/ Language: Hungary / Genre:antique

A kétség lazaca

Douglas Adams


Douglas Adams

A KÉTSÉG

LAZACA

Egy utolsó stoppolás

a Galaxisban

GABO

A mű eredeti címe:

Douglas Adams

THE SALMON OF DOUBT

Hitchhiking the Galaxy One Last Time

Fordította:

Gedeon Béla

Copyright © Completely Unexpected Productions, Ltd. 2002

Hungarian translation © Gedeon Béla, 2002

Minden jog fenntartva!

ISBN 9G3 9421 61 8

Kiadja a GABO Könyvkiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Várlaki Tibor

Szerkesztette: Illés Andrea

Tipográfia és tördelés: Gyergyák Bence

Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben

Felelős vezető: Ducsai György igazgató

DOUGLAS ADAMS MŰVEI

*

Galaxis útikalauz stopposoknak

Vendéglő a világ végén

Az Élet, a Világmindenség meg Minden

Az Éllet értelme (John Lloyddal)

Viszlát, és kösz a halakat!

Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája

A lélek hosszú, sötét teadélutánja

Utoljára látható (Mark Carwardine-nal)

Az Éllet mélyebb értelme (John Lloyddal)

Jobbára ártalmatlan

Az eredeti Galaxis-rádióműsor szövegei

Douglas Adams Titanic csillaghajója

(Douglas Adams egyik története/

számítógépes játéka alapján írta: Terry Jones)

Tartalom

Prológus

11

Bevezetés

25

AZ ÉLET

30

A VILÁGMINDENSÉG

104

MEG MINDEN

168

Epilógus

285

Pollynak

A szerkesztő megjegyzése

Először 1990-ben találkoztam Douglas Adamsszel. Mint a Harmony Books frissen kinevezett szerkesztője a régóta esedékes ötödik Galaxis-könyv, a Jobbára ártalmatlan miatt repültem Londonba. Amint ott álltam az Adams-lakás ajtajánál Islingtonban, egy hatalmas, túláradó érzelmű ember vágtatott le a hosszú lépcsőn, melegen üdvözölt, és egy marék papirost nyomott a kezembe. "Kíváncsi vagyok, mit gondol erről" – mondta a válla fölött, miközben felvágtatott a lépcsőn. Egy órával később visszajött, új oldalakkal a kezében, és égett a vágytól, hogy hallja a véleményemet az első részről. Így telt el a délután, csendes, elnyújtott olvasással, amit csak néha szakított félbe a vágtatás, beszélgetés és néhány új oldal. Ez volt, mint kiderült, Douglas kedvenc munkamódszere.

2001 szeptemberében, négy hónappal Douglas tragikus, váratlan halála után, telefonon felhívott az ügynöke, Ed Victor. Egy jó barát megőrizte Douglas szeretett Macintosh számítógépeinek a tartalmát; átfésülném-e a fájlokat, hogy van-e bennük egy kötetre való anyag. Pár nappal később egy csomag érkezett, és a kíváncsiságtól izgatottan feltéptem.

Az első gondolatom az volt, hogy Douglas barátja, Chris Ogle herkulesi feladatot vállalt magára – amit, mint kiderült, el is végzett. A CD-ROM, amire Douglas írásait összegyűjtötte, 2579 tételt tartalmazott, a hatalmas fájloktól kezdve – amelyekben Douglas könyveinek teljes szövege volt – egészen a levelekig, amelyeket a Orrszarvúk Megmentéséért Alapítvány nevében írt. Utóbbi a kedvenc jótékonysági szervezete volt. Itt is lenyűgöző dolgokat találtam a többtucatnyi, félig kiforrott könyv-, film- és televíziósprogram-ötletek közt: volt egy-két mondat hosszúságú, de volt fél tucat oldal terjedelmű is. Mindezek mellett voltak még beszédvázlatok, Douglas internetes honlapjához készült írások, különféle könyvekhez és eseményekhez írott bevezetések, valamint eszmefuttatások a Douglas szívéhez közel álló témákkal kapcsolatban: zene, technika, tudomány, veszélyeztetett állatok, utazás és a tiszta whisky (csak, hogy néhányat említsünk). S végezetül megtaláltam annak az új regénynek több tucat változatát, amellyel Douglas az elmúlt évtized nagyobb részében birkózott. Ezeknek a szétválogatása – amiből a könyv harmadik részében található mű is származik – bizonyult a legnagyobb kihívásnak, habár ez úgy hangzik, mintha nehéz lett volna. Nem volt. Ahogy a kérdések felmerültek, úgy tűnt, meg is válaszolják magukat.

Douglas, eredetileg harmadik Dirk Gently-könyvének szánt, folyamatban lévő új regénye A Spoon Too Short (Egy kanállal kevesebb) címmel indult, és így szerepelt a fájlok közt egészen 1993 augusztusáig. Ettől a ponttól kezdve a mappákban The Salmon of Doubt (A kétség lazaca) címmel hivatkozik a regényre, és három típusban fordul elő. A legrégibbtől a legfrissebb felé haladva a következők: The Old Salmon (A régi lazac), The Salmon of Doubt (A kétség lazaca), és LA/Rhino/Ranting Manor (Los Angeles/Orrszarvú/Ranting-uradalom). Amikor átolvastam ezeket a különböző változatokat, úgy döntöttem, hogy a könyv és Douglas céljait az szolgálja legjobban, ha a legerősebb anyagokat fésülöm össze, függetlenül attól, mikor íródtak, nagyjából úgy, ahogy akkor is tettem volna, ha Douglas még mindig élne. Így a The Old Salmon-ból átvettem azt, ami jelenleg a DaveLandről szóló első fejezet. A következő hat fejezet egy darabban a második, és egyben leghosszabb folyamatos változatból, a The Salmon of Doubt-ból származik. Ezután, miközben szem előtt tartottam a világos történetszövést, beültettem kettőt a három legfrissebb fejezetéből a Los Angeles/Rhino/Ranting Manor részből (ezekből lett a nyolcadik és a kilencedik fejezet). A tizedik fejezettől kezdve visszatértem a The Salmon of Doubt rész utolsó fejezetéhez, majd lezártam azzal a fejezettel, ami Douglas legfrissebb munkája volt a LA/Rhino/Ranting Manor részben. Hogy az olvasó fogalmat alkothasson arról, mit tervezett Douglas a regény további részében, mindezek elé illesztettem egy faxot, amelyet Douglas küldött londoni szerkesztőjének, Sue Freestone-nak, aki szorosan együttműködött Douglasszel egészen az első könyve óta.

A CD-ROM-on talált Adams-kincsek olvasásától fellelkesülve elhatároztam, hogy Douglas személyi titkárnőjének, Sophie Austinnak a felbecsülhetetlen segítségével nagyobb területet vizsgálok át. Hátha vannak más drágakövek is, amelyeket beilleszthetnénk egy Douglas életének emléket állító könyvbe?! Mint kiderült, a könyves és multimédiás megaprojektek közti meddő időszakokban Douglas újságoknak és folyóiratoknak írt cikkeket. Ezek a CD-ROM-on lévő szöveggel együtt jelentették azt a pompás írásgyűjteményt, ami ebbe a könyvbe végül életet lehelt.

A következő feladat a kiválasztás volt, amelyben a legkevésbé sem kaphatott szerepet az objektivitás. Sophie Austin, Ed Victor és Douglas felesége, Jane Belson ajánlotta a saját kedvenceit, amiken túl egyszerűen kiválasztottam azokat, amelyeket én szerettem a legjobban. Amikor Douglas barátja, Robbie Stamp azt ajánlotta, hogy a könyv kövesse Douglas honlapjának szerkezetét ("az élet, a világmindenség meg minden"), minden a helyére került. Örömmel láttam, hogy az összegyűjtött munka íve Douglas Adams túl rövid, de figyelemreméltóan gazdag, kreatív életének sajátos pályájához idomult.

Legutolsó találkozásunkra Kaliforniában került sor egy délutáni séta keretében Santa Barbara télies tengerpartján, amelyet az akkor hatéves kislányával, Pollyval űzött futóversenyek szakítottak meg néha. Sosem láttam Douglast olyan boldognak, és sejtelmem sem volt, hogy ez a találkozásunk lesz az utolsó. Amióta Douglas meghalt, megdöbbentően gyakran jut eszembe – a hozzá közelállók hasonlóan vannak ezzel. Személyisége közel egy évvel a halála után is hatással van rám, és nem tehetek róla, de azt gondolom, az ő keze is benne van abban, hogy ez a könyv ilyen elképesztően könnyedén jött létre. Tudom, nagyon szerette volna, ha örömet szerezhet vele Önöknek – remélem, vágya teljesül.

Peter Guzzardi

Chapel Hill, Észak-Karolina 2002. február 12.

A KÉTSÉG LAZACA

Prológus

Nicholas Wroe cikke a The Guardian 2000. június 3-i, szombati számában

1979-ben, nem sokkal azután, hogy a Galaxis útikalauz stopposoknak megjelent, Douglas Adamst meghívták dedikálni a Soho egy kisebb science fiction könyvesboltjába. Odafelé valamilyen tüntetés miatt le kellett lassítania. "Közlekedési dugó volt, és rengeteg ember mindenfelé" – emlékszik vissza. Csak amikor sikerült benyomulnia a boltba, akkor ébredt rá, hogy a tömeg rá várt. Másnap a kiadója telefonált, hogy elújságolja, első helyen áll a londoni Sunday Times eladási listáján, és az élete örökre megváltozott. "Olyan volt, mint helikopterrel menni a Mount Everest tetejére – mesélte – vagy orgazmust átélni előjáték nélkül."

A Galaxisnak már a korábbi rádiójáték formájában is kultusza volt, és elkészült a televíziós és színpadi változata is. Később még négy további könyv született, amelyekből világszerte több mint 14 millió példány kelt el. Készült belőle lemez és számítógépes játék, és most, húsz év hollywoodi vakarózás után olyan közel áll a megfilmesítéshez, amilyen közel csak lehet.

Maga a történet a Földön kezdődik, ahol a halvérű külvárosi Arthur Dent igyekszik megakadályozni a helyi önkormányzatot, hogy az épülő autópálya miatt lerombolják a házát. A sztori az űrben folytatódik, amikor barátja, Ford Prefect – aki sokak szerint Vergilius alteregója Dent Dante-alakja mellett – felfedi magáról, hogy ő a Betelgeuse melletti bolygó képviselője, és Arthur tudomására hozza, hogy magát a Földet is le akarják rombolni azért, hogy előkészítsék a terepet egy hipertérbeli autópálya számára. Felveszi őket egy Vogon űrhajó, és elkezdik használni magát a Galaxis útikalauzt – az élettel, a világmindenséggel meg minden mással kapcsolatos tudás általában megbízható gyűjteményét.

Adams kreativitásának és érzékeny csillagközi humorának mindent átható kulturális hatása lett. Az "útikalauz stopposoknak" kifejezés hamar átment a köztudatba, és számtalan hasonmás sci-fi paródia jelent meg könyv és tévésorozat formájában. Az általa teremtett Bábel-hal – amely egy apró halacska, amit az ember fülébe helyezve az bármely idegen nyelvű beszédet lefordít az anyanyelvére – elnevezést átvették egy internetes keresőprogramban használt fordítóprogram neveként. Sikereit tovább növelte számtalan regénye, egy televíziós programja, valamint egy, a veszélyeztetett állatokról szóló könyv és egy CD-ROM. Alapított egy dot-com céget is H2G2 néven, amely nemrég a totális útikalauz ötletével állt elő. Olyan szolgáltatás beindítását ígérik, amely valódi információkat nyújtana az élettel, a világmindenséggel meg mindennel kapcsolatban mobiltelefonokon keresztül.

Vagyona nagy részét látszólag technológia iránti szenvedélyének kielégítésére költötte, de igazából sosem volt az a megszállott science fiction alkat. Nyugodt, társasági ember, erőteljes, kétméteres alkattal. Sőt inkább hasonlít azokhoz az angol állami iskolába járt fiúkhoz, akik a hetvenes években rocksztárok lettek; egyszer gitározott is az Earls Court színpadán Pink Floyd-beli barátaival. Ahelyett, hogy az irattárcájából egy útlevél nagyságú fényképet venne elő a kislányáról, villámgyors mozdulattal kinyitja lenyűgözően gyors laptopját, s egy kis bíbelődés után az ötéves Polly Adams egy videoklip-paródiában jelenik meg egy másik barátjával, John Cleese-szel együtt.

Szóval ez lett az életéből: pénz, híres barátok és kedves játékok. Ha a puszta tényeket nézzük az életrajzában – bentlakásos iskola, Cambridge Footlights[1], és a BBC – elsőre semmi meglepőt nem látunk. De nem volt teljesen zökkenőmentes útja az ismert sztárcsináló útvonalon.

Douglas Noel Adams Cambridge-ben született 1952-ben.

Számtalan partipoénja közül az egyik az volt, hogy ő már kilenc hónappal Crick és Watson felfedezése előtt DNA[2] néven futott Cambridge-ben. Édesanyja, Janet, nővér volt az Addenbrooke's Kórházban, míg édesapja, Christopher tanár volt, aki később másoddiplomás teológiahallgató, próbaidős hivatalnok, végül üzleti tanácsadó lett, ami "nagyon-nagyon furcsa egy húzás" volt, állítja Adams. "Bárki, aki ismeri az apámat, megmondhatja, hogy a menedzsment nem az a terület, amiről olyan sokat tudna."

A család anyagi nehézségekkel küszködött, és hat hónappal Douglas születése után elköltöztek Cambridge-ből, majd KeletLondon külvárosainak különböző részein laktak. Amikor Adams ötéves lett, a szülei elváltak. "Elképesztő, hogy a gyerekek mennyire normálisan tudják élni a saját életüket – mondta erről. – Persze nehéz volt. A szüleim akkor váltak el, amikor ez még távolról sem volt olyan szokványos, mint manapság, és őszintén szólva alig van emlékem bármiről is, ami ötéves korom előtt történt. Nem hiszem, hogy nagyon vidám idők lettek volna."

A szakítás után Douglas és húga az édesanyjukkal az essexi Brentwoodba költöztek, aki itt egy menedékhelyet üzemeltetett beteg állatok számára. Az addigra viszonylag gazdag édesapját Douglas hétvégenként láthatta, és ezek a találkozások zavar és feszültség forrásává váltak. A bonyodalmakat csak növelte a számtalan mostohatestvér megjelenése, amikor szülei újraházasodtak. Adams azt állította, hogy egyrészt mindezt normálisnak tartotta, ugyanakkor, ennek eredményeképpen furcsán viselkedtem", és úgy emlékszik magára, mint egy kissé feszült és valamelyest furcsa kölyökre. Egy ideig a tanárai úgy gondolták, hogy nem éri el az átlagos iskolai szintet, de mire felvették a brentwoodi magániskolába, addigra már kivételesen tehetségesnek számított.

Az iskola a háború utáni öregdiákok feltűnően sokszínű listájával büszkélkedett: Hardy Amies ruhatervező; David Irving, a kegyvesztett történész; Noel Edmonds tévéhíradós; Jack Straw belügyminiszter; és Peter Stothard, a London Times szerkesztője mind Adams előtt tanultak ott, míg Griff Rhys Jones és Keith Allen komikusok néhány évvel utána. Négy öregdiák van – két munkáspárti és két konzervatív – a jelenlegi alsóházban. Keith Allen rendíthetetlen image-ének fényében ma már nehezen hihető, hogy az akkor hétéves Allennek Douglas segített a zongoraleckéiben.

Amikor Douglas tizenhárom éves volt, az édesanyja újra férjhez ment, és Dorsetbe költöztek, s Adams "nappalisból" kollégistává vált. Úgy tűnik, ez abszolút előnyösnek bizonyult. "Amikor régebben délután négykor hazaindultam az iskolából, mindig sóvárogva néztem, hogy mit csinálnak a koleszosok – meséli. – Úgy tűnt, jól érezték magukat, és én valóban nagyon élveztem a kollégiumi életet. Van egy olyan énem, amely élvezettel gondol magára szabadúszó és lázadó alkatként. De sokkal inkább szeretek magam körül egy rendes és kényelmes intézményt, amihez hozzádörgölőzhetek egy kicsit. Nincs is jobb, mint egy kis kötöttség, ami ellen az ember kényelmesen lázadozhat."

Adams műveltségét, tudását azoknak a "nagyon jó, elkötelezett, megszállott és karizmatikus embereknek" tulajdonítja, akik tanították. Egy közelmúltbeli londoni partin Jack Straw belügyminiszterrel vitatkozott az új Munkáspárt magániskolákkal szembeni nyilvánvaló ellenszenvével kapcsolatban, és azzal érvelt, hogy egyiküknek sem ártott túl sokat.

Frank Halford iskolaigazgató úgy emlékszik Adamsre, mint aki "már akkor is nagyon magas volt és népszerű. Félév végén írt egy darabot, amikor még a Doctor Who éppen csak elkezdődött a televízióban. Azt a címet adta neki, hogy "Doctor Which". Sok évvel később Adams valóban írt a Doctor Whosorozathoz. Halfordra inspiratív tanárként emlékszik, aki még ma is támaszt jelent a számára. "Egyszer tízből tíz pontot adott egy dolgozatomra; ez volt az egyetlen ilyen alkalom hosszú iskolai pályafutása során. És még ma is, ha írói lelki válságok gyötörnek, és úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, ilyenkor nem abba kapaszkodom, hogy már írtam bestsellereket vagy hogy sokat fejlődtem. Abba a ténybe kapaszkodom, hogy Frank Halford egyszer tíz pontból tízet adott nekem, és valami végső ok miatt meg kell tudnom csinálni."

Úgy tűnik, Adams már a kezdetektől képes volt az írásait készpénzre váltani. Eladott néhány rövid, "majdnem nyúlfarknyi" novellát az Eagle nevű szatirikus magazinnak, és kapott érte tíz schillinget. "Akkoriban tíz schillingért már jachtot lehetett venni", meséli nevetve. De igazából a zene érdekelte. Úgy tanult meg gitározni, hogy hangjegyről hangjegyre haladva lekottázta a tekervényes fogásokat egy korai Paul Simon-albumon. Ma már hatalmas gyűjteménye van balkezes elektromos gitárokból, de beismeri, hogy "valójában a folkzene a szívem csücske. Még ha a Pink Floyddal voltam is a színpadon, egy nagyon egyszerű gitárost alakítottam az »Agykárosodásból«, abból a matatós fajtából".

Adams a hatvanas években nőtt fel, és a Beatles "elültetett egy magot a fejemben, amitől az felrobbant. Kilenchavonta kijöttek egy új albummal, ami földrengésszerű fejlődést jelentett az előzőhöz képest. Annyira megőrültünk értük, hogy amikor kijött a »Penny Lane«, és még nem hallottuk a rádióban, addig vertük azt a srácot, aki már hallotta, amíg el nem dúdolta nekünk. Most meg azt kérdik tőlem, hogy van-e olyan jó az Oasis, mint a Beatles. Szerintem még annyira sem jók, mint a Rutles."

A másik fő befolyás a Monty Python volt. Az ötvenes években a népszerű brit rádióvígjátékokat hallgatva "megvilágosodott", amikor rájött, hogy a humoristák lehetnek önmagukat kifejező intelligens emberek is – "ugyanakkor lehetnek nagyon-nagyon idétlenek is".

A következő logikus lépés az volt, hogy be kellett iratkozni a Cambridge-i Egyetemre, "mert be akartam kerülni a Footlightsba – mesélte. – Olyan író-előadó akartam lenni, mint a Monty Python-tagok. Sőt John Cleese akartam lenni, és eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy ezt az állást már betöltötték."

Az egyetemen gyorsan felhagyott a színészkedéssel – "egyszerűen nem voltam megbízható" –, és elkezdett bevallottan Monty Pythonos jeleneteket írni. Az egyikben egy vasúti munkást azért vonnak felelősségre, mert az összes kapcsolót bekapcsolva hagyja a déli országrészben, hogy bebizonyítsa az egzisztencializmust, egy másik pedig a Crawley-féle Paranoiások Társasága éves közgyűlésének szervezési problémáiról szól.

A művészeti vezető, Mary Allen, korábban a Királyi Operaház Művészeti Tanácsának a tagja, évfolyamtársa volt Cambridge-ben, és azóta is barátok. Ő is játszott Adams darabjaiban, és úgy emlékszik rá, mint "aki mindig kiemelkedett, még a nagyon tehetséges emberek között is. Douglas írásai nagyon cikornyásak és egyéniek voltak. Alkalmazkodni kellett hozzájuk, azoknak pedig illenie kellett az emberre. Még a rövid jelenetekben is furcsa világokat teremtett".

Adams azt állítja, "volt bennem valami lelkiismeretfurdalásféle olvasás közben. Úgy éreztem, inkább valami hasznosat és merészet kellett volna csinálnom. De miközben nyafogtam, kihasználtam a lehetőséget, hogy ne csináljak túl sok mindent". Még a dolgozatai is tömve voltak poénokkal. "Ha akkor tudtam volna azt, amit ma tudok, akkor biológiát vagy zoológiát tanultam volna. Akkoriban nem tudtam, hogy az egy érdekes tantárgy, de ma azt gondolom, hogy ez a legérdekesebb dolog a világon".

A többi évfolyamtárs között volt még Clive Anderson jogász és tévéhíradós. Chris Smith kulturális miniszter volt a diákönkormányzat elnöke. Adams vállalt vitaindító bevezetőket, de egyáltalán nem politikai érdeklődése miatt: "Minden alkalmat megragadtam a poénkodásra. Nagyon furcsa látni most ezeket az embereket a közélet sűrűjében. Az évfolyamtársaim sorra-másra nyerik az életműdíjakat, amitől nyilván nyugtalan lesz az ember".

Egyetem után Adamsnek alkalma nyílt egyik példaképével együtt dolgoznia. Graham Chapman Monty Python-tagot lenyűgözte egy-két Footlights-jelenet, és felvette vele a kapcsolatot. Amikor Adams elment hozzá, nagy örömére Chapman arra kérte, hogy segítsen neki egy jelenet megírásában, amit aznap délután kellett befejeznie. "Végül úgy egy évig együtt dolgoztunk. Főleg egy tervezett tévésorozaton, ami végül sosem jutott túl a próbafelvételeken." Chapman ebben az időben "mindennap ledöntött néhány üveg gint, ami nyilván nem feltétlenül volt előny". De Adams úgy gondolja, elképesztően tehetséges volt. "Szerves része volt a csapatnak, és szüksége volt mások fegyelmezettségére, hogy briliáns tehetsége érvényesülhessen. Az erőssége az volt, hogy bedobott valamit a közösbe, ami feje tetejére állította az egészet."

A Chapmannel való szakítás után Adams parkolópályára került. Továbbra is írt jeleneteket, de abból bajosan tudta fenntartani magát. "Kiderült, hogy korántsem vagyok olyan jó jelenetekben. Sosem tudtam rendelésre írni, és nem igazán ment a tematikus írás sem. De alkalmanként azért előálltam valami izgalmassal a bal szélen."

Geoffrey Perkins, a BBC televízió vígjátékokért felelős vezetője volt a Galaxis rádióváltozatának a producere. Akkor látta először Adamset, amikor egy Footlights-műsort rendezett. "Az egyik szereplő folyamatosan faggatta, majd Douglas belezuhant egy székbe. Legközelebb akkor találkoztunk, amikor a Weekending című rádióműsorhoz igyekezett jeleneteket írni, amelyet akkor az írók nagy próbaterepének tartottak. Douglas volt az egyik olyan író, aki tisztességesen megbukott a Weekendinggel. A program azoknak az embereknek volt jutalom, akik olyan dolgokat tudtak írni, ami harminc másodpercig tartott, és Douglas képtelen volt egyetlen olyan mondatot is írni, ami rövidebb volt, mint harminc másodperc."

Mikor így megingott az írói karrierje, Adams elvállalt egy sor igencsak bizarr állást, többek közt csirkeólakat tisztított, majd a katari uralkodócsalád személyi testőre lett. "Azt hiszem, a biztonsági cég nagyon kétségbe lehetett esve. Az Evening Standard egy hirdetése alapján kaptam meg az állást." Griff Rhys Jones is végezte ezt a munkát egy darabig Adams ajánlása nyomán. Adams úgy emlékszik vissza, hogy egyre depressziósabb lett az éjszakai szolgálattól, amikor a hotelszobák előtt kellett üldögélnie. "Folyton az járt a fejemben, hogy én nem ilyen lovat akartam." Karácsonykor meglátogatta az édesanyját, majd egy évig ott is maradt.

Akkoriban a családja sokat aggódott, mihez is fog kezdeni, és bár alkalmanként be-beküldött egy-egy jelenetet rádióműsorokba, elismerte, hogy az önbizalma rendkívül alacsony volt. Későbbi sikerei és gazdagsága ellenére ez az önbizalomhiányos állapot megmaradt. "Rettenetes önbizalomhiány tud gyötörni – magyarázta. – Egyszerűen nem hiszem, hogy meg tudom csinálni, és semmilyen bizonyíték nem győzhet meg az ellenkezőjéről. Rövid ideig jártam kezelésre is, de egy idő után rájöttem, hogy ez olyan, mint amikor a farmer az időjárásra panaszkodik. Az időjárást nem lehet megjavítani – meg kell tanulni együtt élni vele." És ez a megközelítés segített? "Nem feltétlenül" – vonta meg a vállát.

A Galaxis volt az utolsó dobása, de visszatekintve, az időzítés nem is lehetett volna megfelelőbb. A Csillagok háborúja miatt a science fiction divatos lett, és bár a Monty Python utórezgései miatt egy jelenetek láncolatából álló műsor már szóba sem jöhetett, erre a fajta humorra volt igény.

A Monty Python-tag Terry Jones még az adás előtt hallotta a szalagokat, és emlékszik, mennyire megfogta Adams "intellektuális megközelítése és határozott tematikus ötletei. Érezhető, hogy amit ír, az élet bírálatából származik, ahogy Matthew Arnold mondaná. Van egy morális és egy kritikai alapja, ami mögött egy erőteljes elme áll. Például John Cleese is egy erőteljes elme, de ő inkább logikus és analitikus. Douglas inkább csavaros és analitikus". Geoffrey Perkins egyetért, de úgy emlékszik, nem volt nagyszabású terv a projekt mögött.

"Douglas rengeteg ötlettel kezdett bele, de nagyon kevés fogalma volt arról, hogy mi is lesz a kerettörténet. Szinte már dickensi módon heti epizódokat írt anélkül, hogy igazán tudta volna, hogyan is fog véget érni a dolog."

Amikor 1978-ban a sorozat adásba került, Adams szerint körülbelül már kemény kilenc hónapnyi munkát feccölt bele, és ezer fontot kapott érte. "Úgy tűnt, hosszú még az út, mielőtt nullszaldós leszek", ezért elvállalt egy produceri állást a BBCnél, de hat hónappal később kilépett, amikor azt látta, hogy egyszerre írja a sorozat második részét, a regényt, a televíziós sorozatot és a Doctor Who részeit. A figyelemre méltó munkamennyiség ellenére már ekkor is építette legendás hírnevét, miszerint nem dolgozik. "Imádom a határidőket. Imádom azt a suhanó hangot, ahogy elhúznak mellettem."

A siker csak növelte azt a képességét, hogy mellébeszéljen. Kiadói szerkesztője, Sue Freestone gyorsan rájött, hogy Douglas az írást előadó-művészetnek tekinti, ezért irodáját Douglas ebédlőjében rendezte be. "Azonnali közönségre van szüksége, hogy kiegyensúlyozza a dolgokat, de ez néha furcsán visszaüthet."

"Volt egy jelenet az egyik korai könyvében, ahol valami tányérokról beszélt, amelyeken pontosan egy-egy banán feküdt. Ez nyilvánvalóan fontosnak tűnt, ezért megkértem, magyarázza meg a dolgot. Ám szerette ugratni a közönségét, és azt mondta, majd később elmondja. Végül eljutottunk a könyv végére, és újra megkérdeztem: »Oké, Douglas, mi van ezekkel a banánokkal?« Teljesen értetlenül nézett rám. Tökéletesen megfeledkezett a banánokról. Alkalmanként meg szoktam kérdezni tőle, emlékszik-e már, de láthatóan nem szokott."

John Lloyd író és producer Adams barátja és munkatársa volt még a Galaxis előtti időkből. Ő a "bizonytalanságtól való szenvedésre és a pánikra" emlékszik, ami írás közben rátört Adamsre. "Nyaralni voltunk Korfun három barátunkkal, amikor éppen egy könyvet fejezett be, és végül az egész házat elfoglalta. Volt egy szobája, ahol írt, egy szobája, ahol aludt, egy szobája, ahová akkor ment, ha nem tudott aludni és így tovább. Fel sem merült benne, hogy esetleg más is szeretne végre egy jó nagyot aludni. Akkora agya van, mint egy bolygó, mégis gyakran úgy tűnik, hogy egy másikon éli az életét. Egyáltalán nem rosszindulatú ember, de ha rátör a pánik és a rettegés, hogy nem tud befejezni egy könyvet, minden más jelentéktelenné válik számára."

A munka azonban elkészült, és rendkívül népszerű lett. Az összes könyve bestsellerlistára került, és Adams több mint 2 millió dollár előleget kapott az amerikai kiadójától. Írt egy elképesztően humoros szótárparódiát John Lloyddal a The Meaning of Liff (Az Éllet értelme) címmel, amelyben könnyen azonosítható helyzetekre – mint például arra a délután négykor tapasztalható érzésre, hogy az ember még semmit sem csinált találtak ki kifejezéseket, és így lett ennek az enyhe depressziónak a neve az, hogy "négyüres tér". A nyolcvanas évek végén két detektívparódiát is írt Dirk Gentlyvel a főszerepben.

Adams humorérzéke mellett Freestone-t saját állítása szerint az is megérintette, hogy az írásokhoz milyen mértékben kötődnek egyes olvasók. "A Galaxisban, ha az embernél ott van a törülközője, akkor biztonságban van – mesélte. – Hallottam egy asszonyról, aki egy szeretetotthonban haldoklott, és úgy érezte, nem eshet baja, mert nála van a törülközője. Fogta Douglas univerzumát, és beépítette a sajátjába. Douglas borzasztó kínosan érezte magát, amikor meghallotta a dolgot. A néni számára azonban szó szerint a biztonság jelképévé vált, mielőtt egy ismeretlen utazásra indult volna."

Vannak komoly témák a műveiben. A második Dirk Gentlyregény könnyedén olvasható úgy, mintha hajléktalan, gyökereiktől megfosztott, a társadalomtól elidegenedett emberekről szólna. "A képzelőereje sokkal mélyebbre hatol, mint a hétköznapi igazságok – mondta erről Freestone. – A társadalmi bírálatot általában eltakarja a vígjáték, de attól még ott van, ha az ember meg akarja találni."

Egy ilyen terméketlen időszakot követően Adams folyamatosan dolgozott, aztán a kilencvenes évek derekán szándékosan belelépett a fékbe. "Teljesen elakadtam egy regény közepén, és bár lehet, hogy hálátlan dolog ilyet mondani, az óriási dedikálásoktól ideges depresszióba süllyedtem."

Azt állítja, még mindig inkább szövegírónak tartja magát, és csak véletlenül lett regényíróvá. "Abszurdnak tűnhet, de kicsit úgy éreztem, becsaptak, ezenkívül azt is éreztem, mintha én csaptam volna be magamat. Aztán ott van az ördögi pénzkör. Az ember rengeteg pénzt keres, mégsem boldog, ezért gyorsan meg akar venni olyan dolgokat is, amit nem is akart vagy nem is volt rá szüksége – ehhez persze még több pénz kell."

Mesélte, hogy a nyolcvanas években a pénzügyi helyzete összekuszálódott. A részletekről nem beszélt, de azt mondta, előre elköltötte várható jövedelmeit, s így mindenki azt hitte, tehetősebb, mint amilyen ténylegesen volt. Még a rádióműsor első és második sorozata között is követni lehet Adams életének változásait. Az elsőben rengeteg poén volt a kocsmákkal és a pénztelenséggel kapcsolatban. A másodikban több volt a drága éttermekkel és könyvelőkkel.

"Úgy éreztem magam, mint a mókus a kerékben – mesélte. Már egyáltalán nem volt kedvem beszállni. Ha az ember az első könyvét úgy huszonöt évesen írta, akkor van huszonöt év tapasztalata, még ha nagy része fiatalkori tapasztalat is. A második könyv plusz egy év múlva készül el, amit könyvesboltokban ülve tölt el az ember. Így hamarosan teljesen kiüresedik."

Az ő válasza a kiüresedésre a "kreatív komposztálás" kipróbálása volt. Különösen technológiai érdeklődése erősödött fel, illetve a környezetvédelmi témák iránti túláradó szenvedélye. 1990-ben írta az Utoljára látható című könyvét. "Ahogy az lenni szokott, ez volt a legkevésbé sikeres könyvem, mégis erre vagyok a legbüszkébb."

A könyv úgy indult, hogy egy folyóirat Madagaszkárra küldte, keressen meg egy ritka makifajtát. Azt gondolta, hogy ez egész érdekes lesz, ehelyett teljes megvilágosodáshoz vezetett. Az ökológia csodálata az evolúció iránti érdeklődést eredményezte. "Felvettem a fonalat, és ezt követve olyan dolgok tárultak fel előttem, amelyek a legmélyebb csodálatom célpontjaivá váltak." Az e-mailje alján egy link mutatott a gorillák védelmével foglalkozó Dian Fossey Alaphoz és az Orrszarvúk Megmentéséért Alapítványhoz. Adams ezenkívül aláírta a Great Ape Projectet is, amely a nagy testű majmok morális helyzetének megváltoztatásáért küzdött, elismerve jogaikat az "élethez, szabadsághoz és a kegyetlenségmentességhez".

Alapító tagja volt a Comic Reliefet elindító csapatnak, de sosem volt az a radikális aktivista. Az islingtoni lakásában tartott bulikon különböző legendás rocksztárok zenéltek – Gary Brooker a Procol Harumból egyszer végigénekelte az egész "A Whiter Shade of Pale"-t, beleértve a kihagyott versszakokat is –, és tömve voltak a médiaarisztokrácia és a high-tech milliárdosok képviselőivel. Kevésbé hagyományos módon – már ami egy lelkes, már-már evangéliumi ateistát illet – minden karácsonykor ünnepi énekeseket is fogadott.

"Gyermekként aktív keresztény voltam. Imádtam az iskolai kórust, és a karácsonyi éneklésre mindig is úgy emlékszem, mint emocionális élményre." A Beatles és a Monty Python mellé odahelyezi Bachot is az őt befolyásolók pantheonjába, de hogy egyeztethető ez össze szenvedélyes ateizmusával? "Az élet tele van olyan dolgokkal, amelyek így vagy úgy hatással vannak az emberre – magyarázta. – Az a tény, hogy úgy gondolom, Bach tévedett, nem változtat azon a tényen, hogy úgy gondolom, a Bmoll mise az emberi szellem egyik legnagyobb teljesítménye. Még mindig megríkat, ha hallom. A vallás felépítését elképesztően érdekesnek tartom. Az viszont érthetetlen számomra, hogy máskülönben intelligens emberek komolyan veszik."

Ez a kötődése a hagyományos struktúrákhoz, ha a hagyományos hithez nem is, átöröklődött azzal, hogy az 1994-ben született Polly lányának négy nem-keresztszülője van. Mary Allen az egyikük, és ő volt az, aki bemutatta Adamsnek jövendőbeli feleségét is, Jane Belson ügyvédnőt. Allen azt mesélte, hogy "a nyolcvanas években Douglas egyfajta írói válságon ment keresztül, és mindennap felhívott. Végül megkérdeztem, magányos-e. Úgy tűnt, hogy az, ezért úgy döntöttünk, kell valaki, akivel megosztja hatalmas lakását. Jane beköltözött". Számos sikertelen kísérlet után 1991-ben összeházasodtak, és Islingtonban éltek egészen tavalyig, amikor az egész család átköltözött az egyesült államokbeli Santa Barbarába.

Adams szerint a kezdőlökés nehezebb volt, mint várta. "Csak nemrég értettem meg, mennyire nem akart költözni a feleségem." Ma már azt mondja, bárkinek ajánlaná "a felnőttkori válság közepén, hogy szedje a sátorfáját, és költözzön el valahová. Újra felfedezi az ember az életét, és mindent elölről kezdhet. Üdítően hat."

A dot-com cégénél betöltött szerepe egybevág ez iránti igényével. A beosztása: fő fantáziáló. "Sosem gondoltam magamra mint profetikus science fiction íróra, sosem akartam Arthur C. Clarke lenni. A Galaxis narratív eszköz volt, hogy felhasználhassam mindazokat az ötleteket, amelyek az agyamból kipattannak – és nagyon jó ötletnek bizonyult. De ez még csak a kezdet – figyelmeztet. – Még mindig a medencében pancsolunk, odakint meg az óceán vár ránk."

További új vállalkozásai még egy regény – nyolc év késéssel, és még mindig nincs kész –, tárgyalások egy Dirk Gently-filmről, a H2G2 internetes honlap és egy e-regény. "Már régóta beszélek arról, hogy jön az elektronikus könyv, és hogy mennyire fontos lesz, és akkor hirtelen Stephen King előáll eggyel. Teljesen ostobának érzem magam, mert ezt nekem kellett volna."

A filmprojekt "húszéves székrekedés"-nek felel meg, és a hollywoodi folyamatot Adams ahhoz hasonlítja, mintha valaki "úgy próbálna grillezni egy szelet húst, hogy egymás után behív embereket a szobába, és azok rálehelnek". Meglepően lelkes ezzel a nyilvánvalóan antik művészeti formával kapcsolatban.

"Újabb keletű, kiforratlanabb technológiáknál fennáll annak a veszélye, hogy az ember már a rengeteg új felhasználási lehetőségtől izgalomba jön, ennek pedig a mondanivaló látja a kárát. Ezért hálás olyan eszközökkel dolgozni, ahol nem kell megoldani ezeket a problémákat, mert azok már kiforrott eszközök."

Ilyen hosszú meddő időszak után bölcsen megjegyzi, hogy az új projektek közül némelyik menet közben el fog hullani. "De sok évre kikecmeregtem a regényírás folyamából, és már tényleg szükségem volt erre a pihenőre. Szorgalmasan és kreatívan gondolkoztam egy csomó dologról, ami nem regényírás. Szemben a korábbi kiüresedettséggel, most úgy érzem, ismét teli a tank."

Rövid életút

Név: Douglas Noel Adams

Született: 1952. március 11-én Cambridge-ben

Iskolái: Brentwood School, Essex; St. John's College, Cambridge

Felesége: 1991-től Jane Belson (egy lányuk van, Polly, született 1994-ben)

Karrier: 1974-1978 között rádió- és tévéműsorok írója; 1978ban rádióproducer a BBC-nél

Néhány írása: A Galaxis útikalauz stopposoknak 1978-ban és 1980-ban (rádióváltozat), 1981-ben (televíziós változat)

Játékok: A Galaxis útikalauz stopposoknak, 1984; Bureaucracy, 1987; Titanic csillaghajó, 1997

Könyvek: A Galaxis útikalauz stopposoknak, 1979; Vendéglő a világ végén, 1980; Az Élet, a Világmindenség meg Minden, 1982; Az Éllet értelme (John Lloyddal), 1983; Viszlát, és kösz a halakat!, 1984; Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája, 1987; A lélek hosszú, sötét teadélutánja, 1988; Utoljára látható, 1990; Az Éllet mélyebb értelme (John Lloyddal), 1990; Jobbára ártalmatlan, 1992

Bevezetés

Ez egy nagyon douglasi pillanat számomra. A douglasi pillanatok általában a következőket tartalmazzák:

Apple Macintosh számítógépeket

Lehetetlen határidőket

Ed Vidort, Douglas ügynökét

Veszélyeztetett állatokat

Feleslegesen drága, ötcsillagos szállodákat

Éppen egy (Macintosh) számítógépen pötyögök, miközben egy olyan határidővel küzdök, amit Ed Victor szabott ki rám. Elképzelhetőnek tartom-e, hogy előszót írjak A kétség lazacához jövő keddig?

Peru legfelháborítóbb luxusszállodájában vagyok, a Miraflores Park Hotelben, Limában, celofánnal letakart gyümölcstálból csipegetek és Louis Roederert hallgatok, miközben arra készülök, hogy pápaszemes medvéket keressek a hegyekben, amelyek bolygónk legkevésbé ismert és leginkább fenyegetett emlősei.

Drága hotelről lévén szó, minden szobában van széles sávú internet-hozzáférés, és épp most néztem meg egy kétórás filmet a számítógépemen, amint Steve Jobs, az Apple főnöke megtartotta nyitóelőadását a San Franciscó-i Macintosh Kiállításon. A Király Számítógépek Császára épp most leplezte le az új I-Macet, és én nem tudtam felhívni vagy e-mailt írni Douglasnek, hogy beszélgessünk róla. Egy forradalmian új, szexi és elképesztő Apple hardver, és Douglas nem fogja látni. Nem fog játszadozni az I-Poddal vagy babrálni az I-Fotóval. Bárki, aki ismerte Douglast – és itt most a több millió olvasóját is beleértem – a dolog borzalma és az okozott csalódás nyilvánvaló. Rettenetes ez számára, mert elmulasztott egy Új Cuccot, és rettenetes ez számunkra is, mert az Új Cuccot már soha senki nem fogja úgy ünnepelni, mint az Új Cucc Elismert Költője.

Tudják, tudni akarom, hogy mit gondoljak. Tudni akarom, hogy néznek ki az új gépek: persze, használhatom a szememet és az érzékszerveimet, de hozzászoktam a Douglas által nyújtott kifinomult éleslátáshoz. Ő találta volna ki a legpontosabb jelzőt, a tökéletes metaforát, a királyi hasonlatot. És persze, nem csak az Új Cuccokkal kapcsolatban. Talált volna módot rá, hogy összekapcsolja a pápaszemes medvék imádnivalón furcsa viselkedését és tulajdonságait mind az ismert emberi tapasztalatokkal, mind pedig az elvont tudományos gondolatokkal. A világ nagy része érthetőbbé vált, miután Douglas szemén keresztül néztük. Ami azt jelenti, hogy magának a világnak a zavarodottsága és abszurd érthetetlensége vált érthetőbbé. Nem tudtuk egészen, milyen bajos és őrült dolog is a világegyetem, vagy hogy milyen nevetséges és gyengeelméjű is tud lenni az emberi faj, amíg Douglas meg nem magyarázta sajátosan nyájas, paradox és nem tolakodó stílusában, ami kiemeli és naggyá teszi őt. Épp most voltam a mosdóban, és észrevettem, hogy az odakészített szappant (szorosan becsomagolva abba az abszurd módon kinyithatatlan, elpusztíthatatlan műanyag védőfóliába, amelyet a szállodák vendégeik kényelmére alkalmaznak) egyáltalán nem szappannak hívják: valójában mandulás arctisztító. Ez azonnal egy direkt e-mail lett volna Douglasnek, amit egy válasz e-mail követett volna, amelyet most már soha nem fogok megkapni, és amelytől kacagva táncoltam volna fél órán át a hotelszobában.

Douglas igazságtalan és sokkoló halálát követő szomorú hetekben mindenki hallotta, milyen nagyszerű komikus szerző is volt ő, milyen szerteágazó érdeklődéssel, milyen lenyűgöző hatással. Ez a könyv arról szól, milyen nagy tanár is volt. Mint ahogy a naplementék sem lesznek még egyszer ugyanolyan színűek vagy formájúak, mint ahogy Turner látta őket, úgy a makik és a teák sem lesznek már ugyanolyanok, mint Douglas éles és incselkedő tekintetén át.

Nagyon igazságtalan dolog, ha arra kérik az embert, hogy írjon bevezetőt egy olyan könyv elé, amely egy egészen briliáns bevezetőt tartalmaz, amely magáról a könyvek elé írt bevezetők írásáról szól. Még ennél is igazságtalanabb, ha arra kérik az embert, hogy írjon bevezetőt korunk egyik legnagyobb komikus szerzőjének posztumusz könyve elé, ha a könyv, amit az ember bevezet, tartalmazza a par excellence bevezetőt minden idők egyik legnagyobb komikus szerzőjének posztumusz könyvéhez: Douglasnek P. G. Wodehouse Naplemente Blandingsben című könyvéhez írt előszava – amint arra Ed Victor is rámutatott Douglas londoni búcsúztatóján – Douglas saját képességeinek megdöbbentően pontos leírása. Nem mintha egy percig is megfordult volna ez Douglas fejében, amikor megírta.

Douglas nem volt visszatetszően, angolosan szerény, amivel azt sem akarom mondani, hogy hiú vagy dicsekvő lett volna. Ötleteinek és lelkesedésének szenvedélyes ecsetelése azonban könnyen a telefonhoz tapasztotta az embert, vagy a vacsora mellé, vagy a fürdőszobába, minden más társaság vagy téma kizárásával. Ebben az értelemben, és nem hiszem, hogy ezzel most tiszteletlen lennék, a beszélgetés Douglasszel – mint férfi a férfival, szemtől szemben – fárasztó és zavaró lehetett azok számára, akik nehezen követték szenvedélyes gondolati ugrásait. De nem tudott érthetetlenül írni, vagy legalábbis nem jobban, mint ahogy egy tökéletes piruettet végre tudott hajtani, és higgyék el, kevés ember született, aki tehetségtelenebb volt piruettek végrehajtásában a berendezés összetörése és az ártalmatlan bámészkodók biztonságának veszélyeztetése nélkül, mint Douglas Noel Adams.

Ő író volt. Vannak, akik időről időre írnak valamit, és jól is csinálják, és vannak az írók. Douglas – és hasztalan próbálkoznánk itt magyarázattal vagy elemzéssel – írónak született, íróként nőtt fel, és író is maradt egészen túl korai haláláig. Életének utóbbi tíz évében megszűnt regényírónak lenni, de egy pillanatra sem szűnt meg írónak lenni, és ezt a boldog tényt ünnepli A kétség lazaca. Akár előadásokra készült, akár alkalmi újságírásra adta a fejét, akár különleges tudományos vagy technikai publikációhoz szánt cikket készített, Douglasnek az a természetes képessége, hogy úgy írja az egyik szót a másik után, hogy közben ráébressze, felvidítsa, lóvá tegye, megerősítse, informálja vagy szórakoztassa az olvasót, sosem hagyta cserben.

Stílusa önzetlen, amelyben az íráshoz felhasználható összes szókép és rafinéria akkor és csakis akkor szerepel, ha az az írás célját szolgálja. Azt hiszem, amikor elolvasták ezt a könyvet, meg fognak döbbenni stílusának nyilvánvaló (és tökéletesen félrevezető) egyszerűségén. Úgy érzi az ember, mintha csak rögtönözve beszélne hozzá. De ugyanúgy, mint Wodehouse esetében, szerzői gépezetének könnyedsége és zökkenőmentes működése a csavarok és tömítések rendszeres állításának és olajozottságának az eredménye volt.

Douglasnek néhány ritka művésszel egyetemben (Wodehouse-t ismét beleértve) megvan az a képessége, hogy befogadója azt érezze, hozzá beszél, és csakis egyedül hozzá: azt hiszem, ez részben megmagyarázza "rajongótáborának" óriási erejét és vonzalmát, ha használhatok ily felháborító kifejezést. Ha az ember Velázquezt csodál, Mozartot hallgat Dickenst olvas vagy Billy Connollyn nevet, hogy hasraütésszerűen mondjak négy nevet (mindig rengeteg időt és energiát igényel, ha érvelés céljából kell hasraütésszerűen neveket mondanunk), tudatában van annak, hogy amit tettek, a világért tették, és az eredmény, természetesen, csodálatos. Ha az ember Blake-et csodál, Bachot hallgat, Douglas Adamset olvas vagy Eddie Izzard előadását nézi, úgy érzi, talán ő az egyetlen a világon, aki valóban érti. Nagyjából persze mindenki más is csodálja őket, de senki más nem kötődik hozzájuk így. Ezt most egy elméletnek nyilvánítom. Douglas műve magától értetődően nem egyenlő Bach magas művészetével vagy Blake vibráló, személyes világegyetemével, de hiszem, hogy az elméletem ennek ellenére igaz. Olyan ez, mint szerelembe esni. Ha Adams egy különösen üde fordulata vagy jelzője megüti az ember szemét és behatol az agyába, az ember meg akarja fogni a legközelebbi ismeretlen vállát, hogy megossza vele. Az idegen lehet, hogy nevetni fog, és tetszik neki az írás, de az ember magában azt gondolja, hogy úgysem fogták fel a teljes lendületét és az értelmét, ahogyan ő – mint ahogy a barátaink (hál' istennek) nem esnek szerelembe ugyanazzal a személlyel, akiről folyton-folyvást beszélünk nekik.

Önök egy lépésre vannak attól, hogy belépjenek Douglas Adams bölcs, provokatív, jóindulatú, elképesztően humoros és függőséget okozó világába. Ne egyék meg az egészet egy ültükben – amint az Douglas imádott japán konyhájára is igaz, ami egyszerűnek és könnyen emészthetőnek tűnik, az valójában messze finomabb és laktatóbb, mint ahogy első pillantásra tűnik.

Az elhunyt írók alsó fiókját röviddel haláluk után általában a legjobb szorosan bezárva és lelakatolva tartani: Douglas esetében, biztos vagyok benne, hogy egyet fognak érteni, az alsó fiókot (illetve az ő esetében merevlemezének eldugott mappáit) mindenestül megérte kinyitni. Peter Guzzardi, Douglas felesége, Jane és személyi titkárnője, Sophie Astin kiváló munkát végeztek. Egy Douglas nélküli világ sokkal kevésbé kellemes, mint egy Douglasszel teli, ám A kétség lazacának lendülete segít megbirkózni hirtelen távozásának mélységes melankóliájával.

Stephen Fry, Peru 2002. január

AZ ÉLET

Tisztelt Szerkesztőség!

Az izzadság az arcomról az ölembe csöpögött, amitől a ruháim igen nedvesek és ragadósak lettek. Ott ültem, majd fel-alá járkáltam, s feszülten figyeltem. Közben heves remegés lett rajtam úrrá, csak néztem a kis nyílást, s vártam – végeláthatatlanul. A körmöm a húsomba mélyedt, miközben ökölbe szorítottam a kezemet. Karommal letöröltem forró, nedves arcomat, amelyről ömlött az izzadság. Az izgatottságom elviselhetetlenné vált. Az ajkamba haraptam, hogy megállítsam a remegést a szorongás szörnyű terhével a vállamon. Hirtelen felpattant a nyílás, és becsusszant a posta. Felkaptam a megrendelt Eagle példányomat, és letéptem róla a csomagolópapírt.

Szenvedéseimnek egy újabb hétre vége!

D. N. Adams (12 éves), Brentwood, Essex,

1965. január 23.

Eagle és Boys' World Magazine

***

A Szerk. megjegyzése: A hatvanas években a The Eagle egy roppant népszerű angol science fiction magazin volt. Ez a levél az akkor 12 éves Douglas Adams első ismert publikált műve.]

Múltunk hangjai

Halványan emlékszem csak az iskoláséveimre. Az lehetett az, ami a háttérben zajlott, amikor Beatlest próbáltam hallgatni. Amikor a "Can't Buy Me Love" kijött, tizenkettő voltam. Kisurrantam az iskolából a tízórai szünet alatt, megvettem a lemezt, és betörtem a tanfelügyelőnő szobájába, mert neki volt lemezjátszója. Lejátszottam a lemezt, annyira persze nem hangosan, hogy elcsípjenek, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam, ha a fülemet a hangszóróra tapasztom. Aztán még egyszer meghallgattam a másik fülemmel is. Majd megfordítottam a lemezt, és megismételtem ugyanezt a "You Can't Do That"-tel. Ez volt az a pillanat, amikor a nevelőtanár rám talált, és büntetésül bezárt egy terembe, bár erre számítottam. Alacsony árnak tűnt ez olyasmiért, amiről most már tudom, hogy igazi művészet.

Akkor persze nem tudtam, hogy ez művészet. Csupán annyit tudtam, hogy a Beatles a legizgalmasabb dolog széles e világegyetemben. Nem mindig volt könnyű ezzel a nézettel együtt élni. Először is harcolni kellett a Stones-rajongókkal, ami korántsem volt egyszerű, mert piszkos módszereket használtak, és az öklük is közelebb volt a földhöz. Aztán harcolni kellett a felnőttekkel, szülőkkel és tanárokkal, akik azt mondták, csak az időmet és a zsebpénzemet vesztegetem a semmire, amit amúgy is elfelejtek már a jövő héten.

Nem nagyon értettem, miért mondják ezt nekem. Énekeltem az iskolai kórusban, és felismertem a harmóniát és a kontrapunktot, s számomra világos volt, hogy a Beatles valami rendkívül értékes dolog. Elképesztő volt, hogy senki más nem hallja: olyan lehetetlen összhangok és szólamok, amit sosem hallottunk még azelőtt popdalokban. A Beatles nyilván csak saját titkos örömére csinálta ezeket, és nekem izgalmasnak tűnt, hogy vannak emberek, akik így is jól érzik magukat.

A másik izgalmas dolog az volt, hogy nem tudtam követni őket. Kijöttek egy új albummal, és az első néhány alkalom után az egész hidegen hagyott és összezavarodtam. Aztán az elmém fokozatosan kezdett megvilágosodni. Arra jöttem rá, hogy azért vagyok összezavarodva, mert olyasmit hallgattam, ami egyszerűen egészen más volt, mint amit bárki valaha is csinált. "Another Girl", "Good Day Sunshine" és az elképesztő "Drive My Car". Ezek a számok ma már olyan ismerősek, hogy különleges akaraterőre van szükség, hogy visszaemlékezzem, menynyire idegennek tűntek számomra. A Beatles nem egyszerűen csak dalokat írt, hanem feltalálta magát a médiumot, amiben alkottak.

Sosem láttam őket személyesen. Nehéz elhinni, tudom. Már éltem, amikor a Beatles koncertezett, és mégsem láttam őket személyesen. Erre elég sokat szoktam panaszkodni. Nem szabad velem San Franciscóba menni, mert ragaszkodom ahhoz, hogy megmutassam a Candlestick Parkot, és arról nyafogjak, hogy 1966-ban a Beatles ott koncertezett utoljára, röviddel azelőtt, hogy ráébredtem arra a tényre, hogy a rockkoncertekre effektíve el is lehet menni, még ha az ember Brentwoodban lakik is.

Egyik barátom az iskolában kapott egyszer néhány stúdiójegyet, amivel részt vehettünk volna David Frost műsorának felvételén, de végül mégsem mentünk el. Megnéztem az aznap esti műsort, és a Beatles élőben játszotta benne a "Hey Jude"-ot. Majdnem egy évig beteg voltam miatta. Egy másik nap, amikor történetesen megint nem mentem Londonba, az a nap volt, amikor Savile Row-ban adták a háztetős koncertjüket. Nem tudok – sosem fogok tudni – beszélni erről.

Nos, az évek tovatűntek. A Beatles is tovatűnt. De Paul McCartney egyre csak játszik. Néhány hónapja Robbie McIntosh gitáros hívott fel, és azt kérdezte: "Pár nap múlva a Mean Fiddlerben játszunk, nem akarsz eljönni?"

Nos, ez volt az egyik legostobább kérdés, amit valaha is nekem szegeztek, és azt hiszem, eltartott néhány pillanatig, amíg rájöttem, mire is gondol. A Mean Fiddler, aki nem tudná, egy kocsma Északnyugat-London egyik kevésbé megnyerő részében, aminek van egy hátsó terme, ahol zenekarok szoktak játszani. Nagyjából kétszáz ember fér be.

A mi szó volt az, amely átmenetileg megzavart, mert tudtam, hogy a zenekar, amelyben Robbie jelenleg játszik, Paul McCartneyé, és nem gondoltam, hogy Paul McCartney kocsmákban is játszik. Ha Paul McCartney tényleg játszik kocsmákban, akkor ostobaság volt azt gondolni, hogy nem fogom venni a fáradságot, hogy elmenjek. Elmentem.

Egy kocsmában kétszáz ember előtt Paul McCartney felállt, és olyan dalokat játszott, amelyeket, azt hiszem, még sosem játszott nyilvánosan. A "Here, There and Everywhere"-t és a "Blackbird"-öt, csakhogy kettőt mondjak. Én játszottam a "Blackbird"-öt kocsmákban, az Isten szerelmére. Heteken át gyakoroltam gitáron, amikor az érettségi vizsgára kellett volna tanulnom. Azt hittem, csak hallucinálok.

Két pillanat teljes döbbenet. Az egyik az utolsó ráadás volt, amely egy makulátlan, elsöprő erejű előadása volt – ha hiszik, ha nem – a "Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band"-nek. (Mindez, tudják, egy kocsmában.) A másik pedig a világ egyik legnagyobb rock and roll nótája, a "Can't Buy Me Love", amelyet először guggolva hallgattam, miközben a fülemet a Dansette lemezjátszóra tapasztottam a tanfelügyelőnő szobájában.

Van egy népszerű játék, ami így kezdődik: "Mikor élt volna legszívesebben és miért?" Az itáliai reneszánsz korában? Mozarttal Bécsben? Shakespeare Angliájában? Személy szerint én Bach közelében lettem volna legszívesebben. De van egy nagy gondom ezzel a játékkal, ami nem más, mint hogy ha a történelemben bármikor máskor éltem volna, akkor ki kellett volna hagynom a Beatlest, és őszintén szólva nem hiszem, hogy erre képes lennék. Mozart és Bach és Shakespeare mindig velünk vannak, ám én a Beatlesen nőttem fel, s nem tudom, volt-e még rám bármi ekkora hatással.

Szóval Paul McCartney holnap lesz ötvenéves. Boldog születésnapot, Paul! A világ minden kincséért sem hagytam volna ki.

The London Sunday Times,

1992. június 17.

Brentwood School

Tizenkét teljes évig tanultam a Brentwoodban. És összességében, mégha igaz is rájuk a mondás, hogy egyszer fent, másszor lent, elég jó évek voltak: viszonylag boldog, meglehetősen laza, egy kicsit sportosabb, mint amit akkoriban szerettem volna, de abszolút magas színvonalú (és néha igen különc) oktatással. Valójában csak később döbbentem rá, mennyire jól tanítottak a Brentwoodban – főleg az angolt és a fizikát. (Különös.) Ennek ellenére, számomra az egész tizenkét éves élményt elhomályosítja egy borzalmasan ijesztő eset emléke. A nadrágesetre gondolok. Hadd magyarázzam meg!

Mindig is természetellenesen és nevetségesen magas voltam. Csak hogy egy példát említsek: amikor iskolai kirándulások alkalmával Érdekes és Tanulságos Helyekre mentünk, az osztályfőnök nem azt mondta, hogy: "Találkozunk a toronyóra alatt" vagy "Találkozunk a háborús emlékmű alatt", hanem ezt: "Találkozunk Adams alatt". Legalább annyira jól látható voltam, mint bármi más a horizonton, emellett bárhova elhelyezhető. Amikor fizikából meg kellett ismételnünk Galileo kísérletét, miszerint két különböző súlyú test ugyanakkora sebességgel esik le a földre, nekem jutott a feladat, hogy egy krikettlabdát és egy borsószemet leejtsek, mert ez egyszerűbb volt, mint felmenni egy emeleti ablakhoz. Mindig mások fölé tornyosultam. Visszaemlékezve első iskolás éveimre, hétévesen úgy mutatkoztam be egy új fiúnak (Robert Neary), hogy mögé álltam, és – pusztán kísérletezésből – a fejére ejtettem egy krikettlabdát, majd azt mondtam: "Szia, a nevem Adams, téged hogy hívnak?" Biztos vagyok benne, hogy Robert Nearynek ez volt a saját, borzalmasan ijesztő emléke.

Alsóban, ahol a tizenkét évből ötöt töltöttem, mindannyian rövidnadrágban jártunk: nyáron szürke nadrágban blézerrel, télen pedig fekete-fehér pöttyös tweedöltönyben rövidnadrággal.

Persze az embernek minden oka megvan arra, hogy rövidnadrágot hordjon fiatalkorában, még a hideg angol telek közepén is (és akkoriban hidegebb volt, nem igaz?). A Wired magazin szerint 2020 körülig nem várható önfoltozó szövet, de amióta csak lemásztunk a fákról vagy kiemelkedtünk a mocsarakból, amikben ötmillió évvel ezelőtt éltünk, öngyógyító térdünk van.

A rövidnadrágnak tehát van értelme. És bár mindannyiunknak hordania kellett, az én esetemben ez kezdett kissé nevetségessé válni. Nem is az, hogy azokat a fiúkat zavarta volna, akiknek adtam a véleményére, de már a tanárokat is zavarta. Mármint a rövidnadrág viselése. Anyám egyszer arra kérte az igazgatót, hogy tegyenek kivételt az én esetemben, és engedjenek hosszúnadrágot hordani. De Jack Higgs, aki méltányos, de szigorú volt, nemet mondott: már csak hat hónapom volt hátra a felső tagozatig, ahol is a többiekkel együtt hosszúnadrágot hordhatok majd. Várnom kellett.

Végre felsőbe mehettem. És két héttel az első félév kezdete előtt anyám elvitt az iskola egyenruhaboltjába, hogy végre megvegyük a hosszúnadrágos egyenruhát. És mit gondolnak, mi történt? Nem gyártották olyan méretben, ami elég hosszú lett volna nekem. Hadd ismételjem meg, hogy a helyzet teljes iszonyata akkora hatással lehessen Önökre, amekkorával rám volt azon a nyári napon 1964-ben, ott az iskolai üzletben. Nem volt olyan nadrágjuk, ami jó lett volna rám. Külön varratniuk kellett. Ez hat hetet vett igénybe. Hat hetet. Hatból kettő, ahogy olyan körültekintően és gondosan megtanítottak rá minket, az négy. Ami azt jelentette, hogy a következő félév négy teljes hetén át én leszek az egyetlen rövidnadrágos fiú az iskolában. A következő két hétben tudatosan a nagy forgalomban játszottam, óvatlan voltam a késekkel, az állomások peronjain nem álltam félre az ajtókból, de sajnálatos módon üldözött a vak szerencse, és végig kellett csinálnom az egészet: négy hetet a legmélyebb megaláztatásban és szégyenben, amit ember vagy még inkább a világ legkönnyebben megalázható és szégyenbe hozható teremtménye, a hirtelennövésű tizenkét éves fiú csak ismerhet. Mindannyiunknak volt már olyan kínos álma, amikor hirtelen azt vettük észre, hogy anyaszült meztelenül állunk a főút közepén. Higgyék el, ez rosszabb volt; és nem álmodtam.

A történet itt persze befejeződött, hiszen egy hónappal később megkaptam a hosszúnadrágomat, és újra elfogadott tagja lettem az előkelő emberek társadalmának. De higgyék el, még mindig hordozom magamban a tüskéket, és bár mindent megteszek, hogy tökéletesen uraljam az életemet, például bestsellereket írok és... (nos, nagyjából ennyi, azt hiszem), mégis, ha bármikor alkalmazkodásra képtelen, társadalmilag kirekesztett, lehangolt, púpos, érzelmi nyomoréknak tűnök (itt főleg februári vasárnap délelőttökre gondolok), akkor ez annak a négy hétnek a számlájára írható, amikor is rövidnadrágot kellett viselnem 1964 szeptemberében.

Y

A "Miért?"[3] az egyetlen olyan kérdés, amely annyira foglalkoztatja az embereket, hogy az angol ábécé egy teljes betűjét elnevezték róla.

Az angol ábécé nem úgy kezdődik, hogy "A B C D What? When? How?", de úgy fejeződik be, hogy "V W X Why? Z".

A "Miért?" mindig a legnehezebben megválaszolható kérdés. Az ember tudja, hogy hányadán áll, ha valaki megkérdezi tőle, hogy "Hány óra van?" vagy "Mikor volt az 1006-os csata?" vagy "Hogyan működnek azok a biztonsági övek, amelyek megfeszülnek, ha beletaposol a fékbe, apu?". A válaszok könnyűek és sorban a következők: "Tizenkilenc óra harmincöt perc", "Délelőtt negyed tizenegykor", és "Ne kérdezz hülyeségeket!".

De ha azt a szót hallja az ember, hogy "Miért?", tudja, hogy az egyik legmegválaszolhatatlanabb kérdést intézik hozzá, mint például, "Miért születtünk?" vagy "Miért halunk meg?" és "Miért töltjük a kettő között lévő idő nagy részét azzal, hogy forwardolt e-maileket olvasunk?".

Vagy itt van például ez:

 – Lefekszel velem?

– Miért?

Mindössze egyetlen jó válasz született a "Miért?" kérdésre, és lehet, hogy ezt is bele kéne venni az ábécébe. Van neki hely. A "Why?" nem kell, hogy az utolsó szó legyen, hiszen nem is az utolsó betű. Mi lenne, ha az ábécé nem úgy fejeződne be, hogy "V W X Why? Z", hanem úgy, hogy "V W X Why not?"

Ne kérdezz hülyeségeket!

A Hockney Ábécéje című kötetből (Faber & Faber)

***

A The Meaning of Liff[4] angol irodalmi házi feladatként kezdődött, amit tizenöt évvel később John Lloyd és jómagam játékká fejlesztettünk. Egy görög kocsmában üldögéltünk néhány barátunkkal, egész délután "most mutasd meg"-et játszottunk, és retzinát ittunk, amíg végül olyan játékot kerestünk, amihez nem kellett annyiszor felállni.

Ez pedig egyszerűen a következő volt (muszáj volt egyszerűnek lennie; a délután túlságosan előrehaladott a bonyolult szabályokhoz): valaki kitalál egy jól ismert, hétköznapi helyzetet, egy másik meg kitalál rá egy szót. Látniuk kellett volna.

Hamarosan rájöttünk, hogy rengeteg olyan élmény és helyzet van, amit mindenki ismer valahonnan, de sosem tudták megfelelően megnevezni egyszerűen azért, mert nem volt rá szó. Olyasmik ezek, mint hogy: "Voltál már olyan helyzetben, hogy...", vagy "Tudod, mit érez az ember, amikor...", vagy "Tudod, mindig azt hittem, hogy csak én...". Csak egy szóra lenne szüksége az embernek, és nevén tudná nevezni a dolgot.

Tehát az a kicsit kellemetlen érzés, amikor olyan székre ülsz, ami még meleg valaki más fenekétől, éppen olyan valós érzés, mint amikor egy felbőszült óriás elefánt ront rád egy bokorból, de ez idáig csak ez utóbbinak volt neve. Mostantól mindkettőnek lesz. Az elsőnek "poplangy", a másodiknak meg természetesen "félelem".

Egyre több ilyen szót és helyzetet gyűjtöttünk össze, és lassan rájöttünk, mennyire önkényesen szelektív munka is az Értelmező kéziszótár. Az emberi élmények óriási hányadát egyszerűen figyelembe sem veszi. Mint amikor áll az ember a konyhában és azon gondolkozik, miért is ment ki oda. Ez mindenkivel előfordult már, de mivel nincs – vagy legalábbis eddig nem volt – rá szó, mindenki azt hiszi, hogy ez csak vele történt meg, és éppen ezért ostobább a többi embernél. Ez segít felismerni, hogy mindenki ugyanolyan ostoba, és ha a konyhában állva azon gondolkozunk, miért is indultunk el, az tulajdonképpen "kavintálás".

Lassanként kisebb halmokban kezdtek felgyűlni John Lloyd alsó fiókjában ezen szavakat tartalmazó kis kártyák, és mindenki, aki hallott róluk, hozzá akarta tenni a saját elképzelését.

A kártyák először akkor láttak napvilágot, amikor John Lloyd összeállította a Nem 1982 naptárat, és feltétlenül akart valamit a lapok aljára tenni (és persze a tetejére, és néhányat a közepére is). Kihúzta a fiókot, kiválasztott vagy egy tucatot az új szavak legjobbjaiból, és betette őket egy Erdőmező kéziszótár című részbe. Hamarosan kiderült, hogy ez a legnépszerűbb a Nem 1982-ben, és ez az apró siker adta az ötletet egy ilyen könyv kiadásához – és íme itt van: a The Meaning of Liff, az emberi viselkedést egy életen át tanulmányozó és leíró munka eredménye.

Pan Promotion News 54

1983. október

Az orrom

Anyámnak hosszú az orra, apámnak meg széles volt, én pedig mindkettőt örököltem, együtt. Nagy. Az egyetlen ember az ismeretségemben, akinek bizonyíthatóan nagyobb az orra az enyémnél, egy tanár volt az alsó tagozatban, apró, kicsi szemmel, alig észrevehető állal és nevetségesen vékony alkattal. Olyan volt, mintha egy flamingót és egy régimódi mezőgazdasági szerszámot kereszteztek volna, aminek köszönhetően oldalszélben meglehetősen bizonytalanul mozgott. Emellett elég sokat bujkált.

Én is el akartam bújni. Kisfiúként könyörtelenül csúfoltak az orrom miatt, amíg egy napon véletlenül meg nem láttam a profilomat egy dupla tükörben, és be kellett látnom, hogy tulajdonképpen tényleg elég bizarr. Attól a pillanattól fogva senki sem csúfolt az orrom miatt, helyette elkezdtek könyörtelenül csúfolni az olyan szavak használata miatt, mint a "tulajdonképpen", és ez a mai napig így maradt.

Az orrom egyik legfurcsább tulajdonsága, hogy nem ereszt át levegőt. Ezt elég nehéz megérteni vagy elhinni. A probléma abból az időből ered, amikor kisfiúként a nagymamám házában éltem. Nagyanyám az Állatvédő Egyesület helyi képviselője volt, így házunk mindig tele volt csúnyán megsérült kutyákkal és macskákkal, néha még borzokkal, menyétekkel és galambokkal is.

Néhányuk fizikailag volt sérült, mások lelkileg, de mindegyikük olyan hatással volt rám, amitől nagymértékben romlott a koncentrációs képességem. Mivel a levegő tele volt állatszőrrel és porral, az orrom állandóan folyt és be volt gyulladva, és tizenöt másodpercenként tüsszentettem. Így minden gondolat, amit nem sikerült tizenöt másodpercen belül megvizsgálnom, továbbfejlesztenem és logikus következtetéssé alakítanom, egy nagy adag váladékkal együtt kényszerűen távozott a fejemből.

Vannak, akik azt mondják, hogy hajlamos vagyok csak aforizmákat írni és ezekben gondolkodni, és ha bármi igazság is rejlik ebben a kritikában, akkor ez a szokásom szinte biztosan a nagymamámmal töltött évek alatt alakult ki.

Nagyanyám házából egy bentlakásos iskolába menekültem, ahol végre, életemben először, tudtam lélegezni. Ez az újszerű, áldott szabadság két csodálatos héten át tartott, amikor is meg kellett tanulnom rögbizni. Életem első meccsének első öt percében sikerült eltörnöm az orromat a saját térdemmel, ami, bár minden kétséget kizáróan egyedülálló teljesítmény volt, ugyanolyan hatással volt rám, mint Rider Haggard regényeiben azok a geológiai kataklizmák a civilizációra: tökéletesen és örökre elvágta tőlem a külső világot.

Az idők során számos fül-orr-gégész specialista fogott bele nagyméretű barlangászati kutatásokba az orrjárataimban, de a legtöbb ilyen próbálkozás vagy kudarcba fulladt, vagy az orromba, és ezek ma már inkább a probléma, nem pedig a megoldás részét képezik.

Az egyetlen dolog, ami igazán visszatartott attól, hogy kipróbáljam a kokaint, az az ijesztő figyelmeztetés volt, miszerint a por kimarja az orrsövényt. Ha úgy gondolnám, hogy a kokain képes lenne utat találni az orrsövényemen keresztül, boldogan szippantanék fel egy egész vödörnyit, hadd marjon. ki annyit, amennyit csak akar. Mindazonáltal megakadályoz ebben az a sajnálatos megfigyelés is, miszerint azok a barátaim, akik már felszippantottak egy vödörnyit, még nálam is rosszabb koncentrációs képességgel rendelkeznek.

Így mostanára nagyjából beletörődtem a ténybe, hogy orrom inkább dekoratív, mint funkcionális. Hasonlóan a Hubble-űrteleszkóphoz, ez is merész mérnöki elképzelés, de tulajdonképpen nem jó semmire, kivéve talán, hogy olcsó poénok forrása lehet.

Esquire

1991 nyara

A könyv, ami megváltoztatott

Cím:

A világtalan órásmester

Szerző:

Richard Dawkins

Mikor olvastad először?

Amikor kiadták. 1990 körül, azt hiszem.

Miért volt akkora hatással rád?

Mert olyan, mintha egy sötét és dohos szobában kitárná az ajtókat és az ablakokat. Az ember rájön, hogy a mindennapok során a félig fel fogott elvek milyen összevisszaságában él, különösen mi, bölcsészek. Úgy-ahogy értjük az evolúciót, de titokban reméljük, hogy ennél azért többről van szó. Néhányunk még abban is hisz, hogy létezik valamilyen isten, aki gondoskodik a dolgokról, ami egy kicsit valószerűtlennek tűnik. Dawkins fényt és friss levegőt hoz, és egyúttal rámutat az evolúció szerkezetének kristálytisztaságára, ami Lélegzetelállító, amikor hirtelen megértjük. És ha ezt nem értjük meg, akkor nem értünk semmit abból, kik vagyunk és honnan jöttünk.

Elolvastad-e újra a könyvet? Ha igen, hányszor?

Igen, egyszer-kétszer. De sokszor belelapoztam.

Ugyanazt érezted, mint az első olvasás alkalmával?

Igen. Az evolúció működése olyannyira ellentétes a világgal kapcsolatos hétköznapi feltételezéseinkkel, hogy megértése minden alkalommal megrázó.

Ajánlanád-e másoknak is, vagy csak saját szórakozásodra tartod alkalmasnak?

Bárkinek és mindenkinek ajánlom egyszerre.

Maggie és Trudie

Rögtön az elején szeretném leszögezni: semmilyen hivatalos kapcsolatban nem állok a kutyákkal. Nem etetek kutyát, nem élnek az otthonomban, nem ápolom őket, nem keresek helyet nekik, amíg elutazom, nem tetvetlenítem őket, és nem távolíttatom el hirtelen belső szerveiket, ha azok nem tetszenek nekem. Egyszóval: nincs kutyám.

Másrészről egyfajta titkos, jogtalan kapcsolat fűz egy kutyához, jobban mondva kettőhöz. Következésképpen úgy gondolom, hogy nagyjából sejtem, milyen is lehet gazdának lenni.

Ezek a kutyák nem a szomszédban laknak. Mégcsak nem is ugyanabban a – hát igen, utcát akartam mondani, és aztán egy kicsit még ragozni, de térjünk inkább a tárgyra. Az új-mexikóbeli Santa Fében élnek, ami pokol lehet egy kutyának, de tulajdonképpen bármilyen élőlénynek. Ha még soha nem volt és nem töltött el huzamosabb időt az új-mexikói Santa Fében, úgy azt kell mondjam, Ön teljesen bolond. Én magam is teljesen bolond voltam körülbelül egy évvel ezelőttig, amikor is a körülmények sajátos összjátéka folytán – amit hadd ne részletezzek most – kibéreltem egy házat a sivatag szélén, Santa Fe északi részén, hogy egy színdarabot megírjak. Hogy érzékeltessem, milyen hely is Santa Fe, áradozhatnék a sivatagokról, a magaslatokról, a fényről, az ezüst és türkiz ékszerekről, de a legjobb lesz, ha csak megemlítek egy, az albuquerque-i autópályán látható feliratot. Nagy betűkkel az van ráírva: VIHAROS SZÉL, kisebb betűkkel meg: ELŐFORDULHAT.

Sosem találkoztam a szomszédokkal. Fél mérföldre laktak, a következő homokdomb tetején, viszont amint megkezdtem reggeli futásomat, kocogásomat vagy laza sétámat, találkoztam a kutyáikkal, amelyek annyira eszelősen örültek nekem, hogy azon kezdtem gondolkodni, nem hiszik-e, hogy egy előző életünkben már találkoztunk (Shirley MacLaine a környéken lakott, és talán rájuk ragadt néhány furcsa elképzelés csupán amiatt, hogy a közelében voltak).

Maggie-nek és Trudie-nak hívták őket. Trudie kivételesen bolondos kinézetű kutya volt, egy nagy, fekete francia uszkár, aki éppen úgy mozgott, mintha Walt Disney rajzolta volna: egyfajta vánszorgás, amit csak kihangsúlyozott nagy, libegő füle és rövid, tömpe, felnyírt farka. Bundája csupa tömött, fekete, göndör gubancból állt, ami azzal növelte az általános Disney-hatást, hogy úgy tűnt, mintha Trudie tökéletesen mentes lenne mindenféle csintalanságtól. Mindig azt hittem, hogy azt a mozgást, amivel minden reggel tudomásomra hozta találkozásunk kapcsán érzett bolondos örömét, azt "ugrálásnak" hívják, de valójában ez a "pattogás". (Csak most jöttem rá erre a tévedésemre, így életem egész fejezeteit kell újragondolnom, hogy rájöjjek, milyen zűrzavaroknak voltam oka vagy részese.) A pattogás az, amikor egy kutya egyszerre mind a négy lábával fel-le ugrál. Hadd adjak egy tanácsot: ne hagyják itt ezt az árnyékvilágot anélkül, hogy láttak volna egy nagy, fekete uszkárt a hóban pattogni.

Maggie minden reggel úgy hozta tudomásomra találkozásunk kapcsán érzett bolondos örömét, hogy nyakon harapta Trudie-t. Ugyanezen a módon juttatta kifejezésre, ha izgatott volt egy séta kilátásától, ha élvezett egy tényleges sétát, ha azt akarta, hogy hagyják a házban vagy ha azt, hogy engedjék ki a házból. Egyszóval az életformájává vált Trudie folyamatos és játékos nyakon harapása.

Maggie szép kutya volt. Nem egészen uszkár volt, és ami azt illeti, a fajtájának a neve állandóan ott volt a nyelvemen. Nem ismerem igazán a kutyafajtákat, de Maggie egy egészen klasszikus, egyértelmű fajta volt: egy olyan sima szőrű, fekete-barna, kissé vizslaszerű nagy vadászkopó. Hogy is hívják őket?! Labrador? Spániel? Sarki kutyák? Szamojéd kutyák? Megkérdeztem Michaelt, a filmproducer barátomat, amikor úgy éreztem, eléggé ismerem már ahhoz, hogy a válasz nyilvánvalóságának ellenére bevallhassam neki, hogy nem tudnám biztosan megmondani, milyen fajta is Maggie.

– Maggie – mondta a maga lassú, komoly, vontatott, texasi módján – egy korcs.

Szóval minden reggel útnak indultunk hárman: én, a nagy angol író, Trudie, az uszkár és Maggie, a korcs. Én elfutottamkocogtam-bandukoltam azon a széles, poros ösvényen, ami a vörös homokdombok között kanyargott, Trudie vidáman elugrándozott erre-arra, Maggie pedig boldogan száguldozott belebeleharapva Trudie nyakába. Trudie igencsak jó természetű volt, és elképesztően sokáig bírta ezt, de olykor-olykor váratlanul és látványosan elege lett belőle. Ilyenkor a levegőben hirtelen hátraarcot csinált, szembefordult Maggie-vel, és félreérthetetlenül sokatmondó pillantást vetett rá, amire is Maggie azonnal leült, elkezdte óvatosan harapdálni saját jobb hátsó lábát, mintha nagyon unná Trudie-t.

Aztán újra nekiindultak, és futva, pörögve, bukfencezve, kergetőzve és harapdálózva eltűntek a dűnék közötti csenevész fűben és aljnövényzetben, aztán néha-néha váratlanul és érthetetlen módon megálltak, mintha mindketten egyszerre unták volna meg a dolgot. Ezután egy ideig zavarodottan bámultak a semmibe, majd elölről kezdték az egészet.

Szóval mi is volt nekem a szerepem ebben az egészben? Nos, igazából semmi. Tökéletesen semmibe vettek abban a húszharminc percben. Ami persze abszolút megfelelt nekem, nem bántam. Csak az zavart, hogy minden áldott reggel ott ugattak és kapartak a házamnál, amíg fel nem keltem, és el nem vittem őket sétálni. Ha bármi is megzavarta ezt a szokást, például ha be kellett mennem a városba, vagy programom volt, vagy Angliába kellett repülnöm, vagy valami más, teljesen összetörtek, és egyszerűen nem tudták, mit csináljanak. Annak ellenére, hogy sétáink alkalmával tökéletesen semmibe vettek, képtelenek voltak nélkülem sétálni. Ez feltárta e nem is hozzám tartozó kutyák egyik mély, filozófiai vonását: rájöttek, ott kell lennem ahhoz, hogy képesek legyenek alaposan semmibe venni. Nem vehetsz semmibe valakit, aki nincs ott, mert az nem semmibevétel.

Gondolkodásuk további síkjait értettem meg, amikor Michael barátnője, Victoria elmesélte, hogy amikor egyszer meglátogatott, labdázni próbált Maggie-vel és Trudie-val. A kutyák ültek és faarccal nézték, ahogy a labda felszáll az égbe, leesik és végül továbbgurulva megáll. Azt mondta, neki ez jött át üzenetként: "Nem csináljuk. Mi írókkal lógunk".

Ami igaz is volt. Egész nap velem lógtak, minden áldott nap. De éppen ahogy az írók, azok a kutyák, akik írókkal lógtak, a tényleges írás részét nem szerették. Tehát egész nap ábrándoztak a lábamnál, félrelökdösték az útból a könyökömet, miközben gépeltem, hogy az ölembe fektethessék a fejüket, és esdeklően néztek fel rám abban a reményben, hogy felállok, és elviszem őket sétálni, és így ők alaposan semmibe tudnak venni.

Aztán este hazamentek valódi otthonukba, hogy megetessék, megitassák és lefektessék őket. Ez számomra tökéletes megoldás volt, hiszen élvezhettem mindazt az örömet, amit társaságuk nyújtott – ami elég jelentős volt – anélkül, hogy bármilyen felelősségem lett volna velük kapcsolatban. Ez hosszú időn keresztül tökéletes megoldás volt, egészen addig, amíg egy fényes kora reggel Maggie fel nem bukkant arra várva, hogy semmibe vehessen – egyedül. Trudie nélkül. Trudie nem volt vele. Meg voltam döbbenve. Nem tudtam, mi történhetett Trudie-val, és lehetőségem sem volt megtudni, hiszen nem az enyém volt. Elütötte egy teherautó? Ott fekszik vérbe fagyva az út mentén? Maggie idegesnek és aggodalmasnak tűnt. Úgy gondoltam, tudja, hol van Trudie és mi történt vele. Legjobb, ha követem, mint Lassie. Felvettem a tornacipőmet és kisiettem. Mérföldeket gyalogoltunk, Trudie-t keresve bejártuk a sivatagot a legkörülményesebb utakon. Végül is rájöttem, hogy Maggie egyáltalán nem Trudie-t kereste, csak engem vett semmibe, amit tovább nehezítettem azzal, hogy végig őt próbáltam követni ahelyett, hogy csak a szokásos reggeli sétámat folytattam volna. Így végül visszatértem a házhoz, Maggie odaült a lábamhoz és búslakodott. Semmit nem tehettem, senkit nem tudtam felhívni, mert Trudie nem hozzám tartozott. Annyit tehettem csak, hogy – akár egy gazda – ültem, és csendben aggódtam. Nem volt étvágyam. Miután Maggie este hazaballagott, nagyon rosszul aludtam.

És másnap reggel ott voltak. Mind a ketten. Ám valami rettenetes történt. Trudie kutyakozmetikában volt. Szőrének nagy részét úgy két milliméteresre lenyírták, néhány kerekre nyírt bóbitával a fején, fülén, lábain és a farkán. Fel voltam háborodva. Abszolút röhejesen nézett ki. Elmentünk sétálni, és komolyan mondom, zavarban voltam. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha az én kutyám lett volna.

Néhány nappal később vissza kellett mennem Angliába. Megpróbáltam ezt elmagyarázni a kutyáknak, felkészíteni őket rá, de nem vettek róla tudomást. Elutazásom reggelén látták, hogy táskáimat beteszem a terepjáró csomagtartójába, és megtartva a három lépés távolságot, óriási érdeklődést kezdtek tanúsítani egy másik kutya iránt. Most valóban semmibe vettek. Eléggé furcsán érezve magam hazarepültem.

Hat héttel később visszamentem megírni egy másik darabot. Persze nem mehettem el a kutyákért csak úgy. Helyette a környéken sétáltam, rettenetesen feltűnően viselkedtem, és mindenféle magas hangot adtam ki, amit a kutyák észre szoktak venni. Egyszer csak megértették a jeleket, és versenyt futottak a hóborította sivatagon keresztül, hogy lássanak (éppen január közepe volt). Miután megérkeztek, folytonosan a falakra vetették magukat izgalmukban, de aztán nem tehettünk mást, minthogy élénk, egészséges semmibe vevésbe kezdtünk a havon. Trudie pattogott, Maggie a nyakát harapdálta, így mentünk tovább. És három héttel később újra elmentem. Valamikor idén visszamegyek meglátogatni őket, de rájöttem, hogy én vagyok a Másik Ember. Előbb vagy utóbb szereznem kell egy kutyát magamnak.

Animal Passions (szerk. Alan Coren; Robson Books, 1994. szeptember)

Szabályok

A régi Szovjetunióban az a mondás járta, hogy ami nem tilos, az kötelező; a trükk az volt, hogy az ember tudja, melyik melyik. Nyugaton mi mindig büszkék voltunk arra, hogy a dolgokat egy kissé nyugodtabb és józanabb szempontból látjuk, és megfeledkeztünk róla, hogy a józan ész sokszor önkényes. Ismerni kell a szabályokat. Különösen, ha az ember utazik.

Néhány évvel ezelőtt – nos, tulajdonképpen egészen pontosan meg tudom mondani, hogy 1994 elején – egy kisebb összetűzésem volt a rendőrséggel. Hat hónapos várandós feleségemmel a Westwayen mentünk London központja felé, és a belső sávban előztem. Egyáltalán nem volt vad és meggondolatlan lépés az adott körülmények között, komolyan, csak a közlekedés normális módja; mindenesetre hírtelen azt vettem észre, hogy egy rendőrautó lekapcsolt. Jelezték, hogy kövessem őket le az autópályáról, és – döbbenetemre – álljak meg mögöttük a kanyarban egy Mellékúton, ahol mindannyian kiszállhatunk, és elbeszélgethetünk szörnyű gaztettemről. Meg voltam rémülve. Autók, furgonok, és ami a legrosszabb, fehér teherautók száguldoztak a mellékúton, és biztos vagyok benne, hogy éppen a kanyarban egyikük sem számított parkoló autókra. Bármelyikük könnyedén belefuthatott volna az autóm hátuljába – benne a várandós feleségemmel. Ijesztő és őrült helyzet volt. Próbáltam ezt a rendőrrel is érzékeltetni, aki – mint ez gyakran megesik a rendőrökkel – más állásponton volt.

Az ő álláspontja az volt, hogy a belső sávban előzni mindenképpen veszélyes. Miért? Mert a törvény ezt mondja. De egy be nem látható kanyarban parkolni egy mellékúton nem veszélyes, mivel rendőri utasításra voltam ott – ettől az legális és ennélfogva (és ez volt a nehezen követhető része) biztonságos.

Én a saját álláspontomban elfogadtam, hogy olyan manővert tettem (egészen biztonságosan), ami illegális volt az angol törvények szerint, de jelenlegi helyzetünk – miszerint egy be nem látható kanyarban parkolunk egy nagy forgalmú úton – életveszélyes a világmindenség aktuális fizikai törvényeit figyelembe véve.

A rendőr álláspontja szerint én nem a világmindenségben, hanem Angliában voltam, amire már korábban is többször felhívták a figyelmemet. Feladtam, hogy megnyerjem a vitát, és mindennel egyetértettem, csak hogy mehessünk már.

Annak az oka, hogy elég nemtörődöm módon a belső sávban előztem, történetesen az volt, hogy igencsak megszoktam az egyesült államokbeli közlekedést, ahol mindenki rutinszerűen gyakorolja azt az alkotmányos jogát, miszerint abban a sávban vezessen, ahol csak akar. Az amerikai törvények szerint a belső sávban előzni (ahol a forgalom lehetővé teszi) tökéletesen szabályos, tökéletesen normális és ennélfogva tökéletesen biztonságos.

De elmondom, hogy mi nem az.

Egyszer San Franciscóban az egyetlen üres helyen parkoltam, ami történetesen az út másik oldalán volt. A törvény lecsapott rám.

Tudatában vagyok, mennyire veszélyes manővert hajtottam végre az imént? Egy kicsit meghökkenve néztem a törvényre. Mit csináltam rosszul?

A forgalommal szemben parkoltam, mondta a törvény. Zavartan néztem fel és le az utcán. Milyen forgalom?

Az a forgalom, mondta a törvény, ami itt lenne, ha lenne forgalom.

Ez még nekem is kissé metafizikai volt, így kicsit akadozva elmagyaráztam, hogy Angliában az ember ott parkol, ahol szabad helyet talál, és nem aggodalmaskodunk azon, hogy ez az utca melyik oldalán van. Rémülten rám nézett, mintha szerencsésnek tartana, hogy kiszabadultam egy országból, ahol ilyen vad és őrült módon parkolnak, és haladéktalanul megbüntetett. Teljesen nyilvánvalóan inkább deportált volna, mielőtt felforgató ötleteim káoszt és anarchiát okoznak az utcákon, ahol normális esetben semmi ijesztőbbel nem kell megküzdeni, mint néhány támadó fegyver. Amelyek – mint tudjuk – tökéletesen legálisak az Államokban, és amelyek nélkül szarvascsordák, arrogáns kormányzati tisztviselők és törvényen kívüli brit teaimportőrök ezrei rohannák le őket.

Néhai barátom, Graham Chapman, korunk egyik leghátborzongatóbb sofőrje folyamatosan kihasználta a brit és amerikai közlekedési szokások kölcsönös meg nem értését azzal, hogy mindig két jogosítványt hordott magával: egy britet és egy kaliforniait. Amikor csak megállították az Államokban, felmutatta brit jogosítványát, és ugyanezt fordítva. Azt is mindig hozzátette, hogy éppen a reptérre megy, hogy elhagyja az országot, ami mindig olyan örömteli hírnek bizonyult, hogy a rendőrség megkönnyebbülten felsóhajtott, és búcsút intett neki.

De annak ellenére, hogy nagyon gyakoriak a félreértések az európaiak és az amerikaiak között, nekünk legalább évtizedek óta vannak közös filmjeink és tévénk, amik segítenek hozzászokni egymáshoz. Ezeken a határokon túl azonban semmilyen feltételezéssel nem élhet az ember. Kínában, például, megállították egyszer James Fenton költőt azért, mert lámpa volt a biciklijén. "Mi lenne – kérdezte tőle szigorúan a rendőr –, ha mindenki ezt csinálná?"

Mindazonáltal a különböző országok eltérő szokásaira vonatkozó legkülönösebb példát az unokahúgomtól hallottam, aki néhány évig Tokióban élt, és esküszik, hogy története igaz: egy olyan bírósági ügyről mesélt, amelyben egy sofőrnél – akit azzal vádoltak, hogy felhajtott a járdára, betört egy kirakatüveget és halálra gázolt néhány járókelőt – enyhítő körülményként vették figyelembe azt a tényt, miszerint tökrészeg volt a baleset pillanatában.

Milyen szabályokat kell ismerni, ha az ember egyik országból a másikba utazik? Mik azok, amik az egyik országban kötelezőek a másikban meg tilosak? A józan ész alapján nem derül ki. Nekünk kell elmondanunk egymásnak.

The Independent on Sunday, 2000. január

Bevezető megjegyzések,

Procol Harum a Barbicanben

Hölgyeim és uraim!

Bárki, aki ismer, tudja, micsoda borzongató érzés számomra, hogy ma este itt lehetek, és bemutathatom ezt a zenekart. Immár harminc éve vagyok nagy rajongója Gary Brookernek és Procol Harumnak, akik egykoron azzal döbbentették meg a világot, hogy hirtelen felbukkantak az abszolút semmiből az egyik valaha készített legsikeresebb számmal. Aztán még inkább megdöbbentették a világot azzal, hogy kiderült, Southendből jöttek, és nem Detroitból, ahogy mindenki gondolta. Aztán még jobban megdöbbentették a világot azzal, hogy teljesen képtelenek voltak kihozni egy albumot a kislemez megjelenésétől számított négy hónapon belül arra hivatkozva, hogy még nem írták meg. És aztán, példátlan marketinges éleselméjűséggel és leleményességgel még le is hagyták az "A Whiter Shade of Pale"-t az albumról. Sosem tettek semmit kiszámíthatóan, ahogy ezt mindenki jól tudja, aki már valaha is megpróbálta az "A Rum Tale" akkordjait követni.

Na most, nekik van egy nagyon-nagyon különleges hatásuk az életemre. Ez egy dal, amit ők írtak, és aminek a címe – gondolom, néhányan már tudják – "Grand Hotel". Amikor írok, igyekszem valami háttérzenét hallgatni, és ezen esetben a "Grand Hotel"-t tettem be. Ez a dal mindig is érdekelt, mert noha Keith Reid sorai csak erről a gyönyörű hotelról szólnak – az ezüstről, a csillárokról, ilyesmikről –, hirtelen, a dal közepén ott van ez az óriási, zenekari csúcspont, ami a semmiből került oda, és úgy tűnik, nem szól semmiről. Kíváncsi voltam, mi az a hatalmas dolog, ami a háttérben történik. És végül úgy gondoltam, "úgy hangzik, mintha valami bárműsor menne ott. Valami óriási és rendkívüli, mint a, nos, mint a világegyetem vége".

Szóval innen jött az ötlet a Vendéglő a világ végénhez – a "Grand Hotel"-ből.

Na jól van, ennyi elég is belőlem. Nagyszerű estének nézünk elébe. Nincs még egy olyan zenekar, mint ők. És örömmel mondhatom, hogy ma este a Londoni Szimfonikus Zenekarral játszanak együtt. Kérem, fogadják szeretettel a Londoni Szimfonikus Zenekart, a Kaméleon Művészeti Kórust, a Procol Harumot, a karmestert, a kiváló Nicholas Doddot és az Úriember-Tudós-Zenész és – azt hiszem – most már Ellentengernagy: Gary Brookert. Köszönöm szépen.

A Procol Harum és a Londoni Szimfonikus Zenekar kon

certje

1996. február 9.

Katzenjammerkúrák

Mi az, amit terveink szerint mindannyian tenni fogunk jövő szombaton? Nem újévi fogadalmakat, ha legalább félig épeszűek vagyunk. Mindet olyan kínosan hamar megszegjük szilveszter után, hogy kevesen vagyunk, akik azzal akarnák erősíteni kisebbrendűségi érzésüket, hogy újezredévi fogadalmakat tesznek, amiket aztán – relatíve – ezerszer hamarabb szegnek meg, mint máskor.

Sőt – ha egy pillanatra elkalandozhatok (és ha nem akarják, hogy elkalandozzak, akkor lehet, hogy rossz cikket olvasnak) –, mint kiderült, az újévi fogadalmak megszegésének könnyen lehet egy igen nyomós oka, eltekintve az akarat nyilvánvaló és szánalmas gyengeségétől. Ez pedig a következő: nem emlékszünk rájuk. Egyszerű. És amennyiben leírjuk őket, akkor valószínűleg nem emlékszünk arra sem, hova is tettük azt a darab papírt. Különös módon, az a darab papír néha éppen egy évvel később kerül elő, amikor valami olyan után kutat az ember, amire felírhatná a következő évi meddő kísérleteket, hogy új életet kezdjen. És mint kiderült, ez nem véletlen egybeesés.

Mellesleg tényleg én vagyok az egyetlen, aki a "mint kiderült" kifejezést hihetetlenül hasznosnak találja? Lehetőséget ad arra, hogy gyors, tömör és megalapozott kapcsolatot teremtsünk máskülönben véletlenszerűen összefüggéstelen állítások között anélkül, hogy meg kellene magyaráznunk, mire is épül ez a megalapozottság. Remek. Sokkal jobb, mint elődjei: az "olvastam valahol..." vagy a gyáva "azt állítják...", mivel nemcsak azt sugallja, hogy az éppen fejtegetett városi mitológia akármelyik felületes része tulajdonképpen egy vadonatúj, a tudományt gyökeresen megváltoztató kutatáson alapszik, hanem azt is, hogy ennek a kutatásnak mi magunk is aktív részesei voltunk. De ismét hangsúlyozva: a tényleges megalapozottság legcsekélyebb igénye nélkül. Na mindegy, hol is tartottam?

Úgy tűnik, az agyműködést befolyásolja az alkohol. Nos, mi ezt természetesen jól tudjuk, akik pedig még nem tudják, éppen most jönnek rá. De ennek a befolyásnak különböző fokozatai vannak, és éppen ez a bökkenő. Az agy úgy rendezi az emlékeket, mint egy hologram (mint kiderült). Hogy egy képet feleleveníthessünk, fel kell idéznünk az elraktározás pontos körülményeit. A hologram esetében ezek a fényviszonyok, az agy esetében ez, vagy ez lehet (mint kiderült) az az alkoholmennyiség, ami körülötte lötyög. Azok a dolgok, amik velünk történtek vagy amiket – legnagyobb rémületünkre – mi mondtunk vagy tettünk alkohol hatása alatt, csak akkor jönnek vissza az emlékezetünkbe, amikor ismét pontosan akkora mennyiségű alkohol hatása alatt állunk. Ezek az emlékek tökéletesen kívül esnek normális, józan tudatunk érzékelési tartományán. És ezért van az, hogy egy-két kevéssé szerencsés esti kimaradás után mi leszünk az egyedüliek, akik abszolút érzéketlenek maradunk néhány égbekiáltóan ostoba megjegyzésre, amiket mi tettünk valakire, akinek a véleményére sokat adunk – vagy legalábbis egy keveset. Csak hetek, hónapok vagy jelen szilveszteri esetben például pontosan egy év múlva tér vissza az esemény émelyítő puffanással tudatunkba, és hirtelen rádöbbenünk, miért kerültek az emberek vagy néztek kifejezéstelen tekintettel a szemünkbe oly sokáig. Ez könnyen vezethet egy hangos "Úristen!" felkiáltáshoz és egy gyors, erősebb ital utáni kotorászáshoz, ami a részegség egy újabb szintjét eredményezi, ahol persze újabb sokkok várnak majd felfedezésre.

És ugyanez igaz a visszafelé útra is. Bizonyos emlékek csak azáltal idézhetők fel, ha a kiszáradásnak újból pontosan ugyanazon fokát éljük át, amelyben az esemény eredetileg megtörtént. Ennélfogva az újévi fogadalmak problémája, hogy tulajdonképpen sosem emlékszünk a megtett fogadalmakra, sőt arra sem, hogy hova írtuk fel őket egészen a következő év ugyanazon pillanatáig, amikor aztán iszonytatóan eszünkbe jut, hogy tökéletesen alkalmatlanok vagyunk arra, hogy hét percnél hosszabb időre kitartsunk mellettük.

Tehát mi a megoldás erre a rettenetes, önmagát újratermelő problémára? Nos, nyilvánvalóan szigorú önfegyelem és szerzetesi önmegtartóztatás: párolt zöldségek, tiszta víz, hosszú séták, rendszeres mozgás, korán fekvés, korán kelés és esetleg illatos olajok. De komolyra fordítva a szót, az, amit a legjobban kívánunk újév napján, és aminek végrehajtását elkeseredetten próbáljuk majd felidézni, az egy jó másnaposság elleni kúra, különösen egy olyan, aminek során nem kell a jégen vágott lékbe merülni. A baj csak az, hogy sosem emlékszünk rájuk, amikor kellene, sőt azt sem tudjuk, hol találjuk meg őket. És annak az oka, hogy sosem emlékszünk rájuk, amikor kellene, az az, hogy akkor hallottunk róluk, amikor nem volt rájuk igazán szükségünk, ami nem segítség, éppen a fentebb kifejtettek miatt. Az ember agyát tojássárgájával és tabasco szósszal teli undorító képek lepik el, de igazából nincs olyan jó állapotban, hogy rendszerezhesse a gondolatait. És ezért van sürgősen szükségünk arra, hogy rendszerezzük őket, amíg még van időnk. Ez itten tehát egy felkérés olyan hatékony agyfrissítő módszer iránt szilveszter másnapjára, ami nem tartalmaz tényleges koponyaműtétet. A katzenjammerkúrákat tehát a www.h2g2.com-ra kérem. És különösen boldog és szerencsés következő ezer évet kívánok Önöknek és utódaiknak.

The Independent on Sunday,

1999. december

Kedvenc italaim

A whiskynek minden formáját szeretem. Szeretem azt a telt arany színt, ahogy az üvegben csillog. Szeretem, ahogy a címkével ellátott üvegek állnak sorban a polcon – a skótszoknyák és skót kardok és a némileg homályos birkák. Szeretem annak a tudatát, hogy ez egy olyan ital, ami – például a warringtoni vodkától eltérően – az előállítás helyének történelmét és kultúráját hordja magában. Különösen szeretem egy malátaszem füstös, tőzeges illatát. Tulajdonképpen az egyetlen dolog, amit nem szeretek a whiskyben, hogy a legkisebb kortytól is éles fájdalom nyilall végig a bal szemgolyóm mögül a jobb könyököm csúcsáig és egészen furcsán kezdek járni, másokba beleütközve és a bútorokba belegabalyodva. Ennélfogva megtanultam figyelmemet más italok felé irányítani.

Odavagyok a margaritáért, de ha iszom, mindig ostoba dolgokat kezdek venni. Akármikor margaritát ittam, reggel mindig azzal a rettegő tudattal ébredtem fel, hogy vajon mit találok majd odalent. A legrosszabb egy hat láb hosszú ceruza és egy két láb széles indiai radír volt, amiket New Yorkból hajóztattam át egyetlen meggondolatlan dínomdánom eredményeként. A zavaró az volt a dologban, hogy néhány héttel az eset után érkeztek meg, így egy olyan reggelen találtam meg őket a földszinten, amikor előző este csak egy pohár Chiantit ittam a pizzámhoz.

Éppen ezért, ha New Yorkban járok, ma már Sztolicsnaja vodka-martinit iszom, mivel az olyan előkelő, kifinomult és "nyújorkias" dolog, de legfőképpen képtelenné tesz bármiféle ostobaságra, vagy még inkább akármire, bár hatása alatt esetenként nagyon tájékozottan tudok társalogni a kvantum-kromodinamikáról és a sertéstenyésztésről.

Szeretem a Bloody Maryt, de mindig csak reptéren iszom. Erre nincs különösebb magyarázatom. Még sosem fordult elő, hogy az események normál folyása esetén Bloody Maryt ittam volna, de kerüljek csak egy reptéri előcsarnokba, és máris hanyatt-homlok rohanok a Sztoliért és paradicsomléért – mint patkány a süllyedő hajóról –, és néhány óra múlva a hosszú utazás okozta fáradtságtól berregve érkezem meg úti célomhoz.

Otthon azt szoktam inni, amit a hűtőben elfekve találok, ami általában igencsak kevés. A hűtőmnek van egy különleges tulajdonsága: beteszel egy üveg finom pezsgőt, és amikor visszajössz érte, egy üveg veszedelmesen olcsó fehérbort találsz helyette. Még nem jöttem rá, hogy csinálja, de általában a világ legunalmasabb italával vigasztalom magam, az egyetlennel, amit minden mellékhatás nélkül meg tudok inni: gint tonikkal.

The Independent on Sunday

1990, december

Bevezető a rádiójátékhoz

Élvezem ezeket a kis beszélgetéseket a könyvek elején. Ez persze teljes mértékben hazugság. Az történik ugyanis, hogy majd meghalsz, annyira próbálsz befejezni vagy – legalább – elkezdeni egy könyvet, amit hét hónappal ezelőttre ígértél, és erre jön egy fax, hogy nem tudnál-e esetleg még egy rövid kis bevezetőt írni ahhoz a könyvhöz, aminek – határozottan emlékszel – körülbelül 1981-ben odaírtad a végére, hogy "Vége". Nem kerül majd – ígéri a fax – két percedbe. Átkozottul igaz, nem kerül két percedbe. Valójában úgy tizenhárom órádba kerül majd, és elszalasztasz még egy vacsorát, és a feleséged nem beszél majd veled, és a könyv kezd olyan sokat csúszni, hogy lassan lekésed a kempingezésedet a Pireneusokban, és a feleséged nem beszél majd veled, különösen mivel a kempingezés a te ötleted volt és nem az övé, és ő csak azért megy el, mert te annyira akartad, és most neki egyedül kell végigcsinálnia az egészet, amikor pontosan tudod, mennyire utál kempingezni. (Véletlenül én is tudom. Én találtam ki ezt a részt.)

És aztán még több fax jön még több bevezetőt kérve, jelen esetben a könyvek egy összegyűjtött kiadásához, amelyek közül mindegyikhez írtam már önálló bevezetőt. Egy idő után az jutott eszembe, hogy már annyi bevezetőt írtam, hogy valaki majd egybegyűjti őket, és megkér, hogy írjak hozzá egy bevezetőt. Így még egy vacsorát elszalasztok, és egy könnyűbúvárkodási lehetőséget is az Azori-szigeteknél, és ráeszmélek, hogy a feleségem azért nem beszél velem, mert időközben hozzáment valaki máshoz. (Ezt a részt is én találom ki, legalábbis amenynyire tudom.)

Azokban az időkben, amikor még el tudtam járni vacsorákra, más szóval amikor még csak néhány könyvet írtam, és a bevezetők írása még nem vált teljes munkaidős foglalkozásommá, sok időt takarítottam meg azzal, hogy amikor rájöttem, két barátom még nem ismeri egymást, csak ennyit mondtam: "ő Peter, ő Paula, miért nem mutatkoztok be egymásnak?". Ez általában fantasztikusan jól működött, és mielőtt föleszméltünk volna, Peter és Paula már boldog pár voltak, és közös síeléseket rendeztek a francia Alpokban a feleségeddel és második férjével.

Szóval, Nyájas Olvasó! Ez a Galaxis útikalauz stopposoknak rádiószövegének jubileumi reprintje. Miért nem mutatkoznak be egymásnak?

Örülök, hogy beszélgethettünk.

Bevezető a The Original Hitchhiker Scriptshez, 10. jubileumi

kiadás

(Harmony Books, 1995. május)

***

Hogy váljunk ígéretes íróból szerzővé?

Először is, vegyük tudomásul, hogy ez nagyon nehéz, és hogy az írás kimerítő és magányos foglalkozás, s hacsak nem hihetetlenül szerencsés az ember, rosszul is fizetik. Nagyon-nagyon-nagyon kell akarni a dolgot. Aztán írni kell valamit. Hacsak nincs kizárólagosan elkötelezve regények írása iránt, javaslom, hogy kezdjen a rádiónak írni. Ide még mindig relatíve könnyű bekerülni, mert olyan rosszul fizetnek. De íróknak nagyszerű médium, mert olyan sok múlik a fantázián.

Az évszázad lezáratlan ügye

Már csak néhány nap. Úgy gondolom, fontos, hogy az ember ne hagyjon el egy évszázadot, ne lépjen át egy évezredet anélkül, hogy maga mögött ne rakná rendbe a dolgokat, és itt nyilvánvalóan van egy lezáratlan ügy, amit rendezni kell. Javaslom, hogy az internetes társadalom próbálja meg azonosítani ezt a lezáratlan ügyet, vajon nem tudnánk-e ezt magunk között elintézni, hogy aztán mindannyian egy jól végzett század tudatával ünnepelhessük az új évet.

De előbb, néhány szó az okostojásoknak.

Igen, tudom, hogy mindannyian úgy gondolják, hogy az évezred csak jövőre ér véget, de kezdenek igen fárasztóak lenni. Valójában olyan mértékben vágynak valamire, ami miatt a világ többi részét ledorongolhatják, hogy észre sem veszik a lényeget. ENNEK AZ ÉGEGYADTA VILÁGON SEMMI JELENTŐSÉGE! Ez csupán egy kifogás, hogy felkiálthassunk, hogy "Nahát! Odanézz! Most ugrik át!", amikor az összes számjegy átfordul.

Milyen egyéb jelentősége is lenne? A tíz (a többszöröseivel együtt) egy önkényes szám. Január elseje egy önkényes dátum. És ha véletlenül arra gondolnak, hogy Krisztus születése egy jelentőségteljes pillanat, csak annyit mondhatunk erre, hogy minden bizonnyal nem időszámítás után 1-ben történt. Vagy 0ban, ha az előző évet annak nevezték (de mint tudjuk, mert az okostojások folyamatosan tudomásunkra hozzák, nem úgy nevezték) .

Aztán, mint a történészek (akik egy sokkal érdekesebb társaság az okostojásoknál) elmesélik nekünk, a kalendáriummal annyit játszottak összevissza az idők folyamán, hogy az egész kétszeresen is értelmetlen.

Gondoljanak csak bele: relatíve csak mostanában van pontosan definiált és standardizált időmérésünk az atomórák meg ilyesmik segítségével. És 2000. január 1-jén (amennyiben a világvégét hirdetőknek lehet hinni) minden számítógépes rendszerünk összeomlik, és visszavet minket a kőkorszakba (vagy nem; ez is előfordulhat). Tehát úgy tűnik, hogy december 31. az egyetlen nyugodt és megbízható pont ebben az egész, sajnálatos zűrzavarban, és így talán csak egy kicsit kellene ünnepelnünk. És ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy az évezred (vagy két évezred) végét rosszul tudjuk, mondjuk azt, hogy az őseink tudják rosszul az elejét, és hogy éppen rendbe tettünk egy zűrzavart, mielőtt elkezdenénk a sajátunkat. Mi a fenét számít egyáltalán? Ez csak egy újabb nagy buli.

De először, a Lezáratlan Ügy.

A Lezáratlan Ügy egy különösen jelentéktelen része – ami a minap jutott eszembe, amikor az ötéves lányommal énekeltünk –, a "Dó-Ré-Mi" dal szövege A muzsika hangjaiból. Nem mondanám egyértelműen, hogy egy globális válságról van szó, mindenesetre mindig felkapom rá a fejem, ha hallom, pedig nem lehet olyan nehéz megoldani.

De az. Figyeljenek csak!

A dal minden sora egy szolmizációs hanggal kezdődik, és rögtön megadja a jelentését is: "Dó, ha dúdolsz, így kezdd: dó; Ré, egy régen látott rét" stb. Eddig minden szép és jó. "Mi, mi együtt, ez a mi; Fá, fák fölött az ég." Remek. Nem mondom azt, hogy tiszta Keats, de kiváló hasonlat, és következetesen működik. De most értünk a célegyenesbe. "Szó, egy kis harang, ha szól." Igen, remek. "Lá, ez követi a szót..." Micsoda? Hogy ne haragudj? "Lá, ez követi a szót..." Micsoda nevetséges sor az ilyen?

Nos, nyilvánvaló, hogy milyen sor ez. Helykitöltő. Helykitöltő az, amit az író akkor használ, ha nem jut eszébe a megfelelő sor vagy kifejezés, de jobb, ha beír valamit, és aztán később majd visszatér és kijavítja. Így el tudom képzelni, hogy Oscar Hammerstein csak benyomta oda ezt az "ez követi a szót", és azt gondolta, még alszik rá egyet.

Csakhogy amikor reggel vetett rá még egy pillantást, semmi jobb nem jutott eszébe. És a következő reggelen sem. Ugyan már, biztos azt gondolta, hogy gyerekjáték. Hát nem? "Lá... valami, valami... micsoda?"

Az ember elképzeli, ahogy a próbák feltűnnek a láthatáron. Egyeztetik a dátumokat. Talán azon a napon majd eszébe jut. Talán majd valamelyik szereplő előáll a válasszal. De nem. Senkinek sem jutott eszébe semmi. És egy alapvetően erőltetett helykitöltő maradt a sorban, és most már hivatalosan is része a dalnak, a filmnek és így tovább.

Hogy lehet ez ennyire bonyolult? Mit szólnának például ehhez? "Lá, egy..., egy..." – hát, most semmi nem jut az eszembe, de azt hiszem, hogyha az egész világ összefogna, meg tudnánk csinálni. És úgy gondolom, nem kellene hagynunk elmúlni a századot egy ilyen népszerű és a zűrzavarnak ilyen kínos állapotában lévő dallal.

Más valami? Nos, mit gondolnak Önök? Mik azok a dolgok, amelyekkel kapcsolatban tartozunk magunknak annyival, hogy rendbe tegyük a következő néhány hónapban, mielőtt a számjegyek átfordulnak, és mindannyiunknak lesz egy adag vadonatúj, fényes, huszonegyedik századi problémája, amit megoldhat? Éhező világ? Lord Lucan? Jimmy Hoffa? Hova tegyük a nyolcszámos kazettákat, hogy a huszonegyedik században soha senki ne találja meg őket? Javaslatokat és válaszokat a www.h2g2.com címre legyenek szívesek.

The Independent on Sunday

1999. november

Az álomcsapat

ÁLOMSZEREPOSZTÁS: Sean Connery mint Isten, John Cleese mint Gábriel arkangyal és Goldie Hawn mint Trudie, Teréz anya húga. Bob Hopkins vendégszereplésével, aki Phil Makepiece detektívfelügyelőt játszaná.

ÁLOMROCKZENEKAR: Első számú álomzenekarom már nem létezik, mivel lelőtték a ritmusgitárosukat. De a basszusgitárosukat megtartanám, mert vitán felül ő a legjobb. Talán vannak sokkal gyúlékonyabb zenészek, de a puszta tehetségben, alkotásban és zenélésben McCartney mindenkin túltesz. Együtt énekelne Gary Brookerrel, a brit rock and roll legnagyobb soul hangjával és legszörnyűbb zongoristájával. Két szólógitáros (felváltva játszhatnának ritmust): Dave Gilmour, akit mindig is szerettem volna együtt hallani Gary Brookerrel, mivel mindketten odavannak a túláradó érzelmekért és a szárnyaló dalszövegekért; és Robbie McIntosh, aki egyszerre nagyszerű blues rocker és elsőrangú akusztikusgitár-gyűjtő. Dobos – Steve Gadd (emlékeznek a "50 Ways"-re?). Mire egy ekkora zenekart összehoz az ember, lassan Ray Cooper mestert is be kell vennie, ütőhangszerre, bár az is elég csábító, hogy azt a hihetetlen női ütőhangszerest vegyük be Van Morrison bandájából, akinek nem tudom a nevét. Vonósok? Rézfúvósok? A Királyi Filharmonikusok? Egy New Orleans-i dzsesszzenekar? Mindehhez még kell Paul "Wix" Wickens, a szintetizátorkirály. És egy nagy teherautó.

ÁLOMSZERETŐ: A Dagenhami Dudás Lányok. Minden tiszteletem és odaadásom az én drága feleségemé, de vannak dolgok, amiket – akármilyen szerető és gyengéd is az ember felesége – csak egy nagy dudás banda tud megadni az embernek.

ÁLOMPROJEKT: Korlátlan pénzügyi erőforrások esetén szívesen kezdenék az ember eredetének, a majomból emberré válásnak a kutatásába. Néhány évvel ezelőtt teljesen lázba hozott a "vízimajom-hipotézis", az az elképzelés, miszerint átalakuló ősünk egy ideig félig vízi környezetben élt. Sokszor hallottam kinevetni ezt az ötletet, de sosem tudták meggyőzően megcáfolni, és szeretném kideríteni az igazságot, bármi legyen is az.

ÁLOMKARRIER: Zoológus, rockzenész, szoftverrendszertervező.

ÁLOMNYARALÁS: Intenzív könnyűbúvárkodás Ausztráliában, a Nagy-korallzátonyon túl a Korall-tenger – Cod Hole varázslatos tisztaságában, könnyűbúvárkodás cápák és hajóroncsok között; aztán Nyugat-Ausztrália, búvárkodás óriáscápákkal, és végül Cápa-öbölben delfinekkel. Aztán hazafelé megállnék vacsorázni Hongkongban.

ÁLOMOTTHON: Egy nagy, összetákolt valami valahol a tengerparton, talán Észak-Queenslanden, vad környezetben, nagy sávszélességű internetes kapcsolattal. Ezenkívül egy csónak és egy furgon.

ÁLOMKONYHA: Ha azt mondanák, hogy ki kell választanom egy ország konyháját, és aztán életem végéig csak azt ehetem, a japán konyhát választanám.

ÁLOM SZABADNAP: Ez már igazából megvolt. 1968-ban egy barátommal kihagytunk egy napot az iskolából, felmentünk Londonba, délután megnéztük a 2001-et a Cineramában, este pedig Simon and Garfunkelt hallgattuk élőben az Albert Hallban.

The Observer, 1995. március 10.

***

Honnan jött az ihlet a könyvéhez?

Azt mondtam magamnak, hogy addig nem ihatok még egy kávét, amíg ki nem találok valamit.

Bevezető humoros

könyvekhez, 1. rész

Gyakran kérdezik tőlem, honnan veszem az ötleteimet, néha akár naponta nyolcvanhétszer is. Ez a veszély jól ismert az írók számára, és a kérdésre adandó helyes válaszhoz először is mély levegőt veszünk, lecsillapítjuk a szívverésünket, tudatunkat feltöltjük tavaszi réten nyíló boglárkák és madárcsicsergés békés, nyugodt képeivel, és aztán megpróbálunk így szólni: "Nos, nagyon érdekes, hogy ezt kérdezi...", mielőtt összeomlanánk, és elkezdenénk megállíthatatlanul nyüszíteni.

Az az igazság, hogy nem tudom, honnan jönnek az ötletek, sőt azt sem, merre is keressem őket. Egyik író sem tudja. Ez mondjuk nem teljesen igaz. Ha a sertések párzási szokásairól írtál könyvet, valószínűleg felszedtél néhány ötletet, amikor esőkabátban kószáltál egy telepen, de ha regényekben utazol, az egyetlen lehetséges válasz az, hogy igyál rengeteg kávét, és szerezz be magadnak egy olyan íróasztalt, amelyik nem dől össze, ha belevered a fejed.

Természetesen túloztam. Ez a munkám. Van néhány konkrét ötlet, amikre pontosan emlékszem, hogy honnan jöttek. Legalábbis azt hiszem, de lehet, hogy csak beképzelem magamnak. Ez is a munkám. Amikor írnom kell valamit, sokszor hallgatom meg ugyanazt a zenét újra meg újra. Persze nem akkor, amikor ténylegesen írok, ahhoz nagy csöndnek kell lennie, hanem amíg hozok még egy bögre kávét, vagy pirítóst készítek, vagy tisztítom a szemüvegemet, vagy festéket keresek a nyomtatóba, vagy kicserélem a húrokat a gitáromon, vagy eltakarítom a kávésbögréket és pirítósmorzsákat az asztalomról, vagy visszavonulok a fürdőszobába gondolkodni egy félórát; egyszóval a nap nagyobbik részében. Az eredmény pedig, hogy sok ötletet merítek dalokból. De legalább egyet-kettőt. Hogy abszolút pontos legyek, tulajdonképpen csak egy ötletet vettem egy dalból, de azért megőrzöm ezt a szokást arra az esetre, ha újra sikerülne, ami nem fog, de sebaj.

Most már legalább tudják, hogy megy ez. Egyszerű, nem igaz?

A Galaxis útikalauz stopposoknakból (összegyűjtött kiadás), DC Comics,

1997. május

Interjú a Virgin.nettel

Ha valaki tud egy-két dolgot az utazásról, akkor az az a fickó, aki a világegyetem végén hamburgert és sült krumplit evett egy étteremben. Douglas Adams szerzőt új, államokbeli otthonában csíptük el, ahova nemrégiben érkezett a Galaxis útikalauz stopposoknak forgatása miatt.

Mi a legkedvesebb gyerekkori, szünidei emléke?

Gyerekkori szünidőim meglehetősen egyhangúak voltak – a fénypontot egy kéthetes Wight-szigeti nyaralás jelentette hatéves koromban. Emlékszem, egyszer fogtam valamit, amiről meg voltam győződve, hogy lepényhal, bár csak akkora volt, mint egy levélbélyeg, és azonnal megdöglött, amikor megpróbáltam háziállatként megtartani.

Járt azóta ott?

Egyszer visszamentem a Wight-szigetre. Egy hotelben laktam, ahol az volt az esti szórakozás, hogy az étteremben lekapcsolták a lámpákat, és a pázsiton játszadozó borzcsaládot figyelték.

Hol volt először nyaralni a szülei nélkül?

Végigstoppoltam Európán tizennyolc éves koromban.

Merrefelé járt?

Voltam Ausztriában, Olaszországban, Jugoszláviában és Törökországban, ifjúsági szállókban és kempingekben aludtam, és ingyenes sörfőzde-látogatásokkal egészítettem ki az étrendemet. Isztambul különösen gyönyörű volt, de a végén iszonyú ételmérgezést kaptam, és vonattal kellett visszajönnöm Angliába, végig a folyosón aludtam, közvetlenül a vécé mellett. Ó, a régi szép idők...

Volt azóta arra felé?

Egyszer voltam azóta Isztambulban. Ausztráliából repültem hazafelé, amikor váratlanul úgy döntöttem, megállok Isztambulban. De taxival bemenni a városba és egy előkelő hotelben tölteni az éjszakát ahelyett, hogy egy teherautó platóján utaztam volna és egy olcsó panzió eldugott szobájában aludtam volna – az már nem ugyanaz, elvesztette a varázsát. Mászkáltam néhány napot a városban, igyekeztem elkerülni a szőnyegárusokat, aztán feladtam.

Mi a legtávolabbi és legbizarrabb hely, ahova eljutott?

Természetesen a Húsvét-sziget a Föld legtávolabbi helye, arról híres, hogy mindentől messzebb van, mint akármi más. És éppen ezért különös, hogy oda jutottam, teljesen véletlenül, és körülbelül csak egy órára. Egy nagyon fontos dolgot tanultam belőle: nézd meg a jegyedet.

Mikor volt ott és miért?

Santiagóból repültem Sydneybe, és egy kicsit fáradt voltam, miután az előző két hetet oroszlánfókák keresésével töltöttem, és egészen addig nem döbbentem rá a gép úti céljára, amíg a pilóta meg nem említette, hogy akkor nemsokára megkezdődik egyórás pihenőnk a Húsvét-szigeten.

Volt ott egy pár reptéri mikrobusz, ami elvitt minket egy gyors kiruccanásra a legközelebbi szoborhoz, amíg a gépet feltankolták. Hihetetlenül idegesítő volt, mert ha figyeltem volna egy nappal előbb, könnyedén visszaválthattam volna a jegyemet, és maradhattam volna még néhány napot.

Melyik a kedvenc városa? Mi az, ami a leginkább megfogja benne?

A képzeletemben Firenze, de csak a diákkori utazások, a napon fekve eltöltött isteni napok, az olcsó borok és a művészet emléke miatt. A mostanában tett utazások elhomályosítják ezeket a korai emlékeket a dugók és a szmog miatt.

Most azt gondolom, kedvenc városomnak egy egész kis helyet mondanék – Santa Fét, Új-Mexikóban. Szeretem a magas, sivatagi levegőt, a margaritát és a guacamolét, az ezüst övcsatokat és azt az érzést, hogy a kávéházban melletted ülők valószínűleg Nobel-díjasok.

Mikor stoppolt utoljára?

Körülbelül tíz évvel ezelőtt, a Rodrigez-szigeten, az Indiaióceánon. A stoppolás volt az egyetlen lehetőség a sziget körbeutazására. Nem volt tömegközlekedés, de néhány embernek volt Land Roverje, szóval csak reménykedni kellett, hogy majd arra járnak. Végül, szürkületkor egy erdőben kötöttem ki, rövidnadrágban, de moszkitóriasztó nélkül. Ennek eredményeként életem leggyötrelmesebb éjszakáját kínlódtam végig.

Melyik volt a kedvenc helye az Utoljára látható utazásain?

Madagaszkár – habár valójában ez csak olyan előzmény volt az Utoljára láthatóhoz. Szerettem az erdőket, a makikat és az emberek melegségét.

Mit tart a galaxis legérdekesebb ember alkotta építményének?

A Három-szurdoknál épülő gátat a Jangce folyón. Bár talán a "legérthetetlenebb" megfelelőbb szó volna. A gátak szinte sosem azt csinálják, amit kellene nekik, csak elképzelhetetlen pusztítást hoznak. És mégis még mindig építjük őket, és nem tehetek mást, mint hogy csodálkozom. Meg vagyok róla győződve, hogyha elég messze megyünk vissza az emberi faj történetében, akkor találunk néhány hódgént, amint éppen belopakodnak. Ez az egyetlen értelmes magyarázat.

Járt már ott?

Amióta az építkezés elkezdődött, nem voltam a Jangcénél. Soha nem akarom látni azt a borzalmat.

S a legérdekesebb természetes építmény?

Egy óriás, kétezer mérföld hosszú hal a Jupiter körüli pályán, egy megbízható beszámoló szerint a Weekly World Newsban. A kép roppant meggyőző volt, és csak azon csodálkozom, hogy jobb hírű lapok, mint a New Scientist vagy akár a The Sun nem álltak elő részletekkel. Meg kellene tudnunk.

Ha olyan helyet kellene megneveznie, ami "úgy néz ki, mintha most ejtették volna le a világűrből", melyik helyre gondolna?

Fjordlandra, Új-Zéland déli szigetén. Hegyek, vízesések, tavak és jég hihetetlen összevisszasága – azt hiszem, a legkülönlegesebb hely, amit valaha láttam.

Ha most bárhová elmehetne az univerzumban, hova menne, hogy jutna oda, kit és mit vinne magával?

Helyileg, azt hiszem, az Európára, a Jupiter tizenhat holdjának egyikére. A naprendszer egyik legtitokzatosabb égiteste, a science fiction  írók nagy kedvence, mivel egyike azon helyeknek, amelyek talán képesek lennének valamilyen életet fenntartani, és vannak bizonyos furcsaságok a szerkezetében, amik vad találgatásokhoz vezettek a bolygó esetleges mesterséges voltáról. Plusz, azokon az éjszakákon, amikor a pályák menti elhelyezkedés megfelelő, biztos remek kilátás nyílik a halra.

Az interjút készítette: Claire Smith,

Virgin.net, Ltd., 1999. szeptember 22.

Rájalovaglás

Minden ország olyan, mint egy különleges embertípus. Amerika olyan, mint egy hadviselő kamasz fiú, Kanada, mint egy intelligens, harmincöt éves asszony. Ausztrália olyan, mint Jack Nicholson. Odamegy egészen közel hozzád, és vadul az arcodba nevet, meglehetősen félelmetes és rokonszenves módon. Valójában nem is annyira ország, mint inkább egy félőrült civilizáció egyfajta vékony kérge a mérhetetlen, nyers vadság felszínén megszilárdulva, tele hőséggel, porral és szökdécselő dolgokkal.

A legtöbb ausztrál, ha az ember azt mondja nekik, hogy szereti az országukat, szárazon felnevet, és azt mondja: "Hát, ez az egyetlen hely maradt, nem igaz?", ami az a fajta ijesztő megjegyzés, amit az ausztrálok általában mondogatni szoktak. Nem tudja az ember pontosan, mit is értenek rajta, de ijesztő a dolog, hátha igazuk van.

Már csak az a tudat, hogy valahol a világ másik felén, ahol nem látjuk, ott rejtőzik ez az ország, elég felkavaró, és én mindig kifogásokat kerestem, hogy oda mehessek, még ha csak egy pillantást vethettem is rá. Véletlenül szeretem is. Legnagyobb részét még nem is láttam, de van egy hely, ahova régóta vissza akarok menni, mivel van ott egy apró, bosszantóan lezáratlan ügyem.

És alig néhány hete váratlanul megtaláltam a kifogást, amit kerestem.

Éppen Angliában voltam. Tudom, hogy Angliában voltam, mert sáros földön és vizes takaró alatt ültem az esőben, és valamilyen kibaszott zenekart hallgattam, amelyik egy piros sátorszerűségben amerikai filmslágereket játszott. Van még egy hely a világon, ahol emberek ilyet csinálnak? Akárhol? Csinálnák ezt Olaszországban? Csinálnák ezt Tierra del Fuegóban? Csinálnák ezt a Baffin-szigeten? Nem. Még Japánban, ahol pedig nemzeti időtöltés késsel kiszaggatni a saját beleiket, sem lépnék át ezt a határt.

Az eső zúgása és a trombitaszó közepette szóba elegyedtem egy megnyerőnek tűnő fickóval, akiről kiderült, hogy a húgom közvetlen szomszédja odafent Warwickshire-ben, ahova ez a felázott föld is tartozott. Martin Pembertonnak hívták, s feltalálóként és tervezőként dolgozott. Feltalált vagy tervezett dolgai között, mint mondta, volt egy-két nélkülözhetetlen metróalkatrész, egy fantasztikus, új típusú, gondolkodó kenyérpirító és egy Sub Bug is.

Udvariasan megkérdeztem, mi az a Sub Bug.

A Sub Bug, magyarázta, egy sugárhajtású, víz alatti, mopedszerű dolog. Egy kicsit olyan, mint egy delfin elülső fele. Az ember megfogja a végét, és az tíz méter mélységig lehúz a tengerbe. Emlékszem arra a részre a Tűzgolyó című filmben? Egy kicsit olyasmi, mint azok a dolgok. Korallzátonyok tanulmányozására kiváló.

Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan ezt mondta-e. Talán mondott olyasmit is, hogy "azúrkék tenger" és "áttetsző mélységek". Lehet, hogy nem, de ilyen kép alakult ki bennem, ahogy ott ültem a tomboló viharban, és néztem, ahogy egy elszabadult esernyő tovabukfencezik a zenekar mellett.

Ki kellett próbálnom egyet. Ezt Martinnak is megmondtam. Talán még birkóztam is vele a földön, és a légcsövére is térdeltem, őszintén szólva egy kicsit minden olyan homályos volt, mindenesetre azt mondta, örömmel megengedi, hogy kipróbáljam. A kérdés csak az volt, hol. Bárhol kipróbálhattam volna, akár a helyi uszodában is. Nem. A trükk az volt, hogy Ausztráliába menjek kipróbálni, a Nagy-korallzátonyra. De kellett valami indok, ha rá akartam venni valami szerencsétlen magazint, hogy fizesse ki az utamat, ami – higgyék el – az utazás egyetlen módja.

Aztán eszembe jutott az ausztráliai befejezetlen ügyem.

Van egy sziget a Pünkösd-szigetcsoportban, a zátony déli részén, ahol egyszer, úgy tíz évvel ezelőtt rövid időt töltöttem. Elég borzasztó hely volt, a neve Hayman-sziget. A terület maga gyönyörű volt, de a nyaralóhely, amit ráépítettek, az nem, és én véletlenül kerültem oda, kimerülve, egy írói körút végén. Utáltam. Az ismertetőt teletömték olyan szavakkal, mint "nemzetközi" és "pompás" és "előkelő", és mindez a pálmafákból áradó muzakot és alkalmi álarcosbálokat jelentett minden este. Nappal egy medence melletti asztalnál ültem tequilától elázva, és a szomszédos asztaloknál folyó beszélgetéseket hallgattam, melyekben többnyire nehéz rakományú járművek közlekedési baleseteiről volt szó. Esténként bizonytalanul visszavonultam a szobámba, hogy elkerüljem a megőrült, részeg ausztrálok látványát, akik fűszoknyában vagy cowboykalapban, vagy akármiben, ami az aznap esti aktuális téma volt, végigtombolták az éjszakát, miközben én a Mad Maxet néztem videón. Erre is jellemző volt a sok közlekedési baleset, melyek közül számtalanban nehéz rakományú jármű is szerepelt. Egyszerűen nem találtam semmit, amit olvashattam volna. A hotel boltjában két tűrhető könyv volt – mind a kettőt én írtam.

Egyetlen alkalommal beszélgettem egy ausztrál párral a parton. Így szóltam: "Helló, a nevem Douglas, nem utálják a muzakot?" Azt válaszolták, hogy nem, ami azt illeti. Úgy gondolták, hogy nagyon finom, nemzetközi és előkelő. Egy birkafarmon éltek Brisbane-től 850 kilométerre nyugatra, ahol az égvilágon semmit sem hallanak. Azt mondtam, az bizonyára nagyon szép hely, mire ők, hogy inkább unalmas egy idő után, és hogy egy kis lágy muzak gyógyír a számukra. Nem kívántak egyetérteni velem abban, hogy az olyan, mintha löncshúskonzervet tömnének az ember fülébe egész nap, és egy idő után beszélgetésünk elhalt.

Elmenekültem a Hayman-szigetről, és egy könnyűbúvárcsónakon kötöttem ki a Hook zátonynál, ahol életem legjobb hetét töltöttem korallokat tanulmányozva, s különböző halakkal, delfinekkel, cápákkal, sőt egy bálnával is búvárkodtam.

Csak azután hallottam, miután elhagytam a Hayman-szigetet, hogy valami igazán fontosat elmulasztottam. Egy kis öböl bújt meg a sziget másik oldalán, a Mantarája-öböl, ami tele volt – ki nem találják – mantarájákkal: óriási, méltóságteljes, víz alatt repülő szőnyegekkel, a világ egyik legszebb állataival. A fickó, aki ezt elmondta, azt is hozzátette, hogy olyan szelíd és jóindulatú teremtmények, hogy azt is megengedik, hogy az ember a víz alatt a hátukon lovagoljon.

És én ezt kihagytam. Tíz évig rágódtam emiatt.

Időközben azt is hallottam, hogy maga a Hayman-sziget a felismerhetetlenségig megváltozott. Felvásárolta az Ansett ausztrál légitársaság, akik tömérdek pénzt költöttek arra, hogy muzak áradjon a pálmafákból, és a nyaralóhelyet olyan hellyé változtassák, ami nemcsak nemzetközi és pompás és előkelő és így tovább, hanem lélegzetelállítóan drága és – minden jel szerint – nagyon kellemes is.

Na, itt fordul meg a történet, gondoltam én. Írok egy cikket arról, hogy milyen Sub Buggal kimenni a Hayman-szigetre, találkozni egy barátságos mantarájával, és gyakorlatilag egy összehasonlító próbautat tenni.

Na már most, minden értelmes és racionális ember azt mondhatná, hogy ez egy teljesen hülye ötlet volt, és valóban, sokan ezt is mondták. Ennek ellenére ez az a cikk: összehasonlító próbaút egy víz alatti propeller meghajtású, kék és sárga, egyszemélyes Sub Bug és egy óriás mantarája között.

Sikerült vajon? Lehet egy tippjük.

Az ötlet teljesen fatális irrealitása akkor hasított belém élesen, amikor a Sub Bug óriási, ezüstösen csillogó, negyvenkilós dobozát néztük a Hamilton-sziget repülőterén, ahogy keresztülgurítják a kifutópályán. Rádöbbentem, hogy óriási különbség van aközött, hogy Angliában azt mondom az embereknek, hogy elmegyek Ausztráliába összehasonlító próbautat tenni egy Sub Bug és egy mantarája között, vagy hogy Ausztráliában azt mondom az embereknek, hogy jöttem összehasonlító próbautat csinálni stb. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy különösen idióta angol, akit mindenki utálni fog és meg fog vetni, és mutogatni fog rá, és mulatni fog rajta és kigúnyolja.

Jane, a feleségem, nyugodtan elmagyarázta nekem, hogy mindig teljesen paranoiás leszek, amikor elfáradok a hosszú repülőutaktól, szóval miért nem iszom valamit, és nyugszom meg.

A Hamilton-sziget tökéletes példája annak, hogy mit nem szabad csinálni egy gyönyörű, trópusi szigettel a világ egyik legnagyobb természeti csodájának határán, mégpedig ráépíteni egy förtelmes, sokemeletes, ócska épületet, és sört és pólókat és képeslapokat árulni, amik azt mutatják, milyen szép is volt minden, mielőtt a képeslapboltok megnyíltak. Mindenesetre csak néhány percet leszünk ott. A Sun Goddess ott várt ránk a reptér mellett a mólón, egy olyan elbűvölő, csillogó, fehér hajó, amin James Bond mindig rettenetesen sok időt tölt – figyelembe véve, hogy ő tulajdonképpen egy köztisztviselő. Azért üzemeltették, hogy a Hayman-szigetre igyekvő vendégeket átvigye, és ez volt az első jele annak, hogy a hely mennyire megváltozott.

Szívélyesen felvezettek minket a fedélzetre. A legénység egyik tagja pezsgővel kínált, míg egy másik őrt állt a légkondicionált belső részbe vezető üveg tolóajtóknál.

Az volt a dolga, hogy kinyissa nekünk az ajtókat. Elmondta, hogy ez azért vált szükségszerűvé, mert az ajtók sajnálatos módon nem nyílnak ki automatikusan, amikor az ember odaér, és néhány japán vendég percekig állt előttük, növekvő zavarban és rémületben, amíg valaki kézzel ki nem nyitotta nekik.

Az út – a tűző napon erőtlenül siklani a sötét és csillogó tengeren – körülbelül egy óráig tartott. Néhány kisebb, buján zöld sziget úszott el a távolban. Néztem, ahogy a hajó mögött a víz hullámokat vet, szürcsölgettem a pezsgőmet, és egy régi hídra gondoltam, amit Sturminster Newtonban láttam, Dorsetben.

Még mindig rajta van az az öntöttvas felirat, ami mindenkit figyelmeztet, hogy a híd bármilyen formában való rongálása deportálást von maga után. Ausztráliába. Na most, Sturminster Newton egy kedves kis város, de azért megdöbbent, hogy a híd még mindig áll.

Jane, aki sokkal jobban tud útikönyveket olvasni, mint én (én mindig a visszaúton olvasom őket, hogy lássam, mit hagytam ki, és ez gyakran egészen sokkoló), felfedezett valami csodálatosat a könyvben, amit olvasott. Tudtam-e, kérdezte, hogy Brisbane-t eredetileg fegyenctelepként alapították azoknak az elítélteknek, akik Ausztráliába érkezésük után újabb bűntettet követtek el?

Jó félórán át elcsemegézgettem ezen az egyetlen információmorzsán. Csodálatos volt. Ott ültünk mi, britek, szegény, szürke, elázott teremtmények, összegyűltünk a mi szürke, északi egünk alatt, ami úgy szivárog, mint egy avas konyharuha, és szorgalmasan küldtük azokat, akiket keményen meg akartunk büntetni, a Tasmán-tenger partjára, a Nagy-korallzátony déli részéhez, ülni a vakító napfényben és esetleg szörfözni egy kicsit. Nem csoda, ha az ausztráloknak van egy sajátos mosolyuk, amit külön a briteknek tartanak fent.

A tengerről a Hayman-sziget lakatlannak tűnt, csak egy nagy, zöld hegy a sötétkék tengerben, sápadt partrészekkel szegélyezve. Csak egészen közelről lehetett észrevenni a pálmafák alatt megbújó hosszú, lapos hotelt. Szinte sehonnan sincs rá jó rálátás, hiszen gyakorlatilag elárasztják az óriási, buja cserepes növények. Ott kígyózik a zöldben: oszlopok, szökőkutak, árnyékos terek, napozók, diszkrét kis üzletek, sokkolóan drága apróságokkal a tervező címkéjével, amit aztán gondosan el kell távolítanod, és nagy medencékkel.

Mesébe illő volt. Azonnal beleszerettünk. Pontosan az a fajta hely volt, amiért húsz évvel ezelőtt mindenkit megvetettem volna, ha odamegy. Az egyik legnagyszerűbb dolog az öregedésben és az ingyenes potyanyaralásokban való részesedésben, hogy olyan dolgokat csinálhat az ember, amiért régebben megvetett másokat: olyan napszemüvegben ülni a napozón, ami körülbelül egyéves ösztöndíj összegébe került, groteszk élvezeteket rendelni a szobaszerviztől, hagyni, hogy a készséges személyzet kényeztesse és kiszolgálja az embert, akik – és most figyeljenek, ez egy nagyon fontos és jelentős része annak, ami a Hayman-szigeten történik az emberrel – nemcsak azt mondják, "Semmiség", amikor az ember megköszöni nekik, hogy újratöltötték a pezsgőspoharát, hanem azt mondják, "Semmiség az egész". Komolyan és őszintén akarják, hogy úgy érezze magát az ember, pontosabban én, nem ám akármelyik kövér fószer, aki itt fekszik szalmakalapban, hanem én, személyesen, hogy nincs semmi ezen a legeslegjobb világon, ahova eljöttél, ami miatt aggódnom kellene bármilyen formában, egyáltalán. Tényleg. Tényleg. Még csak meg sem vetünk. Tényleg. Semmiség az egész.

Bárcsak igaz lenne. De aggódhatok a Sub Bugom miatt, természetesen. Ez az óriási dolog, amit tízszer messzebb cipeltem, mint Mózes vezette Izrael gyermekeit, csak azért, hogy összehasonlítsam egy mantarájával mint víz alatti közlekedési eszközt. Szép csendesen lehozták a hajóról az óriási, ezüstszínű dobozában, és betették a búvárközpontba, ahol senki sem láthatja meg vagy jöhet rá a céljára.

Megszólalt a telefon a szobánkban. A szoba – véletlenül roppant kellemes volt. Biztosan odáig vannak, hogy hallhassák, milyen volt a szoba, hiszen az Önök költségén tartózkodtunk ott. Nem volt hatalmas, de nagyon kényelmes és napos és kaliforniai pasztellképekkel ízlésesen díszített. Kedvenc helyünk a tengerre néző erkély volt, mivel elektromos gombbal állítható volt a napellenzője. A gombnak két állása volt. Állíthattuk AUTOMATÁ-ra, amikor is a napellenző automatikusan lejjebb süllyedt, ha megjelent a nap, vagy állíthattuk KNÉZIVEZÉRLÉS-re (sic!) is, amely esetben – feltehetően egy nagydarab, szekrényvállú sportriporter kezelte a dolgot. Ezt borzasztóan szórakoztatónak találtuk. Csak nevettünk és nevettünk és nevettünk, és ittunk még egy üveg pezsgőt, és aztán tovább nevettünk, és aztán megszólalt a telefon.

– Nálunk van a Sub Bug – mondta egy hang.

– Ó, igen – mondtam én. – Igen, a... ööö..., a Sub Bug. Nagyon köszönöm. Rendben van ez így?

– Semmiség az egész – mondta a hang. – Ó. Rendben.

– Tehát ha úgy gondolja, jöjjön ki reggel a búvárközpontba. Leellenőrizhetjük, megnézhetjük, hogyan működik, van-e valamire szüksége, kivihetné egy körre, amit csak szeretne. Mindent tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk.

– Ó. Köszönöm. Nagyon köszönöm. – Semmiség az egész.

A hang nagyon barátságos és biztató volt. Az utazás okozta paranoiám egy kicsit alábbhagyott. Lementünk vacsorázni.

Az üdülőben négy étterem volt, és mi a keleti-tengeri éttermet választottuk. A tenger gyümölcsei Ausztráliában jórészt barramundiból, Morton-öbölbeli bogarakból és minden másból álltak.

– A Morton-öbölbeli bogarak – mondta mosolygó kínai pincérnőnk – olyanok, mint a homárok, csak ekkorák. – És két mutatóujjával jelezte a körülbelül nyolc centi nagyságot. – Betörjük a fejüket. Van nagyon finom. Kedvelni fog.

Annyira azért nem kedveltük. Az étterem nagyon ízlésesen, japán stílusban, feketével és fehérrel volt díszítve, de a vacsora jobban nézett ki, mint amilyen az íze volt, és muzakot játszottak hozzá. Egy pillanatra megéreztem a régi, természetes Hayman-sziget szellemét, ahogy keresztüllopódzik új, elbűvölő, ízléses otthonán. A másik három étterem polinéz, olasz és francia volt, ez utóbbi a La Fontaine, a legdrágább, amit utolsó esténkre tartogattunk a négyből, bár gyötrő kétségeink voltak ezzel kapcsolatban. Általában szeretem a helyi konyhát, hacsak nem vagyok Walesben, és a francia konyhaművészet áttelepítésének a gondolata nem töltött el bizalommal. Mindenesetre nyitott akartam lenni, mivel tény, hogy életem egyik legjobb vacsorája párolt rák és chateaubriand-zebu volt, amit egy francia iskolán felnőtt szakács tálalt fel Madagaszkár déli részén. De akkor a franciák uralták Madagaszkárt hetvenöt éven át, s a konyhaművészet gazdag örökségét és borzalmas bürokráciát hagyományoztak rájuk. Elhatároztuk, hogy aznap este legalább benézünk a La Fontaine-be. Ahogy arrafelé vettük az utunkat, gyönyörűen lefektetett szőnyegek hektárjain sétáltunk keresztül, hangversenyzongorák, csillárok és XVI. Lajos korabeli bútor utánzatok mellett haladtunk el. Azt vettem észre, hogy a fejemben lázasan kutatok valami emlék után, bármilyen apró legyen is, amit arról hallhattam, hogy valamilyen tizennyolcadik századi francia szakadár udvart alapítottak itt, a Nagy-korallzátonynál. Megkérdeztem Jane-t, aki történész, és biztosított róla, hogy rendkívül ostoba vagyok, és így el is mentünk aludni.

Másnap reggel, igazából minden reggel, hajszálpontosan hét harminckor ébredtünk, egy sirály jóvoltából, ami letelepedett az erkélyünkre, és előadta szokásos, kora reggeli, ébresztő rikoltozását. Reggeli után kimentünk a búvárközpontba, ami körülbelül fél mérföldre volt a hoteltől, és találkoztunk Ian Greennel.

Ian telefonált előző reggel. Ő felelt minden búvárcuccért Haymanon, és nehezen lehetett volna nála segítőkészebb és barátságosabb fickót elképzelni. Megkaptuk a kicsomagolt Sub Bugot, és megvizsgáltuk a csillogó napsütésben.

Ahogy mondtam, olyan alakja van, mint egy delfin elülső felének. A teste kék és az eleje felé van két sárga uszony rajta, mindkét oldalán egy-egy, amivel néhány foknyit lehet mozgatni a Sub Bugot felfelé és lefelé. A végén van két nagy kapaszkodó, amibe fogódzkodik az ember, ahogy a Sub Bug húzza a vízben. Az ujjainál van néhány gomb, amivel működtethető és ellenőrizhető a lejtése és emelkedése. Belül van egy sűrített levegővel töltött henger – egy sima könnyűbúvárhenger –, ez adja az energiát a két propeller megforgatásához, ami előre viszi a Bugot, és emellett egy rugalmas csövön keresztül levegőt vezet le a szabadon lebegő légzőfejbe. A légzőfej az, amit a szájában tart az ember búvárkodás közben, és azon keresztül vesz levegőt. A lényeg ebben a megoldásban az, hogy csak maszkra és uszonyokra van szükség, nem kell külön légzőkészüléket cipelnie az embernek a hátán, mert a levegőt közvetlenül a Sub Bugból kapja. A Bugot úgy tervezték, hogy csak bizonyos mélységig lehet lemenni vele, annál lejjebb nem működik. Egyébként a maximális mélység harminc láb.

Ian kapott egy csomó faxot Martin Pembertontól arról, hogyan használja a gépet, és elég magabiztos volt ezzel kapcsolatban.

– Semmiség az egész – mondta és megkérdezte, mit terveztem. Mondtam, hogy ki lehetne vinni esetleg egy kisebb, helyi próbára, mielőtt kivisszük a mély vízbe. – Semmiség – mondta.

Mondtam, hogy utána esetleg elvihetnénk a rendes búvárkirándulásra, ami másnap reggel indult a szigetről.

– Semmiség – mondta.

– Tehát akkor először kipróbálom egy kicsit, hozzászokom, és körbeúszom vele a zátonyt.

– Semmiség – mondta.

– És aztán... ööö... – mondtam –, a cikk miatt, amit meg kell írnom, ami egyébként egyfajta összehasonlító próbaút, ugyanezt ki szeretném próbálni egy mantaráján.

– Semmi esetre sem – mondta. – Egyáltalán szó sem lehet róla.

Azt hiszem, ezt előre kellett volna látnom.

Vagy talán jobb is, hogy nem láttam előre. Ha láttam volna, nem álltam volna ott félig vizes ruhában bámulva a Tasmántengert, és azt gondolva, "Ó, a francba". Az islingtoni irodámban ültem volna hasztalan, és azon morfondíroztam volna, vajon "dolgoztam-e" már eleget ahhoz, hogy megérdemeljek egy süteményt.

Az ábra nagyon egyszerű" volt. Mivel már két évet dolgoztam ökológiai projekteken, a legelső dolog, amit észre kellett volna vennem, hogy nem bántom az állatokat. Lehet, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor először hallottam róla, még rendben volt, ha az ember megpróbált felülni egy mantarájára, de ma már nincs. Ki van zárva. Nem nyúlunk a zátonyhoz. Nem veszünk el semmit. Se kagylót, se korallt. Nem fogdossuk a halakat, esetleg néhányat, amelyeket lehet etetni. És semmi esetre sem próbálunk meg mantarájákon lovagolni.

– Egyébként szinte semmi esélye nem lenne a közelükbe menni – mondta Ian. – Nagyon félénk teremtmények. Gondolom, régebben egy-két fickónak sikerült lovagolnia rajtuk, de képzelem, milyen nehezen. Ám ma már ezt egyszerűen nem engedhetjük meg.

– Nem – feleltem eléggé zavarban. – Higgye el, megértem. Csak nem gondoltam bele igazán, azt hiszem.

– De elszórakozhatunk kicsit a Sub Buggal – mondta Ian. Semmiség. Csinálhatunk néhány képet is. Pokolian jó az a gép, ami magánál van.

Most megint egy elég zavarba ejtő részhez értünk a történetben, amiről egészen eddig mélyen hallgattam. Néhány nagyon kedves ember a Nikonnál, Angliában kölcsönadott nekem erre az útra egy vadonatúj nikonos AF SR víz alatti, automata fényképezőgépet, ami úgy 15 000 font értékű, és a világ legszexisebb, legkívánatosabb és legmesésebb fényképezőgép-felszerelése. Ez a fényképezőgép egyszerűen csodálatos, briliáns technológiával készült. Tényleg. Ha az ember akar készíteni egy víz alatti felvételt, ez tökéletes hozzá. Bámulatba ejtő egy gép. Hogy miért mondom el ezt így? Nos, sokat dolgozom számítógéppel, és mivel megszoktam a Macintosht, szinte sosem veszem a fáradságot, hogy elolvassam a használati utasítást ezért arra sem vettem igazán a fáradságot, hogy elolvassam a fényképezőgép használati utasítását.

Erre akkor döbbentem rá, amikor visszakaptam a filmeket. Kérem – én igazán nem akarok semmi mást mondani, mint hogy nagyon szépen köszönöm, Nikon. Igazán félelmetes fényképezőgép, és remélem egy nap majd újra kölcsönkérhetem. Többet nem említem a fényképezőgépet ebben a cikkben.

Kivittünk egy gumicsónakot egy tízpercnyire lévő, apró, lakatlan szigetre. Ian és én egy boldog órát töltöttünk azzal, hogy a Buggal körbehócikáztunk. Megküzdöttünk néhány problémával – homokszem egy szelepben, és így tovább. Rájöttünk, hogy nagyon sekély vízben, ha ár ellen kell dolgoznia, a Bug nem megy túl jól. Nos, holnap majd mélyebbre visszük. Jane a strandon napozott és olvasott. Egy idő után beszálltunk a csónakba, és visszamentünk Haymanra. Nem olyan érdekes történet, azt hiszem, csak azért említettem, mert olyan élénken emlékszem rá, és néha érzem ezt a hiányosságát egy-két helynek, például Islingtonnak, hogy nincs egy apró sziget a közelben, ahol a délutánt azzal lehet tölteni, hogy egy Sub Buggal körbe hócikázunk. Csak egy csipkelődő gondolat, nem más. Még egy rendes hidunk sincs, amit megrongálhatnánk.

Másnap reggel körülbelül tízen voltunk a búvárcsónakban. A hotel olyan hatalmas és átláthatatlan volt, hogy nem túl gyakran futott össze az ember a többi vendéggel, de érdekes volt észrevenni, hogy mennyi köztük a japán. Nemcsak hogy japánok, hanem olyan japánok, akik sűrűn fogták meg egymás kezét és néztek egymás szemébe. Hayman, mint rájöttünk, a japánok kedvelt úti célja volt a mézeshetek eltöltésére.

A Sub Bugot a csónak végére erősítették, és én úgy ültem, hogy szemmel tarthassam, amíg a zátonyig tartó egyórás utat megtesszük. A Korallzátony szigetei közül jóformán egyik sincs magán a zátonyon, kivéve a Heron-szigetet. Csak csónakkal lehet odajutni. Nagyon izgatott voltam. Eltekintve néhány medencékben folytatott emlékeztető merüléstől, évek óta ez volt az első rendes könnyűbúvárkodásom, és véleményem szerint a búvárkodás a repüléshez legközelebb álló dolog. És aki hat láb öt hüvelyk magas és kevésbé légies, mint mondjuk – véletlenszerűen kiválasztva egy nevet – Wales hercege, annak a súlytalanság érzése eksztázisszerű. Ráadásul a visszaúton általában hányni szoktam, ami kiváló étvágygerjesztő.

Elértük a zátonyt, lehorgonyoztunk, felvettük a búvárruhánkat, és felkészültünk a merülésre. Apály esetén a zátony többnyire megtöri a víz felszínét. Még sétálni is lehet rajta, bár ezt most nem javasolják az esetleges rongálódás miatt. De a zátonynál való merülés még magas vízállásnál sem nehézbúvárkodás jellegű. A látnivaló legnagyobb része a felső tíz méteren helyezkedik el, és nemigen van miért húsz méternél mélyebbre merülni. A legnagyobb mélység, ahova egy sportbúvár merülhet, harminc méter, de tényleg nincs igazán értelme. Olyan mélységben már inkább csak csupasz sziklák vannak, mint korallok és Boyle törvénye értelmében odalenn gyorsabban fogy a levegő. És a felszínen is hosszabb ideig kell tartózkodni két merülés között, ha nem akar az ember keszonbetegséget kapni. A Sub Bug biztonságos, maximum tízméteres mélységben tart.

Először egy sima merülést akartam végrehajtani, hogy egy kicsit belejöjjek. Kettesével felcsatoltuk a maszkunkat és a légzőfejünket, megtettük a Nagy Lépést a csónak hátsó részében lévő merülőpontról, és buborékkitörés közepette elmerültünk a vízben. Egy lehorgonyzott búvárcsónak mindig nagy feltűnést kelt a halak körében, mivel – általában helyesen – élelmet remélnek. Szerencsés esetben láthatunk maori ajakoshalakat, amelyek Samsonite bőrönd nagyságú, különösen halvány, olajzöld teremtmények. Nagy, kiugró szájuk és széles, előreugró homlokuk van, de a maori név oka – bármely ausztrál védekezően biztosítaná róla az embert – valami kis festékfolt a homlokukon. Az ausztrálok már nem rasszisták.

Csak néhány ajakoshal volt a csónak körül, és én elkövettem azt a hibát, hogy közéjük és a csónakról vízbe dobott kenyér közé kerültem. Az állatok kedélyesen elsuhantak mellettem, hogy megszerezzék az eledelt.

A csónak mögötti hatalmas térben és fényben lesüllyedtem a zátonyra, és hagytam magam sodródni körülötte egy kicsit, hogy újra hozzászokjak a víz alatti körülményekhez, aztán felmentem a csónakhoz, hogy lehámozzam magamról a palackokat és összeszedjem a Sub Bugot. Iannal együtt beleeresztettük a vízbe. Elhelyezkedtem a gép mögött és elindítottam. A könynyűbúvárkodás egy különös jellemzője, hogy az ember a ruhát és a felszerelést iszonyúan nehéznek, ormótlannak és esetlennek érzi a szárazon – ez az, ami sokszor elriasztja a búvárkodáshoz amúgy kedvet érzőket –, de amint lemerül a víz alá, minden olyan simán és könnyen megy, csak az a trükk, hogy a lehető legkevésbé erőltesse meg magát az ember a minél kevesebb oxigénfelhasználás érdekében. Definíciószerűen ez a létező legkevésbé aerobikos sport. Nem lesz tőle fitt az ember.

Először nagyon csalódott voltam, hogy a Sub Bug nem húz gyorsabban, mint ahogy úszni tudok. Finoman haladtunk lefelé, de amint újra hozzászoktam a lassúsághoz, ahogy minden történik a víz alatt, kezdtem élvezni a hosszú, lassú, balettszerű köröket. Teljesen kinyújtóztam a gép mögött ahelyett, hogy a rendes pozícióban úsztam volna az oldalamhoz vagy a mellemhez szorított karokkal. A zátony körvonalának követése olyan volt, mintha hiperlassan síeltem volna – ez szinte már egy zen-gondolat. Roppantul élveztem, bár tizenöt percnyi kísérletezés után kezdtem úgy érezni, hogy kimerítettem a lehetőségeket, és vártam, hogy ismét saját erőmből úszhassak. Azt hiszem, talán ez a legtökéletesebb szerkezet azoknak, akik ki akarják próbálni a búvárkodást, de nem akarnak bajlódni azzal, hogy megtanulják használni a felhajtódzsekiket, és így tovább.

Visszatértem a csónakhoz, és kiemeltük a gépet a vízből. Nos, kipróbáltam a Sub Bugot. De ebéd közben végig abszurd összehasonlító próbaúttervem teljes összeomlásán rágódtam. Gondolataimat végül megosztottam Iannal és Jane-nel is.

– Azt hiszem, az összehasonlító próbautat elméleti alapon kell végiggondolnunk – mondtam. – És ki kell osztanunk néhány pontot. Nyilvánvalóan a Sub Bug nyer pár pontot azzal, hogy bizonyos mértékig szállítható. Felteheted egy repülőre, amit viszont nem tennél meg egy mantarájával, legalábbis azzal nem, amelyiket szereted, és azt gondolom, elméleti síkon minden mantaráját szeretjük, ugye? A mantarája várhatóan gyorsabb és fordulékonyabb, és nem kell rajta húszpercenként újratölteni a tankot. De a legtöbb pont azért illeti meg a Sub Bugot, mert ténylegesen ráülhetsz. Úgy gondolom, ennek sokat kell érnie, ha közlekedési eszközként beszélünk róla. De járjuk még egyszer körbe az egészet. Az ok, amiért ténylegesen nem lehet lovagolni egy mantaráján, erősen ökológiai kérdés, és tisztán ökológiai kritériumok alapján a mantarája fényes győzelmet arat. Sőt minden olyan közlekedési eszköz, amelyet effektíve nem lehet használni, jelentős ökológiai haszon, nem gondoljátok?

Ian egyetértően bólogatott.

– Most már tovább olvashatom a könyvemet? – kérdezte Jane.

A délutáni merülésnél Ian azt mondta, másfelé akar elvinni a csónaktól. Megkérdeztem, miért, mire ő csak nézett semmitmondóan. Követtem a vízbe, és lassan a zátony egy új része felé vettük utunkat. Amikor elértük, a zátony sík teteje úgy négy lábbal volt a víz szintje alatt, és a napfény halványan játszadozott az agykorallok, az agancskorallok, a vízipáfrányok és a szellőrózsák különleges alakján és színein. Amit a víz alatt lát az ember, gyakran csak a víz feletti dolgok eltúlzott paródiájának tűnik. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt először merültem le a Korallzátonynál, azt gondoltam, ez az a sok vacak, amit az emberek a kandallópárkányukra tettek az ötvenes években. Eltartott egy ideig, mire megszabadultam attól az érzéstől, hogy a zátony egy giccslerakat.

Egy csomó halnak sosem tanultam meg a nevét. Mindig magoltam őket a hajón, aztán egy héttel később elfelejtettem. De a formák és a mozgás lélegzetelállító változatosságának vizsgálata órákig magával tudott ragadni, vagy tudott volna, ha az oxigén engedi. Ha nem volnék ateista, azt hiszem, katolikusnak kellene lennem, mert ha nem a természetes szelekció erői formálták a halakat, akkor minden bizonnyal egy olasz volt.

Lassan haladtam előre a sekély vízben. Néhány lábbal előttem a zátony széles völggyé tágult. A völgy alja széles, sötét és lapos volt. Ian errefelé irányította a figyelmemet. Nem tudtam, miért. Olyan helynek tűnt az egész, ahonnan hiányoznak az érdekes korallok. És aztán, ahogy néztem, a völgy egész fekete alja lassan felemelkedett, és elkezdett finoman az ellenkező irányba siklani. Ahogy mozgott, a széle fodrozódott, és láthattam, hogy az alja tiszta fehér. Megdermedtem a felismeréstől, hogy amit nézek, az egy nyolc láb széles, hatalmas mantarája.

Egy nagy lendületű széles fordulattal eltűnt a mélyebb vizekben. Úgy tűnt, lélegzetelállítóan lassan mozog, és el voltam szánva, hogy követem. Lejjebb mentem a zátony oldalán. Ian intett, hogy ne ijesszem meg, csak lassan mozogjak. Hamar rájöttem, hogy a mérete megtévesztő, és sokkal fürgébben mozog, mint gondoltam. Újra feltűnt a zátony szélénél, és most jobban láthattam az alakját. Durván gyémánt formája volt. A farka nem volt hosszú, mint egy közönséges mérges rájáé. A legkülönösebb a feje volt. Ott, ahol az ember a fejét várta, inkább olyan volt, mintha egy részt kiharaptak volna belőle. A két legelső pontból – a harapás külső széleiből, ha értik, mire gondolok – két szarv állt ki, lefelé hajolva. És mindegyik szarv végén volt egy nagy fekete szem.

Ahogy mozgott, csillogó és hullámzó szárnyakkal hajtva magát a vízen keresztül, úgy éreztem, a leggyönyörűbb, legistenibb dolgot figyelem, amit csak valaha láttam. Néhányan úgy írták le őket, mint élő lopakodó bombázókat, de ez túl gonosz kép ahhoz, hogy ilyen fenséges, könnyed és jóindulatú teremtményekre lehessen vonatkoztatni.

Követtem, ahogy a zátony külső felén úszott. Nem tudtam elég jól és gyorsan követni, de olyan széles fordulatokat tett, hogy relatíve csak kis távolságokat kellett megtennem, hogy ne veszítsem szem elől. Kétszer vagy talán háromszor is körbeúszta a zátonyt, aztán végül eltűnt, és azt hittem, végleg elveszítettem. Megálltam és körülnéztem. Nem. Egyértelműen elment. Elszomorodtam, de a gyönyörűségtől, hogy mit láttam, felderültem. Aztán észrevettem egy árnyékot, ami a tengerfenéken, látómezőm perifériáján mozgott. Felnéztem, s elállt a lélegzetem attól, amit aztán láttam.

A mantarája ott lebegett a zátony tetején, éppen felettem, csak most még két másik úszott a nyomában. A három hatalmas teremtmény együtt, egy vonal tökéletes, hullámzó harmóniájában, mintha valami láthatatlan hullámvasút pályáját követték volna, gyorsítottak és lassítottak, amíg végül belevesztek a víz sötétlő mélységébe.

Aznap este nagyon csendes voltam, amikor a Sub Bugot visszapakoltuk ezüstszínű dobozába. Megköszöntem Iannak, hogy megtaláltuk a mantaráját. Mondtam neki, tényleg megértettem, hogy nem szabad lovagolni rajtuk.

– Ó, semmiség, barátom – mondta ő. – Semmiség az egész.

1992

Kik a kedvenc írói?

Charles Dickens, Jane Austen, Kurt Vonnegut, P. G.Wodehouse, Ruth Rendeli.

Naplemente Blandingsben

Ez P. G. Wodehouse utolsó – befejezetlen – könyve. Nemcsak abban az értelemben befejezetlen, hogy azok számára, akik szerették őt és műveit, hirtelen, szívfacsaróan véget ért a közepén, de abban a fontosabb értelemben is, hogy maga a szöveg szintén befejezetlen. Wodehouse számára az első vázlat a történet alapvető elemeinek rendszerezéséről szólt – a cselekmény szerkezetét, szereplőit és jövés-menéseit, a hegyeket, amelyeket megmásztak és a sziklákat, amelyekről leestek. Az írás következő szakasza – a könyörtelen javítás, csiszolás és finomítás – tette munkáit valóságos nyelvi csodákká. Amikor könyvet írt, a lapokat hullámvonalban kitűzte a dolgozószobája falára. Azokat az oldalakat, amelyeket jónak érzett, magasabbra tűzte, amelyek pedig további munkát igényeltek, alacsonyabbra kerültek. Az volt a célja, hogy a teljes kézirat képmagasságba kerüljön, mielőtt leadja. A Naplemente Blandingsben nagy részét valószínűleg még mindig takarják a széktámlák. Folyamatban lévő munka volt. Számos sora inkább csak helykitöltő egy későbbi változat számára – a káprázatos képek és hasonlatok számára, amelyek az oldalakat a plafonig repítenék.

Egyébként megtalálják itt Wodehouse hatalmas tehetségének nyomait? Nos, hogy őszinték legyünk, nem. Nemcsak azért, mert ez folyamatban lévő munka, hanem azért is, mert Wodehouse a könyv írásakor – ne szépítsük – kilencvenhárom éves volt. Abban a korban járt, amikor, azt hiszem, az embernek joga van ahhoz, hogy legjobb munkái már mögötte legyenek. Bizonyos értelemben Wodehouse-t arra ítélte fantasztikusan hosszú élete (abban az évben született, amikor Darwin meghalt, és még javában dolgozott azután, hogy a Beatles feloszlott), hogy végül Pierre Menard-t játsszon saját Cervanteséhez. (Ezt nem fogom most lábjegyzetelni. Ha nem tudják, miről beszélek, olvassák el Jorge Luis Borges Pierre Menard, a Don Quijote szerzője című rövid történetét. Mindössze hat oldal, és képeslapot fognak nekem küldeni, hogy megköszönjék, hogy felhívtam rá a figyelmüket.) De az ember el akarja olvasni a Naplementét a teljesség kedvéért és azért a befejezetlenségéből fakadó érzésért, hogy hirtelen és váratlanul közel kerülhet az éppen dolgozó Mesterhez – egy kicsit olyan, mint látni, ahogy festékesedényeket és állványokat cipelnek ki-be a Sixtus-kápolnába.

Mester? Hatalmas tehetség? Ó, igen. Az angol nyelv egyik legnagyobb öröme az a tény, hogy az egyik legnagyszerűbb használója, minden idők és tabellák egyik legelső helyezettje, igazi mókamester volt. Bár ennek talán nem is kéne olyan meglepőnek lennie. Ki más lenne még ott? Austen, természetesen, Dickens és Chaucer. Az egyetlen, aki képtelen volt, hogy tréfával mentse az irháját, Shakespeare.

Ugyan már, legyünk egy pillanatra őszinték és merészek. Nincs rosszabb, mint egy bizonyos típusú angol színész, ahogy hősiesen próbál ripacskodni mondjuk Dogberryként a Sok hűhóban. Reménytelen. Még fátylat is boríthatunk az egész görcsös ügyre azzal, hogy a komikai eszközt, amit alkalmaz, malapropizmusnak nevezzük – Sheridan karaktere, Mrs. Malaprop után, aki ugyanezt teszi A riválisokban, csak tréfásan. És nincs értelme azt mondani, hogy ehhez bármi köze lenne annak, hogy Shakespeare a tizenhatodik században írt. Mi a különbség? Chaucernek nem okozott gondot, hogy pokolian vicces legyen valamikor a tizennegyedik században, amikor a helyesírás még szörnyűbb volt.

Talán amiatt határoztunk úgy, hogy a humorérzék nem számít, hogy legnagyobb írózsenink képtelen volt vicces lenni. Ami elég kemény Wodehouse-ra nézve (nem mintha érdekelte volna), hiszen minden zsenialitása abból állt, hogy vicces volt, és olyan szellemesen volt vicces, hogy beárnyékolta a puszta költészetet. Az a pontosság, amivel egy szó minden vonatkozását egyszerre használta – a jelentését, a hangszínét, a ritmusát, a kapcsolódó kifejezések sokaságát és zamatát –, Keatset elismerő füttyentésre késztetné. Keats büszke lett volna rá, ha ő írta volna, hogy "a mosoly elenyészett az arcáról, mint borotvapengéről a lehelet", vagy hogy Honoria Glossop nevetése úgy hangzott, mint "lovasság az ólomhídon". S ha már itt tartunk, Shakespeare, amikor azt írta, hogy "Egy ember mosolyoghat, mosolyoghat és mégis lehet gazember", legalább annyira le lehetett volna nyűgözve attól, hogy "Sokszor egy ember tisztességesnek néz ki, és mégis, kérésre képes elbújni egy csigalépcső mögött".

Amit Wodehouse ír, az tisztán a szavak muzsikája. Cseppet sem számít, hogy végtelen variációkat írt olyan témákra, mint egy közönséges emberrablás, gőgös komornyikok és kicsinyes csalások. Ő az angol nyelv legnagyobb zenésze, és hasonló anyagok variációit kutatják a zenészek is egész nap. Sőt számomra úgy tűnik, hogy amiről szól, az fantasztikusan érdektelen. A szépségnek nem kell szólnia semmiről. Miről szól egy váza? Miről szól egy naplemente vagy egy virág? Miről szól, ha már itt tartunk, Mozart huszonharmadik zongoraversenye? Azt mondják, hogy minden művészet a zene állapota felé tart, és a zene nem szól semmiről – hacsak nem egy kevésbé jó zene. A filmzenék szólnak valamiről. A "The Dam Busters' March" szól valamiről. Ugyanakkor egy Bach-fúga csupán forma, szépség és játékosság, és nem vagyok benne biztos, hogy az emberi művészet és teljesítmény viszonylatában túl sok minden lenne Bachon túl. Talán a fény kvantum-elektrodinamikus elmélete. Talán az "Uncle Fred Flits By", nem tudom.

Evelyn Waugh, azt hiszem, a bűnbeesés előtti Édenhez hasonlította Wodehouse világát, és az igaz, hogy a Blandingsben Plumnak – ha szabad így szólítanom – sikerült létrehoznia és fenntartania egy tökéletesen ártatlan és üdvös Paradicsomot; megoldott egy problémát, amibe – talán emlékeznek rá – közismerten beletört Milton bicskája, aki talán túlságosan is igyekezett. Mint Milton, Wodehouse is Paradicsomán kívülre nyúlt olyan metaforákért, amelyek valóságossá teszik azt olvasói számára. De míg Milton – eléggé érthetetlen módon – a~ istenek és hősök klasszikus világába nyúlt a képeiért (mint egy tévés író, aki mindig csak más tévés műsorokból veszi referenciáit), addig Wodehouse üdítően valós. "A nő alaposan megvizsgálta a páncélszekrényt, s közben enyhén lihegett, mint egy meleg sajtos pirítós, közvetlenül az izgalom tetőfokának küszöbén." "A herceg bajusza úgy emelkedett és süllyedt, mint hínár az árapálykor." Ha metaforákról van szó (jól van, hasonlatokról, ha ragaszkodnak hozzá), nem vitatkozunk a Mesterrel. Természetesen Wodehouse sosem fárasztotta magát azzal, hogy szentesítse Isten útjait az Emberhez, hanem csak azzal, hogy az Embert – alkalmanként néhány órára – kiolthatatlanul boldoggá tette.

Wodehouse jobb lenne, mint Milton? Persze ez egy abszurd összehasonlítás, de én tudom, melyiküket tartanám bent a léghajó kosarában, és nemcsak a szórakozás, hanem a művészet kedvéért is.

Mi, Wodehouse-rajongók nagyon szeretjük felhívni egymást új felfedezésekkel. De lehet, hogy nem használunk ennek a nagyszerű embernek, amikor társaságban előráncigáljuk kedvenc idézeteinket, mint például "jégfoltok jelentek meg a komornyik felső lejtőin", vagy "mint annyi igaz amerikai, ő is fiatalon nősült, majd folyamatosan újranősült az egyik szőkétől a másikhoz ugrálva, mint az Alpok zergéje, kőszirtről kőszirtre szökellve" vagy (megint az én) jelenlegi kedvencem, "bűntudattal terhelten pördült meg, mint egy táncos, akit rajtakaptak, hogy vizezi a macska tejét", hiszen bár kimondhatatlanul csodálatosak, önmagukban kicsit olyanok, mint egy kitömött hal a kandallópárkányon. Menet közben kell látnia őket az embernek, hogy teljes legyen a hatás. Nem sok minden van Freddie Threepwood különálló sorában, "Van ebben a zsákban néhány egyszerű patkány", ami arra utalna, hogy amikor a szövegben olvassa az ember, az angol irodalom egyik legmagasztosabb pillanatát éli át.

Shakespeare? Milton? Keats? Hogyan említhetem a Gyöngyök, lányok és Monty Bodkin és A disznóknak szárnyaik vannak szerzőjét egy lapon ezekkel az emberekkel? Ez az ember egyszerűen komolytalan!

Nem kell komolynak lennie. Sokkal jobb annál. Ott van az emberi elme által elérhető dolgok sztratoszférájában, tragédiák és fárasztó gondolatok felett, ahol Bachot, Mozartot, Einsteint, Feynmant és Louis Armstrongot is találjuk, a tiszta, kreatív játékosság birodalmában.

Bevezető a Naplemente Blandingsben című kötethez (Penguin Books).

Tea

Egy-két amerikai megkérdezett, miért vannak az angolok annyira oda a teáért, amit ők sosem tartottak túl jó italnak. Hogy megértse az ember, megfelelően kell elkészíteni a teát.

Van egy nagyon egyszerű alapelve a teakészítésnek, és ez a következő: hogy a tea megfelelő ízét elérjük, forrásban lévő (nem pedig forró) víznek kell érnie a tealeveleket. Ha csak forró, akkor a tea ízetlen lesz. Ezért nekünk, angoloknak megvan az a furcsa szokásunk, hogy először felmelegítjük a teáskancsót (hogy a forrásban lévő víz nehogy túl hamar lehűljön a kancsóban). És ezért az az amerikai szokás, miszerint hoznak egy teásbögrét, egy teafiltert és egy kancsó forró vizet az asztalhoz, csupán arra jó, hogy egy csésze híg, halovány, vízízű teát készítsünk, amit ép ésszel senki sem kívánna meginni. Az amerikaiak mind értetlenkednek, hogy miért csinálnak ekkora ügyet a teából az angolok, mivel az amerikaiak MÉG SOSEM ITTAK JÓ TEÁT. Ezért nem értik. Valójában az az igazság, hogy az angolok többsége sem tudja már, hogyan kell teát készíteni, és a legtöbb ember olcsó instant kávét iszik helyette, ami elég sajnálatos, és azt a benyomást kelti az amerikaiakban, hogy az angoloknak többnyire fogalmuk sincs a forró stimulánsokról.

Így a legjobb tanács, amit az Angliába érkező amerikaiaknak adhatok, az a következő: menjenek el a Marks & Spencerbe, és vegyenek egy doboz Earl Grey teát. Menjenek vissza a szállásukra, és forraljanak fel egy kancsónyi vizet. Amíg a víz felforr, nyissák ki a lezárt dobozt és szagolgassák. Óvatosan – lehet, hogy egy kicsit szédülni fognak, de ez persze tökéletesen legális. Amikor a víz felforrt, öntsenek egy kicsit a kannába, forgassák körbe és öntsék ki belőle. Tegyenek egy pár (vagy három, a kanna méretétől függően) teafiltert a kannába. (Ha nagyon igyekeznék Önöket a tisztességesség útján vezetni, azt mondanám, hogy inkább teafüvet használjanak filter helyett, de nézzük most a dolgot csak ilyen egyszerűen.) Forralják fel újra a vizet, majd öntsék a forrásban lévő vizet a kannába, amilyen gyorsan csak tudják. Hagyják állni két-három percig, utána öntsenek ki belőle egy csészébe. Néhányan azt mondják, hogy az Earl Greyt nem szabad tejjel inni, csak egy szelet citrommal. Ne törődjenek velük. Én szeretem tejjel. Ha úgy gondolják, hogy szeretni fogják tejjel, akkor talán az a legjobb, ha tesznek egy kis tejet a csésze aljára, mielőtt beleöntik a teát.[5] Ha a tejet egy csésze forró teába öntik, felforralják a tejet. Ha úgy gondolják, hogy szívesebben isszák egy szelet citrommal, nos, akkor tegyenek bele egy szelet citromot.

Igyák meg. Néhány perc múltán rájönnek majd, hogy ahova megérkeztek végül is mégsem olyan őrülten különös.

1999. május 12.

Az orrszarvúmászás

Az egyenlítői hőség óriási hullámokban verődik vissza az aszfaltról. Most van a rövid esős évszak Kenyában, de a nap perceken belül elpárologtatja a reggeli nyirkosságot. Naptejben úszom, az út beleveszik a hőségtől vibráló messzeségbe, és a lábam szépen hozzászokik az egészhez. Végig az úton, előttem és mögöttem gyalogosok mennek, néhányan erőteljesen lépkedve, mások mintha csak baktatnának, de valójában mindenki ugyanolyan sebességgel halad. Egyikük egy nagy, szürke, szobrászalkotást visel, egy fémkeretre kifeszített, festett, szövött, rugalmas anyagot. Egy nagy szarv himbálózik az elején. A dolog egy orrszarvú-groteszk, de meglepően szép karikatúrája, ami élénk, gyors lépésekkel halad előre. Tűz a nap. Rozoga teherautók húznak el mellettünk veszélyesen. A sofőrök kiabálnak, és vigyorognak az orrszarvúnkra. Amikor olyan teherautók mellett megyünk el – mint ahogy már sokszor megtörtént –, amelyek egyértelműen éppen most fordultak fel és döglöttek le az út mellett, elgondolkozunk, vajon van-e bármi közük hozzánk.

A többiek már néhány napja gyalogolnak, Mombasa partjáról végig a főúton Voi kamionos megállójáig, a világmindenség helyi központjáig. Itt csatlakoztam hozzájuk tegnap este, Land Roverrel érkezve Nairobiból a húgommal, Jane-nel, akinek volt egy kis munkája az Orrszarvúk Megmentéséért Nemzetközi Szervezeténél, aminek támogatására érkeztünk mindannyian. Innen az aszfaltutat követjük, amint fokozatosan eltűnik a tanzániai határ irányában.

A határon túl fekszik a Kilimandzsáró, a világ legmagasabb hegye. Az expedíció tagjai – egy csapat angol, akik naponta mérföldeket gyalogolnak a déli napsütésben, és váltogatva viselnek egy orrszarvújelmezt – a Kilimandzsáró csúcsára készülnek felmászni. A lúzerek már rég bedobták a törülközőt.

Mi ez az egész – gondolhatják – "a világ legmagasabb hegyével"? Az Everest bizonyára megérdemel legalább egy tiszteletteljes említést ebben a kategóriában? Nos, minden a nézőponttól függ. Természetesen az Everest magabiztos 8848 méterrel magaslik a tengerszint fölé, ami – a maga módján – lenyűgöző. De ha az ember meg akarja mászni az Everestet, valószínűleg valahol a Himalájában kezdi, amennyiben megbízható vezetője van. A Himalájában bárhonnan egészen magasról indulhat, így az Everest tényleges csúcsáig tartó utolsó szakasz megtétele ahogy néhányan mondják – csak egy elegáns kocogás. Manapság, hogy érdekes legyen, oxigénpalack nélkül vagy alsónadrágban, vagy kézen állva csinálják.

De a Kilimandzsáró nem egy hatalmas kiemelkedés része, mint az Everest. Sokáig tartott, amíg sikerült rájönniük, hogy a Himalája melyik része is a legmagasabb valójában, és végül a felfedezés – ha jól emlékszem – egy londoni íróasztalon történt. A Kilimandzsárónál nem voltak ilyen problémák. Vulkanikus eredetű, és önmagában áll, néhány vacak kis dombbal körülvéve. Amikor az ember a horizonton a zavaros felhők között kutatva végre megpillantja a Killit, megfagy benne a vér. "Ó mondja –, úgy érti, túl a felhőkön." Az ember feje teljesen hátrahanyatlik. "Uramisten..." Az aljától a tetejéig ez a világ legmagasabb hegye. És persze pokoli dolog orrszarvújelmezben felmászni rá. Ezt az őrült ötletet az Orrszarvúk Megmentéséért Nemzetközi Szervezet alapítói, David Stirling és Johnny Roberts vetették fel nekem hónapokkal ezelőtt, és elsőre nem jöttem rá, hogy komolyan gondolják. Egy darabig lelkesen beszéltek arról, hogy már szereztek egy többrészes orrszarvújelmezt, amit Ralph Steadman tervezett egy operához, és hogy éppen ez az, amiben a Kilimandzsáró megmászását végig kell csinálni. Már használták a New York-i maratonon is, mondta David megerősítésképpen. "Óriási hatása lesz – mondták –, hidd el. Komolyan."

Kezdtem belátni ennek igaz voltát, és talán most jó lenne elmagyarázni, mi ennek az egész expedíciónak a célja. Valójában nem az, hogy az orrszarvúk védelmére közvetlenül pénzt szerezzünk. Az orrszarvúk, amelyek régebben megszámlálhatatlanul sokan éltek Észak-Afrika síkságain, most rettenetesen ritkák, de Kenyában éppen annyira védettek, mint amennyire bárhol máshol lehetnének Afrikában. Richard Leakey Kenyai Vadvilág Szervezete nyolcezer jól kiképzett, jól felszerelt, jól felfegyverzett s igencsak elszánt katonából áll, akik félelmetes erőt képviselnek. Egyes ellenfelek szerint túl félelmetest. Kenyában az orvvadászat – hivatalosan – "többé már nem probléma". De a vadvédelem szüntelen munkát igénylő dolog, és felismertük, hogy ha csak úgy berontunk Afrikába, és azt mondjuk a helyieknek, hogy ne tegyék ugyanazt a vadvilágukkal, mint amit mi tettünk a miénkkel, és hogy mi azért vagyunk ott, hogy ezt ellenőrizzük, az egy olyan hozzáállás, ami – finoman szólva – hagy némi kívánnivalót maga után.

Azokra a közösségekre, amelyek a nagy nemzeti parkok határain élnek, nehéz idők járnak. Szegények és alultápláltak, a földjeiket a parkok elzárták, és amikor egy oroszlán vagy egy elefánt időről időre kitör a parkból, ők azok, akik megsínylik. A Föld genetikai sokszínűségének megőrzéséről szóló érvek egy kicsit elvontnak tűnhetnek olyasvalaki számára, aki éppen most vesztette el a termést, ami családja etetéséhez kellett volna, vagy rosszabb esetben éppen egy családtagját vesztette el. Hosszú távon a természetvédelem nem kényszeríthető ki kívülről, a helyiek szükségleteit semmibe véve. Ha valaki gondoskodni tud a vadvilágról, akkor azok végső soron a helyiek – de valakinek gondoskodnia kell őróluk is.

Egy út végigvisz bennünket a keleti és nyugati Tsavo nagy nemzeti parkjai mellett és néha keresztül rajtuk, és mi azokhoz az emberekhez jöttünk látogatóba és segíteni, akik ezeken a peremterületeken élnek. A 100 ezer fontot, amit a gyaloglásból szerezni reméltünk, iskolai osztálytermek építésére, könyvtárak ellátására és más közösségi munkákra szánjuk. Meg akartuk értetni velük, hogy bármilyen problémát is jelent számukra a vadvilág, az egyben a javukat is szolgálja.

Ahogy az aznapi első falunkat elértük, az orrszarvú, Todd Jonesszal a belsejében legelöl haladt. Minden gyalogló kivette a részét a cipelésben egy-egy órára, és az ember a mozgása alapján hamar megtanulta, hogy ki van benne. Ha az orrszarvú őgyelgett, akkor Giles volt benne. Giles egy ex-gordonstouni Hugh Grant-hasonmás volt, aki az elmúlt pár évet azzal töltötte, hogy majdnem egész Afrikát végigstoppolta a saját ejtőernyőjével. Az volt a technikája, hogy ezzel az ejtőernyővel felbukkant repülőtereken, keresett valakit, aki nagyjából arrafele repült, amerre menni akart, felkéredzkedett, és ha a repülő odaért, egyszerűen kiugrott a gépből. Jelenlegi barátnője egy szupermodell volt, aki néhány havonta felkereste, ahol éppen volt, aztán (itt csak tippelek) megfürdette, és felküldette a hotelszobájába.

Ha az orrszarvú derűsen poroszkálgatott, akkor Tom volt benne. Tom egy magas, Wodehouse-szerű férfi volt, Afrikához pontosan alkalmatlan fizimiskával. A földbirtokos nemesség tagjának barátságos arckifejezésével rendelkezett, és amikor megkérdeztem, hol él, bizonytalanul azt felelte: "Shropshire-ben".

Ha az orrszarvú serényen járt-kelt, akkor Todd volt benne. Todd nem egy őrült angol volt, mert walesi volt. Ő felelt az orrszarvújelmezért, eredetileg ő viselte az operában, ahová tervezték, s amiben iszonyatosan nehéz szopránénekeseket kellett cipelnie a hátán. Elmesélte, hogy eredetileg állatorvos akart lenni, de aztán ehelyett állatok utódaként végezte. Ha az ember lát egy filmet, egy tévéműsort vagy egy reklámot, amiben valaki állatnak van beöltözve, akkor az valószínűleg Todd. "Játszottam Az oroszlán, a boszorkány és a szekrényben – mesélte. Találd ki – tette hozzá –, melyik voltam én!" Egyik este mutatott néhány fényképet a családjáról. Volt egy gyönyörű kép a feleségéről, egy a lányáról, egy édes kép a csecsemő fiáról, és volt egy magáról Toddról is. Todd – nagyon meggyőzően – világoskék kentaurként szerepelt a fotón.

Miközben Todd-orrszarvú járt-kelt, hirtelen gyerekek óriási tömege tört be az útra előttünk, és "Orrszarvú! Orrszarvú! Orrszarvú!" kiáltással énekelve és táncolva sietett felénk. Gyorsan körülvettek bennünket, és végigkísértek az utolsó pár száz méteren egészen odáig, ahol fogadásunkat előkészítették a falu főterén. Az egész falu előkerült, hogy hatalmas lelkesedéssel üdvözöljön bennünket. Ültünk a melegben, lihegtünk, és palackos vízzel mostuk le magunkat, és néztük, ahogy a falusi gyerekek egy táncot és egy kóruséneket adtak elő, ami – őszintén szólva – bámulatos volt. Amikor gyerekekről beszélek, nemcsak hétévesekre gondolok, hanem a tizenhét évesekre is. Különös, hogy már nincs megfelelő szavunk, ami a teljes korosztályt lefedné. "Ifjoncok"? Leereszkedő. "Srácok"? Nem. "Fiatalkorúak"? Úgy hangzik, mintha éppen most törtek volna be egy áruházba, és loptak volna el valamit. Akkor már inkább gyerekek. A gyerekek írtak egy dalt az orrszarvúakról, amit aztán elénekeltek nekünk. A háttérben Giles csendben átvette az orrszarvújelmezt Toddtól, és egy kis idő után csatlakozott a tánchoz, vánszorogva és himbálózva, kergetőzve és a gyerekekkel játszva, mielőtt beugrott volna egy fa mögé egy villámcigire. Aztán valamivel kisebb lelkesedéssel beszédek sorozatát ültük végig, amiket néhány, időközben felbukkant helyi méltóság tartott. Akármerre mentünk, mindenhol akadtak helyi méltóságok, akik odavoltak azért, hogy velünk egy társaságban lássák őket.

Fokozatosan kezdett derengeni nekem az egész orrszarvújelmez lényege. Az orrszarvú érkezése és az orrszarvúmászó csapat olyasmi volt, amit a falu hónapok óta várt és készült rá. Ez volt az év legnagyobb eseménye, egy karnevál, egy fesztivál, egy ünnep. Hogy meglátogatta őket egy orrszarvú, éveken át emlékezetes eseménye lesz a falusiaknak, különösen a gyerekeknek, és sosem lett volna az, ha egy csapat kalapos angol ficsúr látogatta volna meg őket.

Aztán elvittek minket megnézni az iskolát. Mint a legtöbb iskola, ezt is salakbetonból építették, és ez is csak félig volt készen. Az ajtók és ablakok üres lyukakként tátongtak, a bútorzat rozoga padokból és néhány kecskelábú asztalból állt, és ezekre a gyerekek rajzolta vadvilág képeinek tucatjait fektették, amelyeket nekünk kellett kiértékelnünk és díjaznunk. A díjak orrszarvúmászós sildes sapkák voltak, és bárki nyerte is a díjat, biztosítanunk kellett, hogy a falu minden tagja kapjon egy sapkát. És amint megkapjuk a szponzori pénzt, be tudjuk majd fejezni számukra az osztályterem épületét.

Amikor végre elindultunk, a gyerekek velünk táncoltak néhány mérföldön keresztül, nevetve és kitalált dalokat énekelve – az egyikük elkezdte, a többiek meg hamar ráéreztek és bekapcsolódtak.

Ez a leírás kicsit avíttnak tűnik, igaz? Az egész olyan naiv és szentimentális, arról beszélni, hogy gyerekek együtt nevettek és táncoltak és énekeltek, amikor mindannyian pontosan tudjuk, hogy a gyerekek a valóságban nem csinálnak mást, mint morognak és drogoznak. De ezek a gyerekek/srácok/fiatalok, és mindegyikük, akikkel utunk során találkoztunk, olyan módon voltak boldogok, ami bennünket, nyugatiakat, majdhogynem zavarba ejtett.

Az utolsó gyerek is elmaradt tőlünk. Tábori Land Roverünk kólát és fantát osztogatva lassan halad. Jim, a fotósunk, a csomagtartóban ül, és minket fényképez Canon EOS1-es gépével, amire azóta vágyom, hogy először megláttam. Keis, holland videokamerásunk, vállára veszi pehelysúlyú Sony háromchippes berendezését, és végigpásztázza a gyaloglók sorát. Kíváncsi vagyok, hogy bárhol nyugaton találna-e száz gyereket, aki így énekel és táncol.

Másnap kerültem először sorra az orrszarvújelmez viselésében. Túl nagy voltam hozzá, és a lábam abszurd módon kilógott az alján, így úgy néztem ki, mint egy óriási garnélarák. Belül a hőség, az áporodott izzadtság és a régi Dettol szaga majdhogynem kibírhatatlan volt, amíg bele nem jöttem egy kicsit a dologba. Todd végig ott sétált mellettem, elszántan folytatva velem a beszélgetést. Egy idő után rájöttem, hogy azért figyel, nehogy elájuljak. Todd jó ember, és én nagyon szeretem. Vigyáz az emberekre, és még jobban vigyáz szeretett orrszarvújelmezére.

Megálltam egy pillanatra, hogy egy kis vizet locsoljak az arcomra, és megpillantottam magam a Land Rover ablakában. Elképzelhetetlenül hülyén néztem ki, és azon gondolkodtam, hogy van valami nagyon furcsa ebben a szponzorált gyaloglási témában. Mindig nemes célokért folyik: rákkutatás, az éhínség enyhítése, a vadvilág védelme és így tovább, de az alku valahogy így néz ki: "Oké, pénzt akartok gyűjteni erre a létfontosságú célra, és értem, hogy ez egy fontos és kritikus dolog, és hogy életek vagy talán egész fajok forognak kockán, és valamit sürgősen tenni kell, de, nos... nem tudom... mondok valamit csináljatok valami igazán értelmetlen, ostoba és talán kicsit veszélyes dolgot, akkor adok pénzt."

Csak egy hetet voltam a gyalogláson. Nem másztam meg a Kilimandzsárót, bár láthattam. Nagyon sajnáltam, hogy nem jutottam fel rá, bár látva a hegyet, be kell vallanom, nem sajnáltam olyan nagyon. Láttam egy orrszarvút, csak egy pillanatra, abból a több ezerből, ami régebben ezen a területen kóborolt, és azon gondolkoztam, egyáltalán megérthető-e, hogy nincs minden rendben ezzel a világgal. Az emberek úgy egymillió éve élnek ezen a bolygón, és ezalatt az idő alatt mindenféle, életünket fenyegető veszedelemmel szembenéztünk: éhínség, pestis, háború, AIDS. Az orrszarvúak negyvenmillió éve élnek itt, és egyetlen fenyegető veszedelem, az ember a kihalás szélére sodorta őket. Nem mi vagyunk az egyetlen faj, amely pusztulást hozott a világ többi részének, és dicséretünkre legyen mondva, mi vagyunk az egyetlenek, akik tudatában vannak viselkedésük következményeinek, és megpróbálunk valamit tenni ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor viszont, morfondírozok, miközben a jelmezt visszacserélem egy kényelmes gyaloglóhelyzetre, és előresandítok a himbálózó műanyag szarvra, elég furcsa módon csináljuk.

Esquire,

1995. március

Csak gyerekeknek

Az embernek tudnia kell, mi a különbség a péntek (Friday) és a tükörtojás (fried egg) között. A különbség apró, de lényeges. A péntek a hét végén jön, a tükörtojás meg a tyúk végén. Mint a legtöbb dolog, persze, ez sem ilyen egyszerű. A tükörtojás addig nem egészen tükörtojás, amíg serpenyőbe nem teszik és meg nem sütik. Ezt persze nem tenné az ember a péntekkel, bár tehetné pénteken. Lehet még tükörtojást sütni csütörtökön vagy gázrezsón. Az egész nagyon bonyolult, de van egyfajta értelme, ha egy kicsit utánagondol az ember.

Ugyancsak jó tudni, mi a különbség a gyík (lizard) és a hóvihar (blizzard) között. Ez jóval könnyebb. Bár a két dolog nagyon hasonlóan hangzik, a világ olyan különböző pontjain találhatók, hogy nagyon egyszerű dolog megkülönböztetni őket. Ha az ember valahol a sarkkörön túl van, akkor valószínűleg, amit lát, az egy hóvihar, míg ha egy forró és száraz helyen van, mint amilyen Madagaszkár vagy Mexikó, akkor az inkább egy gyík lesz.

Ez az állat egy makimajom. Nagyon sok fajta maki létezik, és majdnem mind Madagaszkáron él. Madagaszkár egy sziget egy nagyon nagy sziget: sokkalta nagyobb, mint a sapkátok, de nem olyan nagy, mint a Hold.

A Hold sokkal nagyobb, mint amilyennek látszik. Ezt érdemes megjegyezni, mert legközelebb majd, amikor a Holdat nézitek, mély és titokzatos hangon mondhatjátok "a Hold sooookkal nagyobb, mint amilyennek látszik", és majd tudni fogják, hogy bölcs emberek vagytok, akik már nagyon sokat gondolkoztak erről.

Ez a makimajom speciel egy gyűrűs farkú maki. Senki sem tudja, hogy miért hívják így, és több tudósnemzedék állt már értetlenül a probléma előtt. Egy nap majd egy valóban nagyon bölcs ember valószínűleg kitalálja, miért is hívják gyűrűs farkú makinak. Ha ez az ember kivételesen bölcs, akkor majd csak a nagyon közeli barátainak fogja elmondani, titokban, mert különben mindenki tudni fogja, és akkor senki sem fog emlékezni, milyen bölcs is volt ez az első személy, aki kitalálta a dolgot.

Itt van még két dolog, ami között tudni kell különbséget tenni: út (road) és kék festék (woad). Az egyik az, amin az ember a kocsival megy, a másik pedig egyfajta kék testfesték, amelyet brit emberek kétezer évvel ezelőtt viseltek ruha helyett. Általában elég könnyű megkülönböztetni a kettőt, ám ha egy kicsit is bajban vagytok az r betűvel, az szörnyű félreértésekhez vezethet: képzeljétek el, amint egy keskeny kék sávon próbáltok biciklizni, vagy ha egy egész utcát fel kellene ásnotok, csak hogy legyen mit viselnetek, már ha szeretnétek az estét druidákkal tölteni.

A druidák több ezer évvel ezelőtt éltek. Hosszú, fehér köpenyekben jártak, és nagyon határozott véleményük volt arról, milyen csodálatos dolog is a Nap. Tudjátok, mi az a vélemény? Szerintem valakinek a családotokban biztos van ilyen, szóval kérdezzétek meg őt erről. Nagyon könnyű úgy barátkozni, ha valakit a véleményéről kérdeztek. Az is működhet, ha ti mondjátok el a véleményeteket, de akkor nem mindig megy olyan könnyen.

Manapság már a legtöbb ember tudja, milyen csodálatos dolog is a Nap, ezért már nem sok druida él köztünk, de még mindig van egy-kettő, ha néha kimenne a fejünkből. Ha találtok valakit, akinek hosszú, fehér köpenye van, és sokat beszél a Napról, akkor lehet, hogy találtatok egy druidát. Ha kiderül róla, hogy már vagy kétezer éves, akkor biztosan az.

Ha a talált személynek egy kicsivel rövidebb fehér köpenye van, elöl végig gombokkal, akkor lehet, hogy az egy csillagász, és nem egy druida. Ha tényleg csillagász, akkor az egyik dolog, amit megkérdezhettek tőle, hogy milyen messze van a Nap. A válasz valószínűleg nagyon meg fog döbbenteni benneteket. Ha nem, akkor mondjátok meg neki, hogy azt üzenem, nem magyarázta el elég jól. Miután elmondta, milyen messze van a Nap, kérdezzétek meg, milyen messze van néhány csillag. Ettől tényleg meg fogtok lepődni. Ha nem találtok magatoktól egy csillagászt, kérjétek meg anyut és aput, hogy keressenek nektek egyet. Nem mindegyik visel fehér köpenyt, s ez az egyik dolog, ami miatt néha nehéz őket megtalálni. Van, amelyik farmert visel vagy akár öltönyt.

Amikor azt mondjuk valamire, hogy döbbenetes (startling), az azt jelenti, hogy nagyon meglepődünk tőle. Amikor azt mondjuk valamire, hogy seregély (starling), az azt jelenti, hogy az egy költöző madár. A "madár" olyan szó, amit gyakran használunk, ezért ilyen könnyű kimondani. A legtöbb szót, amit gyakran használunk, mint a ház vagy kocsi, vagy fa, könnyű kimondani. A költöző olyan szó, amit közel sem használunk olyan gyakran, és kimondása közben néha olyan érzésünk van, mintha görcs állt volna az arcunkba. Ha a madarakat "költözőknek" hívnánk, nem pedig "madaraknak", akkor valószínűleg közel sem beszélnénk róluk olyan gyakran. Mindig mondanánk, hogy "Nézd, ott egy kutya!" vagy "Ott egy cica!", de ha arra repülne egy költöző madár, akkor valószínűleg azt mondanánk, "Van már öt óra?", és még csak meg sem említenénk, akár milyen klassz is lenne.

De a költöző nem azt jelenti, hogy görcs állt az arcunkba, akármennyire is úgy tűnik. Azt jelenti, hogy valami az év egy részét egy országban tölti, más részét pedig másikban.

V. brandenburgi verseny

Bármilyen messzire jutunk is el a felfedezésben vagy megértésben, úgy tűnik, Bach nyomait már ott találjuk. Amikor különös matematikai képződmények képeit látjuk a természet lelkében bujkálni – fraktáltájképeket, a Mandelbrot-halmaz végtelenül kibomló Paisley-örveit, a Fibonacci-sorozatot, amivel a növény szárán nyíló levélmintát írhatjuk le, a különös attraktort, ami a káosz szívében dobog –, mindig Bach szédítő, komplex spiráljai juthatnak eszünkbe.

Néhányan azt mondják, hogy matematikai komplexitása érzelemmentessé teszi Bachot. Én éppen az ellenkezőjét gondolom. Ahogy egy Bach-polifóniában a részek kölcsönös egymásra hatását figyelem, a zene minden egyes alkotóeleme különböző érzéseket kelt bennem, majd egy folyamatosan összefonódó érzelmi hullámvasútmenetre viszi őket. Az egyik rész csendesen énekel magában, a másik frissítően tombol, a harmadik a sarokban zokog, a negyedik pedig táncol. Viták törnek ki, hahotázás, őrjöngés hallatszik. Majd helyreáll a béke. A részek a végsőkig különbözőek lehetnek, és láthatatlanul mégis egymáshoz tartoznak. Érzelmileg olyan bonyolult, mint egy család.

És most, hogy már felfedeztük, hogy minden egyes külön gondolat más-más résznek a családtagja, amelyek elkülönülve, de együtt munkálkodnak azon, hogy létrehozzák azt a pillanatnyi csodát, amit öntudatnak nevezünk, úgy tűnik, hogy Bach már megint előttünk járt.

Amikor az V. brandenburgi hangversenyt hallgatja az ember, nincs szüksége zenészre, hogy megállapítsa, valami új és egészen szokatlan történik. Még kétszázhetven évvel azután is, hogy vadonatúj volt, hallható az ereje teljében lévő mester félreérthetetlen, lüktető energiája, amint abszolút magabiztossággal valami vad és merész művet alkot. Amikor Bach ezt szerezte, a brácsa helyett – amin a zenekarokban általában játszani szokott – a csembaló mellé ült. Életének boldog és termékeny időszaka volt ez, amikor is végre néhány jó zenész vette körül. A csembaló hagyományosan támogató szerepet játszott egy ilyen együttesben, de nem ebben. Bach szárnyalt.

Ahogy az ember az első tételt hallgatja, valami furcsa, új és rémisztő dolog szól, amint önmagának ad életet. Egy hatalmas motor ez, vagy akár egy csodás ló, herkulesi feladatra felkészítve, körülvéve segítők hadával (az ember nem tudja megállni, hogy össze ne zagyváljon metaforákat, amikor a nyelv megpróbál lépést tartani a zenével), akik ott okvetetlenkedtek körülötte. Hallja, amint ott toporog, üget, itt-ott vágtázik egyet, majd egy kicsit játékossá válik, aztán egy próbafutást csinál, amint segítői lélegzet-visszafojtva folyamatosan biztatják. Ismét megtorpan, majd csinál még egy gyors kört... és aztán a többi hangszer elnémul. Ott áll szabadon és egyedül, a földet kapálva, mélyeket fújtatva, erőt gyűjtve, hogy előrelendüljön...

Aztán nekiiramodik – futva... száguldva... repülve... mászva... kúszva... törtetve... zihálva... kígyózva... csapkodva... a földön dobogva... dobbantva... dobogva... majd hirtelen vágtatva, elkeseredetten vágtatva előre, és aztán a basszus egy utolsó, váratlan emelésével újra hazaér, és szabad lesz – a fő dallam diadalmasan tör előre, mindenhol elfojtja a sírást és táncolást (azaz a második és harmadik tételben).

A brandenburgi darabok ismerős jellege nem szabad, hogy elhomályosítsa jelentőségüket. Meg vagyok róla győződve, hogy Bach a legnagyobb zseni, aki valaha köztünk sétált, és a brandenburgi hangversenyeket akkor írta, amikor boldog volt.

Penguin Classics 27. kötet:

Bach – V. és VI. brandenburgi verseny, A-moll hegedűverseny

(Az Angol Kamarazenekart vezényli: Benjamin Britten)

A VILÁGMINDENSÉG

Frank, a vandál

Öt éve jött ki a Macintosh, és úgy tűnik, majdnem ilyen régen vannak itt a házamban a munkások is. Valaki a múltkor megkérdezte tőlem, mit csinálnak, mire elmagyaráztam, hogy éppen bátorságot próbálok gyűjteni, hogy én magam kérdezzem meg tőlük.

A dolgot eléggé bonyolítja az a tény, hogy egyikük villanyszerelő, akit Frank, a vandál néven emlegetnek. Egész pontosan a barátai – már ha van neki olyan, aki nincs kórházban Franknek szólítják, csak én hívom Frank, a vandálnak, mivel minden alkalommal, amikor egy darab drótra van szüksége, igyekszik valamennyi útjába kerülő dolgon átgázolva – vakolaton, faanyagon, csővezetéken, telefonkábeleken, bútorokon, még más drótokon keresztül is – utat törni magának, hogy megszerezze az éppen szükséges tárgyat. Az akadályokat többnyire éppen ő maga "teremtette" korábbi támadásai alkalmával. Minden bizonnyal fantasztikus villanyszerelő, bár azt hiszem, nem olyan fantasztikus mint emberi lény. De most elkalandoztam a lényegtől, ahova éppen el akartam jutni, és egy kicsit elvesztettem a fonalat, mivel Frank egyszerűen kikapcsolta az áramot, amióta utoljára mentettem. Tehát, hol is tartottam? Ja, igen.

A ház gyakorlatilag teljes roncs volt, amikor megvettem. Nem éppen annyira roncs, mint amióta Frank itt van, de mindenesetre egészen olyan volt, mint egy üres váz, amelybe falakat, padlót, csővezetéket és ilyeneket kellett tenni. Amikor a falakat kellett megépíteni, egy gyakorlott (vagy legalábbis nekem azt mondták – én magam nem vagyok róla meggyőződve, de alapjában véve tényleg gyakorlott) kőműves idejött, és megépítette őket. Szükségem volt padlóra, és lépcsőkre, és szekrényekre és dolgokra, így egy ács egy vidám ácsnótát fütyülve idejött, és végezte a dolgát. Aztán jött egy vízvezeték-szerelő, és ugyancsak végezte a dolgát. Aztán jött Frank, a vandál, hogy néhány vezetéket a helyére tegyen, és természetesen az ácsnak, a vízvezeték-szerelőnek stb. ismét el kellett jönnie, hogy általános javításokat végezzenek. Lassan el kell majd hagynom a Frank-témát, mivel nem része az analógiának, amit apró lépésekben próbálok elegánsan felvázolni. Csak éppen most miatta emésztem magam, és nehéz nem idegesnek lennem, amíg itt van a házban. Tehát felejtsék el Franket. Önök szerencsések. Megtehetik.

Szóval a lényeg a következő. Itt van a ház. Az egész tevékenységnek az a célja, hogy felépüljön. Ha bármit el akarok végeztetni benne, felemelem a telefont (feltéve, hogy Frank nem a vezetéken keresztül tört utat magának egy villanykapcsolóhoz), valaki idejön és megcsinálja.

Ha szekrényt akarok készíttetni, a következőket nem kell tennem: nem kell a házat teljesen lebontatnom, elhajóztatnom Birminghambe, ahol az ács van, ott újra összerakatnom az egészet, hogy az ács képet kapjon róla, aztán elvégeztetni az ácsmunkát, és aztán az egészet újra lebontatnom, visszahajóztatnom Islingtonba, és ismét összerakatnom, hogy házként funkcionáljon, amiben élhetek.

Akkor miért kell ezt megtennem a számítógépemmel? Hogy megértsék, hadd mondjam el másképpen. Miért kell mindig azt látnom, amikor egy dokumentumon dolgozom egy szövegszerkesztőn, hogy ha valami mást akarok csinálni a dokumentummal, gyakorlatilag szét kell szednem a dokumentumot, elszállítanom egy másik szövegszerkesztőbe, ami tudja azt, amire szükségem van, és az elsőben nincs meg? (Hogy miért nem használom csak a másik szövegszerkesztőt? Nos, természetesen azért, mert nem rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amivel az első igen.) Vagy, ha egy képet akarok beilleszteni, miért kell egy egészen más programot használni, és ott elkészíteni a képet, és aztán keresztülmenni annak a felfedezésnek minden agyzsibbasztó fázisán, hogy valami oknál fogva a használt szövegszerkesztő éppen ezt a grafikus formátumot nem tudja kezelni, vagy azt állítja, hogy tudja, de aztán hirtelen minden fekete és barátságtalan lesz, vagy lefagy a gép, ha ténylegesen megkérem a kép beillesztésére. Végül az összes különböző darabot be kell illesztenem a PageMakerbe, ami aztán valami oknál fogva nem hajlandó kinyomtatni. Tudom, hogy a MultiFinder ezt az egészet megkönnyítette, de ez csak annyit ér, mint megkönnyíteni Birmingham elérését, ha tudnak követni.

Nem akarok tudni a PICT fájlokról. Nem akarok tudni a TiFF fájlokról sem. (Nem akarok, és kész. A frászt hozzák rám.) Nem akarok idegeskedni amiatt, hogy milyen fájltípust kell kérnem a MacWrite II-től, hogy a munkámat abban elmentve később a Nisusban tudjam olvasni, és az egyik végeérhetetlen makróját futtatni. Mac-felhasználó vagyok, az Isten szerelmére. Ez az egész állítólag pofonegyszerű.

A Mac egy csodálatosan egyszerű és jópofa ötletként indult (adjunk olyan kis memóriát nekik, hogy egyébként se tudjanak semmit se csinálni), és itt az ideje, hogy ez a végtelen egyszerűség arra a sokkal, de sokkal hatalmasabb és összetettebb rendszerre épüljön, amivé a Mac vált.

A következőt akarom tudni elvégezni:

Bekapcsolni a gépet.

Dolgozni.

Kicsit szórakozni, ha eleget csináltam a 2-est, ami ritka, de ez más tészta.

Amikor azt mondom, dolgozni, arra gondolok, hogy képes akarok lenni elkezdeni gépelni, és ha úgy gondolom, hogy be kéne tűznöm egy rajzot, rajzolhassak a képernyőn. Vagy hozok valamit a szkenneremből a képernyőre, vagy elküldök valamit a képernyőmről valakinek. Vagy fogom a Macemet, és lejátszom azt a dallamot, amit éppen most írtam a képernyőre egy szintetizátorral. Vagy... nos, a lista nyilván végtelen. És ha szükségem van bármilyen különleges eszközre, amivel akármilyen bonyolult feladatot elvégezhetek, egyszerűen megnyitom. És a hangsúly az egyszerűségen van. Soha ne kelljen félretennem azt, amin dolgozom, hacsak nem fejeztem be (semmi esély rá, mondja a kiadóm), vagy nem akarok valami egészen másba fogni.

Amiről beszélek, az az "alkalmazás" halála. Nemcsak arra gondolok, amikor "váratlanul" bezárják magukat, hanem arra is, hogy itt az ideje, hogy egyszerűen megszabaduljunk tőlük. És a szükséges eszközök beszerzésének olyan egyszerűnek kéne lennie, mint beilleszteni egy gombot a HyperCardba.

Ó! HyperCard!

Tudom, divatjamúlt dolog ezt mondani, hiszen sokan úgy érzik, a HyperCard egyszerűen nem elég gyors ahhoz, hogy hasznos munkát lehessen végezni benne. Végül is ez az első próbatesztje egy még gyerekcipőben járó ötletnek. Azon dolgok listája, amelyeket nem lehet vele elvégezni, majdnem olyan hosszú, mint a Nisus makróinak listája. (Mik ezek a dolgok? A makrók menü legördítése fényt visz a sötétségbe egész Észak-Londonban.) De ez egy szenzációsan jó ötlet, és igazán nagyon szeretném látni, hogy valami ilyesmi lesz a Mac egész működési környezete. Kellene az Excel adatbázis-kezelő képessége? Illessze be. Animációra van szüksége? Illessze be a Directorba. Nem szereti, ahogy a Director működik? (Maga biztosan megőrült. Briliáns az egész.) Illessze be bármilyen más, elfekvő animációs eszköz tetszőleges részeibe.

Vagy mindjárt írja is át.

Ha megfelelően, tárgyorientált kódban van megírva, akkor olyan egyszerűnek kell lennie, mint HyperTalkban írni. (Aha. Nem tud HyperTalkban írni. Akkor egyszerűbben lehet vele írni, mint HyperTalkban. Csak jelölje ki azokat a részeket, amiket akar, és kattintson rájuk.) Nem szabadna, hogy alkalmazásfejlesztők uralkodjanak rajtunk, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a valódi emberek hogyan végzik tényleges munkájukat. Fontos lenne, hogy egyszerűen fogjuk a kívánt részeket, és beilleszthessük őket.

Szó esett már villanyszerelőkről. Most szeretnék szekrényekről beszélni. Egy bizonyos szekrényről. Ez a dolgozószobám sarkában lévő szekrény, amibe nem merek belenyúlni, mert tudom, ha ezt teszem, nem mászom ki belőle a délután végéig, s szomorú és elkeseredett emberként zárom a napot, aki megküzdött egy forrongó, fekete, kígyószerű szörnnyel, és csúfosan kikapott. A forrongó, fekete, kígyószerű szörny egy három láb magas kábelköteg, amely egyaránt gúnyolódik és kísért engem. Kigúnyol, mivel tudja, hogy akármilyen kábellel akarok is egy bizonyos pillanatban egy bizonyos misztikus szerkezetet egy bizonyos másik misztikus szerkezettel összekapcsolni, azt sehol sem fogom megtalálni összekuszálódott belsejében, és kísért, mivel tudom, hogy igaza van.

Utálom a kábeleket. Azok is utálnak engem, mert tudják, hogy egy nap egyszerűen odamegyek a szekrényhez egy lángszóróval, és megszabadulok tőlük. Addig is annyi csalódást és nyomorúságot okoznak, amennyit csak bírnak. Nincs szükségünk rájuk. Nem kéne, hogy szükségünk legyen rájuk.

Vegyük példának jelenlegi helyzetemet. Hogy biztonságban legyek Franktől, a vandáltól, átmentettem ezt a cikket a hordozható Macemre (Tudom, tudom, már utálnak. Figyeljenek ide! Végül mindannyiunknak lesz. Csökkenni fognak az árak, higgyék el. Vagy inkább ne nekem higgyenek, higgyenek az Applenek. Nos, igen, megértem az álláspontjukat. Kérem, visszatérhetnék végre ahhoz, amiről beszéltem?), és még azt az elővigyázatosságot is megtettem, hogy átvittem az egészet egy barátom házába, ami villamossági szempontból tökéletesen el van szigetelve Frank dolgaitól.

Amikor hazaérek a kész darabbal, felmásolhatom egy lemezre, feltételezve, hogy találok egyet az asztalomon lévő félkész fejezetek roncsai alatt, aztán áttehetem az asztali Macemre, és kinyomtathatom (ismét csak feltételezve, hogy Frank nem járt az AppleTalkom közelében a láncfűrészével) . Vagy megpróbálhatok addig küzdeni a szekrényben lévő szörnnyel, amíg valahol a belsejében nem találok még egy AppleTalk csatlakozót. Vagy görnyedezhetek az asztal alatt, és kihúzhatom az AppleTalkot az IIxből, és bedughatom a hordozható gépbe. Vagy... értik a lényeget, ez nevetséges. Dickensnek nem kellett az asztal alatt görnyedeznie, és dugókat csatlakoztatni ide-oda. Csak ránéznek Dickens munkájának puszta helyigényére egy polcon, és tudják, soha nem kellett dugókat csatlakoztatnia.

Csak nyomtatni akarok a hordozható gépemről. (Szegény kicsim.) Valójában nem csak ezt akarom. Képes akarok lenni arra, hogy rendszeresen oda-vissza küldhessem a címlistámat és naplóhalmaimat a hordozható gépem és az IIxem között. És minden jelenlegi félkész fejezetemet. És bármi mást, amivel éppen szöszmötölök, amelyek miatt a félkész fejezeteim félkészek. Más szóval azt akarom, hogy a hordozható gépem megjelenjen az IIxem asztalán. Nem akarok szekrényszörnyekkel küzdeni, és aztán TOPS-szal szórakozni minden egyes alkalommal. Azt akarom, hogy ahhoz, hogy a hordozható gépem megjelenjen az IIxem asztalán mindössze annyit kelljen tennem, hogy ugyanabba a szobába cipelem.

Bumm. Ott van. Az asztalon.

Ez egy infravörös kapcsolat. Vagy talán mikrohullámú kapcsolat. Nem igazán érdekel jobban, mint amennyire a PICT-ek és TiFF-ek és RTF-ek és SYLK-ek és minden más mozaikszó, amelyek csak annyit tudnak mondani: "Van itt egy bonyolult problémánk, itt egy bonyolult megoldás hozzá."

Hadd tegyek egy dolgot világossá. Imádom a Macintoshomat, vagy inkább azt az ismeretlen számú tagból álló Macintoshcsaládot, amelyet az évek során meggondolatlanul felhalmoztam. Azóta rajongok érte, amióta először láttam egyet az Infocom bostoni irodáiban 1983-ban. Ami lenyűgözött benne, és hipnotizált egészen a mai napig, az a tervezés mélyén rejlő megközelítés volt, azaz: "Nincs olyan bonyolult probléma, amire ne találhatnánk egyszerű megoldást, ha a megfelelő szemszögből nézzük." Vagy másképpen megfogalmazva: "A számítógép hatalmának jövője a tiszta egyszerűség." Ilyeténképpen két fő kívánságom van a kilencvenes évekre: a Macintosh-rendszerek tervezői térjenek vissza ebbe a jövőbe, és Frank, a vandál tűnjön el a házamból.

MacUser magazin, 1989

Építsd fel, és majd jövünk

Emlékszem, amikor életemben először láttam személyi számítógépet. A Lasky'snál történt, a Tottenham Court Roadon, és Commodore PET volt a neve. Nagy gúla alakja volt, csokoládészelet nagyságú képernyővel a tetején. Egy ideig megbűvölve vizsgálgattam. De nem segített. A világ minden kincséért sem tudtam volna semmit mondani, amiben egy számítógép hasznos lehetett volna egy író életében vagy a munkájában. Mindazonáltal akkor éreztem először azt az apró gyanút, ami később odáig fejlődött, hogy egészen új jelentést adott a "rendelkezésre álló jövedelem" szókapcsolatnak.

Az ok, ami miatt nem tudtam elképzelni, miféle hasznomra lehetne egy számítógép, az volt, hogy igen korlátozott elképzeléseim voltak a tényleges mibenlétéről – ahogy mindannyiunknak. Azt hittem, hogy valami bonyolult számológép. És pontosan ez az, ahogy a "személyi" számítógépeket (ami egy félrevezető megnevezés, mivel szinte minden valaha használt gépre ráillik) egy ideig fejlesztették – szuperszámológépekként hoszszú extratulajdonság-listával.

Aztán, ahogy a számkezelési képességünk ezekkel a gépekkel kifinomultabbá vált, arra gondoltunk, mi lenne, ha a számokkal valami mást helyettesítenénk, mint például az ábécé betűit.

Bingo! Egy rendkívüli, világmegváltó áttörés! Ráébredtünk, hogy elképesztően rövidlátóak voltunk, amikor azt hittük, ez a dolog csak egy számológép. Valami sokkal izgalmasabb. Egy írógép!

Ezért elkezdtük szuperírógépként fejleszteni. Egy hosszú és egyre inkább felfoghatatlan tulajdonságlistával. A Microsoft Word használói tudják, miről beszélek.

A következő áttörés akkor következett be, amikor elkezdtünk a gépek belsejében őrült sebességgel repkedő számokkal grafikus képernyők elemeit helyettesíteni. A képpontok.

Aha! Gondoltuk. Kiderült, hogy ez a gép még az írógépnél is sokkal izgalmasabb. Ez egy televízió! Előtte egy írógéppel!

És most már van World Wide Webünk (az egyetlen általam ismert dolog, aminek a rövidítését – www – háromszor annyi ideig tart kimondani, mint azt, aminek a rövidítése), és van még egy új, izgalmas modellünk. Egy brosúra. Egy óriási, csupa dal, csupa tánc, szökdécselő, sípoló, villogó brosúra.

Persze a számítógép nem egyenlő a felsoroltak közül egyikkel sem. A számítógépen modellezett dolgokat már korábban ismertük a való világból, ám a gépen valami érdekeset kellene elmondaniuk nekünk.

A számítógép tulajdonképpen egy modellező eszköz.

Amint ezt belátjuk, rá kéne jönnünk, hogy bármit tudunk vele modellezni. Nemcsak a valós világ dolgait, hanem azokat is, amelyek túllépnek a valós világ korlátjain.

Mire nem alkalmas egy on-line katalógus?

Nos, először is az a dolga, hogy rávegye az embereket a vásárlásra, még pedig azáltal, hogy olyan csillogó és csábító, amennyire csak lehetséges, és csak azt mondja el az embereknek, amit tudatni akar velük. Nem vallathatunk egy katalógust. A legtöbb vállalati honlap is ilyen. Vegyük például a BMW-t. A honlapja pompás és varázslatos, és nem válaszol az ember kérdéseire. Nem hagyja, hogy az ember megtudja, milyen tapasztalatai vannak más embereknek a BMW-ről, milyen hiányosságai lehetnek egyes modelleknek, mennyire megbízhatóak, mennyibe kerül a fenntartásuk, milyenek az esőben, vagy bármi ilyesmi. Más szóval bármit, amit esetleg tudni szeretne az ember. Küldhetünk nekik egy e-mailt, de a kérdés és a válasz vagy bárki más válasza – nem jelenik meg a honlapon. Természetesen rengeteg olyan weboldal van, ahol az emberek éppen ilyen információkat osztanak meg egymással, és csak néhány kattintásnyira vannak, de egy szó sincs róluk a BMW honlapján. Valójában, ha megfelelő, komoly információt szeretne az ember a BMW-kről, az utolsó hely, ahol azt megtalálja, a www.bmw.com. Ez egy brosúra.

Ugyanez a helyzet a British Airways honlapjával. Minden rajta van a British Airways járatairól, amit csak akar az ember, kivéve, hogy milyen más cég üzemeltet még járatokat azokon az útvonalakon. Tehát ha az ember tisztában szeretne lenni a választékkal, más cégek honlapján is keresgélnie kell. Ami rossz hír a British Airwaysnek, mivel sosem fogják megtudni, mit is keresett az ember igazán, vagy hogy versenyképesek-e ajánlataik. És mivel ez nagyon értékes információ, kérdezőbiztosokat kell kiküldeniük, hogy megpróbálják kideríteni – persze a kérdezőbiztosoknak mindenki hazudik.

Mind ez ideig a jól működő honlap, on-line áruház, illetve katalógus megvalósítása leginkább az Amazonnak sikerült. Az ember rámegy a honlapjukra, s csurig van elérhető információval. Minél több információ van rajta, annál több ember megy rá, annál több információt hoznak létre, és annál több könyvet ad el az Amazon. Persze nem félnek a nyílt vitáktól, hiszen – ellentétben a BMW-vel – nem tartoznak felelősséggel azért a termékért, amit eladnak. Sok időbe és egy mély lélegzetbe fog kerülni a BMW-nek és a British Airwaysnek, hogy rájöjjenek, hogy részei annak a közösségnek, amelynek eladnak.

De még az Amazon sem tökéletes. Mint a valódi boltok, csak azokat az eladásokat regisztrálhatják, amelyek effektíve megtörténtek. Mi van azokkal az eladásokkal, amelyek nem történtek meg, és nem tudják, hogy nem történtek meg? Valamelyik nap rámentem az Amazon honlapjára, mert meg akartam rendelni Zeffirelli 1968-as Rómeó és Júliáját DVD-n. Kiderült, hogy nem létezik. Megvehetem VHS-en, de nekem nem kell VHS-en. Tehát az egész tranzakció nulla volt. Semmilyen módon nem volt regisztrálható, hogy vásárlási céllal odamentem, és az a valami, amit akartam, nem volt meg. Csak abból választhattam (vagy nem választhattam), ami éppen elérhető volt, nem volt lehetőségem arra, hogy megmondjam, mit akarok. Ezért írtam nekik erről, és találják ki, mi történt – most már lehet. Nagyon ügyesek az ilyesmiben. Most már képesek információt szolgáltatni a stúdióknak arról, hogy mire van tényleges igény odakint. És egy másik – nem teljesen önzetlenül tett – javaslatom alapján a jövőben elindítanak egy folyamatos szavazást arról, hogy milyen könyveket szeretnének az emberek leginkább megfilmesítve látni. Ez egy olyan információ, amit korábban soha senki nem tudott felmérni.

De menjünk még egy lépéssel tovább. Milyen gyakran jutott eszébe egy katalógus nézegetése közben, hogy "Bárcsak valaki írna egy könyvet arról, hogy...", vagy "Bárcsak csinálna valaki egy olyan biciklit, ami...", vagy "Miért nem csinálják meg ugyanezt kékben?" Egy egyszerű katalógus nem tud válaszolni, de a net igen.

Mi az a dolog, amit nagyon-nagyon szeretne, ha bárkinek is eszébe jutna megcsinálni? A javaslatokat a www.h2g2.com-ra kérem.

The Independent on Sunday

1999. november

***

Kitaláltam egy szabályrendszert, ami a technológiával kapcsolatos hozzáállásunkat írja le:

Minden, ami létezett a világon, amikor megszülettünk, az normális és hétköznapi és a világ működésének természetes része.

Minden, amit tizenöt és harmincöt éves korunk között találnak fel, az új és izgalmas, és forradalmi, és talán karriert lehet csinálni belőle.

Minden, amit harmincöt éves korunk után fedeznek fel, az a dolgok természetes rendje ellen való.

Interjú az Amerikai Ateistákkal

AMERIKAI ATEISTÁK: Mr. Adams, Önről egyszer azt mondták, "radikális ateista". Pontos ez a megfogalmazás?

D. N. A.: Igen. Azt hiszem, a radikális kifejezést elég lazán használom, inkább csak nyomatékként. Ha az ember úgy jellemzi magát, hogy "ateista", néhányan azt szokták kérdezni, "Nem »agnosztikusra« gondolt?" Ilyenkor meg kell ismételnem, hogy valóban ateistára gondoltam. Tényleg nem hiszem, hogy van Isten – tulajdonképpen meg vagyok róla győződve, hogy nincs Isten (árnyalatnyi különbség) . Nem látok szemernyi bizonyítékot sem, ami azt sugallná, hogy van. Könnyebb azt mondani, hogy radikális ateista vagyok csak azért, hogy jelezzem, komolyan gondolom. Sokat gondolkodtam rajta, és erősen kitartok a véleményem mellett. Vicces, mennyien őszintén meglepődnek, hogy egy vélemény ilyen erősen kifejeződik. Úgy tűnik, Angliában a ködös, semmitmondó anglikanizmustól a ködös, semmitmondó agnoszticizmus felé haladtunk – véleményem szerint mindkettő azt a vágyat fejezi ki, hogy a dolgokról ne kelljen túl sokat gondolkozni.

Aztán az emberek gyakran mondják, "de igazán, csak jobb agnosztikusnak maradni a biztonság kedvéért?" Ez számomra olyan mértékű butaságot és zűrzavart jelent, hogy általában inkább kivonom magam a beszélgetésből, ahelyett, hogy belemélyednék. (Ha kiderül, hogy végig tévedtem, és valójában van Isten, és még az is kiderül, hogy ez a fajta jogászkodós, végig-fogtam-a-kabátgombom, Clintonos kiskapu hatással van rá, akkor úgy gondolom, hogy egyébként sem imádnám.)

Mások azt kérdezik, hogyan is állíthatom, hogy tudom az igazságot. Az a hit, hogy nincs Isten, talán nem ugyanolyan irracionális, arrogáns stb., mint az a hit, hogy van Isten? Erre én több oknál fogva nemmel válaszolok. Először is nem hiszem, hogy nincs Isten. Nem értem, a hitnek mi köze van ehhez. Hiszek vagy nem hiszek a négyéves lányomnak, amikor azt mondja, nem ő csinálta a rendetlenséget a padlón. Hiszek az igazságban és a tisztességes versenyben (bár nem tudom pontosan, hogyan érjük el ezeket másképp, mint hogy folyamatosan próbálkozunk a siker minden lehetséges valószínűségével szemben). Hiszem azt is, hogy Angliának csatlakoznia kellene az Európai Monetáris Unióhoz. Messze nem vagyok egy képzett közgazdász, hogy élénken megvitassam a témát egy hozzáértővel, de az a kevés, amit tudok – egy nagy adag rámenősséggel megtámogatva –, erősen azt sugallja, hogy ez a helyes irány. Nagyon könnyen kiderülhet, hogy tévedek, és ezt tudom. Számomra ezek a legitim területei a hinni szó használatának. Mindazonáltal, úgy gondolom, hogy a szónak sok félreértésért kell felelnie amiatt, hogy páncélként védelmez irracionális véleményeket legitim kérdésekkel szemben. Tehát, nem hiszem, hogy nincs Isten. Mindazonáltal meg vagyok róla győződve, hogy nincs Isten, ami teljesen más hozzáállás, és elvezet a másik indokomhoz.

Nem fogadom el azt a manapság divatos kijelentést, hogy minden vélemény automatikusan annyi tiszteletet érdemel, mint bármilyen azonos és ellentétes vélemény. Az én véleményem az, hogy a Hold kőből van. Ha valaki azt mondja nekem: "Nos, nem volt még ott, ugye? Nem látta a saját szemével, így az én véleményem, hogy norvég hódsajtból van, éppolyan érvényes" – akkor még csak eszembe sem jut, hogy vitatkozzam. Létezik egy olyan dolog, hogy bizonyítási kötelezettség, és Isten esetében, mint ahogy a Hold összetételének esetében, ez radikálisan megváltozott. Régen Isten volt a legjobb létező magyarázatunk, és ma már messze jobbak vannak. Isten ma már nem magyarázat semmire, hanem inkább olyasvalamivé vált, aminek önmagában van szüksége elképesztő mennyiségű magyarázatra. Tehát nem gondolom, hogy a meggyőződés, miszerint nincs Isten, olyan irracionális és arrogáns vélemény, mint a hit, hogy van. Nem hiszem, hogy a két dolog pártatlanul összevethető.

A A: Mikor lett nem hívő, és mi vitte erre a felfedezésre?

D. N. A.: Nos, ez egy elég elcsépelt történet. Tinédzserként elkötelezett keresztény voltam. A hátteremből adódott. Tulajdonképpen az iskolai kápolnának dolgoztam. Aztán egy nap, tizennyolc éves koromban az utcán sétáltam, amikor meghallottam egy utcai hittérítőt, és kötelességtudóan megálltam hallgatni. Ahogy hallgattam, kezdtem belátni, hogy teljes képtelenségeket beszél, és jobb lenne, ha gondolkoznék egy kicsit rajta.

Ezt egy kissé banálisan adtam elő. Amikor azt mondom, rájöttem, hogy képtelenségeket beszél, a következőre gondolok. Azokban az években, melyeket történelem, fizika, latin, matek tanulásával töltöttem, megtanultam (keservesen) valamit az érvek követelményeiről, a bizonyíték követelményeiről, a logika követelményeiről stb. Tulajdonképpen csak azt tanultuk meg, hogyan szúrjuk ki a logikai tévedések különböző fajtáit, és hirtelen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mintha ezek a követelmények vallási kérdésekben egyszerűen nem teljesülnének. A vallási oktatás során megkértek minket, hogy tiszteletteljesen hallgassunk meg olyan érveket, amelyeket, ha olyan vélemény támogatására terjesztettek volna elő, mint mondjuk, hogy a kukoricatörvényeket miért törölték el akkor, amikor eltörölték, kinevettek volna mint buta és gyerekes és – a logika és a bizonyság kifejezésével élve – egyszerűen hibás érvet. Miért volt ez?

Nos, a történelemben, noha még az események, okok és következmények megértése is értelmezés kérdése, és noha még az értelmezés is sok szempontból vélemény kérdése, mindenesetre azok a vélemények és értelmezések töredékükre fogytak az érvek és ellenérvek megsemmisítő kereszttüzében, és azok, amelyek még mindig állnak, ki vannak téve egy egész újabb kör ténybeli és logikai kihívásnak a történészek új generációjának részéről – és így tovább. Nem minden vélemény egyenlő. Néhány jóval erősebb, kifinomultabb, logikai érvekkel jobban alátámasztott, mint a többi.

Tehát már ismertem és (attól félek) elfogadtam azt a véleményt, hogy a fizika logikája nem alkalmazható a vallásra, hogy ők az "igazság" egy másik fajtájával foglalkoznak. (Ma már azt hiszem, hogy ez süket duma, de hogy folytassam...) Ami ennek ellenére megdöbbentett, az az a felfedezés volt, hogy a vallási elképzelések érdekében felsorakoztatott érvek mennyire gyöngék és buták voltak a történelem mint értelmező és véleményező dolognak az erőteljes érveihez képest. Tulajdonképpen zavarba ejtően gyerekesek voltak. Sosem voltak kitéve annak a fajta nyílt kihívásnak, ami bármilyen intellektuális törekvés bármely más területének normális velejárója. Miért nem? Mert nem állnák ki a próbát. Tehát agnosztikus lettem. És gondolkodtam, és gondolkodtam, és gondolkodtam. De nem volt elég ahhoz, hogy folytassam, így nem igazán jutottam döntésre. Borzasztóan kételkedtem Isten létezésében, de egyszerűen semmiről sem tudtam eleget ahhoz, hogy legyen egy jól működő modellem bármi más magyarázattal arra, nos, hogy az életet, a világmindenséget meg mindent a helyére tegyen. De folytattam, és tovább olvastam, és tovább gondolkodtam. Valamikor a harmincas éveim elején rábukkantam az evolúciós biológiára, egész pontosan Richard Dawkins könyveire, Az önző génre és A világtalan órásmesterre, és hirtelen (azt hiszem, Az önző gén másodszori olvasásakor) minden a helyére került. Döbbenetesen egyszerű koncepció volt, de természetesen az élet végtelen és zavarba ejtő összetettségének adott utat. Amellett a félelemmel vegyes tisztelet mellett, amit bennem keltett, őszintén szólva butaságnak láttam azt a félelemmel vegyes tiszteletet, amiről az emberek a vallásos élmények kapcsán beszéltek. A megértés tiszteletét bármikor a közöny tisztelete fölé helyezném.

A A: A rajongóihoz intézett beszédében utalt ateizmusára ("ez volt azon néhány alkalmak egyike, amikor tényleg hittem Istenben"). Köztudott az ateizmusa a rajongói, a barátai és a munkatársai körében? A barátai és munkatársai körében sokan mások is ateisták?

D. N. A.: Ez egy kicsit rejtélyes kérdés számomra, és azt hiszem, kulturális különbséget rejt magában. Angliában nem túl jó üzlet ateistának lenni. Azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik egy bizonyos véleményt erőteljesen hangsúlyoznak, enyhe aggodalom tapasztalható, míg egy tárgyilagos semmitmondóság esetleg elfogadhatóbbnak tűnik – így az agnoszticizmus preferálása az ateizmussal szemben. És az agnoszticizmustól az ateizmusig való elmozdulás – úgy gondolom – sokkal nagyobb elkötelezettséget igényel az intellektuális erőfeszítés iránt, mint amekkorát a legtöbb ember hajlandó vállalni. De nincs benne igazából semmi üzlet. Sok ember, akiket ismerek és akikkel találkoztam, tudós, és azokban a körökben az ateizmus teljesen normális. Gondolom, azok közül, akiket egyébként ismerek, a legtöbb agnosztikus, és nagyon kevés az ateista. Ha meg kellene próbálnom a barátaim, a családom és a kollégáim között istenhívő embereket keresni, valószínűleg az idősebbek és – hogy teljesen őszinte legyek – az alacsonyabb végzettségűek között keresném őket. Van egy-két kivétel. (Majdnem odatettem – megszokásból –, hogy "tiszteletre méltó kivétel", de ezt valójában nem gondolom.)

A A: Milyen gyakran próbálják meg rajongók, barátok vagy munkatársak "megmenteni" az ateizmustól?

D. N. A.: Egyáltalán soha. Angliában egyszerűen nincs meg bennünk ez a fajta fundamentalizmus. Jó, talán ez nem teljesen igaz. De (és most iszonyatosan arrogáns leszek) azt hiszem, egyszerűen nem szoktam ilyen emberekkel összefutni, ahogy olyan emberekkel sem szoktam összefutni, akik napközben szappanoperákat néznek vagy a National Enquirert olvassák. És hogyan reagál az ember általában? Nem foglalkozom vele.

A A: Ütközött bármilyen akadályba a szakmai életben az ateizmusa miatt (ateizmussal szembeni vakbuzgóság), és hogyan kezelte ezt? Milyen gyakran fordult ez elő?

D. N. A.: Még ritkán sem. Ez elképzelhetetlen helyzet.

A A: Szerepel néhány gondtalan utalás a könyveiben Istenre és a vallásra ("kétezer évvel azután, hogy egy fickót rászögeltek egy fára"). Hogyan befolyásolta az ateizmusa az írásait? Hol (milyen jellemekben vagy helyzetekben) fejeződik ki legpontosabban személyes vallási meggyőződése?

D. N. A.: Engem lenyűgöz a vallás. (Ez teljesen más dolog, mint hinni benne!) Felmérhetetlenül nagy hatása volt az emberi ügyekre. Mi ez? Mit jelképez? Miért találtuk ki? Hogyan működik? Mi lesz belőle? Szeretem folyamatosan piszkálni és birizgálni. Olyan sokat gondolkoztam rajta az évek során, hogy annak a lenyűgözöttségnek muszáj szétáradnia az írásaimban.

A A: Milyen üzenetet küldene ateista rajongóinak?

D. N. A.: Helló! Hogy vagytok?

Az Amerikai Ateista, 37., No. 1.

(az interjút készítette: David Silverman)

* * *

Mik az előnyei annak, ha e-mailen keresztül beszélsz a rajongóiddal?

Gyorsabb, egyszerűbb és kevesebb nyalással jár.

Jövőjóslás

A jövőt megpróbálni megjósolni balekok játéka. De egyre inkább olyan játék, amit mindannyiunknak játszania kell, hiszen a világ olyan gyorsan változik és kell, hogy legyen valamilyen elképzelésünk arról, tulajdonképpen milyen lesz a jövő, hiszen abban kell majd élnünk, talán már a jövő héten.

Furcsa, de az derült ki, hogy az az iparág, amely a változás hihetetlen ütemének alapvető motorja – a számítástechnikai ipar –, elég gyenge magának a jövőnek a megjóslásában. Különösen két dolog miatt hiúsult meg az előrejelzés: az egyik az internet betörése volt, ami – megdöbbentően rövid idő alatt – az egész számítástechnika lényegévé vált; a másik az a tény, hogy a század véget ér.

Így az új évezred küszöbén, ahogy felpillantunk az előttünk álló változás fényes sziklaarcára, mint Kubrick makogó majmai a nagy fekete monolit előtt, hogy is remélhetjük egyáltalán, hogy kitaláljuk, mi jön majd? Molekuláris számítógépek, kvantum-számítógépek – mit merünk állítani róluk? Tévedtünk a vonatokkal kapcsolatban, tévedtünk a repülőgépekkel kapcsolatban, tévedtünk a rádiókkal kapcsolatban, tévedtünk a telefonokkal kapcsolatban, tévedtünk a... nos, a dolgok terjedelmes listájával kapcsolatban tévedtünk, ezért jól teszi, ha beszerzi a The Experts Speak (Megszólalnak a profik) egy kötetét Christopher Cerftől és Victor Navaskytól.

E múltbeli, ellentmondást nem tűrő jövendöléseket tartalmazó kivonat, amelyekről – általában szinte azonnal – kiderült, hogy fantasztikus tévedések. Tudják, miről beszélek. Irving Fisher, a Yale Egyetem közgazdász-professzora, azt mondta 1929. október 17-én, hogy "a részvények elértek egy állandó magasnak látszó stabil szintet". Aztán ott volt a Decca lemezkiadó vezetője, aki azt nyilatkozta a Beatlesről 1962-ben, "Nem szeretjük a hangzásukat. A gitárzenekaroknak leáldozóban van", és így tovább. Ja, és itt van még egy: "Bill Clinton veszteni fog bármelyik republikánussal szemben, aki nem bohóckodik a pódiumon", írta a The Wall Street Journal 1995-ben. Ez egy jó vastag könyv, amit órákig olvashatnak vidáman a slozin.

Az a különös, hogy semmivel sem lettünk jobbak e tekintetben. Elnézően mosolygunk, amikor Lord Kelvint hallgatjuk, aki 1897-ben azt állította: "A rádiónak nincs jövője". De azt már meglepőbb felfedezni, hogy Ken Olsen, a Digital Equipment Corporation elnöke 1977-ben azt nyilatkozta: "Egy magánszemélynek semmi oka rá, hogy otthonában számítógépet tartson". Még Bill Gates is, aki kimondottan azt tűzte ki céljául, hogy bebizonyítsa, Olsen teljesen és minden tekintetben tévedett, azzal vált híressé, hogy nem tud senkit megérteni, akinek 640 KB memóriánál többre van szüksége a számítógépében. Próbálják meg a Wordöt akár ennek hússzorosán futtatni.

Érdekes lenne egy folyamatos jövendöléslistát vezetni, és megnézni, vajon ki tudjuk-e szúrni az abszolút nyerőket, amikor még csak apró bimbók. Egyet megjelöltem legutóbb, Mr. Wayne Leuck, a USWest amerikai telefontársaság technikai alelnökének kijelentését februárban. A nagy hatékonyságú, drót nélküli adatközlés telepítése elleni vitában a következőt mondta: "Elismerem, hogy egy hatvanmérföldes sebességgel menő autóban tudja használni, de nem hiszem, hogy ez sok embert érdekelni fog." Csak figyeljenek. Ez egy olyan kijelentés, ami vissza fog térni, hogy kísértse. Műholdas irányítás. Vezeték nélküli internet. Amint elkezdtük a fizikai helyzetmeghatározást visszajuttatni osztott információs terekbe, az internetalkalmazások egy újabb robbanásszerű növekedését idézzük majd elő.

Legalábbis én ezt jósolom. Természetesen óriásit tévedhetek. Stewart Brand kiváló kötetében, a The Clock of the Long Now (A hosszú most órája) című könyvében, felvetette egy, a társadalmak jóslatait és érveit tartalmazó feljegyzés őrzését egy tízezer éves könyvtárban, de azt is érdekes lenne látni, hogyan valósulnak meg a dolgok rövid távon. Minden új év elején a média tele szokott lenni jóslatokkal a következő év eseményeit illetően. Két nappal később persze már elfelejtjük őket, és így soha nem tudjuk ellenőrizni a dolgot. Tehát szeretném felkérni az olvasókat, hogy terjesszék elő saját jóslataikat – vagy bárki másét, amivel nyomtatásban találkoztak – arról, hogy mi történik majd a következő öt évben és mikor. Eljutunk a Marsra? Béke lesz Írországban vagy a Közel-Keleten? Kipukkad az e-commerce buborék?

Feltesszük ezeket a netre, ott maradnak egész idő alatt, így összevethetjük őket a ténylegesen megtörténtekkel. A jövőjóslás a balekok játéka, de minden játék akkor fejlődik, ha jegyzik a pontokat.

The Independent on Sunday

1999. november

***

Okosabb irodai székek új generációja érkezik, amelyeknek a legnagyobb értékük, hogy megszüntetik a fogantyúkat és az emelőket. Minden rugózás és merevítés megmarad, amit megszoktunk, de automatikusan követik az ember testtartását és mozgását anélkül, hogy meg kellene mondani nekik, hogyan kell. Jól van, itt van egy jóslat Önöknek: ha lesznek olyan szoftverjeink, amelyek így működnek, a világ igazán jobb és boldogabb hely lesz.

A kis számítógép, amelyik működött

A kedvenc egysorosom az, hogy Branwell Brontë, Emily és Charlotte bátyja, akkor halt meg, amikor be akarta bizonyítani, hogy fel lehet állni egy kandallópárkánynak támaszkodva.

Valójában ez nem teljesen igaz. Az abszolút kedvenc egysorosom az a tény, miszerint a fiatal lajhárok annyira ostobák, hogy gyakran saját karjukat és lábukat ragadják meg a faágak helyett, és így leesnek a fáról. Mindazonáltal ennek semmi köze ahhoz, amire éppen gondolok, mivel lajhárokra vonatkozik, míg a Branwell Brontë-sor írókra vonatkozik, és halálérzésre és dolgok megtételére, hogy bebizonyítsuk, hogy lehetségesek, ami mind olyan mértékben illik jelenlegi helyzetemre, hogy – őszintén szólva – kísérteties.

Író vagyok, és halálérzésem van, ahogy Önöknek is az lenne, ha átrepültek volna a michigani Grand Rapidsba egy istentelenül korai órán csak azért, hogy rájöjjenek, hogy még három órán át nem juthatnak vissza hotelszobájukba. Valójában a michigani Grand Rapidsba már átrepülni is elég. Ha Önök odavalósiak, kérem, gondolják azt, hogy csak viccelek. Bárki más észre fogja venni, hogy nem viccelek.

Mivel nem tudok máshova menni, felállok egy kandallópárkányhoz dőlve. Nos, kandallópárkány-szerűséghez. Igazából nem tudom, mi az. Rézből és valamilyen műanyagból készült, és valószínűleg az építész firkantotta oda valami városban eltöltött görbe éjszaka után. Ez eszembe juttat még egy kedvenc hírt: van egy nagy törés a transzszibériai vasútvonalon, mert amikor a cár (nem tudom, melyik cár, mert nem otthon vagyok a dolgozószobámban, hanem valami szégyenletesen ronda dolognak dőlök neki Michiganben, és itt nincsenek könyvek) elrendelte a transzszibériai vasútvonal megépítését, húzott egy vonalat a térképen egy vonalzóval. A vonalzóban volt egy törés.

Ezt a cikket egy névtelen építészeti tévedésnek dőlve írom, mégpedig nem számítógépen. Ott írnám, de a PowerBookom lemerült (furcsa dolog valamit a legfőbb hiányosságáról elnevezni; ebben az értelemben épp olyan, mint Grönland). Itt van nálam az elektromos vezetéke, de nem tudom sehova bedugni. Bár a vezetéket roppant leleményesen univerzális áramellátóhoz tervezték, nem terveztek hozzá univerzális dugót. Egy nagy, ormótlan, angol típusú háromágú dugót szereltek bele, ami azt jelenti, hogy amennyiben elfelejtesz hozzá adaptert venni, mielőtt elhagyod a Heathrow-t, teljesen és végérvényesen meg vagy lőve. Angol dugókhoz Anglián kívül nem lehet adaptert venni. Tudom. Már próbáltam, amikor hasonló probléma merült fel a régi laptopommal. (Nem akarok semmilyen lapos laptopos viccet elsütni. Az Apple épp eleget csinálta, most már egyedül is mennie kell a dolognak. A fenébe. Azt mondtam, nem fogom csinálni.) A végén kellett vennem egy amerikai vezetéket. Vagyis inkább meg kellett próbálnom. Nem lehetett. Csak új Mac laptopokkal lehetett kapni. Egy halott Mac laptopot hurcoltam magammal tíz napon keresztül, és néha arról ettem meg a szendvicsemet, mert alig volt könnyebb, mint egy asztalt cipelni. (A fenébe, még egy.)

A PowerBookommal mégsem ez volt a probléma. Nem vagyok teljesen hülye. Ez alkalommal hoztam magammal adaptert. Mindazonáltal egy kicsit hülye vagyok, mert a bőröndömben van, amit éppen most adtam le a szobafiúnak, de még három órát kell várnom, hogy kész legyen a szobám.

Akkor most mit csinálok? Kézzel írok? Most ugye viccelnek.

Tíz év szövegszerkesztés után, már nem is tudok kézzel írni. Tudom, hogy kellene tudnom: kézzel írni egyike azoknak a dolgoknak, mint evőpálcikát használni: ha az ember egyszer ráérez, soha nem felejti el. Az a helyzet, hogy sokkal nagyobb gyakorlatom van az evőpálcikák használatában, mint a tollakéban, tehát nem, nem írok kézzel. S nem beszélek egy olyan borzalmas diktafonba sem, ami könyörtelenül rögzít mindent, amíg az ember kétségbeesetten próbál kitalálni valami mondanivalót. A stop gomb lenyomása az, ami újra bekapcsolja az ember agyát.

Nem. Azt csinálom, hogy ülök egy székben valahol, és ezt az új Psion Series 3a palmtopon írom. Vettem egyet Heathrow-n a vámmentes boltban, csak a puszta hecc kedvéért, és meg kell mondanom, hogy jó. Működik.

Mondhatnék most valamit a vámmentes boltokról, mielőtt tovább beszélnék a Psionról? Azt nem, hogy a dolgok nem olcsóbbak a vámmentes boltokban. Olcsóbbak. Elenyészően. Valóban megtakaríthat az ember egy nagyon kevés pénzt, ha ezekben vásárol. Aztán persze meglehetősen sok pénzt veszíthet végül, ha nem jut eszébe, hogy mindent, amit vámmentes boltban vásárolt, vámoltatnia kell, amikor visszaér. A cucc csak akkor igazán vámmentes, ha az ember élete hátralévő részét egy repülőn szándékozik eltölteni. Tehát mi történik, ha veszel valamit a vámmentes boltban nagyon kicsivel kevesebbért, mint a főutcán? Ez azt jelenti, hogy az a pénz, amit megtakarítottál a vámon, a vámmentes boltok páncélszekrényébe vándorol ahelyett, hogy támogatná a Nemzeti Egészségügyet (és a Trident nukleáris tengeralattjárókat). Akkor miért vettem a Psionomat vámmentes boltban? Mert teljesen bolond vagyok, azért.

Na mindegy. A legújabb hírek. Találtak nekem egy szobát. Kicsomagoltam az adapteremet. A PowerBookom töltődik. Még mindig nem használom, mert most a fürdőkádban fekszem. Még mindig a Psiont használom. Még soha életemben nem írtam semmit a fürdőkádban. A papírok nyirkosak és párásak lesznek, a tollak nem fognak lentről felfelé, az írógépek nyomják az ember hasát, és ha valaki hajlandó PowerBookot használni a kádban, akkor feltételezem, az nem a saját PowerBookja.

Tehát a lényeg az, hogy meg lehet csinálni. Palmtopon tényleg lehet írni, ami valami olyasmi, amire eddig nem jöttem rá. Megpróbáltam már Sharp Wizardon csinálni, de nem lehetett, mert a billentyűzetet ábécérendben tervezték, ami reménytelen. Az ábécérendes billentyűzet tervezése mögötti elv egy félreértésen alapul. Azt hiszem, az elképzelés a következő volt: nem mindenki ismeri a qwertyt (különös érzés ténylegesen leírni a qwertyt mint szót; próbálják ki, és tudni fogják, mire gondolok), de mindenki ismeri az ábécét. Ez igaz, de nem lényeges. Az emberek egydimenziós vonalként ismerik az ábécét, és nem kétdimenziós elrendezésként, így az embernek mindenképpen kutatnia és szemezgetnie kell. Tehát miért nem használjuk a qwertyt, és hagyjuk, hogy akik ismerik, élvezzék az előnyeit?

A nagyobb Sharp Wizardot, a 8200-ast is megpróbáltam, aminek qwerty billentyűzete van, de nincs "word wrap"-je. El tudják ezt képzelni? Manapság még az Etch-a-Sketch-nek is van "word wrap"-je.

A másik probléma a palmtopokkal, hogy a billentyűzet túl kicsi az ember ujjaihoz. Nem könnyű. Hiába, nem nyerhetünk. Ha a gép elég kicsi, hogy beférjen a zsebünkbe, túl kicsi ahhoz, hogy írjunk rajta. Nos, megtaláltam a megoldást. Bocsássanak meg, ha már tudják, biztos én vagyok az utolsó ember a világon, aki erre rájött. Mindenesetre a megoldás ez: két keze közé fogja az ember a palmtopot, és a hüvelykujjaival ír. Komolyan. Működik. Kicsit kényelmetlen elkezdeni, és az ember keze enyhén fáj a szokatlan izomhasználat miatt, de meglepően gyorsan hozzá lehet szokni. Már ezer szót bepötyögtem.

Na most, ez felvet néhány érdekes kérdést. (Legalábbis számomra érdekeset. Önök is találjanak ki maguknak.) Mi van akkor ezzel az inputfelismerő dologgal? Természetesen éppannyira magamon kívül vagyok az izgatottságtól, mint bárki más a hangfelismerő és kézírás-felismerő kilátásától, de Önök tudják, és én is tudom, és bárki, aki bíbelődött már egy Caere gépíróval vagy valami hasonlóval, tudni fogja, hogy a dolgok ritkán mennek olyan simán a gyakorlatban, mint ahogy elméletben, vagy legalábbis még nem. Az idő legnagyobb része, amit azzal töltünk, hogy még nem egészen működő technológiákkal birkózunk, egyszerűen nem éri meg a végfelhasználóknak, akármilyen szórakoztató is ez olyan megszállottaknak, mint mi. Azok az idők, amikor az ember azt mondja: "Nyisd ki a kettes számú mentőkabint, Hal", és biztosak vagyunk benne, hogy Hal érti, hogy a Jupiter külső területein akarunk lehorgonyozni, még egy kicsit odébb vannak. És az a gyanúm, hogy még nagyon messze van az, amikor képes leszek egy ilyen cikket úgy lediktálni, hogy az eredmény érthető is lesz, nem beszélve a pontosságról. Mindenki látta a régi jelenetet, amelyben a titkárnő az égvilágon mindent leír, amit a főnöke mond, beleértve azokat a részeket is, amikor azt mondja, "Ezt most ne írja le!", vagy "Az utolsó mondatot húzza ki!". Azt hiszem nagyon sok ostoba-titkárnő-típusú problémán kell még keresztülvergődnünk, mielőtt a dolog simán fog működni. Ami a tollas megoldást illeti, nos, amint fentebb mondtam, tíz év szövegszerkesztés eredménye, hogy a kézírásom olyan mértékben leromlott, hogy még én sem tudom elolvasni, szóval igazán nem tudom, egy számítógépnek milyen esélyei lennének. Érdemes foglalkoznom a fentiekben rejlő iróniával? Nem.

Tehát jelen pillanatban ez visszavezet bennünket a billentyűzetinputhoz, és a billentyűzetinput jelen pillanatban a qwertyt jelenti. De a qwertyt, mint tudjuk, eredetileg azért találták ki, hogy lelassítsa a gépírókat, hogy a billentyűk ne szoruljanak be. Szándékosan hatékonytalan. Ennek ellenére minden kísérlet, ami valami hatékonyabbal próbálta felváltani, mint például a Dvorak billentyűzet, megbukott. Az emberek már ismerik a qwertyt, és nincs semmi okuk rá, hogy lecseréljék. A Dvorak és mások talán jobbak, de a qwerty is elég jó, vagy legalábbis mostanáig jó volt. A "ha nem romlott el, ne javítsd meg" alapelv nagyon is igaz, és az is marad annak ellenére, hogy én egész életemben következetesen figyelmen kívül hagytam.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy végül talán elérkezünk egy pontra, ahol erős késztetést érzünk a billentyűzet átalakítására. A palmtopoknál történik minden új dolog. Az Apple és a Microsoft és mindenki más is hirtelen elkezdett bolondulni a digitális személyi titkárnőkért és egyéb ilyen dolgokért, és most, hogy néhány órát használtam a Psion Series 3a-t, már én is elkezdtem. Csodálatos technológia, és ez még csak a kezdete annak a döntő pillanatnak, amikor valami megszűnik csupán szórakoztató játéknak lenni, és olyan dolog lesz belőle, amit komolyan használhatunk a kádban. Évek óta tudjuk mindanynyian, hogy a qwerty nem jó. Azt hiszem, most elérkeztünk ahhoz a lényeges ponthoz, ahol már nem elég jó. A ponthoz, ahol már nem elég jó. (Igen, pontosan ez a másolás!) Remélem, hogy a rendszertervezőknek nem vette el a kedvét a Dvorak billentyűzet bukása. Remélem, alaposan tanulmányozzák azt, hogy hogyan tartják az emberek a palmtopot, hova esnek és illenek az ujjaik, és hogyan lehet újragondolni ezt az egész koncepciót a billentyűzet működéséről. Imádnám az egészet, ha a hüvelykujjízületeim most nem lennének merevek a fájdalomtól. Bebizonyítottam, hogy meg lehet csinálni, de mint Branwell Brontë, nem hiszem, hogy holnap is megcsinálom ezt a trükköt.

***

Azokat a dolgokat, amelyek nem működnek, észrevesszük. Azokat viszont nem, amelyek igen. Észrevesszük a számítógépeket, de nem vesszük észre a pennyket. Észrevesszük az ebook olvasókat, de nem vesszük észre a könyveket.

Elektromos ketyerék

Azt hiszem, ideje hadat üzenni az elektromos ketyeréknek. Ma reggel még több jött a postában. Rendeltem egy új optikai lemezmeghajtót egy amerikai csomagküldő vállalattól, és mivel azon a különös és félreeső helyen lakom, amit "külföldnek" hívnak, és mivel sokat utazom, mint egy galamb, a megrendeléskor mindenképpen tudni akartam, hogy van-e nemzetközi áramellátója.

A nemzetközi áramellátó az az eszköz, amitől nem számít, hogy milyen országban van az ember, sőt még az sem, hogy tudja-e, milyen országban van (nagyobb probléma ez, mint gondolnák) – csak bedugja a Macet, az meg kitalálja magának. Ezt az elvet "Csatlakozz és csináld"-nak hívjuk. Vagy legalábbis a Microsoft így hívja, mert még nincs ilyenük. A Macnél már olyan régen van ilyen, hogy nem is gondoltunk rá, hogy nevet adjunk neki. Manapság sok kiegészítő jön ki nemzetközi áramellátóval is – de nem mind. Ezért kérdeztem rá.

– Igen, van – felelte Scott, az eladó.

– Biztos benne, hogy van nemzetközi áramellátója?

– Igen – ismételte meg Scott. – Van nemzetközi áramellátója.

– Teljesen biztos?

– Igen.

Ma reggel megérkezett. Az első dolog, amit észrevettem rajta, hogy nincs nemzetközi áramellátója. Helyette volt egy elektromos ketyeréje. Többszobányi elektromos ketyerém van már, nem akarok még többet. Elektromos ketyeréim feléről azt sem tudom, milyen szerkentyűköz valók. Ami még rosszabb, a szerkentyűim felének nem tudom, hol van a hozzátartozó elektromos ketyeréje. Ami még ennél is bosszantóbb, az elektromos ketyerék borzasztó nagy része, beleértve azt is, ami ma reggel érkezett, olyan elektromos ketyere, ami 120 voltos váltóárammal (amerikai feszültséggel) működik, ami azt jelenti, hogy nem tudom őket használni itt külföldön (állami kód: Kf), de meg kell őriznem őket arra az esetre, ha valaha is magammal viszem a szerkentyűt, amibe illenek – feltéve, hogy tudom, melyik szerkentyű az, amibe illenek – az USA-ba.

Mi a fenéről beszélek, kérdezhetik.

Az elektromos ketyerék, amelyek engem foglalkoztatnak (és ezek semmi esetre sem az egyetlen fajta elektromos ketyerék, amelyekkel a mikroelektronikai világot elárasztották), a külső adapterek, amelyekre a laptopoknak, palmtopoknak, külső meghajtóknak, kazettás magnóknak, üzenetrögzítőknek, motoros hangszóróknak és más hihetetlenül hasznos szerkentyűknek szükségük van ahhoz, hogy a váltóáramot 120 vagy 240 voltról letranszformálják 6 voltos egyenárammá. Vagy 4,5 voltos egyenárammá. Vagy 9 voltos egyenárammá. Vagy 12 voltos egyenárammá. 500 milliamperen. Vagy 300 milliamperen. Vagy 1200 milliamperen. Pozitív pöckei és negatív lyukai vannak, hacsak nem abba a fajtába tartoznak, aminek negatív pöckei és pozitív lyukai vannak. Mire ezeket a különböző variációkat mind összeszedi az ember, egy meglehetősen fontos iparágat le tud vele fedni, ami abból él, amennyire én meg tudom mondani, hogy a szekrényeimet megtöltse elektromos ketyerékkel, amelyek közül egyet sem tudtam soha határozottan beazonosítani anélkül, hogy emlékezetfejlesztő játékot ne kellett volna játszanom. Egy használni kívánt szerkentyűhöz passzoló elektromos ketyere megtalálásának általában az a módja, hogy elmegyek, és veszek egy másikat annyiért, amitől effektíve eltávozik minden levegő a testemből.

Na már most, miért van ez? Nos, van egy lehetséges elmélet, amely szerint ahogy a Xerox tényleg benne van a festékpatronok értékesítésében, a Sony is tényleg érdekelt az elektromos áramellátó ketyerék üzletágában.

Egy másik lehetséges ok az, hogy az egész csak betonkemény hülyeség. Valószínűleg ez nem lehet, ugye? Úgy értem, lehet ez? Nehéz elképzelni, hogy a Föld leghatalmasabb elméi közül néhánynak, akik a pénzért vehető legfinomabb pizzával üzemelnek, adott ponton nem jutott eszébe, "Nem volna egyszerűbb, ha mindannyian egy típusú egyenáram-ellátóra térnénk át?" Na most, én nem vagyok villamosmérnök, és lehet, hogy lehetetlent kérek. Elképzelhető, hogy egy adott optikai meghajtó vagy CD-lejátszó működésének a sine qua nonja, hogy 600 milliampert vesz fel 500 helyett, vagy hogy a negatív pólus a pöcökben van, és nem a lyukban, és hogy vagy nyüszíteni fog, vagy kisülni, ha egy kicsit is mással kötik össze. De erősen gyanakszom, hogy ha egy mérnököt bezárnánk néhány napra egy szobába, és a pepperoni illatával kínoznánk, akkor valószínűleg ki tudna találni egy olyan módszert, amellyel minden szerkentyű, amin dolgozik (talán még az új 2.0-ás szerkentyű is, amiről olyan jókat hallottam), működtethető lenne egy standard kis egyenáram-ellátóval.

Valójában már létezik egyfajta standard, de ez még elég szokatlan. Manapság nem sok ember dohányzik ténylegesen a kocsijában, s az a nyílás a műszerfalon, amiben régebben a cigarettagyújtót tartották, ma már inkább mobiltelefont, CD-lejátszót, faxgépet vagy egy jelenlegi, igencsak valószerűtlen tévéreklám szerint instant kávét előállító szerkentyűt tölt. Mivel a lyuknak eredetileg más célja volt, most rossz a mérete és rossz helyen van ahhoz, amihez használni akarjuk, ezért talán ideje lenne átalakítani az új feladathoz.

A lényeges dolog azonban, amit ez a kreatív előalkalmazás nyújt nekünk, az egy lehetséges egyenáramstandard. Önkényes dolog, az biztos, de talán hálásnak kellene lennünk, hogy egy autószerelő tervezte meg egy délután, és nem egy számítástechnikai standardbizottság egy életen át. Tartsuk meg a feszültség szintjét, tervezzünk egy apró dugót, és megvan az új standard.

Átvételének azonnali előnye az lenne, hogy csak egy darab egyenáram-ellátóra lenne szüksége az embernek. Gondoljanak bele! Jó, nem pontosan egyre, lehet, hogy egy tucatra, de mind pontosan egyformák lennének! Csak vegyenek egy dobozt belőle! Egyszerűen olyan háztartási cikk lenne, mint, ööö, nos, az izzókat akartam mondani, de izzó már mindenféle teljesítménnyel és foglalattal létezik. Az egyenáramstandardban az a legnagyszerűbb, hogy sokkal jobb, mint az izzók.

Eltekintve attól, hogy megszabadulnánk a végtelen káosztól és kényelmetlenségtől, egy új standard bevezetése egy csomó új tulajdonság kialakítását tenné lehetővé. Konnektorok kényelmes helyen a kocsiban. Egyenáram-konnektorok otthon és az irodában, és ami még fontosabb, egyenáram-konnektorok a repülőgépek üléseinek karfájában...

Be kell vallanom, bármennyire is szeretem a PowerBookomat, ami most körülbelül 97,8 százalékát tudja annak, amire régebben az ócska, régi asztali dinoszauruszomat használtam, feladtam, hogy repülőgépen próbáljam használni. Igen, igen, tudom, hogy vannak mindenféle áramtakarékos stratégiák, amivel megnövelhetem az akkumulátor élettartamát – elsötétített üzemmód, RAM-lemezek, processzorpihentetés és így tovább –, de a lényeg, hogy igazán nem akarok ilyenekkel szórakozni. Abszolút képes vagyok a repülőgépes magazint olvasni, ha idegesíteni akarom magam. Mindazonáltal, ha lenne egyenáram-ellátó a karfámban, dolgozhatnék egy kicsit, vagy legalábbis elbíbelődhetnék a dologgal. Tudom, a légitársaságok valószínűleg azt mondanák: "Igen, de ha ezt megcsináljuk, a repülőgépeink lepotyognak az égből", de mindig ezt mondják. Tudom, hogy néha tényleg lepotyognak a repülőgépeik az égből, azonban, és most ez a lényeg, közel sem olyan gyakran, mint ahányszor a légitársaságok azt mondják. Én például hajlandó lennék megkockáztatni. Az elektromos ketyerék elleni nagy háborúban, azt hiszem, semmilyen áldozat nem lehet túl nagy ár.

MacUser,

1996. szeptember

***

Belegabalyodunk a technológiába, amikor egyszerűen csak működő dolgokat szeretnénk. Hogy lehet felismerni valamiről, hogy technológia? Régen gyanús, ha használati utasítással érkezik.

Mit veszíthetünk?

Néhány forradalmian új ötlet abból származik, hogy kivettünk valami régit, ami már nem kellett, nem pedig abból, hogy kitaláltunk valami újat, amit beletehetnénk. A Sony walkman például semmi jelentősen újat nem tett hozzá a kazettás magnóhoz, csak kihagyta az erősítőt és a hangfalakat, és így megteremtette a zenehallgatásnak egy teljesen új módját, s létrehozott egy egész iparágat. A Sony új kézikamerája meglehetősen briliáns módon kihagyta a zoom-funkciót azon az alapon, hogy a zoom nem jó semmire, csak viszi a pénzt, egy csomó pluszkilót jelent, és minden valaha készült amatőr videót nézhetetlenné tesz. (Követve ezt a gondolatsort talán majd azon is elgondolkoznak a Sonynál, hogy egy csak felvételre alkalmas videót reklámozzanak, a videofilmgyártó vállalatok meg talán olyan filmek forgalomba hozatalán gondolkoznak majd el, amelyeket már előre gyorsított üzemmódban vettek fel.) A RISC chip meg azon az életet meghosszabbító, zseniális elven működik, hogy "folytassuk az egyszerű dolgokkal, és hagyjuk meg a bonyolultakat valaki másnak". (Tudom, hogy ennél egy kicsit bonyolultabb, de el kell ismerniük, hogy állati vonzó ötlet.) Egy jól elkészített száraz martini pedig a martini kihagyásának az életet meghosszabbító, zseniális elvén működik.

Akkor is drámai fejlődést érhetünk el, ha felismerjük, hogy a probléma egy részét átugorhatjuk. Az algebra például (és ennélfogva az egész számítógépes programozás) abból a felismerésből származik, hogy elhagyhatjuk az összes zavaros, engedetlen számot. Aztán itt van az új, továbbfejlesztett angol telefonos tudakozó. Néhány évvel ezelőtt valami radikálisan megváltozott: amikor a 192-t tárcsázta az ember, kapott egy udvarias, segítőkész választ, általában – és itt volt a titok nyitja – skót akcentusban. Az egészet összepakolták, és áttették Aberdeenbe, ahol rengeteg udvarias, segítőkész embert találtak, akiket nem kellett kárpótolni azért, hogy Londonban kell élniük. Valami okostojás rájött a British Telecomnál, hogy a hely lényegtelen – a távolság problémája egyszerűen kihagyható a modellből (ez még nem egészen megoldott az árrendszerükkel kapcsolatban). Egy kis extra vezeték lefektetésével úgy tűnik, az angol telefonos tudakozót átköltöztethették volna Szent Ilona szigetére vagy a Falkland-szigetekre, egészen új foglalkozási lehetőségeket juttatva el olyan területekre, ahol előtte kizárólag a birkákkal lehetett foglalkozni. A Falkland-szigetek, ha már úgyis ezzel foglalkoznak, ajánlatot tehetnének Argentína telefonos tudakozójának működtetésére is, ami mindkét ország külügyminisztériumát ellátná gondolkodnivalóval.

Majdnem minden a hálóval kapcsolatos dolog arról is szól, hogy kiszúrunk olyan dolgokat, amelyeket kihagyhatunk a problémából, és az elhelyezés – pontosabban a távolság – is ilyen. A weben szörfözni olyan, mint egy új világban élni, ahol minden ajtónyílás valójában egyike azon science fiction eszközöknek, amelyek a világ egy teljesen más részén teszik le az embert, ha átmegy rajtuk. Igazából ez nem is olyan, ez már az. Kitalálni ennek minden hatását éppannyira nehéz, mint a korai filmkészítőknek volt kitalálni a mozgatható kamera minden hatását. Mi fog még kiesni a modellből?

Az utóbbi néhány év alatt rendszeresen megkörnyékeztek ideges kiadók és műsorvezetők és újságírók és filmkészítők, és azt kérdezték, mit gondolok, hogyan fogják érinteni a számítógépek a különböző iparágakat. Hosszú ideig legtöbbjük kétségbeesetten reménykedett egy olyan válaszban, amit durván úgy fogalmazhatnék meg: "nem túlságosan". ("Az emberek szeretik a könyvek illatát, szeretik a pattogatott kukoricát, szeretnek éppen abban a pillanatban megnézni egy műsort, mint a szomszédaik, szeretik, ha legalább lapozgathatják a sok újságcikket, ami nem is érdekli őket annyira, hogy elolvassák" stb.) De nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert hibás modellen alapszik. Ez olyan, mintha megpróbálnánk elmagyarázni az Amazonasnak, a Mississippinek, a Kongónak és a Nílusnak, hogyan fogja őket érinteni az Atlanti-óceán. Az első dolog, amit meg kell értenünk, hogy a folyó szabályai többé nem fognak érvényesülni.

Gondoljuk el, mi történne, ha az újságkiadás már nem egy önálló folyó lenne, hanem csak egy áramlat a digitális óceánban. A magazinok kezdenek megjelenni a weben, de mivel ezek csak néhány összekapcsolódó oldal az összekapcsolódó oldalak világában, a "magazin" és "nem magazin" vagy még inkább az "A magazin" és a "B magazin" közötti határ a webböngésző szempontjából igen homályossá válik. Amint kivesszük a modellből az elegánsan bekötött és értékesített, csillogó borítójú, feldolgozott fapépet, mi marad? Bármi hasznos?

Az olvasók szemszögéből nagyjából ugyanolyan hasznos, mint egy papírból készült magazin: az őket érdeklő dolgokat tömöríti olyan formában, hogy könnyű legyen megtalálni, aminek ráadásul megvan az az előnye is, hogy képes lesz a témához kapcsolódó valamennyi anyagot jelezni olyan módon, ahogy egy papírmagazin sosem. Minden szép és jó.

De mi a helyzet a magazin kiadójával? Mit kell eladnia? Mit fog tenni most, hogy már nincs egy rakás szórakoztató újságja, amiért az emberek egy csomó zöldhasút adnak cserébe, hogy megszerezhessék? Nos, az egész attól függ, hogy milyen üzletágba soroljuk őket. Rengeteg ember nem abban az üzletágban dolgozik, mint amiben gondolnánk. A Xerox például a festékpatron-eladási üzletben érdekelt. A high-tech fénymásolók és nyomtatók fejlesztésével kapcsolatos összes piszmogás csak azért van, hogy piacot teremtsenek a festékpatronok számára, ahonnan is a nyereségük származik. A televíziós cégek nem tévéprogramokat készítenek a közönségnek, hanem közönséget szereznek a hirdetőiknek. (Ezért van az, hogy a BBC olyan tudathasadásos időszakban van – valójában más üzletágban van, mint a versenytársai.) És a magazinok nagyon hasonlók: minden egyes újságos-standon történő eladás részben kísérlet is, hogy az istenverte termék előállításának nevetséges költségeit fedezzék, de egyben, s ez a lényegesebb, egy nagyon pontos, egységnyi adat is. A teljes adatbázis a kiadó által a hirdetőknek szerzett közönség nagyságát mutatja.

Na most, én a magazinokban történő hirdetést nagy problémának látom. Nagyon utálom. Elborítja a híranyagot, amely általában csak egy unalmas, szürke, csörgedező kis pataknak tűnik az óriási, ragyogó, plakátszerű oldalakon keresztül, amelyek mindegyike harsányan hívja fel a figyelmet olyan dolgokra, amelyeket az ember nem akar megvenni; és az első dolog, ha az ember vesz egy új magazint, hogy megrázza egy szemetes felett, hogy kiszóródjanak a kuponok, zacskók, csomagok, CD-k és az ingyenes Labrador kölyökkutyák, amelyektől olyan vastag és ormótlan lesz, mint a nagymama albuma. És aztán, ha tényleg venni akarsz valamit, akkor nem találsz semmi információt róla, mert a múlt havi számban volt benne, amit már kidobtál. Múlt hónapban vettem egy fényképezőgépet, és rengeteg fotómagazint szereztem be csak azért, hogy hirdetéseket és ismertetőket találjak azokról a modellekről, amik érdekeltek. Szóval a látott hirdetések 99 százalékát gyűlölöm, de alkalmanként kell annyira a cucc, hogy meg is vegyem. Itt egy nagy tévedés van – valami készen áll, hogy kimaradjon a modellből.

Ha végignéznek egy on-line magazint (például a HotWired magazint, hogy egyet mondjak), csak itt-ott találnak néhány kis diszkrét szponzorikont, amelyekre ráklikkelhetnek, ha akarnak. Csak akkor nézik meg a teljes hirdetést, ha valóban érdekli Önöket, és az a hirdetés azonnal tömör, hasznos információkkal látja el Önöket a termékkel kapcsolatban. Természetesen sokkal értékesebb a hirdetők számára, ha egy érdeklődő lehetséges vásárlót elérnek, mint halálra idegesíteni kilencvenkilenc másikat. Továbbá megdöbbentően pontos visszacsatolást kapnak. Pontosan fogják tudni, hány ember és milyen hosszan nézte meg a hirdetésüket, ami azzal az eredménnyel jár, hogy egy visszatetsző, senkit sem érdeklő hirdetés hamar eltűnik, míg egy olyan, ami felkelti az emberek érdeklődését, fennmarad. A hirdetők fizetnek a magazinoknak azokért a lehetőségekért, hogy a hirdetéseikhez kapcsolódó linkeket tehetnek a magazin népszerű oldalaira és – nos, látják, hogy működik. Határozottan ráncolt homlokkal mondták nekem egyesek, hogy megdöbbentően hatékony. Kihagytuk a problémából azt az előfeltevést, hogy a hirdetésnek szükségszerűen idegesítőnek és tolakodónak kell lenniük.

Ez az on-line magazinok működésének egyfajta modellje, és természetesen teljesen ingyenes az olvasók számára. Van egy másik, ami valószínűleg azonnal megjelenik, amint az interneten lehetővé válik a virtuális készpénz mozgatása. Ekkor majd valószínűleg kisebb összegeket fognak felszámítani az olvasónak a népszerű weboldalak látogatásáért. Sokkal kevesebbet, mint amit például rendszeresen költenének normál újságokra és magazinokra, mert nem kellene fizetniük a fákért, amiket péppé kellett zúzni, a teherautókért, amiket tele kellett tankolni és a marketingesekért, akiknek az a dolguk, hogy elmondják, mennyire briliánsak is ők. Az olvasók pénze egyenesen az íróhoz megy, egy kis részesedéssel a weboldal kiadójának, és a fák maradhatnak az erdőben, az olaj maradhat a földben, a marketingeseknek pedig nem kell bejönniük a Groucho klubba, és így a tisztességes emberek is bejuthatnak a bárba.

Miért nem kerül az összes pénz az íróhoz, már hallom is, ahogy mindenki (és igazából én magam is) ezt kérdezi. Nos, talán hozzá kerül, ha az illető boldogan szórja szavait a digitális óceánba abban a reményben, hogy valaki ott kint majd megtalálja. De mint minden óceán, a digitálisnak is vannak áramlatai és örvényei, és a kiadóknak hamarosan az lesz a szerepük, hogy a megfelelő nyersanyagot irányítsák azokba az áramlatokba, amelyekben az olvasók az anyagot keresve sodródnak, s többé-kevésbé ez az, amit jelen pillanatban is csinálnak. A különbség a piac érzékenységében van, a sebességben, amivel az áramlatok siklanak és áramlanak, és abban, ahogy a hatalom és az ellenőrzés azokhoz áramlik, akik tényleg valami hasznosat hoznak létre, ahelyett, hogy csak ebédelnek.

Amit kihagyunk a modellből, az tulajdonképpen nem más, csak egy rakás száraz fa.

Wired, EK kiadás, 1. szám, 1995

***

Időutazás

Időutazás? Hiszem, hogy vannak emberek, akik rendszeresen visszautaznak a jövőből és napi szinten beavatkoznak az életünkbe. A bizonyítékok mindenhol ott vannak körülöttünk. Arról beszélek, hogy minden alkalommal, amikor biztosítási igénnyel élünk, rádöbbenünk, hogy titokzatos módon az a dolog, ami miatt igénnyel éltünk, éppen hiányzik a kötvényünkből.

Köpönyegforgató

Gyakran kérdezik, nem vagyok-e egy kicsit köpönyegforgató. Húsz évvel (segítség! ) ezelőtt a Galaxis útikalauz stopposoknakban azzal alapoztam meg a hírnevemet, hogy kifiguráztam a tudományt és a technológiát: levert robotok, fura liftek, nevetségesen túltervezett felhasználói felülettel rendelkező ajtók (mi a baj azzal, hogy az ember egyszerűen csak megnyomja őket?) és így tovább. Most meg úgy tűnik, a technológia egyik leglelkesebb pártfogója lettem, amint az az Útikalauz stopposoknak a jövőbe című új sorozatomból is nyilvánvaló a Rádió 4-en. (Mellesleg már bánom, hogy emellett a cím mellett döntöttünk, de az eseményeknek néha önálló sodrásuk van.)

Két dolog van:

Először is, kíváncsi lennék, hogy manapság nincs-e túl sok vígjátékunk. Gyerekkoromban sokszor bebújtam az ágynemű alá egy régi rádióval, amit egy bolhapiacon szereztem, és elbűvölve hallgattam a Beyond Our Kent, a Hancockot, a The Navy Larkot, még a Clitheroe Kidet is, bármit, ami megnevettetett. Olyan volt, mint zivatar és szivárvány a sivatagban. Aztán ott volt az I'm Sorry I'll Read That Again, és alig néhány év múlva a Monty Python teljes dicsősége. Ami villámcsapásként hatott rám a Monty Pythonnal kapcsolatban, és tényleg teszek rá, ha ezért kifiguráznak majd, az az volt, hogy a komédia olyan médium volt, amiben elképesztően intelligens emberek olyan dolgokat fejeztek ki, amiket egyszerűen nem lehetett máshogy kifejezni. Onnan, ahonnan én ültem, egy kollégiumban Essex legmélyén, ez izgalmas fénysugárnak tűnt. Számomra furcsa, hogy a Monty Python éppen akkor állított be, amikor a fiatalok fantáziájának másik nagy beindítójának, a Beatlesnek leáldozóban volt. Egyfajta stafétabot-átadás volt ez. Azt hiszem, George Harrison mondott egyszer valami hasonlót.

De mostanában mindenki vicces, még a meteorológusok és a bemondók is. Mindenen nevetünk. Már nem annyira intelligensen, nem hirtelen sokkos állapotban, megdöbbenve vagy meglepődve, csak könyörtelenül és értelmetlenül. Többé már nincs zivatar a sivatagban, csak sár és szitáló eső mindenütt, néha a paparazzi gépeinek villanásától megvilágítva.

A kreatív izgalom elvándorolt máshová – a tudományba és a technológiába: az új látásmód, a világegyetem újfajta megértése, az élet működésének, az emberi gondolkodásnak, felfogásnak, kommunikációnak folyamatosan új felfedezése. Ez lenne a másik dolog.

Ahol harminc évvel ezelőtt rockbandákat indítottunk be, most frissen induló cégeket indítunk be, és újfajta kommunikációs módszerekkel kísérletezünk egymáson, és a kicserélt információkkal játszadozunk. És amikor egy ötlet megbukik, ott terem egy másik, közvetlenül a háta mögül, és még egy és még egy, olyan gyorsan özönlenek, mint a rockalbumok a hatvanas években.

Mindig van egy pillanat, amikor az ember elkezd kiszeretni, akár egy személyből, akár egy ötletből, akár egy ügyből, még akkor is, ha ezt csak magának vallja be évekkel az eset után: egy apróság, egy rossz szó, egy téves feljegyzés, ami azt jelenti, hogy a dolgok már sosem lesznek ugyanolyanok. Nálam ez az volt, amikor hallottam, ahogy egy színpadi humorista a következő megfigyelést tette: "Ezek a tudósok, mi? Annyira ostobák! Ismerik azokat a fekete dobozokat, amiket a repülőkbe tesznek? És tudják, hogy azokat elpusztíthatatlanoknak mondják? Ezek azok a dolgok, amik sosem mennek tönkre? Akkor miért nem csinálják a repülőt ugyanebből az anyagból?"

A közönség harsány nevetésben tört ki, hogy milyen ostoba tudósok vannak, nem találják a kijáratot egy papírzacskóból, de én kényelmetlenül éreztem magam. Csupán egy akadékoskodó voltam, amikor úgy éreztem, hogy a vicc nem igazán volt jó, mert a fekete dobozok titániumból készülnek, és ha alumínium helyett titániumból csinálnának repülőt, akkor az először is túl nehéz lenne, hogy felszálljon a földről. Elkezdtem elemezni a viccet. Tegyük fel, hogy Eric Morecambe mondta! Akkor vicces lett volna? Nos, nem igazán, mert arra épített volna, hogy a közönség látja, hogy Eric azt játssza, hogy tuskó – más szóval közös tudásként ismerniük kellett volna a titánium és az alumínium relatív súlyát. Nem lehetett úgy dekonstruktuálni a viccet (ha most úgy gondolják, hogy ez rögeszmés viselkedés, meg kéne próbálniuk együtt élni vele), hogy ne építsen a mesélő és a közönség öntelt összejátszására, hogy kigúnyoljanak valakit, aki többet tud, mint ők. Borsózott tőle a hátam, és még mindig borsózik. Úgy éreztem, hogy a humor ugyanúgy elárult, mint ahogy a gangszta rap miatt mostanában úgy érzem, hogy a rockzene is elárult. Kezdek arra is kíváncsi lenni, hány olyan vicc, amit régebben mondtam, volt, nos, lekezelő.

Akkor fordultam a tudomány felé, amikor 1985 körül egy nap az erdőben sétáltam Madagaszkáron. A séta során Mark Carwardine zoológussal beszélgettem (akivel később együtt dolgoztam az Utoljára látható című könyv megírásakor), és megkérdeztem tőle: "Ugyan, mondd már el, mi olyan különleges az esőerdőben, hogy annyira vigyáznunk kell rá?"

És elmondta. Körülbelül két percig tartott. Elmagyarázta a különbséget a mérsékelt övi erdő és az esőerdő között, és hogy miért van az, hogy az utóbbi az élet olyan elképesztő sokféleségét hozta létre, ugyanakkor olyan borzasztóan sérülékeny. Néhány pillanatra elnémultam, miközben lassan rádöbbentem, az újfajta megértés egyetlen morzsája megváltoztatta a világlátásomat. Éppen most nyújtottak át nekem egy darab fonalat, amelyet követhetek egy elképesztően összetett világ összekuszálódott gombolyagába. A következő néhány évben mohón faltam mindent, amit csak az evolúciós tanról a kezem közé tudtam kaparintani, és rájöttem, hogy az iskolában megértett ismeretek nem készítettek fel az előttem most feltárult dolgok iszonyúságára. Az a helyzet az evolúcióval, hogy ha nem fordította ki az agyadat, nem értetted meg.

Aztán meglepetésemre felfedeztem, hogy ez összefüggött a számítógépek iránti növekvő érdeklődésemmel. Nem volt semmi különös mélység ebben a lelkesedésben – egyszerűen arcátlanul szeretek ravasz kis masinákkal játszani. A kapcsolat abban az intuíciókkal ellentétes megfigyelésben rejlik, miszerint a bonyolult eredmények egyszerű esetek sokszori ismétléséből származnak. Bármilyen bonyolult eredményekhez vezessen is egy számítógép – szélkerekek modellezése, gazdaságok modellezése vagy az, ahogy a fény egy képzeletbeli dinoszaurusz szemében tükröződik –, mind kódok egyszerű soraiból épül fel, amelyek egy meg egy összeadásával és az eredmény ellenőrzésével kezdődnek, aztán ezt ismétlik újra. Az, hogy képesek vagyunk látni ezt a bonyolultságot kinőni ebből a primitív egyszerűségből, korunk egyik legnagyobb csodája, még annál is nagyobb, hogy látjuk az embert a Holdon sétálni.

Sokkal nehezebb ezt az élet evolúciójának esetében meglátni. Az időtávok hatalmasak, és megítélésünket megnehezíti az a tény, hogy saját magunkat figyeljük, de a számítógép felfedezése végre lehetővé tette az evolúció működésének átérzését éppúgy, mint a hidraulikus pumpa felfedezése először adott bepillantást a szív és a vérkeringés működésébe.

És ezért van az is, hogy lehetetlen a tiszta tudományt a technológiától elválasztani: táplálják és serkentik egymást. Tehát a legújabb szoftvercsoda, ami mp3 zenei fájlokat küld egyik számítógépről a másikra kontinenseken át, ha jobban belenézünk, és megvizsgáljuk az infrastruktúrát, ami lehetővé tette, és ami ennélfogva részévé vált, a maga nemében minden részében épp annyira érdekes, mint az a mód, ahogy egy sejt osztódik, ahogy egy ötlet létrejön az agyban, vagy ahogy egy bogár elfogyasztja áldozatát az amazonasi esőerdő rengetegében. Ez mind ugyanannak a mélyben húzódó folyamatnak a része, amelynek ennélfogva mi is részei vagyunk, ez az, ahol kreatív energiáink felszabadulnak, és én bármikor boldogan lecserélném érte a komikusokat, a televíziót és a futballt.

2000. október

***

Adjanak valakinek egy kérdőíves lapot, és hazudni fog. Egyszer egy barátomnak az volt a feladata, hogy készítsen egy kérdőívet, amit az emberek az interneten töltenek ki. Mesélte, hogy a visszaérkező információk hihetetlenül vidám képet festettek a világ állapotáról. Tudták például, hogy a népesség majdnem 90 százaléka vezérigazgató a saját vállalatában, és több mint egymillió dollárt keres évente?

Van-e mesterséges Isten?

Ezt eredetileg vitaként hirdették meg, csupán azért, mert egy kicsit ideges voltam a mai estétől. Úgy gondoltam, nem lesz időm a felkészülésre, és azt is gondoltam, hogy ilyen nagy elmékkel teli szobában "én, a laikus mit is mondhatnék?". Tehát arra gondoltam, rendezek egy vitát. De miután már itt töltöttem néhány napot, rájöttem, hogy csak egy csapat srác ül itt! Tele van mindenki ötletekkel, és nekem is annyi eszembe jutott, mialatt beszélgettem és másokat hallgattam, hogy arra gondoltam, kiállok ide, és saját magammal fogok vitatkozni. Beszélek egy ideig, remélhetőleg eleget ahhoz, hogy különböző véleményeket provokáljak, és mindenkit annyira feltüzeljek, hogy aztán a végén az egész székdobálásba torkolljon.

Mielőtt belefognék abba, amit meg akarok rágni egy kicsit, hadd figyelmeztessem Önöket, hogy a dolgok esetleg időről időre egy kicsit zavarosak lesznek, mert sok minden bekerült abból, amit ma hallottunk, szóval ha esetenként eltérnék a... Valakinek meséltem ma már, hogy van egy négyéves lányom, és hogy nagyon-nagyon érdekes volt nézni az arcát, amikor kéthárom hetes volt, és észrevettem valami olyasmit, amit korábban soha senki nem vett még észre – éppen olyan volt, mint egy újrabootoló számítógép.

Megemlítenék még valamit, ami teljesen értelmetlen, de én borzasztó büszke vagyok rá – 1952-ben születtem Cambridge-ben, és a monogramom DNA!

A téma, amit fel szeretnék vetni ma este – az a vitatéma, amit most éppen nem nagyon fogunk megbeszélni – egy kissé pikáns (meg fognak lepődni, ha meghallják, de majd meglátjuk, hova vezet) –, "Van-e mesterséges Isten?". Biztos vagyok benne, hogy ebben a teremben a legtöbben ugyanazt a véleményt osztják, de az embernek megrögzött ateistaként is muszáj észrevennie, hogy egy isteni szerepnek sok-sok évszázadon át borzasztóan erős hatása volt az emberi történelemre. Nagyon érdekes felfedezni, hogy honnan származik ez és mit is jelent igazából abban a modern tudományos világban, amelyben – a néha kilátástalan helyzet ellenére is reméljük, hogy – élünk.

Ma már gondolkodtam erről korábban is, amikor Larry Yaeger arról beszélt, hogy "Mi az élet?", és említett valamit a végén a kézírás-azonosítás egy különleges területével kapcsolatban, amit nem ismertem. A következő furcsa gondolat futott végig az agyamon: amikor igyekszünk kitalálni, mi is az élet és mi nem az, és hol vannak a határai, az érdekes kapcsolatban áll azzal, ahogyan a kézírást azonosítjuk. Mindannyian tudjuk bármely létező dologról, hogy az egy penészdarab-e a hűtőből vagy akármi más – ösztönösen tudjuk, ha valami az élet megjelenése, vagy ha nem az. De úgy tűnik, rettenetesen nehéz pontosan beazonosítani. Emlékszem, egyszer, nagyon régen, szükségem volt az élet definíciójára egy beszédhez. Feltételezve, hogy van egy egyszerű definíció, körülnéztem az interneten, és meg voltam döbbenve, hogy milyen változóak a meghatározások, és milyen nagyon-nagyon részletesnek kell lennie mindegyiknek, hogy tartalmazzák "ezt", de ne legyen bennük "az". Ha belegondolnak, egy olyan halmaz, mely magában foglalja a bormuslincát, Richard Dawkinst és a Nagy-korallzátonyt, az elég szokatlan csoportosításnak tűnik. Ha igyekszünk rájönni, hogy mik azok a szabályok, amelyeket keresünk, s megpróbálunk olyan szabályt találni, ami magától értetődően igaz, kiderül, hogy ez nagyon-nagyon nehéz.

Hasonlítsák ezt össze azzal az azonosítással, hogy valami A vagy B, vagy C. Hasonló folyamat, de egyben nagyon-nagyon különböző folyamat is, mert talán azt mondják valamire, hogy "nem vagyok egészen biztos benne, hogy ez életnek számít vagy nem, ott van valahol a határon, ugye, talán ez egy nagyon halvány példája annak, amit életnek hívunk, talán épphogy él, vagy talán nem". Vagy esetleg azt mondhatják valamiről, hogy példa a digitális életre, "Ez azt jelenti, hogy él?". Olyan ez, hogy valaki más kifejezését használjam, ami ki fog spriccelni, ha rálépek? Gondoljanak a vitatott Gaia-hipotézisre; azt mondják: "A bolygó élő?", "Az ökoszféra élő vagy sem?". A végén az egész azon múlik, hogyan határozzuk meg ezeket a dolgokat.

Hasonlítsák ezt össze a kézírás-azonosítással. A végén megpróbálják azt mondani: "Ez egy A vagy egy B?" Az emberek különböző módon írják az A-kat és B-ket; cikornyásan, hanyagul vagy akárhogy. Semmi értelme azt mondani: "Nos, ez egy kicsit olyan A-s, de van benne egy kis B is", mert nem lehet az "alma" szót ezzel leírni. Lehet A is és B is. Hogy döntik el? Ha kézírásazonosítást végeznek, akkor nem a betű A-szerűségének vagy B-szerűségének relatív mértékét értékelik, hanem megpróbálják az író személy szándékát meghatározni. A végén teljesen világos – ez A vagy B? –, ahá! ez A, mert az író az "alma" szót írta, és ez világosan az, amit jelent. Így végül, egy tudatos teremtő hiányában nem tudják megmondani, mi az élet, mert ez egyszerűen attól függ, hogy a meghatározások milyen csoportját vonják bele az általános definícióba. Isten nélkül az élet csak felfogás kérdése.

Szeretnék visszatérni néhány dologra, amiről ma már volt szó. Le voltam nyűgözve Larrytől (ismét), ahogy a tautológiáról beszélt, mert emlékszem egy érvelésre, ami zavarba hozott, s mivel annyira megzavart, nem tudtam rá válaszolni. Egy fickó azt mondta nekem: "Igen, de az egész evolúciós elmélet egy tautológiára épül: az, ami túlél, az túlél." Ez tautologikus, éppen ezért nem jelent semmit. Egy ideig gondolkodtam rajta, és végül arra jutottam, hogy a tautológia olyasmi, ami nem jelent semmit, nemcsak, hogy nem került bele információ, hanem semmilyen lényeges nem is jön ki belőle. Tehát lehet, hogy véletlenül rábukkanunk a végső válaszra; ez az egyetlen dolog, az egyetlen erő, vélhetően a leghatalmasabb, aminek tudatában vagyunk, ami nem igényel több inputot, semmi más támogatást máshonnan, magától értetődő, ennélfogva tautologikus, de ennek ellenére hatásaiban megdöbbentően erőteljes. Nehéz bármi ehhez foghatót találni, és ezért az egyik könyvem elejére tettem. Lerövidítettem arra, amit a puszta lényegnek gondolok, ami nagyon hasonlít azokhoz, amelyek már korábban előkerültek, s a következők voltak: "Bármi, ami megtörténik, megtörténik, bármi, ami a történés során valami más megtörténését okozza, valami más megtörténését okozza, és bármi, ami a történés során önmaga megismétlődését okozza, megismétlődik. " Valójában nincs is szükség a második kettőre, mivel az elsőből következnek, ami magától értetődő, és nincs szükség semmi másra; minden más ebből következik. Így azt hiszem, van a kezünk ügyében egy alapvető, végső igazság, aminek nincs cáfolata. Az a fickó mutatott erre rá, aki azt mondta, hogy ez tautológia. Igen, ez az, de egyedülálló tautológia abból a szempontból, hogy nem igényel olyan információt, ami beépül, de határtalan mennyiségű információ jön ki belőle. Tehát úgy gondolom, hogy ennélfogva alátámasztható módon ez az alapvető oka mindennek a világegyetemben. Hatalmas állítás, de úgy érzem, jóindulatú közönséghez beszélek.

Honnan jött Isten képzete? Nos, azt hiszem, borzasztóan sok mindenről elferdített álláspontunk van, de próbáljuk megnézni, honnan jönnek ezek az álláspontok. Képzeljék el az ősembert! Az ősember egy kifejlődött teremtmény, és olyan világban él, ahol kezdi egy kicsit átvenni az irányítást; kezd eszközkészítő lenni, a készített eszközökkel megváltoztatja a környezetét, és amikor eszközöket készít, azért készíti őket, hogy változtasson a környezetén. Hogy egy példát mondjak arra, hogyan is működik az ember más állatokhoz képest, nézzük meg a speciációt, ami, mint tudjuk, akkor fordul elő, amikor az állatok egy kisebb csoportja valamilyen földmozgás, a populációs nyomás, táplálékhiány vagy akármi más következtében elszakad a csordától, és egy új környezetben, esetleg más feltételek közt találja magát. Vegyünk egy nagyon egyszerű példát; mondjuk egy állatcsapat hirtelen olyan környezetbe kerül, ahol az időjárás sokkal hidegebb. Tudjuk, hogy néhány generáció alatt azok a gének, amelyek elősegítik a vastagabb bunda kialakulását, előtérbe kerülnek, és azt látjuk majd, hogy az állatoknak most már vastagabb bundájuk van. Az eszközöket készítő ősembernek nem kell ezt tennie: ő egyedülállóan széles skálából választhatja meg az élőhelyét, a tundrától a Góbi sivatagig – az Isten szerelmére, még New Yorkban is sikerült megélnie –, és ezért, ha ő érkezik egy új környezetbe, neki nem kell néhány generációnyit várnia; ha ő érkezik egy hidegebb környezetbe, és meglát egy állatot, amelyben megvannak azok a gének, amelyek elősegítik a vastagabb bunda kialakulását, azt mondja: "leveszem róla". Az eszközök lehetővé tették számunkra, hogy célirányosan gondolkodjunk, hogy dolgokat készítsünk és végrehajtsunk dolgokat, hogy olyan világot teremtsünk, ami jobban megfelel számunkra. Na most, képzeljék el az ősembert, ahogy egy boldog, eszközkészítéssel telt nap végén szemügyre veszi környezetét. Körülnéz, és olyan világot lát, ami fölöttébb kedvére van: mögötte hegyek barlangokkal – a hegyek nagyszerűek, mert elbújhat a barlangokban, nem ázik, és a medve sem tudja elkapni; előtte az erdő – magokkal, bogyókkal és ízletes táplálékkal; egy patak fut a közelben, ami tele van vízzel – vizet inni jó, a vízre csónakot lehet tenni, és mindenféle dolgot lehet vele csinálni; itt van Ug testvér, aki elkapott egy mamutot – a mamutok nagyszerűek, meg lehet őket enni, hordani lehet a bundájukat, a csontjaikat eszközkészítésre lehet használni, amivel más mamutokat is el lehet kapni. Komolyan úgy gondolom, hogy ez egy nagyszerű világ, fantasztikus. De a mi ősemberünk egy pillanatra eltöpreng, és azt gondolja magában: "nos, érdekes ez a világ, amiben élek", és aztán feltesz magának egy alattomos kérdést, egy kérdést, ami teljesen értelmetlen és megtévesztő, és csak saját természete miatt merül fel, egy olyan személy természete miatt, aki ő lett az idők során, és aki azért boldogult eddig, mert épp így gondolkodott. Az eszközkészítő ősember végigtekint világán, és így szól: "És ki csinálta mindezt?". Ki csinálta ezt? – látják, hogy ez a kérdés miért megtévesztő. Az ősember így gondolkodik: "mert csak egyfajta lényről tudok, aki készít dolgokat, épp ezért akárki csinálta is mindezt, annak sokkal nagyobbnak, sokkal-sokkal hatalmasabbnak és szükségképpen láthatatlannak kell lennie, és mivel én tűnök az erősebbnek, aki mindent csinál, valószínűleg férfi az illető". Így megvan az Istenről alkotott elképzelésünk. ~ mivel amikor készítünk valamit, azt azzal a szándékkal készítjük, hogy használjuk valamire, az ősember tovább morfondírozott: "ha megcsinálta, vajon minek csinálta meg?" Na most, az igazi csapda ebben rejlik, mert az ősember tovább töpreng: "ez a világ nagyon megfelel nekem. Itt vannak azok a dolgok, amik segítenek, etetnek és vigyáznak rám; igen, a világ éppen megfelel nekem", és levonja az elkerülhetetlen következtetést, hogy akárki csinálta is ezt, az ő számára csinálta.

Ez olyan, mintha elképzelnénk egy pocsolyát, amint reggel felébred, és azt gondolja: "érdekes világban élek – érdekes lyuk-ban élek –, egész jó itt nekem, nem igaz? Valójában fantasztikusan megfelel ez nekem, biztos direkt nekem készült!" Ez annyira hatásos kép, hogy ahogy a nap emelkedik az égen és a levegő felmelegszik, és ahogy a pocsolya – fokozatosan – egyre kisebb és kisebb lesz, még mindig kétségbeesetten ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy minden rendbe fog jönni, mert ezt a világot azért találták ki, hogy ő benne legyen, azért épült, hogy ő benne legyen; így az a pillanat, amikor eltűnik, meglehetősen megdöbbenti majd. Azt hiszem, erre a képre oda kell figyelnünk. Mindannyian tudjuk, hogy valamikor a jövőben a világegyetem megszűnik, és valamikor máskor, jelentősen korábban, mint az előbbi, de még mindig nem azonnali fenyegetésként, a Nap szétrobban. Úgy érezzük, hogy ezen még rengeteget aggódhatunk, másrészről azonban nagyon veszélyes ezt mondani. Nézzük, mi várható 2000. január 1-jén – ne tegyünk úgy, mintha nem figyelmeztettek volna minket a század végére! Úgy gondolom, szélesebb látószögből kell vizsgálnunk, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk itt, ha hosszú távon is életben akarunk maradni.

Van valami bizarr abban, ahogy a világot látjuk. A tény, hogy jól megvagyunk egy erős gravitáció alján, egy gázzal borított bolygó felszínén, ami egy 90 millió mérföldre lévő nukleáris tűzgolyó körül kering, és az, hogy ezt normálisnak gondoljuk, nyilvánvalóan jelzi, milyen torz is a látásmódunk; intellektuális történelmünk során azonban különböző dolgokat tettünk, amivel lassan kijavítottuk néhány félreértésünket. Furcsa módon ezek közül igen sok homokból származik, beszéljünk tehát a homok négy korszakáról.

Homokból üveget csináltunk, üvegből lencséket, lencsékből pedig távcsövet. Amikor az első nagy csillagászok, Kopernikusz, Galileo és a többiek távcsövüket az ég felé fordították, és rájöttek, hogy a világegyetem megdöbbentően különbözik attól, amit vártunk, és hogy messze nem a Föld – néhány apró fényes ponttal maga körül – a világmindenség legnagyobb része, kiderült – és ezt nagyon-nagyon-nagyon sokáig tartott elfogadni –, hogy ez csak egy kicsi nukleáris tűzgolyó körül keringő aprócska porszem, ami egyike annak a sok milliónak, amelyek ezt az adott galaxist alkotják, és a galaxisunk is csak az egyike a sok milliónak vagy milliárdnak, amelyek a világmindenséget alkotják, és aztán még azzal a lehetőséggel is szembe kell néznünk, hogy esetleg több milliárd világegyetem létezik, ami egy kicsit változtatott azon a hozzáálláson, hogy a világegyetem a miénk.

Igencsak kedvelem ezt a véleményt, és mint ahogy ezt valakivel ma már megtárgyaltam, minden oldalát élveztem, amikor nemrég David Deutschnak, a többszörös univerzumkép szószólójának, A valóság szerkezete című könyvét olvastam, amely behatóan tanulmányozta a többszörös kvantum univerzum kép gondolatát. Ez a fény viselkedésének ismert hullám-részecske kettősségéből származik – hogy nem lehet hullámként mérni, amikor hullámként viselkedik, vagy részecskeként mérni, amikor részecskeként viselkedik. Hogy lehetséges ez? David Deutsch rámutat, hogy ha elképzeljük, hogy világegyetemünk egyszerűen csak egy rétegből áll, és hogy végtelen sokszorosságú világegyetemek húzódnak mindkét oldalán, akkor ez nemcsak, hogy megoldja a problémát, hanem a probléma egyszerűen eltűnik. Pontosan ez az a viselkedés, amit az ember a fénytől hasonló körülmények között elvár. A kvantummechanika arra az elképzelésre kíván épülni, miszerint a világegyetem úgy viselkedik, mintha az univerzumok többszörössége létezne, de hiszékenységünket meglehetősen túlterheli annak elfogadása, hogy ezek valóban léteznek.

Ez egyenesen visszavezet Galileóhoz és a Vatikánhoz. Valójában a Vatikán a következőket mondta Galileónak: "Mi nem vitatjuk az Ön szövegeit, mi csak a benne lévő magyarázatokkal vitatkozunk. Az mind nagyon szép, hogy azt mondja, hogy a bolygók úgy csinálnak, mintha keringenének, és olyan, mintha mi is egy bolygó lennénk, és ezek a bolygók mind a Nap körül keringenek; lehet azt mondani, hogy olyan, mintha ez történne, de azt nem mondhatja, hogy ez történik, mert a világegyetemi igazság teljes zárlat alatt van, és egyébként is, ez egyszerűen túlterhelné személyes hiszékenységünket." Hasonlóképpen, úgy gondolom, hogy az elképzelés, miszerint többszörös univerzumok léteznek, jelenleg túlterhelné hiszékenységünket, de az is lehet, hogy ez egyszerűen még egy megterhelés, amivel meg kell tanulnunk együtt élni, csakúgy, mint ahogy a múltban egy halom ilyennel meg kellett tanulnunk együtt élni.

A másik dolog, ami a világegyetem képéből következik, hogy kiderült, szinte teljesen – és ez elég aggasztó – a semmiből áll. Akárhova néz az ember, ott a semmi, alkalmanként apró, pici, kis szikla- vagy fényrészecskékkel. Ennek ellenére, azzal, hogy ezeket az apró kis részecskéket figyeljük a határtalan semmiben, kezdünk bizonyos alapelveket, bizonyos törvényeket megsejteni, mint a gravitáció és így tovább. Tehát ez volt, ha úgy tetszik, a világegyetem makroszkopikus képe, ami a homok első korszakából származik.

A homok következő korszaka a mikroszkopikus korszak. Üveglencséket tettünk a mikroszkópokba, és kezdtük a világegyetem mikroszkopikus képét figyelni. Aztán, amikor leszálltunk az atomméret alatti szintre, lassan megértettük, hogy a szilárd világ, amiben élünk – ismét elég aggasztó módon –, szintén majdnem csak semmit tartalmaz, és hogy akármerre találtunk valamit, kiderült, hogy az valójában nem valami, hanem csak a lehetőség, hogy valami legyen ott.

Így vagy úgy, ez egy mélységesen félrevezető univerzum. Akármerre nézünk, kezd rendkívüli módon riasztó és rendkívüli módon idegesítő lenni a kik-is-vagyunk-mi kérdés kapcsán – nagyszerű, jól megtermett, fizikai emberek vagyunk, akik egy olyan világegyetemben élnek, amely szinte csak nekünk létezik –, hogy egyszerűen nem ez a helyzet. Ezen a ponton még mindig megsejtünk valamit ezekből az alapelvekből, felismerjük a mechanizmust, ahogy a gravitáció működik, ahogy az erős és gyenge nukleáris erők működnek, felismerjük az anyag természetét, a részecskék természetét és így tovább, de ezen alapok birtokában sem tudunk még mindig igazán rájönni, hogy az egész hogyan működik, mert a dolog matematikája tényleg elég bonyolult. Ezért hajlamosak vagyunk egy majdnem mechanikus képpel előhozakodni ennek az egésznek a működéséről, mert ez a legtöbb, amit a matematikánk kezelni tud. Semmiképpen sem akarom Newtont leszólni, mert gondolom, ő volt az első, aki látta, hogy a működésben léteznek elvek, amik különböznek mindentől, amit ténylegesen látunk magunk körül. Első törvénye a mozgásról – hogy egy dolog megmarad akár nyugalmi, akár mozgási állapotában, amíg valamilyen más erő nem hat rá – valami olyan, amit soha egyikünk sem látott meg, aki eleget élt a gravitációban egy gázburokban, mert minden, amit mozgatunk, megáll. Csak nagyon-nagyon figyelmes vizsgálódáson, kutatáson, mérésen és azon elvek megsejtésén keresztül, amik az általunk látott történések hátterében húzódnak, volt lehetséges az, hogy előállt azokkal az elvekkel, amelyeket mindannyian mozgási törvényekként ismerünk és fogadunk el, de ennek ellenére ez – modern szóhasználattal – még mindig valahogy egy mechanikus univerzumkép. Ahogy már mondtam, nem szeretném, ha ez bármilyen módon degradálóan hangzana, mert Newton eredményei, mint mindannyian tudjuk, feltétlenül monumentálisak voltak, de még mindig olyasmik, amelyeknek nincs értelme a számunkra.

Na most, mindenféle létező dolognak a tudatában vagyunk, csakúgy, mint a részecskéknek, erőknek, asztaloknak, székeknek, szikláknak és így tovább, amelyek majdhogynem láthatatlanok a tudomány számára; majdhogynem láthatatlanok, mert a tudománynak szinte semmi mondanivalója nincs ezekkel kapcsolatban. Kutyákról, macskákról, tehenekről meg ilyenekről beszélek. Mi, élő dolgok, annyira kívül esünk bármilyen körön, amiről a tudomány valójában beszél, szinte még azon is kívül, hogy dolgokként azonosítsanak minket, hogy talán elvárható a tudománytól, hogy legyen valami mondandója erről.

El tudom képzelni Newtont, ahogy leül és kidolgozza mozgástörvényeit, és kigondolja a mechanizmust, ahogy a világegyetem működik, és egy macskát, ahogy ott bóklászik körülötte. Az, hogy fogalmunk sincs arról, hogyan működnek a macskák, azért van, mert Newton óta azon nagyon egyszerű elv alapján járunk el, miszerint ha meg akarjuk nézni, hogy valami hogyan működik, leginkább szétszedjük. Ha megpróbálunk szétszedni egy macskát, hogy megnézzük, hogy működik, az első dolog, ami a kezünk közé kerül, az egy nem működő macska. Az élet a komplexitásnak egy olyan foka, ami majdhogynem kívül esik a látókörünkön; olyannyira kívül esik bármin, amiről valamilyen értelmezésünk lehet, hogy egyszerűen úgy gondolunk rá, mint egy külön tárgykategóriára, külön anyagkategóriára; "élet", valami, aminek rejtélyes a lényege, egy Isten-adta dolog – és ez minden magyarázatunk rá. 1859-ben bombaként hatott Darwin könyvének, A fajok eredetének megjelenése. Sokáig tartott, amíg teljesen megbirkóztunk vele, és elkezdtük megérteni, mert nemcsak hogy hihetetlennek és kíméletlenül megalázónak tűnt, de a rendszerünk számára még egy sokk volt annak felfedezése, hogy nemcsak, hogy nem mi vagyunk a világegyetem közepe, és nem vagyunk semmiből sem, de egyfajta nyálkaként indultunk, és majomléten keresztül értünk el jelenünkhöz. Egyszerűen nem hangzik jól. De ismét nincs lehetőségünk arra, hogy a dolgot működés közben lássuk. Egy szempontból Darwin olyan, mint Newton, mégpedig abból a szempontból, hogy ő volt az első, aki olyan, háttérben meghúzódó elveket látott meg a mindennapi világban, amelyek egyáltalán nem voltak egyértelműek. Nagyon erősen kell gondolkodnunk ahhoz, hogy megértsük a körülöttünk folyó események természetét, és nincsenek világos, egyértelmű, mindennapi példák az evolúcióra, amire mutogathatnánk. Manapság még mindig némiképp bonyolult problémát jelent, ha megpróbálunk meggyőzni valakit, aki nem hisz ebben az egész evolúciós dologban, és azt akarja, hogy mutassunk neki egy példát – nehéz ilyet találni a mindennapi tapasztalás során.

Így elérkeztünk a homok harmadik korszakához. A homok harmadik korszakában felfedeztünk még valamit, amit homokból nyerhetünk – a szilíciumot. Elkészítettük a szilíciumchipet – és ami hirtelen kitárult előttünk, az nem alapvető részecskék és alapvető erők univerzuma volt, hanem olyan dolgoké, amelyek hiányoztak abból a képből, ami működésük mechanizmusát mutatta meg; amit a szilíciumchip feltárt nekünk, az maga a folyamat volt. A szilíciumchip lehetővé tette, hogy elképesztő gyorsasággal végezzünk el matematikai műveleteket, hogy a – mint kiderült – nagyon-nagyon egyszerű folyamatokat modellezzük, amelyek egyszerűségükben hasonlóak az élethez; iteráció, hurkolás, szétágazás, visszacsatolási hurok, amely mindennek a lelke, amit számítógépen csinálunk, és ami az evolúcióban is történik – más szóval, egy generáció output szakasza a következő input szakasza lesz. Hirtelen lett egy működő modellünk – nem egy pillanat alatt, mert az első gépek borzasztóan lassúak és ócskák voltak –, de fokozatosan összeraktuk a dolog működő modelljét, amire korábban csak tippelhettünk vagy következtethettünk – és igencsak éles eszűnek és tiszta gondolkodásúnak kellett lennünk még az események megsejtéséhez is akkor, amikor azok messze nem voltak nyilvánvalóak, és az ösztönökkel meglehetősen ellentétesnek bizonyultak – különösen egy olyan büszke faj esetén, mint a mienk.

A számítógépek a homok harmadik korszakát hozták el, mert ez hirtelen lehetővé tette számunkra, hogy lássuk, hogyan működik az élet. Na most, ez egy rendkívül fontos pont, mert magától értetődővé vált, hogy az élet, a komplexitásnak megannyi formája, nem lefelé áramlik, hanem felfelé, és van egy teljes nyelvezet, amiben mindenki, aki szokott számítógépet használni, otthon érzi magát, ami azt jelenti, hogy az evolúció többé már nem egy különleges dolog, mert bárki, aki valaha is látta, ahogy egy számítógépes program működik, tudja, hogy nagyon-nagyon egyszerű, ismétlődő kóddarabok, amelyeknek minden sora rettenetesen egyértelmű, hoznak létre borzasztóan bonyolult jelenségeket a számítógépben – és most borzasztóan bonyolult jelenségnek tekintem itt a szövegszerkesztő programot vagy a Tierrát, vagy a Creaturest.

Emlékszem, amikor sok-sok évvel ezelőtt először olvastam egy programozási útmutatót. 1983 körül találkoztam először számítógéppel, és egy kicsit többet akartam róla tudni, ezért elhatároztam, hogy megtanulok programozni. Vettem egy C kézikönyvet, és elolvastam az első két-három fejezetet, ami körülbelül egy hétig tartott. A végén ezt írta: "Gratulálunk, épp most írt a képernyőre egy a betűt!" Én meg arra gondoltam, "Nos, biztos félreértettem valamit, mert óriási munka volt ezt megcsinálni, mi van akkor, ha most egy b betűt szeretnék írni?" A programozás folyamata, a sebessége és azok az eszközök, amelyek rettenetes egyszerűséggel borzasztóan bonyolult eredményeket hoztak létre, ezen a ponton még nem voltak részei szellemi nyelvezetemnek. Most már részei – és egyre inkább növekvő részei szellemi nyelvezetünknek, mert hozzászoktunk a számítógép működési mechanizmusához.

Így az evolúció megragadása hirtelen megszűnt valódi problémának lenni. Olyan volt, mint egy következő forgatókönyv: egy keddi napon megláttak valakit egy londoni utcán, hogy épp valami bűncselekményt követ el. Két felügyelő nyomozni kezd, hogy kiderítse, mi történt. Egyikük egy huszadik századi detektív, a másik – a sci-fi csodái révén – egy tizenkilencedik századi detektív. A probléma a következő: a személyt, akit kedden egyértelműen láttak és felismertek Londonban az utcán, valaki más, egy hasonlóan megbízható tanú, ugyanazon a kedden Santa Fében látta az utcán. Hogyan lehetséges ez? A tizenkilencedik századi felügyelő csak arra tud gondolni, hogy valami varázslat van a dologban. Na most, a huszadik századi detektív talán nem tudja azt mondani, hogy "ezzel a BA géppel, és azzal a United géppel utazott" – talán nem jön rá, pontosan hogyan csinálta, vagy pontosan melyik úton ment, de ez nem gond. Nem zavarja; csak annyit mond: "repülővel ment. Nem tudom, melyik géppel, és talán kicsit nehéz lesz kitalálni, de nincs semmi lényeges rejtély benne." Megszoktuk a sugárhajtású gépek használatát. Nem tudjuk, hogy a bűnöző a BA 178-assal vagy az UA 270-essel, vagy valami mással ment-e, de nagyjából tudjuk, hogy csinálta. Gyanítom, ahogy egyre inkább elfogadjuk a számítógép szerepét és azt, ahogy a rettenetesen egyszerű részek borzasztóan bonyolult eredmények létrehozásának folyamatát modellezik, úgy az élet hirtelen felbukkanó jelenségként való elképzelése is egyre könnyebben és könnyebben elfogadhatóvá válik. Talán soha nem fogjuk pontosan tudni, hogy az életnek milyen állomásai voltak a bolygó nagyon korai időszakában, de nincs benne semmi varázslat.

Tehát, amit elértünk itt – és bár ennek az eredménynek az első sokkhulláma 1859-ben érkezett, vitathatatlanul csak a számítógép megérkezése jelezte ezt nekünk –, az a következő: "tényleg létezik egy univerzum, ami nem felülről lefelé épül fel, hanem alulról felfelé? Lehetséges, hogy az összetettség az egyszerűség alsóbb szintjeiből bontakozik ki?" Mindig is bizarrnak találtam azt, hogy az Isten teremtőként való elképzelése kielégítő magyarázatul szolgált a körülöttünk található összetettségre, mert ez egyszerűen nem magyarázza meg, hogy ő honnan való. Ha elképzelünk egy tervezőt, az magában foglal egy tervet, és ezért minden, amit tervez vagy aminek a kialakulását okozza, egy szinttel egyszerűbb, mint ő maga, és akkor ott a kérdés: "mi a tervező feletti szint?". Van a világegyetemnek egy olyan különleges modellje, amiben teknősök vannak végig lefelé, de itt végig felfelé csak istenek vannak. Tényleg nem egy jó válasz – de másrészről egy lentről felfelé haladó megoldás, ami azon a hihetetlenül hatásos tautológián nyugszik, hogy "minden, ami megtörténik, megtörténik", nyilván olyan nagyon egyszerű és olyan nagyon hatásos választ ad, ami után már egyáltalán nincs szükség más magyarázatra.

De van itt egy érdekesség. Azt mondtam, meg akarom majd kérdezni: "Van-e mesterséges Isten?", és ez az, ahol fel szeretném tenni a kérdést arról, hogy az Isten-idea miért olyan meggyőző. Már elmagyaráztam, hogy véleményem szerint elsősorban honnan származik ez az illúzió; hibás látásmódunkból ered, mert nem vesszük számításba, hogy kialakult lények vagyunk, lények, akik éppen erre a vidékre, éppen erre a környezetre fejlődtek ki, éppen olyan képességekkel és világképpel, ami lehetővé tette a túlélést és az egészen sikeres boldogulást. De úgy néz ki, hogy van egy, még ennél is hatásosabb elképzelés, és ezt szeretném ismertetni. Eszerint a piramis tetején lévő pont, amiről korábban azt állítottuk, hogy minden onnan ered, nem feltétlenül üres csak azért, mert azt mondtuk, hogy az áramlás nem arra halad.

Hadd magyarázzam meg, mit értek ezalatt. Mindenféle dolgot létrehoztunk a világban, ahol élünk; mindenféle módon megváltoztattuk a világot. Ez tökéletesen világos. Felépítettük a teret, amiben vagyunk, és építettünk mindenféle összetett dolgot, mint a számítógépek és hasonlók, de mindenféle kitalált dolgot is összeraktunk, amelyek hihetetlenül hatalmasak. Tehát azt fogjuk majd mondani, hogy "ez egy rossz ötlet, hülyeség – egyszerűen szabaduljunk meg tőle?" Nos, itt van egy adott kitalált dolog – a pénz. A pénz tökéletesen fiktív valami; de nagyon hatalmas a világunkban; mindannyiunknak van pénztárcája, amiben bankjegyek vannak, de mit tudunk azokkal a bankjegyekkel csinálni? Nem tudjuk szaporítani őket, nem tudjuk megsütni őket, nem tudunk bennük lakni, az égegyadta világon semmit sem tudunk velük kezdeni, aminek bármi haszna lenne, mint hogy elcseréljük őket egymással – és amint elcseréltük őket egymással, mindenféle hatalmas dolgok történnek, mert ez egy fikció, amit mindannyian osztunk. Nem gondolkozunk rajta, hogy igaz vagy hamis, jó vagy rossz; de az a helyzet, hogy ha a pénz eltűnne, az egész együttműködő szerkezetünk összeomlana, ám ha mi tűnnénk el mindannyian, egyszerűen a pénz is eltűnne. A pénznek rajtunk kívül nincs jelentése; valami, amit mi hoztunk létre, és azáltal, hogy mindannyian életünk részévé tettük, óriási alakító hatással volt a világra.

Szeretném, ha valaki megírná a vallás forradalmi történetét, mert az irányvonal, ami mentén fejlődött, véleményem szerint a forradalmi stratégiák minden jelét magán viseli. Gondoljanak a fegyverkezési versenyre, amely két, azonos környezetben élő állat között zajlik – például az amazonasi lamantin és az általa fogyasztott nádfajta közötti versenyre. Minél több nádat eszik meg a lamantin, annál több nád termel a sejtjeiben szilícium-dioxidot azért, hogy a lamantin fogait roncsolja, és minél több szilícium-dioxid van a nádban, annál erősebbek és nagyobbak lesznek a lamantin fogai. Az egyik oldal tesz valamit, a másik visszavág. Mint tudjuk, az evolúció és a történelem során a fegyverkezési versenyek az evolúciót a leghatásosabb irányba terelik, és hasonló eseményeket láthatunk az elképzelések világában.

Na már most, a tudományos módszer és a tudomány feltalálása, biztos vagyok benne, hogy ebben mindannyian egyetértünk, a leghatalmasabb intellektuális gondolat, a legerősebb keret a gondolkodáshoz és a körülöttünk lévő világ kutatásához, megértéséhez és ösztönzéséhez, és arra a feltevésre támaszkodik, hogy minden elgondolás azért van, hogy megtámadják, és ha visszaverte a támadást, akkor tovább éljen még egy napi harcért, és ha nem verte vissza a támadást, akkor elvesszen. A vallás, úgy tűnik, nem ezen az alapon működik; vannak bizonyos elgondolások a mélyén, amiket mi szentségesnek vagy megszenteltnek, vagy akárminek nevezünk. Ez egy olyan gondolat, ami, akár osztjuk, akár nem, annyira ismerős a számunkra, hogy kissé furcsa belegondolni, mit is jelent valójában. A következőt jelenti: "itt van egy gondolat vagy egy elképzelés, amiről nem mondhatunk semmi rosszat; egyszerűen nem. Miért nem? Mert csak!" Ha valaki egy olyan pártra szavaz, amelyikkel nem értünk egyet, addig vitatkozhatunk vele, ameddig csak akarunk; bárki vitatkozhat, ettől még senki nem fog megsértődni. Ha valaki úgy gondolja, hogy növelni vagy csökkenteni kellene az adókat, szabadon vitatkozhatunk vele erről, ugyanakkor ha valaki azt mondja: "szombaton még a villanykapcsolót sem mozdíthatom meg", azt mondjuk rá: "Rendben, ezt tiszteletben tartom." Az a furcsa, hogy még miközben ezt mondom, akkor is átfut az agyamon: "Vajon van itt ortodox zsidó, akit megbántottam azzal, amit mondtam?", de azt nem gondoltam, hogy "Vajon van itt valaki a baloldalról vagy valaki a jobboldalról vagy valaki, aki osztja ezt vagy azt a közgazdaságtani nézetet?", amikor az előző kijelentéseket tettem. Csak arra gondoltam: "Rendben van, különböző a véleményünk". De abban a pillanatban, amikor valami olyasmit mondok, aminek köze van valakinek a (és itt most kockáztatok, és azt mondom, irracionális) hitéhez, akkor mindannyian borzasztóan védekezővé válunk, és azt mondjak, "Nem, ezt nem támadjuk; ez egy irracionális hit, de nem, mi tiszteletben tartjuk."

Ez egy kicsit olyan, ha evolúciós értelemben visszagondolnak, mint egy állat, amelyik hihetetlen páncélt növeszt maga köré, mint például a teknős – ez egy nagyszerű túlélőstratégia, mert semmi nem tud áthatolni rajta; vagy talán olyan, mint egy mérgező hal, amihez semmi sem megy közel, és ami ennélfogva azáltal boldogul, hogy minden kihívást távol tart magától. Egy elképzelés esetén, ha azt gondoljuk, hogy "Itt van egy szentséggel és szenteltséggel védett elképzelés", akkor ez mit jelent? Miért kell annak úgy lennie, hogy teljesen helyénvaló a Munkáspártot vagy a Konzervatív Pártot, a republikánusokat vagy a demokratákat támogatni, ezt a közgazdaságtani modellt a másikkal szemben, Macintosht a Windows helyett, de hogy a világegyetem keletkezéséről, a világegyetem teremtéséről legyen véleménye az embernek, azt nem, az szent? Mit jelent ez? Miért másért óvjuk ezt, mintsem azért, mert így szoktuk meg? Semmi más oka nincs, ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amelyek lassan belopóztak az életünkbe, és ha egyszer ez a hurok létrejön, nagyon-nagyon hatalmassá válik. Hozzászoktunk, hogy vallási elképzeléseket ne vitassunk, de roppant érdekes, mekkora kalamajkát okoz Richard, amikor megteszi! Mindenki teljesen kétségbeesik miatta, mert az ember nem mondhat ilyen dolgokat. Mégis, ha racionálisan nézzük, nincs rá semmi ok, amiért ezeknek az elképzeléseknek nem kellene éppolyan nyitottnak lenniük a vitára, mint bármilyen másiknak, leszámítva, hogy valamiképp megegyeztünk magunk közt, hogy nem kellene.

Van egy nagyon érdekes könyv – nem tudom, olvasta-e itt valaki –, egy antropológus, bizonyos John Reader írta, aki Cambridge-ben tanult, s az a címe, hogy Ember a Földön. Azt írja le, ahogy... Egy kicsit előbbről kezdem, és elmesélem az egész könyvet. Ez a világ olyan kultúráiról szóló tanulmánykötet, amelyek valamiképp elzárt körülmények között fejlődtek ki, szigeteken vagy völgyekben, vagy akárhol, így bizonyos mértékig laboratóriumi esetként kezelhetők. Ennélfogva pontosan lehet látni, milyen mértékben befolyásolta kultúrájuk fejlődési irányát a környezetük és közvetlen körülményeik. Lebilincselő tanulmánykötet! Most épp Bali példája jut eszembe, ennek az apró, sűrűn lakott, rizsből élő szigetnek a kultúrája és gazdagsága. Nos, a rizs hihetetlenül hasznos táplálék, és rengeteg termelhető belőle viszonylag kis területen is, de borzasztóan munkaigényes és az emberek igencsak összehangolt együttműködésére van szükség a termeléséhez. Különösen, ha nagy népesség él egy kis szigeten és be kell takarítani a termést. A bali rizstermelés működési mechanizmusát vizsgáló embereket meglehetősen zavarba hozza a dolog, mert az egész mélyen vallásosan működik. Bali társadalmának minden egyes aspektusát áthatja a vallás, és abban a kultúrában mindenkinek a szerepe és az életben betöltött tisztje nagyon-nagyon pontosan körülírt. Mindezeket az egyház szabályozza; pontosan meghatározott nagyon sajátos naptáruk, nagyon sajátos szokásaik és rítusaik vannak, és – különös módon – fantasztikusan hatékonyak a rizsbetakarításban. A hetvenes években néhányan eljutottak oda, és kiderült, hogy a rizsbetakarítást a templomi naptár határozza meg. Ez teljesen értelmetlennek tűnt, így azt mondták nekik: "Szabaduljatok meg ettől az egésztől, segítünk nektek a rizsbetakarítást még a mostaninál is sokkal-sokkal hatékonyabbá tenni. Használjátok ezeket a rovarirtókat, ezt a naptárat, tegyétek ezt meg ezt meg ezt." Neki is fogtak, és két három éven át a rizstermelés iszonyúan felfutott, de az egész ragadozó-zsákmány-kártevő egyensúly teljesen felborult. A rizstermés nagyon hamar újra lezuhant, és akkor a baliak azt mondták: "Csesszék meg, visszatérünk a templomi naptárhoz! ", és visszaállították, ami előtte volt, és megint minden tökéletesen működött. Lehet azt mondani, hogy hülyeség a rizsbetakarítást olyan dologra alapozni, ami annyira irracionális és értelmetlen, mint a vallás; ki kellene tudniuk dolgozni valami logikusabbat. Ők is mondhatnák nekünk: "A ti kultúrátok és társadalmatok a pénz alapján működik, és az egy fikció, szóval miért nem szabadultok meg tőle, és működtök egyszerűen együtt". Tudjuk, hogy ez nem működne!

Van tehát egy felfogás, miszerint metarendszereket építettünk ki magunk körül, hogy kitöltsük azt a teret, amelyet előzőleg egy olyan dologgal népesítettünk be, amit a célzatos tervezőnek, a teremtőnek hittünk (még akkor is, ha nincs ilyen), és mivel mi – nem feltétlenül úgy értem, hogy mi, itt a szobában, hanem mi mint faj – terveztünk és létrehoztunk egy ilyet, és engedtük, hogy úgy viselkedjünk, mintha lenne ilyen, mindenféle olyan dolog történt, ami máskülönben nem történt volna meg.

Hadd világítsam meg egy példával, hogy mire gondolok. Ez egy nagyon spekulatív dolog lesz; ismeretlen terepen fogok mozogni, mert ez a valami olyan, amiről egyáltalán semmit sem tudok, szóval vegyék ezt inkább egy gondolatkísérletnek, mint valódi magyarázatnak. A feng suiról szeretnék beszélni, amiről nagyon keveset tudok, de mostanában sokat beszéltek erről azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene egy épületet megtervezni, megépíteni, elhelyezni, díszíteni stb. Nyilvánvalóan úgy kellene gondolnunk az épületre, mintha sárkányok laknák, és abból a szempontból kellene megvizsgálnunk, hogy egy sárkány hogyan mozogna benne. Tehát, ha egy sárkány nem lenne boldog a házban, akkor be kell tenned egy piros akváriumot ide, egy ablakot meg oda. Ez teljes mértékben ostobaságnak hangzik, mert mindennek, ami sárkányokkal kapcsolatos, ostobaságnak kell lennie – nem léteznek sárkányok, tehát minden sárkányviselkedésre alapozott elmélet ostobaság. Mit képzelnek ezek a gyengeelméjű emberek, hogy a sárkányok meg tudják mondani, hogyan építsünk házat? Ennek ellenére, az jutott eszembe, hogy ha egy pillanatra eltekintünk a hozzá fűzött magyarázattól, esetleg valami érdekeset vehetünk észre, valami ilyesmit: mindannyian tudjuk az épületekről, amelyekben élünk, dolgozunk vagy vagyunk, hogy közülük néhány kényelmesebb, élvezetesebb és kellemesebb, mint a többi. Nem volt rá igazán módunk, hogy ezt számszerűsítsük, de ebben a században rengeteg építész volt, aki úgy gondolta, hogy tudja, hogyan tegye meg ezt, így született meg egy borzalmas kép a házakról mint gépekről. Élt egy Mies van der Rohe nevű ember meg mások is, akik üveghordókat és különös alakú dolgokat építettek fel, amelyek egyik vagy másik elméletet voltak hivatottak formába önteni. Mindet körültekintően tervezték meg, és mégsem kellemes ezekben az épületekben lakni. Iszonyúan sok elméletet ömlesztettek bele, de ha az ember leül dolgozni egy építésszel (és én átéltem ezt a stresszes időszakot, ahogy biztos vagyok benne, hogy sokan mások is átélték), aztán megpróbálja kitalálni, hogy hogyan működjön egy szoba, mindenféle olyan dolgot igyekszik egységbe hozni, mint a világítás, sarkok, hogyan mozognak az emberek, hogyan élnek az emberek – és rengeteg más dolgot, amiről nem is tudja, hogy kimaradt. Az ember nem tudja, mekkora jelentőséget tulajdonítson ennek vagy annak; próbál nagyon tudatosan rájönni valamire, amiről fogalma sincs, de itt van ez az elmélet meg az az elmélet, ez a tervezési gyakorlat és az az építészeti gyakorlat; nem igazán tudja az ember, mit kezdjen velük. Hasonlítsuk ezt össze azzal, amikor valaki egy labdát dob nekünk. Ülhetünk és nézhetjük és mondhatjuk, hogy "17 fokban repül", kidolgozhatjuk egy papíron, számításokat végezhetünk stb., és körülbelül egy héttel azután, hogy a labda elsüvített mellettünk, esetleg rájöhetünk, hogy merre ment és hogyan kaphattuk volna el. Másrészt viszont, egyszerűen kinyújthatjuk a kezünket, és hagyhatjuk a labdát beleesni, hiszen mindenféle adottságok épültek belénk, épp a tudatos szint alá, amelyekkel képesek vagyunk mindenféle összetett jelenség bonyolult integrálására, ami miatt aztán azt mondhatjuk: "Nézd, jön a labda – kapd el!"

Amit sugallni szeretnék, az az, hogy a feng sui és egy csomó más dolog ugyanez a probléma. Egy sor olyan dolog van, amiről tudjuk, hogyan kell tenni, de nem feltétlen tudjuk, hogy mit teszünk, csak tesszük. Menjünk vissza oda, amikor kitaláljuk, hogy hogyan kellene egy szobát vagy egy házat megtervezni, és ahelyett, hogy végigmennénk az egész dolgon – megpróbálnánk kidolgozni a sarkokat és megemészteni, hogy mely zseniális építészeti elméletet akarjuk alkalmazni abból, ami talán csak egy múló szeszély –, kérdezzük meg magunktól: "Hogyan élne itt egy sárkány?" Megszoktuk, hogy szerves élőlényekben gondolkodjunk; egy szerves élőlény különböző változók elképesztően bonyolult rendszeréből állhat, amelyek már kívül esnek ugyan elemzési képességünkön, de tudjuk, hogyan élnek a szerves élőlények. Sohasem láttunk sárkányt, de mindannyiunknak van róla elképzelése, hogy milyen egy sárkány, tehát azt mondhatjuk: "nos, ha egy sárkány keresztülmenne itt, elakadna és beleütközne abba, mert nem látná meg azt, és a farkávai leverné azt a vázát". Kitalálod, hogyan lenne itt boldog egy sárkány, és íme, máris van egy helyed, ami más szerves élőlénynek is, mint például nekünk is megfelel, hogy benne lakjunk.

Szóval azt akarom mondani, hogy miközben tudományosan egyre műveltebbek leszünk, jó, ha eszünkbe jut az, hogy a kitalált dolgoknak, amelyekkel korábban benépesítettük a világunkat, lehet olyan funkciójuk, amiért megéri megismerni őket és megőrizni lényeges elemeiket – inkább, mint hogy kiöntsük a gyereket a fürdővízzel együtt; mert még akkor is, ha nem fogadjuk el mindenekfelett az okokat, amiért itt vannak, elképzelhető, hogy igencsak hasznos gyakorlati oka van ittlétüknek, vagy annak, hogy valami hozzájuk hasonló itt legyen. Gyanítom, ahogy egyre messzebb és messzebb jutunk a digitális és mesterséges világ területén, egyre több és több váratlan sajátosságot tudunk majd kiemelni abból, amit történni látunk, és hogy ez pontosan olyan, mint azok a dolgok, amiket magunk körül létrehoztunk, hogy áthassák és alakítsák az életünket, és képessé tegyenek minket az együttélésre és együttműködésre. Épp ezért amellett érvelnék, hogy bár nem létezik valódi Isten, van viszont egy mesterséges Isten, és talán ezt észben kellene tartanunk. Ez a provokatív állításom, és most nyugodtan el lehet kezdeni dobálni a székeket!

Kérdés: Mi a homok negyedik korszaka?

Hadd menjek vissza egy kicsit és beszéljek arról, ahogy kommunikálunk. Hagyományosan egy halom különböző módon kommunikálunk egymással. Az egyik a "szemtől szembe" típus; beszélünk egymáshoz, társalgunk. Egy másik, amikor "egy ember beszél sokhoz", amit én is teszek ebben a pillanatban, vagy valaki felállhatna és elénekelhetne egy dalt, vagy tehetne egy bejelentést, hogy mennünk kell harcolni. Aztán van még a "sok ember beszél egyhez" típusú kommunikáció; ez egy erősen foltozott, ócska, nem igazán működő modell, amit demokráciának hívunk, de egy primitívebb államban felállnék, és azt mondanám: "Oké, megyünk a háborúba," és páran esetleg visszakiáltanának, hogy "Nem, nem megyünk!" – és akkor az ezután kitörő vitában következne a "sok ember beszél sokhoz" típusú kommunikáció!

Ebben a században (és az előzőben) a telefonnal modelleztük a "szemtől szembe" típusú kommunikációt, ami úgy gondolom, mindannyiunknak ismerős. Az "egy ember beszél sokhoz" típusú kommunikáció – na, ebből aztán van egy rakás – a műsorközvetítés, a könyvkiadás, az újságírás stb. Mindenfelől elárasztanak bennünket az információk, és teljesen esetleges, hogy meddig ér el. Különös, de nem kell túl messzire visszamennünk a történelemben, míg rájövünk, hogy minden információ, ami elért hozzánk, fontos volt nekünk és ezért minden, ami történt, bármilyen hír, akár valami olyasmi, ami velünk történt, a szomszéd házban vagy a következő faluban, a határon belül vagy a horizontunkon belül, a mi világunkban történt, és ha mi reagáltunk rá, a világ visszahatott. Minden fontos volt, így például ha valakinek egy súlyos balesete volt, odamehettünk, és tényleg segíthettünk. Manapság az "egy ember beszél sokhoz" típusú kommunikáció túltengése miatt, ha egy repülő lezuhan Indiában, esetleg komolyan aggódunk miatta, de aggodalmunknak semmilyen hatása sincs. Nem nagyon tudunk különbséget tenni a távoli világban és a következő sarkon történt szörnyű tragédia között. Ezért van az, hogy mélységesen elszomorodunk valami miatt, ami egy hollywoodi szappanoperában történt valakivel, és lehet, hogy kevésbé foglalkoztat, ha a saját nővérünkkel történik ugyanez. Mindannyian szétestünk, magányossá váltunk, és nem meglepő, hogy a stressz és az elidegenedés ennyire erőteljes a világban, mert a világ hat ránk, de mi nem hatunk a világra. Aztán ott van a "sok ember beszél egyhez" típusú kommunikáció; használjuk, de még nem túl jól, és még nem nagyon terjedt el. Lényegében a demokratikus rendszereink modellezik ezt, és bár ezek nem túl jók, drámai módon javulni fognak.

A negyedik, a "sok ember beszél sokhoz", egyáltalán nem létezett az internet megjelenése előtt, ami – természetesen üvegszáloptikán fut. Ez a kommunikációnk jelenti a homok negyedik korszakát. Vegyük azt, amit korábban a világról mondtam, hogy nem reagál ránk, mégha mi hatottunk is rá; emlékszem az első pillanatra, néhány éve, amikor elkezdtem komolyan venni az internetet. Nagyon, nagyon ostoba dolog volt. Volt egy srác, egy számítógépes kutató diák a Carnegie Mellonon, aki szeretett Dr. Pepper Lightot inni. Volt egy italautomata pár szinttel arrébb, ahová Dr. Pepperért járt, de a gép gyakran kiürült, így elég sűrűn ment hiába. Végül azt találta ki, "Várjunk csak, van egy chip benne, én meg egy számítógépen vagyok, és egy hálózat fut végig az épületben, szóval miért ne kapcsolhatnám rá az italautomatát a hálóra, aztán lekérdezhetem a terminálomról, amikor csak akarom, és az megmondaná, hogy feleslegesen mennék-e vagy sem?". Így összekötötte a gépet a helyi hálózattal, de a helyi háló az internet része volt – így egyszer csak bárki a világon megláthatta, mi történik ezzel az italautomatával. Na most, ez talán nem életbevágó információ, de különösen érdekessé vált; mindenki tudta, mi történik az italautomatával. Elkezdett fejlődni a dolog, mert a chip a gépben nemcsak azt mondta meg, hogy "a Dr. Pepper Light rekesze üres," hanem volt egy csomó más információja is; megmondta, hogy "van hét Coca-Cola és három Coca-Cola Light, a tárolási hőmérséklet ennyi és ennyi, az utolsó feltöltés pedig ekkor és ekkor volt." Rengeteg információt nyújtott, és volt egy nagyon kellemes is: kiderült, hogy ha valaki bedobott egy ötvencentest, és nem nyomta meg a gombot, azaz, ha a gép "töltve" volt, az ember csatlakozni tudott az italautomatához a saját számítógépéről, bárhol is volt a világon, és kiadathatta azt a doboz üdítőt! Valaki épp arra sétált a folyosón, amikor hirtelen, beng! ott volt egy dobozos Coca-Cola! Mi okozta ezt? Nos, nyilvánvalóan valaki innen nyolcezer kilométerre! Na most, ez egy nagyon-nagyon ostoba, de izgalmas történet volt, és nekem azt jelentette, hogy ez volt az első alkalom, amikor vissza tudtunk hatni a világra. Talán nem olyan rettentően fontos, hogy nyolcezer kilométerről elérhetünk egy egyetemi folyosót, és kiadathatunk egy dobozos Coca-Colát, de ez volt az első lövés abban a háborúban, ami a kommunikáció teljesen új módját hozta el. Úgy gondolom tehát, hogy ez a homok negyedik korszaka.

Rögtönzött beszéd a Digital Biota 2-nél, Cambridge,

1998. szeptember

Keksz

Ez az egész tényleg megtörtént egy valós személlyel, és ez a valós személy én vagyok. Épp a pályaudvarra mentem. Ez 1976 áprilisában volt, Cambridge-ben, Angliában. Kicsit korán érkeztem. Rosszul tudtam a vonat indulását. Vettem magamnak egy újságot, hogy megfejtsem a keresztrejtvényét, meg egy kávét és egy csomag kekszet. Odamentem, és leültem egy asztalhoz. Azt akarom, hogy elképzeljék a helyszínt. Nagyon fontos, hogy maguk előtt legyen a kép. Itt az asztal, az újság, a csésze kávé, a csomag keksz. Egy fickó ül velem szemben. Teljesen átlagos kinézetű, öltönyben, aktatáskával. Nem úgy tűnt, mintha valami különös dologra készülne. A következőt csinálta: hirtelen előrehajolt, felvette a csomag kekszet, kinyitotta, kivett egyet és megette.

Na most, azt kell mondjam, ez az a dolog, amit az angolok nagyon rosszul kezelnek. Semmi sincs a hátterünkben, neveltetésünkben, oktatásunkban, ami megtanítana bennünket, hogyan bánjunk azzal, aki fényes nappal az orrunk elől ellopja a kekszünket. Tudják, mi történne, ha ez Los Angeles belvárosában történt volna? Villámgyors tűzharc kerekedne, helikopterek érkeznének, a CNN, tudják... De végül, azt tettem, amit minden rámenős angol tett volna: nem vettem róla tudomást. Az újságba mélyedtem, kortyintottam egyet a kávémból, próbáltam egy megfejtést kitalálni a lapban, semmi mást nem tudtam csinálni, és azon gondolkodtam: "Mit fogok csinálni?"

Végül azt gondoltam, "Nincs más hátra, meg kell tennem", és nagyon erősen próbáltam nem észrevenni a tényt, hogy a csomag rejtélyes módon már nyitva van. Kivettem magamnak egy kekszet. Gondoltam: "Ezzel lefegyvereztelek!" De nem, mert néhány pillanat múlva megint ugyanazt csinálta. Vett még egy kekszet. Miután az első alkalommal nem szóltam, másodszorra valahogy még körülményesebbnek tűnt előhozakodni a témával. "Ne haragudjon, nem tehetek róla, de észrevettem, hogy..." Úgy értem, ez nem igazán működik.

Így mentünk végig az egész csomagon. Amikor azt mondom, az egész csomagon, mindössze körülbelül nyolc darabra gondolok, de nekem egy egész életnek tűnt. Ő vett egyet, én is vettem egyet, ő vett egyet, én is vettem egyet. Végül, amikor befejeztük, ő felállt és elsétált. Illetve előbb jelentőségteljes pillantást váltottunk, aztán ment el, én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam, és kényelmesen hátradőltem.

Néhány pillanat múlva beérkezett a vonat, úgyhogy felhajtottam a maradék kávémat, felálltam, felvettem az újságot, és az újság alatt ott volt a kekszem. Az a fantasztikus ebben a történetben, hogy valahol Angliában az utóbbi negyedszázadban élt egy tökéletesen átlagos fickó pontosan ugyanezzel a történettel, csak ő nem ismeri a csattanót.

Az Embedded Systemsnek adott beszédből, 2001

MEG

 MINDEN

Interjú az Orion A. V. Klubbal

Azt hiszem, a művészet megöli a kreativitást.

D. N. A.

Orion: Sok dologgal foglalkozik mostanában. Miről akar először beszélni?

Douglas Adams: Szerintem két fontos dolog van. Az egyik az, hogy lényegében befejeztük azt, amin, úgy tűnik, már két éve fáradozom, azaz a Titanic csillaghajó nevű CD-ROM-ot. Egy-két hónap múlva piacon lesz. A másik dolog, hogy épp most egyeztem bele, hogy a Galaxis útikalauzt eladjuk a Disneynek. Szóval azt hiszem, a következő néhány évben ezzel fogok foglalkozni. Ezt a filmet készítjük elő.

O: Meséljen a Titanic csillaghajóról!

D. A.: Nos, ez egy CD-ROM, és a legfontosabb dolog, hogy CD-ROM-ként is indult. Sokan kértek, hogy készítsek CD-ROM-ot a Galaxisból, de azt gondoltam, hogy "Nem, nem". Nem akartam úgymond "visszaforgatni" egy újabb dolgot egy már megírt könyvből. Azt hiszem, a digitális média önmagában is elég érdekes ahhoz, hogy valami abból induljon ki. Mert tényleg úgy van, hogy amint eszébe jut az embernek valami, a következő gondolat, ami felmerül az eredeti gondolat után, hogy "Mi ez? Egy könyv? Egy film? Ez vagy az? Egy novella? Vagy egy reggeli gabonapehely?" Tényleg, attól a pillanattól fogva, hogy az ember eldönti, miről is van szó, már azt is meghatározza, hogyan fejlődik ki. Ezért nagyon, nagyon más lesz valami, ha CD-ROM-ként készül, mintha könyvként készülne. Most persze kicsit csúsztatok, mert maga az ötlet, egy bekezdés formájában tulajdonképpen az egyik Galaxis-könyvben már benne volt – azt hiszem, az Az Élet, a Világmindenség meg Mindenben. Mert amikor csak megakadtam a történettel a Galaxisban, mindig kitaláltam gyorsan néhány másik történetet, és az Útikalauzba helyezve meséltem el őket. Itt volt hát egy apró ötlet, ami csak lógott a levegőben, és jó néhányan mondták már: "Ebből regényt kéne írnod!" Egyszerűen túl jó ötletnek tűnt, és azoknak igyekszem ellenállni. De aztán rájöttem, hogy nagyon is jó okom van arra, hogy miért nem érdekel a Titanic csillaghajó mint könyv, s ez nem más, mint hogy lényegében egy dologról szólt a történet. Egyszerűen csak eszembe jutott az egész, de nem kapcsolódtak hozzá emberek, és csak emberekről szóló történeteket lehet igazán elmesélni. Ezért később, amikor azon gondolkoztam, "rendben, most egy CD-ROM-ot akarok készíteni, mert igazolni akarom valahogyan, hogy minden időmet a számítógépekkel való szöszmötöléssel töltöm", valójában rendesen ki akartam dolgozni. Így azon gondolkoztam, mi lenne a helyes. Aztán hirtelen rájöttem, hogy a Titanic csillaghajó megírásának nehézsége – hogy egy dologról, egy helyről, egy hajóról szól – hirtelen nagyon is az előnyére vált. Amikor ugyanis CD-ROM-ot ír az ember, az végül mindig egy helyszín, egy környezet létrehozásáról szól.

O: És a felhasználó lesz a szereplő.

D. A.: Igen, pontosan. Amint a helyszín elkezd kialakulni, benépesítjük szereplőkkel. De nem a szereplőkről szól, hanem a hajóról. Amit ekkor akartam csinálni, az olyasvalami volt... Nos, vagy nagyon régimódi vagy nagyon radikális, attól függően, hogy honnan nézzük; egy társalgási gépet akartam beépíteni a játékba. Sok-sok évvel ezelőtt csináltunk egy, a Galaxis útikalauzon alapuló játékot egy Infocom nevű vállalattal, ami egy nagyszerű cég volt. Szellemes, intelligens, szöveges nyelvi játékokat készítettek. Tudja, több ezer éves emberi kultúra szól arról, hogy elég sok mindent lehet csinálni egy szöveggel, és ha ehhez még hozzátesszük az interaktivitást, az csak növeli a lehetőségeket. A számítógépből elbeszélőt, a játékosból közönséget csinálunk, mint a régi szép időkben, amikor a mesélő ténylegesen reagált a közönségre, s nem csak a közönség a mesélőre. Valójában elképesztően szórakoztató volt ezen dolgozni. Imádtam létrehozni ezeket a virtuális párbeszédeket a játékos és a gép között. Ezért azt gondoltam, milyen remek lenne megpróbálni kiterjeszteni ezt, és még többet kihozni belőle egy modern grafikus játékban. Mert én azt szerettem volna kipróbálni, hogy a hagyományos párbeszéd-technológiával a szereplők tényleg beszéljenek. Behelyezni őket egy környezetbe, és megnézni, mire jutunk. Ezért alaposabban foglalkoztunk azzal a problémával, hogy beszélgetni lehessen a szereplőkkel. Persze, ha a nyelvvel kezd foglalkozni az ember, akkor minden nehézség egyre csak növekszik, mint egy lufi. Először is úgy akartuk csinálni, hogy a szövegből beszéd legyen, aminek megvan az az előnye, hogy menet közben sokkal rugalmasabban alkothatunk mondatokat. Ugyanakkor minden szereplőnek olyan hangja lett, mintha egy enyhe agyrázkódást szenvedett norvég beszélne, amit én inkább hátránynak éreztem. Így aztán lassan rájöttünk, hogy előre felvett beszédet kell használnunk. Azt gondoltam, "Ez szörnyű lenne, mert csak korlátozott számú választ használhatnánk. Ez egyszerűen... Hát, nem is tudom." Ezért végül úgy oldottuk meg a problémát, illetve fokozatosan úgy oldottuk meg, hogy az előre felvett beszéd mennyisége egyre nagyobb, és nagyobb, és nagyobb, és nagyobb lett. Épp ma reggel csináltunk egy újabb kétórás felvételt. Most már van vagy tizenhat órányi apró párbeszédtöredékünk: kisebb kifejezések, mondatok, félmondatok, és minden, amit a gép menet közben összerak válaszul arra, amit az ember begépel. Hosszú ideig nem nagyon működött a dolog. És most, tényleg csak az elmúlt két vagy három hétben, kezdett összeállni, és kezdett ijesztő lenni. Jöttek néhányan és azt mondták: "Igen, hát persze, de még mindig nem látom, hogyan is fog ez működni. Mi van, ha ezt kérdezem tőle?" És megkérdezik, és leesik az álluk. Egyszerűen csodálatos. Az emberek idejönnek, és órákat töltenek a gép előtt ülve, a szereplőkkel beszélgetve. Sietve hozzáteszem, hogy a tizenhat órányi párbeszédet egy kisebb csapattal írtuk. Megírtam a párbeszéd egy részét, mások is írtak hozzá, és közösen összefésültük. Elég lenyűgöző, amikor működik a dolog.

Hirtelen ott van ez a benépesített világ. Nagyon furcsa, sérült robotok mászkálnak összevissza, és mindegyiknek különböző véleménye, viselkedése, ötletei és furcsa történetei vannak, és tudnak néhány teljesen váratlan dologról is. Mindegyikkel beszédbe lehet elegyedni.

O: Nem aggódik amiatt, hogy a sok munka ellenére az emberek ezt nem fogják ugyanolyan kaliberű műnek tekinteni, mint, mondjuk, egy filmet vagy egy könyvet? Hogy nem fogják művészetnek tekinteni?

D. A.: De, remélem, ez fog történni. Engem nagyon aggaszt ez az egész művészeti koncepció. Próbáltam... Mióta megkaptam az angol irodalmi diplomámat, azóta próbálom elkerülni a művészeti alkotás gondolatát. Azt hiszem, a művészet megöli a kreativitást. Ez volt az egyik ok, amiért igazán meg akartam csinálni egy CD-ROM-ot: mert senki sem fogja komolyan venni, és ezért bele lehet csempészni egy csomó klassz dolgot. Ez elég sokszor meg is történt. Azt hiszem, amikor a regény megszületett, a legelső regények egyfajta pornográfiák voltak: úgy tűnik, a legtöbb médium tulajdonképpen pornográfiaként kezdődött, és aztán kinőtte magát. Ez nem egy pornográf CD-ROM, sietek leszögezni. 1962 előtt mindenki azt gondolta, hogy a popzene valamilyen... Soha senki sem hívta volna még távolról sem művészetnek, aztán egyszer csak feltűnik valaki, aki annyira hihetetlenül kreatívan használja, mert minden egyes darabját imádja, és azt gondolja, hogy ez a lehető legjobb szórakozás. És aztán pár éven belül ott van a Sgt. Pepper's és így tovább, és már mindenki művészetnek hívja. Azt hiszem, a média akkor a legérdekesebb, mielőtt még bárki művészetnek hívja, amikor még azt gondolják, hogy az egész egy rakás szemét.

O: De, mondjuk, húsz év múlva, szeretné, ha elismernék, hogy Ön a CD-ROM-művészet egyik legkorábbi alkotója?

D. A.: Nos, én csak azt szeretném, ha sok ember megvenné. Egyrészt a rendkívül nyilvánvaló ok miatt. Másrészt viszont, ha népszerű, és az emberek tényleg szeretik, és jól szórakoznak vele, akkor úgy érzem, jó munkát végeztem. És ha valaki még azt is mondja, hogy: "Hát ez művészet!", annál jobb. Ez nem érdekel annyira. De azt hiszem, az a többi ember dolga, hogy eldöntse. Nem ez a cél kell, hogy vezéreljen. Nincs annál rosszabb, mint ha valaki úgy ül le regényt írni, hogy kijelenti: "Nos, rendben, most pedig létrehozok valami magas művészeti értéket." Ez komolytalan. Olvastam valamit a minap, pusztán merő kíváncsiságból; elolvastam a Tűzgolyót, ami az egyik olyan James Bond-könyv, amit mindig is szerettem volna elolvasni, nem is tudom, mondjuk tizennégy évesen, csak úgy átlapozni azon részek miatt, amikor a főhős ráteszi a bal kezét a hölgy keblére, és akkor azt mondtam volna: "Istenem, de izgalmas!". De azt gondoltam, hogy James Bond a tömegkultúránk olyan szimbólumává vált az elmúlt negyven évben, hogy érdekes lenne megnézni, milyen is volt valójában. És azért tettem ezt, azon túl, hogy véletlenül találtam egy szabadon heverő példányt, mert olvastam valakit, aki Ian Flemingről beszélt, és azt mondta, hogy az ő célja nem az volt, hogy irodalmi legyen, hanem hogy olvasmányos. Ami nagyon nagy és alapvető különbség. Ezért azt gondoltam, megnézem, sikerült-e neki. Érdekes volt, mert tulajdonképpen nagyon jól volt megírva mint mű. Tudta, hogyan kell használni a nyelvet, tudta, hogyan működik, és jól írt. Ám nyilvánvalóan senki sem hívta volna irodalomnak. De azt hiszem, a legizgalmasabb munkák legnagyobb része olyan területeken születik, ahol az emberek nem gondolják, hogy művészetet csinálnak, pusztán egy szakmát művelnek, és jó szakemberekként dolgoznak. Íróként olvasmányosnak lenni jó szakma, az annyi, mint az embernek ismerni a munkáját, tudni, hogyan használja a szerszámait helyesen úgy, hogy ne sérüljenek meg használat közben. Amikor irodalmi regényeket olvasok – tudja, nagy "I"-vel –, borzasztó sokszor azt gondolom, hogy semmi értelmük sincs. Ha meg akarok tudni valami érdekeset az emberek működéséről, hogyan kötődnek egymáshoz, és hogyan viselkednek, borzasztó sok női krimiszerzőt tudok, akik sokkal jobban csinálják, például Ruth Renden. Ha olyasvalamit akarok olvasni, ami tényleg komoly és alapvető gondolkodnivalót kínál, az emberi állapotról, ha úgy tetszik, vagy hogy mit keresünk itt, vagy hogy mi folyik itt egyáltalán, akkor inkább olvasok valamit egy természettudóstól, például Richard Dawkinstól. Úgy érzem, hogy az élet fontos dolgainak listája átkerült a regényíróktól a tudományos írókhoz, mert ők többet tudnak. Nagyon gyanakvó szoktam lenni, ha valamiről azt gondolják, hogy művészet, amikor még csak készül. Ami a CD-ROM-ot illeti, a legjobb dolgot akartam csinálni, amit csak tudok, és közben a legjobban érezni magam. Azt hiszem, elég jól sikerült. Mindig vannak részek, amelyeken bosszankodik az ember, hogy nem lettek tökéletesek, de ezek miatt akár örökké bosszankodhatunk. Egyébként meg elég jó lett a cucc.

O: Aztán ott van a film is. Évtizedeken át keringett a pletyka a Galaxis útikalauz-filmről.

D. A.: Nos, hát igen. Habár az egész összekuszálódott, két korábbi pletykaforrás volt. Az egyik az volt, amikor körülbelül tizenöt évvel ezelőtt eladtam a jogokat Ivan Reitmannak, aki akkor nem volt olyan ismert, mint manapság. Nem igazán működött a dolog, mert amikor nekikezdtünk, Ivan és én nem ugyanarra gondoltunk. Sőt mint kiderült, tulajdonképpen nem is olvasta a könyvet, mielőtt megvette. Mindössze az árajánlatot olvasta. Azt hiszem, nem igazán volt ez az ő asztala, ezért valami egészen mást akart csinálni belőle. Végül megállapodtunk, hogy különbözik a véleményünk, és ki-ki ment a maga útján, és ekkorra a tulajdonjog már átszállt tőle a Columbiára, ő pedig leforgatta a Szellemirtókat, így el tudja képzelni, mennyire ideges lettem a dologtól. Sok éven át a Columbiánál voltak a jogok. Úgy emlékszem, később Ivan Reitman megbízott valaki mást, hogy ennek alapján írjon egy forgatókönyvet, ami, azt hiszem, a legrosszabb forgatókönyv volt, amit valaha olvastam. Sajnos azonban rajta van a nevem és egy másik íróé, miközben egyetlen tollvonással sem járultam hozzá. Csak most fedeztem fel, hogy a forgatókönyv idáig ott csücsült Forgatókönyv Cityben, vagy hol, és mindenki azt hiszi, hogy én írtam, és emiatt azt is, hogy rettenetes forgatókönyvíró vagyok. Ami engem eléggé elszomorít. Aztán néhány évvel ezelőtt bemutattak valakinek, aki nagyon jó barátom lett, Michael Nesmithnek, aki karrierje során elég sok mindent csinált már: azonkívül, hogy filmproducer volt, eredetileg ő volt a Monkees egyik tagja. Ami elég furcsa, amikor megismeri az ember, mert elég komoly, elgondolkodó, csöndes fickó, de csöndes, huncut mosoly ül az arcán. Szóval az volt az ajánlata, hogy társuljunk ennek az elkészítésére. Ő a producer, én meg írom a forgatókönyvet, és így tovább. Elég sokáig nagyon jól éreztük magunkat a munka során, de azt hiszem, Hollywood ezen a ponton már elavultnak tekintette a dolgot. Eljárt felette az idő. És egyébként is, rengetegszer azt mondták nekem, hogy "a science fiction vígjáték filmként nem fog működni. Méghozzá a következő dolog miatt: ha működne, már megcsinálták volna."

O: Ez hamis logikának tűnik.

D. A.: Erre mi történt? Természetesen tavaly kijött a Sötét zsaruk, vagyis valaki hirtelen megcsinálta. És a Sötét zsaruk... Hogy mondjam elegánsan? Mondjuk, hogy voltak benne részek, amelyeket elég ismerősnek találtam. És akkor hirtelen egy science fiction vígjáték, amely nagyon a Galaxisra hajazott, a valaha készült egyik legsikeresebb film lett. Szóval ezzel egy kicsit megváltozott a leányzó fekvése. Hirtelen valahogy akarni kezdték. A projekt Michaellel... A végén már nem volt meg a tűz, ezért jó barátként váltunk el egymástól, és még most is azok vagyunk. Remélem, hogy a jövőben lesznek még olyan projektek, amelyen együtt dolgozhatunk, mert igencsak kedvelem őt, és nagyon jól kijövünk egymással. Azonkívül, minél több időt tölthetek Santa Fében, annál jobb. Szóval a film most a Disneynél van – azaz, pontosabban, a Caravannál, ami a nagyobb független filmgyártó vállalatok egyike, de némileg összefonódott a Disneyvel. Nagyon kellemetlen volt, hogy nem tudtuk megcsinálni az elmúlt tizenöt évben; mindazonáltal, rendkívüli módon felbátorít az a tény, hogy sokkal, de sokkal, de sokkal jobb filmet készíthetünk belőle most, mint tizenöt évvel ezelőtt. Technikai értelemben, persze; vagyis, hogy hogyan fog kinézni és hogyan fog működni. Nyilvánvalóan a film valódi minősége az íráson, a színészi játékon, a rendezésen és a többin múlik, és azok a képességek nem javultak és nem is romlottak tizenöt év alatt. De legalábbis egy jelentős terület, hogy hogyan nézzen ki a film, nagymértékben fejlődött.

O: És Jay Roach (az Austin Powers alkotója) a rendező, igaz?

D. A.: Így igaz. Egy nagyon érdekes figura. Mostanában elég sok időt töltöttünk beszélgetéssel. Az egész dolog kulcsa, számos értelemben, a találkozás volt Jay Roachcsal, mert nagyon jól kijöttünk egymással, és azt gondoltam, "Íme, itt van egy nagyon okos, intelligens fickó." Nem egyszerűen egy nagyon okos, intelligens fickó, hanem annyira okos és intelligens, hogy azt akarja, hogy együtt dolgozzunk a filmjén. Ami mindig a rendezőhöz édesgeti az írót. Sőt amikor az eredeti rádiósorozatot készítettem, példátlan volt, amit csináltam. Mert éppen akkor írtam meg. De valahogy beillesztettem magam az egész gyártási folyamatba. A rendező/producer egy kicsit meglepődött ezen, ám végül nagyon szívesen vette. Így rengeteg közöm volt ahhoz, ahogy a projekt fejlődött, és pontosan ezt akarja Jay ezzel a filmmel kapcsolatban is. Ezért úgy éreztem, "Nagyszerű, itt van valaki, akivel együtt tudok működni." Nyilvánvalóan azt mondom, hogy egy folyamat elején ez két évig fog tartani. Szóval ki tudja, mi fog történni? Csak annyit mondhatok, hogy a játszma ezen pontján a dolgok annyira lefixáltak, amennyire csak lehet. Nagyon optimista és izgatott vagyok ezzel kapcsolatban.

O: Már majdnem húsz év telt el a rádiójáték óta, igaz?

D. A.: Nos, majdnem pontosan húsz év. A jövő hónapban lesz húszéves.

O: Mitől ilyen tartósan sikeres a Galaxis útikalauz stopposoknak?

D. A.: Nos, nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyon keményen dolgoztam rajta, és nagyon sokat aggodalmaskodtam miatta, és azt hiszem, eléggé megnehezítettem a saját dolgomat.

És ha volt is valami, amit könnyen meg lehetett volna csinálni, én kerestem egy sokkal nehezebb utat. És azt gyanítom, hogy az a minőség, amilyennek az emberek találták, nem független attól a munkától, amit belefektettem. Ez egy leegyszerűsítés, de ez a legjobb, amit ki tudtam találni.

O: A film az első könyvet öleli fel?

D. A.: Igen. Ez elég vicces, mert nézelődtem a hálón, hogy mit mondtak eddig az emberek. Láttam olyat, hogy "Mind az öt könyvet fel fogja használni." Az emberek egyszerűen nem értik, hogyan is filmesítenek meg egy könyvet. Valaki azt mondta, és én egész pontosan ezt gondolom, hogy egy film legjobb nyersanyaga a novella. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy igen, az első könyv lesz az. Miután ezt eldöntöttem, amikor csak leülök, hogy megcsináljam a Galaxis legújabb változatát, az szöges ellentétbe kerül a korábbi változattal. A legjobb, amit mondhatok a filmről, hogy egészen pontosan ellenkezni fog az első könyvvel.

O: A Galaxis melyik változatával a legelégedettebb?

D. A.: Biztos, hogy nem a tévéváltozattal. Attól függően, hogy milyen kedvem van, vagy a rádiójáték, vagy a könyv, ami a másik két lehetséges alternatíva, úgyhogy az egyiknek kell lennie, nem igaz? Máshogy érzek mindkettővel kapcsolatban. Egyrészt a rádiósorozat volt az, ahol az egész kezdődött; itt nőtte ki magát; itt szökkent szárba. Ezenkívül itt éreztem azt, hogy jómagam és a többiek, akik ezen dolgoztak – a producer, a hangmérnökök és így tovább, és persze a színészek – olyasvalamit hoztunk létre, ami tényleg úttörőnek számított akkoriban. Vagy még inkább, olyan volt, mintha teljesen őrültek lennénk. Emlékszem, ültünk a föld alatti stúdióban, és órákon keresztül egy négyszáznyolcvan kilométer/órás sebességgel a földbe csapódó bálna hangját próbáltuk kikeverni, különbözőképpen torzítva a hangot. Pár ilyen óra után, nap nap után, az ember tényleg elkezd kételkedni az épelméjűségében. Persze senkinek sincs fogalma, hogy valaki is meghallgatja-e az anyagot. De, tudja, volt egy olyan valódi érzésünk, hogy még senki sem csinált ilyet. És ez nagyszerű volt; ez hatalmas erőt ad az embernek. Ugyanakkor egy könyv erénye számomra az, hogy az csak én vagyok. A könyv legnagyobb erénye bármely író számára, hogy az egyedül ő. Ennyi. Senki más nem járult hozzá. Ez persze nem egészen igaz, mert eredetileg az egész a rádiósorozatból fejlődött ki, és mindenki keze nyoma érezhető rajta, aki csak hozzáadott valamit így vagy úgy a rádióműsorhoz. De ennek ellenére van egy ez-mind-az-én-saját-munkám érzés egy könyvvel kapcsolatban. És elégedett vagyok azzal, ahogyan olvastatja magát. Úgy érzem, szépen hömpölyög. Olyan, mintha könnyű lett volna megírni, és tudom, milyen nehéz ezt elérni.

O: Belefáradt valaha is a Galaxis útikalauz stopposoknak-ba?

D. A.: Volt egy időszak, amikor teljes szívemből megutáltam, és tényleg soha többé hallani sem akartam róla, szinte üvöltöttem, ha bárki kiejtette ezeket a szavakat. De azóta lehiggadtam, és csináltam más dolgokat is. Megírtam a Dirk Gentlykönyveket. A legkedvesebb dolog, amit valaha csináltam, az az volt, amit körülbelül tíz évvel ezelőtt tettem: körbeutaztam a Földet egy zoológus barátommal, és különböző ritka és veszélyeztetett állatfajokat kerestünk, és írtam erről egy könyvet Utoljára látható címmel, amely az én személyes kedvencem is. A Galaxis valami olyasmi a múltból, amit nagyon kedvelek; nagyszerű volt, fergeteges volt, és nagyon jó hozzám a könyv. Nemrégiben beszélgettem Pete Townshenddel, a The Who tagjával, és azt hiszem, akkoriban azt mondtam: "Ó, Istenem, remélem, nem csak úgy fognak rám emlékezni, mint a Galaxis útikalauz stopposoknak a szerzőjére. És akkor egy kicsit megdorgált. Azt mondta: "Nézd, nálam ugyanez a helyzet a Tommyval, s egy ideig én is így gondolkoztam. Valójában, ha van valami ilyesmi a tarsolyodban, az borzasztó sok ajtót kinyit előtted. Lehetővé teszi, hogy rengeteg más dolgot megtegyél. Az emberek emlékeznek erre. Ez olyasmi, amiért az embernek hálásnak kell lennie." És azt gondoltam, ez tényleg így van.

O: Dirk Gentlyt félretette?

D. A.: Nos, elkezdtem írni egy újabb Dirk Gently-könyvet, de el is veszítettem. Valamiért nem tudtam beindítani, ezért félre kellett tennem. Nem tudtam, mit kezdjek vele. Egy évvel később újra megnéztem a nyersanyagot, és hirtelen arra gondoltam, "tulajdonképpen az a baj, hogy az ötletek és a szereplő nem illenek össze. Rossz ötleteket erőltettem, és ezek valójában sokkal jobban illenének egy Galaxis-könyvbe, de momentán nem akarok még egy Galaxis-könyvet írni." Szóval egy kicsit egyoldalas lett. És talán egy nap majd írok egy újabb Galaxiskönyvet, mert borzasztó sok anyag van benne, ami csak arra vár, hogy megírják őket. De visszatérve Dirk Gentlyhez, egy kicsit félretettem Dirköt, tényleg. Volt egy oxfordi diákelőadása a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodájának két-három hónapja, s el is mentem megnézni. És elképesztően bonyolult a cselekmény... A bonyolultság egy része azt a tényt hivatott leplezni, hogy a cselekmény nem annyira működik... Fura volt látni színpadon, mert hirtelen újra elkezdtem róla gondolkodni, és azt gondoltam, hogy "Hát, ezt jól csinálták, de inkább ezt meg azt kellett volna csinálniuk." Tudja, elkezd zakatolni az ember agyában. Az volt még érdekes számomra, hogy míg én ott ültem, és elég kritikus voltam az előadással szemben, megdöbbentett, hogy mennyire élvezte a közönség. Elég különös helyzet volt. Hirtelen azt gondoltam, "Gyönyörűen mutatna ez filmen, mert most már látom, miután újragondoltam ebben az összefüggésben, milyen film lehetne ebből, és nagyszerű film lenne." Szóval talán, majd ha a Galaxis-film eljutott arra a szintre, hogy más dolgokra is tudok koncentrálni, ezzel szeretnék legközelebb foglalkozni. És ha már készül ez a film, remélem, még több ajtó nyílik meg, már ami a filmkészítést illeti. Imádnék filmeket készíteni, de ezt egy olyan ember mondja ártatlanul, aki sosem csinált még egyet sem.

Az interjút Keith Phipps készítette 1998-ban

***

1999. április 14.

David Vogel

Walt Disney Pictures

Kedves David!

Próbáltalak felhívni párszor telefonon. Talán segített volna, ha elmagyarázom, miért is hívlak: pár napig az Államokban voltam, azt gondoltam, talán hasznos lenne, ha átjönnék Los Angelesbe, hogy mi ketten találkozhassunk. Nem hallottam felőled, s most már úton vagyok Angliába, a repülőn írom e sorokat.

Úgy tűnik, eljutottunk egy pontra, ahol a problémák elnyomják a lehetőségeket. Nem tudom, hogy igazam van-e, amikor ezt gondolom, de most csak a csend válaszol, s az mindig rossz tanácsadó. ,

Nekem úgy tűnik, hogy vagy belecsúszunk a hagyományos sztereotípiákba – te vagy a stúdióvezető, aki millió valós probléma miatt aggódik, én meg az író, akit csak az érdekel, hogy az álma megvalósuljon, és fütyül a költségekre és következményekre –, vagy felismerjük, hogy mindkettőnknek ugyanaz a célja, vagyis hogy elkészítsük a lehető legsikeresebb filmet. Az a tény, hogy különböző elképzelésünk van arról, hogyan is lehetne ezt elérni, termékeny vitákat és problémamegoldást kellene, hogy eredményezzen. Nem világos számomra, hogy a hosszú, rettenetes hallgatásokkal megtűzdelt egyirányú írásos üzenetváltás miért lenne jobb megoldás.

Neked jelentős tapasztalatod van nagyobb filmek világra segítésében. Nekem pedig jelentős tapasztalatom van a Galaxis útikalauz stopposoknak a világra segítésében minden formában, kivéve a filmet. Biztos vagyok benne, hogy csalódott vagy amiatt, hogy nem tudom megérteni, mennyi problémával kell megküzdened, mint ahogy én is csalódott vagyok, hogy eddig nem volt egy kreatív párbeszédem sem a Disneyvel a projekttel kapcsolatban. Van egy javaslatom: miért nem találkozunk valahol és dumálunk egyet?

Jövő hétfőn (április 19.) Los Angelesben tudok lenni, vagy az azt követő hét elején. Felkérném a Disneyt, hogy viselje ennek a különútnak a költségeit. Mellékeltem egy listát azokról a telefonszámokról, amelyeken el tudtok érni. Ha sikerül nem elérnetek, akkor tudni fogom, hogy nagyon-nagyon keményen próbálkoztatok.

Szívélyes üdvözlettel:

Douglas Adams

E-mait: dna@tdv.com

Asszisztens (Sophie Austin) (üzenetrögzítővel): 555 171 555 1700 (délelőtt 10 és délután G között, greenwichi nyári idő szerint)

Munkahelyi fax: 555 171 555 1701

Otthoni telefon (nincs üzenetrögzítő): 555 171 555 3632 Otthoni fax: 555 171 555 5601

EK mobil (és üzenetrögzítő): 555 410 555 098

USA mobil (és üzenetrögzítő): (310) 555 555 G7G9

Másik otthoni telefon (Franciaország): 555 4 90 72 39 23 Jane Belson (feleség) (munkahelyi telefon): 555 171 555 4715

Filmügynök (USA) Bob Bookman: (310) 555 4545 Könyvügynök (EK) Ed Victor (munkahelyi telefon): 555 171 555 4100 (EK munkaidőnek megfelelően)

Könyvügynök (EK) Ed Victor (munkahelyi telefon): 555 171 555 4112

Könyvügynök (EK) Ed Victor (otthoni telefon): 555 171 555 3030

Producer: Roger Birnbaum: (818) 555 2637

Rendező: Jay Roach (Everyman Pictures): (323) 555 3585 Jay Roach (otthoni telefon): (310) 555 5903

Jay Roach (mobil): (310) 555 0279

Shauna Robertson (Everyman Pictures): (323) 555 3585 Shauna Robertson, otthoni telefon: (310) 555 7352

Shauna Robertson, mobil: (310) 555 8357

Robbie Stamp, vezető producer (EK) (munkahelyi telefon): 555 171 555 1707

Robbie Stamp, vezető producer (EK) (otthoni telefon): 555 181 555 1672

Robbie Stamp, vezető producer (EK) (mobil): 555 7885 55 8397

Janet Thrift (édesanya) (EK): 555 19555 62527

Jane Garnier (nővér) (EK) (munkahelyi telefon): 555 1300 555 G84

Jane Garnier (nővér) (EK) (otthoni): 555 1305 555034

Jakki Kelloway (a kislányom dadája) (EK): 555 171 555 5602

Angus Deayton & Lise Meyer (közvetlen szomszédok, akiknél lehet üzenetet hagyni) (EK) munkahelyi telefon: 555 (145) 555 0464, otthoni telefon: 555 (171) 555 0855

Éttermek, ahol előreláthatólag előfordulhatok: The Ivy (EK): 555 171 555 4751

The Groucho Club (EK): 555 171 555-4685

Granita (EK): 555 171 555 3222

Sainsbury's (itt szoktam bevásárolni; fel tudnak hívni a személyhívómon) : 555 171 555 1789

Internetes fórum <www.douglasadams.com/forum>

[A szerk. megjegyzése: A levélnek meglett a kívánt hatása. David Vogel válaszolt, aminek egy termékeny találkozó lett az eredménye, ami előmozdította a filmet.)

Dzsingisz kán magánélete

Az utolsó lovast is elnyelte a köd, és patáik dobogása beleveszett a szürke messzeségbe.

Ködbe burkolózott a táj. Ellebegett a lenyugvó nap előtt, ami nyitott sebként hanyatlott a nyugati égboltra.

A csatát követő gyászos csendben nagyon-nagyon kevés, szánalmasan kevés kiáltás hallatszott a földön heverő véres, lemészárolt tömegből.

A borzalmas látványtól kővé dermedt, kísértetszerű alakok jelentek meg a fák között, átbukdácsoltak, majd üvöltve rohantak előre – nők, akik férjüket, testvéreiket, apjukat, szeretőiket keresték, először a haldoklók, majd a halottak közt. A vibráló fény, aminél keresgéltek, saját égő falujuk fénye volt, amely aznap délután hivatalosan a Mongol Birodalom része lett.

A mongolok.

Közép-Ázsia hatalmas pusztáiról mindent elsöpörve tört be az a szilaj erő, amely a világot tökéletesen felkészületlenül érte. Úgy özönlöttek, mint egy veszettül suhogó kasza, vagdalkozva, felhasítva, elpusztítva mindent, ami csak az útjukba került, és ezt hívták hódításnak.

És mindazokon a földeken, amely már félte őket vagy félni fogja, egy név sem keltett nagyobb rémületet, mint a vezérüké, Dzsingisz káné. Az ázsiai hadurak leghatalmasabbja magányosan állt, katonái istenként félték, s kiemelte őt szürkészöld szemének hideg csillogása, szemöldökének vad barázdája, és az a tény, hogy bármelyikükből kiverte volna még a szart is.

Aznap este későn jött fel a hold, és a fényénél fáklyás lovasok egy kis csoportja csöndesen kilovagolt a környező dombon elterülő mongol táborból. Egy átlagos megfigyelő nem vett volna észre semmi különöset a középen lovagló férfin, aki nehéz köpönyegbe burkolózva, feszülten, lován előredőlve ült, mintha valami nehéz teher nyomná a vállát, mert az átlagos megfigyelő már rég halott lett volna.

A csoport néhány mérföldet lovagolt a holdsütötte erdőn keresztül az ösvények mellett ügetve, mígnem végül egy kis erdei tisztáshoz értek, itt lépésre fogták lovaikat, és követték vezérüket.

Az lassan előrelépkedett a lovával, és megszemlélte a parasztházak kis csoportját, amelyek szorosan egymáshoz bújva álltak a tisztás közepén, és látszólag teljesen lakatlannak tűntek.

Alig szállt fel egy kis füst az egyszerű kéményekből. Szinte semmi fény nem látszott az ablakokban, és egy hang nem sok, annyi sem hallatszott, leszámítva egy kisgyereket, aki csak anynyit rebegett: "Ssssss..."

Egy pillanatra furcsa zöld fény gyúlt a mongol vezér szemében. Egy súlyos, halálos valami, amit aligha nevezhetünk mosolynak, terült szét finom, vékony szakállán. Ez a furcsa, mosolyszerű valami (röviden) jelezte volna bárkinek, aki elég ostoba volt, hogy ránézzen, hogy a mongol hadúr semmit sem szeretett jobban egy öldöklős nap után, mint egy görbe éjszakát.

Az ajtó felvágódott. A mongol harcos forgószélként rontott be a kunyhóba. Két kisgyerek rohant sírva az anyjához, aki tágra nyílt szemmel kucorgott az apró szoba sarkában.

A harcos a fáklyáját a még pislákoló parázsra dobta, majd rádobta a kutyát is. Ettől majd kutyául érzi magát. A család utolsó élő férfi tagja, egy ősz hajú, idős nagyapó szikrázó szemmel bátran előrelépett. Kardjának egyetlen villanásával a mongol lecsapta az öregember fejét, ami végiggurult a padlón, és hetykén nekidőlt az asztal lábának. Az öregember teste mereven állt egy pillanatig, nem tudván, hogy mit gondoljon. Amint lassan, méltóságteljesen előredőlt, a kán odalépett, és durván félrelökte. Elégedetten nézte a boldog családi idillt, és egy zord mosollyal nyugtázta azt. Majd odasétált egy hatalmas székhez, és beleült, kipróbálva, hogy elég kényelmes-e. Amikor ezzel elégedett volt, egy nehezet sóhajtott, majd hátradőlt a tűz előtt, amelyen a kutya már vígan pörkölődött.

A harcos megragadta a halálra rémült, remegő asszonyt, durván ellökte mellőle a gyermekeit, és a hatalmas kán elé cibálta.

Fiatal volt és csinos, hosszú, piszkos, fekete hajjal. Keblei hevesen remegtek, arcán halálos rémület.

A kán lassan, megvetően tekintett rá.

– Tudja ez a nő – mondta végül, halálosan mély hangon –, hogy ki vagyok én?

– Te... te vagy a hatalmas kán! – kiáltotta a nő. A kán mélyen a nő szemébe nézett.

– Tudja ez a nő – sziszegte –, hogy mit akarok tőle?

– Én... én mindent megteszek, ó, kán – dadogta a nő –, csak kíméld meg a gyerekeim életét!

Mire a kán csöndesen: – Akkor láss hozzá. – Levette tekintetét a nőről, és a tűzbe meredt.

Idegesen, a félelemtől remegve a nő előrelépett, és fakó kezével bizonytalanul megérintette a kán karját.

A katona ellökte a kezét. – Nem ezt! – vakkantotta.

A nő remegve elkezdett hátrálni. Rájött, hogy többet kell tennie. Még mindig remegve letérdelt a földre, és finoman elkezdte széttolni a kán térdeit.

– Hagyd abba! – ordította a katona, és durván hátralökte. Zavarodottság keveredett a félelem közé a nő tekintetében, miközben a padlón kuporgott.

– Gyerünk – csattant fel a katona –, kérdezd meg tőle, milyen volt a napja!

– Micsoda...? – jajgatott a nő. – Nem... Nem értem, mit...

A katona megragadta, bevitt neki egy szimpla nelsont, és kardja hegyét a torkának szegezte.

– Azt mondtam, kérdezd meg tőle – sziszegte –, milyen volt a napja!

A nő a fájdalomtól és az értetlenségtől zihált. A kard még szorosabban feszült. – Gyerünk!

– Ööö, milyen... ööö, volt a... – kérdezte bizonytalan, fojtott, visító hangon – volt a napod?

"Kedvesem!" – sziszegte a katona. – Mondd azt, hogy "kedvesem"!

A nő kidülledt szemmel, rettegve nézte a kardot.

– Milyen volt a napod... kedvesem? – kérdezte rimánkodva.

A kán elgyötörten felpillantott.

– Ó, csak a szokásos – mondta. – Erőszakos. Visszanézett a tűzbe.

– Helyes – mondta a katona a nőnek –, tovább!

Az egy kicsit megnyugodott. Úgy látszik, átment valamilyen teszten. Talán mostantól kezdve minden egyszerűen fog menni, és legalább túl lesz a dolgon. Idegesen előrelépett, és újra cirógatni kezdte a kánt.

A katona vadul átlökte a szobán, belerúgott, majd talpra rántotta az üvöltő nőt.

– Megmondtam, hogy ezt hagyd abba! – ordította. Odarántotta a nő arcát a sajátjához, leheletében az olcsó bor és az egyhetes, avas kecskezsír gőzei keveredtek, amitől a nő nem derült jobb kedvre, mert erősen emlékeztette néhai, éppen gyászolt férjére, aki minden este ugyanezt művelte vele. Felzokogott.

– Légy hozzá kedves – vicsorogta a mongol, miközben egyik feleslegessé vált fogát a nőre köpte. – Kérdezd meg tőle, hogy halad a munkájával!

A nő rámeredt. A rémálom folytatódott. Csípős pofon csattant az arcán.

– Mondd neki azt – vicsorgott ismét a katona –, "hogy haladsz a munkáddal, drágám?" – Azzal előrelökte.

– Hogy... Hogy haladsz a munkáddal... drágám? – zokogta siralmasan.

A katona megrázta. – Egy kicsit nagyobb átéléssel! – bömbölte. A nő ismét felzokogott. – Hogy... Hogy haladsz a munkáddal... drágám? – dadogta ismét siralmasan, de ezúttal egy kis teátrális ajakbiggyesztéssel a végén.

A hatalmas kán felsóhajtott.

– Hát, haladgatok, azt hiszem – mondta életunt hangon. – Kicsit átgázoltunk Mandzsúrián, ott elég sok vért ontottunk. Ez volt reggel, aztán délután főleg fosztogattunk, bár volt egy kis vérontás fél öt körül. És neked milyen volt a napod?

Miközben ezt mondta, előhúzott néhány tekercs térképet a szőrméiből, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a parázsló kutya fényénél.

A mongol harcos egy izzó piszkavasat húzott ki a tűzből, és fenyegetően közeledett a nőhöz.

– Mondd el neki! Gyerünk! A nő sikítva hátraugrott.

– Mondd el!

– Ööö, megölték a férjem és az apám! – mondta.

– Hm, valóban? – kérdezte szórakozottan a kán, fel sem pillantva a térképeiből.

– Elégették a kutyát!

– Ó, tényleg?

– Ööö, izé, nagyjából ennyi, tényleg... ööö...

A katona ismét közelebb lépett a piszkavassal. – Ja, és egy kicsit megkínoztak! – visította a nő.

A kán felnézett rá. – Micsoda? – kérdezte bizonytalanul. – Ne haragudj, drágám, de éppen olvastam ezt a...

– Rendben – mondta a katona –, most pedig panaszkodj! – Micsoda?!

– Mondd azt, hogy "Nézd, Dzsingisz, tedd félre azt, amíg hozzád beszélek. Itt vagyok egész nap, és csak görnyedezem a forró..."

– De hát akkor meg fog ölni!

– Meg hát, ha nem mondod.

– Nem bírom tovább! – üvöltötte a nő, és a padlóra rogyott. A hatalmas kán lába elé vetette magát. – Ne kínozz! – jajgatott. – Ha meg akarsz erőszakolni, akkor tedd, de ne...

A hatalmas kán talpra ugrott, és bosszúsan nézett le rá. Nem – morogta vadul –, csak nevetnél közben –, olyan vagy, mint a többi.

Kiviharzott a kunyhóból, és olyan dühösen nyargalt el az éjszakába, hogy majdnem elfelejtette felégetni a falut.

Egy másik, különösen kegyetlen nap végén az utolsó lovast is elnyelte a köd, és patáik dobogása beleveszett a szürke messzeségbe.

Ködbe burkolózott a táj. Ellebegett a lenyugvó nap előtt, ami nyitott sebként hanyatlott a nyugati égboltra.

A csatát követő gyászos csendben nagyon-nagyon kevés, szánalmasan kevés kiáltás hallatszott a földön heverő véres, lemészárolt tömegből.

A borzalmas látványtól kővé dermedt, kísértetszerű alakok jelentek meg a fák között, átbukdácsoltak, majd üvöltve rohantak előre – nők, kik férjüket, testvéreiket, apjukat, szeretőiket keresték, először a haldoklók, majd a halottak közt.

Messze távol, a ködfüggönyön túl, lovasok ezrei érkeztek a szélesen elterülő táborhelyre, és hangos lódobogás, kiabálás és pengeváltások közepette leszálltak a nyeregből, és azonnal nekiláttak az olcsó bornak és az avas kecskezsírnak.

Gyönyörű szőrmékkel bevont, uralkodói sátra előtt vérfoltosan, a csatától elgyötörten leszállt lováról a kán.

– Melyik csata volt ez? – kérdezte fiát, Ögödejt, aki vele lovagolt. Ögödej fiatal és törekvő tábornok volt, aki a kegyetlenség minden válfaja után élénken érdeklődött. Azt remélte, hogy megjavíthatja saját ismert világrekordját az egyetlen karddöféssel felnyársalt legnagyobb számú paraszt kategóriában, és aznap éjjel gyakorolhat egy kicsit.

Odalépett az apjához.

– Ez volt a szamarkandi csata, ó, kán! – közölte, majd elképesztően lenyűgöző módon megcsörgette a kardját.

A kán karba tett kézzel nekidőlt a lovának, és végigtekintett a borzalmas felforduláson, amit az alattuk fekvő völgyben végeztek.

– Ó, már nem is érzem a különbséget – sóhajtotta. – Nyertünk?

– Ó, igen! Igen, igen! – kiáltotta Ögödej heves büszkeséggel. – Hatalmas győzelmet arattunk! – Hatalmasat, igen! – tette hozzá, és ismét megrázta a kardját. Izgatottan kivonta, majd néhány gyakorló döfést végzett. Igen, gondolta magában, ma este megpróbál egyszerre hatot vágni.

A kán összeráncolta a homlokát a közeledő alkonyat láttán. – Istenem – mondta –, húszévnyi csatározás után valahogy az az érzésem, hogy az élet nemcsak ezekről a kétórás ütközetekről szól. – Megfordult, felemelte szakadt és véres aranyhímzéssel díszített tunikájának elülső részét, és saját szőrös pocakjára meredt. – Most nézd meg ezt! – mondta. – Gondolod, hogy felszedtem egy kicsit?

Ögödej tisztelettel vegyes türelmetlenséggel bámult a hatalmas kán pocakjára.

– Ööö, nem – mondta. – Nem, korántsem. – Egy csettintéssel magához intett egy szolgát a térképekkel, keresztüldöfte, és miközben az összerogyott, erőtlen, de nem teljesen meglepett ujjai közül kikapta a nagyszabású hadjárat terveit.

– Most pedig, ó, kán – mondta, miközben kiteregette a térképet egy másik szolga hátán, aki külön erre a célra hajolt le –, előre kell nyomulnunk Perzsiáig, utána pedig mienk az egész világ!

– Nem, nem, fogd meg ezt! – mondta a kán, és az ujjaival megragadta az "úszógumiját". – Nem gondolod, hogy...

– Kán! – vágott közbe Ögödej türelmetlenül. – A világ meghódítása vár ránk! – Azzal a térképbe döfött egy kést, amely az alatta lévő szolga bal tüdejébe hatolt.

– Mikor? – kérdezte a kán grimaszolva.

Ögödej elkeseredésében az égnek emelte mindkét kezét. Holnap! – mondta. – Holnap kezdjük!

– Ööö, nos, holnap egy kicsit problémás, tudod – mondta a kán. Arcának mindkét oldalát felfújta, és egy pillanatig elgondolkozott. – Az a baj, hogy jövő héten előadást tartok a különböző mészárlási technikákról Bokharában, és azt terveztem, hogy holnap fogok rá felkészülni.

Ögödej megdöbbenve bámult rá, miközben a térképtartó szolga lassan összerogyott a lába előtt.

– És nem lehet későbbre halasztani? – szakadt ki belőle.

– Hát, tudod, elég sok pénzt fizettek ki előre, szóval egy kicsit már elköteleztem magam.

– Jó, szerda?

A kán előhúzott egy tekercset a tunikájából, és végigtekintett rajta, miközben lassan rázta a fejét. – Hát, nem vagyok biztos a szerdában...

– Csütörtök?

– Nem, a csütörtökben biztos vagyok. Meghívtuk Ögödejt és a nejét vacsorára, és már megígértem...

– De én vagyok Ögödej !

– Nahát, már itt is vagy? Akkor te sem fogsz ráérni.

Ögödej hallgatását csak a több ezer szőrös mongol zsivaja zavarta, amint üvöltöztek, dulakodtak, és éppen leitták magukat.

– Nézd – mondta csöndesen –, kész leszel-e meghódítani a világot... pénteken?

A kán felsóhajtott. – Nos, péntek délelőtt a titkárnőm szokott jönni.

– Valóban?

– Az a sok megválaszolandó levél. Tudod, megdöbbennél, mi mindennel zaklatnak az emberek a szabadidőm rovására. Kedvetlenül nekidőlt a lovának. – Nem írnám-e alá ezt, nem jelennék-e meg amott. Legyek szíves, csináljak már egy jótékonysági szponzorált mészárlást. Szóval ez általában eltart három napig, mikor azt reméltem, hogy korán megléphetek a hosszú hétvégére. Na' most hétfőn, hétfőn...

Ismét belenézett a térképébe.

– Attól félek, a hétfő is kiesett. Pihenés és feltöltődés, ezekből semmiképpen nem engedek. De mit szólnál a keddhez?

A távoli furcsa, metszően éles hangok, ami ebben a pillanatban hallható volt, nők és gyermekek normális, mindennapos siránkozásának tűnt a lemészárolt férfiak miatt, és a kán oda sem figyelt. Fény gyulladt a horizonton.

– Kedden, nézd, a délelőttöm szabad, nem, várj csak egy pillanatot, többé-kevésbé megbeszéltem egy találkozót ezzel a szörnyen érdekes fickóval, aki abszolút mindent tud a dolgok megértéséről, amiben én viszont szörnyen rossz vagyok. Hát, ez kár, mert ez volt az egyetlen szabad napom a jövő héten. Na most, beszélhetünk az azt követő keddről, vagy az az a nap, amikor...

Az éles hang folytatódott, sőt valójában erősödött is, de az esti szellő csak olyan lágyan hozta, hogy még mindig nem hatolt el a kán tudatáig. A közeledő fény olyan halovány volt, hogy meg sem lehetett különböztetni a hold fényétől, amely aznap este ragyogóan sütött az égen.

...szóval többé-kevésbé az egész március kiesett – mondta a kán –, attól félek.

– Április? – kérdezte Ögödej rezignáltan. Unottan kitépte egy arra járó szolga máját, de már nem szórakoztatta a dolog. Kedvetlenül elhajította a sötétbe. A kutya, amely az évek során nagyon meghízott csupán amiatt, hogy minden időben szorosan Ögödej mellett maradt, ráugrott a koncra. Nem volt egy leányálom akkoriban élni.

– Hát, nem, az április sem jó – mondta a kán. – Áprilisban Afrikába megyek, ezt már régen megígértem magamnak.

Az éjszakai égen közeledő fény végre felkeltette egy-két mongol vezető figyelmét a környéken, akik kíváncsian hagyták abba egymás püfölését és a döfölődést, és közelebb jöttek.

– Nézd – mondta Ögödej, aki még most sem sejtette, mi közeledik –, megállapodhatunk legalább abban, hogy akkor májusban hódítjuk meg a világot?

A hatalmas kán kétkedve szívta a fogát. – Hát, nem szeretem magam ennyire előre lekötni. Az ember annyira gúzsba kötve érzi magát, ha az élete előre teljesen be van osztva. Többet kéne olvasnom, az ég szerelmére, hol lesz nekem erre időm? Na mindegy... – Sóhajtott egyet, és ráfirkált a tekercsére. – "Május, a világ esetleges meghódítása." Na, most ezt csak ceruzával írtam fel, ezért ne tekintsd véglegesen eldöntöttnek, de emlékeztess rá, és majd meglátjuk, hogyan alakul. Helló, az ott micsoda?

Lassan és kecsesen, mint amikor egy gyönyörű nő a fürdőkádba lép, egy hosszú, vékony, ezüstszínű repülő szerkezet ereszkedett le finoman a földre. Lágy fényeket sugárzott. A feltáruló ajtóból egy magas, elegáns lény lépett elő különös, finom szürkészöld színben. Lassan feléjük sétált.

Útjában ott feküdt egy paraszt sötét alakja, aki csöndesen sírdogált magában, mivel végignézte, ahogy Ögödej kutyája megeszi a máját, és tudta, hogy már sohasem fogja visszakapni, és azon gondolkozott, hogy mi a csodát fog most kezdeni szegény felesége. Ebben a pillanatban végül úgy döntött, hogy inkább elhalálozik.

A magas idegen undorodva lépte át, és bár elég közelről kellett volna nézni az arcát, hogy ezt észre lehessen venni, némi irigység is volt benne. Kurtán biccentett sorban az összegyűlt mongol vezéreknek, majd egy kisebb jegyzettáblát vett elő súlyos fémköpenye alól.

– Jó estét – mondta vékony egérhangon –, a nevem Sikertartalom, más néven a Végtelenül Meghosszabbított, aminek magyarázatával most nem fárasztanám Önöket. Üdv!

Ezután a kidülledt szemmel bámuló hatalmas kánhoz fordult.

– Ön Dzsingisz kán? Dzsingisz Temüdzsin kán, Jesügej fia? A naplótekercsek a kán kezéből a földre csúsztak. A Sikertartalom hajójából áradó sápadt, foszforeszkáló fény elöntötte csodálkozó, megtört, elcsigázott, sápadt arcvonásait. Mint egy álomban, a hatalmas kán egyetértőleg előrelépett.

– Megnézné, hogy jól írtam-e a nevét? – kérdezte az idegen, és megmutatta neki a jegyzettáblát. – Rettenetes lenne ezen a szinten elrontani, és aztán újrakezdeni az egészet, tényleg.

A kán alig láthatóan bólintott.

– Megvan minden dzsé? – kérdezte az idegen.

Az átszellemült kán ismét enyhén megmozdította az arcát, miközben szeme még mindig riadtan bámult.

– Remek – mondta Sikertartalom, és kipipált valamit az írótábláján, majd felpillantott. – Dzsingisz kán – mondta –, Ön egy lúzer; egy surmó; egy egészen kis darab kaki. Köszönöm. – Ezzel visszavonult a hajójába és elrepült.

Furcsa csönd telepedett rájuk.

Később, még abban az évben Dzsingisz kán olyan dühösen rontott rá Európára, hogy majdnem elfelejtette felégetni Ázsiát, mielőtt elindult.

A Graham Chapman által kitalált eredeti jelenet alapján írta Chapman és Adams az Dut o f the Trees című, 1975-ös Graham Chapman televíziós műsor számára, az 1986-os The Utterly Utterty Merry Comic Relief Christmas Book című könyv nyomán.

Ifjú Zaphod Beeblebrox

biztosra megy[6]

A lélegzetelállítóan gyönyörű tenger fölött jókora repülőszerkezet körözött, szinte a felszínt súrolva. A délelőtt közepe óta keringett már, egyre táguló körökben, és egy idő után magára vonta a közeli sziget lakóinak figyelmét. Mostanra a békés halásznép apraja-nagyja kint álldogált a parton, és szemét elernyőzve a vakító napfény elől, igyekezett kivenni, mi is folyik voltaképp a levegőben.

Egy világlátott, tanult ember bizonyára megjegyezte volna, hogy a repülőszerkezet leginkább egy iratszekrényre emlékeztet – méghozzá egy óriási és nemrég kifosztott iratszekrényre, melyet kirángatott fiókokkal a hátára fordítottak.

A szigetlakók azonban csak a maguk portáján szerezték tapasztalataikat, így csak annyit jegyeztek meg, milyen kevéssé hasonlít az a valami egy homárra.

Izgatottan ecsetelték egymásnak az ollók teljes hiányát, a merev, egyenes vonalú hátat, valamint azt, hogy az óriás izének milyen nehezére esik a földön maradni. Ez utóbbi tulajdonságát különösen mulatságosnak találták. Időnként egy helyben ugrándozni kezdtek, így szemléltetve az ostoba jószág számára, milyen egyszerű is szilárdan állni a talajon.

Aztán egyszer csak elunták az előadást. Mivel kiderült, hogy az a valami nem homár, világuk ugyanakkor bőkezűen ellátta őket határozottan homárszerűbb dolgokkal (melyek közül jó féltucatnyi nyálcsordító szépség éppen feléjük masírozott a part homokján), nem látták értelmét tovább vesztegetni az időt efféle haszontalanságra, és inkább haladéktalanul programjukba iktattak egy késői ebédet.

Pontosan ugyanebben a pillanatban a repülőszerkezet megtorpant, az orrára állt, és fejest ugrott az óceánba. A messzire szétspriccelő víz elől a szigetlakók ordítva menekültek be a fák közé.

Amikor néhány perc elteltével idegesen újra előmerészkedtek, már csak a felszínen szétfutó, szakadozott hullámkarikákat látták, meg pár szétpattanó buborékot.

Ez fura, mondogatták egymásnak, miközben a galaxis nyugati felének legjobb homárfalatjait rágcsálták, egy éven belül már másodszor esik meg ilyesmi.

A valami, ami nem homár volt, nyílegyenesen ötven métert süllyedt lefelé, aztán mozdulatlanná dermedt a nagy kékség közepén, miközben irdatlan víztömegek áramlottak körbe. Fölötte, ott, ahová még elhatolt a napfény, szemkápráztatóan színes halak rajzottak. Alatta a víz fokozatosan elfeketedett, úgyhogy bármi rajzott is ott, nem látszott belőle semmi.

A napsugarak már csak halványan hatoltak le ötven méterre. Egy hatalmas, selyempuha bőrű tengeri emlős hengergőzött a hangulatvilágításban, aztán csekély érdeklődéssel vizsgálgatni kezdte a járművet. Jelenlétét annyira magától értetődőnek vette, mintha naponta találkozna effélékkel ezen a környéken. Kíváncsisága fogytán végül fogta magát, és elegáns mozdulatokkal odébbállt.

A jármű egy-két percig még mozdulatlanul állt, méréseket végzett, majd hirtelen újabb ötven métert süllyedt. Itt már komolyan sötétedni kezdett. Néhány pillanat múlva lekapcsolódott a belső világítás, és az alatt a rövid időtartam alatt, ami a nagy külső reflektorok kigyulladását megelőzte, egyedüli fényforrásként csupán egy halványan derengő rózsaszín felirat szolgált a jármű oldalán: BEEBLEBROX MENTŐ- ÉS EGYÉB VAD DOLGOKAT VÉGZŐ SZOLGÁLAT.

A vakító sugarak lefelé fordultak, és meglepetésszerűen lecsaptak egy ezüstösen csillogó halrajra, mely néma pánikban nyomban menekülni kezdett.

A lapos hajóorrból merészen kiemelkedő torony vezérlőtermében négy fej hajolt össze egy komputermonitor fölött. A képernyőn a valahonnan mélyről, éppen a tengerfenékről érkező elhaló, meg-megszakadó jelzések elemzése futott.

– Ez az – szólalt meg hosszú hallgatás után az egyik fej tulajdonosa.

– Biztosak lehetünk benne? – kérdezte a szomszédos fejé.

– Százszázalékosan biztosak – felelte az első fej tulajdonosa. – Százszázalékosan biztos benne, hogy a tenger fenekére süllyedt, lezuhant hajó azonos azzal, amiről százszázalékos biztonsággal állította, hogy sosem zuhanhat le? – kapcsolódott be a beszélgetésbe a maradék két fej tulajdonosa is. – Hé – tette hozzá aztán két kezét a magasba emelve –, csak kérdeztem.

A Biztonsági és Polgári Megnyugtatási Hivatal két képviselője válaszul csupán jeges pillantásokat lövellt felé, de ez a páratlan, mégis páros fejű férfi még csak meg sem borzongott tőlük. Ehelyett ledobta magát a pilótaülésbe, fölbontott két sört egyet magának, a másikat pedig szintén magának –, lábát fölcsapta a vezérlőpultra, és így szólt: – Hé, bébi! – szavait egy, az ablak előtt elsuhanó hal felé irányozva.

– Mr. Beeblebrox... – szólalt meg halkan az alacsonyabbik és kevésbé megnyugtató hivatalnok.

– He? – vetette oda Zaphod, és az egyik sörösdobozzal lesújtott néhány érzékenyebb berendezésre. – Készen állnak a merülésre? Akkor gyerünk!

– Mr. Beeblebrox, azt hiszem, legfőbb ideje néhány dolgot tisztáznunk...

– Helyes – vágta rá Zaphod. – Kezdhetnénk például azzal, hogy valójában mit is szállított az a hajó.

– Már elmondtuk – felelte a hivatalnok. – Melléktermékeket. Zaphod elgyötört pillantásokat váltott saját magával.

– Melléktermékeket – ismételte. – Mégis, minek a melléktermékeit?

– Folyamatoknak – válaszolta a hivatalnok.

– Miféle folyamatoknak?

– Százszázalékosan biztonságos folyamatoknak.

– Santa Zarquana Voostra! – kiáltott föl Zaphod két feje kórusban. – Annyira biztonságosaknak, hogy a melléktermékeket valami repülő erőddel akarták egyenesen egy közeli fekete lyukba dobatni? Épp csak a szállítmány nem ért oda, mert a pilóta tett egy jó kis kitérőt, ha jól értettem, holmi homárokért?... Jó, rendben, a fickónak van stílusa... de azért ismerjék be, ez az egész sztori egyszerűen ökörség, kilós kiszerelésű púder, a süketnél is süketebb duma, sőt... sőt... akkora szemenszedett hazugság, hogy a pofám Leszakad!

– Fogd be! – ordította a jobb oldali fej a bal oldalira. – Csigavér!

Fölgyülemlett mérgét a kezében tartott sörösdobozon töltötte ki.

– Ide figyeljenek, fiúk! – folytatta egypercnyi csöndes merengés és kevésbé csöndes fémropogtatás után. A két hivatalnok meg sem szólalt. Úgy érezték, ebben a magas szintű társalgásban számukra nem terem babér. – Csak azt akarom tudni erősködött tovább Zaphod –, mibe akarnak engem belerángatni?

Ujjával a komputermonitoron sorjázó, megszakításokkal tarkított jelekre bökött. Egy szót sem értett ugyan belőlük, de már a látványuk sem tetszett neki. Hogy miért? Mert csaknem kizárólag véget érni nem akaró számsorokból álltak, és ez már egymagában sem volt túl jó jel.

– Szét fog esni, ugye? – ordította. – A raktere tele van epszilon-sugárzást okádó aoriniumrudakkal, vagy valami más effélével, ami visszamenőleg is zillió évekre elnéptelenítheti az egész szektort, és most kiderült, hogy a bombabiztos szigetelés lassan lekakukkol. Igazam van? Ezt megyünk le megnézni? Mire visszajövök arról a roncsról, lehet, hogy még több fejem lesz?

– A hajó egyáltalán nem roncs, Mr. Beeblebrox – tiltakozott az imént bőbeszédűbb hivatalnok. – A szerkezete százszázalékosan biztonságos. Nem "kakukkolhat le", hogy az ön fölöttébb színes kifejezésével éljek.

– Akkor mi a csudáért érdekli annyira magukat?

– Mert szeretünk utánanézni a százszázalékosan biztonságos szállítmányainknak is.

– Hháááuuunggggh!

– Mr. Beeblebrox – mondta a hivatalnok végtelen türelmet mutatva –, szeretném emlékeztetni rá, hogy elvállalt egy munkát.

– Tudom, tudom, csak valahogy hirtelen elment tőle a kedvem. Mit képzelnek, hogy bennem egyáltalán nincsenek erkölcsi hogyishívjákok, olyan micsodák, ejnye, no, amik most nem jutnak eszembe?

– Fenntartások?

– Azok hát, fenntartások, köszönöm. Nos?

A két hivatalnok nyugodtan várt. Időnként köhintettek egyet, hogy kellemesebben teljen az idő.

Zaphod egy amolyan "mivé lett a világ?"-sóhajt hallatott, hogy látványosan elhárítson magától minden felelősséget, aztán megpördült a székén.

– Hajó! – kiáltott föl.

– No? – reagált a jármű a szólításra.

– Vegyél példát rólam!

A hajó ezen néhány milliszekundumig gondolkodott, aztán gyorsan leellenőrizte a burkolat szivárgásmentességét, és lassan, megfontoltan még mélyebbre süllyedt.

Százötven méter.

Kétszázötven.

Ötszáz.

Itt, ahol hetven atmoszférás a víz nyomása, és állandó, hűtőszekrényhez illő hideg uralkodik, ebben az éjfekete világban lódulhatott meg annak idején leginkább a Teremtő fantáziája. Méteres lidércnyomások úsztak be lustán a reflektorok fénykévéibe, aztán ásítva visszaolvadtak a sötétségbe.

Hétszázötven. A lámpák sugarain túl bűnös titkok suhantak el, kocsányon lógó szemekkel.

A kijelzőkön egyre pontosabban és pontosabban rajzolódott ki a közeledő tengerfenék domborzata, míg végül kitűnt belőle egy környezetétől erősen elütő, határozott forma. Olyan volt, mint valami elméretezett hengeres erőd, ami félhossznál hirtelen kiöblösödött, így adva helyet a rakterek kritikus fontosságú, ultra-páncélzatának. Ez utóbbi tette – építői szerint – minden idők legbiztonságosabb és legelpusztíthatatlanabb űrhajójává. Tervezése során próbaképpen alávetették mindannak a fizikai, kémiai, biológiai és idiotikai behatásnak, amivel csak létezése során szembekerülhet, bizonyítandó páratlan ellenállását.

A vezérlőteremben uralkodó feszült csend még feszültebbé vált, amikor egyértelműen kiderült, hogy épp ez a rész esett szép szabályosan kétfelé.

– Tulajdonképpen még így is százszázalékos biztonságban van a rakomány – szólalt meg az egyik hivatalnok. – A hajót ugyanis úgy tervezték, hogy ha kettétörik, maguk a rakterek akkor is tökéletesen elszigeteltek maradjanak.

Ezeregyszázhetven méter.

Négy Nagynyomás-O-Szkafand-R masírozott ki a mentőhajó zsilipjén, és a reflektorok zárótüzében megindult a tengerfenék feketeségében halványan kirajzolódó irdatlan szörnyalak felé. Esetlen méltósággal mozogtak, szinte súlytalanul, holott egy egész óceán víztömege nehezedett rájuk.

Zaphod jobb oldali feje fölpillantott a fekete végtelenségbe, és agya némán, rémülten fölüvöltött. Aztán balra fordult, és megkönnyebbülten látta, hogy másik feje önfeledten nézi a brockiai ultrakrikett-közvetítést sisakja beépített videoernyőjén. Valamivel mögötte és kissé balra ott lépkedett a Biztonsági és Polgári Megnyugtatási Hivatal két embere, előtte és kissé jobbra pedig egy üres szkafander, mely a felszerelést cipelte, és az utat biztosította számukra.

Elhaladtak a Milliárdéves Bunker névre hallgató csillaghajó oldalán tátongó hatalmas rés mellett, és bevilágítottak zseblámpáikkal. A szétszakadt és megcsavarodott, métervastag burkolatlemezek tövében ripityára tört berendezések roncsai hevertek. Egy családnyi áttetsző óriás angolna már beszállásolta magát a hajótestbe, és láthatóan jól érezte magát.

Az üres szkafander próbálgatni kezdte a zsilipajtókat. A harmadik csikorogva, kelletlenül feltárult. Mindannyian benyomultak, aztán megvárták, míg a szivattyúk megküzdenek a kint uralkodó iszonyatos nyomással, és a kabint megtöltő vizet lassan hasonlóképp iszonyatos nyomású levegő váltja föl. Végül föltárult a belső ajtó, és bejutottak a Milliárdéves Bunker egy kivilágítatlan, külső rakterébe.

Továbbhaladva egyre vastagabb, szuperbiztos Titán-O-Zár ajtókkal találkoztak, melyet a hivatalnokok nyitottak ki speciális kvark-kulcsokkal. Hamarosan annyi biztonsági páncél vette már körül őket, hogy az ultrakrikett-közvetítés képe élvezhetetlenné vált, így Zaphodnak át kellett kapcsolnia egy rockzenét sugárzó csatornára, melynek adása köztudottan mindenhová elért.

Az utolsó ajtó is félrecsusszant, és ők hirtelen egy síri hangulatot árasztó teremben találták magukat. Zaphod körbevilágított, és a fénysugárban egyszer csak egy tágra nyílt szemű, sikoltó arc tűnt föl.

Zaphod maga is kivágott egy szűkített kvintet, eldobta a lámpáját, és súlyosan lerogyott a padlóra, azaz inkább egy testre, ami közel hat hónapja hevert már ott háborítatlanul, de most a váratlan zaklatásra azzal reagált, hogy pöfetegként szétrobbant. Zaphod elgondolkozott, mit is tehetne ebben a helyzetben, és rövid, heves belső tusakodás után úgy döntött, legjobb lesz, ha elájul.

Pár perccel később tért magához, és megpróbált úgy tenni, mintha nem tudná, ki ő, hol van és hogy került oda, de senkit nem sikerült átejtenie. Aztán úgy tett, mintha hirtelen visszatérnének az emlékei, és a sokk hatására ismét elvesztené az eszméletét, az üres szkafander azonban – amit határozottan kezdett már megutálni – vitát nem tűrő módon fölsegítette, és egy szédítő, háromszázhatvan fokos fordulat keretében megismertette környezetével.

A gyengén megvilágított helyiség több szempontból is rosszullétet keltett. Az okok legnyilvánvalóbbikaként a hajó néhai navigátorának színpompás cafatjai szolgáltak, melyek egyenletesen beterítették a padlót, a falakat és a mennyezetet, valamint Zaphod szkafanderének alsó felét. Ez utóbbi olyan különlegesen borzasztó látványt nyújtott, hogy nem is beszélünk róla többet – eltekintve attól az apró közjátéktól, amikor megpillantására hősünk telerókázta sisakját. A fejrész kisebb átalakítása után Zaphod átbújt az üres védőruhába. Sajnos a hajó levegőjének gyomorkavaró bűze, majd saját, rothadó belsőségekkel borított szkafanderének látványa azt okozta, hogy Zaphod új öltözetét is összerondította, immár a csere lehetőségének leghalványabb reménye nélkül.

Na. Ez megvolt. A rondaságokkal ezennel végeztünk. Illetve legalábbis az ilyen természetű rondaságokkal.

A sikoltozó arc tulajdonosa ekkorra már lényegesen lecsillapodott, és éppen bugyborékolva magyarázott valamit egy sárga folyadékkal teli Vészhelyzeti Életment-O-Tartályban úszkálva.

– Őrült egy helyzet volt – motyogta –, őrült! Mondtam neki, hogy a visszaúton is nyugodtan megállhatunk homárt zabálni, de ő teljesen bezsongott. Mint egy megszállott! Maguk is így imádják a homárt? Mert én nem. Szerintem olyan, mint a gumi, ráadásul macerás enni, és az íze igazán nem éri meg a fáradozást, nem gondolják? Én sokkal jobban szeretem a kagylót, és ezt meg is mondtam neki. Ó, Zarquon, meg is mondtam neki!

Zaphod döbbenten bámulta a tartályban vonagló lidérces látomást. A férfi testébe itt is, ott is életben tartó berendezések legkülönbözőbb vastagságú csövei hatoltak, szavai pedig hangszórókból előbugyborékolva bezengték az egész fedélzetet, őrült visszhangokat keltve a kisebb-nagyobb, kihalt helyiségekben.

– Itt szúrtam el a dolgot – ordította az őrült –, azzal, hogy elárultam, jobban szeretem a kagylót! Ő azt mondta, csak azért, mert még nem kóstoltam igazán jó homárt, amilyen az ősei földjén, azaz itt tenyészik, és közölte, hogy majd ő megmutatja nekem. Az állította, az itteni homár megér egy egész utazást, nem hogy egy ilyen kis kitérőt, és esküdözött, hogy el tudja irányítani a hajót a légkörben is, de persze őrült volt, őrült! – Szemét forgatva szünetet tartott, mintha szavai valamit saját magáról is eszébe juttatnának. – A hajó természetesen azonnal irányíthatatlanná vált! Képtelen voltam elhinni, hogy holmi nyavalyás homár miatt kerültünk ebbe a helyzetbe, ami szerintem teljességgel ehetetlen, elnézést, folyton csak a homárokról beszélek, egy pillanat, és összeszedem magam, de már hónapok óta egyedül rájuk tudok gondolni, amióta ebben a tartályban vagyok, el tudják képzelni, milyen összezárva élni hosszú heteken át ugyanazokkal a fickókkal, akik minden szemetet fölzabálnak, miközben az egyikük lelőhetetlenül a homárokról dumál, és aztán hat hónapig semmi másra nem is gondolhatok egy iszonyú tartályban lebegve? Ígérem, a továbbiakban igyekszem kerülni a homártémát. Komolyan. Homár, homár, homár... elég! Azt hiszem, én vagyok az egyetlen túlélő. Senki más nem tudott időben elevickélni a Vészhelyzeti Életment-O-Tartályokhoz. Még leadtam egy segélykérő jelzést, aztán lezuhantunk. Kész katasztrófa, nem? Kész katasztrófa, és mindez valami homárimádó mániákus miatt! Érthető egyáltalán, amit beszélek? Mert én nem tudnám megmondani.

Esdeklően nézett végig hallgatóságán, és tudata közben lehulló falevélként lassan visszaereszkedett a földre. Pislogott egyet, aztán olyan furcsán pillantott rájuk, mint egy majom valami különös halra. Ráncosra ázott ujjaival tapogatni kezdte a tartály üvegét. Orrából és szájából apró sárga buborékok szálltak föl, és amelyik nem akadt el kefe hajában, az tovább sorjázott a folyadék felszíne felé.

– Ó, Zarquon, ó, te jó ég – suttogta szánalmasan maga elé –, megtaláltak. Meg vagyok mentve...

– Hát – vágta rá pattogósan az egyik hivatalnok –, mindenesetre megtaláltuk. – Odalépett a terem közepén álló komputerkonzolhoz, és az egész hajóra kiterjedő kárjelentést kért. – Az aoriniumrudakkal minden rendben – mondta végül.

– Te jó szagú kutyagumi! – fakadt ki Zaphod. – Tehát mégis van aorinium a fedélzeten!

Az aoriniumrudakat az energiatermelés egy már elavult módszeréhez vették igénybe régebben. Amikor ugyanis az új erőforrások utáni kutatás különösen kétségbeesetté vált, valami lángész rátalált az egyetlen olyan helyre, ahol mindenki bővében volt az energiának: a múltra. És ahogy az az ilyen esetekben lenni szokott, az izgalom hatására az agyba áramló vértöbblet felvillanyozó befolyása alatt még aznap éjjel föltalálta a kitermelés módját is. Alig egy év leforgása alatt máris a múlt óriási térségei szikkadtak ki, megfosztva minden energiájuktól. A tiltakozókat a hatalom képviselői pillanatok alatt a szentimentalizmus egy különösen költséges formájával vádolták meg. A múlt ugyanis olcsó, bőséges és tiszta energiaforrásnak bizonyult, ráadásul kellő összegű adomány összegyűlése esetén bármikor létesíthettek Természetes Múlt-Rezervátumokat, ami pedig azt az aggodalmat illette, hogy a múlt kiaknázása elszegényíti a jelent, a bizonyítottan jelentkező hatások messze nem álltak arányban a módszer által szolgáltatott előnyökkel.

Csak amikor a jelen valóban rohamosan szegényedni kezdett, és kiderült, hogy ennek okozói a jövő önző és felelőtlenül fosztogató lakói, akkor határozta el mindenki egyöntetűen, hogy valamennyi aoriniumrudat készítésük szörnyű titkával együtt örökre meg kell semmisíteni. Döntésüket természetesen azzal indokolták, hogy nagyszüleiket és unokáikat védik vele, holott mindössze nagyszüleik unokáira és unokáik nagyszüleire gondoltak közben.

A Biztonsági és Polgári Megnyugtatási Hivatal tisztviselője közönyösen vállat vont.

– De százszázalékos biztonságban – mondta. Aztán fölnézett Zaphodra, és hirtelen, tőle szokatlan őszinteséggel hozzátette: – Valami sokkal veszedelmesebb dolog is van a fedélzeten. – Megkocogtatta az egyik komputermonitort. – Legalábbis remélem, hogy itt van még.

A másik hivatalnok azonnal rátámadt.

– Miket beszélsz összevissza?

Az első megint vállat vont.

– Nem számít – magyarázta. – Akárkinek mondja is el később, az nem fog hinni neki. Elvégre ezért választottuk őt egy hivatalos mentőexpedíció szervezése helyett, nem igaz? Minél vadabb sztorival áll majd elő, annál inkább körberöhögik. Ha meg forrásként ránk hivatkozik, előrehaladott paranoia okán még gumiszobába is zárhatják. – Kedvesen Zaphodra mosolygott, akiben látványosan forrt a méreg belülről kidekorált szkafanderében. – Ha van kedve, akár el is kísérhet minket – tette hozzá.

– Látja? – mondta a hivatalnok, miután ellenőrizte az aoriniumrudakat rejtő raktér sértetlen ultratitán zárjait. – Százszázalékos biztonságban van a rakomány.

Ezt megismételte ahhoz a raktérhez érve, amelyik kémiai fegyvereket tartalmazott. Ezekből akár egy teáskanálnyi is végzetesen megfertőzhetett volna egy egész bolygót.

Megismételte ahhoz a raktérhez érve is, amely zéta-sugárzást kibocsátó veszélyes anyagokat tartalmazott. Ezekből egy teáskanálnyi egy egész bolygót felrobbanthatott volna.

És végül megismételte ahhoz a rakétához érve is, amely théta-sugárzást kibocsátó veszélyes anyagokat tárolt. Ezekből egy teáskanálnyi egy egész bolygót lakhatatlanná tehetett volna.

– Örülök, hogy nem bolygó vagyok – morogta Zaphod.

– Akkor se lenne semmi félnivalója – biztosította a Biztonsági és Polgári Megnyugtatási Hivatal képviselője. – A bolygók százszázalékos biztonságban vannak. Feltéve... – tette hozzá, aztán elhallgatott. Közeledtek a Milliárdéves Bunker oldalán tátongó réshez legközelebbi raktérhez. A folyosó itt megcsavarodott és eldeformálódott, a padló nedves volt, sőt egyes helyeken kimondottan ragacsos.

– Hümm-hümm – mondta a hivatalnok. – Nagyon is hümmhümm.

– Ebben a raktérben mi van? – szegezte neki a kérdést Zaphod.

– Melléktermékek – felelte a hivatalnok, visszatérve korábbi szűkszavúságához.

– De mégis – erősködött halkan Zaphod –, minek a melléktermékei?

Erre már senki nem válaszolt. Ehelyett alaposan megvizsgálták a raktér ajtaját, és látták, hogy a folyosót eldeformáló erők az ultratitán zárakat is szétpattintották. Az egyik hivatalnok könnyedén megérintette az ajtót, mire az lendületesen sarkig tárult. Odabent teljes sötétség honolt, amit csak itt-ott szakított meg egy-egy halványsárga jelzőfény.

– Minek a melléktermékei? – sziszegte Zaphod.

Az elöl álló hivatalnok a társa felé fordult.

– Kell lennie valahol egy mentőkabinnak – szólt –, amivel a legénység visszatért volna, miután beleirányította a hajót a fekete lyukba. Megnyugtatna, ha azt a helyén tudhatnám. – A másik csak bólintott és elsietett.

Az első hivatalnok hang nélkül intett Zaphodnak, hogy kövesse. A halványsárga fények mintegy hatméternyire hunyorogtak, a helyiség túlsó végén.

– Az ok – suttogta a férfi egy idő után –, amiért a világegyetem százszázalékos biztonságban van ennek a hajónak a rakományaitól, az az, hogy nincs olyan őrült, aki használni merné őket. Nincs egyetlenegy sem. Aki pedig mégis olyan őrült, az nem fér a közelükbe. Az efféle háborodottság ugyanis azonnal riadójelzéseket vált ki a környezetében. Bármilyen hülyék az emberek, ennyire nem azok.

– Minek – sziszegte újfent Zaphod, és már csak azért is sziszegett, nehogy a másik észrevegye hangjának remegését – a melléktermékei?

– Öö, az embertervezésnek.

Tessék?

– A Szíriusz Kibernetikai Társaság hatalmas támogatásokat kapott eldobható mesterséges személyiségek kifejlesztése célfából. A kísérletek azonban mind egy szálig kudarcot vallottak. A mesterséges emberek ugyanis semmiféle természetes környezetben nem élhettek meg. A beültetett jellemvonások következtében legtöbbjük szánalmas pancser lett, néhányukat azonban kimondottan veszélyessé tette a beavatkozás. Méghozzá legfőképpen azért, mert őrültségük ellenére embertársaikban nem szólaltatták meg azokat a bizonyos riadójelzéseket. Úgy sétálhattak át kényelmes helyzeteken, mint egy kísértet a falakon, hiszen a veszélyekre senki nem figyelt föl.

Mind közül a legrettenetesebb három egymáshoz megszólalásig hasonlító példány volt. Ezeket zártuk be ebbe a raktérbe, hogy az egész hajóval együtt eltüntessük őket a világegyetem térképéről. Persze nehogy gonosznak képzelje őket! Sőt egyenesen elbűvölő, egyszerű emberek. De náluk veszedelmesebb lényt nem hordott még hátán a galaxis, mert nincs olyan, amit meg ne tennének, ha hagyják őket, márpedig épp ez a gond, hogy az emberek mindent megengednek nekik...

Zaphod a sárga jelzőfényekre pillantott, egész pontosan a két sárga jelzőfényre, és amikor a szeme hozzászokott a sötétséghez, már azt is látta, hogy közöttük valami törött dolog áll. A padlón nedves, ragacsos foltok csillogtak.

Zaphod és a hivatalnok óvatosan megindult a fények felé. Abban a pillanatban három szó érkezett recsegve a sisakrádión át.

– A mentőkabin eltűnt – jelentette tömören a másik hivatalnok.

– Nyomozd le, mi történt – csattant föl Zaphod társa. – Nézz utána, hová mehetett! Meg kell tudnunk, hová ment!

Zaphod félrecsúsztatott egy masszív tejüveg ajtót. Mögötte egy tartály állt, tele sűrű, sárgás folyadékkal, amiben egy szimpatikus kinézetű férfi lebegett. Arca tele volt nevető ráncokkal, úgy tűnt, elégedett helyzetével.

Hirtelen újabb recsegő üzenet érkezett a sisakrádión át. A hivatalnok azonosította a mentőkabin úti célját: ZZ9 Plurális Z Alfa Szekció.

A rokonszenves férfi közben mintha motyogni kezdett volna maga elé a tartályban, valahogy úgy, ahogy korábban a másodpilóta is tette. Ajka szögletében apró, sárga buborékok formálódtak. Zaphod talált a tartály oldalán egy kis hangszórót, és bekapcsolta. A férfi egy dombtetőn emelkedő, csillogó városról mormogott.

Aztán hallotta, hogy a Biztonsági és Polgári Megnyugtatási Hivatal közelebbi képviselője utasításokat ad le rádión: a ZZ9 Plurális Z Alfa Szekció veszélybe került bolygóját ismét "százszázalékosan biztonságossá" kell tenni.

Az 1986-os The Utterly Utterly Merry Comic Relief Christmas Book című könyv nyomán.

Részletek a Matt Newsome

által készített interjúból

D. N. A.: A Dirk Gentlyvel az volt, hogy úgy éreztem, elvesztettem a kapcsolatomat a szereplővel, képtelen voltam feléleszteni a könyvet, s emiatt mondtam azt: "Oké, hagyjuk abba, és csináljunk valami mást." Aztán, visszatekintve az ötletekre, amelyek A kétség lazacában voltak, körülbelül egy éve ismét megnéztem, és hirtelen rájöttem, mi volt az, amit rosszul csináltam, s ez nem más volt, mint hogy ezek lényegében sokkal inkább Galaxis-ötletek, nem pedig Dirk Gently-ötletek.

Szóval lesz majd egy pont, azt hiszem, a jövőben, amikor írok egy hatodik Galaxis-könyvet. De valamilyen furcsa módon akarom csinálni, mert azt mondták, jogosan, hogy a Jobbára ártalmatlan nagyon lapos könyv lett. És tényleg lapos könyv volt. Ennek nagyon egyszerű oka van – pocsék évem volt, mindenféle személyes okok miatt, amit most nem szeretnék részletezni, egyszerűen borzalmas évem volt, és megpróbáltam könyvet írni ilyen háttér ellenére. És láss csodát, elég lapos könyv lett.

Nagyon szeretném befejezni a Galaxist valamivel kellemesebb végkicsengéssel, ezért az ötös nem tűnik túl jó számnak, a hatos jobb. Azt hiszem, hogy egy csomó dolog, amit eredetileg A kétség lazacába szántam, és nem nagyon működött, nos, azt hiszem, kiemelhető, és összegyúrható néhány új ötlettel.

M. N.: Igen, mert jó néhányan azt hallották, hogy A kétség lazaca egy új Galaxis-könyv lesz.

D. N. A.: Nos, bizonyos értelemben, mert néhány olyan ötletet fogok megmenteni, amelyet nem tudtam használni a Dirk Gently keretei között, és a Galaxis keretei közé helyezem át őket, s eközben átesnek a szükséges változásokon. És az eddigiek miatt lehet, hogy A kétség lazacának fogom hívni, de lehet, hogy – nos, ki tudja!

A KÉTSÉG LAZACA

(A Szerk. megjegyzése: A kétség lazacának itt közölt változatát a folyamatban lévő munka több verziójából szerkesztettük össze. Kérem, olvassák el a szerkesztő megjegyzését a könyv elején, ahol részletes leírást találhatnak arról, hogyan állítottuk össze a művet. A következő oldalra helyeztük azt a faxot, amelyet Douglas régi jó londoni szerkesztőjének küldött, s amely tartalmazza a regény átfogó vázlatát, s így lehet némi sejtésünk, hogy merre haladt volna a történet. )

Fax

Kapja: Sue Freestone

Küldi: Douglas Adams

Tárgy: A kétség lazaca leírása

Dirk Gently, akit felbérel valaki – akivel sosem találkozik egy olyan munkára, amit sosem részleteznek, véletlenszerűen követni kezd embereket. Nyomozása során az ingatlanügynökök és erősen felfegyverzett kenguruk uralta Los Angelesbe kerül – egy orrszarvú orrnyálkahártyáján keresztül – a távoli jövőbe. Tréfák, enyhén buggyantott halak és a komplex rendszerek kialakuló tulajdonságai alkotják a hátterét Dirk Gently legzavarbaejtőbb és legérthetetlenebb esetének.

***

1. fejezet

Korán reggel általában Dave felmászott a domb ezen elszigetelt pontjára, és magával hozott néhány apró ajándékot, hogy Szt. Clive oltáránál hagyja, aki az ingatlanügynökök védőszentje volt. Ma, már amennyire meg tudta állapítani, egy medencetisztító berendezés alkatrészét hozta el, egy nagyobbacska, műanyag, homárszerű, szívó izét.

Óvatosan lefektette, majd hátralépett, hogy megcsodálja a hatást.

Az oltár valójában csak egy kis kőhalomból állt néhány olyan tárggyal körülvéve, amelyek időről időre előkerültek. Volt ott egy távirányítású garázsnyitó, valami, ami valószínűleg egy gyümölcscentrifuga alkatrésze volt, és egy apró, kivilágított Breki Béka. A medencetisztító homárszerű valami elég jó kiegészítésnek bizonyult, és úgy helyezte el, hogy a két láb hosszú, törött, bordázott műanyag csöve elefántormányként lógott Breki fölé.

Reggeli kirándulásai az oltárhoz részben saját szórakoztatását szolgálták, de így legalább egyedül maradhatott, és elgondolkodhatott a dolgokról. Az egész hely úgy indult, hogy legyen, ahol bohóckodhat magában, de nagyon gyorsan valami jelentősebbé nőtte ki magát, mint tervezte, és ezért szüksége volt arra, hogy otthagyhassa az egészet, és elgondolkozhasson a dolgokon. Néha még aggódott is. Amikor aggódott, elkezdett kicsit kuncogni, és amikor nagyon aggódott, régi Carpentersnótákat dúdolt, amíg az aggodalom el nem múlt.

De ma nem fog aggódni. Ma jól fogja magát érezni. Lekapta a válláról a magával hozott vászonzsákot, és egy pillanatra a földre ejtette.

Innen fentről elképesztő kilátás nyílt. Buja erdők vették körül Dave-országot minden irányból, rendkívül gazdag és sokszínű erdők, tele élettel és színekkel. Ezen keresztül folyt a Davefolyó, amely aztán tovább kanyargott a dombok között, míg csak ötszáz mérföld után el nem érte a hatalmas óceánt, amelyet nem sokkal ezelőttig Dave-óceánnak hívott, de amelyet enyhe zavarában most átnevezett Karen-óceánnak. Mindig is azt gondolta, hogy a Csendes igen ostoba név. Volt már a vízen. Egyáltalán nem volt csendes. Ezt tehát kijavította.

Maga Dave-ország elég lenyűgöző vidék volt. Sőt megdöbbentő, ha jobban belegondolt. Kezével végigsimított egyenes haján és körbetekintett, miközben elnyomott egy egészen kicsi kuncogást.

Dave-ország elegánsan magában foglalt körülbelül 360 000 m² hegyoldalt, és a környező domboldalakon már megjelentek új épületek is. Gyönyörű otthonok. Sokkal szebbek, mint bármelyik, amelyiket képzeletbeli Szt. Clive-ja el tudott volna adni vagy képzelni. Szó sem volt holmi emeletes tanyasi tákolmányokról azokkal az idétlen társalgókkal, amelyekben, ha van egy kis esze az embernek, inkább öngyilkos lesz, semmint hogy társalogjon bennük. Dave házai mindenestül másfajták voltak.

Minden mástól eltekintve csinos kis házak voltak. Egyszerű dolgok, mint például a megfelelő irányba néztek. Megfelelő helyen volt bennük üveg, megfelelő helyen kő, megfelelő helyen víz, megfelelő helyen növények, így a levegő megfelelően tudott mozogni bennük, és ott volt meleg vagy hideg bennük, ahol az ember akarta. Egyszerű fizika volt az egész. A legtöbb építésznek gőze sem volt a fizikáról, döntötte el magában. Csak ostoba dolgokhoz értettek. Dave házaiban prizmák és üvegszálak szállították a napfényt, ahová az ember akarta. Hőcserélők vonták ki a hőt a hűtőben lévő élelmiszerből, és a sütőben lévő ételbe koncentrálták. Egyszerű. Az emberek bementek Dave házaiba, és azt mondták: "Hé, de hát ez nagyszerű! Hogyhogy mások nem építenek ilyen házakat?" Válasz: mert ostobák.

Na és a telefonok. Dave sokkal szebb, okosabb, összességében mesésebb telefonokat adott az embereknek, mint amilyen telefonjaik valaha is voltak. Most pedig már televíziót is akartak, amit Dave eleve elég ostoba ötletnek tartott, az adott körülmények között pedig hajmeresztően ostobának; azonban ez is elég érdekes probléma volt, és Dave, természetesen, megoldotta. Ám Dave olyan sok problémát oldott már meg, hogy akaratlanul is egy újat teremtett. Dave-ország mostanra már majdnem ezer ember közösségévé vált, ami egyfajta felelősséget jelentett. Nem számított rá, hogy felelős lesz.

Kihúzott egy marék hosszú füvet és mérgesen suhintott vele egyet. A kora reggeli napfény visszaverődött Dave házáról. Dave háza messze a legnagyobb és legelegánsabb épület volt, nos, a világon. A szemben lévő dombtető köré épült elegáns, hosszú, fehér kőfallal és óriási pázsittal. A domb teteje japánkertnek volt berendezve. Patakok futottak le belőle a házon keresztül.

Közvetlenül Dave háza alatt, ugyanazon a domboldalon és ugyanabban a biztonsági tömbben – nem tudta elhinni, hogy most már olyan dolgokra van szükség, mint a biztonsági tömb; ráadásul Dave-ország több mint kilencszáz lakosából 40 (negyven!) ügyvéd – volt az Orrlyuk útja.

Az Orrlyuk útja valószínűleg a legzseniálisabb dolog volt, amit Dave valaha is kitalált. Még ő is, aki szerint a legtöbb dolog elég ostoba volt, amiről a legtöbb ember azt gondolta, hogy elég zseniális, azt gondolta, hogy ez elég zseniális. Ez volt a fő oka annak, hogy ez mind itt volt, és ez lett az a dolog, amitől Dave leginkább régi Carpenters-nótákat kezdett dudorászni, leszámítva talán az ügyvédeket.

A nap most már gyönyörűen ragyogott egész Dave-ország felett. Elég jól nézett ki, Dave-nek be kellett látnia, de azt is be kellett látnia, hogy akkor is szerette Dave-országot, amikor még csak a saját kis furcsa, idióta helye volt, mert csak ő volt elég okos ahhoz, hogy odaérjen. Ám az egyik dologból következett a másik, és most itt tart. Itt állt, alig huszonöt évesen, és már kezdte úgy érezni magát, mint aki már majdnem harminc.

Á, francba az egésszel. Ma jól fogja magát érezni. Felvette a nagy vászonzsákot, és felkanyarította a vállára. Sam dührohamot fog kapni. Az ügyvédek meg fognak őrülni. Remek. Megfordult, és még magasabbra mászott a dombon. A dombot a Világ Tetejének hívták, és a Carpenters egyik nótája után nevezték el. Az egyik legjobb dolog, ha az embernek saját világa van az az, hogy minden további nélkül szeretheti a Carpenterst.

A domb fentebb elég köves és sziklás lett, és Dave-nek négykézlábra kellett ereszkednie, hogy eljusson a céljához.

Nagyjából húsz percen belül eléggé melege lett és megizzadt, de elérte a csúcsot, vagy legalábbis az utolsó jelentős lapos részt, egy masszív, mélyen ülő sziklát, amelyre leült és ledobta a zsákot. Pár pillanatig kifújta magát, aztán elkezdte kipakolni. Alumíniummerevítőket húzott elő, narancssárga zsineget vett elő, és Kevlar anyagú, kisebb bíborszínű vásznakat.

Körülbelül tízperces szerelés után kész volt a nagy, fátyolszövet szárnyú, rovar alakú szerkezet. A vázmerevítők közé feszített Kevlar-csíkok meglepően kicsik és furcsa alakúak voltak. Dave rájött, hogy a hagyományos sárkányrepülőknél használt legtöbb vászon fölösleges volt, és ezért megszabadult tőlük.

Szisztematikusan megvizsgálta az összeszerelt keretet, és elégedetten vette tudomásul, hogy minden a helyén van, hogy minden Dave-hez méltó.

Idegesen kinézett, de csak egy pillanatra. Mindenképpen megcsinálja, ezért ostobaság lenne idegeskedni. Óvatosan felemelte a sárkányrepülőt, és a szikla szélére cipelte, amíg csak egy szirten nem állt, amelyről Dave-ország teljes terjedelmében látszott. Elégedetten vette észre, hogy bár sárkánya nem látszott többnek, mint egy selyembikini szárítókeretének, elég merev volt, és erősen kellett tartania, amikor a szél belekapott.

Innen Dave házáig körülbelül másfél kilométer volt a távolság vízszintesen, és néhány egy-két száz méter függőlegesen. Éppen látta még a napfénytől csillogó nagy, kék úszómedencéjét, amely ügyesen el volt kerítve a japánkerten belül a Davedomb tetején. A távolság és a napfény iránya kicsit homályossá tette a részleteket, de biztos volt benne, hogy Sam ott vár rá a medence mellett. Ránézett az órájára. Éppen elmúlt nyolc óra, és nyolcra hívta össze a találkozót. Samnek ott kell lennie.

Samnek az volt a véleménye, hogy Dave tervei és ötletei vakmerőek, őrültek, felelőtlenek, alkalmanként határosak a teljes ostobasággal.

Úgy vélte, elég ügyesen bele tud majd szállni. Ez valamivel jobb lesz, mint amit az ostoba fickók tudnak. Mennyire lehet ezt nehéz megcsinálni, ha az ember történetesen Dave?

Leellenőrizte a szélirányt, belelépett a pehelykönnyű pondróba, megszorította, majd rácsatolta a hevederszíjat a sárkányra, átdugta a kezét két hurkon, megragadta a trapézszárat, és készen állt.

Most már csak el kellett löknie magát a levegőbe. Hűha! Oké. Gyerünk!

Csak semmi cécó, semmi ostobaság. Könnyű szívvel ellökte magát a levegőbe, és vitorlázni kezdett. A levegő azonnal megtartotta, kisebb rázkódások közepette. Megmarkolta a trapézszárat, majd megkísérelt lazítani egy kicsit, majd még egy kicsit lazított, miközben próbált könnyen és rugalmasan egyensúlyozni. Megvolt. Ott volt a semmiben. Repült. Olyan volt, akár egy madár.

Hé, ez jó. A startot követő néhány másodperc kicsit sokkoló volt, de kellemesen, mint egy reggeli úszás. És a levegő üres volt. Olyan volt, mintha hatalmas, láthatatlan párnákba zuhanna, s közben ujjak húzták, rángatták volna, összeborzolva a haját, tépkedve a pólóját. Amikor az agya hozzászokott az őt körülvevő végtelen térhez, úgy érezte magát, mint egy kis játékszer, amely egy roppant nagy kerék széléről lógott alá, s lassan körbeforgott Dave-világ fölött. Hatalmas, lágy ívben fordult kicsit jobbra, majd, válaszul egy apró testsúlyáthelyezésre, kicsit balra, de még így is úgy tűnt, mintha egy íven belüli íven mozogna, kerék a kerékben. A világ, az ő világa, lassan körbefordult alatta, zölden, gazdagon, buján, élettel telin.

Körülbelül 1,2 millió év telt el azóta, hogy az emberi faj egyszer csak kihalt, és a Föld ugyancsak magához tért azóta. Geológiai értelemben persze csak egy röpke pillanat volt, de az evolúció erőinek hirtelen hatalmas terület állt rendelkezésre, óriás lyukakat tömhettek be, és őrült tempóban kezdett gyarapodni minden. Régen mindenki a Föld megmentéséről beszélt – nos, Dave meg is tette. Nagyszerű volt. Az egész hely remek volt. Dave-világ. Igen.

Most már elég ügyesen repült, nem görcsölt, csak vitorlázott. Ugyanakkor olyan érzése támadt, hogy a saját medencéjébe való pottyanás kicsit nehezebb lesz, mint eredetileg gondolta. De így szerette a dolgokat – kicsit nehezebben, mint várta.

Aztán rájött, lehet, hogy sokkal nehezebb lesz. Egy dolog volt kényelmesen a levegőben maradni, követni a légáramlásokat, fokozatosan ereszkedni, és egészen más értelmes irányba kormányozni. Amikor túl élesen próbált kanyarodni, a körülötte lévő finom szerkezet riasztó hangon zörögni és csapkodni kezdett.

2. fejezet

– Macskákkal nem foglalkozom – mondta Dirk Gently. Hangja éles volt. Úgy érezte, társadalmilag magasabban áll.

Bizonyítéka nem volt, amely alátámasztotta volna ezt a nézetet, egyszerűen úgy érezte, eljött az ideje. Ezenkívül emésztési zavarai voltak, bár ennek az égegyadta világon semmi köze nem volt ehhez.

A nő – mi is volt a neve? Valamilyen Melinda. Felírta egy darab papírra valahova, de elvesztette, valószínűleg ott van íróasztalának távoli sarkában a fel nem nyitott banklevelek alatt – az asztala előtt állt méltatlankodva, felhúzott bal szemöldökkel. – A hirdetésében az áll...

– A hirdetés már elavult – vágott közbe Dirk. – Macskákkal nem foglalkozom. – Kezével elutasítóan intett, majd úgy tett, mint aki belemerül a papírmunkába.

– Akkor mivel foglalkozik? – kérdezte kitartóan.

Dirk kurtán felnézett. Amint belépett, azonnal ellenszenves volt neki a nő. Nemcsak hogy teljesen váratlanul érte, hanem még irritálóan gyönyörű is volt. Nem szerette a gyönyörű nőket. Felkavarták kecsességükkel, sármukkal, végzetes kedvességükkel, és állhatatos visszautasításukkal, hogy elmenjenek vele vacsorázni. Abban a pillanatban, amikor ez a Melinda nő belépett a helyiségbe, már tudta, hogy nem menne el vele vacsorázni, még ha ő lenne is az utolsó férfi a földön és a rózsaszín Cadillac kabriójával mentek volna, ezért elhatározta, hogy megelőző csapást mér. Ha a nő nem fog vele elmenni vacsorázni, akkor majd úgy nem mennek el vacsorázni, ahogy ő akarja.

– Törődjön a saját dolgával! – csattant fel. Fájdalmasan megkordult a gyomra.

A nő a másik szemöldökét is felhúzta.

– Talán nem megfelelő az időpont, amiben megállapodtunk?

Úgy van, gondolta Dirk, bár nem mondta ki hangosan. Az egyik legrosszabb hónapja volt, amire csak emlékezett. Az üzlet pangott, de nem is egyszerűen pangott. Ami eleinte még csak egy zökkenésnek tűnt, arról kiderült, hogy gödör, majd hullámvölggyé változott. Semmi. Senki. Abszolút semmi munka, hacsak nem számítjuk azt a bolondos, idős nénit, aki bejött a kutyájával, aminek nem emlékezett a nevére. Elmondta, hogy kisebb szélütésen esett át, és elfelejtette a kutyája nevét, aminek eredményeképpen a kutya nem jött, amikor hívta. Ki tudná-e deríteni, hogy mi a neve? Normális esetben megkérdezné a férjét, magyarázta, de az nemrég meghalt bungee jumpingolás közben, amit persze nem kellett volna csinálnia az ő korában, de a hetvenedik születésnapja volt, és azt mondta, hogy pontosan azt fogja tenni, amit akar, még ha belehal is, amit persze meg is tett, és bár természetesen megpróbált kapcsolatba lépni vele egy médiumon keresztül, egyetlen üzenetet kapott tőle, mégpedig hogy ő nem hisz ebben az ostoba spiritiszta szélhámosságban, az egész csak mocskos szemfényvesztés, amiről a néni azt gondolta, hogy goromba dolog volt tőle, és persze elég kínos volt a médiumnak is. És így tovább.

Elvállalta az ügyet. Aztán az ide vezetett.

Erről persze egy szót sem szólt. Hűvösen ránézett erre a Melinda nőre, és azt mondta: – Ez egy tiszteletre méltó magánnyomozó-iroda. Én...

– Tiszteletre méltó – kérdezte – vagy tiszteletnek örvendő?

– Ezt hogy érti? – Dirk általában erősebb replikákkal szokott visszavágni, ám, ahogy a nő is mondta, nem a megfelelő időpontban kapta el. A hétvége után, ami nagyjából azzal a küzdelemmel telt, hogy azonosítson egy kutyát, egyáltalán semmi sem történt tegnap, egy dolgot leszámítva, ami aztán alaposan hazavágta, és azon kezdett el gondolkozni, hogy megőrült-e.

– Nagy különbség – folytatta a Melinda nő. – Mint például ha valami állítólag felfújható és valami, ami effektíve fel van fújva. Vagy ha valami állítólag törhetetlen és valami, ami effektíve túléli, ha a falhoz vágják.

– Micsoda? – kérdezte Dirk.

– Úgy értem, akármennyire is tiszteletre méltó az irodája, ha effektíve tiszteletnek örvendene, valószínűleg megengedhetne egy szőnyeget, némi festéket a falakon, sőt talán egy másik széket, hogy le lehessen ülni.

Dirknek fogalma sem volt, mi történt az iroda másik székével, de ezt semmiképp nem volt hajlandó elárulni.

– Nincs szüksége székre – felelte. – Attól tartok, ön egy félreértés miatt van itt. Nincs miről beszélnünk. Viszontlátásra, hölgyem, nem fogom megkeresni az elveszett macskáját.

– Nem mondtam, hogy elveszett.

– Már elnézést – mondta Dirk. – Világosan hallottam...

– Azt mondtam, bizonyos értelemben elveszett. Félig elveszett.

Dirk kifejezéstelenül nézett rá. Azon kívül, hogy rendkívül csinos volt a maga szőkés, karcsú mivoltában, elegánsan öltözködött a "nem érdekel, hogy mi van rajtam, bármi, ami a kezem ügyébe kerül" stílusban, ami persze azon alapszik, hogy rendkívül körültekintően válogassuk meg, mi kerül a kezünkbe. Láthatóan elég okos volt, valószínűleg elég jó helyen dolgozott, például egy nagyobb ruházati vagy telekommunikációs vállalatot irányíthatott annak ellenére, hogy még csak harminckét éves volt. Más szóval pontosan az a fajta ember volt, aki nem hagy el csak úgy macskákat, és pláne nem szalad dohos kis magánnyomozó-irodákba, ha mégis. Kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Beszéljen értelmesen, kérem – mondta élesen. – Minden percem drága.

– Ó, igen? Mennyire drága?

A nő megvetően körülnézett az irodában. Be kellett magának ismernie, hogy rideg volt, de majd bolond lesz ott ülni és csak hagyni magát. Csak azért, mert szüksége volt a munkára, kellett a pénz, s nem volt mivel elüsse az idejét, senkinek nem volt joga azt gondolni, hogy minden csinos hölgy rendelkezésére áll, aki csak besétál az irodájába, és pénzt ajánl a szolgálataiért. Megalázva érezte magát.

– Nem beszélnék a tiszteletdíjamról, habár az, megnyugtathatom, bámulatra méltó. Csupán a múló időre gondoltam. Az időre, amely sosem jön el újra.

Félreérthetetlen módon előrehajolt.

– Tudja, az idő véges dolog. Már nagyjából csak négymilliárd év, és a Nap felrobban. Tudom, hogy most ez még soknak tűnik, de gyorsan elszalad, ha léha csacskaságra és felszínes ostobaságra pazaroljuk.

– Felszínes ostobaság? A macskám egyik feléről beszélünk!

– Hölgyem, nem tudom, kire utal a többes számmal, de...

– Ide hallgasson! Dönthet úgy, ha meghallgatta ennek az esetnek a részleteit, hogy nem vállalja, mert, elismerem, egy kicsit szokatlan. Azonban megbeszéltem önnel egy időpontot, hogy találkozzunk azok alapján, ami a hirdetésében szerepel, nevezetesen, hogy elveszett macskákat kutat fel, és ha most csak azon az alapon utasít vissza, hogy nem kutat fel elveszett macskákat, akkor emlékeztetnem kell arra, hogy létezik egy üzleti etikai törvény. Nem emlékszem pontosan, hogy mi áll benne, de öt fontba fogadok magával, hogy az, hogy ezt nem teheti meg.

Dirk sóhajtott egyet. Felvett egy ceruzát, és maga elé húzott egy jegyzettömböt.

– Rendben van – mondta –, felírom a részleteket.

– Köszönöm.

– És aztán utasítom vissza.

– Az a maga dolga.

– Épp azt próbálom elmagyarázni – felelte Dirk –, hogy nem az. Tehát. Mi ennek a macskának a neve?

– Viharos.

– Viharos.

– Igen. A Viharos Szél rövidítése.

Dirk ránézett. – Nem fogom megkérdezni – mondta.

– Majd még szeretné.

– Azt majd meglátjuk. A nő megvonta a vállát.

– Hím? – kérdezte Dirk. – Nőstény?

– Hím.

– Kora?

– Négyéves.

– Leírása?

– Nos, hm. Ez egy kicsit bonyolult.

– Milyen bonyolult lehet ez a kérdés? Milyen színű, fekete? Fehér? Vörösessárga? Cirmos?

– Ó. Sziámi.

– Remek – mondta Dirk, miközben leírta: "sziámi". – És mikor látta legutóbb?

– Körülbelül három perccel ezelőtt. Dirk letette a ceruzát és ránézett.

– Lehet, hogy négy – tette hozzá.

– Nézzük csak, jól értem-e önt – mondta Dirk. – Azt állítja, hogy elvesztette a macskáját, ööö, Viharost, miközben itt állt és velem beszélgetett?

– Nem. Két héttel ezelőtt vesztettem el – vagyis inkább csak félig vesztettem el. De legutóbb akkor láttam, amit ön kérdezett, mielőtt beléptem volna az irodájába. Megnéztem, hogy jól van-e.

– És... öö, hol volt pontosan, amikor megnézte, hogy jól van-e?

– A kosarában. Behozzam? Itt van kint.

Kiment a helyiségből, és egy közepes nagyságú, fonott kosárral tért vissza. Letette Dirk asztalára. A belseje halkan nyávogott egyet. Ezután becsukta az ajtót maga mögött.

Dirk arca megnyúlt.

– Elnézését kérem, ha egy kicsit lassú felfogású vagyok mondta, miközben végigmérte a kosarat. – Mondja meg, kérem, melyik részében tévedek. Úgy tűnik számomra, hogy arra kér, használjam foglalkozásbeli képességeimet, kutassak egy macska után, és ha lehetséges, találjam meg, és szolgáltassam vissza önnek...

– Igen.

...amely már önnél van egy kosárban?

– Nos, ez bizonyos pontig így van.

– És melyik ez a pont?

– Nézze meg saját maga!

Kihúzta a fémrudat, amely a tetejét zárta, benyúlt a kosárba, kivette a macskát, és letette Dirk asztalára a kosár mellé.

Dirk ránézett.

A macska – Viharos – visszanézett rá.

A sziámi macskák különleges megvetéssel tudnak nézni az emberre. Bárki, aki már véletlenül rányitott a királynőre, amikor az fogat mosott, tisztában lehet ezzel az érzéssel.

Viharos ránézett Dirkre, és láthatóan valamiért megrovást érdemlőnek találta. Elfordult, ásított, nyújtózkodott, röviden végigsimított a bajszán, lenyalt egy apró darab bolyhos szőrt, majd finoman leugrott az asztalról, és óvatosan vizsgálni kezdte a padlódeszka egy szálkáját, amit messze érdekesebbnek talált, mint Dirköt.

Dirk szótlanul bámult Viharosra. Egy bizonyos pontig Viharos pontosan úgy nézett ki, mint egy normális sziámi macska. Egy bizonyos pontig. A pont, ameddig Viharos úgy nézett ki, mint egy normális sziámi macska, a dereka volt, amit egy keskeny, homályos, szürke sáv határolt.

– Az első fele egész jól néz ki – mondta Bárminek-is-hívják Melinda vékony hangon. – Elég fényes és egészséges, igen.

– És a hátsó fele? – kérdezte Dirk.

– Pontosan ez az, amit meg kell találnia.

A szürke, homályos sávon túl nem volt semmi. A macska teste egyszerűen megszűnt félúton a levegőben. Minden, ami a körülbelül kilencedik bordán túl volt, nos, az hiányzott.

A furcsa ebben az volt, hogy a macskát láthatólag ez nem zavarta. Ezzel persze nem azt akarjuk sugallni, hogy megtanult együtt élni szomorú hátrányával, vagy hogy elszántan mindenből kihozta a legtöbbet. Egyszerűen nem volt rá hatással. Láthatóan észre sem vette a dolgot. Nem elégedett meg azzal, hogy semmibe vette a biológia általános követelményeit, hanem nyilvánvalóan megszegte a fizika törvényeit is. Mozgott, ugrált, sétált, ült, pontosan úgy, mintha a hátsó fele jelen lenne.

– Nem csak láthatatlan – mondta Melinda, ügyetlenül felvéve a macskát. – Effektíve nincs itt. – Fel-le mozgatta a kezét a levegőben, ahol a macska hátsó fertálya kellett volna, hogy legyen. A macska mocorgott az ölelésében, ingerülten nyarvogott, majd puhán a földre szökkent és sértetten lépkedett fel s alá.

– Nocsak, nocsak – mondta Dirk, ujjaival az állát vakargatva. – Ez furcsa.

– Elvállalja?

– Nem – mondta Dirk. Eltolta magától a jegyzettömböt. – Sajnálom, de egyszerűen nem foglalkozhatok ilyen jellegű dolgokkal. Ha van valami, amit kevésbé szeretnék, mint macskát keresni, az az, hogy egy fél macskát keressek. Tegyük fel, hogy elég szerencsétlen vagyok és megtalálom. Akkor mi lesz? Hogy tapadjak rá? Sajnálom, de végeztem a macskákkal, és pláne végeztem mindennel, ami csak kicsit is bűzlik a természetfelettitől vagy paranormálistól. Én racionális lény vagyok, és... elnézést. – Csörgött a telefon. Dirk felvette. Sóhajtott. Thor volt az, a vihar ősi északi istene. Dirk – a hosszú, baljós csendből és a mély, zsémbes dörmögésből, amelyet furcsa, távoli üvöltöző hangok követtek – azonnal tudta, hogy ő az. Thor nem nagyon értette a telefonokat. Általában három méterre állt tőlük, és isteni parancsokat kiabált feléjük. Ez meglepően jól működött, már ami a kapcsolást illeti, ám az effektív beszélgetést szinte lehetetlenné tette.

Thor összeköltözött egy amerikai lánnyal, aki Dirk ismerőse volt, és Dirk megértette a vonalban visszhangzó furcsa izlandi nyilatkozatból, hogy ő, Dirk, meg van hívva teára aznap délután.

Dirk azt mondta, hogy igen, tud róla, és hogy ott lesz öt körül, már nagyon várja, és hogy akkor majd találkoznak; ám Thor persze ebből nem hallott semmit, ahonnan állt, és kezdett dühbe gurulni és kiabálni.

Dirk végül feladta, és tétován letette a telefont, remélve, hogy Thor nem tesz túl nagy kárt Kate apró lakásában. Sikerült neki, mint megtudta tőle, meggyőznie a hatalmas istent, hogy dührohamaiban inkább chipszes zacskókat morzsoljon szét, mint tényleges heverőket és motorkerékpárokat, de néha egy pillanat alatt haragra gerjedt, amikor tényleg halvány gőze sem volt arról, hogy mi történik.

Dirk úgy érezte, elnyomják. Felnézett. Ó, igen.

– Nem – mondta. – Távozzék. Nem tudok már ilyen dolgokkal foglalkozni többet.

– De, Mr. Gently, tudom, hogy maga ezzel szerzett hírnevet. – És pontosan ettől szeretnék megszabadulni. Ezért kérem, hogy tűnjön el, és vigye innét a bifurkált cicáját is.

– Nos, ha így viselkedik...

Felkapta a macska kosarát és kiviharzott. A macska nagy dérrel-dúrral követte.

Dirk leült az asztalához, és egy-két percig azon füstölgött magában, hogy miért volt ma ennyire rosszkedvű. Az ablakán kinézve látta rendkívül vonzó és érdekes ügyfelét, akit épp most utasított vissza durván puszta kedvetlenségből. Különösen ragyogóan és csábítóan nézett ki, amint átszaladt az úton egy fekete londoni tag felé.

Odarohant az ablakhoz és feltépte. Kihajolt.

– Felteszem, nem jönne el velem vacsorázni, ugye? – rikoltotta.

3. fejezet

– Félek, épp elkerülted Thort – mondta Kate Schechter. Egyszer csak elviharzott, mert valami miatt északi dührohamot kapott.

Bizonytalanul mutatott egyik kezével a tátongó, szilánkos lyukra a Primrose Hillre néző ablakon. – Valószínűleg az állatkertbe ment, hogy megint a jávorszarvasokat bámulja. Pár óra múlva itthon lesz, sörtől bűzösen, bűnbánó arccal és egy nagy tábla ablaküveggel, ami persze nem fog beférni. Emiatt aztán megint dühbe gurul, és eltör majd valami mást.

– Attól tartok, volt egy kis félreértésünk a telefonban – mondta Dirk. – De nem nagyon tudom, hogy kerüljem el őket.

– Nem lehet – mondta Kate. – Nem egy boldog isten. Az nem az ő világa. Nem is lesz, persze.

– És mit fogsz tenni?

– Ó, rengeteg tennivaló van. Csupán a javításokkal el tudom foglalni magam.

Dirk nem erre gondolt, de rájött, hogy Kate elértette, ezért nem próbálkozott tovább. Ekkor egyébként is kiment a konyhába a teáért. Lehuppant egy idősebb karosszékbe, és körbenézett az apró lakásban. Észrevette, hogy mostanra már egész kis könyvgyűjtemény sorakozott Kate asztalán az északi mitológiáról, mindegyik teletűzdelve könyvjelzőkkel és magyarázatokkal ellátott jegyzetlapokkal. Láthatóan mindent elkövetett, hogy úrrá legyen a helyzeten. Ám az egyik könyv, amely körülbelül tíz centiméter mélyen ágyazódott a falba, és nyilvánvalóan emberfeletti erővel hajították oda, adott némi támpontot, milyen nehézségekkel is szállt szembe.

– Ne is kérdezd! – mondta, amikor visszatért a teával a kezében. – Inkább mesélj arról, mi van veled!

– Ma délután csináltam valamit – felelte, miközben a sápadt, émelyítő teát kavargatta, és hirtelen eszébe jutott, hogy az amerikaiaknak természetesen fogalmuk sincs a teafőzésről –, ami elképesztő baromság volt.

– Látom, hogy elég komor vagy.

– Valószínűleg ez az oka, nem pedig a következménye. Cudar egy hetem volt, ráadásul a gyomrom is vacakolt, és azt hiszem, ettől kicsit...

– Ne is mondd! Találkoztál egy szerfölött vonzó és kívánatos nővel, te meg hihetetlenül nagyképű és durva voltál vele.

Dirk csak nézett rá. – Honnan tudtad? – lehelte.

– Mindig ezt csinálod. Velem is ezt csináltad.

– Dehogy csináltam! – tiltakozott Dirk.

– Dehogyis nem!

– Nem, nem és nem!

– Biztosíthatlak, hogy...

– Várj egy pillanatra! – szakította félbe Dirk. – Már emlékszem. Hmm. Érdekes. És azt mondod, mindig ezt csinálom?

– Lehet, hogy nem mindig. Feltételezem, hogy alkalmanként aludni is szoktál.

– De azt állítod, hogy jellemzően durva és nagyképű vagyok a vonzó nőkkel szemben?

Kitornászta magát a karosszékből, és a zsebében kotorászott a notesza után.

– Nem akartam, hogy ennyire komolyan vedd a dolgot, nem annyira súlyos... illetve, most hogy így jobban belegondolok, elképzelhető, hogy ez súlyos jellemhiba. Mit csinálsz?

– Ó, csak jegyzetelek. Ez a különös egy magánnyomozóban – azzal tölti az idejét, hogy apró dolgokat tud meg másokkal kapcsolatban, amit senki más nem tud, de aztán rájön, hogy egy csomó dolog van, amit mindenki más tud róla, csak ő nem. Például tudtad, hogy furcsán járok? Egyfajta peckes kacsázás, ahogy valaki leírta.

– Természetesen tudom. Mindenki, aki ismer, tudja.

– Kivéve engem, tudod – válaszolta Dirk. – Most, hogy megtudtam, próbáltam magam járás közben a kirakatok előtt megfigyelni. Persze nem ment. Mindig azt látom, hogy ott állok megdermedve két lépés között a levegőben, és tátogok, mint egy hal. Na mindegy, egy kis listát készítek, amihez most hozzáírtam: "mindig rendkívül durva és nagyképű vagyok a vonzó nőkkel".

Dirk megállt, és egy-két másodpercig csak nézte a feljegyzést.

– Tudod – mondta elgondolkodva –, ez megdöbbentően sok dolgot megmagyarázna.

– Ó, ugyan már – felelte Kate. – Egy kicsit túl komolyan veszed a dolgot. Csak annyit akartam mondani, hogy észrevettem, amikor nincs jó kedved, vagy gondban vagy valami miatt, hajlamos vagy defenzíven viselkedni, és ekkor van az, hogy... ezt is mind leírod?

– Természetesen. Mind nagyon hasznos. Lehet, hogy teljes körű nyomozást indítok magammal kapcsolatban. Minden másra fütyülök ebben a pillanatban.

– Nincs munkád?

– Nincs – mondta Dirk komoran.

Kate igyekezett élesen ránézni, de Dirk csak bámult kifelé az ablakon.

– És az a tény, hogy nincs semmi munkád kapcsolatban lehet bármilyen módon azzal a ténnyel, hogy nagyon durván viselkedtél egy vonzó hölggyel?

– Csak így berontani – motyogta Dirk, félig magának.

– Ne is mondd! – válaszolta Kate. – Azt akarta, hogy keress meg egy elveszett macskát.

– Ó, nem – mondta Dirk. – Még csak nem is volt ilyen jelentős. Elmúltak már azok a napok, amikor egész macskákat kellett megkeresnem.

– Ezt hogy érted?

Dirk leírta a macskát. – Érted már, mit kell elviselnem? – tette hozzá.

Kate rámeredt.

– Nem mondod komolyan. – De igen – felelte.

– Fél macska?

– Igen. Csak a hátsó fele.

– Azt hittem, azt mondtad, hogy az első fele...

– Nem, az nála van. Az ott volt, semmi kétség. – Elgondolkodva bámulta Londont a felemelt kínai teáscsészéje fölött.

Kate gyanakvóan nézett rá.

– De ez nem... – kérdezte – nagyon, nagyon, nagyon furcsa? Dirk megfordult és ránézett.

– Azt mondanám – jelentette ki –, hogy ez volt a legfurcsább és legszokatlanabb jelenség, amit tapasztaltam a furcsa és szokatlan jelenségek tapasztalásával töltött életem során. Sajnos tette hozzá ismét elfordulva –, nem volt hozzá kedvem.

– Ezt hogy érted?

– Vacakolt a gyomrom. Mindig rosszkedvű vagyok, ha vacakol a gyomrom.

– És csak emiatt képes voltál...

– Többről volt szó. Elvesztettem egy darab papírt is. – Milyen papírt?

– Amelyikre felírtam a találkozónkat. Egy rakás banküzenet alól került elő.

– Amelyeket sosem nyitsz ki vagy olvasol el.

Dirk összeráncolta a homlokát, és újra kinyitotta a noteszát. – "Sosem... nyitom... ki a... banküzeneteket – írta nagy komolyan. – Szóval, amikor megérkezett – folytatta, miután visszatette a noteszt a zsebébe –, nem számítottam rá, ezért nem voltam ura a helyzetnek. Ami azt jelentette, hogy...

Előhalászta a noteszét, és ismét beleírt valamit.

– Most meg mit írsz? – kérdezte Kate.

– Irányítási félelem – mondta Dirk. – Az első reakcióm az volt, hogy leültetem, és aztán úgy teszek, mintha folytatnék valamit, s eközben összeszedem magam.

– És?

– Körbenéztem, és azt vettem észre, hogy nincs szék. Isten tudja, hová lett. Ami azt jelentette, hogy fölém magasodott. Amit szintén gyűlölök. Ekkor lettem igazán pipa. – Újra rápillantott a noteszére és belelapozott. – Apró kis események furcsa egybeesése, nem gondolod?

– Ezt hogy érted?

– Nos, itt volt egy szerfölött furcsa eset. Egy gyönyörű, intelligens, és nyilvánvalóan jómódú asszony jön hozzám és felajánlja, hogy fizet nekem, ha kinyomozok valamit, ami megkérdőjelezi a fizika és a biológia alapjait, mire én... visszautasítom. Megdöbbentő. Normális esetben a földhöz kéne szögezned, ha távol szeretnél tartani egy ilyen esettől. Hacsak – tette hozzá elgondolkodva, lassan lobogtatva a noteszét a levegőben –, hacsak nem ismersz ilyen jól.

– Mire célzol?

– Nos, nem tudom. Az összes apró akadály tökéletesen láthatatlan maradt volna egy dolog kivételével. Amikor végre megtaláltam azt a darab papírt, amire ráírtam az adatait, a telefonszám hiányzott. A papírdarab alja le volt tépve. Nem lesz könnyű dolog megtalálni.

– Hát, megpróbálhatnád hívni a tudakozót. Hogy hívják?

– Smith. Reménytelen. De nem gondolod, hogy furcsa, hogy a telefonszám le volt tépve?

– Nem, nem igazán, ha őszintén érdekel. Az emberek rendszeresen tépnek le papírdarabkákat. Látom, olyan hangulatban vagy, hogy egy jó kis tér/idő elhajlási összeesküvés-elméletet gyártanál a dologból, de gyanítom, hogy csak letéptél egy darab papírt, hogy kitisztítsd vele a füled.

– Te is aggódnál a tér/idő miatt, ha láttad volna azt a macskát.

– Lehet, hogy csak meg kéne tisztíttatnod a kontaktlencséidet.

– Nem hordok kontaktlencsét.

– Lehet, hogy itt lenne az ideje.

Dirk sóhajtott egyet. – Lehet, hogy tényleg vannak időszakok, amikor a képzeletem kicsit elszabadul – mondta. – Túl kevés volt a munkám mostanában. Annyira pangott az üzlet, hogy már kénytelen voltam azt ellenőrizni, hogy helyesen szerepel-e a számom a Yellow Pagesben, aztán felhívni magam, hogy lássam, működik a telefonom. Kate...?

– Igen, Dirk?

– Ugye, szólnál, ha azt látnád, hogy kezdek megőrülni vagy ilyesmi?

– Erre vannak a jó barátok.

– Valóban? – merengett Dirk. – Tényleg? Tudod, gyakran gondoltam erre. Azért kérdezem, mert amikor felhívtam magam...

– Igen?

– Megkérdeztem, ki az.

– Dirk, öreg cimbora – mondta Kate –, neked pihenned kell.

– Eddig csak pihentem – morogta Dirk.

– Ebben az esetben tenned kell valamit.

– Igen – felelte Dirk. – De mit?

Kate felsóhajtott. – Én nem tudom neked megmondani, mit tegyél, Dirk. Soha senki nem tudott neked mondani semmit. Sosem hiszel el semmit, amíg nem találtad ki magad.

– Hmmm – mondta Dirk, és ismét kinyitotta a noteszát. – Egy újabb érdekes adat.

4. fejezet

– Josh – mondta egy hang svéd-ír akcentussal.

Dirk nem figyelt oda. Kipakolta kis bevásárlótáskáját rosszul felszerelt konyhájának különböző részeibe. Nagyrészt mirelit pizza volt, ezért jobbára az apró fagyasztórekeszbe kerültek, ami többnyire régi, fehér, összegyűrt dolgokkal volt tele, amit most már meg sem próbált azonosítani.

– Jude – mondta a svéd-ír hang.

– Ne is próbálkozz – morogta magában Dirk. Bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa a hatórás híreket. Nagyrészt nyomasztó dolgokkal volt tele. Szennyeződés, katasztrófák, polgárháború, éhínség stb., és pusztán ráadásként a találgatások, hogy vajon eltalálja-e a földet egy hatalmas üstökös vagy sem.

– Julian – mondta a svéd-ír hang, halványan. Dirk megrázta a fejét. Biztos, hogy nem.

Bővebben az üstökösről: sokféle nézet volt azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi fog történni. Néhány szakértő azt állította, hogy a Wyoming állambeli Sheridant fogja eltalálni június tizenhetedikén. A NASA tudósai úgy vélték, el fog égni a légkör felső részében, és el sem éri a földfelszínt. Egy csapat indiai csillagász szerint több millió kilométerrel el fogja kerülni a Földet, majd a Napba csapódik. A brit hatóságok véleménye az volt, hogy azt fogja csinálni, amit az amerikaiak mondtak.

– Julio – mondta a hang. Semmi válasz.

Dirk azt sem hallotta, amit ezután mondott a rádió a ház homlokzati falának csapkodó zaja miatt. Az elülső fal egy pár héttel korábbi incidens miatt nagy darab, vastag polietilénlapokból állt, amikor is radikálisan megváltozott az az állapot, amit Dirk szomszédai kedveltek, és egy Tornádó típusú sugárhajtású vadászrepülő felrobbant Dirk háza előtt, majd sivítva belevágódott a Finsbury-házba.

Természetesen volt erre egy tökéletesen logikus magyarázat, és Dirknek már a könyökén jött ki a sok ismételgetéstől. Dirknek azért volt Tornádó típusú sugárhajtású vadászgépe az udvarán, mert nem tudta, hogy az egy Tornádó típusú sugárhajtású vadászgép. Honnan is tudta volna, hogy az egy Tornádó típusú sugárhajtású vadászgép. Amennyire ő tudta, az csak egy hatalmas és ideges sasmadár volt, amit elfogott az udvarában, mint ahogy bárki elfogna egy ilyet, hogy megakadályozza, hogy állandóan zuhanórepülésben bombázza. Hogy a hatalmas Tornádó típusú, sugárhajtású vadászgép rövid ideig egy sas alakját öltötte magára, az egy szerencsétlen légi találkozásnak tudható be a vihar istenével, a legendás Thorral, és...

Ez volt az a rész, amikor Dirknek általában meg kellett magát erőltetnie kicsit, hogy fenntartsa beszélgetőtársa figyelmét, s ha ez sikerrel járt, akkor azzal tette további próbára, hogy elmagyarázta, hogy Thor, a vihar istene megbánta dühkitörését, és úgy döntött, rendbe teszi a dolgokat, és visszahelyezi a Tornádót a megfelelő alakjába. Sajnos Thor, isten lévén, magasabb rendű vagy legalábbis más dolgokkal volt elfoglalva, és nem kérdezett rá telefonon, mint bármely más földi halandó tette volna, hogy ez a megfelelő alkalom e. Egyszerűen csak elrendelte a dolgot, és az megtörtént: bumm.

Katasztrofális volt.

Ráadásul az a pokoli biztosítási probléma is. Az érintett biztosítók mind azt állították, hogy ez bármilyen értelmezés szerint egy isteni vis maior volt. De melyik isten? – tamáskodott Dirk. Nagy-Britannia alkotmányos értelemben egyistenhitű, keresztény állam, ezért bármilyen jogi dokumentumban meghatározott isteni vis maior csakis a festett templomi üvegeken szereplő anglikán fickóra vonatkozhatott, s nem pedig valamilyen politeista norvég zsiványra. És így tovább.

Mindeközben Dirk házát – ami korábban sem volt egy grandiózus épület – állványzattal vették körül, és bevonták polietilénnel, s Dirknek fogalma sem volt, mikor lesz képes megjavíttatni. Ha a biztosító nem fizet – ami egyre inkább valószínűnek tűnt annak a stratégiának a fényében, amelyet a biztosítótársaságok az elmúlt években magukévá tettek, nevezetesen, hogy inkább csak reklámozzák szolgáltatásaikat ahelyett, hogy effektíve nyújtanák őket –, akkor Dirknek muszáj lesz... nos, nem igazán tudta, hogy mit is lesz muszáj tennie. Nem volt pénze. Legalábbis sajátja nem volt. A bank pénzének egy része nála volt, de hogy mennyi, arról fogalma sem volt.

– Justin – zsolozsmázta a vékony hang. Nem volt se válasz, se felelet.

Dirk a konyhaasztalra dobta a bontatlan banküzeneteket, és kelletlenül nézett rájuk. Egy pillanatra úgy tűnt számára, hogy a borítékok enyhén remegnek, sőt, hogy tér és idő lassan körülöttük kezdenek keringeni, és beszívja őket a saját közepe felé, de valószínűleg csak képzelődött.

– Karl. – Semmi. – Karel. Kefir. – Semmi, és megint csak semmi.

Dirk kávét főzött, hosszan megkerülve a konyháját, nehogy túl közel jusson a banküzenetekhez, most hogy már letette őket. Bizonyos szemszögből nézve, teljes felnőtt élete arra épült, hogy elkerülje banküzeneteinek felbontását. Másvalaki banküzenetei – az más volt. Ritkán volt boldogabb, mint amikor valaki más banküzeneteire összpontosíthatott: mindig is rendkívül színesnek és beszédesnek találta őket, különösen, ha gőzöléssel bontotta ki a borítékokat. Ám az a tudat, hogy a sajátját kell kibontania, irtózatos rémülettel töltötte el.

– Keith – mondta a hang, reménykedve, orrhangon. Semmi. – Kelvin. – Nem.

Dirk olyan lassan töltötte ki a kávét, amennyire csak tudta, mert rájött, hogy menthetetlenül eljött az idő. Ki kellett nyitnia a banküzeneteket, és megtudnia a legrosszabbat. Kiválasztotta a legnagyobb konyhakést, amit csak talált, és fenyegetően közeledett a levelekhez.

– Kendall. – Csend.

Végül majdnem közönyösen csinálta, villámgyors szadista nyisszantással. Valójában kimondottan élvezte a dolgot, sőt még kicsit íncsiklandóan gonosznak is érezte magát. Néhány másodperc alatt a négy boríték, az elmúlt négy hónap pénzügyi történéseinek dokumentumai, nyitva álltak. Dirk maga elé terítette a tartalmukat.

– Kendrick. – Semmi.

– Kennedy. A vékony hangocska kezdett Dirk idegeire menni. A szoba sarkába pillantott. Egy gyászos szempár tekintett rá vissza csöndes zavarodottságban.

Amikor Dirk végül az utolsó lap alján lévő számokhoz ért, egyfajta lebegő érzés kerítette hatalmába. Mélyet sóhajtott. Az asztal kezdett nyúlóssá válni és meghajlani. Úgy érezte, a sors keze kezdte masszírozni a vállát. Úgy képzelte, súlyos a helyzet, sőt az utóbbi hetekben nem is nagyon gondolt másra, mint hogy mennyire súlyos is a helyzet, de még a legvadabb elképzeléseiben sem gondolta volna, hogy ennyire súlyos.

A torkában gombóc nőtt. Az lehetetlen, egyszerűen lehetetlen, hogy 22 000 fontos tartozása legyen. Hátralökte a székét a konyhaasztaltól, és pár pillanatig csak ült ott a lüktető fájdalommal. 22 000 font.

A "Kenneth" szó lebegett át gúnyosan a szobán.

Miután villámgyorsan végigfutott az agya az elmúlt hetek azon kiadásain, amire vissza tudott emlékezni – egy meggondolatlanul vásárolt ing itt, egy vakmerő kakaós csiga ott, egy szertelen hétvége a Wight-szigeten –, rájött, hogy neki van igaza. Nem lehet, hogy 22 000 fontos tartozása legyen.

Vett egy mély lélegzetet, és újra megnézte a számokat. Még mindig ott volt. 22 347 font 43 penny.

Itt valami félreértés lesz. Valami rettenetes, szörnyű félreértés. Természetesen volt rá esély, hogy ő értett félre valamit, és miközben remegve bámulta a papírlapot, villámcsapásszerűen hasított belé a felismerés, hogy tényleg ez történt.

Negatív számot várt, és ezért feltételezte, hogy amit lát, az az is. Valójában a számlája 22 347 fontot mutatott. A követel oldalon.

Követelés... Sosem ismert ilyen dolgot. Azt sem tudta, hogy néz ki. Nem is ismerte fel. Lassan, óvatosan, nehogy a számok leessenek a papírlapról és elvesszenek a földön, egyesével, tüzetesen átnézte a lapokat, hogy megtalálja, honnan a csodából jött ez a sok pénz. "Kenny", "Kentigern" és "Kermit" észrevétlenül úsztak tova az éterben.

Azonnal világossá vált, hogy rendszeres összegek érkeztek be, hetente egyszer. Hét darab volt belőlük – eleddig. A legutóbbi a múlt hét előtti pénteken érkezett, eddig jöttek a banküzenetek. A furcsa az volt, hogy bár az összegek rendszeresek voltak, nem voltak kerek számok, minden héten hasonló nagyságrendűek, de nem ugyanakkorák. Az utolsó pénteki kifizetés 3267 font 34 penny volt. Az utolsó csütörtöki (mindegyikük a hét vége felé érkezett meg, három közülük csütörtökön, négy pénteken) 3232 font 57 penny. Az azelőtti héten 3319 font 14 penny. És így tovább.

Dirk felállt, és egy nagyot sóhajtott. Mi a fene folyik itt? Úgy érezte, az őt körülvevő egész világ nagyon lassan forogni kezd, amennyire meg tudta ítélni, az óramutató járásával ellentétes irányban. Erről az a halvány emlék jutott az eszébe, hogy amikor utoljára ivott tequilát, akkor a világ lassan az óramutató járásával megegyező irányba kezdett el forogni. Nyilvánvalóan erre lesz szüksége, ha józanul akar erről gondolkodni. Sietve átkutatta a félig elfelejtett, kilenc-tizedrészt üres rumos- és whiskysüvegekkel teli faliszekrényt, és végül talált is egyet. Egy félig teli mescalospalack. Öntött magának egy ujjnyit egy teáscsészébe, majd sietve visszatért a banküzeneteihez, mert hirtelen megrémült, hátha a számok elpárologtak, mialatt ő nem figyelt.

Még mindig ott voltak. Rendszertelenül nagy összegek rendszeresen befizetve. Újra elkezdett kóvályogni a feje. Mik ezek? Kamatkifizetések, amelyeket véletlenül rossz számlára utalták át? Ha kamatkifizetések, az megmagyarázná az összegek változásait. De még így sem volt értelme azon egyszerű oknál fogva, hogy több mint 3000 font kamat hetente két- vagy hárommillió fontnyi összeg kamatát kellett hogy jelentse, és ezt a fajta dolgot egy ekkora pénzösszeg tulajdonosa nem fogja hagyni, hogy rossz helyre utalják, arról nem is beszélve, hogy mindezt hét egymást követő héten keresztül. Felhörpintette a mescalt. Az körbemasírozott a szájában, rázta az ökleit, várt egy-két pillanatot, majd elkezdte püfölni az agyát.

Arra jött rá, hogy nem gondolkozik racionálisan ezzel az egésszel kapcsolatban. A gond az volt, hogy ezek az ő saját számlakivonatai voltak, ő meg ahhoz volt szokva, hogy másokét olvassa. Mivel ezek a sajátjai voltak, ténylegesen felhívhatta a bankot, és megkérdezhette őket. Leszámítva, természetesen, hogy mostanra már bezártak. És volt egy olyan rettenetes érzése, hogy ha felhívja őket, akkor azt válaszolnák, hogy "Hoppá, bocsi, rossz számla. Köszönjük, hogy felhívta erre a tévedésre a figyelmünket. Milyen ostobák is voltunk, amikor azt képzeltük, hogy ez a pénz valamiképp a magáé lehetne." Nyilvánvalóan meg kell próbálnia kitalálni, honnan jött, mielőtt a bankot megkérdezné. Mi több, mielőtt megkérdezné őket, ki kell vennie a pénzt a bankból. Sőt talán el kéne mennie a Fidzsi-szigetekre vagy valahová. Kivéve – mi van akkor, ha a pénz továbbra is jön?

Mikor a figyelmét újra a papírokra irányította, rájött valami másra is, amit azonnal felismert volna, ha nem ennyire izgatott. Természetesen minden tétel mellett volt egy kód. A kód értelme az volt, hogy megmondja, milyen tételről van szó. Megnézte a kódot. Egyszerű. Minden egyes kifizetés nemzetközi átutalással érkezett a számlájára.

Hmmm. Ez megmagyarázná a váltakozásokat is. Nemzetközi árfolyamok. Ha ugyanazt a devizamennyiséget utalták át minden héten, akkor az árfolyamváltozások megmagyaráznák, hogy minden alkalommal effektíve kissé eltérő összegek érkeztek meg. Azt is megmagyarázná, hogy miért nem érkezett pontosan mindig ugyanazon a napon. Habár kevesebb, mint egy másodpercbe telt, amíg egy számítógépes nemzetközi pénzátutalást elvégeztek, a bankok szerettek annyit szöszmötölni vele, amennyit csak lehetett, hogy a pénzek ott keringjenek a rendszerükben egy darabig, és fialjanak.

De melyik országból érkeztek a kifizetések? És miért?

– Kevin – mondta az ír-svéd hang. – Kieran.

– Ó, fogd be! – kiáltotta Dirk hirtelen.

Erre már érkezett válasz. A kis terrier, amely zavarodottan feküdt a szoba sarkában lévő kosárban, izgatottan felnézett, és örömében vakkantott egyet. Nem reagált egyik névre sem, amit a mellette lévő régebbi asztali számítógép olvasott fel a keresztnevek szövegfájlból, ám az állat nyilván már azt is élvezte, hogy azt mondták neki, hogy fogja be, és még többet akart.

– Kimberly – mondta a számítógép. Semmi. A névtelen kutya csalódottnak tűnt.

– Kirby. – A kutya lassan visszakuporodott a régi újságpapírokból készült kosarába, és ismét felvette előző, zavart gyötrődést kifejező testhelyzetét.

Régi újságpapírok. Ez kellett Dirknek.

Pár órával később megvolt a válasz, vagy legalábbis valamilyen válasza volt. Semmi olyasmi nem volt ez, ami olyan messzire ment volna, hogy bármiféle tényleges értelme legyen, de ahhoz elég volt, hogy Dirk biztató izgalmat érezzen magában: sikerült a rejtély egy részét megoldania. Hogy mekkora részét, azt nem tudta. Mivel fogalma sem volt, hogy mekkora rejtéllyel is áll szemben. Halvány elképzelése sem volt.

Összegyűjtött egy reprezentatív mintát az elmúlt hetek újságjaiból a kutya alól, a kanapé alól, az ágya alól, a fürdőszobában szétszórt újságokból, és ami a legfontosabb, sikerült szereznie két nyirkos, de létfontosságú példányt a Financial Timesból egy csavargótól, cserébe egy paplanért, némi almaborért, és Az eszmélet forrása a két agy félteke leállása esetén egy példányáért. Furcsa egy kérés, gondolta, de valószínűleg nem furcsább, mint az övé. Folyton eszébe jutott, mennyire megdöbbentően más hely is a Föld, ha csak egy méterrel balra lévő pontról nézzük.

Az újságok adatait felhasználva fel tudta rajzolni a világ jelentősebb valutáinak árfolyammozgását az elmúlt hetekben, és össze tudta hasonlítani azon összegek változásaival, amelyeket hetente a számlájára fizettek. A válasz azonnal kézenfekvő volt. USA-dollár. Méghozzá ötezer USA-dollár, hogy pontosak legyünk. Ha 5000 dollárt utaltak át az USA-ból az Egyesült Királyságba minden héten, akkor többé-kevésbé pontosan annak az összegnek kellett megérkeznie, amelyek az ő számláján is megjelentek. Heuréka! Itt az ideje, hogy ünnepélyesen megrohamozza a hűtőszekrényt.

Dirk lehuppant a tévé elé három szelet hideg pizzával és egy doboz sörrel, bekapcsolta a rádiót, és elindított egy ZZ Top CDt is. Gondolkodnia kellett.

Valaki 5000 dollárt fizet neki hetente, és már hét hete csinálja. Ez megdöbbentő hír. Eltűnődött a pizzája felett. És nemcsak ez, hanem valaki Amerikából pénzeli. Harapott még egyet, ami tele volt sajttal, szalámival, csípős marhahússal, ajókával és tojással. Nem sok időt töltött Amerikában, és senkit nem ismert ott – aki csak úgy szeszélyesen dobálná őt önzetlenül adott dollárbankóival.

Egy másik gondolat hasított belé, de ezúttal nem a pénzzel kapcsolatban. A tévés vacsorákról szóló ZZ Top-számról egy pillanatra a pizza jutott eszébe, és hirtelen zavarodottsággal nézett rá. Sajt, szalámi, csípős marhahús, ajóka és tojás. Nem csoda, hogy rossz volt a gyomra egész nap. A másik három szeletet ette meg reggelire. Ez volt az a kombináció, amelynek, valószínűleg a világon egyedüliként, a rabja volt, és amiről néhány hónappal ezelőtt ünnepélyesen lemondott, mert a gyomra már nem tudott megküzdeni vele. Nem gondolta végig, amikor rátalált a hűtőben ma reggel, mert pontosan az a fajta dolog volt ez, amit az ember szívesen talál a hűtőben. Eszébe sem jutott végiggondolni, hogy ki rakta oda. De nem ő volt.

Lassan, megfontoltan kiemelte a félig megrágott részt a szájából. Nem hitt a pizzatündérben.

Kidobta a félig összerágott, nyúlós darabot, majd megvizsgálta a maradék két szeletet. Egyáltalán nem volt semmi szokatlan vagy gyanús rajtuk. Pontosan olyan pizza volt, amilyet rendszeresen szokott enni, amíg rá nem vette magát, hogy abbahagyja. Felhívta a helyi pizzériáját, és megkérdezte tőlük, hogy vett-e náluk valaki pizzát ezzel a különleges feltétkombinációval.

– Á, maga az a fickó, aki a gastriccianát szokta rendelni, nem igaz? – kérdezte a pizzaséf.

– A mit?

– Így hívjuk. Nem, öregem, higgye el nekem, soha senki nem vett még ebből a gyönyörű kombinációból.

Dirk némileg elégedetlen volt a beszélgetés egyes részeivel, de nem törődött vele. Elgondolkodva tette le a telefont. Úgy érezte, valami nagyon furcsa dolog történik, és nem tudta, mi az.

– Senki sem tud semmit.

A szavak megütötték a fülét, és felpillantott a tévére. Egy hevesen gesztikuláló kaliforniai, olyan hawaii ingben, amely akár nyomorjelzőként is funkcionálhatott volna, állt a ragyogó napfényben, és mint Dirk gyorsan kitalálta, a közeledő meteorral kapcsolatos kérdésekre válaszolt. A meteort Hasta la Vistának hívta.

– Hasta la Vista? – kérdezte a riporter, a BBC kaliforniai tudósítója.

– Ige'. Azért hívjuk Hasta la Vistának, mert amit csak eltalál, annak nagyjából búcsút mondhatunk.

A kaliforniai vigyorgott.

– Szóval, azt mondja, hogy el fog találni valamit.

– Azt mondom, hogy nem tudom. Senki sem tudja. – Hát, a NASA tudósai szerint...

– A NASA – mondta a kaliforniai derűsen – szart se tud. Nem tudják. Ha mi nem tudjuk, akkor hóttbiztos, hogy ők sem tudják. Itt, nálunk a Hasonlóság Műveknél, vannak a leggyilkosabb teljesítményű, párhuzamos számítógépek a földön, szóval, ha azt mondom, hogy nem tudjuk, tudom, miről beszélek. Tudjuk, hogy nem tudjuk, és tudjuk, hogy miért nem tudjuk. A NASA még ezt se tudja.

A következő hír szintén Kaliforniából érkezett, és egy Zöld Hajtás nevű lobbicsoportról szólt, amely rengeteg támogatást kapott. Programja szerint, és ez számos amerikai elrongyolódott lelkét megérintette, a Föld sokkal inkább képes ellátni saját magát, mint mi, ezért nem érdemes idegeskedni emiatt vagy visszafogni természetes viselkedésünket. – Dont worry! – szólt a szlogenjük, idézve egy népszerű dal címét. – Be happy!'

– Hatalmas lángnyelvek – gondolta magában Dirk, egy másik számot idézve.

– Ausztrál tudósok – mondta valaki a rádióban – kengurukat próbálnak beszélni tanítani. – Dirk úgy döntött, hogy leginkább egy kiadós alvásra van szüksége.

Reggel aztán a dolgok hirtelen csodálatosan érthetőnek és egyszerűnek tűntek. Nem tudta a választ semmire, de tudta,  mit kell tennie értük. Miután néhányszor felhívta a bankot, bizonyossá vált, hogy a pénz eredetének visszakeresése irgalmatlanul nehéz lesz, részben, mert önmagában is bonyolult dologról volt szó, részben, mert gyorsan világossá vált, hogy akárki is fizette neki a pénzeket, vette magának a fáradságot, hogy eltüntesse a nyomokat, de leginkább amiatt, mert a bankjának a devizaosztályán dolgozó férfinak farkastorka volt.

Az élet túl rövid, az idő túl gyönyörű, a világ pedig túl sok érdekes és izgalmas csapdát tartogatott. Dirk vitorlázni akart.

Az élet, szerette mondogatni magának, olyan, mint az óceán. Vagy átküzdi magát rajta az ember, mint egy motorcsónak, vagy követi a szeleket és az áramlatokat – más szóval vitorlázik. Megvolt a szél: valaki pénzelte. Feltételezhetően ez a valaki azért fizette, hogy megtegyen valamit, de hogy mit, azt elfelejtette megmondani. Ez persze az ügyfél szíve joga. De Dirk úgy érezte, hogy válaszolnia kell e nemes fizetési kényszerre, hogy tennie kellene valamit. De mit? Nos, ő magánnyomozó, a magánnyomozók pedig, ha megfizetik őket, akkor többnyire embereket követnek.

Ez tehát pofonegyszerű. Dirk követni fog valakit.

Ami azt jelentette, hogy most keresnie kell egy jó kis áramlatot: valakit, akit követhet. Nos, itt van az irodája ablaka, ami előtt egy egész világ hömpölyög odakint – vagy legalábbis jó néhány ember. Kiválaszt valakit. Remegni kezdett az izgalomtól, hogy végre elkezdődött a nyomozás, vagyis nyomban elkezdődik, amint a következő személy – nem, nem a következő, hanem az... ötödik személy befordul a sarkon, akit majd az utca túloldalán lát.

Azonnal megörült, hogy úgy döntött, beiktat egy rövid kis szellemi felkészítést. Szinte azonnal befordult a sarkon az egyes számú személy, egy dunnányi nő a kettes és hármas számú személyeket rángatva maga után – a gyerekeit, akiket minden lépésnél korholt és szidott. Dirk megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy nem ő lesz az.

Odaállt az ablaka mellé, csöndesen várakozva. Pár percig senki sem fordult be a sarkon. Dirk végignézte, amint a hatalmas asszonyság átrángatta a két gyerekét a szemközti újságárushoz, nyafogásuk ellenére, hogy haza akarnak menni tévét nézni. Egy-két perc múlva visszaráncigálta őket a napfényre, nyafogásuk ellenére, hogy fagylaltot akarnak és egy Dredd bírós képregényt.

Felfelé rángatta őket az úton, majd ismét csend ereszkedett a térre.

A tér háromszögletű volt, mert két utca itt találkozott éles szögben egymással. Dirk csak nemrégiben költözött az új irodájába – illetve neki új volt; maga az épület öreg volt s rozoga, és inkább csak megszokásból állt ott, semmint valamiféle belső szerkezeti integritás okán –, és sokkal jobban kedvelte a korábbinál, ami mérföldekre volt bárhonnan. A régi irodájában akár egy hétig is várhatott volna, hogy öt ember beforduljon a sarkon.

Megjelent a négyes számú is.

A négyes számú egy postás volt a kis kézikocsijával. Egy apró izzadságcsepp jelent meg Dirk homlokán, amikor kezdte felismerni, milyen rosszul sülhet el a terve.

És akkor ott volt az ötös számú.

Az ötös számú majdnem bedőlt a látómezejébe. Húszas éveinek végén járó, magas, vörösesszőke hajú férfi volt, fekete bőrdzsekiben. Miután befordult a sarkon, megtorpant, és egy pillanatig mozdulatlanul állt. Körbenézett, mintha félig várna valakit. Dirk megmozdult, amikor hirtelen befordult a sarkon a hatos számú.

A hatos számú egészen másfajta ajánlat volt: egy egész csinos kinézetű hölgy farmerben, rövid, sűrű fekete hajjal. Dirk káromkodott egyet magában, és azon gondolkozott, hogy titokban nem a hatosra gondolt-e az ötös helyett. De nem. A vállalkozás az vállalkozás, és rengeteg pénzt kapott. Tartozott annyival annak, aki a pénzt fizette, hogy ragaszkodik ahhoz az egyezséghez, amiben tulajdonképpen meg sem állapodtak. Az ötös számú még mindig ott állt reszketve az utcasarkon, és Dirk lesietett, hogy elkezdje a hajszát.

Amikor kinyitotta a repedezett bejárati ajtót, a négyes számúval futott össze, a postás a kézikocsijával, aki egy kisebb nyaláb levelet adott át neki. Dirk begyűrte őket a zsebébe, és kisietett az utcára a tavaszi napsütésbe.

Már jó régen nem követett senkit, és rá kellett jönnie, hogy kiesett a gyakorlatból. Olyan lelkesen iramodott zsákmánya után, hogy rájött, messze túl gyorsan megy, és kénytelen lesz elsétálni előtte. Ezt meg is tette, majd néhány zavart másodperc erejéig megállt, megfordult, és elkezdett visszafelé sétálni, amitől egyenesen beleszaladt a célszemélybe. Dirk annyira meghökkent, amikor rájött, hogy ténylegesen, fizikailag meglökte azt a személyt, akit lopva kellett volna megfigyelnie, hogy minden további gyanú elterelése érdekében felugrott egy arra közlekedő buszra, és elszáguldott lefelé a Rosebury Avenue-n.

Úgy érezte, ez nem volt egy sikeres kezdés. Néhány másodpercig csak ült a buszon, teljesen megdöbbenve saját alkalmatlanságától. Heti 5000 dollárt kap ezért. Legalábbis bizonyos értelemben. Arra lett figyelmes, hogy az emberek kissé furcsán néznek rá. De közel sem olyan furcsán, gondolta, mint ahogy akkor néznének rá, ha egy kicsit is sejtenék, mit is csinál valójában.

Megfordult az ülésén, és hátrasandított az útra, miközben azon töprengett, mi is lenne a következő jó lépés. Normális esetben, ha az ember követ valakit, az egyik gond az lehet, ha az illető váratlanul felugrik egy buszra, de ennél már csak az a bajosabb, ha az ember maga ugrik fel egyre. Talán az lenne a legjobb, ha leszállna és megpróbálná követni a nyomot, habár nem nagyon tudta elképzelni, hogy a csudába fog diszkréten viselkedni ezek után. A legközelebbi megállónál leugrott a buszról, és elkezdett felfelé gyalogolni a Rosebury Avenue-n. Mielőtt nagyon messzire jutott volna, észrevette a célszemélyt, amint jön lefelé az úton épp az ő irányába. Arra gondolt, hogy sikerült egy figyelemre méltóan segítőkész és együttműködő személyt választania, jobbat is, mint megérdemelné. Itt az ideje, hogy összeszedje magát, és egy kicsit körültekintőbb legyen. Éppen egy kisebb kávéház bejáratához ért, ezért gyorsan beugrott. A pultnál állva úgy tett, mintha a szendvicseket böngészné, míg csak úgy nem érezte, hogy a célszemély elhaladt.

A célszemély azonban nem haladt el. A célszemély besétált, és ott állt mögötte a pultnál. Dirk pánikszerűen rendelt egy tonhalas-kukoricás szendvicset, amit utált, és egy cappuccinót, ami különösen nem illett a halhoz, és sietve leült az egyik asztalkához. Bele akart temetkezni az újságjába, de nem volt nála, ezért be kellett érnie a postájával. Látványosan elmélyedt bennük. A szokásos felháborítóan nevetséges és elképesztően hurráoptimista típusú számlák. A különböző furcsa szórólapok, amelyeket magánnyomozók szoktak kapni – katalógusok tele olyan apró elektronikus ketyerékkel, amelyek csak egymás semlegesítésére szolgáltak; különös minőségű filmek vagy forradalmian újfajta, vékony szigszalagok reklámjai. Dirköt egyik sem érdekelte igazán, bár egy, a profi megfigyelési technikákról szóló, frissen kiadott könyv szórólapjánál megállt egy pillanatra. Összegyűrte és a földre hajította az egészet.

Az utolsó boríték egy újabb banküzenet volt. Bankja már régen felvette azt a szokást, hogy hetente megküldték őket, pusztán azért, hogy legyen valami értelmük. Még nem alkalmazkodtak új, fényes fizetőképességéhez, vagy csak nem bíztak benne. Valószínűleg még észre sem vették egyébként. Kibontotta a levelet, még mindig félig hitetlenkedve.

Igen. Újabb 3253 font 29 penny. Múlt pénteken. Hihetetlen. Megmagyarázhatatlan. De ott volt.

Volt azonban még valami szokatlan. Eltartott egy-két pillanatig, amíg észrevette, mert az egyik, profin képzett szemét a célszemélyen tartotta, aki vett egy kávét és egy fánkot, s egy köteg húszfontosból fizette ki.

Dirk levelének utolsó tétele egy készpénzfelvétel volt a bankkártyájával: 500 font. Tegnap. A levelet nyilván napzárta után küldték el tegnap, és rajta volt az aznapi összes tranzakció. Ez persze a modern számítógépes technológia egészen kiváló és hatékony és csodás megnyilvánulása volt, de a valóságban Dirk nem vett fel tegnap 500 fontot, sőt semmilyen más napon sem. Bizonyára ellopták a kártyáját. Az ördögbe! Idegesen halászta elő a pénztárcáját.

Nem. A kártyái megvoltak. Biztonságban.

Végiggondolta a dolgot. Nem tudott elképzelni olyat, hogy egy csaló ténylegesen pénzt tudott volna felvenni az eredeti kártya nélkül. Egy borzalmas, nyirkos érzés szorította hirtelen össze a gyomrát. Ezek az ő banküzenetei, amiket kapott, nemdebár? Ijedten ellenőrizte a dolgot. Igen. A neve, a címe, a számlaszáma. A többit még tegnap este ellenőrizte, többször is. Mindenképpen az ő levelei. De nem tűntek a saját pénzügyi műveleteinek, mindössze ennyiről volt szó.

Itt az ideje, hogy az aktuális munkára összpontosítson. Felnézett. A célszemély két asztallal odébb üldögélt, nyugodtan eszegette a sünjét, és a levegőbe bámult.

Néhány pillanattal később felállt, leporolt néhány morzsát a bőrdzsekijéről, sarkon fordult, és az ajtóhoz sétált. Megállt egy pillanatra, mintha azon tűnődne, merre is menjen, aztán kényelmesen sétálva elindult abba az irányba, amerre eredetileg haladt. Dirk becsúsztatta a postáját a zsebébe, és csendben követni kezdte.

Hamarosan elismerte, remek célszemélyt választott. A férfi vörösesszőke haja úgy világított a tavaszi napfényben, mint egy jelzőtűz, így amikor rövid időre elnyelte a tömeg, csak néhány másodperc kellett, hogy Dirk ismét felfedezze, amint komótosan andalog a járdán.

Dirk azon gondolkozott, mivel keresheti a kenyerét. Úgy tűnt, nem sok mindennel – vagy legalábbis ma nem. Egy kellemes séta Holbornon keresztül be a West Endbe. Bement néhány könyvesboltba fél órára (Dirk feljegyezte a címeket, amiket a célszemély megvizsgált), megállt egy (újabb) kávéra egy olasz kávézóban, ahol végigböngészte a The Stage egy példányát (ami valószínűleg megmagyarázta, miért van ennyi ideje arra, hogy könyvesboltokban és olasz kávézókban őgyelegjen), majd egy hosszabb, kényelmes séta át a Regent's Parkon és Camdenen keresztül, majd vissza Islingtonba – Dirk kezdte azt érezni, hogy ez az egész követősdi valójában egy zseniális dolog. Friss levegő, mozgás – olyan kicsattanóan egészségesnek érezte magát a nap végére, hogy amint belépett a bejárati ajtón – azaz inkább a bejárati polietilénlapon –, azonnal nyilvánvalóvá vált számára, hogy a kutya neve Kierkegaard.

5 . fejezet

A megoldások majdnem mindig abból az irányból érkeznek, amelyből a legkevésbé várná az ember, ami azt jelenti, hogy nem érdemes arrafelé nézni, mert nem onnan fog jönni.

Ezt a megfigyelését Dirk sokszor elmondta embereknek, és Kate-nek is megemlítette aznap este, amikor felhívta őt.

– Várj egy percet, várj egy percet, várj egy percet! – mondta, miközben megpróbált beszúrni egy mondatot Dirk monológjába, és igyekezett belekapaszkodni. – Azt akarod mondani...

– Azt akarom mondani, hogy annak a nőnek a néhai férje, aki elfelejtette a kutyája nevét, életrajzíró volt.

– De...

– És felteszem, tudtad, hogy az életrajzírók gyakran nevezik el a háziállataikat a témájuk után.

– Nem. Én...

– Ez azért van, hogy legyen kivel ordibálniuk, ha elegük lett. Órákat tölt az ember azzal, hogy átnyálazza magát valakin, aki az etikai vagy micsoda teleológiai felfüggesztéséről dumál, és ezért néha jól jön, ha az ember azt üvöltheti, hogy "Ó, fogd már be, Kierkegaard, az Isten szerelmére!". Innen a kutya neve.

– Dir...

– Néhány életrajzíró apró fadíszeket használ vagy egy cserepes virágot, de a legtöbbjük jobban szereti, ha ettől ugatni kezd a szerencsétlen. Visszacsatolás, tudod?! És ha már itt tartunk, jól érzem, hogy szeretnél egy megjegyzést tenni?

– Dirk, azt akarod mondani, hogy egész nap egy vadidegen embert követtél?

– Pontosan. És holnapra is ugyanezt tervezem. Ott fogok leselkedni nem messze a bejárati ajtajától korán reggel. Izé, legalábbis reggel. Nincs értelme korán odaérni. Színész.

– Ezért be is csukhatnak!

– Munkaköri kockázat. Kate, 5000 dollárt fizetnek nekem hetente. Ennyi pénzért akár...

– De nem egy vadidegen embert kell követni!

– Akárki is fizet nekem, ismeri a módszereimet. Én csak alkalmazom őket.

– Semmit sem tudsz arról az emberről, aki fizet neked.

– Ellenkezőleg, rengeteget tudok róla.

– Rendben. Hogy hívják?

– Frank.

– Milyen Frank?

– Gőzöm sincs. Nézd, nem tudom, hogy Franknek hívják-e. Ennek a férfinak – vagy nőnek – a nevének semmi köze az egészhez. A lényeg az, hogy valami problémája van. A probléma komoly, mert különben nem fizetne nekem ilyen jelentős összeget, hogy megoldjam. És a probléma definiálatlan, mert különben megmondaná, mi az. Akárki is az illető, tudja, ki vagyok, hol vagyok, és pontosan tudja, hogyan tud a legegyszerűbben elérni.

– Vagy egyszerűen csak a bank tévedett. Nehéz elhinni, tudom, de...

– Kate, te azt hiszed, összevissza fecsegek, de nem. Figyelj! Régen az emberek órákon át a tűzbe meredtek, ha gondolkodni akartak. Vagy a tengert nézték. A végtelen tánclépések és alakzatok sokkal messzebb hatolnak az elménkben, mint arra ésszel és logikával képesek volnánk. Tudod, a logika csak az általunk kreált premisszákból és feltételezésekből indulhat ki, ezért csak körbe-körbe haladunk, mint a felhúzható kisautók. Táncmintákra van szükségünk, hogy felemeljenek és elvigyenek bennünket, de manapság már nehezebb őket megtalálni. Nem bámulhatunk a radiátorba. Nem meredhetünk a tengerbe sem. Illetve igen, de tele van műanyag dobozokkal és használt óvszerekkel, ezért csak ülnénk ott és megőrülnénk. Mindössze a fehér zajba meredhetünk. Abba, amit néha információnak nevezünk, de ami valójában csak értelmetlen zagyvaság az éterben.

– De logika nélkül...

– A logika csak később jön. Így követjük visszafelé a nyomainkat. Így lehetünk bölcsek az esemény után. Az esemény előtt igenis idétlennek kell lenni.

– Á. Tehát ez az, amit most csinálsz.

– Igen. És egy problémát már meg is oldott. Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott volna, amíg rájövök, hogy azt a szerencsétlen kutyát Kierkegaardnak hívják. Minimális esélye volt annak, hogy a megfigyelt célszemélyem éppen egy Kierkegaard-életrajzot emelt le, amelyről felfedeztem, miután magam is megvizsgáltam, hogy az az ember írta, aki aztán levetette magát egy daruból, gumival a lábán.

– Ám a két esetnek semmi köze nem volt egymáshoz.

– Említettem már, hogy hiszek minden dolgok alapvető kapcsolatában? Azt hiszem, már említettem.

– ….

– Igen. És ez az, ami miatt most mennem kell, hogy megvizsgáljak néhányat a többi könyv közül is, ami után érdeklődött, mielőtt felkészülnék a holnapi expedícióra.

– ….

– Szinte hallom, amint rázod a fejed bánatodban és értetlenségedben. Nyugi! Minden szép folyamatosan csúszik ki a kezeim közül.

– Ha te mondod, Dirk. Ó, apropó, mit jelent az valójában, hogy "definiálatlan"?

– Nem tudom – mondta Dirk tömören –, de meg akarom tudni.

6. fejezet

Másnap reggel az idő annyira mocsok volt, hogy alig érdemelte meg a nevét, ezért Dirk elhatározta, hogy inkább Stanleynek fogja hívni.

Stanley nem egy jó kis felhőszakadás volt. Semmi baj sincs egy jó kis felhőszakadással, ami megtisztítja a levegőt. Stanley az a fajta dolog volt, amitől egy jó kis felhőszakadás megtisztítja a levegőt. Stanley fülledt volt, közeli és elnyomó jellegű volt, mint amikor egy nagydarab és izzadt ember nyomódik az emberhez a metróban. Stanley nem esett, ám elég gyakran rácsepegett az emberre.

Dirk kint állt a Stanleyben.

A színész már több mint egy órája várakoztatta, és Dirk kezdte bánni, hogy nem ragaszkodott a saját véleményéhez, miszerint a színészek sosem kelnek fel reggel. Ehelyett már 8:30kor elég izgatottan a színész lakása előtt termett, majd egy fa mögött állt egy órán keresztül.

Most már majdnem másfél órán keresztül. Volt egy kis izgalom, amikor egy motorbiciklis futár érkezett, és egy kis csomagot kézbesített, de nagyjából ez volt minden. Dirk körülbelül 20 méterre állt lesben a színész ajtajától.

A Motorbiciklis Futár Érkezése Incidens kissé meglepte. A színész nem tűnt különösebben vagyonosnak. Úgy tűnt, mintha karrierje inkább a még-mindig-ajtókon-kopogtatok fázisban lenne, nem pedig a motoros-hozza-a-szövegkönyveket szakaszban.

Az idő csigalassúsággal telt. Dirk kétszer kiolvasta azt a kisebb újságnyalábot, amit magával hozott, és számtalanszor ellenőrizte a pénztárcája és a zsebei tartalmát: a szokásos névjegykártya-gyűjtemény olyan emberektől, akikre nem is emlékezett, hogy találkoztak volna, azonosíthatatlan telefonszámok különböző papírdarabkákon, hitelkártyák, csekk-könyv, az út levele (hirtelen eszébe jutott, hogy egy másik kabátjában hagyta, amikor a célszemély hosszabb időre megállt egy utazási iroda kirakatánál tegnap), a fogkeféje (sosem utazott a fogkeféje nélkül, aminek az lett az eredménye, hogy teljesen használhatatlanná vált) és a notesza.

Még a horoszkópját is megnézte az egyik újságban, amit egy rossz hírű barátja írt, aki gátlástalanul Nagy Zaganza néven alkotott. Először más csillagjegyek szövegeit vizsgálta meg, csak hogy kitapogassa, milyen hangulatban is van NZ. Először úgy tűnt, nyugis. "Stratégiai gondolkodási képessége segítségére lesz, bár néhány kisebb nehézséget fog tapasztalni, amikor a Merkúr...", "Az elmúlt hetek próbára tették a türelmét, de új lehetőségek kerülnek majd napvilágra, amikor a Nap... , "Vigyázzon arra, nehogy mások kihasználják jó természetét. Határozottságára különösen szüksége lesz, amikor...". Unalmas, sivár ostobaság. Elolvasta saját horoszkópját is. "Ma találkozni fog egy háromtonnás, Desmond nevű orrszarvúval."

Dirk idegesen csapta le az újságot, és ebben a pillanatban az ajtó hirtelen kinyílt. A színész jelent meg határozott tekintettel. Egy kisebb bőröndöt, egy válltáskát és egy kabátot cipelt. Valami történt. Dirk rápillantott az órájára. Három perccel múlt tíz. Gyorsan felírta a noteszába. Pulzusa felgyorsult.

Egy taxi jött feléjük az úton. A színész leintette. A fenébe! Ilyen egyszerűen. Ki fog csúszni a markából. A színész bekászálódott a taxiba, és elhajtott az utcán Dirk mellett. Dirk utánafordult, és egy pillanatra elkapta a színész tekintetét a hátsó szélvédőn keresztül. Dirk reménytelenül nézett utána, majd felalá pislogott abban a hiú reményben, hogy hátha...

Majdnem a csodával határos módon hirtelen egy másik taxi tűnt fel az utca végén felé tartva. Dirk keze kivágódott, mire az megállt mellette.

– Kövesse azt a taxit! – kiáltotta Dirk, miközben bevágódott a hátsó ülésre.

– Má' húsz éve taxizok – mondta a sofőr, miközben besorolt a forgalomba. – Sose mondta még senki ezt nekem.

Dirk az ülés széléről nézte az előttük haladó taxit, amint az megpróbált áthatolni a londoni közlekedés lassan haldokló áradatán.

– Na, most lehet, hogy magának ez apróság, de azé' érdekes, nem?

– Micsoda? – kérdezte Dirk.

– Amikor csak azt látom a tévébe', hogy valaki beugrik egy taxiba, mindig aszondják "Kövesse azt a taxit!", nemiga'?

– Tényleg? Sosem vettem észre – jegyezte meg Dirk.

– Há' persze, hogy nem – felelte a sofőr. – Maga nem taxis. Hogy mit vesz észre, attól függ, ki maga. Ha taxis az ember, akkor tévézés közben különösen egy dologra figyel – folytatta a taxis –, a taxisokra. Hogy micsinálnak a taxisok. Érti?

– Ööö, igen – válaszolta Dirk.

– De a tévébe' igazából nem láccódnak a taxisok, tudja? Csak a hátsó ülésen lévő embereket mutatják. Mintha a taxisok nem is lennének érdekesek.

– Ööö, bizonyára – hebegte Dirk. – Izé, látja még a taxit, amit követnünk kéne?

– Naná, tapadok. Szóval, csak akkor látszik a sofőr, ha az utas mond neki valamit. És ha egy utas mond valamit a sofőrnek egy krimiben, akkor tudja, hogy az mindig micsoda?

– Hadd találjam ki – felelte Dirk. – Azt mondja: "Kövesse azt a taxit!"

– Pont ezt mondtam. Tehát, ha elhisszük azt, amit a tévében látunk, akkor egy taxis sem csinál mást – folytatta a taxis –, minthogy más taxisokat követ.

– Hmmm – mondta Dirk kétkedve.

– Amitől nagyon furcsán érzem ám magam, mivel én vagyok az a taxis, akit sosem kérnek arra, hogy más taxisokat kövessen. Amiből az a nyilvánvaló következtetés adódik, hogy én vagyok az a taxis, akit minden más taxis követ...

Dirk kilesett az ablakon, hogy lát-e másik taxit, amibe átszállhatna.

– Na, most nem azt mondom, hogy effektíve ez történik, de most már érti, hogyan juthat valaki erre a következtetésre, ugye? A média hatalma, nem-e?

– Egy egész sorozatot – felelte Dirk – csináltak a taxisofőrökről. Az volt a címe, ha jól emlékszem, hogy Taxi.

– Ige', de most nem arról beszélek, vagy igen? – vágott vissza a sofőr ellentmondást nem tűrő hangon. – A média hatalmáról beszélek, amellyel szelektíve torzítják a valóságot. Erről beszélek. Úgy értem, ha jobban belegondolunk, mindannyian a saját kis külön bejáratú valóságunkban élünk, nemigaz?, ha jobban belegondolunk.

– Hát, igen, azt hiszem, tulajdonképpen igaza van – egyezett bele Dirk kényelmetlenül.

– Úgy értem, ott vannak ezek a kenguruk, amiket meg akarnak tanítani beszélni. Mégis miről fogunk velük beszélgetni? Mit fogunk nekik majd mondani, he? "Na és, hogy ityeg a fityeg?" "Ó, remekül, igazán nem panaszkodhatok. Bár ez a zseb itt elöl kicsit zavar, mindig tele megy szöszökkel meg gemkapcsokkal." Ez így nem fog működni. Ezeknek a kenguruknak akkora agyuk van, mint egy mogyoró. Más világban élnek, tudja. Olyan lenne, mintha John Selwyn Gummerhez próbálnának beszélni. Érti, mire gondolok?

– Látja még a taxit, amit követünk?

– Tisztán. Valószínűleg ott leszünk előtte.

Dirk összevonta a szemöldökét.

– Hol leszünk előtte?

– Heathrow-n.

– Honnan a csudából tudja, hogy a Heathrow-ra megy?

– Bármelyik taxis kiszúrja, ha egy másik taxis a Heathrow-ra megy.

– Ezt hogy érti?

– Figyelje a jeleket. Oké, tehát vannak bizonyos nyilvánvaló dolgok, mint például ha az utasnak poggyásza van. Aztán ott van az útvonal, amerre mennek. Ez könnyű. De maga mondjuk azt mondja, lehet, hogy csak a barátait látogatja meg Hammersmithben. Erre csak azt tudom mondani, hogy az utas nem olyan stílusban szállt be a taxiba, mint aki csak a barátait látogatja meg Hammersmithben. Szóval, mire kell még figyelni? Hát, itt már taxisnak kell lenni ahhoz, hogy ezt tudja az ember. A taxis normális élete sok apró fuvarból áll erre-arra. Nem tudja az ember percről percre, hogy mi fog történni, milyen munka akad, milyen napja lesz. Csak cirkálunk körbe-körbe állandó készültségben. De ha akad egy utas Heathrow-ra, akkor hawaii. Tuti fuvar, király utas, vár az ember egy órácskát a sorban, aztán másik tuti fuvar vissza a városba. Akkor az egész délelőtt ki van pipálva. Egész máshogy vezet ilyenkor az ember. Külső sávban halad, a sarkokon is a gyorsabb sávban fordul. Látszik, hogy úti célja van. Megy valahová. Úgy hívjuk ezt, hogy a Heathrow-kör. Bármelyik taxis kiszúrja.

– Hmm – mondta Dirk. – Bámulatos.

– Hogy mit vesz észre, attól függ, ki maga.

– Véletlenül se tudná megmondani, melyik járattal megy, ugye? – kérdezte Dirk.

– Kinek gondol engem, barátom – csattant fel a sofőr –, valami istenverte magándetektívnek?

Dirk hátradőlt, és elgondolkodva bámult ki az ablakon.

7. fejezet

Biztosan létezik egy olyan kór, amitől az emberek így kezdenek beszélni, és a neve bizonyára valami olyasmi, hogy Felemelkedés Aktivált Szótaghangsúlyos Tünetegyüttes. Ez az a kór, ami körülbelül 3,333 méter magasan jelentkezik, és a magasság növekedésével egyre hangsúlyosabbá válik, ha ez jó szó az adott szövegösszefüggésben, míg csak teljes sületlenséggé nem laposodik nagyjából 11 500 méter magasan. Hatására máskülönben racionális emberek olyan dolgokat kezdenek el mondani, mint hogy "A kapitány kikapcsolta a biztonsági öv becsatolására figyelmeztető jelzést", mintha valaki ott ólálkodna a pilótafülke körül és próbálná megcáfolni, hogy a kapitány ilyen dolgot tett, vagy hogy ő nem is a kapitány, hanem egy imposztor, vagy hogy egy halom másodrendű vagy alábbvaló biztonságiöv-jelzés van a gépen, amivel a kapitány játszadozhatna.

A másik dolog, amin Dirk elgondolkodott, miközben hátradőlt az ülésében, az a véletlen egybeesés volt, miszerint nemcsak, hogy a repülőgépek külseje hasonlít a porszívók külsejéhez, hanem hogy a belsejüknek is ugyanolyan szaga van, mint a porszívók belsejének.

Elfogadott egy pohár pezsgőt az utaskísérőtől. Úgy érezte, a repülőgép személyzete által használt legtöbb szó, illetve a legtöbb mondat, amibe szokás szerint rendezték őket, olyan keményen pattogott, hogy megölte őket. Azok a fura hangsúlyok, amelyekkel az utaskísérők folyamatosan terrorizálták őket, olyanok voltak, mint az elektromos sokk, amellyel a szívinfarktusos áldozatokat szokták újraéleszteni.

Szóval. Milyen furcsa és bonyolult egy másfél óra is volt ez! Dirk még mindig egyáltalán nem volt benne biztos, hogy valahol valami nem romlott-e el rettenetesen, és most, hogy a kapitány kikapcsolta a biztonságiöv-jelzést, hajlott rá, hogy tegyen egy laza sétát a repülőn, és megkeresse a célszemélyt. De senki sem fog le- vagy felszállni a repülőgépre egy darabig, ezért valószínűleg bölcsebben tenné, ha egy óráig visszafogná magát. Vagy még tovább. Elvégre egy tizenegy órás út vár rájuk Los Angelesbe.

Nem számított rá, hogy ma még Chicagóba megy, és amikor a célszemély egyenesen az 1330-as chicagói járat bejelentkezőpultjához lépett, egy pillanatra megtántorodott. Azonban a fogadalom az fogadalom, ezért kis várakozást követően, miután megbizonyosodott róla, hogy a célszemély nem csak azért ment a check-in pulthoz, hogy megkérdezze, merre van a nyakkendőbolt, Dirk szórakozottan odalépett a jegypénztárhoz, és kiterítette a kártyáit.

Megittasodva új keletű fizetőképességétől, azért is a business classra foglalt helyet. Ismeretlen alkalmazója nyilvánvalóan vagyonos személy volt, aki nem fog fennakadni holmi jelentéktelen kiadások miatt. Mert mi történik, ha a célszemély is a business classon utazik? Dirk nem tudná figyelemmel kísérni a gép farkában lévő ülésről. Majdnem talált egy érvet amellett, hogy első osztályon utazzon, de ez nem lett volna, Dirk kelletlenül ismerte be magának, ésszerű.

Ám másfél órával a gép felszállása után Dirk kételkedni kezdett. Mint business class utast, nem engedték előre a gép orrába az első osztályra, de mindenhol máshol szabadon csatangolhatott. Akadálytalanul járkált fel s alá minden folyosón most már vagy harmadszor, lopva megfigyelt minden egyes vécéajtót, és sehol sem látta a célszemélyt. Visszament az üléséhez, és mérlegelte a lehetőségeket. A célszemély vagy az első osztályon utazik, vagy nincs a gépen.

Első osztály? Nem úgy nézett ki. A repülőjegy jó néhány havi lakbérébe kerülne a lakása alapján. De ki tudja? Lehet, hogy felfigyelt rá egy hollywoodi fejvadász rendező, aki befizette, hogy ugorjon át egy próbafelvétel erejéig. Nem lenne nehéz be surranni az első osztályra és gyorsan körülnézni, de bajosan menne feltűnés nélkül.

Nem lenne rajta a gépen? Dirk látta, amint az útlevél-ellenőrzés felé haladt, de volt egy pillanat, amikor hirtelen körbenézett, és Dirk gyorsan beugrott a könyvesboltba.

Pár másodperccel később, amikor Dirk kinézett, a célszemély már eltűnt – Dirk feltételezte, hogy az útlevél-ellenőrzésen túl. Dirk a megfelelő ideig még ott őgyelgett, vett néhány újságot meg könyvet, majd maga is áthaladt az útlevél-ellenőrzésen, be a váróterembe.

Nem lepte meg különösebben, hogy sehol sem látta a célszemélyt az indulási csarnokban: értelmetlen boltok, kávézók és társalgók csillogó labirintusa volt az egész, és Dirk úgy érezte, semmit sem nyerne vele, ha összevissza rohangálva próbálná megtalálni. Egyébként is elkerülhetetlenül ugyanabba az irányba terelik őket. Ugyanazon a gépen lesznek.

Nincs rajta a gépen? Dirk rezzenéstelenül ült. Jobban belegondolva be kellett ismernie, hogy utoljára akkor látta élőben a célszemélyt, mielőtt még az átesett volna az útlevél-ellenőrzésen, és minden más azon a feltételezésen alapult, hogy a célszemély azt fogja tenni, amit ő, Dirk, gondolta, hogy tenni fog. Ez pedig, döbbent rá, igencsak erős feltételezés volt. Hideg levegő szivárgott a nyakára a fölötte lévő fúvókából.

Tegnap amatőr módon felszállt egy buszra, miközben az emberét követte. Ma, úgy tűnt, akaratlanul felszállt egy Chicagóba tartó repülőgépre. Kezével megvakarta a szemöldökét, és őszintén feltette magának a kérdést, milyen magánnyomozó is ő valójában.

Odaintett egy utaskísérőt, és rendelt egy pohár whiskyt, majd olyan gyorsan döntötte le, mintha rettenetesen pocsék lenne. Egy idő után benyúlt a könyvekkel és újságokkal teli nejlonszatyrába. Akkor már el is ütheti az időt. Felsóhajtott. Kivett valamit a táskából, amire nem is emlékezett, hogy belerakta.

Egy futárcsomag volt, amit már felnyitottak. Homlokán a ráncok lassan közeledtek egymás felé, miközben kivette a csomag tartalmát. Egy könyv volt benne. Érdeklődve megfordította. Profi megfigyelési technikák volt a címe. Felismerte.

Kapott róla egy szórólapot a tegnapi postájával. Összegyűrte és a földre hajította. A könyv lapjai között összehajtva ott volt ugyanaz a szórólap, kisimítva és kilapítva. Nagyon rossz előérzettel Dirk lassan széthajtogatta. Furcsa mód ismerős kézírással, filccel ráfirkantva ez állt a papíron: "Bon Voyage!" Az utaskísérő odahajolt hozzá. – Hozhatok még egyet, uram? kérdezte.

8. fejezet

A nap magasan állt a messzi Csendes-óceán felett. Ragyogó nap volt, az ég kék és felhőtlen, a levegő, ha az ember szerette az égett szőnyeg illatát, tökéletes. Los Angeles. A város, ahová soha nem jutottam el.

Egy kocsi, egy kék, karcsú és kívánatos kabrió söpört át Beverly Hills nyugati részéből végig a, ha jól tudom, Sunset Boulevard bájos kanyarjai mentén. Bárki, aki látta ezt az autót, megkívánta volna. Nyilvánvalóan. Úgy tervezték, hogy az ember megkívánja. Ha kiderült volna, hogy az emberek mégsem kívánják annyira, a gyártók újra- és újratervezték volna egészen addig, amíg meg nem kívánták. A világ manapság tele van ilyen dolgokkal, s természetesen ezért van az, hogy mindenki a nélkülözés permanens állapotában van.

A kocsit egy nő vezette, és biztosan mondhatom, hogy elképesztően gyönyörű volt. Dús fekete haja kontyban, vezetés közben lobogott a meleg szélben. Elmondanám, hogy milyen ruhát viselt, de ruházatban nagyon rossz vagyok, és ha elkezdeném mondani, hogy ilyen Armani meg olyan hogyishívják Farhi, ösztönösen megéreznék, hogy csak vetítek, és mivel veszik maguknak a fáradságot, hogy elolvassák, amit írtam, igyekszem tisztelettel bánni a Nyájas Olvasóval, mégha alkalmanként, ámbátor barátságos és jóindulatú módon, hazudok is neki. Szóval csak annyit mondanék, hogy a ruhák, amelyeket viselt, pontosan azok a fajta ruhák voltak, amelyeket elképesztően csodálna egy olyan ember, aki messze többet tud nálam a ruházatról, és kékek voltak. Lehetetlenül magas pálmafák tornyosultak fölé, csöndes mexikóiak nyírtak lehetetlenül tökéletes pázsitokat.

Bel Air kapui suhantak el – mögöttük tökéletes házak tökéletes bokros kertekkel körülvéve. Pontosan ezeket a házakat láttam a tévében, és még én is, a szkeptikus és szarkasztikus vén róka, úgy éreztem, hogy nagyon-nagyon szeretném az egyiket megkapni. Szerencsére azoktól a dolgoktól, amiket olyan emberek mondanak egymásnak, akik ilyen házakban élnek, olyan nevetőgörcsöt szoktam kapni, hogy a tea rendszerint az orromon folyik ki, és így némileg megtörik a pillanat varázsa.

A karcsú, kívánatos, kék kabrió továbbsöpört. Egy egész halom villanyrendőr van, ha jól tudom, Bel Air és Brentwood határán, és miközben a kocsi közeledett feléjük, pirosra váltottak. Az autó megállt. A nő megrázta a fejét, és megigazította a napszemüvegét a tükörben. Eközben egy villámgyors mozdulatra lett figyelmes a tükörben, ahogy egy alacsony, barna alak lépett elő hangtalanul az út széléről, és a kocsi háta mögé osont. Egy pillanattal később már mellette is termett, és egy kis kézifegyvert szegezett a nő arcához. A kézifegyverekről még kevesebbet tudok, mint a ruhákról. Teljesen reménytelen lennék Los Angelesben. Nemcsak a ruházati ismereteim hiánya miatt nevetnének ki, hanem szánalmas tudatlanságom okán is, hogy nem tudok megkülönböztetni egy .38-as Magnumot egy Walther PPK-tól, sőt még, az Isten szerelmére, egy derringertől sem. Azt viszont tudom, hogy a pisztoly is kék volt, vagy legalábbis kékesfekete, és hogy a nő halálra rémült, hogy az a bal szemébe nézett nem egészen két és fél centiméteres lőtávolságból. A támadója a tudomására hozta, hogy a mostani pillanat kiváló alkalom lenne arra, hogy elhagyja az ülését és, nem, ne vigye magával a kocsi kulcsát, sőt meg se próbálja felkapni a táskáját, ami ott feküdt mellette az ülésen, hanem legyen nagyon nyugodt, mozogjon nagyon lassan, nagyon megfontoltan, és szálljon ki a kibaszott kocsiból.

A nő megpróbált nagyon nyugodt lenni, nagyon lassan és nagyon megfontoltan mozogni, de ebben megakadályozta az a tény, hogy megállíthatatlanul remegett a félelemtől, miközben a pisztoly ott táncolt az orra előtt két-három centire, mint egy nyár esti szúnyog. Ugyanakkor kiszállt a kibaszott kocsiból. Reszketve állt az út közepén, mialatt a tolvaj beugrott a helyére a kocsiba, győzelemittas kiáltással gázt adott, és villámgyorsan elhajtott a Sunset Boulevard-on, végig a hosszú kanyaron, majd eltűnt. A nő egy helyben forgott a sokkos tehetetlenség miatt. Világa váratlanul a feje tetejére állt, és kivetette magából, s most hirtelen Los Angeles legtehetetlenebb emberévé vált: gyalogos lett.

Megpróbált leinteni egy-két autót az úton, de azok udvariasan kikerülték. Az egyik egy nyitott tetejű Mustang volt, amiben hangosan szólt a rádió. Szeretném azt mondani, hogy a régi slágereket játszó állomásra volt hangolva, és a "How does it feeeeel? How does it feeeeeel?" bömbölt ebben a pillanatban, de még a fantáziának is vannak határai. Az állomás stimmelt, de a régi nóta, ami ekkor szólt, Blondie "Sunday Girl"-je volt, így még egy kicsit sem volt adekvát, mivel ez egy csütörtöki napon történt. Mit tehetett volna?

Egy újabb tökéletes bűntény. Egy újabb tökéletes nap az Angyalok Városában. És csak egy aprócska hazugság.

Bocsássanak meg!

9. fejezet

Ha van rondább épületegyüttes Angliában a Rantinguradalomnál, akkor még nem láttam. Bizonyára bujkál valahol, nem úgy, mint a Ranting-uradalom, amely több száz hektár dimbes-dombos földterület közepén terpeszkedik el. Az eredeti birtokhoz még további több száz hektár föld tartozott, ami Oxfordshire büszkesége volt, de többnemzedéknyi szifiliszes hülyeség és elbutulás a jelenlegi csonka állapotába taszították – hanyagul kezelt erdők, mezők és pázsitok, amelyek tele voltak szeméttel a különböző csődöt mondott pénzszerzési kísérletek eredményeképpen, amelyeket éppen akkor valaki jó ötletnek tartott: egy istenverte vásári búcsú, egy régebben elég gazdag állományú állatkert, és egy újabb keletű, kisebb high-tech ipari park, jelenlegi lakójával, egy bukdácsoló, számítógépes játékokat gyártó vállalattal, amelyet mára már amerikai anyavállalata is elhagyott, és a világon az egyetlen ilyen vállalat volt, amely veszteséget termelt. Ha egy több milliárd hordós olajmezőt találnának a Ranting-uradalom alatt, akkor többé-kevésbé garantálni lehetne, hogy néhány éven belül veszteséges lenne a kitermelése, és el kellene adni a családi ónkészletet, hogy működtetni lehessen. A családi ezüst természetesen már régen eltűnt, a család nagy részével együtt. Járványok, alkohol, kábítószer, szexuális eredetű gyengeelméjűség és hanyagul karbantartott járművek együttese kegyetlenül megtizedelte a Rantingok sorait, és majdnem az utolsó szálig el is törölte őket a föld színéről.

Mennyi családi történelmet szeretnének hallani? Akkor csak egy nagyon keveset. Maga az uradalom a tizenharmadik századból származik, vagy legalábbis egyes részei. Ezek azok a részek, amelyek egyedül megmaradtak az eredeti monostorból, amelyet néhány század erejéig kódexmásolók és pederaszták ájtatos rendje lakott. Ezután VIII. Henrik tette rá a kezét, és átadta egy John Ranting nevű arisztokrata pöcsnek némi látványos koronahű gazságért cserébe. Az leromboltatta, majd saját ízlése szerint újjáépíttette, ami valószínűleg elég tetszetős lehetett, tekintve, hogy a Tudor-kor építészei elég jól értették a dolgukat: masszív gerendák, gyönyörű vakolás, ólomüvegű ablakok, mindazok a dolgok, amiket manapság nagyra értékelünk, ám ennek a John Rantingnek a leszármazottai sajnos nem tették – különösen Sir Percy Ranting, a viktoriánus gumimágnás nem, aki az 1860-as években nagy részét lebontatta, és vadászlakként újraépíttette. Ezek a viktoriánus "vadászlakok" azért épültek, mert a kor elképesztően vagyonos kereskedői nem parádézhattak a tényleges péniszükkel nyilvánosan, ehelyett a végtelen, fenséges és ártatlan angol vidéki tájra erőltették rá erekcióikat. Hatalmas, hagymakupolás, vörös épületek óriási báltermekkel, lenyűgöző, íves lépcsősorokkal, s annyi tornyocskával és lőréssel ellátott oromzattal, mint egy rekreációs óvszer.

A tizenkilencedik század esztétikai értelemben katasztrofálisnak bizonyult a Ranting-uradalom számára, de rögtön utána, ripsz-ropsz, már jött is a huszadik, természetesen, s vele együtt az összes építészeti elmélet és kettős máz. A legfőbb kiegészítést a harmincas években egy hatalmas náci stílusú biliárdterem, a hatvanas években pedig egy úszómedence jelentette, amit narancssárga és bíborszínű csempékkel raktak ki, s amihez mostanra több csoportban élénk színű gombák tapadtak.

Mindezeket a különböző stílusokat egyfajta mindent átható nyirkosság, bomlás és az a tudat tartja össze, hogy ha egy közösségi érzelmű polgár megkísérelné felgyújtani az egész kócerájt, jóval azelőtt kialudna a tűz, hogy a tűzoltóbrigád megérkezne. Mi van még? Ó, igen. Kísértetek járnak.

Elég ebből a nyomorult épületből.

Körülbelül este fél tizenegykor, ami nagyjából megegyezik azzal az időponttal, amikor a Sunset Boulevard-on elrabolták a kocsit, egy kisebb kertkapu nyikorogva kinyílt. A birtokra vezető nagy vaskapukat éjszakára bezárták, ám az oldalkapu általában nyitva maradt. Az ijesztő hírnév, miszerint bajos és baljós hely, általában elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy elriassza a betolakodókat. A nagykapun egy régi táblán az állt: VIGYÁZZ! HARAPÓS KUTYA, ami alá valaki odavéste: "Miért éppen a kutyát emelik ki?".

Egy nagy kutya és egy kis ember surrant be az oldalkapun. Mindkettő határozottan sántított. A kutya a bal mellső lábára sántított, a férfi pedig a jobb lábára, illetve egészen pontosan nem is a jobb lábára, mert nem volt neki. Térd alatt hiányzott. Ehelyett a férfi egy falábra sántított, ami pontosan két és fél centivel volt hosszabb, mint a bal lába, és nemcsak megnehezítette a járást, hanem kész szenvedéssé tette.

Enyhe volt az éjszaka. A hold fenn volt az égen, vagy legalábbis a fele, de a legnagyobb részét eltakarták a felhők. A két árnyszerű alak összhangban sántított végig a kocsibehajtón, s távolról egy gyermek kötélen húzott kiskocsijának tűntek, néhány kerekében tengelyferdüléssel. A hosszabb úton mentek a házhoz. Ez egy kör alakú útvonalon kanyargott végig a birtokon, s közben elhaladt némelyik csődöt mondott vagy csőd közeli üzleti vállalkozás mellett.

A kutya nyüszített és morgott egy kicsit, amíg a gazdája mereven le nem hajolt és le nem kapcsolta róla a pórázt, mire a kutya örömében egy mélyet vakkantott, pár ugrásnyit előrelendült, majd folytatta bicegő vánszorgását összhangban a gazdájával, de most már jó két méterrel előtte. Időről időre hátrafordult, hogy ellenőrizze, a gazdája még mindig ott van-e, minden rendben van-e, és hogy semmi sem fog előugrani és megharapni őket.

Így haladván lassan maguk mögött hagytak egy nagy kanyart. A férfi az enyhe esti idő ellenére egy hosszú, sötét kabátba burkolózott. Pár perccel később elmentek az állatkert bejárata mellett, amely annyira megcsapolta a birtok korlátozott erőforrásait. Nagyon kevés állat maradt benne mára: néhány kecske, egy csirke és egy dél-amerikai vízidisznó, a világ legnagyobb rágcsálója. Pillanatnyilag volt még egy különleges vendég is az állatkertben, akit ideiglenesen szállásoltak el, amíg rendes lakhelye el nem készül a chatsfieldi állatkertben. Desmond – ez volt az állat neve – csak pár hete lakott még az új helyén, ám a jelenléte, nem meglepő módon, kisebb zavart keltett Little Ranting faluban.

Miközben a férfi és kutyája elhaladtak az állatkert bejárata mellett, egy pillanatra megálltak, majd visszafordultak, hogy újra megnézzék. Az alacsony fakapu, amit éjszaka ilyenkor már be kellett volna zárni, tárva-nyitva állt. A kutya nyüszített, és körbeszaglászott a földön, amit láthatólag kicsit összejárkáltak. A férfi odabicegett a nyitott kapuhoz, és bekémlelt a mögötte lévő sötétségbe. Az alacsony, elszórt épületek mindegyike sötétségbe burkolózott, kivéve egyetlen halvány fénysugarat, ami abban a kunyhóban pislákolt, amelyben Roy Hamison, Desmond chatsfieldi gondozója lakott. Sehol egy gyanús körülmény. Mozgásnak semmi nyoma. Akkor miért volt nyitva a kapu? Valószínűleg nem jelentett semmit. A legtöbb dolog, mondta volna a férfi, ha megkérdezték volna, valószínűleg nem jelent semmit. Mindazonáltal keményen magához rendelte a kutyát, és átsántikált a kapun, becsukva maguk mögött. Lassan, darabosan haladtak a kavicsos ösvényen az egyetlen fényforrás felé: Roy Hamison ideiglenes tartózkodási helyéhez.

A hely csendesnek tűnt.

A férfi keményen bedörömbölt az ajtón, majd hallgatózott. Semmi válasz. Ismét kopogott. Még mindig semmi. Kinyitotta az ajtót. Nem volt bezárva, de tulajdonképpen nem is volt rá ok. Miközben benyomult az apró, homályos előszobába, orrát furcsa szag ütötte meg. Egy állatkerti gondozó szállása pontosan az a fajta hely volt, ahol furcsa szagok széles és gazdag tárháza várja az embert, de nem feltétlenül ez a különleges, édeskés, émelyítő fajta. Hmmff. A kutya nagyon, nagyon halkan vakkantott egyet.

Az előszoba jobb oldalán volt egy ajtó, ami egyszerre volt forrása mind a kintről látható fénynek, mind a bent érezhető illatnak. Mégis, minden csendes volt. A férfi óvatosan benyitott.

Első pillantásra azt hitte, hogy a konyhaasztalon heverő alak halott, ám egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatot követően az könnyed, pergő horkolást hallatott.

A kutya ismét nyüszíteni kezdett, és idegesen körbeszaglászott a földön. A kutya méretéhez képest mindig szokatlanul idegesnek tűnt, és folyamatosan visszatekintgetett gazdájára megerősítésért. Sőt a kutya egészében szokatlan volt, bizonytalan fajtájú vagy fajták keveréke. Nagy volt és fekete, de a szőrzete borzas, a teste vézna és esetlen, viselkedése ingerült, nyugtalan, már-már teljesen neurotikus. Amikor csak megállt egy pillanatra, az újraindulás gyakran problémásnak tűnt számára, mintha nem nagyon emlékezne, hol is hagyta a lábait. Úgy nézett ki, mintha valami igen ronda dolog történt volna vele vagy történne a jövőben.

Az alvó gondozó tovább horkolt. Egy halom összegyűrt sörösdoboz hevert mellette, egy félig üres whiskysüveg, és néhány pohár. A hamutálban három spanglicsikk feküdt, körülötte szétszórva egy összetépett cigarettásdoboz darabjai, egy csomag cigarettapapír, és egy darab ezüstfólia a hagyományos módon feltekerve. A szag forrása. Roy láthatóan csapott egy görbe estét valakivel, és ez a valaki aztán láthatóan lelécelt. A látogató megpróbálta gyengéden megrázni a vállát, de mindhiába. Újra megpróbálta, de ezúttal a gondozó lassan oldalra csúszott, majd kellemetlen, nyáladzó kupacként a földre zuhant. A kutyát ez annyira megdöbbentette, hogy villámgyorsan a heverő mögé ugrott. Sajnos azonban a kutya nagyobb és nehezebb volt, mint a heverő, és ugrás közben hátradöntötte, mire az egyszerűen rádőlt. A kutya ismét felvonyított, egy pillanatra talpra állt a linóleumon, majd egy ugrással újra fedezékbe menekült egy kisebb kávézóasztal mögé, amitől az nyomban eltört. Miután már nem volt hová ugrania, a félelemtől reszketve egy sarokba kucorodott.

Gazdája elégedetten állapította meg, hogy Roy mindössze ideiglenes kémiai egyensúlytalanság állapotában leledzik, s nincs tényleges veszélyben, majd néhány megnyugtató szóval kicsalogatva a kutyáját ismét elment. Követték az ösvényt vissza a kapuhoz, kiléptek rajta a kocsibejáróra, majd bicegve folytatták útjukat vissza a főépület felé. A kocsibejárón mély nyomok éktelenkedtek.

Desmond hirtelen megzavarodott. Egy pillantás alatt minden, amit a világról addig szagolt, elmosódottá és furcsává vált. Körülötte villanó fények jelentek meg, de az nem zavarta. A fények nem igazán érdekelték. Villanás. És akkor mi van? De ez aztán tényleg különös volt. Azt mondta volna, hallucinál, leszámítva, hogy nem ismerte ezt a szót, illetve egyet sem. Még azt sem tudta, hogy a neve Desmond, de különösebben ez sem zavarta. A név csak egy hang volt, amit hallott, és nem volt meg neki az az erős, émelyítő, áporodott szaga, ami a létező dolgoknak. A hang nem kúszott fel a fejébe, és mondta azt, hogy vummm, mint ahogy a szagok. A szagok valósak voltak, a szagokban meg lehetett bízni.

Legalábbis eddig meg lehetett. De most úgy érezte, mintha az egész világ összedőlt volna a feje felett, és ez, nem tehetett róla, nagyon aggasztó dolog volt a világ részéről.

Vett egy nagy levegőt, hogy hatalmas testét kiegyensúlyozza. Több milliárd árulkodó apró molekulát lélegzett be orrlyukának érzékeny hártyáin keresztül. Illetve nem is voltak olyan árulkodóak. Az itteni szagok gonosz kis szagok voltak – lapos, poshadt és keserű szagok voltak, fanyar utóízzel, mintha valamit ronda dolgot égetnének. Semmi sem maradt a hatalmas, kiadós szagokból, a forró, füves levegőből és az egynapos trágyából, amely az emlékezetében kísértette, de legalább ezek a vacak kis helyi szagok segíthetnének megkapaszkodni és megállni a földön.

Nem segítettek.

Hhrrfraaah! Mostanra úgy tűnt neki, mintha két különböző és egymásnak tökéletesen ellentmondó világ lenne a fejében. Graaarfff! Mi volt ez? Hová lett a horizont?

Ez az. Ezért érezte úgy, hogy a világ felborult a feje felett. Ahol általában egy teljesen normális horizont volt, ott most nem volt látóhatár. Helyette még több világ volt. Sokkal több. Csak nyúlt, nyúlt és nyúlt egy furcsa, homályos messzeségbe. Desmond úgy érezte, hatalmas, szokatlan félelem árad szét a testében. Hirtelen ösztönösen megtámadott volna valamit, de az aggasztó bizonytalanságot nem lehet megtámadni. Majdnem felbotlott.

Vett még egy mély levegőt. Lassan pislantott egyet.

Haaarh! A világ új része eltűnt! Hol van? Hová tűnt? Megint itt van! Elmosódottan a helyére simult, és úgy érezte, megint fel akar billenni, de ezúttal képes volt gyorsabban kiegyensúlyozni magát. Hülye kis fények. Sok kis villanás. A világnak ez az új része – mi lehet ez? Bizonytalanul előrenézett bele, s hagyta, hogy elméje orrlyukai tapogatózzanak. Azok a fények kezdték zavarni. Behunyta a szemét, hogy a felfedezésre koncentrálhasson, de amikor megtette, az új világ eltűnt! Újra! Egy szédítő pillanatra elgondolkozott, hogy lehet-e valami összefüggés a két dolog között, ám a dolgok közötti logikai összefüggések felfedezése nem igazán volt Desmond erőssége. Abbahagyta. Ahogy ismét kinyitotta ráncos kis szemét, az ismeretlen új világ lassan kibontakozott az elméjében.

Keményebb világ volt ez, mint amelyiket már megszokta, ösvények és dombok világa. Az ösvények villa alakban elágaztak, elkanyarodtak, és völgyekké terebélyesedtek, a dombok magas hegyekké nőtték ki magukat. A távoli vidéket már teljesen uralták a gomolygó ködpárába burkolózott hatalmas hegygerincek és szédítő kanyonok. Szíve megtelt nyugtalansággal. Mint ahogy a dolgok közötti logikai összefüggések felfedezése nem volt Desmond erőssége, a hegymászás sem volt az.

Egy igen lapos és széles ösvény feküdt egyenesen előtte, de amikor teljes figyelmével odafordult, aggasztó dolgok kezdtek nyilvánvalóvá válni.

Valami ronda dolog feküdt előtte az ösvényen. Valami nagy és ronda. Ez a valami még nagyobb és rondább volt, kockáztatta meg Desmond, mint Desmond maga. Egy pillanatra ismét pislogott, és bosszantó módon még egyszer eltűnt az egész. Amikor újra összeállt a kép, elméje orrlyukában néhány másodperccel később a küszöbön álló katasztrófa érzése felerősödött.

Talán vihar ez?

Desmond általában nem bánta a viharokat, alig vette észre a villámlásokat, de ez a vihar zavarta. Nem volt felemelkedő, táncoló nehéz légörvény, csak szörnyen csapkodó fekete robbanások. Desmond kezdett nagyon megijedni. Hatalmas teste remegett és reszketett, s hirtelen futni kezdett. A furcsa új világ öszszetört, majd eltűnt. Úgy futott, mint egy teherautó. Átgázolt egy apró, gyenge fénykoszorún, és magával vitt egy rakás valamit, amiről nem tudta mi az, de rá tekeredett. Hangosan csörömpölt, és villant is kicsit, de Desmond egyenesen átgázolt rajta. Csak száguldott odakint, mint egy gőzmozdony, áttört egy vékony ajtót, talán még egy falat is, neki aztán mindegy volt. Kivágódott az éjszakába, s hatalmas lábaival kalapácsütésszerű lépésekkel döngette a földet.

Szanaszét szóródtak a dolgok róla. Kiáltoztak. Távoli, panaszos, riadt és reménytelen kiáltások szálltak fel a nyomában, de Desmond nem törődött velük. Csak egy kis éjszakai levegőt akart a tüdejébe szívni. Még ez az éjszakai levegő is, akármilyen poshadt és fanyar volt is, jólesett. Hűvös volt, és végigszaladt rajta és benne, amint rohant. Kemény úttest volt a lábai alatt, majd rövid ideig kerítésdarabok a nyaka körül, majd száraz, csenevész fű a döngő, mindent letaposó lábai alatt.

Már majdnem felért egy kisebb dombra. Egy igazi, földhalomra, nem valami félelmetes hallucinációra, ami az elméjében emelkedett, mint a közelgő halál. Csak egy domb, amit más, alacsony, lejtős dombok vettek körül. Az égen nem voltak felhők, de homályosnak és borongósnak tűnt. Desmondot nem érdekelték a csillagok. Nem lehetett őket megszagolni, de itt még látni is alig lehetett őket. Nem érdekelte a dolog, inkább jól felgyorsított lefelé a dombon, felébresztve néhány szunnyadó izmot, megmozgatva őket. Braaarrrm! Futás! Támadás! Roham! Bumm! Krach! Úgy tűnt, még több kerítésdarab van a nyaka körül, és hirtelen a mozgása kevésbé volt szabad, mint korábban, és tele lett mindenféle dolgokkal. Nehézkesen továbbdübörgött. Hirtelen tengernyi szétszóródó teremtmény között találta magát, akik sikítozni kezdtek, amikor hatalmas testével átvágtatott közöttük. A levegő megtelt kiáltások, ordítások és apró, csengő ütközések zajával. Vadító illatok lengték körül: az égő hús szagának hulláma, valami részegítő anyag mámorító fuvallata, pokolian édeskés pézsmaillat hatalmas löketei. Összezavarodott, és megpróbált látással azonosítani dolgokat. Nem nagyon bízott a látásában, nem sokat árult el számára. Mindössze annyit tudott megállapítani, ha villódzott vagy ólálkodott, vagy szaladt valami. Próbálta bemérni az ordibáló, rohangáló alakokat, majd meglátott egy nagy, homályos téglalap alakú fényforrást. Na, ez már valami. Sarkon fordult, és nekitámadt.

Bummm!

Ezenkívül ronda, nedves, viszketős érzések lepték el az egész horpaszát. Ez nem tetszett neki. Megbotlott, amikor betámolygott egy nagyobb szobába, és azonnal orrba vágta a fojtogató szaghullám, a kiáltozó zajok és villogó fények. Berontott a zavarodott, üvöltöző lények közé, akik ordítottak és visítoztak, majd teljesen megőrültek, és taposni kezdték egymást. Az egyikük rázuhant, és Desmondnak meg kellett ráznia a fejét, hogy megszabaduljon tőle. Egy újabb nagy csillogó téglalap volt előtte, és azon túl egy kisebb tér a földben, amely sápadt kék fénnyel csillogott. Desmond ismét előrelendült. Újabb csörömpölést lehetett hallani, amit egy újabb éles és aggasztó fájdalomhullám követett. Továbbvágtatott, és kint volt megint a szabad levegőn.

A földben lévő fény egy furcsa víztartály volt tele sikítozó lényekkel. Még sosem látott vizet így csillogni. És még több villanó fény volt előtte. Egyáltalán nem figyelt az apró fényekre. Sőt még a robbanó zajokra sem figyelt, amelyek a villanásokat követték. Bumm, bumm, és akkor mi van? De amire felfigyelt, az a hirtelen érezhető fanyar illat és a testében keletkező pontszerű fájdalmak. Egy virág nőtt a vállán, aztán még egy. A lába furán kezdett mozogni. Egy virág nőtt a horpaszában, ami nagyon szokatlannak és aggasztónak tűnt. Egy újabb virág nőtt a fején, és az egész világ fokozatosan egyre távolabbinak tűnt és egyre kevésbé fontosnak. Ordítani kezdett. Érezte, hogy elképesztően lassan előrebukik, majd fokozatosan meleg, sugárzó kékség hatalmas hullámai vették körül.

Miközben a világ egyre messzebb húzódott tőle, egy hadaró, hisztérikus hangot hallott, amint számára értelmetlen hangokat adott ki, s amelyek így szóltak:

– Hívjátok a mentősöket! Hívjátok a rendőrséget! Ne csak Malibuban, szóljatok a Los Angeles-i rendőrkapitányságnak is. Most! Mondjátok meg nekik, hogy hozzanak ide egy helikoptert! Halottak vannak és sebesültek! És mondjátok meg nekik... Nem tudom, hogy fogják fogadni, de mondjátok meg nekik, hogy egy döglött orrszarvú van a medencében.

10. fejezet

Habár mostanra már kínosan egyértelművé vált Dirk számára, hogy csak ő van a gép fedélzetén, a célszemély pedig nincs, s hogy hatezer-négyszáz kilométerrel és néhány ezer nagyon fontos fonttal letérítették a pályájáról egy gyerekesen egyszerű fortéllyal, ennek ellenére elhatározta, hogy végez még egy utolsó ellenőrzést. Megállt közvetlenül a kijárat mellett, amint elkezdtek kiszállni az O'Hare repülőtéren. Olyan feszülten figyelt, hogy alig hallotta meg a saját nevét a gép hangosbemondóján, amely a légitársaság információs pultjához irányította.

– Mr. Gently? – kérdezte vidáman a recepciós hölgy.

– Igen... – mondta Dirk óvatosan.

– Láthatnám az útlevelét, uram?

Dirk átadta neki. Lábujjhegyen egyensúlyozott, rosszat sejtve. – Parancsoljon, a jegye Albuquerque-be, uram.

– A micsodám?

– A jegye Albuquerque-be, uram.

– A jegyem hova?

– Albuquerque-be, uram.

– Albuquerque-be?

– Az új-mexikó állambeli Albuquerque-be, uram.

Dirk úgy nézett a felmutatott jegyre, mintha egy trükkös bűvészkellék lenne. – Ez honnan került elő? – kérdezte határozottan. Elvette, és a részleteket nézegette.

A hölgy egy hatalmas légitársasági mosolyt és egy hatalmas légitársasági vállrándítást mutatott be. – Ebből a nyomtatóból, azt hiszem. Csak úgy ontja ezeket a jegyeket.

– Mi áll a számítógépében?

– Csak annyi, hogy előre kifizetett jegy Mr. Dirk Gently részére az Új-Mexikó állambeli Albuquerque-be, utánvéttel. Nem számított rá, hogy ma még Albuquerque-be fog menni, uram?

– Arra számítottam, hogy olyan helyen fogok kikötni, amire nem számítottam, csak arra nem számítottam, hogy ez Albuquerque lesz, ennyi az egész.

– Remek célállomásnak tűnik, Mr. Gently. Kellemes utazást!

Kellemes is volt. Csak ült, és az elmúlt napok eseményein töprengett. Nem úgy rendezte őket elméletben, hogy bármi értelmük is lett volna, hanem apró, szuggesztív halmazokba kerültek. Egy meteor itt, fél macska ott, s az egész láthatatlan dollárok és váratlan repülőjegyek elektronikus fonalára felfűzve. Mielőtt leszálltak volna Chicagóban, önbizalma romokban hevert, de most ismét izgató bizsergést érzett magában. Volt valami vagy valaki, akivel kapcsolatba került, valami, amire egyedülálló módon rátalált, s ami most maga felé vonzotta. Az a tény, hogy halvány gőze sem volt, hogy kicsoda vagy micsoda az illető, már nem zavarta. Ott volt, rátalált, és az is megtalálta őt. Érezte a pulzusát. Az arca és neve is megjelenik majd, ha itt az ideje.

Az albuquerque-i reptéren egy darabig csendben álldogált a magas, festett gerendák alatt az ittas vezetéssel foglalkozó ügyvédek hirdetőtábláiról sötéten bámuló szempároktól körbevéve. Mélyeket lélegzett. Nyugodt volt, jól érezte magát, s készen állt találkozni a vadul csapkodó valószínűtlenségekkel, amelyek az atomok szintjén léteznek, a megismert világ unalmas felszíne alatt, és készen állt beszélni a nyelvüket. Kényelmesen odasétált a hosszú mozgólépcsőkhöz, és lassan ereszkedett alá, mint egy láthatatlan király.

Az embere már várt rá.

Azonnal kiszúrta – egy újabb fix pont a nyüzsgő reptéren. Nagydarab, kövér, izzadó figura fekete öltönyben, ami nem az ő mérete volt, az arca pedig, mint egy rosszul megterített asztal. A mozgólépcső aljától pár méterre állt, s közönyös, de bonyolult kifejezéssel tekintett felfelé. Direkt jó volt, hogy Dirk előre kiszúrta magának, mert a nála lévő táblán az állt, hogy D. JENTTRY, s ezt máskülönben aligha vette volna észre.

Dirk bemutatkozott. A férfi azt mondta, az ő neve Joe, és hogy elmegy a kocsiért. És ennyi volt, gondolta Dirk, visszazökkenve a valóságba.

A kocsi, egy kissé idősebb, fekete Cadillac cirkáló, odagördült a járda mellé, és tompán fénylett a reptéri világításban. Dirk elégedetten nézte, majd bemászott, és egy elégedett morgással elhelyezkedett a hátsó ülésen.

– Az ügyfél megmondta, hogy tetszeni fog magának – mondta Joe távoli hangon a vezetőfülkéből, miközben csöndesen kihajtott a batárral a reptéri kijárathoz. Dirk végignézett a feslett és kopott bársonyos kék kárpitozáson és az ablakról pattogzó műanyag árnyékoló filmrétegen. Bekapcsolta a tévét, de nem volt behangolva, csak a hangyákra, és az asztmás légkondicionáló olyan dohos levegőt zihált ki magából, ami egyáltalán nem volt kellemesebb a meleg esti sivatagi levegőnél, amiben hajtottak. Az ügyfél beletrafált.

– Az ügyfél – mondta Dirk, miközben a nagy zörgő autó felhajtott a városon átvezető, homályosan megvilágított autópályára. – Pontosan ki is az ügyfél?

– Egy ausztrál úriember, legalábbis annak hallatszott – válaszolta Joe. Elég magas és cincogó hangja volt.

– Ausztrál? – kérdezte Dirk, meglepődve.

– Igen, uram, ausztrál. Mint maga.

Dirk összevonta a szemöldökét. – Én Angliából jöttem mondta.

– De ausztrál, igaz?

– Miért éppen ausztrál?

– Ausztrál akcentusa van.

– Hát, nem igazán.

– Miért, hol van az a hely?

– Milyen hely? – kérdezte Dirk.

– Új-Zéland – felelte Joe. – Ausztrália Új-Zélandon van, nemigaz?

– Nos, nem egészen, de már kezdem érteni, mire is akar... illetve, azt akartam mondani, hogy már kezdem érteni, mire akar kilyukadni, de nem vagyok benne biztos, hogy így van.

– Na, de akkor melyik részéről jött Új-Zélandnak? – Nos, tulajdonképpen inkább Angliából jöttem.

– Az Új-Zélandon van?

– Csak bizonyos mértékig – válaszolta Dirk.

A kocsi észak felé tartott az autópályán Santa Fe felé. Varázslatos holdfény árasztotta el a puszta sivatagot. Az esti levegő csípős volt.

– Volt má' Santa Fében? – kérdezte Joe orrhangon.

– Nem – felelte Dirk. Feladta, hogy bármilyen értelmes beszélgetésbe elegyedjen, és azon kezdett gondolkodni, hogy szándékosan az e területen tapasztalható hiányosságai miatt választották-e ki. Dirk igyekezett mélyen elgondolkozni, de Joe folyamatosan fölrángatta a felszínre.

– Gyönyörű hely – mondta Joe. – Gyönyörű. Ha tönkre nem teszi a sok beköltöző kaliforniai. Californication, így hívják. Hö-hö. Tudja, hogy hívják?

– Californication? – kockáztatta meg Dirk.

– Fanta Se – felelte Joe. – Az összes hollywoodi menő átköltözik Kaliforniából. Tönkre teszik. Különösen a földrengés óta. Hallott a földrengésről?

– Nos, igen, ami azt illeti – válaszolta Dirk. – Benne volt a hírekben. Elég sokszor.

– Ige', nagy földrengés volt. És most az összes kaliforniai inkább kiköltözik ide. Santa Fébe. Tönkre teszik. Kaliforniaiak. Tudja, hogy hívják?

Dirk érezte, ahogy az egész beszélgetés megfordul, és újra nekitámad. Megpróbálta kivédeni.

– Szóval maga mindig is Santa Fében lakott? – kérdezte erőtlenül.

– Ó, ige' – felelte Joe. – Nos, majdnem mindig. Több mint egy éve már. Olyan, mintha mindig is itt laktam volna.

– És hol lakott korábban?

– Kaliforniában – felelte Joe. – Akkor költöztem ki, mikor a nővéremet meglőtték egy kocsiból. Van ilyen maguknál is ÚjZélandon?

– Nincs – mondta Dirk. – Új-Zélandon nincs ilyen, amennyi re tudom. De Londonban sincs, ahol én lakom. Nézze, sajnálom, ami a nővérével történt.

– Ige'. Állt egy utcasarkon a Melrose-on, néhány csávó arra hajtott egy Mercedesen, egy olyan újabb fajtában, tudja, a dupla fényezésűben, és bumm, meglőtték – 500 SEL, azt hiszem, az volt. Éjfélkék. Nagyon tuti. Bisztos elrabóták. Maguknál is van autórablás a régi jó Angliában?

– Autórablás?

– Amikor odamennek magához, és ellopják a kocsiját.

– Nem, de azért köszönöm, hogy megkérdezte. Vannak, akik megtisztítják az ember akarata ellenére a szélvédőjét, de, ööö...

 Joe megvetően felkiáltott.

– Tudja, az úgy van – magyarázta Dirk –, hogy Londonban minden további nélkül odamehetne valakihez az ember, és ellophatná a kocsiját, de nem tudna vele elhajtani.

– Valami jóféle biztonsági cucc?

– Nem, csak a közlekedés – felelte Dirk. – De, izé... a nővére – kérdezte aggódva. – Rendbe jött?

– Rendbe? – kiáltotta Joe. – Ha valakit meglőnek egy Kalasnyikovval, és az rendbe jön, akkor vissza fogják kérni a pénzüket. Hö-hö.

Dirk igyekezett együttérző hangokat hallatni, de képtelen volt rendesen megformálni őket. A kocsi kezdett lelassulni, ezért letekerte a pattogzó ablakot, hogy megnézze a sivatagi éjszakát.

Egy pillanatra egy elsuhanó közlekedési tábla villant fel a kocsi reflektorfényében.

– Álljon meg! – kiáltotta hirtelen Dirk.

Kihajolt az autó ablakán, és görcsösen nézett hátrafelé, miközben a kocsi fokozatosan lefékezett. A távolban egy közlekedési tábla homályos sziluettje ragyogott a holdfényben.

– Vissza tud tolatni? – kérdezte Dirk sürgetően. – Autópályán vagyunk! – tiltakozott Joe.

– Igen, igen – felelte Dirk. – De senki sincs mögöttünk. Üres az út. Csak néhány száz méter.

Magában morogva Joe rükvercbe kapcsolta az uszályt, és lassan visszatolattak az autópályán.

– Ezt csinálják Új-Zélandon, nemigaz? – nyöszörögte.

– Micsodát?

– Visszafelé vezetnek.

– Nem – felelte Dirk. – De tudom, mire gondol. Ugyanúgy, mint mi, britek, ők is az út másik oldalán vezetnek.

– Felteszem, így biztonságosabb – mondta Joe –, ha mindenki visszafelé vezet.

– Igen – felelte Dirk. – Sokkal biztonságosabb. – Azonnal kiugrott a kocsiból, amint az megállt.

A kocsi lámpafényében ragyogva, nyolcezer kilométerre Dirk rozoga clerkenwelli irodájától, egy négyzet alakú, sárga közlekedési tábla volt, amin az állt nagybetűkkel: VIHAROS SZÉL, és alatta kisebb betűkkel: ELŐFORDULHAT. A Hold magasan állt az égen.

– Joe! – kiáltotta Dirk a sofőrnek. – Ki tette ezt ide?

– Micsodát? – kérdezte Joe.

– Ezt a táblát? – felelte Dirk.

– Úgy érti, ezt a táblát? – kérdezte Joe.

– Igen! – kiáltotta Dirk. – "Viharos szél előfordulhat".

– Hát, felteszem – válaszolta Joe –, az Állami Autópálya-felügyelet.

– Micsoda? – kérdezte Dirk, ismét értetlenül.

– Az Állami Autópálya-felügyelet – ismételte meg Joe kissé meghökkenve. – Ott vannak mindenhol.

"Viharos szél előfordulhat"? – olvasta Dirk. – Úgy érti, ez csak egy szokásos közlekedési tábla?

– Hát, ige' – mondta Joe. – Csak annyit jelent, hogy itt kicsit szeles az idő. Tudja, a szél átjön a sivatagon. Kicsit megdobálhatja az embert. Különösen egy ilyenben.

Dirk pislogott. Hirtelen nagyon ostobának érezte magát. Azt gondolta, kissé merészen, hogy valaki direkt odafestette egy félbevágott macska nevét egy új-mexikói út melletti figyelmeztető táblára, külön az ő kedvéért. Ez abszurd lett volna. A kérdéses macskát nyilvánvalóan egy teljesen közönséges amerikai közlekedési tábla után nevezték el. Emlékeztette magát, hogy a paranoia a hosszú repülőutak okozta fáradtság és a whisky egyik szokványos mellékterméke.

Megnyugodva sétált vissza a kocsi felé. Majd megtorpant, és egy pillanatra elgondolkozott. Odament Joe ablakához és bekukucskált.

– Joe – mondta. – Maga éppen akkor lassított, amikor a táblához közeledtünk. Ezt szándékosan azért tette, hogy észrevegyem? – Remélte, hogy csak a whisky és a fáradtság beszél belőle.

– Ó, nem – felelte Joe. – Az orrszarvú miatt lassítottam.

11. fejezet

– Valószínűleg a fáradtságtól van – mondta Dirk. – Egy pillanatig azt hittem, hogy azt mondta, orrszarvú.

– Ige' – felelte Joe undorodva. – Korábban tartóztatott fel minket. Amikor elhagyta a repteret.

Dirk igyekezett végiggondolni a dolgot, mielőtt bármit is mond, amivel nevetségessé tehetné magát. Feltételezhetően van egy helyi futballcsapat vagy rockzenekar, amit Orrszarvúaknak hívnak. Biztosan. A reptérről jövet? Santa Fébe tartva? Meg kell kérdeznie.

– Pontosan milyen orrszarvúról is beszélünk?

– Nemtom. Nem vagyok olyan jó orrszarvúfajtákban – válaszolta Joe –, mint az akcentusokban. Ha akcentus lenne, akkor pontosan meg tudnám mondani, de mivel orrszarvúról van szó, csak annyit tudok mondani, hogy a nagy, szürke fajtából való, tudja, amelyiknek szarva is van. Irkuckból vagy valami ilyesmi helyrő'. Tudja, Portugáliából vagy valami ilyesmi.

– Úgy érti, Afrikából?

– Lehet, hogy Afrikából.

– És azt állítja, hogy ott megy előttünk az úton?

– Ühüm.

– Akkor nyomás utána – mondta Dirk. – Gyorsan. Visszamászott a kocsiba, és Joe ismét könnyedén felhajtott az autópályára. Dirk előremászott az utastér elejébe, és Joe válla fölött kukucskált, miközben a sivatagban hasítottak. Néhány perc múlva egy hatalmas teherautó alakja derengett fel a Cadillac reflektorfényében. Egy zöld, alacsony platójú kocsi volt, s egy nagydarab, szellős ládát kötöztek fel rá.

– Szóval. Akkor magát eléggé érdeklik az orrszarvúak – jegyezte meg Joe barátságosan.

– Nem különösebben – felelte Dirk. – Legalábbis ma reggelig nem, amíg el nem olvastam a horoszkópomat.

– Tényleg? Én ugyan nem hiszek bennük. Tudja, mi állt az enyémben ma reggel? Az, hogy gondolkozzak sokat és keményen a személyes és pénzügyi kilátásaimról. Nagyjából ugyanaz volt benne, ami tegnap is. Persze ez nagyjából az, amit mindennap csinálok, csak ülök a volánnál. Szóval lehet, hogy mégis jelent valamit. Mi állt a magáéban?

– Hogy találkozni fogok egy háromtonnás orrszarvúval, amit Desmondnak hívnak.

– Nyilván másfajta csillagokat látnak ott Új-Zélandon – felelte Joe. – Azt hallottam, cserének lesz – mondta Joe önzetlenül.

– Cserének?

– Ühüm.

– Mit cserélnek le?

– Korábbi orrszarvút.

– Hát igen, villanyégőt nehezen lehetne vele lecserélni, nem igaz? – felelte Dirk. – És mondja, mi történt a, izé, korábbi orrszarvúval?

– Meghalt.

– Micsoda tragédia. Hol? Az állatkertben?

– Egy bulin.

– Egy bulin? – Ühüm.

Dirk elgondolkozva harapott az ajkába. Volt egy elv, amit szeretett betartani, ha eszébe jutott: azaz sose tegyen fel kérdést, hacsak nem volt elég biztos abban, hogy a válasz kedvére való lesz. A másik ajkát is beharapta.

– Azt hiszem, megyek, és megnézzem magamnak – jelentette ki, és kimászott a kocsiból.

A nagy, sötétzöld teherautó leállt az út szélén. A teherautó oldalai nagyjából másfél méter magasak voltak, és egy nehéz, vízhatlan ponyvát kötöztek a hatalmas deszkaketrecre. A sofőr a vezetőfülke ajtajának dőlve cigarettázott. Egyértelműen azt gondolta, hogy ha egy háromtonnás orrszarvúra kell vigyáznia, akkor senki sem fog vitatkozni vele erről, de tévedett. A legelképesztőbb mennyiségű szidalom zúdult rá azoktól a sofőröktől, akik egyesével próbáltak elhaladni a teherautója mellett.

– Bunkók! – morogta magában a sofőr, amikor Dirk hanyagul odasétált hozzá, és maga is egy baráti cigire gyújtott. Egyébként éppen igyekezett leszokni, de taktikai célokra általában tartott egy csomagot a zsebében.

– Tudja, mit utálok? – kérdezte Dirk a teherautó vezetőjétől. – Azokat a kis táblákat a vezetőfülkékben, amelyeken az áll, "Köszönöm, hogy nem dohányzik!". Az nem zavar, ha az van rajtuk, "Kérem, ne dohányozzon!", vagy akár egyenesen az, hogy "Tilos a dohányzás!" De azokat a mesterkélt "Köszönöm, hogy nem dohányzik!" táblákat utálom. Az ember rögtön legszívesebben rágyújtana, és azt mondaná: "Nem kell megköszönni, nem akartam nem dohányozni".

A sofőr felnevetett.

– Messzire viszi ezt a vén páncélost? – kérdezte Dirk, mintha az egyik tapasztalt orrszarvúszállító sofőr beszélgetne a másikkal. Elismerőleg tekintett a teherautóra.

– Csak ide Malibuba – mondta a vezető. – Fel egészen a Topanga-kanyonban.

Dirk szakavatottan csettintett, mintha azt akarná mondani: "Ne gyere itt nekem a Topanga-kanyonnal, egyszer egy egész horda gnút kellett elvinnem egy mikrobusszal Cardiffba. Macera? Az macerás volt." Nagyot szívott a cigarettájából.

– Biztos nagy buli volt – jegyezte meg.

– Buli? – kérdezte a sofőr.

– Mindig is úgy találtam, hogy az orrszarvú nem egy bulizós típus – felelte Dirk. – Meg lehet próbálni, ha muszáj, de aztán kapaszkodjon az ember! – Dirk nézete szerint az egyenes kérdések gyanakvóvá teszik az embereket. Hatékonyabb volt teljes zöldséget beszélni, aztán hagyni, hogy az emberek kijavítsák.

– Hogy érti azt, hogy buli? – érdeklődött a sofőr.

– A buli, ahová a másik orrszarvút meghívták – válaszolta Dirk az orrát ütögetve –, amikor meghalt.

– Meghívták? – csodálkozott a sofőr a homlokát ráncolva. –  Nem mondanám, hogy effektíve meghívták a buliba.

Dirk érdeklődve felhúzta a szemöldökét.

– A hegyek közül rohant le, átgázolt a kerítésen, betört a házba az elhúzható üvegajtón, körbefordult párszor a nagyszobában, megsebesítve vagy tizenhét embert, kivágódott a hátsó kertbe, ahol valaki lelőtte, mire lassan beledőlt a medencébe, ami tele volt jobbára meztelen forgatókönyvírókkal, és magával sodort 25 kiló avokadómártást meg valamilyen polinéz gyümölcsmelange-ot.

Dirknek eltartott egy-két másodpercig, amíg megemésztette ezt az információt. Majd megkérdezte: – Kié volt a ház?

– Valami filmes fickóké. Állítólag pont az előző héten volt náluk Bruce Willis. Most meg ez.

– Elég keménynek tűnik az is, amin az öreg orrszarvú átment – felelte Dirk. – És most itt van még egy.

Részletek a Daily Nexusszal 2000. április 5-én készült interjúból

Hogyan érkezik Douglas Adams egy kávéra? Ha olyan lenne, mint a Montecitanok, akik a Pierre Lafond'sban állnak meg, akkor egy sportkocsiban érkezne, vagy luxusautóban, vagy egy luxussportkocsiban. A legegyszerűbb kávé a Pierre Lafond'sban 1,25 dollár, és "organikus pörkölt franciának" hívják. Pontosan olyan íze van, mint a McDonald'sos kávénak, vagy az organikus motorolajnak, nem mintha a sportkocsivezetőket ez érdekelné.

Többet vártam Adamstől, mint egy sportkocsi. Azt akartam, hogy egy űrhajóból ugorjon elő, ott vegye fel az alakját, vagy legalábbis gyalog jöjjön. Ez az a fickó, aki a Galaxis útikalauz stopposoknak-ot írta, és akinek sikerült Az Életet, a Világmindenséget meg Mindent sokkal szórakoztatóbbá tennie. Szóval azon gondolkoztam, hogyan is fog érkezni.

Fekete Mercedesszel.

Adams közel két méter magas, hatalmas, kerek szemekkel. Nem volt jó napja. A lánya beteg volt, és a délután 5-kor fogyasztott croissant volt az ebédje. Az élet azonban nem bánt rosszul a negyvenkilenc éves Adamsszel. Beutazta a világot, kilenc könyve 15 millió példányban kelt el, és a sokszor beharangozott Galaxis-filmet már készítik a Disneynél, és az Austin Powers rendezője jegyzi.

– A permanens film, amit már vagy húsz éve készítünk elő, és most éppen nagyon elő van készítve – mondta Adams. – De majd meglátjuk. Bárcsak sose akartam volna megfilmesíteni. Vagy tíz évet visszakapnék az életemből.

Több mint egy évtized után Adams ismét egy könyvön dolgozik.

– Volt egy pont, amikor egyszerűen tele lett vele a hócipőm. A könyveim általában kegyetlen tempóban használják el az ötleteimet – mesélte. – Egyáltalán sosem akartam regényíró lenni. Ezért úgy döntöttem, hogy fogom magam, és kipróbálok egy csomó más dolgot... Ennek az lett a következménye, hogy hatalmas ötlettartalékaim halmozódtak fel, és most attól rettegek, "Megtudom-e mindet valósítani a karrierem hátralévő részében, tekintve jelenlegi érkezési sebességüket?". A másik félelmem, természetesen, az írók permanens felhasználási gondja. Azt hiszem, jobban félek az írástól, mint a legtöbb író.

Az új opusz nem egy Galaxis-könyv – abból már van öt –, s nem is egy Dirk Gently-könyv, de "bárki felismerheti a stílus alapján, aki ismeri azokat a könyveket".

– Azóta számtalan történet fonala várja, hogy felvegyem, és könyvet írjak belőle. Az egyiknek azt a címet fogom adni, hogy A kétség lazaca, de még nem tudom, melyiknek.

1990-ben Adams Mark Carwardine zoológussal megírta az Utoljára látható című könyvét. Az egyik legkeresettebb könyve, és ez a kedvence. Adams – aki az elmúlt két évben már Santa Barbarában lakott – ma a helyi állami egyetemen (UCSB) erről a könyvéről fog beszélni.

– Az ország nagy részén vállalok ilyen beszélgetéseket mondta Adams. – Szóval nagyon szerettem volna itt is vállalni egyet, csak hogy jelezzem, "Helló, itt vagyok!"

Adams rengeteg beszédet tart, általában nagyvállalatoknak a legmodernebb technológiákról.

– Igazából sokkal jobban szeretem ezt a dolgot, amit általában csak egyetemeken lehet csinálni, mert humoros, és a nagyvállalatok nem különösebben szeretnek hallani a veszélyeztetett állatvilág védelméről – világított rá. – A veszélyeztetett állatvilág nem a legjobb befektetés.

Az Utoljára látható egy újságcikként indult, amit a World Wildlife Fundnak írt. Az Alap elküldte Adamset Madagaszkárra, ahol találkozott Carwardine-nal. Adams egy veszélyeztetett éjszakai makifajtáról, az aye-aye-ról írt, ami úgy néz ki, mint egy denevér, egy majom és egy nagyon meglepett kisbaba keresztezése.

– Abban az időben úgy tudták, hogy összesen nagyjából tizenöten vannak. Azóta találtak még néhányat, szóval már nem annyira veszélyeztetett, csak nagyon, nagyon, nagyon veszélyeztetett – mesélte Adams. – Az egész egyszerűen varázslatos volt.

Annyira varázslatos, hogy Adams és Carwardine azzal töltötték a következő évet, hogy körbeutazták a Földet, és olyan veszélyeztetett állatokat kerestek fel, mint a röpképtelen kakapó papagáj Új-Zélandon vagy a folyami delfin Kínában. Az utolsó húsz delfin akkor tűnik majd el, amikor a kínai kormány befejezi a Három-szurdok Gátat, és elpusztítja a delfin életfeltételeit.

– Kétségbeejtő az egész, nemcsak azért, mert egy újabb fajt veszítünk el annak minden tragédiájával együtt, hanem mert érthetetlen, miért kell még mindig építeni ezeket a kicseszett gátakat – suttogta Adams meglepően erőteljes brit megfogalmazásban. – Nemcsak, hogy környezeti és társadalmi katasztrófát okoznak, hanem nagyon kevés kivétellel egyik sem teljesíti azt a célt, amiért eredetileg tervezték. Ott van az Amazonas azon része, amit eliszaposítottak. Mi erre a reakció? Újabb nyolcvanat építenek. Kész agyrém! Biztos hódgén van bennünk vagy valami... Elképesztő ez a gátépítési mánia, lehet, hogy ezt meg kéne vizsgáltatni, és el kellene távolíttatni az emberi természetből. Lehet, hogy az Emberi Gén Program majd be tudja azonosítani a hód/gátépítő gént, és akkor ki tudják bicskázni.

A Galaxis útikalauz stopposoknak-ban csillagközi buldózerek rombolták le a Földet és az emberiséget. Egy egészen másfajta buldózer pusztította el bolygónk valaha élt legsikeresebb faját. Hatvanötmillió évvel ezelőtt egy 10 kilométer széles aszteroida csapódott a Yucatán-félszigetbe, s nyomában egy 160 kilométer széles kráter, valamint forró pára- és porfelhő keletkezett. A dinoszauruszoknak nagyjából befellegzett.

– Erősen foglalkoztat a gondolat, hogy ennek az üstökösnek a becsapódása az egyetlen ok, aminek létezésünket köszönhetjük – mondta Adams. – Valószínűleg a legdrámaibb esemény volt, ami valaha történt a világban, és minden bizonnyal a legdrámaibb volt a mi életünkben, amennyiben lehetővé tette a létezésünket, noha senki sem láthatta.

A dinoszauruszölő kövek a klasszikus fizika tárgykörébe tartoznak. Az újabb fizika Adams számára egy kicsit idegen terepnek számít, annak az embernek, aki azt írta, hogy a válasz Az Élet, a Világmindenség meg Minden kérdésére 42. Egy számítógép jött rá a válaszra, és Adams azt állítja, hogy a számítógépek mindent megváltoztatnak.

– Most, hogy megépítettük a számítógépeket, először szoba nagyságúakat készítettünk, aztán asztal nagyságúakat, majd bőröndben és zsebben elférőket, hamarosan pedig olyan sok lesz belőle, mint a por – lehet szórni a számítógépeket mindenfelé. Környezetünk fokozatosan sokkal érzékenyebbé és fejlettebbé válik, és oly módon fogunk élni, amit jelenünk embereként nagyon nehéz megérteni – ecsetelte Adams. – Gondolom, a hatéves lányom már sokkal jobban fogja kezelni a dolgot.

Adams sok mindent kipróbált már, a rádiózástól kezdve a televíziózáson át a számítógépes játékok tervezéséig. Nem mindegyik működött.

– Ezek az élet apró tanulóleckéi – mondta. – Tudja, mi az a tanulólecke? A tanulólecke azon dolgok egyike, amelyik azt mondja: "Látod, mit csináltál? Na, ezt ne csináld!"

– Most, hogy letettem arról, hogy én legyek az utolsó ezermester-polihisztor-filozófuskirály, azt hiszem, jobban járok, ha egyszerűen leülök, és a megfelelő sorrendben leírok százezer szót.

Adams "lassan és kínkeservesen" ír.

– Az emberek úgy képzelik, hogy elmélyülten ülök egy szobában, és nagy gondolatokat írok le – mesélte. – De leginkább pánikkal telve ülök egy szobában, és abban reménykedem, hogy még nem állítottak őrt az ajtóm elé.

Adams a következő években, mielőtt felnő a lánya, valószínűleg írni fog.

– Azt hiszem, megvárom, amíg a hormonjai működésbe lépnek, és akkor lelépek, mint akit puskából lőttek ki – magyarázta. – Amikor tizenhárom éves lesz, megyek és készítek egy nagy tévés dokumentumsorozatot (ez már eddig is szóba került), és csak akkor megyek haza, ha már civilizálttá vált.

Az interjú akkor ért véget, amikor Adams mobilja megcsörrent a belső zsebében. A másik zsebében volt egy kis összehajtogatott vászondarab, piros szegéllyel és egy zsiráffal. Úgy tűnt, a kislányáé. Feleségének és a kislányának aznap este kellett volna Londonba repülniük, de a kislányának begyulladt a füle. Sajnos, elég komoly a dolog.

Itt volt az ideje, hogy Adams bemásszon a fekete Mercedesébe, és hazamenjen meglátogatni a gyereket.

És így is tett.

Az interjút készítette Brendan Buhler, Artsweek

Epilógus

Gyászoljuk Douglas Adamst, akit legtöbben a Galaxis útikalauz stopposoknak szerzőjeként ismernek, s aki szombaton, negyvenkilenc éves korában szívinfarktusban halt meg.

Ez nem nekrológ; lesz még rá elég idő. Nem is elismerés vagy egy ragyogó élet megfontolt számvetése, de nem is dicsérő beszéd. Ez egy keserves sirató, amely túl korán íródott ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen, túl korán, hogy alaposan átgondolt legyen. Douglas, nem halhattál meg!

Egy napsütötte májusi péntek reggel, tíz perccel hét után kikászálódtam az ágyból, s mint mindig, bekapcsoltam az emailt. A szokásos félkövérrel szedett, kék fejlécek kerültek elő, a legtöbb szemét, némelyiket vártam is, a tekintetem figyelmetlenül követi őket a lap aljáig. Douglas Adams neve üti meg a szememet és elmosolyodok. Ez legalább megnevettet majd. Aztán a klasszikus duplázás, felállok a képernyő elől.

Mi is állt pontosan a fejlécben? Douglas Adams néhány órával ezelőtt szívinfarktusban meghalt. Ekkor a másik klisé, a szavak villognak a szemem előtt.

Ez biztos csak valami vicc. Biztos egy másik Douglas Adamsről van szó. Ez túlságosan nevetséges, hogy igaz legyen. Még biztos alszom. Kinyitom az üzenetet egy jól ismert német szoftvertervezőtől. Ez nem vicc, teljesen ébren vagyok. És ez az a Douglas Adams – sajnos. Hirtelen szívinfarktust kapott a konditeremben Santa Barbarában. "Man, man, man, man oh man", fejeződik be az üzenet. És tényleg, micsoda ember! Hatalmas egy ember, biztosan közelebb van a két méterhez, mint a 180 centihez, széles váll, és nem görnyedt meg, mint néhány nagyon magas ember, aki kényelmetlennek érzi a magasságát. De nem is hencegett vele azzal a macsó kivagyisággal, amely ijesztő lehet egy nagy emberben. Nem kért sűrűn bocsánatot a magassága miatt, de nem is fitogtatta. Része volt a saját magára irányuló poénnak.

Korunk egyik kiemelkedő szelleme volt, fejlett humorérzéke az irodalom és a tudomány elmélyült és egyesített ismeretén alapult, amelyek nekem is szívszerelmeim. És ő mutatott be a feleségemnek – a negyvenedik születésnapján.

Pontosan egyidősek voltak, együtt dolgoztak a Dr. Whosorozaton. Szóljak neki most, vagy hagyjam aludni még egy kicsit, mielőtt tönkreteszem a napját? Douglas kezdeményezte az együttlétünket, és visszatérő módon része maradt annak. Meg kell neki mondanom.

Douglas és én úgy találkoztunk, hogy küldtem neki egy önkéntelen rajongói levelet – azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, hogy ilyet írtam. Imádtam a Galaxis útikalauz stopposoknak-ot. Ezután olvastam a Dirk Gently holisztikus nyomozóirodáját.

Amint befejeztem, visszalapoztam az első oldalra, és ismét. elolvastam – az egyetlen alkalom, hogy ilyet tettem, és ezt meg is írtam neki. Válaszában azt írta, hogy ő meg az én könyveimért rajong, és meghívott a londoni házába. Ritkán találkoztam rokonszenvesebb elmével. Nyilván tudtam, hogy vicces lesz. Amit nem tudtam, az az volt, hogy tudományosan mennyire művelt. Kitalálhattam volna, mert a Galaxis számtalan poénját nem is értheti az ember, ha nem elég mély a természettudományos műveltsége. És a modern elektronikus technológiában igazi profi volt. Magunk között sokat beszélgettünk a tudományról, sőt nyilvánosan is irodalmi fesztiválokon, a rádióban vagy a televízióban. És ő lett a gurum minden technikai problémával kapcsolatban. Ahelyett, hogy egy nyugati parti angol nyelven, pocsékul megírt érthetetlen kézikönyvvel bajlódtam volna, inkább átlőttem egy e-mailt Douglasnek. Gyakran pár percen belül válaszolt, akár Londonban volt, akár Santa Barbarában, akár a világ valamelyik hotelszobájában. Szemben a profi segélykérő vonalak legtöbb alkalmazottjával, Douglas pontosan megértette a problémámat, pontosan tudta, miért jelent problémát, és mindig készen állt a megoldással, s azt világosan és szórakoztatóan magyarázta el. Gyakori levélváltásunk csordultig volt irodalmi és tudományos poénokkal, valamint érzelemmel teli, keserédes apró megjegyzésekkel. Technikaimádata mindenen átragyogott, de az abszurd iránti túláradó érzékenysége is. Az egész világ egy nagy Monty Python-jelenet volt, és az emberi ostobaság ugyanolyan komikus volt a világ szilikonvölgyeiben, mint bárhol másutt.

Saját magán is ugyanolyan jóízűen nevetett. Például az alkotói válsággal való hősies küzdelmein ("Imádom a határidőket. Imádom azt a suhanó hangot, ahogy elhúznak mellettem."), amikor a legenda szerint a kiadója és az ügynöke bezárta őt egy hotelszobába, ahol nem volt telefon, és semmi mást nem tehetett, csak írhatott, és kizárólag felügyelettel engedték ki sétálni. Ha a lelkesedése elszaladt vele, és egy biológiai elméletet túl sajátos módon fejlesztett tovább, mint amit szakmai szkepticizmusom megengedett volna, romboló érveimre adott reakciója mindig inkább szellemesen önironikus volt, semmint őszintén csüggedő. És megpróbálta még egyszer.

Saját viccein is nevetett, amit a jó komikusoknak elvileg nem szabad, de ő olyan bájosan csinálta, hogy a viccek még szellemesebbé váltak. Finoman tudott tréfálkozni, anélkül, hogy megsebzett volna valakit. Nem személyeket vett célba, hanem abszurd ötleteiket. Annak a hiú önteltségnek az illusztrációjaként, hogy a világegyetem bizonyára eleve nekünk rendeltetett, hiszen olyan kényelmesen be tudunk rendezkedni benne, csodálatosan szellemesen utánzott egy pocsolyát, amely gond nélkül elfért egy mélyedésben, hiszen a mélyedés csodálatos módon pontosan ugyanolyan alakú volt, mint a pocsolya. Vagy ott van az a parabola, amelyet határtalan élvezettel mesélt, s amelynek erkölcsi tanulsága minden további magyarázat nélkül világossá vált: egy ember nem értette, hogyan működik a televízió, és meg volt győződve, hogy rengeteg kis ember van a dobozban, és nagyon gyorsan változtatják a képeket. Egy mérnök elmagyarázta neki az elektromágneses spektrum magas frekvenciájú modulációját, az adó- és a vevőkészülékeket, az erősítőket és a katódsugárcsöveket és a foszforeszkáló ernyő előtt vízszintesen és függőlegesen mozgó vonalakat. A férfi figyelmesen végighallgatta a mérnököt a magyarázat minden lépésénél bólintva. A végén elégedettnek mondta magát. Most már valóban értette, hogyan működik a televízió. "De mibe fogadjunk, hogy akkor is van bent néhány kis ember?"

A tudomány elveszített egy barátot, az irodalom elveszített egy ragyogó elmét, a hegyi gorilla és a fekete orrszarvú elveszített egy hős védelmezőt (egyszer megmászta a Kilimandzsárót egy orrszarvú jelmezben, hogy pénzt szerezzen az orrszarvú szarvának értelmetlen kereskedelmével szembeni küzdelemhez), az Apple Computers pedig elveszítette legékesszólóbb támogatóját. Én pedig elveszítettem egy pótolhatatlan intellektuális társat és az egyik legkedvesebb és legviccesebb embert, akit valaha is ismertem. Azon a napon, amikor Douglas meghalt, hivatalosan is kaptam egy kisebb jó hírt, ami felvidította volna. Nem volt szabad elmondanom senkinek azokban a hetekben, amikor titokban tudomást szereztem róla, és most, amikor lehetne, már túl késő.

Süt a nap, az élet megy tovább, szakítsd le a napot meg az összes ilyen frázist.

A mai napon ültetnünk kell egy fát: egy Douglas-fenyőt, magasat, szép szálat, örökzöldet. Erre nem ez az év megfelelő szakasza, de majd összeszedjük magunkat.

Irány az arborétum!

Richard Dawkinsnak a Guardian 2001. május 14-i számában megjelent írása

(Richard Dawkins az Oxfordi Egyetemen a tudomány népszerűsítésének és nyilvános megértésének Charles Simonyiösztöndíjas professzora)

***

Douglas Noel Adams

1952-2001

A gyászszertartás rendje

Schübler korálok – J. S. Bach

A Pásztor búcsúja a Krisztus gyermekkorából – Hector Berlioz

Anthony Hurst tiszteletes templomi köszöntőbeszéde

a St. Martin-in-the-Fields nevében

Bevezető és nyitó imádság, Stephen Coles

JOHNNY BROCK

Három királyok Perzsa földről – Peter Cornelius

ED VICTOR

Szemeim már látták az Úr eljövetelének dicsőségét Hagyományos amerikai dallam és szöveg alapján,

Julia Ward Howe

MARK CARWARDINE

Gone Dancing – Robbie McIntosh

Te Fovemus – The Chameleon Arts Chorus (P. Wickens)

JAMES THRIFT, SUE ADAMS, JANE GARNIER

Rockstar – Margo Buchanan

Hálaadási imádságok – Stephen Coles

Holding On – Gary Brooker

Wish You Were Here – David Gilmour

RICHÁRD DAWKINS

A Föld szépségére – zene Conrad Kocher, szöveg

Folliott S. Pierpoint

ROBBIE STAMP

Uergnügte Ruh, beliebte Seelenlust a 170. kantátából –

J. S. Bach Ária

Contented rest, beloved heart's desire,

You are not found in the sins o f hell,

But only in heavenly concord;

You alone fortify the feeble heart.

Contented rest, beloved heart's desire,

There fore nono but the gi fts o f virtue

Shall have their abode in my heart.

SIMON JONES

Minden szentnek, aki munkájából megpihent Zene R. Vaughan Williams, szöveg William W. How

ANTHONY HURST TISZTELETES ÁLDÁSA

J. S. Bach orgonamuzsikája: G-dúr fantázia

C-dúr prelúdium és fúga Olasz concerto

A szerkesztő köszönetnyilvánítása

Douglasnek, aki nélkül egyikünk sem élvezhetné ezen oldalak jótékony örömeit; hiányzol;

Jane Belsonnak, Douglas hőn szeretett feleségének, akinek hite és támogatása alapozta meg e könyvet;

Ed Victornak, Douglas régi jó ügynökének és bizalmas barátjának, akinek a vállalkozás iránti elkötelezettsége félresöpört minden akadályt;

Sophie Austinnak, Douglas felbecsülhetetlen asszisztensének, akinek közvetlen hozzájárulása a könyvhöz nélkülözhetetlennek bizonyult;

Chris Ogle-nak, Douglas közeli barátjának, akinek számítógépes tudása, Douglas gondolatmenetének, jelszavainak ismerete, és a jártassága Douglas négy számítógépen megvalósított iratrendezési módszerében lehetővé tette, hogy Chris összeállítson egy mesterkópiát Douglas összes munkájáról, ami nélkül ez a könyv nem létezhetne;

Robbie Stampnek, Douglas jó barátjának és üzlettársának, aki emlékeztetett rá, hogy Douglas már kialakította e könyv szerkezetét;

Shaye Areheartnak és Linda Loewenthalnak a Harmony Books kiadónál, akik először avattak be ebbe a projektbe, és Bruces Harrisnek, Chip Gibsonnak, Andrew Martinnak, Hilary Bassnek, és Tina Constable-nek, akik kiadták és szerették Douglast; az egyesült királyságbeli Peter Straussnak és Nicky Hursellnek értékes szerkesztői javaslataikért;

Mike J. Simpsonnak, Douglas Adams hivatalos rajongóklubja, a ZZ9 korábbi elnökének, akinek nagylelkűsége, valamint Douglas életének és munkásságának enciklopédikus ismerete felbecsülhetetlen forrás volt;

Patrick Hunnicuttnak, aki az észak-karolinai Chapel Hillben segítette munkámat, valamint Lizzie Kremernek, Maggie Philipsnek és Linda Vannek Ed Victor irodájában;

A különböző újságoknak, magazinoknak, e-kiadványoknak, íróknak és Douglas barátainak, akik oly nagylelkűen bocsátották rendelkezésemre munkáikat, hiszen azok kapcsolatban voltak Douglas munkáival;

Isabelnek, élettársamnak;

Fiaimnak, Samnek és Williamnek, akik mint az olvasók új generációja falták Douglas könyveit;

Douglas minden olvasójának: mint tudják, a szeretet kölcsönös volt – és még mindig az.

Ha további információra kíváncsi Douglas Adamsszel vagy műveivel kapcsolatban, látogassa meg a hivatalos www.douglasadams.com internetes címet.

Ha szeretne csatlakozni az 1980-ban alapított ZZ9 Plurális Z Alfához, a hivatalos Galaxis útikalauz stopposoknak Társasághoz, akkor a rajongók által működtetett klub részleteivel kapcsolatban keresse fel a www.zz9.org internetes címet.

Douglas Adams az alábbi két jótékonysági szervezetnek volt a támogatója: Dian Fossey Gorilla Alap (www.gorillas.org) és az Orrszarvúk Megmentéséért Alapítvány (www.savetherhino.org).

[1]         A Cambridge Footlights (Cambridge-i Rivalda) híres egyetemi színpad, ahol számos brit színész és komikus kezdte pályáját, többek közt a Monty Python csapat is, lásd még később (a ford.).

[2]       A DNS angol rövidítése.

[3]       Lefordíthatatlan szójáték: az y betű angol neve wye (ejtsd: váj), amelynek kiejtése azonos a why (miért) szó ejtésével. A why not jelentése, természetesen: miért ne(m) (a ford. megj.).

[4]         A The Meaning of Liff (Az Éllet értelme) és folytatása, a The Deeper Meaning of Liff (Az Éllet mélyebb értelme) John Lloyd és Douglas Adams közösen írott könyvei.

[5]       Ez társadalmilag helytelen. A teaöntés társadalmilag helyes módja az, hogy a tejet a tea után öntjük bele a csészébe. A társadalmi helyességnek hagyományosan semmi köze a józan észhez, a logikához vagy a fizikához. Valójában Angliában általában társadalmilag helytelennek tartják, ha az ember ismer dolgokat vagy gondolkodik. Jó ezt észben tartani esetleges látogatások alkalmával.

[6]       Ez a rész Ifjú Zaphod Beeblebrox nagy kalandja, avagy jobb ma két fej, mint holnap ez az írás címmel jelent meg a Möbius Science Fiction sorozat keretében kiadott kötetben (Douglas Adams: Viszlát, és kösz a halakat!, N&N Kiadó, Budapest, 1997). A fordítást a kiadó engedélyével – a cím kivételével változtatás nélkül átvettük (a ford.).