/ Language: Hungary / Genre:antique

A megperzselt fa

Dymphna Cusack


Dymphna Cusack

A MEGPERZSELT FA

Dymphna Cusack: The Half-burnt Tree

© Dymphna Cusack, 1969

Fordította: Kardoss Tilda

1

A fiú még akkor is ott volt, amikor a nap lebukott. Valahányszor a hullám púpjára emelte surf-boardját, láthatta fejének sötét sziluettjét az égre rajzolódni. Egész délután ott volt, és őt figyelte. Káromkodott, mint ahogy akkor káromkodott, amikor deszkájával először próbált a zátonyon túlra jutni.

Ha nem leskelődne ott folyton az a kölyök, senki sem tudná és senki sem törődne azzal, hogy ő itt kinn, a tengeren csak arra a pillanatra vár, amikor a hullám a tajtékzó vízből kiemelkedő csorba sziklához vágja.

– Ne próbálkozzék errefelé – mondta neki egy idevalósi ember, amikor az öbölbe vezető ösvényen bukdácsoló kocsija csomagtartóján meglátta a deszkát –, a bombora gyilkolni szokott.

Ekkor támadt az az ötlete, hogy a tenger által szerzi meg magának a könnyű és gyors halált.

Ahogy az öbölből lepillantott, bizonyosnak látszott, hogy senkinek sem sikerülne élve kimenekülni a sziklás szigetecske és a parti szirtek között tomboló bősz kavargásból. De ő újra meg újra fölmerült belőle. Újra és újra nekivágott deszkáján a hömpölygő tengerárnak a bomborán túl, és várt. Azt mondják, mindig a hetedik hullám a legmagasabb. Ez lehetne az, ami számára mindennek a véget vet.

De nem ment könnyen. A sok gyakorlástól térdei önkénytelenül követték a deszka mozgását, karjai akaratlanul oldal lendültek, teste megtartotta egyensúlyát, lába tévedhetetlenül irányította a deszkát az örvénylésen át. Megfeszülve, lélegzetét visszafojtva, a mennydörgő vízzel együtt siklott át minden egyes alkalommal a zátonyon, majd a vízzel együtt az öbölbe sodródott. Olyan volt ez, mint valami tudathasadás: az agya, a szíve, az akarata a halált kívánta, ugyanakkor, mintegy párhuzamosan testében ellenállt a csontok, az izomzat, a hús és az idegek gépies együttműködése. Jóllehet agya a megsemmisülést áhította, a szívizmok ütemesen pumpálták a vért az erekbe, az izmok parancsoltak az inaknak, az idegek helyükön voltak, s mindez együttműködött a veszély pillanatában. Kétségbeejtő bizonyossággal kezdett rájönni, hogy ha csak véletlenül nem bukik fejjel előre, egyenest neki a szikláknak, a teste akaratától függetlenül mindvégig küzdeni fog életben maradásáért. Ami csak egy ütés össze nem zúzza az agyvelejét, és meg nem állítja a szívét, egyre nagyobb gyakorlatra fog szert tenni, s egyre ügyesebben fogja legyőzni a kiválasztott gyilkos hullámot. Meg akart halni. A teste élni akart. Ennyi az egész. De hát hogyan lehet rábírni a testet, hogy elfogadja az ész döntését?

Nemsokára késő lesz. Az árapály megfordul. Teljes dagálynál a sziklák nem látszanak a rejtett zátony fölött, csak egy kis bugyborékolás, hogy egy-egy hullámveréssel zöld fallá növekedjék, amely aztán olajosan terül szét a parton.

A nap sugárkévéje nagy felhőtömeg mögül fénylett elő a távoli hegyek fölött. Hullámtarajok táncoltak a csillogó víz felületén. A kezére fel-felfröccsenő kristálytiszta víz szivárványló csöppekben hullt vissza.

A több hónapi kórházi tétlenségben kipihent friss teste didergett a sós levegőtől, a hideg permettől. Most újra élő test volt; mert nem volt az attól a naptól fogva, hogy a napalm fáklyát gyújtott felőle a dzsungelben. Az új bőr bizsergett. A szeme még alig szabadult meg a sötét szemüvegtől, s a haldokló ragyogás vakította. A fény és szín beléje égett, de nem világított, hanem kínt okozott. Üres volt a világ az alkonyfényben, csak a sistergő hullámverés, csak a sirályvijjogás töltötte be.

Látta, hogy csap föl a víz messze kint, meredeken, fenyegetően. Igen, ez lesz az: az utolsó hullám, minden hullámok utolsója. Fölajzva várta, nedves bőre borzongott a szélben, izmai megfeszültek – fölkészülve nézett szembe a tengerárral. Didergő karjait kényszerítette, hogy a hömpölyögni kezdő hullám felé evezzenek, amely habzó tarajával a többi hullám fölé tornyosult, amint közeledett.

Megfordította a deszkát. És még most, a lemenő nap utolsó sugarainál is látta a fiú fejét a szikla pereme fölött. A fene egye meg, ott lapul és leskelődik, ahogy a varjú figyeli a halódó bárányt. Nem akart tanút ehhez az utolsó lovagláshoz, amellyel a rázúduló hullámon a bomborához csapódik, nem akart megmenekülni, nem akart föltámadni: össze akart zúzódni a sziklán, hogy legyen már vége mindennek.

Egyik térdére ereszkedett, a másik maga alá hajlította; hirtelen elszoruló lélegzettel látta meg a fölcsapó hullám visszaömlő vizén keresztül az éles sziklákat. Most nem vétheti el! Térdei megint a surf-board mozgását követték. Karjai ívben lendültek. Teste egyensúlyba került. Teljes magasságában fölegyenesedett, és a győzelem érzésétől szédülten siklott át a zátony fölött.

– Gyerünk! – biztatta magát. – Előrehajolni! Gyerünk! Legyünk túl rajta mindörökre.

Ezúttal az akarata erősebbnek bizonyult a húsnál. A deszka lemerült, egy szempillantásig függőlegesen lógott, aztán nekivágódott a sziklának. Egész testében megrázta az összeütközés csattanása. Majd az utána nyomuló hullám az örvénylő vízzel együtt átlódította a bomborán. A víz elnyelte, lehúzta, lenyomta egészen a kavicsos fenekéig, az ellenáramlat földobta, és újra megpörgette a sistergő habokban.

A homok csikorgott a térde alatt, ahogy összezúzva, kimerülten feküdt messze fönt az öbölben, arcát a karjára hajtva, s érezte, hogy a visszahúzódó víz a lábát nyaldossa. Balsikere miatti keserűsége valami olyan érzéssel vegyült, aminek nem tudott nevet adni.

2

Valahányszor a férfi surf-boardjával megnyergelt egy hullámot, a fiú úgy visszafojtotta a lélegzetét, hogy szinte fájt. Ez a férfi éppúgy lovagolt a hullámokon, ahogy az ő apja szokott. Hosszú, vékony testük a fényben mintha azonos lett volna. Még a bőrük színe közti különbség sem zavarta. Fájdalmasan közelinek, meghittnek érezte a surf-boardján kitárulkozó férfit. Valahányszor kiegyenesedett, a gyomrát mintha összemarkolták volna. Hátha valóban az apja ez az ember... Talán a baleset az oka, hogy a bőre olyan furcsán többszínű...

De nem. Az ő apja sosem lovagolná meg a bomborát. Amilyen jól ismeri a hullámverését, sosem vállalkozna ilyen őrültségre. Ez az idegen ott vagy őrült, vagy nincs tudatában a veszélynek. Pedig eléggé kell ismernie. Csakis olyasvalaki jöhet ide újra meg újra, hogy a zátony fölötti hullámokon lovagoljon, aki mindent tud, amit erről tudni kell, és csakis egy őrült.

Apja mindezt még kisfiúként megtanulta, amikor itt élt a parton. Ez még azelőtt volt, hogy Grumpy és az egész törzs elhagyta a tenger melletti ősi földet, mert a kormány a fehéreknek szánta, és ha a fehérek akarnak valamit, az őslakók mehetnek.

Apa nem felejtett el semmit. Mindenfélét mesélt neki a tengerről, amikor az állattenyésztő farmról megszöktek és letáboroztak egy öbölnél, ahol nem voltak mások, csak őslakók, akik segítettek nekik. Apa megmutatta neki azt is, hol használhatja a surf-boardot, és milyen helyeket kell elkerülnie: mert az mutatja, hol rejtőznek sziklák. Ő sosem menne ki olyan helyre, ahol apály idején a bomborát elárulja krokodilfogainak töredezett vonala. De még dagálykor is észre lehet venni a víz alatt.

Hirtelen megint rászorította kezét a gyomrára, amikor az a férfi föltérdelt és kihúzta magát, hogy elkapja a király-hullámot, amely szörnyen magasnak, szörnyen meredeknek látszott, ahogy közelgett. A fiú a fogát csikorgatta, amint a férfi a hullám szívásától előbukkanó sziklacsúcs fölött egyensúlyozott. Keze a homokba fúródott, amint a surf-board élesen átbukott a tajtékos ajak fölött, és lezuhant a zátony túloldalán. Most biztosan vége annak az embernek. Ám az mint egy parittyából kipattant, átrepült a bomborán, és csak szállt, szállt az örvénylő habokon át, le a sekély vízig, ahol arccal karjára borulva elterült.

A fiú figyelte, ahogy lassan talpra emelkedik, vállára veszi a törött deszkát, és imbolyogva elindul a homokban a kocsija felé.

Eleinte szinte bizonyosra vette, hogy az apja. Egész nap abban a reményben ácsorgott ott, hogy ő az. Most már tudta, hogy nem.

Fázva, éhesen és csalódottan elindult az öböl mentén, szívében súlyosabb teherrel, mint valaha.

3

Az asszony az ajtóban állt és lezárni készült éjszakára a postahivatalt. A tenger ezüst-kéken csillogott a nap utolsó sugaraiban, az öböl sárgabarack szívben fénylett. Sirályok csapata szárnyalt lassan a tenger felé, a szigethez, ahol fészkeltek. Rajtuk kívül üres volt a világ.

Akkor megint meglátta a hullám tetején azt a sötét alakot, amint fölemelkedett és egyensúlyozott.

Amióta a fiú tegnap délután fölhívta rá a figyelmét, tétlen pillanataiban többször is az ajtóhoz lépett, hogy lássa az idegen párbaját a bomborával. Órákon át tartott az őrült dráma. Újból és újból ugyanaz a szertartás, ami innét távolról tébolyult haláltáncnak tetszett.

Mint egy bajnok, úgy lovagolt a hullámokon (látott már ilyet a televízióban): föltérdelt a deszkára, s ahogy dagadt a hullám, kiegyenesedett, karjait egy balett-táncos kecsességével tárta szét, deszkáját a zátonyt jelző örvénylés felé irányítva, amelytől a Tíz Mérföld öböl minden halásza rettegett.

Ám ez a férfi minden egyes alkalommal, újra és újra átsiklatta rajta a deszkáját, aztán fejét karján pihentetve elnyújtózott a visszavonuló vízben, mint aki erőt gyűjt az újabb kísérletre, majd ismét nekivágott a harsogó hullámverésnek, amely mindig keresztbe fut a tengerszorosban, s amint túljutott rajta, felegyenesedett a deszkán, és a mély vízbe terelte, ahol szüntelenül robajlottak a hullámok.

A férfiak manapság nem normálisak, mindig valami új szenzációt hajszolnak, valami új kockázatot, mintha az élet nem volna egymagában is eléggé kockázatos. Gyanította, hogy ez is egyike azoknak az őrült fickóknak, akik a világbajnokságra áhítoznak. Ami ezt a fajta versenyt illeti, szerencséje lehet, ha egyáltalán túléli az edzést. Szabályos őrültség megmérkőzni a bomborával. Nincs ember a part mentén, bármilyen ügyes is, aki megkísértené.

Föllélegzett, amikor a távoli alak lesiklott a fehér vízesésben, és becsukta az ajtót. Egyáltalán nem az ő dolga, ha megöli magát. A fene egye meg, amiért pont ezt az öblöt választotta.

Bereteszelte az ajtót, lelakatolta a hivatali rész redőnyét, és ellenőrizte a páncélszekrényt – nem mintha veszély fenyegette volna, de vannak bizonyos postahivatali szabályok, és minthogy ez egyben a volt szerepét is betöltötte, az óvintézkedés mindkettőre érvényes. Végképp fölöslegesen. Egy esetleges rablás inkább kellemes élményt jelentene az egyhangú napokban; egyébként nehezen tudna elképzelni bárkit is, aki kirabolná ezt a voltot: a helybeli lakosok apró közszükségleti cikkeit, vagy akár a postahivatal korlátozott bélyeg- és postautalvány állományát. A páncélszekrényben kevés pénz volt ahhoz, hogy valakit kísértésbe vigyen, legföljebb egy alkalmi betörőt, ám a Devil’s Head[1] sivársága még a legnyomorultabbjukat is aligha csábítja. Csak a Doolinbába igyekvő halászok mennek keresztül rajta, akiknek otthona a tó fölött van, amerre a főút visz. A bombora veszélyes szakadéka kiérdemelte a nevét.

Amikor anyja halála után apja elvállalta ezt a hivatalt, azt gondolta, ez az utolsó hely a világon, ahová vágyna. De elkövetkezett az az idő, amikor boldog volt, hogy visszatérhetett ide, és csöndben nyaldoshatta sebeit, miközben haldokló apját ápolta.

Apja örült a halálnak. Erről meg volt győződve. Apja számára az élet anya nélkül semmit sem jelentett. Az ismerős fájdalom ismét belemart a gondolatra, hogy ilyen házasság is lehetséges. Az ilyesmi már a múlté. Elnyomta magában az emlékeket, amelyek oly fájdalmasan különböztek az övéitől. Ami őt illeti, számára a házasság hazugság, csapda volt.

Meggyújtotta a petróleumlámpát a nappaliban. Hűvös volt. A tűzhelyben kialudt a parázs, és sokkal fáradtabb volt, semhogy kimenjen gyújtósért. Halk kopogtatás riasztotta föl; kiment a konyhába, hogy kinyissa az ajtót, s közben meggyújtott egy mécsest. A fiú ott állt a lépcső aljánál, sötét szeme villogott a fényben.

– Jóccakát – mondta alig hallhatóan.

– Ó... jó éjszakát. Mit keresel itt ilyen későn?

A fiú ügyefogyottan váltogatta a lábát.

– Hoztam egy kis fát, amit az öbölnél szedtem.

Gondoltam, talán eső jön, és a magáé megázik.

Olyan Átlátszó és együgyű kifogás volt – hiszen a hegyek fölött ragyogóan tiszta az ég –, hogy az asszony nevetése szinte kíméletlenül hangzott. Újabb alamizsna, gondolta, bár kétségtelen, hogy a fa fedezte a pénz ellenértékét.

– Köszönöm – mondta szelídebben.

Ahogy ott állt a gyerek, olyan kicsinek és soványnak látszott, hogy az asszony csodálkozott, miféle szülei lehetnek, hogy így elengedik késő este. Hallott már arról, hogy a bennszülöttek milyen ijesztően elhanyagolják gyerekeiket, mégis micsoda hűhót csapnak, ha el akarják venni tőlük. Nem kétséges, hogy ennek a kölyöknek is jobb lenne valamelyik otthonban. Kiéhezettnek látszott – a szülei nyilván tökrészegre isszák magukat abból a pénzből, amit a gyerek élelmezésére juttatnak nekik.

Maroknyi töltött piskótát vett elő egy üres konzervdobozból, meg egy almát a pohárszékről.

– Nesze, fogd, és szaladj haza. Anyád szégyellheti magát, ha engedi, hogy ilyen későn kint csatangolt.

Alig hallotta az elsuttogott köszönetet, s a gyerek máris eltűnt az éjszakában.

Ez volt az első bennszülött, akivel a környéken találkozott, amióta csak itt lakik, és az apja sem beszélt soha róluk. Ez is rájuk vall, vélte, bekóborolják az egész országot, hogy fölhajtsanak valami könyöradományt, ha már mást nem, anélkül persze, hogy bármit is csinálnának érte.

Az ég vizenyős-zöld volt a hegy fölött, tiszta, mint a víz a sziklás hegyekben, amikor alacsony a szintje. Egy magányos csillag ragyogott magasan az alkonyban. Alatta a hegy sötét árnyéba borult. Mélyen lent a víz szintjével egyvonalban, a csontvázszerű fákon át az asszony megláthatta Doolinba főutcájának pislákoló fényeit. Hihetetlennek tűnt, hogy mindössze öt mérföld választja el tőlük, mert ő fényévnyi távolságban lévőnek érezte azt a másik világot, amelyet elhagyott, s amelybe soha többé nem akar visszatérni.

Olyan boldog itt a Devil’s Head lábánál: ennél boldogabb már nem is lehet. Órákig el tudja hallgatni a hullámverés szüntelen morajlását és a sirályok vijjogását az öbölben. Esténként, amikor nem volt más nesz, csak egy-egy, a sziklás sziget menedékébe hazatérő madár elejtett hangja, egyedüllétét tökéletesnek érezte a tenger és az ég között: mint egy légüres térben, az emberi élet minden jele nélkül, amely megzavarhatta volna.

Nem túlságosan magányos itt? – kérdezgetik az alkalmi turisták, garnélarák-halászok, akik a tó mentén szoktak táborozni, sőt Mrs. Rogan is, aki olykor betér hozzá a tejgazdaságból, ha elfelejtett valamit megvásárolni Doolinbában.

– Nem rossz ilyen egyedül? – Mire ő megrázza a fejét szokott merev mosolyával; emiatt mondják róla a környéken: „Kemény asszony, bizony, az ott, a postán”.

Hogy lehetne magányos az, aki nem kíván senkit és semmit?

Hirtelen megvilágosodott előtte, miért irtózik még a gondolatától is annak, hogy valaki itt táborozzon le a Devil’s Headnél, még ha nem is látja őt. Nem akarja megosztani senkivel a magányát. Az öböl az övé, és övé a földnyelv, sőt a tenger is, övék a hajók, amelyek erre haladva nem hagynak egyéb nyomot, mint a dagállyal idesodródó iszapban egy narancshéjat, egy rothadt krumplit, egy sörösdobozt és olykor egy-egy vékony gumi-óvszert, amelyet elhajítottak, mint ahogy elhajítják a szerelmet, ha már nincs szükségük rá.

Szerette nézni az elhaladó hajókat, mert ahogy jöttek-mentek, ezzel mintegy megpecsételték a magányosságot, amelyben ő élt. Gyűlölte az időnként megjelenő halászokat, akik a Doolinbába halat szállító vontatókról jöttek, hogy átvegyék a rájuk várakozó leveleket és újságokat. Különösen azért gyűlölte őket, mert ezek az emberek magukkal hozták gyanakvásuk sajátos levegőjét: mi másért telepedett le ezen a helyen, ha nem ezért, hogy velük váratlanul találkozzék?

A férfiak hihetetlenül hiúk. Képtelenek nőt látni anélkül, hogy e hoznák kapcsolatba magukkal. Azt hiszik, a nő csakis őértük van. Meg sem fordul a fejükben, hogy valami más oka is lehet a létezésének.

Egy percre elmerengett. Ez volt az az időpont, amit annyira szeretett. A Göncölszekér két csillaga megjelent a levendulaszínű égen, mielőtt a Dél Keresztjének öt csillaga feljött volna. Szerette figyelni lassú útjukat az égbolton, télközépi zenitjükről: ez volt a naptára, amely a tél visszavonulását és a tavasz közeledtét jelezte neki.

Bement, elhelyezte az aprófát a tűzhelyben, néhány darabot keresztbe rakott, és az égő gumifalevelek illata, maga sem tudta volna megmondani miért, de megnyugtatta.

4

Magához ölelte az ingébe rejtett ennivalót, a fiú átcsörtetett az öböl alacsony bozótján. Az érdes fő hideg érintéssel súrolta a lábát, az éles esti hűvösség befurakodott vékony szvettere alá. Didergett, és futva keresett menedéket egy csoport kajaput-fánál, hogy érezze, amint védőn körülfogják. A fehér fatörzsek mintha egy lépéssel elébe jöttek volna, mint azok a szellemek, amelyekről Grumpy szokott mesélni neki a rezervátumban. Grumpy azt mesélte, hogy azoknak a halottaknak a szellemei, akiket nem temettek el illően, vagy akiknek a csontjai fölött nem mondták el a szokásos varázsigéket, éjszakánként itt lebegnek a bozótban. Nem részesei már az élők világának, de ki vannak közösítve, éjszakánként itt lebegnek a bozótban. Nem részesei már az élők világának, de ki vannak közösítve a szellemek világából is, mert azok, akiket hátrahagytak, nem tették meg értük, amit kellett volna.

Apa azt mondta, szellemek nem léteznek. „Sose félj, fiam, a halott őslakóktól – mondta. – Az élő fehérek azok, akiktől tartanod kell.”

Ha Apával volt, hitt neki, de most, egyedül a sötétben, maga körül ezekkel a szellemfehér, susogó fákkal és a bagolyhuhogással, amely olyan volt, mint a halottak hangja – most egyáltalán nem volt bizonyos benne, hogy nem léteznek. Attól félt, hogy a fák egy pillanatban megindulnak feléje, s magukhoz ragadják szellemkarjukkal. Amikor Apa és Mama vele voltak, biztonságban érezte magát. Ők sokkal többet tudnak a Fehéremberek felől, mint Grumpy, és ők tudnak olvasni meg írni is. De az ócska kis furgon, amivel megszöktek, ripityára tört, és Mamát meg Apát elvitték a nagy fehér autóban, amin piros fény világít és a hangja úgy szól, ahogy a vörös szemű ördög visítozhatott Grumpy napjaiban.

Halkan dúdolgatta magában azt a dalt, amit Grumpy szokott énekelni, hogy megvédje őket, amikor jöttek a viharok. Aztán végigmondta az egész Miatyánkot, amire Mama tanította, és azt remélte, hogy Grumpy hősei az égben és a Fehéremberek istene megvédi, bármi leselkedjék is rá a bozótban.

A tanító azt mondta, olyan jó az emlékezőtehetsége, hogy jó bizonyítványt kaphatna, ha kijárná az iskolát. Grumpy meg azt mondta, hogy ha nem a Fehérember időben születik, akkor híres énekmondó válhatott volna belőle. Ehhez több kedve is lett volna.

Valahonnét a háta mögül ugatást hallott. Megtorpant. Szíve a torkába szökött. Hátha ez egy olyan nagy, vörös szemű ördög?

Borsódzó háttal hallotta, hogy settenkedik feléje a csapáson, a pattogó ágak között. Futni kezdett, most már nem a fáktól, hanem attól az Ismeretlentől való félelmében, amely a nyomában volt; bizonyára így menekült Grumpy is az őslakók után nyomozó rendőrök elől, mielőtt a törzset a rezervátumba kényszerítették.

Fejében összekeveredtek az imádságok, és zokogással együtt buktak ki a torkán. Mintha Grumpy ördöge és a misszió ördöge egy és ugyanaz, és most elragadja őt, mielőtt elérné a barlangot, ahol menedéket talált! A barlang szája még sötétebbnek tűnt, mint a sötétség körülötte, és miközben a piskótát és az almát magához szorítva bemászott, azon töprengett, vajon lekenyerezhetné-e vele azt, aki üldözi.

A futó lábak és lihegés nesze közeledett, majd elhalt. Aztán az a valaki a tegnap este gyújtott tűz hamuja körül szaglászott. Valami nedvesség érte a fiú kezét és lábát, s amikor végignyalt az arcán, már tudta, hogy csak egy kutya, egy igazi kutya, egészen olyan, amilyen az övé volt valamikor. A kutya nyüszített és hozzá dörgölőzött. Kicsi volt és sovány, fázós és magányos, mint ő maga.

Egyszeriben melegség járta át a szívét. Karjába ölelte és magához szorította az állatot. Az is elhagyatott, s valami meleget keres, amihez hozzásimulhat. Ahogy szorosan magához vonta, a kutya az inge nyílásában kezdett szimatolni, s ő tudta, hogy a piskóta szagát érzi. Óvatosan benyúlt a melléhez, és a száraz törmelék közt kotorászott, amelyet csak a nadrágszíja óvott meg a lepotyogástól. Nyilván szeretne belőle a kutya. Kivett egy darabkát, felét neki adta, a másik felét saját szájába dugta.

Tüzet gyújt majd a barlang sarkában, hiszen elég rőzsét gyűjtött – ahogy Grumpytól látta – arra az esetre, ha eső jönne. Ha már egyszer lobog a tűz, rá lehet tenni nedves gallyakat is, azok is tüzet fognak, sőt, ha a nagyobb darabok izzani kezdenek, akkor lesz csak jó parázs, ami sokáig melegít.

Szerencséje volt, hogy a baleset után már másnap rátalált erre a barlangra egy olyan facsoport mögött, amely nem égett le a bozóttűzben, mert a szikla egyik kiszögellése pajzsként meredt a fák és a tűz közé, úgy, hogy a lángok a szirt tetejéről átcsaptak a kajaput- és gumifák kis csoportja fölött. Itt most tüzet gyújthatott azzal a gyufával, amelyet a furgon roncsaiból hozott magával. A pulóvere alatt, az inge zsebében őrizte, hogy száraz maradjon.

Ez is olyasmi volt, amire Apa tanította: „Mindig tartsd szárazon a gyufádat, így akármikor tüzet gyújthatsz”. Grumpy gyufa nélkül is tudott tüzet csinálni és olyankor, hogy őt mulattassa, megmutatta, hogyan lehet egy kihegyezett botot olyan gyorsan pörgetni az ujjai között, hogy alig követhető szemmel. És akkor fokozatosan egy kis füstcsík keletkezetik, majd egy szikra, amelyből lángocska lobban, s az, mint a gyík nyelve, pattogva siklik ide-oda a száraz fűben. Ő is többször megpróbálta, de neki nem sikerült; nem volt elég esze hozzá. De maga Grumpy is a Fehérember gyufáját használta, ha hozzájutott, mert azzal könnyebb volt.

Grumpy azt szokta mondani, hogy a tűzcsiholó bot olyasmi, ami a feketék nevéhez és nyelvéhez meg ahhoz a jogához tapad, hogy oda menessenek, ahová akarnak.

Apa borzasztóan dühös volt, ha Grumpy azt mondta: „feketék”. Sose használd ezt a szót, Kemmy – szokta mondani. – Nekünk is van nevünk, mint minden más fajnak. Mi őslakók vagyunk, érted? Nem feketék, nem bongók[2] és nem niggerek. Mi őslakók vagyunk. Tanítsd meg neki, Mary, hogyan kell betűzni. Ezt ismételgesd minden este, mielőtt lefekszek. Többet ér minden imádságnál.

A gyerek, miközben most a tüzet élesztgette, ezt mondogatta éneklő hangon: – Őslakók, őslakók. – Ma éjszaka ez fogja melegíteni mindkettőjüket; mert abban bizonyos volt, hogy a kölyökkutyának nincs gazdája. Így most már az ő kutyája. És majd megosztoznak azon, amit szerezni tudnak. Neki is volt egy kutyája, még a szökés előtt, úgy hívta, hogy Pocok; most majd ezt is így fogja nevezni.

A lángok fényében látta, hogy valóban kölyök még a kutya; feje és szügye korcsra vall, a háta és a farka színe meg a juhászkutyáé. Egyre hozzá dörgölőzött, ő meg etetgette a piskótadarabkákkal, amelyeket mindig kettétört, és a kutyának mindig a nagyobbikat adta oda. Neki van még egy almája is, kutyát nem szokás almával etetni. A kutya éhesen ropogtatta a kekszet. Nem, az almát nem hajlandó vele megosztani. Olyan ürességet érzett a gyomrában, hogy ha az almát is elfelezi, egész éjszaka gyötörni fogja az éhség. A kutya csorgó nyállal figyelte, ahogy beleharapott az almába. Bűntudatot érzett mohósága miatt, letört egy falásnyit az almából, és odakínálta a kutyának, ám az először fintorogva szimatolta, aztán mégis belekóstolt, de undorral kiköpte. A megkönnyebbülés érzése járta át a fiút.

Vacogva nyújtózott ki a falevelekből rögtönzött fekhelyen, és magára húzta azt az ócska zsákot, amit még szintén a kocsiból hozott el takaróul. Szorosan magához ölelte a kutyát, és vacogásuk fokozatosan alábbhagyott, ahogy testük átvette egymás melegét.

A fiú a parázsló tüzet őrizte, s míg szemmel tartotta, gondolatai fölidézték a Mamával töltött éjszakákat, amikor Apa a többi ökörhajcsárral együtt kint táborozott, hogy összetereljék az állatokat a telepre, vagy bélyegezzenek, vagy ős lovakat törjenek be. Amikor aztán Apa hazajött, Mama elébe tette a mindig jószagú ételt, amit az udvaron rakott tűzhelyen készített el; a kunyhóban túl meleg lett volna tőle. Még most is orrában érezte az étel szagát, és üres gyomra ugyancsak korgott. Olyan régen volt, hogy rendes étel került bele. Számolgatta az ujján: sem ma, sem tegnap, sem tegnapelőtt: ez már három nap. Valamikor, négy nappal ezelőtt, déltájban, ami már kezd elhalványulni az emlékezetében, fönséges ebédet ettek abból a vadkacsából, amelyet Apa lőtt és Mama főzött meg burgonyával, sárgarépával meg mindenféle zöldséggel; ezt elhozták magukkal, amikor megszöktek a telepről. Mindig nappal ütöttek tábort a bozótban, és éjjel hajtottak tovább, mert féltek, hogy a rendőrség fölismeri a furgonjukat.

Ez volt a harmadik éjszakája a barlangban. Egy agyagdarabbal minden nap jelet húzott a barlang ferde falára. Négy napja és négy éjszakája annak, hogy egy teherautó lekényszerítette az övékét az útról, és az egy fának ütközött. És ő hiába szólongatta őket döbben rémületében újra meg újra, sem Apa, sem Mama nem felelt többé. Ő kimászott a kocsi farából, ahol rendszerint alva utazott.

Olyan sokáig utaztak, hogy már alig emlékszik, miért is indultak el; az egész olyan hirtelen, kapkodva történt. Mikor visszatértek a queenslandi telepre, a rendőrség el akarta vinni őt, hogy egy otthonba dugják. Neki fogalma sem volt, mi az hol van és miért akarják őt odavinni. A rendőr valami olyasmit mondott Apáról, hogy bajkeverő bongó, aki nem alkalmas arra, hogy egy értelmes kölyköt fölneveljen, de Apa azt mondta, csak azért teszik, hogy ráijesszenek, mert benne sejtik az őslakó ökörhajcsárok vezérét. „Lelépünk innét – mondta. – Nem kapják meg a fiamat. A Főnöknek nem tetszik, hogy vadon élünk. Oké. Mi modern őslakók vagyunk. Hát inkább lelépünk.”

A kölyökkutya bemászott a túlságosan bő pulóver alá, és orrát kidugta a V alakú nyakkivágáson úgy, hogy meleg lélegzete a fiú állát érte, meg, amint megérezte az állat sovány bordáit a magáéin, azon töprengett, vajon mióta nem lakhatott jól ez is. Vele mégis biztonságosabban érezte magát. Körülöttük a bozót barátságos bozóttá vált, ahol nem bujkálnak Grumpy ördögei, akik arra valók, hogy egy őslakó kisfiút ijesztgessenek, amiért mindig azt tesz, amit mondanak neki. Vagy ha Grumpy szelleme követi is őket, az csak jó szellem lehet.

Amikor Grumpy meghalt, ő félt, hogy a szelleme visszajár majd bántani őket, de Apa kinevette, és azt mondta: „Miért jönne vissza Grumpy, és miért ártana neked, amikor soha életében nem bántott?” Ő erre nem tudott mást válaszolni, csak azt, hogy a szellemmé válás talán megváltoztatja az embereket úgy, hogy még azok is, akik jók voltak hozzánk életükben, bántani fognak ha már meghaltak. „Nem bántanak – mondta Apa. – Az élők okozzák a bajokat. Az élő fehérek többet árthatnak neked, mint a halott őslakók, vagy akár a halott fehérek.”

A hullámverés ütemes csobbanásai, a szél a fák ágai közt és valahonnan egy póling hívó hangja elálmosította. Grumpy azt mondta, hogy a póling is egy szellem, amely riogat az éjszakában. Apa azt mondta, ez nem igaz. Manapság nem riogatnak szellemek az éjszakában, és nincs miért félnie a bozóttól, kivéve, ha nem hallgat arra, amit Apa mond, és messzebbre csatangol, úgy, hogy nem tudja megjegyezni azokat a jeleket, amelyek segítenek megtalálni a visszautat.

Grumpy sok minden olyasmitől félt, amitől Apa nem. Apa mindig azt mondta: „Mindaddig semmitől sem kell félned, amíg azt teszed, amit én mondok.”

Mamát dühítették Grumpy történetei arról, hogyan lett a föld és az ég, és hogy a vitézek, akik egykor itt éltek a földön, most az égben vannak.

Mikent kerültek ezek az égbe, ő sem értette, de amikor Grumpy a történeteit mesélte, ez nem is volt fontos. Mindazok, akik az égben vannak, egykor emberek voltak a földön, emberek vagy madarak vagy állatok, s ezek Grumpy számára épp olyan valóságosak voltak, mint a bibliai történetek, amelyeket Mama hallott a misszióban.

Amikor egyszer azt kérdezte Mamától, hogy ismerte-e valaha Dávidot vagy Góliátot, azt felelte: „Ne légy buta. Ők nem éltek itt. Ők fehérek voltak, a világ túlsó oldalán éltek.”

– Miért beszélsz akkor róluk, ha nem tartoznak a mi világunkhoz?

És akkor Mama fölállt, lecsapta a becsukott könyvet és otthagyta őt anélkül, hogy megcsókolta volna, jóéjszakát kívánt volna. Hallotta még a hangját, amint azt mondja Apának éles, zsémbes hangon: „Véget kell vetnünk annak, hogy a gyerek a rezervátumba járjon. Tele van a feje ezekkel a fekete hülyeségekkel, amiket Grumpy mesél neki.”

Pedig nem élt hosszú ideig a rezervátumban, mindössze egy fél „száraz” és egy egész „nedves” időszakon át. Mama nem szerette, ha ott van; akkor is csak azért kellett odamennie, mert Mamát a missziós nővér kórházba vitte. Mama azt mondta, azért megy, hogy egy kisbabát hozzon neki, húgocskát vagy öcsikét, de végül is, amikor hazajött, nem volt vele semmilyen kisbaba, és amikor ő megkérdezte efelől, Mama nagyon szomorúnak látszott, és sírni kezdett, úgyhogy többé nem kérdezte.

Úgy találta, hogy Grumpy történetei sokkal valóságosabbak és sokkal érdekesebbek, mint amiket Mama mesél az esti lefekvéskor. Ezek távoli tájakról szóltak, és olyan emberekről és dolgokról, amilyenekről ő sohasem hallott. De azt, amiről Grumpy mesélt, láthatta mai megváltozott alakjukban, mint például azt a kis törpe kengurut, amely a rezervátum mögötti sziklává változott, vagy az emut, amint nagy léptekkel haladt át az éjszakai égen. Nem lehetett látni, ahogy mozog, de ha az ember egy kiadós alvás után ébred föl, úgy találja, hogy nagy utat tett meg lefelé az égen. Láthatta az ágyából, bódéjuk verandájáról. Mama nem szerette, ha ő ilyesmikről beszélt, ezek afféle fekete értelmetlenségek, szokta mondani, és nem szabad hinni bennük. Helyettük azokat a történeteket kell elhinni, amelyeket a tanító mond: hogy vannak messzi csillagok is, s ezeket akkor sem érhetné el az ember, ha olyan rakétái lennének, mint az amerikaiaknak meg az oroszoknak, hisz ezek is hiába keringenek heteken és heteken át az égbolton, végül mégis visszatérnek a földre, a kijelölt helyre. Ezeket a dolgokat jóval nehezebb elhinni, mint amelyekről Grumpy mesélt. Mert távolról sem voltak olyan ismerősek. Hiszen az oroszok és az amerikaiak olyan emberek, akiket nem ismer és nem is fog ismerni, viszont Grumpy égi vitézei meg a madarak és az állatok, amelyek ott bolyonganak az éjszakai sötétségben, Grumpy álomvilágához tartoznak, s ugyanúgy az övéhez is.

Megpróbált a hunyó tűzön túl belenézni a sötétségbe, ahová a lángok furcsa árnyékokat vetettek, s olykor Grumpyhoz hasonlítottak. Pocok szűkölt és beleugatott a sötétbe, mintha látna valamit. Aztán elcsöndesedett, mint aki megnyugodott, hogy bármi legyen is ott, őket nem fenyegeti.

Amikor a fiú elaludt, álma egy enyhe éjszaka meleg álma volt: anyja karját érezte a válla alatt, és térde apja hátához ért, mint egészen kicsi korában. Álmában ott járt a kis hullámlemez-kunyhóban, a hatalmas fa alatt, amely piros virágainak szirmait úgy hullatta rájuk, hogy a föld olyan lett, mint a Főnök feleségének szőnyege a nagy házban. Az ő kunyhójukban nem volt szőnyeg, csak deszkapadló; azt Mama mindig fölmosta, és attól olyan finom tiszta szaga volt, ha padlón hancúrozott a kutyájával. A lába és a karja alatt hűvös volt a padló a nagy melegben, és most azt képzelte, ugyanezt érzi maga alatt, amikor az éjszaka hűvössége bekúszott a barlang sziklás talajára, a falevél-fekvőhely alá, amely nem tartotta melegen girhes kis testét.

Álmában Mama elkészült az ebéddel, finom illet szállt a szabad tűzhely felől; mindjárt leülnek a nagy halom étel elé. Apa néha csapdával fogott néhány wonga-galambot. Olykor halat fogott. Olykor meg a hentesnél vettek húst a csavargásuk idején. A kölyökkutya fölvinnyogott, és a fiú hallotta, hogy a gyomra korog. Följebb húzta magukon a zsákot, mélyebbre fészkelődött a falevélágyban, és még szorosabban ölelte a kutyát; megpróbált újból elaludni, mert álmában mindketten melegben, biztonságban voltak és jóllaktak.

Kíváncsi volt, mit csinálhat Apa meg Mama, hogy már négy napja távol vannak. Azelőtt sosem hagyták őt egyedül. Amikor Apa elment dolgozni a külső telepre, Mama mindig otthon volt, takarítás közben énekelt, kimosta a ruháikat és ebédet főzött. Ha a Főnök házába ment, hogy a konyhán segítsen, őt is magával vitte.

Apa, ha ott volt, fütyörészett, miközben a halász-zsákmányt válogatta, vagy a puskáját tisztogatta, vagy Mama cipőjét javítgatta, vagy éppen csak heverészett a nyugágyban a verandán, az újságot lapozgatva s halkan szitkozódva, amikor neki nem tetsző híreket olvasott és hívta a Mamát, hogy magyarázzon meg egyet s mást, minthogy ő tanította meg Apát is olvasni, akárcsak a fiát.

Sok olyan újsághír volt, ami nem tetszett Apának. hírek arról, hogy őslakókat költöztettek el arról a helyről, ahol addig laktak, mert ott olyan furcsán hangzó dolgokat találtak, amit ők „minrel”-nek hívnak, és a Fehérek ebből egy csomó pénzt akarnak csinálni. Vagy olyasmi, hogy elfogtak néhány őslakót, és a rendőrség bebörtönözte őket. Minden hír, ami az ő népükről szólt, rossz hírnek bizonyult. Mindig kellemetlenkedtek nekik, és így az ő fejében az a rögeszme alakult ki, hogy mindaz, ami kívül esik a kunyhón, Grumpyn, Mamán és Apán, veszélyt jelent számára csupán azért, mert az ami.

Egy napon azt kérdezte Apától, hogy miért szeretnek az őslakók úgy élni, ahogy élnek, nem pedig úgy, ahogy a Főnök meg a fehér marhahajcsárok. Apa szeme lángolt és vörösen izzott, mint a szén, csikorgatta a fogát, mint aki valami keménybe harap, és öklével a másik tenyerébe csapott.

– Túlságosan korán kezdesz kérdezősködni, fiú, de én megmondom neked az igazat. Azért van így, mert mi feketék vagyunk. A Fehérember azt tartja, hogy a bőrünk színében van valami rossz. Minden Fehérember így gondolkodik, az egész világon, Amerikában is és Angliában is és itt, a saját hazánkban is, pedig mi már régen itt éltünk és vadásztunk, amikor a Fehérember megjelent.

Apa sosem úgy beszélt róluk, mint ahogy a tanító: mindig valami különös hangsúllyal ejtette ki ezt a szót: Fehérember.

– Mi rossz van a bőrünk színében? – kérdezte ő gyakran. – Nagyon is jó szín. Ha játszom, sosem lesz piszkos, mint a fehér gyerekeké. És ha úszom és napfürdőzöm, nem lesz vörös, és nem hólyagzik fel, mint a fehér gyerekeké.

Apa nevetve bólogatott:

– Helyén van az eszed, tudsz vele gondolkodni. Sose engedd, hogy a Fehérember elhitesse veled, hogy valami rossz van abban, hogy sötét a bőröd. Manapság az egész világon sok baj származik abból, hogy mi, sötétbőrűek, túlságosan hagytuk őket a fejünkre nőni. De többé nem lesz így.

Mama ilyenkor az ajtóba állt, homloka ráncba szaladt, ahogy összehúzta a szemöldökét, és ijedtség ült az arcán.

– Az rendben van, hogy itthon ilyesmiket mondasz neki, Joseph, de azt is mondd meg neki, hogy erről ne beszéljen máshol. Bajba kever még bennünket.

– Miféle bajba? – kérdez Apa, és nevetett, és fölemelte a kisfiú fejét, fölborzolta a haját, és úgy megcsiklandozta, hogy az a nagy hancúrozásban és bukfencezésben, amelyben Pocok is részt vett, megfeledkezett fekete bőrről, fehér bőrről, rózsaszín bőrről.

– Sose mond semmit a Fehérembernek – mondta aztán az apja, amikor vége volt a játéknak. – Legföljebb a nevedet, és ha nagyon muszáj, azt, hogy hol laksz, de aztán fogd be a szádat. Sosem jelent jót egy őslakó számára, ha a Fehérember meg akar tudni valamit.

Akkor még megvolt a saját neve, az a név, amellyel Mama szokta ébresztgetni reggel, és amelyet Apa használt, amikor halászni hívta. Az a név, amely Mama szájából úgy hangzott, mint egy dallam a rádióban. Apa hangján pedig mint a trombitaszó. „Kemmy, Kemmy” – mondta Mama lágyan, akár egy dalt. Kem – szólította az apja kurtán és élesen, úgyhogy bármit is csinált, rögtön abbahagyta, és ment a hívásra. Kemmy Bardon. Nem feketés név, ahogy Grumpy mondta, hanem annak az embernek a neve, akinél Grumpy dolgozott, mielőtt megsebesítette a megvadult marhacsorda, és nem tudott többé dolgozni. Valahogyan ez a név aztán átragadt a fiára és a fiának a feleségére.

– Nekünk miért nincs feketés nevünk? – kérdezte Apától, amikor hallotta, hogy nagyapja Jambanának szólítja, amelyről tudta, hogy feketés név.

Apa érdesen felnevetett, amitől neki mindig a hideg szaladozott a hátán.

– Megmondom én, miért. Nekünk éppúgy nincs már saját nevünk, mint ahogy a birkáknak és a marháknak sincs. Hiszen a Fehérember minket sem tart egyébnek. Adtak hát valami régi nevet, ahogy az emberek ezt szokták mondani: ez a Bardon kutyája, ha látják a kutyánkat. Ugyanígy volt Grumpy idejében, amikor így mondták: ez a Bardon feketéje, aki a marháit tereli, és valahogy ez a név ráragadt. Amikor a Fehérember összeadott minket a mamáddal, vizet öntött a fejemre, és Josephnek nevezett el.

Amikor ilyeneket beszélt Apa, mindig a távolba révedezve üldögélt, és ahogy a füstöt kifújta, az olyan volt, mintha egy benne égő tűzből jönne, amelytől a szeme néha vörössé, majd koromfeketévé vált.

– Meg kell tanulnod néhány dolgot, fiam, amíg fiatal vagy. Először is: sose felejtsd el, hogy a Fehérember elvette a földünket, aztán elvette a nevünket, aztán a nyelvünket, és most nincs semmink, csak amit ő ad nekünk, ha kedve tartja, és az bizony elég kevés. Jól vésd az eszedbe, hogy mi nem kapunk mást, csak amit kiharcolunk magunknak.

– Csitt! – Mama, ott állt a küszöbön, és mint mindig, megpróbálta enyhíteni, amit Apa mondott. – Végül is szavazhatunk, és ez is valami. Azelőtt soha nem tehettük.

Apa ismét fölnevetett, ijesztő nevetéssel.

– Szavazhatunk? De kire? Őslakókra, a magunk fajtájára? Szó sincs róla. Szavazhatunk a Fehéremberre, hogy újabb törvényeket hozhasson az őslakók megbéklyózására. Bölcs módja annak, hogy elhitessék velünk, mi is tesszünk valamit a törvényhozás terén, de mi nem vagyunk elegen ahhoz, hogy valamit is tehessünk. A Fehérember nagyon is okos, jól meg van ez szervezve.

Mama ilyenkor megrázta a fejét, két szeme között a ráncok mélyebbre vésődtek, és óvatosan körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki.

– Nem szabad ilyeneket mondanod a fiúnak – szólt azután. – Megengedték, hogy iskolába járjon, és amíg olyan tisztán és csinosan öltöztetem, mint a fehér gyerekeket, addig a tanító is kedves hozzá, és azt mondja, olyan esze van, hogy még ösztöndíjat is kaphat, ahogy az manapság szokás.

– Mi az az ösztöndíj, Mama? – kérdezte ő, és mindig elfelejtette a választ, de amit Apa válaszolt, azt nem felejtette el:

– Az egyfajta útlevél a Fehérember világába, fiam. Útlevél, amely jogot ad ahhoz, hogy eleget tanulhass és úgy dolgozhass a Fehérembernek, ahogy ő akarja, de persze kevesebb pénzért, mint amennyit a fehér embereknek fizetnek.

Mama lágy hangján azt mondta:

– Nem kell így beszélned, Joseph. Lehet, hogy mire ő felnő, minden megváltozik.

– Lehet – mondta Apa, és a cigaretta csikkjét eltaposta a sarkával. – Lehet, hogy megváltozik. De csak ha mi változtatunk rajta.

Most visszaidézte gondolatban mindazt, amit apja mondott és Mama puha mellének melegét, amint magához vonta őt és imádkozni tanította. Anyja missziós lány volt, és mindig imádkozott.

Apa nem szerette, ha ő imádkozott, – Csak meglágyítja, hogy a Fehérember könnyebben rátaposhasson – mondta Mamának. – Ne ültess belé olyan gondolatot, hogy a fehérek istene valaha is segít rajta. Az egyetlen, aki segíthet rajtunk, őslakókon, . mi magunk vagyunk, mert még ha akadna is Fehérember, aki harcolna a mi jogainkért, nem elég erős a fehér rendőrökkel és a fehér kormánnyal szemben.

Ahogy álmatlanul feküdt a növekvő hidegben. Mama szavai és Apa szavai úgy cikáztak a fejében: mint az iskolai rádióban a beszéd: azt sem értette soha egészen tisztán. Az egészből csak ennyit jegyzett meg: légy résen, a Fehérember sosem tesz neked jót, ha nem áll érdekében.

Tudta azt is, hogy azért szöktek el, mert a fehér rendőr vele készült valamit csinálni, amit Apa és Mama nem akart, és amit ő sem akart. Emlékezett, milyen volt anyja arca azon a napon, amikor a rendőr odajött a kunyhójához, és durva hangon beszélt anyjával, és olyan szavakat használt, amelyeket csak félig értett. Mama nagy, fekete szeme kitágult, és kezét a szájára szorította, mint aki attól fél, hogy valami olyasmit mond, amit nem szabad. Csak most világosodott meg előtte, mit jelentett az, amit a rendőr mondott.

– Mondd meg annak a csavargó feketédnek, hogy szombaton eljövünk a gyerekért, mert ti nem értetek a szóból. Sokkal jobb lesz neki a brisbane-i otthonban, mint itt, e között a menthetetlen cső-cselek között.

Látva, hogy anyja arcán csorogni kezdenek a könnyek, a nagydarab férfi rámordult: – Mi a fenének sírsz? Kettőtök közül egyedül neked van valamicske eszed, hát csak nem akarod idekötni a kölyködet ezekhez a semmirekellő feketékhez? – Aztán megfordult, és belerúgott az Öreg Pocok kutyába, s az rávicsorgott, amikor visszament a kocsijához.

Amikor Apa hazajött, fölkapta őt a földről, úgy magához szorította, hogy szinte fájt, és olyan hangon mondta, hogy megijedt tőle;

– Elmegyünk innen. Szerencsére múlt héten kikaptam a háromhavi béremet, így van hatvan dollárunk. Egye meg a fene az iskolai ebédet, meg amit a Főnök házában esztek. Csomagolj be mindent, amit még ma éjszaka magunkkal vihetünk: a főzőt, néhány takarót, a teáskannát és tányérokat, meg néhány csészét, kést, villát, szóval olyasmit, aminek a hiánya nem feltűnő, ha előbb jönnének a gyerekért, mint mondták.

Mama fölpillantott fekete fürtjei alól, és suttogva kérdezte:

– De hát hova megyünk?

– Akárhová, csak el innét. Először a part felé, aztán lemegyünk Új-Dél-Walesbe, a hátsó utakon, ott a rendőrség nem kaphat el. Amint lemegy a hold, indulunk, ez hat óra előnyt ad, ha a nyomunkban vannak.

Ő is bátorságot vett magának, hogy megkérdezze:

– És Pocok?

– Pocok itt marad, és az ajtót is nyitva hagyjuk, ez talán megtéveszti őket. – Ö akkor elkezdett sírni, mert a kutya kölyökkora óta az övé volt, de Apa letette őt az öléből, és azt mondta:

– Ne sírj, Kemmy, így is három szájat kell etetnünk, nem vállalhatunk még egy negyediket is, különösen akkorát, mint a Pocoké.

Amikor elindullak, ő nyugodtan aludt, és csak akkor ébredt föl, amikor a nap betűzött a vízhatlan ponyva résén a kocsi farába, ahol Ő egy párnán és a szalmazsákon feküdt. Amikor fölült, a furgon ide-oda himbálózott, akár valami csónak a filmeken.

Végül maguk mögött hagyták az enyhén meleg éjszakákat és a forró nappalokat, és útjuk olyan tájon vezetett át, amit Apa hegyvidéknek nevezett, s ahol nappal is hideg volt, de éjszaka még hidegebb, úgyhogy egymáshoz bújtak a kocsi hátuljában; Ö Mamával a takaró egyik végébe burkolózott, a másik végébe meg Apa, és reggelente valami fehér eső borította mindenütt a füvet. Az első nap, amikor kiszaladt a fűbe, olyan hidegnek érezte, hogy égette a talpát, és kis fájdalmas, viszkető hólyagokat csípett rajta, és ez mindaddig így volt, amíg le nem kerültek a hegyekből, akkor megint szaladgálhatott anélkül, hogy fájdalmában vissza kellett volna fojtani a könnyeit.

– Kerüld a rendőröket – mondta Apa, és ő kerülte is. Ezért történt, hogy amikor az a teherautó Összeütközött a furgonjukkal, ő hátul kimászott, berohant a bozótba és elrejtőzött egy fán. Ezért maradt ott még akkor is, amikor megérkezett a rendőrautó és nyomában az a sikongató, nagy, fehér kocsi, amit az egész úton hallani lehetett. A szíve a torkában dobogott, amikor lenézett a reflektorok és a rendőrségi zseblámpák megvilágította útra.

Apa mindig azt mondta: „Ha rendőrt látsz közeledni, fuss el.” így hát most sem mutatkozott, hogy ott látta őket a teherautó körül, amint kiemelik Apát és Anyát, mintha aludnának, és beteszik őket abba a nagy, vijjogó kocsiba. Nem tudta, a fehérek mit tennének vele; azt tudta, hogy mindenképpen elszakítanák Mamától és Apától.

Ott gubbasztott hát az útmenti fán, még másnap is, és figyelte a furgonjukat, amelynek összetörtek a fényszórói, összeroncsolódott a hűtője, és az ülés, ahol Mama és Apa ült, úgy összenyomódott, mint egy eltaposott konzervdoboz.

Nem értette, hogy a szülei miért nem jönnek vissza. Talán a rendőrség bebörtönözte őket, amiért elszöktek, és magukkal vitték őt is? De ez nem tarthat soká, vissza fognák jönni, és Apa megjavítja a kocsit, úgyhogy folytathatják az útjukat.

Óvatosan figyelte az utat, míg lemászott a fáról, és kiráncigálta az élelmiszeresdobozt a kocsi hátuljából. Egy fél kenyér volt benne, egy darabka margarin meg egy kis cukor. A teáskanna összetört a karambolnál, meg a tejesüveg is, úgyhogy a tej kifolyt. Rákente a margarint a kenyérre, rászórta a cukrot is. Aznapra legalább enyhült a gyomra üressége. Az egész nem tartott sokáig, holott vizet is ivott rá abból a kis patakból, amely a bozóton keresztül a tóba ömlött; ez fölpuffasztotta és a jóllakottság érzését keltette benne. Amíg elteltnek érezte magát, rendben is volt az ügy, de nem sokáig tartott.

Grumpy azt szokta mondani: „Jobb mindent egyszerre megenni, és inkább később éhezni. Sosem lehet tudni, mi történhet azzal, amit félrerakunk.”

Ezt csak a fehérek teszik. Például a Főnök felesége a „fridzsibe”. De a fehérek amúgy is annyit ehetnek, amennyit akarnak, és még mindig marad félretenni valójuk. Az őslakóknak sosincs elég ennivalójuk.

A következő nap jött a teherautó, és elvontatta a furgont. Amikor eltűnt, ő lemászott a fáról, és elindult a tó partján, messzire elkerülve azt a néhány embert és házat, amelyet látott.

Mikor már annyira fáradt és éhes volt, hogy nem tudott tovább menni, rábukkant erre a barlangra. Addig nem lehetett látni, amíg az ember egészen közel nem ért hozzá. Egy vén gumifa hajolt a nagy homokkő-párkány fölé, amelynek lejtős szegélye éppen csak annyi helyet hagyott, hogy lehajolva befért alatta.

Belül a barlang elég magas volt ahhoz, hogy föl tudjon egyenesedni. Egy sugárnyaláb tűzött be ferdén a tetőről, a tölcsérszerű nyíláson át, melyet egy már kiszáradt forrás vájhatott, s ez elegendő fényt juttatott a barlangba. A becsurgó víz szétmarta a homokkő felső rétegét, és a homok szétterült a talajon, sima, tiszta alapot képezve, amelyen leveles ágakból ágyat vethetett magának.

Most már valamicskét fölmelegedett, és a kölyök-kutya is. A zsák alatt hozzásimult, és együtt figyelték a kihunyó zsarátnokot.

A kutya hamarább aludt el, mint ő. Érezte, ahogy a hasa ritmikusan emelkedik, lélegzése összeolvad a saját, lélegzésével, és miközben átvették egymás testének lüktetését, fokozatosan őt is hatalmába kerítette az álom, akár a kutyakölyköt.

Álmában a bozót megtelt Grumpy álom-alakjaival. Lélegzésük hangos szuszogássá erősödött, elárasztotta az egész világot, ott neszezett a fák koronájában, lefutott törzsükön, ahogy Grumpy szokott a fák törzsén lesiklani, amikor még fiatal volt és vadméz után kutatott. Lehet, hogy itt is csak a vadméhek zümmögnek a fák tetején, a fészkükön.

Ez a hang mind erősebbé vált, már az egész világ olyan lett, akár egy hatalmas állat lélegzése, olyan, hatalmas állaté, amilyet még sosem látott és sosem hallott. Talán Kupu volt; nagy, vörös kenguru, akiről Grumpy azt mesélte, hogy a nagy szárazság idején kivezette a törzset a pusztából, s mindig talált számukra útmenti esővíz-gyűjtő gödröket, míg végre eljutottak a tengerig.

Aztán ez az egész összekeveredett Mama Góliát-történetével, és olykor a hang Kupu hangja volt, amint a fák fölött ugrált, máskor meg a fehér óriásé, aki magasabb volt minden tanai, és az arca akár a rendőré, aki a szökésük előtt odajött a kunyhójukba, és Dávid, aki kiállt vele szemben, kis fekete fiú volt, és a bumerángja ugyanolyan, mint Grumpyé. Az óriás üldözte a kis fekete fiút, aki Dávid is volt, meg ő maga is egy személyben. Ő fölmászott egy magas gumifára, ahogy Grumpy szokott. A fa tetejéről látta Góliát fejét az ágak fölé emelkedni, a rózsaszínű, fénylő égbolt felé, ahol Grumpy csillag vitézei ragyogtak. Az óriás arcának színe olyan volt, akár a sózott marhahús, és a fogai úgy csattogtak hatalmas szájában, mint a felügyelő fogai a rezervátumban. Óriási, fényes szeme forgott, mint a teherautó reflektora, és ösvényt vágott a bozótba, mint azok a fénykévék, amelyeket egyszer éjjel láttak az égen; és amikor egy sugár rátalált a fára, amelynek lombjában ő rejtőzött, és áthatolt a leveleken és az ágakon, akkor Góliát meglátta őt, s rettentőt ordított, mint a rezervátumon végigsöprő ciklon, és a fogai csattogása úgy hangzott, mint amikor a szél a fákat tördeli. Roppant léptekkel gázolt át a fákon, és Dávid, aki ugyanakkor ő maga volt, hátát egy fatörzsnek vetve, fölkészült a párbajra, ahogy Grumpy szokott, bumeránggal a kezében. Amikor Góliát olyan közel ért, hogy izzó szeme közepén láthatta fekete pupilláját, elröpítette a bumerángot, és hallotta, ahogy átsüvít a levegőn, akár a halastóba hajított gránát, s fölrobban Góliát homlokán, Ugyanakkor fölugrott a kutya; mindketten arra a zajra ébredlek, hogy Góliát teste lezuhant a fali közé, törve-zúzva az ágakat.

Némán feküdt, de a szíve hangosan dobogott, és a kutya szíve együtt vert az övével, és amikor a zuhanás, a recsegés, ropogás elhalt, látta, hogy egy faág fekszik keresztben a barlang szájánál. Ekkor eszmélt rá, hogy nem Góliát volt, aki lezuhant, hanem a barlangja fölé lógó öreg fa ága. Kiálló gyökereit valamikor egy vihar fordította ki.

A kutya hirtelen talpra szökkent, és egész teste megfeszült. A fiú lélegzete elszorult, ahogy körmei belemélyedtek a hasa bőrébe, az inge alatt. Törte a fejét, mi más zavarhatta föl a kutyát, ha nem az a hang, ami mindkettőjüket föl ébresztette, mert most semmit sem hallott. Feszülten hallgatózott. Grumpy mondta, hogy egy fiúnak olyan füle kell, hogy legyen, mint egy kutyának, de az ő füle bizony nem olyan, és most nem is hall egyebet a levelek sóhajtásánál s a fölzavart madarak pityegésénél. Akármit csinált is Pocok odakinn, hangot nem adott, csak halk neszezése árulta el, túl a fák susogó hangján. De aztán szűkölni kezdett, mire szárnycsattogás felelt. Majd a kutya fölvonított.

A fiú fölkelt és kimászott a barlangból. Először csak két szarkát látott, amint a levegőben csapkodnak. Aztán meglátta, hogy újra meg újra lecsapnak a kutyára, amely az ág alatt kuporog, egy fészek romjai fölött, Végre rájött, hogy a faág magával sodorta a szarkafészket a kicsinyekkel együtt, és Pocok egy kivételével mindet megette. Fölkapott egy törött botot, és elhessegette a madarakat. Azok otthagyták a kutyát, és egy magasabb ágra röppentek, ahonnan az ő fejére csaptak le: hallotta az éles süvítést, ahogy testük szorosan mellette elhúz, miközben csőrükkel utána kaptak. Karjával hadonászva védte a szemét, és ijedtségében elejtette a botot. A madarak tovább vagdosták csőrükkel a fejét. Mintha az egész szarkanemzetség ellene fordult volna. Végül abbahagyták támadásukat, hogy újból a kutyára zúdítsák, amely az ág alatt keresett menedéket, és az utolsó fiókát tartotta a fogai közt.

A fiú fölkapta a botot, ismét szétcsapott a madarak közt, és visszavonult a barlangba. A kutya magával vonszolta a félig összerágott madárfiókát.

– A fene egye meg, jól megijedtem, Pocok. És te is. De neked legalább lett valami hasznod belőle. – Letörölte a kutya véres orrát, amelyet a szarkák fölsértettek. Vért vett észre a saját kezén is, és amikor ujjával megérintette sajgó halántékát, megállapította, hogy a szarkák őt is jól helyben hagyták. – Az ördög vigye el, alig tudtunk megmenekülni! Ki vájhatták volna a szemünket. Okos kutya vagy, meg aztán szereztél magadnak ennivalót. De legközelebb nekem is hagyj valamit.

Lehet, hogy ez a módja annak, hogy élelemhez jusson? Csak persze nem várhat addig, amíg egy lezuhanó fa letesz egy fészket az ajtó elé. Néhány szarkafióka enyhítené ugyan gyomra ürességét, de nem kockáztathatja meg, hogy ezért utánuk másszon. Grumpy mindig óvta ettől. A szarkák, vagy ami még rosszabb, a jégtörő madarak kivájhatják az ember szemét. Az volna jó, ha a madárfészkeket a földön lehetne találni! Egyelőre azonban semmi ilyet nem lát. Nincs más hátra, mint hogy valami módon munkát találjon a Fehérembernél, aki ha pénzt nem is, de élelmet biztosan adna.

5

A férfi, kábult álmán keresztül, túl B-29-esek zúgásán, metsző, éles sivítást hallott: – Paul! Paul!

– Hátranézett és látta, hogy Elmer, a bajtársa élő fáklyaként rohan feléje. Elszörnyedve érezte orrában, hogy az ő haja is ég, érezte, hogy a kocsonyás benzin perzseli a fejbőrét és lecsurog a homlokán. Fölemelte a kezét, hogy lesöpörje a lángoló, ragacsos anyagot. Az ráragadt a kezefejére, és ahogy vad mozdulatokkal rázta, meg akarván szabadulni tőle, a keze is lángolni kezdett, mint a fáklya. A levegő csupa tűz volt. Még mindig azt a gyötrő kínt érezte a fején, a torkában, a kezén és a hátán. Vadul csapkodta a lobogó napalmot, amely odaragadt a karjához, érezte, ahogy beleég a bőrébe, a húsába, még a csontjaiba is.

Gumicsizmája ingoványba süllyedt, lába össze-csuklott, és zuhant, zuhant, zuhant. Belezuhant a piszkos, bűzlő sárba, amely borogatásként zárult össze a teste fölött, és a tűz kínját a fagy kínjává változtatta.

Egy pillanatra enyhült a fájdalma, de nem tudott lélegzetet venni, mert a sáros víz ellepte orrlyukait és kicserepesedett ajkát. Utolsó erőfeszítésével megragadta azt, amiről úgy sejtette, hogy egy fa kicsavart gyökerére. Valami belé kapaszkodott és a fülébe hatoló morajon keresztül hallott egy suttogó hangot: – Repülők! – Nem tudta, valóban hallotta-e lecsapni őket, vagy csupán saját rohanó vérének lüktetésé volt. Fájdalmában megátkozta azokat az őrülteket, akik lángoló halált szórnak barátaikra éppúgy, mint az ellenségre.

Kezek karmoltak belé. Kis, erőtlen kezek, de akaratot közvetítettek. Küszködve igyekezett kiszabadítani magát, és sérült arcát a gyökérre hajtotta, hogy távol tartsa a fullasztó mocsártól. A kezek megpróbáltak fordítani rajta. Iszonyú kínt okozott a leváló bőr, és csak azért nem tört ki belőle a sikoltás, mert képtelen volt mozgatni az ajkát. Fehér foltok úsztak a szeme előtt. A fák úgy hajladoztak, mint a tengeri hínár.

A kéz a válla alá csúszott, és tovább unszolta.

Megmozdult, mire halálos kín lepte el fejét és testét. A repülőgépek morajlása közben, a füléhez tapadva sürgette a hang; – La dai! La dai!

Tovább vonszolta hát magát, hangtalanul nyögve az elviselhetetlen fájdalomtól, ahogy szabadulni próbált a mocsárból. A repülők zaja közeledett. A hang megint sürgette: – La dai! La dai! – Újra nekifeszült, a rémület szülte erővel. Az erőfeszítés borzalmas fájdalomhullámmal öntötte el, összerogyó teste rázuhant a gyökérre, könyökét is maga alá sodorva. Legszívesebben ott eltérült és meghalt volna, amikor meghallotta a bombák süvítését, de a kezek tovább lökdösték előre, és a hang még közelebbről szólt és hangosabb volt, mint a repülőgépek zaja. Végső fájdalmas erőlködéssel végtelennek tetsző távolságon vonszolta át magát, amerre a hang és a kezek ösztökölték, míg ismét össze nem csuklott; ekkor hagyták, hogy ott feküdjön egy kiugró szikla alatt, amíg az ördög zápora újból le nem csapott.

Egy vakító pillanatban három torz, fekete kupacot látott: mint az összecsavarodott fémroncsok. A bajtársai voltak. A föld forgott. A fák keringtek. Fönt megint bőgtek a repülők.

Fölordított, és verejtékezve, reszketve magához tért.

Tudata még mindig álom és ébrenlét között lebegett. Ismét látta az arcot maga fölött, és várta a kést, hogy elmetssze a torkát – vagy akármit, ami véget vet szenvedésének. Ehelyett egy darabka gumicsövet kényszerítettek a szájába. Akaratlanul is szívni kezdte, és a földdel összekeveredett víz hűsítette a száját, és lecsurgott a torkába.

Milyen gyorsan vénít a háború, villant át az agyán, fájdalmán keresztül is. Íme, egy kölyök mentette meg az életét. Nem mintha hálát erezne érte, de legalább akadt valaki, aki emberséges volt hozzá ebben az elembertelenedett világban.

Amikor öntudata visszatért, megtudta, hogy bajtársai meghaltak, csak ő él. Szerencséje volt – ha ez szerencsének nevezhető.

Most megint úgy érezte, hogy a napalm égeti a hátát, míg aztán teljesen magához tért és rájött, hogy újabb kínját a nap okozza: az égeti sebeit, a repülőgépzúgás pedig a hullámverés zaja. Hunyorogva fölült, elővette cigarettáját, és meggyújtott egyet. Belebámult az éjszakába, ahol a bombora körvonala foszforeszkált a fekete víz; fölött. A nyugtalan tenger a látóhatárig nyúlt, s a púpos hátú hold sápadt fénynyalábot vetett a színére.

Mindaddig, amíg rá nem gyújtott a második cigarettára, nem tudta biztosan, hol is van. Egy bagolyhuhogás a mögötte levő domb felől térítette magához teljesen.

Lázas sietséggel hagyta el a katonai kórházat azután, hogy Marilyn, amikor arcáról levették a kötést, összeesett és hisztérikus zokogásban tört ki.

Akkor megértette, hogy közös életüknek vége. Marilyn nem tud vele élni többé. Nem hibáztatta érte. Feje és arca a többszöri bőrátültetés után is ugyanolyan maradt, mint a keze és a karja, melyek látványától nem tudott szabadulni a nap egyetlen órájában sem. Hiszen önmagával is képtelen együtt élni. Bajtársa fölvette helyette a hadseregnél a járandóságát, és elhozta a kocsiját. Úgy ment el, hogy még az apjától sem vett búcsút.

Miért is búcsúzott volna el az apjától? Hiszen ő is egyike volt azoknak, akik fölkorbácsolták a fenegyerek-ösztönöket, s ennek köszönheti, hogy őt az elsők közt küldték Vietnamba.

Apját hibáztatta, elítélte. De Marilynt nem tudta elítélni. Megpróbálta beleképzelni magát a helyzetébe. Tudna-e ő szeretni egy asszonyt, akinek a karján és mellén hólyagos bőr feszül, s a leggyöngédebb érintésre is vérezni kezd? El tudna-e viselni egy ilyen megfeketedett bőrű kezet a nyaka körül, meg tudna-e simogatni egy ilyen fényes, álarcszerű arcot, s érezni ajkán a heges ajkat? Nem, nem és nem. Miért várjon akkor többet egy asszonytól, mint amennyit önmagától elvárhat?

A házassági szertartásnak ez a régi „jóban, rosszban egymás mellett” passzusa már régen a múlté. Lehet, hogy ha többet éltek volna együtt ahhoz, hogy házasságuk több legyen a szerelem gyorsan múló szenvedélyénél, talán meg tudtak volna menteni belőle valamit még az ilyen szerencsétlenségben is. De nem huszonöt évesen, amikor a szerelem nem egyéb, mint csupa érzékiség. Még nem jutottak túl a lángoló vágyon és a kölcsönös szenvedélyen. Talán ha gyerekük lett volna, más lenne a helyzet. De Marilyn nem akart gyereket. Mit csinált volna vele, hiszen férje hosszú távolléte alatt dolgozni járt. Párnapos szabadságai alatt ő maga sem akarta, hogy bármi is közéje és szerelmi eszménye közé álljon. És ez így volt jó, amíg érvényben volt. Csak az a baj, hogy nem tartott sokáig. És most itt áll, feleség és munka nélkül, és nincs is mit remélnie. Hogyan kezdhetne új életet, akire irtózat ránézni is? Mit tehet arról, hogy a halálnak éppúgy nem kellett, mint az életnek?

Altató után kotorászott, és lenyelte az utolsó korty whiskyvel, ami a kesztyűtartó dobozban őrzött üvegben volt még,

6

Az asszony nem tudott aludni. A kertbe bámult, ahol az árnyak gyülekeztek a sötétben. A kerten túl a tő csillogott a hold fényében, amely foszforeszkált a leégett fák csontvázai közt.

Álmában újra átélte küzdelmét, a bozót-tűzzel, és ha fölriadt, nem mert többé elaludni. Teát kortyolt. A kert a virágzó korai nárciszok illatát árasztotta. Azóta, hogy tavaly nyár elején a tűz végigsöpört a tájon, s egészen a házig terjedt, csak a gumós virágok bújtak ki és hozták virágot.

Azon a szörnyű napon a tűz a kisöböl túlsó oldalán lobbant föl, és a levegő megtelt az égő teacserjék és gumifák fojtó szagával. A tűzoltók fölszólították, hagyja el a házat. De hogyan hagyhatta volna ott a haldokló apját, akit úgy kellett, volna levinni a kikötőhöz, és már azt is fenyegették a lángok? Apja nem akarta, hogy egy élet miatt négyet kockáztasson, és különben is féltette a postahivatalt. Nem magára gondolt, csak a postahivatalra.

– Hagyj itt, Brenda, ha túlságosan közel jönne a tűz – mondta alig hallható hangon. – Szaladj be a tengerbe! Ott biztonságban leszel, amíg elmúlik a veszély. Én nem hagyom itt a postát.

Brenda sem hagyta ott, bár nem éppen hűségből: számára a postahivatal nem jelentett többet a boltnál. Más okból maradt, és csak részben az apja miatt. Mit tehetne az apjáért, ha a tűz idáig ér? Ami az apját illeti, fátyolos szemében látszott a remény, hogy a tűz mégis ideér, és véget vet hosszúra nyúló haldoklásának.

Ő a kert miatt maradt itt. Életének minden öröme ez a fél acre[3]-nyi kert volt, amely lenyúlt a tóig: gyümölcsfák a virágágyak között s a melléképületek falára felfutó bougainvillaea- és golgotavirág-indák.

Kivitte a gumitömlőt, és fölszerelte a 2000 gallonos[4] tartályra, amely magas lábakon állt a ház mellett, és mindent alaposan meglocsolt, ameddig csak elért a tömlő, így legalább harcolhat a kertjéért meg a házáért, ha a tűz átugrana az öböl innenső oldalára.

A tűz átugrott, és olyan zúgással húzott át a törpe bozót fölött, mint a közeledő repülőgépek. Elnyelte a fenyő szélfogót, amely oly hosszú ideig védte a kertet, s a fák sokáig izzottak, hol pirosra gyúltak, hol fehérre hamvadtak, még akkor is, amikor a tűz már elenyészett. A gyümölcsfák összezsugorodtak, még mielőtt a tűz elérte volna őket, s kerek koronájuk úgy lángolt, mint az égő csipkebokor anyja bibliájában. A virágok lekonyultak és meghaltak forró leheletétől, pedig bóbitájukon ott fénylettek még a vízcseppek. A lángok átugrottak a ledöngölt földsávon, amelyet éppen a tűz ellen hagytak szabadon, végignyaldosták a fal menti cserjéket, lemarták a festéket az üvegezett verandáról, megrepesztették az ablakokat.

Még egyre locsolt, bár a forróság megperzselte az apjától kölcsönvett khaki-inget, nadrágot, szalmakalapot, és a füst átszivárgóit az orra és szája elé kötött nedves sálon. Érezte, hogy a forróság az arcába csap, megpörköli szempilláját és a haját, holott ő is csupa víz volt, mint minden körülötte. De azért csak locsolt, hagyta, hogy a víz végigcsurogjon a házon, miközben a festék lepattogzik, az ablakok elpattannak. Hogy mi történt volna, ha a tűzoltókocsi nem tör át a füstködön, el sem tudta volna képzelni. Betámolygott a szobába, ahol apja az utolsókat lehelte.

A tűzoltók megmentették a postahivatalt, de az apja meghalt. Meghalt a kert, meghaltak a fák; a maga ültette szilvafa a konyhaablak előtt olyan volt, mint egy elszenesedett csontváz.

Most, közel egy év után, új sarjak hajtottak ki a mcgfeketedett gumókból, és illatáradattal telítették a levegőt. Olyan volt ez, mintha ujjonganának a túlélés örömében.

Ha ezt tételezzük fel róluk, azt kell hinnünk, hogy szenvedtek is, amikor a tűz átcsapott rajtuk. Ki tudja? Mit tudunk egyáltalán? Eszébe jutott, hogy azt olvasta valahol: egy ember lefényképezte, amint közönséges konyhakerti növények összehúzódnak, amikor kés érintette őket. Megborzongott a gondolatra. Még a növények sincsenek védve a fájdalom szörnyű érzetétől? Hogy élhet az ember ezzel a tudattal?

Apja példája megmutatta, hogyan élhet egy emberi lény embertelen kínokkal a mellében, amelyek időként fölkúsznak a torkába, s mintha a következő pillanatban meg akarnák fojtani. Megmutatta azzal, hogy sosem volt nyűgös, sosem panaszkodott. Ő nem tudna ilyen lenni, nem lenne képes fölöslegesen többet szenvedni annál, mint amikor Derek elhagyta. Ő magába zárkózott, védőfalat épített maga köré, elszigetelte magát.

„Ha nem engeded meg magadnak, hogy bármit is szeress, akkor nem fogsz szenvedni – mondogatta magában. – Ne szeress semmit. Zárkózz el az emberektől. Ne tarts még egy macskát vagy kutyát sem, amely utat találhatna a szívedhez.” Nem tűrt meg magában érzelmet senki és semmi iránt. Apja halálával az utolsó fájdalmas kapcsolat is megszakadt.

Elhessegette a nárciszillat által ébresztett emlékeket: – az első elragadtatott napok emlékét, amikor rájött, hogy szerelmes, és hogy Derek is szereti őt. Fantasztikus, hogy az emberek mekkora hűhót csapnak ekörül, holott a legközönségesebb dolog a világon! Egyszer mindenkire sor kerül, elérkezik a nász időszaka, ez biztosítja a faj fönnmaradását, ám a természet ezt a folyamatot nagy ravaszul gyönyörérzéssel kíséri, hogy legalább addig tartson, amíg célhoz ér.

Amíg fiatal vagy, azt hiszed, a nemiség mindent megmagyaráz. Szamárság! Ez magyarázná meg azokat a lélegzetállító éjszakákat, amikor nem tudott másra gondolni, csak a szerelemre? A gyötrelmes vágyat, amellyel forró arcát a párnába fúrva feküdt, s az álmokat, amelyek túl gyakoriak, túl erőteljesek és túl szemérmetlenek voltak? Freud szerint az mind nemiség. De amikor ő Dereké lett, az több volt, mint szexualitás. Ki is mondta azt, hogy „énekszó és arany”? Ez közelebb jár hozzá. Valami, ami túl van minden magyarázaton, ami több annál, hogy csak úgy egyszerűen odaadod magad annak, aki megkíván. Derek így mondta: „Brenda, a lángbaborult nő”.

Túlságosan könnyű volna mindent a szexualitással magyarázni. Ez csak kulcs sok mindenhez, ami tartósabb, mint maga a nemiség. De ezt már ő is csak akkor tudta meg, amikor minden véget ért, és ő ott maradt kiégve, vágyak és álmok nélkül.

Azt mondják, az özvegyek főképp azért szenvednek, mert ismerik a nemiség gyönyörét, de ő, aki se nem özvegy, se nem elvált, mástól szenved. Olyan az egész, mintha a kín, amit elviselt, a szégyen, amit átélt, kiszárította volna lénye legmélyét, úgy, hogy álmában sem vágyik már arra az arc nélküli férfira, akiről azt mondják, egyszer el fog jönni, hogy együtt éljen azzal, aki csalódott a szerelemben.

Szúró fájdalmat érzett, amikor látta, hogy fognak lángot a gumifák, még mielőtt a tűz, elérné okét, hogy válnak hirtelen lángoszloppá a fenyőfák, és hogy zsugorodnak össze egyetlen pillanat alatt a gyümölcsfák. A bozóttűz olyan, mint a szerelem, amilyennek ő megismerte: letarolta a tó partját és a kertet, és a sivár homokból kiemelkedő elfeketedett fákat hagyott maga után, mint ahogy az ő lelke is sivárrá, elhagyottá vált. Furcsa, de csodálatosképp apja halála és a bozóttűz kiégette agyából a keserűséget. Most már nem érzett semmit, még gyűlöletet sem.

Hogy lehet élni, ha semmink sincs? Sem a szeretet melege, sem a gyűlölet ereje. Mindaz, ami által és amiért élt valaha, most megsemmisült a tűz nyomán megfeketedett gallyakban és a talajt elborító szürke hamuban.

Ami a kertet illeti, valami mégis él odalent, a mélyben, és végül a gumók kidugták zöld hajtásaikat és virágba borultak. A föld mindig diadalmaskodik, de az emberi lények egyszer s mindenkorra kiégnek, mint azok a fenyőfák a kert végében, amelyek soha többé nem fognak magukhoz térni. A gyűlölettel együtt kihalt belőle a bosszú vágya is és a meggyőződés, hogy nincs miért hibáztatnia magát. Ez a vigasza sem volt meg többé. Hibásnak érezte magát.

7

Paul mindig kimerültén ébredt, mint aki a valóságban élte át lidérces álmait. Csakugyan, ő nem tekinthette álmait nem létezőknek: újra átélte bennük a múltját. Ahogy ott feküdt, még mindig megrendülten a borzalomtól, azt kérdezte magától: miért mindig a múltamnak ez a része elevenedik meg? Miért nem élem át soha az iskolaéveket? Vagy a mézesheteim napjait? Miért nem életem bármely más szakaszát?

Sokáig feküdt így, még azután is, hogy az első napsugarak vakító fénnyel tűztek szemhéjára a visszapillantó tükörből. Szeme égett, mintha homokot szórtak volna bele, a vékony, átültetett bőr még mindig fájón feszült a tegnapi napfénytől, széltől és vízpermettől. Izmai fájtak a hosszú órákig tartó egyensúlyozástól a surf-boardon.

Azért táborozott le itt, mert elhatározta, hogy ugyanott folytatja, ahol tegnap abbahagyta, hogy újra meg újra megkísérli. Az az ember figyelmeztette, hogy a bombora gyilkol. Nos, őt mégsem ölte meg.

Talán pajtásainak volt igazuk Vietnamban, amikor azt mondták, addig nincs veszély, amíg a nevét ki nem sorsolják valakinek. Keresztülverejtékezte magát a gőzölgő dzsungel ösvényein, folyókon, melyek fekete vize a combjáig ért; volt úgy, hogy az ágyúlövedék, amely a csoportjuk kellős közepébe csapott, ledöntötte a lábáról: volt; hogy a földre vetette magát, amikor a gépfegyver kelepelése arra figyelmeztette, hogy csapdába kerültek.

A gerilla-hadviselés egész skáláját gyakorlatilag tapasztalta ki. Egyik pajtását, akivel együtt ment földeríteni, karóba húzták egy elefánt-ösvényen, és szörnyű halált halt. Két, másik társa közvetlenül előtte darabokra szakadt, mikor az útjukat eltorlaszoló indák közé céloztak; ö mindezt megúszta néhány karcolással, Összeszűkült gyomorral, fegyelmezetlenné vált belekkel; nem volt se jobb, se rosszabb katona, mint a többi ausztrál vagy jenki, aki éppúgy gyűlölte az egészet, mint ő, s akit ugyancsak az a gondolat éltetett csupán, hogy egyszer csak hazajutnak.

Úgy látszott, őt elkényezteti az élet. Még tréfát is faragtak rá: „Igyekezz Paul Murray mellett maradni Hátha neked is jut az ő szerencséjéből.”

Bőven volt szerencséje, amit megoszthatott, egészen addig a napig, amíg azok az őrült fattyúk a saját csapataikra nem zúdították a napalmot, épp amikor pihenőben voltak azután, hogy fölgyújtottak egy falut. A Viet-Cong fölszívódott a dzsungelben, egy pillanattal a tüzes zápor előtt, míg az Öveikből hárman és isten tudja, hogy a falu lakói közül hányan halálra égtek. És hiába próbálta elhessegetni a gondolataiból az eleven lidércnyomást, sosem hagyta el a tudatát.

Teste kimerült, kudarcától sós íz gyűlt a szájába. Képtelen ismét, megkísérteni a bomborát. Legalábbis most. A halálnak valami más módját kell megtalálnia, amelyben teste nem tud majd felülkerekedni akaratán.

Beült a kocsijába, és a napszemüvege után kotorászott, hogy megvédje szemét a kápráztató reggeli fénytől, és ekkor látta, hogy egy fej bukkan föl óvatosan a vezetőülés melletti ablaknál. Két fekete szem bámul be, olyan fekete szemek, mint azé a vietnami fiúé, aki menekülni sürgette. Akár ugyanaz a fiú is lehetne az ébenfekete hajával és fekete szemével. Kiáltás indult el a torkából; és káromkodásban végződött: ez ugyanaz a fekete fej, amelyik tegnap a szikláról figyelte, valami átkozott bennszülött kölyök, aki azt lesi, mit lophatna el. Kicsapta az ajtót, de úgy, hogy a fiú hanyattvágódott.

– Mi a fenét csinálsz itt? El akarsz csórni valamit?

A fiú ott ült még, ahová pottyant, vékony karját dörzsölgette, ahol az ajtó megütötte. Fejét rázta, és szó nélkül arra a rakás uszadékfára mutatott, amit estében elejtett. Paul végignézett rajta, ahogy ott kuporgott reszketve: csontos teste és lába, mint a megfeketedett botok. Mellette egy kutya, s annak éppolyan nevetségesen hosszú lábai voltak, mint a kölyöknek. Csak méreteiben hasonló Pak Tohoz. Bőrének színe és a szeme más. Fekete ez is, de Pak To szeme ferde vágású és keskeny, ezé meg nagy és kerek, és mély, csontos üregben ül, s a bőre csokoládébarna, az ajka duzzadt. De mindkettőjükön a koraérettség félreismerhetetlen jelei, mint akik nagyon is hamar kicsöppentek a gyermekkorból;

Ne légy szentimentális, intette magát. Ausztrálok és vietnamiak: az nem ugyanaz. A vietnamiak büszke faj, még akkor is, ha szegények és leverik őket. Az itteni bennszülöttek pedig alig vehetők emberszámba.

A kisfiú félig guggolva úgy nézett föl rá, ahogy gyakran, nagyon gyakran néztek föl rá a vietnami gyerekek is, szemükben kihívással, ugyanakkor félelemmel. Aztán eszébe Jutott a vietnami kisfiú vékony keze, ahogy húzza, taszigálja őt, és vízzel hűsíti a torkát. Ha nincs ott az a gyerek, néni lenne életben.

Visszafojtotta a torkát csiklandó nevetést. Mi haszna abból, hogy életben maradt? Íme, két napja próbálkozik azzal, hogy eldobja magától azt az életet, amit Pak To oly türelmesén kényszerített vissza belé, két napfa megfontoltan kísérti a tizenhat hónapja esedékes halált. Csak az isten tudja, mikor lesz rá ereje, hogy újból megpróbálja. Pillanatnyilag enni akar.

Magához intette a fiút, s az lassan, óvatosan közeledett, mint a megrugdalt kutya.

– Hé, van valami üzlet errefelé? A fiú bólintott.

– Jól van. – Elővett a zsebéből néhány bankjegyet. – Menj, végy egy egész kenyeret, vajat, valami húsfélét, meg cukrot és tejet. Vidd magaddal ezt a kannát.

A fiú újra bólintott. Odaóvakodott a kocsi ajtajához, átvette a pénzt és a kannát, és szó nélkül elindult. A kutya előtte ugrándozott, végig a sziklás földnyelvet átszelő ösvényen, amely a kikötőt elválasztotta az öböltől.

Paul figyelte őket, ahogy távolodnak. Az étel gondolata fölkeltette éhségét. Üres volt a gyomra, üres az agya, végtagjai súlyosak a fáradtságtól. A szabadban való tartózkodástól a vékony új bőr fölrepedezett az arcán, a hátán és alkarján. Nem merte megnyalni az ajkát, mert attól félt, hogy a pörkök is fölhasadnak. Nem mert belepillantani a tükörbe. Nem csoda, hogy a felesége nem akart vele élni. Önmagával sem tud együtt élni.

A gyerek habozva állt meg a bolt kopott bejáratánál. A kirakatban konzervek sorakoztak, és az ajtón túl a postahivatal volt. Sokáig bámulta a sötét hajú asszonyt, aki a pult távolabbi végénél éppen írt. Két pár fekete szem figyelte: a gyereké és a kutyáé. De ő nem emelte föl a fejét. Vártak. A Fehérember ilyen. Ha megjelensz előtte, és kérni szeretnél tőle valamit, nyugodtan ír tovább, mintha ott sem volnál, te meg csak vársz, mert ha megszólalsz, rád ugat, mint a dühös kutya.

Végre az asszony befejezte Innivalóját, becsukta a könyvet és fölnézett.

– Nos, mit akarsz? – Úgy nézett rá és a kutyára, mint aki sosem látta őket.

De minthogy megkérdezte, mit akar, ez azt jelenti, hogy nem úgy tekint rá, mint aki lopni akar, hanem mint egy vevőre, aki megfizeti, amit kér. Óvatosan a pulthoz lépett hát.

Az asszonyt bosszantotta, ahogy metszőfogait mutogatva vigyorgott és elhadarta:

– Kenyeret, húst, vajat és tejet.

– Micsodát? – kérdezte az asszony élesen.

– Reggelire.

– Azt gondolom. De amikor ennivalót kérsz vagy bármi egyebet, mit kell még mondanod?

– Ó, azt, hogy kérek szépen.

– Így már jobb. És ne felejtsd el, hogy én nemcsak boltos vagyok, hanem postamesternő is. Van pénzed?

A gyerek fölágaskodott, hogy letegye a két bankjegyet a pultra. Az asszony a mutató- és hüvelykujja közé fogta őket, mintha piszkosak lennének, és a fény félé tartotta.”

– Hol szerezted?

A gyerek kihallotta hangjából a gyanút. Ez az a hang, amellyel a rendőr kérdezett a rezervátumban, amikor bedugta orrát a kunyhókba, és föltúrta a holmijukat: „Ezt hol szerezted? Azt hol szerezted?”

– Az az ember adta nekem – mondta a fiú kissé remegő hangon.

– Melyik ember?

A gyerek állával, ahogy a nagyapja szokta, az ismeretlen táborhelye felé intetté Az asszony türelmetlenül szólt rá:

– Azt kérdeztem, melyik ember. Nincs nyelved?

– Az az ember ott lent.

– Nem látok ott semmiféle embert.

– Aki tegnap a bombora fölött lovagolt.

– Ó, az az őrült? Hol táborozik?

– A Head túlsó oldalán. Van ott egy nagy kocsija, és amikor lementem reggel, abban aludt.

– Mit kerestél arra?

– Vittem neki egy kis fát.

– Ó. És azután?

A gyerek elhallgatott. Nem akarta elismételni, mit mondott neki az az ember, amikor megpillantotta őt.

– És azután?

– Kért, hogy menjek és hozzak neki valami ennivalót a boltból.

– Ö, szóval ő kérte. Miért nem ő maga jött? A gyerek a fejét ingatta.

– Nos?

Megint csak a fejét rázta.

– Miféle ember az?

A gyerek kereste a szavakat.

– Egy olyan... furcsa színű...

– Furcsa színű? Bólintott.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Egyik része fehér, a másik rózsaszín, és van; amelyik vörös, a keze meg fekete, és fekete szemüveget hord.

Az asszony kellemetlenül felnevetett.

– Szóval amolyan csodabogár-féle, nem?

A gyerek nem válaszolt. Nem tudta, mi az a csodabobogár.

– Mit akarsz még? – Kérdezősködése fölforgatta a gyerek fejében a rendet. A padlóra bámult, miközben lábujjával ábrákat rajzolt, és azt suttogta:

– Elfelejtettem.

– Akkor azt hiszem, legjobb, ha én döntök helyetted. Küldök neki mindent, amit egy értelmes ember, ha annak lehet nevezni őt, kívánhat: kenyeret, vajat, dzsemet, tojást és szalonnát. Húsféle nincs. Teája van?

A fiú a fejét rázta:

– Nincs.

– Akkor egy fél font teát is. A teáskannát minek hoztad?

– Tejnek.

Az asszony a kannával odament a hűtőszekrényhez, majd visszatért vele a pulthoz.

– Itt van minden. Van nálad valami, amiben el tudod vinni?

A fiú megint a fejét rázta.

– Adok neked egy cukros-zacskót, pakolj bele. A tojást meg a visszajáró pénzt tedd a tetejére. – A pulton át odanyújtotta a zacskót, és elfintorította az orrát. – Ha megint vásárolni jössz, előbb mosakodj meg. Bűzlesz. Nem értem, anyád mit gondolhat, hogy elenged reggel otthonról, mosakodás nélkül. Soha nem szokott figyelmeztetni, hogy mosakodj meg?

A gyerek bólintott. Nem mondta meg, hogy nincs itt az anyja, aki figyelmeztethetné, hogy tegye ezt vagy amazt.

– A kutya is bűzlik. Fürdesd meg, mielőtt idehozod. Hallod?

A gyerek bólintott és kifelé indult. Az asszony utána szólt:

– És mit kell mondani, ha valakitől kapsz valamit?

A gyerek nagy nehezen kibökte:

– Köszönöm, postakisasszony.

Lassan lépkedett lefelé a lépcsőn; a kutya mellette ugrált. Az öblön túl, a földnyelvre vezető göröngyös ösvényen is óvatosan haladt. Ha lenézett, innét láthatta a kocsit. Azon törte a fejét, vajon az az ember elaludt-e megint. És amikor a földnyelv másik oldalán lefelé tartott, hangosan szólította a kutyát, hogy közeledtükre fölébredjen a férfi, és ne legyen most is dühös.

Paul éppen arra gondolt, hogy „valószínűleg sohasem fogja viszontlátni a gyereket meg a dollárjait, amikor meghallotta, hogy az a kutyáját hívogatja. A kölyök odaért a kocsihoz, letette a zacskót a vezetőülésre, és mellé a maréknyi aprópénzt is.

Paul belenézett a zacskóba. Az ennivaló illatára szájában összegyűlt a nyál.

A fiú szó nélkül a vásároltakra mutatott, majd eszébe jutott valami: – Hús nincs.

Paul legyintett: – Ennyi minden mellett nem fogok éhezni. Reméljük, holnapra lesz neki.

Megfordult, és a gyerek látta, hogy a bor végig, egészen az úszónadrágja szegélyéig fölhólyagzott a hátán. A férfi egy törülközőt vetett a vállára, hogy védje a naptól és a széltől. A gyerek már azelőtt is látott ilyen naptól leégett bőrű Fehérembert, de a hólyagok teteje sosem repedezett így föl.

– Csináljak tüzet? – kérdezte az uszadékfára mutatva.

Paul levette szemüvegét és ránézett, és a fiú látta, hogy a szeme épp olyan kék, mint a tenger, és egyáltalán nem olyan csúnya, mint amilyennek először gondolta, mikor meglátta kivörösödött szemhéját.

– Tudsz tüzet rakni? – kérdezte a férfi kétkedve.

Hónapok óta most először történt, hogy egy másik szempár nem úgy szemlélte eltorzulását, hogy megpróbálja nem észrevenni.

A gyerek Bólintott. Egymásra rakott néhány követ egy szikla mellett, úgy, hogy természetes tűzhelyet képezett, labdává gyúrt egy papírt, száraz gumifa-leveleket és gallyakat helyezett fölébe, és a nagyobb fadarabokat egy gyakorlott campingező ügyességével tette rá. Pulóvere alól gyufát vett elő az ingéből, és tölcsérré formált tenyerei közt őrizve a lángot, meggyújtotta a papírt. Mint valami öregember, gondolta Paul, miközben az ügyes, sötét ujjakat és az elmélyült gyerekarcot figyelte.

Arrébb rúgta a hálózsákot és fölszisszent, mert a zipzár vége fölkarcolta bokáján a bőrt. Az idegei épp olyan érzékenyek voltak, mint a bőre. A gumifa füstjének szaga kaparta a torkát, és menthetetlenül fölidézte a campingben töltött mézesheteit. Az olyan reggeleken, mint a mai, mikor hűvös szellő leng és a fű harmattól nedves, ő volt az, aki ugrott, hogy tüzet rakjon. Aztán egy gyors megmártózás következett, amíg a teáskanna felforrt és a szalonna sistergett, mint ahogy most is sistereg.

A fiú a serpenyőt tapasztalatlanul kezelte. Paul kivette a kezéből, a szalonnát félrerázta, melléje ütött három tojást, majd megfordította, hogy mindkét oldalán barna kérget kapjon. Vastag kenyérszeleteket vágott, megpirította, és bőven megvajazta. Hónapok óta most érzett először étvágyat. Tányérra halmozta az ételt, és úgy evett, mint még soha azóta, hogy megégett.

Amikor befejezte, fölnézett, és látta, hogy a gyerek szeme a kenyérre tapad, nyelvével körülnyalja a száját, s mellette a kutyának csurog a nyála.

Az ördögbe! – gondolta magában. – Ez a gyerek éhes. Odahajított neki egy szelet kenyeret:

– Töröld ki vele a serpenyőt!

A fiú sietség nélkül fogadta el. – Kösz, Főnök – mormolta, és feltörölte a kenyérrel a zsír minden csöppjét és a tojás minden morzsáját, aztán kettétörte a kenyeret, s felét a kutyának adta, a másik felét pedig a saját szájába dugta.

Paul kíváncsian figyelte. Miféle szülei lehetnek, hogy reggeli nélkül hagyják elmenni otthonról? Nyilván semmirekellő, iszákos bennszülöttek, akik valamelyik piszkos táborban lézengenék. Bár a gyerek nem csavargó: megdolgozott a reggelijéért, és még csak nem is koldult. Paul vágott még a kenyérből, és újabb tojást ütött a serpenyőbe egy szelet szalonna mellé.

– Süsd meg magadnak, te kis mocskos.

Fura fickó, gondolta magában, míg elnézte, ahogy feltörli a tojás utolsó maradékát is a darab kenyérrel, ráteszi a szalonnát, és odaadja a kutyának.

A víz felforrt a kannában. Paul beledobott egy maréknyi teát, és addig ütötte a kanna oldalát, míg a levelek lesüllyedtek a fenekére, Teletöltött két bögrét, bőven megcukrozta, és azt a bögrét, amelyik a feleségéé szokott lenni, odanyújtotta a fiúnak. Az mohón szürcsölte.

A másik csésze után Paul kivett egy párnát a kocsiból, és egy öreg fatörzshöz támasztva, ráhajtotta a fejét.

A fiú hozzáfogott, hogy összeszedje a tányérokat és csészéket, és kérdőn pillantott felé.

– Oké – mondta Paul.

Elővett egy cigarettát, meggyújtotta sebhelyes kezével, és óvatosan az ajkához vitte. Nem szívta hosszan, nehogy a vékony bőr hozzátapadjon.

Az égbolt felhőtlenül feszült fölötte, akár egy roppant sátor, alig világosabb kéken, mint a tenger a kikötő sziklás torkolatában. Láthatta a bomborát, amelynek tompa morajlása ott visszhangzóit a fülében, mögötte a még alacsonyan álló napot, amint a hullámokat kápráztató tajtékvonallá változtatja. Azon gondolkodott, hogy is lehetett mersze – ha a merészség megfelelő kifejezés – tegnap, meg tegnapelőtt nekirontani az Örvénylő vízfalnak, amely alatt meg-megvillannak a fekete sziklák. Nem inkább őrültség volt-e, mint merészség? Most csak azt tudja, hogy ma képtelen lenné megtenni. És most itt van egy magányos földnyelven, és nincs egyebe a kocsijánál, a rajta levő ruhánál, camping-felszerelésénél és a zsebében levő, átkozottul kevés pénznél. Mihez kezdjen?

Az apja segíthetne rajta. A telekügynökség jövedelmező üzletág, s a mostani jólét napjaiban ugyancsak virágzik. Mennyire örült, amikor egyetlen fia elképzeléseit sikerült az üzleti pálya felé terelnie! „Minden adottságod megvan ahhoz, Paul, hogy sikeres üzletember légy” – mondogatta hízelegve, amikor ő tizenhat éves korában gazdálkodónak akart menni egy iskolatársával, akivel nyaralni szokott, és akinek az apja társat keresett.

Apja kinevette a tervét: „Miért adnád a fejed ilyen kemény munkára? Ha nincs éppen aszály, akkor árvíz van. És ha mégis akad egy jó évszak, akkor esnek az árak. Az még csak rendben volna, ha a nagy birkatenyésztők egyike lennél. De hogy közönséges farmer! Csak a bolondok túrják manapság a földet. Inkább kereskedj vele! Ebben van pénz!”

Megvoltak benne a jó üzletember adottságai, és értett a pénzszerzéshez. És most itt van, olyan förtelmesen visszataszító külsővel, hogy nem is gondolhat többé az ügynökösködésre; hiszen még az a lány is eldobta a benzinkútnál a csövet, amikor megpillantotta, és beszaladt az apjáért. Az kijött, és kelletlenül bár, de kiszolgálta. Kancsal tekintetéből lehetetlen volt megítélni, hogy lopva ránéz-e egyáltalán arra a szörnyetegre, aki megijesztette a lányát, vagy pedig elfordított feje azt jelenti, hogy igyekszik még ezt is elkerülni.

A kikötő felé fordult: ahhoz a tájhoz hasonlított, ahol a nászútjuk alatt táboroztak Marilynnel. Hosszú, bolondos napokat töltöttek ott a méltóságosan hömpölygő hullámok megnyergelésével. Akkoriban, visszatérőben a campingbe, a szirten meg szoktak állni, hogy letekintsenek a hullámverésre, de már éhesen gondoltak a húsra, amit majd gumifa tűzön, roston sütnek meg, s olyan illatos lesz, mint a tömjén.

Orrcimpái most is megérezték a gumifüst csípős szagát, de az akkori hatás most elmaradt. Fogai érezték a szabad tűzön pirított kenyér és a parázson készült étel ropogósságát, de mindennek nem volt meg a régi íze.

Akkor csak még éhesebbé váltak annak a gondolatától, ami éjszaka vár rájuk, ha majd meztelenül elnyújtóznak egymás mellett a sátorban; és nem tudnak betelni a mindkettőjükben föltámadó vággyal.

Fog-e még valaha nőt így ölelni? Akár egy megvásárolható nőt? Manapság ők is oly könnyen keresik a pénzt, így megengedhetik maguknak, hogy válogatósak legyenek. Bár mindig voltak olyanok} akik bárkit elfogadtak, ha elég pénze volt, de amíg az efféle némbert kárpótolhatja a pénz, ő már soha többé nem láthatja meg a maga tükörképét egy olyan nő szemében, aki élvezettel néz vissza rá. Meg az is lehet, hogy képtelen arra, amit a teste kíván. Azt sem tudja, férfi-e még egyáltalán. Ágyéka súlyos a több hónapi kényszerű önmegtartóztatás terhétől. Szíve nehéz a fölismeréstől, hogy ha valaha együtt hálna is egy olyan nővel, akit jól megfizet ezért, észre kell majd vennie, hogy irtózattal hunyja be a széniét, nehogy látnia kelljen őt.

Kemmy a tányérokat a patakhoz vitte, és homokkal kisúrolta őket, nehogy zsírosak maradjanak. Közben Mamára és Apára gondolt, mert ez a munka akkor is őrá várt, amikor északról megszöktek.

Amikor elkészült a súrolással, visszavitte az edényeket a kocsihoz. A férfi elnyúlva feküdt egy pokrócon, feje alatt a gumipárnával, és dohányzóit. A gyerek megfigyelte, hogy milyen óvatosan viszi a cigarettát a szájához, szinte alig érinti, míg szívja a füstöt. Nem úgy, mint Apa, akinek a cigaretta akkor is a szájában lógóit, amikor beszélgetett.

Bizonyára azért, gondolta, mert az ajka olyan, mint az összezúzott medúza a homokparton: puffadt és hólyagos. Homlokán a fölrepedt vörös hús egészen a koponyájáig ért, amelyen a haj csimbókokba állt össze, mint a rühes kutya szőre, és az egyik füle bíborban izzó húscsomóként tapadt a fejbőréhez. A cigarettát tartó keze egészen fekete és csupa forradás.

A férfi a tányérokra pillantott.

– Jól van! – mondta. – Tedd be a kocsi hátuljában a kosárba, és nyomás, el innen, te is, meg a kutyád is.

Kemmy már indult volna, de aztán visszafordult. – Fa nem kell főnök? – kérdezte vékony, remegő hangon, s hogy még világosabbá tegye, mit akar mondani, a tűzhely felé mutatott. – Tűzhöz?

Paul biccentett:

– Oké. Hozzál holnap reggel is, és majd meglátjuk, kell-e valami a boltból.

Kemmy bólintott és elindult; a kutya kelletlenül követte. A férfi utána szólt:

– Hé, te kis vakarcs! Gyere csak ide!

A gyerek visszament, megállt féllábon, s a másikkal átfonta a lábaszárát. Szerette volna azt mondani: az én nevem Kemmy, de nem szólt, mert félt, hogy ha megmondja a nevét, a rendőrség érte jöhet és elfogja. A gyerek nem tudta, miért nevezte el őt Vakarcsnak. Nem tudta, mit jelent ez a szó. Azt tudta, hogy a „vakar” mit jelent, de még sose hallotta, hogy így hívjanak valakit. Ámbár a fehéreknek is fura nevük van néha, és a feketéket is úgy hívják, ahogy éppen eszükbe jut, például a rezervátumban Monoklisnak azt az öregembert, akinek valami baja volt a szemével, és Falábú Marynek egy öregasszonyt, aki a lábát vadkutya-csapdában vesztette el, és azóta a hóna alá szorított mankóval jár.

Még mindig jobb, ha Vakarcsnak hívja, mint ha egyáltalán nem hívja sehogy. Ezért adott nevet ő is a kutyájának, mihelyt letelepedtek a barlangban, mert ha nevet ad neki, a kutya megtanulja, hogy hozzá tartozik, és hogy szüksége van rá. Mindennél fontosabb azt tudni, hogy valakinek szüksége van ránk.

Még ott lézengett egy darabig, holott látta a férfi arcán, hogy az már meg is feledkezett róluk. A kutya ott ült mellette, nyelvét lógatta, fülét hegyezte, és reménykedve csóválta a farkát.

A férfi nyögve fölült, és eloltotta a cigarettáját.

– Ó, te még itt vagy? No, kölyök, futás – mondta durván. – Nem akarom; hogy egész nap itt lógj körülöttem.

Szavaira Kemmy mellét elöntötte a forróság, mert már akaratlanul is fölépítette magában azt az elképzelést, hogy ő majd mindent ellát az ember körül, és abból élelem lesz magának meg a kutyájának.

– És ide figyelj, ha még nem lennék ébren, amikor reggel ideérsz, ne kelts föl, és ne is leskelődj be a kocsiba. Nem szeretem, ha néznek, amikor alszom. Megértetted?

A fiú bólintott.

– És mondd meg a többi feketének is, akikkel együtt laksz, ne ólálkodjanak itt, mert különben olyat kapnak tőlem, hogy megemlegetik. Megértetted?

A fiú ismét bólintott.

– Oké! Most pedig eredj szaporán, és vidd magaddal ezt a dögöt is.

Kemmy bólintott és sarkon fordult. Már elérték a földnyelvhez vezető ösvényt, amikor Paul utána kiáltott:

– És mondd meg anyádnak, hogy büdös vagy, és az a dög is büdös. Mielőtt idejössz, mossa ki a ruhádat, és fürdessen meg mindkettőtöket. Épp elég víz van körös-körül.

Kemmy bólintott, és a szívébe égő fájdalom nyilallt, és a szemébe valami szúró érzés. Nem szabad sírnia. Apa azt mondta, egy Őslakó kisfiú még akkor se sír, ha nagyon megbántják.

8

Jó, hogy megszabadultam tőle mondta magában Brenda, miközben a fiú lefelé haladt a lépcsőn. Legalább nem jön ide többé, és nem fog zavarni. De a gyerek arckifejezése megragadt az emlékezetében. Igyekezett elhessegetni magától, sosem fog elkészülni a munkájával, ha egy ilyen túlérzékeny fekete vakarcs érzései foglalkoztatják (valakinek muszáj civilizálni őket!). Neki épp elég dolga van a bolttal és a postahivatallal. Az utóbbi nem annyira nehéz, mint inkább bonyolult a halászbárkák rendszertelen és bizonytalan érkezése miatt, amelyek olykor kikötnek itt a leveleikért, vagy mert valaki telefonálni akar, olykor pénzt feladni és mellékesen bevásárolni olyan apróságokat, mint a cigaretta és a cukorka. A Devil’s Head postahivatalának valaha sokkal nagyobb jelentősége volt, mint manapság, amikor a halász- és a szénszállító hajói már nem kötnek ki az öbölben.

Elég sokáig tartott, amíg megtanult bánni a halászokkal és a bevetődő turistákkal: hogy ne vegyen tudomást a tréfás udvarlásukról, vagy ne vegye szó szerint. Hiszen azt nem mondhatta senkinek, hogy mindenféle közeledési szándék – legyen tréfás vagy komoly – olyan, mintha kést forgatnának a szívében. A legenyhébb célzás arra, hogy ő nemcsak postamesternő és boltos, arra emlékeztette, milyen engedékeny volt Derekkel szemben. A férfi is megmondta, hogy ő volt a kezdeményező a leplezetlen imádatával. Ha ezt nem használta volna ki, az egész nem lett volna egyéb gyerekes lelki sérülésnél. Most úgy tekint vissza az együtt töltött évre, mint figyelmeztetésre: végezd el tökéletesen a munkádat, de utasíts vissza mindent, ami nem szorosan ahhoz tartozik.

Véletlenül kihallgatott telefonbeszélgetésekből tudta meg, hogy a helybeliek „vasszűznek” nevezik. Nem bánta. Jobb és biztonságosabb, ha az a híre, hogy túl szigorú, mintha az hogy túl könnyelmű.

Az alkalmilag betévedő asszonyokkal, akik a homokdombon át, a szétszórt farmokból vagy a halászházakból jöttek, többnyire ugyanígy bánt. Senki sem vádolhatja azzal, hogy nem dolgozik jól, vagy nem elég udvarias, sőt készséges, ha a doktorért vagy a kórházba kell telefonálni egy beteg gyerek vagy vajúdó asszony miatt. „Érti a dolgát, és egészen csinos” – ez volt a véleményük róla, ahogy itt-ott meghallotta. „Nincs vele semmi, baj, de valahogy... szóval lehetetlen közelférkőzni hozzá”. Talán a házassága körül volt valami, hiszen tudja, hogy férjnél volt, annál a csoda jóképű fiúnál a légierőtől.” Azt mondják, nemcsak a levegőben voltak nagy sikerei, hanem a földön a nőknél is... Hogyhogy sosem hallott róla? Bizony, feleségül vette, amikor a hölgy a titkárnője volt annak az öreg századparancsnoknak Doolinbában, a kisegítő reptéren. Szívdöglesztő férfi, azt mondják. Személyesen sosem láttam, de akik ismerték, mondják, csoda csinos fiú, ez meg kimondottan gyönyörű lány volt... A legtöbb fiú odavolt érte. Nem is hinné az ember, ha most látja azt a szigorú arcát. Soha egy csöpp rúzs a száján, semmi kikészítés, a haja akkora kis kontyba szorítva, mint egy hagyma, a ruhájáról meg azt gondolná az ember, valami egyenruha. És sose jár sehova.” Pedig sokan meghívnák szívesen, de amikor éppen belekezdenének, megjelenik az arcán az az udvarias, hideg mosoly, amitől egyszerre elmegy az ember kedve. Az a fiú a tejgazdaságból, meg sok más is, a halászhajókról valósággal rajongnak érte, de sosem jutottak vele semmire. Mégsem tudom, mit csinálnánk nélküle ezen az isten háta mögötti fészekben...”

Az effajta beszéd valami módon mindig visszajutott hozzá, vagy ravasz pletyka útján, vagy úgy, hogy véletlenül kihallgatta őket a kapcsolótáblánál. Ilyenkor közömbösen megrántotta a vállát. Ő jól dolgozik. Még többet is tesz, mint amennyi a kötelessége, ha segítenie kell. Sosem zárkózik el attól, hogy munkaidő után is kinyissa a postát, ha telefonálni akarnak, sosem tagadja meg, ha a segítségét kérik – de soha nem is ajánl föl semmit, amíg nem kérik.

Senki sem tudja az igazságot, így biztonságban él magányában, és neki így tetszik.

Lehet, hogy mindez nemcsak érzelmi okokból van így, gondolta sokszor. Talán fizikailag is megváltoztatta az, hogy elvették tőle a gyereket. Hidegen és szenvtelenül töprengett azon, miért is hagyta Derek, hogy teherbe essen. Merő könnyelműségből? Vagy azért, mert nem törődött ővele? Vagy ezzel vélte biztosítani, hogy kitart mellette? Nem, nem ezért. Derek őt akarta magához láncolni, hiszen – most már tudja – egy férfit nem lehet lekötni.

Most is maga előtt látta, ahogy akkor, az első napon, kilépett a gépből, amely oly sebesen közeledett a kifutópályán, mint valami csillogó szörnyeteg. Új gép volt, akkor próbálták ki, és valami rosszul működött rajta. Nagy jövés-menés volt körülötte.

Emlékezett arra a pillanatra, amikor a férfi először telepedett le az íróasztala szélére, s a szeme olyan tüzes pillantással fürkészte őt, hogy válaszul ő is lángra gyúlt.

Mint mikor két tűz találkozik.

Most újra fölidézte magában, hogyan figyelte az embereket, amikor a tűzvész megfékezésére ellentüzet gyújtottak, és az, mint egy tűzfüggöny, végiglebbent a füvön és az alacsony bozóton. A két tűz találkozott, a lángok magasra csaptak, föl az égig, olyan zúgással, mint amikor a repülőgépek százai indulnak egyszerre.

Velük ugyanez történt. Nem tiltakozott, mikor a férfi másnap lehajolt, hogy megcsókolja a búcsúzásnál. Ennek a csóknak a bűvöletében élt egész héten át, míg a férfi ismét el nem jött, és ismét meg nem csókolta. Most csak ámult, hogy is lehetett ilyen könnyelmű. Még azzal se mentegetőzhet, hogy nagyon fiatal volt. Huszonhárom éves volt és Doolinbában a huszonhárom éves lányok már rég férjes asszonyok és anyák, és árgus szemekkel vigyáznak a húgaikra, akikre ezután kerül majd sor.

Ó, nem, nem az ifjúság féktelensége volt. Akkor nem kérdezte magától, hogy mi. Nem foglalkoztatta. Most képtelen fölidézni azt az érzést, ami Derek karjaiba kergette. Egyetlen csoda volt az egész, egyetlen vad vágy. Mindaz a költészet, amivel romantikus iskoláslány korában megtömte magát, valósággá vált.

Most olyan hidegen tekintett vissza az egészre, mintha egy teleszkóp másik végéről nézne valamit, ami oly távoli és oly pici, hogy nehezen lehet összeegyeztetni a valósággal. Akkoriban ez volt számára az egyetlen valóság.

Pedig a savanyú képű századparancsnok kereken figyelmeztette, hogy legyen óvatos; éppen azért választotta őt a titkárnőjéül, mert megközelíthetetlen hírében állt. De figyelmeztethette volna anyja nyugtalansága és apja aggodalmas tekintete is, amikor oly megváltozottan, ragyogva jött haza, és énekelve zuhanyozott a fürdőszobában.

Egészen ki volt cserélve.

– Vigyázz – figyelmeztette Mrs. Brown, a seprűnyélre támaszkodva, az olyan asszonyok nyíltságával, akik egész életükben csak mostak és takarítottak. – Azt mondom, vigyázz. Az én öregem gyalogos volt a legutóbbi háborúban, és ő azt mondja, hogy a repülők olyanok, mint a tengerészek. Sőt még olyanabbak: ahány reptér, annyi nő.

Mindenkit kinevetett. Mit tudhatnak ők az unalmas, maradi életmódjuk mellett? Apja belemerült a postába meg a bélyegeibe, félig béna anyja semmit sem lát, ami a kerekes széken túl esik. Mit tudhatnak ők? Honnan is tudhatnák, hogy Derek testestül-lelkestül csak az övé? Hogy semmi sem maradhat belőle egy másik reptér más nője számára? Ebben bizonyos volt.

Derek is ezt mondta, és valahányszor útra kelt, ő úgy érezte, magával vitte lényéből mindazt, ami fontos.

A férfi sosem beszélt házasságról. Ez csak akkor került szóba, amikor a repülőtéri szolgálata heti két napra és három éjszakára szaporodott. Három estén át kényszeredett mosollyal fogadta, amikor ő azt mondta neki, hogy nem töltheti vele az éjszakákat a repülőtéri szobájában. Hogy mit csinálnak, amikor kikocsikáznak messze a bozótba, azt senki sem követheti nyomon. De az egész éjszakát véle tölteni: ez annyi volna, mint az egész világ tudomására hozni, és ezt apjára meg az anyjára való tekintettel nem teheti meg. Saját magára nem gondolt. Minden szégyenkezés nélkül, akár a háztetőről kikiáltotta volna, hogy szereti Dereket, és Derek szereti őt. De valami régimódi ragaszkodás megtiltotta neki, hogy szenvedést okozzon a szüleinek. Kétségtelenül öreg trotlik, de jó szándékú trotlik, képtelen volna megbántani őket.

Derek savanyúan nevetett, amikor megmondta neki, hogy nem maradhat benn éjszakára.

– Furcsa erkölcseid vannak. A bozótban mindent, de ahol más is láthatja, semmit?

– Nem erről van szó, Derek. De nem bánthatom meg apát és anyát...

– Nem bánthatod meg őket? Az még nem jutott eszedbe, hogy a szüleid is megtették annak idején, vagy ni ég akarták tenni?

– Biztos nem tették meg a házasságuk előtt. Doolinbában mi sem tehetjük meg. Ha a városban élnénk, vagy...

– Vagy házasok lennénk? – Derek fölhúzta a szemöldökét. – Persze, ha házasok lennénk, helyes és illendő lenne.

Ő habozva bólogatott. Nem akart elsőnek beszélni a házasságról.

– Oké – mondta a férfi. – Hát házasodjunk össze, és akkor akár le sem kell húznunk a redőnyt, nyugodtan szórakozhatunk egész Doolinba szeme láttára. Nem vagyok hajlandó heti három éjszakát elpocsékolni egész éven át egy ilyen dögunalmas helyen.

Karjába vette, magához szorította, és őt is elsodorta a köztük fölcsapó tűz. Szédült az örömtől, hogy ezután már mindig így lesz. Derek nem azokhoz a férfiakhoz tartozik, akik csak a reptéri napokra kívánnak valakit, azután más reptér, más nő!

Ugyanaz a pap adta össze őket, aki őt megkeresztelte és konfirmálta, nem csinált nagy hollót, és – mint később keserűen rájött – nem is igen kérdezősködött. A férfi hálás volt ezért, maga miatt is, a szülők és az ő doolinbai jóhíre miatt is: örült, hogy botrány nélkül megúszta az ügyet.

Így hát házasok lettek egy tavaszi reggelen, amikor a levegő tele van a frézia illatával és a bozót ragyogó virágokkal.

Most hidegen gondolt vissza rá, és látta magát az új fehér ruhájában, amelyet a helybeli áruházzal hozatott. Ott nem talált semmi sikkeset, de Mrs. Mulland telefonált New Castle-ba, és onnan aztán valóban gyönyörű ruhát küldtek. Újra átérezte a selyem síkosságát, hófehérségét, a hosszú szoknya és a rövid fátyol suhogását, ahogy mozdult. Milyen bolond is volt, hogy annyi pénzt kidobott egy ruháért, amely semmit sem jelképezett. Hisz nem volt már szűz. Asszony sem volt; de azt, akkor még nem tudta.

Amikor kilépett a kis fatemplom boltíve alól, fejét felszegte, egyrészt dacból, másrészt büszkeségből, mert nagy ön jól tudta, hogy a bámészkodók mit suttognak maguk között. Sokkal jobban ismerte Doolinbát, semhogy ne tudja: mindenről értesültek. Látta a jelentőségteljes mosolyokat, és még jobban fölszegte a fejét. Mit számít, ha mindenki tudja is?

Az egyetlen érzés, amelyet most vissza tudott idézni arról a napról, az elbizakodottság volt, ahogy a lépcső tetejéről mindenre és mindenkire lenézett, és a hihetetlen szerencséjére gondolt. Mert még akkor is alig akarta elhinni. Ezentúl nincs Doolinbához kötve, nem muszáj abban az unalmas közösségben élnie, amelyben felnőtt, nem köteles a szűk látókörükhöz alkalmazkodni. Dereknek szárnyai vannak, és egy nap majd néki is lesznek.

Valahányszor a férfi visszatért, együtt töltötték azt a három éjszakát, amely mai szemmel úgy tűnt, mint valaki másnak a szerelmi eszménye és szenvedélye. Ma már olyan hidegen és tárgyilagosan tudta szemlélni, mint egy kívülálló valami rosszízű dolgot. Most már ki is tudta mondani, hogy „rosszízű”, és érezte, hogy önkénytelenül elfintorítja az orrát.

Nem érdekelték a romantikus tv-filmek, mert semmit sem jelentettek számára. Nem volt hajlandó szerelmes regényeket olvasni. A szerelem hazugság, förtelmes hazugság, amely legázol, mint a bozóttűz, mindent fölemészt és kiéget.

Már nem kérdezte magától, hogy Derek vajon miért vette feleségül. Akkoriban olyan vak volt, olyan kábult és mámoros, hogy mindenbe beleegyezett volna. Nem, nem mindenbe. A doolinbai pletykákkal képes volt szembeszállni, de nem tudta volna megbántani a szüleit, akik túlságosan nagylelkűek és kedvesek voltak, túlságosan begyöpösödött fejűek és régimódiak, de mindenképpen túlságosan jók ahhoz, hogy megsértse őket.

Mindent megadtak neki, ami tőlük telt, főiskolára járatták, fizették a kollégiumot, fölfogadták Mrs. Brownt, hogy elvégezze a házimunkát, holott ő épp elég fejlett és erős volt, de szülei nem voltak olyan önzők, hogy lekössék. Nem, nem voltak önzők. Nem az anyja miatt határozta el mégis, hogy otthon marad, és a postán dolgozik; ahelyett, hogy kirepüljön a világba, amelyet az érettségije megnyitott előtte. A kormány csökkentette az egyetemi és kollégiumi felvételek számát, mert sok pénz kellett a háborús előkészületekre, és nem jutott elég az iskolai ösztöndíjakra.

Bolondosán szomjazva az életet és elkápráztatva a ragyogástól, két kézzel kapott a lehetőség után, hogy a légierőnél dolgozhat, amikor újra üzembe helyezték a doolinbai repülőteret. Anyja figyelmeztette, hogy az nem lesz hosszú életű, jobb lenne a postán maradnia, ahol az iskola elvégzése óta apja mellet dolgozott, míg más doolinbai lányok megrohanták a környező nagyobb városokat. Nem hallgatott rá. Anyja mindig bizalmatlan volt, mindig attól félt, hogy valami meggondolatlan cselekedet kilendíti abból a kényelmes szűk világból, amelyben éltek.

Apja nem szólt semmit, hagyta elmenni, mintha választása az egyetlen lehetőség volna, talán éppen az egyetlen helyes választás, így hát otthagyta s kis postahivatalt ósdi tornácos homlokzatával, a poros papír, ragasztó és a tintatartókban áporodó tinta kesernyés szagával.

A doolinbai repülőtér csupán kisegítő repülőtér volt a katonai repülőgépek számára. Nem állt egyébből, mint egy kis irodaépületből és a beton-pályából, melyet a bozótból hasítottak ki. De a munkája az volt, amiről álmodott. Volt ott egy takaros kis irodahelyiség, modern, sárgára fényezett asztalokkal, krómozott lábú székekkel; minden a modernség levegőjét árasztotta, s ha belépett, úgy érezte, hogy ez egy más világ. Doolinbában a házak olyan öregek, hogy ha közöttük sétált, attól félt, maga is lassan elenyészik velük együtt.

Élt-halt az érkező repülőgépek zajáért. Ugyanígy az új zsargonért, amit meg kellett tanulnia. És a telexgép szüntelen kopogásáért meg a rádión érkező jelentésekért, amelyek a part mentén röpködő gépekről adtak hírt.

Szerette maga körül látni a szürkészöld bozótot, melyben a jelzőoszlopok óriási gumifák voltak, s a beton kifutópályát és a hatalmas ezüstmadarakat, amelyek lecsaptak az égből és előbb sebesen, majd mind lassabban gurultak felé. De még ennél is jobban szerette az ósdi kis gyakorlógépeket, némelyik közülük kétfedelű volt, s mint egy óriási éjszakai pillangó, nagyokat zökkenve ért földet.

A gépírás sem volt többé teher. Az érkezések és az indulások listái a kaland zamatát árasztották. Ugyanígy a férfiak, akik kiszálltak a gépekből, és egy kissé fölényes könnyedséggel jöttek, be hozzá és elbeszélgettek vele, miközben tetőtől talpig végigmérték a légierő egyenruhájára emlékeztető sötétkék szoknyájában és világoskék blúzában. Tudta, hogy jól áll neki: még ha nem is nézett volna tükörbe, elárulták a pillantások, és jó érzés volt, hogy e fiatal, életerős férfiak bámulatát élvezhette a farmerek és halászok bizalmatlan pillantásai helyett.

Most már hidegen tekintett vissza az egészre. Furcsa, de mindazt a szenvedést és megaláztatást, amely oly sokáig kínozta, elsöpörte a bozóttűz. Kiégette.

Ez történt vele is. Kiégett. De őt nem a gumi vagy a kajaput-fák anyagából faragták, ö nem fog új életre kelni, mint azok. Az ő kiégett szívéből nem hajtanak ki új levelek.

Cinikus mosoly árnyéka suhant át az arcán. Micsoda nevetséges gondolat! A költészet becsapta őt, és lám, most mégis erőltetett költői hasonlatokat próbál alkalmazni az életére. A költészet csak élő dolgokból hajthat ki, mint a levelek és a virágok. De benne örökre elsorvadt mindaz, amiből költészet fakadhat.

Ki is mondta, hogy jobb, ha egyszer szeretnek, azután elhagynak, mint ha sohasem szeretnek? Őrültség! Ha Doolinbában marad, a postán, végül csak férjhez ment volna azoknak a tagbaszakadt fiatalembereknek egyikéhez, akik lebarnult könyökükkel a pultra támaszkodva, szemükben olyan kifejezéssel néztek rá, hogy azt még a legnagyobb szigorral sem nevezhette szemtelennek. Ott élt volna a környék valamelyik kis farmján, és mint a többi asszony, kemény munkában egy sereg gyerekkel a szoknyája körül, elégedetten öregedett volna meg.

Végül is, mi rossz van ebben? Szeretnek és szeretik őket, keményen dolgoznak, gyerekeket szülnek és megöregszenek, ugyanúgy, ahogy az ő szülei éltek és dolgoztak, megöregedtek és meghaltak, nem láttak meg semmit, ami kívül esett körülhatárolt életükön, és nem is vágytak rá.

De honnét tudhatná, hogy nem vágytak-e valami másra? Honnét tudhatná, kinek, mi a vágya? Valamikor azt hitte, ő mindent tud. De az az égető, perzselő élmény, amelyet egy nap ott. a repülőtéren megért; egészen más volt, mint a forró nyári éjszakák elképzelései, amikor céltalan szenvedély izzott benne, vágyakat és reményeket keltve. Ezek a vágyak és remények egyáltalán nem hasonlítottak más lányokéhoz, akikről anyjával minden héten oly elmerülten olvasott a női folyóiratokban. Anyja azt állította, hogy csak az ételreceptek és háztartási tanácsok végett lapozza át őket, de minthogy étrendjük sosem változott, és a háztartási tanácsokat sem alkalmazták ódivatú konyhájukban, nappalijukban és hálószobájukban, alighanem anyja ezekben a happy endes színes történetekben talált elégtételt, melyek olyasmikről szóltak, amik sosem érintették az ő sima, egyenletes életét, lévén a felesége olyan embernek, aki mindvégig első szerelmeként szerette őt, és aki neki is az első és utolsó szerelme volt.

9

Kemmy a kutyával végigfutott a sziklás ösvényen, le az öbölhöz, éppen visszahúzódóban volt a dagály. A bombora éles sziklái már kilátszottak, ahogy a hullámok megtörtek fölötte! Visszafojtotta könnyeit, mintha mellette jönne az apja. s szigorúan rászólna: „Őslakó fiú sosem sír.” Ha már az avatáson túl lenne, könnyebb volna visszatartania.

Grumpy azt mondta, majd akkor avatják föl, ha tizennégy éves lesz. Apját is fölavatták. De Mama azt mondta: „Ne beszélj az avatásról. Ne is gondolj rá. Inkább azzal törődj, hogy jó bizonyítványt szerezz az iskolában.”

Jó bizonyítványt kapni tömérdek kemény munkát jelentett, s ezt nem szerette különösen; de az avatás, ahogy Grumpy beszélt róla, amolyan varázslat, amitől jobb és erősebb lesz az ember. Pontosan sosem tudta, mit jelent, csak annyit, hogy attól egészen új fiúvá válik. Ha fölavatják, ha elviselte a fájdalmat anélkül, hogy sírt vagy akár egy hangot is hallatott volna, akkor már a férfiakhoz tartozik.

Apa is mindig eltolta magától, valahányszor kérdezte tőle, milyen is az a „fölavatás”, és azt mondta: „Ne beszéljünk róla, ha Mama itt van. Később, majd meglátjuk.” Annyit tudott csak, hogy az avatás valamiképpen kapcsolatban van azokkal a régi forradásokkal, amelyek Grumpy meg Apa hátán és mellén ékeskednek: sötét bőrükön egy árnyalattal még sötétebb csíkok. Lehet, hogy ugyanez történt azzal az emberrel is az autóban. Talán őt is fölavatták. De mégsem. Ahhoz már túl öreg. És különben is, az avatásnál ábrákat rajzolnak a bőrre. És attól nem lesz olyan hólyagos és vörös, mint ezé az emberé.

A hullámok ki-kicsaptak a fövényre, és mindenik újabb hullámos vonalat hagyott maga után, kissé beljebb, mint az előző.

Kell, hogy valami élelmet találjanak, ő meg a kutyája, a hátralevő órákra. Végigbaktatott az öböl mentén, teknősbéka nyomát kutatva, tán megtalálja a tojásait. De erre nem voltak teknősbékák. A teknősbéka a meleg vizet és a nyugodt öblöt szereti, ahol a homok forrósága kikölti a porontyait, hacsak egy éhes őslakó föl nem fedezi a tojásait. Nem nehéz megtalálni, mert a teknősbékák nyomot hagynak a homokban, ahogy nehéz páncéljukat fölvonszolják az öbölből, mély gödröt ásnak, tojásaikat belerakják, betemetik, és visszamásznak a tengerbe, újabb nyomot húzva talpukkal és farkukkal. De itt. a sima homokon látszott, hogy teknősbéka sosem járt errefelé. Csak sirályok, és kisebb madarak nyílhegyformájú nyomát láthatta ott, ahol a víz nem mosta el.

Ha az ember olyan szerencsés, hogy a tengerbe éppen visszatérő teknősbékára bukkan, a hátára ülhet, s ujjaival széles páncélja peremébe kapaszkodva, belovagolhat rajta a vízbe – ezt csinálták azok a fiúk, akik a tengerparton táboroztak –, amíg a mély vízbe nem ér; ott aztán lecsúszik róla.

Ez a világ más, mint az, amelyet rövid csavargásuk alatt megismert. A víz is más. Ott olyan tiszta volt, hogy a mélyen lent úszó halakat is meg lehetett látni benne. De itt a bomborán megtörő hullámok alig megszelídülve zúdulnak az öbölbe, s könnyen odavághatják az embert a sziklák közé. Nem szereti az ilyen öblöt. Bár tud úszni, mégsem merészkedett be messzire. Itt nem volna bátorsága a víz alá bukni, hogy megkeresse a sziklák körül a halak búvóhelyét. Ez veszélyes tenger, nem olyan, mint amilyenben Apa tanította szigonnyal meg hálóval halat fogni.

Apával apály idején végiggyalogoltak a sziklák láncolatán, és rákot és polipot kerestek a mélyedésekben. Lehet, hogy itt is találna rákot, talán még egy polipivadékot is, de nincs nála semmi, amivel fölnyársalhatná.

Visszament és fölkapaszkodott a homokdombokhoz, jó messze elkerülve annak az embernek a tanyáját meg a postát is, hogy valami hegyes botot kerítsen vagy drótot, és szigonyt csináljon, amivel kipiszkálhatná a rákokat rejtekhelyükről, vagy foghatna egy polipot, ha ugyan talál. Ennie kell, és a kutyának is ennie kell, s úgy látszik, csak a tengertől várhatják táplálékukat. De először meg kelj találnia a módját, hogyan szerezze meg, ami benne él.

Érdes, szűrős fű nőtt a homokdombokon. Fölkúszott és közben megállt, hogy leszakítson egy sima, lakkosán fénylő sárga virágot. Letépte, nem mintha kellett volna neki, hanem mert Mama szerette a virágokat, és a virág érintése őt idézte. Puha virág volt, hamar elhervadt a kezében, holott a fénye keménynek mutatta.

Végig a homokdombokon sehol egy emberi lábnyom, és senki nem hagyott el olyasmit, amiből szigonyt lehetett volna csinálni. Ameddig csak ellát, sehol semmi, csak a fű zöldesszürke lándzsahegyei, és itt-ott egy üres cigarettásdoboz, amelyet a szél fújt erre valamerről.

A homokdombok mögött megfeketedett, tövises bozót kezdődött, amely összevissza szaggatta a pulóverjét és a bőrét, ahogy utat tört magának benne. Bizonyosra vette, hogy senki sem járt még erre, sőt állatnyomot sem talált, csak egy kis homokfolton egy sikló vagy kígyó nyomát. De még ebben sem lehetett biztos, mert a homok túl puha volt ahhoz, hogy megőrizze a nyomokat, különben is már elfelejtette, mit mondott Grumpy, hogy is kell a siklót nyomon követni. Talán ha már fölavatták volna, tudna szigonyt is szerkeszteni és foghatna rákot, vagy kikaparhatná a kis polipokat a sziklák mélyedéseiből. Ez a gondolat visszatérítette a kutatáshoz, és eldobta a fonnyadtan haldokló, sárga virágot. Grumpy azt is megmutatta, neki, hogy lehet egy kemény kődarabot nyílhegy alakúra kihegyezni, a saját hajából font spárgával egy bot végéhez kötni és megragasztani a fa gumijával úgy, hogy mire megszárad, olyan tartós lesz, mintha egy darabból volna. Grumpy képes volt egy zöld sörösüveg-cserepet is addig csiszolgatni, amíg olyan lett, mint a nyílhegy, és akkor egy botra erősítve megedzette a tűzben.

Nem tudta, hogyan kell az éles kődarab széleit egy másik kővel addig csiszolni, amíg nyílheggyé válik, és még kevésbé tudta, hogy lehet egy söröspalack szilánkját kicsiszolni. „Ide figyelj, Apa, te sosem mondtad nekem, hogy vannak dolgok, amikről nem adnak bizonyítványt az iskolában, de nekem tudnom kéne arra az esetre, ha egyszer elvesznék” – mondta apjával folytatott néma beszélgetésében.

– De hát csakugyan elvesztem, mint azok a kislányok és kisfiúk Mama meséiben? – kérdezte a kutyakölyöktől. – Hogy veszhet el az, aki tudja magáról, hol van?

Pocok ugatott.

– Így van, Pocok – mondta hangosan Kemmy. – Nem én vesztein el, hanem elvesztettem Mamát meg Apát.

Gombócot érzett a torkában; ha nem csinál valamit, mindjárt sírva fakad, és Grumpy szelleme szégyelli magát miatta, így hát füttyentett a bozót között szimatoló kutyának, és lefutott a dombról, bokáig merülve a durva homokban, amelynek olyan színe volt, mint a teljesen érett pau-pau belsejének. A kutya szökdécselve és ugatva követte. Csak a tengernél álltak meg, ahol a visszavonuló dagály fénylő tajtékot hagyott hátra, ameddig kiáradt.

Együtt futottak az utolsó hullám fodros széle mentén, lábuk bele-belemerült az üvegesen fénylő fövénybe, ahol az még nem szívta föl teljesen a vizet. Sirályok futottak előttük, magasra emelve piros lábukat, és otthagyták karmaik nyomát. Nagy szárnycsattogással röppentek föl, úgy hangzott, mint a vékony kis vitorla suhogása, amelyet Apa szokott olykor kifeszíteni barátjának, Diggernek a halászcsónakján, amikor kedvező széljárás volt.

A kiskutya föltartott orral rohant a sirályok után, s ugatott, mintha ugatásával visszaterelhetné őket a földre. Ha néha önszántukból leszálltak, mindig nagyon messze előttük, amint közel értek hozzájuk, lábukat a szárnyuk alá húzva, elsiklottak előlük.

Ezek másfajta sirályok voltak, mint amilyeneket a tengerparti campingben látott, de ugyanúgy viselkedtek. És a kutyája is ugyanúgy üldözte őket, ahogy a kutyák általában szokták, rendületlenül, remélve, hogy lecsaphatnak rájuk, mielőtt elröpülnének, de mindig elkésnek. Most már fölöttük röpdöstek, macskanyávogáshoz hasonló vijjogással, hogy a hullámtörőn túl leszálljanak a vízre.

Messze maga előtt látta, hogy valamit görget egy hullám, visszasodorja, majd kigurítja, míg végül megfeneklik ott, ahol a következő hullám már nem érheti el. A gyerek futott, a kutya is, megelőzve őt, mintha tudná, mi a szándéka. Mire odaért, a kutya már szaglászta a konzervdobozt. Üres bádog sörös-doboz. Két lyukat fúrtak a tetejébe, így hát nem használhatja. Ha egy olyan konzervdoboza lenne, amelynek a tetejét fölnyitották, megtölthetné vízzel és megmelegíthetné este a tűzön, hogy mielőtt aludni tér, legalább valami meleget ihasson, még ha csak sós vizet is, Végigkémleli az öblön, de ameddig csak ellátott, üres volt. Itt semmi sem úgy van.” mint abban a tengerparti campingben volt; ott a víz a hajók felől mindenféle holmit sodort ki, s ezekből az ügyes fekete kezek hasznos dolgokat eszkábáltak. Apa megtanította, hogyan kell például drótból fület csinálni a nagyobbfajta konzervdobozokra, hogy vizet lehessen forralni bennük, és úgy hajlítgatni a kisebb dobozok tetejét, hogy teásbögre legyen belőle.

Amikor még a marhatenyésztő telepen éltek, ott igazi lábasokat tettek a tűzre és igazi füles bögréből itták a teát. Igaz, ha elejtette őket az ember, összetörtek. Mama szeme ilyenkor megtelt könnyel, Apa pedig iszonyú mérges lett.

De még ha találna is egy alkalmas konzervdobozt, nem tudna vele mit kezdeni: a keze kicsi és gyönge, és nincsenek olyan szerszámai se, mint Apának. Lehet, hogy ha Mamáék még sokáig nem akadnak rá, talál szerszámokat is, és megtanulja, hogyan kell velük bánni.

Hogy lehet azt megtanulni, hogy az ember maga lássa el magát? Hogyan tudna olyan tisztán járni, ahogy Mama járatta, amikor csak egyetlen inge, egyetlen pulóvere és egyetlen nadrágja van? Mamánál mindenből kettő volt neki. Hogy tudna tisztességesen megmosakodni, amikor nincs zuhanyozó, nincs szappan és nincs törülköző, amellyel leszáríthatná magát? Grumpy nem sokat törődött a tisztálkodással: a tenger elég tisztára mossa, mondta mindig. Talán a tenger tisztára moshatná most az unokáját is, mert hiszen ő az.

A hullámverést nézte, amely most lassú csobbanásokkal nyaldosta a homokot, és figyelte az Örvény irányát a homokos part és az öböl közti csatornában. Apja tanította erre, mert aki nem jó úszó, azt a csatorna Örvénye könnyen kifelé sodor hatja. Lassan lépkedett befelé, lábával óvatosan tapogatta a víz sodrát. Most nem volt erős. Amikor a térdéig ért a víz, tudta, hogy tovább nem mehet.

Visszatért a partra, körülnézelődött, hogy lássa, nincs-e valaki a környéken. Senki. Levetette az inget, a pulóverét és a nadrágját, takaros kis halomba rakta a meleg homokba. Aztán az oldalán sündörgő kutyával, együtt nagy fröcsköléssel és ujjongással beszaladt a vízbe. Hidegebb volt, mint amilyennek a lábával érezte, szinte belemart. Egy darabig fröcskölődtek aztán kiszaladtak a homokra, és végigfeküdtek az öböl mentén, hogy felmelegedjenek. Mire a ruhájukhoz visszaértek, Ő már száraz volt, de a kutya bundája még nedves, gubancos. Lassan fölcammogtak megint a homokdombra, és megálltak, hogy a tengeri szél megszárítsa az ő haját és a kutya szőrét.

A nap delet mutatott, és a fiú egyszerre majd meghalt az éhségtől. Pocok, mintha csak a gondolataiban olvasna, nyugtalanul szűkölt, könyörgő szemmel nézett rá, és az állán lecsurgott a nyál. Éhes ő is, de nincs mit enniük. A fiú leült a homokba, egy bokor árnyékába, a kutya az oldalához simult, és fejét a térdére hajtotta. Kemmy kezével beletúrt a szőrébe, amely most lágy volt és száraz, és megvakargatta selymes fülét, – Te is éhes vagy, ugye, Pocok? Én is, és nem tudom, honnét szerezhetnénk ennivalót. Mit gondolsz, találunk valamit? Most rajtad a sor. A reggelit én szereztem attól az embertől.

A kutya nyöszörgött, és szüntelenül izgett-mozgott.

– Te nem fogtál sirályt, én meg nem tűztem szigonyra egyetlen rákot se, így hoppon maradtunk.

A kutya megint nyugtalanul mozgatta a hátsó felét, mint aki ért minden szót, és a lehetőségeket mérlegeli.

– Azt hiszed, meg tudnál fogni egy nyulat? Vagy azt se tudod, mi a nyúl?

A kutya meghempergőzött és fölvakkantott.

– Szóval tudod, mi a nyúl. Oké. Akkor gyerünk a bozótba. Hátha lesz egy kis szerencsénk.

Grumpy mesélte, hogy mielőtt elhagyták volna az ősi földet, mert bányászok kezdtek ott dolgozni, úgy szerezték meg élelmüket, hogy a bozótban vadásztak. Bumeránggal, szigonnyal, hajítódárdával ejtették el a kengurukat, és vállukra vetve a zsákmányt, büszkén tértek haza. Az elismerés volt a fizetségük, mert sosem a legjobb vadászok kapták a húsból a legjobb falatokat.

És Grammá is mesélte, hogy ő meg a többi asszony fűből és faháncsból fonott szatyrokkal mentek kiásni a siklókat, amelyek nyomát fölkutatták a homokban. Meg liliomgyökeret kerestek a tavakban és patakokban. Ha éhen maradtak, csak azért, mert nem esett az eső, és az állatok elmenekültek, a fű elszáradt, a liliomgyökerek összeaszalódtak. Ilyenkor fölkerekedtek és elmentek a tengerhez, és abból éltek, amit a vízből sikerült kifogniuk.

Grumpy elő tudta teremteni az élelmét. De neki és a kutyájának nincs olyan eszközük, amivel halászhatnának vagy vadászhatnának, még azt sem tudják egyáltalán, találhatnak-e valami élelemfélét ebben a kiégett bozótban, amelyhez hasonlót még sosem látott. Ha volna is itt valami, ő még nem elég okos ahhoz, hogy bumerángot vagy szigonyt készítsen. Csak madárcsapdát tud csinálni, úgy, ahogy Grumpy tanította, de itt madár se igen akad.

Lementek a domb szárazföld felőli oldalára, be a bozótba, amelyből a delelő nap zamatos illatokat csalt elő. Meleg volt és csönd, semmi sem mozdult. Mindig így van, amikor a nap delelőn áll. Grumpy mondta, hogy a bozót széliemé ilyenkor alszik, és alszanak a madarak és az állatok, még a siklók és a kígyók is – mind alszanak, amikor a nap magasan fönt jár. Ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy megfogjuk őket, ha a fészküket föl tudjuk kutatni. Ha legalább arra emlékezne, hogyan különböztette meg Grumpy a sikló rejtekét a kígyóétól, de oly régen volt, amikor Grumpy megmutatta neki, hogy már elfelejtette, és félt kipróbálni. Különben is, sehol sem látott a homokban hullámos nyomot, nyom nélkül pedig hogy foghatna hozzá?

Olyan csönd volt és olyan meleg, hogy ő is, meg a kutya is lefeküdt a homokba, és elaludj, mint minden a világon.

10

Brenda a postahivatal ablakából nézte, ahogy a fiú és a kutya fölballag a homokdombra. Azt találgatta, vajon hány éves lehet a gyerek, és ez ahhoz a nem kívánatos kérdéshez vezetett: hány éves is lenne most az ő fia?

Elhessegette a gondolatot. Kém szabad szívfájdalmat éreznie az elvesztett gyermek miatt. Hiszen Derek volt az apja, és elvesztésével Derek Is elvesztette fölötte a hatalmát. Derek mindössze gyűlöletes emlék már, aki elfojtott minden érzést, úgyhogy tetszhalottként jár-kel a világban, amellyel csupán az értelmén keresztül van kapcsolata. Üres lélekkel mozog egy üres világban; mert olyan alakok népesítik be, akik az őt többé nem érdeklő dolgok körébe tartoznak.

Mégis volt valami a fiú arcában, ami visszarántotta az elfelejteni kívánt múltba. Mi lehetett?

Elővette a postahivatali könyveket, és elkezdett dolgozni. Ó, istenem! Ha csak egyszer akadna valami igazi nehézség ebben a munkában, ami kizökkenthetné gondolatait ebből a taposómalomból! Álmában is tudta ennek a munkának a mindennapos folyamatát, amely az ajtó kinyitásával kezdődik, majd a pulton álló ZÁRVA tábla megfordítása következik. Azután megérkezik a motorcsónak az öböl mólójához, s hármas kürtjellel adja tudtul a Királynő Postájának érkezését. Néhány perccel később, a Királynő Futárjának levegőjét árasztva maga körül, belép a fedélzeti matróz, és leteszi a pultra a szennyes kis vászonzsákot keszeg tartalmával. A postai jegyzőkönyveknek a bürokrácia által ünnepélyesen előírt kitöltése több időt igényel, mint a postahivatal tényleges munkája. Ez majd megváltozik, ha fölépül az új gát a szomszédban, és több terméket szállítanak a környékbeli farmok és halászok, ami minden bizonnyal megnöveli a Devil’s Head postahivatalának forgalmát. Megvonalazta az oldalt, közben gépiesen kiszámította, hogy a bennszülött kisfiú kilenc éves lehet. Az ő fia nemsokára öt lenne – ha megszüli.

De nem szülte meg, és ezzel az ügy véget ért.

Amikor a rádió bemondta Derek lezuhanásának szenzációs hírét, ő azonnal táviratozott: „Mikor mehetek hozzád?” A választávirat rövid volt és eltanácsoló: „Lehetetlen. Szolgálati nehézségek.” A századparancsnok megerősítette ezt.

A sajtóban megjelent fénykép némileg megnyugtatta. A férjét egy északi katonai kórházban ábrázolta, ágyban fekve, lába csigával kifeszítve, karja felkötve. Fején is kötés, de mosolyog. Gyógyulásáról és a lezuhanást megelőző nagyszerű teljesítményéről naponta jelentek meg beszámolók az újságokban. Rendszeresen táviratozott, röviden és (ahogy elhitette magával) szerelmesen, bár most nem tudta megérteni, hogyan is olvashatott bele szerelmet a kurta szavakba.

Eltelt egy hónap. Aztán kettő. Majd három, és a férfi távolléte már tovább tartott, mint amennyit el tudott viselni. Éjszakánként, álmában egymáséi voltak. Nappal üres lélekkel járt-kelt és repülőtéri munkáját csak tudatának felszínével végezte; a többi kétezer mérföldnyire volt, egy katonai kórházban, ahová nem engedték, hogy ellátogasson. Tudta a férfi távirataiból, hogy az is gondol rá, és a naponta hozzárepülő levelek meggyőzik asszonya szerelméről, s arról, hogy amint megengedik, nála lesz. Az idő kínosan hosszúra nyúlt és ő tudta, a férfi odavetett távirataiból, hogy az ugyanúgy kínlódik. „Mindenestül veled vagyok, kivéve a lábamat.” Mindenestül veled... mindenestül veled... és a gondolatai messze jártak, kétezer mérföldnyire, és a teste remegett a vágytól.

Hosszú, zavaros leveleket írt, amelyekben kiöntötte egész szerelmét és minden vágyakozását. A férfi sosem írt levelet. Sérült jobb keze lassan gyógyul, ezt vette ki a kurtán fogalmazott, gyakori táviratokból. Várt, és a várakozás alatt tudata mindjobban föloldódott a távollevő férfiban, szíve mindjobban megtelt vele, teste egyre elviselhetetlenebbül nélkülözte. Úgy mozgott az emberek között, mint egy kísértet, és mintegy üvegfalon át látva őket, amely őt magát teljesen körülzárja.

Reggelente zaklatott álmából az ismerős, zörejekre ébredt: apja a fürdőszobába vitte anyját, majd a fürdőszobából vissza a hálószobába. Aztán hallotta, hogy leviszi a lépcsőn: a tolószék kerekei csikorognak a linóleumon, miközben arra a helyre tolja, ahová legelőször süt be a nap. Addigra már ő is elkészül, megfürdik és hozzáfog elkészíteni, hármuk reggelijét, miközben apja bekapcsolja a rádiót, hogy meghallgassák a hétórai híreket; és ő mindig abban reménykedik, hátha hall valamit Derekről. Olykor adtak róla hírt, máskor nem. A balesete egy hétig tartó csoda volt: ahogy gyógyult, úgy lanyhult az érdeklődés iránta.

Mindenki nagyon kedves volt hozzá. Még a századparancsnok is olyan kedves volt, hogy mindig elfelejtette föltenni neki az annyiszor nyelvére tolakodó kérdést, valahányszor észrevette, hogy a férfi tekintete töprengve pihen rajta. Miért mondja mindig azt, hogy a barátja, ahelyett, hogy a férje? Talán mert a középkorú férfiak szemérmességével kicsit féltékeny rá?

Később már arra gondolt, az öreg talán többet tud Berekről, mint ő, hogy talán nincs is olyan jól, mint ahogy közlik. Az újságok azt írták, hogy állapota javul, a rádió ugyanezt mondta, a táviratai pedig megerősítették meggyőződésében, hogy szeretné maga mellett tudni, ha lehetne.

Tizenhárom hét és egy nap telt el lezuhanása óta, amikor beállított Doolinbába. Váratlanul. Táviratban sem jelezte. A századparancsnokát sem értesítette. Csak amikor a repülőgép már fölöttük körözött, tárta ki a parancsnok a szoba ajtaját, és arcán a régi neheztelő arckifejezéssel így szólt:

– Ez a maga barátja lesz.

Ő fölugrott az írógép mellől, sietségében feldöntötte a széket, és végigrohant a repülőtér nyírott pázsitján, tekintetét a délutáni verőfényben csillogó gép, ezüst szárnyaira szögezve; és a sietség és a szerelem, lábainak is szárnyakat adott.

Röpült a gép elé, amely már a kifutópályán suhant feléje. Derek kilépett a pilótafülkéből, mint egy isten a lenyugvó nap dicsfényében, és megszűnt számukra idő és tér, ahogy ott álltak egymással szemben. Ő csak akkor vette észre, hogy a férfi biceg, amikor már elindultak a füvön át.

– Semmi az egész – mondta Derek. – Teljesen rendbe jöttem. Éppúgy tudok röpülni, mint azelőtt, és minden mást tudok csinálni, és épp olyan jól, mint azelőtt. – Szája a szájára tapadt, és olyan erővel csókolta, hogy a foguk összekoccant.

A parancsnok telefonálás közben fölpillantott, és ridegen üdvözölte Dereket. Letette a kagylót, bezárta a páncélszekrényt, majd az íróasztalát is, olyan akkurátusán, mintha célzatosság lenne mögötte. Aztán elfordult és azt mondta: „Ne zavartassák magukat. Éjszakára bemegyek a városba.” És elment anélkül, hogy Derek egészsége vagy közös terveik felől érdeklődött volna.

Még most, öt év múltán sem hajlandó visszaidézni annak az éjszakának az emlékét. Minden mást képes hideg tárgyilagossággal, sőt, kegyetlenül felidézni, kivéve azt az éjszakát.

Nem olyan volt, mint a többi. Mintha a férfi balesete és távolléte kirostált volna szerelmükből mindent, kivéve a lángolást. Ő felhagyott minden óvatossággal, és türelmetlenségében a férfi sem gondolt semmi ilyesmire. Miért is kellene vigyázniuk, kérdezte magától többször is azon az éjszakán, amíg a férfi úgy aludt, hogy lába az ő combján, feje a mellén nyugodott. Miért lenne szükségük az óvatosságra, hiszen ez a néhány hónap a férfit ugyanúgy megtaníthatta rá, mint öt, hogy örökre egymáséi.

Mikor Derek megmozdult, fölébredt és újra magához ölelte őt, tudta, hogy vágya éppoly kielégíts, hetetlen, mint az övé. Ó, bárcsak így maradhatnának örökre, egymásba zárva, a világűrnek ezen a tündéri szigetén!

Azt, hogy miért maradhatott most három teljes napig, s miért nem kellett a harmadik éjszaka azután elrepülnie, ezzel magyarázta:

– Második mézesheteimet élem.

A repülőtér jeepjén bejárták a vidéket, és a dombok és az öböl megváltozott szerelmük csodájától. Azokban a napokban minden másról megfeledkezett. A világ többi része megszűnt létezni számára. Csak Derek létezett. Tudta, hogy Ő ugyanígy érez. Valahányszor a parancsnok valamilyen, számára érthetetlen kérdést mormogott, a férje fölnevetett: Hagyjuk holnapra, öregfiú. Majd holnap. Jut még elég idő a leszámolásra.”

Föl sem fogta, miféle leszámolásról lehet egyáltalán szó. Amikor Derek elment, úgy érezte, vele megy. Rendületlenül hitt abban, hogy visszajön érte.

Aztán egy vasárnapi képes újság fényképet hozott a férfiról. Egy öböl strandján ábrázolta őt – a feleségével és három gyermekével, a legkisebb még csecsemő volt, és valamennyien mosolyogtak. Minden összeomlott. Szűkszavú aláírás közölte, hogy. Derek Brambie rajparancsnok balesete miatt fölhagy a berepüléssel, és fontos beosztásba kerül a légierő főhadiszállásán, Nyugat-Ausztráliában.

Anyja fedezte föl elsőnek. Még reggeli előtt el szokta olvasni az újságot. Álmában néha még ma is hallja a sikoltását, amely inkább hasonlított egy megsebzett állat üvöltéséhez, mint emberi lény hangjához.

Agyvérzés érte, és soha többé nem hagyhatta el az ágyat.

Ekkor Brenda már tudta, hogy el kellene mennie, de maradt, hogy ápolja.

„A hős és családapa” – írta az újság. Vajon mit neveznek hősiességnek? A férfi vakmerőségét és ügyességét, hogy úgy vezette a gépét, ahogy más képtelen lett volna, vagy hogy olyan dolgokat vitt véghez, amiket más nem tudna megtenni? Ilyenformán ez az idegen is hős, aki surf-boardjával újra meg újra megkísérti a halált a bombora fölött.

Vajon Dereknek azért volt szüksége rá, hogy naponta kihívja a halált, mert így akarta kárpótolni magát magánéletének érzelmi fogyatékosságáért? Vajon a felesége érezte-e, hogy a férje kielégületlen? A férfi tekintetéből azon a régi, megfakult újságkivágáson, melyet akkor égetett el, amikor az apja meghalt, az látszott, hogy élvezi a férj és apa szerepét, élvezi a nyugodt, zavartalan életet bájos feleségével (ha a fénykép nem szépíti), élvezi gyermekei csacska kérdezősködését, ha ítélni lehet abból, ahogy hároméves fiát a térdén tartja, és élvezi annak a színlelésnek a kockázatát, hogy feleségül vette őt, abban bízva, hogy törvényellenes tettének híre sosem fog eljutni a kontinens másik végébe. Valahogy így kellett lennie. A pilóták sem különbek a többi férfinál. Hiába gúnyolják a női pletykálkodást, a pilóták éppúgy hordják-viszik a történeteket, mint akármelyik doolinbai asszony. Sőt, még inkább, hiszen övék széles e világ. Nemegyszer hallott ő maga is az öreg rajparancsnoktól meg a fiatal pilótáktól fantasztikus eseteket, ilyen-olyan, ezen meg ezen a repülőtéren történt szenzációkat.

Nem kétséges, hogy Derek és az ő viszonyáról széltében-hosszában tudott mindenki. De a felesége fülébe sosem jutott, el. Férfiak az ilyesmire nagyon vigyáznak. Valami különös, torz becsületérzés köti őket össze, ami Dereket továbbra is megóvta volna attól, hogy felesége tudomást szerezzen a dologról, amellyel ő mellesleg, csöppet sem törődött. Nem érdekelte, mi történik a lánnyal, akinek házasságot hazudott csak azért, hogy kislányos, kisvárosi gátlásai ne akadályozzák az ő élvezetét.

Se halál, se baleset néni változtathatta volna meg érzelmeit Derek iránt. Csak az árulás. Nem remélte, hogy visszatér. Berek kétezerötszáz mérföldnyíre van innét – figyelmeztette az agya –, és amíg a szeretőd volt, gyereket nemzett ott. Mélyen bent valami pánik keletkezett benne. Láthatatlan kezeket érzett, ahogy kitépik ménéből az ő gyermekét és eldobják.

De ez nem volt ilyen egyszerű. Egészségesek voltak mindketten, és az, ami a méhében növekedett, szintén az volt. Sokszor azt képzelte, már érzi mozogni, holott könyvekből tudta, hogy még túlságosan korai lenne. Hamarosan túl késő lett volna.

Újra meg újra szembetalálta magát a megválaszolhatatlan kérdésekkel: hogyan élhet így, tudva, hogy a szeretője örökre elhagyta, és hogy a testében napról napra növekvő gyermek szégyent hoz rá? De hogyan mehetne el innét, haldokló anyja mellől, akit ápolnia kell – hiszen apját lefoglalja a postahivatal munkája. És hogyan tud majd anyja egyre gyengülő, megtört szemébe nézni? Hogy tudja elviselni apja tekintetét, valahányszor találkozik a pillantásuk? Hogy nézzen az orvos szemébe, amikor kedves mosollyal kérdez tőle valamit, s a vállára teszi a kezét?

És szembenézett mindezzel, mert nem volt valóban jelen. Értelme valahol másutt járt, a szíve halott volt, és csak a második hónapban eszmélt rá, hogy valamit tennie kell Derek gyermekével.

Időközben anyja meghalt. Mrs. Brown gyanakodva figyelte, a doktor pedig öreg, bölcs tekintettel. De valahányszor fölmerült benne a gondolat, hogy leugrik a szirtről vagy összezúzatja magát a kocsiban a meredélyen, valami ellenállt benne, és tudta, hogy sosem lesz képes megtenni.

Már érezte, hogy az öve szorítja, és a melltartója a húsába vág, és tudta, hogy az élet könyörtelen törvénye folytán az a valami rövidesen megmozdul benne. „Talán Derek visszajön. Talán még mindig szüksége van rám.” Persze, hogy akar, mondta az esze hidegen, de nem feleségnek.

Ez volt az egyetlen érzés, amit megőrzött. Anyja halála nem rendítette meg. Hogy is töltené el fájdalommal olyasvalakinek a halála, bármennyire is drága, aki életének nagy részét tolószékben töltötte? Anyját egész életében óvni, ápolni kellett, ahogy az apja ápolta és megkímélte az élet csúfságaitól.

Az a hűség, gyöngédség és megértés, amivé apja szerelme átalakult béna felesége iránt, lehetetlen, sőt elképzelhetetlen lett volna Derek részéről. Legalábbis ővele kapcsolatban. Talán azért igényli az ember a hűséget, hogy megszépítse a szerelem emlékét. Talán azért, hogy a gyönyört valami tartósabb érzéssé változtassa. Lehet, hogy az anyja betegsége előtti évek szülei házasságában is lobogva égő bokorhoz hasonlítottak, amelynél boldogan melengethették kezüket és szívüket egész későbbi sivár életükben. Mindenesetre az ő számára sivár volt. De lehet, hogy belőle hiányzik valami, ami a szüleiben megvolt.

Ha Derek életét vesztette volna, vajon ő képes lenne-e melengetni magát elveszett szerelmének égő bokránál? Igen, felelt magának. Hiszen amikor tudomást szerzett róla, hogy a férfi lezuhant és kórházba került északon; valami ismeretlen helyen, az ő szerelme még fényesebben lángolt. Vajon ő ugyanúgy szolgálta volna Dereket, ahogy-az apja szolgálta az anyját hosszú éveken át, gyöngéd, nem fakuló szerelemmel? Igen, mondta magának. Aztán: nem. Aki ilyen szerelmet ad, annak éreznie kell, hogy a viszontszerelem kárpótolni fogja mindazért, ami elmúlt. Derek nem tudta volna kárpótolni.

Derek olyan könnyelműen dúlta föl az ő életét, és ha a felesége tudomást szerzett róla, akkor azét is. Küzdött a kísértéssel, hogy levelet írjon az asszonynak, elmondja, mit tett a férje. Lehet, hogy ez a bájos, csinos arc semmit sem tud a valódi természetéről?

Azzal a kísértéssel is küzdött, hogy, a férfinak írjon, és elmondja, micsoda árulást követett el vele szemben, és hogy milyen aljasnak tartja. Tudta, hogy feljelenthetné bigámiáért, de ezt elvetette, mint önmagához méltatlan dolgot. Meg kell őriznie a büszkeségét.

Mitévő legyen az asszony, aki a maga és gyermeke jövőjének biztos tudatában, gyönyörben fogant gyermeket vár, aztán rájön, hogy nincs se férje, se szeretője, se jövője egyiküknek sem? Azt tudta, hogy a doolinbai lányok mit tesznek hasonló esetben. Apjuk fülön fogja a lovagot, és akárhogy szabadkozik, a pap összeadja őket, és ha a gyerek előbb érkezik a kelleténél, nos... egy koraszülés nem nagy eset.

Amikor a kollégiumban lakott, hallott arról Is, hogy a nagyobb városokban mit csinálnak ilyen helyzetben a lányok. Ott mindig akad egy kétes hírű nőszemély, vagy fölbukkan egy bizonyos ápolónő, aki jóvá teszi azt, amit a társadalom vétett, s így nem esik csorba rajta a törvénytelen gyerek révén. Valószínűleg akadna ilyen asszony Doolinbában is – de nem mert érdeklődni.

Az orvos, amikor figyelmesen végigmérte – szerinte lebecsülő pillantással –, azt mondta: „Nincs valami jó színben mostanában, Brenda. Biztos, hogy minden rendben van?” És ő azt felelte: „Minden, doktor.” Képtelen volt megmondani.

Elolvasott minden újságcikket, meghallgatott minden rádióadást, összegyűjtött minden tájékoztatást, amihez csak hozzájutott az abortusz piszkos, szégyenletes tizeiméiről. Lányokról, akik meghaltak valamelyik lelkiismeretlen ápolónő keze alatt, orvosokról, akiket meghurcoltak, mert szívességet tettek a társadalomnak – olyan szívességet, amelyből az hasznot húz, de nem ismer el.

Csak most döbbent rá, milyen könyörtelen az élet azokhoz a nőkhöz, akik férj nélkül hozzák a világra gyermeküket. Egy olyan kisvárosban, mint Doolinba, ahol, a gyermek az asszonyi élet koronája, megvetették és kitaszították a házasság szentsége nélkül szülő nőt. Még akkor is, ha nem a nő volt a hibás.

De hiszen te igenis férjnél voltál! – mondta tudatának egyik része. Ez azonban nem jelentett vigaszt. Csak gondolta, hogy férje van.

Derek.

Miért nem volt hozzá őszinte? Hiszen az övé lett, mielőtt még a férfi fölajánlotta a házasságot, mert úgy érezte, csak így tudja bizonyítani a szerelmét. Akkor is lefeküdt volna vele, ha megtudja tőle az igazságot. De több óvatossággal. Ebben ő volt a hibás, nem a férfi. Magányosságában vágyott a gyermekre, hogy Derekre emlékeztesse. A férfi nem akart gyermeket. S ha ő tudja, miért, ő sem kockáztatja meg. Most viselhette a kockázat terhét, s a megoldásnak még a gondolata is félelemmel töltötte el.

Anyja halálának napján egész éjszaka ébren feküdt. Érezte növekvő hasát, duzzadó mellét, és tudta, hogy szembe kell néznie a rideg ténnyel, el kell határoznia, hogy megszabadul-e a gyermektől vagy megtartja.

Nem fogja megtartani.

Két nappal később közölte apjával, hogy elköltözik. Igyekezett elkerülni tekintetét. Hazudott, mert nem akarta megbántani, Apja bólintott és azt mondta: „Megértem. Nincs szükséged pénzre?” Megrázta a fejét. Elég pénze volt. Nemcsak az, amit a repülőtéren keresett, hanem az is, amit Derek adott neki, mondván, hogy jár neki, mint feleségének. Ó, igen, ha egyebe nem is, pénze volt elég.

A szolgálati busszal indult, – amely naponta átjött a hegyen Doolinbába. Mikor elment, búcsúzóul csak az apja érintette meg száraz ajkával a haját, és azt mondta: „Vigyázz magadra, kislányom.” Aztán az autóbusz fölkanyarodott a hegyre, s a tenger kitárult alattuk, kéken a kora reggeli fényben, a hullámverés éles rojtjai a fölkelő naptól barackszínű öböl pereméhez csapódtak, a levegő megtelt a madarak csivitelésével és füttyével, és mindéttől rettenetesen összefacsarodott a szíve.

11

Éber perceiben megpróbál számot adni magának, mit is csinált valójában felnőtt életének öt évében, az iskola és a háború között.

Végighallgatva apja megszépített beszámolóit, a szerencsés telekügyletekről, lemondott – tulajdonképpen sokkal mélyebb, ellenkezéssel, mint ahogy akkoriban sejtette – arról a tervéről, hogy művelje a földet, és a nagyobb és gyorsabb hasznot hozó adásvételét választotta. Vagyis belekényszerült egy olyan karrierbe, amit nem kívánt.

Anyja sem segített. Pedig tetszett neki, hogy farmer akar lenni, de amikor bekapcsolódott apja üzleteibe, csak vállat vont. Soha többé nem mutatott iránta több érdeklődést, mint amennyit háziasszonyi és anyai kötelességének tartott. Őbenne néha kíváncsiság támadt, vajon igazi fia-e anyjának, vagy csak örökbe fogadták.

Maga előtt látta, ahogy a maga főzte pompás ételekkel megrakott asztalnál ül, és lesütött szemmel, ironikusan lebiggyesztett ajakkal hallgatja a férjét, azt, amit az győzelmeiről és terveiről szaval. Amikor kétségtelen bizonyítékot szerzett, hogy férjének viszonya van a titkárnőjével, ezt arra használta f el, hogy kikövetelje tőle a válást hűtlen elhagyás címén, és azzal fenyegette meg, hogy ha nem teszi, akkor meghurcoltatja a bíróságon és a szennylapokban.

Ő nem sokkal ezután vette feleségül Marilynt.

És ha apjának nincs az a furcsa hazafiaskodó hóbortja, az ő életük, is ugyanolyan kényelmesen alakul, mint a barátaiké, még több pénzt csinálnak, még több földet adnak el még több embernek, még pazarabb házat építtetnek, asztalukra még válogatottabb ételek kerülnek, lett volna néhány pompás gyerekük, és minden valószínűség szerint így élték volna le egész életüket látványos halálukig, amikor az ügyes kozmetikusok eltüntetik a testről mindazt, amitől megdermedne a hozzátartozók szíve.

De az apja, különös hazafiul felbuzdulásában, a háborúban a férfinem kiteljesedését látta. Talán azért, mert az előző háborúban, Melbourne-ben, a főhadiszálláson szolgált, majd a Királyi Légierők főhadiszállásán, Londonban, a Kingswayn.

Háborús szolgálata épp annyira nem volt valódi, mint a foglalkozása. Az oly büszkén viselt összes kitüntetését a hátországban szerezte. A háborúban épp olyan óvatos volt, mint az üzleti életben, és annyira vigyázott közéleti tekintélyére, hogy fiát belekényszerítette egy olyan háborúba, amelyről mit sem tudott, de szívvel-lélekkel támogatott.

Hogy is engedhette magát apja fecsegésétől félrevezetni? Mert félrevezették. Félrevezette ez az egész zsákbamacska dolog. Félrevezették a lelkész szavai is, amikor ott állt az oltárnál: „Holtomiglan-holtodiglan.” Akkor hitt bennük, és azt képzelte, Marilyn is hisz bennük, de ő nem várt holtáig, hogy elváljon tőle. Marilyn elragadó özvegy lett volna, de képtelen egy elrútult ember felesége lenni. Nem ítélte el érte.

Álmaiban még mindig kísértette: csábítóbban, szenvedélyesebben, féktelenebbül fölkínálkozva, mint valaha. Már kezdett félni ezektől az álmoktól, még jobban, mint a dzsungelbeli álmaitól, mert ezeken nem tudott segíteni. Ha a dzsungelálmokból fölébredt, legalább az vigasztalta, hogy életének ez a szakasza lezárult. Ha Marilynről álmodott, ébredése ugyancsak a bizonyosságot jelentette, hogy életének ez a szakasza is lezárult. De ebben nem volt vigasz. Az álmok megszűntek vigaszt vagy menedéket nyújtani.

Próbált megszabadulni ettől a rögeszmétől, de nem sikerült, ott motozott az agyában, amikor ébren volt, álmát, félig megtöltötte olyan képekkel, amelyekről nem akart álmodni. Még a lidércnyomásokat is inkább tűrte, pedig ezek felidézték benne azt a gyötrelmes repülést otthonába, melynek minden egyes napja fölért a végtelen szenvedés és várakozás száz évével; az elhasznált, forró levegő tele volt a motor elviselhetetlen zajával és a mellette fekvő, belét kiöklendező férfi nyögéseivel.

Egy fiatal fickó vég nélkül ezt hajtogatta:

– Miért nem visznek minket gyorsan haza? Miért nem visznek minket gyorsan haza? Miért nem visznek minket gyorsan haza?

Még álmában is hallotta, ezt az egyhangú mormolást; belevésődött az agyába, és újra meg újra hallotta, mint mikor a hanglemez barázdájában megakad a tű.

Csak az isten tudja, miért nem tették föl a sebesülteket a leggyorsabb gépre s szállították haza, amilyen gyorsan csak lehet. Ha valami nagyon fontos személy bukkant föl egy biztonságos ponton; hogy megszemlélje, mit művelnek a katonák „kint a dzsungelben”, akkor mindig volt gyors gép, és akadt ilyen gyors gép egy-egy politikus számára is, aki azért jött, hogy lyukat beszéljen a hasukba. És mindig volt gyors gép a nagyfejűek számára, hogy Hong Kongban tölthessék a weekendet. A guami nagy bombázók szintén gyorsak voltak. Gyors gépek vitték a bombákat, a napalmot és a növényzetet, elpusztító vegyszereket a dzsungelek és a városok fölé. Mindenre – volt gyors gép, kivéve a sebesültek hazaszállítására.

Ezen a repülőúton ő maga egyetlen nagy fájdalomkiáltás volt, amit még a fájdalomcsillapító gyógyszerek is alig-alig enyhítettek.

A repülőgép kényelmetlen volt. Lassú. Zajos. A hordágyak túlságosan keskenyek, és túlságosan közel álltak egymáshoz; valahányszor a mellette levő öklendezni kezdett, a hányás nesze és szaga, az ő gyomrát is fölkavarta. Másik oldalán egy vak vérhas-bűze fertőzte a levegőt.

A repülőgép egész úton ürülékszagú volt, és neki állandóan eszébe juttatta Elmer szavait:

– Szar háború ez.

A repülőút nyolc és fél napja végtelenné nyúlt tudatában. Éjjel-nappal semmi pihenés. Mindig akadt valaki, aki az agyonhajszolt orvost vagy az agyonhajszolt ápolónőket hívta, akik pedig elképzelhetetlenül gyatra helyzetben küzdöttek a lehetetlennel, csupán azért, mert otthon senki sem gondolt arra, hogy sebesültjeik talán mégis gyors gépeket érdemelnének.

Hálásan nyelte Te a kapott gyógyszereket. Karját, amennyire csak tudta, kinyújtotta, hogy beadják az injekciót, amitől tüzelő teste hosszabb időre olyanná vált, mintha nem az övé lenne. Nem mintha az alvástól vigaszt remélhetett volna. Az alvás vigasza is elhagyta. Amikor valaki tetőtől talpig be van pólyálva, és nem tudja, mi maradt meg férfiasságából, ízléstelen dolog nőre és szerelemre gondolni.

Eddigi felszínes életmódja darabokra tört, és azt mondta magában: Olyan ez, mintha egy mélytengeri búvárfelszerelés tudattalanom mélyére süllyesztene. Vagy lehet, hogy tudatalattit kellene mondania?

Nem tudta. Tudása csupán felületes ismeretekig terjedt. Felületes volt az egész pszichológiai zsargon, amit valaha fölszedett a nagy példányszámú folyóiratokból, az újságok álorvosi cikkeiből, a katonai pszichiáter áltudományos halandzsájából; ez utóbbi azt akarta kisütni, vajon az, hogy álmában kiabálni szokott, attól van-e, hogy gyerekkorában az ágyba vizeit, vagy attól, hogy a dzsungel kikészítette. Hogy azért alkalmatlan-e frontszolgálatra, mert ez az egész dolog beteggé tette, vagy valamilyen mélyebb lelki betegség következtében nem tudja fegyelmezni a beleit, amikor a saját bombáik túlságosan közel hullanak le? Hogy tudhatná, mi a szerepe az észnek, és mi a testnek? Hogy tudhatnánk bármit is, ha az emberségünk valamennyi normáját elhajítottuk?

Miért nem írt olyan tanulmányt egyetlen katonai pszichiáter sem, amelyből megmagyarázhatná magának, miért kísértik ilyen gondolatok most is, amikor már kilábalt az egészből? Ha nem élte volna át a napalm-támadást, és nem töltött; volna heteket Victor Charlie[v] rokonaival abban a faluban, amelyet ők romboltak le, talán nem foglalkozna ilyen gondolatokkal, mint ahogy eszébe sem jutott ilyesmiről elmélkedni, amikor még a dzsungelben volt.

Ha a Vöröskereszt helikoptere érte nem jön, még most Is ott lenne. Attól fogva, hogy jelt adtak a helikopternek a leszállásra, a fiatal Pak To és családja fokozatosan fakulni kezdett a képben. A legénység fölvette a fedélzetre. Valaki beledöfött a karjába egy injekciót, és azon túl semmire sem emlékezett, amíg meg nem érkeztek a kórházba. Akkor ez csodának tűnt.

Amikor félig kábultan elszállították, szerette volna, ha legalább annyi időt hagynak neki, hogy köszönetet mondjon a sovány, ferde szemű Pak Tonak, aki megosztotta vele azt a rizsadagot, amit ő valamikor, otthon, még egy kanári eledeléül sem talált volna elégnek.

Csak akkor tudta meg, hogy a vietnamiak milyen emberségesek. Amíg nem volt semmi baja, még csak meg sem tudta különböztetni őket, annyira idegenek voltak. Gyalázatosán becsapták őket: ekkora utat kellett megtenniük, hogy-a vietnamiakért harcoljanak, aztán kiderült, hogy épp olyanok, mint otthon bármelyik kínai, csak még kisebbek, és még nehezebb kapcsolatot találni vagy szót érteni velük. Ha egyáltalán beszélnek valami idegen nyelvet, az a francia. Az idősebbek büszkék francia nyelvtudásukra. Pak To nagyapja is beszélt franciául. Talán lehetett volna valami kapcsolatot találni velük, ha az angol nyelvtudásukra büszkék. De nem. A katonák pedig nem tudták legyőzni ezt a korlátot.

Mindaddig nem gondolt tudatosan erre a vietnami családra, amíg a kórházban volt. Nagyon sokat szenvedett. Csak éjszakánként, álmában jelent meg Pak To és Pak To beesett arcú anyja a csípőjére kötözött csecsemővel és Pak To nagyapja a gyéren lebegő szakállával, aki mindig mellette ült a szörnyű hőségben, és legyezővel hessegette el a legyeket a nyers égési sebeiről, és valami sárhoz hasonló gyógyírt kent rájuk, ami egy kicsit hűsítette. Ettől kezdve együtt éltek vele, miközben teste álomba merült és elméje minduntalan visszatért a számára felejthetetlen tájakra.

Először csak álmában jelentek meg. Miután kikerült a kórházból, mégpedig hivatalosan gyógyultnak minősítve, vele voltak ébren és álmában, zűrzavaros gondolatai folyton visszatértek hozzájuk, amint élményeit rendezni igyekezett magában.

Amíg föntről nézi az ember a dolgokat, automatikusan csak egyik oldalukat látja. Csak ha már lent van, kezdi észrevenni az érem másik oldalát is.

Odafönt volt egy elképzelésed, az egészről, legalábbis kezdetben, a kiképzőtáborban. Ott volt a dél-vietnami hadsereg, a szabad világ tagjai, a demokrácia zászlóvivői, akik mellette – vagy mögötte! – harcoltak, s akiket a Viet-Congtól az egyenruhájuk különböztetett meg; és ott volt a Viet-Cong, a Nemzeti Felszabadítás! Front victor charlie-jai, az ellenség, az Északról beszivárgott kommunisták. Legalábbis ezt mondták az eligazításnál, hozzátéve, hogy úgy kell harcolni a Viet-Cong, az NFF ellen, úgy kell irtani őket, ahogy a feketehimlőt és tífuszt terjesztő legyeket és tetvekét. Mindez teljesen világos volt, amíg a kiképző táborban volt az ember. Azért jött ide, hogy harcoljon a civilizációért és a kereszténységért, amit Victor Charlie el akar pusztítani; ezért kell elpusztítani Victor Charlie-t.

Még Phuoc Tuy tartományban, meg a hajdan álmos rizs- és gumitermesztő Mekong-deltában is így képzelte el a dolgot. Egysége a pacifikálási programok egyikét hajtotta végre, amely a Kutasd fel és semmisítsd meg feladatot orvosi ellátással, élelmiszer-kiosztással, felvilágosító előadásokkal és filmekkel párosította. Különösen élvezte ennek az akciónak a segélyező részét, amit hivatalosan így hívtak: Nyerd meg a szívüket és az eszüket. A dzsungelben viszont röviden így: Nesze neked!

Pacifikálás! Mit jelentett a valóságban? A Viet-Cong és támogatói felkutatását és elpusztítását. Itt kezdődött a baj. Ki tartozott a Viet-Conghoz és ki nem? Egyszerű lenne, ha azt mondhatnánk: aki a Viet-Conghoz tartozik, az fekete nadrágot, bő tunikát és kúp alakú szalmakalapot visel. De ezt viseltek a parasztok, a parasztasszonyok és a gyerekeik is. Ki tartozott hát a Viet-Conghoz és ki nem? A valóságban ezt senki nem kérdezte meg, hanem előbb lőtt, hogy biztos legyen a dolgában.

Sőt, még a dzsungelgyakorlatok alatt is ez a fölfogás kísérte eleinte. Őrmesterük, Snow a dzsungelharoot Malayában tanulta, és olyasmi nem létezett, amit ő nem tudott volna „a sárgákról”, akár maláyiak, akár vietnamiak. Izgalmas dolog volt a gerilla-hadviselést megtanulni tőle: hogy kell a Viet-Congot a saját fegyverével legyőzni.

De amire hozzáedződött az ember a dzsungelhez, a mocsarakhoz, az emberi ürülék bűzéhez, az a furcsa benyomása támadt, hogy töméntelen erőfeszítése ellenére, amit arra pazarol, hogy elpusztítsa a Viet-Congot és megsegítse azokat, akik nem tagjai, a táboron kívül sehol sem érezheti magát biztonságban.

Odafönt mindig sokkal fáradtabb volt, és sokkal jobban örült annak, hogy épségben visszatért, semhogy felfogja, miről beszélnek a feljebbvalói.

– Az aranygallérosok szar dumája az egész – szokta mondani Elmer. – Az ember pléhpofával végighallgatja őket, úgy tesz, mintha megértette volna, szalutál, és közben tudja, hogy szar az egész. A valóság az, ami kint van a dzsungelben, ahová ők soha nem jutnak el. Én nem várok semelyik istentől sem köszönetet azért, amiket ott tettem. Még azt sem, hogy valami magas kitüntetést kapjak érte. Azt nem a magamfajta fickónak, holmi messze déli, majdnem koplaló farmer fiának tartogatják. Ahhoz az kell, hogy legyen valakim West Pointban: ez az egyetlen, ami számít a hadseregben.

Johnny, a szakaszukban szolgáló behívott sorkatona azt mondta:

– Biztosan számíthat az ember kitüntetésre, ha választásokra készülnek. Akkor adnak, hogy odahaza fölkurblizzák a szavazatokéi.

Nem szerette az ilyen beszédet. Általában nem szerette akkor a behívottakat. Fenemód kellemetlen alakok voltak, mindig panaszkodtak, hogy valamilyen furcsa sorsolás alapján rángatták be és küldték őket Vietnamba, meg azon siránkoztak, hogy mikor telik már le az idejük s mehetnek haza. Amikor az első behívott katona megjelent a szakasznál, az önkéntesek gyűlöletével és megvetésével utálta őket. Snow is utálta Őket. Snow utálatának még volt valami alapja is: szeretett harcolni. A dzsungelharc olyasmit nyújtott, – amit hiába keresett volna a hétköznapi életben. Egy Victor Charlie kinyírása, vagy egy Viet-Cong falu felgyújtása valamiféle kielégülést okozott neki, érthetően utálta hát azokat, akiket úgy soroztak be.

De vajon ő miért utálta Johnnyt? Egyáltalán semmi oka sem volt rá. Esze ágában se lett volna Önkéntesnek jelentkezni, ha apja nem izgatja föl a szabadságról meg a demokráciáról való szónoklataival.

Megértette, Snow miért utálja a Johnny-féléket A kiképzésük hiányos, hiszen alig néhány hónapig tengtek-lengtek belföldi táborokban, amelyek csöppet sem hasonlítottak a dzsungelhez, amit tanultak is, olyan törzsőrmesterektől tanulták, akik a sivatagi háború fortélyaihoz értettek, azoknak pedig itt semmi hasznát sem vették. De még ha jártak is már a szigeteken, s harcoltak a japánok ellen – a japán idegen és megszálló volt, a helybeli lakosok, különösen a kínaiak, a mi oldalunkon voltak; az új-guineaiak mind a mi oldalunkon voltak, még akkor is, ha a japánok besorozták őket. De Vietnamban úgy rémlett, csak azok a hangoskodó vietnami hadfiak állnak a mi oldalunkon, akik vérszomjas szónoklatokat tartottak Saigonban, és legföljebb azok a katonák, akiket mint testőrséget fizettek inkább, semmint harcoló hadsereget.

Nincs semmi értelme azt mondani, hogy a vietnamiak rossz katonák. Hogy lehetnének rosszak az egyik oldalon, ha ugyanakkor a másik oldalon álló fivéreik és unokafivéreik jó katonák? Csupán arról van szó, hogy nem szeretnek háborúzni.

Snow nagy szájjal hangoztatta, hogy a vietnamiakban nem lehet bízni, akármelyik oldalon állnak.

– Végül is, kinek a háborúja ez? – kiabálta, amikor észrevette, hogy a vietnamiak hátramaradoznak. És amikor a tolmács megismételte szavait magas, éles hangján, az üres, semmitmondó keleti arcokból is ki lehetett olvasni, a választ, ami világosan megmagyarázta hallgatásukat. Bárkinek a háborúja is, nem az övék.

Nem mintha nem akadt volna olyan vietnami, aki ne harcolna szívesen, és ne lett volna olyan kegyetlen és vad, hogy még Snow is megdöbbent. De ilyenek nem voltak sokan, s azok sem mindig a reguláris katonák közt. Volt, amiért harcoljanak, ha másért nem, a zsákmányért, amit elosztottak maguk közt az őrjáratok után és azért, amit majd akkor osztanak el, ha a háború véget ér.

Ha véget ér valaha.

Johnny azt szokta mondani:

– Mire mi befejezzük a vietnamiak civilizálását és felszabadítását, nem marad itt más, csak felperzselt föld, és nem lesz kit felszabadítani.

Johnnyval szemben számtalan érvet hoztak föl, de nem lehetett a száját befogni. Az egyik fickó megpróbálta az öklével. De Johnny hat láb magas volt és az izmai kötélből, így hát lehetetlen volt zöldágra vergődni vele; az ember végül „káromkodott egyet és otthagyta.

Szabadság és civilizáció. Ezek a szavak jelentettek valamit, amikor megkapta az ember az eligazítást a kiképző tábor viszonylagos biztonságában. A dzsungelben semmit. A legtöbb fiú cinikus volt. Nem hittek abban, hogy bárkit is fölszabadítanak, vagy hogy Dél-Vietnamért harcolnak.

Johnny azt mondta:

– Ha csak a fele annak a sok egészséges, fiatal dél-vietnami naplopónak, aki Saigonban a mi raktárainkból lopott cikkekkel feketézik vagy a húgait árulja dollárért, valóban akarna harcolni a Viet-Cong ellen, nem volna szükség a jenkikre és az auszikra. Mi gyűlöljük őket, és ők gyűlölnek minket.

Ő Johnnyt gyűlölte.

Johnny mindennel szemben állt, amiben ő hitt. Csak lassan maródott bele a tudatába – mint a mocsár iszapja, ami fölpuhítja a lábán a bőrt, és ha égy napnál tovább marad rajta, lerohasztja a húst is –, hogy azok, akiket az aranygallérosok a Viet-Cong beszivárgott embereinek hívnak, itt élték le egész életüket, itt éltek már a szüleik és a nagyszüleik is és a falujuk vezetői csupa vénséges vén, ráncos madárijesztő vénséges vén, ráncos madárijesztő feleséggel. És miért vannak a falvakban csak öregemberek meg öregasszonyok vagy fiatal nők csecsemővel és kisgyerekekkel? Sehol egy fiatal férfi, sehol egy kamasz. Ha megkérdezed őket, hol vannak, csak valami homályos választ kapsz.

Snow tudta, hol vannak, és Snow tudta a módját is, hogyan lehet ezt kiszedni belőlük.

– Ne higgy nekik, ha azt mondják, hogy a fiúk meg a lányuk Saigonban vagy Huéban van. Fenét vannak ott. A Viet-Conggal harcolnak. Ha csak egy órányira eltávolodunk a falutól, máris megjelennek, hogy kikérdezzék ezeket a „falusi madárijesztőket, mit tudtak kihámozni a hadmozdulatainkból.

Nem tudta, hogy jó vagy rossz katona volt-e. Katonának lenni annyit jelentett számára, mint végrehajtani a parancsot, legyenek bármilyen förtelmesek és visszataszítóak a következményei. „Valahol ennél a pontnál kezdett összekuszálód-ni minden az, agyában. Fölhagyott a kísérlettel, hogy tisztázzon egyet s mást; csak azzal törődött, hogy életben maradjon a halálos golyózápor közepette, amely mindenütt elérhette, a táborban vagy Saigon külvárosában éppúgy, mint a dzsungel tisztásán. Vagy az orvlövész fölkutatása közben, a „megtisztogatott” faluban; ide az ember egyedül nem is merte betenni a lábát. Vagy az aknákat elkerülve, a „megtisztogatott” országúton, ahol a csapatoknak éjszaka tilos közlekedniük (ilyenkor ezek az utak a Charlie-éi voltak.) Egy lojális falusi elöljáró mondta:

– Éjszaka mindenütt a Viet-Cong az úr.

Az egész egyetlen tüzes pokol volt.

Kivéve Snow számára. Mert ő már régebben benne volt. Még kitüntetést is kapott egy egész Viet-Cong falu kifüstöléséért. Amikor a „kifüstölés” véget ért, megtámadták őket, és a kapitány szerint ezek valamennyien a Viet-Conghoz tartoztak. Kezdve a nőkön, akiknek hosszú fekete haja a hátukon kígyózott, az öreg emberekig, akik csontos lábszárukon lépni is alig bírtak, és az egészen kis gyerekekig, akik éppen csak totyogtak.

Odafönt mindez elkerülhetetlennek látszott, bármilyen visszataszítónak is, de elkerülhetetlennek, és ő is elfogadta, mert Snow a fejébe verte: vagy ők, vagy te. A felkutató és megsemmisítő akciókat még indokolni is tudta, amikor benne volt, hiszen az idegei pattanásig feszültek, és a dzsungel legkisebb neszét hallva, azonnal lőtt valamelyik, kezét a ravaszon tartó eszelős.

Jobb lett volna meghalni még odafönt, mielőtt az ellentmondások befészkelték magukat az agyába: szénné égni, mint Elmer. Akkor gyorsan és komplikációmentesen jutott volna el a végig, mielőtt elkezd borzongani a háta azok miatt, akikkel állítólag harcolni jött és amiatt, amit tettek velük e harc folyamán. Ahogy Johnny mondta:

– Oké. hogy mi napalmot dobunk a nőkre meg a gyerekekre, mert a Charlie álcázott csapdát állít, és elefántvermet ás, amelybe beleesünk és fölnyársalódunk a bambusznádakon. Nincs olyan fortély, amit a Charlie ne tudna, hiszen húszévi harcban tanulta meg. Azelőtt a franciák ellen harcoltak, és még előbb a japánok ellen, és még azelőtt, századokon át, minden betolakodó ellen, aki be merte tenni a lábát a földjükre. Mikor okuljunk ebből?

Igyekezett befogni a fülét Johnny szavai elől, és Snowra figyelni:

– Nincs helye a szentimentalizmusnak! Vagy ők, vagy mi. Mindet meg kell ölni!

Odafönt nem kérdezte magától, vajon ahhoz, hogy megölje a viet-congistákat, meg kell ölnie minden vietnamit. Mire valók ők itt egyáltalán?

Csak a kétely zümmögött az agyában, mint egy furcsa moszkitó, amikor úgy érezte, hogy zátonyra került Snow mindentudó önelégültsége és Johnny könyörtelen szapulása között. Csak otthon, a kórházban – miközben egyik bőrátültetést a másik után hajtották végre rajta – kezdett utat törni magának a gondolat, mint ahogy a dzsungel apró férgei befurakodnak a bőr alá, és a viszketés az őrületbe kergeti az embert, alighogy lepihen éjszakára.

Csodálkozott, hogy a Vietnamban gondolkodás nélkül elkövetett dolgok, még a vízi kínzás sem, amelynek látványa eleinte beteggé tette, nem kavarta fel annyira, hogy tiltakozzék, akár némán is. Habozás nélkül elfogadta Snow véleményét:

A vízi kínzás oké. Az nem hagy nyomot.

Hivatalosan a kínzást betiltották, és az árulkodó nyomok veszélye miatt csak bizonyos határok között volt megengedett. („Hát a szabadság barátai, a civilizáció védelmezői vagyunk mi?” Szinte hallotta Johnnyt, ahogy mondja.)

Hiába érvelt azzal, hogy csak azt fizetjük vissza, amit a charlie-k követtek el ellenünk. Fönt ez jó indok lehetett, de lent, az éberség hideg józanságában Johnny szavai hangzottak igaznak:

– A Charlie a saját hazájában van, te meg nem. Te mit csinálnál fordított helyzetben?

Most ébren feküdt, dohányzóit és rettegett az – alvástól, amit a tabletták okvetlenül meghoznak.

Miért álmodik mindig a Vietnamban töltött napokról? Miért éli át újra meg újra, szörnyű jelenvalósággal és borzalommal – holott akkor nem érzett semmi ilyet, amikor benne élt? Akkor testét és agyát ez a kettős tevékenység kötötte le: egyrészt végrehajtani a dzsungelhadviselés módszereit, mint tisztogató szerepük fontos részét, másrészt életben maradni. Akkor a túlélés küzdelme elhomályosította a tettek borzalmát.

A dzsungel éppúgy ellenség, mint a Viet-Cong. Valahányszor szakaszuk a gumiültetvények földerítésére ment, emelt fővel, tökéletes önkéntesi díszben, a dzsungelhez és a mocsárhoz öltözve indultak útnak. Mire visszatért a szakasz, csak egy begyulladt banda volt, rongyos, sáros, bogarak csípte, piócák szívta, félig tébolyodott fickók, akik minden fűszálra lőttek, és minden útjukba kerülő gödörbe vagy kunyhóra gránátot dobtak. Minden szalmakalapot Charlie-nak véltek. Eleinte még alá néztek, de aztán már csak lőttek rá, és így indokolták:

– Vagy ők, vagy mi.

Éjszakáról éjszakára újra meg újra átélte álmában az egyik akciójukat; ez oly mélyen bele vésődött, hogy még olyan részleteket is meglátott, amiket annak idején nem tudatosított magában.

Tisztogató akciójuk során annyi hasonló falun mentek már keresztül, hogy ez is mindennapinak tűnt, így hát nem is fordított rá különösebb figyelmet; De akkor miért éppen ez a falu és ez az akció ragadt meg az agyában, mint valami féreg, amely tönkreteszi éjszakáit?

Az álom mindig ugyanúgy kezdődött. Szokatlanul nagy teherrel rakodott meg, poggyásza a hátán „többet nyomott, mint valaha a valóságban. Ment a baljós dzsungelén át, az előtte haladók gumicsizmájának hangos toccsanásait fülelve. Minden neszt felerősített a képzelet, valószínűleg azért, mert a valóságban a legkisebb nesz is veszélyes jeladás volt, amely elárulhatta a Viet-Congnak, merre járnak.

Egy kísértetiesen zöld, homályos alagúton kúszott át, amelyet számtalan, hétrét görnyedt, a hátán nehéz csomagot cipelő ember teste tört a bozótban. A vietnamiaknak könnyű. Ők kicsik, vékonyak és hihetetlenül fürgék. De az úszik meg a jenkik magasak, nagycsontúak.

Miközben utat taposott az indák és levelek alagútján át, az ágak megszaggatták csomagját, beleakadtak sisakjába, mintha még a dzsungel is ellene esküdne. Olykor hosszú, pókhálószerű szövevényben vágott magának utat, melynek gyökerei mélyen lenyúltak az iszapba. Máskor meg fölperzselt bozót és megfeketedett fák között tört előre, s az orrlyukai megteltek hamuval és a növényirtó vegyszerek fojtogató szagával.

Álmában gumicsizmája kibírhatatlanul súlyos volt, sisakja homlokába nyomódott, poggyásza vágta a vállát. Olyan dolgok, amik nem is jutottak el a tudatába akkor, most első számú problémává léptek elő.

A piócák a valóságban kisebbfajta kellemetlenséget jelentettek. Álmában hallotta, ahogy szájukkal megszívják, és hallotta a vérét csörgedezni. Undor töltötte el, amint kihúzgálta ezeket a nyál-kas és dagadt testeket a húsából, s a visszamaradt nagy, kerek lyukakból ömlött a vére.

Miért pont ez az akció röpködött az agyában, amikor annyi hasonló akcióban vett részt, s azok céljukban is, de hatásukban is azonosak voltak?

Álmában a dzsungelösvényről mindig kiért a tisztásra, ahol nyomorúságosán sovány falusiak csoportja álldogált vagy egy tucatnyi pálmalevél-födeles bambuszkunyhó előtt. Három öregember, egy vén banya meg öt asszony nézi őket; sovány, barna bőrű asszonyok merednek rájuk a csecsemők és karonülő gyerekek fölött, s ferde vágású, fekete szemük tele van rémülettel. Úgy rémlett, egyebük sincs annál a néhány rongynál, amit magukon viselnek és annál a pár edénynél, amiben szűkös eledelüket megfőzik. A férfiak csupa Öregembered, törékenyek, mint a vékony bot, a hús csontjaikra száradt, kúp alakú szalmakalapjuk alatt madárijesztő arc.

Látta a tisztást a dzsungelben, a pálmalevél tetős bambuszkunyhókat és a parasztok ásta sárbunkert, amely védelmül szolgál az ananász-bombákból szétszóródó apró golyók százaival szemben, amelyek a szilárd anyagokban nem okoznak kárt, csak az élő húsban.

Miért nem hittek a közülük való tolmácsoknak, akik azt állították, hogy a sárbunkerek pusztán védelmi célokat szolgálnak?

– Egy fenét – mondta Snow. – A Viet-Cong számára csinálták, hogy a hátunkba kerülve, védett helyről lőhessenek ránk.

Johnny így okoskodott:

– Minek egy ilyen kis sárbunker a Charlie-nak, amikor tudja, hogy elég elrejteznie a dzsungelben, ott akkor kaphat puskavégre minket, amikor akar?

De Snow jobban tudta! Egymás után gyújtották föl a kunyhókat; az asszonyok jajveszékeltek és sikoltoztak, a gyerekek visongtak, az öregemberek pedig némán álltak, ráncos arcukon a rémület maszkjával.

– La dai! – kiáltott Snow egy öregemberre, akinek árnyékát meglátta a kunyhó belsejében. – La dai! – Fölszedtek néhány szót, hogy odakiált-hassák, amit akarnak: „Gyere ide!” „Feküdj!” „Kezeket föl!”

A vézna öregember kitámolygott, gyér szakálla lengett:

Snow ráordított, hogy mozogjon gyorsabban, és ordítása összevegyült az öregember érthetetlen hadarásával, ami úgy hangzott, mint egy Donald kacsa-film részlete. Az öregember kezét tiltakozóan előrenyújtva rohant feléjük, miközben Snow kihúzta a csapszöget-a gránátból. Félrelökte az öreget, és a gránát abban a pillanatban repült is, és a kunyhó, mint egy törmelék-szökőkút, fölemelkedett és szétszóródott. Az öregember nagy nehezen lábra állt, és jajveszékelő hang tört elő reszkető szájából.

Ő és Johnny közelebb lépett a kunyhó romjaihoz, és meglátták, hogy egy női test fekszik a romok közt, ha egyáltalán női testnek lehetett nevezni. Felsőtestéből nem maradt más, csak a melle, amelyen egy csecsemő csüngött, de csak a fejéről látszott, hogy csecsemő volt, mert a teste anyja arcával együtt tűnt el.

Ennél a pontnál mindig fölébredt. A valóságban Johnny hirtelen hányni kezdett, és ő sem érezte különbül magát.

Olyan érzéssel tért vissza a bázisra, hogy menten kihányja a belét. Aztán elfelejtette az asszonyt és a gyereket, sőt a bot-sovány Öregembert is, mért egyik nap olyan volt, mint a másik.

Álmában minden visszataszító részlet, amit már elfelejtett, visszatért, hogy megkínozza. A rothadó tetem, amelybe belesüppedt a lába, s a bordás ketrec, amely fogva tartotta. A férfi, akit egy forrás fölé akasztva talált, és csak amikor félrehajtotta az ágat, vette észre, hogy nincs feje. A gyerekek telis-tele ananász-bombákból eredő apró golyók ütötte sebekkel, kísérteties arcukon a halállal.

A valóságban nem mert ezekbe a dolgokba belemélyedni, mert akkor sosem tudott volna megszabadulni tőlük. Nem engedhette meg magának azon meditálni, hogy ki tagja a Viet-Congnak, és ki nem. Mert ha nem ő lő először, megelőzik. Nem engedhette meg magának a kérdést, hogy ott, a kunyhóban egy anya volt-e újszülött gyermekével, vagy egy Viet-Cong orvlövész. Nem kérdezhette meg magától, vajon az a gyöngeségtől tántorgó vénember, aki kezét kinyújtva jött feléjük, ugyan mi kárt tehetett volna bennük. Nem tehetett mást, ellökte és otthagyta, arccal a sár, a vér és ürülék keverékében.

Ahogy Snow mondta:

– Nem engedheted meg magadnak, hogy addig várj, amíg tisztán látsz. A Charlie ravasz fickó, úgy öltözik, mint a paraszt, úgy él, mint a paraszt és úgy cselekszik, mint a paraszt. Amikor akcióra mész, nem kérdezheted meg magadtól: és mi van} ha csakugyan paraszt?

Ezt csak azután kérdezheted, álmodban, A paraszt, aki nappal látszólag a mi oldalunkon van, ellenségeddé válik, mihelyt leszáll az éj. Könyörtelen. Ötletes. Nem ismer félelmet. Akkor és ott kap el, ahol akar. Ez az ő hazája, úgy ismeri, mint a tenyerét, mi meg idegenek vagyunk mindig egy idegen háborúban.

Furcsamód mindaz, amiben otthon hitt, a tisztogató akciók során megsemmisült. Még a legmagától értetődőbb dolgok is. És a félelem lépett a helyükbe, a rettegés mindenkitől, aki fekete, bőszárú nadrágot és kúpforma” kalapot visel, legyen bár totyogó gyerek vagy olyan vén, hogy már járni sem bír.

– Tekintsd úgy mindet, mintha a Viet-Conghoz tartozna, míg be nem bizonyítja az ellenkezőjét – ez volt Snow parancsa.

– Oké – jegyezte meg Jonny. – Az nem is zavar különösebben, ha férfi foglyokat ejtünk, de mi van az asszonyokkal meg a gyerekekkel?

– Értsétek meg végre: aki a Viet-Conggal tart, az szenvedjen is meg érte!

A kellemetlen igazság az volt, hogy a parasztok déli parasztok voltak nappal és északi viet-congosok éjjel. Kezdetben az a hiedelem élt benne, hogy a vietnamiak azt akarják, az auszik jöjjenek és szabadítsák meg őket a Viet-Congtól. De a dzsungelben töltött első három hónap alatt megtanulta, hogy a vietnamiak azonosak a Viet-Conggal, és a Viet-Cong azonos a vietnamiakkal. Nem is volt valójában szükség arra, hogy Johnny megerősítse azt, amit Snow mondott, csak Johnny másképp látta a dolgokat, mint Snow vagy Elmer, aki azt mondta, hogy addig nem lesz vége a háborúnak, amíg ki nem nyírnak minden vietnami férfit, asszonyt és gyereket, Kevésbé jó katona lévén, mint Snow vagy Elmer, ő csak gyűlölni tudta Johnnyt, amiért azt mondta, hogy mindnyájan benne vannak a kutyaszorítóban, csak nem mernek lelépni.

Mint egy film, úgy villant föl agyában annak a széles arccsontú, beesett orcájú, verejtékben úszó öregasszonynak a képe, akinek Snow a füléhez szorította fegyverét, s addig húzta a haját, amíg az asszony ki nem nyitotta a fájdalomtól eltorzult száját,

– Hol bujkálnak a viet-congosok? – kiáltott rá Snow. A tolmács még hangosabban ismételte el. Az ő szíve összeszorult, mikor egy kisgyerek mászott elő egy földbe vájt lyukból. Odatotyogott a vénasszonyhoz, és karjával átkulcsolta vézna lábszárait. Az asszony, a fegyver és megmarkolt haja ellenére, lehajolt hozzá, ölébe emelte, és a gyerek ügyefogyottan matatott petyhüdt mellén.

Akkor látta, hogy a nő nem is öreg, csupán megvénítette a háború. És a vallatás tovább folyt, Snow hangja egyre dühösebbé, a tolmácsé egyre rikácsolóbbá vált; az asszony arcára kiült halálos gyötrelem, míg a gyermek elapadt mellét kaparászta.

Most más a helyzet. De most nem is lesz vizes a nadrágja attól való félelmében, hogy a dzsungelból hátulról rátörnek vagy hogy az asszony, akit elkapott, a csalétek, s bármelyik pillanatban golyózápor zúdulhat rá. Charlie ritkán pazarolja a golyókat. Charlie sokkal régebben harcol a dzsungelben, mint bárki, és készen áll arra, hogy sokkal tovább harcoljon, mint bárki a másik oldalon. S miközben harcol, él, szeret és szaporodik.

Lehet, hogy ez annak a jele, hogy ha az embernek végül is sikerül mindazt elpusztítania, ami a föld fölött és a föld alatt van és mindent, ami rajta él, valaki mégis túléli az egészet, és majd kifejlődik egy újabb emberi faj, amely kétségtelenül eléri mindazt, amit az előző már elért, és bizonyosan elköveti annak minden tévedését. Hirosima sem tanította meg az embert semmire. És most ennek a szerencsétlen kis országnak a látványa, amely a tömegbombázások, napalm, foszfor és falvainak, terményeinek és dzsungeljeinek, tervszerű pusztítása ellenére is folytatja harcát – ez sem tanította meg az embert semmire.

A felderítő és megsemmisítő osztagok, amelyek ezen a kihalt földön keresztül vágtak utat maguknak, tudták, mi a totális háború ára. Még a legkeményebb is megdöbbent, a kevésbé kemény pedig figyelmeztetést látott benne: téged is elérhet egy ilyen közönyös és könyörtelen irtóháború! A te öregeid és gyerekeid is meghalhatnak a szabadság vagy a fölszabadítás vagy valami más hangzatos jelszó nevében! Ha van Isten, aki látja ezt a vérengzést, ezt a telhetetlen öldöklést és pusztítást, vajon nem lehetséges, hogy egyszer megfizettet érte? Vajon az amerikaiak és ausztrálok azért mennek ilyen nemtörődöm módon, könnyű szívvel a háborúba, mert népük még nem ismerte meg a saját bőrén a modern háború borzalmait?

Meg tudta érteni Elmert, aki kedvvel csinálta. Meg tudta érteni a hadnagyot, aki valóban hitte, hogy az Egyesült Államokat védelmezi. Meg tudta érteni Snowt, aki karriert csinált azzal, hogy mindenütt vörösöket látott. De nem tudta megérteni a lelkészeket, akik belekeverték az Istent, és a kereszténységről locsogtak, és imádkoztak érte, mielőtt akcióba küldték, és hálát adtak Istennek, amikor visszatért, bár nemcsak a ruhája lett mocskos és a bőre hólyagos, hanem a lelke is, és a tudata még fölsebzettebb, mint féregmarta húsa.

Apja dühös volt, amikor ilyeneket írt neki. „A klubban mondta valaki a miniszterelnök környezetéből” stb., stb. Fölösleges izgatnia a bajtársait. És fölösleges megzavarni az emberek békéjét itthon.

Bár az Amerika Hangjából meg a Rádió Australia adásaiból nyilvánvaló volt, hogy az emberek se lent, se fönt nem mind veszik be a maszlagot.

Otthon gyűlölte a tüntetőket, még a victor charlie-knál is hevesebben gyűlölte őket. Most, tönkretett testével, amellyel nem élhet úgy, ahogy szeretne, a dzsungelbeli élményeiben úgy vájkáló eszével, mint ahogy a szarka kukac után kutat, azt gondolta, miközben a rádióban a tüntetőkről szóló híreket hallgatta, hogy van valami, ami mellettük szól – ha más nem, a bátorságuk.

Ha egy kicsit gerincesebb, sosem hagyta volna, hogy apja rábeszélje a jelentkezésre. Ha egy kicsit gerincesebb ott, inkább vállalja a hadbíróságot, semhogy elkövesse az akkor rendben levőnek vélt dolgokat. Ha egy kicsit gerincesebb, látva, mivé vált, mikor az orvosok befejezték munkájukat, inkább elvágja a csuklóját a fürdőszobában, vagy leugrik az ötödik emeleti erkélyről a kórházudvarra. De egyiket sem tette meg.

Mitévő legyen most? Régen, amikor még valóban élt, biztosnak látta a jövőjét. Mindig lesz annyi pénze, hogy megvegye, amire vágyik. Mindig lesznek lányok, akiket szerethet, amíg érzelmei és gondolatai nem összpontosulnak egyetlen lányra, akit majd feleségül vesz. Valahogy úgy képzelte el a jövőjét, mint azok a ragyogóra színezett boldog családi képek, amelyeket a vasárnapi magazinokban meg a televízió ernyőjén látott.

Ha valaki azt mondta volna, beszéljen a jövőjéről, zavarba jön. Nem voltak tervei. A mának élt, abban a biztos tudatban, hogy a holnap még jobb – lesz, mint a ma, és a további holnapok még jobbak lesznek, mint az előző napok. Sosem gondolt arra, hogy az ifjúság elmúlhat, vagy hogy megszűnik a kereslet azokban a cikkekben, amelyeket kínál.

Apja életében sem szűnt meg. A háború óta eltelt negyedszázad csak sikereket hozott számára. Neki jobban fájt a válás, mint szüleinek. Legalábbis így rémlett neki, mert valahol a tudatában, sok más közhellyel együtt, amelyekben hitt, a legnagyobb közhely ez volt: házasodj meg, és attól fogva boldogan élsz.

Talán azért volt így, mert nemrég nősült, és az élet valóságát az álmainál is szebbnek találta; nem tudta elképzelni, hogy a kölcsönös vágy önkívületének egyszer vége szakadjon. Vagy mert anyagi elégtételt jelentett az egyébként túlságosan drága villa, megvásárlása, akárcsak a vitorlás jachté, amit már csak úgy engedhettek meg maguknak, hogy hitelt vettek igénybe – de hát a jacht: nemzedékük társadalmi helyzetének szimbóluma.

Most úgy rémlett, hogy egész élete – addig a napig, amikor felesége meglátta kötés nélkül az arcát és fölvisított – a hitelre épült. Arra a hitelre, amelyet abban a pillanatban, hogy nincs pénze a részletek kifizetésére, felmondanak, és ezzel a televízió vagy a vitorlás vagy a ház megszűnik az övé lenni. Az egész élet egy nagy hitelrendszer, melyet részletfizetési terv alapján törleszt az ember: elhasználódik, mielőtt kifizette volna.

Meg kellett volna halnia ott fönt, és kívül maradnia mindenen, akkor nem aggódna” Pak Toért, amikor ébren van, és nem lennének lidércnyomásai; ha alszik.

12

Csatangolásuk közben keresztültörtettek a bozóton, és Kemmy meglepődve látta, hogy éppen a barlanggal szemben jutottak ki belőle, mert nem vette észre, hogy a kutya vezeti.

– Okos Pocok – mondta, és megveregette a hátát, míg ő maga ledőlt a levélkupacra, melyet a barlang túlsó sarkába hordott össze, távolabb a tölcsértől. Magára húzta a zsákot. A-kutya odabújt hozzá, fejét a mellére hajtotta, és egy mélyet sóhajtott.

A nap besütött a tölcséren át, és Kemmy, fölpillantva a halvány kéznyomokra, melyek egy vöröses foltból rajzolódtak ki a barlang boltozatán, kevésbé érezte magát elveszettnek. Grumpy mesélte, hogy a régi szabad napokon törzsük az esős időszak alatt azzal szórakozott, hogy kezüket a mennyezethez vagy a falhoz illesztették, és körülspriccelték a szájukba vett vízzel és sárga homokkal. Itt más őslakók hagytak nyomot, a legnagyobbtól a legkisebbig; ez utóbbiak lenyomatait ő is el tudta érni, hogy befödje a magáéval.

Pocok egyszer csak kitépte magát a karjából, a nyíláshoz rohant, és ugatni kezdett. A fiú odakúszott, ég látta, hogy egy nagy rovar mászik ki a földből egy fa gyökérzete közül. A rezervátumban gyakran látott sáskát ugyanígy előjönni a földből, de ezt itt nagyon korainak találta, mert az éjszakák bizony még hidegek. Vagy lehet, hogy a talajon átsütő nap melegítette föl, és azt hitte, már nyár van?

– Ne nyúlj hozzá! – szólt rá a kutyára, mert az már kinyújtotta a mancsát. Pocok nyüszítve hajtotta fejét mellső mancsaira, és így figyelte, amint a kabócahüvely tompa feje utat tör magának a lábaival kiásott földrétegen keresztül. Megpihent, hogy külső burka megszáradjon a napon, majd lassan haladt a fatörzs felé, ahol azután úgy csüngött} mint egy parányi tengeri rák; egész teste lüktetett az erőfeszítéstől. A fej hüvelye fokozatosan megrepedt a belső erőlködés nyomására. Aztán a repedés végig terjedt a háton, csak a páncél-hüvely kerek alsó vége maradt épségben. A fej kibontakozott belőle, a szemek csillogtak a napon, és az elhagyott lárva-hüvely ott maradt csüngve a fán; a rovar végre szabad volt. Kitárt négy szárnya akár az átlátszó ejtőernyő, erezetük élettel telítődve remegett. Teste zöld-arany fényben ragyogott, szivárvány táncolt a szemében. Aztán hirtelen zizegő hangot hallatva, téveteg repüléssel fölemelkedett, és eltűnt a felső ágak levelei közt.

Kemmy visszatért falevél-ágyához, bebújt a zsák alá, magához ölelte a kutyát.

Jó volt így nappal a barlangban heverészni. Beszívhatta a cserjék illatát, és úgy érezte, a levelek megvédik, és a kajaput-fák kerítésként veszik körül.

Egészen más volt, amikor besötétedett, és a csillagok meg a hold fénye nem hatolt be. A zörejek félelemmel töltötték el, a madarak nem voltak többé barátságos madarak. Ilyenkor borzongva bújtak össze Pocokkal, s figyelték a kialvó tüzet és a parázs hamuvá porladását; eközben egy madár, amilyet azelőtt sosem hallott, újra meg újra, furcsa kettős hangon rikoltozott. Grumpy rettegett a sötétföl, és Mama is, holott ő nem hitt azokban a dolgokban, amikről Grumpy mesélt. Csak Apa nem félt a sötétségtől. Ő nem hitt se Grumpy világában, se Mamáéban. Ő olyan világban élt, amelyben nem voltak se szellemek, se lelkek. Szerinte az egyetlen dolog, amitől félni kell, a Fehérember. Azon a napon, amikor megnyerte a magasugrást, Apa a térdére ültette, és azt mondta:

– Sose ugorj túlságosan magasra, fiú. Ezzel nem jutsz sehova, legföljebb a levegőbe, ahol mindenki meglát, és a Fehérember nem szereti az ilyesmit, Mama így szólt:

– Ne mond] neki ilyeneket, Joseph. Mi értelme van egyrészt ilyeneket mondani, másrészt iskolába járatni és taníttatni a fehérek dolgaira?

Apa erre azt mondta:

– Oké, oké. Mást mondok. Ne akarj magasugró bajnok lenni, fiú. Légy bajnok a hasoncsúszásban, ez az, amit a Fehérember szívesen vesz, és ha elég mélyre tudsz hajolni, mindig kaphatsz tőié alamizsnát: kevesebbet, mint amennyit a másik Fehérembernek fizet, aki nem is tud hason csúszni. A hasoncsúszás az egyetlen dolog, amiben egy fekete fiú bajnok lehet a tulajdon hazájában.

Akkor nem értette, mit jelent ez. Most sem érti, de azt tudja, hogy aki fekete, annak kétszerié jobban kell vigyáznia, mint a fehér gyerekeknek. Ha a fehér kölykök valami rosszat követnek el, a rendőr azt mondja nekik:

– Ejnye, ejnye, pucoljatok haza, fiúk, vagy olyat kaphattok tőlem, amit egyikőtök sem óhajt!

De ha egy fekete fiú követ, el valamit, nagy szerencséje van, ha a rendőr nem csípi fülön, és nem küldi nyomban javítóba, ami egész életüket rettegésben tartotta. Amikor megkérdezte Apát, mi az a javító, fölnevetett a Grumpy mélyről felhangzó nevetésével, és azt mondta:

– Az az a hely, ahol megtanítanak arra, hogyan légy bűnöző.

– Mi az a bűnöző? Apa megint nevetett:

– A bűnöző olyan ember, aki bűnt követ el.

– Mi az a bűn?

– Rossz dolog.

– De miért akarnának megtanítani a rosszra?

– Mert a legtöbb bűn ebben az országban feketének lenni.

Ekkor Mama megfogta Apa vállát, és megrázta.

– Ne beszélj ilyeneket, Joseph. Csak azt éred el, hogy összezavarod a fejét, mire felnő, és az mire jó?

Apa arcáról és hangjából eltűnt a nevetés, kezét rátette Mama kezére, amely nem volt olyan sötét, mint az övé, és mintha sírni akarna, olyan hangon mondta:

– Azt csak az isten tudja, Mary, ő pedig nem fogja megmondani, legalább is nem nekünk, feketéknek.

Magához vonta Mamát, ölébe ültette, arcát a nyakába temette, magához szorította. Ő megijedt, bár Apa másik karja őt ölelte, de abból, hogy Mama válla az övé mellett rázkódott, megérezte, hogy Mama sír.

Most azon töprengett, vajon anyja most is sír-e, mert nem találja őt. Azon töprengett, vajon apja keresi-e őt. Grumpy mindent föl tud kutatni.

Pocok nyugtalanul mozgolódott, nyüszített. Éhes volt. Mindketten éhesek voltak.

Azon törte a fejét, vajon milyen imádságot kellene mondania, amivel ételért könyöröghetne. Mama az ő fehér istenéhez imádkozott esőért, és amikor az túl sok esőt küldött, megint ugyanazzal az imádsággal könyörgött, hogy állítsa el. Grumpy különféle énekeket tudott mindenre, és a rezervátumban különféle közös táncokat jártak különféle dolgokért. Csak Mama imádságai voltak mindig ugyanazok.

Mama megpróbálta Apát is rávenni, hogy imádkozzék, de ő csak elbiggyesztette az ajkát, tekintete megkeményedett és a hangja élessé vált, amikor azt mondta, hogy az őslakóknak fontosabb a szakszervezet, mint a templom.

Ő nem sokai gondolkodott ezeken a dolgokon, amíg Mama betegsége alatt nem került Grumpyhoz. Akkor büszkén mesélt a gyönyörű templomról, ahová Mama járt, és Grumpy éppúgy nevetett, mint Apa szokott, és azt kérdezte, volt-e ott olyan kép vagy szobor, amely fekete fiúkat ábrázol, vagy csak olyan, amely fehéreket. Amikor jóval később ő tette fel ezt a kérdést Mamának, az dühbe gurult, és amennyire vissza tud emlékezni, életében először pofonütötte őt, s azt mondta, hogy egy csomó ósdi, rossz ostobaságot szedett föl, amíg a lusta, öreg nagyapjával élt.

Nem értette, miért lettek volna ezek a dolgok ósdiak és rosszak, – Én lusta? – mondta Grumpy a maga leegyszerűsített nyelvén, és ijesztően nevetett. – Kérd meg attól a dühös anyádtól, mikor robotolt ő vagy egy fehér heti ötven centért?

Mama nem felelt. Mindig bosszantotta az öreg kezdetleges angol beszéde, és a képekről nem szólt egy szót sem.

Kemmy úgy találta, van valami igazság abban, amit Grumpy mondott. Hiába keresgélt a fiókban Mama szentképei közt, nem talált egyetlenegyet sem, amely fekete fiút ábrázolt volna. Ha a fehérek istene egyben a feketék istene is, miért nem fekete ő is? Mama azt felelte, azért, mert a legtöbb ember a világon fehér. Erre Apa azon a furcsa hangon nevetett, ami mindig feldühítette Mamát, és azt mondta:

– Nem igaz! Nem ők vannak többségben! Kérdezd csak meg a tanítónőt a földrajzórán. Az emberek többsége fekete vagy barna vagy sárga.

Akkor Mama fölpattant az asztal mellől, és kimenőben a válla fölött szólt vissza:

– Hogy legyen valami is a fiúból, ha te mindig az ellenkezőjét mondod, mint én?

Nem tudta, mit jelent az, hogy „ellenkezője”, de azt tudta, hogy valahányszor Mama és Apa közt az őslakókról vagy a fehérekről esik szó, mindig összekapnak, így azt kezdte hinni, hogy ez egy újabb szó a veszekedésre.

Nem mintha gyakran veszekedtek volna. Apának többnyire volt egy másik hangja Mama számára. Amikor hazajött, és átizzadt, poros karjával átölelte és magához szorította, Mama nevetett és furcsa kis hangokat hallatott, s mikor odadörzsölte arcát az övéhez, s Mama azt mondta, ne tegye, ő tudta a kacarászó hangjából, hogy azért szívesen veszi. Tudta azt is, hogy Mama jobban szeretett volna a missziós telepen maradni, a hangjában könnyek voltak, valahányszor erről beszélt. Mégis megszökött a misszióból, hogy Apával élhessen. Akkor a lelkész és a rendőr eljött utánuk, és akár a fehéreket, összeeskették őket a misszió templomában, amely Mama szerint a világ legszebb helye.

Lehet, hogy szép a fehéreknek, de ő nem tudta megérteni, hogy Mamának miért tetszik olyan nagyon, amikor az összes onnét származó szentképen minden szentnek és angyalnak sárga haja van.

Anyja az ő ágya fölé is felszögezett egy szentképet, a Főnök feleségénél talált régi magazinból vágta ki. Kemmy kíváncsi volt, mit kezdhetnek ezek a sárga hajú fehér angyalok egy fekete kisfiúval, de Mama azt mondta, hogy az angyalok olyanok, mint az isten: nem tesznek különbséget. Ő megint csak csodálkozott, hogy milyen isten az, aki nem tud különbséget tenni az általa teremtett dolgok között.

A sárga hajú és lisztfehér bőrű angyalok, úgy látszik, mindenből a legjobbat kapják egész életükben. A fekete hajú, sötét bőrű kisfiúk csak a fölösleget kaphatják, amire már nincs szükség, mint ahogy Mama is megkapja olykor a maradékot, ha főzni segít a szakácsnak a Főnök nagy házában.

Apa olyan ruhát viselt, mint a fehér hajcsárok, és amikor egésznapi lovaglás után hazajött, levetkőzött, aztán ők ketten a zuhany alá álltak, amit Apa csinált egy félbe vágott petróleumos kannából, amelynek fenekébe lyukakat vágott. Ha Mama fölállt a létrára és vizet öntött bele, az éppen olyan volt, mint a vízesés, ahová gyakran elmentek, amikor együtt laktak Grumpyval.

Mindig örült, ha ledobhatta a ruháját és játszhatott, ugrálhatott Apával a zuhany alatt. Szerette nézni Apa nagy fekete testét, a bőre alatt kígyózó izmait. Apa ilyenkor földobálta őt a levegőbe, csiklandozta és közben megkérdezte, mit tanult aznap. Együtt nevetgéltek, és Pocok úgy csaholt, mintha ő is nevetne.

Házon kívül Apa egészen más volt – mintha nem is Apa volna. Érezni lehetett, hogy kemény, mint a szikla, és a hangja is más volt: nem hosszan csengő és meleg, hanem éles, mint a kés, amelyet a bandikut[6] megnyúzásához használt. Maga elé képzelte Apát, ahogy a verandán ül; azt ő maga építette rozsdás bádogból és egy kis kuckót is csinált neki, ahol ő alhatott; A kunyhójuk csak egyetlen helyiségből álló alacsony bádogkalyiba volt, a Főnöktől kapták, amikor összeházasodtak. Apa két barátja segített magasabbra emelni a tetőt, úgy hogy már nem kellett bemászniuk, mint a többi őslakónak. Még Apa is föl tudott benne egyenesedni.

– Tanulj meg, fiú, egyenesen állni – mondta. Apa akkor is egyenesen állt, mikor a rendőr jött robogva a motorbiciklijén, és kopogtatás nélkül lépett be az ajtón; Mama ilyenkor mindig megijedt és a szeme kerekre tágult, mint a nyúlé, ha kutya üldözi, és a keze remegett. Apa szeme nem nyílt tágra, a keze nem remegett, ajkát lebiggyesztette, tekintete kemény és vad lett, mint a lováé, amikor megriad a mezőn szállongó papírfoszlánytól. Apa nem ugrott föl, nem szaladt él, nem reszketett, csak megállt ott, ahol éppen volt, és a fiú úgy érezte, „látja” is a dühét, ahogy fröcsköl belőle. Olykor csodálkozott, hogy a rendőr miért nem látja, miközben átszeli a kettőjük közti távolságot, feketén, mint a kígyó, és ugyanolyan veszedelmesen. Apa sosem szólt semmit.

A rendőr pedig távozóban mindig ezt morogta:

– Süket fekete fattyú.

Amikor megkérdezte Apától, mit jelent a fattyú, az széthúzta a száját, úgy, hogy valamennyi nagy, fehér foga kivillant, és jókedvűen dörmögte:

– Úgyis hamar megtudod majd, kölyök. Most elég, ha annyit mondok: lehetsz fekete, de se fattyú, se süket. Most pedig menj és csináld meg a leckédet, hogy ha felnősz, olyan munkát kaphass, ahol nem mondhatnak neked ilyeneket.

Ebből tudta, hogy a fattyú valami rossz, de hogy mit jelent, azt nem, Grumpy is csak a fejét ingatta, amikor megkérdezte.

Amint ott feküdt a sötétben, így szólt a kutyakölyökhöz:

– Tudod, Pocok, inkább lennék fekete fattyú Grumpy világában, mint akármi Apáéban, ahol őt és Mamát kivéve minden olyan hideg.

A telepen Apa ugyanolyan munkát végzett, mint a fehér hajcsárok, pénzt is kapott, akárcsak ők, csak éppen nem annyit: mindig morgott, amikor kifizették, és azt mondta, hogy a kelleténél többet vontak le tőle. Azért két fizetés közt mindig volt mit enniük, még ha csak liszt, sózott marhahús, tea és cukor is.

Sajnálta, hogy nem tud tüzet csiholni az ujjai meg egy kihegyezett bot segítségével, ahogy Grumpy. Aki így tud tüzet csinálni, az olyasmit csinál, ami az övé, míg ha gyufával gyújtja meg, akkor valahogy idegen: érezni rajta, hogy a Fehérektől származik.

Apja azt mondta, ez butaság. Az őslakóknak meg kell tanulniuk mindazt a jó dolgot használni, amit a fehérek találtak-ki. Azért mégis jó lenne, ha úgy tudna tüzet csinálni, mint Grumpy.

Sok mindent látott Grumpytól, amit szeretett volna utánozni. Különösen azt, ahogy elhajította a, bumerángot, és az visszajött hozzá. Grumpy azt mondta, akkora kisfiú korában, mint ő most, úgy tudta elhajítani a bumerángot, hogy az ugrás közben ölte meg a kengurut. Nem tudta megmutatni, hogy csinálta, mert sem a rezervátumban, sem a telepen-nem maradt kenguru. A Főnök embereket hozatott, hogy lelőjék őket; azok aztán elvitték a bőrüket, a tetemeket pedig otthagyták rothadni a földön.

Grumpy azt mondta, a törzsben sosem öltek így. Nagyon sajnálta, mikor Apa elvitte a rezervátumból. De Grumpy kalyibája a fák között távolról sem volt olyan szép, mint Apa kunyhója, amely megvédett az esőtől és széltől, és amelybe besütött a nap. Grumpy és Grammá kalyibájába befújt a szél, és becsurgott az eső, és nem sütött be a nap, és nem is lehetett fölállni benne. Amikor Grammá beteg lett, és Grumpy elpanaszolta ezeket a felügyelőnek, az üvölteni kezdett:

– Nem kapsz tőlem se pénzt, se anyagot! Anélkül is fenemód jó dolgotok van nektek, feketéknek! Apádnak és az ő apjának még egyáltalán nem volt kunyhója, vagy talán volt? És csaptak ők lármát amiatt, hogy befúj a szél, vagy eláztatja az eső a kacatjukat? Az utolsó fityingemben lefogadom, hogy nem. Nem is volt semmijük, ami elázhatott volna.

Grumpy mindig köhögött és köpködött, néha véreset is.

Amikor a felügyelő elment, Grumpy mindig beleköpött a tűzbe, mintha az lenne a felügyelő, akit ő „fehér bikának” hívott. Aztán mesélt neki a pénz előtti időkről, amikor bumeránggal vagy lándzsával vadászva szerezték meg élelmüket, és éjszakánként koroborit jártak a tűz körül. Olykor Grumpy még mostanában is belefújt a didzserídujába, Grammá tapsolt, a többi öreg meg csoszogott és énekelte az ő világuk dalait.

Grumpynak nem volt a Fehérembertől származó holmija. Nem is beszélt úgy, mint a Fehérember. Vagy törte az angolt, vagy az őslakók nyelvét beszélte. Nem dolgozott a Fehérember módján, és nem élt úgy, mint a Fehérember.

A rezervátumban többnyire éheztek az emberek. A fejadag, amit kaptak, sosem volt elég, a hónap vége felé sokszor azt is csak a kutyák tudták megenni. A vörös képű, gömbölyű felügyelő a tábor jeepjén körbehajtott, és szakadatlanul nyomta a dudát, úgy hogy apraja-nagyja előbújt a kunyhókból és az öbölből. A felügyelő ilyeneket kiáltozott:

– Na, mozgás, Sánta Kata! – Vagy: – Nem látsz eleget a félszemeddel, Monoklis? – Vagy Grumpynak, aki sosem sietett: – Hé, mit gondolsz, ki vagy te, a feketék királya?

– Igenis, főnök... Jövök, főnök... – mondták rá, aztán éjjel, a tűz körül kigúnyolták, utánozták nehezen forgó nyelvét. Ha valaki azt mondta róla, hogy dadog, Grumpy fölnevetett:

– Dadog! Azám! Dadog a jó fiú. A whiskytől. Mert az ilyen felügyelő-féle fickók nem sört isznak ám. Ők whiskyt vedelnek.

De nemcsak a whisky lehetett az oka, mert a felügyelő mindig dühös volt. Minden hónap végén, – mikor az élelmiszer fogytán volt, körbejárt a kordéján, amelyen egy nagy dézsa állt, s benne valami furcsa keverék – ő zabkása-levesnek nevezte. A felesége megfőzte vízben, tett bele némi cukrot, és ezt a löttyöt mérték bele az őslakók odatartott bádogedényeibe.

A felügyelő nem törődött azzal, hová ömlik. Egy nagy merőkanállal, amely olyan volt, mint egy botra erősített serpenyő, öntötte a levest a kordé bakjáról. Ha kiloccsant, a kutyák odarohantak és fölnyalták a sárral együtt. Olykor cukor sem volt, helyette sót tettek bele, s attól olyan sós lett, hogy majd elepedtek a szomjúságtól.

Egyszer Grumpy megpróbálta sorba állítani az embereket, hogy ne légyen lökdösődés és tolakodás, és, ne vesszen egy csöpp se kárba. De a felügyelő ráüvöltött:

– Mit képzelsz, ki vagy te, hogy parancsokat osztogass? Itt én vagyok a főnök, nem tudtad? Ha még egyszer meglátom, hogy megpróbálsz itt rendezkedni, majd adok neked! Túl nagy a mellényed, mióta az a fattyú fiad megzavarta a fejedet a szakszervezettel!

Így a leves továbbra is ki-kiömlött, minthogy mindenki lökdösődött, tolakodott, volt, akinek alig jutott, a felügyelő pedig nevetett rajtuk, olyan hangon, mint a jégmadár rikoltozása napfölkelte előtt.

Grammá az ő bögréjébe is öntött belőle egy keveset; szemetes volt a teteje, olykor levelek is úszkáltak benne. Egyszer egy olyan undorító, büdös bogarat talált benne, amilyen a lisztben szokott lenni, ha nem kötözik be a zsák száját.

Volt egy nóta arról, hogy egyszer egy öregember egeret talált a levesében. Ő nem volt ott, amikor ez történt, így nem is látta. Ő sosem volt ott, amikor ehhez hasonló dolgok történtek. Ha leégett valakinek a kalyibája, ő éppen horgászni volt. Ha meg fölborult valamelyik csónak, és az embereknek úgy kellett Kúszniuk, ő mindig vagy odahaza volt, vagy az iskolában, így elmulasztotta azt a napot is, amikor az öreg Kékorrú az egeret találta a levesében. Néha nem volt benne biztos, hogy valóban elmulasztotta-e, vagy csak olyan kicsi volt még akkor, hogy nem emlékezhet rá. Grammá és Grumpy és Mama történeteit kívülről tudta, és amikor úgy mesélte el, mintha ő maga is jelen lett volna, összeborzolták a haját és nevettek:

– Ezt csak te találtad ki, fiú, hiszen nem is voltál ott.

Vagy azt mondták:

– Kicsi voltál te még akkor, nem emlékezhetsz rá.

Pedig ő emlékezik rá, hogy ott állt a lökdösődő tömeg szélén, és hallotta, amint magukból kikelve kiáltoznak:

– Ide, főnök!... Ide, nekem négy kölyköm van, főnök!... Ide, főnök, nekem kettő van. Ide, főnök, az én feleségem szoptat...

Grumpy sosem kiabált semmit, csak állt ott, az edényét mindenkinél magasabbra tartva, és egy nap a felügyelő a nagy kanalat fölemelte, és az edénye helyett a fejére öntötte a levest.

– Tetszik az ilyen hajolaj, nigger? Tartsd a nyelved, vagy máskor is kapsz a fejedre!

Mindenki nevetett, mintha bádogkannák gurulnának, de Grumpy ajkát lebiggyesztve, még jobban kiegyenesedett, edényét még magasabbra tartotta, s végül az az ember belelökött két teli kanállal.

Grumpy érdekesebb történeteket tudott, mint amilyeneket a tanítónő olvasott föl nekik; annak a történetei mind fehér gyerekekről szóltak, akiknek sok mindenük van, ami az őslakó gyerekeknek nincs, és Kemmy sosem érezte úgy, hogy ezek a történetek neki szólnak.

Grumpy okosabb, mint a tanítónő. Neki semmiféle könyvre nincs szüksége, ő fejből mesél azokról az őslakókról, akik sok-sok idővel azelőtt éltek, hogy a Fehérember ide jött, és egész Ausztrália az övék volt. Olyan történeteket tudott, amelyektől Összeszorul az ember torka, a szíve hevesebben dobog, és vele maradnak akkor is, amikor elalszik.

Mama haragudott, amikor rájött, hogy Ő mennyi ilyen történetet hallgatott meg, de még jobban haragudott, amikor Apa nem kifogásolta, hanem furcsa hangon azt mondta:

– Igaza van a missziós anyádnak, Kem! Nem ilyen történetek kellenek manapság egy őslakó kölyöknek. Olyanok kellenek neki, amelyek a föld másik felén, Amerikában meg Afrikában élő feketékről szólnak, akik lassan megtanulják, hogy a feketének nem parancsolhat egyetlen fehér sem.

Kemmy nem tudta, mit jelent ez. Azoknak a feketéknek, akiket ő ismert, mindnek parancsolt valaki. A rezervátumban a felügyelő, az ő telepükön a Főnök.

A füst édeskés szagát beszíva elképzelte, hogy a kunyhójuk előtt álló tűzhely felől szálló illatokat érzi, ahol Mama főzi a vacsorát az élelmiszer-adagjukból, és éhesebbnek érezte magát, mint valaha. Sosem tudta megérteni, Apa miért panaszkodik amiatt, hogy sosem kapnak friss húst. Mama remek ételeket tudott csinálni a sózott húsból is a missziós iskolában megtanulta.

Olyan tisztán látta őt, amint ott áll takaros, virágos ruhájában – a Főnök feleségétől kapott régiből alakította át magának – vagy a kunyhó ajtajában, és azt figyeli, jön-e már Apa. Vagy arról mesél, hogyan találkozott először Apával: a Főnökével együtt hajtotta fel az állatokat a vásárra, és ott maradt, hogy megnyerje a rodeo[7] díját, aztán megszökött a rodeo együttessel, de a rendőrség elkapta és visszahozta.

Még mielőtt elfogták volna, találkozott Mamával. Mama látta Apa fényképét az újságban, és amikor Apa arra kérte, hogy szökjön vele, megtette, annak ellenére, hogy a missziós iskolában tanult a Fehérember törvényeiről és a Fehérember szokásairól.

– De azt nem tanulta meg, hogyan kell annyi pénzt szerezni, mint a Fehérember – szokta Apa hozzátenni olyan savanyú hangon, mint az éretlen citrom.

– Jézus előtt minden ember egyforma. Akár fekete, akár fehér, mind egyforma – mondta Mama az ő nyugodt hangján.

Apa kinevette;

– Akkor miért kell, hogy „fehérre mosson bennünket Jézus vére”? Miért kell „olyan fehérnek lennünk, mint a bárány ahhoz, hogy bejussunk a mennyek országába? Én nem óhajtok olyan mennyországot, amely fehérekkel van tele, én olyan mennyországot akarok, ahol a feketék és fehérek és rózsaszínűek és sárgák mind egyenlők. De még inkább szeretném ezt itt, a földön.

– Idefigyelj, fiam – mondta, és a térdére ültette –, anyád Istene jó a Fehérembernek, de nem jó az őslakóknak. Itt vagyok én, épp olyan jó lovas, épp olyan jó hajcsár, mint akármelyik fehér, ha nem jobb. Dolgozom látástól vakulásig, és mit kapok érte? Hat dollárt egy hétre, míg bármelyik fehér fickó harmincötöt kap. Ha ez keresztényi dolog, akkor én megeszem a kengyelvasamat. De várj csak, majd a szakszervezet itt is kézbe veszi a dolgokat; meglátod, mennyire más lesz akkor. Én tíz éves koromtól fogva dolgoztam fizetség nélkül, de az én fiam nem fog!

– Csitt, Joseph – mondta Mama, és úgy nézett, mintha kígyót látott volna. – Fönt, a Főnök házában nem szeretik az ilyen beszédet.

Apa Öblösen nevetett.

– Persze! Mint ahogy az ördög se szereti a te szenteltvizedet. Még kevésbé fog tetszeni nekik, ha megízlelik azt a fajta sztrájkot, ami lent délen folyik, meg a tavaknál. Mi is sztrájkolni fogunk, és követeljük, adják vissza a törzsi földünket.

– Te csak ne kívánd a sztrájkot, Joseph – mondta Mama majdnem sírva. – Nekünk jobb sorunk van, mint a többieknek, mert én dolgozhatok a Főnök feleségénél, és megengedik, hogy az öreg furgonnal vihessem Kemmyt az iskolába.

Apa ráüvöltött:

– Megőrjítesz, te missziós félvér! Eladtad a törzsedet egy kis plusz alamizsnáért meg a fiad iskoláztatásáért, amit az ő járandóságából fizetünk! Hát nem látod, hogy ha győzünk a sztrájkkal, lesz elegendő pénzünk és lesz élelmünk ehelyett a ronda hulladék helyett, és a kölykeink törvényesen fognak iskolába járni, nem pedig azért, mert a Főnök felesége nem akarja elveszíteni a bejárónőjét?!

Apa két hajcsártársa, Matt és Pompey is a szakszervezet mellett volt, és néha egy okos őslakó is velük jött, aki nem itt lakott, csak erre járt. Ilyenkor késő éjszakáig beszélgettek.

Mama nem kedvelte az ilyen fecsegést. Amíg ők beszélgettek, kint ült a veranda küszöbén, és szólt, ha látott valakit jönni. Kemmy leolvasta az arcáról, hogy nem szereti, ami odabent folyik. Valahányszor a szakszervezetet vagy a sztrájkot emlegették, rájuk pisszegett és többször körüljárta a kunyhót, hogy megnézze, nem setteng-e arra valaki, bár Pocok úgyis ugatott volna, ha valaki ott bujkál.

Nem értette, Mamának mi kifogása van a szakszervezet ellen, ha az éppúgy védi az őslakókat, mintha fehérek lennének, bár azt, hogy mitől kell megvédem, megint nem értette. Többnyire nyugodtan beszélgettek, csak ritkán csapott föl a hangjuk; ilyenkor ő is izgatott lett, pedig nemigen tudta fölfogni, miről van szó.

Persze azt sem tudta, mi az a szakszervezet, vagy pláne a sztrájk. Apa épp olyan hangon beszélt ezekről, mint Mama az Úrjézusról meg a mennyországról, és a szakszervezet meg a sztrájk lassanként egy olyan mennyországgá állt benne össze, ahol az őslakók rengeteg pénzt kapnak, akár a Fehérember, és anélkül, hogy kétszer annyit dolgoznának érte; ahol mindig lesz töméntelen olyan ennivaló, amilyet Mama főz a Főnök házában, és ahol télen sem fognak fázni, mert lesz igazi takarójuk, olyan, mint a Főnök ágyában van. Az iskola pedig remek szórakozás lesz, csapatnyi fekete kisfiúval; nem ő lesz az egyetlen az osztályban, mint most, amikor a Főnök fia, meg a többi fehér gyerekei mindig elhúzzák az orrukat, és úgy szimatolnak, miközben odasomfordál a leghátsó padhoz, mintha büdös lenne.

A szakszervezet nem tudta megvédeni a szüleit attól, ami miatt el kellett hagyniuk a kunyhójukat, és még kellett szökniük éjjel, a Főnök ócska furgonján, mindössze annyi holmival, amennyit sebtében össze tudtak pakolni. Emlékezett rá, hogy Mama úgy sírt, mint még soha, és Apa szemét elöntötte a vér, úgyhogy csupa vörös lett tőle. – Ez mind hazugság! – kiabálta. – Ránk akarják kenni, mert a szakszervezetet kezdeményeztem! Félnek a sztrájktól!

Átkozódott, ahogy Kemmy még soha nem hallotta átkozódni – úgy, ahogy a Fehérember átkozódik. Olyan szavakat használt, amilyenekét Mama őneki nem engedett soha kimondani, óriási léptekkel járt föl s alá a szobában, mialatt Mama fejét az asztalra hajtva zokogott. Most, hogy visszaemlékezett rá, úgy érezte, mindjárt sírva fakad, de hát Apa azt mondta, őslakó fiú sosem sír.

Csöppet sem bánta, hogy megszöknek, csak Mamát sajnálta, aki az ülés sarkába húzódva, ölében tartotta őt, s a könnyei csorogtak az arcán, végigfolytak a mellén, rá az ő fejére, úgy, hogy érezte a hűvösségüket. Apát is sajnálta, pedig az ő arca olyan kemény lett, mint soha. És tudta, hogy hiába sír Mama, ő sem maradna, ha Apa nem akar maradni.

A napfény csíkja behatolt a szikla nyílásán, és megvilágította a kezek lenyomatait. Lenyúltak hozzá a mennyezetről, mintha Grumpy kezei lennének. Grumpy kedvesebb volt hozzá, mint Apa, aki mindig figyelmeztette rá, mit tegyen és mit ne. Grumpy hagyta, hogy azt csináljon, amit akar. De tudta, hogy Apa a maga módján jobb, mint az ő Grumpyja, és jobban is szereti őt. Mégis elszorult a szíve, ha azokra a gondtalan napokra emlékezett, amikor Giumpynál volt, és olyan szabadon járt-kelt, mint a szél.

A szikla tölcsérszerű nyílásában feszülő pókháló tele volt szétszórt rovarszárnyakkal, és, most éppen megjelent a pók, amely addig egy kiszögellés alatt rejtőzött. Aznap semmi sem került a hálóba, és Kemmy azon tűnődött, vajon a pók is éhes-e. Az lenne jó, ha lenne tartalék elesége, mint a hangyáknak. De nincs neki. Éppúgy, mint a kutyáknak és a kisfiúknak, neki is napról napra össze kell gyűjtenie az eleséget. Csak a pénzes emberek tudnak élelmet elraktározni? A Főnök feleségének mindig volt mindene a fridzsiben meg a kamrában, de Mama ételládájában sosem volt valami sok, Grumpyében meg éppen semmi. Pénzért lehetne valamit venni, de nincs pénze, így hát el kell indulnia, hogy ennivalót szerezzen, mint ahogy a kutyának is meg kell szereznie, meg a madaraknak, meg a póknak, meg mindenki másnak.

13

Paul éjjel-nappal azon töprengett, hogyan oldja meg az élet problémáját, ha már a halálét képtelen volt megoldani. Hogyan találjon indokot rá, amikor minden egykori értelme elveszett? Hogyan találjon módot a tétlenségtől ereiben felgyülemlett erő hasznosítására? Hogyan teremtsen valamilyen, kapcsolatot a nem kívánt élet és „a fönntartásához szükséges eszközök között? Nem anyagi értelemben. Ha szükséges, mindenkor kaphat nyugdíjat, hiszen elcsúfítottsága a teljes és, örökös rokkantak listájára utasította. De mondhatja-e becsületesen azt, hogy teljesen és véglegesen munkaképtelen? Csak azért, mert az arca miatt alkalmatlanná vált az üzleti életre, a kezei-képtelenek lennének elővarázsolni a termőföld kincseit, s ágyéka nem alkalmas arra, hogy kielégítse egy nő kívánságát? Számára ez az ember lemeztelenítését jelenti. Mit kezdhet a nem kívánatos élet maradékával?

Ébren a jövőtől való félelem tartotta rettegésben. Álmában a múlt emlékei gyötörték. A kettő között a jelen kipergett kezéből, akár a homok, súlytalanul és színtelenül.

Éber szeme fölfogta a tenger reggeli kékségének sziporkázását, gyöngyház fényű mozdulatlanságát az alkonyi izzásban, de sem ragyogása, sem a színe nem jutott túl szeme felületén. Figyelte, amint a nap bíborszínű lobogása kihuny a hegyek mögött, de csak mint természeti tüneményt, amelyhez semmi köze. A csillagok feljöttek, és kéken és fehéren és zölden villogtatták végtelen távoli tüzüket. Semmit sem jelentettek számára, nem úgy, mint egykor, kempingezés közben, amikor gyönyörűségét lelte abban, hogy megállapítsa konstellációjukat és nevükön nevezze őket, ahogy cserkész korában tanulta. Most az égbolt éppoly érdektelen volt, mint az évek.

Amikor feljött a hold, és ezüsttel árasztott el tengert és földet, olyannak látta, amilyen valóban: tűz és élet nélküli, halott világnak az űrben lebegő poros gömböt, amely visszaveri a nap fényét annak melege nélkül.

Kár, hogy nem szállhat be valamilyen fantasztikus rakétába, melyet a holdra irányítanak, hogy megvizsgálná a felszínét.

Miért ragaszkodnak ahhoz a tudósok, hogy addig kell várni, amíg rakétáik elég engedelmesek lesznek ahhoz, hogy az űrhajósokat vissza is hozzák a földre? Miért nem küldenek oda olyan embereket, mint ő, akinek a „nincs visszatérés” nem félelmetes, hanem éppen kívánatos? Életének hátralevő részét egy ilyen, valamikor elképzelhetetlen fölfedezésre áldozni olyasmi lenne, ami kielégüléssel tölthetné el.

Ha nem találsz kielégülést az életben, akkor vállalj olyan kockázatot, amit az élők nem mernek vállalni. Ülj be a kabinba a védőöltözetben, amely elrejti elcsúfított testedet, és figyeld a visszaszámlálást és szíved felgyorsult dobogását. Fülsiketítő zaj. Láng! És repülsz, mint a nyíl, a végtelen űrbe fúródva. Egyre messzebb és messzebb, és messzebb és messzebb, amíg tudatod megszűnik az órákat számlálni, és csak arra a pillanatra összpontosítsz, amikor leszállsz egy idegen égitesten, az élők számára idegen célokkal.

Ha túléled a leszállást, fölfedezheted a még soha föl nem tárt holdbéli dombokat, leereszkedhetsz a kráterekbe, a tengerekbe, amelyek nem is igazi tengerek, tudósításokat küldhetsz a földre, ahol elmék és komputerek várnak az alig hihetőkre.

Sosem gondolta végig ezt a képzeletbeli utazását; annál a pillanatnál, amikor az oxigén kifogyott és közeledik a vég, agya kikapcsolt, mint aki túlságosan gyakran nézett szembe a halállal, s ezt még képzeletben sem akarja megismételni.

Visszaidézve a Vietnamban töltött hónapokat, kezdte azt hinni, szerencsés volt, hogy csak napalm érte. Sokkal rosszabb lett volna, ha foszfor kapja el. Pak To falujában a foszfortámadás után két öregember feküdt a porban: arcuk mint a viaszmaszk, vonásaik egymásba olvadtak. Még éltek és tompán nyögtek.

A napalm élve főzi meg az embert. Ha túléli, undorító sebhelyek maradnak rajta, de a foszfor belemar a húsba, még a csontokba is, és a fájdalom sosem szűnik meg.

Igaz, a napalm leégette tarkóján a haját és a bőrét, fülét odaforrasztotta a fejéhez, mint a hegesztőpisztoly a fémet. A 113-as kórházban szóba került, hogy plasztikai műtéttel leválasztják, de akkor már annyi bőrátültetésen esett, át, hogy az volt a meggyőződése, nem éri meg a fájdalmat: már úgysem javíthatnak rajta annyit, hogy újra alkalmas legyen emberi lények közti életre.

Marilyn sem lett volna boldogabb, ha megnyomorított fülét, azt az alaktalan, vörös húscsomót a fejbőrétől elválasztva látja.

Most már túl van mindezen, és a dolgok, amelyek odafönt oly természetesnek tűntek, más látószögbe kerültek.

Lehet, hogy ez már akkor kezdődött, amikor a fiatal Pak To sarat dobott a hátát égető napalmra, amely leperzselte kezéről és fejéről a bőrt, és miközben folyt a homlokán, fölmarta a száját. Csak az mentette meg a szemét és orrát, hogy a sárba zuhant.

Hetekig feküdt a szikla tövében, s Pak To hordott neki vizet, és péppé főzött rizzsel etette, megosztva vele a fejadagját.

Mi az ördögért tette ezt vele Pak To és a családfa, azok után, amit ő velük szemben elkövetett utolsó földerítő és tisztogató akcióján? Ő is egyike volt azoknak, akik kirugdalták őket kunyhójukból, még arra sem hagyva időt, hogy összeszedjék a holmijukat. Érthetetlen, vad hadarással szaladtak hozzá, mikor fölgyújtotta otthonukat. Ahogy a lángnyelvek kúszni kezdtek lefelé a nádtetőn, sikolyt hallott. Az asszony, karján csecsemővel, megpróbált odafutni. Ő visszalökte, és maga rohant be a füstön és lángon keresztül. A sárbunker mögött ott találta a sikoltozót: egy vékony, magatehetetlen kislányt. Mindkét lába vértől volt mocskos. Fölkapta és kivitte. Az ember gyűlölheti a vietnamiakat, mint a poklot, de hogy szántszándékkal kitegyen egy gyermeket a tűzhalálnak?

Az anya – még mindig a csecsemővel – a lába elé vetette magát, így köszönte meg, amit tett! ö otthagyta, karjában a kislánnyal, áld a rettegéstől megnémulva pillantott föl rá. Mintegy fél mérföldnyíre egy civil kórház volt ott.

Bevitte a sátorba: akkor vette észre, hogy az a siheder, Pak To a sarkában van. A bűz majdnem leterítette. Különféle nemű és korú vietnami sebesültek feküdtek a földön vagy kettesével, hármasával egy-egy ágyban, és fölöttük hemzsegtek a legyek.

Egy beesett szemű ápolónő vette át tőle a gyermeket. Előkerült egy verejtékező orvos, rápillantott a kislány lábára, és szárazon megjegyezte.

– Bizonyára ez is egy viet-congos terrorista. – Sajnos, a polgári lakosság issza meg a levét... – makogta ő ostobán.

– Ne mentegetőzzék. Tudjuk, hogy csak azért kell megölnie az embereket, hogy megvédje őket! – Majd a nővérhez fordult: – Rögtön amputálni kell. Fertőtlenítse a lábát, ha egyáltalán van még mivel. – És ismét őhozzá: – Ha ez némi elégtétellel szolgál maguknak, derék katonáknak az amputáltak huszonöt százaléka gyermek.

Letaglózva a bűztől és az agonizáló parasztok látványától, akiknek fekete végtag csonkjait ellepték a szúnyogok és legyek, kitántorgott a barakkból, és hányt.

Egy hétig táboroztak ott, és Pak To mindennap eljött hozzá, alázatosan hajlongva követte a kórházba, és hol ebben, hol abban segített neki. Már éppen ki akarta dobni, mikor a kapitánya azt mondta:

– Hadd maradjon. Az apja viet-congos, hátha kifecseg valamit.

Pak To nem fecsegett ki semmit, hanem végül megmentette az életét.

Semmi értelme azt hajtogatni, hogy ők a vietnamiakért vannak ott, hogy az ő érdekükben gyújtják föl a falvakat, gyilkolnak – szándékosan vagy véletlenül – asszonyokat csecsemővel a mellükön, lőnek le fiatalt és öreget. Nem is azért, mintha közük volna a Viet-Conghoz, hanem azért, nehogy ők lőjenek előbb.

Johnny, a sorkatona így vélekedett:

– Olyanok vagyunk, mint az egykori ausztrál telepesek, akik fölkutatták és lelőtték az őslakókat, mert azok megették az ő törzsi vadászterületüket lelegelő marháikat. Vagy mint az egykori új-zélandiak, akik ugyanezt csinálták, ugyanígy. Oké! A maorik megölték a fogságukba esett, számukra szokatlan fehér embert. Az ausztrál őslakók lenyilazták. Oké! Ha rabló tör a házadra, és te lelövöd, mentséged az önvédelem. Az őslakók és a maorik és a vietnamiak nem mentegetőzhetnek-e ugyanezzel?

– Mit ér, ha azt mondják, mi civilizáljuk Vietnamot? – erősítgette. – Miféle civilizáció az, hogy régi városokat, templomokat, pagodákat rombolunk le? Micsoda képmutatás azt mondani, hogy búzát küldünk Vietnamnak, amikor mi pusztítjuk el a rizsüket, amelyet a parasztok hátgörnyesztő munkával termesztenek? Mi értelme annak, hogy míg az egyik oldalon Élelmet az éhezőknek kampányokat szervezünk, a másik oldalon elpusztítjuk az élelmet?

Johnny sosem volt hajlandó abbahagyni, és elég sokszor volt igaza ahhoz, hogy a vita céltalan legyen.

A legőrjítőbb az volt, hogy a bajok egy része abból származott, hogy a Viet-Congnak nem kellett álcáznia magát, hiszen az egyik vietnami épp olyan, mint a másik. Később rájött, hogy valahogy így vannak a vietnamiak is: ők sem tudják megkülönböztetni egymástól a nyugatiakat, ha csak nem éltek vele együtt huzamosabb ideig, de még akkor is inkább csak a rangjelzések alapján ismerték fel őket. Sátorbeli társa, Huddy kiadós pofont kapott, mikor a kis táncosnő abban a bárban, ahová Ben Treben jártak, őt vélte Huddynak. Ő mulatott az eseten, de Huddy nem. Ugyanis meglehetősen bele volt esve a nőbe.

Ami őt illeti, sosem forrt föl a vére egy-egy babaszerű, ferde szemű, fekete hajú nő láttán, aki hosszú nadrágjában és lebegő tunikájában inkább pillangónak hatott, mint emberi lénynek.

Ébrenléte pillanatait azzal töltötte, hogy a postát várta, amely Marilyn macskakaparásos leveleit hozza Ezektől az irkafirkáktól ugyancsak felszökhetett a cenzor vérnyomása. Marilynnak nem voltak gátlásai a papíron sem. Még annyira újdonsült asszonya volt, hogy ő ezt a megjelölést úgy használta, mint más holmi becenevet. Ez az, ami fáj. És hogy sosem lesz már az asszonya. Egyébként, ha nem lett volna Marilyn a felesége, akkor sem esett volna belé a legbabaszerűbb teremtménybe se. Valamennyit egyformának látta.

Huddy meg tudta különböztetni őket. Állította, hogy az Ő táncosnője a legcsinosabb, a legbájosabb és a legforróbb nő, akivel életében találkozott, és ha a nő is akarná, szívesen feleségül venné, és magával vinné haza abba a vidéki városba, ahonnét elsőnek jelentkezett ebbe a háborúba, mint ahogy az apja is elsőnek csapott föl katonának az előző háborúban, és ahogy a nagyapja is az azelőttiben. Huddy nem látott ebben semmi iróniát.

Huddy azt mondta, hogy a vietnamiak rendes emberi lények, vagy legalábbis az ő nője, az. Ebben csak az volt a hiba, hogy Huddy valójában csak őróla gondolkozott így, nem a többiekről. Ha egyszer elkezd az ember egyvalakire gondolni, elveszett.

Huddy akkor öntötte ki neki a szívét, amikor megosztoztak a kétszemélyes sátron, (Később örültek, ha havonta egy éjszakát a sátorban tölthettek.)

Pokoli hely volt az a táborozáshoz. Sehol egy lombos fa, amely árnyékot adna. A terület agykor dzsungel volt, de levélzetét lehántották, és az ágak pokoli formát öltöttek. Huddy, vidéki lévén, megesküdött; hogy ezek már sosem fognak magukhoz térni. Odakint a nap szárított ki. mindent, bent a sátorban pedig olyan forróság volt, mint egy török fürdőben.

Az éjszakák fullasztóak voltak, orruk megtelt a por és a verejtékező testek szagával, beleértve a saját testükét is. A zuhanyozósátrak olyan zsúfoltak voltak, hogy csak a legfelső porréteg leöblítésére futotta. A csupasz táborhelyet kedves kis folyó szegélyezte, túlsó partján a dzsungel, mint mondták, tele viet-congosokkal. Éjszakánként kiültek a sátor elé, nézték a holdfényt a vizén, és szerettek volna megmártózni, lemosni magukról a port és az izzadtságot, kiszívatni csontjaikból a fáradtságot, de tudták, hogy abban a pillanatban lecsapnak rájuk a túloldalról, és akkor végük.

Így Huddy azzal töltötte az álmatlan órákat, hogy mesélt az ő madárkájáról, miközben a többiek a fülüket hegyezték, ö is hallgatta, mert nem volt egyéb dolga, és nem volt más választása. Nem mondhatta a sátortársának, hogy fogja be a száját.

Snow tanácsa a vietnami lányokkal kapcsolatban így hangzott:

– Fektesd le őket, és ess túl rajtuk.

Snow imádta a maga hajmeresztő történeteivel rémítgetni őket. Az egyik ilyen egy bajtársról szólt, aki Nui-Datban három hónapig járt egy lánnyal. Amikor az már mindent kiszedett belőle, kését a férfi bordái közé szúrta, amikor éppen együtt voltak, kicsúszott alóla, elvette a pénzét és „mindazt, ” ami számára – vagy számukra – hasznos lehetett, többek között az iránytűjét is: Snow állította, hogy Saigonban ugyanez a helyzet. Ott fülönfogtak két pincérlányt, aki kézigránátot dobott az amerikai tisztek klubjába. Ráadásul amerikai kézigránátot!

De Huddy egyre mélyebbre került. Annyira fölmagasztalta a nőt, hogy amikor bemutatta neki, megdöbbenve látták, hogy kicsi és ferde szemű, akár a többi, és nagy a szája, tele a vietnamiakra jellemző ragyogó fehér fogakkal (minden bizonnyal az örökös rizsevéstől). És az a puha kis nevetése, mint a tábor végében csörgedező víz – és ahogy fölnéz Huddyra, amiről Huddy azt mondta, hogy a szíve kiugrik tőle a melléből...

Paul azt mondta, őrá nincsenek hatással. Tudja; hogy a lányok a bárban, bármilyen sokat fizetnek nekik, gyűlölik őket. Ő is gyűlölte ezeket a lányokat, mert mások, mint a felesége, és mert tudat alatt félt tőlük, még akkor is, amikor elöntötte érzékeinek egy-egy hulláma. Hallott olyan férfiakról, akik megkapták tőlük azt a különösen virulens nemi betegséget, amelyről az orvosi testület mélyen hallgat, és az egészségügyi segédszemélyzetre bízzák, hogy amikor karjukba szúrják a tűt, mondják meg, ne reméljék, hogy meggyógyulnak ettől a néhány penicillin injekciótól – ez a fajta baj bizony ellenáll neki.

Ekkoriban kezdte fölismerni, hogy bármilyen szánni valóan szegény is ez a nyomorult kis ország, a vietnamiak hazafiak. Kínos volt elhinni, de ez az igazság. Az auszik és a jenkik közül nem sokan hittek a hazafiságban. Bármilyen eszmék fűtötték is őket otthon, mihamar szertefoszlottak, látva a korrupciót, a zűrzavart, a mocskot és azt az általános szadizmust, aminek megvédésére idekerültek.

Huddy nője egy nap eltűnt, és az a hír terjedt el, hogy a Viet-Conghoz tartozott. A következő héten Huddyt baleset érte, mikor a puskáját tisztította. Senki sem hitte el, hogy véletlen volt, kivéve a kapitányt, de az mindent elhitt.

Ezután helyezték át őt meg Johnnyt – egy vízzel kínzás miatt kitört botrányt követőleg (egy lányról volt szó) – egy amerikai szakaszhoz, más vidékre. Ő vonakodott teljesíteni a parancsot. Hiszen Huddy meg Johnny volt az, aki tiltakozott a kínzás ellen, nem ő. De Huddy meghalt, így hát neki kellett mennie.

A jenkiknél egészen másfajta háború folyt. Az ausziktól eltérően, az amerikai katonának mindene megvolt ahhoz, hogy szólásra vagy hallgatásra bírjon. Előfordult, hogy túlságosan sietősen vagy túlságosan lassan alkalmazták ahhoz, hogy igazán hasznuk lett volna belőle.

Nem arról volt szó, mintha az amerikai katona, nem harcolt volna. Távolról sem. Még bátrak is voltak. Hülyén bátrak. Mi értelme a bátorságnak, ha az egyedüli eredménye, hogy lepuffantják az embert? A baj az, hogy hajlamosak azt hinni, Victor Charlie egy tökfej. A fehér ember felsőbbrendűségének nyilvánvaló megsértése volna elismerni, hogy a charlie-knak épp annyi eszük van, mint neki, a dzsungelt illetően, pedig jóval több ismeretük.

Elmer legnagyobb sérelme az volt, hogy anélkül küldik őket a dzsungelba, hogy előttük felderítők jártak volna ott.

– Az én nagyapám megtanítaná ezeket az; úgynevezett józan tanácsadókat – mondogatta mindig. – Az tudta, hogy kell követni a nyomot, tudta, hogyan kell álcázni magadat, tudta, mikor keli megállni, hogy elkerüld a váratlan rajtaütést. Öt sose fenyegette az a veszély, hogy a saját oldaláról fogják lelőni. Nálunk az a feneség, hogy annyi négycsillagos tábornokunk elkötelezte magát a nagyiparnak, a nagyiparnak pedig az a véleménye, hogy minél nagyobb a gép, annál nagyobb az eredmény. Ez viszont csak akkor igaz, ha olyan a hely, ahol ezek a gépek működni is tudnak. A dzsungelben pedig nem tudnak. Nem, uram, ezek nem a dzsungelbe valók.

Elmerrel biztonságban érezte magát, mert az már átesett a tűzkeresztségen még Koreában. Elmer gyorsabban gondolkodott nála azokban a helyzetekben, amelyekkel nap nap után szembe kerültek. Elmer mindig gyorsabban reagált. Elmer mindig gyorsabban dobta el a gránátot. Időnként figyelmeztette őt is:

– Nem tudom, mi lenne veled nélkülem. Olyan lassú vagy, hogy a Victor Charlie bármelyik percben elkaphat.

Jól jött egy olyan barát a dzsungelben, mint Elmer. Sosem voltak hátsó gondolatai, és sosem volt izgatott. Még akkor sem, amikor kilőttek egy falut, mert a hadnagy azt hitte, hogy onnét lőttek rájuk, holott ő és Johnny meg mertek volna esküdni, hogy a golyók a saját egységük felől süvítettek át a folyón.

– Jobb lesz, haverok, ha a hadnagy nem hallja meg, mit beszéltek – mondta Elmer összeszorított szájjal. – Még azt hiszi, hogy a Viet-Cong-gal szimpatizáltok, azt pedig nem szereti.

– De ez a mieink felől jött, a folyón át – erősködött Johnny.

Elmer szája még feszesebbre zárult, – Amíg itt vagyunk, jobb, ha nem mondasz ilyet a fülem hallatára. Én se szeretem.

Ez az eset megtanította rá, hogy tartsa a száját, de arra nem, hogy fogja be a Johnnyét is. Azt gondolta, majd Johnny is lakatot tesz a nyelvére, ha a jenki szakaszhoz kerülnek. De az ott még hangosabban pofázott, mert összehaverkodott egy jenkivel, aki épp olyan őrült volt, mint ő. Állandóan a háborút, a kormányaikat meg az aranygallérosokat, meg ezt az egész bűzlő rondaságot szapulták.

A manusz értette a módját, hogy fogja ki a szelet a másik vitorlájából. Amikor a hadnagy azzal dicsekedett, hogy mekkorát haladtak előre, megkérdezte:

– Uram, hát nem éppen ma helyesbítettek New York-ból, hogy csak 4000 falut tartunk ellenőrzés alatta 11600 helyett és csak 7 millió embert a 17 millió helyett?

A hadnagy ilyenkor nem válaszolt, csak Johnny mondta a magáét:

– Ez az, amitől fölfordul a gyomrom. Hogy mentsünk meg olyan embereket a kommunizmustól, akik nyilvánvalóan nem akarják, hogy megmentsük őket?

Amikor a manusz úgy vélte, hogy ehhez talán van némi köze annak a ténynek is, hogy a Charlle elveszi a földet a földesuraktól és szétosztja a parasztok között, a hadnagy megfenyegette, hogy ha nem hagy fel az ilyen beszédekkel, bajba kerülhet.

– A menekültek elmehetnek az „új élet” falvakba, nem igaz?

Paul bizonyos dolgokban egyetértett a hadnaggyal, de azért, ha vietnami lenne, inkább élne a legszegényebb dzsungelfaluban, mint azokban a szöges dróttal körülzárt stratégiai falvakban, ahol a fák lombját leperzselték, esőben egyetlen sártenger, szárazságban portenger a föld, és az egyetlen kút a pöcegödör közvetlen közelében van. Amikor látta ezeknek a falvaknak a szennyét, porát, reménytelenségét, s a csontsovány lojális vietnami menekülteket, akik egyre-másra hullottak a rossz táplálkozás és a tétlenség következtében, s a puffadt hasú kölykeiket ott szaladgálni körülöttük – ha egyáltalán tudtak még szaladgálni – természetesen a manusz volt az, aki hangosan azon elmélkedett, vajon mennyivel lehetne rosszabb dolguk a Viet-Cong alatt.

És mégsem a manusz vagy Johnny volt az, aki végül is megfosztotta őket illúzióiktól, hanem Elmer.

– Azt hiszed, ezek tudják, hogy mi Ausztráliát védjek? – mondta egyik nap Elmernek, amikor a rádióból megtudták, hogy Sidney utcáin tüntetők vonultak fel, s egy csomó igen fontos személyiség is részt vett.benne, – Persze! – mondta Elmer. – Én meg Amerikát védem, pajtás. Tízezer mérföldnyire az én kis vityillómtól ott lenn délen, Amerikát védem a kommunizmussal szemben, miközben a nagyfejűek milliókat zsebelnek be a munícióból meg a gázolajból. Nekem majd annyi hasznom lesz az egészből, hogy jól fenéken billentenek, mint az öregemet, amikor munkát keresett a háború után, Szabad óráimban (ha majd lesz egyáltalán szabad órám) majd én is gyakorolni fogom a nagyapám nótáját: „Pajtás, volna egy facér tízesed?” Persze csak abban az esetben, ha hazajutok a Nagy Társadalomba.

Elmer cinizmusa több kárt okozott, mint Johnny és a manusz hascsikarása.

Most, minthogy annak idején sosem tett föl kérdéseket, a kérdések keresték fel őt álmában. Ferde vágású, sötét szemek meredtek a szemébe, mintha őt keresnék halálukban, ahogy ő kereste őket az életben – szemek, telve félelemmel, gyűlölettel és még valamivel, amit nem tudott körülírni, és ami elítélte őt a halál elkerüléséért, mint ahogy elítélték az életben.

Ott fönt sohasem kérdezősködött. Gyűlölt mindent, de az más volt, mint a kérdezősködés. Elkerülhetetlennek tartotta, hogy ott legyenek, elítélte azokat, akik, mint Johnny és a manusz, folyton kérdéseket tettek föl; lázadóknak, fölforgatóknak nevezte őket. Gyűlölte azokat, akik a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadták, és kereken kimondta, mit csinálna velük legszívesebben. Ő nem tartozott ezek közé se tudatosan, se lelkiismereti alapon – csupán egyre jobban gyűlölte az egészet. Annak idején még élt benne a hit apjában, a kormányában, a kapitányában, a hadnagyában. Egyik a másik után csapta be. Apjában akkor csalódott, amikor a legjobban lett volna rá szüksége. Kormányában azért, mert olyan helyzetbe kényszerítette, amely a valóságban nem létezett. A vietnamiak nem kívánták jelenlétüket. Csak a gazdag vietnamiak kívánták, de még ők is gyűlölték őket.

Ott fönt, ha már néhány hónapon átüldözte és olykor el is kapta az ember a Victor Charlie-t, minden, még a legrosszabb is természetesnek hat. Már semmin sem lepődik meg az ember. A lehető legrosszabb fajta háború volt ez, miközben a dzsungelben bújócskáztak, vérüket szívták a moszkitók és a piócák, s a rizsföldek iszapját taposták, amely a trágyául használt emberi ürüléktől bűzlött.

– Ezek az emberek a saját szarukból élnek – mondta Elmer. – Azt eszik, amit már egyszer megemésztettek. Szar háború ez.

De akármilyen trágársággal illette is a háborút Elmer, sosem tette föl a kérdést, miért vannak ők ott. Túlságosan sokáig volt már a dzsungelben, és már csak égy olyan sebesülésben reménykedett; amellyel hazaküldik délre, ahol úgy nőtt föl, hogy mindig keze ügyében volt a pisztolya, és magától értetődőnek tartotta, hogy használja a négerek vagy a sárgák ellen.

A napalm előtti napokban álma nyugtalanná vált, de ez a félelem nyugtalansága volt. Most, hogy tudatába belemart mindaz a gondolát, ami mélyen el volt temetve benne, és amit csak a napalm-támadás hozott felszínre, meg a hosszú kórházi hónapok mozdulatlansága és az erős gyógyszerek, amelyek létének legmélyére taszították.

Megszabadult tudatának béklyóitól, és ismét ott járt a dzsungel ösvényén, ahol a tikkasztó, alattomos éjszaka oly hirtelen tört rájuk, mintha valaki eloltott volna egy fáklyát. A fák és a gyökerek belekapaszkodtak mocskos kezükkel, az ingoványos talaj minden egyes lépésnél cuppogott, és a dzsungel minden egyes nesze kísértésbe hozta, hogy megnyomja fegyvere ravaszát. Gyűlölte a dzsungelt, ahol a fölzavart majmok makogása, az éjszakai madarak huhogása, egy lezuhant faág váratlan reccsenése elég volt ahhoz, hogy szívét a torkában érezze.

Minden riasztó nesz után visszatért a csönd. Olyan mély volt, mint a sír, s borzalmas, mint a halál. Úgy érezte, a halál a sarkára lép. Az éjszaka telve volt a rothadó növényzet s a pangó vizek bűzével, amelybe néha valóságos hányingert okozó parfőmillat vegyült, valami ismeretlen virág jóvoltából, hogy egyszer csak az ösvényen rothadó hulla bűzébe csapjon át. Hogy miféle hulláé? Talán egy állaté, talán egy viet-congosé, talán egy bajtársáé. Erre a gondolatra erősen megrántotta a foglyul ejtett viet-congos kezére hurkolt kötelet: úgy kell az átkozott fattyúnak! Biztos ez a sárga hasú helyezte el az aknát, amely Johnnyt az égbe röpítette. Most köztük bukdácsol, és valahányszor megbotlik, Elmer megrántja a nyaka körül a kötelet; ilyenkor egy-egy hörgés tör fel a torkából. Paul mögötte haladva fogja a kezére erősített kötelet, és minden egyes megtántorodást szökési kísérletnek tartva, dühösen lerántja a lábáról.

Egy tisztás elé törtek csapást, ahol az Intelligence Section[8] tartotta kihallgatásait. A megvilágított asztal körül ülő emberek Elmer hangjára hirtelen hátrafordultak. Kettő felállt, elébük jött, megragadták a viet-congost, és a sátor bejárata fölött imbolygó lámpa fénykörébe lódították. Egy hadnagy lépett ki a sátorból, és szemügyre vette a földön elnyúló testet.

Elmer hosszú lére eresztve, erősen kiszínezve mesélte el a foglyulejtés történetét.

A kapitány csizmája orrával megdöfködte a testet.

– Fordítsátok a hátára – mondta. Egy amerikai katona megfordította. Fiatalabb volt, mint gondolták, nem lehetett több tizenhat évesnél. Széles pofacsontjának árnyéka elmélyítette sápadt, beesett arcának vonalait.

– Tan Hó! – kiáltott be a kapitány a sátorba. Egy vietnami, a Vietnami Királyi Hadsereg egyenruhájában, félrehajtotta a sátorlapot, és kilépett.

A hadnagy Elmerhez fordult:

– Térdepeltesd le!

Elmer megrántotta a kötelet. A fogoly felhördült, és felnyögött, amikor az egyik amerikai megragadta a sebesült karjánál fogva. Az amerikai utálattal kapta vissza a kezét, és viszolyogva nézte.

– Huhh! Vérzik. – Elővette a zsebkendőjét és megtörölte a kezét.

– Mondd meg neki, hogy ez csak kóstoló abból, ami vár rá, ha úgy kell kierőszakolnunk belőle az információt – mondta a hadnagy, és a tolmács izgatott hangja belesüvített az esti levegőbe. A viet-congos úgy térdelt ott, mint aki süket és néma.

– Adunk neki egy kis biztatást. Nyújtóztassátok ki – parancsolta a hadnagy dühösen.

Durván ismét a földre lökték a foglyot. Összekötött kezei megakadályozták, hogy egyenesen fekhessen; ahogy a feje támaszték híján esetlen szögben visszahanyatlott, a kötél okozta vörös csík élesen elvált sárgás nyakától. A hadnagy a tolmácsra ordított.

– Mondd meg neki, hogy ez az utolsó esélye, ha nem válaszol, majd megismeri a vallatás hadd-el-hadd módszerét, azt aztán nem felejti el sokáig.

A fény sugarában a fogoly mellcsontja kidomborodott megfeszült bőre alól, bordáit könnyen meg lehetett számolni.

– Csupa csont, és bőr – jegyezte meg a hadnagy fanyarul. – Még nem tanított meg az éhség, hogy jobb a mi oldalunkon, mint amazokén?

A tolmács megismételte. A viet-congos nem felelt.

– Húzzátok le a nadrágját – rendelkezett a hadnagy, és a homlokát ráncolta. – Igazán nem tudom, mi ütött ezekbe a fattyúkba. Félig éhen halnak, egy a millióhoz az esélyük a győzelemre, míg nálunk jó ruhát kaphatnának, jó ennivalót és munkát, de ők olyan süketek, mint a csuka. Ki nem nyitnák a szájukat. Elő a vallató berendezéssel – adta ki a parancsot élesen. A töprengés eltűnt az arcáról, és olyan kifejezés váltotta föl, ami azt mutatta, elszánta magát elhatározása végrehajtására. Az egyik amerikai odavezetett egy villanydrótot az áramot szolgáltató generátorból. Letette a földre a fogoly közelébe, és az elektródákat a halántékához érintette. Aztán kérdőn nézett a tisztre.

– Kapcsold be – pattogott a hadnagy.

A generátor felzúgott. A sokk hatására a meztelen test fájdalmas ívbe perdült, az állkapocs kínos vigyorra rándult.

A hadnagy intett. A generátor ismét felzúgott. Csak bizonyos határon belül lehet elektromos kínzást alkalmazni anélkül, hogy nyomot hagyna.

A hadnagy megint mondott valamit. A tolmács megismételte a viet-congos fülébe. Az hallgatott.

A hadnagy fölkapott egy másik elektródot, és a fogoly heréjéhez érintette. Az amerikai katona elvigyorodott. A fiú vicsorító állkapcsa kinyílt, és a gyötrelem embertelen üvöltése tört ki belőle.

Paul a saját üvöltésére ébredt.

14

Brenda sivár utazását félúton megszakította egyetlen barátnője kedvéért; kapcsolatuk még az iskolai évekből származott. Ella már asszony volt, két kicsi gyermekkel és egy férjjel, akinek szállítási vállalata behálózta az egész partvidéket. Barátnője olyasvalaki volt, akihez bizalommal lehet az ember és bizonyos afelől, hogy nem adja tovább. Brenda és Derek viszonyát csak a házasságukig ismerte. Kerek arcában fénylő, kerek szemmel hallgatta Brendát, s fölháborodásában túláradó részvéttel fogadta kínos helyzetét.

Brenda engedélyével elmondta az ügyet Tómnál, és ez az első látásra kicsit bátortalan és zárkózott férfi váratlanul késznek mutatkozott arra, hogy segítsen. Elviszi Brendát Newcastle-ba, ott majd egy régi cimbora segít lebonyolítani a dolgot: a felesége éppen mostanában szabadult meg az „eggyel többtől”.

Egyszerű az egész. Mint mikor valaki beviszi a kocsiját a javítóműhelybe, hogy új kereket szereljenek rá, vagy új karburátort. Tom szándékosan tüntette föl ilyen egyszerűnek, mert Ella sírt, amikor elindultak, és Brenda szúró fájdalmat érzett, amíg búcsúzóul megcsókolta a két kerek arcú kicsit.

Alig váltottak egy-egy szót, amíg a Range-en áthaladva, lefelé tartottak a newcastte-i úton. Brenda „a garázsban kocsit bérelt”. Az egész olyan személytelen volt. Amikor az Acélművek fehér füstfelhőket okádó hatalmas kéményei föltűntek a láthatáron, megkönnyebbülést érzett. Tom barátja és vidám, fiatal felesége kedves volt és segítőkész. Nem tettek föl kérdéseket, és ő sem magyarázkodott. Beleőrült volna, ha el kell ismételnie a történetét. Ha csak eszébe jutott Derek, rosszullét fogta el. Igyekezett a jelenre összpontosítani gondolatait, miközben vigyázott a gyerekekre, amíg Marian elment, hogy rögzítse a megállapodást.

Este egy csésze tea mellett igyekezett jól az eszébe vésni az asszony útbaigazításait.

– Jack leteszi majd a domb lábánál. Ott elindul fölfelé az utcán, mindössze néhány lépés, és befordul az első mellékutcába, de úgy tesz, mintha máshova szándékozna menni. Amikor a túlsó végére ér, visszafordul, és az utca közepe táján átvág a 15-ös számhoz. Nem tévesztheti el: még életében nem látott annyi muskátlit. Az asszony furcsa figura, nem olcsó, de tiszta, és ez a legfontosabb. Nem lesz nála sokáig. Amikor kijön, ne ugyanazon az úton térjen vissza. Forduljon mindjárt jobbra, és menjen le a domb aljánál levő taxiállomáshoz. Szeretném, ha visszajönne, amikor túl lesz rajta. Jack meg én mindent el fogunk követni, hogy elfelejtessük az egészet.

– Nem lesz ez veszélyes magukra nézve abban az esetben, ha...

– Egy csöppet sem! Nem lesz semmi baj. Ez olyan biztos, mint az, hogy néhány napon belül esni fog. Nekem sincs semmi bajom azon kívül, hogy így is öt gyerekkel „kell törődnöm, méghozzá milyen kis csibészekkel!

Brenda bevette az altatót, és aludni ment. Mély, álomtalan álma a halál előhírnöke – ezzel a gondolattal ébredt reggel. De elhessentette. Mire elmúlik a mai nap, mindenen túl lesz, és új életet kezdhet.

Jack végighajtott Brendával a kanyargós utcán, és letette őt a dombra vezető szűk utca torkolatánál. Lába nehéz volt, ahogy fölvonszolta magát a járda lépcsőin, a vaskorlátba kapaszkodva, amelynek érintésétől didergett. Mire fölért, a szíve tisztán kivehetően, szaporán vert.

A hegymászástól, mondta magának, de tudta, hogy nem attól. Derekkel gyakran szaladtak föl meredekebb dombokra is, mint ez, és nevetve huppantak le a tetőn, de a szíve nem dobogott ilyen szokatlanul. A teste erős. Mitől fél?

Befordult a sikátorba, végigment rajta, a csúf, öreg házak mögött, szórakozottan számba véve szűk hátsó udvarukat, a kis zöldséges és virágos kerteket, s bennük a fehérre meszelt házikókat, melyek még a csatornázás előtti időkből származtak, és most szerszámkamrául szolgáltak.

Átlépte az éjszakai esőzésből összegyűlt pocsolyákat, kikerülgette az irgalmatlanul megtömött szemetesládákat, melyeknek fedelét az éhes macskák lelökték, megijedt, amikor egy kutya hirtelen ugatni kezdett az egyik kerítés tövében, és végül elérkezett a városból fölvezető második utcához. A néptelen aszfalton csupán sarkának kopogása hallatszott. Már messziről fölismerte a 15-ös számú házat a fehér léckerítésen kihajló muskátlikról. Muskátli mindenütt. Muskátliból volt az élősövény a kerítés mentén, muskátli szegélyezte a verandát, muskátli virított a gondosan ápolt ágyasokban, muskátli cserepekben a verandán, futómuskátli kosarakban, virágözönt ontva a bejárat két grafitszürke lépcsőjére.

Kabátja súrolta őket, amint belépett. Leveleik jellegzetes illatot árasztottak. Azelőtt sosem találta kellemetlennek a muskátlilevelek illatát, de most bizonyos volt benne, hogy egész életén végigkíséri, és élete legnehezebb órájára fogja majd emlékeztetni. Hallotta, hogy a csengő megszólal, valahol hátul a házban. És úgy rémlett, hosszú ideig kellett várnia, amíg léptek közeledtek a hallban. Az ajtó kinyílt, és a küszöbön megjelenő, mályvaszín ruhás asszony a nagymamájára emlékeztette, akinél a középiskolai vakációkat töltötte.

– Jó napot – csiripelte az asszony, és ahogy mosolygott, megvillantak túlságosan tökéletes gyöngyfogai.

– Jó napot – felelte Brenda, – Mrs. Smith vagyok. Betty azt mondta, hogy két órára legyek itt.

Az asszony kitárta az ajtót, és még szélesebb mosollyal ömlengett.

– Végtelenül örülök, Mrs. Smith.

Amint belépett, a futószőnyeg vörös virág-girlandjai mintha életre keltek volna, hogy csatlakozzanak a parányi előkert muskátlitömegéhez.

– Remélem, jól érzi magát – mondta az asszony, mintha egy tényt állapítana meg, s egy pillantást vetett Brenda balkezére, amelyen a több mint egy évig viselt jegygyűrű fehér nyomot hagyott.

– Igen, köszönöm. – Az egész dolog szerfölött ostoba és fölösleges volt. Szerétéit volna fölkiáltani: Legyünk túl rajta, és hagyjuk abba ezt az együgyű kérdezősködést!

Az asszony töprengve” mérte végig tetőtől talpig; fakókék szeme teljesen kifejezéstelen volt. Majd durván megkérdezte.

– A pénzt magával hozta?

Brenda bólintott.

– Azt mondták, száz dollár kell.

– Oké – morogta az asszony. – Általában százötven, de nem bánom, megcsinálom százért, bár ez igazán kevés, ha számításba veszi, mekkora kockázatot vállalok.

És az a kockázat, amit én vállalok? – villant át Brenda agyán, de nem szólt semmit, hanem kinyitotta a táskáját, és kivette a gondosan összehajtogatott bankjegyeket. Az asszony megszámolta a piszkosnak látszó, durva kezével.

Tisztának kell lennie – mondta Brenda magában. – Senki nem jönne ide, ha az volna a híre, hogy piszkos. Ez csak. a gyomlálástól van.

Az a gondolat, hogy ez az asszony szabadidejét a buja muskátlibirodalom ültetésével és gondozásával tölti, olyan furcsán hatott rá, hogy torkában nevetési ingert érzett.

Az asszony bevezette egy kicsi, dohos hálószobába, amelynek ablakait, úgy látszott, sosem nyitják ki, és sosem tisztogatják. Mindent ellepett a ház száz év óta felgyülemlett füstje és szennye. Az asszony odalépett a sarokban álló komódhoz, kihúzta egyik fiókját, és a bankjegyeket belesüllyesztette egy harisnya-zacskóba. Levendulaillat áradt szét a mozdulatlan levegőben, és elvegyült az áporodott szaggal.

– Vesse le a szoknyáját és a bugyiját – mondta az asszony – és feküdjön az ágyra, amíg bemosakodom.

Brenda, miközben vetkőzött, körülnézett a szobában, amely mintha még sosem lett volna kifestve. Lefeküdt a keskeny ágyra, amelynek matraca olyan kemény volt, mint a deszka. Egy gumilepedő hűvösségét érezte a bőre.

Az előszobán át belátott az ósdi fürdőszobába: a kád görbe lábakon állt a felpúposodó linóleumon, a toalett ülőkéje törött, csészéje repedt volt. A víz zuhogott a nem látható kagylóba, és hallotta az erélyes kefélés zörejét. Minden öreg, de tiszta, gondolta megnyugodva, kivéve a levegőt; ezen az érződött, hogy folyton-folyton használták, és ha majd ő elmegy, megint újra meg újra elhasználják. A rádió hangosan szólt a másik szobában. Összeharapta az ajkát, nehogy elnevesse magát. Micsoda pillanat Joan Sutherland hangján az Ave Mariát hallgatni. Az asszony végre bejött tiszta, fehér köpenyben, plasztik köténnyel, amelyen az elszórt, vörös virágok Brendát a kinti muskátlifürtökre emlékeztették, és kíváncsi volt, vajon a virágok arra valók-e, hogy elrejtsék a vérfoltokat.

Az asszony megállt az ágy mellett, s ahogy mosolygott, kilátszott halványrózsaszín ínye és nagyon fehér fogsora.

– Van zsebkendője? Brenda bólintott.

– Harapjon bele. Bár ez sem rosszabb, kedvesem, mint egy foghúzás, de még a foghúzás sincs meg egy csöpp fájdalom nélkül. Hát csak vegye a foga közé, és harapjon bele, de az isten szerelmére, ne kiabáljon. Nem akarom, hogy a szomszédaim megkérdezzék, mi történt. Megértette?

Brenda bólintott. Egy ér lüktetett a torkában és a fülében, úgy hallotta, mint távoli metronóm hangját.

– Hajlítsa be a lábát, kedves, és engedje el magát. Minél jobban lazít, annál könnyebb lesz nekem és magának is.

Lazítani! Lazítani! Lazítani! – biztatta magát hangtalanul, de hiába, az izmai ellenálltak. Hogyan engedhetné el magát az ember, amikor minden egyes idegszála, minden izma megfeszül a balsejtelemtől?

A rádióból tisztán és kibírhatatlan édeskésen szárnyalt a hang. Igyekezett erre összpontosítani, míg fogai egyre mélyebbre vájtak az összegyűrt zsebkendőbe. A hang, mintegy a fájdalom kölcsönhatásaként, a fülébe zúgott, és a fájdalomból a torkába szoruló sikoltás lett; és az énekesnő hangja mind magasabbra szárnyalt, majd belehullt a rövid öntudatlanságba, amely a fájdalomérzetet a semmibe söpörte.

Valahonnan messziről hallotta, hogy az asszony szól:

– Megvan, kedves. Mindjárt készen leszünk. Tehát túl van rajta.

Groteszk módon megnyúlva állt az asszony az ágy mellett.

– Maga aztán igazán bátor – csicseregte, – Egy nyikkanása se volt.

Kavargott a gyomra, úgy érezte, mindjárt hányni fog. Visszatartotta, mint ahogy visszatartotta a jajgatást, és úgy rémlett, egyik erőfeszítés hasonlít a másikhoz. Nem szabad hánynia, mint ahogy sikoltania sem volt szabad. Most már túl van rajta. Gyengének és betegnek érezte magát, de a fájdalom megszűnt.

Az asszony az ajtó felé indult.

– Feküdjön csak, kedves, csinálok mindkettőnknek egy csésze teát. – Arca mosolygott, mint kezdettől fogva, de a szeme üres volt, mint a mosolya.

Ott feküdt, s érezte, hogy verejték szivárog a hónaljából; a melltartója meg a kombinéja hideg, ahol a verejték benedvesíti. Behunyta a szemét, hogy ne lássa a piszkos ablakot, és nem gondolt semmire.

Akkor nézett csak föl, amikor megint meghallotta az asszony hangját:

– Most könyököljön föl, kedves, és igya meg ezt a jó erős teát. Mindig mondom, válságos helyzetben nincs jobb egy jó erős teánál. Emlékszem arra az éjszakára, mikor a japán tengeralattjárók lőtték Newcastle-t. Hű, hogy megijedtem, amikor egy gránát a kertünkbe csapódott! Akkoriban a víz mellett laktunk. Egy nagy halom konzerv, amit a háborús időkre gyűjtöttünk, lepotyogott a légnyomástól, és férjuramnak kerek öt percébe került, amíg sikerült meggyőznie, hogy nem engem ért a lövés. Hidegvérű ember volt az én uram. Az ágyúk szüntelenül tüzeltek körülöttünk, a gránátok a fejünk fölött röpködtek, ő meg mit csinált? Föltette a teáskannát, és főzött egy teát. Kijöttek az erődből, hogy menjünk az óvóhelyre, és ő azt válaszolta: „Nem én addig, amíg meg nem ittam a teámat. És akár hiszi, akár nem, leültünk a konyhában, és megittuk a teát, miközben az a pokoli zenebona volt körös-körül. Úgyis késő volt már ahhoz, hogy bármi mást, tegyünk.

Az asszony nevetett, és nevetése le-föl hullámzott a skála valamennyi hangján, mint mikor a kanári hangja megbicsaklik éneklés közben.

– Huh! Mondhatom, nagyon meg voltunk rémülve azon az éjszakán, de az öregem váltig erősítgette, hogy a tea minden másnál jobb az ijedtség ellen. Igaz, kicsit meg is javítottuk egy csöpp brandyvel, amit pont ilyen alkalmakra tartottunk a háznál!

Brenda arcának sápadtságát látva, hirtelen abbahagyta a fecsegést, és riadtan mondta:

– Magának is hozok, kedves, egy kis brandyt, úgy látszik, szüksége van rá.

Kisietett az előszobába, és egy gyűszű nagyságú pohárkával tért vissza.

– Itt van, hajtsa föl. Különös lány maga. Meg se nyikkant közben, most meg, amikor már mindenen túl van, egyszerre olyan fehér itt nekem, mint egy kísértet. Miért nem mondta, hogy nem érzi jól magát?

Brenda csuklott a brandytől, és úgy érezte, ájulás környékezi. Mikor a szoba megszűnt forogni körülötte, visszaadta a pálinkáspohárkát, és azt mormolta: – Köszönöm.

– Töltök még eggyel. Ettől majd helyre jön.

Az asszony cipőjének nyikorgása a konyha linóleumán újra behallatszott, és furcsán egybevegyült a rádióból felhangzó Cigánykórussal. Minden hang hirtelen fölfokozódott, túl hangossá, túl közelivé vált; mintha a vére is a fülében dobolna. Majd mint egy fölbomló gyapjúgombolyag, különváltak, és érthetővé lettek. Hallotta a meteorológus hangját, ahogy bemondja a napi előrejelzést. Jó idő lesz az egész part mentén.

Amikor túl volt az ügyön, nem ment vissza Doolinbába. Egy hétig újkeletű barátainál maradt, aztán munka után nézett. Nőknek való nemigen volt Newcastle-ban, de Jack ismert valakit, aki megint csak ismert valakit, és így új életet kezdhetett. Fizikailag hamarosan felépült; mint aki halottaiból támadt föl, úgy érezte magát, amiért nem kellett elszenvednie a doolinbai mindentudó sanda pillantásokat és mosolyokat.

Nemsokára beköltözhetett saját kis lakásába, ahol a hétvégeken akkor feküdt le és akkor kelt föl, amikor neki tetszett, és egyszerű ételeket főzhetett magának. Csak a hivatalban volt kitéve a főnök kutató pillantásának és gondolatának.

Könnyű munkája volt. Könnyű, volt ismét emberekkel találkoznia, könnyű volt elfelejtenie Doolinbát, kivéve a hetenként apjának írt sorokat és a tőle ugyancsak hetenként érkező, apró, gondos betűkkel teleírt leveleket.

Jó munkaerő, mondta a főnök, meg van vele elégedve, mondta sajátságos mosollyal és sajátságos pillantással.

– Nem volna kedve kirándulni a hétvégeken? – kérdezte.

De sem a mosolya, sem a tekintete, sem a célozgatása nem jelentett neki semmit, legföljebb halvány undort ébresztett benne. A férfi rövidesen fölhagyott a mosolygással; megelégedett azzal, hogy mintegy mentségéül örökké hangoztassa: „Nagyon jó munkaerő.” Amikor már nem bírta elviselni mentegetőző hangját, fölmondott.

A következő főnöke idősebb volt az apjánál. Békés középkorú éveit fölborította azzal, hogy feleségül vette a gépírónőjét. Alaposan belebonyolódott a fiatal feleség és a saját alkalmatlansága közti konfliktusba, de azért úgy tett, mintha ő volna a világ legboldogabb embere.

A férfi hálás volt csöndes közönyéért. Legalább a munkahelyén fölszabadult az asszonya test szakadatlan vonzása alól. Kimerültsége és Brenda kimerültsége valamiféle rokonságot teremtett köztük, és ez mindkettőjük számára kényelmes volt. Brenda dolgozott neki, és ő hetenként bizonyos összeget fizetett neki ezért.

Soha nem ment volna vissza Doolinbába, ha egy év múlva nem kap levelet a lelkésztől, aki megírta, hogy apjának szüksége van rá. Sokkal betegebb, mint ahogy mutatja, írta a pap, hamarosan föl kell adnia a postát. A doktor azt mondta, rák, olyan stádiumban, hogy már nincs értelme megoperáltatni: „Gondolom, legjobb volna, ha hazajönne és törődne vele.”

Nem ment haza. Gyakrabban írt, de nem tudott szembenézni a gondolattal, hogy visszamenjen.

Egészen addig, amíg apja látszólag közömbösen nem értesítette róla, hogy föladta a doolinbai postahivatalt, és átvett egy fiókhivatalt Devil’s Head-ben. Ekkor értette meg, hogy valamit tennie kell az érdekében, különben képtelen lesz önmagát elviselni.

Bárcsak olyannak született volna, mint annyi más: minden felelősségtudat nélkül! Bár ne erezné, hogy tartozik apjának, hogy jóvá kell tennie valamit!

Apja képe az elhagyatott, deszkafallal védett házban, az öböl és a hegy között ráébresztette, milyen rettenetesen magányos lehet.

Ő is egyedül van, de apja magánya, anya nélkül, aki ezt enyhíthetné és őnélküle, aki segíthetne elviselni, kétszeres lehet. A hét végén fölmondott, fölszállt a Range-en át közlekedő autóbuszra, majd leszállt Doolinbában. A lelkész és a doktor várta.

– Örülök, hogy visszajött – mondta a doktor. – Én többet nem tehetek, de a világ legnagyobb sebésze sem tehetne többet. A rák átterjedt a tüdő mindkét szárnyára. Konzultáltam egy nagyon jó szakorvossal, aki horgászni jár ide. Apja nem fog róla beszélni. Velem sem szívesen beszélt róla. Úgy kellett ráerőltetnem magam. Nincs semmi életkedve, és ez remélhetőleg meggyorsítja a dolgot. – Félrehajtott fejjel fürkészte, mint azokban a napokban, amikor megtudta Derek árulását. – Mindössze tablettákat adhatok, reméljük, ezek megszüntetik a fájdalmat. Ha rosszabbodik az állapota, adunk néhány morfin-injekciót, később pedig rátérünk a heroinra, ha gondolja, hogy meg tudja tenni.

– Meg tudom tenni.

A doktor megveregette a vállát.

– Ez az én jó kislányom. Mindig tudtam, hogy mindenre képes, ha elszánja magát. Most nem lesz könnyű dolga.

Alig ismerte meg az apját, annyira leromlott az alatt az egy év alatt, amíg távol volt. A szemében ott volt a szörnyű bizonyosság. Tudta, hogy mi megy végbe benne, és hogy fog végződni. Mosolyogva fogadta őt, de nem csókolta meg. Még csak meg sem érintette az arcát sárgás bajuszával, csak a kezét nyújtotta feléje, mint egy mentőöv felé; így adta tudtára, hogy szüksége van rá, ha nem is a segítségére, de a jelenlétére.

A betegség a torkát is szorongatta; voltak pillanatok, amikor köhögése megrázta a visszhangos házat, és Brenda semmit sem tudott tenni, amivel segíthetett volna rajta. Nem volt könnyű elviselni ezt a tehetetlenséget, de valahogy nem érintette mélyen. Mindez csupán egy újabb eseménysorozat, ami összeütközésbe kerül megfagyott lényével.

Ott volt a postai munka, amit meg kellett tanulnia. Nem sok munka, de mindig sürgős. Azon kívül ott volt a bolt árukészlete az alkalmilag betérő vásárlók kielégítésére.

Apja ritkán szólt hozzá, akkor is csak suttogva: ez maradt a hangjából. Ő viszont csak a postával és a bolttal kapcsolatos gyakorlati teendőkről beszélt vele. Dermedtsége csak lassan engedett föl. Ahogy teltek a hónapok, apja pillantása – amikor éjszakánként bement hozzá, mert annyira rázta már a köhögés, hogy alig lehetett elviselni, és injekciót nyomott egyre vékonyodó felsőkarjába – már jelentett valamit számára. Olyan igazi pillanat volt ez, amit úgy hívnak: „az igazság pillanata”. Mintha a saját veresége fölött győzedelmeskedne. Addig ült ott, amíg apja újból el nem szunnyadt.

Talán anya balesete után apa éppúgy kiégett, mint ő. De mert anya életben maradt, és oly szánnivalóan és kedvesen vergődött, apa szenvedélye végtelenül gyöngéd szeretetté változott. Anya halála elvette minden életkedvét. Ha ragaszkodott volna az élethez, orvoshoz megy, amint észreveszi, hogy valami baja van, nem hanyagolja el annyira, hogy már a műtét megkísérléséhez is késő, csak a lassú és fájdalmas halál vár rá, Brenda azon tűnődött, vajon apja már az anyja halála előtt is tudta-e, csak nem beszélt róla. Nyilván azt gondolta, a legtöbb, amit az élettől még kívánhat, hogy ne ő haljon meg előbb. Feleségének mindig tudnia kellett, hogy a katasztrófa, ami a közönséges emberek életét romba döntheti, az övéket nem teszi tönkre. Csupán megváltoztatja.

Lehet, hogy a fizikai csapást könnyebb elviselni, mint a lelkit – amennyiben az ő szerencsétlenségét lelki csapásnak lehet nevezni. Bár nem szerette ezt a kifejezést: olyan vasárnapi iskolai íze volt. Nem ismert különbséget test és lélek között. Mindkettőt magába foglalta Derek iránti szeretne. Volt egy mulatságos hasonlata abból a képes bibliából, amelyből anyja esténként fölolvasott édes, kislányos hangján, míg apja bólogatva hallgatta –, hogy egyetértése jeléül-e vagy a hosszú napi munka fáradtsága miatt, azt nem lehetett tudni.

„Ha egyszer az ezüst kötél elszakad, vagy a korsó túlságosan gyakran jár a kútra...” Nem volt biztos benne, hogy így szólt, de valahogy ilyenformán. „Szerelmem! Galambom! Szépségem! Szép, mint egy föllobogózott hadsereg!” Újabb valószínűtlen kép, ha azokra a napokra próbálja alkalmazni.

Akár a szerelem. A szerelemnek nincs már jelentése számára. Dereknek is csak annyit jelentett, hogy megszerezze a jogot ahhoz, hogy vele alhasson ahányszor akar és addig, ameddig akar. Hogy ez olyan felelősségei jár, amilyennek apa adta tanújelét, az Dereknek eszébe sem jutott.

Talán az egész élet ilyen manapság. Senki sem törődik a másikkal, csak önmagával.

15

Az ugatás beletartozott az álomba, amelyben Grumpyval vadászott. És amikor Kemmy fölébredt, egy pillanatig értetlenül bámult, mert Pocok pofáját látta. Ó, persze, hiszen nem a rezervátumban van. Itt van a barlangban. Mióta is van itt?

Úgy rémlett, nagyon sok idő telt már el, több mint amennyit a rezervátumban töltött Grumpyval – bár tudta, hogy ez lehetetlen. Grumpy megtanította, hogy figyelje meg a hónapok múlását a fákon, a virágokon és a Dél Keresztje állásán. Itt nehéz lett volna a virágokról és fákról megállapítani, mert a tűz mindent fölégetett. De tudhatta volna a csillagképből, amely csak egy csöppet mozdult el, hiszen egyik csillagát még mindig ott látta a barlang mennyezetének nyílásában. Amikor először talált itt menedéket, még két csillagot látott. Most már csali egyet, de hogy ez mennyit jelent az idő múlásában, azt nem tudta.

Ma reggel, amikor elindult Pocokkal, nagynak és bátornak érezte magát, mert a nap éppen akkor bukkant föl a tengerből, s kívül-belül átmelegítette. Borzongva mosakodott meg a kis patakban, aztán útnak indultak. Napközben nem érezte a magányosságot.

Az élet olyanformán alakult, hogy a nappali világosságban minden jó, de amint eljön a sötétség, az mint egy nagy fekete felhő, elnyeli.

Első dolga reggelente az volt, hogy elmenjen a tejgazdaságba, a tejes hölgyhöz, és tejet vigyen a postakisasszonynak. Aztán tejet és ennivalót kell vinnie a Főnöknek, megrakni neki a tüzet, és megfőzni a reggelijüket. Mostanában már magától értetődővé vált, hogy ő és Pocok is ott reggelizik. Azután jó lassan elmosogat, közben gondosan félretesz minden morzsát a kettejük ebédjéhez. A Főnök azt hiszi, csak a kutyának lesz. Amikor a nap már magasan áll a fejük fölött, a Főnök azt mondja:

– Most már indulás elfelé. Mind a ketten. Menjetek ebédelni.

Nem tudja, hogy nekik nincs ebédjük.

Amikor a kishajó megérkezik az öbölbe, Kemmy átvág a mólón, és összegyűjti az újságokat és a leveleket a postahivatal számára. Mindig van néhány levél a postakisasszonynak vagy a tejeshölgynek. A Főnöknek soha. Neki se – de ő nem is vár. Honnan is tudhatná Apa meg Mama, hogy hova írjanak neki, és még ha írnának is, ki tudja az ő nevét?

Amikor végez a munkával, a sziklák között mászkálnak a kutyával, elmajszolják a kekszet és gyümölcsöt, amit a postakisasszonytól kapnak, s közben arra gondol, hogy a Főnök sült húst eszik és a postakisasszony is biztos húst eszik, míg ő meg Pocok reménykedve bolyong a sziklák között, hátha találnak valamit, de mindig csak egy kis uszadékfa akad, amit alkonyatkor elvisznek a postakisasszonynak.

Mostanában több kekszet és gyümölcsöt kapnak tőle és a kutya néha csontot is. Aztán elviszi a kenyeret, a leveleket meg az újságot a tejgazdaságba, és a tejeshölgy viszonzásul egy régi, megfeketedett kannát ad neki tele tejjel, amelyen megosztozik a kutyával, mielőtt aludni térnének.

A nappalban az a legjobb, hogy nincs ideje elhagyatottnak érezni magát. Részese a Főnök világának, és részese a postakisasszony világának. Sőt részese egy percre a tejeshölgy világának is. De amint lemegy a nap, egyiküknek sincs többé szüksége rá. A tejeshölgy kedves. A postakisasszony olykor behívja Pockot a pult mögé, és ad neki egy szalonnavéget, csak úgy semmiért, és ilyenkor a kutya pofáján buta vigyorral bújik elő.

Jó lenne, ha a Főnök vagy a postakisasszony néha szólna hozzá; ez arra vallana, hogy nemcsak olyasvalaki, amit nyomban elfelejtenek, mihelyt nincs rá szükségük. Senki sem beszél vele úgy, ahogy Mama vagy Apa.

Itt minden olyan más. Még a homok is. Odafönt a homok fehér és finom, mint a só. Itt durva és sárga, mint a mangófa belseje. Itt a fákon nincs olyan gyümölcs, amit hazavihetne. A kemény gumibogyók ehetetlenek. Nem érti, miért éppen erre a vidékre jött Apa meg Mama, ahol sokkal hidegebb van, és minden csúnyább, mint odahaza volt. Aztán eszébe jut, hogy azért, mert jött a vörös képű rendőr, és azt mondta olyan csikorgó hangon, mint a betonkeverő, hogy őt el fogják vinni.

Itt reggelente hideg eső lepi el a füvet, és fölcsap az ember lábára. A tenger is sokkal hidegebb. Olykor ő meg a kutya és a Főnök együtt fürdenek. A Főnök messze kiúszik, meglovagolja a hullámokat, és az öbölbe tereli őket. Izgalmas figyelni, amint jön a hullám hátán, mint az a bajnok, akit egyszer látott, amikor megengedték a telepen, hogy belenézzen a képnézőbe. Lehet, hogy ő is bajnok. Lehet, hogy a sebhelyek miatt nem lehet többé bajnok. Lehet, hogy ezért jött ide az öbölbe, ahol egyedül van, és soha nem lát senkit, és nem is akar látni senkit, és nem is tudja senki, hogy itt van, mert soha senki nem jön meglátogatni, és soha senki nem ír neki levelet. Ebben egészen egyformák ők ketten. Lehet, hogy egy nap majd eljön valaki a Főnökért és hazaviszi. Abban reménykedik, hogy ez nem történik meg addig, amíg ő érte is el nem jön Apa és Mama, mert a Főnök nélkül nem tudna egyedül meglenni.

Ha a Főnök elmenne, ő nem tartozna senkihez, és a nappali magányosság még rosszabb, mint az éjszakai, mert éjjel a sötétségtől és a benne megelevenedő dolgoktól való félelme elsüllyed, amikor álomba merül.

A mai napon különösen sok a dolga. A Főnök elfelejtett pénz adni a reggelihez szükséges miegymásra, hát a legrövidebb ütőn siet hozzá.

A Főnök még nem ébredt föl. Leül a kutyával egy sziklára, és türelmetlenül várja, mikor fog megmozdulni. Végre a Főnök fölül.

– Hello! – mondja. – Nem tudtam, hogy ilyen késő van.

– Nincs késő, Főnök – mondja a fiú. – Csak az este elfelejtett pénzt adni a reggelire.

– Arra nem gondoltál, hogy a te postakisasszonyod hitelben is adott volna nekünk?

– Magának, Főnök. A magunkfajta népségnek soha senki nem hitelez. – Az apját idézte.

– Rossz fizetők vagytok, mi?

– Nincs pénz, Főnök.

„Szegény kis ördög – gondolta Paul. – Borzalmas életük lehet.”

Levéltárcájában az elbújt bankjegyek után kotorászott, és megszámolta a centeket. Cigarettakészlete is kimerült. Nemsokára ahhoz sem lesz elég pénze, hogy magának vegyen élelmiszert, nemhogy arra a szánalmas alamizsnára, amit a fiúnak meg a kutyának ad, amiért ide-oda szalasztja őket. Valami más módot kell találnia az önellátásra. A kocsi farából előkotorta a horgászbotját, oly régóta hevert ott: még a nászútjukra indulóban rakta be. A fiú szeme fölragyogott.

– Értesz valamit a horgászáshoz? – kérdezte Paul.

Élénken bólintott, s a szája vigyorra húzódott.

– Tudod, hol kaphatunk csalétket?

– A postakisasszonynál ki van írva a fekete táblára.

– Nagyszerű. Máris ugorj, hozd el a tejet meg a kenyeret, és tíz centért csalétket. Lehet, hogy sikerül kifognunk az ebédünket, meg még a vacsoránkat is.

A fiú és a kutya villámsebesen fölrohant a sziklás ösvényen a Devil’s Head felé.

Brenda rosszul aludt, fájt a feje. A postai főkönyv fölé hajolva is látta a fiút és a kutyát, ahogy ügetnek föl a lépcsőn. Szándékosan nem emelte föl a fejét. Hadd várjanak. Hadd várjon az egész átkozott világ.

Az óra hangosan ketyegett. Három perc, öt perc. Minthogy a postamesternő nem mozdult, a fiú lábujjhegyen közeledett, és óvatosan megkopogtatta a pultot. Az asszony nem vett róla tudomást. Erre még egyszer kopogott.

Minden ingerültsége a bürokratikus követelményekkel szemben, amelyekkel alig tudott megbirkózni, kitört belőle:

– Nem látod, hogy el vagyok foglalva? Azt hiszed, nincs egyéb dolgom, mint a te rendelkezésedre állni? Itt van a kenyér és a tej. Mit akarsz még?

– Csalétket, postakisasszony kérem. – A fiú hangja olyan halk volt, hogy alig hallotta.

– Csalétket? Minek?

– A Főnöknek. Tíz centért.

Az asszony felrántotta a ritka turisták kedvéért tartott ócska csalétek-hűtődoboz fedelét. Utálattal húzta föl az orrát, mikor megcsapta a doboz áporodott tartalmának bűze. Amíg kiszedte és beletette egy nylonzacskóba, azon tűnődött, mit adhatna még a tíz centért. Valamit, akármilyen csekélységet, amivel kárpótolhatná... De az isten szerelmére, miért kell mindjárt kárpótolnia egy bennszülött kölyköt, amiért egyszer durva volt hozzá? Hiszen ezek csak így értenek a szóból.

A fiú szó nélkül átvette a zacskót, köszönetet motyogott és máris kifordult, sarkában a kutyával, és nem állt meg a küszöbön, hogy bátortalanul elsuttogja: „Viszontlátásra, postakisasszony.”

Az asszony hirtelen ösztönzésre utána szólt. A gyerek hátrafordult, tágra nyílt szemében olyan kifejezéssel, ami nagyon hasonlított a félelemhez.

– Kenyér meg tej: ez nem valami sok. Vaj nem kell? Hús sem? Biztos, hogy nem felejtettél el semmit?

A fiú bólintott.

– A Főnök mondta, csak ez. Brenda hangja élessé vált:

– Egyenest neki hozattam húst Doolinbából. A fiú megrázta a fejét:

– Mi nem tehetjük meg.

– Mit értesz ezen?

– Így mondta. Már csak kicsi pénzünk maradt, ezért halat fogunk enni.

Brenda megnyalta az ajkát.

– Én is szívesen ennék halat. Mi lenne, ha elvinnéd a húst, és megmondanád neki, ha fog nekem egy jó halat, leszámítom az árából. No, mit szólsz hozzá?

A fiú szélesen mosolygott:

– Ó, az jó lesz, postakisasszony.

– Akkor hát szaladj, vidd el ezt neki, és mondd meg, hogy mit mondtam, és ha elfogadja a cserét, elhozhatod a halat, de megtisztítva és kibelezve! Egyébként mi a neved?

A gyerek lesütötte a szemét, és kelletlenül válaszolt:

– A Főnök úgy hív, hogy Vakarcs.

– Hát akkor, Vakarcs, ne felejtsd el, amit az imént mondtam.

A fiú bólintott és kiviharzott. De az ajtóból még visszaszólt:

– Billió köszönet, postakisasszony.

Az asszony fölnevetett, és visszatért a postakönyvéhez, elégedettség és a lágyszívűsége miatt érzett bosszúság között ingadozva. Miért köteles valamit tenni azért, mert egy kis bennszülött maszatos képéről letörölte az örökös vigyort, holott legszívesebben mindenkit kirúgna, aki átlépi a küszöbét? Vigyázz, Brenda! Már megint érzelmeskedsz, mint egykor régen – mondta magának. – Azzal kezded, hogy szentimentáliskodsz egy bennszülött kölyökkel, de nem tudhatod, hogy fog végződni!

Ez az. Ha egyszer utat enged az érzelmeinek, sosem tudhatja, mi lesz a vége. Bármi is lenne, az biztos, hogy ő marad a vesztes.

Mégsem hagyhatja, hogy az az ember – bár még csak távolról látta – éhezzen, még ha a viselkedéséből úgy látszik is, mindegy neki, hogy él-e vagy hal. Mindenesetre a bomborával már nem kísérletezne, magányosan él ott, ahol tábort ütött, ami nem áll másból, mint a kocsija fölé kifeszített viaszos vászonból, és az egyetlen kapcsolat közte és a világ közt a posta és a bolt, no meg ez a mocskos kis bennszülött, aki főnöknek nevezi őt.

Pedig éhezni fog, ha valaki nem tesz érte valamit. A napi rendelése a minimumra csökkent: kenyér, margarin, cigaretta, tea, tej. Nyilván van még valamelyes pénze, mert a cigarettát sosem hagyja ki.

Vajon mi hozhatta ide, és mi tartja itt? Talán a rútsága; Ezen a kölykön kívül az egyetlen ember, . aki közelről látta, Mike Rogan a tejgazdaságból, aki egy elkódorgott tehenet keresett arrafelé.

– Majd hanyatt estem, úgy megrémültem – mondta Mike, amikor betért a boltba, ., hogy átvegye a postáját, és egy limonádét igyék. – Pucéran feküdt a homokban. Biztos nem gondolta, hogy valaki arra járhat. Amikor megláttam, egy pillanatig azt hittem, valami őskori óriásgyík. (Mick lelkes nézője a televíziós sorozatoknak.) A háta és a karja csupa vörös meg fekete, és hámlik az egész, a nyaka meg hátul a feje pedig olyan, mintha lóvakaróval levakarták volna. Amikor a kutyám csaholni kezdett, fölnézett, és esküszöm, fölfordult a gyomrom, amikor megláttam az arcát. Szedtem is a lábam, mielőtt még ram kiáltott, hogy:, ;Takarodj a fenébe!” Mondhatom, gyorsan eliszkoltam!

Az asszony szerette volna tudni, vajon az acélgyárban égett-e meg. Doolinbában volt egy ember, aki kártérítést követelt, mert a folyékony acél ráömlött. Úgy nézett ki, mint egy vámpír. De a felesége és a gyerekei éppúgy ragaszkodtak hozzá, mintha ugyanaz az ember volna, aki azelőtt. Csodálatos család volt. A férfi a kártérítés összegét azzal egészítette ki, hogy horgászott, a felesége meg mosni járt, és derűs arcából ítélve soha senki nem gondolta volna, hogy a férje olyan – az egyik garázsbeli fiú szerint –, akár az operaház fantomja.

Amikor egyszer látta, viszolygás futott rajta végig, és lesütötte a szemét; félt, hogy zavarba hozza őt vagy önmagát.

Azóta annyi mindenen ment keresztül, hogy tudta, még ha olyan is, mint egy madárijesztő, százszor különb ember, mint Derek minden férfiúi dicsőségével együtt. Háború vagy baleset – mit számít, milyen egy ember külseje, ha belülről olyan romlott, mint Derek?

A fiú szökdécselve jött lefelé a keskeny ösvényen, és a szeme csupa izgalom volt.

Paul rászólt:

– Csak nyugodtan! Vigyázz a tejre! Ez az egész ebédem, ha a horgászással nem lesz szerencsénk!

A fiú lihegve bökte ki:

– Kaptunk húst is.

– Húst? – hitetlenkedett a férfi. – Remélem, megmondtad a postáskisasszonynak, hogy nincs pénzünk húsra?

– Mondtam, erre ő azt mondta, hogy szeretne halat, és ha majd maga fog, ki kell belezni és meg kell pucolni, ezért adja ő a húst.

– Én mindenesetre szeretem a húst, és azt hiszem, te is.

A fiú megtoldotta:

– És Pocok is!

– Azért a sültet nem fogjuk rá pazarolni. Bár megérdemli a csirkéért, amit a bozótban kapott el a múlt héten. Remélem, nem mondtad el senkinek.

A fiú élénken megrázta a fejét.

– Nem mondtam el senkinek. Hiszen ez lopás!

– Lopásnak nem egészen lopás, de azért jobb, ha az öregasszony a tejgazdaságból azt hiszi, a róka lépett meg vele.

– Én néhány napja igazán rókaszagot éreztem a bozótban.

– Ne mondd! És milyen az a