömpölés törte meg. Akaratlanul is összerezzentem, Guy testvér hasonlóképp, szemei tágra nyíltak sötét arcában. Megfordulva láttam, hogy Mark lehajol, és felszedi az apát kulcscsomóját a kőpadlóról.

– Bocsánat, uram – mormogta. – Azt hittem, szorosan magamra kötöttem ezeket.

– Az ég szerelmére! – csattantam fel. A lábam még mindig remegett.

A szoba közepén nagy fém gyertyatartó áll, amiben vastag gyertyák sorakoztak. Guy testvér meggyújtotta őket lámpásával, és a kamrát sárgás fény töltötte meg. Ezután átvezetett minket egy csupasz kőszarkofághoz, amelynek fedelén semmilyen felirat nem állt.

– Ez a sír az egyetlen, amelynek nincs állandó birtokosa és soha nem is lesz. Az utolsó férfiörökös Bosworth-nál hunyt el III. Richárd király oldalán – mosolyodott el szomorúan. – Sic transit gloria mundi.

– És ebben fekszik Singleton? – kérdeztem.

Bólintott.

– Több mint négy napja, de a hideg levegő frissen tartotta.

Ismét mély levegőt vettem.

– Hát, akkor vegyük le a fedelet. Mark, segíts neki.

Mark és Guy testvér nekifeszült a nehéz kőfedélnek és áttolták a szomszédos sírra. Először nem akart elmozdulni, majd hirtelen elcsúszott. A kamra bomlás szagával telt meg. Mark sietve hátralépett, undorodva fintorgott.

– Nem olyan frissen – mormogta.

Guy testvér a sírba pillantott, és keresztet vetett. Előreléptem, megkapaszkodtam a szarkofág peremében.

A testet fehér gyapjúruhába tekerték; csak alabástromfehér lábszára és a lábfeje volt látható, rajta hosszúra nőtt, sárga körmökkel. Az anyag másik felén a nyaktól vércsík futott le, a fej alatt pedig, amit a test mellé helyeztek, sötétebb vértócsa gyűlt össze. Belenéztem Robin Singleton arcába, akinek fölébe kerekedtem valamikor régen a bíróság előtt.

Harmincas éveiben járó, vékony alkatú ember volt, sötét hajjal és hosszú orral, fehér arcán sötét borosta ütközött ki. A feje látványára, ami egy véres kődarabon ült a nyaka helyett megmozdult a gyomrom. A szája kissé kinyílt, ajkai közül kilátszottak a fogai. Sötétkék szemei tágra meredtek, a haláltól opálosan. Észrevettem, hogy egy apró fekete bogár mászott végig a szemhéja alatt a szemgolyóján, majd át a másik szemhéja alá. Nyeltem egy nagyot, majd megfordultam, és a kis rácsos ablakhoz léptem, hogy mélyet szippantsak a hideg, éjszakai levegőből. Amint sikerült leküzdenem a hányingeremet, agyamat arra kényszerítettem, hogy rendszerezze, amit láttam. Markot hallottam mellém lépni.

– Jól vagy, uram?

– Persze. – Megfordultam és láttam, hogy Guy testvér engem néz nyugodt tekintettel, karba tett kézzel. Mark egy kicsit sápadtnak tűnt, de visszatért velem a szörnyű fejhez.

– Nos, Mark, mit mondanál a halál módjáról? – kérdeztem.

Megrázta a fejét.

– Ahogy eddig is tudtuk, a fejét levágták.

– Nem gondoltam, hogy hideglelésben hunyt el. De tudunk-e ennél többet? Kiindulásnak úgy becsülném, hogy a gyilkos legalább középmagas volt.

Guy testvér kíváncsian nézett rám.

– Ezt honnan lehet tudni?

– Először is, Singleton meglehetősen magas ember volt.

– A feje nélkül ezt nehéz megállapítani – szólt közbe Mark.

– A bíróságon találkoztam vele. Emlékszem, hogy ki kellett tekernem a nyakamat, amikor felnéztem rá. – Megint a testhez léptem, és kényszerítettem magam, hogy a fejre nézzek. – És nézzétek, milyen egyenes a vágás. A fej tökéletesen vízszintesen ül a kövön. Ha ő és támadója is álltak, amikor a támadás érte, ami a legvalószínűbb, egy alacsonyabb embernek alulról felfelé, éles szögben kellett volna vágnia, ekkor a nyakat nem vízszintesen vágták volna el.

– Ez igaz – bólintott Guy testvér. – Miasszonyunkra, egy orvos szemével bírsz, uram.

– Köszönöm, bár nem szeretném ilyesfajta látványosságok tanulmányozásával tölteni a napjaimat. De láttam már levágott fejet korábban. Emlékszem a… – kerestem a helyes szót – a kivitelezés módjára. – Pillantásom a gyógyító testvér kíváncsi tekintetével találkozott, körmeimet a tenyerembe véstem, ahogy fejemben bevillant annak a napnak az emléke, amit oly nagyon szerettem volna elfeledni. – És ha már erről beszélünk, figyeljétek meg, milyen tiszta a vágás, a fejet egyetlen csapás leválasztotta. Ezt még akkor is nagyon nehéz elérni, ha valaki tuskóra tett nyakkal fekszik.

Mark is a fejre tekintett és bólintott.

– Igen, a bárdot nem könnyű kezelni. Úgy mondják, Morus Tamás nyakát szinte fel kellett aprítani. De mi van, ha lehajolt? Hogy valamit felvegyen a földről? Vagy, ha kényszerítették, hogy hajoljon le?

Egy pillanatig eltöprengtem.

– Igen, jó elképzelés. De ha lehajol a halála előtt, a testet összegörnyedve találták volna meg. Guy testvér biztosan emlékszik – néztem a szerzetesre érdeklődve.

– Egyenesen feküdt – mondta a testvér elgondolkodva. – A nehézség, amit egy fej ilyetén levágása jelent, azóta is valamennyiünk eszében jár. Konyhai eszközzel lehetetlen lett volna véghezvinni, még a legnagyobb késsel sem. Emiatt fél néhány testvér boszorkányságtól.

– De milyen fegyver vághatja le egy álló ember fejét? – kérdeztem. – Úgy hiszem bárd biztosan nem, annak túl vastag a pengéje. Nagyon éles vágóélre van szükség, mint amilyen egy kardé. Valójában nem is tudok másra gondolni, csak kardra. Mi a véleményed, Mark? Te vagy a kardforgató közülünk.

– Azt hiszem, igazad van. – Idegesen felnevetett. – Csak a királyi család tagjainak és a nemeseknek jár a kard általi kivégzés.

– Pontosan, mert az éles penge gyors véget biztosít.

– Mint Boleyn Annának – mondta Mark.

Guy testvér keresztet vetett.

– A boszorkány királyné.

– Nekem is ez jutott eszembe – feleltem lágyan. – Az egyetlen lefejezés, amit láttam. Pontosan, mint Boleyn Annáé.

Nyolcadik fejezet

Kint vártunk, amíg Guy testvér bezárta a kriptát. A hó egyre sűrűbben esett, kövér pelyhek kavarogtak, a föld már fehérlett.

– Szerencsénk volt, hogy nem az úton kapott el minket – jegyezte meg Mark.

– Ha így folytatódik, nem lesz könnyű a hazajutás sem, még az is lehet, hogy tengeri útra kényszerülünk.

Guy testvér csatlakozott hozzánk, és komoly tekintettel nézett rám.

– Uram, szeretnénk szegény Singleton megbízottat végre eltemetni. A közösség megkönnyebbülne, és végre az ő lelke is nyugalomra lelne.

– Hol akarjátok eltemetni? Itt? Családja nem volt.

– A világi temetőben, ha megadod rá az engedélyt.

– Rendben – bólintottam. – Eleget láttam, és a látvány túlságosan tisztán beégett az agyamba.

– Sokat kikövetkeztettél, uram.

– Pusztán a tanult ember találgatása. – Guy testvér mellett állva a szantálfáéhoz hasonló halvány illat ütötte meg az orromat. Határozottan kellemesebb volt, mint bármelyik más szerzetesé.

– Tájékoztatom az apát urat, hogy el lehet végezni a temetéshez szükséges előkészületeket – mondta megkönnyebbülten.

Megszólalt a templom harangja, és ez indulásra késztetett.

– Még sosem hallottam ilyen hangos harangszót, mitől van ez?

– A harangok túl nagyok ehhez a toronyhoz. Érdekes történetük van. Eredetileg Toulouse hajdani katedrálisában függtek.

– Miért hozták át őket Angliába?

– Nos, meglehetősen körülményes módon kerültek ide. A katedrális nyolcszáz évvel ezelőtt elpusztult egy arab támadás során, a harangokat pedig trófeaként elvitték. Később a spanyolországi Salamancában leltek rájuk, amikor a várost visszafoglalták a keresztények. A harangokat Scarnsea-nek adományozták a monostor megalapításakor.

– Ennek ellenére úgy vélem, kisebb harangokkal jobban jártatok volna.

– Már megszoktuk őket.

– Azt hiszem, én nem fogom.

Szomorú kis mosoly villant át arcán.

– Ezért arab őseimet hibáztathatod.

Akkor értünk vissza a kolostorudvarra, amikor a szerzetesek menete elhagyta a templomot. A látvány belém égett, évekkel később is tisztán idéztem fel: majd' harminc fekete ruhás bencés vonult keresztül kettes sorokban az öreg kolostorudvaron, fejükre húzott kámzsával, karjaikat széles ruhaujjukba dugva, hogy védelemre leljenek a néma függönyként zuhogó hó ellen. A fehér pelyhek beborították őket, és az egész színt a templomablakokból szűrődő fény világította be. Gyönyörű látvány volt, szokásomtól eltérően még én is meghatódtam.

Guy testvér visszavezetett minket szobánkba, és megígérte, hogy hamarosan visszajön értünk, hogy a refektóriumba kísérjen. Leráztuk a havat köpenyeinkről, majd Mark kihúzta ágyrészét, és leheveredett rá.

– Mit gondolsz, uram, hogyan ölhette meg egy kardforgató ember Singletont? Ott várt rá és hátulról lesújtott?

Elkezdtem kipakolni a csomagomat, papírjaimat és könyveimet rendezgettem.

– Lehetséges. De mit keresett Singleton a konyhában hajnali négy órakor?

– Talán azzal a szerzetessel szervezett oda találkozót, akiről a kapus beszélt?

– Igen, ez a legvalószínűbb magyarázat. Valaki találkozót beszélt meg Singletonnal a konyhában, talán információt ígért neki, és végül megölte. Vagy inkább kivégezte. Az egész dolognak van egy kivégzés szaga. Biztos, hogy sokkal egyszerűbb lett volna hátba szúrni egy késsel.

– Elég erős embernek látszott – tűnődött Mark. – Bár nehéz ezt megmondani úgy, hogy a feje külön állt a sírban – nevetett fel harsányan, és ekkor jöttem rá, hogy rá is nagy hatással volt a látvány.

– Robin Singleton az a fajta jogász volt, akit megvetek. Kevés jogi ismerete volt, azt is rosszul értelmezte. Erőszakosságával és ügyes mellébeszéléssel emelkedett magasra, és persze a megfelelő kezekbe megfelelő időben csúsztatott aranyakkal. Azt azonban nem érdemelte meg, hogy ilyen szörnyű halált haljon.

– El is felejtettem, hogy jelen voltál Boleyn Anna kivégzésénél, uram – szólt Mark.

– Bárcsak én is el tudnám felejteni.

– Legalább annyi haszna volt, hogy most adott néhány ötletet.

Szomorúan bólintottam és szárazon rámosolyogtam.

– Emlékszem az egyik első tanárunkra az Inns of Courtban, Hampton lovagra, aki a bizonyítékokról tartott előadást. Volt egy mondása: „Bármely nyomozásban melyik a legfontosabb körülmény? Egyik sem!” – csattant fel válaszként. – „Valamennyi körülmény fontos, mindent meg kell vizsgálni minden szemszögből.”

– Ó, ne mondd ezt, uram! Örökre itt ragadhatunk – sóhajtotta, majd egy nyögéssel kinyújtózott. – Tizenkét órán át tudnék aludni, még akár ezen az öreg deszkán is.

– Pedig még nem alhatunk. Találkozni akarok a közösséggel a vacsoránál. Ha valamire jutni akarunk, meg kell ismernünk ezeket az embereket. Gyerünk, nincs pihenő azok számára, akiket Lord Cromwell a szolgálatába hívott. – Ezzel belerúgtam a kerekes ágyrészbe, eltüntetve az ágyam alatt, a rémülten felkiáltó Markkal együtt.

Guy testvér vezetésével hosszú, sötét folyosókon, majd egy lépcsőn át jutottunk a refektóriumba. Mély benyomást tett rám a terem. A magas mennyezetet vastag oszlopokon nyugvó széles boltívek tartották, hatalmas mérete ellenére mégis otthonos hangulata volt, köszönhetően a falakat díszítő faliszőnyegeknek és a padlót borító vastag gyékényszőnyegnek. A terem egyik sarkában hatalmas, gyönyörűen faragott felolvasóállvány állt, középen pedig két, finom tányérokkal és evőeszközökkel megterített asztal húzódott, rajtuk vastag gyertyákkal teletűzdelt gyertyatartók ontották fényüket. Az egyik asztal, rajta fél tucat terítékkel, a kandalló előtt állt, a másik, jóval hosszabb, és az előbbivel párhuzamosan elhelyezett, némileg odébb. Konyhai szolgák sürögtek, boroskancsókat tettek le, és ezüst levesestálakat készítettek elő, amelyek fedele alól gazdag illatfelhő szállt fel. A tűzhöz közelebb eső asztal evőeszközeit közelebbről is megszemléltem.

– Ezüst – jegyeztem meg Guy testvérnek. – Akárcsak a tányérok.

– Ez a monostori elöljárók asztala. Az egyszerű rendtagoknak óneszközök jutnak.

– Az egyszerű emberek faedényekből esznek – jegyeztem meg, éppen amikor Fabian apát besietett. A szolgák megszakították munkájukat, hogy meghajoljanak, cserébe jóindulatú biccentéseket kaptak. – Az apát pedig kétségtelenül aranytányért használ – mormogtam Marknak.

A monostor vezetője feszes kis mosollyal jött oda hozzánk.

– Nem is tájékoztattak, hogy a refektóriumban költitek el vacsorátokat. A konyhámon sült marhát készítenek.

– Köszönjük, de inkább itt vacsorázunk.

– Ahogy óhajtjátok – sóhajtott az apát. – Javasoltam doktor Goodhapsnek, hogy csatlakozzon hozzátok, de nem hajlandó elhagyni a házamat.

– Említette Guy testvér, hogy megadtam az engedélyt Singleton megbízott elföldelésére?

– Igen, mondta. Vacsora előtt fogom bejelenteni, ugyanis rám került a sor a felolvasásban. Angolul, természetesen, a rendelkezéseknek megfelelően – tette hozzá komoly arccal.

– Nagyszerű.

Az ajtónál nyüzsgés támadt, ahogy a szerzetesek sorban bevonultak. A korábban látott sekrestyés, Gabriel testvér, és a sötét hajú számadó, Edwig testvér egymás mellett vonultak a különálló asztalhoz anélkül, hogy egy szót szóltak volna egymáshoz. Furcsa párt alkottak: az egyik magas és világos hajú, enyhén lehajtott fejjel, a másik emelt fővel, magabiztosan haladt mellette. A perjel csatlakozott hozzájuk, végül a két másik tisztségviselő szerzetes, akikkel a káptalanteremben találkoztunk korábban, és Guy testvér. A többi szerzetes a hosszú asztal mellé állt. Észrevettem közöttük az öreg karthauzit, aki hosszú, mérges pillantást vetett rám. Az apát felém hajolt.

– Hallottam, hogy Jerome testvér megsértett ma. Elnézésedet kérem ezért. Esküje miatt némán étkezik.

– Tudomásom szerint a Seymour család egyik tagjának kérésére helyezték el itt.

– Ez igaz, Sir Edward Wentworth, a szomszédos földbirtokos kérte ezt. De a kérés eredetileg Lord Cromwell hivatalából jött. – Oldalvást rám sandított. – Valami csendes, félreeső helyen akarta Jerome-ot tudni. Jane királyné távoli rokonaként némileg kínossá vált.

Bólintottam.

– Mióta van itt?

– Tizennyolc hosszú hónapja – nézett az apát Jerome fenyegető arcára.

Tekintetem végigszaladt az összegyűlt szerzeteseken, akik feszengve pillantgattak rám, mintha egy közéjük eresztett furcsa szörny lettem volna. Többnyire idősebbek vagy középkorúak voltak, kevés fiatal arcot láttam, és csak hármat a novíciusok öltözetében. Az egyik öreg, szélütéstől remegő fejű testvér gyorsan keresztet vetett, miközben engem figyelt.

A pillantásom egy, az ajtóban bizonytalanul ácsorgó alakra tévedt. Felismertem azt a novíciust, aki korábban elvezette a lovainkat; szorongva egyik lábáról a másikra állt, valamit a háta mögött tartott. Mortimus perjel felnézett az asztaltól.

– Simon Whelplay! – csattant fel. – A büntetésed még nem telt le, ma este nem vacsorázol. Menj abba a sarokba!

A fiú lehajtotta a fejét, és átvágott a termen a tűztől legtávolabb eső sarokba. Kezeit maga elé tette, így láthatóvá vált, hogy egy szégyensapkát tartott, amire egy M betűt festettek. Elvörösödve feltette. A többi szerzetes alig nézett rá.

– M? – kérdeztem.

– Mint maleficiummondta az apát. – Attól tartok, hogy megszegte a szabályokat. Kérlek, üljetek le.

Mark és én Guy testvér mellé ültünk le, míg az apát a felolvasóállványhoz ment, amire egy Bibliát helyeztek. Örömmel láttam, hogy az angol nyelvű változat, és nem a latin Vulgata a félrefordításaival és a kiagyalt evangéliumaival.

– Testvérek – kezdte Fabian apát zengő hangon –, mindannyiunkat nagyon megrendítették a közelmúlt eseményei. Éppen ezért örömmel üdvözlöm a főminiszter képviselőjét, Shardlake megbízottat, aki azért jött, hogy felderítse a történteket. Ennek érdekében többekkel fog beszélni közületek, ti pedig adjatok meg Lord Cromwell képviselőjének minden segítséget, ami kijár neki. – Éles pillantást vetettem az apátra, mivel ezek a szavak kettős jelentést hordoztak.

– Shardlake úr megadta az engedélyt, hogy eltemethessük Singleton urat. A temetési szertartás holnapután lesz a matutinum után. – Megkönnyebbült mormogást lehetett hallani az asztalok mellől. – És most következzen a felolvasás a Jelenések Könyve hetedik fejezetéből: „Ezek után láték négy angyalt állani a földnek négy szegletén…”[5]

Meglepődtem, hogy a Jelenéseket választotta, ami a bigott reformátorok azon fajtájának volt a kedvenc bibliai részlete, akik buzgón magyarázták annak a világnak a misztériumait és erőszakos szimbólumait, amelynek a mélyére hatoltak.

A szakasz az ítélet napján üdvözültek megnevezésével folytatódott.

Az egész leginkább egy felém irányuló kihívásnak látszott, a közösséget azonosítva a tisztességesekkel.

„És monda nékem: Ezek azok, a kik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.”[6]

– Ámen – fejezte be az apát zengő hangon, azután becsukta a Bibliát, és méltóságteljesen kivonult a refektóriumból. Az étkezőjében már biztosan várta a sült marhahús. Mintha egy jeladás lett volna, abban a pillanatban felhangzott a beszélgetés moraja, miközben féltucatnyi szolga elkezdte behordani, és felszolgálni a levest. Sűrű, gazdagon fűszerezett, és nagyon finom zöldséglevest hoztak. Reggeli óta nem ettem semmit, és egy percig csak az előttem lévő tálra tudtam összpontosítani. Mikor végre felnéztem, észrevettem Whelplayt, aki úgy állt az árnyékban, mint egy szobor. A mellette lévő ablakon keresztül láttam, hogy odakint még mindig esett a hó. Odafordultam a velem szemben ülő perjelhez.

– A novícius egyáltalán nem kap ebből a finom levesből?

– Nem, még négy napig nem. Büntetésének része, hogy ott kell végigállnia az étkezéseket. Muszáj engedelmességet tanulnia. Azt hiszed rólam, hogy túl szigorú vagyok?

– Hány éves? Még nem néz ki tizennyolcnak.

– Majdnem húsz, bár ezt nem gondolnád a sovány kinézetéből. A novíciátusa meg lett hosszabbítva, mert problémái vannak a latin elsajátításával. Ellenben van némi zenei tehetsége, ezért segít Gabriel testvérnek. Simon Whelplaynek meg kell tanulnia engedelmeskedni. Többek között azért lett megbüntetve, mert kerüli az angol nyelvű istentiszteleteket. Amikor büntetés alá helyezek embereket, akkor olyan leckét adok nekik, ami jól bevésődik nemcsak az ő agyukba, hanem a többiekébe is.

– Ez bizony nagyon igaz, p-perjel testvér – szólalt meg a számtartó, élénken bólogatva. Rám mosolygott, olyan hideg mosollyal, ami egy rövid metszésnek tűnt pufók arcán. – Edwig testvér vagyok, megbízott úr, a számtartó. – Közben beletette az ezüstkanalat az igen gyorsan kiürített tányérjába.

– Szóval te vagy az, aki a monostor javainak az elosztásáért felelős.

– Ahogy a be-begyűjtésért, és annak biztosításáért is, hogy a kiadások ne haladják meg a bevételeinket – tette hozzá. A dadogása sem tudta elrejteni a hangjában megbúvó önelégültséget.

– Ha jól emlékszem, korábban elmentem melletted az udvaron, amint éppen valamiféle építési munkákról vitatkoztál az egyik testvérrel, ugye? – néztem rá a magas, világos hajú szerzetesre, aki korábban olyan buja pillantást vetett Markra. Most majdnem szemben ült vele, és lopva méregette őt, miközben igyekezett elkerülni Mark szemét. Elkapta a tekintetemet, és az asztal fölött meghajolva bemutatkozott.

– Ashfordi Gabriel vagyok, megbízott úr. Én vagyok a sekrestyés és az énekvezető is, így éppúgy felelek a templomért és a könyvtárért, mint a zenéért. Össze kell kapcsolnunk a különböző hivatalokat, mivel a létszámunk meg sem közelíti a korábbit.

– Valóban nem. Mennyi szerzetes volt itt száz évvel ezelőtt? Kétszer ennyi? És a templom megérett a felújításra?

– Csakugyan, uram. – Gabriel testvér olyan lelkesen hajolt felém, hogy a mozdulatától Guy testvér majdnem kilöttyintette a levesét. – Láttad már a templomunkat?

– Még nem. Úgy tervezem, hogy holnap látogatom meg.

– Nekünk van a legpompásabb normann templomunk a déli parton. Több mint négyszáz éves. A legjobb normandiai bencés rendházakkal vetekszik. Azonban a tetőtől lefelé egy csúnya repedés fut rajta végig. Ezt mindenképpen ki kell javítani, viszont ehhez caeni kövekre lenne szükség, hogy illeszkedjen a belső…

– Gabriel testvér – szólt közbe élesen a perjel. – Shardlake úrnak fontosabb dolga is akad, mint az építészetben való gyönyörködés. Talán túl díszesnek fogja találni az ő ízlésének – tette hozzá jelentőségteljesen.

– De az új tanítás csak nem helyteleníti az építészeti szépséget?

– Csak abban az esetben, ha a gyülekezetet arra bátorítják, hogy az épületet imádja az Úr helyett – feleltem. – Ez bálványimádásnak minősülne.

– Ó, semmi ilyesmire nem gondoltam – válaszolta őszintén a sekrestyés. – Pusztán arra, hogy bármely nagyszerű épületnél a szemet a helyes arányoknak, a vonalak egységének kell vezetnie…

Edwig testvér gúnyosan grimaszolt.

– Gabriel arra gondolt, hogy esztétikai elképzelései kivitelezése végett a monostor t-tönkre menjen azáltal, hogy Franciaországból hozat hatalmas mészköveket. Kíváncsi lennék arra, miként g-gondolja ezeket átszállítani a mocsáron keresztül.

– A monostornak nincs elegendő tartaléka? – kérdeztem. – Tudtommal a földekből származó bevételek az évi 800 fontot is elérik. És manapság a bérleti díjak is folyamatosan emelkednek, a szegények tudnának beszélni.

Amíg beszéltem, a szolgák ismét megjelentek, hogy gőzölgő ponttyal és zöldségekkel rakott tálakat szolgáljanak fel. Észrevettem közöttük egy asszonyt is, egy kampós orrú, öreg banyát, és az ötlött eszembe róla, hogy Alice nagyon magányos lehet, ha ez jelentette a női társaságot. Visszafordultam a számtartóhoz, aki gyors fintort vágott.

– Nemrég el kellett adnunk földeket, k-különböző okok miatt. És a Gabriel testvér által kért összeg meghaladja a javításra tervezett költségek ötévnyi mértékét. Vegyél pontyot, megbízott uram, ma reggel fogták a saját halastavunkból.

– Az éves többlet ellenében azonban fel lehet venni kölcsönt, nem?

– Köszönöm, uram, pontosan ezt mondom én is – felelte Gabriel testvér. A számtartó arcán a grimasz elmélyült. Letette kanalát, és élénken gesztikulálni kezdett párnás kis kezeivel.

– Az előrelátó számvitel nem engedi, hogy nagy lyukakat tervezzünk az elkövetkezendő évek bevételeibe, uram, hogy aztán a k-kamatok fizetése még jobban megnövelje őket. Az apát úr irányelve a k-kiegyensúlyozott k-k-k… – arca kivörösödött, ahogy izgatottságában egyre kevésbé tudott úrrá lenni dadogásán.

– Költségvetés – fejezte be a mondatot helyette savanyú arckifejezéssel a perjel. Felém nyújtotta a pontyot, majd kését az előtte lévő halba mélyesztette, lelkesen szeletelve azt. Gabriel testvér merev pillantást vetett rá, majd belekortyolt a kellemes fehérborba.

– Ez természetesen a ti dolgotok – vontam vállat.

Edwig testvér letette kupáját.

– Elnézést kérek, ha hevesen reagáltam. Ez régi vitánk a sekrestyéssel – ismét elmosolyodott, kivillantva fehér fogait. Komolyan bólintottam, majd az ablak felé fordultam, amelyen túl a hó még mindig vastag pelyhekben gomolyogva hullott, mindent beborítva. Az ablaktól huzat vágott be, és bár arccal a tűz felé fordulva meleg ért, a hátam fázott. A sarokban a novícius felköhögött. Lehorgasztott, szégyensapkás feje árnyékban volt, de észrevettem, hogy ruhája alatt remeg a lába.

A csendet hirtelen érdes hang törte meg.

– Ostobák! Nem lesz itt semmifajta új épület! Nem tudjátok, hogy a világ végéhez ért? Eljött az Antikrisztus! – A karthauzi félig felemelkedett a padról. – Ezer Istennek szentelt év a rendházakban, ami most véget ér. Hamarosan semmi nem lesz, csak üres épületek és csend. Csend, amelyet a Sátán tölt majd be üvöltésével! – Hangja kiáltássá erősödött, miközben keserű pillantását körbehordozta. A szerzetesek elfordították tekintetüket. Ahogy egy helyben megfordult, Jerome testvér elveszítette egyensúlyát, és átesett az ülőpadon. Arca eltorzult a fájdalomtól.

Mortimus perjel felemelkedett, és kezével az asztalra csapott.

– Az ég szerelmére! Jerome testvér, most azonnal elhagyod az asztalt, és a celládban maradsz, míg az apát úr eldönti, mi legyen veled! Vigyétek ki!

Szomszédai karjánál fogva megemelték Jerome testvért, gyorsan talpra állították, és kilökdösték a refektóriumból. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, megkönnyebbült sóhajtások hangja töltötte meg a termet. Mortimus perjel felém fordult.

– Ismét elnézésedet kérem a közösség nevében. – Egyetértő mormogás hallatszott az asztalok mentén. – Ez az ember őrült, csak ezen az alapon kérhetem bocsánatodat.

– Kíváncsi lennék, vajon kit értett az Antikrisztus alatt. Engem? Nem hiszem. Inkább Lord Cromwellt vagy talán őfelségét, a királyt?

– Nem, uram, nem – izgatott suttogás futott végig a tisztségviselők asztalánál.

– Ha rajtam múlna, Jerome testvér már holnap a kapun kívülre kerülne, hogy az utcán kiáltozza őrültségeit, amíg a Towerbe vagy még inkább Bedlambe nem viszik, merthogy oda tartozik – mondta feszülten Mortimus perjel. – Az apát csak azért tartja itt, mert szüksége van az unokatestvére, Sir Edward támogatására. Tudsz Jerome testvér rokoni kapcsolatáról az elhunyt királynéval? – Bólintottam. – De ez már több a soknál. Mennie kell.

Megráztam a fejem és felemeltem a kezemet.

– Nem teszek hivatalos feljegyzést egy őrült zagyválásáról. – Az asztalnál érezhető megkönnyebbülés futott végig szavaimra. Hangomat lehalkítottam, hogy csak az elöljárók hallják.

– Szeretném itt tartani, mert kérdéseket akarok intézni hozzá. Mondjátok, Singleton megbízottnak is hasonló szónoklatokkal szolgált, mint nekem?

– Igen – felelte őszintén a perjel. – Amikor megérkezett, Jerome testvér már az udvarban megszólította, hitszegőnek és hazugnak nevezte. Singleton megbízott igyekezett hasonlóképpen viszonozni ezt, és római kurafinak nevezte.

– Hitszegő és hazug – ismételtem el. – Ez némileg konkrétabb, mint a nekem címzett sértés. Kíváncsi lennék, mit értett ez alatt.

– Egyedül Isten tudja, hogy mi jár az őrültek fejében.

Guy testvér előrehajolt.

– Lehet, hogy őrült, megbízott uram, de soha nem lett volna képes megölni Singletont. Én kezeltem, a bal karját teljesen kifordították a helyéből a kínpadon, a szalagjai teljesen szétszakadtak. A jobb lába is hasonló állapotban van, és amint láthattad, egyensúlyát is könnyen elveszíti. Alig bírja el saját magát, nem hogy fegyvert emelne egy ember fejéhez. Kezeltem már a hivatalos kínvallatás áldozatait Franciaországban – tette hozzá halkan –, de Angliában ezelőtt még soha. Úgy tudom, ez új dolog itt.

– A törvény lehetővé teszi használatát, az államot különösen fenyegető esetekben – feleltem élesen. Észrevettem, hogy Mark szemeiben csalódottság, szomorúság csillant. – Természetesen ez mindig sajnálatos – tettem hozzá egy sóhajjal. – De visszatérve szegény Singletonhoz, Jerome testvér talán túl beteg ahhoz, hogy öljön, de bűntársként közreműködhetett.

– Nem, uram, nem, soha – hallatszott kórusban az asztal mellől. Félelmet és feszültséget láttam az elöljárók arcán, nehogy gyilkossággal és árulással hozzák őket összefüggésbe, különös tekintettel ezek szörnyű büntetéseire. Bár, töprengtem, az emberek ügyesen el tudják rejteni valós gondolataikat. Gabriel testvér izgatott arccal előrehajolt.

– Uram, itt senki sem osztja Jerome testvér meggyőződését, ő leginkább terhet jelent számunkra. Mi csak folytatni szeretnénk életünket, békében, a királyhoz hűen és az istentisztelet általa előírt formáinak megfelelően.

– Testvérem mindannyiunk nevében szólt – tette hozzá a számtartó hangosan. – Ámen. – Az asztalnál ülők kórusban visszhangozták ezt.

Helyeslőn bólogattam.

– Ettől Singleton megbízott még halott. Ti, mit gondoltok, ki ölte meg? Számtartó testvér? Perjel testvér?

– Valakik k-kívülről – szólt Edwig. – Találkozni ment valakivel, és megzavarta őket. Boszorkányok. Sátánimádók. Betörtek, hogy megszentségtelenítsék a templomunkat és ellopják a relikviát, ekkor ütközhettek Singleton megbízottba, és megölték őt. A személy pedig, akivel találkozni készült, bárki is lehetett, biztosan eltűnt a kavarodás láttán.

– Shardlake úr szerint a gyilkosságot karddal követhették el – tette hozzá Guy testvér. – Az ilyen emberek nem valószínű, hogy fegyvert hordanak magukkal, nehogy észrevegyék őket.

Gabriel testvér felé fordultam. Mélyet sóhajtott, ujjait a tonzúrája körüli kócos tincseibe mélyesztette.

– A Bűnbánó Tolvaj kezének elveszítése tragédia, a Mi Urunk kálváriájának legszentebb ereklyéje… a hideg is kiráz, ha arra gondolok, micsoda gyűlöletes célokra használhatja a tolvaj. – Arca feszültnek tűnt. Emlékeztem a koponyákra Lord Cromwell szobájában, és ismét ráeszméltem a relikviák hatalmára.

– És vannak a boszorkányságnak ismert gyakorlói a környéken? – kérdeztem.

A perjel megrázta a fejét.

– Pár ravasz nőszemély van a városban, de csak öregasszonyok, akik az árusított gyógyfüveik felett kántálnak.

– Ki tudja, hogy az ördög mily gonoszságokkal dolgozik ebben a bűnös világban? – mondta Guy testvér halkan. – Mi védve vagyunk tőle jámbor monostori életünkben, amennyire csak ember védve lehet, de odakinn… – összerázkódott.

– Aztán itt vannak a szolgák – folytattam. – Mind a hatvan.

– Csak tucatnyi lakik a monostorban – felelte a perjel. – És a helyet jól zárjuk éjszakára, Bugge mester és segítője folyamatosan körbejárnak a felügyeletem alatt.

– Akik itt élnek, többnyire régi, hűséges szolgák – egészítette ki Gabriel testvér. – Miért ölne meg bárki közülük egy ilyen fontos látogatót?

– És miért tenné ezt egy szerzetes vagy egy városlakó? Mindegy, majd meglátjuk. Holnap szeretnék kérdéseket feltenni néhányótoknak – néztem végig a zavarodott arcokon.

A szolgák bejöttek elvinni a tányérokat, egyúttal desszertes tálkákkal cserélve fel őket. Csend volt, míg el nem hagyták a termet. A számtartó elvett egy kanalat, és mert magának az édességből. – Ó, kandírozott gyümölcshéj szirupban – mondta elégedetten –, a hideg éjszakák meleg édesítője.

Hirtelen hangos csattanás hallatszott a sarokból. Mindenki felugrott, és a novícius felé fordult. A fiú összeesett, a padlón hevert. Guy testvér méltatlankodó kiáltással felugrott, és lobogó ruhájában már futott is Simon Whelplay gyékényen fekvő mozdulatlan testéhez. Én is felkeltem, és csatlakoztam hozzá, majd Gabriel testvér, végül mérges arckifejezéssel a perjel is. A fiú halottsápadt volt. Ahogy Guy testvér óvatosan felemelte a fejét, felnyögött, és kinyílt a szeme.

– Minden rendben van – szólította a gyógyító kedvesen. – Elájultál. Fáj valamid?

– A fejem… bevertem a fejemet. Sajnálom… – hirtelen könnycseppek csillantak meg a szeme sarkában, vékony mellkasa megrázkódott, és szánalomra méltóan sírni kezdett. Mortimus perjel felhorkant. Meglepődtem a Guy testvér arcán erre válaszul megjelenő harag láttán.

– Nem csodálom, ha sír a fiú, perjel uram! Mikor evett utoljára tisztességesen? Csupa csont és bőr.

– Kapott kenyeret és vizet. Mint azzal te is tisztában vagy gyógyító testvér, ez a büntetés Szent Benedek Regulája szerint való…

Gabriel testvér dühösen felé fordult.

– A szent nem azt akarta, hogy Isten szolgálói halálra éhezzenek! Úgy dolgoztattad Simont az istállók körül, mint egy kutyát, végül a hidegbe állítottad órákon keresztül. – A novícius zokogása erős köhögésbe csapott át, sápadt arca hirtelen kivörösödött, ahogy levegőért kapkodott. Az ispotályos fülét a fiú mellkasából szűrődő zörejekre hegyezte.

– A tüdeje tele van váladékkal. Most azonnal az ispotályban akarom tudni!

A perjel ismét felhorkant.

– Tán az én hibám, hogy gyenge, mint a harmat? Azért dolgoztattam, hogy megerősödjék. Erre van szüksége…

Gabriel testvér hangja betöltötte a refektóriumot.

– Engedélyezed Guy testvérnek, hogy az ispotályba vigye Simont, vagy keressem meg Fabian apátot?

– Vigyétek a fickót! – csattant fel a perjel. Visszament az asztalhoz. – Puhaság! Puhaság és gyengeség! Ez lesz mindnyájunk veszte! – Dacos tekintettel nézett körbe a refektóriumon, mialatt Gabriel és a gyógyító testvér kitámogatták a szipogó-köhögő novíciust a teremből. Edwig testvér megköszörülte torkát.

– Perjel testvér, azt hiszem, imát k-kellene mondani, és távozhatnánk. Mindjárt itt a k-kompletórium ideje.

Mortimus perjel gyorsan, lélek nélkül elmondott egy imát, majd a szerzetesek felálltak és megvárták, amíg az elöljárók elhagyták a termet. Ahogy az ajtó felé indultam, Edwig testvér odahajolt hozzám, és kenetteljes hangon azt mondta:

– Shardlake uram, nagyon sajnálom, hogy k-kétszer is megzavarták a vacsorádat. Nagyon sajnálatos volt mindez, k-kérlek bocsáss meg nekünk.

– Nem történt semmi, testvér. Minél többet látok Scarnsea életéből, annál gyorsabban fog haladni a nyomozásom. Ha már itt tartunk, igen hálás lennék, ha holnap elérhető lennél számomra, valamennyi könyvelési iratoddal együtt. Singleton megbízott vizsgálata kapcsán felmerültek bizonyos dolgok, amiket szeretnék megvitatni veled. – Bevallom, élvezettel néztem a zavarodott arckifejezést, ami kiült a számtartó arcára. Bólintottam felé köszönésképpen, és odamentem Markhoz, aki az ablakon bámult kifelé. A hó még mindig esett, minden felületet fehérbe borított, némaságba burkolt minden hangot, és elhomályosította a meggörnyedt, kámzsás alakokat, akik a kolostorudvaron átvágva a templomba mentek a kompletóriumra, a nap utolsó istentiszteletére. A harangok még egyszer megszólaltak.

Kilencedik fejezet

Miután visszatértünk szobánkba, Mark ismét leheveredett az ágyrészére. Noha ugyanolyan fáradt voltam, mint ő, muszáj volt a vacsoránál szerzett benyomásaimat összegezni. A kancsóból vizet lögyböltem az arcomra, majd a tűz mellé telepedtem. Az ablakon át halkan beszűrődött a kántálás hangja.

– Hallgasd csak – szólaltam meg –, a szerzetesek a kompletóriumon. Istenhez imádkoznak, hogy vigyázza lelküket a nap végén. Nos, mit gondolsz Scarnsea szent közösségéről?

– Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy képes legyek gondolkodni – nyögött fel.

– Ugyan, gyerünk már, ez volt az első napod egy monostorban. Miként vélekedsz róla?

Kelletlenül felkönyökölt, arca töprengő kifejezést vett fel. Sima vonásainak első halvány ráncait felerősítette a gyertyák fénye által vetett árnyék. Egy nap, gondoltam, éppoly ráncos és barázdált lesz az arca, mint az enyém.

– Ellentmondásos életnek tűnik – szólalt meg. – Egyfelől távol vannak a világtól. Azok a fekete ruhák, az imádságaik. Gabriel testvér szerint elkülönülnek a bűnös külvilágtól. Mégis, láttad, megint hogy nézett rám a fickó? Ráadásul igen kényelmesen élnek. Jól fűtött szobák, pompás faliszőnyegek, finom ételek. És ugyanúgy kártyáznak, mint a többi férfi bármelyik tavernában.

– Igazad van. Szent Benedeket ugyanúgy undor töltené el bőséges életmódjuk láttán, mint Lord Cromwellt. Fabian apát úgy viselkedik, mint egy lord, és persze az is, a felsőházban ül, akárcsak a legtöbb apát.

– Úgy érzem, a perjel nem kedveli őt – töprengett Mark.

– Mortimus perjel úgy állítja be magát, mint aki a reformáció híve, és a könnyű életmód ellenzője. És feltétlenül tesz arról, hogy az alárendeltjeinek se legyen könnyű élete. Megkockáztatom, élvezi is.

– Egyik-másik iskolamesteremre emlékeztet.

– Az iskolamesterek nem hajtják összeesésig a rájuk bízottakat. A legtöbb szülőnek lett volna némi szava ahhoz, ahogy a fiúval bánt. Úgy látszik, a novíciusoknak nincs külön magisztere, nincsenek ehhez elegen. Mind a perjel fennhatósága alatt állnak.

– A betegápoló testvér megpróbált segíteni rajta. Jó embernek tűnik, még ha úgy is néz ki, mint akit nyárson megpirítottak.

Bólintottam.

– És Gabriel testvér is segített, amikor megfenyegette a perjelt az apáttal. Nem hinném, hogy Fabian apátot túlságosan foglalkoztatná a novíciusok jóléte, de ha a perjel túl brutális, valószínűleg visszafogja, hogy elkerülje a botrányt. Most már mindannyiukkal találkoztunk. Mind az öt szerzetessel, akinek tudomása volt arról, hogy Singleton milyen célból jött ide. Fabian apát, Mortimus perjel, Gabriel testvér, Guy testvér. És persze a számtartó.

– Edwig t-t-testvér – utánozta Mark a dadogását.

Elmosolyodtam.

– Elég nagy hatalma van, még ha a szavak felett nem is uralkodik tökéletesen.

– Hajbókoló, ellenszenves alaknak látszik.

– Igen, azt kell, hogy mondjam, az én szívembe sem lopta be magát. Nem szabad azonban hagyni, hogy az első benyomások megtévesszenek. A legnagyobb csaló, akivel valaha találkoztam, a lehető legudvariasabb viselkedéssel bírt. És ne felejtsük el, hogy a számtartó távol volt Singleton halálának éjjelén.

– De miért akarhatta bármelyikük is megölni Singletont? Hiszen ezzel csak erősebb alapot adnak Lord Cromwellnek a rendház bezárásához.

– Mi van, ha az indíték személyes jellegű volt? Ha a megbízott rájött valamire? Hiszen itt volt már pár napja. Mi van, ha valami súlyos bűncselekményt akart nyilvánosságra hozni?

– Goodhaps doktor azt mondta, hogy Singleton éppen a számlakönyveket tanulmányozta a halála napján.

Bólintottam.

– Igen, ezért akarom megnézni ezeket. Térjünk azonban vissza a halála módjához. Ha valaki el akarta hallgattatni, egy, a bordák közé szúrt kés sokkal egyszerűbb lett volna. És miért szentségtelenítette meg a templomot?

Mark megrázta a fejét.

– Kíváncsi lennék, hova rejtette a gyilkos a kardot, ha egyáltalán kard volt. És az ereklyét. És a ruháit, amik valószínűleg véresek lettek.

– Ezernyi rejtekhely lehet ebben a hatalmas épületrengetegben. – Egy pillanatig elgondolkodtam. – Másrészt a többségüket folyamatosan használják.

– A kőfaragók házát, a serfőzdét, és a többi gazdasági épületet, amiket láttunk?

– Leginkább azokat. Nyitva kell tartanunk a szemünket, miközben megismerjük ezt a helyet, és meg kell keresnünk a valószínű rejtekhelyeket.

Mark felsóhajtott.

– A gyilkos akár el is áshatta a ruháit és a kardot. Viszont, ha a hóesés kitart, nem leszünk képesek megtalálni a frissen megbolygatott földet.

– Valóban nem. Nekem reggel ki kell kérdeznem a sekrestyést és a számtartót, a két testvéri ellenséget. Tőled pedig azt szeretném, ha beszélgetnél azzal a lánnyal, Alice-szel.

– Guy testvér figyelmeztetett, hogy tartsam magam távol tőle.

– Én csak azt mondtam, hogy beszélj vele. Ne tegyél semmi mást, nem akarok bajt az ispotályossal. Te könnyen szót értesz a nőkkel. Ez a lány pedig értelmesnek látszik, és valószínűleg ugyanannyi titkot tud erről a helyről, mint bárki más.

Mark nyugtalanul fészkelődött.

– Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy… kedvelem őt, miközben csak információkat szedek ki belőle.

– A mi feladatunk itt csak az információgyűjtés. Nincs szükség rá, hogy hamis képzeteket keltsél benne. Ha úgy látom, hogy bármi, amit felfed, számunkra hasznos lehet, a jutalma nem fog elmaradni. Egy másik helyet kéne találni számára. Egy olyan lánynak, mint ő, nem ezek között a szerzetesek között kellene elsorvadnia.

Mark rám mosolygott.

– Azt hiszem, neked is tetszik, uram. Észrevetted a ragyogó szemeit?

– Valóban nem egy átlagos nő – mondtam semleges hangon.

– Továbbra is szégyenletesnek tartom, hogy becsapjuk őt az információkért.

– Ha a törvény vagy az állam szolgálatában állsz, Mark, hozzá kell szoknod ahhoz, hogy bizonyos esetekben félrevezesd az embereket.

– Értem, uram – felelte Mark nem túl nagy meggyőződéssel. – Csak… nem szeretném semmilyen veszélybe sem sodorni őt.

– Én sem. De mindannyian veszélybe kerülhetünk.

Mark elnémult egy pillanatra.

– Lehet, hogy az apátnak mégis igaza van a boszorkánysággal kapcsolatban? Ez megmagyarázná a templom megszentségtelenítését.

Megráztam a fejem.

– Minél többet tűnődöm ezen, annál inkább úgy gondolom, hogy ezt a gyilkosságot előre eltervezték. A megszentségtelenítés talán csak azért történt, hogy elterelje a kutakodók figyelmét a helyes nyomról. Az apát persze sokkal inkább előnyben részesítené azt a változatot, hogy kívülállók követték el a gyilkosságot.

– Egyetlen keresztény sem gyalázna meg így egy templomot, legyen az akár pápista, akár református.

– Nem. Az egész dolog irtózatos – sóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet, rögtön érezve, hogy az arcizmaim elernyednek a fáradtságtól. Képtelen voltam tovább gondolkodni. Amikor ismét kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Mark izgatott arccal mered rám.

– Említetted, hogy Singleton megbízott holtteste Boleyn Anna királyné lefejezésére emlékeztetett.

– Bizony, ez az emlék még most is felkavar – bólintottam.

– Mindenkit meglepett tavaly, hogy milyen gyors volt a bukása. Még annak ellenére is, hogy mennyire nem szerették.

– Igen. Az Éjféli Holló..

– Azt mondják, hogy a feje beszélni próbált a levágása után.

Feltartottam a kezem.

– Nem beszélhetek erről, Mark. Én állami hivatalnokként voltam ott jelen. Egyébként is, igazad van, most már aludnunk kéne.

Bár csalódottan nézett rám, nem szólt többet, csak csendben fahasábokat tett a tűzre. Bemásztunk az ágyba. Onnan, ahol én feküdtem, láttam, hogy odakint még mindig esett a hó, egy távolabbi, megvilágított ablak előtt kavarogtak a hópelyhek. Néhány szerzetes sokáig ébren volt, hiába, azok a napok már régen elmúltak, amikor télen a barátok visszavonultak aludni sötétedés előtt, hogy ismét fel tudjanak kelni az éjszakai imához.

Fáradtságom ellenére csak hánykolódtam és forgolódtam, az elmém még mindig éber volt. Leginkább arra a lányra, Alice-re gondoltam. Ezen a helyen mindenki potenciális veszélyben volt, de ez még inkább igaz volt egy egyedülálló nőre. Tetszett erős jellemének megvillanása, amit megmutatott magából. Kate-re emlékeztetett.

Annak ellenére, hogy aludni akartam, azon kaptam magam, hogy a három évvel korábban történteken gondolkodom. Kate Wyndham egy londoni posztókereskedő lánya volt; apját egyik üzlettársa hamis könyveléssel vádolta meg, és ügyét az egyházi bíróság elé vitték azon az alapon, hogy egy szerződés egyenértékű egy Isten előtt tett esküvel. Ami a valódi okot illeti, az üzlettárs rokoni kapcsolatban állt egy főesperessel, aki befolyással bírt a bírákra. Én intéztem el, hogy az ügyet áttegyék a királyi törvényszékhez, ahol gyorsan ejtették a vádat. A hálás kereskedő, egy özvegyember meghívott magához vacsorára, és ott találkoztam egyetlen leányával.

Kate szerencsés volt, mert apja hitt abban, hogy a nőknek több képzésre van szükségük, mint amennyi a háztartáshoz szükséges, és Kate-nek kedves, szív alakú arca és sűrű, a válláig leomló barna haja mellett nagyon jó esze volt. Ő volt az első nő az általam ismertek közül, akivel, mint velem teljesen egyenlővel tudtam beszélgetni. Kate semmit sem szeretett jobban annál, mint párbeszédeket folytatni az olyan témákról, mint a jog, az udvar, vagy akár az egyház. Az apjával történtek mindkettőjüket a reformáció elkötelezett támogatójává tették. Azok a Kate-tel és az apjával a házukban végigbeszélgetett esték, majd később a lánnyal egyedül töltött délutánok, amikor elkísért a hosszú vidéki sétáimon – azok voltak életem legszebb pillanatai.

Tudtam, hogy ő csak barátként tekint rám – sokat is viccelődtünk azon, hogy ugyanolyan szabadon társalgok vele, mint tenném egy másik férfival –, mégis kezdtem azon töprengeni, hogy nem alakulhat-e ki valami több közöttünk. Voltam már szerelmes korábban is, de sohasem vallottam meg érzelmeimet, félve attól, hogy torz alakom csak elutasítást válthat ki, és jobbnak láttam várni, amíg akkora vagyont tudok összegyűjteni, ami megfelelően ellensúlyozná a vonzerő hiányát. Kate-nek azonban más olyan dolgot is tudtam nyújtani, ami számára értékes lehetett: tartalmas beszélgetéseket, társaságot és a hasonló gondolkodású barátok körét.

Máig azon tűnődöm, hogy mi történt volna, ha korábban kimutatom a valódi érzelmeimet, de túl sokáig késlekedtem. Egyik este bejelentés nélkül toppantam be a házukba, és Piers Stackville-lel, apja egyik üzlettársának a fiával találtam őt együtt üldögélni. Először nem aggódtam emiatt, mert noha pokolian jóképű volt, de Stackville-t olyan fiatalembernek ismertem, aki a gondosan kicsiszolt lovagias stílusán túl nem sok értéket tudott felmutatni. Amikor azonban észrevettem, ahogy Kate elpirul és kuncog az ostoba megjegyzésein; mellette Kate is egy ostoba lánnyá változott a szememben. Onnantól kezdve semmi másról nem tudott beszélni azon kívül, hogy Piers mit mondott, vagy mit csinált, mindezt olyan sóhajokkal és mosolyokkal kísérve, amelyek darabokra szaggatták a szívemet.

Végül bevallottam neki az érzéseimet. Nagyon ügyetlenül és bután sikerült, végig nyökögtem és elakadtam a saját szavaimban. A legrosszabb dolog mégis Kate teljes meglepődése volt.

– Matthew, azt hittem, hogy csak barátkozni akarsz velem, én soha egy szerelmes szót nem hallottam tőled. Úgy tűnik, hogy nagyon mélyen elrejtetted ezt magadban.

Megkérdeztem, hogy túl későn szóltam-e.

– Ha hat hónappal ezelőtt kérdezed ezt tőlem… talán… – mondta szomorúan.

– Tudom jól, hogy a külsőm nem olyan, hogy szenvedélyt szítson.

– Ne ócsárold magát! – kiabált rám váratlan hévvel. – Igen férfias arcod van és nagyon udvarias a modorod, csak túl nagy ügyet csinálsz a görbe hátadból, mintha csak egyedül neked lenne ilyen. Túl sok benned az önsajnálat, Matthew, és túl sok a büszkeség.

– Akkor…

A szemében könnyek gyűltek, miközben megrázta a fejét.

– Most már késő. Szeretem Pierst. Megkérte az apámtól a kezemet.

Nyersen azt mondtam ekkor, hogy Piers nem illik hozzá, és elvágyódik majd tőle az unalom miatt. Erre ő hevesen úgy reagált, hogy hamarosan majd gyermekei lesznek és egy szép háza, amikről neki kell majd gondoskodnia, és vajon nem ez-e a megfelelő, Isten által kijelölt szerep egy nő számára? Ezt hallva, összetörve távoztam.

Soha többé nem láttam őt. Egy héttel később az izzadókór szélvészként csapott le a városunkra. Százak kezdtek el reszketni és izzadni, kerültek ágyba, majd haltak meg két napon belül. A betegség nem tett különbséget a társadalmi rangok között, Kate-et és apját is elvitte. Még mindig élénken emlékszem a temetésükre, amit én szerveztem meg, mint az idős ember végakaratának végrehajtója. Miközben a fakoporsóikat lassan a mélybe eresztették, a sír túloldalán álló Piers Stackville feldúlt arca elárulta, hogy semmivel sem szerette kevésbé Kate-et, mint én. Biccentett felém, némán nyugtázva jelenlétemet, és szomorú mosollyal én is visszaköszöntem. Hálás voltam Istennek, hogy legalább a purgatórium hamis tanítása nem köt gúzsba, ami további szenvedést okozott volna Kate-nek. Tudtam, hogy tiszta lelke biztosan üdvözül, és Krisztus mellett pihen majd.

Könnyek szöknek a szemembe, ahogy írom ezeket a sorokat, ugyanúgy, mint első Scarnsea-beli estémen. Hagytam, hogy végigfolyjanak arcomon, de hangosan sírnom nem volt szabad, nehogy Mark egy kínos helyzetre ébredjen. Megkönnyebbültem tőlük, majd elaludtam.

A lidércnyomás azonban visszatért még ugyanazon az éjszakán. Hónapok óta nem álmodtam már Anna királyné kivégzésével, de Singleton holttestének látványa minden emléket visszahozott. Megint ott álltam a Tower Green gyepén egy fényes tavaszi reggelen, a szalmával beborított vérpad körül álló óriási tömegben. A sokaság előtt álltam, Lord Cromwell ugyanis megparancsolta minden pártfogoltjának, hogy jelenjen meg, és jelenlétükkel is hitet tegyenek a király döntése mellett, ami a királyné bukását hozta. Ő maga szintén a közelben állt, az első sorban. Felemelkedését a Boleyn Annát támogató társaság tagjaként érte el, majd ő készítette elő a házasságtörés miatt benyújtott vádiratot, ami a királyné végzetét jelentette. Fenyegető és zord arckifejezéssel állt, a szigorú igazságszolgáltatás megtestesítőjeként.

A tönk mellett, ami körül a szalma vastagon beborította a deszkákat, a francia földről hozott hóhér állt a karjait összefonva, fekete, baljóslatú csuklyájában. Tekintetemmel a kardot kerestem, amit azért hozott magával, hogy a királyné saját kérésére biztosítsa a könyörületes véget, de sehol sem láttam. Lehajtott fejjel álltam, hódolatomat fejezve ki ezzel annak a néhány embernek, akik ennek az országnak a legnagyszerűbb férfijai közé tartoznak: Audley lordkancellárnak, és Sir Richard Richnek, Suffolk earljének.

Úgy álltunk ott elöl, mint megannyi szobor, senki nem szólalt meg közülünk, bár a mögöttünk lévő tömegből folyamatosan beszélgetés moraja hallatszott. Van egy almafa a Tower Greenen, ami akkor tele volt virágokkal, és egy feketerigó énekelt az egyik ágán ülve a magasban, mit sem törődve a tömeggel. Miközben figyeltem, irigység fogta el a szívemet a madár szabadsága miatt.

Hirtelen mozgolódás támadt, és megjelent a királyné, az udvarhölgyei, egy miseingben lévő lelkész és vörös köpenyes őrei kíséretében. Soványnak és megviseltnek látszott, csontos vállai meggörnyedtek a fehér köpenye alatt, a haja kontyba volt összefogva. A vérpad felé közeledve állandóan hátra-hátranézett, mintha arra számítana, hogy az utolsó pillanatban érkezik egy futár a király kegyelmét hozva. Az udvar szívében eltöltött kilenc év után tudhatta volna, hogy egy ilyen nagyszerűen megszervezett látványosságot nem állítanak le. Amint közelebb ért a vérpadhoz, sötét karikákkal övezett nagy barna szemei vadul cikáztak ide-oda – azt hiszem, hozzám hasonlóan a kardot kereste tekintetével.

Álmomban nem voltak sem hosszadalmas előkészületek, sem hosszú imák, sem Anna királyné vérpadról intézett beszéde, amiben mindenkit arra kért, hogy imádkozzanak a király életéért. Az én álmomban azonnal letérdelt arccal a tömeg felé, és imádkozni kezdett. Ismét hallottam vékony hangjának éles kiáltásait, újra és újra: „Istenem, fogadd el az én lelkemet! Istenem, szánd meg az én lelkemet!” Aztán a hóhér lehajolt, és előszedte a hatalmas kardot, amit eddig valahol a szalmában rejtegetett. „Szóval ott volt”, gondoltam. Aztán csak egy villanás látszott és kiáltás hallatszott, amint a kard keresztül szelte a levegőt gyorsabban, mint ahogy azt a szem követni tudná, és a királyné feje a spriccelő vér közepette felperdült a levegőbe.

Érezvén a rám törő émelygést, gyorsan becsuktam a szememet, de így is hallottam a tömeg zúgását, amit csak néhány „hurrá” tört meg. Csak akkor néztem fel ismét, amikor a francia hóhér alig érthető akcentusával felhangzottak az előírt szavak: „így végzi a király minden ellensége.” Majd vérrel átitatott ruhájában, és a vöröslő szalmán állva a magasba tartotta a királyné véres fejét, miközben a testből még mindig lüktetve ömlött ki a vér.

A pápisták azt állítják, hogy ugyanebben a pillanatban a gyertyák maguktól meggyulladtak a doveri templomban, és ezenkívül keringtek még más hasonlóan ostoba legendák is szerte az országban. Én magam azonban csak azt tanúsíthatom, hogy a szemek a királyné lemetszett fejében mozogtak, és vadul körbepillantottak a tömegen, az ajkai pedig úgy mozogtak, mintha szavakat formálnának. Valaki felsikoltott hátul a tömegben, és hallottam a buggyos ruhaujjak suhogását, ahogy mindenki keresztet vetett. A szemek és az ajkak mozgása kevesebb, mint fél percig tarthatott, és nem fél óráig, mint ahogy azt később az emberek mesélték. Én azonban minden egyes másodpercet újra átéltem a rémálmomban, imádkozva azért, hogy azok a kísérteties szemek végre nyugton maradjanak. Végül a hóhér behajította a fejet egy koporsóként szolgáló fadobozba, és ugyanabban a pillanatban, ahogy az tompa puffanással beleesett, egy éles kiáltással felébredtem álmomból arra, hogy valaki kopog az ajtón.

Nehezen lélegezve feküdtem egy pillanatig, érezve, hogy az izzadság megdermed a testemen a mindent átható hidegben. Megint felhangzott a kopogás, aztán Alice hangja is sürgetően: – Shardlake úr! Királyi megbízott!

Az éjszaka közepén jártunk, a tűz már majdnem kialudt, és a szoba is teljesen kihűlt. Mark felnyögött és megmozdult a priccsén.

– Mi az? – kiáltottam ki, a rémálomtól még mindig vadul kalapáló szívem miatt meglehetősen bizonytalan hangon.

– Guy testvér kéri, hogy gyere azonnal, uram.

– Várj egy pillanatot! – Kimásztam az ágyból és meggyújtottam egy gyertyát a kandalló izzó parazsáról. Sűrűn pislogva és összekócolt hajjal Mark is felemelkedett.

– Mi történik?

– Nem tudom. Maradj itt. – Felkaptam a nadrágomat és kinyitottam az ajtót. A lány egy, a ruhájára vett fehér kötényben állt odakint.

– Bocsánatodért esedezem, uram, de Simon Whelplay nagyon beteg, és beszélni akar veled. Guy testvér mondta, hogy ébresszelek fel.

– Jól van – bólintottam és követtem őt a fagyos folyosón. Hamarosan egy nyitott ajtóhoz értünk, amin különböző hangok szűrődtek ki: Guy testvéré és még valakinek a fájdalomtól nyöszörgő hangja. Belépve az ajtón, a novíciust pillantottam meg egy kerekes ágyon feküdve. Arca csillogott az izzadságtól, és lázasan dünnyögött, lélegzete ziháló és súlyos volt. Guy testvér az ágy mellett ült, és a homlokát törölgette egy ruhával, amit időnként egy tálban megnedvesített.

– Mi a baja? – kérdeztem, nem tudván leplezni az idegességet a hangomban, mivel az izzadókórnak voltak ilyen tünetei.

Az ispotályos komoly arccal nézett rám.

– Tüdővizenyő. Nem csoda, azok után, hogy mennyit állt étel nélkül a hidegben. Veszélyesen magas láza van, de ő mégis azt követelte, hogy beszélhessen veled. Nem nyugodhat, amíg ezt meg nem teszi.

Vonakodva közelebb léptem az ágyhoz, bár nem túl közel, nehogy fertőzést leheljen rám. A fiú rám szegezte vörös karikás szemeit.

– Megbízott uram – hörögte. – Téged azért küldtek ide, hogy kiderítsd az igazságot?

– Igen, azért vagyok itt, hogy kinyomozzam Singleton megbízott halálát.

– Nem ő az első, akit megöltek. – zihálta. – Nem ő az első. Tudom.

– Hogy érted ezt? Ki halt még meg rajta kívül?

Egy hosszú kínzó köhögésroham rázta meg a sovány testét, és hallani lehetett, ahogy a váladék bugyborékolt a mellkasában. Kimerülten visszazuhant az ágyba. Szemei Alice-re néztek.

– Szegény, jó leány. Figyelmeztettem az itteni veszélyre… – Sírni kezdett, és az öklendező zokogás másik köhögési rohamba fordult, ami úgy tűnt, hogy mindjárt darabokra szakítja a törékeny testét. Alice-hez fordultam.

– Hogy értette ezt? – kérdeztem élesen. – Mire figyelmeztetett téged?

Az arca zavarodottnak tűnt.

– Nem értem, uram. Sohasem figyelmeztetett engem semmire, alig beszéltem vele korábban.

Guy testvérre néztem. Ő ugyanolyan tanácstalannak tűnt. Gondterhelten figyelte a fiút.

– Nagyon beteg ez a novícius, megbízott. Most hagyni kellene, hogy pihenjen.

– Nem, testvér, muszáj még néhány kérdést feltennem. Neked van bármilyen elképzelésed, hogy mire gondolhatott?

– Nem, uram. Én sem ismertem őt jobban, mint Alice.

Még közelebb léptem az ágyhoz, és a fiú fölé hajoltam.

– Whelplay, mondd el, hogy mire gondoltál az előbb. Alice azt mondja, hogy ő semmilyen figyelmeztetést nem kapott…

– Alice jó – hörögte. – A drága, kedves Alice. Figyelmeztetni kell… – megint köhögni kezdett, és Guy testvér határozottan közénk lépett.

– Most meg kell kérjelek, hogy távozz, megbízott uram. Azt gondoltam, ha beszélhet veled, talán megnyugszik, de csak félrebeszél. Adnom kell neki egy adag orvosságot, amitől el tud aludni.

– Kérem, uram – tette hozzá Alice –, légy irgalmas. Látod, hogy mennyire beteg.

Elhúzódtam a fiútól, aki úgy tűnt, hogy a kimerültségtől az eszméletlenségbe zuhant.

– Milyen súlyos a betegsége? – kérdeztem.

– Vagy legyőzi a lázat hamarosan, vagy az öli meg őt – felelte komoran. – Nem kellett volna így bánni vele – tette hozzá immár dühösen. – Reggel panaszt teszek az apátnál, amúgy is idejön, hogy meglátogassa a fiút. Mortimus perjel ezúttal túlságosan messzire ment.

– Ki kell találnom, hogy mire gondolt a fiú. Holnap ismét eljövök, és azt akarom, hogy azonnal üzenj, ha az állapota súlyosbodik.

– Természetesen. Most pedig elnézésedet kell kérnem, uram, de elő kell készítenem néhány gyógynövényt…

Bólintottam, és kiment a szobából. Rámosolyogtam Alice-re, igyekeztem magabiztosnak tűnni.

– Különös ügy – szögeztem le. – Ötleted sincs, hogy mire gondolhatott a fiú? Először azt mondta, hogy figyelmeztetett téged, később pedig azt, hogy meg kell ezt tennie.

– Semmit sem mondott nekem, uram. Amikor behozták őt, aludt egy keveset, majd ahogy a láza emelkedett, téged kért.

– Mit érthetett azon, hogy nem Singleton volt az első?

– Szavamra mondom, uram, nem tudom. – Hangjában nyugtalanság bujkált. Felé fordultam, és szelíden szóltam hozzá.

– Úgy érzed, hogy veszélybe kerülhetsz, Alice?

– Nem, uram. – Az arca elvörösödött, és meglepetéssel vettem észre rajta a harag és megvetés hullámát. – Egyes szerzetesek ugyan időről időre közeledni próbálnak felém, de ezeket mindig sikerül Guy testvér pártfogásának és a saját eszemnek köszönhetően elhárítani. Ez azonban csak kellemetlenség, nem veszély.

Bólintottam, ismét elképedve erős személyisége láttán.

– Boldogtalan vagy ezen a helyen? – kérdeztem csendesen, mire megvonta a vállát.

– Ez is csak egy munka. És nagyon jó mesterem van.

– Alice, ha segíthetek neked bármiben, vagy ha valami mást is el akarsz mondani nekem, kérlek, keress meg. Nem szeretnélek veszélyben tudni.

– Köszönöm, uram. Nagyon hálás vagyok – mondta visszafogottan; nem volt több oka megbízni bennem, mint a szerzetesekben, de Markkal szemben talán oldottabb lesz. Visszafordult a betegéhez, aki ismét hánykódni kezdett a láz miatt, és félő volt, hogy lerúgja magáról az ágyneműt.

– Akkor jó éjszakát, Alice.

Ő már a novíciust próbálta lenyugtatni, és nem nézett fel. – Jó éjt, uram.

Visszaindultam a szobám felé a jéghideg folyosón. Útközben megálltam egy ablaknál, és láttam, hogy a havazás végre lecsendesült. Vastag és érintetlen hótakaró borított mindent, fehéren ragyogott a telihold fényében. Egy pillantást vetettem a távoli kopár földekre, amiket itt-ott megtörtek a régi épületek fekete árnyai, és oly csapdába esettnek és elszigeteltnek éreztem magam Scarnsea-ben, mintha a Hold üres felszínén állnék.

Tizedik fejezet

Amikor felébredtem, az első pillanatban nem tudtam, hol vagyok; a reggeli fénysugarak szokatlan ragyogással szűrődtek be egy számomra ismeretlen szobába. Aztán minden eszembe jutott, és lassan felültem. Mark, aki az éjjel újra mély álomba zuhant, mire visszatértem a novíciussal folytatott beszélgetésből, már fent volt. Megrakta a tüzet, és egy gőzölgő, vízzel teli tál mellett félmeztelenül állva éppen borotválkozott. A vakító napsugarak kintről verődtek vissza a mindent vastagon beterítő hóról, amit itt-ott a madarak lábnyomai pöttyöztek.

– Jó reggelt, uram – köszöntött Mark miközben hunyorogva szemlélte az arcát egy régi bronztükörben.

– Mennyi az idő?

– Kilenc óra múlt. Az ispotályos azt üzente, hogy az ispotály konyhájában vár minket a reggelivel. Tudta, hogy nagyon fáradtak vagyunk, és hagyott minket tovább aludni.

Ledobtam magamról a takarót.

– Nincs annyi időnk, hogy alvásra vesztegessük! Siess, fejezd be a borotválkozást, és húzd az ingedet – sürgettem, miközben kezdtem felvenni a ruháimat.

– Te nem borotválkozol?

– El fognak viselni borostásan is. – Az elvégzendő munka gondolata nyomasztóan nehezedett elmémre. – Siess már. Alaposan körül akarok nézni ezen a helyen, és beszélni akarok az elöljárókkal. Neked pedig lehetőséget kell találnod, hogy beszélhess Alice kisasszonnyal. Aztán tegyél egy sétát a monostorban, és keressél olyan helyeket, ahová esetleg elrejthették a kardot. Olyan gyorsan kell felderítenünk ezt a helyet, amilyen gyorsan csak tudjuk, van ugyanis egy újabb problémánk. – Miközben megkötöttem a nadrágomat, elmeséltem neki, hogy mi történt előző éjjel, amikor meglátogattam Whelplayt.

– Valaki mást is megöltek? Jézus. Óráról órára jobban összegubancolódik minden.

– Tudom. És nagyon kevés időnk van arra, hogy kibogozzuk. Gyerünk.

Lesiettünk a folyosón át a betegápoló szobába. Guy testvért az asztalánál találtuk, amint arab nyelvű könyvét tanulmányozta.

– Hát felébredtetek – állapította meg lágy akcentusával, majd kelletlenül becsukta a könyvet, és egy kis kamrába vezetett minket, ahol még több kampókra függesztett gyógynövény száradt. Intett, hogy üljünk az asztalhoz, majd kenyeret, sajtot és egy kancsó sört tett elénk.

– Hogy van a beteged? – kérdeztem, miközben falatoztunk.

– Reggelre kicsit jobban lett, hála az Úrnak. Elmúlt a láza, és most mélyen alszik. Az apát majd később jön meglátogatni őt.

– Mondd csak, mit tudsz Whelplayről?

– Egy Townbridge-hez közel élő földműves gazda fia. – Guy testvér szomorkásán elmosolyodott. – Egyike azoknak, akik természetüknél fogva nem elég kemények ehhez a durva világhoz, túl könnyen sérülnek. Ilyen lelkek gyakran kerülnek ide. Azt hiszem, hogy Isten is ide szánja őket.

– Egy kellemes menedék a világ elől, nem igaz?

– Az olyanok, mint Simon testvér, az imáikkal szolgálják az Urat és a világot. Nem jobb-e mindenkinek ez, mint egy gúnyolódással és kegyetlenséggel teli élet, amiben gyakran van része az ilyen embereknek odakint? És a jelen körülmények között aligha állíthatjuk azt, hogy menedékre talált.

Komolyan néztem rá.

– Hát, valóban nem, a gúnyolódást és a kegyetlen bánásmódot itt is megtalálta. Ha befejeztük az étkezést, Guy testvér, szeretném, ha elvezetnél a konyhába, ahol megtaláltad a holttestet. Attól tartok, hogy így is sok időt elvesztegettünk.

– Természetesen. Bár nem tudom túl sokáig magukra hagyni a betegeimet...

– Fél óra bőven elég lesz – nyugtattam meg, majd még egy utolsót hörpintettem a sörömből, felálltam, és magamra terítettem a köpenyemet. – Poer úr itt marad az ispotályban, mivel délelőttre pihenőt adtam neki. Csak utánad, testvér.

Keresztülmentünk a nagy kórtermen, ahol Alice megint az idős szerzetest gondozta. A férfi, aki sokkal öregebb volt bárkinél, mint akit valaha láttam, lassan és nagy erőkifejtéssel lélegezve feküdt. Nem is állhatott volna vele élesebb ellentétben kövérkés szomszédja, aki az ágyában ülve játszott valamilyen kártyajátékot. A vak beteg egy széken ülve aludt.

Az ispotályos kinyitotta a bejárati ajtót, de gyorsan vissza is lépett, amikor a küszöbre beomlott az ajtó előtt majdnem lábnyi vastagon tornyosuló hó.

– Hócipőt kell vennünk, különben elfagy a lábunk ebben gyalogolva – állapította meg, majd elnézést kérve elsietett. A kék égbolt alatt a levegő olyan tiszta és hideg volt, amilyen még soha, a leheletem gomolygott az ajtóban. A hó az a könnyű, pelyhes fajta volt, ami a legkeményebb időjárással jön. Keresztülgyalogolni rajta kínszenvedés, szerencsére magammal vittem sétabotomat, aminek segítségével még gyenge egyensúlyom ellenére is könnyedén tudtam haladni. Guy testvér erős bőr lábbeliket cipelve tért vissza.

– Be kellett szereznem ezeket az épületen kívül dolgozó szerzeteseknek – magyarázta, miközben felkötöztük a cipőket a lábunkra. Miután kiléptünk az ajtón, majdnem térdig süppedtünk a hóban. Guy testvér arcvonásai még sötétebbnek tűntek a fehérségben, mint bármikor eddig. A konyhába vezető ajtó nem volt messze, és észrevettem, hogy a főépületnek közös fala volt az ispotállyal. Megkérdeztem, hogy nincs-e átjáró a kettő között.

– Volt régen egy folyosó – válaszolta –, de azt lezárták a Fekete Halál idején, hogy megakadályozzák a fertőzés terjedését, és sohasem nyitották meg újra. Ésszerű intézkedés volt.

– Múlt éjjel, amikor megláttam a fiút, megijedtem, hogy az izzadókor kapta el. Láttam a betegséget korábban, és iszonyú élmény volt. Persze azt a városok rossz levegője okozta.

– Isten kegyelméből én nem sokszor találkoztam a pestissel. Leginkább azokkal a bajokkal kellett foglalkoznom, amiket a hideg templomokban való imák alatti hosszú egy helyben állás okozott. És az időskorral járó gondokkal, természetesen.

– Van egy beteged, aki nagyon gyengének tűnik; az az öregember.

– Igen, ő Francis testvér, kilencvennégy éves. Ilyen öregen ismét gyermekké válik, ráadásul most még hideglelése is van. Azt hiszem, hosszú zarándoklatának a végéhez közeledik.

– És mi a baja a kövér fickónak?

– Elfekélyesedett visszere van, mint Septimus testvérnek, csak rosszabb annál. Lecsapoltam, és most pihen egy kicsit. – Guy testvér elmosolyodott. – Külön feladat lesz őt ismét lábra állítani. Az emberek nem szívesen hagyják el az ispotályt. Andrew testvért már ki sem lehet mozdítani. A vakság az utóbbi időben támadta meg őt, és fél kimenni onnan. Teljesen elhagyta az önbizalma.

– Hány idős szerzetesnek kell a gondját viselned?

– Egy tucatnyinak. A testvérek hosszú életre számíthatnak, négyen közülük nyolcvanon is túl vannak.

– Nincsenek is kitéve olyan megterhelésnek és nélkülözésnek, mint a legtöbb ember.

– Vagy talán áhítatuk nemcsak a lelküket, de a testüket is megerősíti… itt is vagyunk.

Miután keresztülvezetett egy erős tölgyfa ajtón, pontosan az a kép tárult elém, amit előző este leírt nekem: egy rövid folyosó vezetett a konyhába. Az ajtó nyitva volt, és az emberi hangok mellett tányérok csörömpölése hallatszott ki, orrunkat pedig sültek ínycsiklandozó illata csapta meg. A konyhában éppen fél tucat szolga készítette elő az ételt. A helyiség tágas volt, tisztának és rendezettnek tűnt.

– Tehát, testvér, amikor bejöttél azon az éjszakán, hol volt a holttest?

Az ispotályos a szolgák kíváncsi tekintetei között néhány lépést tett előre.

– Éppen itt, a nagy asztal mellett. A test hason feküdt, a lábak az ajtó felé mutattak. A fej pedig oda került – mutatott egy „vaj” feliratú vasdézsa irányába. Követtem a tekintetét, ahogy a szolgák is. Az egyikük keresztet vetett.

– Tehát éppen csak belépett az ajtón, amikor lesújtottak rá – tűnődtem. Annál a helynél, ahová Singleton zuhant, egy nagy tálalószekrény állt. A támadó ennek árnyékában rejtőzhetett el, és amikor a megbízott elhaladt mellette, kiugrott és lecsapott rá. Kiléptem a távolságot és meglendítettem a botomat a levegőben, amitől az egyik szolga ijedtében hátraugrott.

– Igen, elég hely van egy nagy suhintáshoz. Úgy gondolom, így történhetett.

– Egy éles pengével és erős kézzel… igen, meg lehetett tenni – jegyezte meg eltöprengve Guy testvér.

– Kellett hozzá a gyakorlottság, hogy így kezelje a kardot. – Körbenéztem a szolgákon. – Ki a konyhamester?

Egy szakállas, foltos kötényű férfi lépett előre és meghajolt.

– Ralph Spenlay, szolgálatodra, uram.

– Te vagy itt a konyha vezetője, Spenlay mester, és neked is vannak kulcsaid a konyhához?

– Igen, megbízott uram.

– És csak az udvar felőli ajtó az egyetlen bejárat ide?

– Igen.

– A konyhába vezető ajtót szintén zárva tartjátok?

– Nincs rá szükség. Csak az udvarra nyíló ajtón keresztül lehet ide bejutni.

– Kinek van még hozzá kulcsa?

– A betegápoló testvérnek, uram, az apátnak és a perjelnek. És természetesen Bugge mesternek, a kapuőrnek, az éjszakai kőrútjához. Senki másnak. Én szinte itt élek, én nyitom ki a konyhát reggelente, és én zárom be éjszakára. Ha bárki másnak szüksége van a kulcsokra, az hozzám jön. Tudod, az emberek ellopnák az élelmet, nem számít, hogy azt a szerzetesek asztalára szánjuk. Persze miért is számítana, amikor vannak reggelek, amikor Gabriel testvért is itt látom őgyelegni a folyosón, mintha csak arra várna, hogy hátat fordítsunk neki, és megkaparinthasson valamit. És ő az egyik elöljáró…

– Mi történik akkor, ha megbetegszel, vagy éppen távol vagy, és valaki szeretne bejutni?

– Akkor Bugge mesterhez vagy a perjelhez kell fordulnia. – Elmosolyodott. – Nem mintha az emberek szívesen zavarnák őket, hacsak nagyon nem muszáj.

– Köszönöm, Spenlay mester, nagyon sokat segítettél. – Kinyújtottam az ujjam, és kikaptam a tálból egy kis krémet. A szakács döbbenten meredt rám.

– Nagyon finom. Nem tartalak fel tovább, Guy testvér. Most meglátogatnám a számtartót, ha lennél olyan kedves útba igazítani a hivatalához.

Miután a testvér megmutatta az irányt, elindultam, hogy átkínlódjam magam a ropogó hóban. A monostor ma sokkal csendesebb volt, mint előző nap – mind a kutyák, mind az emberek az épületeken belül tartózkodtak. Miközben gyalogoltam, egyre inkább erősödött bennem az a gondolat, hogy csak egy tapasztalt kardforgató lehetett képes arra, hogy Singleton mögé lépve egy mozdulattal lecsapja a fejét. Ezt egyetlen itt látott emberről sem tudtam elképzelni. Az apát ugyan nagydarab férfi volt, ahogy Gabriel testvér is, de a kardvívás a nemesek mestersége volt, és nem a szerzeteseké. Gabrielről eszembe jutott a szakács róla tett megjegyzése, ami meglepett. A sekrestyés nem olyan embernek tűnt, aki a konyha körül sündörög, hogy ételt lopjon.

Körbenéztem a hóval borított udvaron. A Londonba vezető út valószínűleg járhatatlanná vált, és nem töltött el jó érzéssel, hogy Mark és én többé-kevésbé csapdába estünk itt, összezárva egy gyilkossal. Hirtelen ráeszméltem, hogy miközben a belső udvaron haladok keresztül, öntudatlanul is próbálok minél távolabb maradni az árnyékos kapualjaktól. Megborzongtam. Különös érzés volt egyedül sétálni a magas falak között a fehér némaságban, és megkönnyebbüléssel vettem észre a kapunál havat lapátoló Bugge-t, amint egy másik szolga segítségével éppen ösvényt vágott a hóba.

Amikor a közelükbe értem, a kapuőr az erőkifejtéstől vöröslő arccal felpillantott rám. Társa, egy köpcös fiatalember, akinek arcát szemölcsök csúfították el, idegesen elmosolyodott és meghajolt. Mindketten keményen dolgoztak, és ettől elég visszataszító szag párolgott belőlük.

– Jó reggelt, uram – köszöntött kenetteljes hangon Bugge. Nyilvánvalóan megparancsolták neki, hogy adja meg a megfelelő tiszteletet.

– Kegyetlen időjárás.

– Csakugyan az, uram. Megint korán jött a tél.

– Ha már találkoztunk, szeretném, ha mondanál pár szót az éjszakai szolgálatodról.

A kapuőr bólintott, és a lapátjára támaszkodva belekezdett.

– Minden éjszaka kétszer kell körbejárni a monostor teljes területét, este kilenckor és hajnali fél négykor. Valamelyikünk, vagy én, vagy David, akit itt látsz mellettem, tesz egy teljes kört, és minden ajtót ellenőriz.

– És a kapuk? Azokat bezárjátok éjszakára?

– Minden este kilenckor. És minden reggel kilenckor nyitjuk príma után. Még egy kutya sem juthat be ide, ha a kapu zárva van.

– Sem egy macska – tette hozzá David. Élénk szemei voltak, ami arra utalt, hogy talán csúnya volt, de buta nem.

– A macskák képesek mászni – vetettem fel. – Ahogy az emberek is.

Vad arckifejezés jelent meg a kapuőr arcán.

– Egy tizenkét láb magas falon nem. Láthattad uram, hogy meglehetősen meredek mindenhol, ezen senki nem tudna felkúszni.

– A fal a teljes monostort körbeveszi?

– Kivéve a hátsó részen. Ott van egy beomlott rész, de az közvetlenül a mocsárnál emelkedik. Azon meg senki nem tud keresztül gázolni, különösképpen éjszaka. Az ember elvét egy lépést, és máris a feje búbjáig elmerül a iszapban, glutty – mondta, és felemelt kezét lefelé nyomta.

– Ha senki nem képes bejutni ide, akkor miért kell körbejárni?

Bugge közelebb hajolt. Visszahőköltem a bűzétől, de őt ez láthatóan nem zavarta.

– Az emberek vétkeznek, uram, még itt is – mondta bizalmaskodó modorban. – Az öreg perjel idején nagyon meglazult a fegyelem. Amikor Mortimus perjel megérkezett, elrendelte az éjszakai őrjáratokat, és azonnal jelenteni kell neki, ha valakit az ágyán kívül találunk. Ez az, amit én teszek. Félelem és részrehajlás nélkül – fejezte be boldogan mosolyogva.

– Mi van azzal az éjszakával, amikor Singleton megbízottat meggyilkolták? Láttál bármit is, ami arra utalna, hogy betört ide valaki?

Megrázta a fejét.

– Nem, uram. Bármire megesküdnék, hogy minden úgy volt, ahogy lennie kellett fél négy és fél öt között, mivel én magam jártam akkor körbe. Próbáltam a konyhába vezető udvari ajtót is, mint mindig, de zárva volt. Egyébként láttam a megbízottat is – tette hozzá fontoskodva.

– Igen, hallottam, hogy láttad őt. Hol is pontosan?

– A körutamon. Éppen a kolostorudvaron vágtam át, amikor észrevettem, hogy valami megmoccan a sötétben. Odakiáltottam. A megbízott volt az, teljesen felöltözve.

– Mit keresett ott abban az órában?

– Azt mondta, hogy egy találkozója van, uram. – Elmosolyodott, élvezve a figyelmet. – Azt mondta, hogyha találkozom bárkivel a testvérek közül, aki azt állítja, hogy éppen úton van, hogy találkozzon vele, akkor hagyjam tovább menni.

– Tehát ő ment találkozóra valakivel?

– Én ezt mondanám. Ráadásul igen közel járt a konyhához.

– Mikor volt ez pontosan?

– Úgy vélem, negyed öt körül. Már közel jártam a körutam végéhez.

Fejemmel a mögöttünk tornyosuló hatalmas épülettömeg felé intettem. – A templom zárva van éjszaka?

– Nem, uram, soha. Viszont én körbejártam akkor is, mint mindig, mielőtt a kerengőt ellenőrzöm, és minden rendben volt. Aztán fél ötkor visszatértem a házamba. Mortimus perjel adott nekem egy kis órát – jegyezte meg büszkén –, így mindig ellenőrizni tudom az időt. Aludtam egy keveset, Davidre hagyva az őrködést, aztán öt körül nagy sírás-rívásra ébredtem.

– Singleton megbízott tehát éppen úton volt, hogy találkozzon valakivel a szerzetesek közül. Ez alapján úgy tűnik, mintha azt a súlyos bűncselekményt, amit itt egy héttel ezelőtt elkövettek, egy szerzetes tette.

– Én csak azt mondtam, hogy senki nem tört be ide. Lehetetlen. Ez minden, amit tudok – mondta vonakodva Bugge.

– Nem lehetetlen ugyan, de nem is valószínű, ezzel egyetértek. Köszönöm, Bugge mester, nagyon sokat segítettél. – Bólintottam, majd magam elé vettem a botomat, megfordultam, és otthagytam őket, hogy visszatérhessenek a munkájukhoz.

Visszairányítottam a lépteimet arrafelé, ahol egy zöld ajtó a számtartó házát jelezte. Kopogás nélkül léptem be. Egy zsúfolt, a saját kis világomra emlékeztető szobában találtam magam: fehérre meszelt falak mentén sorakozó, főkönyvekkel teli polcok, és a padló minden szabad szegletét beborító listák és számlák tömkelege. Két szerzetes dolgozott az asztaloknál ülve. Egy idős, vizenyős szemű, aki pénzérméket számolt, és egy fiatal, éppen egy főkönyv felett görnyedő, szakállas szerzetes, akit előző este láttam veszíteni kártyán. Mögöttük állt egy láda, rajta az általam valaha látott legnagyobb lakattal, ami kétségtelenné tette, hogy ez az apátság kincstára.

Amikor beléptem mindkét szerzetes azonnal felugrott.

– Jó reggelt – üdvözöltem őket. A párás lélegzetem gomolygott a fűtetlen szoba levegőjében. – Edwig testvért keresem.

A fiatal szerzetes a belső ajtó felé lesett. – Edwig testvér az apáttal van…

– Ott bent? Akkor csatlakozom hozzájuk – ezzel a belső ajtóhoz léptem, tudomást sem véve a tiltakozásul félig felemelt kézről. Az ajtót kitárva egy lépcsővel találtam szemközt magam. A lépcsőn felmászva kis pihenőrészre jutottam, ahonnan egy ablakon keresztül kilátás nyílt a fehérben úszó tájra. Az ezzel átellenben lévő ajtó mögül hangok szűrődtek ki. Egy pillanatig kivártam, de miután nem tudtam kivenni, hogy miről beszélhetnek odabent, kinyitottam az ajtót és beléptem.

Fabian apát ingerült hangon beszélt Edwig testvérhez.

– Többet kellene kérnünk. Nem illik a státuszunkhoz, hogy hagyjuk ezt elmenni háromszáznál kevesebbért…

– Nekem most van leginkább szükségem arra a pénzre a ládámba, apát úr. Ha ő hajlandó készpénzben f-fizetni a földért, akkor nekünk el kell f-fogadni! – A dadogása ellenére hajthatatlanság érződött a számtartó hangjában. Fabian apát tanácstalanul nézett körbe.

– Ó, Shardlake úr…

– Uram, ez egy magán jellegű beszélgetés – tört ki a számtartóból, miközben hirtelen harag öntötte el az arcát.

– Attól tartok, hogy nincs olyan dolog, amiben ne lennék érdekelt. Ki tudja, hogy mit szalasztanék el, ha minden ajtónál kopognom és várakoznom kellene?

Edwig testvér fegyelmezte magát, kezeit felemelte, újból fontoskodó hivatalnokká vált.

– Igazad van, t-természetesen, bocsáss meg. Éppen a monostor pénzügyeiről b-beszélgettünk. Néhány birtokot el kell adnunk, hogy előteremtsük az épületek felújításának k-költségeit, de ez a k-ké…

Arca ismét elvörösödött az erőfeszítéstől, ahogy a szavakkal küzdött.

– Ez a kérdés, azonban nem érinti a nyomozásodat – fejezte be a mondatot mosolyogva az apát.

– Számtartó testvér, van itt egy idevágó ügy, amit megvitatnék veled. – Leültem egy sokfiókos tölgyfa íróasztalhoz, ami – eltekintve a számlakönyvekkel teli polcoktól – az egyetlen bútor volt a kis szobában.

– Természetesen állok szolgálatodra, uram.

– Goodhaps doktor azt mondta nekem, hogy Singleton megbízott a halála napján egy számlakönyvet tanulmányozott, amit innen, a te hivatalodtól szerzett meg. És ami később eltűnt.

– Nem tűnt el, uram. Visszakerült a helyére.

– Esetleg meg is tudnád mondani, hogy melyik volt ez és mit tartalmazott?

A számtartó eltöprengett egy pillanatig.

– Nem emlékszem pontosan. Talán az ispotály számláit, azt hiszem. Külön tartjuk a különböző hivatalok, mint a sekrestye, az ispotály és a többi számláit, és létezik egy központi, az egész monostorra vonatkozó gyűjtemény.

– Feltételezem, amikor Singleton megbízott megkapta tőled a számlakönyveket, akkor ezt feljegyezted valahová.

– B-b-bizonyára így tettem – ráncolta össze ingerülten a homlokát. – Bár a megbízott nemegyszer úgy vitte el a könyveket, hogy erről sem nekem, sem a segédemnek nem szólt. Ilyenkor egy napot is eltöltöttünk azzal, hogy visszaszerezzük azt, amit elvitt.

– Ezek szerint nincs naprakész nyilvántartás minden könyvről, amit ő elvitt?

A számtartó széttárta a karját. – Ho-hogyan is lehetne, amikor ő k-kiszolgálta magát? Nagyon s-sajnálom…

Bólintottam. – Akkor most minden rendben van a számtartói hivatalban?

– Istennek hála.

Felálltam a székből.

– Jól van. Kérlek, az utóbbi tizenkét hónapra vonatkozó összes számlakönyvet vitesd az ispotályban lévő szobámba. Ó, és a különböző hivatalokét úgyszintén.

Minden könyvet? – A számtartó akkor sem lehetett volna rémültebb, ha azt parancsoltam volna neki, hogy vesse le a ruháit, és csupaszon sétálgasson a hóban. – Ezzel szétzilálnánk a hivatalunk munkáját, szinte teljesen leállítaná…

– Csak egy éjszakára kellenének, legfeljebb kettőre.

Edwig testvér késznek tűnt a tovább vitára, de Fabian apát közbeszólt.

– Együtt kell működnünk, Edwig. Megbízott úr, a könyveket olyan hamar megkapod, amilyen gyorsan csak képesek azokat átvinni hozzád.

– Lekötelezel. Még valami. Az éjjel, apát uram, meglátogattam azt a szerencsétlen novíciust, a fiatal Whelplayt.

Az apát komoran bólintott.

– Hallottam, mi történt. Edwig testvér és jómagam később meglátogatjuk őt.

– Nekem m-még ellenőriznem k-kell a havi alamizsna elszámolását – dünnyögte a számtartó.

– Mindenesetre, mint a legmagasabb rangú elöljárónak, Mortimus perjel után, el kell kísérned engem – jegyezte meg az apát, majd mély sóhajtással folytatta. – Guy testvér panaszt tett…

– Méghozzá súlyos panaszt – vetettem közbe. – Az a fiú meg is halhatott volna…

Fabian apát felemelte a kezét. – Biztosíthatlak, hogy alaposan kivizsgálom az ügyet.

– Megkérdezhetem uram, hogy pontosan mit is követett el a novícius, amivel ilyen súlyos büntetést érdemelt ki?

Az apát vállai megfeszültek az idegességtől. – Ha őszinte akarok lenni, Shardlake mester…

– Kérlek, légy az…

– A fiú nem szereti az újításokat, mint például az angol nyelvű prédikációkat. Rajong a latin nyelvű misékért és a latin nyelvű egyházi énekekért. Fél attól, hogy ez utóbbiakat is angolul kell…

– Szokatlan félelmek ilyen fiatalon.

– Nagyon muzikális, nem véletlenül ő segít Gabriel testvérnek a misekönyvekkel. Nagyon tehetséges, de olyan véleményeket hangoztat, amit nem tehetne a jelenlegi státuszában. Még a káptalanban is felemeli a szavát, pedig mint novíciusnak nem kellene használnia…

– Nem felségsértő szavakat, remélem, mint ahogy Jerome testvér teszi?

– Egyik szerzetesem sem, uram, egyik sem használna felségsértő szavakat – jelentette ki komolyan az apát. – Jerome testvér pedig nem a mi közösségünk tagja.

– Értem. Simon Whelplayt tehát az istállóba helyeztétek, ahol kenyéren és vízen élt. Ez elég kíméletlen büntetés.

Az apát elvörösödött.

– Nem csak ezt az egy hibát követte el.

Elgondolkodtam egy pillanatig.

– Azt mondtad, hogy a fiú Gabriel testvérnek segített, akinek ha jól értesültem, van egy bizonyos története?

Az apát idegesen babrált a ruhája ujjával.

– Simon Whelplay a gyónásában beszélt… bizonyos testi vágyakról. Amiket Gabriel testvér irányában érzett. A bűnös gondolat azonban pusztán gondolat, és nem más, uram. Gabriel testvér még csak nem is tudott ezekről. Ő amúgy is teljesen bűntelen, amióta… amióta az a baj történt két évvel ezelőtt. Mortimus nagyon rajta tartja a szemét az ilyesfajta ügyeken.

– Neked nincs novícius magisztered, igaz? Nagyon ritka hivatás.

– A nagy pestisjárvány óta minden rendházunk létszáma nemzedékről nemzedékre csökken – magyarázta az apát a nyájas ésszerűséggel. – Az uralkodó útmutatásai alapján újjászervezett vallási élettel együtt azonban, talán a mi rendházaink is újra életre kelnek, és még többen választják az életnek ezt…

Kíváncsi voltam, hogy valóban hitt-e ebben, és tényleg ennyire nem vette észre a nyilvánvaló jeleket. A hangjában megbúvó mentegetőzést észrevéve rá kellett jönnöm, hogy valóban hitt abban, ami mondott, és valóban úgy gondolta, hogy a monostorok átvészelik a változásokat. Ránéztem a számtartóra, de ő éppen egy az asztaláról elvett papírlapot tanulmányozott, kivonva magát a beszélgetésből.

– Ki tudja, mit tartogat számunkra a jövő – zártam le a beszélgetést, felálltam és az ajtó felé indultam. – Leköteleztek, uraim. Most ismét dacolnom kell az elemekkel, még meg kell látogatnom a templomot, és persze Gabriel testvért. – Ezzel otthagytam a gondterhelt arckifejezésű apátot, és a kettős könyvelést tanulmányozó számtartót.

Amint átvágtam a kolostorudvaron, egy kellemetlen sajgás arra kényszerített, hogy az árnyékszék felé vegyem az utamat. Gabriel testvér megmutatta nekem a helyét az előző éjjel. A leggyorsabb út az ispotály mögötti hátsó udvaron keresztül vezetett a reredorter épületéhez, ahol az árnyékszéket helyezték el.

Megint keresztülmentem az ispotály nagy termén, majd ki az udvarra. A három oldalról zárt udvaron egy csatornában víz csörgedezett, ami először átfutott az ispotályhoz hozzáépített kis fürdőház alatt, majd eltűnt a reredorter alatt, így tisztítva ki mindkettőt. Fejet kellett hajtanom a monostor építőinek zsenialitása előtt. Még Londonban is csak kevés háznak van hasonló elrendezése, és néha rossz előérzettél azon gondolkodtam, hogy mi fog történni, amikor a kertemben lévő húsz láb mély emésztőgödröm végleg megtelik.

Az udvaron, ahonnan már nagyrészt eltakarították a havat, lármás baromfik rohangáltak, az összetákolt ól deszkái felett pedig néhány disznó bámult kifelé, miközben Alice a fal felett egy vödörből moslékot öntött a vályúba. Odamentem hozzá. A testi szükség még tudott várni egy kicsit.

– Sok feladatod van, amint látom. A disznókkal éppúgy, mint a betegekkel.

– Igen, uram, egy szolgálónak mindig van mit tennie – mosolyodott el kötelességtudóan.

Körbepillantottam a disznóólban, közben próbáltam felmérni, hogy el tudott-e valaki rejteni valamit a sáros szalmába, de ezek a barna szőrű teremtmények bármilyen rejtett tárgyat kitúrtak volna. Talán képesek megenni egy véres köpenyt, de nem egy kardot, vagy egy ereklyét. Végignéztem az udvaron.

– Mindenhol csak tyúkokat látok. Kakasok nincsenek?

Alice megrázta a fejét.

– Nem, uram. Szegény Jonasnak vége. Ő volt, akit megöltek az oltárnál. Pompás szárnyas volt, peckes járása mindig megnevettetett.

– Igen, elég komikus teremtmények. Úgy lépkednek, mint dölyfös kis királyok az alattvalóik között.

– Éppen ilyen volt – mosolyodott el Alice. – Amikor közeledtem hozzá, a gonosz kis szemében kihívás bujkált, amikor rám nézett. Dühösen verdesett a szárnyával és rikácsolt, de mindez csak színjáték volt. Egy lépés felé elég volt, hogy megforduljon és elrohanjon. – Meglepetésemre nagy, kék szemei könnyel teltek meg és lehajtotta a fejét. Erős, kemény természete szemlátomást meleg szívvel párosult.

– A megszentségtelenítés gonosz tett volt – mondtam.

– Szegény Jonas. – Megrázta a fejét és vett egy mély levegőt.

– Mondd csak Alice, mikor vetted észre, hogy eltűnt?

– Azon a reggelen, amikor a gyilkosságot felfedezték.

Körbepillantottam az udvaron.

– Más útvonalon is ide lehet jutni, mint az ispotályon és a reredorteren keresztül?

– Nem, uram.

Bólintottam. Egy újabb bizonyíték arra, hogy a gyilkos a monostorból jött, és ismerte a helyszínt. Egy szorítás a beleimben figyelmeztetett arra, hogy ne késlekedjek tovább. Kelletlenül bár, de kimentettem magam és elsiettem a reredorter felé.

Sohasem jártam korábban szerzetesek illemhelyén. A lichfieldi iskolában sokat tréfálkoztak azon, hogy a szerzetesek miben sántikálhatnak odabent, de a scarnsea-i árnyékszék teljesen szokványos volt. A hosszú, magasan elhelyezett ablakok miatt félhomályos helyiség kőfalai teljesen dísztelenek voltak. Az egyik fal mellett egy hosszú pad húzódott, rajta egy sorban kerek lyukakkal, míg a helyiség távoli végében három fülke állt az elöljárók kizárólagos rendelkezésére. Arrafelé irányítottam a lépteimet, elhaladva a közösségi soron ülő néhány szerzetes mellett. Az egyikük a fiatal szerzetes volt a számtartó házából. A mellette ülő szerzetes felállt, és ügyetlenül meghajolt felém, miközben megigazította a csuháját, majd a szomszédjához fordult.

– Egész reggel itt leszel, Athelstan?

– Hagyjál békén. Kólikám van.

Bementem az egyik fülkébe, bereteszeltem az ajtót, majd megkönnyebbülve leültem. Amikor végeztem, még üldögéltem egy kicsit, hallgatva az alattam csörgedező víz csobogását. Megint Alice járt a fejemben. Ha a monostort megszüntetnék, neki is új helyet kellene keresnie. Eltöprengtem, hogy mit tehetnék érte. Esetleg tudnék neki segíteni, hogy találjon valamit a városban. Elszomorított, hogy egy ilyen nő egy olyan helyre került, mint ez, de alighanem a családja szegény volt. Mennyire elszomorította egy kakas elvesztése is. A legszívesebben a karomba zártam volna, hogy megvigasztaljam. Megráztam a fejem a saját gyengeségem miatt. Főleg mindazok után, amit Marknak mondtam.

Hirtelen valami kiszakított a gondolataim közül, arra késztetve, hogy felrántsam a fejemet és visszafojtsam a lélegzetemet. Valaki állt kint a fülke előtt. Csendesen mozgott ugyan, de én hallottam a puha lépteket, ahogy a bőr súrlódott a kőpadlón. Szívem hevesen kezdett verni, és most örültem a veszélyérzetnek, ami távol tartott a bejárattól. Megkötöttem a nadrágomat, és a tőröm után nyúlva hangtalanul felemelkedtem. Előredőltem, és fülemet az ajtóra tapasztottam. Lélegzést hallottam a másik oldalról; valaki éppen az ajtóval szemben állt.

Az ajkamba haraptam. A fiatal szerzetes valószínűleg már elment, így a kívül álló férfit nem számítva egyedül vagyok a reredorterben. Bevallom, halálra rémített az a gondolat, hogy talán Singleton gyilkosa ugyanúgy vár rám odakint, ahogy őrá is várt.

A fülke ajtaja kifelé nyílt. Nagyon óvatosan elhúztam a reteszt, majd hátraléptem, és minden erőmet összeszedve hatalmasat rúgtam az ajtóba. Rémült sikoly hangzott fel, ahogy az ajtó kicsapódott, felfedve Athelstan testvért, aki hátraugrott, és karjaival hevesen kalimpálva próbálta megtartani egyensúlyát. A megkönnyebbülés hulláma öntött el, amikor megláttam, hogy mindkét keze üres volt. Ahogy magasan tartott tőrömmel a kezemben közelebb léptem, szemei elkerekedtek.

– Mit csinálsz itt? – csattantam fel. – Hallottam, hogy idekint vagy!

Nagyot nyelt, kiugró ádámcsutkája fel-le mozgott.

– Nem akartalak bántani, uram! Éppen kopogni akartam, esküszöm! – Olyan fehér volt, mint a fal. Leeresztettem a fegyveremet.

– Miért? Mit akarsz?

Athelstan idegesen a dormitóriumba vezető ajtó felé pillantott.

– Titokban akartam beszélni veled, uram. Amikor láttam, hogy bejössz, kivártam, amíg egyedül maradtunk.

– Miről van szó?

– Ne itt, kérlek – mondta sietősen. – Valaki megzavarhat minket. Kérlek uram, tudnál velem találkozni a sörfőzdénél? Az istállók mellett van. Ilyenkor reggel nincs ott senki.

Figyelmesen megnéztem. Úgy tűnt, hogy az összeomlás szélén áll.

– Rendben, de viszem a segítőmet is.

– Persze, uram, hogyne… – Athelstan testvér félbeszakította a mondatát, mert Jude testvér magas, vékony alakja tűnt fel a dormitóriumból, és gyorsan elsietett. Az alamizsnás, minden bizonnyal megszakítva annak számolgatását, hogy milyen kiadós ételeket kellene ennie a szerzeteseknek, furcsa pillantást vetett rám. Meghajolt, majd belépett az egyik fülkébe és hallottam, ahogy a retesz egy csattanással a helyére csúszik. Ahogy ott álltam, ráébredtem, hogy remegni kezdek. Végül az egész testem úgy remegett, mint egy nyárfalevél.

Tizenegyedik fejezet

Mélyeket lélegezve összeszedtem magam, és visszasiettem az ispotályba. Markot a reggeliző helyiségben találtam, az asztal mellett ült, és az időközben visszatért, éppen az edényeket mosogató Alice-szel beszélgetett. A lány vidám és kötetlen viselkedésében nyoma sem volt annak a tartózkodásnak, amit velem szemben tanúsított, és ettől a felismeréstől belém nyilallt a féltékenység.

– Szoktál kapni valamennyi szabadidőt is? – kérdezte Mark.

– Minden héten egy fél napot. Ha éppen nyugalom van, akkor Gabriel testvér néha egy teljes napot is engedélyez.

Mindketten megfordultak, amikor beléptem.

– Mark, beszélnem kell veled.

A szobánkba érve elmeséltem, hogyan tartóztatott fel Athelstan testvér.

– Most gyere velem, és hozd a kardodat is. A fickó nem tűnik veszélyesnek, inkább csak sunyi, de nem lehetünk eléggé óvatosak.

Keresztülvágtunk az udvaron, magunk mögött hagyva a kaput, ahol Bugge és a segédje még a hóval küzdöttek, majd elhaladtunk az istállók mellett. Menet közben belestem a nyitott ajtón. Egy istállófiú szalmát halmozott fel az őt bámuló lovak számára, akiknek lehelete sűrű felhőkben gomolygott a fagyos levegőben. Nem volt ott semmilyen alkalmas munka egy olyan beteges fiú számára, mint Whelplay.

Belöktem a sörfőzde ajtaját, és azonnal megcsapott a meleg. Bent az egyik oldalon csendes tűz égett, a másikon egy lépcső vezetett fel a szárítóba. A hordókkal és kádakkal teli főkamrában senkit sem láttam, így nagyot ugrottam, amikor valami megrezzent a fejem fölött. Felnézve a szarufákon ülő tyúkokat pillantottam meg.

– Athelstan testvér – szólítottam félig suttogva. Valahol a hátunk mögül tompa dobbanás hallatszott, és miközben Mark a kardjára csúsztatta a kezét, a szerzetes vékony alakja tűnt fel az egyik hordó mögül. Meghajolt.

– Megbízott úr. Köszönöm, hogy eljöttél.

– Remélem, fontos ügy miatt zavartál meg előbb az árnyékszéken. Egyedül vagyunk itt?

– Igen, uram. A sörfőző távol van, várja, hogy megszáradjon a komló.

– Nem rontják el azok a tyúkok a sört? Mindenhol ott hever az ürülékük.

Kis szakállát babrálva, Athelstan nyugtalanul elmosolyodott.

– A sörfőző szerint ez adja meg a zamatát.

– Kétlem, hogy a városiak is így gondolják – jegyezte meg Mark.

Athelstan testvér közelebb lépett hozzám és élesen rám nézett.

– Uram, ismered Lord Cromwell rendelkezéseinek azt a részét, ami kimondja, hogyha bármelyik szerzetesnek panasza van, azzal az apátot megkerülve közvetlenül a főminiszter hivatalnokaihoz fordulhat?

– Ismerem. Miért, talán valamilyen panaszod van?

– Inkább információnak hívnám. – Mély levegőt vett. – Tudom, hogy Lord Cromwellt érdeklik a rendházakban előforduló eltévelyedések. És azt is hallottam, uram, hogy az informátorait jól megjutalmazza.

– Ha az értesüléseik elég értékesek. – Alaposan végigmértem őt. A munkám során gyakran kellett informátorokkal üzletelnem, és sohasem volt olyan sok ebből a visszataszító fajtából, mint azokban az években. Athelstan lett volna, akivel Singleton találkozni akart azon az éjszakán? Ez a fiatalember, úgy sejtem, sohasem játszotta ezt a szerepet korábban. Nagyon vágyott a jutalomra, de félt.

– Úgy gondolom… úgy gondolom, hogy bármilyen, az itteni eltévelyedésről való értesülés biztosan segít neked Singleton megbízott gyilkosának a megtalálásában.

– Mit tudsz nekem mondani?

– A rangidős szerzetesek, uram, az elöljárók. Nem szeretik Lord Cromwell új rendelkezéseit. Az angol nyelvű prédikációkat, a kolostori életre vonatkozó szigorúbb szabályokat. Hallottam őket beszélgetni, uram, a káptalanteremben. Mind ott ültek pusmogva, a közösségi gyűlések előtt.

– És mit hallottál?

– Hallottam őket, amint azt mondják, hogy a rendelkezések olyan emberek által kirótt terhek, akik nem ismerik az életünket, vagy nem törődnek azzal. Az apát, Guy testvér, Gabriel testvér és az én mesterem, Edwig testvér mind ugyanígy gondolják.

– És Mortimus perjel?

– Ő együtt úszik az árral – vonta meg a vállát Athelstan.

– Nem ő az egyetlen. Athelstan testvér, hallottad-e bármelyik tisztségviselőt, amint azt mondja, hogy a pápát vissza kellene hozni, esetleg elítélte a király válását, vagy Lord Cromwell ellen beszélt?

Athelstan habozott a válasszal.

– Nem. De én… én mondhatnám, hogy hallottam, uram, ha ez segítene neked.

Felnevettem.

– És az emberek biztosan elhinnék neked, amint lesütött tekintettel toporognál előttük. Kétlem.

Ezt hallva ismét babrálni kezdte a szakállát.

– Ha lenne bármilyen más mód, amivel segíteni tudnék neked, uram – motyogta –, vagy Lord Cromwellnek, boldog lennék, ha az ő embere lehetnék.

– Miért tennéd ezt, Athelstan testvér? Elégedetlen vagy itt?

Elsötétült az arca. Egy gyenge és boldogtalan ember arca volt.

– A számtartóházban dolgozom Edwig testvérnek. Nagyon szigorú mester.

– Miért? Mit csinál?

– Úgy dolgoztat, mint egy kutyát. Ha akár csak egy penny is hiányzik, gyötrelmessé teszi az életedet. Az összes számlát újra végig kell vizsgálni és a számításokat ellenőrizni. Nemrég elkövettem egy kis hibát, és most éjjel-nappal a számtartóházban tart. Most kiment egy kis időre, különben sohasem mernék ilyen hosszú ideig távol maradni.

– Így állunk hát – mondtam. – Mivel a mestered megbüntet téged a hibáidért, te bajba kevernéd Gabriel testvért és másokat Lord Cromwellnél, abban a reményben, hogy ő majd könnyebbé teszi az életedet?

Zavarodottan nézett rám.

– Hát nem azt akarja, hogy a szerzetesek informálják őt, uram? Én csak segíteni akarok neki.

Nagyot sóhajtottam.

– Athelstan testvér, én azért vagyok itt, hogy kinyomozzam Singleton megbízott halálát. Ha bármi olyan információval rendelkezel, ami ehhez kapcsolódik, akkor szeretném hallani. Máskülönben csak az időmet vesztegeted.

– Bocsáss meg.

– Jobb lenne, ha most magunkra hagynál. – Egy pillanatig habozott, mintha még mondani akarna valamit, aztán meggondolta magát, és kisietett. Belerúgtam az egyik hordóba, aztán bosszúsan felnevettem.

– Istenem, micsoda alak! Ezzel semmire sem megyünk.

– Besúgók. Több a baj velük, mint amennyit érnek – jegyezte meg Mark, majd káromkodva félreugrott, amint az egyik tyúk rápottyantott a tunikájára.

– Valóban, ők is olyanok, mint a tyúkok, őket sem érdekli, hogy hová szarnak. – Fel-alá járkáltam a sörfőzdében. – Jézus, hogy megrémített engem ez a csirkefogó, amikor hallottam a motozását a fülkeajtó előtt. Azt hittem, hogy a gyilkos jött utánam.

Mark komolyan nézett rám.

– Bevallom, nem szeretek egyedül lenni itt. Minden szegletben veszély leselkedhet. Talán együtt kellene maradnunk, uram.

Megráztam a fejem.

– Nem, túl sok dolgunk van. Menj vissza az ispotályba. Úgy láttam, jól boldogulsz Alice-szel. – Önelégült mosoly jelent meg az arcán.

– Mindent elmesél az életéről.

– Nagyon jó. Megyek, meglátogatom Gabriel testvért. Talán mesél nekem valamit magáról. Ha jól sejtem, még nem volt időd felderíteni a monostort.

– Nem, uram.

– Akkor, láss hozzá. Szerezzél hócipőket Guy testvértől. És légy óvatos – tettem hozzá komolyan.

Amíg megpihentem a templom előtt, egy konyhai cselédet figyeltem, amint kimerülten kínlódja magát keresztül a hóban, teljesen eláztatva az olcsó gyapjú nadrágját. Ezt látva ismét hálás voltam Guy testvérnek a hócipőkért. A szolgáknak persze nem járt, túl drága lenne; Edwig testvér gutaütést is kapna.

A templom homlokzatát kezdtem tanulmányozni. A hatalmas, húsz láb magas kapuk körül a falakat gazdagon díszítették a kőből faragott vízköpők, és a különböző, a gonosz szellemeket elriasztani hivatott szörnyalakok. Pofájukat már megviselte az elmúlt négyszáz év, de még mindig elevennek hatottak. A monostor templomának, hasonlóan a nagy katedrálisokhoz, az volt a célja, hogy lenyűgözze a világiakat: a mennyország pazar utánzatként ékeskedett. A purgatóriumban szenvedő szeretett személyért elmondott ima, vagy egy ereklyéhez való fohászkodás a csodába illő gyógyulásért százszor hatékonyabb lehet ezek között a díszletek között. Erőlködve kinyitottam az ajtót, és keresztülpréseltem magam a nyíláson, be a visszhangzó térbe.

Körös-körül a főhajó nagyszerű boltívei emelkedtek közel száz láb magasba, élénkvörösre és feketére festett pillérekkel támogatva. A padlót kék és sárga kőlapok borították. A szemet azonnal a főhajóban félúton magasló szentélyrekesztő fal vonzotta magához, amit a szentek alakjainak festett képei díszítettek. A fal tetején, gyertyáktól megvilágítva állt Szent János apostol, a Szűzanya és a Mi Urunk szobra. A templom távoli végében lévő hatalmas ablakot úgy tervezték, hogy minden reggel elkapja a keletről beáradó első napsugarakat. Az üveget sárga és narancsszínű mértani mintákkal festették, ettől a főhajót lágy, kellemes, egyszerre békés és fenséges barnás fény árasztotta el, ezzel is enyhítve a színek kavalkádját. Semmi kétség, az építők tudták, hogyan teremtsék meg a megfelelő légkört.

Lassan végigsétáltam a főhajóban. A falak mentén festett szentek szobrai és kis ereklyetartók sorakoztak, amikből különös tárgyak kandikáltak ki bársonypárnáikról. Előttük gyertyák lobogtak. Egy szolga járt körbe lassan, és kicserélte azokat, amelyek már végigégtek. Meg-megálltam és benéztem az oldalkápolnákba, amelyek mindegyikében szobrok és kis gyertyákkal megvilágított oltárok álltak. Felvetődött bennem, hogy ezek az oldalkápolnák, a rácsozatlan oltárokkal, szobrokkal és ravatalokkal, megfelelő helyek lehetnek, hogy tárgyakat rejtsenek el bennük.

Néhány kápolnában, ahol külön misét tartottak, szerzetesek álltak énekelve. A helyi vagyonos emberek, megrémülve attól a szenvedéstől, ami a purgatóriumban várja őket, vagyonuk jelentős részét – feleségüket vagy akár gyermekeiket is mellőzve – a szerzetesekre hagyták, hogy misézzenek értük, az utolsó ítélet eljöveteléig. Kíváncsi voltam, hány nap purgatóriumtól való megváltást ért itt egy mise. Néha százat ígértek, néha ezret. Míg azokat, akiknek semmi vagyonuk nem volt, persze olyan hosszan hagyták szenvedni, ahogy azt az Úr elrendelte. Mi, reformátorok pennys purgatóriumnak hívtuk ezt. A latin kántálás ingerültséget váltott ki belőlem.

A szentélyt elválasztó falnál megálltam és felnéztem. A lélegzetem, ami még mindig párás volt, mivel a templom alig volt melegebb, mint odakint, gomolygott a sárgás levegőben. Mindkét oldalon lépcsőt építettek a falba, feljárást engedve a fal tetejére. Azzal egy szinten egy keskeny, korláttal védett gyalogjáró futott végig a templom hosszában. Fölötte a falak fokozatosan befelé görbültek a tető hatalmas boltívébe. Balra észrevettem egy óriási, nyirkos foltokkal övezett repedést, ami a tetőtől majdnem a padlóig futott. Eszembe jutott, hogy a normann templomok és katedrálisok valójában nem voltak olyan szilárd építmények, mint amilyennek kívülről látszottak. Falaik akár húsz láb vastagok is lehettek, de a drága kőtömbökből álló külső és belső falak közti részt rendszerint törmelékkel pótolták ki.

Ahol a repedés végigfutott a falon, a kőtömbök és a közöttük lévő vakolat kifakult, és a poros vakolatdarabok egy kupacban gyűltek össze alatta a padlón. A gyalogjáró fölött egyenlő távolságra lévő fali fülkékben szobrokat helyezték el. Mind ugyanazt a halott férfi fölé hajoló Szent Donát-figurát jelenítették meg, mint ami a kolostor pecsétjén volt.

A repedés végigszaladt az egyik üres fülkén is, ahonnan kivették a szobrot, ami színehagyottan hevert a gyalogjárón. Egy különleges, csigák és kötelek hálójából készült macskabölcső volt még oda felerősítve. A köteleket a gy