/ Language: Hungary / Genre:antique

Az_Oroszlán,a_Boszorkány_és_a_Különös_Ruhásszekrény

Cslewis


C. S. Lewis

Az Oroszlán, A

Boszorkány És A

Különös

Ruhásszekrény

LUCY BARFIELDNEK

Drága Lucy,

ezt a történetet neked írtam. Amikor belefogtam, nem gondoltam arra, hogy a kislányok gyorsabban növekednek, mint a könyvek így te már túlságosan feln tt vagy a mesékhez. Mire ez a könyv a kezedbe kerül még öregebb leszel.

Ha majd újra annyi id s leszel hogy megint gyönyörködni akarsz a mesékben, akkor a legfels polcról emeld le és porold le ezt a kis könyvet. Ha elolvastad, mondd el tetszett-e! Akkor tán süket is leszek, hogy meghallgassam, túl öreg, hogy pontosan értsem a szavaidat Viszont örökre hséges barátod maradok: C. S. Lewis

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 4

1. fejezet

Lucy felfedezi a ruhásszekrényt

Valamikor, századunk elején élt négy kisgyermek; Peter, Susan, Edmund és Lucy. A háború bombázásai ell a szüleik nyaralni küldték ket egy messzi vidékre, távol Londontól. Ez a kis könyv az kalandjaikról szól. Egy olyan öreg professzor háza lett az új otthonuk, aki a világtól elzárkózva élt itt A legközelebbi vasútállomás tíz mérföldre, a postahivatal pedig két mérföldre volt a birtoktól. A hatalmas házat egy házvezetn és három cseléd tartotta rendben. (Nevük: Ivy, Margaret, Betty. Keveset találkozunk majd velük a történet folyamán.) A Professzor sz hajú, ids ember volt. Der és vidámság sugárzott róla. Az els látásra megkedvelték a gyerekek.

Megérkezésük napján,

este, amikor megjelent az ajtóban, kissé fura figurának találták. Bár kedves szavakkal üdvözölte ket, Lucy, a legkisebb lány félni kezdett tle. Edmund pedig annyira humorosnak találta, hogy nevethetnékje támadt, de úgy tett, mintha éppen az orrát fújná.

Az els este, amikor a gyerekek vacsora után elköszöntek és fölmentek az emeletre, még együtt maradtak, hogy megtárgyalják a tapasztalatokat

— Azt hiszem, minden rendben lesz és a lehet legjobban kezddik.

Az öreg fickótól azt csinálhatunk, amit akarunk — kezdte Peter.

— Engem egy öreg medvére emlékeztet — folytatta Susan.

— Hagyjuk! — legyintett Edmund, aki halálosan fáradt volt már, de próbálta frissnek mutatni magát a többiek eltt. Ezért rosszkedv is volt.

— Fejezzük már be! — unszolta ket.

— Miért? — csodálkozott Susan. Egyébként is rég ágyban lenne a helyed.

— Mintha anyut hallanám — felelte durcásan Edmund.

Ki vagy te,

hogy megmondd, mikor menjek aludni?

— Baj lesz, ha meghallják, hogy még mindig ébren vagyunk — zárta le a vitát Lucy.

— Nem hiszem — válaszolta Peter. — Ez egy olyan ház, ahol senki sem tördik vele, ki mit csinál. Egyébként is úgysem hallanak semmit!

Kb. tíz perc kell, hogy lejuss az ebédlbe, nem beszélve a közbees sok lépcsrl és egyéb kitérkrl.

— Mi ez a zaj? — kiáltott fel Lucy hirtelen.

(Tudnotok kell, hogy ez idáig ez volt a leghatalmasabb ház, amiben valaha is megfordultak.)

Mindannyian a vég nélküli folyosóra, ajtók hosszú sorára gondoltak, amelyek üres szobákba nyílottak. Egy kicsit megborzongtak.

— Ez csak egy madár, te buta — nyugtatta Edmund.

— Méghozzá egy bagoly — tette hozzá Peter. — Jó kis hely lehet a madaraknak! De most már tényleg megyek aludni. Azt ajánlom, holnap folytassuk a megbeszélést. Izgalmas lesz, hiszen az ember bármit találhat egy ilyen helyen. Emlékeztek, milyen nagy hegyeken át vezetett ide az út? Hát az erdkre? Még sasok, nagy vadak, ragadozó madarak is lakhatnak ott!

— Meg borzok!

— Rókák!

— Nyulak!

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 5

Egymást túlkiabálva sorolták a különböz állatok neveit.

Nagy bánatukra a következ reggel zuhogó esre ébredtek.

Hiába

lestek ki az ablakon, a s r esfüggöny eltakarta a hegyeket, erdket, st még a kis patak sem látszódott a kertben.

— Hát persze hogy most kell esnie! — zúgolódott Edmund. A Professzorral együtt megreggeliztek, utána fölmentek a szobájukba. Ez egy hosszú, alacsony helyiség volt, két ablaka a kertre nézett, a másik kett ellenkez irányba.

— Ne morogj, Ed! — vigasztalta Susan. — Fogadni mernék, egy órán belül kiderül az ég, és rögtön jókedvünk lesz. Addig itt a rádió, meg a rengeteg könyv.

— Csak nem nekem! — csattant fel Peter. — Inkább felfedez útra indulok a házban!

Ezt mindenki jó ötletnek találta. (Jól figyeljetek, mert most kezddnek az igazi kalandok! Már említettem, hogy ez egy olyan ház volt, amit tökéletesen szinte sosem ismerhet meg az ember. Hogy miért? Mert a legaprólékosabb vizsgálódás után is marad egy-két feltáratlan helyiség, benyíló, lépcs — és nem is sorolom tovább!) A felfedez út elkezddött. Az els néhány ajtó üres szobákba nyílt, amin egyáltalán nem lepdtek meg. Nemsokára egy olyan helyiségbe jutottak, ami inkább egy hosszú terem volt, tele ablakokkal, a falakon fegyvergy jtemény pompázott. Egy másik szobában minden csupa zöld volt. Magányos hárfa állt a sarokban. Aztán következett három lépcs lefelé, öt felfelé, majd egy pici emeleti elszoba, aztán megint egy ajtó, ami egy erkélyre nyílt A gyerekek egymás után nyitogattak be az emeleti szobákba is, ahol hosszú polcokon vastag, régi könyvek zsúfolódtak. Némelyik terjedelmesebb volt, mint a templomokban az srégi Bibliák. Végül bekukucskáltak egy üres szobába, aminek egyik sarkában régi, kopott ruhásszekrényt pillantottak meg.

Egyik ajtaja

üvegezett volt.

— Semmi izgalmas! — sóhajtott

fel Peter, avval kitrappolt a szobából.

A többiek követték, kivéve Lucyt,

hátramaradt, bár tudta, hogy

fölösleges a szekrényajtóval

bajlódnia, úgyis zárva lesz.

Legnagyobb meglepetésére, már az

els próbálkozásra könnyedén

kinyílt, és két molyirtó golyócska

gurult ki belle. Belesett. Szorosan, egymás mellett kabátok lógtak, sok bunda is volt köztük. Lucy mindig is szerette a bunda illatát.

Kapta magát és hirtelen belépett a

szekrénybe, arcát a kabátok közé

fúrta. Az ajtót nyitva hagyta, mert még régebben hallotta, milyen meggondolatlanság becsukni az

embernek maga mögött bármilyen

szekrény ajtaját. Tovább lépett, és újabb sor kabátot talált.

Meglehetsen sötét volt, ezért a kezeit elre kellett nyújtania, nehogy a fejét beüsse a szekrény oldalába. Két vagy három lépést haladhatott így elre. Még mindig nem tapintotta a hátlapot.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 6

— Nahát! Ez egy nagyon különös szekrény! — gondolta, ahogy egyre

beljebb és beljebb haladt. A kabátokat egyre-másra tologatta félre maga eltt. Nemsokára úgy hallotta, mintha valami csikorogna a talpa alatt.

— Csak nem ennyi molyirtó golyócskán taposok! — t ndött.

Lehajolt, hogy kitapogassa. De ahelyett, hogy a szekrény kemény fáját érezte volna, az ujjai valami puha, de hideg dolgot érintettek.

— Nagyon különös — ámuldozott egyre jobban, és megint tett néhány lépést elre.

A következ pillanatban érezte, hogy az arcát súrolja valami. De ez a valami nem a kabátok puha, lágy anyaga volt, hanem valami kemény, sz rs dolog.

— Mintha száraz faágak lennének! — próbált valami magyarázatot találni. Hirtelen világosság támadt a feje fölött. Tudta, hogy a szekrénynek közvetlenül a háta mögött kell lennie, de ahogy hátrapillantott, valahogy távolabbnak t nt. Valami puha és hideg hullott a fejére. Pillanatokkal késbb már világosan láthatta, hogy havas erd közepén áll, éjszaka, miközben hópelyhek szállingóznak mindenfelé a levegben.

Kissé meglepdött, de mindenre elszántan és izgatottan tekintett szét. A háta mögött, a távolban, az erd s r jén át még látta a nyitott szekrényajtót, st az üres szoba körvonalait is.

(Természetesen az ajtót

nyitva hagyta, mert tudta, milyen lehetetlen dolog, ha valaki bezárja magát a szekrénybe.)

— Bármikor visszamehetek,

ha történne valami — nyugtatta

magát. Elindult elre. Kraccs,

kraccs — ropogott a hó a lába

alatt. A s r ségen át fény

derengett. Körülbelül tíz perc

gyaloglás után odaért. Egy

lámpaoszlop állt a tisztás

közepén. Lucy megállt,

körülnézett és azon töprengett,

hogyan kerülhetett egy

lámpaoszlop az erd közepébe.

Most hogyan tovább — ezt kellett

eldöntenie. Ahogy ott álldogált,

apró neszre lett figyelmes.

Mintha pici lábak trappoltak volna

a hóban, st úgy t nt, mintha

feléje közelednének. Nemsokára

egy különös kis éllény bukkant

el a s r bl. Alig volt

magasabb, mint Lucy, a feje

fölött havas esernyt tartott

Deréktól fölfelé emberformája

volt, de a lábai kecskepatában

végzdtek Farka is volt (amit Lucy rögtön nem vehetett észre, mert fölfelé tartotta a hó miatt). Nyakába vastag, vörös sálat tekert még a bre is vörösesnek t nt. Furcsa, de rokonszenves kis arca volt. Apró szakállt és göndörkés hajat viselt. A feje búbján két apró szarvacska meredt fölfelé. Egyik kezében esernyt tartott, a másikban csomagokat cipelt. Úgy nézett ki a havas tájban a csomagokkal mintha a karácsony Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 7

eltti nagy bevásárlásból jönne éppen. Ez nem volt más, mint egy Faun.

(Félig ember, félig állat) Mikor észrevette Lucyt még a csomagokat is leejtette ámultában. — Te jóságos ég! — kiáltott fel.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 8

2. fejezet

Ismerkedés a szekrénnyel

— Jó estét! — köszönt Lucy. De a Faun annyira el volt foglalva a csomagjaival, hogy oda sem figyelt. Mikor már a csomagokat újra a kezében tartotta, mélyen meghajolva válaszolt.

— Jó estét, jó estét! Bocsánat, nem akarok tolakodó lenni, ugye jól gondolom, hogy te Éva lánya vagy, vagyis ember?

— A nevem Lucy — hangzott a bizonytalan válasz.

(Nem egészen

értve, mit is akar a másik.)

— De téged, bocsáss meg, ugye lánynak hívnak? — kérdezte újra a

Faun.

— Természetesen lány vagyok.

— Teljesen biztos, hogy ember vagy?

— Hát persze hogy az! — bizonygatta Lucy kissé megilletdve.

— Biztosan úgy van, biztosan úgy van — ismételgette a Faun. — Milyen bolond vagyok! De még életemben nem találkoztam egy igazi emberrel. Igazán tetszel! Vagyis azt akarom mondani, hogy — ... itt elhallgatott, mintha elfelejtette volna a további mondókáját — Igazán nagyon helyes! Engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem: Tumnus.

— Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Mr. Tumnus! — szólt kedvesen

Lucy.

— Megkérdezhetem tled, kicsi ember, hogy kerültél Narniába?

— Narnia? Mi az? — hüledezett Lucy.

— Ez Narnia földje, ahol most vagyunk — felelte a Faun. A lámpaoszloptól egészen a Nagy Zöld Kastélyig, illetve az északi tenger partjáig terjed. És te, te a nyugati hatalmas, s r erdségekbl jöttél?

— Én, én keresztüljöttem a ruhásszekrényen, és kijutottam ide, a szabadba — válaszolta Lucy.

— Aha — hagyta rá Tümnus (meglehetsen szomorkásan), majd így folytatta: — ha szorgalmasabban tanultam volna a földrajzot diákkoromban, biztosan tudnék ezekrl a különös országokról. Most már túl kés.

— De ezek egyáltalán nem különös országok — nevetett Lucy. —

Úgy hiszem, közel van ide, és ott nyár van.

— Lehet — hagyta rá újra Tümnus —, de itt Narniában tél van, és emberemlékezet óta az van, és úgy megfázunk mindketten, hogy borzasztó, ha még sokáig állunk és beszélgetünk a hóban. Ó, Éva leánya messzi Nemtudommicsoda országból, ahol fény és nyár uralkodik (vagyis Ruhásszekrény Városában), eljönnél-e velem egy csésze teára?

— Nagyon köszönöm, Tumnus — felelte boldogan Lucy. — Habár kíváncsi vagyok, egyáltalán hazatalálok-e én innen.

— Csak ide megyünk a sarokra, és hús, hal meg sütemény is lesz — hadarta a Faun.

— Olyan aranyos vagy — hálálkodott Lucy. — De nem maradhatok sokáig!

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 9

— Karolj belém! — ajánlotta Tümnus —, majd tartom az ernyt, így ni! Most pedig gyerünk!

Lucy kart karba öltve elindult

ezzel a kis fura éllénnyel az

erdn keresztül. Úgy érezte,

mintha már egész életében

ismerték volna egymást.

Nem régen lehettek úton, mikor kiértek az erd s r jébl. Köröskörül sziklák nyúltak a magasba.

Felbaktattak egy magas domb

tetejére, majd Tumnus hirtelen

irányt változtatott, mintha eddig

rossz úton haladt volna. Pillanatok múlva Lucy látta, hogy társa egy barlang bejáratához vezeti. Be is

léptek. Rögtön megcsapta ket a

lobogó t z melege. Tumnus

odament a kandallóhoz és

vasfogóval kivett egy izzó

fahasábot, hogy meggyújtsa a

gyertyát.

— Nem maradunk sokáig —

szólt, és gyorsan feltette a

teafzt. Lucy még soha ilyen

barátságos helyen nem járt. Száraz, meleg barlang volt, vöröstéglás falakkal. Sznyeg borította az alját, két szék állt középen („Egy nekem, egy a barátomnak" — magyarázta Tumnus), egy asztal, egy tálalószekrény edényekkel, a kandalló, fölötte lógott egy öreg Faun szakállas képe. Az egyik sarokban Lucy egy ajtót vett észre. („Biztosan a hálószobába nyílik" — gondolta.) Hosszú polcon könyvek sorakoztak. Lucy mindegyiket jól szemügyre vette, miközben barátja a teáskészletet szedte el.

Ilyeneket

olvashatott, hogy: Silenus élete és levelei, Nimfák és életük, Emberek, szerzetesek és a vadrök, Tanulmányok a népszer történelemrl, Az ember mítosz?

— Kész! — hívta t Tumnus.

Egy csodálatos uzsonna látványa fogadta: lágy tojás, szardíniás szendvics, kemény tojás, mézes kenyér, cukrozott sütemény. Mikor Lucy belefáradt már az evésbe, a Faun mesélni kezdett.

Mesélt az erd

életérl, beszélt az éjféli mulatságokról, amikor a Nimfák a forrásokból, a Manók a fákról összegy ltek, hogy táncoljanak a Faunokkal.

Elmesélte a vég nélküli hajtóvadászatokat a fehér szarvas után (ami minden kívánságodat teljesíti, ha elfogtad), felidézte a lakomákat, kincskeres utakat, amelyeken együtt izgultak a Vörös Manóval a barlangok, gödrök mélyén, végül beszélt a nyárról, amikor minden csupa zöld és meglátogatja t az öreg Silenus szamárháton, st talán még Bacchus is. A patakokban bor folyik majd víz helyett, az egész erd az örök vidámság otthona lesz.

— Csak véget ér ez az örökös tél! — sóhajtott fel szomorkásan.

Aztán, hogy e bús hangulatnak végét vegye, hirtelen mozdulattal elvett egy különös kis furulyát egy kis dobozkából. Olyan vékony volt, mint a Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 10

szalmaszál. Fújni kezdte. Lucy nem tudta, sírjon vagy nevessen, táncoljon vagy inkább szunyókáljon, mert olyan mulatságos volt a dallama. Órák múlhattak így el, mikor Lucy hirtelen feleszmélt: — Ó, Tumnus, igazán sajnálom, hogy félbe kell szakítanom téged, pedig gyönyör en játszol. Tényleg mennem kell! Úgyis csak pár percre akartam maradni.

— Most nem lehet — és szemeit bocsánatkéren függesztette Lucyra.

— Nem lehet?! — pattant fel Lucy, egész testében remegve az indulattól. — Hogy érted ezt? Azonnal haza kell mennem. A többiek el sem tudják képzelni, mi történhetett velem. Tumnus, mit jelentsen ez?

A Faun szemei megteltek könnyel, lassan szivárogtak lefelé az arcán, orrán, majd eltakarta kezével az arcát és hangosan bgni kezdett.

— Tumnus! Tumnus! — vigasztalta együttérzéssel Lucy. — Ne csináld ezt! Mi a baj? Nem jól érzed magad? Kedves Tumnus barátom, mondd, mi bánt?

De a Faun folytatta a sopánkodást, mintha a szíve szakadt volna meg. St, még akkor sem hagyta abba, amikor Lucy odament hozzá, hogy zsebkendjével kisegítse. Végül is elvette a zsebkendt, telesírva rakosgatta egyik kezébl a másikba, miközben Lucy dermedten állt eltte.

— Tumnus! — üvöltött barátja fülébe, és megrázta. — Azonnal hagyd

abba! Szégyelld magad, ilyen nagy Faun, mint te! Mi a csodának sírsz ennyire?

— Ó, ó, ó — sopánkodott tovább —, azért sírok, mert én egy olyan rossz faun vagyok.

— Egyáltalán nincs igazad — felelte Lucy. — Azt hiszem, te egy kiváló Faun vagy, st a legkedvesebb, akivel valaha is találkoztam.

— Ó, nem mondanád, ha tudnád — válaszolta sírva Tumnus. — Nem, én egy rossz Faun vagyok. Nem hiszem, hogy a világ keletkezése óta született egy olyan megátalkodott Faun, mint én.

— De hát mit tettél? — kérdezte Lucy.

— Az én papám, akinek képmását a kandalló fölött látod, sosem tett volna olyat, mint én. A Fehér Boszorkány szolgálatába álltam. Látod, ez vagyok én. A Fehér Boszorkány karmaiban vagyok.

— A Fehér Boszorkány? Ki az?

— Nos, az a személy, aki hatalmában tartja egész Narniát. ó csinálja az örök telet. Mindig tél, de soha egy karácsony. Képzelheted!

— Milyen szörny ! — álmélkodott Lucy. — De mennyit fizet a szolgálataidért?

— Ez a legrosszabb az egészben — sóhajtott fel Tumnus. — Gyermekrablója lettem. Nézz rám, Éva leánya!

Gondoltad volna, hogy

én egy olyan Faun vagyok, aki találkozik az erdben egy ártatlan kislánnyal, aki semmi rosszat nem tesz neki, barátságos vagyok vele, meghívom az otthonomba csak azért, hogy elaltassam és átadjam a Fehér Boszorkánynak.

— Nem, te nem tudnál ilyet tenni!

— De igen, muszáj — válaszolta a Faun.

— Nos — kezdte nagyon lassan Lucy (mert még mindig nem egészen hitt a barátja szavainak és meg akart gyzdni az igazságról) —, nos, ez valóban csúnya volt. De ahogy látom, téged ez annyira bánt, hogy többé nem teszel ilyet.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 11

— Ember, hát nem érted? Ezt én nem tettem, hanem most teszem.

— Mit akarsz ezzel mondani? — sápadozott Lucy.

— Te vagy az a gyerek! Parancsot kaptam a Fehér Boszorkánytól, hogyha bármikor találkozom Éva lányával, vagy Ádám fiával, fogjam el és adjam át ket. És te vagy az egyik, akivel összefutottam. Barátod lettem, együtt teáztunk és egész id alatt arra várok, hogy aludj el és akkor elmenjek és jelentsem Neki.

— De te nem fogod, Tumnus — kiáltotta Lucy. — Ugye, nem? Hidd

el, nem szabad!

— És ha nem fogom — és újra sírásba tört ki a Faun —, úgyis rájön.

A farkamat levágja, szarvaimat lef részeli, szakállamat kitépi, ers patáimat megpuhítja és olyanná tesz, mint amilyenek az öreg, kiszolgált lovak. És ha valóban haragszik rám, kvé változtat és csak egy kszobor Faun leszek a többi között félelmetes kastélyában, a Cair Paravelben. Amíg a trónbitorlók ott fészkelnek (és a jóisten tudja, még meddig), ez úgy lesz.

— Nagyon sajnállak, Tumnus — szólalt meg halkan Lucy —, de kérlek szépen, engedj haza.

— Természetesen elengedlek. Most már biztosan tudom. Eddig nem tudtam, milyen az ember a valóságban, amíg veled nem hozott össze a sors. Persze hogy nem árullak el a Boszorkánynak; most már nem, hogy megismertelek. Hanem éppen ezért azonnal indulnunk kell.

Visszakísérlek a lámpaoszlophoz. Ugye, onnan már visszatalálsz az országodba és a ruhásszekrénybe?

— Biztos vagyok benne — hálálkodott Lucy.

— Olyan csöndben kell haladnunk, ahogyan csak tudunk — folytatta Tumnus. — Az erd tele van az kémjeivel. Még a fák közül is néhányan az hívei.

Mindketten fölkerekedtek, ott hagyták az uzsonna maradványait az asztalon, és Tumnus újra fölkattintotta az ernyjét, belekarolt Lucyba és elindultak a hóban. A visszaút nem volt olyan kellemes, mint az idejövetel a barlangig: olyan fürgén osontak, ahogyan csak bírtak. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Tumnus a legsötétebb helyeken vezette Lucyt. Megkönnyebbültek, mikor újra elérték a lámpát.

— Tudod már innen az utat, Éva leánya? — kérdezte Tumnus.

Lucy örvendezve állt a fák árnyékában, és a távoli világosságot figyelte.

— Hát persze! A szekrényajtót is látom már!

— Akkor indulj gyorsan hazafelé. Megbocsájtod-e, amit elkövettem ellened?

— Hogy kérdezhetsz ilyet? — rázott barátságosan kezet Lucy a Faunnal. — És nagyon remélem, miattam nem kerülsz olyan szörny helyzetbe.

— Isten veled, Éva leánya! Megtarthatom a zsebkenddet?

— Tartsd meg és Isten veled — kiáltott vissza Lucy, ahogy sebesen rohant a világosság felé. És hirtelen, ahelyett, hogy bokrok és fák kerültek volna az útjába, kabátok között bukdácsolt Lába nem havat taposott, hanem a szekrény deszkáit Majd hirtelen abba a szobába lépett, ahonnan kalandos útjára indult. Behajtotta az ajtót maga mögött, szíve ersen kalapált. Az es még mindig zuhogott, a folyosóról behallatszott a gyerekzsivaj.

— Itt vagyok! Visszajöttem! Semmi bajom nincs! — kiabált Lucy,

ahogy a torkán kifért.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 12

3. fejezet

Edmund és a ruhásszekrény

Lucy kirohant a többiekhez a folyosóra.

— Minden rendben van, itt vagyok — ismételgette hangosan.

— Mirl fecseg ez itt összevissza? — fordult feléje Susan.

— Miért? — csodálkozott Lucy. — Egyáltalán nem t nt fel nektek, hogy nem voltam veletek?

— Tehát elbújtál, ugye? — szólt Peter. — Szegény Lu!

Elbújtál és

senki sem keresett. Sokkal tovább kell máskor bujkálnod, hogyha azt akarod, hogy keressenek is.

— De én hosszú órák óta távol vagyok! — csodálkozott Lucy. A többiek egymásra néztek.

— Bolond — csóválta a fejét Edmund —, teljesen becsavarodott.

— Hogy mondtad, Lu? — kíváncsiskodott Peter.

— Azt mondtam — magyarázta újra Lucy —, hogy még reggeli eltt bújtam be a szekrénybe és órákig távol voltam, közben uzsonnáztam és még sok más dolog történt velem.

— Ne legyél bolond! — csattant fel Susan. — Csak egy perce jöttünk ki abból a szobából, és akkor még ott voltál.

— Egyáltalán nem bolond, csak bolondozik velünk, ugye Lu? És miért ne tenné? — védelmezte t Peter.

— De nem, Peter! — dobbantott a lábával erélyesen Lucy. — Ez egy varázslatos ruhásszekrény. Erd van benne, havazik, és él ott egy Faun meg egy Boszorkány. Az ország neve Narnia. De gyertek és nézzétek meg!

A többiek nem tudták, mitévk legyenek, de Lucy annyira izgatottnak látszott, hogy mindannyian visszamentek a szobába.

Lucy elreszaladt,

föltépte a szekrényajtót és kiabált: — Gyertek és nézzétek meg ti is!

— Ugyan, te liba — szólt Susan. Benyúlt a szekrénybe és turkálni kezdett a kabátok között.

— Ez egy normális szekrény! Itt a háta! Nézzétek!

Mindannyian benyomakodtak és széttolták a kabátokat.

Még Lucy is

láthatta, hogy ott valóban nincs semmi különös. Nem volt ott hó, erd és egyebek, csupán a szekrény hátoldala, amelyen egy-két lyuk éktelenkedett. Peter még bement, ujjával megkopogtatta a hátlapot, hogy végleg meggyzdjön az igazságról.

— Most aztán alaposan becsaptál minket, Lu, meg kell hagyni. Jól sikerült. Félig már el is hittük — mormolta Peter kifelé menet a szobából.

— De ez nem volt tréfa, hanem valóság és igaz. Olyan más volt egy perccel ezeltt. Becsületemre más! Esküszöm! — kezdte újra Lucy.

— Ugyan, Lu, kezdesz unalmas lenni. Megtréfáltál, de most már hagyjuk — mondta Peter.

Lucy elvörösödött, akart még mondani valamit, de aztán meggondolta magát. Tudta, csak ismételné önmagát.

Zokogni kezdett.

A következ napokon Lucy nagyon csöndes volt. Hagyta, hogy a többiek mesének tartsák mindazt, amit átélt Lucy nagyon szinte és igazmondó kislány volt és tudta, hogy most is igaza van, csupán nem volt képes elhitetni a testvéreivel. Nagyon elkeserítette, hogy hazugnak Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 13

és bolondnak tartják A két idsebb testvér nem is tördött vele, de Edmund gyanakvó természet volt, most sem nyugodott.

Állandóan

gúnyolódott Lucyval, faggatta, hátha egyéb országokról is vannak élményei, hiszen sok ruhásszekrény van még a házban.

A

legkellemetlenebb számára az volt, hogy a következ napokon verfényes reggelekre ébredtek, gyönyör lett az id. A többiek reggeltl estig kint a kertben heverésztek, fára másztak, halásztak, fürödtek, szaladgáltak. De Lucy nem tudta magát átadni ezeknek az élvezeteknek, így nyaraltak a következ ess napig.

Azon a napon délután kezdett esni. Szünet nélkül zuhogott Be kellett húzódniuk a házba. Úgy döntöttek, bújócskáznak a folyosókon. Susan lett a kiszámoló, a többiek szétszéledtek. Lucy abba a szobába ment, ahol a nevezetes ruhásszekrény állt. Nem akart a szekrénybe bújni, nehogy a többiek újra csúfolni kezdjék. Csak egy pillantást akart vetni még a belsejébe. Az utóbbi napokban azt kezdte elhitetni magával, hogy az egész kalandja Narniába valóban csupán álom volt A ház annyira tekervényesnek és hatalmasnak épült hogy úgy gondolta: elég ideje lesz még bekukkantani a szekrénybe, míg a többiek rátalálnak.

Aztán majd elbújik máshová.

Ahogy odalépett a szekrényhez, lépteket hallott kint a folyosón. Már csak arra volt ideje, hogy beugorjon és magára hajtsa az ajtót. Nem zárta be, mert tudta, hogy az milyen ostobaság (még ha csodaszekrény is az).

Edmund volt az. Még észrevette Lucyt, ahogy elt nt a szekrényben.

Azonnal utánament, no nem azért, mert remek búvóhelynek találta, hanem újra csúfolni akarta Lucyt a csodaország meséje miatt. Kihajtotta az ajtót. A kabátok a megszokott rendben lógtak a helyükön. Molyirtó szagát érezte. Csönd és sötétség honolt. Lucy sehol.

„Azt hiszi, Susan

vagyok és keresem, ezért van olyan csöndben" — gondolta magában

Edmund. Beugrott tehát, becsapta maga mögött az ajtót (elfeledve, milyen ostoba dolog ez), aztán Lucy keresésére indult.

Biztos volt

abban, hogy perceken belül megtalálja, de ntt a csodálkozása, mikor hosszas keresgélés után sem lelt a nyomára. Ki akarta tárni az ajtót, hogy egy kis világosságot engedjen be. De azt sem találta. Egyáltalán nem tetszett most már a dolog és minden irányba ordibálni kezdett: — Lucy! Lu! Hol vagy? Tudom, hogy itt vagy!

Válasz nem érkezett, de valahogyan a hangját is különösnek találta.

Nem úgy szólt, mintha egy tömött szekrényben kiáltozna, hanem mintha szabad ég alatt Váratlanul hideget érzett, majd hirtelen fényt látott.

— Te jóságos ég! A szekrényajtó a szabadba nyílik!

Teljesen elfeledkezett Lucyról és a fény felé indult.

Azt hitte, a szobába fog visszajutni. Nagyot tévedett. Az üres szoba helyett, a fenyk sötét árnyékából kiérve, egy erdei tisztáson találta magát. Puha, vastag havon taposott; a fák meghajoltak a hótakaró súlya alatt. Fölötte a sápadt kék égbolt, körülötte a hideg, téli erd.

Eltte, a fakoronákon át, a napkorong vörösen izzott Minden kihaltnak látszott, mintha éllény nem is lenne ezen a vidéken.

Sehol egy nyúl

vagy mókus, csupán — amerre a szem ellátott — erd!

Edmund

reszketni kezdett. Eszébe jutott minden: Lucyt akarta megtalálni; milyen undok volt vele a „kitalált ország" miatt, ami most hirtelen valósággá vált! Úgy gondolta, Lucynak itt kell lennie valahol és újra kiabálni kezdett: — Lucy! Lucy! Itt vagyok!

Válasz nem érkezett.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 14

„Biztosan nagyon dühös, amiért olyan utálatos voltam hozzá" — dünnyögött magában.

Pedig semmi kedve sem volt bevallani a tévedését, álldogálni a hideg havon, ezen a kihalt, barátságtalan helyen. Megint elkezdte: — Figyelj ide, Lu! Bocsáss meg, hogy nem hittem neked! Belátom, igazad volt. Kérlek, bújj el! Béküljünk ki!

Újra nem jött válasz.

— A lányok mind ilyenek — dühöngött. — Most duzzog valahol és nem bocsájt meg.

Körülnézett és félni kezdett. Nagyon barátságtalannak látszott az erd. Egyre azon törte a fejét, hogyan juthatna haza.

Hirtelen,

valahonnan messzirl csilingelést hallott. Feszülten figyelt. A hang egyre ersödött, végül egy hintó bukkant ki a s r bl. Két gyönyör rénszarvas húzta. Sörényük vakító fehérsége a hóval vetekedett, patájuk vöröslit, szinte tüzelt, mint a napfény. A zabla, a heveder vörös brbl készültek, kétoldalt pedig apró csengk lógtak rajta.

A bakon egy

kövér törpe ült. Kb. fél méter magas lehetett. Biztosan tartotta a gyeplt.

Fényl medvebunda takarta a

testét, fején vörös csuklyát viselt, amibl egy hosszú aranybojt csüngött elre. Szakálla a térdét

verdeste. Mögötte, sokkal

magasabban egy egészen

másfajta alak ült — egy n,

hatalmasabb, mint bárki, akivel

Edmund eddig találkozott B,

fehér szrmebundát viselt. A jobb

kezében egy hosszú, vékony

aranypálcát tartott, fején korona

csillogott. Arca nem sápadtnak,

inkább fehérnek látszott, mint a hó, vagy mint a papírlap. Kivéve az ajkait! Egyébként szép arca volt, de büszke, hideg, mint a jég.

Csodálatosnak t nt a látvány, ahogy a hint Edmund mellé ért. A csengk csilingeltek, a hó hullott, a törpe ostorát csattogtatta. — Állj! — szólt a Lady, és a törpe olyan hirtelen fékezett, hogy a szarvasok csaknem térdre rogytak. Aztán lassan megnyugodtak és szaporán bólogattak elre. Orrlikaik fujtattak, mint a gyárkémény.

— Ki az ördög vagy te? — kérdezte a Lady. Szúrósan nézett Edmundra.

— Én, én... a nevem Edmund — válaszolta meglehetsen akadozva és bizonytalanul. Sehogy se tetszett neki, ahogy ez a n a szemével fürkészte. Még a szemöldökét is összeráncolta.

— Így kell üdvözölni egy királynt? —— A szeme szikrákat szórt.

— Bocsánatát kérem, fenség, nem tudtam — szabadkozott Edmund.

— Hát nem ismered Narnia királynjét? Ha! Most majd megismersz!

De újra kérdem: mi vagy te?

— Kérlek, drága fenség, nem értem, mire vagy kíváncsi? Iskolába járok (legalábbis eddig), most szünetünk van — válaszolta illedelmesen

Edmund.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 15

4. fejezet

A csodálatos torta élménye — Mégis, mi vagy te? — ismételte meg a kérdést a királyn? Csak nem egy túl magasra ntt törpe vagy, aki levágatta a szakállát?

— Dehogy, fenség! — tiltakozott Edmund. — Soha nem volt szakállam, még kisfiú vagyok.

— Egy fiú, hm — mormogta a királyn. — Csak nem Ádám fia vagy?

Edmund nem tudta, mit mondjon.

Túlságosan összekuszálódtak a gondolatai ahhoz, hogy felfogja a kérdés valódi tartalmát.

— Azt már látom, hogy buta vagy, bárki legyél is — legyintett a

királyn. — Most újra kérdezlek, és felelj, vagy végképp türelmemet vesztem: Ember vagy?

— Igen, fenség! — vágta rá gondolkodás nélkül Edmund.

— Hogyan mertél belépni a birodalmam területére?

— Kérlek, fenség, a ruhásszekrényen át.

— Ruhásszekrény? Mi az?

— Én, én csak kinyitottam az ajtót, és itt vagyok, fenség!

— Oh! — sóhajtott a királyn. — Egy ajtó! Egy ajtó az emberek világából. Miket hallok! Ez minden tervemet összedönti. Igaz, ez csak egyedül van, így könny vele elbánni.

Ahogy így elmormogta ezeket a szavakat, felkelt a helyérl. Arca hirtelen megváltozott Nyájas lett, szemei csillogtak.

Fölemelte a pálcáját

Edmund a legrosszabbra volt elkészülve, mégsem tudott mozdulni a helyérl. Végül, az utolsó pillanatban a királyn meggondolta magát.

— Szegény gyermekem — szólt elváltozott hangon —, hogy nézel ki?

Gyere ide! Ülj mellém a hintóba! Betakarlak a kabátommal és beszélgetünk.

Edmundnak nagyon gyanús volt ez a váratlan fordulat, de nem mert ellenkezni. Fölszállt a hintóba, lekuporodott a királyn lábaihoz, az pedig gondosan betakargatta t bundájával.

— Adjak valami meleget inni? Nos? — kedveskedett.

— Igen, kérek, fenség — szólt Edmund vacogó fogakkal.

A királyn elvett a csomagjai közül egy kis díszes üveget. Aztán kinyújtotta a kezét és egy cseppet kiöntött belle a hintó mellé a hóra. A csepp úgy fénylett, mint a drágak. A következ pillanatban zizeg hang hallatszott és egy drágakövekbl kirakott csésze gzölgött a hóban. A törpe fölvette és szapora hajlongások közepette nyújtotta Edmundnak. Edmund kezdte jobban érezni magát, ahogy lassan kóstolgatta az italt. Sohasem tapasztalt kellemes ízt érzett, valami édes, jóles zamatot, ami átjárta a feje búbjától a bokájáig.

— Olyan unalmas inni és nem enni — nyájaskodott a királyn. — Mit szeretnél enni a legjobban?

— Csodatortát, fenség! — vágta rá Edmund.

A királyn egy másik csöppet hullajtott a hóra és a következ pillanatban egy kör alakú doboz magasodott ott, átkötve egy ezüstösen csillogó zöld szalaggal. Kinyitotta. A legfinomabb csodatorta volt benne, puha és ízletes. Edmund eddig sohasem evett ilyen finomat.

Most már kellen fölmelegedett és kényelmesen érezte magát.

Miközben evett, a királyn kérdezgette.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 16

Eleinte még szégyenkezett, hogy teli szájjal válaszolgat, ám hamarosan megfeledkezett errl az illetlenségrl, és csak az érdekelte, minél több tortát tömjön a szájába. Minél többet habzsolt belle, annál többet kívánt. Eszébe sem jutott közben, hogy azon t ndjön: miért is olyan kíváncsi a királyn. Elmondta, hogy egy bátyja és két lánytestvére van, az egyik lány már járt Narniában és találkozott a Faunnal. Rajtuk kívül nem tud senki Narniáról. A királyn különös érdekldéssel hallgatta a testvérekrl szóló részleteket, és mindig e témáról kérdezgette Edmundot:

— Biztos, hogy csak négyen vagytok? Két fia Ádámnak, két lánya Évának? Se több, se kevesebb?

Edmund teli szájjal bólogatott: — Igen, már mondtam!

— A „fenség"

megszólítással sem tördött, de valahogy a királyn most nem figyelmeztette érte. Végül, Edmund nagy bánatára, a csodatorta elfogyott Szomorúan nézte az üres dobozt és nagyokat pislogott a királynre, hátha még megszánja egy kevéssel. Valószín , hogy olvasott Edmund gondolataiban (amirl Edmundnak fogalma sem volt).

A csodatortát a királyn elvarázsolta. Aki egyszer is megkóstolta életében, mindig többet és többet kíván belle, és ha korlátlan mennyiséget eszik valaki, végzetessé válhat, így a királyn most nem adott többet neki, hanem így szólt:

— Ádám fia! Nagyon szeretném látni a testvéreidet.

Elhoznád ket

ide, hogy találkozzanak velem?

— Megpróbálhatom — felelte egykedv en Edmund, még mindig az üres dobozt bámulva.

— Mert ha újra eljössz és elhozod ket is, akkor ismét kapsz tlem csodatortát. Most nem adhatok, mert a varázslat csak egyszer m ködik.

Majd a házamban újra ehetsz.

— Miért nem megyünk oda most — ellenkezett Edmund.

Amikor felszállt a hintóba, azt hitte, hogy valami ismeretlen helyre hurcolják majd, ahonnan nincs visszaút. De most — a tortaevés után — minden félelme elmúlt.

— Az én házam gyönyör — folytatta behízelg hangon a királyn.— Biztosan nagyon tetszene neked is. Több szoba is tele van csodatortával... De sajnos nincsenek gyerekeim.

Szeretnék egy aranyos

kisfiút, akit Herceggé tennék, hogy késbb Narnia királya legyen, ha én visszavonulok. Arany hercegi koronát viselne és egész nap csodatortát ehetne. Úgy hiszem, te vagy a legokosabb és a legszebb kisfiú, akivel valaha is találkoztam. Szeretném, ha te lennél a herceg — valamikor,

ha elhozod a testvéreidet is.

— Miért nem most? — siránkozott Edmund.

Az arca vörös volt, szája, kezei maszatosak. Egyáltalán nem látszott kedvesnek és okosnak, ahogy a királyn állította.

— Óh, ha most vinnélek oda, nem találkozhatnék a testvéreiddel.

Nagyon szeretnék megismerkedni velük is. Te leszel a Herceg, késbb a Király, ez biztos. Neked úgyis kellenek majd nemesek és udvaroncok.

A bátyád lesz a gróf, a nvéreid pedig a grófnk.

— k nem fontosak, majd elhozom ket máskor — hadarta Edmund.

— Figyelj rám! Ha egyszer bejutsz a házamba, elfelejted ket.

Annyira jól fogod magad érezni, hogy nem akarsz elmenni. Nem! Most haza kell térned a saját országodba és elhoznod magaddal a testvéreidet. Ugye megteszed? Nehogy egyedül térj vissza!

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 17

— Egyáltalán nem ismerem visszafelé az utat — panaszkodott

Edmund.

— Mi sem könnyebb! — felelte a királyn. — Látod azt a lámpát?

Edmund arra fordult, amerre a királyn a pálcáját tartotta.

Az a

lámpaoszlop volt az, aminél Lucy a Faunnal összefutott.

— Menj egyenesen! Az az út az emberek országába vezet. És most nézz a másik irányba — emelte fel újra pálcáját a királyn —, és szólj, hogy látod-e azt a két kis hegyet a fák fölött?

— Azt hiszem, igen — mondta Edmund.

— Nos, a palotám a két hegy között áll. Legközelebb ha jössz, a lámpaoszlopnál fordulj errefelé, vágj keresztül az erdn, míg oda nem érsz. De jól vésd az emlékezetedbe: a többieket is magaddal kell hoznod. Nagyon megharagszom rád, ha nélkülük jössz vissza.

— Mindent elkövetek — ígérte Edmund.

— Most jut eszembe — fordult feléje a királyn —, ne beszélj rólam a többieknek. Izgalmas lesz, ha ez a kettnk titka marad, ugye? Hadd legyen nekik meglepetés. Csak hozd el ket a két hegyhez! Egy olyan okos fiú, mint te, biztosan, kitalál valamit. Ha odaérsz, csak azt mondd: „Hadd lássam, kik laknak itt!" — vagy valami hasonlót, így lesz a legjobb. Ha az egyik nvéred valóban találkozott az egyik Faunnal, talán furcsa történeteket hallott rólam — félelmeteseket, ami miatt tán nem akarsz ide visszatérni. A Faunok tudod, összevissza beszélnek....

És most...

— Kérlek, nagyon kérlek — szólt hirtelen Edmund —, nem kaphatnék csak egy icipici csodatortát az útra?

— Nem, nem — nevetett a királyn. — Várnod kell a következ alkalomig.

Amíg válaszolt, intett a törpének, hogy induljon. Ahogy a hintó távolodott az erdben, a királyn integetett és így kiáltott: — Legközelebb! Legközelebb! Ne feledd! Térj vissza hamar!

Edmund még mindig a hintó után bámult, amikor hallotta, hogy a nevét kiáltja valaki. Lucy jött feléje az erd másik végébl.

— Ó, Ed — zokogta. — Most már láthatod! Hát nem csodálatos? És most...

— Rendben van! Látom, igazad volt és ez tényleg egy varázslatos szekrény. Bocsáss meg! De hol a csudában voltál eddig?

Mindenütt

kerestelek.

— Ha tudtam volna, hogy te is itt vagy, megvártalak volna — válaszolta Lucy. Túlságosan boldog és izgatott volt, semhogy észrevegye, Edmund milyen gúnyosan beszél és milyen különös az arca.

— Ebédeltem Tumnussal, a Faunnal — csacsogta tovább Lucy. — Nagyon jól van, nem tett vele semmit a Fehér Boszorkány azért, mert engem elengedett. Reméli, a királyn nem jött rá a turpisságra és békén hagyja t

— A Fehér Boszorkány? Ki az? — kíváncsiskodott Edmund.

— Egy szörny séges nszemély — magyarázta Lucy. — Narnia

királynjének hívatja magát, pedig nincs joga, hogy itt uralkodjék Az összes Faun és Manó, a Törpék és a többi állat — tehát a jóérzés állatok — egyszer en gy lölik.

Közben hosszú utat tettek meg visszafelé. Aztán megint kabátok lógtak körülöttük, és a következ pillanatban az üres szobába léptek.

— Szörnyen nézel ki, Ed! Rosszul érzed magad? — fakadt ki Lucy.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 18

— Minden rendben — nyugtatta Edmund (ami egyáltalán nem volt igaz, nagyon betegnek érezte magát).

— Akkor gyerünk, keressük meg a többieket! Mennyi mindent fogunk mesélni! Milyen csodálatos kalandjaink lesznek ezután mindannyiunknak — örvendezett Lucy.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 19

5. fejezet

Az ajtó túlsó oldalán

Mivel a bújócska még javában tartott, egy kis idbe telt, míg Lucyék megtalálták a többieket. Összegy ltek abban a szobában, ahol a fegyvergy jtemény volt. Lucy már alig bírta magába fojtani a mondókáját:

— Peter! Susan! Minden igaz! Edmund is látta. Van egy ország, ahová eljuthatunk a szekrényen keresztül. Mi ketten most ott jártunk. Az erdben voltunk. Meséld el nekik, Edmund!

— Mit jelent ez? — csodálkozott Peter.

És most érkeztünk el történetünk legcsúnyább pontjához. Eddig Edmund betegnek és rosszkedv nek érezte magát, bosszantotta mindaz, amit Lucytól hallott. Eddig nem tudta, mit tegyen. Mikor Peter kérdése elhangzott, hirtelen aljas tettre szánta el magát: bolondot csinál Lucyból.

— Mondd már, Ed! — sürgette Susan.

Edmund ekkor felsbbrend kifejezést erltetett magára, mintha évtizedekkel lenne idsebb Lucynál (csak egy év volt köztük). Vihogva felelte:

— Ó, igen. Játszottunk a szekrényben.

(Ez úgy hangzott, mintha a történteket bizonyítaná.) — Természetesen bolondoztunk. Nincs ott az égvilágon semmi.

Szegény Lucy rábámult és kirohant a szobából.

Edmund, aki

idközben egyre aljasabbá vált, úgy gondolta, megnyerte a „mérkzést"!

Még hozzá is f zte: — Megint oda megy. Mi baja lehet?

Olyan önfej ,

mint egy gyerek, aki mindig...

— Nézd — fordult feléje indulatosan Peter —, fejezd be! Mióta Lu kitalálta a történetét a szekrényrl, állandóan piszkálod, csúfolod.

Látom, hogy csupa rosszindulatból csinálod.

— De ez nem igaz — bizonytalanodott el Edmund.

— Természetesen, az — folytatta Peter. — Ez az igazság. Lu teljesen normális volt, mieltt ide jöttünk. Azóta különös dolgokat forgat a fejében, és sajnálatra méltó hazudozó lett belle. Bárhogy is van, gondolod, hogy az állandó piszkálódással és gúnyolódással segítesz rajta? Inkább ösztönzd rá újra.

— Azt hittem... úgy gondoltam... — de nem tudott Edmund mit mondani.

— Egyáltalán nem gondolsz te semmit — veszekedett vele Peter. — Ez egyszer en rosszindulat. Te mindig is élvezed, ha olyanokat bánthatsz, akik gyengébbek és fiatalabbak nálad. Már régen észrevettük ezt, csak eddig nem szóltunk.

— Fejezd be! — lépett közbe Susan. — Nem változik semmi, ha ti ketten veszekedtek. Gyerünk, keressük meg Lucyt.

Mikor hosszú kutatás után megtalálták, nem lepdtek meg azon, hogy Lucy még mindig sír. Nem tudták, hogyan vigasztalják. Hangja elelcsuklott, ahogyan beszélt hozzájuk:

— Nem érdekel, mit gondoltok. Nem érdekel, mit mondtok.

Árulkodhattok a Professzornak, megírhatjátok a mamának. Én tudom, hogy találkoztam a Faunnal. Bárcsak maradtam volna ott. Mindannyian vadállatok vagytok.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 20

Kellemetlen este volt. Lucy szánalomra méltóan nézett ki. Edmund pedig úgy érezte, a terve nem úgy sikerült, ahogy várta.

A másik kett

biztos volt abban, hogy Lucy megrült. Lucy már rég lefeküdt, mikor még mindig a folyosón suttogtak. Úgy döntöttek, hogy másnap mindent elmondanak a Professzornak, „írni fogok a papának, ha tényleg igaz, hogy megbolondult!" „Legalább túlleszünk rajta."

Másnap együtt mentek le a dolgozószobába.

Kopogtattak az ajtón.

„Tessék" — hallatszott bentrl. A Professzor felállt és hellyel kínálta ket. Várta, hogy elmondják, miért jöttek. A beszámoló alatt végig figyelmesen hallgatott, kezeit összekulcsolva tartotta.

Nem szólt közbe,

míg a történet végére nem értek. Majd hosszú ideig csendben maradt.

Végül megköszörülte a torkát, és úgy válaszolt, ahogy a gyerekek a legkevésbé várták:

— Honnan tudjátok, hogy a húgotok hazudott?

— De... — kezdte volna Susan, de abbahagyta.

Láthatták, hogy az öreg nagyon komoly. Susan összeszedte magát és belekezdett újra.

— De Edmund azt mondta, csak színlelték az egészet.

— Ez az! — emelte fel a mutatóujját a Professzor, jelezve, ezt alaposan meg kell vizsgálni. — Például... ugye megengeditek, hogy feltegyek néhány kérdést? Ismeritek a testvéreiteket annyira, hogy meg tudjátok állapítani: melyik mond inkább igazat? Úgy értem, melyik szintébb?

— Ez itt a bökken, uram —

szólt Peter. — Eddig mindig úgy

válaszoltam volna, hogy Lucy az.

— És te mit gondolsz? — fordult

a Professzor Susan felé.

— Nos, az a véleményem, ami

Peteré. De ez nem lehet így igaz...

az erd, meg a Faun...

— Ez már sajnos meghaladja a

tudományomat A hazugság vádja

nagyon komoly dolog egy olyannal

szemben, aki egyébként mindig

igazat mond. Valóban nagyon

komoly.

— Attól tartunk, talán nem is

hazugság, valami más baj

történhetett Lucyval.

— Bolond, úgy gondolod? —

kérdezte a Professzor barátságtalanul. — Nos, errl könnyen meggyzdhettek. Csak

rá kell nézni, beszélni kell vele.

— De akkor... — kezdte megint Susan és megint nem folytatta Soha nem hitte volna, hogy egy olyan okos felntt, mint a Professzor, így beszéljen. Nem tudta, mit higgyen.

— Logikus! — morogta a Professzor félig magának. — Miért nem

tanítanak az iskolában logikát? Csak három lehetség van. A testvéretek vagy hazudik, vagy bolond, vagy igazat állít.

Ti ismeritek jól,

hogy hazudni nem szokott, tehát nem rült Pillanatnyilag, amíg valami újabb esemény nem történik, el kell fogadnunk Lucy állítását Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 21

Susan rámeresztette a szemeit, de jól láthatta, hogy a Professzor teljesen komoly.

— De hogy lehet mindez igaz? — csodálkozott Peter.

— Miért kérdezed? — szólt a Professzor.

— Nos, az els: ha ez tényleg igaz, miért nem látta eddig senki azt a csodaországot, aki bejutott a szekrénybe? Úgy értem, nem volt ott semmi, mikor belenéztünk, még Lucy is igazolhatja ezt.

— Mindez mit bizonyít? — kérdezte a Professzor.

— Nos, ha a dolgok valóságosak körülöttünk, akkor mindig azok, nem?

— Mindig? — kérdezte vissza a Professzor, huncut mosollyal a szemében.

Peter pedig nem tudta, mit válaszoljon. Most Susan próbálta magyarázni az igazát:

— Nem volt ideje, hogy bárhová elmenjen, hacsak nem oda. Ahogy kijöttünk abból a szobából, már futott is utánunk. Alig telt el egy perc, újra együtt voltunk, pedig azt állítja, órák teltek el.

— Pontosan ez teszi a történetet olyan hihetvé — bólintott

helyeslen a Professzor. — Ha tényleg van olyan ajtó a házban, ami egy másfajta országba vezet — és figyelmeztetlek benneteket, ez egy nagyon különös ház, még én is alig ismerem —, nos, akkor Lucy elmehetett a másik országba, és egyáltalán nem csodálkoznék, ha ott másképpen mérnék az idt. Tehát ameddig ti ott tartózkodtatok, az nem számít bele az idejükbe. Másrészt pedig: az ilyen korú kislányok nem tudnak ilyen történeteket kitalálni. Ha pedig füllent, hosszú idre kellett elt nnie, hogy kiagyalja ezt a történetet. A valóság sokszor nagyon valószín tlen tud lenni, folytatta a Professzor: Levette a szemüvegét és gondosan törülgetni kezdte, miközben az orra alatt dünnyögte: „Kíváncsi lennék, mit tanítanak manapság a gyerekeknek az iskolában!"

— Most mit tegyünk? — kérdezte Susan. Úgy érezte, a megbeszélésnek már a végére értek.

— Kedves kicsi lányom — nézett rájuk szeretettel az öreg —, létezik egy lehetség, amit még senki sem említett, mégis érdemes megpróbálni.

— Mi az? — kérdezte izgatottan Susan.

— Mindannyian tördjünk a saját dolgainkkal — vetett véget a beszélgetésnek a Professzor.

Ezek után kíméletesebben bántak Lucyval. Peter ügyelt arra, hogy Edmund ne csúfolhassa, és senki sem említette többet a ruhásszekrényt. Veszélyes téma lett volna. Idvel csupán rossz kalandnak t nt az egész.

Sajnos ez az állapot nem tartott sokáig. A Professzor háza annyira régi és híres épület volt, hogy Anglia minden részébl turisták százai jöttek megnézni. Nemcsak az útikönyvekben, de a történelemkönyvekben is szerepelt a neve. Különösnél különösebb hírek keringtek róla. Mikor messzi vidékekrl a turisták ellátogattak ide, a Professzor készségesen megengedte, hogy körbenézzenek. Mrs.

Macready, a házvezetn kalauzolta a vendégeket a házban. Mesélt a képekrl, fegyverekrl, a könyvritkaságokról. Nem kedvelte túlságosan a gyerekeket, fleg nem szerette, ha magyarázatai közben zavarták.

Már az els reggelen kijelentette a gyerekeknek egyéb intelmekkel együtt: „Kérlek benneteket, maradjatok távol, ha csoportot vezetek a házban."

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 22

— Mintha unalmas csoportokkal akarnánk kószálni és unalmas fecsegést hallgatni — jegyezte meg Edmund. A többiek helyeselték.

Hihetetlen, de ennek köszönhették, hogy másodszor is csodálatos kalandban vehettek részt.

Egyik reggel Peter és Edmund elmélyülten vizsgálgatták a fegyvergy jteményt. Azon törték a fejüket, hogyan vehetnék le valamelyiket egy kis idre úgy, hogy ne vegyék észre.

Hirtelen a két

lány rontott be a szobába:

— Vigyázzatok! Itt jön Mrs. Macready és egy egész slepp utána.

— Gyorsaké a gyzelem! — kiáltotta Peter és kiviharzottak az ajtón, be a másik szobába. Átszáguldottak a zöld szobán, be a könyvtárba.

Hirtelen hangokat hallottak a szomszédos szobából.

Mrs. Macready a

hátsó lépcsn vezette föl a vendégeket, nem a flépcsn, ahogy k várták. És ekkor — talán mert elvesztették a fejüket, vagy talán Mrs.

Macreadytl való félelmükben, netán valami varázslattól vezérelve — úgy hitték, hogy minden irányból feléjük közelednek.

Susan szedte össze magát elsnek.

— Ugorjunk be a szekrénybe, míg elmennek! Oda senki nem jön utánunk.

Úgy is történt. A következ pillanatban már hallották is a hangokat a folyosóról. Valaki motoszkált az ajtónál s még látták, hogy a kilincs elfordul.

— Gyorsan — tuszkolta ket Peter — nincs más út.

Beugrottak a szekrénybe. Lihegve kuporogtak a sötétben. Peter behúzta az ajtót, de nem zárta be, mert is tudta, milyen kellemetlenség származhat belle.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 23

6. fejezet

Az erd ben

— Bárcsak Mrs. Macready sietne és hamar eltávolítaná ezeket a kíváncsiskodókat! — sóhajtott Susan.

— Görcsöt kapok az üléstl.

— És milyen tömény molyirtószag van itt — húzogatta az orrát Edmund.

— Szerintem a kabátok zsebeit teletömték, hogy ne egyék meg a molyok — folytatta Susan.

— Valami úgy nyomja a hátamat — szólalt meg Peter.

— Csak nem valami hideg? — kérdezte Susan.

— Most, ahogy mondod, tényleg az, még nedves is. Mi a fene van itt?

Valami vizesen csücsülök. Mintha egyre nedvesebb lenne.

Peter fészkeldni kezdett

— Gyerünk már ki! Biztosan elmentek — mondta Edmund.

— Ó! — kiáltott fel Susan, hogy mindenki feléje fordult. — Egy fa mellett ültem! És nézzétek! Arrafelé világosodni kezd.

— Te jóságos ég! Tényleg! — felelte Peter. — Ott!

Meg ott is!

Mindenütt fák. És ez a nedvesség pedig hó. Hát, azt hiszem, Lucy erdejében kötöttünk ki.

Most már nyilvánvaló lett a helyzet. Mind a négyen hunyorogva álltak a téli nap világosságánál. Mögöttük kabátok lógtak, szép rendben, elttük pedig hóval borított fák sorakoztak Peter Lucyhoz fordult.

— Bocsáss meg, hogy nem hittem neked. Igazán sajnálom.

Kibékülünk?

— Hát persze — egyezett bele Lucy. Kezet is fogtak.

— És most mit csinálunk? — érdekldött Susan.

— Mit? Megyünk és felfedezzük az erdt — válaszolta magabiztosan Peter.

— Uh! — emelgette a lábait Susan. — Kissé hideg van itt. Ne vegyünk fel kabátot?

— De nem a mieink! — tiltakozott Peter.

— Senkit sem érdekel. Ez nem olyan, mintha a házból vinnénk el.

Csak kölcsönvesszük a szekrénybl.

— Soha nem jutott volna eszembe, így persze kivehetjük. Senki sem mondhatja, hogy elloptuk, hiszen ez a szekrény egy másik országban van.

Mindannyian kaptak Susan ajánlatán. A kabátok meglehetsen nagyok voltak, bokáig értek. Mind úgy néztek ki benne, mintha leplet borítottak volna magukra. Mégis sokkal jobb érzés volt, mert így sikerült átmelegedniük egy kicsit. Meg úgy gondolták, így jobban is illenek bele az új környezetbe.

— Úgy nézünk ki, mint a felfedezk — nevetett Lucy.

— Várakozáson felül kezd izgalmas lenni a dolog! — indult elre nagy

léptekkel Peter.

Az égboltot vastag hófelhk takarták. Látszott, hogy éjszakáig még ers havazás várható.

— Egy kicsit balra kell haladnunk, a lámpaoszlop felé — indítványozta Edmund. Kiment a fejébl, hogy úgy kell viselkednie, Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 24

mintha soha nem lett volna az erdben. Ahogy kimondta, már tudta: elárulta magát.

Testvérei szinte egyszerre torpantak meg és bámultak rá Edmundra.

Peter füttyentett egyet.

— Szóval, már voltál itt és Lu is találkozott veled. Te pedig meghazudtoltad t, és szépen benne hagytad a pácban.

Döbbent csend lett.

— Te nyavalyás, utálatos... — mérgeldött Peter, de nem folytatta tovább, hanem megveten fölhúzta a vállát és sarkon fordult.

A többiek sem szóltak egy szót sem, hanem hangtalanul folytatták az útjukat tovább. Edmund dühöngött magában: „Megfizetek még ezért, ti

önfej , beképzelt alakok!"

— Egyáltalán hová megyünk? — próbálta menteni a kényes helyzetet Susan.

— Majd Lu lesz a vezetnk, igazán megérdemli — felelte

bocsánatkéren Peter. — Merre viszel minket?

— Nézzük meg Tumnust, jó? — lelkendezett Lucy. — Tudjátok, az

az aranyos Faun, akirl már meséltem.

A többiek elfogadták az ajánlatot és máris fürgén nekiindultak, nagyokat cuppogva a hóban. Lucy kit n vezetnek bizonyult. Elször ugyan félt egy kicsit, hogy eltéveszti az utat.

Figyelmesen nézeldött

körbekörbe, míg meglátott egy terebélyes fát és egy csonka fatörzset, egymással szemben. Ezekre jól emlékezett. Jól kitaposott erdei úton haladtak lefelé egy völgybe.

Hamarosan Tumnus barlangjának bejáratánál álltak. De ott szörny séges látvány fogadta ket! Az ajtót valakik feltépték: fél oldalán csüngött, darabokra hasítva. A barlang belseje sötét és hideg volt, és olyan szagot árasztott, mintha hosszú id óta senki sem lakná. A hó befújt a nyíláson, bent pedig összekeveredett a kandallóból kihullott hamuval. Nyilvánvalóan betörtek a barlangba és földúlták. Az edények darabokra törve feküdtek szanaszét, és a Faun apjának a képét késsel összevissza szabdalták.

— Ez katasztrófa, már nem segíthetünk — szólalt meg Edmund.

— Mi ez? — hajolt le Peter. Egy kis papírlapot tartott a kezében, amit valaki odaszögezett a padlóra!

— Van valami írás rajta? — kérdezte izgatottan Susan.

— Azt hiszem, igen, de ebben a sötétben nem tudom elolvasni.

Menjünk ki a világosra!

Kiléptek a barlang elé és Peter köré gy lve hallgatták a levél tartalmát:

„E ház és a hozzá tartozó telek utolsó bérlje Mr.

Tumnus,

letartóztatás alatt áll. Várja felsége Legfels Bíróságának ítéletét.

Felbujtotta felsége ellenségeit, kémeket rejtegetett, Emberekkel barátkozott.

Narnia Királynje,

Lone Sziget császárnje stb.

Aláírás: Maugrim

A Titkos Rendrség kapitánya

Éljen a Királyn!

A gyerekek egymásra néztek.

— Örökké emlékezni fogok erre a helyre — szólt Susan.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 25

— Ki ez a Királyn, Lu? — érdekldött Peter. — Tudsz róla valamit?

— Nem igazi királyn. Egy borzalmas boszorkány, a neve: Fehér Boszorkány. Az erd összes lakója gy löli. Varázslat alatt tartja az egész országot, ezért van itt mindig tél és sosincs karácsony. Susan lehalkította a hangját és suttogva mondta: — Az jutott eszembe, hátha még nincs vége. Úgy értem, nem a legveszélytelenebb dolog továbbra is ittmaradni. Egyre hidegebb lesz, ennivalónk sincs. Menjünk haza!

— Nem tehetjük — fakadt ki Lucy indulatosan. — Hát nem látod?

Ezek után nem mehetünk haza egyszer en csak úgy. Az én b nöm, hogy a szegény kis Faun bajba került. Elrejtett a boszorkány ell, megmutatta a hazafelé vezet utat. Ez volt az összefogás a Királyn ellenségeivel és barátkozás az Emberekkel. Muszáj kiszabadítanunk!

— Sokat tehetünk, ha még ennivalónk sincs! — jegyezte meg epésen

Edmund.

— Fogd be a szád! — szólt rá Peter, aki még mindig nagyon haragudott rá. — Mit gondolsz, Susan?

— Sajnos Lucynak teljesen igaza van. Mégsem megyek egy lépést sem tovább. Bárcsak el se jöttünk volna! Vagy mégis tennünk kéne ezért a „hogyishívják"-ért valamit?

— Én is így gondoltam — helyeselte Peter. — Csak egytl félek: nincs ennivalónk.

— Azt ajánlom, gyerünk vissza, vegyünk magunkhoz élelmet a kamrából. Bár nem biztos, hogy visszatalálunk ide.

Tehát gyerünk!

— Gyerünk! — mondták a lányok egyszerre.

— Bárcsak tudnánk, hová csukták be azt a szegény ördögöt — sóhajtott fel Peter.

Csendben ácsorogtak. Azon törték a fejüket, mi lenne a legjobb megoldás. Lucy hirtelen felkiáltott:

— Ott egy foltos nyuszi. Ez az els állat, amit itt látok.

Mit gondoltok,

tudnak az állatok beszélni Narniában? Úgy néz ki, mintha akarna valamit mondani.

Lucy lehajolt a nyuszihoz és így szólt hozzá: — Kérlek, mondd meg, hová vitték Tumnust, a Faunt!

Ahogy beszélt, egy lépést tett a nyuszi felé. Az azonnal elfutott, bár csak a következ fáig. Ott leült és úgy figyelte a gyerekeket, mintha mindent megértett volna az elbb. Újra közeledtek feléje, az megint elszaladt a következ fáig. Visszanézett rájuk. Csodálatos vöröses bundája volt és csillogó szemei.

— Szerintem azt akarja, hogy kövessük.

— Szerintem is! — bólintott Susan. — Te mit gondolsz, Peter?

— Talán igazatok van. Próbáljuk meg követni.

A nyúlról megint úgy látszott, hogy mindent ért.

Folytatta az

ugrándozást az egyik fától a másikig. Mindig megfelel távolságot tartott úgy, hogy azért könnyedén tudják követni. Egy völgybe vezette ket.

Ahogy ugrabugrált elre, a hó itt is, ott is pergett a bokrokról.

Nemsokára szétoszlottak a felhk és a téli nap beragyogta a tájat. A hó szikrázóan csillogott. Másfél órája mehettek már. A két lány haladt elöl, mögöttük a fiúk. Edmund megszólalt:

— Ha nem lennél olyan ellenséges velem, tudnék érdekes dolgokat mesélni.

— Mit? — kérdezte egykedv en Peter.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 26

— Pszt! Ne olyan hangosan! Ne ijesszük meg a lányokat. Tudod te egyáltalán, most mit csinálunk?

— Mit? — szólt visszafojtott hangon Peter.

— Egy olyan vezett követünk, akirl semmit sem tudunk.

Honnan

sejtsük, kinek az oldalán áll? Hátha kelepcébe csal.

— Hülyeség! Mégiscsak egy nyuszi. Minden történetben csak jót cselekszenek. Nem állhat rossz ügy mellett.

— De ha így van, akkor melyik az igazságos oldal?

Honnan tudod,

hogy a Faun jó, és a Királyn (vagyis a Boszorkány) rossz. Egyikrl sem tudunk biztosat.

— A Faun mentette meg Lucyt — próbált ellenkezni Peter.

— Úgy adta be Lucynak. Honnan tudjuk, hogy tényleg így volt? És még egyet: hazatalálunk innen a messzeségbl?

— Te jó ég? Ez ki is ment a fejembl!

— Még ennivalónk sincs! — zárta le a beszélgetést Edmund.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 27

7. fejezet

Egy nap a hódokkal

Mialatt a két fiú halkan suttogott hátul, a két lány szó nélkül haladt a nyuszi után. Hirtelen megálltak, Susan felkiáltott: — Ó!

— A nyuszi — siránkozott Lucy. — A nyuszika. Elt nt.

Nem látom

sehol.

— Most aztán mit csináljunk? — sóhajtott Edmund és jelentségteljes pillantást vetett Peterre: „Na, mit mondtam?"

— Nézzétek! — mutatott a bokrok közé Susan.

— Mit? — kérdezte Peter.

— Valami mocorog a bokorban, ott balra.

Izgatottan futottak oda.

— Még ott mozog — mutatott abba az irányba Susan.

— Az elbb is

ott volt. Mintha a fa mögé húzódna.

„Mi lehet az?" — t ndött Lucy magában. Nem akarta, hogy a többiek lássák, mennyire fölizgatta a dolog.

— Bármi is az, szórakozik velünk. Valami olyan lehet, ami nem akar elttünk nyíltan mutatkozni.

— Gyerünk haza! — siránkozott Susan.

És most kimondatlanul is, mindegyikük azt érezte, amirl Edmund beszélt titokban Peternek az úton. Kétségbeesve álltak.

— Mi a csoda lehet ez? — t ndött Lucy egyfolytában.

— Valamilyen állatnak kell lennie. Nézzétek! Gyorsan!

Ott van!

Valóban, ebben a pillanatban tisztán látták az „illet"

szrös kis

pofáját, arcán pici bajuszkáját Ezúttal nem húzta vissza azonnal a fejét.

St! Apró mancsát — mint egy emberi ujjat — a szájához emelte, csöndre intve a gyerekeket Mind újra elt nt.

Lélegzetvisszafojtva álltak

a helyükön. Majd a különös kis éllény ismét elbújt a s r bl.

Óvatosan körülnézett, mintha attól tartana, valaki meglátja. Huss! — intett a többiek felé, hogy kövessék befelé az erdbe.

Majd ismét elt nt

a szemük ell.

— Tudom, mi ez! — mondta Peter. — Egy hód. A mancsáról ismertem meg.

— Azt akarja, hogy kövessük és maradjunk csendben — „fordította" a

többieknek Susan a hód mozdulatait.

— Tudom — hagyta rá Peter. — A kérdés nem ez, hanem: menjünk-e vele vagy sem? Mit gondolsz, Lucy?

— Olyan aranyos állat!

— Honnan tudod? — ellenkezett megint Edmund.

— Miért ne próbáljuk meg? Egyáltalán nem jobb itt ácsorogni és ebéd után sóvárogni — mondta Susan.

Ebben a pillanatban a hód újra fölbukkant, és sietésre intette ket.

— Gyerünk! A bátraké a szerencse — döntött Peter.

Szorosan együtt haladtak. Összetartottak, ha netán a hód ellenségnek bizonyul.

Így haladtak egymás mellett egyre beljebb az erdbe.

Most már jól

láthatták a hódot, ahogy vezette ket Az kissé furcsán krákogó torokhangon szólt hozzájuk:

— Gyerünk tovább! Erre, erre! Itt nem vagyunk biztonságban.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 28

Csak akkor kezdett igazán beszélni hozzájuk, amikor egy sötét helyre értek. A fák szorosan álltak egymás mellett, ágaik szinte összefonódtak. A talajt vastag t iével és avarsznyeg takarta Mintha éllény még sohasem háborgatta volna ezt a vidéket Még hó sem hullott ide.

— Ádám fiai és Éva lányai vagytok? — szegezte nekik a kérdést a hód.

— Valami olyasfélék — felelte Peter.

— Pszt! Ne olyan hangosan. Még itt sem vagyunk teljes biztonságban.

— Miért? Kitl félsz? Csak mi vagyunk itt — csodálkozott Peter

— Itt vannak a fák! — mutatott körül a hód. — Mindig hallgatóznak Némelyik a barátunk, de vannak közöttük olyanok is, akik az Ó oldalán állnak. Elárulhatnak bennünket Neki. Tudjátok, kire gondolok? — bólintgatott szaporán.

— Ha éppen szóba hoztad a kémeket, honnan tudjuk, ki a barát, ki az ellenség?

— Ne haragudj a tapintatlanságunkért — vette át a szót Lucy —, de látod, idegenek vagyunk.

— Rendben van! Semmi baj! — helyeselt a hód — Itt a bizonyítékom.

— És felmutatott egy fehér valamit a gyerekek felé.

Meglepetten nézték.

Lucy felkiáltott:

— Hát persze! A zsebkendm, amit szegény Tumnusnak adtam!

— Így van! — mondta a hód — Szegény barátom még a letartóztatása eltt megérezte a bajt. Átadta nekem a zsebkendt azzal, hogyha bármi történne vele, találkozzam veletek és vigyelek el... — itt lehalkult a hangja és csak bólogatott. Közelebb hívta ket magához.

Olyan szorosan fogták közre, amennyire csak tudták Leheletük egymás arcát súrolta. A hód alig hallhatóan suttogta: — Aslan már úton van, talán már meg is érkezett.

Ekkor különös dolog történt A gyerekek sem tudtak többet Aslanról, mint amit ti tudtok róla. Mégis, a hód szavai különböz hatást keltettek bennük. Talán ti is voltatok már úgy, hogy valakinek a szavai különösen hatottak rátok — félelmesnek vagy rejtelmesnek t ntek, netán kellemes, bizserget érzést váltottak ki. Mintha erre vártatok volna hosszú id óta Most is hasonló történt Az Aslan név hallatára a gyerekek úgy figyeltek, mint akik felfogták, mit rejt magába ez a név. Edmund valami borzalmasat sejtett. Peter kalandot és fontos eseményeket Susan csodálatos muzsikát vélt hallani. Lucy tele volt olyan érzésekkel, mint amikor egy reggel felébredünk és eszünkbe jut, hogy a mai nappal kezddik a régen várt nyári szünet.

— És mi van Tumnussal? Hol van? — faggatta t Lucy.

— Pszt! Ne itt! — suttogta a hód — Olyan helyre vezetlek bennetek, ahol enni és beszélgetni lehet.

Csak Edmund gyanakodott még mindig. A többiek fellélegeztek. Bár Edmund is kissé megbékélt az evés szó hallatára. Egyre gyorsabb tempóban követték új barátjukat aki elhagyatott helyeken át kalauzolta a csoportot Az erd legsötétebb részén meneteltek kb. egy órát. Nagyon fáradtak és éhesek voltak már. Az út váratlanul meredeken lefelé vezetett. A fák ritkulni kezdtek Pár perc múlva újra a szabad ég alatt voltak. A nap még mindig sütött. Gyönyör látvány tárult eléjük. Egy meredek, sz k völgy szélén álltak, lent a mélyben, ahol hosszú csíkban folyó kanyargott. Keskeny palló vezetett át rajta. Arról tudtak, hogy a Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 29

hódok gátakat, emelkedket szoktak építeni maguknak.

Biztosra vették,

hogy ez is egy hód m ve lehet (vagyis a barátjuké). A hód szerényked arckifejezést öltött — olyat, mint amikor vendégségben vagyunk vagy egy barátunk könyvét olvassuk.

A többiek nevében is szólt Susan, mikor a következ, udvarias szavakat mondta:

— Ez egy valóságos remekm !

Ez alkalommal a hód nem mondta Pssszt! Hanem: — Ugyan, szóra sem érdemes! Még nincs is készen!

A folyót vastag, zöldes szín jégpáncél borította. A gát alatt, a mélyben rengeteg jégdarab torlódott össze, a folyó sodrása széles vágásokat hagyott rajta. Ott, ahol a folyó átjutott a gáton, a jég szikrázóan csillogott, mintha virágok, levelek lennének rajta cukorból formázva. Középen, a gát tetején aranyos kis házikó körvonalai rajzolódtak ki. Mintha egy nagy méhkast borítottak volna le, aminek a tetejét kifúrták Mint késbb kiderült a füst azon szállt kifelé. Ha ti megpillantottátok volna, pláne éhesen, rögtön a fzésre, a konyhára gondoltatok volna. Hasonlóan éreztek a gyerekek is, de Edmund egyebet is észrevett. Kissé lejjebb egy másik folyómeder is látszott, sokkal kisebb ennél. Lefelé folyt, egy újabb völgybe.

Ott egy torkolatban

találkoztak. Edmund fölnézett. Távolabb, a völgy fölött jól látszott két alacsonyabb hegycsúcs. Biztos volt benne, hogy ott kell lennie annak a kastélynak, amirl a Fehér Boszorkány beszélt. Úgy számította, két kilométerre lehet tle. Rögtön eszébe jutott a csodatorta, a beígért királyság. „Kíváncsi lennék, mit szólna hozzá Peter" — kuncogott

magában. Szörny séges gondolatok kavarogtak az agyában.

— Megérkeztünk! — állította meg a csapatot a hód. — Úgy látszik, a

feleségem már várt minket. Mutatom az utat!

Vigyázzatok, el ne

csússzatok!

A gát teteje elég széles volt. Kényelmesen tudtak haladni rajta.

Természetesen nem embereknek készült. Hó borított mindent. A befagyott folyó egyik része sima volt, a másik fele veszélyesen meredek.

Libasorban haladtak a hód után a folyó közepén fölfelé, majd lefelé.

Kb. középtájt állott a kis házikó.

— Itt vagyok! Rájuk találtam! — kiabálta már az ajtóból a hód.

Beléptek Lucy fülét valami zakatolásféle ütötte meg. Az egyik sarokban egy kedves öreg hód néni ült, a szájában cérnát tartott.

Elmélyülten dolgozott a varrógépén. Ez adta azt a furcsa zajt. Ahogy meglátta ket rögtön fölállt és eléjük jött.

— Végre megjöttetek! — kiáltott

fel nagy örömmel, összecsapva a

mancsait — Hál' Istennek! Azt

hittem, sosem érem meg ezt a

napot. A krumpli már f, a teafz

sistereg, st még hal is akad majd,

ugye, férjuram?

— Hát persze! — bólintott a hód

papa. Ki is ment Peterrel a

szobából, hogy halat fogjon a

vacsorához.

Odagyalogoltak ahhoz a lékhez,

amit vágott a folyó jegébe. Ide járt ki mindennap a hálójával. Most Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 30

vödröt is vittek Kényelmesen letelepedtek a lyuk szélére, mintha nyári meleg lenne, és figyelmesen nézték a vizet. Hirtelen a hód belecsapott a mancsával, és mieltt Peter egy szót is szólhatott volna — kiemelt egy

szép pisztrángot Addig ismételte ezt a fogást, amíg elegend mennyiség gy lt össze a vacsorához.

Ezalatt a lányok a hód mama körül sündörögtek.

Készítették a teát,

megterítették az asztalt, felszeletelték a kenyeret, szétrakták a tányérokat Középre került a sörrel teli kancsó, a házigazda itala. A sör egy kimustrált ágyúcsbl került el, ami a szoba egyik sarkában állt Végül a serpenyt tették fel, amiben a halat sütötték.

Lucynak nagyon tetszett a hódék lakása, bár kissé különbözött Tumnus szobájától. Könyvek, képek sehol, ágyak helyett hevenyészett összetákolt fekvhelyek voltak a falhoz ersítve. Sonkák, hagymafüzérek lógtak a mennyezetrl. Máshol gumicsónakok, esköpenyek, fejszék, sövényvágók, ásók és vakolókanalak tornyosultak egymáson. A másik oldalon építkezéshez szükséges egyéb eszközök, horgászfelszerelés hálóval, zsákok tornyosultak. Még az asztalterít sem volt a legfinomabb, inkább vastag, durva vászon. A teafz fütyülni kezdett, Peter és a hód papa hozták a halakat.

Idközben megtisztították, kibelezték. Elképzelhetitek, milyen ínycsiklandó illat terjenghetett a pici helyiségben, ahogy a halat sütötték.

A gyerekek egyre éhesebbek lettek, alig várták, hogy leülhessenek enni.

— Mindjárt kész! — nyugtatta

ket hód papa. Susan megpucolta

a krumplit és egy lábasban feltette a t zhelyre. Lucy közben hód mamával panírozta a

halszeleteket. Mindenki odahúzta

a székét az asztalhoz (háromlábú

székek voltak, kivéve hód mama

varrószékét); készüldtek az

evéshez. Egy bögre friss tej állt

mindenki tányérja mellett (hód

papa sörözött), valamint nagy

darab sárga vaj az asztal

közepén. Mindenki annyit vehetett

belle a krumplihoz, amennyit

akart. Úgy érezték (magam is),

hogy akkor legízesebb a hal, ha

fél órával sütés eltt még vígan

ficánkol a vízben és éppen az

evéshez sül ki. Mikor végeztek a

vacsorával, hód mama váratlanul még finom lekváros süteménnyel is meglepte ket. Forrón szedte ki a sütbl és tette az asztalra. Éppen akkor lett kész a tea is. Így együtt élvezhették az enni-

és innivalót.

Mikor befejezték a vacsorát, a székeket visszatették a helyükre. Hátukat a falhoz támasztva kényelembe helyezkedtek.

— És most... — szólt hód papa jelentségteljesen, miközben eltolta magától az üres söröskancsót és teázni kezdett. — Egy percet legyetek türelemmel, míg megtömöm a pipámat... aztán rátérek a lényegre.

Megint havazik — t ndött el, ahogy kipillantott az ablakon. — így a Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 31

legjobb, mert nem jöhet váratlan látogató. Ha mégis utánatok akarna jönni valaki, nyomunkat úgyis elfödte már a hó.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 32

8. fejezet

Ebéd utáni események

— Kérlek, most már mondd el, mi történt Tumnussal — kérlelte hód

papát Lucy.

— Ó, ez nagyon szomorú eset — rázta fejét az öreg.

— Egészen biztos, hogy a rendrség vitte el. Egy olyan madártól tudom, aki látta ket.

— De hová vitték? — aggódott Lucy.

— Nos, annyit tudok, hogy északnak tartottak, mikor utoljára látták ket. És ennyi épp elég.

— Nekünk nem! — szólt közbe Susan.

Hód papa szomorúan csóválta a fejét.

— Attól tartok, az házába vitték

— Mit csinálnak ott vele? — kérdezte izgatottan Lucy.

— Hát — folytatta a hód — nem lehet pontosan tudni.

— Sokan

mentek már oda, de még senkinek sem sikerült visszatérnie. Kvé váltak. Úgy mondják, ott mindenütt szobrok állnak, udvaron, lépcskön, kertben. Emberek, akiket változtatott kvé (a hangja egészen suttogóvá változott).

— Mégis, muszáj valamit tennünk, hogy segítsünk rajta.

Ez így

túlságosan szörny és mindez az én hibámból történt — siránkozott

Lucy.

— Semmi kétség, ha tudnál, biztosan segítenél — felelte szeretettel

hód mama. — De semmi esély arra, hogy bejuss abba a házba az akarata ellenére. Nem térnél vissza élve.

— Nem tudnánk kisütni közösen valamit? — ajánlotta Peter. — Arra gondoltam, felöltözhetnénk valaminek, például koldusnak, vagy figyelnénk, mikor megy el, vagy valami hasonlót.

Lennie kell valamilyen

megoldásnak. Ez a Faun megmentette a testvérem életét. Nem engedhetjük, hogy olyan szörny sorsra jusson.

— Ez így nem jó, fiam — ellenkezett az öreg hód. — Az emberek

nem segíthetnek. De most, hogy Aslan már úton van...

— Tényleg! Mesélj valamit Aslanról! — kérlelték a lányok.

Újra az a kellemes, bizserget érzés kerítette ket hatalmába, mint az Aslan név legels hallatán. — Ki ez az Aslan valójában?

— Aslan? Hogyhogy nem tudjátok? az igazi király. Az egész erd ura, még sincs gyakran itt. Már nagyapám, apám sem ismerték. Annyit mégis tudunk, hogy egyszer eljön. Most pedig itt van!

Narniában. A

Fehér Boszorkány uralmának befellegzett. az (nem ti), aki segíteni tud a Faunnak.

— t nem fogja kvé változtatni? — kérdezte Edmund.

— Ó, drága gyermekem, milyen butaságot kérdezel! — nevetett a

hód. — t kvé változtatni! Ha, ha, ha! Legföljebb fog négykézláb állni eltte, ha egyáltalán tud. Aslan visszaállítja a régi törvényeket, jogokat, ahogy írva van a régi versben: A rossz jóra fordul, ha Aslan visszatér, Az hangjára a bánat megsznik.

Ha fogait csattogtatja, a tél megfutamodik, Ha mancsait összecsapja, a tavasz közeleg.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 33

— Te tudod, hogy találkozol Vele. És mi? — kérdezte Susan.

— Dehát azért hoztalak ide benneteket! Oda vezetlek majd, ahol Aslannal találkozhattok

— ember? — faggatta tovább Lucy.

— Aslan ember! — kiáltott fel csodálkozásában az öreg. — Természetesen nem. az erd ura és az egész világ urának a leszármazottja. Nem tudod, ki a vadállatok királya?

Aslan oroszlán — a

legnagyobb az élk között

— Ó — ámuldozott Susan —, azt hittem, ember. Nem veszélyes?

Bevallom, hogy nagyon félnék, ha oroszlánnal futnék össze valahol.

— Pedig az lesz, és semmitl se félj! Ha lenne valaki, aki nem remeg térdekkel közelítene Aslanhoz, az vagy nagyon bátor, vagy egyszer en bolond lenne.

— Hát akkor nem veszélyes? — kérdezte Lucy.

— Veszélyes? Hát nem hallottátok, amit hód mama az elbb mondott? Ki beszélt itt veszélyességrl? Hát persze, nem szelíd. De jóságos, a király, ahogy mondottam.

— Nagyon kíváncsi vagyok rá, habár félni fogok, ha látom — vallotta be férfiasan Peter.

— Semmi baj, fiú — bátorította a hód papa. Mancsait erteljesen az asztallapra nyomta. Felemelt hangon folytatta: — Most pedig látni fogjátok t. Parancsot kaptam, hogy holnap — ha nektek is megfelel — a Ktáblánál találkozhattok vele.

— Az merre van? — érdekldött Lucy.

— Majd megmutatom. Lent a folyó mentén, messzire innen.

Elvezetlek oda benneteket.

— Vajon mi lehet szegény Tumnussal? —

aggodalmaskodott újra

Lucy.

— A legjobb megoldás a megmentésére, ha Aslannal beszéltek Ha velünk tart, elkezdhetjük a tennivalókat. Ez nem azt jelenti, hogy rátok nincs szükség. Ahogy egy másik régi vers mondja: Amikor Ádám fiának alakja a Cair Paravelen tündököl,

Az ördög idejének vége szakad.

Tehát a sanyarú idknek nemsokára vége, hogy és ti megérkeztetek. Már régen tudjuk, hogy közeledik, olyan régen, hogy senki sem emlékszik, ki mondta elször. A ti érkezéseteket nem tudta elre megjósolni senki.

— Van valami, amit nem értek, papa — szólt Peter. — Vagyis a

boszorkány nem ember, hanem micsoda?

— Azt szeretné, ha azt hinnénk, ezért követeli magának az uralkodás jogát — magyarázta a hód. — De nem Éva leszármazottja Az édesanyja sem emberféle volt, az apja pedig óriás (itt hód mama nagyokat bólogatott). Nincs egy csöppnyi emberi vér sem az ereiben.

— Ezért olyan kiállhatatlan mindenkihez — szólt közbe hód mama.

— Így van — folytatta az öreg. — Az embereket kétfelé oszthatjuk jó és rossz tulajdonságaik alapján (a jelenlevk kivételek).

De a nem

emberekre ez így nem igaz.

— Ismerek jóságos törpéket — vitatkozott hód mama.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 34

— Én is éppen ezt akartam mondani. Mégis nagyon kevéssé hasonlítanak az emberekhez. Fogadjátok meg a tanácsomat: ha valaki olyannal találkoztok, aki emberivé kezd válni, de még nem az, vagy emberi volt, de már nem az, vagy emberinek kell lennie, de nem az — tartsátok rajta a szemeteket, a fegyver pedig legyen kéznél. Ezért kutatja állandóan az emberi éllényeket a boszorkány Narniában.

Régóta vadászik rátok, s ha tudná, hogy négyen vagytok, még kegyetlenebb lenne.

— Hogyan védekezhetünk? — kérdezte Peter ijedten.

— Létezik egy jóslat — folytatta a hód. — Lent Cair Paravelnél, ahol a folyó ered, áll egy kastély. Ott lenne az ország fvárosa, ha minden az eredeti törvények szerint lenne. Ott vannak a trónszékek, amelyekben Ádám és Éva leszármazottjainak kellene uralkodniuk.

Ha ez

bekövetkezne, ez a Fehér Boszorkány életének és uralkodásának végét jelentené. Ezért kell nagyon elvigyázatosnak lennünk, ha a találkozásra megyünk. Mihelyst megtudja, hogy itt vagytok, az életetek egy fabatkát sem ér többé.

A három gyerek lélegzetvisszafojtva hallgatta a súlyos szavakat.

Semmi egyébre nem figyeltek. A beállott csöndben valamelyik halkan megjegyezte: — Hol van Edmund?

Döbbent csend következett. Majd egymás szavába vágva kiabálták: — Ki látta utoljára? Mikor t nt el? Kiment volna? — Kitódultak az

ajtón és keresni kezdték.

A hó már vastagon borított mindent, szakadatlanul esett.

A tó zöld

jégpáncélja is elt nt a hótakaró alatt. A kis házból a töltést sem látták.

Bokáig besüllyedtek a hóba, ahogy körbekörbe szaladgáltak és kiáltozták:

— Ed! Ed!

Addig kiabáltak, míg berekedt a torkuk. Úgy t nt, mintha a hóesés visszafojtaná a hangjukat; még a visszhang sem válaszolt.

— Milyen borzalmas! Minek is jöttünk el otthonról! — siránkozott

Susan.

— Mit tegyünk, hód papa? — fordult segítségért Peter.

— Mit? Azonnal el kell innen t nnünk. Egy percig sem maradhatunk itt — mondta hód papa, miközben a hócsizmájával bíbeldött. — Hárman vagyunk, háromfelé menjünk. Aki megtalálja, visszahozza.

— Gondolod, hogy így kellene? — kérdezte a hód szemernyi gúnnyal a hangjában.

— Természetesen valamelyikünk megtalálja Edmundot — csattant fel

Peter.

— Pedig reménytelen t keresnetek.

— Hogyhogy? — kérdezte értetlenül Susan. — Nem juthatott még messzire. Meg kell találnunk. Miért mondod, hogy reménytelen?

— Azért, mert tudom, hová ment.

Ezen nagyon elcsodálkoztak.

— Hát nem értitek? — folytatta az öreg. — hozzá ment, a Fehér Boszorkányhoz. Elárult bennünket.

— Nem tehetett ilyet! — sopánkodott Susan.

— Neeem? — nézett rájuk szigorúan a hód. A gyerekekben bennragadt a szó. Érezték, hogy hiába ellenkeznének, Edmund valóban megtette velük ezt a szörny séget.

— Honnan tudná az utat? — hitetlenkedett még mindig Peter.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 35

— Volt már ebben az országban? — faggatta ket a hód.

— És

egyedül volt?

— Igen, én tudom, hogy járt itt — suttogta alig hallhatóan Lucy.

— Elmesélte, mit csinált, kikkel találkozott?

— Nem, egyáltalán nem.

— Jól jegyezzétek meg, amit mondok: ezek szerint találkozott a Fehér Boszorkánnyal és az oldalára állt. Biztosan megmutatta neki, hol van a kastélya. Az elbb nem akartam említeni (mégiscsak a testvéretek), hogy amikor elször megpillantottam Edmundot, azt mondtam magamban: Áruló! Úgy nézett ki, mint aki már találkozott a boszorkánnyal és evett az ételébl. Ti is meg tudnátok állapítani az ilyet, ha régóta élnétek Narniában. Valami van a szemében.

— Akkor is — szólt Peter határozott hangon — meg kell találnunk.

Mégiscsak a testvérünk, még ha véletlenül rossz dologba keveredett is.

Gyerek még.

— Elmenni a boszorkány házába? Nem értitek, hogy az egyetlen menekvés számára és számotokra, hogyha messze ívben elkerülitek ket?

— Hogy érted ezt? — kérdezte Lucy.

— Nos, mind a négyeteket akarja. Állandóan a négy trónt látja maga eltt Cair Paravel kastélyában. Ha odavetdnétek, els dolga lenne négy újabb szoborral gazdagítani a gy jteményét.

Megszólalni

sem lenne idtök így Edmundot addig tartja életben, amíg meg nem kaparint benneteket is. Túsznak fogja t használni, hogy elkapja a másik hármat.

— Hát senki sem tud rajtunk segíteni? — siránkozott kétségbeesve Lucy.

— Egyedül Aslan. Azonnal indulnunk kell, hogy találkozzunk vele.

most az egyetlen reményünk.

— Fontos lenne pontosan emlékeznünk, mikor szökhetett ki innen.

Sok függ attól, mennyit hallott a beszélgetésünkbl.

Például szóba

hoztuk-e Aslant, mieltt elt nt? Ha nem, az jó, mert így nem tud beszámolni arról, hogy Aslan már Narniában van és hogy találkozni akarunk vele.

— Nem emlékszem, hogy ekkor még itt lett volna — kezdte Peter, de

Lucy közbevágott.

— De itt volt. Nem emlékeztek, hogy azt kérdezte: kvé tudja-e változtatni a boszorkány Aslant?

— Tényleg! Úristen! A lényeget tudja.

— Egyre rosszabb — szólt halkan a hód — és még nincs vége. Vajon itt volt-e, amikor elárultam, hogy a Ktáblánál találkozunk Aslannal?

Senki sem emlékezett pontosan.

— Mert ha itt volt, akkor arrafelé megy, amerre nekünk kell, így ha elbb odaér, elvághatják az utunkat mieltt Aslannal találkoznánk.

— Szerintem nem ez lesz neki a legfontosabb. Inkább elmondja, hogy itt együtt vagyunk. Még ezen az éjen elfognak bennünket. Ha fél órája lehet távol Edmund, kb. 20 perc múlva itt is lehetnek — fejezte be hód

mama.

— Igazad van, mama — helyeselt hód papa —, nagyon gyorsan el kell t nnünk innen. Egy percet sem veszíthetünk.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 36

9. fejezet

A boszorkány palotájában

Biztosan furdalja az oldalatokat a kíváncsiság, mi történhetett Edmunddal.

A többiekkel együtt megette vacsoráját, bár nem lelte benne igazán örömét. Egész este a csodatortán járt az esze. Tudjátok ti is, hogy egy valóságos étel sosem lehet olyan finom, mint egy régi, jóíz emléke.

Hallgatta a beszélgetést, ami megint csak nem nyerte el a tetszését.

Úgy érezte, a többiek kirekesztik maguk közül, átnéznek rajta.

(Egyáltalán nem így volt, mégis ezt hitte.) Addig figyelt, amíg hód papa elárulta a titkos találkozást Aslannal. Jól megjegyezte a helyszínt is.

Ekkor lassan felállt és a mellette lév ajtó függönye mögé rejtzött.

Aslan neve különös és félelmetes érzésekkel töltötte el.

(Ellentétben a

többiekkel, akiket ellenkez érzések kerítettek hatalmukba.) Amikor hód papa a verset idézte, Edmund lenyomta az ajtó kilincsét.

Mikor a

boszorkány származásáról folyt a szó, Edmund kisurrant a szabadba, ügyelve arra, hogy az ajtócsukódást ne vegyék észre.

Ne higgyétek, hogy Edmund annyira megátalkodott volt, hogy mindenáron el akarta árulni testvéreit. A csodatortát és a királyságot kívánta ellenállhatatlanul. A Petertl elszenvedett megaláztatását is viszonozni akarta. Emlékezett, hogy a királyn testvéreinek is ígért rangokat és nem jó szemmel nézné, ha túlságosan jószív lenne hozzájuk: pl. nekik adná a legmagasabb rangokat.

Remélte, hogy a

királyn nem lehet annyira elvetemült, mint ahogyan a többiektl hallotta. Ekképp okoskodott magában. — „k mindannyian az ellenségei, azért beszélnek úgy róla. A fele sem igaz.

Olyan kedves volt

hozzám, sokkal kedvesebb, mint a saját testvéreim.

Biztosan igazságos

királyn. Sokkal rokonszenvesebb, mint az a szörny Aslan!"

Saját magát próbálta meggyzni arról, hogy helyes úton jár. Mégsem elégítette ki tökéletesen ez a magyarázat, mert a szíve mélyén érezte, hogy a Fehér Boszorkány valójában rossz és kegyetlen.

Az els kellemetlenség, amit brén is érzett, hogy ottfelejtette a kabátját. Visszamenni nem lehetett. A világosság utolsó foszlányai is elt ntek az égboltról, hiszen három órakor ültek le ebédelni és téli napokon hamar sötétedik. Ezen sokáig nem rágódhatott, cselekednie kellett. Felhajtotta a gallérját és keresni kezdte az utat.

A befagyott folyó

nem volt csúszós, mert mindenütt vastag hótakaró födte.

A helyzete

rosszabbra fordult, ahogy távolodott a háztól. Minden pillanatban sötétebb lett, hópelyhek kavarogtak eltte.

Alig látott egy-két métert elre. Még rendes út sem volt.

A puha, mély

hóban inkább csúszkált, mint lépkedett. Hóbuckákba botlott, befagyott tócsákon bukdácsolt, kidlt fatörzseket kerülgetett.

Sarkait megvetette a

partoldalban, úgy próbálta megakadályozni, hogy lecsússzon a meredeken. Mindene átnedvesedett, összehorzsolta magát és fázott. A csönd és a magány elviselhetetlenné vált. Biztos vagyok benne, hogy már régen feladta volna az egész tervet és visszament volna a testvéreihez, ha nem hergeli magát állandóan: — Ha Narnia királya leszek, els dolgom, hogy jó utakat építtetek. Így tovább, a királyság kellemes érzésében ringatta magát, ami elfeledtette vele a pillanatnyi nehézségeket. Folyton a szerencsés jövendrl, az uralkodásról Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 37

álmodozott: — Mennyi autóm lesz! Sok mozit, vasútvonalat csináltatok mindenfelé. Új törvényeket hozok a hódok és a többi négylábú ellen."

Éppen az járt a fejében, hogyan büntesse Petert, amikor az id hirtelen megváltozott. A havazás elállt. A szél feltámadt, csontfagyasztó hideget hozott. A felhk is elt ntek az égrl, elbújt a hold.

Bevilágította

a havas tájat. Szinte nappali világosság lett. Csupán a fák és bokrok hosszan elnyújtott árnyai zavarták a táj képét Ed sose találta volna meg az utat, ha a hold fénye nem segíti.

Elérkezett a másik folyóhoz (ahol elször találkoztak a hóddal). Ez inkább patak volt, sebes folyású, ahogy lefelé zúgott a völgybe. Edmund követte a folyását. A lejt azonban sokkal sziklásabbnak és meredekebbnek bizonyult, mint gondolta. S r n bentték a bokrok, a sötétben még a terepet sem tudta belátni. Kénytelen volt egészen közel hajolni, hogy az utat nehogy szem ell tévessze. Ruhája átnedvesedett, ahogy a bokrokat súrolta, így haladt elre nagy keservesen, és egyre növekv haraggal gondolt Peterre, mintha mindezt az hibájából kellene elszenvednie. Végül simább terepre jutott, ahol a völgy kiszélesedett. Távolabb, a folyó túlsó oldalán magasodott a két hegy, közrefogva a Fehér Boszorkány palotáját. A hold csodálatos fényességgel világított. A kastély hatalmas várnak tetszett az esti fényben. Mindenütt apró, t hegyes tornyocskák magasodtak rajta Árnyékuk ijeszt rémként nyúlt el a havas tájon.

Edmundot reszket

félelem fogta el. Kés volt visszafordulni. Átkelt a befagyott folyón, akadálytalanul haladt a kastély felé. Teljes csend honolt mindenütt Még saját lépteit sem hallotta. Egyre közelebb ment már a sarokbástyát kerülgette. Toronyról toronyra haladt hogy ráleljen a bejáratra. Jobbra megkerülve az épületet végre megtalálta az ajtót. A bejárat egy hatalmas, boltíves vasajtó volt, ami hívogatóan tárva-nyitva állt.

Óvatosan odalopózott és belesett az udvarba. A látványtól a szívverése elállt. A bejárat mellett, a holdfényben egy ugrásra kész oroszlán körvonalai bontakoztak ki. Edmund térdei remegni kezdtek, lábai földbe gyökereztek. Olyan sokáig állt így mozdulatlanul, hogy a fogai vacogni kezdtek a hidegtl. Nem tudta, meddig tartott ez az állapot, de keserves óráknak t nt. Lassanként azon kezdett morfondírozni, vajon miért áll olyan nyugodtan az az oroszlán. Egy centit sem mozdult, mióta elször megpillantotta. Most beljebb merészkedett egy lépéssel, a boltív árnyékába húzódva. Észrevette, hogy az oroszlán olyanformán ágaskodik, hogy t nem láthatja. (Habár a fejét megfordíthatja? — gondolta Edmund.) Valami másra is felfigyelt: egy kis törpére, aki csupán néhány lépésre állt tle. „Aha! — ha az oroszlán ugrani készül a törpére, el tudok menekülni." Azonban sem az egyik, sem a másik nem mozdult. Hirtelen eszébe villant, mit hallott a többiektl: a kvé változtatott ellenségekrl. „Talán ez csak egy koroszlán?"

töprengett magában. Tüzetesen megvizsgálta. Hát uramisten, a fejét és a fölemelt mancsait vastag hó borította! — „De buta vagyok! Hát persze hogy szobor! — örvendezett megkönnyebbülten. — Egy éllény sem

hagyná, hogy hó lepje el".

Lassan közelített az oroszlán felé, bár a szíve még mindig zakatolt.

Nem volt mersze megérinteni, várt egy kicsit. Hirtelen elhatározással megfogta, majd azonnal vissza is kapta a kezét. A k hidegét érezte. — „Nahát, egy kszobortól féltem ennyire!"

Az oroszlán olyan hatalmas volt, hogy mellé húzódva Edmund nem érezte annyira az éjszaka dermeszt hidegét.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 38

Egy jó ötlet jutott az eszébe: — Talán ez az az Aslan nev oroszlán, akirl annyit beszéltek. Tehát elfogatta és kvé varázsolta t a királyn.

Hát ez lett a nagy tervekbl! Ah! Ki a fene fél Aslantól?

Ahogy így kárörvendezett magában, valami buta és gyerekes dolgot m velt: elvett egy rövid, agyonfaragott ceruzát a zsebébl és szakállt meg szemüveget rajzolt az oroszlán arcára. Közben hangosan csúfolta: Tessék! Bolond, öreg Aslan! Hogy tetszik koroszlánnak lenni? Ugye kit nen érzed magad?

A firkálások ellenére az oroszlán így is annyira félelmetesnek, fenségesnek és szomorúnak t nt a holdfényben, hogy Edmund nem szórakozott szívbl a tréfáján. Jobbra fordult és elindult az udvaron át.

Amint keresztülsétált rajta, körös-körül kszobrokat fedezett fel. Úgy álltak, mint a sakkfigurák, mikor a játékosok még a játszma felénél tartanak. Voltak ott szatírok, farkasok, medvék, rókák, macskák. Mint szépen kidolgozott, megmunkált ni szobrok, úgy sorakoztak a kvé változott fák egymás mellett. Messzebb egy kentaur, szárnyas ló, meg egy hosszúkás, hajlékony alak látszott. Edmund sárkánynak vélte.

Kvoltuk ellenére annyira életszer nek mutatkoztak az éles holdfényben, hogy hátborzongató érzés volt átmenni közöttük az udvaron. Edmundtól jobbra egy hatalmas, szinte toronymagasságú emberi alak magasodott. Arcán vad kifejezés ült, bozontos szakállal, jobb kezében hosszú botot tartott. Edmund tudta, hogy nem él ember, hanem kszobor, mégis félt arra menni.

Messzebb, az udvar végén homályosan rajzolódott ki a bejárati ajtó.

Edmund akadály nélkül odaért. Onnan klépcsk vezettek felfelé egy újabb ajtóhoz. Fölment. A küszöbön hatalmas test farkas nyújtózkodott, fejét állára hajtva.

— Nyugalom, csak semmi félelem! Úgyis kbl van, nem támadhat meg — nyugtatta magát halkan.

Éppen átlépni szándékozott rajta, mikor a hatalmas állat felemelkedett a négy lábára és száját óriásira tárva elordította magát.

— Ki van itt? Ki jár itt? Ne mozdulj! Ki vagy?

Edmund egész testében remegni kezdett. Alig bírt megszólalni.

— Nevem Edmund, Ádám leszármazottja vagyok.

Nemrégen

találkoztam felségével az erdben. Hírt hoztam a testvéreimrl, akik itt vannak Narniában, méghozzá nem messze, a hódéknál.

Tudom,

felsége kíváncsi rájuk.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 39

— Jelentem — bólintott a farkas. — Ha kedves az életed, el ne mozdulj innen!

Ezzel elt nt a házban.

Edmund csendben állt és várt. Ujjai megmerevedtek a hidegtl, szíve vadul vert. Kis id múlva megjelent felsége Titkosrendrségének fnöke, Maugrim (mert volt az), a szürke farkas. Már útközben kiabálta:

— Bejöhetsz! Vedd kitüntetésnek, vagy inkább szerencsének, hogy felsége fogad.

Edmund nagyon óvatosan lépkedett, nehogy véletlenül a farkas mancsaira taposson.

Homályos, óriási oszlopos terembe értek, ami szintén szobrokkal volt telezsúfolva. A mellette lév ajtónál állt egy aprócska, szomorú arcú faun. Edmundnak eszébe jutott Lucy kis barátja. A teremben egyetlen, sápadt fény lámpa világított: közvetlenül alatta foglalt helyet a Fehér Boszorkány.

— Itt vagyok, fenség — hadarta idegesen Edmund.

— Hogyhogy egyedül jöttél? — rikácsolt szörny hangján a boszorkány. — Nem megmondtam neked, hogy ne merészelj egyedül a szemem elé kerülni?

— Bocsánat, fenség, én mindent elkövettem. Itt vannak nem messze.

A gát tetején, a hódoknál tartózkodnak.

A boszorkány szája gúnyos mosolyra húzódott.

— Nincs egyéb mondanivalód?

— Nincs, fenség — hajtotta le a fejét b ntudattal Edmund.

Hogy mentse a helyzetét, sietve mesélni kezdte, amit a hódoknál hallott:

— Micsoda? Aslan? — ugrott fel helyérl a királyn. — Ez igaz? Ha

most hazudtál...

— Bocsánat, fenség, csak azt ismételtem, amit hallottam — hebegte.

A királyn nem volt hajlandó tovább Edmundra vesztegetni az idejét.

Tapsolt egyet. Az a törpe lépett be, akiben Edmund felismerte a királyn inasát.

— Fogass be — dörgött a parancs —, de a csöngket ne tedd fel a lovakra!

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 40

10. fejezet

A varázslat megtörik

Most visszakanyarodunk a hódokhoz és a gyerekekhez.

Amikor a

hód papa figyelmeztette a többieket („Nincs veszteni való idnk"), mindenki eszeveszetten a kabátjába kezdte gyömöszölni magát, kivéve hód mamát, elszedett egy zsákot, feltette az asztalra.

— Most pedig pakolok nektek egy kis sonkát, egy csomag teát, cukrot, gyufát. Hozok pár darab cipót is a konyhaszekrénybl.

— Mi a csudát tetszik csinálni? — csodálkozott Susan.

— Mindenkinek rakok be kenyeret is, kedvesem — válaszolta

nyugodt hangon. Hogy képzeled, hogy nekivágunk ilyen hosszú útnak, ennivaló nélkül, hm?

— De nincs idnk — sopánkodott kétségbeesve Susan, miközben buzgón gombolta a kabátját. — Bármelyik percben itt lehetnek.

— Ez az én véleményem is — helyeselt hód papa. — Megértelek

benneteket. Mégis, gondolkozzatok! Negyedóránál elbb nem törhetnek ránk.

— Az elbb még azon igyekeztünk, hogy minél nagyobb elnyre tegyünk szert, nem? Elbb kell a ktáblához érnünk!

— Ne feledkezzetek meg Edmundról! Mihelyst a királyn látja, hogy elindultunk, teljes sebességgel röpül utánunk.

— Valóban így fog tenni. De bármit csinálunk, akkor sem érhetünk oda elbb, mert hintón megy, mi meg gyalog.

— Akkor semmi reményünk sincs? — fakadt ki lehangoltan Susan.

— Nincs minden veszve, drága gyermekeim — nyugtatta ket hód

mama. — Vegyél csak ki néhány zsebkendt a fiókból!

Természetesen,

van reményünk. Megelzni ugyan nem tudjuk, de a hóban nyomtalanul tudunk haladni, így nem tudja, merre járunk, tehát akadálytalanul célhoz érhetünk.

— Elég hiheten hangzik — mondta hód papa. — Most már tényleg induljunk.

— Legalább te maradj nyugodt, drágám — intette a felesége. — Ilyen helyzetben az ér a legtöbbet. Itt van négy cipó, a legkisebb a legfiatalabbé — nyújtotta feléjük hód mama.

— Jaj, gyerünk már — siránkozott Lucy.

— Nos, úgy látom, készen vagytok — vizsgálgatta ket tüzetesen hód mama, miközben férje belesegítette a hócsizmáiba.

— Ne vigyük magunkkal a varrógépet is?

— Hogy gondolod! — tiltakozott a férje. — Egyrészt túl nehéz, másrészt hol használnád ebben a nagy rohanásban?

— Nem is merek arra gondolni, ha a boszorkány kezébe kerül, összetöri, mint holmi hasznavehetetlen kacatot.

— Ó, gyerünk már! — könyörgött a három gyerek.

Végül kiléptek a házból, és hód papa belakatolta az ajtót. („Ezzel is idt nyerünk, míg feltöri" — gondolta.) Elindultak, magukhoz szorítva a cipókat.

A havazás elállt, a hold éppen kibújt, mikor hosszú útjukra indultak.

Libasorban haladtak, elöl hód papa, másodiknak Lucy, mögötte Peter, aztán Susan, végül hód mama zárta a sort. Áthaladtak a gáton, majd jobbra fordultak a folyóparton. Aztán egy hosszú, göröngyös ösvény Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 41

következett, s r n fákkal szegélyezve. Még mindig a folyóvölgyben lépkedtek. Bezárva érezték magukat a körös-körül föléjük magasodó hegyek szegélyezte völgykatlanban.

— Ereszkedjünk minél lejjebb — tanácsolta hód papa.

— Idáig nem

tud lejönni a hintóval. Fönt kell haladnia.

Lucy arra gondolt, hogy a legjobb lenne az egész eseményt ablakon keresztül nézni, kényelmes fotelból. Valahogy mégis élvezte. Az id múlt, a kis csapat megállás nélkül menetelt. Lucy egyre nehezebbnek érezte a cipót, amit a kezében vitt. Érezte, hogy föladja, ha még sokáig tart ez az állapot. Már nem csodálta a befagyott folyó vakító csillogását, a vízesések mozdulatlan formáit, a havas fák koronáit, a fényl holdat ezernyi csillag között Csak hód papa rövid kis lábait figyelte maga eltt, ahogy — pad-pad-pad — lépkedtek a puha hóban.

Mintha sohasem

akarnának megállni. Aztán a hold elbújt, ismét havazni kezdett. Lucy már annyira fáradt volt, hogy majd összeesett az álmosságtól.

Még mindig szünet nélkül haladtak. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a folyót elhagyják és jobbra fordulnak. Meredeken fölfelé kapaszkodtak a hegyoldalon. Teljesen kiment az álmosság a szemébl, és látta a hód alakját egy nyílás bejáratánál, amelyet bokrok takartak el. Most kezdte megérteni, mi is történik. Megállt és lehajolva kúszni kezdett hód papa után. Krákogó, nyöszörg, puffanó hangokat hallott a háta mögött.

Nehezen bár, de sértetlenül bejutottak a nyíláson.

— Hol a csudában vagyunk? — hallatszott Peter fátyolos hangja a sötétben. (Ismeritek ugye ezt a hangot!?) — Ez az si búvóhelye a hódoknak, végveszély esetén.

Egyébként

hétpecsétes titok más halandók számára — magyarázta hód papa. — Nem túl nagy hely, de néhány óra alvásra szükségünk van.

— Ha nem indultunk volna el olyan rült rohanással, akkor a kispárnákat is bepakoltam volna — morgott hód mama.

— Hát az biztos, hogy nem olyan kellemes hely, mint Tumnusé volt — állapította meg Lucy magában, ahogy körülnézett Ez csak egy lyuk volt a földbe vájva, bár száraz és földes. Annyira kicsike, hogy amikor lefeküdtek aludni, nagy ruhakupacnak látszottak a helyiség közepén. A hosszú, fáradságos út után, szorosan egymáshoz húzódva, kellemesen felmelegedtek. Csak a föld lett volna valamivel puhább!

Hód mama

körbekínált egy üveget, amibl mindenki ivott egy kortyot Egy kicsit köhögtek, köpködtek, prüszköltek tle, kaparta a torkukat, mégis kellemes meleg áradt szét a testükben. Szinte szállni kívántak tle.

Majd hirtelen álomba zuhantak. Lucynak néhány percnek t nt az alvás (közben órák teltek el), mikor felébredt. Végtagjai kissé megmerevedtek; fázósan kuporodott össze. Mit nem adott volna egy jó meleg fürdért! A nyakát csiklandozta valami (hód mama aludt éppen mellette), a barlang nyílásán nappali fény áradt be.

Teljesen magához tért a kezdeti kábultságból, majd sorra ébredtek a többiek is. Nagyokat ásítoztak, szemüket dörzsölgették A múlt éjszakai gyaloglásra gondoltak A távolból hirtelen csilingels hallatszott Hód papa, sebesen, mint a villám, kint termett a nyílás bejáratánál. Most biztosan azt hiszitek — mint Lucy hitte —, hogy nagy könnyelm séget csinált! Mégis logikusan cselekedett. Tudta, hogy úgy fel tud kapaszkodni a meredeken, hogy a s r bokroktól takarva, észrevétlen marad. Mindent látni akart, ahogy a boszorkány hintája elhalad. A többiek lélegzetvisszafojtva ültek és vártak. Talán öt perc telhetett így el. Aztán beszélgetést hallottak, amitl megfagyott ereikben a vér.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 42

„Ó — gondolta kétségbeesve Lucy — biztosan észrevette és elfogta!"

Nagy volt a meglepetés, mikor hód papa hívó szavát hallották a bejáratnál.

— Minden rendben! Gyertek ki mindannyian! Ez nem volt! — kiabálta torkaszakadtából. Nem volt valami okos dolog most így kiabálni, de a hódok, ha izgatottak, mindig ezt csinálják (Persze, csak Narniában. A mi földgolyónkon egyáltalán nem beszélnek) Kigyömöszölték magukat a barlangból; hunyorogtak az éles napfényben. Félig-meddig álmosak is voltak még, kócosak, gy röttek az éjszakai megpróbáltatásoktól. Toporogtak, bámulgattak körbekörbe.

— Gyertek! — kiabálta újra a hód és csaknem ugrált örömében. — Gyertek és nézzétek meg! Kezddik a tánc! Hál’

Istennek, az ereje

hanyatlóban van!

— Mire érti ezt, hód papa? — lihegte Peter, ahogy kapaszkodott a meredek parton fölfelé.

— Nem megmondtam nektek, hogy örök telet varázsolt és soha sincsen karácsony? Ugye mondtam! Hát akkor gyertek és nézzétek meg!

Valóban láthatták Gyönyör hintó állt ott, csöngkkel fölszerelve.

Sokkal súlyosabbnak t nt, mint a boszorkányé, és nem fehér, hanem barna szín volt.

A bakon egy olyan valaki ült, akit minden gyerek azonnal felismer: hatalmas alakját csillogó, vörös, bundabéléses palást takarta. Hasonló anyagból készült kucsma magasodott a fején. Hosszú, fehér szakálla a derekáig ért. Mindenki tudta, ki , bár valójában ilyenek csak meseországban élnek mégis sok kép, mese ismeretes róluk a mi világunkban is. A ruhásszekrény innens oldalán, Narniában látni ilyet, valami egészen különös izgalommal járt. A Mikulás jövetele nálunk vidámságot és örömet jelent. Most ahogy a gyerekek meglátták t valahogy nem érezték felhtlennek ezt a boldogságot.

Hatalmas,

valóságos alakjának látványa elnémította ket. Örültek de ugyanakkor megilletdöttek is voltak.

— Itt vagyok hát végre! Hosszú idre szám zött mégis visszatértem.

Aslan közeledik. A boszorkány varázslata múlóban van — mondta mély,

de lágy hangján a Mikulás.

Lucy egész testében szétáradó örömet érzett, bár komolynak mutatta magát.

— Most pedig átadom az ajándékokat—folytatta. — Elször is

hoztam egy új és tökéletesebb varrógépet hód mamának Útközben leteszem a házatoknál.

— Ahogy óhajtja! — pukkedlizett hód mama. — Bár lakat van az ajtón.

— Számomra nem léteznek lakatok és zárak — nevetett a Mikulás.

— Nos, ami téged illet, hód papa, mire hazaérsz, a gátad készen áll: kijavítva, hézagok betömve, zsilipek beállítva.

Szegény hód papa! Annyira meghatódott, hogy bár köszönetre nyitotta a száját, hang nem jött ki a torkán.

— Peter fiam!

— Igenis! — állt vigyázzba Peter.

— Itt vannak a te ajándékaid: igaz, inkább harcieszközök ezek, mint játékok. Közeleg az id, amikor használnod kell ket.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 43

Ezekkel a szavakkal átnyújtott egy pajzsot és egy kardot. A pajzs ezüstbl készült, ágaskodó vörös oroszlán volt belevésve.

A kard

markolatát aranyból öntötték, tok és öv tartozott hozzá.

Peter mérete

volt mindkett, néma és komoly maradt mikor átvette az ajándékot.

Tudta, hogy ezek már nem gyerekes dolgok.

— Susan lányom — fordult feléje a Mikulás. — Ezek a tieid. — Átadott egy íjat és egy tegezt, tele nyílvesszkkel.

Valamint egy pici,

elefántcsont szarvat.

— Csak végveszély esetén használd az íjadat! Nem akarom, hogy ütközetben részt vegyél. De talán mégsem kerülheted el.

Ha a szarvat a

szádhoz veszed és belefújsz, akkor bárhol is legyél, valahonnan, valamilyen segítség mindig érkezni fog.

— Legvégül Lucy, kicsi lányom. Jöjj ide!

Lucy bátran odalépett. A Mikulás kis üveget adott át (késbb látta Lucy, hogy drágakövekkel van kirakva), egy kis trrel együtt.

— Ebben az üvegben ital van, a t zvirág kipréselt szirmainak nedve.

Ez a virág csak napfényes hegyoldalban n. Ha te, vagy valakid megsérül, ebbl néhány csepp magához téríti. A tr megvéd a nagy veszedelemben. Bár neked sem szabad ütközetben részt venned.

— Miért — kérdezte Lucy. — Úgy hiszem, bár elre nem tudom, de bátran viselkednék.

— Ehhez nem fér kétség — felelte kedvesen a Mikulás.

— A csaták

szörny ek lesznek, ha nk is harcolnak. És most — huncut mosoly

bujkált a szája szélén — van itt még valami nektek.

Elvett (talán a

puttonyából, talán máshonnan) egy hatalmas tálcát.

Volt rajta öt csésze, öt kistányér, cukortartó, tejszínes kancsó, és egy öblös teáskanna (még forrón gzölögve).

Így szólt hozzájuk

— Boldog karácsonyt! Sokáig éljen az igazi király!

Pattintott egyet az ostorával, majd , a hintó, a rénszarvas és az egész látomás elt nt, mieltt még a gyerekek magukhoz térhettek volna meglepetésükbl.

Peter kirántotta a kardját a tokból és mutogatni kezdte hód papának Hód mama szólalt meg elsnek:

— Ne most, ne most! Ne húzzátok az idt beszélgetéssel, mert a tea kih l. Ezek a férfiak! Gyertek, segítsetek bevinni a tálcát, hadd reggelizzünk már! Milyen szerencse, hogy bepakoltam a kenyérvágó kést!

Vígan kászálódtak lefelé a barlanghoz. Aztán hód papa felvágta a kenyeret és a sonkát a szendvicsekhez. Hód mama pedig kitöltögette a teát. Jóíz en falatozni kezdtek. Miután teletömték a hasukat, pihenni tértek Nem sokáig élvezhették a kellemes bágyadtságot, mert hód papa felállt és így szólt:

— Ideje, hogy tovább menjünk.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 44

11. fejezet

Aslan közeledik

Edmundnak keservesen telt az ideje. Csalódottan ült egy sötét sarokban. A törpe megjelent az ajtóban és jelentette, hogy a hintó elállt. Edmund remélte, hogy a királyn újra kedves lesz hozzá. De nem így történt. Összeszedte minden bátorságát, hogy megszólaljon: — Kérlek, fenség, kaphatok csak egy szeletet a csodatortából?

— Te...! Te...! — fújtatott a boszorkány dühösen. — Csönd legyen,

nyavalyás!

Aztán úgy látszott, meggondolta magát. Orra alatt dünnyögte: — Nincs szükségem arra, hogy ájuldozzon az úton. Tapsolt egyet. Egy másik törpe bújt el.

— Hozzál ennek az emberi teremtménynek enni-és innivalót!

A törpe elt nt és hamarosan visszatért. Egy alumínium tányérban vizet és egy szelet száraz kenyeret hozott. Alázatos hajlongások közepette nyújtotta Edmundnak, kifelé menet pedig gúnyosan megjegyezte:

— Csodatorta a kis hercegnek! Ha! Ha! Ha!

— Vidd vissza! — mondta mérgesen Edmund. — Nem kell száraz kenyér.

De ebben a pillanatban a boszorkány olyan irtózatos arckifejezéssel fordult feléje, hogy Edmund bocsánatot kért és rágcsálni kezdte a kenyeret. Kkemény volt, alig bírt ráharapni.

— Örülj, mert sokáig nem találkozol kenyérrel! — fenyegette a

boszorkány.

Amíg Edmund rágcsált, visszajött a törpe és ismét jelentette, hogy a hintó kész. A boszorkány felállt és kiment. Intett Edmundnak, hogy kövesse. A hó szállingózni kezdett, ahogy kiléptek az udvarra. A boszorkány cseppet sem tördött vele, hanem háta mögé parancsolta Edmundot a hintóba. Indulás eltt magához hívatta Maugrimot, aki mint egy vad oroszlán, úgy iramodott a kocsihoz.

— Vedd magadhoz a leggyorsabb farkast és rohanjatok a hódok házához. Mindenkit, akit ott találtok, öljetek meg. Ha netán elindultak volna, iramodjatok a Ktáblához, de ne mutatkozzatok.

Lesben várjatok

rám. Hosszú utat kell megtennem, míg rátalálok arra az útra, amin átkelhetek a folyón, így ti megelzhetitek az embereket, mieltt elérnék a ktáblát. Tudjátok, mi a teendtök, ha rájuk találtok!

— Értettem és teljesítem, királynm — morogta a farkas, majd egy szempillantás alatt nyoma veszett a hóban és a sötétségben.

Pár perc múlva két farkas gyors dobogása hallatszott, amint vágtattak lefelé a lejtn a hódok háza felé. Persze üresen találták. Az is végzetes lett volna a hódék és a gyerekek számára, ha az éjszaka tiszta, derült, csillagos maradt volna. A farkasok a nyomok után könnyedén követni tudták volna ket. De így, hogy a hó szünet nélkül esett, a nyomok felfedezhetetlenek maradtak. Ezalatt a törpe fölmászott a rénszarvas hátára, és a királyn Edmunddal kivágtatott a kastély kapuján. Vastag hó és sötétség volt, mégis sebesen haladtak. Edmund elviselhetetlennek érezte az utazást. Negyedórája sem mentek még, a ruháját máris hó lepte be. Lerázta magáról, de nem sok eredménnyel.

Nagyon fáradtnak érezte magát Tettl talpig átázott.

Milyen

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 45

szerencsétlen látványt nyújtott! Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a hercegi cím boldog várományosa. Mindaz, amivel eddig biztatta magát, hogy jó, igaz ügyet szolgál, most köddé vált. Mit nem adott volna azért, hogy lássa a testvéreit, különösen Petert! Az a gondolat tartotta benne a reményt, hogy talán csak álom mindaz, ami történt és történik körülötte. Hiszen bármelyik pillanatban felébredhet.

Órák teltek el így,

és valóban: mintha álomnak t nt volna az egész...

Oldalakat írhatnék még Edmund megpróbáltatásairól, összekuszált gondolatairól, a véget nem ér útról a hideg éjszakában.

Végre-valahára reggel lett. A havazás elállt, a hintó nappali világosságnál folytatta az útját. Még mindig megállás nélkül, hangtalanul hajtottak Csupán a hófúvás zizeg hangja és a rénszarvas gyepljének sustorgása törte meg a csendet. Egyszer csak megszólalt a boszorkány: — Állj! Itt dolgom van.

Megtorpantak. Edmund kutatott

az emlékezetében, hogy vajon

mondott-e valami olyasmit a

boszorkány, ami miatt itt meg

kellett állniuk. Most látta csak,

hogy az egyik fa tövében vidám

társaság ül. Egy mókuscsalád

(férj, feleség, gyerekek), két

szatír, egy törpe és egy öreg

farkaskutya. Középen asztal állt.

Edmund nem látta, mit esznek, de

az illata orrcsiklandón terjengett.

Úgy gondolta, hogy valami

tortaféle és gyümölcspuding

lehet. Amikor a hintó lefékezett, az öreg farkaskutya ( volt a rangids közöttük) mells lábaira

emelkedett. Jobb mancsában

poharat tartott, mintha éppen pohárköszöntre készült volna. Mikor ráismertek, ki a hintó tulajdonosa, a vidámság szertefoszlott arcukról. A villa félúton megállt a mókus papa kezében, a szatír éppen a száját nyitotta, hogy bekapja az ennivalót, a mókusgyerekek visítani kezdtek ijedtükben.

— Mit jelentsen mindez? — rikácsolta a boszorkány.

Egyikük sem válaszolt.

— Beszéljetek, férgek! — dörgött újra fenyegeten. — Vagy

akarjátok, hogy kitépjem a nyelveteket? Honnan ez a falánkság, telhetetlenség, élvezet? Honnan szereztétek mindezt?

— Kérlek, fenség — szólalt meg alázatos hangon a farkaskutya —, ajándékba kaptuk. Vehetem azt a merészséget, hogy poharat emeljek felsége egészségére, és...?

— Kitl kaptátok? — faggatta ket tovább mérgesen a boszorkány.

— A T-t-t-télapó... — dadogta a kutya.

— Micsoda? — hördült fel a boszorkány. Kiszállt a hintóból és fenyegeten közeledett a reszket állatok felé.

— Hazugság! Nem igaz! Nem lehetett itt! Hogy van bátorságotok...

habár mindegy. Valljátok be, hogy hazudtatok, és hajlandó vagyok szemet hunyni az eset fölött.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 46

Ebben a pillanatban az egyik mókusfiú teljesen elvesztette a józan eszét Minden erejét összeszedve kiabálta: — De volt az! volt!

Még a kanalát is az asztallaphoz ütögette. Edmund közelrl láthatta, hogyan kezdenek remegni a boszorkány ajkai; arca elvörösödött haragjában. Felemelte a pálcáját.

— Ó, ne, ne! — siránkozott kétségbeesve Edmund.

Mit sem tördve vele, a boszorkány intett pálcájával, a kis boldog állattársaság egy szempillantás alatt máris kvé dermedve ült a kasztal körül. Még a villa is úgy maradt, félúton; elttük kedények, kpuding.

— Ez neked is szólt! — fordult Edmund felé a boszorkány, mialatt önelégült mosollyal helyezkedett el az ülésen. — Tanulj belle, hogy így járnak a kémek és a besúgók. Hajts tovább!

Edmund életében elször érzett igazán sajnálatot valaki iránt.

Annyira szívszorító érzés volt vidám kis állatarcukat kvé meredten látni. Elgondolta, hogy majd évrl évre némán ülnek az asztal mellett, addig, amíg el nem porladnak, s arcukat el nem mossa az id.

Ismét teljes sebességgel száguldottak. Edmund úgy érezte, hogy az arcába csapódó hó az eddiginél mintha nedvesebb lenne.

Aztán egyre

kevésbé fázott. Köd ült a tájon, de valahogy percenként enyhébb és ködösebb lett a leveg. A hintó sem haladt olyan simán, mint eddig.

Elször annak tulajdonította, hogy a rénszarvas kifulladt az állandó rohanásban. Nemsokára azonban saját szemével gyzdhetett meg róla, hogy nem ez az oka. A hintó el-el akadt, ide-oda farolt, csúszkált, mintha göröngyös talajon haladna. Bár a törpe buzgón csattogtatta az ostorát a szegény állaton, a hintó egyre lassabban ment.

Mindenfell

különös hangok hallatszottak, de a csúszkálás, a törpe kiáltozásai, valamint a zötyköldés miatt Edmund elször nem hallotta tisztán.

Egyszer csak a hintó végleg elakadt, meg sem mozdult.

Ekkor egy

pillanatra csend lett. Tisztán hallották a zajokat.

Edmund feszülten

figyelt. Különös, kedves, sustorgó hangok érkeztek mindenfell; valahogy ismersnek is t ntek.

„Csak tudnám, hol hallottam már!" — törte a fejét Edmund. Aztán rájött. Folyóvíz csobogása volt. És milyen fura látvány lett körülöttük!

Patakok futottak mormogva, zúgva, tajtékozva, fröcskölve, st! (nekik úgy tetszett) üvöltve. Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta az olvadó jeget ( tudta, miért). Drip, drip, drip — hullottak az escseppek a fákról. Egy magas fáról nagy darabon leolvadt a hó, és Edmund, mióta Narniában járt, elször látta a feny mélyzöld színét.

Tovább

azonban nem hallgatózhatott, mert a boszorkány visszarántotta ábrándozásából: — Ne ülj és bámészkodj, semmirekell!

Szállj ki és

segíts!

Természetesen engedelmeskednie kellett. Kilépett a hóra, ami inkább pocsolya volt már; és segített kiemelni a hintót a sáros, iszapos lyukból. Közös ervel végre sikerült elmozdítani. A törpe kegyetlenül ütötte a rénszarvast, aki keservesen próbálta vonszolni a terhét tovább.

A hó darabokban olvadt, a zöld f foltokban bukkant el a hó alól. Ha valaki (pl. Edmund) sokáig és állandóan a havas táj egyforma fehérségét látja, akkor alig hisz a szemének, hogy a f zöldje a tél végét jelenti!

A hintó újra elakadt.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 47

— Így nem lesz jó, fenség — szólt a törpe. — Ebben a sárban nem tudunk haladni.

— Akkor gyalog folytatjuk! — parancsolta a boszorkány.

— Gyalog sosem elzzük meg ket — dörmögte a törpe.

— Pláne

amekkora elnyük van!

— Tanácsadóm vagy, vagy szolgám? — villantotta rá a szemeit a boszorkány. — Tégy, ahogy parancsoltam! Kösd össze a kölyök kezeit a háta mögött s tartsd ersen a kötelet. Vedd az ostort a kezedbe. Vágd el a rénszarvas kantárszárát, a szarvas majd hazatalál.

A törpe szó nélkül engedelmeskedett. Edmund pedig szedhette a lábait, ahogy bírta. Kezeit lekötözve tartotta a háta mögött. Folyton csúszkált a síkos, nedves füvön. Ahogy botladozni kezdett, a törpe rántott egyet a kötélen, néha ostorával nógatta sietésre.

A boszorkány a

törpe mögött haladt, be nem állt a szája: — Gyorsabban!

Gyorsabban!

A hótakaró egyre vékonyabb lett, a füves terület nttön-ntt. A fák szinte lerázták ágaikról az örökös hótakarót. Köröskörül, a havas tájon sötétzöld fenyk, csupasz tölgyfák, tövises bokrok bukkantak el. A fehéres homály áttetsz, aranyszín vé változott. A leveg kitisztult. A nap vakító fénysugarai beragyogták az erdt. A fák fölött, a magasban kéklett az égbolt Percek alatt csodálatos dolgok történtek. Arrébb, ezüstös level nyílfasor alatt, elszórva sárga virágok, kankalinok nyíltak.

A patak sodrása egyre erteljesebb lett Megpróbáltak átkelni rajta.

Mindenfelé hóvirágok világítottak.

— Tördj a dolgoddal! — mordult a törpe Edmundra, aki elkábult a körülötte elterül látványtól. Mérgesen rántott egyet a kötélen. De ez sem gátolta Edmundot a bámészkodásban. A fák alatt, itt-ott, kikericsek virítottak. Bíbor, arany, fehér szín ek. Majd a patak csobogásánál is kellemesebb hang hallatszott. Az ösvény mellett, ahol vánszorogtak, egy madárka csicsergett a fán. Valahol egy másik felelgetni kezdett. S

mint jelszóra, az egész erdben csattogtak, csiripeltek, kórusban énekeltek a madarak. Hol itt, hol ott röppentek fel a bokrokról, fákról.

Veszekedtek, csiviteltek, csrükkel tollaikat igazgatták.

— Gyerünk! Gyerünk! — noszogatta ket a boszorkány.

A reggeli ködnek nyoma sem maradt. Az égbolt egyre kékebb lett, fehér felhk úsztak át rajta. Tömött sorokban kankalinok virítottak.

Gyenge szell kerekedett, ami felszárította az escseppeket a bokrokról és kellemes illatot hozott Edmundék felé. A fák életre keltek. A nyírfák ágain zöldesbarna rügyek fakadtak.

A bükkfákon kibújtak az els, áttetsz levélkék.

Ahogy a fák alatt gyalogoltak, még a fény is zöldnek t nt. Egy eltévedt méhecske zümmögött az orruk eltt.

— Ez nemcsak egyszer olvadás — torpant meg váratlanul a törpe — , ez TAVASZ! Mit tagadjam? A te telednek befellegzett! Mindez Aslan m ve.

— Ha bármelyiktek ezt a nevet még egyszer kiejti, megölöm!

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 48

12. fejezet

Peter els ütközete

Mialatt a törpe és királynje vitatkoztak, mérföldekkel arrébb a hódék és a gyerekek szünet nélkül gyalogoltak. Úgy érezték, csupán elmúló, rossz álom az egész. A kabátjuk már régen leszakadt róluk. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Bezzeg az út elején alig bírtak magukkal: — Nézd, itt egy jégmadár! Figyelj ide, harangvirágok!

Vagy: Mi ez a bódító

illat? Te is hallod a rigó énekét? Most néma csöndben meneteltek a meleg napfényrl a h vös s r be, bozótokon át, nagy mohos tisztásokon. Máshol meredek sziklák magasodtak elttük Az út szélén ribizli-és galagonyabokrok illatoztak. Éppen úgy meglepdtek, mint Edmund, hogy a tél hirtelen elt nt és az egész erd tavaszi ruhát öltött, k nem tudták (amit Edmund tudott), hogy ez csak akkor történhet meg, amikor Aslan Narniába érkezik. Azt viszont tudták, hogy az örök tél a boszorkány varázslata volt. Elgondolásuk helyesnek bizonyult, ha ez a csodás tavasz megérkezett, a boszorkány varázserejével valami nagy baj történt. Mióta a hó és jég olvadásnak indult, tudták, hogy a varázser már nem hat. Tehát nem siettek túlságosan, több és hosszabb pihenket engedtek meg maguknak. Persze már alaposan fáradtak voltak. Ez nem szomorú fáradtság volt, inkább kifulladás.

Álomnak t nt az egész, olyannak, mikor valaki egy hosszú, keserves út után a céljához ér. Susan egyik talpa sajgott egy kicsit.

Maguk mögött hagyták a nagy folyót, jobbra fordultak (vagyis délnek).

A Ktábla felé tartottak. Bár nem ez volt a legrövidebb út, mégis ezt választották, mert az olvadás óta egyre veszélyesebb lett a megduzzadt, sebes sodrású folyó mellett haladniok. A rohanó, sárgás, iszapos folyóba könnyen belecsúszhattak volna.

Az id sietve haladt, a nap alacsonyabban állt, s bíbor fény ömlött szét a tájon. Az árnyékok hosszabbra nyúltak, a virágok bezárni készültek szirmaikat.

— Nem vagyunk már messze! — biztatta az elcsigázott csapatot hód papa. Meredeken fölfelé vezette ket a hegyoldalon.

Lábaik puha

mohasznyeget tapostak. Ez az utolsó, alkonyi hegymászás teljesen kifullasztotta ket. Lucy éppen azon rldött, hogy szégyen ide, szégyen oda, nem bír fölmászni a meredeken pihen nélkül. Közben észre sem vette, hogy fölértek és ott álltak. A következ látvány tárult a szemük elé: Nagy füves térségre jutottak, ahonnan minden irányba, amerre a szem ellátott, végtelen erd terült el.

Messze, Kelet felé, valami mozgott és csillogott.

— Fogadok, az ott a tenger! — suttogta izgatottan Peter Lucy fülébe.

A hegytet közepén feküdt a Ktábla. Félelmetesen hatalmas, szürke ktábla volt, ami négy kisebb, laposra csiszolt klábon nyugodott. Nagyon réginek látszott. Különféle figurák, vonalak voltak rávésve. Talán egy ismeretlen nyelv bet i lehettek.

Különös érzés járta

át ket.

A másik érdekesség egy sátor volt a tisztáson. Gyönyör sátor!

Különösen most, amikor a lenyugvó nap sugarai éppen megvilágították. Az anyaga sárga selyem, karmazsin, bársony volt, amit vasszögekkel ersítettek a földhöz. Fölötte, a magasban, hosszú Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 49

rúdon zászlót lobogtatott a szél. Ugrani készül oroszlánt hímeztek a közepébe.

A tenger fell jöv fuvallat szünet nélkül lebegtette.

Mialatt a

látványban gyönyörködtek, valahol muzsika zendült.

Odanéztek. Végre

láthatták azt, amiért elindultak. Aslan magasodott ki különféle éllények csoportjából. Félkör alakban gy ltek köréje: a Fák királyni, jó asszonyok (a mi bolygónkon nem léteznek), akik húros hangszereken játszottak, k szolgáltatták a zenét. Négy megtermett kentaur is volt közöttük. Lóhoz hasonlító testrészük az angol nemes telivérekre emlékeztetett; emberi testrészeik óriásra nttek. Volt még ott egyszarvú, bika emberi fejjel, pelikán, sas és egy nagy kutya is.

Szorosan Aslan mellett két leopárd állt. Egyikük a koronát tartotta, másik a jogart. Ami Aslant illeti, sem a hódok, sem a gyerekek nem tudták, hogyan közelítsenek feléje. Azok, akik még sosem jártak Narniában, úgy gondolhatták, egy dolog nem lehet egyszerre jó és rossz is. Ha Peterek így tapasztalták valamikor, most meggyzdhettek az ellenkezjérl.

Mikor Aslan arcába néztek, megpillantották aranyszín sörényét, és belemerültek nagy, királyhoz méltó, komoly, de ellenállhatatlan szemeibe. Minden porcikájuk remegni kezdett.

— Gyerünk! — súgta a hód papa.

— Nem, öné az elsbbség! — noszogatta Peter.

— Nem igaz! Az emberek elbbrevalók, mint az állatok — súgta

vissza a hód.

— Susan! Mi lesz? Elbb a lányok, utána a fiúk.

— Nem. Te vagy a legöregebb — suttogta Susan.

Persze minél tovább húzták a dolgot, annál kényelmetlenebbül érezték magukat

Végül Peter kötélnek állt. Kirántotta a kardját, szalutált, majd így szólt a többiekhez.

— Gyertek! Csak szorosan egymás mellett.

Odaérve köszöntötte az oroszlánt.

— Eljöttünk, Aslan.

— Üdvözöllek, Peter, Ádám fia. Üdvözöllek Susan és Lucy, Éva lányai. Isten hozott hód mama, hód papa.

Hangja mély és lágy zengés volt, valahogy ki zte bellük a félelmet.

Boldognak és nyugodtnak érezték magukat. Nem volt kényelmetlen csak állni és hallgatni.

— De hol van a negyedik? — kérdezte Aslan.

— Megpróbált elárulni bennünket és átállt a Fehér Boszorkányhoz, ó, Aslan — nyögte hajlongva hód papa.

Peter úgy érezte, beszélnie kell.

— Én is ludas vagyok benne. Haragudtam rá, és talán elkeseredettségében cselekedett.

Aslan nem fenyegetzött, nem is szidta Petert, csak állt némán és nézte a fiút azokkal a csodálatos nagy szemeivel.

Érezték, hogy ehhez

nincs mit hozzátenni.

— Kérlek, Aslan, mondd meg, meg lehet Edmundot menteni?

— Mindent megteszünk. De nehezebb, mint hinnétek.

Aztán rövid idre megint elhallgatott. Lucy els pillanattól kezdve azon t ndött, milyen királyi, ers, mégis békés és nyugodt ez az arc.

Néha, pillanatokra szomorúság suhant át rajta. Megrázta bozontos Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 50

sörényét, összecsapta mancsait. (Szörny séges mancsok, mégis olyan bársonyosak! — ámuldozott Lucy.)

— Elször is ünnepeljünk — adta ki Aslan a királyi parancsot — Asszonyok, vigyétek a kislányokat a sátorba és vendégeljétek meg ket.

Amikor a lányok elt ntek, Aslan rátette puha, súlyos mancsait Peter vállára és szólott:

— Gyere, fiam, megmutatom a messzi távolban azt a várat, ahol uralkodni fogsz.

Peter, kardját a kezében tartva, elsétált az oroszlánnal a hegytet keleti csücskéhez. Leírhatatlanul gyönyör volt a látvány! A nap éppen lenyugodni készült. Az alattuk fekv hatalmas térséget alkonyi fény világította be. Hegyek, erdk, völgyek váltogatták egymást az ezüstösen kígyózó folyó mentén. Messze a távolban, sok-sok mérföldre hullámzott a tenger, szinte az égbolttal érintkezett. A felhk vörösre színezdtek a lenyugvó nap fényében. Itt, ahol Narnia partjait a tenger mosta, a nagy folyó torkolatánál magasodott egy csillogó épület. Ablakai visszatükrözték a nap fényét. Peter úgy látta, mintha egy hatalmas csillag nyugodna a tengerparton.

— Ez, barátom, a négy trónus palotája. Innen is fogsz kormányozni.

Azért mutatom neked, mert te vagy a legidsebb és te leszel az egész birodalom uralkodója.

Peter egy szót sem bírt kinyögni, mert váratlanul különös zaj verte fel a csendet Kürt hangja szólt, bár annál élesebb.

— Ez a testvéred kürtjele — fülelt Aslan.

Hangja puhán dörömböl volt, mintha nem is oroszlán szájából jönne. Egy pillanatra Peter értetlenül nézett körül. Az összes éllény eszeveszetten rohant feléjük. Aslan intett a mancsával: — Vissza! Hadd mutassa meg az újdonsült herceg, mit tud!

Most már sejtette Peter, mit kell tennie. Olyan gyorsan rohant, ahogy a lába bírta. Közben a kardját is kirántotta, kezében elretartotta. Mikor a sátorhoz ért, szörny t látott. A nagyobb állatok minden irányban, fejvesztve próbáltak védekezni. Lucy rohant feléje, ahogy rövid kis lábai bírták. Arca halottsápadt volt.

Aztán Susant látta,

ahogy egy magas fa felé rohan, megpróbál felkapaszkodni rá, egy nagy, szürke vadállat ell. Els pillantásra medvének látta.

Peter

alaposan megnézte, most farkaskutyának vélte, bár annál Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 51

hatalmasabbra ntt. Hátsó lábaira támaszkodott, mells lábaival a fa törzsét kaparta, fogait csattogtatta irtózatos dühében.

Még a szr is

felállt a hátán. Susan alig tudott néhány centivel följebb kapaszkodni a fán. Egyik lába ott lógott a csattogó fogak eltt. Peter azon izgult, hogy Susannak sikerüljön magasabbra kapaszkodnia, amikor megpillantotta húga arcát. Szegényt az ájulás környékezte. Ha pedig elájul, menthetetlenül lezuhan. Peter nem érzett hsi bátorságot, inkább rosszullétet Ez mégsem akadályozta meg abban, hogy testvére segítségére siessen. Nekirohant a szörnyetegnek, kardját elreszegezve megcélozta az oldalát. Ilyen ütésre a farkas nem számított. Mint a villám, megfordult, szeme szikrákat szórt, száját szélesre tárva eszeveszetten üvöltött. Ha nem lett volna annyira dühös, nem tárta volna ki ilyen hatalmasra a száját Peter akkor a torkát döfte volna keresztül, így — egy villanásnyi idt hagyva — belemerítette kardját a nyílásba olyan mélyre, ahogy csak bírta. Torkán keresztül a szívét érte a szúrás. Valami szörny , zavaros pillanat következett. Olyan, mint egy lidércnyomás. A farkas rángatózott, rugdosott, éles fogait csattogtatta. Pillanatok alatt kimúlt. Vér és szr borított mindent. Peter kihúzta a kardját az élettelen testbl.

Felegyenesedett, letörölte az izzadságot az arcáról.

Halálosan

kimerültnek érezte magát.

Most már Susan lecsúszhatott a fáról. Mindketten remegtek még, amikor egymás vállára borulva, örömükben zokogni kezdtek.

Senki sem csodálkozott rajtuk.

— Gyorsan! Gyorsan! — hallották Aslant. — Kentaurok! Sasok! Egy

másik farkast láttak közeledni a s r ben. Ott, mögöttetek! Éppen támadni készül! Utána, mindenki! Az úrnjéhez rohan!

Itt az alkalom,

hogy rátaláljunk a boszorkányra és kiszabadítsuk a negyedik testvért!

Paták dübörögtek, szárnyak suhogtak, lábak dobogtak, ahogy az állatok a farkas nyomába iramodtak. Peter, még kissé kábultan, Aslan elé lépett.

— Elfelejtetted letisztítani a kardodat — mondta barátságosan az oroszlán.

Ez igaz volt. Peter szégyenkezve látta, hogy a farkas véres szre csomókban tapad a kardjára. Lehajolt és gondosan megtörülgette a f ben, majd a kabátjával szárazra fényesítette.

— Most nyújtsd ide és térdelj le — hangzott a parancs.

Peter

engedelmeskedett. Aslan kétszer megérintette a vállát a kard lapjával.

— Emelkedj föl, Farkasöl lovag. Bármilyen helyzetben legyél, sose felejtsd el tisztára törülni a kardodat.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 52

13. fejezet

A csodák magyarázata

Újra vissza kell térnünk Edmundhoz. Egyre inkább sietnie kellett.

Azon t ndött, honnan is van ereje ehhez az embertelen gyalogláshoz.

A boszorkány végül megállt egy fenykkel beárnyékolt, sötét völgyben.

Edmundnak lefeküdni sem volt ereje. Arccal elrebukott, így maradt mozdulatlanul. Nem érdekelte semmi, úgy érezte, bármi jöhet ezután.

Talán örökre itt hagyják feküdni. Annyira kimerült volt, hogy sem fáradtságot, sem szomjúságot nem érzett. A boszorkány és a törpe közvetlenül mellette pusmogtak:

— Nem — ellenkezett a törpe —, nincs értelme most, királynm. Már a Ktáblánál vannak.

— Remélem, hogy a farkas szimatot fog és visszatalál, hogy híreket hozzon — sóhajtott fel a boszorkány.

— Ha jön, az nem jó híreket jelent — állapította meg a törpe.

— Négy trónus van a várban. Mi lenne, ha az egyik üresen maradna? A jóslat viszont nem így szól.

— Az nem változtat a lényegen, hogy a negyedik itt van — válaszolta a törpe.

— Ez (mutatott Edmundra), úgysem meri egyhamar a szájára venni Aslan nevét, mint uralkodójáét. Nem maradhat sokáig már velünk.

Aztán csináljon, amit akar.

— Jobb lenne talán túsznak megtartani — bökött Edmund felé a törpe.

— Igazad van! Tehát megmentjük — húzta el gúnyosan a száját a boszorkány.

— Aztán — vette át újra a szót a törpe — azt tesszük, amit kell.

— Szeretném már a Ktáblánál elintézni a dolgainkat — türelmetlenkedett a királyn. — Ehhez az a hely a legmegfelelbb.

Emberemlékezet óta ott történtek a fontos események.

Hosszú id

telik el, míg a Ktábla újra betölti az t megillet szerepet.

Újra kezdek

mindent!

Egyszer csak nagy dobbantással, fogvicsorgatva elttük termett a farkas. Kapkodva szedte a levegt és sietve hadarta: — Láttam ket. Mindenki ott van, Vele együtt, a Ktáblánál.

Megölték a kapitányt, Maugrimot. A bozótból mindent jól megfigyeltem.

Kit n rejtekhelynek bizonyult. Az egyik fiú a gyilkos.

Meneküljünk!

Mentsük az életünket!

— Nem! — kiáltotta a boszorkány. — Nincs okunk a megfutamodásra. Inkább gy jtsd ide az összes alattvalómat. Gy lést tartok. Gyors légy, mint a villám. Értesítsd az óriásokat, a vad farkasokat, a fák szellemeit, akik a mi oldalunkon állnak Hívjad a vizek rémeit, a csúszómászókat, emberev emlsöket, sárkánygyíkokat.

Szólj a könyörteleneknek, a boszorkányoknak, a kísérteteknek, a varangyos békáknak. Harcolni fogunk! Nos? Hát nem vagyok-e még mindig uratok és parancsolótok? Ha akarom, kvé meredten álltok elttem. Úgy engedelmeskedjetek! Indulj gyorsan, még van egy kis elintéznivalóm, míg távol vagy.

A hatalmas vadállat alázatosan meghajtotta a fejét, megfordult és eliramodott

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 53

— Most pedig — fordult Edmund felé a királyn — nincs klapunk,

keresnünk kell valamit helyette.

Edmundot durván talpra rángatták Hátát egy fatörzshöz nyomták, a törpe sietve bekötötte a szemét Azt még látta, hogy a boszorkány leveti a köpenyét. Csupasz, hófehér karjai szinte világítottak a sötétben. Valótlanul fehérek voltak, azért figyelhette meg Edmund ilyen jól. Egyébként koromsötét volt az egész erdben.

— Készülj a gyzelemre! — pattogott a boszorkány hangja.

Intett a törpének, aki kigombolta Edmund ingét a nyakánál.

Visszahajtotta a gallért. Fejét lenyomta, haját csomóban fogta össze, hogy le tudja vágni a tarkójánál. Ebben a pillanatban Edmund különös hangot hallott: Vizzz-vizz-vizzz. El sem tudta képzelni, mi lehet az.

Aztán rájött. Kést élesítettek mellette.

Most hatalmas üvöltés rázta fel az erd halotti csendjét: paták dobogása, szárnyak suhogása, állatok üvöltése. A boszorkány visítani kezdett, minden összezavarodott Edmund körül.

Mozdulni próbált, de a

kötél szorosan a fához rögzítette. Ers karok szorítását érezte, majd barátságos hangon megszólalt valaki:

— Fektessétek le, adjatok egy kevés bort neki, magához fog térni.

Aztán emberi hangokat hallott, ahogy egymással beszélgettek — Ki fogta el a boszorkányt? Azt hittem, te voltál.

— Nem. Elt nt, amikor kiütöttem a kést a kezébl.

— Én meg a törpe után szaladtam. Csak nem elmenekült? Egy gyerek nem tud mindenre egyformán figyelni.

— Mi a csuda ez? Ja, egy kiszáradt fatönk.

Ezután Edmund már nem emlékezett semmire, mert elvesztette az eszméletét.

A kentaurok, egyszarvúak, zek, madarak — vagyis Aslan felment serege azon nyomban visszaindult a Ktáblához.

Edmundot magukkal

vitték. Ha szemtanúi lettetek volna mindannak, ami közvetlenül az eltávozásuk után a tett színhelyén történt, azt hiszem, nagyon meglepdtetek volna.

Csendesség és nyugalom honolt az erdben. A hold fényesen világított Ha ott lettetek volna, észrevehettetek volna, hogy a holdfényben egy különös alakzatú, vén fatörzs rajzolódik ki. Nem messze tle hasonló szikladarab feküdt. Ha tovább vizsgálgattátok volna, fokozatosan rájöttetek volna, hogy valami miatt furcsa mindkett. Mintha a fatörzsnek emberi alakja lenne! Ha figyelmesen tovább néznéd, csodálkoznál, hogy ez a fatörzs óvatos mozgással a sziklához közeledik A szikla felemelkedik és beszélgetni kezdenek. Jól sejtitek! Az elvarázsolt fatörzs a törpe volt, a szikla a boszorkány. Még m ködött a varázser, ami képes volt éllényeket valóságos dolgokká átalakítani. A boszorkánynak volt annyi lélekjelenléte, hogy végs pillanatban (vagyis: amikor a kést kiütötték a kezébl) éljen ezzel a lehetséggel. A varázser tökéletesen m ködött, megmenekültek!

Mikor a gyerekek másnap felébredtek (kényelmes ágyban, puha takarók alatt), hód mama els dolga volt elmesélni nekik Edmund kiszabadítását.

— Most Aslan pártfogása alatt áll — folytatta. — Ahogy végeztetek a

reggelivel, találkozhattok vele.

Alig várták, hogy mehessenek. Edmund és Aslan a többiektl távol, a harmatos füvön beszélgettek. Azt nem szükséges tolmácsolnom Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 54

nektek, mit mondhatott az oroszlán Edmundnak Ez a beszélgetés örökre emlékezetes marad a számára! Ahogy a többieket meglátták, k is felálltak és feléjük tartottak.

— Itt a testvéretek Szükségtelen már, hogy a történteket bolygassuk.

Edmund szinte örömmel puszilgatta össze a testvéreit és szemlesütve suttogta: — Bocsássatok meg.

— Rendben van — felelték kórusban a többiek.

Akartak ugyan még mondani valamit, hogy bebizonyítsák mennyire nem haragszanak és visszafogadták a testvérüket.

Szokványos és

egyszer szavakat kerestek — persze, egyik sem tudott kinyögni egy kukkot sem. A kínos csendet egy leopárd csörtetése törte meg.

Jelentést tett.

— Fenség! Az ellenség táborából küldött érkezett.

Kihallgatást kér.

— Vezesd elém — szólt a parancs.

A leopárd elsietett és bekísérte a törpét — Mi hírt hoztál, Föld fia? — kérdezte Aslan.

Az meghajolt és így felelt:

— Narnia Királynje, a Magányos szigetek Kormányzója kölcsönös tiszteletadás mellett tárgyalni óhajt Veled, azon oknál fogva, hogy éppen annyi joggal rendelkezik mint te.

— Narnia Királynje! Hát persze! Van mersze, hogy... — fakadt ki

hód papa.

— Csönd legyen — intette hallgatásra Aslan. — Hamarosan

mindenki elnyeri az t megillet nevet. Ez az idpont nem alkalmas ennek megvitatására. Mondd meg uradnak és parancsolódnak, hogy garantálom a személyi biztonságát azzal a feltétellel, ha a varázspálcáját a tölgyfánál hagyja.

A törpe tudomásul vette és két leopárd kíséretében eltávozott.

— Mi lesz, ha a két leopárdot kvé változtatja? — aggodalmaskodott

Lucy.

Ugyanez járt a leopárdok fejében is. Ahogy távolodtak a táborhelyükrl, úgy borzolódott a szr a hátukon idegességükben.

Körmeik szinte növekedni kezdtek (mint amikor a macska veszélyhelyzetben kinyújtja a karmait).

— Nem lesz baj — mondta Peter. — Nem küldte volna ket Aslan, ha így lenne.

Nemsokára a Fehér Boszorkány alakja t nt fel messze, a hegy tetején. Egyenesen feléjük tartott, megállt Aslan eltt. A három testvér még nem látta t szemtl szembe, s a látványtól a vér is megfagyott ereikben. Az állatok zúgolódni, morajlani kezdtek. A nap melegen sütött, mégis fázni kezdtek. Csak Aslan és a boszorkány álltak csendesen és nyugodtan. Legkülönösebb az arcuk volt.

Egy

aranybarna és egy halottfehér egymással szemben. A boszorkány otttartózkodása alatt kerülte az oroszlán tekintetét.

Hód papa ezt észre is vette.

— Egy áruló van itt — szólalt meg a boszorkány.

Persze mindenki tudta, hogy Edmundra céloz. Edmund már nem gyötrdött azon, amit tett, hiszen levezekelte és a többiek megbocsátottak neki, visszafogadták. Csak Aslant figyelte. Úgy látszott, pedig elengedi a füle mellett a boszorkány megjegyzését.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 55

— Nos, az b ne nem ellenedre történt.

— Elfelejtetted a Nagy Varázslatot? — gúnyolódott a boszorkány.

— Mondjuk, hogy igen. Beszélj hát nekünk errl a varázslatról — felelte nyugodtan Aslan.

— Beszélni? — és hangja már metszén élessé vált. — Azt

ismételjem, mi van arra a Ktáblára vésve ott mögötted?

Azt mondjam

el, amit olyan régen rávéstek, mint amilyen régiek a Titokzatos hegy bazaltsziklái? Azt magyarázzam, miben áll a Föld és Minden Tengerek Királyának hatalma? Te éppúgy tudod, mi az a Titok, amit Narnia mindenkori fejedelme birtokol az idk kezdete óta?! Te is tisztában vagy azzal, hogy minden áruló jog szerint az én zsákmányom. Az árulót kivégeztethetem.

Hód papa megint nem tudta szó nélkül hagyni a boszorkány szavait — Ó, hát ezért képzeled magad az egész ország királynjének?

Értem.

— Csönd legyen — súgta Aslan.

— Ezért tehát — folytatta emelkedett hangon a boszorkány — ez a földi halandó az enyém. Az élete az én váltságdíjam. A vére az én „tulajdonom".

— Gyere és vidd el! — kiáltott egy kentaur dübörg hangon.

— Bolond — nevetett a Királyn, közben a fogait csikorgatta. — Csak nem azt hiszed, hogy erszakkal elveheted a jogaimat tlem? A Titok ersebb nálad.

Tudod, hogyha engem megölnek, a Törvények szerint Narniát t z és víz pusztítja el.

— Ez igaz. Nem is tagadom — felelt nyugodtan Aslan.

— Jaj, Aslan — súgta a fülébe Lucy —, nem tehetünk ellene semmit? Nincs megoldás? Lerombolni a Titkot, ami meggátol bennünket?

— A Titok ellen cselekedni? — csóválta a fejét rosszalló tekintettel a szemében Aslan.

Ezek után senki sem állt el újabb ajánlatokkal. Edmund az oroszlán másik oldalánál állt és egész id alatt le nem vette róla a szemét. Gyötr érzések kínozták: közbeszóljon-e vagy némán álljon.

Sokat töprengett és belátta, hogy a legokosabb dolog csöndben kivárni az események alakulását. Úgyis megtudja, mit kell tennie, ha a helyzet úgy kívánja.

— Húzódjatok vissza mindannyian, mert egyedül akarok a Fehér Boszorkánnyal tárgyalni — dörgött a parancs.

Zokszó nélkül engedelmeskedtek Kínos volt csak várni és találgatni, vajon mirl tárgyalnak azok ketten, olyan fojtott hangon.

Lucy már nem bírta tovább:

— Ó, Edmund! — zokogni kezdett. Peter hátat fordított a többieknek és a messzi tengert bámulta. A hódok egymás kezét szorongatták idegességükben.

Némán álltak. A kentaurok nyugtalanul topogtak a patájukkal. Idvel lecsendesedtek, még a légy zümmögését is lehetett hallani. Csak a madarak csiripeltek továbbra is az erdben.

A szell a fák leveleit zizegtette. Aslan és a boszorkány még mindig tárgyaltak. Nagy sokára Aslan újabb parancsa hangzott: — Gyertek ide mindannyian! Elintéztem a dolgot. A boszorkány lemondott a testvéretekrl.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 56

Egyszerre tört el az elfojtott indulat. Zajongani, beszélgetni, örvendezni kezdtek. A boszorkány meglep kárörömmel nézett szét a gyülekezeten.

— Mi a biztosíték, hogy megtartod a szavadat?

— Haa-a-arrh? — ordított félelmeteset Aslan, miközben félig felemelkedett a trónjáról.

Hatalmas száját egyre szélesebbre tárta. Üvöltése eget-földet rázó volt. A boszorkány tátva hagyta a száját a hirtelen meglepetéstl.

Fölcsípte ujjaival a palástját és villámgyorsan menekült, mint aki eszét vesztette. Mentette az életét.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 57

14. fejezet

A boszorkány gy zelme

Amikor a boszorkány alakja elt nt a hegyoldalban, Aslan így szólt a gyülekezethez:

— Azonnal el kell hagynunk a táborhelyünket.

Bizonyos okok miatt

így célszer . Berunánál a Nagy Gázlónál ütjük föl a sátrunkat Persze majd meghaltak a kíváncsiságtól, hogy megtudják, mit intéztek k ketten az elbb. Aslan arcán csöpp gond sem látszott.

Félelmetes üvöltésétl a füleik még mindig zúgtak. Senki sem mert kérdezsködni. Az id olyan tikkasztó volt, hogy egy árnyékos tisztáson ebédeltek A nap a füvet szinte csomókban égette ki. Evés után mindenki buzgón serénykedett. Rendben lebontották a sátrakat, csomagolták a holmikat, a különböz tartozékokat, szerszámokat. Két óra múlva már úton volt az egész csapat.

Északkelet felé tartottak. Az új táborhely nem feküdt túlságosan messze, így kényelmesen haladtak. Ahogy elindultak, Aslan maga mellé parancsolta Petert. Magyarázni kezdte az ütközet tervét.

— Miután megtárgyalta velem a dolgot, a boszorkány és tanácsadói a kastélyban gy lnek össze, hogy fölkészüljenek az ostromra. Lehet, hogy sikerül, de lehet, hogy nem sikerül elvágni az útját hazafelé.

Kétféle ütközeti tervet is vázolt Peternek. Az els: hogyan kellene sikeresen felvenni a harcot az ellenséggel az erdben, a második: a kastély elfoglalása. Aslan jó tanácsokkal látta el, fleg azt fejtegette, hogyan hangolja össze a különböz lépéseket.

— A Kentaurokat ide és ide állítsd (közben buzgón gesztikulált a mancsaival). Küldj felderítket, hogy kémleljék ki az ellenség állásait stb. Peter hallgatta, hallgatta, végül csodálkozva kérdezte: — De hát te ott leszel, Aslan!

— Nem tudom biztosan ígérni!

Tovább magyarázott. Közel jártak már az új állomáshelyükhöz. Lucy és Susan Aslan mellett gyalogoltak. Valahogy szomorúnak látták az oroszlánt. Alig szólt hozzájuk. Délután érkeztek meg a kijelölt helyre.

Egy kiszélesed folyótorkolatnál álltak. Egy sima és sekély gázló volt.

Berunának hívták. Aslan parancsot adott a letelepedésre.

A folyó

innens oldalát választották. Peternek nem tetszett az ötlet.

— Okosabb lenne a túlsó oldalon táborozni.

Megelzhetünk egy

esetleges éjszakai rajtaütést!

Úgy t nt, Aslan oda sem figyel, mintha egészen máshol járnának a gondolatai. Összerázkódott, mint aki álomból ébred.

— Eh? Mi? Mi van?

Peter udvariasan elismételte.

— Nem lehet — szólt tompa hangon. — Nem fog éjszaka támadni.

Aztán mélyet sóhajtott, és hozzáf zte:

— Ennek ellenére nagyon helyes az indítvány. Egy jó katonának mindig gondolkodnia kell.

Ezután hozzáfoghattak a tábor felállításához. Aslan fásultsága senkit sem hagyott nyugton ezen az estén. Peter sem találta a helyét.

Különösen izgatta az eltte álló ütközet gondolata. Az a gyanú, hogy netán Aslan nem lesz mellette, nagyon megrémítette.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 58

Az egész tábor csendben és bségesen vacsorázott.

Érezték, hogy

más ez az este, mint a többi. Mintha a szabad, új élet már a kezdetén véget is érne. Susant annyira fölkavarták ezek az érzések, hogy sehogy sem jött álom a szemére. Csak forgolódott egyik oldaláról a másikra. Hallotta, hogy Lucy is hasonlóan kínlódik.

Feléje fordult a

sötétben.

— Te sem tudsz aludni?

— Nem. Azt hittem, te már alszol. Azt hiszem...

— Mit?

— Valami szörny t és retteneteset sejtek.

— Úgy gondolod? Én is azt hiszem. Vagy Vele fog valami borzalmas történni, vagy ó fog ilyet tenni.

— Egész délután rossz hangulatban volt. Azt is mondta, hogy nem lesz velünk az ütközetben! Ugye, te sem hiszed, hogy elszökik és elhagy bennünket ma éjszaka?

— Hol lehet most? — kémlelt a sötétben Lucy. — Biztosan a

sátrában van?

— Gondolod,hogy...

— Gyerünk ki és nézzünk körül! Csak megtaláljuk!

— Rendben. Gyerünk. Sokkal jobb, mint ébren forgolódni az ágyban.

Óvatosan kimásztak a többiek mellett a sátorból.

Szerencsésen

kijutottak. A hold fénye bevilágította a tisztást. Minden nyugodtnak látszott. Csak a folyó zúgott, ahogy a köveken meg-megakadt. Hirtelen Lucy megszorította testvére karját:

— Nézd!

A tábortól nem messze, ahol az erd kezddött, az oroszlán alakját fedezték fel, ahogy lassú léptekkel éppen elt nt a s r ben.

Szó nélkül

követték. A meredek folyóparton haladt fölfelé, egyenesen jobbra tartott Láthatóan ugyanazon az úton ment, amin délután jöttek a Ktáblától az új rejtekhelyre. Csak ment, ment a s r sötétségben. A f átnedvesítette a lányok cipjét. Valahogy másnak látták Aslant, mint eddig. Farka, feje búsan lógott, olyan csigalassúsággal ment, mint aki csaknem összeesik a fáradtságtól. Mikor az egyik jól megvilágított, széles tisztáson áthaladt, hirtelen megállt, körülnézett.

Olyan nagy

árnyék nem volt a közvetlen közelben, hogy a lányok elbújhattak volna.

Nem lett volna helyes, ha elfutnak elle. Csendben odalépkedtek hozzá.

— Ó, gyerekek, gyerekek! Miért követtetek?

— Nem tudtunk aludni.

Érezték, hogy magyarázatnak ennyi most elég. Nem is kell most többet mondaniuk. Aslan úgyis kitalálta a gondolataikat.

— Kérlek szépen, veled mehetünk, ahová mész? — kérdezte Susan

félénken.

— Örülnék, ha velem lennétek ma éjszaka. Igen.

Jöhettek egy

föltétellel, ha megígéritek, hogy megálltok, amikor szólok. Aztán hagytok menni egyedül tovább.

— Köszönjük, köszönjük! Megígérjük! — kiáltotta örömében egyszerre a két kislány.

Így hármasban indultak tovább. Az oroszlán ment középen, Lucy, Susan szorosan mellette. Milyen lassan haladtak! Aslan hatalmas, királyi fejét olyan mélyre lógatta, hogy orra csaknem a füvet érintette.

Végül már csak vonszolta a testét, nagyokat nyögött.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 59

— Aslan! Drága Aslan! Mi bánt? Nem mondhatod el?

Beteg vagy?

— Nem. Szomorú és magányos vagyok. Simogassátok végig a sörényemet, hogy érezzem, velem vagytok. Aztán hagyjatok magamra.

A lányok megtették, amit

kért, amit azeltt sose mertek

volna tenni az engedélye

nélkül. Pedig ezt szerették

volna már régen, mióta

meglátták: beletemetni a hideg

kezüket abba a bozontos, dús

sörénybe és simogatni, csak

simogatni.

Még mindig együtt haladtak.

Elértek ahhoz a lejthöz,

ahonnan a Ktáblát már jól

láthatták. Odáig mentek, ahol

az erd még s r , sötét volt.

Mikor a széléhez értek (ahol

inkább bokrok nttek), Aslan

megtorpant és így szólt:

— Ó, gyerekek, gyerekek. Itt

meg kell állnotok. Bármi történjék, nehogy mutatkozzatok! Minden jót!

A két kislány keserves sírásra fakadt. Szorosan megölelték, megcsókolták a sörényét, arcát, mancsait, szomorú nagy szemeit Ezután Aslan sarkon fordult és felballagott a hegytetre.

Lucy és

Susan elrejtzködtek a fák között. Feszülten figyelték, mi fog történni.

Nem mindennapi látványban volt részük!

Sokaság lepte el a Ktábla környékét Bár holdvilág volt, mégis sokan fáklyát lobogtattak. S r füstöt és ördögi fényt árasztottak. És mik voltak ott!!! Emberev óriások, hatalmas fogakkal, farkasok, bikafej emberi szörnyetegek, az elvetemült fák szellemei, mérgez növények, valamint sok más olyan éllény, akiket le sem merek nektek írni. Ha megtenném, tán nem engednék a könyvet kinyomtatni. Mégis felsorolok még néhányat: kegyetlenek, boszorkányok, szellemek stb.

Vagyis ott volt mindenki, aki a Fehér Boszorkány hívének nevezte magát. Valamint azok is, akiket a farkas paranccsal behívott. Középen, a Ktábla mellett állt maga a boszorkány. Harag és rémület lett úrrá rajtuk, ahogy megpillantották a közeled oroszlánt. Még a boszorkány is reszketni látszott. Aztán összeszedte magát és gúnyosan kacagni kezdett.

— A bolond! — sipítozta. — Eljött. Azonnal kötözzétek meg!

Lucy és Susan lélegzetvisszafojtva várták, hogy az oroszlán elordítja magát és ráugrik a boszorkányra. Az ellenkezje történt. Négy boszorkány vigyorogva és ugrálva közeledett Aslan felé (igaz, bátortalanul, meg-megtorpanva). Még így is féltek megközelíteni ezt a hatalmas állatot.

— Kötözzétek már meg! — szólt a sürget parancs.

A boszorkányok elször körbeugrálták, és nagyokat sikkantottak, amikor látták, hogy az oroszlán nem védekezik. Aztán jöttek mások: gonosz törpék és majmok rohantak, hogy segítsenek a kötözésben.

Körbeforgatták a nagy testet, szorosra húzták a kötelet.

Négy lábát is

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 60

odakötötték az oldalához. Közben nagyokat kurjongattak és visítoztak, mintha valami bátor tettet vinnének véghez. Pedig ha Aslan csak egyik mancsát használta volna, az is halálos ütéseket mért volna rájuk. De engedelmes maradt akkor is, amikor az elvetemültek teljes erejükbl feszítették, dögönyözték, húzogatták. Annyira szorosan tartották a kötelet, hogy az szinte a húsába vájt. Végül vonszolni kezdték a Ktáblához.

— Állj! — kiáltott a Boszorkány. — Elször megkopasztjuk!

A vadállatok kaján nevetésben törtek ki. Az egyik emberev óriás valahonnan hatalmas ollót kerített. Leguggolt Aslan fejéhez és — snip, snip — m ködött az olló. A gyönyör , aranybarna sörény csomókban hullott alá a földre. Dolga végeztével az óriás visszament a többiekhez.

A rejtekhelyrl a gyerekek mindent tisztán láthattak.

Aslan nagyon

jelentéktelennek t nt sörény nélkül. Az ellenségei is észrevették ezt.

— Nahát! Egy nagy macska fekszik itt! — kiáltott fel csodálkozva valamelyik.

— És mi ettl féltünk? — gúnyolódott a másik.

Mint a tenger, úgy hullámzott a sokaság Aslan körül.

Vigyorogtak!

Csúfolták: — Kiscica! Kiscica! Szegény kiscica! Hány egeret fogtál ma cicuskám? Nem kérsz egy kis tejecskét, cicamica?

— Ó, hogy lehetnek ilyen gonoszak — sopánkodott Lucy. Könnyek folydogáltak végig az arcán.

— Az elvetemültek! A gazemberek!

Ahogy a lányok az els látványon túl voltak, Aslan arcát sokkal bátrabbnak, szebbnek, türelmesebbnek látták, mint valaha.

— Tegyünk rá szájkosarat! — hangzott a következ ajánlat.

Mindegyik azon buzgólkodott, hogy tegye fel a kosarat A nagy igyekezetben csomókban tépték ki az oroszlán szrét. De még ezt is megadóan t rte. Ez aztán végképp felbszítette a cscseléket. Majd agyonnyomták, úgy tolongtak mellette. Azok is részt vettek benne, akik még mindig attól tartottak, hogy Aslan hirtelen megelégeli a megaláztatásokat. Látva a mozdulatlan, tehetetlen testet, visszanyerték a bátorságukat, és a két lány alig láthatta Aslant a felbolydult tömegben. Rúgták, püfölték, köpködték, gúnyolták szünet nélkül. Nemsokára megelégelték ezt is. Húzni, cibálni, vonszolni kezdték az elnémított, megalázott testet a Ktáblához.

Közben ide-oda

rángatták. Annyira nehéznek bizonyult, hogy minden erejüket megfeszítették, hogy elmozdítsák a helyérl. Kínlódva, de célhoz értek. A kötelek még szorosabban fonódtak Aslan testéhez.

— A gyávák! A hitványak! — siránkozott részvéttel Susan. — Még mindig ennyire félnek tle?

A gúzsba kötött Aslan (aki alig látszott ki a kötelekbl) a hatalmas, sima klapon feküdt. A tömeg lassan elcsendesedett. A ktábla sarkainál négy boszorkány rködött. Kezükben fáklya lobogott. A boszorkány ledobta köpenyét (emlékeztek, mint Edmund kivégzése eltt, csak most az helyét Aslan foglalta el). Most is élesíteni kezdte a kését. A fáklyák fénye ráesett a kés lapjára, és a két lány úgy látta, mintha nem is acélból, hanem kbl készült volna.

Különös és ördögi

készítmény lehetett.

A boszorkány közelebb lépett. Szorosan Aslan fejénél állt. Arca remegett és rángatózott az elfojtott indulattól. Aslan nyugodtan fölnézett, sem haragot, sem félelmet nem mutatott A királyn hangja remegett, ahogy megszólalt:

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 61

— És most ki gyzött? Te bolond! Hogy gondoltad, hogy ilyen helyzetben megmentheted azt az árulót? Megöllek helyette, ahogy megegyeztünk. Tehát élek a királyni hatalmammal és jogommal. És ha te halott leszel, ki akadályoz meg abban, hogy t is megöljem? Ki védi már akkor? Felfogtad ugye, hogy örökre a kezembe adtad Narniát, így elveszítetted a saját életedet és az övét sem mentheted meg. Tehát keseregj és halj meg!

A gyerekek nem látták a gyilkosságot. Nem bírták elviselni a látványt és eltakarták a szemüket.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 62

15. fejezet

Újabb csodák történnek

Susan és Lucy még mindig eltakarták az arcukat, amikor a boszorkány elüvöltötte magát.

— Kövessetek, mert még meg kell tárgyalnunk a harc hátralév részét. Most már nem okoz gondot a gyerekek elpusztítása. Látjátok, a „Nagy Bolond", a nagy „Macska" itt fekszik a lábunk eltt.

Ebben a pillanatban nem várt veszélybe került a két kislány. Nagy ricsajjal, ordítással az egész gonosz gyülekezet zúdulni kezdett lefelé a hegyoldalon. Majdnem elsodorták a gyerekeket, ahogy elrobogtak mellettük. Érezték az arcukon a kísértetek jéghideg fuvallatát.

Dübörgött a föld a dobogásuk alatt. Fölöttük, mint a szélvész, lovak patái zúgtak át, hatalmas keselyük, denevérek szárnyai suhogtak. Más körülmények között elájultak volna a félelemtl. Most teljesen betöltötte ket Aslan kegyetlen és szomorú halálának ténye. Alig fogták fel, mi történik körülöttük.

Ahogy a lárma elült, els dolguk volt felrohanni Aslanhoz a hegytetre. A hold sápadtan világított, felhfoszlányok takarták. Mégis jól kivehettek a sötétben Aslan testét, ahogy megkötözve feküdt.

Letérdeltek mellé a nedves f be. Ráborultak, maradék sörényét simogatták és siratták, míg bele nem fáradtak. Egymás kezét fogták, nagyon magányosnak érezték magukat. Újult ervel kitört rajtuk a sírás. Csend honolt mindenfelé. Lucy tudott elször megszólalni: — Nem bírom nézni ezt a szörny szájkosarat. Mit gondolsz, le tudjuk venni?

Nekifogtak. Sokáig kínlódtak vele (hiszen az ujjaik jéghidegek voltak, a sötétben alig láttak). Végül is sikerült. Mikor leszedték, újra sírásba törtek ki, annyira elkeserít volt a látvány.

Ráborultak,

cirógatták, letörülgették az arcára száradt vért, piszkot.

Annyira

céltalan, reménytelen és megrázó volt az egész eset, hogy leírni is alig lehet.

— Mit gondolsz, le tudnánk szedni a köteleket is? — kérdezte

félénken Susan.

De a cscselék kegyetlenségbl annyira összevissza bogozta, kötözte Aslant, hogy nem bírták a legnagyobb erfeszítés árán sem leszedni róla. Azt hiszem, ti sem keseredtetek el annyira az események alakulása miatt, mint Susan és Lucy ezen az éjen. Ha mégis átéltél már hasonló megrázkódtatást, tudhatod, hogy elérkezik egy olyan idszak, mikor valamiféle nyugalom, kimerültség vesz ert rajtad. Úgy érzed, minden mindegy ezután. Hát ez a két kislány is így érzett. Hosszú órák múltak el ebben a dermedt, halotti csendben.

Észre sem vették, hogy az id egyre fagyosabb lett. De Lucy másra kezdett felfigyelni. Keleten, a hegy csúcsánál az égbolt észreveheten világosodni kezdett. A másik figyelemre méltó: valami apró neszezés volt a f ben. Elször különösebben nem érdekelte. Most semmi sem számít! Aztán mégis megnézték. Kis éllények másztak fölfelé a Ktábla tartóoszlopain. St! Már Aslan testén futkároztak!

Lucy

közelebb hajolt. Uramisten! Apró szürke egerek voltak!

— Uhh! — fintorgott Susan. — Milyen undorító!

Egerek mászkálnak

rajta. El innen, kis undok állatok! Felállt, hogy kezével elkergesse ket.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 63

— Várj! — állította le Lucy, aki kezdte nagyon figyelmesen vizsgálgatni ket. — Nem látod, mit csinálnak?

Mindketten lehajoltak

és lesték az egereket.

— Azt hiszem... Milyen különös! Rágják a köteleket.

— Erre gondoltam én is — lelkendezett Lucy. — Ezek szerint barátságos egerek. Szegények nem is tudják, hogy Aslan halott! Úgy hiszik, jót tesznek, ha elrágják a köteleit Ekkor már határozottan pirkadni kezdett. Láthatták egymás halottsápadt arcát és a tucatnyi egeret amint buzgón rágcsálnak.

Lassan, egyenként a szorítás engedni látszott. Az égbolt keleten fehér csíkban világított, a csillagok sápadtan hunyorogtak.

Csupán a

sarkcsillag bírta még ragyogással.

Most kezdtek fázni igazán. Újabb kötelek hulltak le.

Aztán a

legutolsóra is sor került Aslan arca a növekv világosságban egyre szelídebbnek látszott. Mögöttük az erdszélen egy madár fütyörészni kezdett Ijedten rezzentek össze, hiszen órák óta teljes csöndben ültek.

Aztán a madarak felelgetni kezdtek egymásnak.

Felébredt az erd.

Madarak éneke zengett mindenfelé. Az éjszaka elmúlt, reggel lett.

— Úgy fázom — szólt Lucy.

— Én is. Mozogjunk egy kicsit.

Elsétáltak a hegy keleti lejtjéhez és lenéztek. A sarkcsillag halványan pislogott. Sötétszürkén feküdt a táj, de valahol messze, tán a világ végénél a tenger ezüstös csíkja csillogott. Az égbolt alja vörös szín lett. A gyerekek ide-oda sétálgattak. Isten tudja, hányszor tették meg ugyanazt az utat Aslan és a hegytet között.

Melegedni akartak.

És a lábaik! Mintha ólomból lennének! Mikor belefáradtak a menésbe, megálltak és bámulták a tengert és a Négy Trónus várát (amit inkább sejtettek, mint láttak). A vörös aranyszínre váltott az égbolt alján.

Nagyon lassan a nap korongja is megjelent. Ebben a pillanatban zajt hallottak a hátuk mögött, szinte fülsiketít csattanást, mintha egy óriás odacsapta volna a tányérját.

— Mi volt ez? — szorította Lucy Susan karját.

— Én, én félek odanézni — remegett Susan. — Valami borzasztó történhetett.

— Biztos megint Vele. Gyerünk! — kiabálta Susan és szaladt fölfelé, maga után húzva Lucyt.

A felkel napban minden más megvilágítást kapott. A színek, árnyékok megváltoztak. Még nem vették észre a lényeget. Aztán megtalálták. A hatalmas Ktábla kettérepedt, egyik végétl a másikig.

Aslannak h lt helye lett.

— Nahát! — kezdtek újra keserves sírásba a lányok.

Közelebb mentek.

— Ezt már ép ésszel nem lehet kibírni! Látod, nem riztük eléggé!

— Ki tehette? — siránkozott Susan. — Mit akarnak Vele? Csak nem valami csoda történt?

— De igen — hangzott a hátuk mögött. Hátrafordultak.

És a ragyogó

napsütésben, tündöklbben, mint valaha, ott állt Aslan.

— Ó, Aslan — rohantak feléje megint sírva, de már örömükben, meglepetésükben.

— Hát nem haltál meg? — álmélkodott Lucy.

— Dehogy! — felelte, sörényét rázva.

— Te nem vagy... — és Susan hangja elakadt a csodálkozástól.

Nem merte kimondani azt a szót, hogy szellem. Aslan tudta, mit akart Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 64

Susan kérdezni és tagadóan rázta a fejét. Lélegzete melenget volt, sörényének illata hódító. A haja is visszantt.

— Jól megvizsgáltatok? — kérdezte ket.

— Hát persze, hogy te vagy! Valóságos vagy! Ó Aslan!

Mennyire

örülünk Neked! — sírt újra Lucy.

Átfogták, belekapaszkodtak, teljes erejükbl magukhoz szorították.

— De akkor mi volt ez az egész? — faggatta Lucy, mikor lecsillapodtak.

— Ez azt jelenti — magyarázta Aslan —, hogy a boszorkány ugyan élt a jogával, hatalma mégsem terjed ki mindenre, így a csodákra sem.

Az csak az én kezemben van. Nem tudja, hogy ha a jóságot és az igazságot elpusztítja, a Ktábla kettéhasad és a Halál, a Rosszaság szelleme megsz nik többé m ködni és létezni. És most...

— És most? — ugrabugrált Lucy, nagyokat tapsolva.

— Drága gyermekeim! Érzem, hogyan tér vissza az erm. Tudjátok, mit? Érjetek utol, ha tudtok! — azzal fölpattant, szemei szikrákat szórtak, lábai remegtek, farkával vadul csapkodott.

Hatalmas ugrással

átzúgott a fejük fölött, és a Ktábla túlsó oldalán ért földet. Teli szájjal kacagott. Lucy kézzel-lábbal rohant utána, hogy megfogja.

Aslan megint nagyot szökkent. Bolond kergetzésbe kezdtek.

Körbekörbe szaladgálták a hegytett.

Aslan néhányszor messzire elreszaladt, máskor éppen a farkát érintették, st! Kettjük között siklott át. Hatalmas, puha mancsaival óvatosan fölemelgette ket a levegbe. Sikongva kapálóztak, belekapaszkodtak dús sörényébe, mancsaiba. Vidáman játszadoztak.

Narniában ilyet még földi halandó nem láthatott. Aslan félelmetes ragadozó és pajkos cica volt egyszerre. Lucy alig hitt a szemének.

Érdekes, mikor jólesen elterültek a f ben, a lányok a legkisebb fáradtságot, st éhséget, szomjúságot sem érezték.

— Most újra én következem — nevetett jókedv en Aslan. — Úgy érzem, muszáj egyet üvöltenem. Jobban tennétek, ha befognátok a fületeket.

Megfogadták a tanácsát Aslan felemelkedett négy lábára, hatalmasra tátotta a száját. Teljes erejébl üvöltött. Arca félelmetesre torzult, a lányok alig mertek rápillantani. A fák, bokrok, füvek hajladozni kezdtek, mintha szél kerekedett volna. Mikor befejezte, így szólt: — Hosszú út áll elttünk. Üljetek fel a hátamra.

Leguggolt hogy a gyerekek felkapaszkodjanak.

Szorosan tapadtak az oldalához. Susan ült elöl, a sörényébe kapaszkodva. Mögötte Lucy fogta Susan derekát. Aslan nagyot lélegzett és száguldani kezdett. Hegyre föl, völgybe le vitt az útjuk.

Gyorsabb volt a legszilajabb lónál.

A lányoknak ez az utazás bizonyult a legcsodálatosabb élménynek Narniában. Ültetek-e már vágtató lovon? Erre gondoljatok. Ne a paták dübörgését képzeljétek magatok elé, hanem az oroszlán mancsainak puha neszét A lovak sötét színe helyett lássátok magatok eltt az oroszlán hátának aranybarna, bársonyos szrét, serényének lobogását St azt is vegyétek figyelembe, hogy kétszer olyan sebesen utaztok, mint a leggyorsabb versenyló. Hosszasan tudnám még mesélni ennek az utazásnak a szépségeit Ti sem unnátok meg, biztosan.

Aslan csak vágtatott sebesen. Egy pillanatig sem tétovázott nem torpant meg. Nagy ügyességgel haladt a s r erdben.

Bokrokon,

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 65

kisebb patakokon ugrott át, átgázolt a nagyobbakon, st a mély folyókban úszott is.

Képzeljétek el újra magatokat, hogy nem kiépített országúton, ösvényen vagy lejtn utaztok, hanem keresztül Narnián, tavasszal, bükkfák és vén tölgyfák sora mellett. Utatokat néhol gyümölcstl roskadozó cseresznyefák szegélyezik, amott vízesés zuhog alá, máshol meredek sziklák nyúlnak a magasba! Aztán visszhangzó barlangok, szelíd lejtk, rekettyebokrokkal s r n benve!

Utasaink keresztül száguldották a kies hegyoldalakat szédít hegygerinceket majd egyre lefelé haladtak a meredek völgyben, kék virágsznyegen. Már dél felé járt az id, amikor megpillantották a kastélyt. Meredek sziklatetn állt. Mintha csupa toronyból lett volna.

Ekkor az oroszlán szédít iramba kezdett. A lányoknak még arra sem maradt idejük, hogy magukhoz térjenek. Egy pillanat és a kastéllyal egy magasságban álltak. Közelebbrl nem t nt játékkastélynak, inkább fenyegeten meredt elttük. Oromzatán egy ablak sem volt, a kapu zárva. Anélkül, hogy Aslan a sebességet csökkentette volna, mint a puskából kiltt golyó, úgy rohant az épület felé.

— Ez a boszorkány háza, gyerekek. Most kapaszkodjatok ersen belém.

A következ pillanatban eget-földet rázó dübörgés hallatszott. A lányokat ájulás környékezte. Ugyanis az oroszlán egy minden eddiginél hatalmasabb ugrásra szánta el magát. Teljes erejébl nekirohant a kastély falának. Inkább szállt mint ugrott.

Recsegett,

ropogott a nyomában minden. A lányok halálra rémülten, de sértetlenül találták magukat a kövezett udvaron. Szobrokat láttak mindenfelé.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 66

16. fejezet

A szobrok életre kelnek

— Milyen különös hely! — csodálkozott Lucy. — Állatok és emberi

alakok. Mint egy szobormúzeum.

— Aslan készül valamire — súgta Lucy Susan fülébe.

Valóban úgy

volt Felugrott, a koroszlánra lehelt. Aztán ide-oda rohangált a szobrok között, mint egy macska, aki a farkát kergeti. Odarohant a kis törpéhez, arra is rálehelt. (Tudjátok, volt az, akit Edmund is észrevett.) Aztán egy róka következett, mellette egy nyuszika, majd két kentaur esett az útjába. Lucy felkiáltott!

— Nézd Su! Nézd! Az oroszlánt!

Biztosan gyújtogattatok már újságpapírt gyufaszállal.

Egy-két

másodpercig nem látni semmit, aztán hirtelen lobot vet a láng, és a papír villámgyorsasággal elég. Nos, valami ilyesmi játszódott le a lányok szeme eltt. Amikor Aslan rálehelt a koroszlánra, az változatlanul mereven állt. Majd vékony aranycsíkocska villant át a nyakán, aztán szétáradt, mint a papírba kapott láng. A többiek még nem mozdultak. Megrázta a sörényét, már az egész bundája is aranybarnán csillogott. Hatalmasra tárta a száját, óriásit üvöltött. A hátsó lábai is életre keltek. Emelgette a mancsait, vakarózott.

Körülnézett és nyomban észrevette Aslant. Alázatosan közeledett feléje, aztán ugrándozni kezdett, láthatóan majd; kiugrott a brébl. A lányok persze dörzsölték a szemüket, hihetetlennek t nt a látvány.

Pedig a csoda még most következett igazán!

Még Aslanról is elfeledkeztek a nagy meglepetésben!

Mindenfelé

szobrok éledeztek. Az udvar nem volt már többé múzeum, inkább zsibongó állatkert Mindenféle állat sereglett Aslan köré, táncoltak, ugrándoztak. Alig látszott ki közülük. Az eddigi halotti fehérség helyett az udvar tarkállott a színektl: sima, barna szr kentaurok, egyszarvúak, különféle madarak, vörösesbarna szr farkasok, kutyák, sárga patájú szatírok, törpék karmazsin ruhában nyüzsögtek, ezüstös level nyírfák, zöldell fák hajladoztak Néma csendesség helyett az egész udvar zengett az állatok zsivajától; horkantottak, üvöltöttek, csaholtak, ugattak, visítottak, turbékoltak, nyerítettek, dobbantottak, ujjongtak, hurráztak, énekeltek, nevettek — egyszóval boldogok voltak.

A hatalmas óriás még mereven állt.

— Kíváncsi vagyok — súgta Susan Lucy fülébe —, ezt is sikerül-e megmenteni?

Lucy éppen azzal volt elfoglalva, hogyan lehel életet Aslan az óriás szobrába.

— Készen van — kiáltott fel örömmel Aslan. — Ha a lábak éledni kezdenek, az egész test követni fogja.

— Nem is mertem erre gondolni — remegett Susan, de már kés volt bármit is tenni, mégha Aslan meg is hallotta volna.

Az óriás

megmozgatta a lábfejét, emelgette a vállait, megdörzsölte a szemét és elordította magát

— Jóságos ég! De mélyen aludtam! No most aztán! Hol van az a hitvány, nyeszlett boszorkány, aki a lábaim eltt mozgott? Valahol itt kell lennie.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 67

Egyszerre mindenki azon igyekezett, hogy teli torokból felüvöltse neki, valójában mi is történt Az óriás tölcsért formált a kezébl, fülére tette, hogy újra ismételjék a mondottakat. Valahogy megértette. Fejét meghajtotta (olyan messzirl, mint amikor az ember a szénakazal tetejérl lenéz). Sapkáját Aslan felé lengette. Kedvesen csúnya arca sugárzott a boldogságtól. (Ma már Angliában aligha élnek óriások vagy hasonlók Ha vannak is, jólneveltek és nem láttok az arcukon ilyen kitör örömet, mint a mi óriásunkén. Megérte a látvány!) — Most pedig befelé a kastélyba — adta ki Aslan a parancsot. — Nyüzsögjetek, le és föl az egész épületben. A sarkokat se hagyjátok ki.

Fésüljétek át a szobákat a pincétl a padlásig. Sosem tudhatjuk, hol sínyldik egy ártatlan valahol.

Bezúdultak a folyosókra. Perceken belül az egész sötét, félelmetesen vén kastély visszhangzott a csapódó ajtóktól, a kiabálásoktól.

— Ne felejtsétek a föld alatti börtönöket sem! Lökjétek be ezt az ajtót! Megint egy lépcsfeljáró! Ó, itt egy szegény kenguru! Hívd Aslant! Micsoda b z van itt! Vigyázz, ez csapda! Nahát!

Hiányoznak a

lépcsfokok!

A legizgalmasabb az volt, amikor Lucy száguldozott lefelé a lépcskön és torkaszakadtából kiabált:

— As, As, megtaláltam Tumnust! Gyere gyorsan!

Lucy és a kis Faun diadalittasan, kéz a kézben táncoltak körbekörbe, is egyike volt az elítélteknek. Természetesen pokolian kíváncsi volt a történtekre. Alig várta, hogy Lucy mesélni kezdjen. A boszorkány kastélyának átkutatása lassanként a végéhez közeledett.

Minden ajtó, ablak nyitva állt, a helyiségek üresen kongtak. Langyos, tavaszi szell járta át a sötét, dohos termeket Az állatsereglet visszatódult az udvarra. Tumnus megszólalt: — Hogyan jutunk ki innen? Aslan ugyan bejött, de kapustól, mindent összedöntve maga mögött.

— Bízzátok csak rám — nyugtatta ket Aslan.

Felágaskodott hátsó lábaira és teljes erejébl felordított az óriáshoz: — Hé! le ott fönt! Hogy hívnak?

— Rumblebuffm óriás, szolgálatodra — lengette újra a sapkáját — Nos, akkor Rumblebuffin fiam, eressz ki bennünket!

— Ahogy parancsolja, fenség. Örömömre szolgál, hogy segíthetek Húzódjatok hátrább, ti töpörty k!

Odament a falhoz és sapkájával — bang-bang-bang — többször

rálegyintett. A kapu reccsent egyet majd meghajolt, végül forgáccsá zúzódott szét. Aztán a tornyokat vette kezelésbe.

Egymás után

megragadta ket és szétroppantotta hatalmas tenyerében.

Az

oldalfalakat sem kímélte. Hatalmas dübörgés kísérte ezeket a m veleteket Romhalmazzá vált minden. Amikor a porfelh eloszlott, szinte nevetséges volt hogy egy szabályos kudvaron állnak, miközben körülöttük a természet pompázik hajladozó fák, csillogó patakok, az erd, távolabb hegyek, fölöttük a kék ég.

— Megizzasztott ez a szemétdomb — fújtatott az óriás, mint egy gzmozdony. — Menjünk innen! Nincs valamelyik kislánynál véletlenül egy zsebkend?

— De nekem van — kiabált Lucy.

Lábujjhegyre állt fölfelé nyújtogatta a zsebkendjét amilyen magasra csak bírta.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 68

— Köszönöm, kisasszony — hajolt le hálás arccal az óriás.

Most Lucynak egy pillanatra elállt a lélegzete, ahogy az óriás ujjait érezte magán. Rumblebuffin jóíz t kacagott.

— Ezer bocsánat! A kisasszonyt csíptem el a zsebkend helyett!

Elnézést kérek! Azt hittem, ön a zsebkend.

— Nem — nevetett Lucy — az itt van!

Megpróbálta odaadni, de az körülbelül olyan volt az óriásnak, mintha egy drazsét tartott volna a kezében. Kínlódva törülgette vele az arcát, de sehogy sem boldogult.

— Azt hiszem, nem veszi semmi hasznát, ugye? — sajnálkozott

Lucy.

— Dehogyis! Ellenkezleg! — felelte udvariasan az óriás. — Sosem láttam szebb zsebkendt! Olyan aranyos, kézbevaló. El sem tudom mondani, mennyire tetszik.

— Milyen aranyos óriás! — mondta Lucy Tumnusnak.

— Igen. Minden Buffin ilyen. Narnia legtiszteletreméltóbb óriás családja. Nem túl okosak (talán egyetlen óriás sem az), de srégi család, tele kit n hagyományokkal. Ha más lett volna, sosem változtatta volna át kvé az az átkozott boszorkány.

Most Aslan összecsapta a mancsait és csöndre intett.

— Még mindig nem végeztünk a napi teendkkel. Ha azt akarjuk, hogy naplemente eltt végleg legyzzük a boszorkányt, akkor cselekednünk kell.

— Természetesen csatlakozom a sereghez — ajánlkozott a Kentaur.

— Semmi akadálya — bólintott Aslan. — Most pedig, akik nem bírnak lépést tartani a leggyorsabbakkal, tehát a gyerekek, törpék, kisebb állatok, azok hátára kell ülniük, akik az iramot diktálják. Vagyis: az oroszlánok, kentaurok, egyszarvúak, lovak, sasok, óriások. Akiknek kit n a szaglásuk, velem lesznek az els sorban.

Kiszimatoljuk, hol

vár ránk az ellenség. Siessetek, rendezzétek a soraitokat.

Nagy sürgés-forgás keletkezett. A legizgatottabb a másik oroszlán volt, aki fáradhatatlanul rohangált le-föl az állatok között. No nem azért, hogy annyira ügybuzgó lett volna, hanem hogy mindenkinek mondjon valamit.

— Hallottátok, hogy mondta? Mi, oroszlánok. Vagyis és én együtt.

Ezért szeretem t annyira. Semmi pöffeszkedés, beképzeltség! Mi, oroszlánok!

Szünet nélkül járt a szája mindaddig, amíg Aslan a hátára nem parancsolt három törpét, két nyulat meg egy sündisznót.

Ez valahogy

elhallgattatta az oroszlánt. Mikor mindenki megtalálta a helyét (amiben sokat segített Aslannak egy nyájterel puli), kitódultak szépen sorban a hatalmas résen. Elöl szaglásztak az oroszlánok és a kutyák. Láthatóan az egyik vadászeb szimatot kapott és csaholni kezdett a többieknek.

Egy pillanatig sem tétováztak. A kutyák, farkasok, oroszlánok és a többi vadászállat teljes sebességgel nekiiramodott, orrukat a földre szegezték. A többiek néhány száz méterre nyomultak utánuk.

Rohantak, ahogy a lábuk bírta. Zajuk egy angliai rókavadászatéhoz volt hasonló. Csupán abban különbözött, hogy a kutyák csaholása oroszlánordítással vegyült. Egyre sebesebben száguldottak, mert a szimatot egyre könnyebben tudták követni.

Egy keskeny kanyarulathoz értek. Ez meredek völgybe vitt, ahol hirtelen szél támadt. Különös zajt hallottak. Lucy félni kezdett.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 69

Távolban mintha kiabálnának, st rikácsolnának! (Vagy köveket csiszolnak?)

Kijutottak a sz k

kanyarulatból és egyszerre

megértették a különös lárma

okát. Peter, Edmund és az

állatok serege szembetalálkozott

azokkal a szörny séges

éllényekkel, akikkel a múlt éjszaka már megismerkedtünk.

A nappali világosságnál még

félelmetesebbnek,

borzalmasabbnak,

különösebbnek látszottak.

Számszer fölényben voltak.

Peter serege most siralmasan

maroknyinak t nt. Szobrok

meredtek az ellenfél tábora

körül, jelezve, meddig hat a

boszorkány varázsereje. Úgy

látszott, egyelre nem kívánja

kihasználni ezt a lehetséget. A

késével harcolt. Peter állt ki

ellene. Annyira elszántan

harcoltak, hogy Lucy alig tudta

követni a szemével. Csak azt látta, hogy Peter kardja és a kkés úgy villognak, mintha számuk megsokszorozódott volna. A b vös kör közepén dúlt a harc közöttük.

Mindkét oldalon a végskig feszültek az indulatok. Lucy és Susan borzalmas jelenetek tanúi lettek.

— Húzódjatok vissza — kiabált az állatainak Aslan.

Egymás hegyenhátán

tülekedtek hátrafelé. Aslan hatalmasat üvöltött, ami megrázta egész Narniát a lámpaoszloptól a keleti tenger partjáig.

Az oroszlán

hatalmas ugrással rávetette magát a Fehér Boszorkányra. Lucy még látta, hogy a boszorkány hirtelen megfordul, arcán elszántság és meglepetés tükrözdött egyszerre. Aztán egymásba kapaszkodva dulakodtak. Most a kastélyból felszabadított állatok az ellenség soraira vetették magukat. A törpék csatabárdjaikkal, a kutyák fogaikkal, az egyszarvúak szarvaikkal, a kentaurok kardjaikkal, patáikkal, az óriás buzogányával harcolt. (Persze, a lábával is tucatszám taposta halálra az ellenséget.) Peter fáradt karjait a magasba emelte, hogy lankadatlan küzdelemre buzdítsa a többieket. Vad harci üvöltés volt rá a felelet. Az ellenséges sereg visított, összevissza kiabált. Az egész erd visszhangzott az ütközet zajától.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 70

17. fejezet

A csodaszarvas üldözése

A harc perceken belül befejezdött. Az ellenség java részét Aslan és hívei az ütközet els rohamában leöldösték. Mikor a maradék látta, hogy a boszorkány halott, föladták a további küzdelmet.

Aslan és Peter

végre kezet (mancsot) rázhattak.

Lucynak furcsa volt Peter külseje: arca sápadt volt, de boldog, és mintha éveket öregedett volna hirtelen.

— Edmundnak köszönhetünk mindent, Aslan — kezdte Peter. — Könnyedén legyzhettek volna ha nincs résen. A boszorkány jobbrabalra kvé kezdte változtatni a sorainkat: Semmi sem akadályozhatta volna meg ebben, de Edmund keresztülvágta magát három emberev óriáson, oda, ahol a boszorkány éppen egyik leopárdunkat tette harcképtelenné. Mikor a közvetlen közelébe ért, volt annyi lélekjelenléte, hogy kardjával lesújtson, megsemmisítve a varázsert.

Ahelyett, hogy magát a boszorkányt támadta volna meg.

Sajnos, így át

kellett szenvednie a kvé válás iszonyú fájdalmait.

Ezután már

könnyen kihasználtuk a kapott lehetséget A varázser megtört, akadály nélkül harcolhattunk. Bár odáig elég sokat veszítettünk. Azt hiszem, Edmund súlyosan megsebesült. Azonnal meg kell néznünk.

Hód mama már odaadóan ápolta, amikor rátaláltak.

Távolabb

feküdt az ütközet színhelyétl. Ruhája csupa vér, szája nyitva, arca halottsápadt!

— Gyorsan, Lucy! — hívta oda Aslan.

Lucynak most jutott eszébe elször a csodatev balzsam.

Alig bírta

a dugót kifeszíteni, annyira reszketett a keze. Nagy nehezen sikerült, és néhány cseppet a testvére ajkára csöppentett.

— Mások is megsebesültek — sürgette t Aslan.

Lucy nem mozdult. Nyugtalanul leste Edmund sápadt arcát, a gyógyír hatását.

— Igen, tudom. Várj egy kicsit.

— Lányom! — emelte fel a hangját Aslan. — Mások is élet-halál között lebegnek. Miért kell még többnek meghalnia Edmund b ne miatt?

— Bocsáss meg, drága Aslan — hajtotta le a fejét b nbánóan Lucy.

Szó nélkül felállt és elindult a többiek felé. A következ félórában k ketten sokat dolgoztak. Lucy szolgáltatta a gyógyulást, Aslan a kszobrokba lehelte az életet. Lucy alig várta, hogy visszatérhessen a testvéréhez. Már talpon volt, s nemhogy nem látszódtak a sérülései, hanem még jobban nézett ki, mint valaha.

Ó, mióta is: a gonoszsága az iskolában kezddött, a rossz barátok hatására. Most újra visszanyerte régi énjét, szemében nyíltság, szinteség tükrözdött. Még ott, a csata színhelyén, Aslan lovaggá ütötte.

— Tudja-e pontosan, Aslannak mennyi mindent köszönhet? — súgta Lucy Susan fülébe. — Tudja-e, hogy a boszorkánnyal való megállapodása majdnem a vesztünket okozta?

— Cssss! Nem! Persze hogy nem. Most már nem is szabad tudnia.

— Nem szabad megmondani?

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 71

— Nem! Eszedbe ne jusson! Túl nagy megrázkódtatás lenne neki.

Gondold csak magadat az helyébe.

— Mindegy! Akkor is meg kellene tudnia! — ragaszkodott Lucy a

véleményéhez.

És itt vége is szakadt a beszélgetésnek. Éjszakára mindenki ott pihent le, ahol éppen helyet talált magának. Hogy Aslan gondoskodotte ennivalóról, nem tudom. Észre sem vették, már a f ben ültek és jóíz en vacsoráztak.

A következ napon kelet felé haladtak a nagy folyó irányába. Két nap múlva érték el a torkolatot. A Négy Trónus kastélya egy emelkedn magasodott. Eltte a tenger morajlott.

Hullámai átátcsaptak

a kisebb sziklákon, hínárral s r n bentt köveken.

Orrukban

érezték a sós víz illatát. Sirályok visítoztak, keringtek, le-lecsaptak a habokra. Ugye, volt már ilyen látványban részetek?

Vagy hallottatok,

olvastatok róla?

Ezen az estén, vacsora után, a négy gyerek lemehetett a tengerpartra játszani. Levetették a cipjüket, zoknijukat és mezítláb futkároztak a puha homokban. Jóíz en kifáradva tértek vissza.

A következ nap volt az ünnepély. A kastély tróntermében gyülekeztek. Ez volt a legnagyobb és legszebb terem a palotában. A mennyezetet elefántcsontfaragások díszítették, a falakon pávák seinek képei függtek. A bejáratnál álltak az állatok és a zenekar.

Aslan méltóságteljesen hozta a koronákat, és egyenként a gyerekek fejére tette.

Az állatok egyszerre kiáltották:

— Sokáig éljen Peter király!

— Sokáig éljen Susan királyn!

— Sokáig éljen Edmund király!

— Sokáig éljen Lucy királyn!

— Akit egyszer Namiában királlyá vagy királynvé koronáztak, az örökké viselni fogja. Uralkodjatok békében és igazságban! Legyetek jó királyok és királynk! — tanácsolta meghatottan Aslan.

Ekkor a nyitott ajtón át, ami a tengerre nézett, felhangzott a sellk éneke. Ide-oda úszkáltak a habokban és dalukkal az új királyuk, királynjük dicsségét zengték.

A gyerekek helyet foglaltak a trónszéken. Kezükbe vették a jogart és az országalmát. Üdvözölték és megjutalmazták a h séges alattvalóikat: Tumnust, Faunt, a hódokat, az óriás Rumblebuffint, a leopárdokat, a jó kentaurokat, a jóságos törpéket és az oroszlánt. Az ünnepséget egész éjen át tartó dínom-dánom követte.

Mulattak,

táncoltak, a bor patakokban folyt. Szinte válaszképpen, a kastélyon kívül is szólt a zene. Ugyan furcsább és lágyabb: a tenger lakói vigadtak.

Mialatt az egész kastély vidám szórakozástól harsogott, Aslan észrevétlenül kisurrant az ajtón. Amikor az újdonsült uralkodók észrevették, nem szóltak, hiszen emlékeztek hód papa szavaira: „

jön és megy. Egy napon újra megjelenik, aztán megint elt nik. Sokáig nem szeret egy helyen maradni. És persze más országok is vannak, ahol szükség van rá. Ez így van rendjén. Sokszor váratlanul toppan be. Nem szabad kényszeríteni a maradásra. Tudjátok, végs soron vadon él állat. Nem egy szelídített oroszlán."

Sejtitek talán, hogy lassan a történet végéhez érkezünk.

Azt még

elmondom, hogy a két király és királyn uralkodása hosszú és boldog Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 72

volt. Elször is fölkutatták az erdben bujkáló ellenséget és elpusztították. Ezért még hosszú ideig történtek vad és kegyetlen dolgok az erd s r jében, vadászatok, öldöklések.

Hol itt t nt fel egy ellenséges farkas, hol amott beszéltek még él boszorkányokról. Keserves hajtóvadászatok után ezek az undorító teremtmények, st azok ivadékai is elt ntek Narniából.

Az uralkodók

bölcs törvényeket hoztak, békét teremtettek, például megvédtek a jó fákat a szükségtelen kivágástól.

Fölmentették a kis törpéket, fiatal szatírokat az iskolába járás kötelezettsége alól. Nem engedték, hogy a fontoskodók, a zavart keltk beleüssék mindenbe az orrukat. Hagyták érvényesülni a szerényeket, a segíteni akarókat. Letelepedhettek a vad óriások is, akik Narnia északi területein kiélhették dühös szenvedélyeiket.

Uralkodásuk alatt barátságot és szövetséget kötöttek a környez országokkal, hivatalos küldöttségeket fogadtak és küldtek ezekbe az országokba.

Az id múlásával k maguk is fejldtek és változtak. Peter magas, széles vállú férfi lett, aki élt-halt a katonáskodásért.

Peter, a Nagyszer

lett a neve.

Susan sudár termet , szépséges hölggyé fejldött. Hosszú, fekete haja a térdéig ért. Kérk jöttek mindenfell, hogy elnyerjék a kezét.

Susan, a Szépséges lett a neve.

Edmund komoly, kiegyensúlyozott férfivá érett. Kit n diplomata és igazságos bíró vált belle. Edmund, az Igazságos nevet kapta.

Ami Lucyt illeti, megmaradt olyan pajkosnak, mint azeltt. Dús szke fürtök borították a fejét. Hercegnk rajongtak érte Narniában, hívei Lucy, a Bátor nevet adták neki.

Boldogságban élték napjaikat, és ha néha-néha a másik világbeli életük eszükbe jutott, úgy tekintették, mint egy régi álmot.

Uralkodásuk egyik évében Tumnus (aki már idközben öregecske lett) hírt hozott a messzi folyópartról. A Fehér Szarvas újra felbukkant, és aki azt egyszer megfogja, minden kívánsága teljesül.

A két király és

királyn kedvet kapott a vadászatra. Kürtökkel, vadászebekkel vonultak a nyugati partok felé. Alig kezdtek a felkutatásba, mikor a szarvas felbukkant elttük. Messze elrenyargalt.

Szakadatlanul zték,

meredek patakon, sima, füves réteken keresztül.

Vadásztársaik, az

ebek, a lovak kimerülten rogytak össze, k még négyen megállás nélkül hajtottak. Ekkor a szarvas olyan s r be hatolt be, ahová lovakkal nem merészkedhettek utána, így szólt Peter király: (tudnotok kell, hogy a beszédmódjuk, viselkedésük is egészen átalakult, mióta királyok lettek).

— Kedves társaim! Szálljunk le a lovakról és kövessük a vadat a s r be. Eddig ilyen nemes zsákmányunk nem volt.

— Úgy van, ahogy mondod — helyeseltek a többiek.

Leszálltak a

lovakról, fához kötözték és gyalog folytatták az útjukat befelé. Susan királyn megszólalt:

— Drága barátaim! Csodát látok! Egy fa áll ott, ami vasból van.

— Asszonyom — felelt Edmund király —, ha figyelmesen megnézed, az egy egyszer vasoszlop, aminek lámpa van a tetején.

— Az oroszlán sörényére mondom, hogy különös ötlet ide lámpát tenni. Hiszen olyan s r n nttek itt a fák, hogy fény alig hatol át rajtuk — folytatta Peter király.

Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 73

— Uram — kezdte Lucy —, emlékszem,

gyermekkoromban, mikor

ezt a lámpaoszlopot idetették, még sokkal ritkább volt az erd. (Vagy még fa sem volt körülötte?)

Körülállták. Nézegették.

— Nem tudom, miért, de ez a lámpaoszlop különös érzéseket kelt bennem. Úgy t nik, mintha már láttam volna, vagy csak álmomban találkoztam vele? — gondolkodott hangosan Edmund.

— Uram! Mi is hasonlót érzünk!

— St! — kiáltott fel Lucy. — Biztosan tudom, hogy ettl a lámpaoszloptól indultunk el a hosszú, kalandos utunkra.

— Ez a sejtés engem is teljesen fölkavart — mondta Edmund.

— Engem is!

— Engem is!

— Ettl függetlenül azt tanácsolom, hogy forduljunk vissza, keressük meg a lovainkat, és ne üldözzük tovább a Fehér Szarvast — javasolta

Susan.

— Asszonyom! — hajtotta meg magát udvariasan Peter.

— Elre

kérem a bocsánatodat azért, amit mondani fogok. Mikor Narnia királyai és királyni lettünk, megfogadtuk, hogy jóban-rosszban összetartunk.

Hsiességben, uralkodásban példát mutattunk, így tudtuk felvirágoztatni az országot.

— Nvérem — vette át a szót Lucy királyn —, királyi bátyám igazat mond. Én is úgy érzem, hogy szégyen lenne abbahagyni a keresést, visszafordulni és futni hagyni ilyen nemes vadat, amikor már nyomon vagyunk.

— Így van — helyeselt Edmund. — Annyira szeretnék utánajárni ennek a dolognak, hogy nem tudnék megfutamodni Narnia összes kincséért sem.

— Akkor Aslan nevében folytassuk utunkat és nézzünk bátran a ránk váró kalandok elébe.

Benyomultak a s r be. Emlékezetükbe vésték a lámpaoszlopot, mint irányjelzt a visszatéréshez. Ahogy egyre beljebb és beljebb hatoltak, úgy érezték, nem bokrok s r je veszi körül ket, hanem kabátok sokasága. A következ pillanatban egy régi szekrénybl bukfenceztek kifelé, egy üres szobában. Nem voltak többé Namia királyai és királyni, hanem Peter, Edmund, Susan és Lucy hétköznapi Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény 74

ruhájukban. Ugyanannak a napnak ugyanazon órájában tértek vissza, mint amikor elbújni kényszerültek Mrs. Macready ell a szekrénybe.

A házvezetn és a turisták még mindig a folyosón beszélgettek Szerencsére nem léptek vissza a szobába, így nem csíphették fülön a négy gyereket. Véget értek tehát a kalandok, de úgy érezték, hogy meg kell magyarázniuk a kabátok elt nését a Professzornak.

És az öreg Professzor, aki egy nagyon tiszteletreméltó ember volt, nem nevezte ket sem bolondnak, sem hazugnak, hanem elhitte az egész történetet.

— Nem, nem hiszem, hogy okos dolog lenne visszamenni a kabátokért. Ezen az úton nem jutnátok már el újra Narniába. A kábátoknak meg teljesen mindegy, hol vannak. Úgysem használták már. Mi? Mi az? Ja, persze. Egy szép nap megint eljuttok Narniába.

Akit ott egyszer királlyá koronáztak, az is marad. Adok egy jó tanácsot nektek. Ne használjátok kétszer ugyanazt az utat. St!

Egyáltalán ne is

próbáljátok! Úgyis eljön, ha nem is várjátok. És egymás között se beszéljetek róla túlságosan sokat. Mások eltt se említsétek mindaddig, amíg olyanokkal nem találkoztok, akiknek hasonló kalandokban volt részük. Micsoda? Honnan fogjátok tudni? Ó! Hát rá fogtok jönni magatoktól is. Különös dolgokról kezdenek beszélni, esetleg furcsán néznek rátok — így fedik fel a titkukat.

Jóságos ég! Hát

én magyarázzam? Akkor mit tanítanak nektek az iskolában?

És most értünk igazán a ruhásszekrény történetének a végére. Ha a Professzornak igaza volt, még csak most kezddnek az igazi kalandok Narniában.