/ Language: Hungary / Genre:antique

Ketten a halál ellen

Dymphna Cusack


Dymphna Cusack

KETTEN A HALÁL ELLEN

Dymphna Cusack: Say No to Death

Fordította: Vásárhelyi Miklós

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

1

Bart Templeton a hajókorlátra könyökölt. A vontatóhajók óvatosan, lassan húzták a Kanimblát a móló felé. A parton várakozó tömeg a távolból még egy foltba olvadt össze. Mögöttük a háztetők csillogva váltak ki a hajóárbocok rengetegéből. Fölöttük Sydney városának az égre kirajzolódó körvonalai úgy csüngtek alá, mint festett színpadi díszlet a reggeli fényben: a Moreton-öböl fügefái sötéten rajzolódtak ki a Macquarie folyó partjának pázsitján; ott húzódott a hegyfoknak a Woolloomooloo öbléig leereszkedő hajlata, összevissza épült házaival; templomtornyok nyúltak bele a sápadt égbe, amelyre a gyárkémények kusza füstábrákat firkáltak. Mindezt jól ismerte, és most mégis váratlanul, újszerűén hatott rá.

A vontatók egyre közelebb húzták a csapatszállító hajót a mólóhoz.

Bart tehát hazatért. S jóllehet ez a megszállási kiruccanás Japánba olyan volt, mint valami társas kirándulás, Bartban ezúttal is egy nagyon régi visszatérés nyomasztó emléke elevenedett fel: amikor először érkeztek vissza a dzsungelharcokból a Kokoda-csapásból, soraikból többen hiányoztak, mint ahányan megmaradtak. Azóta minden hazatérésére rávetette árnyékát azoknak a bajtársaknak emléke, akik nem jönnek vissza soha többé.

Úgy tért vissza, ahogy elment – rang nélkül. A fejesek ugyan nemegyszer nagyon komolyan megkísérelték, hogy tiszti iskolába küldjék, őt azonban csöppet sem vonzották a sarzsival járó előnyök. A hadsereg is csak ugyanolyan pocsék dolog volt, mint minden egyéb, s az egyetlen jó az volt benne, hogy az embernek cimborái akadtak. Minek kockáztassa ezek elvesztését az előléptetés meg a tiszti étkezde kedvéért?

Egy pillantást vetett a hajó oldalán felsorakozó, khaki egyenruhás katonákra, akik pillanatnyilag még feszült csendben álltak. Ők is hazatértek. Sokuknak arcán azonban ugyanazt a nyugtalanságot és bizonytalanságot olvasta, amely őt gyötörte. Ennek a rossz érzésnek nincs alapja – gondolta zavartan. Mégis, mióta először érintették az ausztráliai partot, ez motoszkált benne. A rossz érzés egyre inkább elhatalmasodott rajta, miközben az északi partvidéket figyelte, ahol a távoli hegyek elmosódottan folytak egybe a felhőkkel, és tekintetével követte a komor szirtfokok közé beékelődő magányos öblök elefántcsontfehér hajlatait, a ritka partmenti helységeket, amelyek nappal úgy festettek, mint játékvárosok, a sötétben pedig fényben csillogó diadémokként ragyogtak. Ez az érzés még fokozódott azon a reggelen, amikor a Manly-öböl mögött sötét foltként bukkantak fel a Norfolk-sziget fenyői, és a felkelő nap fényében sok színben játszva bontakoztak ki a homályból a Nagy Szirtek.

Lassanként fel lehetett ismerni a parton várakozók arcát. Valaki egy nevet kiáltott, a hajó fedélzetéről ujjongó rikoltás válaszolt rá. A hajó egy pillanat alatt élettel telt meg az integető kezek és a lengő sapkák forgatagától. A „helló”-k, a kiáltások, füttyök, az üdvözlés és felismerés egyetlen hosszú, elnyújtott kórusban olvadt össze. Egyszerre csak eleven város lett a díszletből. A tömeg élt, mozgott. A zaj meg a nyüzsgés szertefoszlatta a kellemetlen bizonytalanság nyomasztó érzését.

„Egy óra alatt elnyel mindannyiunkat” – gondolta Bart. Visszaemlékezve a régebbi hazatérések lázára, majd kiábrándulására, nem akarta átengedni magát a hazatérés önkívületi állapotának. „Egy óra múlva majd úgy tűnik, mintha sohasem lettünk volna távol.”

Mellette Chilla Ryan ordítozott, fütyült. Tokióban az a mondás járta, ha egyszer Chilla belekezd napi atavisztikus üvöltő gyakorlataiba, hangja otthon, Sydneyben is hallható. „Most aztán – gondolta Bart, fülét befogva, hogy ne hallja a velőtrázó üvöltéseket – nyilván Tokióban visszhangzik a Sydneyt üdvözlő ordítás.”

Bart megrázkódott, amikor Chilla barátságosan úgy hátba vágta, hogy majd elállt a lélegzete.

– Az istenfáját! – üvöltötte Chilla. – Hát nem szép? – És elismerően csattogtatta a fogát. – Hej, öreg Sydney, mégiscsak te vagy a legszebb! – harsogta. Hangosan szívta magába a reggeli levegőt.

Nyolcszáz torokból tört ki a pokoli ricsaj, a mólón felhangzó üdvözlő kórus zaja pedig a távolságtól, a hullámveréstől és a vontatók berregésétől tompítva érkezett el hozzájuk.

– Azt a hétszentségit! – Chilla a hajókorlátot csapkodta. – Azt a... amikor elmentem, nem is hittem volna, hogy micsoda boldogság a hazatérés. Hej, Bart, de szép is ez a város! – Tekintete ott bolyongott a dokkok felett, átsiklott a Domain-fürdőtelepre, majd a napsütötte tisztásokra esett, ahol a Moreton-öböl zöld és barna fügefái susogtak; árnyékuk hosszan nyúlt el nyugati irányba a lejtőkön.

Chilla fültépő ordítást eresztett meg, amikor a lent álló tömeg első sorában felismerte családját. Biztosra lehetett venni, hogy Chilla családja az élvonalban lesz. Ryanék, bárhova mentek, mindig úgy viselkedtek, mint valami cirkusztársulat. Most hát itt voltak: apja és két öccse házilag összefércelt lobogót lengetett, amelyen kusza betűk hirdették: „Üdv a hazatérő Chillának!” Anyja a szemét törölgette, és közben integetett; mosolygott, azt a látszatot akarta kelteni, hogy nem könnyeit, csak az izzadságot törli le az arcáról. A papa kicsi volt, cingár és éppolyan hangos, mint Chilla. Őt követte a család többi tizenegy tagja, még a hároméves kislány is, aki apja vállán ülve, az öreg ritkuló hajába kapaszkodva, sipítozva üdvözölte bátyját.

„Ez aztán a család” – gondolta Bart. Otthona túl messze feküdt nyugaton, semhogy bárki is eljöhessen fogadtatására. Azonkívül, mióta Bob elesett Burmában, Nancy pedig férjhez ment, a papa meg a mama nem is hagyták ott szívesen a nelugaloo-i farmot. Ő mindenesetre megírta nekik, eszükbe ne jusson eléje jönni. Arra is figyelmeztette szüleit, hogy az érkezés napja bizonytalan. Magában mégis azt remélte, hogy valaki eljön – talán Nancy húga vagy Lally, a szomszéd farmról való lány, akihez gyermekkori barátság fűzte.

A hajó most farolt a mólóhoz. Ryanék, kihasználva szám- és hangbeli fölényüket, utat törtek maguknak a mólónak arra a pontjára, ahol a hajón álló Chilla közvetlen közelébe kerültek. Kérdéseik és feleleteik gyors kereszttüze – közben senki sem figyelt a másikra, mindenki egyszerre beszélt – teljesen elnyomta a körülötte állók üdvözléseit.

Chilla búcsúzóul jól hátba vágta Bartot.

– Viszlát, pajtás, majd találkozunk – mondta. – A címemet tudod, és el ne felejtsd, amikor csak kedved kerekedik, ugorj ki hozzánk. Ryanéknál mindig akad hely a zászlóalj legklasszabb katonájának.

Ellágyulását kissé szégyellve tette hozzá:

– Szóval Ryanéknál nem számít egy fő ide vagy oda. Most pedig majd elsőnek vonulok át a pallóhídon. Drukkolj értem.

Bart tovább nézte a tömeget; hallgatta az összevissza kiáltozást, tanulmányozta a nők arcvonásait, megfigyelte a fütyörésző, tapsoló férfiakat. Az egész látvány mélyen meghatotta. Még sohasem érzett hasonlót.

Mert ezek az emberek ugyan mind idegenek voltak számára, mégis ez az ő népe. Hazatért.

Chilla nyomában a hajópallón megjelentek az első kiszálló katonák. Karimás kalapjukat hátratolták a fejükön, a rohamszíj megtévesztő erőt és keménységet kölcsönzött fiatalos ábrázatuknak, vállukon átvetve oldalzsák csüngött. Barátaik hamarosan rájuk találtak, majd kacagó áradatként sodródtak ki a vaskapukon a Park felé.

Bart tekintetével Chillát követte, akit családja valósággal elnyelt. Azután látta, hogy ők is bántatlanul távoznak. Chilla oldalzsákjának alján sok olyan holmi lapult, amelyre a vámőrök szívesen rácsaptak volna. Saját oldalzsákja alján is akadt ilyen holmi, ezért izgult, sikerül-e Chillának sértetlenül kijutnia. Bizony befellegzett, ha a vámőrök „rászállnak” a miatt a pár ócska kis fényképezőgép miatt, amelyet a feketepiacon szerzett egy kevés, gondosan összegyűjtött, a kantinból vásárolt élelmiszerért. Helyes kis holmik voltak, nem szívesen vált volna meg tőlük. Tulajdonképpen nem is olyan veszélyes a helyzet, hacsak nem kerül sor komoly motozásra, és nem találják meg a gyöngyöket. A legtöbb srác tenyésztett gyöngyből egész füzéreket kötött magára, ha most elkapják őket, akkor bizony búcsút kell mondani egész csomó más apró holminak is, ami egyébként simán átcsúszott volna.

Bart felsóhajtott. A megkönnyebbüléstől is, de azért is, mert Chilla távozása eltépte az első szemet a láncban, amely a tizennyolc hónapig együtt töltött élethez kötötte őket. Ez volt az a pillanat, amelyre oly izgatott örömmel vártak. Megszabadulnak a katonaságtól, ha csak huszonnyolc napra is. Megszűnnek a hosszú ideig tartó mindennapi érintkezés veszekedéseiből eredő bosszúságok. Most azonban, a szabadság küszöbén, a katonaélet unalmas egyhangúsága kellemesnek tűnt. Az ember elfeledkezett a bosszúságokról, és csak a bajtársi közösség szépségeire emlékezett. Hiányérzete támadt, és szívében valami különös melegséggel nézte olyan bajtársak távozását is, akikről alig néhány napja még hőn remélte, hogy sohasem látja őket viszont. Nemsokára belezúdítják egy olyan világba, ahol nincs rend, sem fegyelem, csak dzsungeltörvények; ahol nem gondolkoznak az ember helyett, ha ugyan ezt egyáltalában gondolkodásnak lehet nevezni: ahol az embernek saját magának kell elkészítenie „hadi-tervét”, majd megvívnia harcát – roppant kedvezőtlen körülmények között.

Azután megpillantotta Jant.

A móló végén álló raktár falának támaszkodott. Bart hirtelen úgy érezte, szíve hevesebben dobog. A lánynak jókor kellett kijönnie, hogy ilyen jó helyhez jusson. És mégsem integetett, nem kiáltozott, kísérletet sem tett, hogy bármilyen módon magára vonja Bart figyelmét. Pedig észre kellett már vennie a fiút. Hiszen ha kezdettől fogva ott volt, már meg kellett volna látnia a hajóit őrlői mellett egyre ritkuló tömegben.

Bart hirtelen nagy örömet érzett. Már beletörődött, hogy senki sem jön eléje, és most itt van Jan. Kacagni szeretett volna, nevetséges hangon rikoltozni, mint Chilla. Azt kívánta, bárcsak ott volna még Chilla, hogy megmutathatná neki a lányt. Csak úgy mellékesen vetné oda: „Hát igen, tudod! Ez az a lány, akivel jártam. Igen, az a sárga ruhás...”, de szívesen hallaná Chilla kétkedő és elismerő füttyentését, amelyet az elkerülhetetlen „Tyű, de jó nő!” rikkantás követne, teljes elismerése félreérthetetlen bizonyságául.

Letekintett a lányra, az izgalom egyre nőtt benne. Leste a pillanatot, amikor Jan arra fordítja a fejét, és feléje néz. A lány azonban nem nézett oda. Elfordult, mintha a hajó másik végét kémlelné tekintetével; arcvonásai élesen rajzolódtak ki a raktárépület szürke vas oldalán, világosbarna haja lobogott a szélben, ruhája szorosan simult testéhez, magas ívelésű keble és hosszú combjai szoborszerben domborodtak. Nyúlánk volt és karcsú, vékonyabb annál, ahogy Bart emlékezetében élt. És nem is kereste őt a tömegben – csak várt és várt.

Az ördög vinné el! Fogadni merne, ha most más is várná, Jan elmenne, és még csak nem is tudatná vele, hogy ott volt. Nézte a lány arcát, és közben azt képzelte, hogy még ekkora távolságból is látja a finom arcpírt, amely olyankor öntötte el és festette meg a lány orcáját, amikor megcsókolta. Mintha maga előtt látná ajkainak riadt remegését is; olyan volt, mint a félénk, aggódó gyermek.

El kell ismernie, elég alávalóan viselkedett Jannal. De hát mit is tehetne a magafajta? Ő volt az első férfi a lány életében – erre meg merne esküdni. Szerette őt a lány, ehhez nem fért kétség, és sok szép órát töltöttek együtt. Amikor pedig Bart elment, anélkül, hogy házasságról egy szót is szólt volna, a lány nem tett szemrehányást, sőt, azt sem árulta el, hogy mit érez. Bart mégis tudta. Nagyon jól ismerte Jant.

Persze írt a lánynak néhányszor Japánból, elküldte a szokásos kis ajándékokat. Azt is megírta neki, hogy hazajön szabadságra. Több hónapos hallgatás után levelet küldött, de ebben sem kötelezte el magát. Csak annyit ígért, hogy majd elnéz hozzá. Esetleg elmennek szórakozni is néhányszor. De nem tett semmiféle határozott ígéretet. Az ember nem lehet elég óvatos. Ismert fiúkat, akik papíron valóságos regényt dolgoztak ki maguknak. Igaz, hogy az alkotásban a tényeknél nagyobb szerepet játszott a magány, a távolság és a hosszú távollét. Mind ezek magukban is veszélyesek voltak. Ha hozzávesszük még a tábori élet irreális voltát és unalmasságát, ahol a megszokottság csak fokozta az állandó bizonytalanság érzését – s az újszerűség varázsának megszűnte után Japánban sem volt más a helyzet –, akkor az ember még örülhetett, hogy nem csavarodott be, mire visszatért a hazai partokra.

Bart nagyon sok bajtársat látott, akik a távollét hónapjai alatt nagy regényeket szőttek magukban. A magány és az elszigeteltség ösztönzően hatott, és drámai feszültséget kölcsönzött azoknak az elnyűtt közhelyeknek, amelyek otthon már az első napok után halálra untatták az embert; igézően széppé varázsolta a szomszédos házban lakó leányt, arcképe fényben tündökölt. A zaklatottság után békés pihenést ígért, meg a belső aggodalom feloldódását. Sok olyan hazatérést látott, ahol a még félig kábult fiúkat magával ragadta a konfetti-áradat, a lakodalom, a mézeshetek mámora – és csak akkor józanodtak ki, amikor már késő volt.

Jant nézegetve, Bart úgy érezte, most már jobban érti az életnek ezeket a kegyetlen tréfáit, mint azelőtt. Tizennyolc hónapig csak kifejezéstelen keleti arcokat látott, ferde szemeket meg horpadt mellű, apró alakokat, alázatos, hódolatteljesen hízelgő és mérhetetlenül unalmas mosolyokat. S mindezek után Jan – az otthont jelentette. Bart elmosolyodott magában. Hogy röhögne Chilla, ha tudná, milyen gondolatok járnak barátja fejében. Chilla, aki mihelyt kitette a lábát a katonaságtól, minden hazatérte után megismert lányban rögvest Rita Hayworth, Szép Heléna és az Eszményi Hitves ellenállhatatlan keverékét fedezte fel, és akit a házasságtól – sőt valószínűleg a bigámiától – minden szabadságakor csak az mentett meg, hogy partraszállása pillanatától családja várfalként kerítette körül.

Valóban megalázó – tűnődött Bart –, hogy az embert saját érzékei így megtréfálják. Szívének zakatolása, vérének melege tudatára ébresztette Jan iránti ellenállhatatlan vágyának. Eddig ezt nem is tudta. Ha Jan olyasfajta lány lenne, aki kényszeríteni akarná valamire, és olyan Ryan-szerű család állana mögötte, akik még tüzelnék is, akkor mire feleszmélne, már el is sodorta volna a narancsvirágok meg a romantika hagyományos áradata. De Jant nem ilyen fából faragták. Bart vállát vonogatta. Azért nem árt résen lenni. Szíve felvidult. A lány – állapította meg – nyilván azért jött eléje a mólóra, mert hajlandó viszonyukat a régi alapokon folytatni.

Felegyenesedett, kezét hangszórószerűen szájához illesztette, és a mólón tolongó tömeg feje felett elkiáltotta a lány nevét.

Úgy érezte, mintha kiáltása repeszekre hasítaná a tiszta levegőt. Jan kissé hirtelen, de meglepődés nélkül fordult meg, rámosolygott és integetve üdvözölte.

Bart vállára lendítette oldalzsákját, utat tört magának néhány alapos oldalbavágás és trágár megjegyzés árán, és otthagyta azokat, akik még a fedélzeten csellengtek. Már a mólón vágott magának utat a tömegben, arrafelé igyekezve, ahol Jannak állnia kellett. A lány közben eltűnt a szeme elöl. Bart szörnyen megijedt: hátha elment. De mikor végre sikerült kivergődnie a tömegből – ott állt előtte Jan, ugyanazon a helyen, ahol először látta meg. Egy pillanatra megállt, megrendülve, bizonytalanul meredt a lányra. Igyekezett tompítani a pillanat feszültségét, hangjára könnyedséget próbált kényszeríteni, vállán oldalzsákjával szándékosan mozdulatlanul állt. Hangja saját maga előtt is valószínűtlennek tűnt:

– Helló, Jan, de örülök, hogy látlak!

Látta, hogy a lány görcsösen nyel egyet, szemében könny csillog. Rámosolygott Bartra:

– Helló!

Bart leejtette válláról az oldalzsákot. Átölelte a lányt, száján érezte forró, puha ajkait; Jan karcsú, magas testének remegése sokkal kifejezőbb volt a futó köszöntésnél.

2

Bart hátradőlt székében, és széles mosollyal nézett Janra, miközben a lány leszedte az asztalt, és az edényeket bevitte a teakonyhába. Jan nővérével, Doreennal lakott együtt a szűk kis egyszobás lakásban. Doreen ugyan nem volt túl szívélyes, de a reggeli ízlett. Doreen ügyes, gyors mozgású lány volt, húgánál sötétebb hajú, de alacsonyabb.

Éppen fehér kalapját igazgatta csinos, vékony arcát szegélyező, sötétbarna haján.

„Ez a lány nem kedvel” – gondolta Bart, Doreen összeszorított ajkait és komor arckifejezését figyelve.

Doreen szeme Jan felé villant, amikor a lány kijött a teakonyhából. Hangja éles volt:

– Jó lesz igyekezned, ha idejében akarsz beérni a hivatalba.

Jan sugárzó, mosolygó arccal fordult feléje, mintha nem értette volna az intelmet.

Doreen dühös volt és tanácstalan. Amikor Jan így néz, hiábavaló minden vita. Ilyenkor nem is lehet vele értelmesen beszélni. Ha Bart megjött, menten mintha kicserélték volna. Megváltozott a viselkedése, az arckifejezése. Egész lénye másnak, elevenebbnek tűnt.

Most is csak nézett Doreenra, és közben a ragyogás lehervadt arcáról.

– Ugyan, Dor... – tétován, bizonytalanul tekintett Bartra.

A fiú pontosan tudta, mit tükröz Doreen komor tekintete. Utolsó fillérjébe is fogadni mert volna, hogy a két lány között pokoli veszekedés zajlott le amiatt, lemenjen-e Jan a mólóra, és elhozza-e Bartot a lakásukra.

A fiú pillantása Doreenről Janra fordult. Tekintetük lassan találkozott. A leány szeme nagy volt, borostyánkő színű, barnába játszó, mint a kurei öböl menti sziklás bemélyedések, ahová halászni jártak.

– Semmi baj, Dor. Valószínűleg kések egy kicsit. Csak rendet rakok, aztán már kész is vagyok.

Jan felkapta a csészéket, és gyorsan betette őket a mosogatóba. Bart világosan hallotta a porcelán csengését, az ezüstnemű csörömpölését. Hirtelen düh öntötte el. Megkívánta Jant. Amikor végül megszólalt, szavai saját fülének is nyersen hangzottak.

– Ezek szerint Miss Janet Blakeley máris cserben akar hagyni, alighogy betettem a lábam szülővárosomba?

Jan kinézett a teakonyha ajtaján.

– Bart! Nem is akartam... – Megakadt és izgatottan törölgette tovább a kezében levő csészét. Bart felállt odament a lányhoz, és kivette kezéből a törlőruhát.

– Majd segítek eltörölgetni, azután együtt megyünk el, és csinálunk valamit. Igazán nem olyan nagy baj, ha egy nap, hazatérésem napján, nem mész dolgozni... tizennyolc hónapi távollét után. Ma egyenesen bűn volna itthon maradni, különösen, amikor mindössze huszonnyolc nap a szabadságom.

Jan hallgatott. Szeme a fiú arcát kémlelte, mintha szavai mögött valami megnyugtatás, valami súlyosabb mondanivaló után kutatna.

Doreen felkapta táskáját, és az ajtóhoz ment.

– Tégy, ahogy jónak látod – mondta szárazon. – Nem vagyok a dajkád. Ha azonban egyáltalán nem akarsz bemenni, akkor legjobb, ha megmondod. Majd felhívom őket, amikor beértem, és közlöm velük, hogy beteg vagy.

– Remek ötlet – mosolygott rá diadalmasan Bart. – Hívja fel azt a vén uzsorást a hivatalban, és mondja be neki, hogy Jan hirtelen valami nyavalyát szerzett. Mi meg majd – Jan felé fordult – elmegyünk csavarogni. Mit szólsz hozzá, Jan?

Jan bólintott, arca megváltozott.

– Nagyon köszönöm, Dor.

Bart csúfolódva intett búcsút:

– Köszönöm a reggelit. Az éjjeli vonattal hazautazom, nem kell attól tartania, hogy holnap is betoppanok.

A fiú nevetett, amikor Doreen becsapta az ajtót, és Janhoz fordult, aki hirtelen belemerült a mosogatásba.

– Milyen remek háziasszony vagy. – Ránézett a habzó szappanlére, amely már majdnem csordultig töltötte meg a mosogatót.

Jan kiszedte a még bennmaradt evőeszközöket, alsókarján szappanbuborékok csillogtak.

Bart megfogta a lány kezét, majd a törlővel összekötötte. Jan hátradőlt a konyhaszekrény oldalához. Bart pedig hozzádörgölte az orrát a lányéhoz. Jan behunyta a szemét, hirtelen mélyet lélegzett, a fiú látta a szemhéján végigfutó lila ereket és a szeme alján húzódó enyhe mályvaszínű árnyékot.

– Te kis boszorka, mit mesterkedtél, amíg távol voltam? Szebb vagy, mint valaha.

Megcsókolta. „Istenem – gondolta, és különös rémület nyilallt bele –, esküdni mernék, hogy elmenetelem óta senki sem csókolta meg!” A felismerés diadallal és az alázatosság szokatlan érzésével töltötte el. Szerencsésebb, mint megérdemelné.

MÁSODIK FEJEZET

Jan összekészítette holmiját, hogy Barttal lemenjenek a halászkunyhóba. Lázadozó hallgatásba burkolózva csomagolt bőröndjébe. Doreen meg egyre csak szidta, óvta és könyörgött, hogy ne menjen. Hasztalanul. Nem először zajlott le köztük ilyen jelenet. Jannak nem volt mit válaszolnia Doreen cáfolhatatlan érveire, de tovább csomagolt, gondosan igazgatva az amúgy is takarosan hajtogatott fehérneműt, a pantallót meg a pongyolát. Papírba göngyölte szandálját, cipőjét, majd higgadtan begyömöszölte a bőrönd egyik sarkába.

Látszólag nagyon odafigyelt Doreenra, valójában azonban csak félfüllel hallgatta szavait. Gondolatai közben másutt jártak: tervezett, szervezett, ellenőrzött, vajon megvan-e minden, amire tíznapos távollétük alatt szükségük lesz.

– Őrült vagy! – kiáltott Doreen, és felpillantott manikűrözés közben, hogy megnézze, van-e valami hatása szavainak. Jan arcán azonban ennek nyoma sem látszott, kár volt a vesződségért. Doreen ismerte már ezt az arckifejezést; makacsul összeszorított száj, és mintha az egész arc a konokság álarcát öltené magára. Bárcsak vitatkozna, akkor legalább felcsillanna a remény, hogy mégiscsak mehet vele valamire. De nem! Ha Jan egyszer fejébe vesz valamit, akkor az ember a lelkét is kiteheti: akár a falnak beszélne.

Mindig ilyen volt – már gyerekkorában is. „Olyan, mint az anyja – mondogatta apjuk. – Irányítható, de semmire sem kényszeríthető.” Apjára gondolva fájdalom nyilallt Doreenba... Talán ha ő még élne, Jan nem is keveredett volna ebbe a pácba. Igaz, ő sem látta Doreennál tisztábban, hogy valójában mi is történik Jan lelkében. A lány titok volt mindkettőjük számára, hallgatag, zárkózott. Doreen némi lelkiismeret-furdalással azon töprengett, nem hagyták-e túl sokat magára. Ők ketten jól értették egymást, Jan boldognak látszott, hát alig törődtek azzal, hogy a kislány nemigen barátkozik más gyerekekkel, sohasem hív magához pajtásokat, és a fiúk sem érdeklik. Talán ha akkor megpróbálják normálisabb keretek közé terelni az életét, nem esett volna bele olyan végzetesen az első fiúba, akibe beleszeretett.

– Megőrjítesz! – mondta Doreen, és dühödten pingálta a körmét. – Fülig szerelmes vagy egy alakba, akit csak azért érdekelsz, mert jól érzi magát veled az ágyban.

Leste szavainak hatását, de Jannak szeme se rebbent. Kár volt minden szóért. Jan selyempapírba göngyölt egy üveg napolajat, majd az egészet becsomagolta a fürdősapkájába. Arca mozdulatlan maradt.

– Bánnám is én, mit teszel, ha Bart is annyira bolondulna utánad, mint te őutána... – Ez talált. Doreen meghallotta, hogy Jan lélegzete hirtelen elakad, és látta, hogy a lány az ajkába harap.

Igyekezett rögtön kihasználni előnyét.

– Mikor Bart elment, azt mondottad, hogy nem jegyzed el magad, nem mész férjhez, nem csinálsz semmit, amíg vissza nem jön. Ezért természetesen biztosra vettem, hogy komoly egyezség jött létre köztetek. Istenem, min mentem keresztül az alatt a három hónap alatt! Valahányszor a fiúd hazajön szabadságra, kidobtok a saját lakásomból, hogy ketten aztán kedvetekre töltsétek a mézesheteiteket, vagy víkendről víkendre magam gubbaszthatok itthon, míg elmentek oda a halászkunyhóba. Nem törődnék vele, ha az érzelem kölcsönös volna, de teljesen nyilvánvaló, hogy ez bizony nagyon is egyoldalú szerelem.

Jan meredten állt, a nyakában függő gyöngyöt babrálgatta. Lassan emelte fel tekintetét, és Doreen elhallgatott.

– Jan, tudod, nem azért mondom, hogy bántsalak. Attól szeretnélek megkímélni, hogy mások bántsanak. Hidd el nekem, Bart nem hozzád való.

Doreen azonban nem hagyta abba:

– Igen, tudom, hogy Bart szemre elragadó, vonzó, remek fiú. Azt is tudom, olyan a modora, hogy még egy tavitündért is el tudna bájolni; de túl sok tavacska túlontúl sok tündérkéjének csavarta el a fejét, semhogy egy olyan kis zöldfülű, mint te, bármi jót várhatna tőle. Hisz te valósággal neonfényben tárod ki a szívedet előtte.

Jan száraz ajka szélét nyalogatta.

– Tudom, Dor... – hangja feszült volt. – Mindent tudok, amit csak elmondhatsz, de akár egy szót se szólj, nem érdemes.

Doreen megpróbálkozott a végső érvvel:

– Hát nincs benned semmi büszkeség?

– Nem tudom, mi a büszkeség, amikor az ember szeret valakit.

– Tudod te azt jól. Nincs elég büszkeség benned, hogy ne akaszkodj továbbra is olyan férfi nyakába, akinek csak annyit jutsz eszébe, hogy távolléte tizennyolc hónapja alatt mindössze fél tucat levelet írjon, pedig azelőtt egy évig úgy ült a küszöböd előtt, mint egy házőrző kutya! Azután visszajön, egyet füttyent, megajándékoz egy csempészett gyöngysorral, te meg a karjaiba zuhansz. Ebbe bele kell őrülni!

– Megértelek. Valóban szörnyű lehet ezt végignézni. – Jan hangja halk volt és nagyon szomorú. – Azt hiszem, ha te tennél ilyet, én is ugyanezt érezném. Mégis, ha Bartról van szó, mintha ezek az általános érvényű dolgok mind nem számítanának.

– Megkérte talán a kezedet, mielőtt elment, vagy beszélt egyszer is házasságról?

Jan nővérére tekintett, és lassan megrázta a fejét.

– Nem. Nyitott szemmel mentem bele ebbe az ügybe. Tudtam, hogy nem az a fajta férfi, aki megnősül. Nem is szédített semmiféle mesével.

– Akkor az is mind hazugság volt, hogy csak a visszatéréséig kell várnod, és utána megházasodtok?

Jan bólintott.

– Úgy van. Csak azért mondtam, mert tudtam, különben nem értenéd meg, és így könnyebbnek látszott.

– És amikor megírta, hogy hazajön szabadságra, megkért, hogy menj elébe a hajóhoz?

– Nem. Csak annyit írt, hogy a Kanimblával érkezik, és talán majd találkozunk néhányszor.

Doreen felhördült.

– Akkor hát teljesen magadtól határoztad el, hogy felkelsz hajnalban, odabaktatsz a Parkon át a mólóra, és ott órák hosszat várakozol?

– Teljesen magamtól. Úgy döntöttem, ha valaki más is várná, akkor félreállok az útból. Nem tolakodtam volna, annyi büszkeség azért volt bennem. – Tétován hallgatott. – Ha pedig egyedül van, olyan helyre állok, ahol meg kell lásson és... – Széttárta a kezét: – Tessék, ez a helyzet...

Doreen hallgatott. Lassan, értetlenül rázta a fejét. Jan tovább csomagolt. Doreen befejezte a manikűrözést, és összecsukta a készletet.

Végül is megszólalt:

– Hát így vagyunk. Folytatódik a régi játék. Csakhogy figyelmeztetlek, én ezúttal nem megyek bele. Nem engedem kitúrni magam a lakásomból, vagy legalábbis lakásunk rám eső részéből. Ott és azt csináljátok Barttal, amit csak akartok, de énrám ne számítsatok.

– Sajnálom, Dor. Mindent nagyon sajnálok. – Jan ráborult az asztalra, fejét karjára hajtotta. – Azt hittem, hogy megértesz. Hisz végül is te meg Bill...

Doreen szeme felvillant.

– Bill nem cicázott velem. A vonzalom kölcsönös volt. Mindketten szerelmesek voltunk, meg akartunk házasodni, és ha Tarakinánál nem végzett volna vele egy orvlövész... – elakadt a hangja.

– Bocsáss meg. Ezt nem kellett volna szóvá tennem... Tudom, mit éreztél Bill iránt, és azt is, hogy Bill mit érzett irántad. Mindig azt remélem, egyszer majd Bart is így szeret engem, és ez mindent megérne.

Doreen felsóhajtott.

– Attól tartok, becsapod magad. Az ilyen Bart-félék nagyon könnyen veszik a dolgokat. Kíváncsi volnék, hogy távolléte alatt hány barátnője volt.

Jan arcán halvány mosoly futott végig.

– Én is, de azért jobb, ha nem tudom.

A forró, szűk kis szobára csend nehezedett. Doreen a haját csavarta be éjszakára, és hullámosatokkal meg fésűkkel szórta tele díványát. Vele szemben Jan saját díványára terítette azokat a ruhákat, amelyeket magával akart vinni. Az asztalon a bőrönd még nyitva állt.

– Falra hányt borsó – mondta Doreen magában, húgára pillantva. – Olyan, mint az alvajáró.

Jan zavartan nevetett:

– Örülnöd kellene, hogy végre elutazom. Hisz oly régen nyaggattál, hogy menjek el szabadságra.

– Igaz, de magad is tudod, nem ilyesmire gondoltam. Neked is olyan kikapcsolódásra volna szükséged, mint a többi dolgozó lánynak: olyan szabadságra, amely egyben pihenés is. Te meg elmész Barttal, és fékevesztetten rohangáltok fel-alá egész nap, sőt még a fél éjszakát is átkószáljátok.

– Lásd be, hogy a nyomorúságos, börtönszerű napi hivatali munka meg az itthoni esték után jót tesz majd a változatosság.

– Ez nagyon szépen hangzik, Jan, de ismerlek már. Reggel mint az őrültek rohantok ki a hullámverésbe, vagy úsztok egy nagyot. Azután meg egész nap úgy szaladgáltok fel-alá, mintha az olimpiára készülnétek, ahelyett hogy... De minek is beszélek!

Jan lassan Doreen felé fordult:

– Gyűlölöd, ugye?

Doreen hangja vadul csengett.

– Igen, gyűlölöm!

Jan nem akarta már azt a látszatot kelteni, mintha csomagolna, Doreen meg folytatta a hajcsavarást. Jan félretolta az ott heverő holmit, és a díványra vetette magát. Fejét karjára fektette. Mereven bámult a mennyezetre. Doreen félig lehunyt szempillái alól leste húgát. Oly fiatalnak és védtelennek látszott, amint ott feküdt szétbomlott hajjal és felcsúszott szoknyában.

Az ördög vinné el Bart Templetont és minden hozzá hasonló csirkefogót. Doreent elöntötte a keserűség, ha eszébe jutott Bart pimaszsága. Ismét úgy látta maga előtt, mint akkor reggel, amikor Jan zavart arcát kémlelte, és cinikus biztonsággal tudta, mi lesz a lány végső döntése. Az a gondolat, hogy ennek az embernek mekkora hatalma van Jan felett, úgy bántotta, mintha valami keserű íz marná a száját. De annak semmi értelme, hogy elidegenítse magától Jant. Igyekezett szenvtelen hangon beszélni.

– Nem úgy értem, nem gyűlölöm személy szerint. Nem is hiszem, hogy bárki igazán gyűlölhetné Bartot. – Gondosan mérlegelte minden szavát, jól tudván, bármit is mond, Bartnak nem árt vele, de még jobban eltávolíthatja saját magától húgát. – A típust gyűlölöm – magyarázkodott. – Annyi ilyen csirkefogó garázdálkodik manapság. Az iskolából egyenesen a háborúba vetődtek.

– Ezért csak nem teszel nekik szemrehányást?

– Nem, csak a száraz tényeket szögezem le. Sohasem volt alkalmuk megtanulni valami hasznos mesterséget, hogy valamiképpen megalapozzák életüket. Szörnyű esztendőket töltöttek el a dzsungelben, most meg néhány éve ők a körülrajongott hősök, és a dicsőség a fejükbe szállott.

– Bart három esztendeig a legkegyetlenebb harcokban vett részt, csak azután került a megszálló erőkhöz... bizony, ez nem volt kéjutazás.

– Igen, tudom. Pokoli lehetett, de ez sem változtat a tényeken. Azt hiszem, ha Bart volna a testvérem, akkor azon keseregnék, hogy mit tett vele az élet: de most nem az aggaszt. Nekem te okozol gondot. Nem akarok a nagyképű nővér szerepében tetszelegni előtted, jóllehet olykor úgy érzem, hogy az öt év korkülönbség meg anya korai halála, amikor te még kisbaba voltál, azt eredményezték, hogy kissé eltúloztam saját jelentőségemet.

– Ó, Dor, mindig istenien viselkedtél velem.

– Nem tudom. Mindenesetre igyekeztem megtenni, ami tőlem tellett. Különösen amióta apa meghalt.

Jan nővére feje felett mereven bámult a levegőbe.

– Majd öt esztendő múlt már el azóta – suttogta. – Jövő hónapban lesz öt éve a Darwin elleni légitámadásnak. Mintha egy emberöltő választana el attól az időtől.

– Bizony, egy emberöltő. – Doreen arcára árnyék borult. – Ha annak alapján mérjük az emberi életet, ami jelentős. Apát megölte egy japán bomba, Bill is elment... te meg belekeveredtél ebbe a Bart-ügybe.

Jan hirtelen elfordult.

– Jan – könyörgött Doreen –, nem azért szeretnélek elszakítani tőle, mert féltékeny vagyok, vagy mert bántani akarlak. De felelősnek érzem magam. Úgy érzem, ha bármi baj történnék, apa engem marasztalna el, hogy nem vigyáztam rád jobban.

– Bolondság. Hisz nem vagyok már csecsemő. És hátha Bart is megváltozott. Ő is idősebb lett tizennyolc hónappal. A polgári életben majd lehiggad, és megszabadul a cinizmustól, amely oly sok katonát fertőzött meg a háborúban. Biztos vagyok benne.

Doreen szánakozva rázta a fejét.

– Tudod, hogy ezt magad sem hiszed. Túl sok volt a szórakozás, mulatozás, semhogy egyszerre lehiggadjon. Túl sok lány fordult meg életében, semhogy beérje eggyel. Rá se hederítenék, ha valami hozzá hasonló típusú lány tetszik meg neki, afféle mindenki üdvöskéje... de nem, Bart épp egy ilyen kis csacsit szemelt ki, akiben még romantikus ábrándok élnek a sírig tartó hűségről. Ez keserít el.

Jan felpillantott. A pókháló szála ezüstösen csillogott a mennyezet közepén függő lámpa fényében. Sírig tartó hűség... a szavak összefolytak tudatában. Mégis igaza volna Doreennak, és ő valóban csak kis zöldfülű, aki Bart nyakába akaszkodik? Bart meg nőcsábász, aki csak akkor hajlandó vele foglalkozni, ha a közelében nem akad izgatóbb nő? Lehet, hogy mindig Doreennak volt igaza, ő pedig tévedett? Amit Doreen mondott, mind igaz. Bart sohasem kérte meg a kezét. Távolléte alatt nem küldött többet néhány levélnél meg egypár olcsó ajándéknál. Rövid néhány sorban értesítette, hogy hazatér, és csak úgy mellesleg vetette oda, hogy szabadsága alatt talán majd együtt töltenek egy kis időt. Ha mindezt józanul, szépítgetés nélkül összegezzük, bizony az összkép elszomorító.

Ez a kép azonban így nem teljes. Mert valahol mélyebben, a szavakon túl, van még valami, amit szavakban nem lehet kifejezni.

Soha senkinek sem tudta volna elmagyarázni – még Doreennak sem –, hogy az a drága Bart miképpen vitt új színt az életébe. Úgy emlékezett első találkozásukra, mintha tegnap történt volna. Az egyik kolléganő fiúja hozta fel Bartot a hivatalba, azután mindannyian elmentek ebédelni. Jan nem akart velük tartani, mert idegenek társaságában mindig feszélyezve érezte magát. De amikor a zajos alagsori vendéglőben ültek, hallotta kacagásukat, és Bart arcát nézte, egy óra alatt megváltozott számára az egész világ. Olyasvalami történt, amit sohasem tudott volna megmagyarázni sem Doreennak, sem bárki másnak. Még saját magának sem. Csak azt tudta, hogy csoda történt, és az élete soha többé nem tér vissza régi medrébe.

Még most is szégyenérzés fogta el egész testében, ha arra gondolt, hogy milyen gyorsan mondott igent, amikor megérkezésének reggelén Bart magához ölelte. „Túl könnyen engedek – mondta magában vívódva, amikor hozzásimult Barthoz. – Váratnom kellene még.” De azután benne is fellángolt a türelmetlenség, s a vágy és beteljesülés e vad mámorában elenyésztek az évmilliók, amelyek utolsó találkozásuk, szerelmük óta választották el őket egymástól. Jan számára nem volt senki más, csak Bart. Bart pedig maga volt a világ.

És Bart?... Valami, ami mélyebben gyökerezett a biztonság és beteljesülés vágyánál, azt súgta Jannak, hogy ha a fiú életében volt is más nő – hideg fejjel felmérte, hogy nem is egy –, ez az élmény mégiscsak mást jelent az ő számára is. „Sírig tartó hűség.” A szavak összefolytak, a lány szíve vadul kalapált. Még mindig ott feküdt a díványán. Nézte a csillogó pókhálót, amely a sűrű levegőben lebegett.

HARMADIK FEJEZET

1

A Nyugati Expressz zakatolva rohant az éjszakában. A néptelen rétek tompán visszhangozták a kerekek csattogását. A kazánból áradó fény villanásszerűen vetődött az egymást sűrűn követő sürgönypóznákra. A mozdony jelzőlámpái messze világítottak a sötétben. Bart a folyosó padlóján nyúlt el, fejét oldalzsákjára támasztotta, köpenyével takarózott. A vonat zsúfolásig tömve volt. Így kényelmesebb volt az utazás, mintha az ember a levegőtlen fülkében ülve bóbiskolna, és a feje ide-oda ingana. Annyit aludt már vonatfolyosókon, szabadságról és szabadságra utaztában, hogy ez a kényelmetlenség nem zavarta, de ezen az éjszakán mégsem tudott elaludni. Nappal szörnyű volt a hőség. A nelungaloo-i farm verandáján a hőmérő 106 fok Fahrenheitet mutatott, s csak a jó Isten a megmondhatója, hogy a tűző napon mennyit. A hőség napnyugta után sem enyhült, a napégette föld forró levegőt lehelt. A csillagos ég mint valami fémből öntött kupola fogta át a láthatárt, fárasztó nyugalom nehezedett a forró, szélcsendes éjszakára. Még a vonat száguldása nyomán támadt szellő sem üdítette fel az embert, a levegő beszorult a folyosóra, és ott terjengett, melegen, füstösen.

Bart nehézkesen megfordult. A forgó kerekek zakatolásának üteme agyában kattogott. Máskor úgy hallgatta ezt az ütemes kattogást, amely végigkísérte a honi tájak száz meg száz mérföldjén, mint a bölcsődalt. A vidék saját tanyájukra emlékeztette. Ugyanaz a dimbes-dombos táj, frissen szántott, vöröses rétekkel tarkítva. Másutt a mézszínű tarló égett a nyári napban, a domboldalakat violafák sötétzöldje ékesítette; a vörösbarna végtelen síkság nyugat felé nyúlt el. A kerekek egész éjszaka azokat a dalokat zengték, amelyeket gyermekkora óta ismert: a néptelen rétek magánya, a kőfejtés tompa zaja, a viaduktokon és hidakon áthaladó vonat mennydörgésszerű robaja, a nehézkes fújtatás a kaptatókon – mind ott csengett fülében. A kerekek csattogásán visszatérő zenei aláfestésként szűrődött át a nyugati városok ismerősen hangzó neve.

A mozdony belevilágított az éjszakába, füstcsíkja üstökösszerűen villódzott a sötétben, valahányszor a fűtő megrakta a kazánt; tompa sípolása szomorúan, magányosan veszett bele az éjszakába. Ez volt a nyugati vonat dala. Az ember délután indult el útjára, amikor a lebukó nap utolsó sugarai ragyogtak az égbolton, és tizenkét óra múlva, ébredéskor, a vonat már lefelé robogott a hegyekből, a tengerpart felé.

A vonat most lassított, és a kerekek kattogásának megváltozott üteme felébresztette Bartot kényelmetlen bóbiskolásából. Felkelt és rákönyökölt a leeresztett ablakra. A levegő lágyan, fojtóan csapott az arcába. A petróleumlámpával megvilágított kis állomásépület úgy hatott az éjszakában, mint egy oázis. A sötétben az éjjeli ügyeletes tiszt meg a kalauz arca bukkant fel. A vonatról egy asszony szállt le két gyermekkel. Bart látta, hogy a kisebbik, álmos szemét dörzsölve, kimerülten támolyog. Azután az éjszakában hirtelen felbukkant egy férfi, aki hozzájuk lépett.

Boldog üdvözlések zaja hallatszott, női nevetés, majd mindez összekeveredett az ajtók csapkodásával, az ütközők csattogásával és az induló mozdony rángásaival. A női nevetés megragadt emlékezetében. Eltűnődött, vajon mit szólna Jan ehhez a vidékhez. Tudomása szerint a lány még sohasem hagyta el a partvidéket. Latolgatta, hogyan illeszkedne bele a nelungaloo-i életbe. Gondolatokba merülve cigarettára gyújtott, az ajtóhoz támaszkodott, és nézte, hogy a vonatból kiszűrődő világosság milyen fényárnyék ábrákkal festi meg a tájat.

Még sohasem gondolt arra, hogy Jan találkozzék övéivel, most is tudta, hogy csak játszik a gondolattal. Apa és anya olyan régivágású emberek voltak, oly konvencionálisak, hogy ha ő egyszer egy lánnyal állítana be, otthon ezt már úgy vennék, mintha világgá kürtölték volna az eljegyzést. Elmosolyodott a gondolatra. Ez az ügy aztán alaposan felbőszítené apát. Visszagondolt azokra az esetekre, amikor apja előadást tartott neki, hogyan kell a nőkkel szemben helyesen viselkedni. „Nem tisztességes dolog – hangja ott csengett Bart fülében, lassan, vontatottan, szigorúan, de kedvesen, mintha mellette állana a vonatban –, egyáltalában nem tisztességes dolog azt a hiedelmet kelteni egy lányban, hogy udvarolsz neki, azután meg elmégy a dolgodra, és úgy megfeledkezel róla, mintha nem is volna a világon.”

Akkor hallotta ezt a prédikációt, amikor utoljára volt odahaza. Épp Lally volt műsoron, a kis vöröshajú, a szomszédos farmról. Hiába próbálta volna megmagyarázni apának, hogy manapság a lányok mások, belevalóbbak, mint anya idejében voltak. Lally olyan lány volt, aki ismeri a dörgést. Aztán meg néhány csók ma már nem jelenti azt, hogy az ember udvarol egy lánynak. Persze az effajta magyarázkodással semmire sem ment volna az öregúrnál. Ezt a problémát szerencsére maga Lally oldotta meg azzal, hogy férjhez ment, amíg ő távol volt.

Kissé bűntudatosan találgatta, mit szólna hozzá apa, ha tudomást szerezne Janról.

Hirtelen mozdulattal nyomta el cigarettáját. Istenem, ha az öreg megtudná, hogy együtt hált Jannal. Képes volna azon nyomban előrántani puskáját, és maga hozná tető alá az esküvőt. Ott állna kettőjük mögött, amíg fia hivatalosan nem avatja tisztességes asszonnyá a lányt. Apa felfogása szerint a nő – hacsak nem „rossz nő”, ami otthon egész sor pontosan meghatározott, de soha ki nem mondott dolgot jelentett –, szóval a nő mindig áldozat. Csak egy pillantást kellett volna Janra vetnie, becsületes öreg szívében máris eldöntötte volna: fia szégyenletesen mélyre süllyedt.

Mind mélyebben hatoltak az éjszakába. Kelet felé a láthatáron már felbukkant a hegyek sötét vonulata, és amint felfelé kapaszkodtak, az enyhe alföldi levegő csípősebbre fordult. Bart úgy érezte, hogy most maga mögött hagyja egyik életét, és egy másik élettel váltja fel. Ránehezedett a honvágy, ezernyi emlékkel vegyülve. A juhok magányos bégetése pitymallatkor, a homokban poroszkáló patáik tompa zaja, a látástól vakulásig tartó hosszú munkás napok, az esti halászatok, amikor lába a vörös agyagba süppedt, a lovaglások a réteken, az eke mögött ballagni, amikor az ember arcába fúj a finom homok, és tele tüdővel szívja magába a frissen szántott föld illatát. Úgy tűnt, mintha csak ki kellene nyújtania a karját, hogy megveregethesse a jó öreg Csillagnak a hám helyén izzadt, nedves farát, végigsimogathassa sörényét, és érezhesse, amint puha száját a kezéhez dörzsölgeti.

Ott fenn Nelungaloo-ban az életnek volt értelme, rendszeressége és folyamatossága. Látástól vakulásig dolgoztak, ha kellett, éjjel is; ez az élet kemény volt, megerőltető és egyhangú, de volt értelme. Ezret tenne egy ellenében, hogy Jan egy hétig sem bírná ki. De most, amikor a friss hegyi levegő már meg-megcsapta vékony ingén keresztül, és a sápadt égboltozaton feltűntek az sötét sziklafalak, Bart tudta, hogy ide már ő sem tudna visszatérni soha.

Huszonöt éves volt, és a katonaélet élményein kívül bizony semmivel sem dicsekedhetett. Veszett jó élet volt ez – egy bizonyos pontig. Persze senkinek sem lehetne megmagyarázni, hogy ez mit jelent. Pikáns viccek meg sör rogyásig, de ez csak a felszín. Van, ami ennél is sokkal többet ér. A bajtársiasság, amely a sárban, verítékben, hőségben, a dzsungel borzalmai között eltöltött hónapok során született meg. Ez a bajtársiasság az embert szorosan hozzákötötte társaihoz, és most idegennek érzi magát abban a világban, amely erről az érzésről mit sem tud, nem ismeri a háború gyűlöletességét, és azt gondolja, hogy amikor az utolsó lövés eldördült, mindennek egyszerre vége szakadt.

Makacs vággyal kívánta vissza azokat a napokat, az akkori bajtársi közösséget – mindennek szerepe volt abban, hogy önmagát becsapva, bevonult a megszálló erőkhöz. De micsoda csalódás és kudarc érte! A csokoládé-katonaszerű életformában, amelyre minden megszálló hadsereg rákényszerül, nyoma sem volt azoknak a dolgoknak, amelyek becsesek voltak előtte: a kölcsönös veszély, a vér és a halál. Cigarettáját a földre hajította, és rátaposott a sarkával. Oké, hát ez nem sikerült. Ő pedig itt áll huszonöt évével két világ között, és egyáltalában nem tetszik sem az egyik, sem a másik.

Ismét Janra gondolt, és pulzusa hevesebben vert. Jan volt az egyetlen realitás életében, és ennek tudata örömmel töltötte el.

Istenem, milyen bolond szerencséje volt: hazajött, és íme, Jan még várt rá. Talán a „várás” szó nem is megfelelő? Hiszen a „várás” fogalma olyasvalamit feltételez, aminek az ő viszonyukban nincsen helye. Jan még „van” – csak ennyit mondhatott. Jan egészen más, mint a többiek. Ott volt az a kis amerikai vöröskeresztes lány – csinos, ennivalóan édes, és barátom, hogy tudott!... De azután hamar vége lett az ügynek, és többet eszébe se jutott. Bezzeg Janra sokat gondolt. Voltak mások is. Sokan. És ez így van rendjén; az ember megkívánja a babákat, és amikor bomlunk utánuk, mindegyikben valami egészen rendkívülit, csodásat vélünk felfedezni. Jan esetében egészen másról van szó. Apja azt mondaná, hogy nincs különbség. Az öreg persze bölcs fickó, de vannak dolgok, amiket nem ismer, és nem is értene meg soha. Annyi biztos, amíg Jan vár rá, addig mozgalmas életében van valami állandó, addig az életnek van értelme.

2

A síkságon felbukkant a Canobolas-hegység sötét tömbje, a hegygerincen Orange fényei csillogtak. Bart megborzongott a hűvös szellőtől, és felvette vastag khaki pulóverét.

A nyüzsgő vasúti állomás szigetnek tűnt az éjszakában, nagy volt a sürgés-forgás, kiáltások visszhangzottak, az aszfalton tompán koppantak a lépések, izgatott utasok tolongva kerestek helyet, az álmosak felébredtek.

Bart kinyitotta az ajtót, és kiugrott a peronra. A resti zsúfolt volt, a levegő megtelt a csészék, poharak csengésével, hangosan leadott rendelések zajával, meleg, párás gőzzel és a kassza csilingelésével.

Teát és szendvicset vásárolt, beleöntötte a tejet a vastag szélű csészébe, és figyelmesen nézte, mint keveredik össze a remegve gyűrűző fehér tejszál a forró, sötétszínű folyadékkal. Olyasvalami játszódott le szeme előtt, amit már ezerszer végigpróbált.

Amikor a cukor után nyúlt, a mellette álló fiatal nő bocsánatkérően mosolygott, és a pulton odatolta a cukrot.

– Bocsásson meg – mondta ásítását elfojtva –, még félig alszom.

Bart visszamosolygott.

– Nincs semmi baj. Ilyenkor mindenki kissé kába. – Levegő után kapkodva kortyolta a még szinte gőzölgő teát, a forró folyadék égette a torkát, felmarta garatját. Még egy kis tejet öntött a csészébe.

– Hű, de forró!

– Az ám! Pedig így a legjobb; csak ne kéne a vonat miatt sietni.

A tea égette Bart torkát, és elűzte belőle az éjjeli hangulatot. A nő ránézett a csésze vastag széle mögül, és úgy méricskélte. Nyilvánvaló volt, hogy beszélgetésbe akar elegyedni vele.

– Valahányszor az éjszaka közepén szállok le a vonatról, mindig úgy érzem magam, mint a hajótörött a lakatlan szigeten.

– Ez a lakatlan sziget meglehetősen zsúfolt. – Két részeg katona dülöngélt Bart felé, aki védelmezőleg fogta a csészét két kezébe.

– Ha az ember valóban rászánná magát, egészen jól elboldogulna egy ilyen lakatlan szigeten, nem gondolja?

Bart olyan sötét szemekbe pillantott bele, hogy nem is tudta a szembogarat kivenni. Kint a peronon hangosan megszólalt az indulást jelző csengő. A kalauz figyelmeztette őket, hogy ideje beszállni. Bart megragadta a nő könyökét, és a rohanó tömeg után tuszkolta.

– Gyerünk, gyerünk, mert lemaradunk.

Egy pillanatra megálltak, és megnézték a vonatot.

– Hová szálljunk?

– Mi itt vagyunk a 4. számú kocsiban.

– Én meg egészen elől, a mozdony mögött.

A pályatesten siettek a nő kocsija felé.

A nő már az ajtónyílásban állt.

– Köszönöm, igazán kellemes volt magával teázni – mosolygott rá Bartra. – Most be kell mennem, és fel kell ráznom a férjemet, agyonhorkolja magát.

Megszólalt a kalauz sípja, majd a kicsapódó gőz robbanásszerű zaja elnyomott minden más hangot.

Bart gunyoros üdvözlésre emelte kezét, a pályatesten futott egy darabig, majd felugrott az állomásról lassan kifelé gördülő vonatra.

Na, ez érdekes! Az éjszaka közepén találkozik egy fiatal nővel, elbeszélget vele egy csésze tea mellett, a nő megfőzi, majd kiderül, hogy – férje folyton csak horkol. Ezt a nő szándékosan közölte. Bart visszagondolt kihívó tekintetére, csábos szájára, a pulóveren keresztül kidomborodó keblekre, és azon morfondírozott, vajon annak a férjnek sikerült-e egyszer is békésen aludnia.

3

A tea felébresztette, a találkozás meg izgatta. Cigarettát sodort, rágyújtott, majd ismét a lehúzott ablakra könyökölt, és a dimbes-dombos vidéket bámulta. Feljött a kifli alakú hold, megvilágította a keleti égboltot, a kék hegység távoli, meredek lejtői sziluettszerűen, tömör falként rajzolódtak ki. A sötétség hamarosan szétlibbent, mint a fátyol, sápadt fény világította meg a tarlót; magányos tanyák ezüstös lepel alatt aludták álmukat, a szilfák, tölgyek és füzek vastag árnyéka idegenszerűen, túlméretezetten hatott a hajnali fényben; mintha hívatlan furakodtak volna az álomvilágba, amelyben csak a gyűrűsen körülfaragott, ösztövér gumifák voltak igazán otthon.

Bathurst fényei sápadtan csillogtak a dombok peremén; a város lassan kibontakozott a sötétből, és egyszerre az emlékek áradata rohanta meg. Marták, mint a sav. Egy ilyen éjszakán – emlékezett vissza Bart – anyja, apja, Nancy húga meg ő kora hajnalig vártak, hogy tanúi lehessenek a Nyolcadik Zászlóalj bevonulásának. Itt szolgált bátyja, Bob, és ők mindannyian eljöttek, hogy elbúcsúzzanak tőle. A zászlóalj elutazása hivatalosan természetesen titokban történt, de a táborban tartózkodó katonák több mint felének hozzátartozói beözönlöttek az éjszakai álmát alvó városba, utolsó istenhozzádra. Bart akkor még középiskolás volt.

Most is emlékezett még az állomás felé haladó nagy katonai vonatok morajára, szeges talpú csizmák tompa dobogására a betonon, a menetelés zajára, amely az állomáshoz vezető feljáróról visszhangzott. Nyárközépi éjszaka volt az is, de hűvös, és a szegény ördögökön nem volt más, csak a trópusi egyenruha. A katonák magukra borították terepszínű esőköpenyüket, hogy egy kicsit megmelegedjenek. A bornyú fölé borított kicsúcsosodó köpenyek groteszk árnyékot vetettek. A fejükön jól hátratolt puhakalap alatt a feszülő rohamszíj vágta az arcot.

Emlékezett anyja halk, észrevétlen sírására; apja szemébe húzta széles karimájú kalapját, némán, egykedvűen állt, Nancy vacogva a karjába kapaszkodott.

Arra is emlékezett, hogy Bob kiugrott a sorból egy utolsó, futó csókra, egy kézszorításra; napbarnított arca szokatlanul komor volt.

Megborzongott a reggeli levegőtől. Most is petúniaillat szállt felé az állomás kertjéből, és már nem is tudta, hogy ez valóság-e, vagy csupán képzelgésének része. Azon a reggelen az ég átlátszó zöld fényben ragyogott. Rajta két üstökös tündökölt, elmosódott fénycsíkként. A katonavonat végül is elindult, harsány rivalgás, zenebona, petárdarobbanás, hosszan elnyújtott, sokáig visszhangzó kiáltozás közepette. Azután minden elhalt, csak a hegyen fölkapaszkodó mozdony távoli pöfögése hallatszott. Majd ez is megszűnt, csend volt, csak anyja sírdogált halkan.

Bart felvette pulóverjére köpenyét. Izgatottsága elszállott, bágyadt volt, és úgy érezte, semminek sincs értelme. Pokol ez az élet. Mert az rendjén való, hogy apja úgy él, ahogy él. Megszokta ezt az életet, szereti is. Csak ezt ismerte és elégtétellel töltötte el annak tudata, hogy jó munkát végzett, sőt végez továbbra is, hisz az éhes emberiség táplálásához járul hozzá. Persze, hogy ezt önmagával elhitesse, jóhiszemű struccként homokba kellett dugnia fejét. Rendjén való volt az is, hogy apja kifogásolja Bart életmódját, hogy figyelmeztesse fiát, időben, energiában és tudásban előlegezzen valamit jövőjének. Rendben volna mindez, ha az élet tartogatna valamit az embernek; de vajon számíthatunk-e erre? Ott van Bob, aki a farmot vette volna át, és szerette is ezt a munkát. Meghalt, és ezer poklon ment keresztül, míg a halál meg nem váltotta szenvedéseitől. És vajon mit nyújthatott volna neki a farm, ha mégis visszajön? Ha egy életen át robotol és agyondolgozza magát, akkor is csak oda jut, ahol apjuk van – egyre csak küszködik, hogy törleszthesse a jelzálogkölcsönt, amelyet a válság idején kellett felvennie, hogy valahogy eltartsa őket. Újabban sok maszlagot hordanak össze a farmerek a háborúban vállalt nemes szerepről. De múljék csak el néhány esztendő: nem kell más, mint egy új válság, és a farmerek ugyanott lesznek, ahol tíz éve voltak.

Gondolatai visszaszálltak a nőhöz, akivel az orange-i állomáson került össze. Vajon miféle ember lehet a férje? Talán ha máshol akadnak össze, a röpke találkozásból is kialakul valami. Ebben a világban az ember nem tékozol-hatja el az idejét. Annyi bajtársat látott, aki olyan jövőre spórolt, amelyet nem érhetett meg. Egyébként is – mi a fenének? Ha az ember látta Hiroshimát, és hallotta a megszálló erők amerikai katonáit, akik beletörődve vették biztosra, hogy gőzerővel készülhetnek a harmadik világháborúra, valóban tökkelütött, ha egyetlen lehetőséget is kihagy. Visszagondolt a nő kihívó arcára, ágaskodó keblére, és a tenyere úgy bizsergett, mintha valóban hozzáért volna.

A folyam mentén húzódó rétekről a lekaszált lucerna illata csapta meg az orrát. Friss és édes volt ez az illat, amely ott terjengett, míg a vonat Kelsón áthaladva lelassított. Megigazította oldalzsákját, hogy kényelmesebben feküdhessék, majd végignyúlt a folyosó padlóján. A vonat gyorsított. Kalapját szemére húzta, hogy a fölötte égő lámpa fénye ne zavarja. Így próbálta elűzni az emlékeket meg a vágyakat, de azok, a kerekek ütemes dallamának szárnyain, álmában is követték. Wallerawang, Ligthgow, Sodwals – ismerős nevek rohanták meg álmában; egy pillanatig ott lebegtek az ébrenlét meg az alvás között, aztán eltűntek, elűzte őket a Mount York meredek lejtőin felkapaszkodó mozdonyok zihálása.

NEGYEDIK FEJEZET

1

Bart vonata fél hat körül ért a Központi Pályaudvarra. A fiú bement az átutazó katonák számára fenntartott szállásra. Megfürdött és lefeküdt. Megborotválkozva, frissen, tiszta khaki nadrágban, ingben várakozott Janra a Manly rakpart mellett. Közben a tömeget figyelte, amely a villamosokról a komphoz igyekezett.

A lány végül is megérkezett. Bőröndjét cipelve sietett át az úttesten. Bart kivette a csomagot Jan kezéből, majd szájával könnyedén hozzáért a lány ajkához.

– Nem szabad elrontanom a szép festményt, amelyet egyenesen az én kedvemért készítettél. – Megfigyelte a lány arcán tükröződő nyugalmat, amely mindig megbűvölte.

– Bocsáss meg, Bart, hogy elkéstem. Azt hittem, hogy ráérek, és gyalog vágtam neki. Utálom a villamost...

– Jól van, no. De azért ezt a bőröndöt cipelni kicsit megerőltető.

Átmentek a forgóajtón, majd a tömegbe vegyülve lassan haladtak át a hajópallón, fel a Curl Curlra.

Kiültek a komp orrára. Bart meggyújtott egy cigarettát a lánynak, egyet meg önmagának. Szótlanul szívták. A reggeli napban a kikötő csillogó fényben tündökölt, a felszálló pára a víz felett lebegő átlátszó ködbe burkolta ugyan a távolabbi partokat, de ez a fátyol oly halvány volt, mint a tükrön a lehelet.

Bart kinyújtotta karját az ülés támláján, lábát pedig a hajókorlátnak feszítette. Jan szorosan mellette ült, de kissé tartózkodóan. „Mindig így szokott történni – gondolta Bart. – A lány sohasem enged fel, amíg én nem kezdeményezek.”

Figyelte a lány arcát. Jan a ködös kék eget nézte. Széltől felborzolt haja a nap fényében csillogott. Amikor Bart oldalra fordult, hogy közelebbről gyönyörködhessen benne, karja Jan vállához ért. A lány elpirult.

„Olyan, mint a higany a hőmérőben – gondolta Bart –, oly gyorsan jelez mindent, bármit teszek, vagy mondok.” Büszkeséggel töltötte el, hogy ilyen találóan jellemezte Jant.

A Taronga erdős lejtői a víz széléig nyúltak le, és Bart látta, hogy Bradley-n túl a kikötő vize lomhán, bársonyosan gyűrűzik a Nagy Szirteken keresztül betörő, hömpölygő hullámok sodrása nyomán. Látta, amint a hullámok tajtékja robbanásszerű zajjal, a szivárvány színeiben játszva fröccsen szét az Északi Szirten, és hallotta a bukóhullámok mozgásának visszhangját a Középszirten.

„Vajon min töpreng Jan?” – tűnődött magában. A lány hosszú hallgatása bosszantotta. Meg sem szólalt, amióta elhagyták a partot. Így aztán ő is hallgatott. Eszébe jutott, hogy regényben olvasott már ilyet: a szerelmesek annyira megismerik egymást, hogy meg sem kell szólalniuk, némán egymás mellett ülve, teljes harmóniában élnek.

Jó kis mulatság volna, ha ő meg Jan, megcáfolva a konvencionális regények szerelmeseinek példáját, úgy eveznének be a harmonikus barátság révébe, hogy előtte nem esnek át a szerelem viszontagságain. Ez volna csak kitolás a szexuálpszichológusokkal: az ember egyből békés vizeken ringatózna, és nem kellene végigszenvednie mindazokat a viharokat, amelyek ezeknek a mókusoknak a fejében elválaszthatatlanul összekapcsolódnak az általuk szerelemnek nevezett valamivel. Az egyszer biztos, hogy ezek a firkászok édeskeveset tudnak a szerelemről. Bartnak még nem volt dolga személyesen egyikőjükkel sem. Sem orvossal, aki ábrákon mutatja meg az embernek, hogyan működnek a mirigyei, sem pszichológussal, aki összevissza fecseg az agy működéséről, sem pappal, aki az ember lelkéért imádkozik.

Három gyermek rohant végig a fedélzeten. Bizonytalanul imbolyogtak, mivel a Curl Curl hullámok között himbálózott. A legkisebb megtorpant, elvesztette egyensúlyát, és Jan felé zuhant. A lány elkapta, majd talpra állította. A kisfiú felnézett, aztán rávigyorgott foghíjas szájával.

– Bocsánat, kisasszony.

Jan bátorítóan mosolygott vissza.

Amikor a lány így mosolygott, Bart úgy érezte, mintha látná a lelkében felgyúló fényt. A gyerek már kihúzta magát, és elrohant a többiek után, imbolyogva, ugrálva és örömében hangosan kacagva.

– Fura kis kölyök – tekintett utána Bart.

– Úgy szeretem őket, amikor hiányzik elől a foguk. Olyan mulatságos, amikor rámosolyognak az emberre a szeplőrengeteg mögül, igaz?

Bart hangja hirtelen keserűen csengett.

– Cseppet sem mulatságos, inkább azt gondolom, hogy azok az emberek, akiknek manapság gyerekük van, bolondok.

Jan rápillantott, és arcáról eltűnt a ragyogás.

– Nem tudom – mondta a lány –, tulajdonképpen mit vársz az emberektől? Fordítsanak hátat az életnek csak azért, mert a világon annyi a baj? Ingyen sose adtak semmit. Azért, ami valóban szép és jó az életben, mindig meg kell szenvedni.

Bart a tengerbe hajított egy üres cigarettás dobozt. Száját keményen összezárta, szeme elborult.

– Ahogy vesszük. Azt hiszem, ha akadna ember, aki nem így nézné a dolgokat, és mindenki lemondana arról, hogy gyermeke legyen, akkor nem készülne ágyútöltelék a harmadik világháború számára.

Bart szájából csak úgy fröcsköltek az indulatos szavak. Jan rápillantott. A fiú újabb cigarettacsomagról tépte le a celofánt. A lány szeme közé ránc húzódott. Eltűnődött. Bárcsak rájönne, hogy mi húzódik meg az ingerült rosszkedv mögött, amely néha Bartra nehezedik. Mintha az életre neheztelne – gondolkozott Jan, s közben azokat a barázdákat figyelte, amelyek mélyen a fiú arcába vésődve, orra tövétől a szájáig húzódtak. Ezt az arckifejezést látva, az ember elfelejtette, hogy ez az arc mosolyogni is tud. A széltől összekócolt haja, napbarnított arca a napfényben csillogott. „Huszonöt éves korához képest öreg az arca – gondolta Jan, a szemétől a halántékáig legyezőszerűen szétterülő ráncokat figyelve. – Alig tudom elhinni, hogy csak két és fél éve ismerem. Amikor először találkoztunk, még kölyök volt. Most meg már meglett férfi, nem is fiatalember. Ha azt mondanák rá, hogy harmincöt éves, nem hangzana hihetetlenül. Bárcsak tudnám, mi mindenen ment keresztül a dzsungelben. De elhallgatja előlem, vagy tréfával üti el a dolgot, kivéve ha sokat ivott. Csak ilyenkor fakadnak fel a sebei.”

Váratlanul megszólalt a komp jelzőkürtje. Az alsó fedélzetről kiáltások hallatszottak. A hajó lassított, közben meg-megrázkódott egész testében. Útját egy jacht állta el; csendesen himbálózott a hullámokon, vitorlái tétlenül csapkodtak a szélcsendben. Azután az északkeleti szél egy fuvallata felborzolta a tengert, megduzzasztotta a vitorlákat; a jacht megmozdult, méltóságteljesen és pimaszul; a komp pedig újra gyorsított, és folytatta útját.

Jan érezte, hogy Bart hozzásimul, amikor a hajókorlát mellett állt, és a vízen keresztül arra a helyre nézett, ahol a sötét fák a Strand-öbölig nyúltak le, és az erdők olivazöldjéből a föveny aranyszínű csillogása vált ki. A tájat bámulta, és közben úgy érezte, hogy ránehezedik a fiú megmagyarázhatatlan hangulatának árnyéka. Bart ekkor átkarolta Jant, és azt súgta a fülébe:

– Milyen nagyszerű érzés arra gondolni, hogy tíz napot együtt töltünk.

A lány rossz hangulata elillant.

2

A halászkunyhóban zavartalan boldogságban teltek a napok.

Pitymallatkor a tenger úgy csillogott, mint a gyöngyház.

A reggeli csendben a szarkák aranycsengésű csattogása visszhangzott.

A vadkacsák a legkisebb zajra nyugtalanul röppentek fel, már csak kis pontocskák voltak az égen, de panaszos hangjuk még ott remegett a tó felett.

A fövényes parton töltötték a hosszú, forró nappalokat. Az erdőből szüntelenül odahallatszott a tücsök cirpelése.

Éjszaka a sötétben és a hűvös levegőben a víz felborzolódott. Ilyenkor lámpással meg rákfogó hálóval a part mentén gázoltak a sekély vízben.

Éjszakánként egy bolondos kis barázdabillegető a ház mögötti törpe bokorban egyre azt ismételgette: „Csepp kicsi kincsem...”

A kölcsönös szenvedély fellobbanásának önfeledt óráiban egymáshoz simultak, és elragadtatott mámorban élvezték egymás közelségét. Ilyenkor nem gondoltak sem a múltra, sem a jövőre. Csak a jelenre, amely édesebb, csodálatosabb volt Bart minden élményénél, Jan legmerészebb álmainál.

3

Ki törődik a jövővel, amikor a jelen ilyen örömmel halmozza el? – tűnődött magában Bart. A felső tóhoz vezető folyócska homokzátonyai között eveztek. Jan végigdőlt a hátsó ülésen. Kezében tartotta a kormányrudat, lábát átvetette a csónak oldalán. Így kellene lefényképezni. Bőre barna, kis sárga fürdődresszében, a szélben lebegő hajával úgy festett, mintha maga a nyár öltött volna testet benne.

A lány Bartra pillantott. Tekintetük találkozott.

– Kapsz egy pennyt, ha megmondod, mire gondolsz!

– Többet is megérne, de hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, ingyen is megmondom. Épp az járt a fejemben, hogy te micsoda kis szélhámos vagy!

– Igazán?

– Amikor megismertelek, olyan voltál, mint a bárányfelhő tejszínhabbal. Mikor aztán először rohantunk bele a viharos tengerbe, olyan hullámokkal is szembeszálltál, amelyeket én kikerültem.

– Hát erre gondoltál? Ez nem az én érdemem. Gyerekkoromban állandóan a hullámos tengerben játszottam. Tengerparti kisvárosban laktunk, nemigen akadt más szórakozásom. Versenyt is nyertem a hullámos tengeren, a csendes vízen meg nem mentem semmire. Egyik legrégibb emlékem, amikor apa nyakába kapaszkodva törtünk keresztül a hullámokon.

– Apád remek ember lehetett.

– Az volt – Jan elhallgatott egy pillanatra. – A házunk dombon állt a part fölött, és a szél gyakran fújta a homokot a verandánkig. Ma is emlékszem, hogyan rohantam le a vízbe homokbuckákon át. Kislány koromban a világ legnagyobb hegyeinek néztem ezeket a zsombékos, füvei benőtt halmokat. És azután placcs! – bele a hullámokba. A nénikém gyakran szörnyen összeszidott, mert túl sok időt töltöttem a strandon, de apa azt mondta, ráérek, még gyerek vagyok.

– És az is maradtál.

– Csak azóta vagyok felnőtt, amióta veled találkoztam. A többiek már mind felnőttként kezdtek viselkedni, de én továbbra is csak a tengerpartra jártam. Birkóztam a hullámokkal, olvastam meg álmodoztam.

– Ettől is nagyon meglepődtem.

– Mitől?

– Hogy mennyit olvastál.

– Szerencsés voltam – mondta Jan elgondolkozva. – Apa sokat olvasott, ő biztatott engem is.

Bart lapátjával rácsapott egy levélre, amely a víz színén lebegett.

– És miről álmodoztál?

– Talán rólad.

Bart elkapta a lány tekintetét. A mosolygó arcon Jan szeme meghökkentően komolynak látszott. A fiú zavartan nevetett, s szertartásosan, mélyen meghajolt.

– Köszönöm, hölgyem – mondta. – Valóban, azt hiszem, akkor estem beléd, amikor először láttalak egy hatalmas hullámmal szembeszállni. Ilyennek képzeltem el az eszményi, modern sellőt.

– Farok nélkül.

Mindketten boldogan kacagtak.

– Mondhatom, hogy mikor aztán a parttól a pavilonig legyőztél a negyedmérföldes úszásban, bizony kicsit alább hagyott a rajongásom.

– Ugyan már, csacsiság! – mondta a lány tettetett szégyenlősséggel. – Mindjárt valami amazonnak képzelem magam.

– Egyetlen amazonnak sem volt ilyen bájos arca és ilyen pompás alakja – mondta Bart, mélyet hajolva ültében. – No de elég az udvarlásból. – Megragadta az evezőket. – Keresek egy helyet, ahol megebédelünk. Megnézzük, mit rejtettél el abban a degeszre tömött kenyérzsákban, amelyre oly éhes pillantásokat vetsz.

– Szeretem a hajnalt. Félórája figyelem, csak úgy csurog a nyálad, valahányszor odapislantsz.

– Keményen megdolgoztam érte.

– Ez aztán orcátlanság! Hisz én húztam az út háromnegyed részén.

– Az éhség a kimerültségből fakad – hajtogatta Bart.

– Lárifári! Gondolj vissza hatalmas reggelidre.

– Azért szeretlek, mert olyan remek szakács vagy.

– Szent Isten! Semmi másért?

– De igen. – Rávigyorgott a lányra. Jan elpirult. Napbarnított bőre sem rejthette el pirulását. – Itt az ideje, hogy kiszálljunk. Az ott jó kis helynek látszik – mondta.

Bart a víz fölé hajló kazuárfához kötötte csónakját. Jan, vállán a kenyérzsákkal, partra lépett.

– Siess, gyújts tüzet, és egy pillanat alatt kész az ebéd – szólt Barthoz.

Az égő gumilevelek illata hamarosan megtöltötte a tisztást, s a füst lassan szállt el a sűrű bozót felett. Bart vizet töltött a megfeketedett csajkába, majd a tűz mellé rakta. Jan a hússzeleteket helyezte el a roston, majd az egészet rátette a Bart által rögtönzött, odahordott kövekből összetákolt tűzhelyre. A zsír már lecsepegett a tűzre, a hús meg ínycsiklandóan sercegett. A roston sülő hús pompás illata egybeolvadt az égő gumilevelek kellemes az agával.

Jan megvajazta Bart kenyerét, jó vastag szeleteket vágott, felszeletelte a paradicsomot, elkészítette a salátát, Bart felemelte a csajka fedelét és beleszórta a teafüvet. Azután rátette a csajkát a tűzre. Hadd forrjon még egy kicsit.

Később ledőltek a hűvös, sűrű fűbe, egy bankszia-fa tövébe. Bart kitöltötte a teát, és boldogan sóhajtott fel. Ez a rögtönzött falatozás Jannak jobban esett, mint holmi lakoma bárki mással. Fennhangon mondta:

– Lehet, hogy az ambrózia finomabb, de ami engem illet, az istenekkel sem cserélnék.

Jan a húsból harapott, és révülten hunyta be a szemét:

– Én sem.

4

Belegázoltak a tó széle mentén húzódó sekély vízbe. Jan a viharlámpát, Bart pedig a rákfogó hálót fogta a kezében. A víz csak a lámpa által megvilágított folton csillogott, a tó többi részén sötétség uralkodott. Csupán egy magányos csillag fénye verődött vissza a víz felszínén.

A távolba nyúló partszegélyen végig rákászok lámpásai világítottak; hangjuk különösen, személytelenül lebegett a víz felett.

– Gyorsan, Bart – Jan izgatottan lengette lámpását –, itt rengeteg van. – Közelebbről rávilágított a vízre, és Bart meglátta a fényre odagyűlt rákokat. Áttetsző testük reszketve csillogott, gyöngyszerű, kiugró, apró szemük riadtan villogott.

– Ide! Gyorsan! – Bart bedobta a hálót a vízbe, és érezte, amint az megfeszül a súly alatt. Kihúzta, a lámpa fénye megvilágította a hálóból kizúduló vizet és a benne mozgó zsákmányt.

Büszke megelégedéssel nézegették a halomba rakott rákokat, majd megfordultak és a part mentén elindultak kunyhójuk felé. A tavon kis csillogó hullámok villogtak a sötétben, suttogó mormolással tűntek el a nádasban és elhallgattak.

ÖTÖDIK FEJEZET

1

A tízből kilenc nap már elmúlt, és a még hátralevő idő oly drága volt, hogy Jan nem is napokban számolta, hanem órákban és percekben.

– Soha életemben nem töltöttem még ilyen csodálatosan szép napokat – bizonygatta Bart, amikor csuromvizesen tértek vissza kunyhójukba, kora reggeli úszásuk után. A fiú arca még nedves volt a fürdéstől, amikor hozzásimult Janhoz, hajából csöpögött a víz.

– Talán még nem is volt ilyen – folytatta –, azt hiszem, ez is olyasmi, amivel az istenek az embert egyszer ajándékozzák meg életében.

A bágyadtság, amely a lány csontja velejéig hatolt, ismét ránehezedett: Jant nem üdítette fel a friss, kora reggeli fürdés sem. Semmi sem űzhette el a küszöbön álló válás árnyékát.

Este azt a fekete hattyúpárt nézte, amely nyílegyenesen zuhant a tóra az égből, a víz tükrén az árnyék és a valóság egybeolvadó, sötét négyes alakzatként úszkált, majd selymes szárnyát suhogtatva, ismét felröppent. Panaszos gágogásuk belehasított a csendbe.

A vízről felemelkedő nagy madarakat meg a vizet seprő lábuk nyomán sisteregve tajtékozó habot nézve, Jan úgy érezte, hogy az este kísértő szépsége árnyékként nehezedik rá. Az első éjszakától kezdve elhessegette magától a bizonytalanság érzését, de most, amikor az óra mutatója kényszerítő erővel emlékeztette őket a hátralevő idő rövidségére, már nem tehette túl magát rajta. Viszonyuk alapvetően átmeneti, múló jelenségének minden gyötrelme ismét feltámadt benne. S most ezt a fájdalmat még elviselhetetlenebbé tette az együttesen átélt boldogság.

Elszakadásuk immár nem két ember elválását jelentette. Életük annyira összeszövődött, hogy a válás most egyetlen eleven testet tép szét ízeire.

Dagály volt. Késő este a verandán vacsoráztak, és hallották, amint a víz a kunyhó cölöpjeit verdesi, a csónak pedig szelíden koccan a stégen.

– Tizennyolc hónap óta ez a legfinomabb vacsorám – mondta Bart, és kitöltötte poharába a maradék sört. – Roston sült keszeg, saját fogású rák meg sör – nincs ennél jobb a világon!

Jan mosolygott, és kényelmesen végigdőlt a heverőn, amelyhez odahúzták az asztalt.

– Egy csodálatos kirándulás csodálatos befejezése.

– Tíz ilyen nap után örökre el kellene jegyeznünk magunkat a vízi élettel. Ha Chilla nem adta volna bérbe másnak a kunyhót, itt maradhatnánk szabadságom végéig is.

Bart a veranda korlátjához sétált, átnézett a túlsó oldalon végighúzódó magas partra, amely a tó vizénél is sötétebbnek látszott. Jan szíve feldobogott, de azután ismét erőt vett rajta a régi levertség. Igen, Bart időnként mondott ilyeneket, de vajon mennyire gondolta komolyan?

Csak a cölöpöket verdeső víz zaja hallatszott meg a csónak koppanásai és a tó partján álló kazuárfák ágainak halk suttogása. Egy hirtelen fuvallat felborzolta Bart haját, az asztalon álló lámpa lángja egy pillanatra meglobbant, és bekormozta a lámpa üvegét.

Bart mélyet szívott a tó levegőjéből, amelyet az éjszaka ezernyi illata járt át. A fénylő csillagos ég alatt a víz remegve csillogott, körös-körül a parton pedig a rákászok lámpásai világítottak. Bart megfordult, mondani akart valamit Jannak, de a lány már aludt, kipirult orcáját kezére fektette.

Bart közelebb lépett a heverőhöz, és az alvó lányt nézte. A lámpa fényében Jan arca kimerültnek látszott, orcája ugyan rózsás volt, de a szeme karikás.

Bartban neheztelés támadt, szinte úgy érezte, sértés érte. A lány elalszik utolsó éjszakájukon. Mintha álmában is megérezné Bart közelségét, Jan kinyitotta a szemét. Amikor a fiú meglátta a lány tekintetéből áradó szerelmes rajongást, neheztelése elpárolgott. Leült Jan mellé a heverőre.

– Sajnálom – mosolygott Jan bocsánatkérően –, úgy látszik, elaludtam.

Bart elkapta a lány kezét, és a sajátjába zárta.

– Szép kis alak vagy – mondta tettetett sértődöttséggel, és megcsókolta Jan ujja hegyét. – Szép dolog utolsó éjszakánkon elszundítani?

– Biztos a reggeli kiadós úszás az oka.

Bart játékosan harapdálta a lány hüvelykujját.

– Most pedig, hogy lásd, kivel van dolgod, beviszlek és beduglak az ágyba.

– És mi lesz a mosogatással?

– Hogy jóval viszonozzam a komiszságot, magam végzem el a mosogatást is. De vigyázz, ne tekintsd ezt precedensnek. – Karját a lány válla és lába alá csúsztatta, majd felemelte Jant. – Ejha – nyögte –, pehelykönnyűnek látszol, aztán legalább egy tonnát nyomsz.

– Sőt, kettőt – suttogta Jan, száját a fiú ádámcsutkájához szorítva. Bart óvatosan, finoman ráfektette ágyára, azután kigombolta a lány blúzát, a párna alól előhúzta pizsamáját és odanyújtotta. A lány teste, mint az arany csillogott a verandán álló lámpa pislákoló fényében. Bart tréfálkozva morgott:

– Törvény által kellene megtiltani, hogy az ilyen csinos lányok pizsamát vegyenek fel.

Ráhajtotta a lányra a lepedőt, majd kibontotta az ágy feje felett felgöngyölített moszkitóhálót. Leküzdötte vágyát, és csak könnyedén érintette Jan ajkát.

– Most pedig, szívem, igyekezz mielőbb elaludni.

– Szörnyen sajnálom.

– Akkor lesz csak igazán okod a sajnálkozásra, ha a mosogatás, takarítás után bejövök, és még ébren talállak.

Jól befedte minden oldalról a moszkitóhálóval, majd kiment, behajtva maga után az ajtót.

Leszedte a verandán az asztalt, elmosogatott a kezdetleges konyhában. Azután összegyűjtötte a rákok héját, a többi hulladékot, rárakott néhány száraz gumifa-gallyat, majd az egészet meggyújtotta az öreg olajtartályban, amelyet szemétégető kemencének használtak. Sokáig elüldögélt, figyelte a sötétben felcsapó lángokat, amelyek sziluettszerűen világították meg az eukaliptusz-fák ágait az égbolton. Végül elaludt a tűz, és az éjszakában csak a túlsó parton rákászók vidám kis lámpásai látszottak, egy-egy vízbe loccsanó hal zaja és a fák szomorú sóhajtozása hallatszott.

Bart fáradt volt. Kimerítette a nappali hőség, a fürdés és a hullámverésben eltöltött hosszú órák. De annyira kívánta Jant; még a gondolatával sem tudott megbarátkozni, hogy bemenjen hozzá, és álmatlanul feküdjék mellette; a lány közelségére emlékeztető pihegés is tantaluszi gyötrelmet okozott volna. Akkor már jobb kint feküdni a harmatos füvön, érezni haján a sós pára lecsapódását, és csapkodva hessegetni a meztelen karja meg lába körül zümmögő moszkitókat.

A csillagok lementek az égen, a Dél Keresztjének utolsó csillagai is lebuktak a szemben álló magaslat mögött. Végül Bart is beosont a házba; egy darabig, míg szeme megszokta a sötétet, megállt a hálószobában.

A moszkitóháló alatt megpillantotta Jan testének elmosódott körvonalait. Oda kell lopóznia az ágyba a lány mellé, azután mozdulatlanul kell feküdnie, érintenie sem szabad. Így legalább a közelségéből áradó boldogság örömét élvezheti.

Levetkőzött, megállt a nyitott ajtónál; érezte, amint a hűvös szellő meztelen testét legyezgeti, majd óvatosan, ügyetlenül matatott a moszkitóháló körül, végül valahogy becsúszott alája. A matrac megmozdult súlya alatt, a lány megmoccant, és álmában Bartot szólította. A fiú lélegzetét visszafojtva némán feküdt, hogy fel ne keltse.

2

Bart lidérces álom nyomasztó szorongásából riadt fel. A nyitott ajtó halvány résén át bámult ki az éjszakába. Már csak arra emlékezett, hogy álmában Toby szerepelt.

A veranda korlátján túl a magaslatok sötét koszorúját látta, a halovány félhold fényében fák rajzolódtak ki. Jan, fejét a vállára fektetve, a karjában feküdt, haja az arcába lógott, forró teste szorosan simult hozzá, lélegzete könnyű volt és gyors. Keblén érezte a lány szívének dobogását, sebes és nyugtalan volt, mint a madáré. Eszébe jutott, hogy ez az utolsó éjszakájuk, és elcsüggedt. Jan holnap visszamegy a munkahelyére, ő pedig belezuhan abba az értelmetlen időtöltésbe, amely mindenkor és mindenütt velejárója az ilyen szabadságnak.

Régebbi szabadságok emlékei suhantak át emlékezetén, mint egy elszakadt film részletei. A townsville-i vidám kiruccanás Chillával és Tobyval. Mindkettőjüket a tábori csendőrök kapták el, amikor részegen verekedtek.

Egy kis „nézeteltérés” három jenkivel, lányok miatt. Az ordítozó, fenyegetőző Chillát úgy kellett elvonszolniuk, majd egy sötét kapualjban lefogták és a száját betömték, amíg a katonai rendőrség odább nem állt.

Az első éjjeli kimaradás Brisbane-ben, Finschhafen után. Annyi sört vedeltek, hogy éppen csak kitántorogtak a kocsmából, majd beálltak a sorba az egyik sötét utca bordélyháza előtt. Visszaemlékezett a csendesen szitáló esőre és a körülötte álló katonák trágár tréfálkozására.

Legvilágosabban azonban arra a hideg kijózanodásra emlékezett, amelyet akkor érzett, amikor az ágyból kikászolódva látta, hogy a prostituált már a következő kliens számára készíti elő gyakorlott fürgeséggel a terepet.

Most éjszaka, ebben az ágyban megfeledkezett arról, hogy egyáltalában léteznek „kupik”, hogy voltak esetek, amikor az ember már előre azzal indult neki, hogy felkutatja a „vörös lámpát”, majd ugyanilyen előre elhatározott tudatossággal pécézte ki a nőt, és hideg közönnyel vásárolta meg, mintha egy üveg sört blokkolna.

Jól emlékezett utolsó éjszakájukra, mielőtt Tarakanba indultak volna. Pete Warbuton nagyvilági hölgyével dicsekedett, akivel a helyi kantinban akadt össze. És milyen nyomorúság tükröződött Pete szeméből később, amikor rádöbbent, hogy viharos nappalaikért és még vadabb éjszakáikért olyan ronda betegséggel fizet, amely miatt ott kell hagynia bajtársait.

A hold leszállt a dombok mögé. Az ajtónyíláson át a sápadt égnek csak tenyérnyi darabkája látszott, a barázdabillegető meg-megszólalt a ház mögött, a moszkitók dühödten zümmögtek a háló fölött.

Voltak más képek is, amelyeket igyekezett elűzni emlékezetéből. Ezek azonban tisztán és ellenállhatatlanul társultak szeme elé a maguk szörnyűségében. Finschhafennél egy sáros rókalyukban bújtak el. Meg sem mertek moccanni, mert körülöttük a dzsungelben a japánok tanyáztak, akik hamis éneklő hangon gúnyolták és csábítgatták őket, azt remélvén, hogy ily módon kicsalhatják áldozataikat odújukból. Végül is Toby nem bírta tovább. Megragadta fegyverét, felugrott a mellvédre, és trágárságokat ordítozott a rejtőző japánok felé. Géppisztoly kattogása hallatszott, Toby visszazuhant, és vérrel fröcskölte be őket. Koponyájának hátsó része szétloccsant, s ő előttük hevert, és szinte már nem is emberi szemekkel meredt rájuk. Ki hinné, hogy az ember még élhet, miután koponyájának hátsó része szétloccsant? Toby azonban élt: halálküzdelmet tükröző szemével rámeredt, és szüntelen, akadozó suttogással kérlelte őket, hogy ereszszenek bele egy golyót. Nem volt már náluk morfium. Mind elhasználták, amikor Alfot haslövés érte. Alf már halott volt, a sarokban heverő teste leírhatatlan bűzzel töltötte meg a levegőt. Ez a dögletes szag mindenhova követte az embert. Azért nem lőhettek bele Tobyba, mert ebből a japánok megtudhatták volna, hogy a rókalyukban mások is vannak. Így aztán csak nézték, miközben az élet elszállt testéből, és szeme megüvegesedett. De ez az emlék még most is úgy megrázta, mintha áramütés érné. Hallotta Toby suttogását: „Bart, az isten szerelmére, válts meg ettől!” Látta Toby rámeredő szemét, amely lassanként elfátyolosodott, mint a haldokló nyúlé, míg végül a halál lezárta. És akkor az ember legszívesebben felordított volna örömében, csak hogy meghalt...

Bart szorosabbra vonta karját Jan körül. Jan olyasvalami volt, amit az ember odahelyezhetett maga közé és olyan dolgok közé, mint Toby meg Alf, maga közé és a dzsungel, a verejtéktől és vértől bűzlő ruhák emléke közé. Jan olyasvalami volt, ami kitörölte a más nőkkel töltött szabadságok emlékét; akihez az ember a biztonság érzésével tért vissza – csak itt talált békességre, megnyugvásra.

Eszébe jutott, hogy röviddel hazautazása előtt néhány cimborájával együtt milyen eszeveszett verekedésbe keveredett ott fenn Iwakuniban, de azután elűzte magától ennek az emlékét is. Nem akart rá emlékezni. Nem akart semmi másra gondolni, csak arra, hogy Jan ott van mellette.

„Ha mindig enyém maradna, hogy visszatérhessek hozzá – tűnődött Bart –, akkor az életnek volna értelme.” Olyan lánytól azonban, amilyen Jan, nem kívánhatja, hogy örökké várjon – különösen amikor nincs is semmi határozott várnivalója. Hisz a lány oly csinos, oly vonzó – egyszer csak megunja a várást: akad majd más fiú... Erre a gondolatra még szorosabbra vonta karját a lány körül, aki odabújt hozzá, és becéző, gyengéd szavakat suttogott feléje. Hát akkor miért nem tesz valamit? Ezen könnyű volna segíteni. El kell venni a lányt. Még az eljegyzés is megtenné. „Nem, mégsem kötöm le magam – lázongott magában. – A magamfajta fickónak óvatosnak kell lennie. Mert az könnyen megy, hogy az ember magára vállalja a házassággal járó felelősséget, de annál nehezebb lerázni a hámot, ha az ember rájön, hogy mégiscsak tévedett.”

Mintha csak Bart gondolataiban olvasna, Jan hirtelen megmerevedett. A fiú mellkasán érezte a lány kezének nyomását; mintha Jan el akarná lökni magától. Még szorosabban magához ölelte, de a lány viaskodott, és elrántotta magát. Lélegzete most éles volt és hörgésszerű. Bart megriadt a fulladozó zihálástól. Felült és a vánkos alól előkotorta zseblámpáját. A lány belekapaszkodott, arca eltorzult, bíborpiros színben játszott. Hirtelen köhögés rázta meg. Előrántotta zsebkendőjét, a szája elé tartotta, és amikor elvette onnan, véres folt éktelenkedett rajta.

Jan visszafeküdt a fiú vállára. Bart érezte, hogy a lélegzete lassúbb és könnyebb. Kezének görcsös szorítása is felengedett.

– Nem kérsz egy kis vizet? – kérdezte a fiú; szája kiszáradt a rémülettől. Jan bólintott. Bart gyengéden ráfektette a lányt a párnára, kisurrant az ágyból, de amikor ki akart menni a konyhába, remegett a térde. Elkapta az ajtófélfát, egy pillanatig beléfogózkodott, és úgy szívta magába a tóról odaszálló párás, hűvös levegőt, mintha elixírt habzsolna.

3

Napfelkeltekor Bart csendesen kiosont a szobából. Amikor később lábujjhegyen besurrant, hogy megnézze, alszik-e még a lány, Jan a párnáról mosolygott rá. Bart leült az ágy szélére. Ezen a ragyogó reggelen, amikor a tavon a nap sugara táncolt, és Jan teljesen úgy festett, mint máskor, nehéz volt elképzelni, miért szállta meg éjszaka olyan rémület, hogy térde remegett, és egész belseje mintha kiszáradt volna.

– Hoztam egy csésze teát – mondta, és gyengéden megcsókolta a lányt.

– Remek.

Bart néhány párnával feltámasztotta Jan hátát, majd nézte, amint a lány a teát szürcsölgette.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.

– Tökéletesen, szívem. Szörnyen sajnálom a nagy rumlit.

– Ugyan már, hagyd... – A többit elnyelte. – De vajon mi okozta ezt a... ezt a...?

Jan a fejét rázta. Nem tudta.

– Talán szálkát nyeltél vacsora közben, nem gondolod? Emlékszel, keszeget ettünk. Már hallottam olyat, hogy valaki szálkát nyelt, és az felsebzett egy kis eret. Az illető persze pokolian megijedt.

Jan arca felderült.

– Persze, biztos az történt. Emlékszem is már, mintha éreztem volna, hogy szálka akad a torkomon, erre gyorsan nagyot haraptam a kenyérből, hogy lenyomjam.

– Úgy van, biztosan szálka volt. Nem is lehetett más.

Bart vidáman felnevetett, mintha kő esett volna le a szívéről.

– Azért, ha visszaértünk a városba, mindenesetre elmegyünk valami kuruzslóhoz, hadd nézze meg a torkodat.

– Orvoshoz, mert szálka akadt a torkomon? Még mit nem! Különben is valószínűleg már ki is köhögtem éjszaka.

– Mindegy, akkor is elmész a doktor bácsihoz – jelentette ki Bart.

Jan félretolta a csészét, térdét karjával átfogva felült az ágyon.

– Hánykor indulunk haza?

– Van egy busz ebéd után. Jó lesz?

– Igen. Így idejében hazaérek, hogy vacsorát készítsek Doreennak. Most pedig felkelek és kitakarítok.

Megmozdult, hogy felkeljen, de Bart egy basa fensőbbségével nyomta vissza a helyére.

– Maradj csak veszteg, édes lányom, amíg nem szólítalak. Majd én kitakarítok. Kezdek már rájönni, éjszaka valószínűleg csak azért rendezted azt a jelenetet, hogy ma megúszd a takarítást.

– Micsoda egy ember – fintorgott Jan. – Pedig olyan ügyesen játszottam!

Bart kiment, a lány meg visszafeküdt. Elnézegette, hogy a felhőgomolyagok mint lepik el a tenyérnyi kék eget. Néhányat nyelt, hogy megbizonyosodjék, nem sebes-e a torka. Nem érzett semmit. Tökéletesen jól volt. Csak a szálka okozhatta. Hallotta, amint Bart kint tesz-vesz, és közben fütyörészik.

Pizsamájára felvette hálóköpenyét, majd kiment a konyhába, hogy megnézze, mit csinál Bart. A fiú kint állt a ruhaszárító kötél mellett, arra akasztgatta a törlőruhákat. Khaki színű sort és ing volt rajta, szeplős arca majd kicsattant az egészségtől. Jan ránézett, szeme elhomályosodott, végtelen boldogságában az ajtónak támaszkodott, és hangosan kacagott, míg Bart csókjával tett pontot nevetésére.

4

A busz tetejéről nézték a habzó tengert, amelyet a hűvös északkeleti szél korbácsolt fel. Jannak úgy tűnt, mintha sohasem látta volna ilyen kéknek a tengert, ilyen fehérnek a hullámok taraját, ilyen meleg aranyszínűnek Narrabeen és Collaroy homokját. Dee Whynál a lagúnán hemzsegtek a sirályok, tollazatuk valószínűtlen fehérségben csillogott. A homokbuckák alatt nyugvó víz akár a béke birodalma. A Norfolk-szigeti fenyők Manlynél fenségesen és sötéten bontakoztak ki a fehér felhős háttérből. E színnel és élettel teli világban, ahol kacagás gyöngyözött ajkukról, nem gondolhattak semmi másra, csak a boldogságra. „Lehetséges – gondolta Jan –, hogy mindez azért tűnik ma szebbnek, mint bármikor, mert új Bartot ismertem meg, olyan Bartot, akiben a gyengédség megzabolázta a szenvedélyt”

„Tyűha – mondta Bart magában –, sose gondoltam volna, hogy így begyulladok. Nem tudtam, hogy Jan ilyen sokat jelent nekem. Nem is sejtettem, hogy egyáltalán létezhessék valaki, akit szeressek. Ritka szerencsés fickó vagyok, hogy Jan az enyém – tűnődött. Jan oldalán bízott magában és az életben. – Talán mégiscsak ez az igazi.” Nevetett saját magán. Szinte látta Chillát, amint oldalba vágja, és elkiáltja magát: „Helló, haverok, ide süssetek! Bart Templeton végül is bekapta a horgot!”

Kényelmesebben helyezkedett el az ülésen, tenyerével gyengéden megsimogatta Jan vállát. A lány nem nézett rá, csak elmosolyodott. Bart pedig ezzel az új érzéssel szívében csak azért nem hajolt le hozzá, csak azért nem csókolta meg, mert a buszon sokan voltak.

HATODIK FEJEZET

1

– Kedves Blakeley kisasszony, kutyabaja! – mondta szokásos mosolyával. – Remek színben van. A régi mellhártya-gyulladásnak nyoma sem maradt, pedig mondhatom, csúnya ügy volt. Tartottam tőle, hogy még majd le kell csapolnunk egy kis folyadékot, de úgy látszik, a tüdő teljesen kitisztult a kezelés eredményeképpen. Most aztán rengeteg sétára meg napra van szüksége. Amikor csak teheti, menjen ki a szabadba, a jó levegőre. Remek barna színe után ítélve úgy látom, hogy már meg is tette ezt.

Jan bólintott. Szeme az örömtől és az izgalomtól csillogott. Oly csodálatosan jó volt megszabadulni attól a szorongástól, amely mindig belemart, valahányszor a vérfoltos zsebkendő jutott eszébe. Szinte félt a kérdést feltenni, s amikor mégis rászánta magát, hangja remegett:

– És a vér, doktor úr?

– Felejtse el az egészet. Nyilván szálkát nyelt, és az okozta a bajt. – Atyaian megveregette a lány vállát. – Tudom, gyötrődött is sokat. – A magas, nyílt arcú, szívélyes modorú orvos ott állt Jan mellett, szeméből bizalom áradt, amikor a lány felé hunyorgott. – Vallja csak be bátran, sokat gyötrődött, amíg az a fiatalember távol volt, igaz?

Jan ajkába harapott. Szeme nyugtalanul rebbent, nem nézett a doktor szemébe, aki elnevette magát.

– Jól van no, most visszatért, és minden rendbe jön. Remélem, az esküvő híre nem késik sokáig. Ez tesz majd a legjobbat magának. – Hangja atyaian csengett, amikor elindultak az ajtó felé. – Tudja, maguk fiatal nők, hajlamosak a neuraszténiára, amikor a fiúk oda vannak a hadseregben, de most már minden elrendeződik.

Egy borítékot nyújtott még át a lánynak.

– Készíttesse el ezt a receptet a gyógyszertárban. Ez majd megszünteti a kora reggeli köhögést. – Az orvos kezében tartotta Jan kezét, és a lány érezte, hogy önbizalom és megnyugvás tölti el. Letette a tíz shilling hat pennys honoráriumot az íróasztalra, és úgy ment ki az ajtón, majd le a lépcsőn, mintha a világ megváltozott volna körülötte.

2

A felhők alacsonyra ereszkedtek a magas házak felett, sima, töretlen világosszürke boltozatként nehezedtek a városra. A langyos nyári esőben szinte tapinthatóan sűrű volt a levegő. Jan egy pillanatra megállt a platánfa mellett, melynek törzse foltos volt, mint a leopárd bőre. Hallgatta a leveleken koppanó esőcseppeket. Lába úgy mozgott, mintha valami elmosódó zenére táncolna. Az orvos búcsúszavai úgy csengtek fülében, mint az áldás. Nem is tudta pontosan, hogy mitől félt, de tudata mélyén ködös, meg nem fogalmazott rettegés húzódott meg. Az orvos szavai mindezt elhessegették, a neuraszténiás nőkről elejtett, kedvesen gúnyolódó megjegyzése pedig azt is éreztette Jannal, milyen képtelenek voltak aggodalmai.

A trolibuszra várt. A városba akart menni, ahol Barttal kellett ebédelnie. Izgalmában olyan türelmetlenség fogta el, hogy nem bírta tovább a várakozást.

Rápillantott az órájára, és úgy döntött, hogy mivel még nagyon sok az ideje, gyalog indul el a Woolloomooloo Parkon át. Nyakig begombolta esőköpenyét, kendőt kötött a fejére, hosszú, erőteljes léptekkel vágott át a parkon a Victoria Streetről levezető lépcsők felé. A kovácsoltvas kerítések mögüli kertekből a nyirkos föld illata áradt. A kertekben muskátli és sarkantyúvirág pompázott soha nem látott sárga és bíborvörös színekben. A Loo lábától a St. Mary székesegyházig a Cathedral Street húzódott előtte. Az utat sűrűn szegélyező, lapos tetejű házak mintha egybeolvadtak volna a párás hőségben. Az út közepén álló hatalmas fán a szürke környezetből kirívó, fénylő zöld levelek közepette halványrózsaszínű bimbók rügyeztek.

3

A lány izgatottsága és öröme csak fokozódott, amikor felért a dombra, ahol Bart várt rá. A fiú messziről látta már Jant: piros esőköpenyének mozgó, színes foltját a St. Mary székesegyház komor kövei és a mögötte elterülő anyakönyvi hivatal tornyos épülete között. Annyi báj volt a mozgásában, szépsége úgy ragyogott ezen a szomorú, esős napon, hogy Bart valósággal megrendült. „Ez az, Bart, ez az, édes fiam – mondogatta magában –, ez az igazi.”

Amikor Jan odaért hozzá, a lány szeméből a viszontlátás örömének melegsége áradt, orcája kipirult a mászástól, nyitott szájjal, könnyen, gyorsan lélegzett.

– Hello – kiáltott Bart –, korán jöttél.

Jan mosolygott.

„Jól elárultam magam – gondolta a fiú –, nyilván rájött, hogy én is legalább negyedórája várakozom.” Úgy vigyorgott, mint a szélhámosságon rajtakapott kölyök.

– Voltál a doktornál?

Jan bólintott.

– Meg se kell kérdeznem, mit mondott!?

Széles mosoly áradt el a leány arcán.

– Olyan egészségesnek látszol, hogy csak azon csodálkozom, miért nem számított fel dupla honoráriumot. Mégis mit mondott?

– Azt, amire mi is gondoltunk. Biztos valami szálka volt. Egyébként erő- és izomkolosszus vagyok.

– Nekem mondod? – Bart karonfogta. – Más nem is derült ki?

– Sok napfény, levegő! És rengeteget kell ennem!

– Ezt szeretem, különösen a kaja-előírást. Hova menjünk?

– Ahová akarod.

– Mit szólnál a Kerti Vendéglőhöz? Az ottani kioszk úgyszólván az egyetlen hely a városban, ahol nincs sorbanállás, és az embernek nem bámulnak bele a szájába, amikor eszik.

– Nagyon jó lesz.

– El ne felejtsem! Megkaptam a fényképeket. Van néhány remek felvétel rólad.

– Jaj, de örülök!

Rátértek az útra, amely a Szépművészeti Múzeum mellett az egykori uradalmi parkon vezetett keresztül. Körülöttük a frissen kaszált fű illata terjengett, a levelek suttogása hallatszott. A fákról sűrűn csepegett a víz; az ember alig vette észre, hogy az eső elállt. Jan felsóhajtott. Sohasem látta még ilyen csodálatosan szépnek a világot.

Bart megszorította a leány kezét, karja alatt a szívére vonta, majd gyengéden megsimogatta.

4

Amikor a sétahajó a kikötőben már a móló felé közeledett, a szaxofonok átvették a zenekar dallamát, és az egyes hangokat hosszan kitartva, fújták a dal végét. Bart halkan fütyörészte a dallamot, ajka Jan haját érte, tenyerét a lány hátán pihentette.

„Nincs a közelben egyetlen lány sem, akit Jannal egy napon lehetne említeni – gondolta magában büszkén Bart, aztán villámszerűen egy másik gondolat cikázott keresztül agyán: – Talán az egész világon sem akad párja!” Három hete érkeztek haza a tengerpartról: az azóta történtek mind erről győzték meg.

Amikor a zene elhallgatott, egy pillanatra magához szorította a lányt. Jan felsóhajtott, és lassan kinyitotta a szemét. Bart gyönyörűséggel nézett végig a lányon. Estélyi ruhájának mély kivágása kiemelte nyaka és válla szépségét, hosszú, bő sifonszoknyája hullámzott járás közben.

– Ha éjfélkor a tengerparton látnálak meg ebben a zöld ruhában, meg mernék rá esküdni, hogy sellő tévedt a városba.

– A sellők nem járnak a városba – válaszolta Jan nevetve –, tudják, hogy veszélyes.

A zenekar vad dzsungeli zenebonára gyújtott rá, ők pedig gyors swingbe kezdtek. A dobszó ugyanolyan vadul lüktetett, mint pulzusuk verése.

A kivilágított fedélzeten túl a kikötő úgy csillogott a telihold fényében, mint egy ezüstlap. A csatorna bójáinak zöld és piros fényei szüntelenül villogtatták titokzatos jelzéseiket. Feltűnt a Denison-erőd. Kőtornya fehéren világított az éjszakában. A nyugati égbolton kirajzolódott a híd hatalmas íve. A zene elhallgatott, Bart Jan vállára borította a lány kabátját. Lementek a lépcsőn.

Miközben a kiszállásra vártak, Bart kezében tartotta Jan kezét. A tánc mámora még ott pezsgett a fiú vérében.

– Mit nem adnék érte, ha most nem kellene hazamenned – szólt keserűen Bart. Hangulatára megint árnyék borult. Jan nagyon szerette volna, ha felhívhatná magához, de Doreen megmakacsolta magát. Régebben ilyen alkalmakkor hajlandó volt éjszakára valamelyik barátnőjéhez elmenni. Most azonban betartotta fenyegetését, és határozottan nemet mondott. Az igazat megvallva, Doreent nem is érhette szemrehányás, de a szép este ragyogása hirtelen elszállt, és Jan elszomorodott arra a gondolatra, hogy a kapuban kell csókkal elbúcsúznia Barttól, majd a megfellebbezhetetlenség szörnyű visszhangjával dongó lépteit hallgatnia, amint eltávozik. Amióta visszajöttek a halászkunyhóból, minden együtt töltött este után ezt a záróakkordot kellett végigszenvednie.

HETEDIK FEJEZET

1

A lakáskulcs a levélszekrényben volt, Doreen hagyta ott, mivel Jan néhány napja elvesztette a saját kulcsát. Bart ott ácsorgott mellette, nem akarózott elmennie, nézte a lányt, míg az kivette a kulcsot a borítékból, majd szétbontogatta a kulcs köré göngyölt üzenetet.

Különös, hogy Doreen ilyen későn éjszaka üzenetet hagy számára – gondolta Jan –, hacsak nem inti arra, hogy ezúttal ne hozza fel Bartot egy csésze teára, mint néhányszor már megtette. Hirtelen dühöt érzett nővérével szemben. Utóvégre még egyetlenegyszer sem hozta fel Bartot ilyen késő éjszaka.

A papírlapon valóban Doreen írása állt: „Úgy döntöttem, hogy éjszakára Merle-hez megyek. Szabad a vásár! Istennek ajánlom esendő lelketeket! Hívjál fel, ha tiszta a levegő!” A cédula alján telefonszám állt.

Jan odanyújtotta a papírt Bartnak, akinek arcáról nyomban elillant a rosszkedv. Kivette a kulcsot a lány kezéből, majd könyökénél megragadta, és szinte futva tette meg az utat a lakás halljáig.

– Gyerünk, ne vesztegessük az időt! Lassan kezdek a csodákban hinni meg abban is, hogy a nővéred angyal.

A kis lakásban olyan levegő csapta meg az orrukat, mintha valami nyirkos barlangba lépnének. Mindent átjárt a szivárgó gáz szaga, de a szoba derűs volt és otthonos, a díványtakarón tarka párnák hevertek, az asztal közepén piros muskátlis cserép díszlett. Mindenen Doreen háziasságának, ügyességének nyomai látszottak. Doreen a szűk, sötét kis egyszobás lakást barátságos otthonná varázsolta. Tiszta tekintete egy fényképről nézett rájuk: az Ausztráliai Női Kisegítő Szolgálat egyenruhájában volt. Bart megnézte a képet, csodálkozva rázta a fejét, majd ünnepélyesen tisztelgett.

– Ha nem vigyázok, egyszer csak azon kapom magam, hogy megszeretem a nővéredet. Persze, ha így folytatja.

Jan felkacagott, meggyújtotta a gázt, és feltette a kávét. Doreen üzenete olyan volt, mint egy kegyelmi leirat, elhalasztotta a búcsú, a sötét magányosság pillanatát, amely ránehezedett, valahányszor Bart elment. A váratlan fordulat kellemesen felizgatta, de valami más is történt. Nemcsak annak örült, hogy Barttal töltheti az éjszakát, ámbár ez magában is kimondhatatlanul nagyszerű volt. Valami rendkívüli lelkesültség hatotta át egész lényét. Sohasem élte még át ezt az érzést. Szíve kalapált, szeme fátyolos lett, a keze is reszketett, amikor kivette a két csészét.

Alig hallhatóan magában beszélt a konyhában: „Minden együtt töltött éjszaka fontos, mert olyasvalami alakul ki közöttünk, ami nem illan el egykönnyen, amikor ismét elválunk, valami, amit nem tudok megnevezni; valami, amire nincs megfelelő szó; valami, ami örökké megmarad. Egyszer majd ő is rájön erre, és akkor nem hagy el többé soha.”

Bartot is váratlan ajándékként érte Doreen elhatározása. Rossz hangulata elszállt csókolózás, nevetgélés, kávézás közben. Megették annak a csokoládés süteménynek a maradékát, amelyet Doreen készített.

Később Bart ledobta a díványról a párnákat meg a takarót, és eloltotta a villanyt. Amikor magához ölelte Jant, arra gondolt, ez egészen más, mint a többi nővel. Aztán úgy érezte, mintha testük egybeolvadna, önfeledten lobbant lángra, amikor magáévá tette a lányt, a feltörő szenvedély önkívületbe sodorta, és vadul, már-már gyötrően tombolt a mámor.

2

Reggel felé Jant lidérces rémület riasztotta fel. Bart mellette feküdt a keskeny ágyban, és a lány hirtelen azt érezte, hogy megfullad a fiú testének rávetődő árnyékában. Ellökte magától Bart karját, és viaskodva igyekezett kivergődni.

Bart megmoccant, felébredt, egy pillanatig mozdulatlanul, mereven feküdt, majd felugrott az ágyból, és a villanykapcsoló után matatott. Vállon ragadta a lányt, és érezte, hogy Jan teste megmerevedik. Szeme kifordult, miközben levegő után kapkodott. Mellkasából hörgő sípolás hallatszott. Hirtelen köhögés tör ki belőle, majd szájában a vér meleg sós íze, a szék támlájáról lerántott kendőn pedig egy vörös folt. A roham elmúltával Bart egy kortyot nyeletett a doktor által előírt orvosságból, de ez csak egy pillanatra csillapította kínját. Máris újabb köhögési roham torzította el vonásait.

Amikor végül teljesen kimerülve visszafeküdt, Bart melléje ült. A lány forró keze élettelenül feküdt a fiúéban. Bart feszülten figyelte a lány nyakán sebesen lüktető ütőeret, szétnyílt ajkai közül ziháló lélegzetét. A szűk világítóudvarra nyíló ablakon keresztül már bágyadt fény szűrődött be a szobába, mire Jan végre megnyugodott, és szabályos légzése azt mutatta, hogy elaludt. Bart gyorsan felöltözött. Csak egy gondolat járt a fejében – mielőbb orvoshoz jutni.

Amikor azonban megfogta a kilincset, Jan felébredt, és úgy nézett rá, mintha hosszú útról tért volna vissza.

Bart visszament az ágyhoz, és gyengéden elsimította nedves, csapzott haját homlokáról.

– Orvosért megyek.

Jan megrázta a fejét.

– Akkor a házban mindenki megtudja, hogy éjszaka itt voltál – suttogta. – Hívd fel Doreent, de nagyon kérlek, ne innen.

Bart megtalálta az összegyűrt cédulán a Doreen által megadott telefonszámot.

– Sietek vissza – biztatta a lányt. Lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, Jan behunyt szemmel, halványan mosolygott.

Kint a felkelő nap arannyal vonta be a fodros felhőket, a szűk utcában fújó friss szellőből a kikötő illata áradt.

3

Bart tele tüdővel szívta magába a reggeli levegőt. Mintha nemcsak az éjszakai fertőzött levegőtől akarna megszabadulni, hanem a félelemtől is, amely odafent elfogta. Az utca sarkán álló telefonfülkében addig ügyetlenkedett, amíg rossz számot tárcsázott. Oda volt a két pennyje, és egy álmos hang le is hülyézte. Kiment az utcára, és egy korai tejkihordótól szerzett aprót.

– Ejha – mondta a tejkihordó rokonszenvező hangon, miközben átnyújtotta az aprópénzt, és kíváncsi pillantást vetett Bart arcára. – Pajtikám, elég rohadtul nézel ki. Nem lehetnék valamiben a segítségedre?

Bart megköszönte szívességét, és visszament a fülkébe. Újra tárcsázott. Nagy sokára álmos, ingerült női hang jelentkezett. Dühösen válaszolt, amikor Bart Doreent kérte a telefonhoz.

– Mi az ördögöt akar Doreentől ilyenkor?

Bart elmagyarázta, hogy Jan beteg. Doreen egy pillanat alatt a telefonnál termett, a nyugtalan aggódás enyhítette hangjának barátságtalan csengését.

– Félóra múlva vagy még hamarabb ott leszek – mondta –, közben próbálja felrázni a doktort.

Bart kilépett a fülkéből, megállt a járdán, és azon töprengett, mihez kezdjen. Menjen el a doktorért, vagy siessen vissza Janhoz?

Megfordult és elindult visszafelé, Janhoz. Félóra ide vagy oda már nem számít, majd elmegy a doktorért, mihelyt Doreen megérkezett. A gondolat, hogy Jan magára hagyva, gyötrődve kapkod levegő után, hirtelen kényszerképzet erejével hatott rá. Rohanva tette meg az utolsó métereket. Kinyitotta az ajtót, besurrant a szobába, de Jan aludt, még a kilincs kattanására sem ébredt fel.

Akkor is aludt még, amikor nővére megérkezett.

– Mi történt? – kérdezte némán Doreen feldúlt tekintete. Halkan, suttogva fordult Barthoz, mire Jan megmoccant, és kinyitotta a szemét. Doreen ágyához sietett, leült melléje, Jan pedig felnézett rá.

– Bocsáss meg, Dor, hogy így felborítottam a víkendedet.

– Fájdalmat is éreztél? – Doreen húga fölé hajolt, és sápadt arcát vizsgálta.

– Nem, egyáltalában nem. Csak nagyon nehezen jutottam levegőhöz, és szörnyen megijedtem a vértől.

Doreen Bartra pillantott, tekintete megnyugodott.

– Attól tartottam, hogy újból mellhártyagyulladást kapott, de ha nincs fájdalma...

Bart bólintott. Doreen szavai megnyugtatták és megvigasztalták. Valóban, ha nem érez fájdalmat, akkor talán nincs is olyan nagy baj. Ha az ember komolyan beteg, mindene fáj. Az ajtó felé indulva, szokatlan melegséggel mosolygott Doreenre. Már kint is volt az utcán, és rohant az orvoshoz.

Hiába nyomta a csengőt Jan orvosának régi, impozáns, kolóniái stílusú házának kapuján, senki sem válaszolt. Körüljárta az épületet, de az ablakok zárva voltak, s az egész ház elhagyatottnak látszott. Visszament a kapuhoz, tétován állt meg az utcára vezető lépcsőkön, majd megfordult, újra csengetett. A hosszú csengetés élesen visszhangzott a néma házban.

Valahonnan mozgás zaja hallatszott, majd lépések kopogtak. Kinyílt az ajtó, egy nő nézett ki.

– A doktor elment – mondta mogorván. – Víkendre mindig elmegy, de a szomszéd utcában lakik a doktornő, aki helyettesíti. Menjen oda, próbálja meg.

Bart megköszönte az útbaigazítást, sarkon fordult, leszaladt a lépcsőn, majd a megadott címre sietett. Amikor meglátta a doktornőt, elcsüggedt. A nő fiatal volt, nagyon fiatal, és még ezekben a hajnali órákban is – felcsavart hajával, sebtében magára kapott bő pongyolájában – nagyon csinos. Bart általában nem bízott az orvosnőkben, itt pedig a csinosság még csak tetézte ellenszenvét. A doktornő nyílt közvetlenséggel, a szakmai képmutatást sutba dobva zsörtölődött, hogy vasárnap hajnalban kirángatják ágyából, de ugyanakkor figyelmesen hallgatta Bart beszámolóját, amelyet néhány rövid, éles kérdéssel szakított félbe.

– Kérem, várjon tíz percig – mondta végül –, majd együtt megyünk el kocsin.

Bart fel-alá járkált az elhagyatott utcán. A kolostor magas téglafala mögül valahol hajnali harangszó csendült. Az ideszűrődő Angelus kongása közepette még magányosabbnak és elhagyatottabbnak tűnt az utca. Hamarosan megjelent a doktornő, nadrágban, pulóverben, csinosan, ápoltan jött le a lépcsőn. A fiú még jobban elcsüggedt. De a Jan lakásához vezető szűk, zsúfolt utcákon a nő ügyesen vezette a kocsit, és akkor Bart dohogva ismerte el magában, hogy talán mégis többet ér, mint amennyit mutat.

A doktornő úgy viharzott be a lakásba, mint a friss szél. Bart kívül rekedt, és a lépcsőházban neheztelve meredt a bezárt ajtóra. Azt a keserves... Úgy csapta be orra előtt az ajtót, mintha nem is lenne joga bemenni vagy megtudni, hogy mi történik odabenn. Az ajtóhoz támaszkodva hallgatózott, hátha elkap egy-két szót. Hasztalanul. Végül lement az utcára, leült a kocsi hágcsójára és rágyújtott.

4

Benn a szobában Jan felpillantott a doktornőre. Bántotta a szájából kiálló hőmérő, a hideg kéz fogása a csuklóján. Miért zavarták meg azt az ernyedt kábultságot, amelybe belezuhant? A doktornő végül is kivette a hőmérőt, és a sötét udvarra nyíló ajtóhoz ment.

– Az ember úgy érzi itt magát, mintha egy akna mélyére került volna, nem? – jegyezte meg könnyed, csevegő hangon. – Mit fizetnek érte?

– Két font tizenöt shillinget meg a villanyt és gázt – vágta rá kurtán Doreen. „Micsoda arcátlanság ilyet kérdezni” – gondolta. Bosszúság és félelem között hányódott. Aggódva figyelte, hogy az orvosnő mit olvas le a hőmérőről.

A doktornő végül is elrakta a hőmérőt, és zavarba hozó kedvességgel mosolygott Doreenra.

– Útonálló gengszterek, a javából! Ned Kelly az itteni háztulajdonosok zöméhez képest finom úriember volt. Biztos valami vén szipirtyó zsebeli be a pénzt, aki – ha módjában állna – a bőrt is lenyúzná az emberről. Látom, az Ausztráliai Női Kisegítő Szolgálatnál dolgozott. – A fényképre pillantott.

Doreen bólintott.

– Én is. Aztán ezt kapja az ember a haza szolgálatáért. Ez a tanulság.

A barátságos mosoly hatására Doreen feloldódott.

– Ez volt az egyetlen kiadó lakás – magyarázkodott. – Hetekig talpaltunk, végigjártuk Sydneyt, míg hozzájutottunk.

– Tudom – az orvosnő hangja higgadtan csendült. – Ezt látom naponta. Csak egy tanácsot adhatok. Ha legközelebb kitör a háború, maradjon itthon, és igyekezzék maga is azoknak a balekoknak a rovására megtollasodni, akik kimennek a frontra. Akkor talán majd maga préselhet ki két font tizenöt shillinget ezért a lyukért olyan lányból, aki katonai szolgálatot teljesített. Nem készítene mindkettőnk számára egy jó erős feketét, amíg megnézem ezt a lányt?

Doreen kiment a konyhába. Hálás volt, hogy olyasvalamit csinálhat, ami eltereli a figyelmét Janról, aki ernyedten, kimerülten feküdt ágyában, és egyre csak nézte őket tágra nyílt, lázban égő szemével.

Jan kelletlenül válaszolt a doktornő kérdéseire, és amikor az sztetoszkópjával vizsgálgatta, megpróbálta lecsendesíteni gyors szívverését.

A doktornő elrakta a műszert, és betakarta a lányt.

Jan egyedül feküdt a szobában, míg az orvosnő Doreennal kint kávézott a konyhában. A csukott ajtó mögül alig szűrődött át valami. Bármennyire erőlködött, nem hallott meg semmit.

Aztán vége szakadt az alig hallható beszélgetésnek, és az orvosnő már ott állt mellette.

– Adok egy injekciót. – Jan bizalmatlanul pillantott fel rá. – Jó nagyot alszik majd utána.

A doktornő előkészítette az injekciós tűt. Jan feszülten figyelte. Legszívesebben odaszólt volna: „Nem akarom, ne adjon semmit.” Sok mindent szeretett volna még mondani, de a szavak torkába szorultak, csak a metilalkohol hűvös nedvességét érezte karján meg az átható szagot. Azután egy tűszúrást, és a doktornő már el is ment. Doreen csukta be mögötte az ajtót, majd lábujjhegyen jött vissza a szobába.

5

A doktornő meglepődve nézett az autó hágcsóján görnyedten üldögélő Bartra. A fiú felpattant, és zavartan kért bocsánatot.

– Inkább szálljon be, és tartson velem. Így legalább beszélhetek magával útközben. Ott benn úgysem vehetik hasznát, csak útban volna. Injekciót adtam a lánynak, most hadd pihenjen nyugodtan.

– És ő...? – Bart akadozva kereste a szavakat. – Nagyon beteg?

A doktornő beindította a kocsit, és megfordult a szűk kis utcában.

– Őszintén szólva – mondta végül –, nem tudom. 39 fokos láza van, azonkívül bevérzett. A sztetoszkópommal nem észleltem különöset, de ez még semmit sem jelent.

– Mit ért az alatt, hogy nem jelent semmit? Csak nincs tüdő- vagy mellhártyagyulladása?

– Ne legyen már gyerek! – vágott szavába a doktornő nyersen. – Nem hallott még róla, hogy általában mit jelent az, ha valaki vért köp?

Bart egész belsejében megremegett.

– Persze hogy hallottam már... – tétován, akadozva folytatta – a tbc-ről meg ilyesmiről.

– Szóval hallott már a tbc-ről?

A nő gúnyos szavaitól elvörösödött.

– Persze, persze, de remélem, nem akarja azt mondani, hogy Jan... – kérdezte hitetlenkedve.

– Miért ne?

Bart rámeredt a doktornőre, aki biztos kézzel, az ülésen hátradőlve vezette kocsiját. Arca oldalról idősebbnek tűnt, mint szemben.

– Figyeljen ide – kiáltott fel Bart dühösen –, nem vagyok olyan hülye, mint amilyennek maga tart. Utóvégre egy hónapja sincs, hogy Jant az orvosa alaposan megvizsgálta, miután egy csúnya köhögési roham jött rá ott lenn a halászkunyhóban, ahol együtt üdültünk. Azt hiszem, Doreen megmondta magának, hogy együtt voltunk üdülni?

– Igen, ezt tudom – a doktornő lassan, megfontoltan beszélt –, de mintha most azt hallottam volna, hogy ilyen eset máskor is előfordult már?

– Igen. Ha jól emlékszem, alig három hete. – Bart számolgatni kezdett, hogy megjelölhesse az első roham időpontját. – Úgy van. Tíz napig voltunk ott, és 16-án jöttünk vissza. Aztán otthon töltöttem egy hetet, ez pedig utolsó éjszaka történt a kunyhóban. – A pontos dátum kiszámítása annyira lefoglalta, hogy alig vette észre a doktornő arcán végbemenő változást. – Azt hittük, szálka sértette meg a torkát. Jan nem említette ezt magának?

– Nem, sőt a nővérének sem.

– Doreen nem is tudott róla. Hazajövetelünk után mindjárt másnap orvoshoz küldtem Jant. A doktor azt mondta, teljesen egészséges. – Észrevette a doktornő arcán a megdöbbenést. – Csak nem gondolja... – Emlékezetén szófoszlányok, plakátszövegek, orvosi intelmek villantak át. Igyekezett megőrizni józan eszét, higgadtságát. Ez az átkozott némber igazi vészmadár. Utóvégre Jan állandó orvosának mégiscsak jobban kell értenie hozzá, nem is beszélve arról, hogy Jan orvosa tekintélyes férfiú, nem pedig ilyen uborkafára felkapaszkodott taknyos, aki alig végezte el az egyetemet, most meg csábosan ide-oda riszálja azt a nadrágba bújtatott farát.

– Meg tudná nagyjából mondani, mit is mondott Jan orvosa?

Bart elmondta. Amikor befejezte, a nő halkan elkáromkodta magát.

– Mi aztán természetesen megfogadtuk a szavát, és mivel sok friss levegőt, napfényt, sportolást javasolt...

– Pontosan betartották az utasításait, igaz?

– Természetesen – válaszolt Bart mentegetőzve. – Miért, maga mit csinált volna?

A doktornő felsóhajtott, miközben a háza elé hajtott:

– Sajnos, pontosan ugyanezt.

– No de tényleg, csak nem akarja elhitetni velem, hogy... maga sem gondolja komolyan, hogy Jannak tüdőbaja van.

– Attól tartok, hogy így van. Persze lehet, hogy tévedek. Mint már említettem, a kezdeti tünetek nem állapíthatók meg minden esetben sztetoszkóppal. Egyetlen csalhatatlan módszert ismerünk: a röntgenátvilágítást. A legjobb lesz, ha gondoskodik róla, hogy a lányt, amint csak lehetséges, megröntgenezzék.

– Holnap már olyan állapotban lesz, hogy elmehet?

– Érdemesebb megkockáztatni, mint így hagyni.

– Rendben van. Elintézné?

– Megtehetem. Elintézhetem, hogy közkórházban vizsgálják meg.

Bart hallani sem akart róla:

– Nem akarom, hogy Jan közkórházba menjen. A legjobb orvosi ellátást kívánom számára biztosítani.

A doktornő vállat vont, majd levette a gyújtást.

– Ahogy óhajtja, de szerintem bolondság. Az Egészségügyi Központ révén a röntgen 10 shilling 6 pennybe kerül, bárhol másutt meg három guineába.

Bart felvetette a fejét, arcán makacs vonás ült.

– Figyeljen ide, ezért én vállalom a felelősséget. Nem óhajtok sem kísérletezni, sem spórolni. Azt akarom, hogy Jan minden tekintetben a legjobbat kapja. Kérem, intézze el, mihelyt tudja, hogy a lányt a város legjobb röntgenese vizsgálja meg.

– Kérem, ha óhajtja... Három guineába kerül, ezenkívül konzultációra kell meghívni egy specialistát.

– Az isten szent szerelmére... – Bart kiugrott a kocsiból, és ökölbeszorított kézzel állt az ajtó elé. – Kérem, vésse már be abba az édes kis fejecskéjébe, hogy nem törődöm a költségekkel. Nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy világosan lássam, maga – bizonyára Doreen sugalmazására – már eldöntötte, hogy én rongyember vagyok. Jó, rendben van. Lehet, hogy az vagyok, de akkor sem az a fajta rongyember, akinek hisznek, és biztosíthatom, hogy készséggel vállalok minden költséget, beleértve a magáét.

A doktornő a kocsiban ült, karját könnyedén a kormánykerékre fektette, a szemét félig lehunyta, szája sarka felhúzódott.

– Pompás! – hangjából gúny csendült. – Hívjon fel holnap reggel tízkor, majd megmondom, mit intéztem. – Gúnyosan rámosolygott, és búcsút intett.

Bart végigment az utcán. Félelem és düh viaskodott benne. Mire az utca végére ért, a düh elpárolgott belőle, de a félelem megmaradt. A Jan lakásához vezető utca elején megállt. Eszébe jutott a doktornő figyelmeztetése, hogy ne zavarja Jant. Korgó gyomra szavára harapnivaló után nézett. Végigment a Darlinghurst Roadon, ahol alkalmi villamos döcögött az álmos vasárnap reggeli órákban. Meglátott egy nyitott falatozót.

Belépett. Teát rendelt és szalonnás rántottét. Leült és a vasárnapi újságokat próbálta olvasni. Hasábról hasábra ment, de semmi sem maradt meg a fejében.

Az első falat után eltolta magától a tányért, de ott ült még egy ideig. Egyik csészét a másik után itta az erős, sötét teából. A kevéske kis vajat mind egy szelet száraz kenyérre kente.

Majdnem rosszul lett, amikor az első harapást lenyelte. Félretolta a tányért. Megdörzsölte az állát. Nagyon szőrös volt. Meg kellene borotválkoznia, le kellene zuhanyoznia, mielőtt visszamegy Janhoz. Egy kis alvás is jólesne. Chilla jutott eszébe, meg Ryanék rozzant háza a Glenmore Roadon. Tíz percnyire sincs innen gyalog, Chilla biztosan megvigasztalja a bajban.

NYOLCADIK FEJEZET

1

Bart vigasztalanul várakozott a Macquarie Streetet szegélyező pálmafák alatt. Órájára nézett. Úgy érezte, mintha már hosszú órák teltek volna el azóta, hogy Doreen és Jan beléptek a hatalmas épületbe, és felmentek a tüdőspecialista rendelőjébe. Azon töprengett, vajon ez a hosszúra nyúló távollét jót jelent-e, vagy rosszat. Voltak pillanatok, amikor kétség és reménytelenség gyötörte. Szeme előtt megjelent a vasárnap reggeli jelenet: Jan az ágyán fekszik, arca elkínzott, kimerült, szeme karikás. Azután elűzte ezeket a gondolatokat. Csak az a kép élt benne, amelyet utoljára látott: Jan visszafordul a bejáratnál és rámosolyog. Oly örömtől sugárzó, eleven volt ez a tekintet! Bart még a gondolatát is elvetette, hogy a lánynak valami baja lehet. Vadul átkozta az ifjú vészmadár-doktornőt.

A felhőtlen égen forrón sütött a déli nap. Sugarai a hegyes végű pálmaleveleken szűrődtek át, csíkozott árnyékuk úgy övezte a fa törzsét, mint fodros alsószoknya. Kék ökörszem libbent a lombok között. Csiripelve szólongatta hallgatag, barna párját. Bart lába körül galambok illegették magukat turbékolva. A fű melegét érezte testén, látta maga körül az elevenen nyüzsgő világot. „Lehetetlenség – gondolta –, hogy ezen a világon egyáltalában létezzék betegség, de az meg egyenesen képtelenség, hogy éppen Jan legyen beteg.” A másik oldalra fordult, és szemmel tartotta a lépcsőt, amelyen a lánynak fel kellett tűnnie. Képzeletében már hallotta hamiskás nevetését, látta amint rápillant, és félénk, bocsánatkérő hangon megszólal: „Szörnyen sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam.”

Bart keze remegett, amikor cigarettáját sodorta.

Azután meglátta Jant és Doreent, amint lassan kilépnek a kapun, és megállnak a lépcsők tetején. Felpattant és az úton keresztülvágva odarohant hozzájuk. Jan ajka szelíd mosolyra görbült, amikor kezét kezébe csúsztatta. Bart a lányra pillantott és megkönnyebbült. Igen, olyan volt, mint máskor. Mégiscsak neki volt igaza, kutya baja. Azután észrevette, hogy Doreennak kisírt a szeme. Mintha szíven döfték volna.

Jan belekarolt Doreenba:

– Menjünk el valahová, és együnk valamit – éhes vagyok.

Bart nyelve odatapadt a szájpadlásához.

– Mit mondott a doktor? – Saját szavai csikorogva visszhangzottak fülében.

Jan megállt és ránézett, arcán még ott ült a mosoly.

– Majd megbeszéljük. Előbb teázzunk.

– Mondjátok meg végre. Tudni akarom. – Bart egy pillanatra maga is megdöbbent tulajdon hangjának érdességétől.

– Csak annyit mondott, hogy szanatóriumba vagy más ilyen helyre kell befeküdnöm.

Bart előtt hirtelen elhomályosult a világ. A lány sárga ruhája, vállára omló lobogó haja összeolvadt a nap fényével. Aztán a homály szétfoszlott, és Jan ott állt előtte mosolyogva.

– Ez biztos valami tévedés. Nem lehet, hogy te... – torkán akadt a szó.

Jan gyengéden megszorította a fiú kezét, majd unszolására mindhárman együtt indultak lefelé a lépcsőn.

– Pedig így van.

2

Végül is hazatértük után Doreen számolt be, amilyen részletesen csak tudott, a vizsgálatról. Jan elnyúlva feküdt az ágyon, tekintetét a mennyezetre szegezte. Mintha nem is hallotta volna beszélgetésüket. Mintha mindez nem is tartozna rá. Bart Doreen arcát kémlelte.

– Ez azt jelenti, hogy úgynevezett beszűrődés van a tüdején? – kérdezte.

– Az orvos azt mondta, hogy folyamat. Egyébként, azt hiszem, a kettő ugyanaz. De szerencsére hozzátette, hogy nagyon könnyű eset, igaz, Jan?

A lány bólintott. Valószínűleg nagyjából ezt mondta az orvos. Benne azonban csak homályosan derengett minden. Semmire sem emlékezett, ami az orvos első szavai után hangzott el. Mintha valami láthatatlan fal választaná el a világtól.

Doreen így folytatta:

– Ha Jan most befekszik a kórházba kezelésre, azután meg szanatóriumba vonul, akkor az orvos szerint teljesen rendbe kellene jönnie.

„Kellene” – Bart fejében ez a szó motoszkált.

– Megmondta, hogy mennyi ideig tart az egész?

– Ha jól értettem, körülbelül hat hónapig.

– Hat hónapig! – Bart felpattant, mintha darázs csípte volna meg. – Ennyit mondott, igaz, Jan?

– Annyit, hat hónapot.

– De hisz ez lehetetlen! – Bart nem tudott belenyugodni a döntésbe. Tudta, mit jelent ez számára is. – Elmegyünk egy másik orvoshoz is. Világos. – Idegesen játszadozott cigarettájával, majd dühösen kutatott zsebeiben gyufa után, de nem találta meg.

– A konyhában akad – tanácsolta Doreen.

Bart sarkon fordult. Úgy botladozott, mintha ólomlábakon járna. Addig csetlett-botlott, míg végül szilárdan megállt, rágyújtott és mélyet szívott cigarettájából.

– Világos, hogy meghallgatjuk más orvos véleményét is. Mindig tudtam, hogy az a nő vészmadár.

Doreen komolyan nézett rá.

– Én pedig úgy látom, ha a mellhártyagyulladás idején ez a maga által annyira utált fiatal vészmadár-doktornő lett volna Jan orvosa, akkor talán mindez nem következik be. Persze ezt nem mondták így ki. Összetartanak. De a lényeges éppen az, amit nem mondanak. Most mindenesetre ismerjük annak az orvosnak a véleményét, akit Sydney legjobb specialistájának tartanak. Azonkívül az ő véleményét támasztja alá a röntgenfelvétel is. Nem hiszem, hogy a további pénzpocsékolásnak bármi értelme volna.

Doreen hangja keserűen csengett. Bart leült Jan ágya szélére, és megfogta a kezét. Hűvös tenyerén érezte a lányból áradó forróságot. Gyöngéden összezárta a lány ujjait, de érezte, hogy gyerekesen, értetlenül viselkedik.

– No jól van, kicsikém, hát akkor szanatóriumba kell menned. Megmondta az a kuruzsló, hogy hová akar küldeni?

Jan nyelvével megnedvesítette az ajkát, de nem szólt. Doreen válaszolt Bart kérdésére:

– Azt ajánlotta, hogy kezdjük meg a kezelést egy külvárosi kórházban, azután majd egy hónap múlva jöhet a szanatórium.

– Szanatóriumba nem megyek – szólalt meg Jan remegő hangon. – Nem engedhetem meg magamnak. A szanatórium heti hat guineába kerül. És ebben még nincs benne az orvosi költség. Nem győznénk. A tbc-illetményen kívül semmit sem kapok. Ha már el kell mennem valahová, közkórházba megyek. Azért legalább nem kell fizetni.

– Jan, kérlek, ne kezdjük elölről a vitát. Hisz tudod, a doktor megmondta, hogy legalább három hónapig tartana, amíg bejuthatnál egy állami szanatóriumba, és ennyi ideig nem várhatunk.

– Három hónapig! Őrültség. Ha most fekszik be, három hónap múlva már túl lesz az egész idő felén. Csak nem fogom akkor három hónapig váratni. Hiszen ez a negyedév jelentheti az...

Bart megakadt. Azt akarta mondani: „az életét”, de ez nagyon is tragikusan hangzott volna, és ezért inkább így folytatta:

– Egyenesen abba a magángyógyintézetbe visszük. Merre van?

– A Kék Hegységben.

– A Kék Hegységben? – kiáltott fel hitetlenkedve Bart. – Te jó Isten, hiszen az ötven-hatvan mérföld! Nincs valami közelebbi hely?

– Azt hiszem, akadna közelebbi is, de azokban nincs üresedés.

– Nem megyek semmiféle magánkórházba. Nem bírjuk anyagilag. – Jan hangja teljesen kifejezéstelen volt. Bartot a düh kezdte fojtogatni. Úgy érezte magát, mint amikor a doktornő mosolygott rá gúnyosan.

– Igenis, bírjuk. Csinos kis zsoldhátralékom van, azonkívül egy zsák pénzt kaptam a feketepiacon a csempészett gyöngyökért. Ehhez jön a fizetésem, meg azzal is spórolok, hogy nem költünk majd szórakozásra. Mindez együtt jókora összegre rúg. Utóvégre csak hat hónapról van szó.

Jan a fejét rázta.

– Képtelen volnék elvenni a pénzedet.

– Nem veszed el a pénzemet. Egyszerűen az történik, hogy kölcsönadom neked. Szeretném, ha tudomásul vennéd, hogy mostantól kezdve ez az én gondom.

– Nem – az elutasítást csak Jan szájának mozgása sejtette, szó nem hagyta el az ajkát. Suttogva lehelte: – Sose engedném meg.

– Az isten szerelmére, ne vitatkozzunk most ezen! – Bart Doreenhez fordult: – Mondja meg neki, ne legyen ilyen kis ostoba.

Doreen megrázta a fejét.

– Maga igen nagylelkű – mondta hidegen, és Bart megérezte a szavai mögött meghúzódó mély ellenszenvet –, de Jan természetesen nem fogadhatja el a pénzét.

Bart felpattant. Nem emlékezett rá, hogy életében valaha is ilyen mélységes felindulást érzett volna.

– Ilyet még nem hallottam. Micsoda átkozott ostobaság. Ez az ostoba önérzeteskedés mindennek a teteje!

Doreen a vállát vonogatta.

– Kérem, talán próbálja Jant meggyőzni. Velem úgysem megy semmire. Amim van, az Jané, bárhová veti is sorsa. Ezt ő is tudja.

– Mégis, azt magának is be kell látnia, hogy a józan ész így kívánja.

Elhallgatott. A Doreen szemében felvillanó gyűlölet megrendítette.

Megfordult és ismét az ágy szélére ült, Jan fölé hajolt. Kezeit könnyedén vállára helyezve, arcával a lány arcához simulva.

– Ide hallgass, te kis butuska! – szólt érdes hangon. – Engem csak egy érdekel, az egészséged, érted? És hidd el, elsősorban magam miatt, érted? Mert valóban utolsó rongyember vagyok, akinek Doreen mindig is tartott.

Jan tekintete mereven szegződött rá, szája mosolyra görbült, és ettől a fiú szíve majd megszakadt.

– Ha eljegyeztelek volna, most nem lenne ilyen nagy hűhó abból, hogy én fizetek érted, de mert a hivatalos, pecsétes, szabályszerű eljegyzés nem történt meg, ilyen elutasítóan viselkedsz. – Elhallgatott és mélyet lélegzett. – Pedig tudhatnád, hogy a magam részéről úgy veszem, mintha jegyesek volnánk.

Jan olyan csöndesen feküdt, mintha már nem is lélegezne.

– S hogy önfejű büszkeségeden ne essék sérelem, nővérednek mint tanúnak jelenlétében, szabályszerűen megkérdezlek, hajlandó vagy-e megtisztelni azzal, hogy a jegyesem légy? Nos?

Jan mereven nézett rá, a mosoly eltűnt ajkairól. Szeme könnybe lábadt, pilláira könnyek gördültek.

– Az igazat megvallva, nem így szándékoztam megkérni a kezét, Miss Blakeley – Bart mesterkélten tréfás hangon beszélt, torka száraz volt, és valami csípősét érzett a szemében –, de mindenképpen ez volt a szándékom, amelyet a közeljövőben meg is akartam valósítani.

Doreen felállt, és a konyhába ment. Bart hallotta a gázcsap kattanását és az edénycsörömpölést. Halkra fogta hangját.

– Jan, szerelmem, Jan, menyasszonyomnak tekinthetlek-e mostantól fogva?

A szavak ott lebegtek közöttük a levegőben. Jan úgy érezte, kifeszített húrként zengenek. Keze fejével letörölte szeméről a könnyet, és a mosoly visszatért ajkaira. Hosszan nézett Bartra, mintha a lelkébe akarna látni, aztán megmozdultak ajkai, halkan, de határozottan azt mondta:

– Nem.

Bart egy pillanatig elképedve nézett, azután dühöngve támadt rájuk. Könyörgött, kérlelte Doreent, hogy segítsen, de Jan eltökéltsége olyan megingathatatlan volt, hogy ez megzavarta. Úgy érezte, hogy Doreen rábeszélő szavai kelletlenek és kényszeredettek. Végül mégis megegyeztek. Jan belátta, hogy bolondság három hónapot várni, míg állami szanatóriumba kerülhet, így beleegyezett, hogy Bart fizessen érte. Azonban nem jegyezték el egymást: Bartot nem kötötte semmiféle kötelék vagy felelősség, amelyet bármikor szét ne téphetne.

Miután végre megegyeztek, Bart kimerülten leült az ágyra.

– Istenem, sohasem gondoltam volna, hogy ennyi bajjal jár, ha az ember be akarja kötni egy lány fejét!

Jan szerelmes és gyöngéd tekintettel mosolygott rá. A fiú a lány fölé hajolt, hogy megcsókolja, de Jan elfordította a fejét.

– Nem szabad megcsókolnod, veszélyes.

– Bizony, akár a pokol. – Bart a lány szájához szorította száját. – Sőt, akár a dinamit.

KILENCEDIK FEJEZET

1

Jan a szűk kórházi ágyon feküdt, és megpróbált alkalmazkodni az új környezethez.

Irtózott a szűk, sötét szobától, ahol csak kezét kellett kinyújtania, hogy a szomszédos ágyat elérhesse. Mert Locklynn valójában csak barakk volt, ahol egymás hegyén-hátán zsúfolódtak a vaságyak, s alig lehetett mozogni közöttük. Az ételszag áporodott kölni és erős hintőpor illatával meg a fertőtlenítő szerek éles szagával keveredett mindenütt.

Neki mégsem szabad panaszkodnia. A doktor megmagyarázta, hogy rendkívül nehéz volt ágyat kerítenie. Csak a főnővér különleges jóindulata folytán kerülhetett ide: mindez csak suskus eredménye. Említenie sem szabad a tüdőbajt – hörghurutos panaszai miatt van itt. Nem felejti el, ugye?

Nem felejtette el. Olyan volt ez, mintha emlékeztető gyanánt sóval szórnák be a sebet. Eléggé keserves dolog már az is, hogy hónapokig tétlenségre ítélik az embert, mert fejükbe vették, hogy beteg – pedig talán nincs is semmi baja. Az aztán egyenesen borzasztó, hogy a beteget viszont úgy kezelik, mint valami bűnözőt.

Megpróbálta elhessegetni az eljövendő hónapok szörnyűségének gondolatát. Elviselhetetlennek tűnt mindaz, ami vár rá.

Noha csak reggel óta volt Locklynnban, úgy érezte, hogy nap még nem volt ilyen hosszú, mint ez a mai. Sohasem lesz már vége; amikor bejött ide, tudatosan tartózkodó módon viselkedett a két szomszédos ágyban fekvő beteggel szemben.

Ő „nem tartozott közéjük”. Nem is fog soha. Bizonyos volt abban, hogy nem hasonlít hozzájuk. Igaz is, soha nem nézett ki ilyen jól. Az orvos téved, ismételgette magában szenvedélyesen; mindannyian tévednek. Semmi baja sincs. Hibát követtek el. Mereven és kényelmetlenül feküdt a kemény ágyon, érezte, nyirkos verejték lepi el, amint a délutáni nap egyre melegebbé hevítette a szoba levegőjét. Olvasni próbált, de a szavak nem hatoltak értelméig. Szinte megőrjítette a betegek fecsegése: a rádió is, mely percnyi megállás nélkül bömbölte felváltva a tánczenét meg a reklámokat. Egy hete, amióta az orvosi döntést megtudta, úgy érezte, hogy elvágták az élettől. Az ember nézheti, hogyan alakulnak körülötte a dolgok, láthatja, hogy jár az emberek szája, de akármit mondanak vagy tesznek is, mindannak semmi jelentősége sincs számára. Elszigetelődött az élettől. Semmi köze hozzá. Érzékei eltompultak. Elszigeteltségét a körülötte zajló apró-cseprő izgalmak törik át csupán. Vibrálnak az idegei, őrültség, hogy összezárják egy csomó emberrel, mikor valószínűleg egyáltalán semmi baja sincs.

Azután lopva a szomszédos ágyban fekvő lányra pillantott, aki szalagot kötött bronzszínű fürtjeibe. Hirtelen egy gondolat villant át az agyán. Ki hinné, hogy ennek a lánynak vagy akár a többinek valami baja van?

Mintha csak gondolataiban olvasna, a lány körülnézett, majd fojtott hangon, ingerülten szólt Janhoz:

– Ide figyelj, bébi, jobb lesz, ha nem vágsz fel előttem meg Betty előtt. Itt mi hárman vagyunk tbc-sek. Ajánlatos lenne, ha már eleve jól a fejedbe vésnéd, hogy nekünk, baciknak, össze kell tartanunk. Érted?

Jó vastagon kente a rúzst ajkaira, közben egy pillanatra megállt, és egyenesen Jan arcába nézett.

– Linda vagyok, az a másik lány meg Betty. Téged hogy hívnak?

– Jan vagyok.

– Szóval, Jan, bennünket együtt temettek ide elevenen, előreláthatólag jó néhány hétre. Ugyanezért a pénzért jókedvűek is lehetünk. Ezen a rohadt helyen úgysem nyitja ránk senki az ajtót. Napok múlnak el, hogy ránk se hederítenek. Félnek a fertőzéstől. Mennyi ideig kell ittmaradnod?

– Egy hónapig, azt hiszem.

– Mi már Bettyvel mindent kiszimatoltunk, ezért jól jársz, ha összebarátkozol velünk, és tudomásul veszed, hogy ilyenek vagyunk.

Jan elvörösödött.

– Igazán nem akartam felvágni. Csak hát... – Elhallgatott, nem talált szavakat gondolatai kifejezésére.

– Hol voltál, mielőtt idejöttél?

– Hol lettem volna? Otthon.

Betty gyermekded, kerek arcán tágra nyíltak a nagy kék szemek.

– Isztenem – mondta pöszén. – Cak nem akarod azt mondani, hogy moszt vagy először kórházban?

– De igen.

Linda összehúzott szemmel nézett rá.

– Így már érthető minden. – Hangja barátságosabb lett. – Mikor jöttél rá?

– Múlt héten.

– Istenem! – tört ki Linda. Felkapta a tükröt, és szemöldökét kezdte festeni. – Sajnálom, hogy így beszéltem veled, de abból, ahogyan a nővéred elrakosgatta a holmidat, arra gondoltunk, hogy ismered a dörgést, és valószínűleg magad is olyan régi motoros vagy, mint mi.

– Isztenkém – szólt közbe Betty –, tudom, milyen borzasztó az, amikor az ember rájön. Amikor annak idején nekem megmondták, teljeszen kiborultam. Hisz előző nap még teniszeztem.

Linda fatalista belenyugvással bólogatott.

– Azt mondom neked, bébi, a legkönnyebb úgy elviselni, ha az ember beletörődik.

Jóindulatú kedvesség melegítette át egyébként érdes hangját.

– Mind keresztülmentünk azon, amit most te szenvedsz végig. Úgy van, ahogy Betty mondja. Amikor velem közölték, majd összecsuklottam. Hirtelenében azt hittem, hogy nincs más hátra, mint felülni a villamosra, szépen kikocsikázni a Nagy Szakadékhoz, és aztán... Ez öt éve történt, és nézz rám. Itt vagyok. Élek. Tépem a szemöldökömet, festem a szám. – Kemény tekintete felcsillant. – Érdekes élet ez, ha bírod. Bármire vagy kíváncsi, csak kérdezz meg bátran bennünket. Mi Bettyvel már közel két hónapja vagyunk itt, és mondhatom, nem is olyan rossz.

– De minden olyan zsúfolt.

– Persze! Csak így lehet sokat keresni. Ez a főnökasszony itt valószínűleg többet zsebel be köbméterenként, mint bárki más Sydneyben.

– Bizony, tavaly annyit szedett össze, hogy még angliai kirándulásra is futotta.

– Most meg azért döglünk meg, hogy az idén Amerikába ruccanhasson ki.

Linda keserűen felnevetett.

Jan megborzongott. A fullasztó meleg nyári délutánon hideg futott végig rajta. Nem tudta magát túltenni a betegségen, mint Linda és Betty, akik ezt is ugyanolyan természetesnek tekintették, mint magát az életet. Jan megborzadt a Locklynnban előtte álló hetek gondolatától. Eszébe jutott a fülledt szoba, ahová a verandaajtó redőnye leheletnyi friss levegőt sem engedett be, a sötét folyosó, amelyen át kellett haladnia, ha a fürdőszobába ment. A nehéz betegszagot még a fertőtlenítő szerek meg a parfümök illata sem nyomhatta el.

– Felháborító dolgok – tört ki Janból –, nem szabadna megengedni.

– Isztenem – kiáltott fel Betty. – Ha már végigcináltál egyet ész mászt, majd azért isz hálász leszel, hogy egyáltalában bejutsz valahová, nem igaz, Lin?

Linda arcán bágyadt mosoly futott végig:

– Bizony, az ember megtanulja, már azért is hálásnak kell lennie, hogy élni hagyják.

2

Jan félretolta a tálcát, amelyen a vacsorát hozták be. Alig nyúlt az ételhez.

Linda útszéli szitkok áradatát zúdította a kosztra.

– Ezt nézd meg – kiáltott fel, és undorral mustrálgatta a villája hegyére tűzött konzervmarhahúst. – Mi a csudának tömjük magunkba Bettyvel együtt éjjel-nappal a streptomycint, ha közben ilyen szemetet adnak enni? Hisz ez még egy verébnek sem elég.

Ránézett Jan úgyszólván érintetlen tálcájára.

– Jannie, bébi, ide süss az én tálcámra, aztán fald fel a vitaminodat. A főnővér aljas dög, aki úgyis csak pont annyit ad, hogy életben maradj. Ezt aztán meg kell enni az utolsó falatig. Figyelj rám! – A vajat rákente a két szelet kenyérre, tetejébe rakta a húst meg a salátát, aztán darabokra vagdosta az ormótlan szendvicset.

Jan visszahúzta a tálcát, és lassan nyelte az ételt.

Később megfigyelte, milyen gondos alapossággal készül fel Betty meg Linda a streptomycin-injekcióra. Szétszedték a fecskendőt, sterilizálták a tűket, majd felfelé fordították a fecskendőt, és lassan nyomták a dugattyút, hogy kiszorítsák belőle a levegőt. Végül mélyen belenyomták húsukba a tűt. Jant rosszullét fogta el.

– Az ám – szólt Linda, amikor észrevette Jan rémült tekintetét –, az ám, bébi, mi ezt négyóránként megismételjük, úgyhogy jó lesz megszoknod. Különben veled mi a szándékuk?

– Csapolni fogják a tüdőmet, vagy ilyesvalamit. – Jan úgy érezte, mintha erőszakkal szednék ki belőle a szavakat. Akarata ellenére magukhoz akarták formálni.

– Szóval csapolással kezdődik a kezelésed? – Linda úgy mondta ezt, mintha a világ legmindennapibb dolgáról beszélne. – Innen aztán hová mész?

– A hegyekbe, egy szaniba.

– Melyikbe?

– A Fenyvestetőre.

– Ó! – Betty arca felragyogott. – Isztenem, milyen szerencész vagy! Én akkor voltam ott, amikor mászodszor kellett befeküdnöm. Milyen remek hely. – Szomorú sóvársággal sóhajtott fel. – Akkor cupa fiatal beteg volt ott, remekül szórakoztunk. – Ismét sóhajtott. – Azt hiszem, az volt életem legszebb korszaka.

Betty visszafeküdt párnáira, és merengve bámulta a mennyezetet, Linda szánakozó pillantást vetett rá, hangja is megenyhült.

– Bizony, egy vegyes szaniban sokat lehet szórakozni, ha a hetyegés nem is szerepel az orvosi előírásban. – Janhoz fordult. – Biztos befolyásos ember az orvosod. Hogy hívják?

– Murchison Laide.

– Ja, az öreg Murch! Persze, az kipanamázhat neked egyet s mást.

– Jó orvos?

– Az a híre, hogy Ausztráliában senki sem ért nála jobban a tbc-hez. Ezért aztán az a veszély fenyeget, hogy a többi negyvenezer betege között, akiket megnyugtató szavak kíséretében helyez el mindenfelé, megfeledkezik rólad. Persze ha van valakid, aki időnként jól fenéken billenti, hogy el ne feledkezzen rólad – akkor jobbat el sem lehet képzelni.

Jan mély hallgatásba burkolózott. Betty és Linda megnézte a lázmérőt, majd felírta az eredményt a fejlapra. Mindezt olyan könnyed megszokottsággal végezték el, ahogy más lányok táncra vagy moziba készülődnek. A látottak és hallottak mélységesen letörték Jant.

– Milyen gyakran jöhetnek látogatók? – kérdezte. Szerette volna fenntartani a kapcsolatot az egészséges külvilággal.

– Ha akarod, akár mindig, egész nap, sőt este is. A látogatók ennivalót hoznak. Így legalább jóllakunk olykor, ha pedig valami sürgős elintézni valód van, azt is rájuk lehet bízni. Ezzel a személyzetet kíméljük.

– Este is bejöhetnek?

– Persze – Linda erősen megnyomta a szót. – Általában sokkal többször, mint kellene. Ha rajtam állna, olyan helyre mennék, ahol csak vasárnap reggel van látogatás nyolctól kilencig.

Betty megdöbbenve nézett barátnőjére:

– No de Lin – sikoltott fel –, képzeld, milyen rémesz volna, ha nem volna látogatász.

Linda kezébe vette a könyvét.

– Ha nem volna látogatás, akkor nem tűnne fel, hogy nincs látogatód.

Megigazította olvasólámpáját, elrendezte párnáját, majd háttal fordulva az ajtónak, olvasni kezdett.

– Ha látogatót vársz, láss neki a cicomának. Minden percben betoppanhat.

Jan lázas sietséggel kezdett készülődni. Vállára fésülte a haját, gondosan bepúderezte arcát, berúzsozta ajkát. Összekötözte ágykabátja pántlikáit, majd azon tűnődött, nem kellene-e másikat felvennie; a rajta levő kissé összegyűrődött, amikor az étkezés előtt rövid időre elszundikált.

Megszólalt a csengő. Még egyszer megnézte magát a tükörben, majd visszafeküdt párnájára és – várt.

TIZEDIK FEJEZET

1

Bart óvatosan lépkedett a kórház kapujától felfelé vezető kavicsos ösvényen. Attól félt, hogy csizmája olyan zajt ver, mintha egy egész hadsereg menetelne. A nyomorúságos épület megdöbbentette. A verandákat csíkos napellenző ponyvák fedték, amelyeken keresztül az ágyak árnyéka látszott. Bart megnyomta a csengőt. Kellemetlen berregés hallatszott.

Senki sem nyitott ajtót. Végül is lábujjhegyen beosont a folyosóra, csizmája nyikorgott a linóleumpadlón, majd félszegen megállt az egyik szoba előtt, amelyben barátságos tekintetű nő fogyasztotta vacsoráját. Biztos ez a főnővér – gondolta magában, látva a válla felett lebegő fehér muszlinfátyolt.

– Kérem, meglátogathatom Blakeley kisasszonyt? – igyekezett hangját letompítani, hogy az megfeleljen a környezet légkörének, mégis úgy érezte, mintha kiabálna.

A főnővér bólintott.

– Harmadik ajtó jobbra, az a bezárt ajtó. Legyen szíves újra bezárni maga után, ha bement.

Az ajtó előtt egy pillanatig tétovázott, majd kopogott. Belülről alig hallható hang válaszolt. Óvatosan benyitott, és amikor meglátta az ágyában ülő Jan rászegeződő, várakozásteljes tekintetét, kissé kevésbé nehezedett rá a hely nyomasztó légköre. A gyalult padlón nehéz csizmája még hangosabban nyikorgott. Benyomult a két ágy közé. A szomszédos ágyban háttal fekvő lány közelsége láttán valami különös szégyenkezés fogta el. Letette a magával hozott édességet meg az esti lapot, majd megfogta Jan kezét. A lány kezének érintésére feszélyezettsége feloldódott.

– Helló – mondta, és azt remélte, hogy hangja most már normálisan cseng.

– Helló! – válaszolt Jan.

Bart hozzáhajolt, megcsókolta, és amikor ajkuk összeért, szertefoszlott átmeneti félszegsége is.

Jan kezét el nem eresztve ült le a lány ágya mellé. Csacska, szokványos és kellemes dolgokról csevegtek. Háttal fordulva a többi lánynak, igyekezett nem észrevenni a zsúfoltságot. A szoba azonban nyomasztóan hatott rá.

– Nagyon rohadt, mi? – kérdezte, lopva körülnézve.

– Ó, nem, nem is olyan rossz.

– Biztos, hogy megvan mindened?

– Igen, minden rendben van – hazudta Jan.

– Na és milyen a kaja? Mindenfelé érdeklődtem, és azt hallottam, hogy a koszt az egyik legfontosabb dolog, amikor valaki egy ilyen ööö... egy ilyen izén esik át.

– Ó, a koszt is egész jó – füllentett ismét Jan.

– Hoztam egy doboz csokit. Kapd be minél gyorsabban, és szedj magadra néhány kilót. Mennél többet, annál jobb. Kicsit zsúfoltan vagytok, nem?

– Ó, nem, van itt elég hely, igazán. A lányok azt mondják, óriási szerencse, hogy egyáltalában sikerült bejutnom. Ha az embernek nincs olyan orvosa, aki elég befolyásos személyiség, hosszú hónapokig várhat, amíg ágyhoz jut.

Jan eredetileg alaposan átgondolta, hogy mi mindenre panaszkodjék majd a fiúnak – a túlzsúfolt kórteremre, a rossz kosztra, a hanyag ellátásra. Most mindez a torkán akadt. Meg akarta nyugtatni Bartot, hogy ebben a kórházban, ahová ő küldte, és amelyért ő fizet, minden tökéletes. Csak távozása után feküdt még sokáig ébren a sötétben. Betty rekedtes lélegzését hallgatta, meg az ablakok előtt, a veranda felöl harsogó hangos horkolást.

2

Alig szundított el, máris felriasztotta az ébresztőóra csengőjének éles hangja. Felült ágyában, szíve kalapált, torka kiszáradt, feszülten figyelt. Azután Linda ágya felett kigyulladt a villany, Betty pedig zsörtölődve fordult meg. Linda gunyorosan nézett Janra.

– Sajnálom, hogy megzavartalak, de hát ehhez is hozzá kell szoknod. Előre figyelmeztettelek.

Igaz, Linda figyelmeztette, Jan mégis kíváncsi érdeklődéssel nézte végig, hogyan készítik elő a tűket. Ennél az éjféli jelenetnél semmi sem érzékeltethette volna erőteljesebben a normális mindennapi élettől való elszakadást: hallotta a halkan beszélgető két lányt, látta a felfelé fordított fecskendőket, amelyekben úgy csillogott a folyadék, mintha fehér bor volna, érezte a metilalkohol átható szagát, amikor a lányok bedörzsöltek egy kis foltot csípőjükön. Majd felhangzott Linda halk káromkodása: olyan pontot igyekezett kitapogatni, amely még nem sebes. Jan felszisszent, amikor a lányok beleszúrtak húsukba. Feszülten figyelte eltorzuló arcukat, amint lassan nyomták lefelé a fecskendőben a dugattyút, és végül hallotta a megkönnyebbülés sóhaját, amikor befejezték a műveletet.

Utána eloltották lámpáikat, és lefeküdtek, hogy folytassák az alvást. Jan azonban olyan éber volt, hogy nem is reménykedett már az alvásban. Az ablak előtti horkolás is hangosabb lett. A folyosóról csoszogás hallatszott, a mellékhelyiségből a víz zaja. Valahol távol villanyvonat zakatolt. Azután egy kutya ugatott, és a hang hétköznapisága szinte fantasztikusnak tűnt. A sötét kórteremben az óra hangos ketyegése úgy hatott az éjszakában, mint valami láthatatlan fenyegetés.

Alig sikerült elaludnia, amikor az ébresztő csengője ismét megszólalt. Jan a kora hajnal sápadt fényében ébredt fel. Végignézte, amint Linda és Betty újra elvégzi a megszokott szertartást, majd amikor lefeküdtek és elaludtak, hosszú ideig ismét ébren hánykolódott.

A szobában fullasztó volt a hőség. Ledobta magáról az ágyneműt, de még így is melege volt. Az ébresztőóra hangosan tiktakolt. Doreenra gondolt, aki egyedül és zavartalanul alszik a lakásban, amely most, Locklynnhoz hasonlítva, valóságos főúri palotának tűnt. Bartra gondolt. Azon tűnődőit, vajon nem kaptak-e két kézzel az alkalmon, hogy sietve beszállítsák a szanatóriumba? Talán már elegük van belőle. Lehet, hogy igaz, amit Doreen egyszer mondott, valóban torkig volt már vele meg Barttal. Talán Bart is csak az ürügyre várt, hogy megszabaduljon tőle. Ilyen gondolatok cikáztak az agyában. Gyűlölte őket, és önmagát is gyűlölte, hogy ilyen gondolatai támadnak. Mégis, a láz meg az álmatlanság torz logikája könyörtelenül újabb meg újabb gyanút ébresztett benne. Hiába, nem kell ö már senkinek.

3

Világosodott. Az utcáról tejeskannák zörgése hallatszott, gumitalpú cipők tompa nesze a járdán. Valahol, a ház hátulsó részén, edényekkel csörömpöltek. Új nap kezdődött Locklynnban.

A szobalány behozta a híg teát. Betty és Linda lázat mért, és az eredményt feljegyezték az ágy fölött levő fejlapokra.

Jan langyos teáját kortyolgatta, önkéntelenül bukkant fel benne a régi kép: a halászkunyhóban volt Barttal. A hajnali szellő felborzolta a tavat, és kint a fákon madarak csiripeltek. Az ágyban Bart feküdt mellette. Egy pillanatra leomlott a fal, mely elválasztotta a világtól, és szabad volt. Szabad és boldog. Nevetett éjszakai szorongásán. Azután hirtelen tudatába tört mindaz, ami az elkövetkezendő napokon vár majd rá. Az iménti kép elhalványult, és ismét rabként tekingetett kifelé, mintha valóban börtönbe lenne zárva. Hat hónap – ezt mondta az orvos. Hat hónap! Hat kibírhatatlan és végeérhetetlen hónap, mely alatt bele kell szoknia abba a szűk világba, amelyet

Bettyvel és Lindával kell megosztania, meg a hozzájuk hasonlókkal, akik természetesnek tartják, hogy ebben a börtönben töltik napjaikat. De ő más, számára ez sohasem lesz természetes.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

1

Jan a főnővér ebédlőasztalára helyezett matracon feküdt.

Úgy érezte, kiesik a gyomra az idegességtől. „Az ember úgy érzi, mintha valami morogna benne” – szokta Bart mondani. Valóban, mintha milliónyi szárnyacska remegne izgatottan belsejében. „Ne bomolj – nyugtatgatta önmagát. – Nem érdemes.” Murchison Laide doktor előre, pontosan elmagyarázta a művelet lefolyását, mégis valahányszor ránézett az orvosra, széles, mozgékony kezére, amely könnyedén suhant az asztalon fekvő műszerek között, szörnyű félelem fogta el: attól tartott, hogy felfordul a gyomra.

Az orvos egy kis kézitáskában rendezgetett, amelyben két folyadékkal megtöltött üveg és egy hosszú, összehajtogatott gumicső volt. Azután tűket és fertőtlenítő szereket vett ki. Közben vidáman csevegett a főnővérrel. Jan igyekezett elfordítani tekintetét a műszerekről.

„Ne légy ostoba” – biztatta magát. Linda azt szokta tréfásan mondani, hogy a töltés nem fáj jobban, mint amikor másnak húzzák ki a fogát.

Kényszeredetten nevetett Linda viccén. Valóban, nem is lehet oly szörnyű. Linda előtte ment keresztül rajta. Olyan hidegvérrel sétált be a műtőbe, mintha a fürdőszobába tartana, s amikor kijött, odaintett Jannak, bátorítóan biccentve feléje.

Levették róla a lepedőt, amely befedte. Jan érezte, hogy remegés járja át egész testét, meztelen felsőtestét csakúgy, mint lábát, melyet pizsama takart. A főnővér azzal a semmitmondó üres nyájassággal veregette meg a vállát, amivel egy kóbor kutyát szoktak megpaskolni.

– Nem lesz semmi baj. Forduljon az oldalára, emelje a karját a feje fölé, így ni. No mi az, remeg? Hát nem csacsi ez a kislány, doktor úr? – És így tovább... Csak úgy áradt belőle a sablonos, hivatásszerűen ledarált szöveg, amely oda nem illő kedélyességgel töltötte meg a szobát. Jan szeme sarkából meglátta, hogy közben jódos üveget húz elő meg egy vattacsomót. Érezte a tiszta, édeskés szagot, amikor a főnővér jóddal kente be bordáit. Azután észrevette, hogy középen átlyukasztott kis vászondarabkát vesz elő, amelyet a mellével egy magasságban helyeznek el. „Biztos itt döfik belém a tűt” – gondolta.

Laide doktor az asztal fölé hajolt, és erélyesen megfogta a pulzusát.

– Kicsit idegesek vagyunk, igaz? – hangja nyugalmat erőszakolt. – Pedig nem kell félnie, Blakeley kisasszony. Az első és a második indukció alkalmával helyi érzéstelenítést kap, utána pedig azt sem tudja, hogy mi történik.

A tű behatolásakor verejték verte ki Jan testét, zsibbadásig járta át tagjait. A szúrást többször megismételték, de egyre kevésbé érezte. Az orvos derűs, szenvtelen hangon beszélt hozzá.

„Ne ess pánikba” – biztatgatta Jan önmagát. – „Emberek ezrei mentek keresztül ezen. Minden héten újra meg újra végigcsinálják. Jól van ez így. Gyorsabban gyógyulsz meg. No, hamarosan túl leszel rajta.”

Hiába, az értelem nem bírt az idegekkel. Egész testében görcsösen rángatózott. Az orvos könnyedén ráfektette kezét az oldalára. Hangja mintha messziről szólna halkan:

– Szeretném, Miss Blakeley, ha most nem ijedne meg. Egészen természetes, hogy első alkalommal ideges, de semmi oka az ijedelemre. Fájdalmat nem fog érezni, csak nyomást. Amikor áthatolok a mellhártyáján, reccsenést hall majd, de ne riadjon meg; ez csak azt jelenti, hogy minden szabályszerűen zajlik. Készen vagyunk?

A főnővér keményen fogta a pulzusát. Jan tompa szúrást érzett az oldalában. A nyomás ellenállásba ütközött. Hirtelen rémület fogta el. Úgy érezte, mintha összeroppantanák a mellkasát. Linda mesélt arról, hogy egyszer töltés közben valakinek átszúrták a tüdejét. Most ez az emlék villant keresztül agyán. Hátha túl hirtelen történik az áthatolás, túl mélyre mennek, és megsértik az érzékeny szöveteket? Hirtelen reccsenés hallatszott. Ájulás környékezte. Minden elsötétült körülötte. Mintha az űrben lebegne. Nem érzett fájdalmat, csak nyomást. Mint amikor levegőt pumpálnak az autógumiba. Zavaros képek kergetőztek agyában. Mintha levegő tódulna testébe, amitől felfúvódik, felszáll a levegőbe... Pedig nem is érezte, hogy valóban levegőt töltenek tüdejébe. Csak állandó, egyenletes nyomást érzett. A gyötrelem félelméből, rettegéséből fakadt.

Úgy érezte, hogy hosszú idő telt el, mire ismét az asztalon feküdt. A doktor az ismert, elégedett mosollyal nézett le rá. Megpaskolta kezét, és nevetve mondta:

– No, ugye, nem is volt olyan borzasztó?

Jan mintha a másvilágról térne vissza, amikor kinyögi, hogy valóban nem.

– Persze – mondta Linda, sápadt arcát vizsgálva, miközben Jan a teát kortyolgatta, amelyet akkor tettek eléje, amikor visszahozták ágyába. – Persze. Nem is volt olyan borzasztó – utánozta a doktor hangját. – Azt kívánom ennek a sok rohadt orvosnak, hogy maga szenvedje végig a sok műtétet, amit másokon hajtanak végre. Akkor nem fecsegnének össze ennyi állati hülyeséget, és nem lennének olyan átkozottan, elviselhetetlenül fölényesek.

2

Amikor Doreen és Bart aznap délután meglátogatta, aggódó kérdésekkel halmozták el.

– Ó, a töltés? Hisz az semmi.

– Fájt?

– Nem, egyáltalában nem. Az ember ugyanazt érzi, mint amikor hirtelen hátat fordít a szélnek, de a levegő mégiscsak átjárja.

– De nem fáj?

– Nem.

Látta arcukon a megkönnyebbülést, szemük felvidult.

Vége volt a látogatásnak. Gyengéden megcsókolták. Tekintetükből szeretet áradt. Aztán elmentek.

„Mindössze négy hétig leszek kórházban. Csak »feltöltenek«, aztán hat hónapra szanatóriumba megyek. Fel kell áldoznom hat hónapot az életemből, hogy meggyógyuljak. Hiába, ezt a kis szeletet ki kell hasítanom az életemből. Ha egyszer kikerülök innen, nem is gondolok rá többé. Már a szanatóriumban is túlteszem majd magam rajta, nem rágódok mindig csak ezen.”

Lindára nézett, és eszébe jutott, hogy szobatársa már öt éve beteg, aztán Bettyre tévedt a tekintete. Megpróbálta beleélni magát helyzetébe: mit tenne, ha huszonegy esztendejéből ő is három évet így töltött volna el. A puszta gondolata is borzadállyal töltötte el. Szobatársai elbeszéléseit hallgatva, azon tűnődött, vajon hányan vannak még, akik hármukhoz hasonlóan sokáig éltek vakon és boldogan, nem tudva semmiről, két kézzel ragadva meg mindent, amit az élet adhat; míg egyszer eljött a pillanat, amikor a világ bezárult előttük. Rádöbbentek, hogy betegek, és az élet kirekesztette őket.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

1

Teltek-múltak a hetek. Mintha két életet élt volna. Egyet Bettyvel és Lindával: érdeklődésük, beszélgetésük központi témája a betegség volt. A másik élet Doreenhoz és Barthoz kötötte. Úgy igyekezett áthidalni a köztük tátongó szakadékot, hogy kórházi életét számukra is érthető fogalmakban próbálta kifejezni.

– Csak még egy hétig – szorongatta Bart a kezét –, azután kikerülsz innen. Ott fenn a szanatóriumban pedig már jobb lesz. Biztos vagyok benne.

Jan bólintott. Magába fojtotta a szavakat, pedig alig tudta őket visszatartani. A szanatórium hatvan mérföldre volt ide. Olyan messzinek tűnt, mintha Ausztrália közepén lenne, vagy egy másik bolygón feküdne. Nem merte tekintetét levenni Bart arcáról, mert attól félt, hogy éjszaka nem emlékszik vissza a szeretett vonásokra. „Ha egyedül vagyok a sötétben – szerette volna neki mondani –, arra próbálok visszaemlékezni, milyen érzés, amikor végigsimítom az arcodat. Visszaemlékszem a hajadra, hogyan fésülöd, hogyan növi be halántékodat, milyen sűrű, bozontos. Mindebből egyetlen szót sem tudott elmondani. Csak rajta tartotta szemét, hogy megőrizhesse képmását, amely majd megvigasztalja a sötétben.

– Három hét már elmúlt – Bart felemelte Jan kezét, és gyengéden arcához dörgölte. – Nem is volt olyan rossz, igaz?

Jan megrázta a fejét.

– Nem, nem is volt olyan rossz. – És megnyugtatására mosollyal kísérte szavait. Pedig legszívesebben felsikoltott volna: pokoli volt!

„Nem szabad megtudnia – gondolta magában. – Továbbra is azt kell hajtogatnom, hogy milyen remek. Nem szabad megijesztenem...”

Bart szorosabban fogta a kezét. Amikor Jan így mosolygott, úgy érezte, mintha esős, viharos éjszaka után a felkelő napot látná. Még öt hónapig a lány nélkül kell élnie. Hirtelen rádöbbent, hogy nem is öt, hanem hat hónap van hátra. Az egyhónapos ráadás újra kizökkentette nyugalmából. „Még hat hónap, istenem, hisz addigra teljesen meggabalyodok! Talán mégis tévednek az orvosok. Talán most, hogy megcsapolták a tüdejét, a szanatóriumban meg majd kéthetenként töltik – meggyorsul az egész ügy. Talán mégis volt valami sarlatán túlzás abban a sok zagyvaságban, amit az orvosok összehordtak. Hisz általában az az elvük: rá kell ijeszteni a palikra.”

Ha az ember így nézi Jant, amint párnáján fekszik, egyszerűen nem hiszi el, hogy a lány beteg. Bart megszokta a halált, a maga brutális és erőszakos valójában. Látta bajtársait, amint hónapokig nyomták a kórházi ágyat, hogy felépüljenek súlyos sebesülésükből vagy maláriából. Ezt meg is értette. Ezek a fiúk betegek voltak, látszott rajtuk a betegség, betegnek érezték magukat. De Jan betegsége, ez a titokzatos kór, amelynek nem voltak külső látható jelei, teljesen felfoghatatlan volt számára.

Hirtelen eszébe ötlött valami: miért ne kaphatná meg Jan is azt a szert, amelyet a másik két lány használ? Hisz mindennel érdemes próbálkozni, ami meggyorsíthatja a gyógyulást.

– Mondd csak – kiáltott fel hirtelen –, mi a helyzet azzal a streptóval, amit a lányok használnak? Mi lenne, ha te is kipróbálnád?

Jan megrázta a fejét:

– Szörnyű drága.

– Bánja az ördög! Mibe kerül?

Jan elvörösödött kínjában.

– Egy kúra körülbelül négyszáz fontba.

– Te jó ég! – döbbent meg Bart.

Jan halkabbra fogta szavát:

– Bettyék betábláztatták a családi házukat, Linda pedig – szóval Linda azt mondja, hogy ő meg a testét „tábláztatta” be, sőt, a lelkét is.

Bart összeráncolta a homlokát. Négyszáz font – nagyon nagy pénz. Azon tűnődött, apja kaphatna-e kölcsönt a banktól. Jan félbeszakította töprengését:

– Szerencsére nekünk nem is érdemes az egésszel foglalkoznunk... tudniillik azt mondják, hogy az én betegségem esetében nem használható. Ha a torokban van, mint Lindáé, vagy a légcsőben, mint Bettynél, akkor...

Bart ránézett Betty kerek, egészséges arcára, hallotta a lány érdes lélegzetét. A lány ugyanolyan egészségesnek látszott, mint akár ö maga, mégis három éve egyik szanatóriumból ki, a másikba be. Azután összeszorult a szíve, valósággal összezsugorodott, mint a falevél a tűz érintésére. Pillantása Linda arcára tévedt. Milyen fiatal, és mégis milyen öreg. Öt éve kínlódik. Nem, Jan nem lesz ilyen. Ha betartja az előírásokat – ámbár nehéz felfogni az értelmüket –, hat hónap elteltével Jan makkegészséges lesz.

Persze hogy egészséges lesz! Hat hónap! Magában újra meg újra elismételte. Hat hónapig kell várnia. Régebben képtelen lett volna tudomásul venni. Most azonban úgy fogta fel, hogy későbbre kell halasztania valamit, amit kimondhatatlanul kíván. Mint amikor az embernek az utolsó pillanatban visszavonják a szabadságát. Jan nem olyan, mint a többi lány. Boldog örömébe bánat is vegyült, mert a lány nem egyezett bele eljegyzésükbe. Egyébként élvezte a szavak ízét, ahogyan ő maga beszélt annak idején. Látott már szabadságról visszatérő cimborákat, akik révedező tekintettel mesélték el, hogy eljegyezték magukat. Akkor az egészet marhaságnak tartotta. Eljegyzés! Hát az meg mire jó? Miért kell olyan nagy hűhót csapni abból, hogy a gondtalan udvarlás és a házasság csapdája közé valami tornácfélét iktatnak be?!

Ez aztán tiszta hülyeség. Persze Jannal jegyben járni, az valami egészen más. Mintha ezzel kézzelfogható kötelék kovácsolódott volna közöttük. Most már kétszer is meggondol mindent. Megkomolyodott, a jövőre is gondol. Hej, uramisten! Csak éppen ki kell várni, amíg Jan újra jól érzi magát, és végre túl lesznek ezen az egész szani-histórián!

Megszólalt a látogatás végét jelző csengő. Bart a lány fölé hajolt és megcsókolta. A csók gyengéd volt és hosszú. Jan kezdetben tiltakozott ellene, hogy Bart szájon csókolja, megpróbált kitérni előle, Bart azonban semmibe vette a tiltakozást. Ki írhatja neki elő, hogy szájon csókolja-e Jant, vagy sem. Ajkuk összeért, és mintha ez a csók pecsétet nyomott volna mindarra, ami köztük volt.

Bart távozása után Jan ernyedt nyugalommal feküdt vissza párnáira. A takarón ott feküdt a rózsacsokor, amelyet a fiú hozott. Bár ne hozna neki virágot, hisz az is olyan drága!

– Nem hallott a barátod még a fertőzésről? – Linda hangja úgy sistergett, mint a szikrázó láng, amely a villamos légvezetékéből csap ki. Jan egy pillanatig nem is fogta fel, hogy hozzá szólt. Azután úgy érezte, mintha vérkeringése megtorpanna, és vére hirtelen az ellenkező irányba áramlana, majd kifolyna a szívéből. Linda felült az ágyában. Felfelé tartotta fecskendőjét.

– Kihez szóltál, hozzám? – hebegte Jan.

– Persze hogy hozzád. Itt csak neked van barátod, vagy talán nem? – Linda mereven nézett rá, szájaszéle elgörbült.

Szavai hallatára Jan egyszerre érzett hideget és meleget egész testében. Idegességében megnedvesítette száraz ajkát.

– No, szóval hallott már róla?

– Persze, természetesen.

– Tudja, hogy neked mi bajod?

– Mindent tud, amit tudnia kell.

Linda felnevetett, hangja könnyed volt, látszott, hogy jól mulat magában.

– Valószínűleg még azt sem tudja, mi az, hogy bacilus. Ez is olyan nagydarab ember, akinek sokkal több az ereje, mint az esze.

Jan megint úgy érezte, mintha elállna a szívverése, a vére megsűrűsödnék, és szinte megfullad.

– Bart eszével nincs semmi hiba, ha éppen tudni akarod.

– Nem? Kérlek, ezt te biztosan jobban tudod. Annyi szent, majd ő is megtanulja, hogy ha valaki bekapta a bacilust, akkor befellegzett a szerelemnek.

Jan érezte, mint zárul össze körülötte a csend.

– No persze – vetette oda Linda, csinos, kemény arca az injekciós tűre szegeződött –, azt hiszem, még nem késő.

– Még nem késő? Mihez? – Jan úgy érezte, mintha szavai kiejtésük pillanatában szétrobbantak volna fülében. Linda nem válaszolt.

2

Jan távozni készült Locklynnból. Az ágy szélén ülve figyelte Doreent, aki kivette szekrényéből holmiját, és takarosan bepakolta a bőröndbe. Nem tudta igazán elhinni, hogy elmegy innen, és az is olyan hihetetlennek tűnt, hogy csupán öt hét telt el azóta, hogy ide érkezett. A börtönből szabadulok is így érezhetnek.

„Amíg élek – gondolta magában, miközben Doreent figyelte, aki a bőröndbe rakosgatta dolgait –, amíg élek, senki sem vehet rá még egyszer, hogy ilyen kórházba menjek. Rosszabb, mint a börtön, mert ott legalább csupa bűnöző van, de itt csak hármunkra sütötték rá a bélyeget. Azonkívül a börtönben az ember egyedül is lehet egy zárkában.”

Amint Doreennak komoly, a sajátjától annyira elütő arcára, gondosan berakott fekete hajára, divatos kalapjára nézett, szeretet és hála töltötte el mindazért, amit Doreentól kapott.

A kedvességért és a megértésért, meg azért a mélységes örömért, amit annak a tudata jelent, hogy bármi történjék is, Doreen vele van.

Doreen feltekintett.

– Kész a kocsi.

Jan Bettyhez hajolt, hogy megcsókolja. A lány csinos volt és gömbölyded tűzött hálókabátjában.

– Isten veled, Betty, nincs messze már a nap, amikor végzel a jó öreg streptóval.

– Isztenem, micsoda boldogszág lesz az! – visongott elragadtatva Betty. – Ha arra gondolok, hogy már csak száz injekciót kapok, ész több mint kétszázon túl vagyok, legszívesebben átdalolnám az egész éjszakát.

– Persze! – Linda a hamutartó felé fricskázta le cigarettáját. – Az első ötszáz a legrosszabb.

Jan megállt az ágya előtt.

– Isten veled, Linda. – Linda szigorú és csillogó szemmel tekintett fel rá: – Sajnálom, hogy elmész.

Jan habozott. Nem tudta, nyújtson-e kezet, vagy nem. De Linda megoldotta számára a kérdést. Könyvét kézbe véve, oldalára fordult, úgy hogy Jan csak vállának dacos ívét láthatta, és profiljának árnyékát.

Jan elfordult, az ajtónál megállt még egy pillanatra, hogy visszanézzen a kicsiny kis szobára, melynek levegőjét máris forróvá hevítette a délutáni nap.

– Isten veletek, lányok – mondta. – Sok szerencsét!

– Neked isz – selypítette utána Betty derűs hangja.

– Sok szerencsét, Linda! – mondta ismét.

– Sok szerencsét! – vetette oda Linda válla fölött a szavakat. – Istenemre, szükségünk is lesz rá.

A főnővér az ebédlő, iroda, váró és műtő céljaira egyaránt használt szoba ajtajában állva intett búcsút nekik. Jan egyenesen előreszegezte tekintetét, hogy ne lássa az előcsarnokból nyíló, nyomorúságos szobákban összezsúfolt ágyakat.

Visszatartotta lélegzetét, hogy a fertőtlenítők mindent átható szaga ne hatolhasson orrába. Úgy szívta magába a kicsiny kert édes, friss illatát, mint a börtönből szabadult fogoly. A keskeny, kikövezett ösvény két oldalán üdítően hatott a zölden sarjadó fű, és pirosan virított az izlandi mák. A kapunál álló nyárfa aranyszínű levelei fáradhatatlanul remegtek a szélben, mely kissé felborzolta Jan haját. Csak az a nyárfa idézte vissza emlékezetébe az elmúlt heteket. Amikor belépett ezen a kapun, a fa zölden, nyári pompában díszlett. Most sárgás, aranyszínű levél hullott lába elé.

Lassan lehajolt, fölemelte a levelet, és mélyet lélegzett a friss levegőből.

MÁSODIK RÉSZ

TIZENHARMADIK FEJEZET

Fenyvestető a Kék Hegység egyik magányos lejtőjén feküdt. A mögötte húzódó fenyők sötéten rajzolódtak ki a nyugati égbolton. Alatta a sűrű erdővel borított völgyek meredeken lejtettek a parti síkság és a tenger felé.

Wawn nővér egy kellemes, széles verandára nyíló szobába kísérte őket. A locklynni lyukhoz hasonlítva ez a kétágyas szoba, tágas ablakaival, cseppet sem zsúfolt berendezésével a nyugalom és a kényelem birodalmának tűnt.

Jannak azonban ez is csak börtön volt.

Mintha a Fenyvestetőre boruló csend magából a szanatóriumból áradna. Oly öröknek és megváltozhatatlannak tetszett, mint a hegyekből a völgyre ereszkedő kékes pára.

– Csendes óra van – magyarázta a nővér –, ezért a nagy némaság mindenfelé. Máskor azonban a betegek sokat szórakoznak. Biztos vagyok benne, hogy jól érzi majd magát.

A nővér mosolya barátságos volt, és azt az érzést kellette, hogy valóban örömmel fogadja az embert. Jan szorongó, rossz hangulatát azonban mindez nem derítette fel. Úgy hallgatta a nővér szavait, mint a halálos ítéletet. Hogyan is érezhetné jól magát itt?

A verandán nádheverőkön betegek pihentek. Legtöbben úgy tettek, mintha behunynák szemüket, de Jan tudta, hogy őt figyelik kíváncsian. Külsejükről ítélve senki sem gyaníthatta, hogy betegek. Volt valami valószerűtlen abban, hogy látszólag egészséges emberek csendesen, tétlenül fekszenek ott, még csak nem is olvasnak.

Mögötte a szoba végében valaki köhögött. Ilyen köhögést még nem is hallott: halk volt és laza, mintha az illető mellkasában valami bugyborékolna. A köhögés egyre csak tartott. Jan legszívesebben elmenekült volna előle.

Wawn nővér látszólag ügyet sem vetett rá.

– Ez Kócos – mondta derűsen, és lehajolt, hogy megsimogassa az érdeklődve feléjük tartó borzas kis kutyát. – A főnővér kutyája. Ragaszkodik hozzá, hogy bemutassák minden új betegnek. Kócos, ez itt Blakeley kisasszony.

Kócos szőrgubancai mögül fürkészően vizsgálgatta Jant, majd becsörtetett a szobába.

Csend borította a függőkertet, ahol a szilfák már hullatták sárga levelüket, és a berkenyék lángoló fáklyaként égtek vörös tűzben a kopár ágakon. A nap sugara forrón, aranyszínű fényben szűrődött át a fenyőkön. A lombok között suttogó szél is csak illanó csend volt. Bart magához vonta Jant, és a lány a vállára hajtotta fejét. Doreen lábujjhegyen sietett át a szobán a verandára, mintha attól félne, hogy cipősarkának éles kopogásával szentségtörést követ el. Magába szívta a friss, tiszta, csípős, fenyőillatú levegőt.

– Magam is szívesen töltenék itt hat hónapot – mondta álmodozva –, ha arra gondolok, hogy vissza kell mennem a hivatalba, meg abba a levegőtlen kis lyukba. – Hangja megtörte a csendet. Kurrawong röppent el felettük. Panaszos hangja csakhamar elhalt. Utána a csend még mélyebb, még sűrűbb lett.

– Hat hónapot – Doreen szavai nyomán Jan lelkében kínzó gyötrelem támadt. Bart érezte, hogy a lány megremeg. Jan összeszorította a fogát, és némán imádkozott magában: „Édes jó istenem, ne engedd, hogy előttük sírjam el magam. Nem szabad sírnom, hisz oly jók hozzám.”

Bart megfordult. Jan könyöke alá csúsztatta a kezét, és a veranda korlátjához vezette a lányt.

– Ez a hat hónap – mondta – úgy elrepül, hogy észre sem veszed. Mielőtt felocsúdnál, kihajtanak a levelek, beköszönt a tavasz, és te visszajössz hozzánk.

Jan visszafojtotta könnyeit, küszködött a kísértés ellen, hogy Bartba kapaszkodjék, és könyörögve kérje: vigye el innét.

– Minden héten kijövünk, igaz-e, Doreen? – kérdezte Bart, és megszorította Jan karját.

– Természetesen – válaszolta Doreen.

– Hamarosan barátokra teszel majd szert – folytatta Bart –, és ha nagyon elhagyatottnak érzed magad ebben a szobában másodmagaddal, majd utánanézünk, hátha sikerül áthelyeztetnünk holmi fiatal lány mellé. A főnővér azt mondta, hogy szép számmal akad még magadkorabeli lány.

Jan előbb Doreenra, majd Bartra nézett. Nővérének szeme könnyben úszott, álla remegett.

Bart átölelte Jant. A lány torkát már nem szorongatta a sírás.

– Hát persze, jól érzem majd magam. Locklynnban mindenki azt mondta, hogy bolond szerencsém van, hogy ide jöhetek – mondta, de közben maga is alig tudta, hogy mit beszél.

Doreen arcáról megkönnyebbülés ragyogott. Rápillantott az órájára.

– Hamarosan itt lesz a taxi. Én majd elrakom a holmidat, te meg addig Barttal egy pillanatra leszökhetsz a kertbe. A főnővér szavaiból ugyanis azt veszem ki, hogy mihelyt eltávozunk, ágyba dugnak. Így legalább sebtiben körülnézel, hogy megtudd, miféle helyre kerültél.

Doreen bement a szobába, míg Jan Barttal lassan sétált a lépcsőn, majd át a pázsiton. Rejtett padra bukkantak egy palaszürke fenyő mögött. Kéz a kézben ültek egymás mellett, körülöttük csend honolt. A közeli völgyek mályvaszínű palástja összeolvadt a hegyek kéklő párájával. A magaslatok elvesztek az alacsonyra ereszkedő felhőgomolyban.

Jan akadozva szólalt meg:

– Köszönöm, Bart, köszönök mindent. Igazán nagyon jó vagy hozzám, hogy annyi mindent teszel értem.

Bart magához vonta, és esetlen mozdulattal ölelte át, mintha meg akarná védeni valakitől. Majd szelíden hátrahajtotta a lány fejét, és megcsókolta, előbb az orra hegyét, majd az állát. Azután összeért az ajkuk, és Bart egyenként számolta a csókokat.

– Minden napra egyet előre, amíg nem látlak újra, most pedig titkot súgok a füledbe, ha megígéred, hogy nem árulod el senkinek.

Jan bólintott. Bart mélyen belenézett a lány szemébe. Jan látta, hogy a fiú arcizma megrándul. Bart gyöngéd szeretettel dörgölte össze az orrukat:

– Szeretlek!

Jan lehunyta a szemét.

– Hallottad?

A lány hirtelen Bart vállába temette az arcát és sírva fakadt. Úgy zokogott, mintha könnyei elmoshatnák a múlt minden aggodalmát és bizonytalanságát.

Bart egy gyűrött zsebkendőt húzott elő, és azzal szárította a lány könnyeit.

– Te kis pityergő madárka – szólalt meg a fiú remegő hangon –, hát azt akarod, hogy kidobjanak, mert felzaklatom a beteget? – A lány orra elé tartotta a zsebkendőt. Jan igyekezett visszafojtani szipogását. – No most, Miss Blakeley, fújja ki az orrát!

Bart a fejét csóválta.

– Jó isten, mit csinálsz magaddal? Már most megmondom, hogy ezt az egészet nem úszod meg olcsón. Nem fizetsz ki azzal, hogy „köszönöm, Bart”. Valami kézzelfoghatóbbat kérek. Ezért azután igyekezz meggyógyulni, amilyen gyorsan csak bírsz, érted?

– Értem.

– Ne feledd ám, hogy én nagyon hosszú távlatra spekulálok, de végül is meg akarom kapni azt a font húst. – Orcáját a lány arcához simította, és egy pillanatra átölelte a fenyő napfoltos árnyékában. – És jó kemény húst szeretnék ám. Ezért aztán, Blakeley kisasszony, igyekezzünk, lássunk munkához, mert különben istenuccse kijövök, és magam porolom ki azt a pucér kis fenekét.

Jan mindaddig integetett, amíg a taxi el nem tűnt az útkanyarban, és nem látszott már Bart khaki színű zsebkendőjének lobogása az olívzöld bokrokkal szegélyezett útról. Azután visszament szobájába. Lassan vetkőzni kezdett. Szobatársának ágya alól Kócos pislogott rá.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Jan hétről hétre jobban hozzászokott a szanatóriumi élethez. Azok a dolgok, amelyektől kezdetben visszarettent, idővel szinte észrevétlenül illeszkedtek bele a mindennapi élet. taposómalmába. Azon vette észre magát, hogy akarata ellenére maga is azonosul a többi beteg magatartásával, belemerül a kezelés részleteinek boncolgatásába, felveszi a kórházi zsargont.

Locklynn után Fenyvestető valóságos mennyország volt. Locklynnban úgy kezelték, mint egy páriát, itt meg úgy bántak vele, mintha betegsége valami kiváltság volna. Az életet a betegség követelményeinek megfelelően rendezték be, a beteget pedig a számára előírt mindennapi élethez szoktatták.

Kezdetben azt hitte, sohasem tud beletörni a csendes órák fegyelmébe. Csendben kellett feküdniük délelőtt fél tizenegytől fél egyig. Még olvasniuk sem volt szabad, a második órára pedig teljes néma csendet írtak elő. Délután fél kettőtől fél háromig ismét tétlen pihenés következett – ilyenkor még a párnákat is elrakták, és teljesen laposan kellett feküdniük. Fél öttől fél hatig ismét le kellett dőlni az ágyba vagy a heverőre.

A járóbetegek a kert vagy a veranda heverőin pihentek le. Nevetni való látvány volt, hogy felnőtt emberek az egyik pillanatban még együtt üldögéltek, nevetgéltek, majd a pihenő óra kezdetét jelző csengő megszólalásakor hirtelen felpattannak, és engedelmesen mennek lefeküdni, mint a gyerekek.

Ilyenkor láthatatlan láncok kötötték a betegeket ágyukhoz, és a csend úgy borult Fenyvestetőre, mint valami üvegbura, amely a szanatóriumot hermetikusan zárja el a külvilágtól. A nyitott ajtón meg ablakon keresztül a völgy mély kékje és az ég azúr íve világított be.

– Meg fogok őrülni – szólalt meg Jan. Dermedten feküdt, nem pihent. Fejében gondolatok nyüzsögtek, amelyeket hasztalan igyekezett elűzni. Lehunyta a szemét, és így próbált elszakadni a körülötte zajló világtól. Minden hiába.

– Hamarosan beleszokik majd – jegyezte meg szobatársa, Mrs. Carlton. – Mindez hozzátartozik a kúrához. Nemsokára maga is a világ legtermészetesebb dolgának tekinti majd.

– Nem, soha – Jan megmerevedve, szemét szorosan lezárva feküdt, és újfent elgondolkozott azon, miképpen lehetséges, hogy az emberek úgy beszéljenek erről, mint természetes dologról. Mert Linda és Betty ezt tették, és most ugyanazt hallja Mrs. Carltontól. Az előírások úgy szólnak, hogy a gyógyulás érdekében a pihenő órák alatt csendben kell feküdni az ágyban. Ezt meg is teszi: csendben fekszik majd az ágyban, igyekszik pihenni. Ez ugyanúgy hozzátartozik a kúrához, mint az, hogy meg kell tanulnia másképpen járni, energiája kímélése érdekében. És még mennyi mindent kell megtennie, ha hat hónap múlva ki akar kerülni a szanatóriumból. Márpedig ő ki akar kerülni innen. Meg akar gyógyulni. De mindezt természetesnek venni, beletörődni? Nem, soha.

Fenyvestetőn anyaga volt a csendnek. Nem csupán a hangtalanságot jelentette, hanem valami sajátos tulajdonságot, amely az időjárással változott. Más volt a csend, amikor az okkersárgába játszó hegyvonulatok az őszi napfényben fürödtek, és más, amikor köd takarta a szirteket. Napsütéskor a madárfütty és a vonat zakatolása kristálytisztán, élesen hangzott, a ködben minden tompán szólt. Ilyenkor még az épületet övező fákon összesereglő kurrawongok hangja is szomorúan, fojtottan csengett.

Éjszaka az égbolt kupolája borította be a tájat. A völgyek sötétek voltak, a hegyláncokon szétszórt kis települések fényei csillogtak. Messze keleten, az égbolt peremén, Sydney csillogó fényei drága ékszerként tündököltek.

Éberen virrasztva a csöndes házban, elnézte a völggyel összeolvadó kertet és a völgyet, amely az éjszaka sötétjébe veszett. Fölöttük az égbolt oly leheletnyi finomnak tűnt, mint a hamvasság az érett, sötétkék szilván.

Sűrű csillagos volt az ég. Mintha csak a kezét kellene kinyújtania, s letéphetne közülük egyet. Néha meg az volt az érzése, hogy körülötte minden a csendben lebeg.

Az idő Fenyvestetőn mást jelentett Jannak, mint azelőtt bármikor. Itt az idő már nem olyasvalami volt, amit az ember órával vagy naptárral mérhet. Hat hónapi fekvés nem is tűnt már olyan hosszúnak, hisz a szomszédos ágyban fekvő Mrs. Carlton már tizennyolc hónapot töltött el itt. Hat hónap semmi ahhoz képest, hogy a szemben lakó, vele éppen egykorú lány már harmadszor tért vissza hathónapos kúrára. A komor, halk szavú Leonard, akit az első nap látott, már harmadik éve van itt. És ha őt hallgatta valaki, a hat hónapnyi idő úgy összezsugorodott, hogy az ember szinte azt érezte, a tavasztól őszig terjedő idő rutin több arasznyinál.

Hat hónap! A hat hónap csak akkor tűnt végeérhetetlennek, amikor Bartra gondolt. Szíven ütötte, hogy ennyi időt kell nélküle eltöltenie. Ilyenkor már nem tűnt arasznyinak ez az idő, sem eszével, sem szívével nem tudta átfogni. Ha arra gondolt, hogy vasárnaptól vasárnapig nem látja majd Bartot, ha a hét elviselhetetlen napra gondolt, amelyben a percek, de még a másodpercek is lassabban peregnek, mint a sárguló levelek szélcsendes időben, akkor az idő olyan volt, mint a szakadt rugójú óra ketyegése, melyet, ha megráznak, tompán tiktakol, míg a kapott lendület tart.

Voltak pillanatok, amikor az idő úgy nehezedett rá, mint a hegyekre az árnyék. Mintha ez az árnyék sohasem tűnne el, pedig a nap át-átragyogott rajta, míg a hegyek mögé nem bukott. Az ilyen napokon az idő megállt. Voltak éjszakák, amikor az ablakon beragyogó csillagok is mozdulatlannak látszottak. Ilyenkor az időnek egyáltalán nem volt jelentősége: ilyenkor a vonat füttye az űrben száguldó üstökös hangja is lehetett volna, melynek útját az égbolton a mozdony lángvörös szikrái jelzik. Az embert ilyenkor egy pillanatra feszült várakozás kerítette hatalmába.

Locklynnban úgy érezte magát, mint az utas, akit a véletlen egy csomó emberrel zsúfolt össze a vadul, állomásról állomásra vágtató vonaton, de ez itt mellékvágányra tolt vonathoz hasonlított, mely irány és cél nélkül vesztegel a sötétben... és vár.

A ház éjszakai csöndje is félelmetes volt. Nem felejthette el az ember, hogy miért van itt, mert időnként valaki elköhögte magát. A lány a sarokszobában könnyen és lazán köhögött, a szomszéd szobában lakó férfi hangolni és fulladozva. Az ember aggódott értük, és szerette volna tudni, mi történik velük. Kétségbeesetten kívánta, bárcsak lenne egy éjszakás nővér, aki jönne és enyhítene gyötrelmükön, akinek már puszta megjelenése is vigasztalást nyújtana. De Fenyvestetőn nem volt éjszakás nővér. Ha valakinek szüksége volt valamire, magának kellett gondoskodnia róla. Sápadt fények vibráltak a sötétben, amikor egy-egy beteg meggyújtotta kislámpáját. Persze volt csengő is, de senki sem használta.

– Jobban jár, ha reggel holtan találják – mondta Mrs. Carlton nevetve. – Azzal kisebb kellemetlenséget okoz magának.

Az álmatlan éjszakákon Mrs. Carlton jelenléte, halk pihegése oltalmazta a félelemmel szemben, amelyet még magának sem vallott be.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

1

Közel egy hónapja volt már Fenyvestetőn, amikor egy reggel lidérces álomból riadt fel: valami megnevezhetetlen rémület űzte-hajtotta véget nem érő folyosókon. Mrs. Carlton meggyújtotta az ágya fölötti lámpát. Az asszony feje a párnán nyugodott, sötét haja összeborzolva, szájában a hőmérő. Jan felült, és ugyancsak a hőmérő után nyúlt. A napról napra szabályszerűen ismétlődő szokást, hogy reggel fél hétkor, majd este ismét lázat mérjenek, kezdetben gyermekded játéknak, ártatlan időtöltésnek tekintette.

Egy idő múltán azonban ugyanazzal az ünnepélyes komolysággal végezte el a szertartást, mint Mrs. Carlton. Feljegyezte hőmérsékletét a feje fölött lógó láztáblára. Fokozódó érdeklődéssel figyelte az ingadozásokat – a napi hőmérsékletet és a heti átlagot.

Mrs. Carltontól sokkal többet tanult a szanatóriumi életrendről, mint a főnővértől vagy az agyongyötört személyzettől, mert Fenyvestető és Locklynn közös jellegzetessége volt, hogy kevés nővérre túl sok tennivaló hárult.

Mrs. Carlton most visszafeküdt, hőmérővel szájában, tekintetét a nyitott ablak felé fordította. A hegyek bíbor színben játszottak a reggeli fényben, a köztük húzódó völgyeket köd ülte meg, sűrűn, puhán, mint valami hómező. A keleti horizonton a nap szórta sugarait az összegubancolódott felhőgomolyag mögül. Fénye aranyszegéllyel vonta be a felhő sziromszerűen cifrázott széleit. Mrs. Carlton felemelte törékeny kezét, és eloltotta a villanyt. Messze ülő szürke szemei csillogtak. „Még így is szép – gondolta Jan, noha megviselt, szörnyen sovány, és kiálló arccsontjai kihangsúlyozzák beesett orcáit. És olyan nyugodt derű árad belőle, amilyennel még sohasem találkoztam senkinél.”

Mintha csak kitalálta volna Jan gondolatát, Mrs. Carlton lassan feléje fordult. Tekintetük találkozott. Ha Mrs. Carlton így nézett az emberre, az jobban esett, mintha valaki más megcsókolta volna. Tekintete olyan meleg volt, olyan megértő, hogy nem is kellett megszólalnia.

Kivette a hőmérőt szájából és megnézte. Egyenes vonalú szemöldöke fürkészően felrándult. Visszatette a hőmérőt tokjába, bebújt a takaró alá, megfordult és Jant figyelte.

Künn a nap áttört a felhő hasadékán, olyan éles aranydiói csillogással szórta sugarait, mintha vetítőfülkéből áradna a fény. Gyöngyházszínűre festette a ködöt a völgyben, barnára a hegygerinc homokkövét. Elárasztotta a szóltál, és úgy hullott arcukra, mint az áldás.

– Jobb színben van. – Mrs. Carlton hangja halk volt és hűvös.

– Jobban érzem magam. Pedig mielőtt felébresztett volna, azt álmodtam, hogy sötét alagutakon kerget végig valami láthatatlan szörny.

Mrs. Carlton nevetett. Amikor nevetett, olyan érzés támadt az emberben, mint a ködöt áttörő napsugár láttán.

– Freudnak biztos lenne valami rémítő magyarázata erre, de sokkal valószínűbb, hogy a kolbász tette, amelyet tegnap kapott vacsorára.

– Kolbász! – Jan elfintorította orrát. – Ha egyszer kikerülök innen, rá se nézek többé!

– Szeretném lemezre venni a főnővér hangját, amint a pulzusomat fogja, és mint a géppuska kerepli: „kolbász, tojás, rostonsült”; és aztán, ha valaha eszembe jutna panaszkodni, csak fel kellene tennem a lemezt, hogy halljam: „kolbász, tojás, rostonsült” – és máris örökre abbahagynám a morgást.

– Igazán nem értem, hogyan képes számolni a pulzusunkat, és ugyanakkor elmondani a „kolbász, tojás, rostonsült”-et – erősködött Jan.

– Én is sokszor gondoltam már erre. De hát mit számít ez? Nem túlságosan érdekli a pulzusunk, de az már annál inkább, hogy megtudja, mennyit kell rendelnie. Ez utóbbi ugyanis meglátszik a bankszámlán.

– Valóban azt gondolja, hogy ennyire anyagias?

Mrs. Carlton felvonta szemöldökét.

– Nem tudom, vajon az „anyagias” szó a legmegfelelőbb kifejezés-e. A baj az, hogy mi az ilyen szanatóriumokat az emberségességgel asszociáljuk, holott az egyéni haszonnal kellene társítanunk a fogalmat. A privát szani a penziónak egy fajtája, azzal a különbséggel, hogy innen nem mehet el az ember, mert hová is menne? Másodízben már hónapokig vártam, hogy ide kerüljek.

– Inkább otthon lennék. – Jan lázadozva bontotta ki haját az erősödő fényben.

– És ha az embernek nincs otthona? – Mrs. Carlton olyan nyugodtan mondta, mintha a reggeli étlapról beszélne, de szavai megdermesztették Jant, mert őt ettől az otthontalanságtól csak Doreen és Bart léte választotta el. Szíve izgatottabban dobogott attól a felismeréstől, hogy ennyire függ tőlük. Mi lesz vele, ha Doreen férjhez megy? Mi történik, ha Bart megelégeli a várakozást, az aggodalmat, a költséget, és nem szereti többé; ha az oly szívesen vállalt kötelezettség terhe túlságosan súlyossá válik? Mi történik akkor, ha egy napon többé nem az a Jan lesz számára, akibe beleszeretett, hanem Janet Blakeley, akinek reális voltát csak az ágya fölött levő táblán húzódó vörös vonal jelenti és egy homályos röntgenkép?

2

Fenyvestetőn a járóbetegek jelentették az életet az ágyhoz kötött beteg számára. Reggelenként az első pihenő után lassú léptekkel rótták a verandát, vidáman szólongatva az ágyban fekvőket. Egyikük-másikuk be-bekukkantott számbeli kis pletykákkal. A szanatóriumi életnek fokozatosan kialakult a sajátos rendje. A külső világtól elszigetelve, egykori tevékenységüktől elzárva, a szanatóriumi „kúra” szertartásaitól megkötve, a betegek fokozatosan elfogadták az új értékrendet, és új érdeklődési területek felé fordultak. Jan eleinte távolról figyelte őket, hallgatta beszélgetésüket, de nem vett részt benne. Nem akart hozzájuk hasonulni.

Délelőtt összeverődött a szobában a beszélgetők egy csoportja. Leonard Maxton zenéről beszélt; előző este Mrs. Carltonnal egy hegedűversenyt hallgattak a rádióban.

Rhoda, a szelíd szőkeség, nehéz aranyszínű hajfonataival, ragyogóan szép leány volt. Végigfeküdt a heverőn, és ábrándozva fújta a füstöt, miközben Leonard beszélt.

Leonard komor volt és zömök, alacsony, széles vállú. Bőre himlőhelyes, szakálla kékesen ütközött ki állán. Jan olykor azt gondolta, hogy nála csúnyább embert még nem is látott. Látszatra akár valami ökölvívó; és Jan sohasem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy zenész volt, míg a „baci” meg nem fertőzte, és ki nem ragadta a zenekarból, ahol elsőhegedűs volt. Életének utolsó nyolc esztendeje olyan, mint a lánc, melyben több láncszem összetört. Kint az életben egy ideig bírta a nyomást, azután hirtelen összeroppant, befeküdt újabb „hat hónapra”, míg beteg tüdeje meg nem gyógyult, és vissza nem mehetett a világba.

A háború vége felé, mesélte Mrs. Carlton, a csendes-óceáni szigeteken állomásozó katonai alakulatoknál tett hangversenykörút fáradalmaitól kimerülve összeroppant. Visszatért Fenyvestetőre. Egy esztendőt töltött itt. Felesége közben megszökött egy amerikai századossal. Amikor meghallotta ezt a történetet, Jan egyszerre sok mindent megértett Leonard viselkedésében. Talán ez volt az oka annak is, hogy időnként leitta magát, és napokig nem mutatkozott.

Valahányszor Mrs. Carlton és Jan bekapcsolták a „Zenebarátok óráját” a rádión, Leonard besomfordált. Néma csendben élvezték a zenét.

Ma, a szimfónia utolsó akkordjainak felcsendülése után, Leonard híres karmesterekről kezdett mesélni. Beszéd közben a cinikus álarc egy pillanatra eltűnt arcáról, és Jan a kedves, finom férfit látta maga előtt, aki valaha arról álmodott, hogy nagy hegedűművész lesz. Amikor lipcsei tanulóéveire emlékezett vissza, hirtelen elhallgatott. Jan elhatározta, hogy ő nem hagyja annyiban.

– Azt hiszem, ostobaság, ha az ember nem azt csinálja, amit szeret – csúszott ki a száján, de rögtön elhallgatott, mert szavai úgy hangzottak, mintha bírálni akarná Leonardot, pedig nem annak szánta őket.

Leonard felpillantott rá és elmosolyodott, összevissza nőtt fogai közé szorította pipája szárát. Azután kivette a pipát szájából, és játékosan, de félig-meddig intően is a lány felé fordult.

– Magával az a baj – mondta tudatosan könnyed hangon, pipájával hadonászva –, hogy még nem jött rá: a kívánságait a lehetőségeihez kell igazítania.

– Ne mondjon ilyet – válaszolt Jan, és igyekezett a Leonard által felvetett gondolatot elűzni magától.

– Leonard, maga kegyetlen ember – szólalt meg szeretetteljes mosollyal Mrs. Carlton. – Igazi vén sztoikus professzor. Én azonban nem esem hasra maga előtt, és nem engedem azt sem, hogy Jannal kísérletezzék. Ami pedig engem illet, megelégszem azzal, ha jól nevelt „krónikus eset” leszek. – Szeme elgondolkodón fénylett hosszú, egyenes szemöldöke alatt. Jan úgy érezte, mintha egy függöny gördülne fel lelki szemei előtt, és mögötte olyan távlatok tárulnak fel, amelyektől borzadva fordul el. Hát Mrs. Carlton belenyugszik, hogy betegsége krónikus?

– Maga romantikus lény – mondta Leonard, és mindketten elnevették magukat. – Akár Katherine Mansfield!

– Nem. – Mrs. Carlton hevesen rázta a fejét, és szokatlanul indulatosan tette hozzá: – Nem akarok Katherine Mansfield lenni, aki harmincnégy éves korában meghalt. Krónikus betegséget kívánok magamnak, olyat, mint Voltaire-nek volt, és kilencvenéves korig akarok élni.

Könnyedén odavetett szavai is bizonyították, hogy beletörődött sorsába. Rhoda újabb cigarettára gyújtott.

– Istenem – szólalt meg lassan, elnyújtott hangon – maguk ketten aztán szívderítő partnerek. No de én most már hamarosan meggyógyulok, lerázom a szanatórium porát, felhajtok egy stramm férfit, családot alapítok, és hat gyereket szülök.

– Vállalom az első keresztanyaságát – jelentette ki Mrs. Carlton.

– Én meg a másik ötöt tartom keresztvíz alá – tette hozzá Leonard. Rhoda feje fölé emelte karját, és álmodozó tekintettel meredt a mennyezetre.

„Olyan, mint egy szép szobor – gondolta magában Jan –, erős, izmos, hihetetlennek látszik, hogy valami baja van.”

A folyosóra nyíló ajtón halkan kopogtak.

– Tessék – kiáltott Mrs. Carlton. Borzas, szőke hajú, napégette arc kukucskált be. – Tessék, bújjon be, Max – üdvözölte Mrs. Carlton kinyújtott kézzel.

Lionel pipájával integetett Max felé.

– Helló! – kiáltotta. – Már hétfőre vártunk.

Max Coventry rájuk vigyorgott:

– A főnővér is ezt mondta, méghozzá nagyon határozott formában. Pedig azt gondoltam, boldog lesz, hogy megspórolja pár napig a kosztomat.

Mrs. Carlton rosszallólag rázta a fejét.

– De gonosz a nyelve. Mivel töltötte az idejét?

– Pszt! – súgta Max, és ajkára tette az ujját.

Rhoda felnyitotta a szemét:

– Csak nincs véletlenül valami összefüggés a te kétnapos késésed és Wawn nővér tegnapi szabadnapja között?

Max gyorsan betapasztotta kezével a lány száját.

– Hallgass, te kém! – suttogta.

Rhoda barátságosan eltolta a kezét.

– Nem ítéllek el, a nővérke nagyon édes teremtés. Isteni! – Max szeme ragyogott. Letette aktatáskáját az ágyra. – Most pedig lássuk a megbízatásokat. Azt hiszem, sikerült mindent elintéznem, amire kértetek. – Hozzákezdett a csomagok kirakásához.

TIZENHATODIK FEJEZET

Wawn nővér bekukkantott Jan szobájának ajtaján.

– Murchison Laide doktor van itt, Jan. Jó lesz felkészülni.

Jan felkelt ágyából. Torka szokás szerint összeszorult, gyomra remegett az izgalomtól. A nővér odahozta a pongyoláját és rásegítette.

– Csak lassan, nyugodtan – mondta megnyugtató hangon. – Nem kell cidrizni. – Jan keze azonban remegett, amikor begombolta a pongyoláját.

A nővér megszorította a kezét.

– Menjen most be az ebédlőbe. A doktor teázik. Csak lassan, nyugodtan.

Murchison Laide havi vizitjei úgy hatottak Fenyvestetőn, mint valami áramütés. A doktor Rolls Royce kocsiján érkezett. Messzehangzó léptekkel vonult végig az előcsarnokon. A főnővér szobájában alig töltött annyi időt, hogy lenyelje a csésze teát, amely minden alkalommal már várta.

Jan lassú léptekkel ment végig az előcsarnokon. Wawn nővér drága teremtés; kedves mosolya némileg enyhítette az előtte álló megpróbáltatás borzalmait.

– Nem szabad megvárakoztatni a doktor urat – hajtogatta egyre a főnővér, és sürgetve tuszkolta be a betegeket a verandáról meg a szobákból. – Ne feledje, hogy maga csak egy a sok közül. Itt és Springwoodban összesen legalább harminc beteget kell megvizsgálnia, és nincs vesztegetni való ideje.

Laide doktor belépett. Gyorsan kezet fogott Jannal. Megelégedését fejezte ki súlygyarapodása fölött, néhány elismerő szót váltott a főnővérrel Jan hőemelkedésének csökkenéséről, majd készülődni kezdett, hogy elvégezze a „töltést”.

– Kedvesem – mondta –, a főnővér azt mondja, hogy nem pihen elég nyugodtan. – Ugyanúgy nézett Janra, mint hivatali főnöke szokott, ha elégedetlen a gépírásával. – Pihenjen, kedvesem, pihenjen. Ez egyike a legfontosabb dolgoknak. Az olyan betegségnek, mint a magáé, három orvosa van. – Előre nevetett saját tréfáján. – Nem magamra, a kezelőorvosára meg a röntgenológusra gondolok elsősorban, hanem másik három gyógyászra: dr. Pihenésre, dr. Diétára és dr. Friss Levegőre.

Jan igyekezett komolyan végighallgatni a doktor intelmeit, de alig tudta visszatartani a nevetést, ha arra gondolt, hogy azon a díványon fekszik, amelyen Kócos szokott heverészni. Csak éppen most lepedővel takarták le. Még az erős fertőtlenítő sem semlegesítette Kócos szagát. Aztán az is eszébe jutott, hogy estére megint szafaládé lesz vacsorára.

A doktor, kezében a tűvel, Jan fölé hajolt. A lány felkészült a pillanatra, amikor a tű majd áthalad mellhártyáján. Megpróbált csak arra gondolni, hogy ettől jobban lesz, bár semmit sem láthatott, és nem érzett semmit. Ez segít rajta, mindenki ezt bizonygatta.

Dr. Murchison Laide a maga szokásos, személytelen módján nevetett, és megveregette a kezét.

– Úgy intézzük majd, hogy a hónap végén megröntgenezzék, s akkor megtudjuk, hogyan is állnak a dolgok. A főnővér azt mondja, hogy maga jó kislány, és sok mindent megcsinál abból, amit tennie kell, bár dr. Pihenés iránt közel sem tanúsít elegendő figyelmet.

Jan erőltetetten mosolygott. Szerette volna, ha nem kezelnék úgy, mint valami gyöngeelméjű gyereket. Nagyon szeretett volna egyet s mást kérdezni, de dr. Murchison Laide sohasem ért rá beszélgetni.

– A doktor roppant elfoglalt ember, Miss Blakeley. Ha valakinek annyi dolga van, mint dr. Murchison Laide-nak, akkor nem kívánhatjuk tőle, hogy minden betegével leálljon beszélgetni – mondta a nővér szigorúan, amikor Jan a doktor távozása után panaszkodni kezdett.

Jan lázadozva feküdt vissza a töltés után. A többi beteggel is csak olyan keveset foglalkozik, mint vele? „Rá kellene érnie megmagyarázni a dolgokat – gondolta. – Tudnom kellene, hányadán állok. Nem vagyok ostoba. Őszintén el kellene mondania mindent, és akkor segíthetnék. Én meg akarok gyógyulni, meg kell gyógyulnom. Már úgyis túl sok pénzébe került ez Bartnak.”

Havonta egyszer felkészült az orvosi vizsgálatra, és nem a vizsgálattól félt, hanem a bizonytalanság kínozta.

Szüntelenül azt latolgatta, vajon mit hall a doktor, amikor sztetoszkópját fülére illesztve, a műszer hallgatóját hátán ide-oda helyezi, mint valami fület, egy varázsfület, amely meghallja azt, amit a szem nem láthat.

Dr. Murchison Laide „orvosi teendőit” is olyan iramban végezte, mint minden mást. Jan az ebédlőben állva úgy érezte magát, mint valami elítélt rab. Meztelen felsőtesttel, görnyedten, előrehajtott fejjel állt, és engedelmeskedett a hatalmi szónak. „Fejet lehajtani, köhögni! Sóhajtani!” A sztetoszkóp a hátán csúszkált. „Köhögni... sóhajtani...” Kop-kop. Mit hallhat? Milyen változások mennek végbe a testében? Mit árul el tüdeje a vastag bőrrétegen és bordáinak meg vállainak falán át?

– Mondja: harminchárom.

– Harminchárom, harminchárom. – Vajon miért hatolt tudatába ez a szám a pusztulás végzetes csengésével? Időnként szerette volna megkérdezni a doktort, hogy mit jelent ez. Amikor a hátát kopogtatta, már-már el is határozta, hogy most megkérdezi, de amikor azután a sztetoszkóp a mellkasán matatott, hirtelen elszállt a bátorsága. Csak a doktor pirospozsgás arcát figyelte. A kérdések torkán akadtak. Az orvos úgy kezelte, mint egy gyereket, és Murchison Laide jelenlétében Jan gyermek módjára gondolkozott, s attól félt, hogy viselkedésével megharagítja a doktort.

„Köhögni, sóhajtani, megfordulni, köhögni, sóhajtani, megfordulni!” Az egész olyan volt, mint valami fantasztikus testgyakorlat. A doktor vezényszavakat osztogatott, Jan végrehajtotta a parancsokat. Csak a sztetoszkóp tudta, hogy valójában mi történik. Jan időnként úgy érezte, hogy a műszer elefántcsontszínű kis mikrofonja ugyanolyan titokzatos, mint a doktor arca. Lehet, hogy a sztetoszkóp a doktornak sem mond semmit, akárcsak neki? A gondolat nyomán rosszmájú öröm fogta el. Egyszer majd Laide-et is félrevezeti a sztetoszkóp, ahogy őt is becsapta saját teste. Mert a testnek csak a külső burka látható. Belül változások történnek, szövetek képződnek és bomlanak fel, előfordulhat, hogy sérülések keletkeznek ott, ahol az ember nem is sejti, lehet, hogy a másik tüdőt is megtámadta a kór, lehet... lehet...

TIZENHETEDIK FEJEZET

Leonard végignyújtózkodott az ablak melletti nyugágyon, és lassú, mély hangján verseket olvasott fel. Jan kötött, Mrs. Carlton pedig figyelmesen hallgatta.

Leonard gyakran olvasott fel Mrs. Carltonnak, és ilyenkor Jan is hallgatta, pedig ha verseket olvasott, mint ma, nem is követte a szavakat, csak a hang zenéje és a vers lejtése csengett fülében. Most azonban a szavak is tudatába hatoltak, oly megrendítően hangzottak:

Ijedt vagyok és idegen,

E világ! nem való nekem.

Visszafojtotta lélegzetét. Oly váratlan és oly riasztó volt a felvillanó kép. Mintha csak róla írták volna e sorokat. Hogyan is sejthette más ilyen pontosan, mit érez ő? Ujjai szorosabban fogták a kötőtűket. Nem, ezt nem lehet kibírni. Felült ágyában. Bárcsak abbahagyná már az olvasást.

Leonard, mintha csak belelátna gondolataiba, feltekintett könyvéből.

– Azt hiszem, mára elég lesz Housmanból – jegyezte meg, és becsukta a könyvet.

Mrs. Carlton előbb Janra pillantott, majd így válaszolt:

– Én is azt hiszem.

Leonard hátradőlt nyugágyán, és úgy figyelte Jant, aki szenvedélyes elmélyültséggel dolgozott a Bartnak szánt pulóveren. A férfi mélyen ülő szeme kissé gunyorosan csillogott.

– Nézze ezt a lányt – szólalt meg végül is –, még mindig nem tanulta meg a semmittevés művészetét.

Mrs. Carlton szeretetteljes pillantást vetett Jan felé.

– Attól tartok, nem is fogja. Nem hiszem, hogy valaha is belesüllyedne abba a henye közönybe, tétlen pihenésbe, amelybe mi, veteránok, már beleszoktunk.

Jan elpirult, mint mindig, ha róla beszéltek.

– Ó, kérem, Mrs. Carlton, nem erről van szó, csak éppen... szóval szeretek valamivel foglalatoskodni. – Gondolatai visszaszálltak a halászkunyhóhoz. Emlékezetében felelevenedtek a fejesek a nagy hullámokba, a napozás a strandon, a hosszú úszások a csendes vízben, a séták a homokkő dombokon, kedves időtöltésük: a fáramászás, a tavi csónakázás, a Barttal elköltött ebédek – roston sült hús és hamuban sült krumpli. Kifakadt: – Nem bírok ilyen mozdulatlanul feküdni. Nem nekem találták ki. – Az ágyneműt rugdosta mérgében.

– Tudom, mit érez, Jan – mondta Mrs. Carlton szomorúan. – Olykor magam is azt hiszem, túlzásba viszik ezt a pihenést. Pihenni, pihenni, mindig csak ezt duruzsolják a fülünkbe.

– Tényleg így gondolja? – Jan látta, hogy Leonard tekintete Mrs. Carltonra siklik át. Meglepetten látta, hogy Leonard arcáról eltűnt a gunyorosság, és tekintete egy pillanatra csupa gyöngédség. Egy pillanat volt az egész, de arca oly kifejezést öltött, amilyet azelőtt soha. „Igen, így fest a kétségbeesés – mondta Jan magában –, de ez több annál, mert ez a kétségbeesés rajongó, lázas izgalommal vegyül.”

Leonard tekintete máris újból álarca mögé rejtőzött. Cigarettával kínálta őket, és hátrahanyatlott nyugágyán.

– Egyszer majd – jelentette ki – értekezést írok a pihenés pszichológiai hatásáról. A pihenésről, amely a bacik világában az erények erénye; a pihenésről, amely már önmagában véve is adottság, és amely a zsenialitásig fejleszthető.

„Hogyan beszélgethetnek ilyen nyugodtan dolgokról? – csodálkozott Jan magában. – Hiába, agyuk másképpen működik. Más a szemléletük. Idegen vagyok közöttük. Ezt a szanatóriumi világot, amelybe bebörtönöztek, nem nekem teremtették. Árnyékvilág ez, s az itt élők csak kísértetek. Olykor azt gondolom, hogy már csak én vagyok közöttük az egyetlen élőlény.”

A szobában csend honolt. Leonard pöfékelt. A füstkarikák a levegőben szálltak, gyűrűzve folytak egybe, majd elillantak.

Mrs. Carlton lassan bólongatott.

– Emlékezik a Macbethre, amikor azt mondják: „Nincs gyógyszered a lélekre?” Nyilván Macbeth lelke sem talált pihenésre.

– De az én lelkem nem beteg! – tiltakozott Jan hevesen, és szeme könnybe lábadt.

– No persze. Csak példaként hoztam fel. Én úgy gondolom, a gyötrő kétség is, amely olyankor tör ránk, amikor pihenni igyekszünk – betegség. Akárcsak a tuberkulózis, amely tüdőnkbe fészkeli be magát. Itt van Rhoda, közönyös, nemtörődöm, nem csinál nagy hűhót semmiből. Mikor idejött, betegsége meglehetősen előrehaladott állapotban volt, most meg, ha nem leszünk résen, még le is hagy bennünket.

– Rhoda nem emészti magát – mondta Leonard –, az sem izgatja, hogy George Armstrong fülig szerelmes belé. Szegény George-nak még a láza is felszökött; ebből arra következtetek, hogy az ügy nem alakul valami kedvezően.

„A szanatóriumban nincsenek titkok. Mindenki tudja, mi történik a másikkal. Szemük mélyebbre hatol, mint a röntgensugár – gondolta Jan bosszúsan. – A tapasztalt öreg rókák mindenről tudnak, amiről nem tudnak, azt kitalálják. Vajon rólam mit gondolnak? Közel járnak-e az igazsághoz?”

– Remélem, Rhoda meggyógyul. – Mrs. Carlton szavai úgy hangzottak, mint akinek gondolatai egészen máshol járnak.

– Biztosan. Rhodának nincs lelke. Rhoda szép állat – közölte Leonard ellentmondást nem tűrő hangon. – Úgy eszik, mint az éhes állat, olyan álomtalan az éjszakája, akár egy kimerült állaté. Örömei is olyanok: egyszerűek és természetesek. Akárcsak Kócoséi.

Füttyentett, amikor a főnővér bozontos, rojtos bundájú kutyája besomfordált a szobába. Kócos aggodalmasan fürkészett körül kis, fitos orrú pofájával. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, leereszkedően tűrte Leonard simogatását, majd hirtelen Mrs. Carlton ágyához szaladt, mancsait az ágy szélére rakta, s bárgyú imádatot tükröző pofáját mancsaira fektette. Mrs. Carlton csiklandozta a kutya orrát.

– Kis dög vagy, de azért imádlak.

Kócos elragadtatott nyikkantást hallatott, amint Mrs. Carlton simogatta hosszú szőrét.

– Ha láttam már szerelmes kutyát... – Leonard filozofikus tekintettel nézegette a kutyát. – Igazán nevetséges.

– De kedves – cirógatta meg Mrs. Carlton a selymes füleket. – Te kis hamis, akarsz egy kis csokit? – Kócos lecsukta szemét, megnyalogatta szájaszélét, amikor Mrs. Carlton letört egy darab csokoládét, majd bamba pofával, kidülledt szemekkel falta az édességet. Aztán visszarakta fejét az asszony ágyára. Mikor végül belefáradt a két lábon való állásba, elragadtatott pillantást vetett Mrs. Carltonra, majd ágya alá feküdt, és horkolni kezdett.

– Szegény George – szólt Mrs. Carlton. Hangjából együttérző szánalom csengett. – Olyan kedves fiú, és biztos vagyok benne, hogy Rhoda nem szándékosan kegyetlen hozzá.

Leonard vállat vont.

– Egyre megy. George gondjai mindenesetre úgy oldódnak meg, hogy maga nem is szólhat bele. Hallottam, amikor a főnővér elmondta Wawn nővérnek, ő már telefonon értesítette a fiú családját, hogy vigyék haza.

– Csak nem?! Most visszaesett, de előzőleg oly szépen javult már.

– Ez igaz. De ismeri a régi mesét – különleges ápolásra lenne szüksége. Mivel nem telik külön ápolónőre, szedheti a sátorfáját.

– Szörnyű. – Jan rémülten nézett rá.

– Szörnyű, de igaz. Nem tudom, mi nagyobb bűn a főnővér szemében: ha valaki visszaesik, vagy ha valakinek nincs pénze.

– Pénz! – e szó puszta hallatára rosszullét környékezte Jant. De lehetetlen volt megfeledkezni róla. A betegek beszélgetésébe minduntalan visszatért.

– Ez a baci nagy csaló – folytatta Leonard, füstkarikákat eregetve. – Azzal kezdik, hogy hat hónap. Ha nem leszel makkegészséges hat hónap múlva – tizenkét hónap elteltével már nem is élsz. Azután kiderül, hogy nem gyógyulsz meg, de nem is fordulsz fel, a pénz pedig elfolyik. Mit tehetsz végső kétségbeesésedben? Ki kell menned, pénzt kell keresned, hogy újra visszajöhess. Ez alól csak az ilyen Mrs. Carlton-féle pénzeszsákok kivételek, akiket felvet a pénz.

Mrs. Carlton szomorúan mosolygott.

– Így van. Módosítani kellene a régi mondást, valahogy így: pénzt és életet.

Jan némán kötött tovább. A George Armstrong iránt érzett szánalom önmaga féltésébe csapott át. Mi történik, ha ő is visszaesik? Nekik sem lesz pénzük külön ápolónőre. Bármilyen takarékosan osztotta is be táppénzét, úgy elfolyt, hogy észre sem vette. A téli hónapok múlásával növekvő aggodalommal törte a fejét, mire megy el hetente az értékes harminckét shilling.

A pénz sohasem tartott ki egyik fizetéstől a másikig, pedig Mrs. Carlton csendes megértéssel, feltűnést kerülve, annyi mindent tett, hogy megkímélje Jant bizonyos kiadásoktól.

– Férjem gondoskodik róla, hogy megkapjak minden napilapot. Megosztozhatunk rajtuk. Jobb is lesz, az egyik ezt írja, a másik azt mondta egyszer. – Vagy máskor: – Az egész szoba tele van a kölcsönkönyvtáramból szerzett könyvekkel. Kétszeres öröm, ha van kivel beszélgetni az olvasottakról.

A kiadások mégis egyre növekedtek. Jan gyümölcsös tálja nem állhatott üresen, ha Mrs. Carltoné tele volt, mert az asszony ilyenkor a saját gyümölcsét tukmálta rá. Aztán valahányszor egy járóbeteg kiruccant a faluba, mindenki bedobott egy kis pénzt süteményre a délutáni teához, mert a szanatóriumi koszt egyhangú és ízetlen volt. A pénz egyre csak fogyott. Jant nyomasztotta a gondolat, hogy milyen gyámoltalan, mennyire függő helyzetbe került. Terhet jelentett Doreennak és Bartnak is.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Jan szombaton reggelenként a várakozás izgalmától felzaklatott világra ébredt. Szombaton reggel minden tökéletes volt. Még az állott pirítós meg a nyúlós rántotta is ízlett. Másnak látszott ilyenkor Lila is, a lompos takarítónő, akinek papucsa a padlón csattogott, amikor úgy-ahogy felmosta szobájukat. Most az sem bosszantotta Jant – pedig máskor hogy ette magát miatta –, hogy Lila, miközben törlőrongyával csapkodott, őket bámulta üres tekintetével, és a por vastagját rájuk szórta. Most még Lilát is rózsaszínű szemüvegen keresztül látta. Nevetett, amikor felborított egy virágos vázát, és rákacsintott Mrs. Carltonra, amikor a nő felbukott egy széken. Papucsának csattogása a verandán csak az idő múlását jelezte – tíz óra, tizenegy, és délre már ott volt Doreen, egyszer-egyszer magával hozta kolléganőit is a hivatalból.

Jan izgatottan hallgatta mindennapi életük minden egyes eseményét. Régebben, amikor boldogan merült el könyveiben és a zenében, ezek a kis események mind oly hétköznapinak, banálisnak tűntek. Most azonban csodálatosak voltak, morzsák a külvilágból, ahol az élet nem állt meg.

Doreen táskája mindig tele volt hasznos és izgalmas ajándékokkal. Hol ágykabát volt benne, amelyet maga kötött, hol hintőpor, amelyre Jannak szüksége volt. Máskor azt az egyenruhás képét hozta el, amelyet Jan kért, majd a kettőjükről készült felvételt, amelyet Bart két éve nyáron készített a strandon; Doreen egy ócska erszényben talált rá. Hajukat a szél borzolta, foguk kivillant sötét arcukból, amely élesnek látszott a tűző nap fényében. A képet nézegetve, Jan újra átérezte a hullámok közötti vágtatást, a homokot a talpa alatt, az arcába fújó szelet. Óvatos gonddal helyezte el a kis képet a berámázott felvétel sarkába, amelyről Doreen katonás ünnepélyességgel nézett rá.

Doreen Jan holmija között egy kis kristálygömböt talált, amelyet húga régen apjuktól kapott. A kristálygömbben kis templom állott, előtte meg egy piros kabátos lányka kosárral karján: ha a gömböt megrázták, hópihék szálltak szerteszét, és a kis játékban varázslatos világ elevenedett meg. Most ez is ott állott Jan ágya mellett, és emlékezetébe idézte az együtt töltött boldog napokat.

Édesanyjuk egyetlen nővére Victoriából írt levelet. Olvasásakor betegre nevették magukat. Közölte, hogy imádkozik Janért, és kifejezte reményét, hogy ebből az esetből megtanulja, ha kijön a szanatóriumból: télen-nyáron csak flanel alsóneműben járjon. Mary néni levelei mindig tele voltak imádsággal meg intelemmel.

– Célszerűbb lett volna, ha néhány fontot küld – mondta nevetve Doreen. – Volna miből. Zsugori vén boszorka. – Jan megborzongott. Doreen megjegyzése egy pillanatra fájdalmasan emlékeztette függő helyzetére.

Doreen távozása után Jan mindig úgy érezte, hogy nővére átplántált beléje is valamit bátorságából, józan elevenségéből és az élet apró örömei iránti megbecsüléséből.

A vasárnap reggel első átszűrődő sugaraival úgy köszöntött rá, mintha fénylő, világító labda repült volna a kezébe.

– Mindig úgy érzem, hogy vasárnap reggel a nap táncra perdül – mondta haját fésülve, miközben Mrs. Carlton a hőmérsékletét mérte. – Nem hallotta gyermekkorában azt a mesét, hogy húsvét reggelén a nap táncra perdül? Emlékszem, kicsi koromban felkeltem, hogy saját szememmel is láthassam. Képzelje, nem is kételkedtem benne, hogy a nap valóban táncol.

Mrs. Carlton elmosolyodott.

– Biztos meg is teszi a gyerekek kedvéért. Látja, most minden hét végén húsvét vasárnapjára ébred.

Jan abbahagyta a fésülködést, kezét ott felejtette haján. Most döbbent rá hirtelen, hogy amióta ő itt van, Mr. Carlton mindössze egyszer járt feleségénél. Akkor kedves volt, bőkezű. Ajándékokkal megrakodva érkezett, de látnivalóan kellemetlenül érezte magát. Nem múlt el hét, hogy ne küldött volna csomagot.

– Robertnek jó titkárnője van – mondta Mrs. Carlton, amikor Jan egyszer szóbahozta a csomagokat. – Biztosan feljegyezte magának, és gondoskodik róla, hogy minden kedden reggel elküldjék a csomagot.

Hangjában nem volt keserűség, csak beletörődés. Amikor kibontotta a csomagját, mozdulatai nem árultak el sem örömet, sem izgatottságot. A csomagban egyszer könyv volt, egyszer drága női holmi, illatszer, hatalmas édességdobozok. Az ajándékokat rendszerint elosztogatta, csak az édességet tartotta meg magának meg Jannak. Elrágcsálták, és végigkínálták látogatóikat is, a járóbetegeket.

Jan nézte szobatársa finom arcvonásait, és meglátta a barázdákat, amelyeket a szenvedésnél is mélyebb fájdalom vésett arcába, a gyötrelem pusztító nyomait. A betegség magában nem tehette ennyire tönkre. Egy pillanat alatt megvilágosodott előtte a helyzet. Mr. Carlton nagylelkű és kedves; jó titkárnőt tart, de nagyon elfoglalt ember, aki csak ritkán látogatja meg feleségét.

– Bocsásson meg – mondta Jan, de maga sem tudta, miért kell bocsánatot kérnie.

Mrs. Carlton szelíden tiltakozva emelte fel hosszú, vékony kezét.

– Kedvesem, ha most a boldogsága miatt akar tőlem bocsánatot kérni, akkor nem tudnék magával többet szót érteni. Hisz engem már az is melegséggel tölt el, ha az a hórihorgas, vörös hajú fiú belép a szobába. Jobban leszek tőle. Maga szerencsés, és meg is érdemli. Nem mintha azon múlna, hogy valaki megérdemli-e, vagy sem. De ápolja féltő szeretettel a boldogságát, ölelje szorosan magához. Meg fog gyógyulni, mert van miért, és jegyezze meg magának: valahányszor a fiúja megcsókolja, annyi, mintha „nemet” mondana a halálnak.

Bart a vasárnap reggeli vonattal jött. Jan látta a hegyen fölfelé kapaszkodó két mozdonyból felszálló füstcsíkot. amikor a vonat bevágások és erdőszegélyezte sziklák között haladt előre. Woodfordtól kezdve tudta nyomon követni. A ködös völgyben világítóan fehér füstgomolyagok jelezték útját. Tudta, mikor áll meg Hazelbrooknál és Lawsonnál, hallotta dühödt sípolását, amikor kifutott Bullaburra állomásról, majd a mozdonyok pöfögő fújtatását a Wentworth-zuhataghoz vezető hosszú emelkedőn. A tiszta levegőben messze hangzott a vonatfütty, a pöfögés egyre hangosabb lett, és végül meglátta a szerelvényt, amint elhalad a sínek mentén épült vasúti épületek mellett. Az ablakokból zsebkendők lengtek. Most már azt számolgatta, hány perc alatt ér ide Bart az állomásról. Hamarosan felhangzott Bart nehéz lépéseinek zaja a verandáról, már a hangját is hallotta, egy beteget üdvözölt, és aztán – ott állott az ajtónyílásban. S hirtelen az egész világ egyetlen aranybuboréknak tűnt, ők ketten pedig ott állanak a közepén, ahol semmi baj nem érheti őket.

Bart megjelenésével vidám kacagás köszöntött a szobára. Mulatságos, szívderítő ajándékokat hozott magával.

Egy búsképű tarka kutyát, amely gombnyomásra elbájolóan hülye helyzetekbe puffant. Vonakodva és hosszas kérlelés után adta csak oda a róla készült fényképet. Hunyorogva pislogott a napba, kicsípve, nyári zsávoly egyenruhában és fehér lábszárvédővel. Jácinthagymát is hozott egy cserépedényben, hogy a virág nyílásából lássák, mikor köszönt be a tavasz. Minden egyes vasárnap húsvét vasárnapja volt, és a nap keltétől nyugtáig járta a táncot.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

1

Hó borította a hegyeket, és a hosszú kirándulás a városból a szaniba már nem volt kellemes kaland, inkább terhet jelentett Bartnak. Hajnalban kimászni az ágyból, hogy elkapja a kora reggeli vonatot; zord időben órákig üldögélni a kocsiban, miközben a szél vadul fúj a hegyekben, fagyos időben, mikor a csillogó hideg szinte vág, vagy amikor köd borít be mindent. Ezeket a napokat gyűlölte Bart leginkább. Ilyenkor a látogatások kizökkentették lelki nyugalmából és leverték, véget nem érőnek látta a hátralévő hónapokat.

Egy ilyen napon csendesen üldögélt Jan ágya mellett. A hegyek ködbe vesztek, a föld nedves volt, és valami furcsa fájdalmat érzett csontjaiban, amikor leült a fűtetlen szobában. A hangulat nyomott volt. Nem Jan miatt. Hiszen Jan olyan szeretettel fogadta, mely védelmező palástként burkolta körül, lecsillapítva nyugtalanságát és a lány iránti fájó vágyakozását. De Mrs. Carlton egész nap ott feküdt, tekintetét elfordítva tőlük – „visszaesett”.

– Visszaesett?

Jan bólintott.

– Igen. Hőmérséklete a hét elején emelkedni kezdett, és azután kiderült, hogy könnyű tüdőgyulladása van.

Bart Mrs. Carlton csapzott fekete hajára nézett s megborzongott. Nem a nedves, hideg idő miatt. Közelebb húzta székét Jan ágyához, és suttogva beszélgettek, hogy ne zavarják a beteget.

Az asszony olyan csendesen feküdt, mintha ott sem volna, de ez a csend mégis rájuk nehezedett. Suttogásuk gyakran hosszú percekre félbeszakadt. Bart hideg kezébe fogta Jan kezét, és hosszan ültek így, szótlanul.

Kint ködbe borult a világ. A sűrű és áthatolhatatlan ködhullámok a völgyből szálltak fölfelé, szétterültek a kerten, ellepték a verandát, csak a közeli fák váltak ki kísértetiesen a mozdulatlanságból, és a fákról lehulló cseppek egyhangú koppanása hallatszott. Minden nedves volt körülöttük. A köd kicsiny tócsákban csapódott az ablakokra, és párával lepte be a tükröt. Az ágytakarót, a lány haját és Bart durvaszövésű gyapjúkabátját is bepermetezte. Mintha ködből lettek volna maguk az emberek is, akik párás, sűrű fehér leheletet fújtak ki szájukon.

– Azt mondják, jót tesz nekünk ez a köd – mondta Jan. – Ezért nem engedik, hogy becsukjuk az ajtókat és az ablakokat.

A rózsaszín hálókabátban fekvő, kipirult arcú Janra tekintve úgy tűnt, mintha a kezét-lábát jéggé dermesztő hideg a lányban lángot gyújtott volna. Szeme csillogott, orcája kikerekedett, kipirosodott az ágyban töltött hetek alatt.

– Olyan vagy, mint a rózsa – mondta Bart suttogva. – Mindig azt hittem, hogy ez is csak olyan olcsó érzelgősség, amit a slágerszerzők találnak ki, de te valóban olyan vagy.

Végighúzta a lány kezét az ajkán, majd szájához szorította puha tenyerét. Jan ujjai a fiú borzas-nedves hajával játszadoztak. Hosszú ideig hallgattak. A lány lelkében szánalom és szerelem parázslott. Szerette volna Bart fejét a kebléhez szorítani, hogy megvigasztalja a fiút. De nem mert megmozdulni. Nagyon is jól ismerte; ismerte az arcán végighúzódó árnyékot, minden mozdulatát. Tudta, mi rejtőzik nyugtalan viselkedése mögött, és mit jelent a hosszúra nyúló csend. Tudta, mennyire szenved.

Bánatosan gondolt arra, hogy az eljövendő hónapokban hányszor jön majd még el így hozzá, túláradó vágyakkal, amelyek nemcsak lelkiek. Ő meg nem tud segíteni rajta. Mert mit ér, ha a világ minden szeretetével árasztja is el, ha nem nyújthat neki örömet és megnyugvást? Görcs állott a lábába, de erőt vett magán, nem akarta megzavarni az elábrándozó Bartot, aki ölébe hajtotta fejét.

Mrs. Carltonhoz nem jött látogató. Az asszony bódult álomban töltötte az egész délutánt. Mintha ott sem lett volna. Tudata elhomályosult. Számára megszűnt a kín és a szenvedés.

Talán jobb is így. Milyen kínszenvedés vár arra a férfira, aki szeret valakit, és meg sem érintheti? Igaz, az ő esetükben mindössze hat hónapról van szó, és ebből is letelt már kettő. De Mrs. Carltonnál hosszú évek múlnak el így. És Lindánál is. „Befellegzett a szerelemnek” – mondta Linda annak idején. Visszagondolva akkori kifakadására, Jan – sok új tényező ismeretében – most már megértette, miért fűtötte át oly keserű indulat a leány szavait.

Kócos besomfordált az ajtón, bundáját átjárta a nedvesség. Felrakta sáros mancsát Mrs. Carlton ágyára. Pofájába lógó borzas rojtjain át pislogott Mrs. Carlton alvó arcába, megnyalta a kezét, majd kiügetett.

A folyosóról behallatszott a tálcák csörömpölése. Hozták a délutáni teát. Bart felemelkedett, és álmos szemekkel nézett Janra.

– Szép kis látogató vagyok én, ugye? Még majd azt hiszed, hogy nők után kujtorgok, és itt alszom ki magam a te ágyadon.

– Ugyan!

Azt szerette volna mondani: „Szívem, drágám, megértelek, tudom, milyen nehéz. Szeretném, ha megértenéd, hogy nekem sem könnyű. Szeretném megmondani neked, milyen nagyszerű ember vagy, és mit jelent nekem a szerelmed, a jóságod. Egész életemben, örökkön örökké szeretni foglak ezért...” De csak annyit mondott:

– Igyál egy csésze teát. Az majd felmelegít kissé.

Bart a hidegtől borzongva ült le.

– Nem ihatom meg a teádat, hiszen az neked is kell.

– Maradt még egy pohár tejem ebédről. Idd csak ki a teát. Nem rossz a sütemény sem. Csak vasárnap kapunk.

Kitöltötte a teát, és odanyújtotta Bartnak. A fiú nagyokat kortyolt belőle. Amikor kiitta, Jan azt javasolta, hogy az esős, hideg idő miatt menjen el a korábbi vonattal. Bart felpattant az ágyról, és úgy próbálta megkönnyebbülését leplezni, hogy mindenféle tornamutatványokba kezdett: lábával dobogott, kezét csapkodta, hogy kiverje belőlük a zsibbadást.

Amikor Jan fölé hajolt, a lány kissé elfordította a fejét. Bart csókja csak szája sarkát érte. Bart ott állt előtte, keze könnyedén pihent a lány vállán, de nem merte átölelni, nem merte elkapni száját, amelyet Jan elfordított a csókja elől.

Kint a köd úgy vágott arcába, mintha nyirkos ujjak ragadnák meg. Rohanva tette meg az utat az állomásig. Meghallotta az állomásra befutó szerelvény mozdonyának füttyét. Vágtázva tette meg az utolsó kétszáz yardot, és valósággal beesett a leghátsó kocsiba, amikor a vonat kigördült az állomásról.

2

Bart hátradőlt a sarokülésen, amikor a vonat hangos zakatolással kanyargott az alacsony dombokról a síkság felé. Átfázott, rossz hangulatban volt. Úgy érezte, az utazás sohasem ér véget.

Emunál a ködöt sűrűn szitáló eső váltotta fel. A vonat sík vidéken zötyögött. Minden csupa víz volt. A tájra már leereszkedett a sötétség. A háztetők felett alacsonyan szállt a kémények füstje. Az ablakokban világosság gyúlt. Parramattánál már úgy nehezedett rá a szomorúság, mint maga a szürke alkonyat. Amikor a Központi Pályaudvaron kiszállt, összerázkódott. Már sajnálta, hogy a korábbi vonattal jött el. Nemcsak azért, mert még egy órát tölthetett volna Jannal – azért is, mert most magányosan álldogált a zsúfolt, huzatos pályaudvaron, ahonnan a gondolataikba merült emberek mind buzgón igyekeztek haza otthonukba. Előtte meg ott állt a hosszú este. Nem volt dolga, nem volt hova mennie. Persze, elmehetne valamelyik katonaklubba, és ott elpókerezhetne valakivel, aki éppen útjába kerül. De még sohasem volt ilyen kevés kedve a pókerezéshez. Torkig volt azokkal a cimborákkal, akik rendszerint ilyen helyeken lófrálnak. Mindig ugyanaz a nóta: túl sokat isznak, többet veszítenek, mint amennyi pénzük van. A szokásos trágár viccek, a szokásos hajmeresztő mesék, lódítások hódításokról. Unta a banánt. Persze visszamehetne a laktanyába is, korán ágyba bújhat, de ez a gondolat visszariasztotta. Határozatlanul ődöngött a nyüzsgő tömegben, a vonatok menetrendjét jelző táblákkal szemben. Azon töprengett, a restibe menjen-e vacsorázni, vagy a klubba, vagy ugorjon el Doreenhez egy kis tereferére. Jan úgyis üzent Doreennak, ezzel elmenne az este. Most, hogy jobban megismerte, rájött, hogy Doreen derék fehérnép.

Megfontolta a dolgot. Nem vonzotta sem a laktanya, sem a klubok. Doreennak meg talán valami más elfoglaltsága van. Felpillantott a menetrendre, és szórakozottan azon tűnődött, ne vegyen-e néhány nap szabadságot, hogy hazaugorhasson. Elege volt mindenből. Otthon legalább nem töltött volna tétlenül egyetlen percet sem. Kimerül a nehéz munkában, akkor valószínűleg nem hánykolódik majd álmatlanul egész éjszaka. Végre valami hasznosat csinálna. Az otthon légkörében volt valami, ami mindig jót tett neki. Az öreg örülne akár néhány napi segítségnek is, oly nagy a hiány munkáskézben. Egy szó mint száz, sokkal több értelme lenne hazamenni, mint tovább űzni a laktanya meg a klubok kilátástalan, üres, megszokott életét.

– Ne is mondja, hogy megint csak az éjjeli vonat indulására vár.

Bart egy pillanat alatt úgy kibukkant sötét gondjaiból, mintha ágyút sütöttek volna el a háta mögött. Megfordult: az a fiatal nő állt előtte, akivel néhány hónapja – mintha egy emberöltő múlt volna el azóta! – együtt teázott az orange-i vasúti restiben. Kicsit más volt, mini akkor, városiasabb, de még izgatóbb, még vonzóbb szőrmebundájában, fejebúbján kis szőrmekucsmájával.

Bart elmosolyodott.

– Ördöge van, éppen ezen törtem a fejem.

– Micsoda ember! Úgy látszik, maga mindig utazik, jön vagy megy.

– Éles a megfigyelőképessége.

– Bizony. Úgy fest, mint valami hegyi pásztor, aki szakadó esőben gyalog baktatott idáig Közép-Ausztráliából, most pedig tábortűz után kutat, ahol felmelegedhetne.

– Most meg egyenesen látnoki képességről tesz tanúbizonyságot.

– Nagyanyám boszorkány volt.

– Úgy látszik, ez öröklődő tulajdonság.

„Micsoda remek nő” – gondolta Bart. Minden arra járó férfi megbámulta.

– Ma éjszaka akar elindulni?

– Nem.

– Ó! – összehúzta szemöldökét, kissé oldalt hajtotta fejét. – És... van valami programja estére?

– Hát eredetileg azt gondoltam, hogy visszamegyek a laktanyába, de most, hogy találkoztunk, szívesen későbbre halasztanám.

– Nagyszerű.

Kesztyűs keze végigsiklott Bart kabátujján.

– Épp most kísértem ki a férjemet. Csak két hétig marad távol – sajna –, de akkora feneket kerített az elutazásnak, és úgy nekikészülődött, mintha a Déli-sarkra indulna. Így aztán még arra sem jutott időnk, hogy megvacsorázzunk, és most majd éhen halok.

Rákacsintott Bartra:

– Maga olyan éhes, amilyennek látszik?

– Kétszer olyan...

– Remek. Ismerek egy kis helyet a Crossnál, ahol kitűnően főznek, ami Sydneyben vasárnap este a fehér hollónál is ritkább.

Bart tétovázott. A nő észrevette pillanatnyi bizonytalanságát. Könnyedén megszorította a fiú karját.

– Otthon hagyta a pénztárcáját, vagy soká lesz még zsoldosztás? Oda se neki. A férjem mindig bőven hagy dohányt...

Bart hirtelen dühbe gurult:

– De kérem...

– Jaj, ne kezdjen már akadékoskodni, mikor majd felfordulok az éhségtől.

– Csak nem gondolja komolyan...

– Édes öregem, én soha nem gondolok semmit. De ha csak ez zavarja, ha éppen lovagiaskodni akar, hát nyugodjék meg: férjem a feketepiacon tömte meg a zsebét, míg maga a dzsungelben kúszott-mászott. Ez a pénz tehát valójában magát illeti. Gyerünk, szerezzünk taxit.

– Nem bánom.

Bart megfordult, és átvezette a nőt a tömegen. Szinte érezte, mint oldódik fel levertsége, ahogy megszabadul a restiben elfogyasztott magányos vacsora vagy a klubbeli kártyázás lidércétől. Taxi fordult be a kanyarba, és felhajtott a pályaudvar előtti térre.

– Gyerünk, gyerünk – kiáltott Bart, és futva magával rántotta a nőt –, mert megelőznek!

Nevetve vágták be magukat a taxiba. A nő irányította a vezetőt. Bart megnézte. Nem sokat értett a női ruhákhoz, de éppen eleget, hogy megállapíthassa, minden darabja elegáns. Azt is tudta, hogy az összeg, amelyet a feketéző férj a bundáért szurkolt le, nem lehetett messze az ezrestől. Tokióban látott ilyen bundákat, koreai katonák árulták bagóért, az ausztráliaiak pedig, különösen a repülősök, felvásárolták, majd repülőgépen szállították haza, és sokszoros áron értékesítették a feketepiacon. Akár a „feketén” szerezte a férje, akár másutt, nagyjából belekerült egy ezresbe. Ezt akár le is fogadná. A nő egyébként idősebbnek látszott, mint amikor első ízben találkoztak. Haját szőrmekucsmája alá gyűrte. Kis füle, nyakának hajlata most tisztán látszott. Gyémánt fülbevalót hordott. Roppant elegáns – ez illett legjobban egész megjelenésére.

– Jó modorom juttatja eszembe, hogy még a nevemet sem tudja – szólalt meg Bart, és cigarettával kínálta.

– Csakugyan.

– Bart vagyok. Bart Templeton.

– Én pedig Magda. Magdalena rövidített változata.

– Szép név. Csak egyszerűen Magda, mi?

A nő felnevetett.

– Kérem, ha jobban tetszik, Mrs. Brooks.

– Magdánál maradok.

A nő hátradőlt a taxi sarkában. Leplezetlenül kutató pillantással mérte végig Bartot, de tekintetében volt valami természetes és meleget árasztó barátságosság.

Sydney merő víz volt, az eső meg egyre csak szakadt. A taxi betárolt a William Streetre, amely a Crosshoz vezető hosszú magaslaton húzódott végig. Az utca olyan volt, mint egy csillogó aszfaltfolyó, amelynek vizében a neonreklámok zöld és piros fényei tükröződtek. Ilyen estét nem lehet egyedül tölteni.

3

Lépcsőkön mentek le a vendéglőbe. Magda kigombolta a bundáját. Amikor a kabát szétnyílt, oly finom illatfelhő áradt szét, hogy Bart előbb meglepődött, majd gyorsan még egyet szippantott belőle, hogy meggyőződjék róla, nem tévedett-e. A félhomályban álló asztalka intim hangulatot árasztott. Az étel ízletes volt, jó étvággyal fogyasztották el. Magdát nyilván jól ismerték ezen a helyen, mert a pincér készségesen hozott nekik olyan palackozott bort, mely feltüzelte Bart vérét, és elűzte gondolataiból a levertség utolsó nyomait is. Átmelegedett, friss volt, tűzbe jött, mikor feketéjük mellett üldögélve még egy utolsó cigarettát szívtak el.

– Most már nem hasonlít annyira egy éhes hegyi pásztorhoz.

– Érzem.

Magda hosszú vörös körmével megnyomkodta cigarettáját, és ránézett Bartra.

– Soványabb lett, amióta utoljára láttam. Sokat dolgozott?

– Nem könnyű dolog békét viselni, maga is tudhatja – mosolygott rá Bart.

– Mintha meg is öregedett volna. – Az asztalra könyökölt, úgy vizsgálgatta a fiú arcát. – Hadd lássam csak. Biztos ettől a beesett arctól oly előkelő a kinézése. Csak nem készül valami filmfőszerepre?

– Pillanatnyilag nem, pedig már javasolták, hogy vegyem át Chips Rafferty szerepkörét.

– Egyáltalán nem lepne meg, sőt azt hiszem, magában van valami, ami nála hiányzik.

– Biztos a vörös hajam.

– Lehet. Ez olyan szimbólumféle lehet.

– Szimbólum vagy szimptóma?

– És minek a szimptómája: a nyugtalan keresés és n könnyen lángra lobbanó természeté? – A nő leplezetlenül csábos pillantással meredt Bart szemébe.

A fiú vállat vont.

– Lehet.

Amikor a vacsora végeztével átnyújtották neki a számlál, Bart egy pillanatra megdöbbent, örült, hogy pénztárcájában elég pénz volt, és ki tudta fizetni, úgy megnyomták a ceruzát. Ádáz elégtétellel töltötte el a gondolat, hogy éppúgy ki tudta fizetni a nő vacsoráját, mint a feketéző férj. Magda elnyomta a cigarettáját, felhúzta a kesztyűjét. Mintha csak megérezné a fiú hangulatában végbemenő változást, rápillantott aranyórájára és felkiáltott:

– Te jó ég! Már fél tízre jár. Nincs mese, mennem kell.

Bart felemelte a nő bundáját, és udvariasan felsegítette. A nő lassan csúsztatta le karját a bő kabátujjakba, közben egy pillanatra szándékosan a fiú karjába dőlt. Bart keményen, mereven állott, nem viszonozta a nő közeledését. Amikor visszahúzta kezét Magda válláról, olyan érzése támadt, mintha víz alatti áramlat kapta volna el, és az rántaná most ki a mélységből. Kifizette a vacsorát. Bánatosan állapította meg magában, hogy alig marad egy vasa a következő zsoldfizetésig. Azután felsétáltak a lépcsőkön, és kiléptek a hűvös, nyirkos éjszakába.

– Megpróbálok taxit szerezni.

– Nem érdemes. Itt lakom a sarkon túl a Mackey Streeten. Gyalog is elsétálhatunk. Nem ázunk meg, végig árkádok alatt mehetünk.

Bart fejében olyan nyugtalanság, zűrzavar uralkodott, hogy alig hallotta, mit beszél a nő.

Elérkeztek a luxusbérházhoz, amelyben a nő lakott. Magda fellépett a lépcsőre – egyforma nagyoknak látszottak.

– Ha a lakásom nem volna oly szörnyű rendetlen a férjem utazása miatt, felhívnám egy pohár italra. – Hívogató tekintettel nézett a fiúra.

Bart tétovázott. Tudta, csak annyit kellene mondania, nem érdekli a rendetlenség, szívesen lehajtana egy pohárral, és a nő máris felhívná. Látszott, hogy csak erre vár. És Bartnak eszébe jutott a hideg barakk, az előtte álló hosszú, magányos éjszaka... Azután Janra gondolt...

– Mindenesetre nagyon köszönöm – szólalt meg kimérten –, sajnos, mennem kell. Éjfélkor őrséget kell állnom.

Nem mondott igazat. A nő tudta, de szeme se rebbent.

– Milyen kár. Egy este mégis el kell jönnie vacsorára, hogy viszonozhassam a vendéglátást. Szüntelenül nyomná a lelkiismeretemet, ha nem fogadná el a meghívásomat. A telefonkönyvben megtalál.

Bart megköszönte a meghívást. Nyelve mintha megbénult volna. Úgy érezte, ostobán viselkedik.

– Lehet, hogy valamelyik este szaván fogom.

A nő kinyújtott keze Barthoz ért.

– Ne feledkezzék meg róla.

Aztán felsietett a lépcsőn. Bájosan, könnyedén lépdelt magas sarkú cipőjében. A kivilágított előcsarnokból még visszaintett Bartnak. A fiú sarkon fordult, majd elindult az utcán a villamosmegálló felé.

HUSZADIK FEJEZET

Jan nem hitt a szemének, amikor a következő szerdán ott állt Bart kora délután a bejáratnál. A köd, mint valami üstből, kavarogva szállott fel a völgyből. Ellepte a verandát, behatolt a szobákba, nedves párája mindenbe beleivódott. Bart, mint valami groteszk óriás, terpeszkedett az ajtóban. Nagykabátján pára csillogott nedvesen. Jan egy pillanatra azt hitte, hogy vágyódása más dimenzióba csapott át, hirtelen testet öltött, és Bart az ő magányának és hiányérzetének kisugárzásaként termett itt.

– Helló! – Bart hideg, erős fogású tenyerébe zárta a lány forró kezét. – Úgy nézel, mintha kísértet jelent volna meg előtted.

– Egy pillanatig azt is hittem.

– Pedig nincs bennem semmi szellemszerűség. Azt azonban nem tudom, mit szól majd a parancsnokom, ha észreveszi, hogy meglógtam, de köztünk maradjon, fütyülök rá.

– Ó, Bart, hiszen ez remek!

– Mi az, hogy remek, hölgyem! Sydney úgyszólván víz alatt áll, az ablakomon beúszott egy hal, majd letelepedett a priccsem szélére. Amikor pedig meghallottam a rádióban, hogy a Kék Hegységben köd van, úgy éreztem, itt az ideje, hogy felkerekedjem. Úgy gondoltam, megelégedtek egy kis mesterséges napfénnyel is.

Mrs. Carltonhoz fordult:

– Őszintén remélem, nincs kifogása ellene, hogy ultraviola sugarai ezúttal ázott kutya formájában törnek be szobájába és... ha nem sértem meg vele a hölgyeket, meglehetősen kutyaszagúak. – Megszaglászta kabátja durva khaki szövetjét: – Hamisítatlan kutyaszag.

Mrs. Carlton ránevetett:

– El sem tudom képzelni, hogy ennél kellemesebb formában élvezhessem az ibolyántúli sugarakat.

– A kutyaszag ellenére?

– Szeretem a kutyákat, és most látom csak, maga roppant hasonlít a drótszőrű foximra.

Bart szertartásosan meghajolt, és szívére tette a kezét.

– Mrs. Carlton, ön éles elméjű, jó szemű hölgy. Annak a foxinak biztosan aranyszíve volt.

– Akkora szíve volt, hogy egy oroszlánnak is elég lett volna. Bizonyára megszerette volna.

– Biztosan. S hol található most?

Árnyék siklott át Mrs. Carlton arcán.

– Tudja, az úgy volt, hogy amikor másodszor jöttem ide, felbomlott azt otthonunk, feladtuk a lakásunkat, és hát képzelheti, milyen bajos egy ilyen kutyát...

Bart gyengéden megszorította a kezét.

– Tudom – mondta, és felpillantott a tükörbe. – Azt mondta, drótszőrű foxi, igaz?

– Úgy van.

– Hm! Hát megmondom őszintén, én azért azt hiszem, egy árnyalattal mégiscsak jobbképű vagyok.

Az asszony elgondolkozva nézett rá:

– Ízlés dolga. Tudja, egészen különleges kutya volt.

Nevettek. Bart észrevette, hogy az asszony arca valamivel derűsebb, mint legutóbb volt.

– Sokkal jobb színben van, mint vasárnap volt.

– Magam is érzem, és biztos vagyok, hogy mai látogatása után vacsorához feltápászkodom, és nekiesem a hagymás rostélyosnak.

– Az isten szerelmére, csak ezt ne tegye – szólt közbe Jan –, hisz akkor a főnővér nem engedi ide többé Bartot. Már el is felejtette, hogy szafaládé-estünk lesz.

Mrs. Carlton behunyta a szemét és megborzongott.

– Szafaládé. Egek ura, ha rágondolok, hová süllyedtem!

Megint jót kacagtak, pedig maguk is alig tudták, min nevetnek. Mintha valami idegizgató villamosáram futna keresztül rajtuk. Bartból úgy áradt az erő és a melegség, hogy elfeledkeztek a kavargó ködről, a kerti fákról monoton egyhangúsággal pergő cseppekről.

Mrs. Carlton Bartról Janra fordította tekintetét.

– Tudják, még kissé túlzottan kényeztetem magam, és ha nem sértődnek meg, korán szándékszom megkezdeni délutáni alvásomat. Ugye, megbocsátanak?

– Remélem, nem fogjuk zavarni.

– Ó, ne aggódjanak, ha én egyszer elalszom, akár árverést is rendezhetnek a helyiségben, az sem zavarja az álmomat.

Bart barátságosan fektette rá kezét az asszony tarkójára.

– Tudja, az az érzésem, Jan nagyon szerencsés, hogy ilyen szobatársat kapott.

– Én is szerencsés vagyok és... maga is. – Mosolyogva nézett fel Bart arcába. – Ha már itt van – folytatta –, segítsen Jannak havi könyvlistánk összeállításában. Én ma teljesen használhatatlan vagyok. A férjem küldött egy új könyvet Japánról... talán maga is szívesen elolvasná. – Könnyedén megszorította Bart kezét. – Most pedig búcsúzom, elalszom.

Oldalára fordult, háttal Bartnak és Jannak, akik magukra maradtak saját kis világukban.

Bart széket húzott Jan ágya mellé, megsimogatta a lány kezét, és felemelte a könyvtár katalógusát.

– No, ez jó mulatság lesz – szólalt meg. – Könnyű „étrendet” írok elő, legalábbis a hónap egyik felére. Mivel kezdjük?

Amikor befejezték a válogatást, csöndben, némán ültek. Bart hosszú hetek óta most érzett először megbékélést. Jan keze úgy nyugodott kezében, mint egy horgony, amely biztosan rögzíti ebben a maguk építette világban. A keskeny kórházi ágy, amelyben a lány párnáira támaszkodva feküdt, oázisnak tűnt. Vérének lüktetése lecsillapodott. Ebben az egész tébolyult világban egyedül Jan volt valóságos. A magányos órák, amelyeket tőle távol töltött el, semmit sem értek. Nem csókolta meg a lányt. Ma valahogy nem akarta megcsókolni. Csak ott akart lenni mellette, érezni szerelme melegét. Pusztán az együttlét is kielégítette.

A laktanyában eltöltött három álmatlan éjszaka, háborgó lelke, gyötrődő teste űzte ki a hegyi vonathoz. Összekuporodva ült a sarokban. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Vakon bámult bele a gomolygó köd és a kísérteties fák világába. Az állomástól úgy tette meg az utat, hogy észre sem vette az arcába vágódó jeges párát, sietett, mintha saját gondolatai elöl menekült volna. Jan szobájában békesség volt; egy szót sem szóltak, és megértették egymást, meg sem érintették egymást, és vágyuk beteljesedett. Mert Jan ott volt mellette.

Bart összevissza fecsegett, mulatságos, tréfás dolgosai. Régi katonatörténeteket mesélt. A lány vele nevetett és észrevette, hogy valami új van a fiúban, valami mélyebb és szilárdabb érzés született Bartban, és most már nem félt a Fenyvestetőn még hátralevő hónapoktól. Hisz túl volt már majd a felén. Bart a lány írómappája hátlapjára táblázatot rajzolt. A hónapokat hetekre, a heteket órákra osztotta fel, majd mindegyik mellé apró vonalkákkal önmagát rajzolta oda. A rajzocskák egyre izgatottabb, boldogabb alakot ábrázoltak, aki a hat hónap leteltével hatalmas hegységek csúcsain szökdel, és magához emeli a boldogság önkívületében úszó Jant, aki mint valami örömittas bennszülött, fél lábon ugrál a fenyvestetői szanatóriumot jelképező téglalap előtt.

Jan nem mondta el neki, hogy kétszeresen örül jövetelének, mert megjelenése elűzte a szomorúságot, amelyet a sarokszobában fekvő lány váratlan halála okozott benne. Az ember nem beszélt ezekről a dolgokról. Nem mintha tudott volna valamit a halott lányról. Nem is látta soha. Csak a szanatóriumi mendemondákból ismerte, és hallotta szüntelen laza köhögését. Elszomorította a tudat, hogy egy lány úgy halhat meg a közelében, hogy sem róla, sem haláláról mit sem tud, amíg mindennek vége nincs. De ha az ember ránézett az élettől duzzadó Bartra, nem gondolhatott a halálra.

Jan megmutatta Bartnak az apró zöld hajtást, amely az ajándékba hozott cserepecske hagymájából sarjadt. Áhítatosan nézegették az újjászülető életnek ezt a tanúbizonyságát. Megrendülésükben nem találtak szavakat érzéseik kifejezésére; a kis fűszál a legkeményebb tél kellős közepén emlékeztette őket arra, hogy eljön a tavasz és vele a szabadság, az újraegyesülés. A hagymácska a föld alá rejtve duzzad, fejlődik, és tavasszal majd virágba szökken.

Amikor elérkezett a távozás ideje, Bart könnyedén, gyengéden megcsókolta a lányt. Már rég nem volt ott, Jan mégis úgy érezte, hogy ottlétének melege még egyre átjárja a hideg, ködlepte szobát.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Másnap este Bart Doreen ajtaján kopogtatott. Megszokta, hogy hétközben egyszer-egyszer rácsöngessen, és megbeszélje vele a Jannal kapcsolatos legújabb híreket. Doreen vörös pongyolában jelent meg az ajtóban. Ebben az öltözékben kislányosan fiatalnak és karcsúnak látszott. Arcába hulló, kibontott haja szokatlanul rendezetlen volt. Bart meglepődve gondolta: „Egészen csinos, eddig nem is vettem észre.”

Doreen melegen üdvözölte, régebbi hűvös tartózkodása teljesen felengedett.

– Jöjjön be, üljön le, érezze magát otthon. Szörnyű rendetlen vagyok, éppen hajat mostam, és a fűtőtest mellett próbálom megszárítani.

Bart végigdőlt Jan ócska díványán, és Doreent nézte. A levegőt megülte a szűk kis világítóudvarról beszüremlő állott szag, a fűtőtest párás meleget árasztott. A szobában mindenhez emlékek fűzték. Szerette volna Doreen előtt kiönteni magánya minden bánatát, de Doreennak az ő panaszkodása nélkül is volt éppen elég baja. Bart elszomorodott egy pillanatra. Most, hogy Jan nincs itt, nincs senki a világon, akivel szíve szerint elbeszélgethetne.

Doreen felállt, leemelte kabátját a szék támlájáról, és a fűtőtest elé tartotta.

– Ebben a rohadt időben nincs nehezebb a világon, mint megszárítani a holmit. Esőkabátot pedig semmiképpen nem akarok venni.

Rendbehozta a szobát, majd mosolyogva fordult Barthoz:

– Készítek magának egy csésze teát. Én is megkívántam, de lusta voltam, hogy magamnak készítsek.

Bart szerette a rendszerességet, amellyel Doreen előbb feltette a kannát, majd kirakta a csészéket. Kedvelte a lány könnyed fesztelenségét, szívélyességét. Jan örülhet, hogy ilyen nővére van.

– Tegnap voltam Jannál.

Doreen, a teáskannával kezében, meglepődve fordult feléje.

– Igen. Délután akadt néhány szabad órám, így aztán bevágtam magam a vonatba.

– Milyen színben volt?

– Kitűnően. Négy fontot szedett magára.

– Remek! Jövő héten megröntgenezik, és akkor pontosan megtudjuk, hogyan állnak a dolgok. Alig győzöm már kivárni az eredményt.

– Biztosan jó lesz. Jan remek formában volt. – Mart, az előző délutánra visszaemlékezve, elmosolyodott. Kinyújtotta lábát, és a fűtőtest mellé helyezte. – Tudja, egyre jobban megkedvelem ezt a Mrs. Carltont. Jannak szerencséje van, hogy ilyen társat kapott.

– A sarokszobában fekvő lány hétfőn meghalt. Az újságban láttam a gyászjelentést.

– Valóban? Jan nem is említette. Azt hittem, javul az állapota. – Megfoghatatlan nyugtalanság vett erőt rajta.

Doreen az asztalhoz ült, és kitöltötte a fiú teáját.

– Örülök, hogy kiment hozzá, különösen ez után a hír után.

– Tegnap nagyon megrémültem odakinn. Az ablakok, ajtók tárva-nyitva, és a köd egyre csak áramlik befelé, míg a szoba valósággal ködben úszik. Tudom, ez állítólag egészséges, én mégis rendkívül nyomasztó kezelési eljárásnak tartom. Az egész cirkusz halálra rémít.

– Bart, örvendetes újságot közölhetek magával. A hivatalban ma közölték, hogy szabadságom egy részét kivehetem a következő hét végén. Mindjárt szobát foglaltam a szanatórium közelében, egy penzióban.

– Nagyszerű. Meglehet, hogy én is feljövök magával víkendre.

– Ez volna csak igazán remek. Nem vagyok a szavak embere, Bart, de szeretném, ha tudná, nagyon sokra becsülöm mindazt, amit Janért tett és tesz.

– Az isten szerelmére, remélem, nem kezdjük elölről ezt az egész históriát?

– Nem. Elismerem, hogy kezdetben meglehetősen kiállhatatlan voltam. De meg kell mondanom, megváltozott a magáról alkotott véleményem. Maga egyszerűen bámulatos.

– Hagyja már a csudába! Nem szeretném, ha kölcsönös rajongásegyesületté alakulnánk át, de én pontosan tudom, hogy maga mit tett Janért.

– Az egészen más. Én a nővére vagyok, és apa halála óta nem volt senkink a világon, ketten maradtunk. – Doreen szokatlan szeretettel nézett Bartra: – Most itt van... maga is.

– Nagyon jólesik hallanom.

– Olykor mégis súlyos lelkiismeret-furdalás fog el, ha arra gondolok, milyen rengeteg pénzébe kerül mindez, hiszen szörnyű anyagi megterhelést vállalt.

Bart türelmetlen kézmozdulatot tett.

– Tudom, nem bánta meg, és ez igazán roppant kedves magától, mégsem változtat a tényeken. Az előbb éppen a számlákat nézegettem. Tessék, itt van, csak a gyógyszerszámla hat font, négy shilling, tíz penny két hétre. Szinte hihetetlennek látszik, hogy mennyi apró, rendkívüli költség merül fel még, pedig mindent elviszek neki, amit csak ki tudok találni.

– Nem akarom, hogy elszórja az egész fizetését, hisz magának kell fizetnie az egész lakbért.

– Meg tudom oldani. Azonkívül annyit túlórázok, amennyit csak lehet. Ez is segít rajtam. Azt akarom, hogy Jan tudja, a lakás megvan, ide bármikor visszatérhet.

Doreen tovább tanulmányozta a számlákat.

– Itt a szanatóriumi számla. Hetven napról szól. Hetenként hat guineát kell fizetni. Ebből kettőt vállal az Állami Alap. Marad negyvenkét font. Jaj, Bart, ez szörnyű. Most már én is azt hiszem, hogy hagynunk kellett volna állami szanatóriumba menni.

– És három-négy hónapig várni, amíg bejut?

Doreen felsóhajtott, és átlapozta a többi számlát.

– A múltkori és a mostani töltés összesen három guineát tesz ki. A mosás, azután egy kórtani lelet, ki tudja mi az, hét shilling, hat penny. Számolnunk kell további három guineával a jövő héten esedékes röntgenért. Jan a kiadások csökkentése érdekében már abba akarta hagyni a dohányzást, de én lebeszéltem.

– Még csak ez az őrültség hiányzott volna. Hisz gyakorlatilag ez az egyetlen öröme.

– Bart, ez nagyon sok pénz – jelentette ki Doreen. összeadta a számlákat: – Negyvenkettő, negyvenöt, hat, kilenc, összesen negyvenkilenc font. Meg kell próbálnunk valami más megoldást találni.

– Ezt a néhány hónapot még bírom. Az a fontos, hogy Jan állapota javuljon... semmi más nem érdekel. A leletekből ítélve, jó úton van a gyógyuláshoz.

– Ez igaz. Mindenki nagyon elégedett a javulással, de a költségek akkor is szörnyű nagyok.

– Amíg csak Jannak kezelésre van szüksége, elő fogom teremteni a szükséges pénzt. Maradt még valami a zsoldhátralékomból, és ha minden kötél szakad, ott a leszerelési jutalompénz is. De Jan jobban lesz, mielőtt még ahhoz hozzá kellene nyúlnunk. – Nevetve tette hozzá: – Azt a pénzt meg elteszem még vagy öt évig, amíg majd a gyerekeknek veszek valamit.

– Elborzadok, ha arra gondolok, hogy Mrs. Carlton, Linda, meg az a helyes ember, Leonard, mind azzal kezdte, hogy az egész csak hat hónapig tart.

Bart hátratolta székét.

– Nem szabad így néznie ezt a kérdést. Azok valószínűleg nem tettek meg mindent. Jant más fából faragták. Nem olyan, mint ők.

– Nem, Jan valóban más ember.

– Én csak azt szeretném pontosan megtudni, hogy mikor jön ki. Így idejében kérhetném a leszerelésemet, és szerezhetnék állást.

Három teli kanál cukrot szórt a második csészéjébe.

– És aztán?

– Azon nyomban elveszem feleségül.

Doreen csörömpölve tette le a csészéjét.

– No de Bart! Hát nem látja, hogy ez szörnyű megterhelést jelent majd magának mindaddig, amíg Jan nem jön teljesen rendbe? Nem gondolja, hogy legalább egy ideig jobb lenne várni?

– Várjon az ördög!

– De egy beteg feleség...

– Akár beteg, akár egészséges: Jan a feleségem lesz. Ezért minél előbb szerzek állást, annál jobb.

Levéltárcájából bankjegyköteget húzott elő, és átnyújtotta Doreennak.

– Ebből kitelik az egész számlahegy. Ha akad még valami, csak mondja meg bátran. Nem akarom, hogy felélje azt a pár garasát.

Doreen átvette a pénzt, gondosan átszámolta, ötven font volt. Tétovázott.

– Bart, nem is tudja, milyen szörnyű érzés, hogy el kell vennem magától ezt a...

Bart ingerülten pattant fel.

– Az isten szerelmére, Doreen, úgy tesz, mintha vadidegen volnék!

– Nem úgy értem, hogy magától... Nem is tudom, hogy értem. Rémes arra gondolni, hogy ha Jan kijön, és megházasodnak, az a pénz, amely az otthon berendezéséhez kellene, mind elfogyott. Ez valahogy nincs rendjén.

– Hagyjuk most ezt.

Doreen kezébe hajtotta homlokát.

– Valahogy aggaszt az egész ügy. Néha elgondolkodom, vajon helyesen cselekszünk-e. Aztán úgy érzem, hogy igen, bizonyára. Hisz Jan megkap mindent, amit csak a tudomány adhat. Maga, Bart, cseppet sem kíméli a költségeket. De akkor megelevenedik előttem Jan arckifejezése, ahogy szombatonként néz rám, amikor ott hagyom. Az a tekintet, amelyet ilyenkor vet ránk, magának nem marcangolja a szívét? Látszik, hogy derűs és vidám akar lenni, mégis úgy néz ránk, mintha egy lakatlan szigeten hagynánk magára.

– Így van. – Bart a levegőbe meredt. Majd hirtelen megfordult. – De most már nem tart soká! Megteszünk mindent, amit kívánnak, de csak addig, amíg Jan állapota nem javul. Azután boldog leszek, ha soha többet nem látom Fenyvestetőt!

– Magam is így vagyok vele. Jan szörnyen hiányzik. Tudja, sohasem váltunk el egymástól, csak arra az időre, amíg én a hadseregben szolgáltam. De akkor is gyakran láttuk egymást. Amikor Victoriából idehelyeztek, egy hónap se telt el, ő is itt volt. Nagynéném borzasztóan ellenezte, hogy utánam jöjjön, de különösen apa halála óta nem tudtunk meglenni egymás nélkül.

– Nehéz időket élhettek át.

– Olykor azt gondolom, nem kellett volna biztatnom Jant, hogy utánam jöjjön, ő azonban mindenképpen jönni akart. A nagynénim ugyan tisztességesen gondját viselte, ő mégsem volt nála soha igazán boldog.

– Ha nem jött volna ide, talán sose találkoztunk volna.

Doreen hallgatott, és Bart a némaságából kiolvasta a ki nem ejtett szemrehányást: mindannyiuk számára jobb lett volna, ha nem találkozik Jannal.

– Doreen, maga a legtökéletesebb nővér. – Bart igyekezett a lány figyelmét másra terelni.

Doreen tagadólag rázta a fejét:

– Nem lett volna szabad megengednem, hogy ilyen baj érje. Már tavaly meg kellett volna röntgeneztetnem. Tudom, mit mondott az orvosunk, de legalább nekem több eszem lehetett volna.

Felállt, keze az ajtókilincsen nyugodott. Bart átölelte a lány vállát:

– Ez rám is vonatkozik. A jövőben okosabbak leszünk.

Bart lehajolt és gyöngéden megcsókolta Doreen arcát.

– A víkend után felhívom, aztán valamelyik este együtt vacsorázunk, és talán még el is megyünk valahová szórakozni. A változatosság kedvéért rendezzünk már egyszer egy jó nagy murit.

Doreen felkacagott. Úgy nevetett, mint Jan. Bart lement a lépcsőn. A lány nevetése átmelegítette a szívét. Doreen igazán remek lány. Jan is, ő is boldogok lehetnek, hogy maguk mellett tudhatják.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

1

A kéthetes ködös időszak után hidegre fordult az idő azon a napon, amikor Jant megröntgenezték. A veranda korlátján zúzmara fehérlett, a betegek lehelete apró köd-gomolyagként lebegett a tiszta levegőben. A fákon csillogott a nedvesség, és a szilfa kopár ágai kirajzolódtak a ragyogó égbolton. Kerceréce ringatózott a törékeny gallyon, mely oly zsenge volt, hogy megbillent a madárka súlyától.

Az ilyen napokon örült az ember az életnek. Beszélhetnek, amennyit akarnak a köd üdvös hatásáról, de amikor hétszám ellepi a völgyet, a kertet, a házat és az egész világot, akkor az ember belefárad a mindent betöltő szürkeségbe, a mindent megülő tapadós nedvességbe. Most tisztán ragyogott a nap a bárányfelhők mögül, és fénnyel árasztotta el a világot.

Mrs. Carlton Jan felé fordult.

– Ez jó előjel a röntgenkontrollja számára.

Csodálatos előjel, ezzel Jan is egyetértett, s maga a hét is boldogító; ezúttal vasárnaptól vasárnapig nem a megszokott szürke fonal húzódott: Bart hétközben tett váratlan látogatásának öröme fényében a szürke fonal csillogó karácsonyi füzérnek tűnt.

Jan az ajtóhoz lépett, és kitekintett a fagytól fehérlő kertre. A jeges táj a nap fényében gyémántos ragyogással csillogott. A veranda két oszlopa között lógó pókháló csodálatos rajzra emlékeztetett. A fagy, mely csillagokkal rakta ki a pókhálót, lassan felengedett, és harmattá olvadt. A friss harmat cseppjei, mint drágakövek ragyogtak a téli nap sugarában. A hegyek mintha ametisztből volnának, a völgyeket ellepte a vattás, tömött köd. A hegy lábán túl, a Nepean medre felett ködfelhő gomolygott, mögötte finom szürkésbarna színben csillogott a síkság. A levegő megtelt az erdei és havasi fenyők ózondús szagával, az avar édeskés illatával és a nedves föld kipárolgásával.

Jan az ajtóban állt, kezében lóbázta kis kézitáskáját, melyben mosdószerei, piperecikkei voltak. Közeledett a fürdés ideje, és miután két hónapig tűrte a kellemetlen és idegesítő ágyban-mosdatás egyhangú gyötrelmét, most még a fürdőszobai kirándulás is valóságos kalandnak számított. Ilyen napon, mint a mai, persze minden kalandosnak tűnt. Az ember úgy érezte, hogy semmi sem üthet ki balul.

– Ilyen reggeleken, mint a mai, már-már hajlamosak volnánk elhinni, hogy a jó Isten személyesen törődik a sorsunkkal, ugye?

Mrs. Carlton nem válaszolt.

Jan rámeredt, az asszony hallgatása meglepte.

Mrs. Carlton lassan, tagadóan rázta a fejét.

– Nem hisz Istenben? – kérdezte Jan.

– Nem hiszek. Pedig szeretnék. Milyen nagy vigasz lehet a hit.

– És annyian hisznek. Azt mondják, „az Isten jó”, meg „az Isten akarata”, vagy „majd az isteni gondviselés”...

– Sok mindent mondanak. Amikor másodszor jöttem vissza a szaniba, azt hittem, talán segítene rajtam, ha hinnék. Megpróbáltam. Olvastam, kérdezgettem, mindent megtettem, amit kívántak. Mégsem tudtam hinni.

– És nem fél időnként?

Mrs. Carlton hosszú ideig némán feküdt. Végül megszólalt: – De igen.

– Mitől fél? – kérdezte Jan. Tudni akarta, vajon Mrs. Carlton nyugalma mögött is az övéhez hasonló félelmek rejtőznek? Az asszonyt váratlanul érte Jan kérdése. Végül is a lányra fordította csillogó szürke tekintetét.

– Félek, hogy meghalok, és félek, hogy – nem halok meg.

Jan hallgatott. A szavak jégcseppenként hullottak lelkébe. Mrs. Carlton felnevetett.

– Ugyan mit kuvikolok itt ilyen napfényes reggelen! Vágjon neki, élvezze a fürdőjét, és ne törődjék velem. Én is egészen másképpen érzem magam, ha a kedves külön nővér lemosott spongyával.

Jan lassú léptekkel sétált a fürdőszobába, betanult, tudatos, ellenőrzött járással. Egy pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy le kell szoktatnia lábát a beléje rögződött könnyed, szökellő lépésekről. Úgy kellett járnia, hogy kimért, lassú léptei a lehető legkisebb mértékben vegyék igénybe tüdejét.

Mrs. Carltonra gondolt, és a félelem nyomára, amelyet első ízben pillantott meg az asszony szemében. Tegnap hallotta, amint a főnővér és a külön nővér kint beszélgettek a verandán. A doktornak az a véleménye, hogy Mrs. Carltonnak bordaeltávolítási műtétnek kell alávetnie magát. Jan megborzongott. Nemcsak a műtéttől, pedig riasztó volt már az a gondolat is, hogy az embernek kiveszik egyes bordáit. De a test megcsonkítására gondolni ennél is szörnyűbb volt! Ha őt így megcsonkítanák, nem viselné el, hogy Bart valaha lássa a testét.

Indulatosan ismételgette magában: senki sem vehetné rá ilyen műtétre. Felőle mondhatnának az orvosok, amit akarnak. Azután valami átsuhant az agyán, és visszaemlékezett Mrs. Carltonra, aki ugyanezt hangoztatta – egy nappal a visszaesése előtt. Lehet, hogy mindenki így volt vele.

2

Rhoda, Leonard és Max Coventry társaságában, gépkocsin utazott a szanatóriumból a Kék Hegység-kórházba. Kinézett az ablakon, és a nap szépsége úgy magával ragadta, hogy azt sem tudta, hová legyen örömében. A levegő csillogóan tiszta volt, átlátszó tükrén keresztül a völgy kékes párája fényesebben és mélyebben ragyogott, mint máskor. A megvalósult mennyországnak tűnt már az is, hogy kint van a szabadban, érzi a nap sugarait, és nézheti a bütykös gumifák hegyes, élő leveleit, amelyek úgy meredeztek a mozdulatlan levegőben, mintha fémből öntötték volna őket. A fák között fel-felbukkant egy villanásra a Magányos Csúcs és az alatta elterülő Kanimbla Völgye, a Gyöngyhegy kettős csúcsa és a Károlyhegynek a Grose Völgyén túl emelkedő cukorsüvege.

A Magányos Csúcs úgy meredezett a völgy felett, mint valami asztallapra helyezett sötét korona. A fák szegélyezte hegyi patakok a homokkő szirtek között tátongó lazúrkő szakadékokban tűntek el a messzeségbe. A levegő élesen csapott Jan arcába. A szerpentin éles kanyarokban emelkedett a kerekek alatt. Úgy tűnt, mintha az egész világ mozdulatlanul heverne, és csak ők száguldanának keresztül rajta kocsijukon.

A kórházba lépve érezte, hogy érverése gyorsul. Igen, nem kétséges, ez a nap, amikor a világ valami megnevezhetetlen békében ábrándozik, ez a csodálatosan szép nap csak jó előjel lehet. „Ó, Istenem – fohászkodott Jan –, hadd legyen jó ez a röntgen, hisz oly sok függ ettől. Hadd legyen jó – Bartnak is, Doreennak is, akárcsak nekem. Nemcsak magamért imádkozom, másokért is. Annyit tettek értem, és minden oly szörnyen költséges, Kérlek, drága jó Istenem – hadd legyen jó. Akkor már ki tudom várni a végét. Nem leszek többet terhére Doreennak és Bartnak – könyörögve kérlek, Uram.”

Nem is tudta, miféle istenhez fohászkodik. Az iskolában ugyan tanítottak némi hittant, amelyre alig figyelt oda, de egyébként keveset tudott az Istenről, akit az emberek imádtak. Mégis azt remélte, hogy a nap kristályos csillogása, a fenséges csend mögött van valaki, aki meghallja könyörgését. Visszaemlékezett a csodákra, amelyekről a tiszteletes úr beszélt az iskolában. Úgy is van. Ha borrá tudta változtatni a vizet, és fel tudta támasztani a holtakat, megteheti azt is, hogy a röntgenfelvétele jó legyen. De vajon megteheti-e? Vagy mindez csak üres szóbeszéd volt? Mrs. Carlton nem hisz Istenben.

– Készen is vagyunk. – A röntgenorvos hangja nyugodt és szívélyes volt. Rámosolygott Janra.

– Mikor kapom meg az eredményt?

Jan érezte, hogy hangja oly bizonytalanul szól, mint a lejárt gramofonlemezé.

– Holnap vagy holnapután. Nem tudom biztosan. Nagyon sok a dolgunk.

Köszönetét mormolt, majd elköszönt, és a napfényes folyosón áthaladva, fegyelmezetten, lassan ment ki a szabadba.

Most is megmondhatták volna. Jan torka összeszorult, félt, hogy elsírja magát, mielőtt még a kocsiba bújhatna. Igazán nem kellene ily hosszan megvárakoztatniuk – gondolta –, hisz ha akarják, azonnal is elő tudják hívni a lemezt.

A kocsiban ülve várta a többiek visszatérését. A völgy csendje, a Magányos Csúcs magányossága mélyebbnek tűnt, mint bármikor. „Ha magamban élnék a Magányos Csúcs tetején – gondolta Jan –, nem lehetnék magányosabb. Akkor sem volnék jobban elvágva a világtól.”

Vonat döcögött át lassan az alagúton. A kettős mozdony fújtatva kapaszkodott a meredek lejtőn, kéményei füstöt okádtak, az első mozdony füttye fülsiketítő zajjal jelezte a vonat közeledését. Az úton zajlott a forgalom, a buszok porfelhőket vertek fel, az autók zúgva vették a meredek kanyarokat. „Ez az élet – zokogott fel Jan. – Ezek az emberek mind mennek valahová, csinálnak valamit. Mind szabadok. Miért nem lehetek szabad én is?”

HUSZONHARMADIK FEJEZET

1

Bart vigasztalanul állt a Cook Kapitány Szálloda feljárója előtt. A futballmérkőzés után itt hajtottak le egy pohár sört Chillával. A sportpályáról emberáradat özönlött ki, a hazaigyekvő tömeg zsúfolásig megtöltötte a villamosokat, buszokat. Chilla az induló villamos hágcsójáról integetett feléje. Eredetileg úgy tervezték, hogy Bart is vele tart, és Ryanéknál együtt töltik az estét, de közben Chilla anyja és vagy fél tucat kistestvére influenzás lett, Chilla pedig megígérte, hogy hazamegy és segít apjának a vacsora elkészítésében és a betegek ápolásában. Így aztán az egészből nem lett semmi. Bartnak nem maradt más választása, mint visszamenni a laktanyába, de maga a gondolat is felbőszítette. Doreenhoz sem ugorhatott fel, mert a lány reggel a Wentworth-zuhatagi üdülőbe utazott. Határozatlanul latolgatta, hogy mihez is kezdjen.

Lassan szállt le a téli este. A Moore Park nagy, nyitott térsége homályba veszett a sűrű porban, az Anzac Sétány csillogó fényei élesen világították meg a Moreton-öböl fügeligetének sötét tömegét.

„Ez aztán pazar egy élet, mondhatom” – békétlenkedett Bart. Bárcsak ne vették volna nyomban készpénznek annak a kuruzslónak a véleményét, és ne küldték volna el Jant a hegyekbe, majd hatvan mérföldnyire Sydneytől. Talán most, hogy olyan szépen javul az állapota, lassan majd csak hazaengedik. Ő mindenesetre holnap kipuhatolja Jannál, hogy ő mit szólna hozzá. Tudta, a lány ugyanúgy nem szeret odafenn tartózkodni, mint ahogy neki sem volt kedvére, hogy Jan távol legyen. Azonkívül az egész most már bolondságnak látszik. Minek kell abba a szanatóriumba zárni, amikor már oly jó színben van? Hiába, ha az ember egyszer orvosok kezébe kerül, nem tudni, mikor szabadul. Ilyen hosszú ideig Jan nélkül élni nemcsak gyötrelmet, hanem bosszúságot is jelentett Bartnak.

Keserűség dúlt lelkében, magányos volt, Jan után vágyakozott. A fene vinné el az egész világot.

Felugrott egy villamosra, amely a Flinders Streeten ment végig. Hirtelen elhatározással leszállt a Taylor térnél, és átsétált a King’s Crossra, hogy ott a falatozóban bekapjon valamit. Ebben a kiskocsmában jól és olcsón főztek. Mostanság nem volt kidobni való pénze. Nem bánta, hogy Janra költi minden pénzét, de ha valaki üres zsebbel kószál Sydneyben, akár fel is húzhatja magát.

A fények élesen világították meg az öreg bérház viharvert udvarát. Az utcán álló vörös telefonfülkék kihangsúlyozták az esti homály szürkeségét.

Hirtelen megállt. Milyen fajankó volt! Hisz csak be kell lépnie, tárcsáznia, két pennyt bedobnia a készülékbe, és máris megoldódik minden problémája ma estére.

Miután többször végiglapozta a szamárfüles oldalakat – mert csak sokára jött rá, hogy Brooksnak hívják, „e” nélkül, nem pedig Brookesnek „e”-vel, ahogy emlékezetében élt –, végre megtalálta a nő nevét a telefonkönyvben.

Feltárcsázta a számot, és hosszú, egyenletes búgást hallott. A búgás egyre csak szólt. Senki sem vette fel a kagylót. Bart sokáig hallgatta az egyhangú jelzést. Végül egy nő, aki kint várakozott a járdán, türelmetlenül rákopogott. Visszaakasztotta a kagylót, zsebre vágta a penny-jeit, majd még bánatosabban hagyta el a fülkét.

Az erkélyes házakkal szegélyezett sivár utcák oly barátságtalanok voltak, mint valami börtön. A következő saroknál egy lány szólította le: „Gyere fel hozzám kis pofám!” Bart indulatosan félretolta a lányt útjából. Menjen a fenébe. Ezt már elégszer megpróbálta. De a lány hangja, mely szokatlanul lágyan csengett, tovább követte.

Nem is buta fogás ez a hívogatás. Hisz ha valaki oly elhagyatott, mint ő, és nincs hová mennie, akkor a „hozzám”-ban van valami vonzóerő, még akkor is, ha a „nála” nem jelent mást, mint garniszálló ütött-kopott szobáját, óránként öt shillingért. Nem válaszolt, csak ment tovább hosszú lépteivel, sebesen az üres utcákon. Magda valószínűleg nincs otthon. Köpenye zsebében csörgette az aprópénzt. Újabb telefonfülke láttán ismét felébredt benne az elhatározás, hogy felhívja az asszonyt. Talán már hazaérkezett azóta. Ha pedig most sincs szerencséje, akkor betér a falatozóba, megvacsorázik, és egyedül ül be valami moziba.

A telefon az ismert lehangoló zajjal berregett fülében. Elcsüggedt. Aztán éppen amikor ismét vissza akarta akasztani a kagylót, a vonal túlsó végén a sietségtől lihegő „helló” hallatszott, majd felcsendült Magda meleg, barátságos hangja. Mintha mellette állna.

– Ó, helló! – szavaiból a viszonthallás öröme csengett. – Maga volt az előbb is? A fürdőkádban ültem. Épp most kászálódtam ki a vízből. Na, ha most látna!

Bart előtt felvillant a nő alakja: napbarnított, csábító volt, a nagy fürdőlepedőbe burkolózva.

– Talán látom is, ámbár itt nincs televízió.

A nő felnevetett.

– Mit csinál?

– Egy telefonfülkében állok.

– Ó!

Bart igyekezett leplezni izgalmát.

– Én... kíváncsi voltam, van-e valami dolga ma este? Ugyanis váratlanul néhány órás eltávozást kaptam.

– Ne mondja!

– De igen. Persze korábban kellett volna telefonálnom, de... szóval úgy látom, most készül elmenni otthonról, van, már programja, vagy másvalami.

– Én meg úgy látom, arra akar kérni, hogy töltsem magával az estét.

– Igen, erre gondoltam.

– Hogy maga milyen okos kisfiú!

– Persze, tudom, szörnyű későn szólok.

– Bizony ám, szörnyű...

Ezt megérdemelte. Majd két hete találkoztak.

– Úgy gondoltam, ha talán nem akadna jobb dolga.

– De akadt.

– Hát akkor sajnálom... bocsásson meg. Akkor csak jó mulatóst kívánok.

– Azt mondtam: akadt.

– Tessék?

Egy pillanatig csend volt. Nem értette a dolgot.

– Azt mondtam: akadt – de most, hogy maga itt, illetve ott van, már nem akad.

A nő egyszerre volt kihívó és közvetlenül nyílt. Bart letörölte homlokát, sebtében számításokat végzett. A zsebében levő pénzből ezúttal nem futná nagystílű vacsorára. A nő megsejtette, mi jár a fiú fejében, és így szólt:

– Jéggé fagyok itt, csak egy fürdőlepedő van rajtam. Csak egy negyedórát kérek, jó? Felkapok magamra valamit, és készítem a vacsorát. Ez az a bizonyos vacsora, amellyel tartozom.

– Igazán rém kedves.

– Várja meg a végét. Merre van?

– Kint, a laktanya közelében.

– Nagyszerű, jó félórába kerül, míg idejut, így hát: viszlát!

– Kérem, miattam ne okozzon fáradságot magának.

– Miért ne? Szóval – viszontlátásra.

Bart végignézett elnyűtt egyenruháján, ütött-kopott volt, alaposan össze is koszolódott a tömegben a délutáni mérkőzésen. Majd beugrik a legközelebbi kocsma mosdójába, és kicsit rendbeszedi magát. Ezzel is telik az idő, és így legalább valószínűsíti füllentését, hogy Randwickből telefonál.

2

Amikor megnyomta a csengőt Magda lakásának nyersfa ajtaján, egy pillanatra megtorpant. El akart rohanni, le a szőnyeggel borított lépcsőn, ki a szabadba az előcsarnokon és a nehéz üvegajtókon át. De késő volt. Már hallotta a nő lépteit. Azután kinyitotta az ajtót. Megjelenése csábosabb volt az emlékezetében élő képnél. Bordó bársony pongyolája könnyedén lebegett rajta, vonalai jól érvényesültek, haja sűrű hullámokban hullott a vállára, mint első találkozásukkor. Hangja vidáman csengett, amikor üdvözölte.

– Jaj, szegénykém, biztos agyonfagyott.

Bart belépett a szűk előszobába. A földön vastag szőnyegek hevertek. Alacsony asztalon virágos vázák álltak meg a telefonkészülék. A nő üdvözlésének könnyed szívélyessége megnyugtatta. A forró fürdőtől kimelegedett és kipirult. Rápillantva, Bart arra gondolt, talán nem is olyan, mint modora sejteti. Ettől ismét megnyugodott, de gondolata különös módon valami furcsa csalódással keveredett.

3

Magda remek koktélt kevert. Amint a második poharat hajtotta le, Bart azon merengett, miért is volt olyan bolond, hogy csaknem két hét múltán hívta fel az asszonyt. Magda közvetlen volt, beszédes és mesterkéletlen.

Az a fajta nő, akivel az ember jó barátságban lehet, aki nem követelőzik, akivel könnyű közös nevezőre jutni. Éppoly jó beszélgetni vele, mint egy férfival, csak izgatóbb, sokkal izgatóbb. A harmadik pohár után Bart kényelmesen hátradőlt a karosszékben, nem feszélyezte már a fényűzően berendezett szoba, viseltes uniformisa, nehéz csizmája sem zavarta. Magda meg észre sem vette. Bart megbánta korábbi idegenkedését.

A szürke téli estéről, mely nemrég még vigasztalanul leselkedett rájuk, megfeledkeztek; itt a szobában meleg volt, és vidáman kacagtak, szólt a rádió, és az elektromos kandalló melegített, mint a valódi tűz. A légkör kellemes, otthonos volt.

Egy fekete macska, nem perzsa, ami ebben a környezetben várható lett volna, hanem csak egyszerűen fekete, selymesen sima szőrű macska sompolygott be a szobába.

– Ismerkedjenek meg! Ez F. P. – gügyögte Magda, és a macska felé intett. – Fekete Piac rövidítése, mert az újgazdagokat jelképezi. Egy éjszaka a kapu előtt találtunk rá, amint átázva és reszketve üldögélt ott, otthontalanul és éhesen. Nick, a férjem – magyarázta az asszony – Niggernek nevezte el, ami kézenfekvőnek látszott. Később aztán oly ápolttá és gömbölydeddé kerekedett, hogy Fekete Piacra kereszteltem. Tiszta szimpátiából, érti? Hisz mindketten oly sok köszönettel tartozunk a névadónak. Nick egyáltalán nem találja mulatságosnak ezt a nevet, de F. P. szereti.

– Illik rá a név.

– Igen, tökéletesen. A kiváltságos osztály létrejöttét példázza. Ha Nick nem volna gyógyíthatatlanul babonás, és a fekete macska nem volna a gyengéje, akkor ez a fickó ma is tisztességes úton keresné meg a napi patkányadagját a Crosson. Így meg már a világért sem enne mást, mint finom pecsenyét és halfilét. – Megsimogatta F. P.-t, az meg elragadtatva púpozta a hátát. – Igazi elkényeztetett kis kedvenc, ugye?

Bart ujjával csettintett, és sziszegő hangokat hallatott, mire F. P. leugrott Magda székének karfájáról, és lassan átsétált a szőnyegen, hogy megszagolja a kinyújtott kezet.

– Ó, micsoda megtiszteltetés! Nemigen szokott idegenekhez közeledni.

A macska rövid, tapogatózó szimatolás után Bart térdére telepedett, és fejét a fiú melléhez dörgölte.

– Na, tessék! Bevette a családba. Szerelem első pillantásra!

– Van benne valami.

Magda felállt.

– Míg maguk bájolognak, én majd utána nézek a vacsorának.

Bart bátortalan szabadkozása ellenére kitöltötte a koktél maradékát a mixerből.

– Ugyan, ne bolondozzon. Ilyen nagy, éhes kisfiú – ilyen estén.

Bart lassan itta a koktélt. A szoba légköre megigézte. A macska elégedetten dorombolt a térdén, poharában – csillogott a koktél, a kandallóban izzott a tűz. Ernyedten dőlt hátra székében, és a konyhában csörömpölő edények zaját hallgatta. Simogatva birizgálta F. P. selymes hasát. A macska kéjesen nyújtózkodott: hol kinyújtotta, hol meg behúzta bársonyosan puha mancsa éles karmait.

Bart a szék támlájára hajtotta fejét. Kellemes bódultság töltötte el.

Magda énekelt a konyhában, Bart úgy érezte, a tökéletes hangulathoz már nem is hiányzott más, mint női dalolás hangja vacsorakészítés közben.

Magda kipislantott a teakonyha ajtaján. Arca huncut mosolyra húzódott.

– No persze, ha nagyon akarja, kijöhet és megpucolhatja a borsót – így legalább gyorsabban megleszünk.

Bart felkelt, F. P. tiltakozó nyávogással csúszott le térdéről.

A fiú meglepődött, hogy a koktéltől kissé kapatosnak érzi magát. Meglazította gallérját, leült egy konyhaszékre, és tisztítani kezdte a borsót, míg Magda – köténnyel a pongyolája előtt – hagymát szeletelt, majd beleszórta a serpenyőbe, felvágott két paradicsomot, és lazán kiverte a húst. Szakasztott, ahogy Bart édesanyja odahaza.

Tisztította a borsót, szagolgatta a piruló hagyma illatát, Magda tökéletesen manikűrözött kezének gyakorlott, fürge mozdulatait figyelte, és hallgatta vidám csacsogását. Bart úgy érezte, hogy a legutóbbi hetek levertsége felenged. Mintha aprócska kis fény gyulladt volna fel benne, amelynek melege átjárja egész testét és lelkét.

A konyhában terjengő szag oly családias, otthonos légkört teremtett, hogy Bart egy pillanatra elszégyellte magát: miért gondolt olyanokat Magdáról, miért támadt benne gyanakvás, amely eddig távol tartotta az asszonytól? A fürdő utáni üde frissességében, alig egy lehelet púderrel az arcán, a szokottnál kevésbé kifestett szájával, Magda nem volt az a céltudatos csábnő, akinek Bart képzelte. Ebből is csak az derül ki, hogy az ember olykor mennyire félremagyarázza egy nő magatartását. Magda csupán kedves akart lenni hozzá. A többi, úgy látszik, csak az ő agyszüleménye volt. Hiába no, ostoba volt. Mennyi ilyen kellemes estét tölthettek volna együtt a férj távolléte alatt!

– Két hétre ment el – mondta Magda –, s ez az idő már majdnem letelt. – Nem baj, hátha akad majd még olyan este, amikor nincs otthon. Akkor aztán ismét együtt kacaghatnak, beszélgethetnek, ilyen kellemes baráti hangulatban, míg Bart a vacsora elkészítésében segédkezik. El sem képzelte volna, hogy Janon kívül akadjon még nő, akinél ilyen otthonosan érezhetné magát.

4

A vacsora méltó volt ízletes külsejéhez és finom illatához. Bartnak úgy tűnt, hogy életében nem evett még ilyen finom, puha, ínycsiklandozó hagymával ízesített rostélyost, ilyen zsenge zöldborsót, ennyire zamatos paradicsomot. Elégedetten fújt egyet, majd letette a kést-villát.

– Ilyen jó vacsorát nem ettem évek óta. Maga valóságos meglepetés a számomra, Magda.

Az asszony kérdően vonta fel vékony szemöldökét.

– No igen, olyan nőtől, mint maga, nem is vártam volna, hogy főzni tudjon.

– Ugyan! Ez is olyan előítélet, amely már Noé korában is divatjamúlt volt. Tudja, az a lány, aki azt állítja, hogy nem tud főzni, azt hiszi, ettől érdekesebb lesz. Ez egyik elengedhetetlen kelléke a csábsziréneknek, akik szeretnék, ha filmsztárnak néznék őket. Persze azokról a nőkről még azt is alig lehet elképzelni, hogy egyáltalában tudják, mi az a rostélyos, hát még hogy el is készítsék, igaz?

Bart elragadtatással nézett Magdára.

– Maga más, mint a többi nő, akit eddig ismertem.

– Igazán?

– Valahányszor találkozunk, mindig más.

– Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy maga is mindig más.

– Ó, dehogy. Én mindig pontosan ugyanaz az öreg, begyepesedett pasas vagyok. – Magához húzta a sajtot, és levágott egy szeletet.

– El sem tudom képzelni, hogy valóban begyepesedett legyen. Azzal a sastekintetével, amellyel akkor este fürkészett a Központi Pályaudvaron, amikor megláttam a menetrend-táblánál.

Kellemes meleget érzett. Hát mégis akad nő, aki ilyen mélyen megérti őt.

– Hát, ami azt illeti, láttam már egyet s mást.

Magda rámeredt, álla tenyerében nyugodott, mandulát majszolgatott.

– El is hiszem. Meséljen Japánról.

Ezernyi, soha el nem mondott dolog várt elmondásra. Magdának könnyű mesélni. Bizonyos értelemben olyan, mintha férfival beszélgetne. Nem kell attól tartania, hogy megbotránkoztatja. Jannál mindig úgy érezte, vannak bizonyos dolgok, amelyekről nem szabad beszélnie előtte, amelyekről Jannak nem kell tudnia. Nem mintha szégyellte volna, hanem inkább azért, mert úgy érezte, puszta hallásuk beszennyezi a lányt. Magdával más volt a helyzet: nincs olyan dolog, amit meg ne értene. Szellemesen, mulatságosan mondott el olyan vaskos tréfákat, amilyeneket férfiak szoktak mesélni, s az ember mégsem érezte magát kényelmetlenül.

Hosszasan üldögéltek feketéjük mellett. F. P. végignyúlt Bart térdén és dorombolt. Azután együtt mosogattak el. Bart maga köré tekert egy konyhatörlőt, és felgyűrte inge ujját. Teljesen otthon érezte magát.

A hallba visszatérve tovább beszélgettek. A háttérben halkan szólt a rádió. F. P. álmosan kunkorodott össze Bart ölében. Magda egy üveg skót whiskyt bontott. Bart még soha nem ivott ilyen finom whiskyt. Koccintottak. A fiú felelevenítette annak az éjszakának az emlékét, amikor az orange-i vasúti restiben teáztak. Magda elmondta, hogy Bart belépése pillanatában feltűnt neki, tekintetével követte a fiút, amikor a pulthoz ment, és elhatározta, hogy megszólítja.

– Megdöbbentő, ugye? Mindig ostobaságnak tartottam, hogy egy nő ne mondhassa egy férfinak, hogy az illető első pillantásra megtetszett neki.

Bart úgy érezte, mintha a whisky lángra lobbant volna belsejében. A nő gyöngyöző kacagásba tört ki.

– Olyan régimódi, hogy bántja, ha megmondom, hogy megtetszett nekem?

Bart rámeredt. Magda összekuporodva ült a nagy, krémszínű karosszékben. Egyik lábát kissé előrenyújtva lóbálta bársony papucsát. Lebegő haja vállára omlott. Szája telt volt és piros, mint akkor éjszaka, első találkozásukkor.

Hirtelen elfordította tekintetét róla, és órájára pillantott.

– Ejha, most már aztán igazán mennem kell.

– De akkor távozás előtt igyon még egyet.

Bart tekintetével követte, amint keresztülhaladt a szobán, mely most oly nagynak tűnt, és feléje közeledett. Megigézve nézte, amint lehajolt, hogy megtöltse poharát, meglátta a keble közötti völgyet, és amikor pongyolája szétnyílt, újra magába szívta a finom parfüm illatát.

Hirtelen ellökte magától a poharat. F. P. lecsúszott öléből. Bart magával húzta a nőt a heverőre. Szájuk egymáshoz tapadt, ajkuk összeforrt. Bart keze izgatottan matatott a nő keble körül, Magda a fiú inge alá csúsztatta kezét; Bart érezte hűvös tapintását vadul dobogó szívén. Aztán a vállába mélyedő fogakat érezte, amikor Magda magához rántotta a heverőn.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

1

Bart felriadt álmából. Azt álmodta, hogy körülötte bombák robbannak. Egy pillanatig azt hitte, hogy megtébolyodott. A napfény beszűrődött a krémszínű redőnyön, és hullámos barázdákat festett a függönyökre. Hirtelen felült az ágyon, az ismeretlen környezet megzavarta. Aztán rájött, hol van. Mellette Magda még aludt, a rózsás pehelypaplan lecsúszott válláról. Arcát a párnába temetve aludt, fölötte az ágyfej tűzött szatén kárpitja csillogott a reggeli fényben.

Rossz volt a szája íze. Micsoda éjszaka!... Egy pillantást vetett Magda vállára és keblére, kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, aztán megtorpant, megdöbbenve meredt karórája számlapjára. Tíz óra! Nem hitte el. Talán elfelejtette felhúzni. Reménykedve emelte füléhez, de hiába – az óra járt. Felpattant az ágyból, végigrohant a vastag krémszínű szőnyegen, hogy megnézze a toalett-asztalon álló aranyórát. Tíz óra! Kiment a konyhába, ott a villanyóra meredt rá a falról. Tíz óra! Visszament a hálószobába. Az ablak felől friss levegő áradt feléje, hűvös volt és üdítő. Úristen, valóban tíz óra van – elkéste az utolsó vonatot, amely a hegyekbe megy.

Egy pillanatig megrendülten állt, remegett az idegességtől. Elkéste a vonatot, ami azt jelentette, hogy nem láthatja Jant. A legkülönbözőbb érzések kavarogtak lelkében: feldühödött arra a gondolatra, hogy csalódást okoz Jannak – önmagát meg legszívesebben leköpte volna. Könnyű Magdának, aki úgy fekszik az ágyban, mint egy összekunkorodott macska. Nagy robajjal felhúzta a redőnyt. Magda felébredt, lassan hátára fordult, és kényszeredetten nyitotta fel szemét. Hanyatt fekve, álmosan pislogott Bartra.

– Drágám, úgy festesz ott, mint valami napisten. Magadfajta férfinak sohasem szabadna ruhát hordania.

– Tíz óra van.

– Hát aztán? Előttünk az egész nap.

– Éppen elég időm lesz, hogy felrobbanjak mérgemben. Elkéstem a hegyi vonatot.

– Na és, majd elmész a következővel.

– Nincs több.

– Hát akkor meg mi értelme a dühöngésnek? – Feltápászkodott és lustán nyújtózkodott.

– Ó, uramisten. – Bart nehézkesen leült az ágy szélére, és tenyerébe temette arcát. Magda megsimogatta a fiút, de Bart elhúzódott.

– No mi az, mi a baj? Másnaposak vagyunk? – kérdezte az asszony gúnyosan.

Bart felpattant. Gyűlölte a nőt. Az ablakhoz ment. A nap is szemrehányóan bámult rá. Bűntudat mardosta. Tudta, hogy igazságtalanul neheztel Magdára. Az éjszaka emléke volt a szörnyű szemrehányás. Magda felvont szemöldökkel figyelte a fiút. Bart megfordult, szótlanul az ajtóhoz ment, aztán megtorpant, hirtelen elszégyellte magát.

– Bocsáss meg, Magda. Teljesen feldúlt, hogy lekéstem a vonatot. Persze az én hibám, és teljesen alaptalan, hogy rajtad töltsem ki a mérgemet.

– Olyan fontos?

– Igen.

– Nem lehetne egy interurbánnal elintézni?

– Nem.

– Hányra várnak?

Bart megmondta. Magda mozdulatlanul feküdt, és közben a fiú karcsú, izmos testét, széles, szeplős vállát, keskeny csípőjét vizsgálgatta. Látta, amint Bart arca elkomorul.

– Tudod, mi vagy? Mogorva, házsártos fráter – mondta könnyedén. – Eredj, állj a zuhany alá, aztán öltözz fel. Addig kávét főzök, utána majd megbeszéljük a továbbiakat.

Bart azzal az érzéssel ment be a fürdőszobába, hogy valójában hálátlan és ostoba alak. Magda nem tehet semmiről.

Megeresztette a zuhanyt. Előbb forró vizet zúdított magára, majd addig igazította a csapot, amíg a zuhanyból jéghideg víz folyt. Agya fokozatosan kitisztult. Magda bekukkantott az ajtón, túlkiabálta a zuhogó víz zaját.

– Borotvát és minden egyebet, amire szükséged van, a fürdőszobaszekrényben találsz.

Aztán hallotta az edénycsörömpölést a konyhából, a kávé illata beáradt a fürdőszobába, miközben borotválkozott, és hintőporral dörzsölte be bizsergő bőrét.

Az asztalon ott állt a gőzölgő kávé és a pirítós. A reggeli előkészületeiben elmerült Magdát figyelve, alig tudta elhinni, hogy ez ugyanaz a nő, aki éjszaka oly vad szenvedéllyel adta át magát neki. Amikor Bart a második csészével is végzett, és megette a pirítóst, Magda az asztalon keresztül ránézett.

– Nem mondanád meg – hacsak valami különleges ok nem gátol benne –, miért olyan szörnyű baj, hogy lekésted a vonatot?

Bart akadozva, restelkedve kezdett beszélni. Maga sem tudta, miért szégyenkezik. Janról mesélt, elmondta történetüket, közben mélyeket szippantott cigarettájából, és sűrűn fújta a füstöt.

Magda szótlanul hallgatta, a fiú elbeszélése közben hosszú, hegyes körmeit nézegette.

– Értem – szólalt meg végül –, most pedig legokosabb, ha mindketten nekiiramodunk.

– Hogy érted?

– Te természetesen nem hagyhatod cserben azt a szegény lányt. Nincs más hátra, felviszlek kocsin. A vonatot már aligha érjük be, de mindenesetre megtesszük, ami tőlünk telik.

Bart döbbenten meredt Magdára.

– De... de...

– Semmi de. Utóvégre részben én vagyok az oka, hogy lekésted a vonatot, így aztán a legkevesebb, amit tehetek, hogy kisegítlek a pácból. Gyorsan lezuhanyozok, aztán indulhatunk.

2

A fagyos reggel után csak úgy csillogott a hegyi levegő. A völgyek fölött ívelő égbolt halvány volt és kristálytiszta. Az útmenti akácokat már sárga virágtenger borította. Bart hátradőlt, amikor Magda a kanyargós úton felfelé vezette a kocsit, ötven mérföldes sebességgel, nagy motorzúgással kapaszkodott a hegyre. Bart azon tűnődött, vajon min jár Magda esze. Sohasem lehetett valójában beléje látni – nyugodt, kisimult arcvonásai nem árultak el semmit. Most, hajtás közben, éber tekintetével és keményen összezárt ajkával azt a benyomást keltette, hogy nem gondol másra, csak a kocsira meg az útra. Jól vezetett. Egész sor dologban kiváló volt.

– Tessék cigaretta. – Bart egyszerre két cigarettára gyújtott rá, és az egyiket átnyújtotta Magdának. Az asszony az órájára pillantott.

– Jól haladunk. Kis szerencsével körülbelül félóra múlva ott lehetünk. A végén még oly gyorsan érünk oda, hogy el is felejted a reggeli elkésést.

Bárcsak úgy volna – fohászkodott Bart –, mert egyébként, ha megmondja Jannak, hogy kocsin jött fel, megindul a kérdezősködés. Tűnő félelem suhant át rajta: hátha Doreen meglátja útközben, vagy amikor kiszáll a kocsiból. Úristen, az szörnyű lenne! Verejték ütött ki a homlokán.

Amióta elhagyták Sydneyt, egyenletesen ötven mérföldes sebességgel haladtak. Most a sebességmérő ugrott, és hatvan körül ingadozott. Bart ránézett Magdára, aki ez alkalommal drága tweed sportkosztümöt hordott. Akármennyit horkol is a férje, az asszonyt mindenesetre bőkezűen látja el.

Bartban neheztelés támadt. Eszébe jutott, hogy milyen könnyen keresik ezek a pénzt, ő meg milyen nehezen.

Nem, ennek vége. Az eddig történtekért talán egyforma felelősség terheli őket, ha most visszapillantva vitathatatlannak látszik is, hogy kezdettől fogva és mindenben Magda volt a kezdeményező.

Gyomra remegett a félelemtől, ha azon töprengett, mit mondjon majd Jannak. Azon tűnődött, vajon az a bizonyos „női megérzés” rajtakapja-e? Jannak megvolt a képessége, hogy belelásson az emberbe, sőt keresztül is lásson rajta. Nem lehetett hazudni neki. Ha az ember mégis megkísérelte, biztosan bolondot csinált magából. Nem mintha Jan gyanakvó természetű lett volna. El sem tudta képzelni, hogy Jan valaha is gyanakodjék. Ha azonban mégis megsejtene valamit, ha mindazok után, amiket Bart mondott neki, és a köztük történtek után mégis gyanút fogna, akkor egyszerűen nem marad más hátra, szemérmetlenebből kell hazudnia, mint bármikor, bárkinek, mert akármi történjék is, Jannak sohasem szabad megtudnia az igazat.

Bart orrát ismét megütötte Magda parfümjének leheletkönnyű illata. Igaz ugyan, hogy forró vízzel lezuhanyozott, és alaposan megmosta a haját, mégsem tudta biztosan, ez az illat beléivódott-e, vagy csupán Magdáról száll feléje. Feszülten figyelte az asszony nyugodt arcát, széles pofacsontját, rövid, egyenes orrát, a kormánykeréken biztosan nyugvó kezét, a párnázott ülésen kényelmesen elnyúló testét, és csendben, magában megfogadta, hogy ez nem fordulhat elő többé. Tegnap, úgy látszik, elvesztette az eszét.

Másnaposság ide vagy oda, ma reggelre mégiscsak kitisztult a feje. Janra gondolva nem értette, hogyan történhetett, hogy Magda csókja úgy lázba hozta, mint a napszúrás. Megtanulta, hogyan kell védekezni a napszúrás ellen a trópusokon, és a jövőben óvakodnia kell Magdától is. Végül is sikerült az egész problémát kikapcsolnia életéből, nem is nyugtalaníthatja többé. Mégis furcsa, hogy négy hónapig sikerült kitartania, aztán beleesett Magdába! Hirtelen elszégyellte magát, hogy így gondol Magdára. Hisz utóvégre roppant rendesen viselkedett. Alig akad nő, aki az adott körülmények között ilyen tisztességesen járt volna el. Magda rááldozta napját, hogy kisegítse őt a bajból. Mintha Jan az ő számára is jelentene valamit. Végül is az asszony nyíltan beszélt előtte férjéről, míg ő sohasem említette Jant. Még most is viszolygott attól, hogy Magda előtt beszéljen Janról.

Amint a hegyeket átszelő vasútvonal mentén haladtak előre, kis hegyi települések bukkantak fel és tünedeztek el. Végre meglátta Fenyvestető ismerős körvonalait. A sötét töltés élesen rajzolódott ki az égbolton, fölötte pedig a Wentworth-zuhataghoz igyekvő és az utolsó lejtőn felkapaszkodó vonat füstje szállt.

Magda ismét az órára pillantott.

– Na, mit mondtam? A kanyarnál kiugorhatsz, és ugyanakkor érsz a kórházba, mintha vonaton jöttél volna. Mit szólsz az időzítéshez?

– Csodálatos! – Rámosolygott a nőre. Biztos volt magában, csak akkor rendült meg, ha Janra gondolt. De a varázslat megszűnt. Magda nem viheti még egyszer kísértésbe.

– Estefelé érted jövök. Közben elmegyek Katoombába. Meglátogatom az ismerőseimet, aztán majd az állomáson találkozunk.

– Az isten szerelmére, csak azt ne! – Bart hangjából leplezetlen riadalom csengett. – Fenn van Jan nővére is, s ha meglátna...

Magda megrándította vállát.

– Csak nem gondolod, hogy majd egyedül kocsikázok vissza, mi?

Bart a homlokát ráncolta. Pokoli egy helyzet. Magda gunyoros mosollyal figyelte. A fiú érezte, hogy nagyon aljas dolog volna, ha egyedül engedné visszamenni az asszonyt.

– Oké – mondta kelletlenül –, de ha Doreen ott volna, akkor a Wentworth-zuhatagi megállónál kell felszállnom az öt harmincas vonatra. Várj meg a következő állomáson.

A szanatóriumhoz vezető kanyarnál Magda leállította a kocsit.

– Megérkezett, uram. A kocsi időben előáll, majd Bullaburrában számíthat rá.

Bart gyorsan kiszállt, közben igyekezett olyasvalamit kitalálni, amivel jóvátehetné figyelmetlenségét, azonban mielőtt megszólalhatott volna, a kocsi már elindult.

3

Amikor belépett Jan szobájába és megpillantotta a lányt, aki előrehajolt, hogy üdvözölje, Bart úgy érezte, sohasem volt távol tőle. Mrs. Carlton szerencsére aludt. Bart két kezébe fogta Jan kezét, és arcához szorította. A fiú az ágy mellett állva érezte a lányból sugárzó békességet, mely úgy áradt belőle, mint forrásból a víz.

– Hallottam, mit mondott a doktor – szólalt meg végül Bart.

– Ugye, remek?

– El sem tudom mondani, mennyire örülök.

Bart most ott ült az ágy mellett, s úgy fogta a lány kezét, mintha sohasem akarná elengedni. Úgy kapaszkodott belé, mint a vízbefúló a kötélbe, melynek segítségével partra jutott.

– Mától fogva megengedik, hogy naponta két órára felkeljek.

A lány öröme szívébe hasított. Soha olyan mélyen nem érezte át, mint ebben a pillanatban, hogy mit is jelentettek a lány számára az utóbbi hónapok, amikor úgy kellett élnie, mint a börtönbe zárt rabnak. Mit jelentett ez Jan számára, aki csupa elevenség, akinek minden pillanatát az élet öröme hatja át, aki mint a szarvas szökellt vele a tenger mentén, s nála jobban birkózott meg a hullámokkal. És most, amikor végre megengedik neki, hogy mától fogva naponta két órára felkeljen, arca valósággal mennyei örömtől sugárzik!

– Drágám, ez csodálatos! – Alig tudott úrrá lenni hangján. – Az az érzésem, hogy néhány hét múlva már a hegyekben fogsz kószálni Leonarddal meg a többi járóbeteggel.

Jan boldogan nevetett, és Bart szíve felmelegedett. Az éjszaka emléke elfeledett lidércálomként enyészett el.

– Mit is mondott pontosan az a sarlatán?

– Azt, hogy a röntgenfelvétel szerint a góc határozottan kisebb lett, a töltés kedvezően befolyásolja a gyógyulást, és a pulzusom is lassabban ver.

– Az enyém viszont gyorsabban.

– Hőmérsékletem normális, és mindent összevéve, még néhány hónap, és egészségesebb leszek, mint új koromban.

– Nekem te mindig vadonatúj vagy. – Tekintete hosszan nyugodott a lány arcán s túlságosan csillogó szemén. Ujjai a lány lágy fürtjeivel játszadoztak.

– Szép a hajad.

– Ugye milyen selymes? Wawn nővér segített megmosni, mikor visszajöttem Katoombából. Mennyire élveztem! Olyan volt már, mint a kóc.

– Én sohasem láttam olyannak. – Bart az ágy fölé hajolt, és arcát a lány hajába temette. Hosszú idő múltán felegyenesedett.

– Mondtam már valaha is önnek, Miss Blakeley, hogy szeretem?

– Úgy rémlik, Mr. Templeton, mintha már említette volna.

– S remélhetem, hogy ön, Miss Blakeley, esetleg viszonozza az érzelmeimet?

– Ó, Bart... – Jan szeme egyszerre megtelt könnyel, ajka remegett.

– Akkor úgy gondolom, szólhatna néhány szót erről.

Bart soha azelőtt nem érezte szükségét, hogy bizonyos legyen a lány érzelmei felől. Azelőtt mindig természetesnek vette, de most hallani kívánta. Magával akarta vinni szavai emlékét, hogy megőrizze.

– Nos?

Jan tekintete állhatatosan pihent a fiún, égő orcája ragyogott, szempilláin könnyek csillogtak, a szavak lassan és ünnepélyesen csengtek.

– Szeretlek. Első perctől fogva szeretlek. Érdemes volt megbetegednem, mert így kiderült, hogy te is szeretsz.

Bart úgy érezte, óriási kő esik le a szívéről.

– Biztos, hogy nem változnak meg érzelmeid, amikor majd sétálgatni kezdesz a hegyekben, néhány itteni szoknyavadásszal?

Jan a fiú szemébe nézett.

– Örökké szeretni foglak. – Hangja olyan halk volt, hogy Bart alig hallotta a szavakat.

– Akkor jó. – Bart elengedte a lány ujjait, elővette cigarettatárcáját. Rágyújtott két cigarettára, az egyiket Jannak adta. – Erről ugyan nem kaptam írást, de elhiszem, ha mondod.

Jan azt gondolta, miközben a cigarettára gyújtó Bartra nézte: „Ma valahogy olyan különös, nem olyan, mint máskor. Kedvesebb és gyöngédebb, s nem kelti bennem a reménytelenség szörnyű érzését. Valami új költözött az életünkbe. Lehet, hogy valami új történik két ember életében, ha szeretik egymást, és annyit szenvednek, mint mi.”

Elnézte Bartot, amint a fiú hevesen huzigálta át a naptárban a letöltött napokat, s a szanatóriumból való távozásának napját pirosbetűs ünnepnapként jelölte meg.

Ahogy a táblázatra nézett, a három hónap már nem tűnt olyan végtelenbe nyúlóan hosszúnak. Volt idő, hetekkel ezelőtt, amikor félt. De most már nem fél többé. Bart szelíden csókolgatta, számlálva a csókokat. Megcsókolta az orra hegyét, mondván, hogy ez a csók reggelre szól, s amikor majd fölkel, olyannak látja csókját, mint a reggeli napsütést. Megcsókolta a szemét, és az suttogta: – Ez éjszakára – hogy rólam álmodj.

A lány arra gondolt: „Nem telik már sok időbe, s együtt leszünk. Akkor nem lesz már olyan nehéz neki. Segíts rajtam, hogy segíthessek”. Azután borzasztó gyorsan véget ért a látogatási idő, s Bart elment.

A nap utolsó sugaraitól rózsaszínnel bevont téli égboltra felkúszott a hold. Jan csak nézte, és eszébe jutott a holdfényes éjszaka, amikor utoljára táncoltak együtt.

Úgy rémlett, hogy a hold, amelyet tekintetével követ, most egy másik világra szórja fényét; a hegyek és a völgyek, amelyeken oly sokszor pihent meg tekintete, oly távoliak és idegenek voltak a fehér fényben, hogy akár a hold kráterei is lehettek volna.

4

Bart nyugtalanul tekintett ki a vonat ablakán, amint befutottak Bullaburra állomásra. Magda ott volt. Messziről megismerte az óriási, ezüstszürke kocsit.

A kocsi látványa ingerelte. Egy pillanatig habozott. Idegenkedett attól, hogy beüljön mellé, s vele töltse a Sydneyig tartó hosszú utat, de azt is érezte, hogy nem lenne okos dolog felszítani az asszony valószínűleg amúgy is heves indulatait. A félelem győzött. Magda bólintott, amikor a fiú a kocsihoz lépett.

– Szállj be, szereztem a termoszba kávét és néhány szendvicset. Jó utat kell megtennünk, míg valami nyugalmas helyre találunk. Biztos éhes vagy.

A kávé és a szendvicsek után jobban érezte magát. Az asszony mellett lassacskán elpárolgott a neheztelése. A szendvics is, mint minden más, ami keze nyomát viselte, Magdát dicsérte, és az erős, rumos kávé csakhamar felmelegítette.

Sötétedő estében ereszkedtek le a szerpentinen. Alattuk Penrith lámpái villogtak a sötétben, a távolban meg Sydney fényei vonták be villogó füzérként a láthatárt.

A felkelő hold fehérre festette az út mentén húzódó réteket. Barátságos csöndben ültek egymás mellett. Magda váratlanul megkérdezte:

– Hogy érzi magát Jan?

– Ó... hát... egészen jól. – Zavarában akadozott a nyelve.

– Ne légy ostoba – mondta Magda nyugodtan. – Végül is azzal töltöttem a napot, hogy felhozzalak és levigyelek innen, így a legkevesebb, ha elmondod, hogy van a kislány. Azonkívül érdekel is a sorsa.

Bart kétkedő pillantást vetett az asszonyra, de annak arca oly nyugodt volt a műszertábla fényében, mint a holdsütötte éjszaka. Ilyen gyakorlatias lénnyel szemben, mint Magda, Bart nevetségesnek érezte, hogy továbbra is bűntudatot érezzen.

– A helyzet az, hogy ez a mai nap kicsit ünnepnap számunkra. A múlt héten megröntgenezték, és az orvos véleménye kedvező.

– Remek. – Magda hangjából őszinte melegség csengett. – Nagy kő eshetett le a szívedről.

– Őszintén szólva, igen. Nővére is, én is pokolian aggódtunk miatta. Tudod, minden olyan váratlanul történt. Az egyik pillanatban még olyan egészségesnek látszott, akár te, vagy én, azután... – Valami belülről megint csak arra intette, hogy nem illik Jan dolgait Magdával megbeszélnie. Különösképpen nem az elmúlt éjszaka után.

– Beszélj róla. – Magda hangja egyszerre volt szenvtelen és érdeklődő. Bart azon kapta magát, hogy mesél. Eleinte akadozva, azután tartózkodás nélkül. Úgy beszélt az asszonynak Janról, ahogy soha azelőtt senkinek. A rum tette-e, vagy a kávé, hogy megoldódott a nyelve, vagy csupán az, hogy elmerült a történetében – nem tudta volna megmondani. Magdának volt egy adottsága. Az ember nem tudott színlelni előtte; nem kellett a „nagy embert” megjátszanod. Olyannak vett, amilyen éppen vagy.

– Szegény kislány – mondta őszinte együttérzéssel. – Milyen szörnyű dolog történt vele. Hogy bírja anyagilag? A kezelés biztos pokolian drága.

Bart elmondta. Valahogy most oly egyszerűnek tűnt, hogy mindent elmondjon Janról. Az asszony hallgatta, és arca – első ízben azóta, hogy összekerültek – komoly volt.

– Szerintem nagyon szerencsés lány, hogy ilyen párja van.

– A szerencsés én vagyok.

– Akkor mindketten azok vagytok.

– A jövő héttől megengedik, hogy naponta néhány órára felkeljen – mondta Bart a bizalom egy hirtelen kitörésében. – Szeretném meglepni egy meleg pongyolával. Hol kapható a legjobb?

– Jobb, ha rám bízod a választást. Ti, férfiak, mindig szörnyen elkontárkodjátok a dolgot, ha lányoknak vásároltok valamit. Majd körülnézek, s néhányat felküldetek a lakásomra megtekintésre, azután kiválogathatod a kedvedre valót. Oké?

– Oké – motyogta Bart azon a furcsa hangon, amelyet Japánban szokott meg; részben, hogy elrejtse bűntudatát, azután szégyenkezésében nyomban ügyetlenül köszöngetni kezdte az asszony kedvességét.

Gyorsan haladtak át a Penrith és Parramatta közötti községeken, és ismét csend borult rájuk. Ezúttal zavartalan volt a csend. A hullámosan tagozott dombok csupaszon meredtek a téli égboltra. Bart kipihentnek és nyugodtnak érezte magát, egészen másképpen, mint bármikor az utóbbi hetekben, amikor eljött Jantól.

A kocsi simán és gyorsan gördült keresztül a peremvárosokon. Amint a Központi Pályaudvarhoz közeledtek, természetesnek tűnt, hogy Magda így szólt hozzá:

– Otthon vacsorázunk. Igazán felesleges, hogy vendéglőkben szórd el a pénzed – és az is természetes volt, hogy Bart beleegyezett.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

1

Milyen csodálatos nap – gondolta Jan, amint lassan végigsétált a verandán, hogy Doreen elé menjen. Az elmúlt két hét minden napján fenn lehetett két teljes órát, lábait nem érezte már pipaszurkálóknak, melyek minden lépésnél össze akarnak csuklani alatta. A doktor ma hozzájárult ahhoz, hogy kiülhessen a kertbe.

Doreen a három lépcsőfok aljánál, az ösvényen várta, és együtt nevettek, mintha valami rendkívüli kaland részesei lennének.

– Csodálatos színben vagy – mondta Doreen –, és ez a pongyola óriási.

Jan szeretettel simította meg pongyolájának puha gyapjú anyagát. Bart küldte fel vasárnapi látogatása után. Szörnyű könnyelműség természetesen, de csodálatosan illett a lányhoz, és a színe tökéletes volt.

– Bart azt mondja, ez az én turista kosztümöm. Legközelebb, majd meglátod, már a Hármascsúcsot mászom meg benne. Ó! Szinte elképzelhetetlen, hogy nemsokára újra sétálhatok és úszhatok!

Jan lassan megindult a lépcsőn lefelé. Belekarolt Doreenba; a szokatlan mozgás nagyon megerőltette, kimerülten zihált.

– Egy, kettő, három – számolt Doreen diadalmasan. Az ösvényen lépkedtek, és Leonard meg Rhoda, akik a veranda másik végéből figyelték őket, boldogan tapsoltak.

– Megért-e már valaha ennél csodálatosabb napot?

Leonard lelépett a verandáról, és feléjük sétált. – Óriási, hogy ismét járni látom. Egyébként is: rendkívüli ez a nap! A levegő olyan tiszta, hogy az ember egész a partig elláthat. Még a híd is látható – nézze csak!

Jan a férfi által mutatott irányba nézett. Messze távol a láthatáron, ahol Sydney csak füstös, halvány foltként ködlött, ott húzódott a kikötő hídjának ismerős körvonala.

– Ó, Dor, gondold csak el! Már csak három hónap, és ismét ott leszek veled, és soha többé nem megyek el!

– Én örökre itt tudnék maradni – mondta Doreen.

Jan megborzongott.

– Most a híd elmosódott képe a mennyországot idézi számomra. Mit nem adnék érte, ha ismét a hivatalban lehetnék, és írógépem kopogását hallgatnám! Néha csodálkozom, miért is panaszkodtam annyit azelőtt.

– Hagyd csak, undorító lyuk az az iroda – csattant fel Doreen dühösen. – Ha nem kuksoltál volna egész télen abban a fűtetlen szobában, amelyet sohasem ér napfény, akkor nem kaptál volna mellhártyagyulladást tavaly, és nem lett volna semmi bajod.

– Talán igazad van – sóhajtott Jan.

Lassan a padhoz sétáltak. Ezen a padon ült Barttal ideérkezésének első napján. Csöndesen üldögéltek; Doreen elővette kötését. Jan pulóverén dolgozott. Szorgos ujjai között csattogtak a kötőtűk.

A szilfa és a nyárfa csupasz ágai halványkék ég felé ágaskodtak; nem nyílt még virág a kertben, de néhány zöld palánta kibújt már a földből; egy nyalábra való elszáradt vörösberkenye-bogyó zizegett még a magas ágon, és a rózsabokrok vörösesbarna levelein foltot ejtett a fagy. Egy védettebb sarokban akácfa állt, ezüstös lombja kivált az olívzöld bokrok hátteréből, virágai aranyesőként borították az ágakat.

– Nézd csak, Dor! – Jan hangja hitetlenül csengett. – Virágzik az akác! Ez azt jelenti, hogy nemsokára újra itt a tavasz.

– Két hónap van még tavaszig – szögezte le Doreen józanul. – Ne feledkezz meg róla! Ezt az akácot is megcsípi a fagy, mielőtt rájönne, hányadán áll az idővel, és akkor megfizet sietségéért.

Jan tekintetét az akácfára függesztette. Doreen mondhat, amit akar, itt a jele annak, hogy a tél nemsokára véget ér, és beköszönt a tavasz, és a tavasszal együtt...

Doreen órájára pillantott.

– A fönővér azt mondta, csak egy félórát tartózkodj kint. Nemsokára itt a pihenőd ideje, jó lesz visszaindulnunk.

A szavak elvágták Jan gondolatainak fonalát, képzeletében egy pillanatra előreszáguldott az idő, és hidat vert a jövőbe. De a valóságban vissza kell zökkennie a gyógyulás unalmas, kimerítő folyamatába. Az időnek még csak a fele telt el. Az akácfa hazudott.

– Jól van, Dor. De mielőtt elindulunk, légy olyan angyal, szedj nekem néhány akácágat! Egyet Mrs. Carltonnak adok majd, aztán egyet az éjjeliszekrényemen álló vázába teszek, és ha ránézek, tudni fogom, hogy...

– Éppen olyan bolondos vagy, mint régen!

Doreen elrakta kötését, felállt és lement az ösvényen az alsó teraszra az akáchoz. A fa könnyed illatot árasztott, és a levegő hangos volt a méhek zümmögésétől. Letörte az ágacskákat, arcán a virág lágy érintését érezte.

2

Mihelyt megengedték, hogy felkeljen, és már ide-oda járkálhatott, Jan számára az idő megint normális és mérhető dologgá vált. Nem lebegett többé a ritka látogatók között, mint lazán összefűzött lánc egyik szeme, hanem a napok és órák biztató dimenziójára zsugorodott össze újra. Mind hosszabb és hosszabb időre engedték meg, hogy fenn legyen, mind több és több lépést volt szabad lennie – ezek kalandszámba mentek az ágyban töltött végtelennek tűnő hetek és hónapok egyhangúsága után.

A kert, mintha köszöntené a normális életmódhoz való visszatérését, életre kelt. A nárcisz levelei közt bimbók pattantak ki. A Bart hozta jácint erőre kapott, közepéből erős levelek sarjadtak, melyeken hajtogatott szirmú rügyek fészkeltek.

A szilfán barka fakadt, áttetsző zöld fátyol borult a tölgyfára, és a japán juhar rózsaszínben játszott. Ahogy a kertben sétálva, a tavasz visszatérésével együtt leste saját erejének visszatérését, olyan volt, mintha újra felfedezné a világot.

Múltak a hetek. Egyik reggel, amikor engedélyt kapott arra, hogy körbejárja Fenyvestetőt, egy fehér csőrű madár énekét hallotta a fehér cédrusról. A madár a kanárinál is édesebben dalolt.

Azon a napon, amikor első sétáját tette az úton, a nárciszok aranyszínű szirmai már buján virágzottak. Mámoros volt a levegő, az egész világ izgalommal és örömmel volt tele, és Jan ajkai is szüntelenül kacajra fakadtak.

Mrs. Carlton gyöngéden mosolygott Janra, amint készülődött.

– Ebben a zöld sálban és a sárga kötött kabátban úgy fest, mint maga a tavasz.

„Azt hihetné az ember – gondolta Jan –, ő indul első sétájára, nem én. – És a fájdalom mint a kés hasított bele örömébe. – Vajon ha én feküdnék ott, azzal a tudattal, hogy többé nem kelhetek fel – vajon tudnék-e ilyen nagylelkű lenni?”

Megpillantva saját arcát a tükörben, visszahőkölt, olyan régen nem látta magát rendesen felöltözve, hogy most olyan volt, mintha újra ismerkedne önmagával. Visszanézett Mrs. Carltonra, és először döbbent rá arra, hogy az asszony arca sokkal megviseltebb, mint négy hónappal ezelőtt, és szemmel láthatóan soványabb. Részvét töltötte el az asszony iránt, akire a betegség oly láthatóan nyomta rá bélyegét, de aztán elfogta a mindent lebíró, pánikszerűen rátörő vágy is, hogy meneküljön tőle, a friss levegőre, az életbe. Integetve, nevetve ment ki a verandára, ahol Leonard várta, és bár lassú, óvatos léptekkel ment, amihez fokozatosan hozzászoktatta magát, mégis úgy érezte, mintha rohanna.

Amint felért a verandára, Leonard kivette a pipát szájából, és lassan meghajolt:

– Üdvözlégy, Primavera.

– Nem tudom ugyan, hogy ki az, de biztos vagyok benne, hogy ezt bóknak szánta.

– Eltalálta. Primavera a tavasz istennője.

– Mrs. Carlton szerint olyan vagyok, mint maga a tavasz.

– Látja, milyen egyformán jár az agyunk!

– Érzem is a tavaszt!

Jan egy pillanatra megállt, végigtekintett a kerten, a zafírkék völgyek kimondhatatlan békéjén, a fákkal borított hegyoldalakon. A partmenti síkság, mint valami beltenger nyújtózott a hegyek meredek lejtői és a part között, egészen az elmosódott foltig, mely Sydneyt jelezte. Ittléte óta most először nem érezte riasztónak a nyugalmat, és a magány sem nyomasztotta már. Nem azt a világot jelentették számára, amely elnyeléssel fenyegette, hanem csupán festői hátteret, amely előtt diadalmasan és magabiztosan sétál fel-alá.

– A főnővér azt mondta, csak a sarokig mehet – figyelmeztette Leonard, amint Jan kilépett a kapun, és rátért a vörös bokrokkal szegélyezett útra.

– Törődöm is vele, merre megyek, ha az út elvisz innen.

Leonard elmosolyodott.

– Nyilván kicsit úgy érzi magát, mint a börtönből szabaduló rab, ugye? Én tudom, de egyetlen kívülálló sem érti meg. Biztos elege van már a nyugalomból. Ott a mi kedvelt padunk, mintha csak magának találták volna ki. Ott elüldögélhetne egy ideig az útkanyarban, és elnézegethetné az autókat, amint hegynek föl és hegyről le száguldanak. Ellepné az autók pora, a vonat füstje, s szemlélődése eredményeként így kapná az első képet a drága, szép, piszkos, durva, csúnya, de kimondhatatlanul vonzó világról.

– Katoombába szeretnék elmenni.

Leonard mosolygott.

Lassan sétáltak tovább az úton a hegyvidék sűrű bozótja között, ahol az újonnan ültetett gumifák gránátszínűen és rubinpirosan izzottak. A vadvirágok most bújtak elő, a kis Vénusz-cipellője, az orchidea, a nyurga tömjénkápri, a hullámos levelű ibolya, a boronia, a bozót csupa virág, a cserje finom illata érződött a levegőben. Jan óvatosan előrehajolva tépegette a virágokat. A levelek szára csípősen, üdítően tapadt kezéhez.

Megkönnyebbülten ereszkedett le az útkanyarban elhelyezett padra. Leonard mellé ült.

– Semmi baj! Valamennyien így indulunk neki az első napon, azt érezve, hogy Katoombáig is képesek vagyunk elmenni, de mire ideérünk, úgy érezzük, mintha ez a rozoga pad volna a megváltás.

A padról a nyugati országút örvénylő élete tárult a szem elé. Autók és tehergépkocsik száguldoztak szünet nélkül. A mindennapos látvány lenyűgöző volt. Két erős mozdony tehervonatot vonszolt a meredek lejtőn. A mozdonyokból szaggatottan előtörő füst beszennyezte a nyugodt levegőt. Fönt a púpos hátú hegyek, a tiszta égen lebegő hófehér felhők, a fénylő napsugárban észak felé nyúló végtelen ametisztszínű völgyek – mindez háttér volt csupán; az élet, melyhez vissza fog térni, s melyet az élénk forgalom jelképezett, volt a valóság.

– Nagyszerű látvány – jegyezte meg Leonard.

– Soha többé nem akarok tájat látni – felelte Jan hevesen. – Emberi lényeket akarok látni, gépkocsikat és zsúfolt utcákat.

Leonard pipáját szívta. A hegyek és völgyek tekervényes szövevényét nézte, melyek észak és dél irányába nyújtóztak, majd belevesztek az alacsony felhőkbe.

– Tudom, mit érez. Valaha én is éreztem így. De minden alkalommal, amikor visszatérek, könnyebb. Nem tudom, egyszerűen azért-e, mert öregebb és lustább lettem, vagy azért-e, mert megtanultam a filozófus szemével nézni a világot. Az is lehet, hogy gyávaságból. Valahányszor visszatérek oda – pipájával a járművektől nyüzsgő országútra mutatott –, kissé kényszeredetten teszem. Lehet, hogy ez az élet, de milyen keserves tud lenni az az élet.

– Semmi sem lehet keservesebb annál, mint nap nap után az ágyban feküdni.

– Nem-e?

– Nem, nekem nem kell a nyugalom. Nem érdekel, hogy milyen keserves az élet. Úgy érzem, hogy az elmúlt hónapokat az életemből vágták ki, és ha egyszer elkerülök innen, el akarom felejteni az itt töltött időt. El akarom felejteni, hogy valaha is beteg voltam.

Leonard arcára mély barázdák rajzolódtak. Szája keserű mosolyra húzódott.

– Kedves kicsi Jan, a tbc nem múló betegség, a tbc végigkíséri életünket. Erre előbb vagy utóbb rá kell jönnie.

A gondolat úgy pattant vissza Jan lelkéről, mint forró vaslemezre hulló vízcsepp. Olyan hirtelen állt fel, hogy alig jutott levegőhöz, és megmarkolta a pad támláját, hogy visszanyerje biztonságát.

– Én nem törődöm bele, hogy ez legyen az életem. Ha jobban leszek... – megakadt, mert eszébe jutott, hogy itt Fenyvestetőn sohasem mondják: „ha jobban leszek”. Használták a „stabilizált”, „megállított” kifejezéseket és még sok mást, de azt, hogy „jobban van”, soha. Ez a felismerés úgy hatott rá, mintha jeges víz áradna szét ereiben. Elhessegette feltámadó félelemérzetét, és hirtelen a derűs, mozdulatlan tájra mutatott. – Ha egyszer kikerülök innen, soha többé nem kívánom látni ezt a tájat. Túlságosan üres és elhagyatott.

A beálló csöndben Jant ezerféle gondolat foglalkoztatta. Sok mindent szeretett volna megkérdezni Leonardtól, de attól félt, hogy a válasz nem lesz kedvére való. Biztatásért akart Leonardhoz fordulni, ezt azonban nem kapta volna meg. Szeretett volna lerohanni az útra, megállítani egy gépkocsit, teherautót vagy bármit, ami hazaviszi.

Leonard az órájára nézett.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy bemenjünk.

– Ó, Leonard! – sóhajtott Jan kétségbeesetten.

A férfi felállt, és karját nyújtotta Jannak.

– Jöjjön, gyermekem, nincs értelme túlzásba vinni a dolgokat. A főnővér nekem tesz majd szemrehányást, ha elmulasztja a pihenést.

Jan kelletlenül indult vissza. Míg ott ültek az út fölötti pádon, úgy érezte, hogy ő is részese az életnek. Visszatérni – annyit jelentett, mint elismerni, hogy Leonardnak igaza van.

HUSZONHATODIK FEJEZET

1

Amikor eljött a vasárnap, Jan izgatottan figyelte az időjárást. Ha napos lesz az idő, újra lesétál a kedves kis padhoz, és ott várja Bartot.

– Nem mondom meg előre – közölte Mrs. Carltonnal –, meglepetésnek szánom. Azt tudja Bart, hogy már sétálgatok a kertben, de arról fogalma sincsen, hogy ennyire javult az állapotom. Amikor majd befordul a sarkon, egyszerűen felállok, feléje indulok és odakiáltom: helló, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Szerdán köd ereszkedett le a völgyre. Csütörtökön minden csupa víz volt, a fák kísértetiesen sötétlettek a szürke ködben, a ház mögött álló fenyők közül szomorúan szólt a kurrawong füttye. Pénteken gomolygó ködfelhők törtek fel délről, és lebegve szivárogtak be a szobába. Nedves pára borított el mindent. Jan egyre lehangoltabb lett. Senkinek sem tudta volna megmagyarázni, mennyire fontos, hogy a padnál leshesse Bart vonatjának érkezését, és itt üdvözölhesse a fenyvestetői útra beforduló fiút, színlelve, hogy mindez véletlenül történt. Ez beszédes bizonyítéka lett volna annak, hogy Jan ismét egész ember, hogy visszatért Bart világába, nem idegen többé, akit elválasztottak tőle. Alig győzte kivárni a pillanatot, amikor Bart majd rátekint, és megpillantja a felépült, megszokott Jant olyannak, amilyen volt. Nem a pongyolában sétálgató beteget, hanem a kedvenc kötött kabátot és szoknyát viselő lányt, akivel ismét együtt mehet az úton, aki megoszthatja vele világát, közös világukat.

Szombaton szél kerekedett, szétkergette a ködöt, és felszárította a talajt. S amikor Jan vasárnap kora reggel felébredt, a világ úgy csillogott, mintha újjászületett volna. Hajnali fény világította meg a hegycsúcsokat, a völgyeket kékesfekete árnyék borította. A Sydneyt eltakaró felhőtakaró mögül felbukkant nap, és sugaraival elárasztotta szobájukat. A fák frissen nőtt levelei a reménység jelképei voltak, a nyíló nárciszok a tavasz hírnökei.

Amikor már közeledett Bart érkezésének órája, Jan végigsétált az úton. A padnál megpihent. Innen jól láthatta a hegyeken fölfelé kanyargó vonatot. Megpillantotta a hegyvágásból kilövellő füstöt, és ebből tudta, hogy a szerelvény már elhagyta Woodfordot. Látta, hogy a szokottnál is lassabban kapaszkodik fel a lawsoni meredek lejtőn. Amikor a szikla alatt, amelyen ült, nagy csörömpöléssel robogott végig a pályán a vonat, szíve oly sebesen kezdett dobogni, hogy alig jutott lélegzethez. A padról nem látta az állomást, de hallotta a vonat füttyét, majd a pályaudvarról kigördülő mozdony pöfögését. Még öt perc, és Bart itt lesz.

Feszülten figyelte az utat, amelyen Bartnak jönnie kellett, ő mondta mindig, hogy a kanyarig öt perc az út. Most már körülbelül eltelt annyi. Jan órájára pillantott, és azt gondolta, biztosan megállt. Újra végigkémlelte az utat, de Bartnak nyoma sem volt. Az emelkedőn most felbukkant valaki, Jan szíve vadul kalapált, de a távolban feltűnő alak másik ösvényre fordult, és Jan már biztosan tudta, hogy nem Bart az. Az idő kínos lassúsággal telt. Heves nyugtalan vágyódása nem hagyta nyugton. Nekiindult és megtett néhány métert fölfelé az úton. Az óra mutatói figyelmeztették, hogy az öt perc letelt, sőt tíz is, negyedóra. Visszament a padhoz, leült, és igyekezett megnyugtatni magát. Már húsz perc is eltelt. Jan visszaemlékezett arra az esetre, amikor Bart azért késett el, mert az állomáson elkapta egy régi bajtársa, akivel leállt beszélgetni. Most már félóra is elmúlt! Ennél tovább semmilyen baráti csevegés nem tarthat. Lehetséges volna, hogy Bart nem jött el? De hiszen el kellett jönnie. Igen, el kellett jönnie. Különben telefonált volna. Ha elkéste a vonatot, bőven lett volna még ideje telefonálni.

Negyven perc... Jannak már vissza kellett volna érnie a szanatóriumba, a pihenő órára. De nem tudott visszaindulni. Legalábbis addig nem, amíg nem foszlott szét utolsó lehetősége is annak, hogy Bart mégis megérkezik. Körülbelül félóra múlva fut be a másik vonat. Talán azzal jön. Mindenesetre megvárja. A főnővér biztosan nagyon megharagszik, ha rájön a kilengésre. Fenyvestetőn mindenki azt csinálta, amit akart, csak a pihenő órákat kellett szigorúan betartani. A szanatóriumban most már biztosan mindenki az ágyában vagy a heverőjén fekszik. Óriási botrány lesz, ha észreveszik, hogy ő még nem tért vissza. Mindegy, a másik vonat még nem futott be, Bart pedig biztosan azzal jön. Ha egyáltalában nem jönne, feltétlenül felhívta volna.

A szellő eléggé hűvös volt, és Jan már sajnálta, hogy nem vette fel felöltőjét, de a kabát divatjamúlt volt és ócska, így tavasziasan csinosabban festett. A szél átjárta pulóverét; mégiscsak jobb lett volna felvenni a kabátot.

Már az órát sem nézegette. Attól tartott, hogy bármely pillanatban kiszólhatnak érte. Pedig ha kijönnek is érte, hogy visszavigyék, mielőtt a második vonat befutna, nem megy be – mondogatta magában. Nem, semmi áron. Közben megint azon tűnődött, miért nem hívta fel Bart, hogy közölje, lekéste a vonatot. Azután igyekezett megnyugtatni magát: ha az utolsó pillanatban maradt le, akkor nyilván nem talált a közelben olyan helyet, ahonnan interurbán hívhatta volna fel.

„No látod, te kis bolond – mondogatta magának hát persze hogy ez történt. Elszalasztotta az első vonatot, és azóta is ott fagyoskodik a sydney-i pályaudvaron.”

Ha arra gondolt, hogy Bart a peront rója hosszú lépteivel, együttérző sajnálkozás töltötte el szívét, s ez elnyomta türelmetlen nyugtalanságát. „Nem szabad felizgatnom magam – gondolta. – Igazán ostobaság. Ha felmegy a hőemelkedésem, holnap nem engednek felkelni. Hisz már nem is kell sokáig várnom a következő vonatig.”

Úgy érezte, hogy az idő ólomlábakon jár, míg végre a hegyoldalban megpillantotta a fehér füstfelhőket, amelyek a vonat pályáját jelezték. Őrjítő lassúsággal döcögött, még sohasem jött ilyen lassan, az állomásokon pedig végeláthatatlanul időzött. A hegyvágásokon oly kínos-keservesen tekergőzött át, hogy szinte úgy tűnt, mintha megállt volna. Végre aztán kiért a szikla alatt húzódó nyílt, egyenes pályára.

A vasúti kocsik nagy zajjal robogtak tova. Jan hallotta az éles füttyjelet, amikor a mozdony kitolatott a pályaudvarról, majd a pöfögést, fújtatást a felgyorsuláskor. Szíve hevesen dobogott, füle zúgott. Emberek jöttek. Addig figyelte a magaslatot, amelyen Bartnak jönnie kellett, míg az út közepén húzódó sárgás csíkok remegni kezdtek szeme előtt.

Tudta, hogy csak ezen az úton jöhet. Az út a kanyarig legfeljebb öt percig tarthat, öt percig. A sárgás csíkok majd szétfeszítették az agyát. A fasoron át nyíló keskeny kilátás is lezárult az út végén. Eltelt tíz perc, tizenöt, félóra. Felkászolódott a padról, és botladozva indult vissza Fenyvestetőre.

2

Bart hanyatt feküdt, és bambán bámult a mennyezetre. Nagyot nyújtózkodott, és keze a tűzdelt szaténhuzathoz ért. A sok grogtól nagyon rossz volt a szája íze. Úristenem, micsoda éjszaka volt mögötte! Magda még mélyen aludt, feje karján nyugodott, szétbontott haja elfedte a párnát. A redőnyön beszűrődött a fény. Pocsékul érezte magát. Tizenegy óra van! Fel kellene tápászkodniuk, ha az előtt az átkozott vonat előtt akarnak felérni a hegyekbe. Agya tisztulni kezdett, és akkor rádöbbent, hogy eszeveszett iramot kell kivágniuk, ha a második vonattal egyidőben akarnak odaérni.

Pokoli nap vár rá. Nem vágyott másra, mint alapos lustálkodásra. Már egy hónapja nem pihente ki magát úgy istenigazában. Magdára nézett, zilált hajára, fekete szempillájának arcára vetődő árnyékára, vállának hajlatára, és ettől még kevésbé kívánkozott ki az ágyból. Micsoda nő! Mindegy, most fel kell keltenie. Így is nagy lesz a vágtatás.

Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megrázta a nő vállát. Magda lustán megmozdult, és kinyitotta a szemét.

– Nagyon meg kell ám nyomnunk a pedált.

– Meg-e? – Átölelte a fiú nyakát, közelebb simult hozzá, és ajkát Bart szájához dörzsölte. – Én is azt hiszem, nagyon...

– Hagyd a csudába – Bart elhúzódott tőle –, erre most nincs időnk. – Magda nyitott szája ajkára tapadt.

– Nincs? – Lágy szavai ott zsongtak Bart fülében. Akaratlanul is szorosabban ölelte magához a nőt. Mintha örvény ragadná magával. Felhördült. – Csak ne volna olyan késő!

Végül is Magda rázta helyre időérzékét, szavai rádöbbentették a valóságra.

– Legokosabban tennéd, ha interurbán telefonálnál – szólalt meg gyakorlatiasan. – Teljes lehetetlenség, hogy idejében odaérjünk.

Bart hallgatott. Nem, valóban nem érhetnek oda semmiképpen idejében, ha pedig a délután folyamán kocsin mennek fel, mindenféle magyarázkodásra kényszerülne.

– Különben is ronda az idő. – Magda a fiú füléhez hajolva, behízelgő hangon suttogta: – Az ég csupa felhő, fogadni mernék, hogy a hegyekben úgy zuhog, mintha dézsából öntenék. Hívd fel Jant. Mondd neki, hogy nem engedtek el a laktanyából. Utóvégre, egy vasárnap nem számít. Eddig mindig felmentél.

Egy vasárnap nem számít. Lehet, hogy Magdának van igaza. Talán csak ő a bolond, hogy minden vasárnap felrándul.

– Jegyeztessem elő a beszélgetést?

– Köszönöm.

Magda felvette az ágy mellé elhelyezett telefonkagylót.

– Azt mondják, körülbelül húsz percen belül megkapjuk. – Magda újra hozzábújt a jó meleg ágyba. – Úgyis fáradt vagyok. Mindkettőnkre ráfér egy ágyban töltött nap.

Magda a fiú vállán pihentette fejét, Bart meg önkéntelen mozdulattal átkarolta. Másik karját feje alá helyezve bámulta a mennyezetet. Élete kettészakadt: egyik fele Jané volt, őt kívánta, őt szerette, a lányhoz kapcsolódtak jövőbeli tervei, de életének másik felét Magda ragadta magához. Hat héttel ezelőtt el sem tudta volna képzelni, hogy Magda ilyen nagy szerepet játsszék életében. Olyan volt számára a nő, mint valami kábítószer, mely nélkül képtelen élni.

Most, amikor kielégülve feküdt mellette, nem is értette, hogyan ragadhatja ennyire magával a nő kéjvágya a mámor pillanatában. S még ennél is kevésbé értette, miért kergeti mindig vissza a vágy a nőhöz, hisz valahányszor elmegy tőle, megcsömörlött és undorodik saját magától.

Megszólalt a telefon. Magda szótlanul nyújtotta át a kagylót. Bart várt, és a telefonkezelő személytelen hangját hallgatta. Azután a szanatórium egyik alkalmazottja jelentkezett. A hosszú másodpercek alatt, amíg Jant a telefonhoz hívták, átgondolta az összes elmondandó mentséget, a magyarázkodást. Idegességében nagyokat nyelt.

A Mindenható segítségét kérte, hogy szavai meggyőzően hangozzanak. Amikor végül is meghallotta a lány hangját, oly közelinek érezte, hogy valósággal megrázta az a nevetséges ötlete, hátha valami hatodik érzék megsúgja Jannak az igazat. De a lány hangja, amikor meghallotta Bart szavait, oly megkönnyebbülten és oly szerelmesen csengett, hogy a fiú egy pillanatra azt kívánta, bárcsak odasiethetne hozzá, és nem is hagyná el többé soha.

– Ó, drágám – Jan hangja remegett, mintha sírt volna –, már attól féltem, hogy valami bajod történt.

Bart megfontoltan hazudozott. Az utolsó pillanatban visszavonták a kimenőjét. Rendkívüli feladat jött közbe. Mostanáig telefonhoz sem tudott jutni. Szörnyen sajnálja. Reméli, Jan nem veszi túlzottan szívére a dolgot.

Bart torka kiszáradt. Tisztátalannak érezte magát. Még sohasem hazudott Jannak.

– Ó, ne aggódj – erősködött Jan –, kitűnően vagyok.

– Milyen az idő felétek? Itt nagyon ronda.

– Nálunk is csúnya. Persze, megértem, drágám. Tudom, milyen rossz lehet neked minden vasárnap. Ne csinálj magadnak gondot ebből. Én megértem.

Bart letette a kagylót.

– Minden rendben?

– Igen, tökéletesen.

– Tudtam, hogy meg fogja érteni. Utóvégre oly csodálatosan jó vagy hozzá. Nem vetheti a szemedre, hogy végre egy vasárnapot Sydneyben töltesz, és nem rohansz a vonat után, meg nem ácsorogsz a kocsikban órák hosszat.

Bart hirtelen mozdulattal ült fel az ágyban. Magda feje a párnára hullott.

– Jan soha semmit sem vet a szememre. Éppen ez bánt.

Magda hidegen pillantott fel rá.

– Persze hogy nem. Mellesleg nem is veszek el tőle semmi olyat, ami őt illeti.

– Nem.

– Nem akarok férjet fogni. Kellemesen érzem magam a selyem vánkosaim között, nem vágyom másra. Ugye, ezt te is jól tudod?

– Igen.

Bart egy lendülettel kint termett az ágyból. Felállt. Nem, Magda valóban nem vesz el semmit Jantól, sem a szerelmet, sem a hűséget. Ez a megnyugtató tudat kísérte, amikor a fürdőszobába indult. Ami közte meg Magda között történt, annak semmi köze Janhoz, mert Jan egész más világhoz tartozik.

Szerencséje volt, hogy olyasvalakire akadt, mint Magda. Mindketten elégedettek voltak, azt kapták, amit kívánták, és azt adták, amit készek voltak adni. Nem áltatták egymást, nem vállaltak kötelezettségeket. Semmit a világon. Valóban ritka szerencsések voltak mindketten. A férj gyakori távolléte alatt szabad volt a vásár. Ha meggondolja, Magdával remekül járt. Bármilyen más nőre – különösen olyan csinosra, mint Magda – csomó pénzt kellett volna költenie. Ő pedig nem költhet más nőre, csak Janra. Mindnyájan sokkal jobban jártak így, hogy Bart esténként Magda lakására jött fel, nem pazarolta pénzét tivornyákra, és nem verte el zsoldját pókeren. Azonkívül most, ha meglátogatta Jant, nem volt izgága, ingerlékeny. Maradéktalan örömmel élvezte a vele töltött időt, mert a háttérben ott volt Magda, aki ópiumként csillapította vágyait.

Nem kell az egész ügyet tragikusan felfogni – mondogatta magában, miközben erőteljesen dörgölte testét a törülközővel a hideg zuhany után. Magda igazán remek teremtés. Lám csak, hogy járta a várost, hogy pongyolát szerezzen Jannak, a végén meg sem engedte, hogy Bart kifizesse: azt mondta, ezt ő akarja ajándékba küldeni Jannak, még ha a lány nem is tudhatja meg sohasem, hogy ő volt az adományozó. Nem sok nő tette volna meg ezt. Bart hallotta az edénycsörömpölést a konyhában. Magda kávét főzött. Nem, valóban ritkán akad Magdához hasonló nő.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

1

A következő héten Jan hőmérséklete kissé emelkedett, pulzusa is szaporább lett. Néhány napra visszadugták az ágyba, és ezzel ismét a szanatórium szemlélődő életébe zuhant vissza. Állapota romlásával azon vette észre magát, hogy miközben a betegek beszélgetését hallgatja, füle rendkívül érzékenyen figyel fel a hangjukban jelentkező új árnyalatokra. Most ő is közéjük tartozott, és még e csekély visszaesés megrázkódtatása jegyében is sok minden ragadta meg a figyelmét, amire a múltban nem figyelt fel. Megtanulta, hogy szakadék szélén jár, és egyensúlyának ára a türelem. Mindössze egy órára vesztette el türelmét, teste máris kíméletlenül jelezte a kilengést. Hőemelkedése felszökött, pulzusa gyorsabban vert. Mrs. Carlton és Leonard már régen beletanultak a türelmességbe. Hiába kutatott a megfelelő szó után, amely kifejezné, hogy mit érez bennük. Nemcsak arról volt szó, hogy helyzetüket természetesnek veszik. Inkább az látszott, hogy beletörődnek sorsukba. Mások voltak, mint Linda és Betty, akik úgy tekintettek magától értetődőnek bizonyos dolgokat, mintha életükben csak egy pillanatra torpantak volna meg, és most új erőt gyűjtenének a folytatáshoz. Itt valami mélyebb, valami véglegesebb és szörnyűbb dologgal állt szemben.

A Bart elmaradása folytán bekövetkezett mély megrázkódtatás nyomán sok mindent új színben látott. Betegtársait is másképpen látta. Mrs. Carlton nyugodt arcára nézve eltűnődött, vajon hányszor zokogott halkan, arcát párnájába temetve, amikor férje nem jött el hozzá. És vajon hányszor gyötörte Leonardot a szívfájdalom, amikor rádöbbent, hogy felesége mást szeret. Azon töprengett, hogyan él a többi ember, akiket hozzá hasonlóan elvágtak mindentől, ami kedves számukra. Őt csak ideiglenesen szakították ki az életből, de akad közöttük, aki oly régen beteg, hogy már teljesen elveszítette kapcsolatát régi életével. Mrs. Carlton például valamikor élénk társadalmi életet élt, sok barátja volt, a vendégeskedés, mulatság mindennapos volt. Most alig akad látogatója. Az asszony nem panaszkodott; egyáltalában csak kevesen siránkoztak. Lehet, hogy valami érthetetlen, fokozatos folyamat eredményeképpen végül is mindenki eljutott odáig, hogy a dolgokat magától értetődőnek vegye, és végső fokon belenyugodjék sorsába.

Azon a napon, amikor ágyban kellett maradnia, havazott. Ágyából láthatta a hópelyhek hullását, lepkerajként ereszkedtek alá, behintették a gyepet, a fákat, majd megpihentek a kerti ágyások keskeny barázdáin. Tébolyító érzés volt, hogy bent kell maradnia a szobában, amikor odakünn hull a hó, meg először életében lát havazást. Addig rázta az üveggömböt, amíg a piros kabátos kislányt elborította a kicsinyített hóvihar.

– Tessék – mondta Jan, és odatartotta a gömböt, hogy Mrs. Carlton is láthassa. – Ha nem engednek ki bennünket, majd mi rendezünk magunknak havazást.

Kócos izgatottan csörtetett be a szobába, rövid farkát rázva, bundája teleszórva olvadó hópelyhekkel.

– Te édes kis dög. – Mrs. Carlton megsimogatta a kutya fejét, amikor a sáros mancsát az ágya szélére rakta. – Biztosan tudod, hogy mennyire imádom a havat.

Az asszony kinézett a kertbe, amely könnyű hóköpeny-leplétől borítva alig egy óra alatt teljesen megváltozott. Tekintete elrévedezett a messzeségbe, mintha a kerten túl keresne valamit. – Valamikor minden évben elmentünk a Kosciusko-csúcsra. – Kócos elégedetten szuszogott, amikor az asszony meghúzgálta bársonyos fülét. – Nincs csodálatosabb, mint sível lesiklani a lejtőkön, körülöttünk minden fehéren csillog, hóbuckák lepik az árkokat, az ég színe mély, valószínűtlen kék.

Jan térdét átkulcsolva ült az ágyon. Hirtelen megrémült. Ő, aki szerette a szabadtéri sportokat, gondolataiban sohasem társította Mrs. Carltont olyasfajta, élettől duzzadó sporttal, mint a síelés. Szinte képtelen volt a Mrs. Carlton festette képet összeegyeztetni az előtte feltáruló valósággal: a hétről hétre fogyó Mrs. Carltonnal, az állkapocs-csontok fölött megfeszülő sárgás bőrével, természetellenesen csillogó, nagy szemével. Csendesen visszafeküdt ágyába. Nem volt már kíváncsi a hóra.

Mivel ágyhoz volt kötve, nem mehetett ki a szobából, amikor megjött Mrs. Carlton szakorvosa, egy másik konzultáns kíséretében, hogy megbeszéljék a műtétet, amelyet az asszonyon akartak végezni. Jan elfordította arcát, magára húzta a paplant, úgy tett, mintha aludna, és igyekezett elzárni fülét beszélgetésük elöl. Valójában mindent hallott: a szakorvos megszokott harsány hangját, a konzultáns könnyed, határozott szavait és Mrs. Carlton kissé gunyoros megjegyzéseit.

– Dr. Torrington látta az ön röntgenfelvételeit, Mrs. Carlton, és egyetért velem. – A specialista igyekezett száraz, katonás hangjába meggyőző színt vinni. Jan az orvos szavai nyomán beálló röpke szünetben maga előtt látta, milyen gunyorosan vonhatja fel most Mrs. Carlton szemöldökét.

– Úgy van. – Dr. Torrington szűkszavú ember volt. Az ember úgy érezte, hogy bízhat benne. – Nyersen kimondva az igazságot, az ön röntgenfelvételei azt mutatják, hogy végre kell hajtani a bordaeltávolítási műtétet, nincs más választás.

– De van.

– Mire gondol?

– Dönthetek úgy is, hogy nem vetem magam alá.

– Nézze, Mrs. Carlton, mindezt megbeszéltük már egyszer – a specialista hangja türelmetlen volt. – Most, hogy Dr. Torrington megerősítette véleményemet, és főképpen azért, mert a férjének is ez a kívánsága, biztosan bele fog egyezni az operációba.

– Nem. – Miután Mrs. Carlton kiejtette ezt a szót, kínos, zavart csend állt be. Végül a specialista dühösen kibökte:

– Tudatában van, hogy mit jelent, ha megtagadja beleegyezését az operációhoz?

– Arra gondol, hogy meghalok?

– No de asszonyom!

– Miért kellemetlen önnek, doktor, a halált emlegetni, ha nekem nem az?

A specialista türelmetlenül dobolt ujjaival.

– Arra kérem, fontolja meg szavaimat. Az elmúlt hónapokban felerősítettük szervezetét, és most mindketten, dr. Torrington is, én is, úgy véljük, elég erős már ahhoz, hogy alávesse magát az első műtétnek. Így a meleg idő beálltakor túl lehet az egészen.

– Bocsássanak meg makacsságomért, de csak nemmel felelhetek!

– Ebben az esetben nem vállalom a felelősséget a következményekért.

– Nem is kértem önt erre. Számoltam az összes lehetőségekkel, és így döntöttem. Már közölte velem, hogy a műtéttől nem gyógyulok meg – miért vessem alá magam olyasvalaminek, aminek eredményeként nyomorékon tengethetem tovább az életemet? Gyermekem nincs. Férjem és barátaim számára csupán terhet jelentek. Ön elfogadná az életet ilyen feltételekkel?

A beszélgetés további részét Jan nem értette meg tisztán. Az orvosok végül is elmentek. Mikor Jan végre ki mert tekinteni a takaró alól, Mrs. Carlton ismét a párnán feküdt, karját kinyújtotta, nyugodt és szórakozott tekintete a gyengén szállingózó hóra tapadt, mely belepte az ablak előtt álló fenyőt.

2

A következő vasárnapon, bár a főnővér távol volt, Jan alig tudta rávenni Wawn nővért, hogy leengedje az út végére. A nővér csak akkor engedett Jan kérésének, amikor Leonard megígérte, hogy a lánnyal megy, és időben vissza is hozza.

Felhős időre ébredt. A reggeli fény ezüsttel vonta be a völgyet. Miközben öltözködött, érezte, mint árad szét benne egyre jobban az izgalom. Bart bizonyosra ígérte, hogy eléri a korábbi vonatot. Ettől az ígérettől és a múlt vasárnapi csalódástól már az a gondolat is izgalommal töltötte el, hogy ma valóban látja majd a fiút, és meglepetést is szerezhet számára. Gondosan öltözködött, és megnézte magát a tükörben. „Ma nem leszek ostoba – gondolta magában –, soha többé nem teszem azt, amit múlt vasárnap. Tanultam belőle.”

Leonard hívta. Jan felvette kabátját, és kiment hozzá a verandára.

– Mit szólna ahhoz, ha a változatosság kedvéért, ma a kerten keresztül, a meredek lejtőn mennénk le a padig? Rengeteg időnk van!

– Nagyszerű. Ezen az úton nem jártam még.

– Ha óvatos, nem árt meg, de visszafelé a rendes úton kell jönnie.

Az alsó ösvény rövidebb volt az útnál, de meredek és sziklás. Lefelé menet még csak hagyján, de ostoba vakmerőség lett volna errefelé visszajönni.

Borús és rendkívül csendes volt az idő. Lassan sétáltak végig a keskeny ösvényen, melynek mindkét oldalát sűrű cserje szegélyezte. A cserjéből csillagként szétszórt tavaszi virágok kandikáltak elő. Leonard hallgatag volt, mintha Jan hangulatához alkalmazkodna. Azelőtt kissé zárkózottnak és tartózkodónak gondolta volna Leonardot, de most már jobban ismerte; megértette kedélyállapotát, ahogy a férfi is – úgy látszott – ösztönösen megérzi az övét.

Jan szándékosan meglassította lépteit. Óvatos lesz. Ma mindent meg fog tenni, amit meg kell tennie. Még ha Bartot az utolsó pillanatban visszatartanák, mint múlt vasárnap, akkor sem borulna fel a lelki egyensúlya. Nevetséges volt. Ha most visszagondol rá, szinte nevethetnékje támad. Szép kis jövőnek néznének elébe, ha majd annak idején, amikor házasok lesznek, minden alkalommal elveszítené a fejét, valahányszor Bart elkésik otthonról.

Nem, türelmes lesz és kiegyensúlyozott. Igyekszik rácáfolni alaptermészetére. Mert ha nem, a hőmérő és pulzusa ismét kifog rajta.

Örült a borongós időnek. Az égbolt alacsonyra ereszkedve, szürke tolltengerként borította el a hegyeket. A völgyben ködfoszlányok lebegtek. A pádhoz érve Leonard cigarettával kínálta meg. Egymás mellett ülve békésen cigarettázgattak, míg a távolban fel nem tűnt az ismerős ezüstös sugár. A hegy lejtőjének nekirugaszkodó mozdony kéményéből lövellt ki a füst. Jan nyugodt várakozással figyelte. Szilárdan elhatározta, hogy okosan viselkedik, még akkor is, ha valamilyen balszerencse folytán Bart ma nem jöhetne el. A vonat már el is robogott mellettük. Hallották, amint az állomáson lelassít.

Leonard felállt.

– Na, én visszabandukolok. Megígéri, hogy ha Bart nem is jött ezzel a vonattal, maga mindenképpen, azonnal visszajön?

– Természetesen. Soha többé nem ismétlem meg a múlt vasárnapi ostobaságot.

Leonard széles kezével gyengéden megveregette a lány nívóját.

– Így beszél egy jó kislány. Kérem, gondoljon arra, ha nem jönne vissza azonnal, kellemetlen helyzetbe hozna a nővérrel szemben.

– Nem feledkezem meg róla. Ha Bart nincs itt egy negyedórán belül, azonnal visszafordulok, és bebújok az ágyba, mint jó kislányhoz illik.

Tekintetével követte Leonardot, aki lassan sétált az úton a szanatórium felé. Azután a vonat éles füttye hasított át a sűrű levegőn. Hallotta az állomásról kitolató pöfögését. Szíve gyorsabban kezdett verni. „Jaj, nyughass – könyörgött hozzá, kabátjába burkolózva. – Nem szabad felizgatnom magam.” Az útra összpontosította figyelmét, majd órájára pillantott. A vonat távolodó zaja elhalt. Tekintete visszatért az útra. Az úttest közepét jelző sárga csíkot követve szemével, eljutott a magaslat tetejéig, ahol majd Bartnak fel kell bukkannia, öt perc a kanyar. Megint órájára nézett. A vonat már tíz perce elment. Szíve úgy kalapált, hogy majd kiugrott a helyéről. Hűvös szél kerekedett. Fázott. A legokosabb volna, ha nem ülne itt tovább. Nem, mégis, vár még öt percig. Aztán hirtelen felpattant, szinte akarata ellenére. Nem bírta tovább a várakozást. Vissza kell mennie a szaniba, és szépen, okosan lepihennie. Lehet, hogy Bart a következő vonattal jön. Ha meg nem, akkor majd újra felhívja telefonon. De most nem veszíti el a fejét.

Éppen megfordult, hogy elinduljon, amikor a városból idevezető úton egy ezüstszürke csukott kocsi robogott fölfelé. Aligha vette volna észre a többi kocsi között, ha széles ívben nem fordul be a kanyarba, és nem hajt a Sydneybe visszavezető út sarkához.

A kocsiból Bart szállt ki. Jan szíve boldogan megdobbant. Mégiscsak eljött! Tudta, hogy eljön. Hisz megígérte. És milyen szerencse, hogy sikerült találnia valakit, aki felhozza, és megkíméli a szörnyű bumlizástól. Bart a kocsi ajtajára támaszkodva állt, a vezetővel beszélt, és Jan csak most vette észre, hogy a kocsit – nő vezeti. Innen csak a vállára omló sötét haját látta, meg a nő Bart felé fordított arcélét. Bart könnyed, bizalmas mozdulattal támaszkodott az ajtóra, a nő pedig hozzáhajolt és vállára helyezte a kezét.

Jan megtorpant, még ott állt a fák árnyékában. Bartnak jól kell ismernie ezt a nőt. Nagyon jól. A nő most jóízűen nevetett, majd felemelte kezét, és szeretettel borzolta össze a fiú haját. Azután magához húzta a fejét és megcsókolta. A csók hosszú volt, és amikor Bart végre kibontakozott az ölelésből, a nő tükröt tartott eléje, míg letörli szájáról a rúzst.

Jan megfordult. A világ elsötétült körülötte. Nem mehet vissza az úton, nem kockáztathatja meg, hogy találkozzék Barttal. Sohasem szabad megtudnia, hogy ő ott volt. Nem gondolt másra, csak arra, hogyan kerülhetné el a fiút. Botladozva vágott neki a felfelé vezető meredek ösvénynek.

3

Bart a kert végében talált rá. Örömében, hogy ismét utcai ruhában láthatja Jant, nem is vette észre, hogy a lány nem fogadja őszinte örömmel, hanem közeledtére szinte úgy áll ott, mint aki menekülni készül.

Akkor sem tűnt fel hallgatagsága, amikor átkarolta, és a lány merev maradt, akár a deszka. Belőle csak úgy folyt a szó, mentegetőzött, sajnálkozott, hogy múlt vasárnap nem jöhetett el. Egészen belemelegedett a hazudozásba, magyarázgatta, hogy azért késett, mert a Wentworth-zuhatagnál megpróbált csokoládét vagy másvalamit vásárolni Jannak. A laktanyában szörnyű rumli volt, épp csak annyi ideje maradt, hogy belezuhanjon a vonatba. Mindez oly meggyőzően hangzott, hogy már-már maga is elhitte. Magda teljesen kiesett az emlékezetéből. Jan tiszta szemébe nézve, látva ajkát, amely közel volt az övéhez, szinte megilletődve gondolt arra, hogy milyen szerencsés fickó. Most, hogy első ízben látta így a kertben sétálni sárga kötött kabátjában, tweed szoknyájában, mintha jövendő boldogságuk ígéretét pillantotta volna meg. A lány állapota valóban javult. Bart beletemette arcát Jan hajába.

– Jan, drágám, nem is tudod, mit jelent ez nekem.

S amikor megérezte a lány remegését, agyán átvillantak Magda szavai: „Én nem veszek el semmit Jantól.” Az asszony igazat mondott. Mert kettőjüket, Jannal, valami egészen ismeretlen, rendkívüli érzés fűzte egymáshoz, és most karjaiban tartva a lányt, valósággal a mennyországban érezte magát.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

1

Csütörtökön Doreen felhívta Bartot és közölte vele, hogy Jan visszaesett. Bart hitetlenkedve hallgatta. Hogy lehet? Hisz még soha nem találta jobb színben, mint múlt vasárnap. Vidámabbnak sem látta még. Egy szó, mint száz hónapok óta nem töltött vele ennél boldogabb napot. Többet nevettek, mint megbetegedése óta bármikor. Lent a kertben várt rá, frissen, jókedvűen. Rendes utcai ruhában volt. Doreen közbevágott, hangja éles volt és izgatott.

– Mindegy, akármilyen jókedvű is volt vasárnap, most nagyon rosszul van. Mellhártyagyulladást kapott. Azonnal visszaparancsolták az ágyba.

– De... de... – Barttal forgott az egész világ. Mintha valaki alaposan gyomorszájon vágta volna. Egyszerűen érthetetlennek tűnt az egész. Vasárnapi találkozásuk az aggódás és nyugtalanság hónapjának jutalma volt. Úgy érezte, végre kilábal életének ebből a zűrzavaros, összekuszált korszakából.

Vasárnap még övék volt a világ. Most pedig Jan „visszaesett”. Ismerte már a szanatórium tolvajnyelvét, tudta jól, hogy a „visszaesés” sok mindent jelenthet.

Nem tudta elhinni. Igyekezett Doreen szavaira figyelni.

– Miután Leonarddal beszéltem, felhívtam a főnővért telefonon.

– Mit mondott?

– Semmit, a szokásos mesét. Hogy a tbc-nél sohasem lehet tudni, hogy Jan állapota nagyon szépen javult, de az ilyesmivel számolni kell.

– Volt nála orvos?

– Igen. A helybeli orvost hívták ki, aki azt mondja, hogy Jan túlzásba vitte a dolgokat. Megerőltette magát. Szerinte valami érzelmi megrázkódtatás is érhette. Közöltem vele, hogy legjobb tudomásunk szerint ilyesmi nem fordulhatott elő.

Doreen hangja biztos és határozott volt.

Bart hallgatott. Gyomrában valami hideget érzett, rémület futott végig rajta.

– Úgy is van – szólalt meg rekedten. – Persze, múlt vasárnap, amikor nem mentem fel hozzá, rosszul esett neki, de amikor felhívtam telefonon, azt mondta, hogy teljesen megérti a helyzetet.

– Ugyan már – torkolta le Doreen. – Rosszul lehetett első pillanatra, ez természetes is, de Jan nem olyan buta, hogy meg ne nyugodott volna.

– Mit mondott még arról, hogy valamivel felizgatták?

– Egy csomó maszlagot hordott össze. Alighanem valami ostoba vészmadárral van dolgunk. – Doreen hangja tompa volt és kimerült. – Attól tartok, maga sem tudja, mit fecseg össze. Aztán meg az a vén boszorka főnővér is olyan pocsék hangulatban volt, hogy alig tudtam valami értelmeset kiszedni belőle.

– Legalább megmondta pontosan, hogy mi történt?

– Nem értettem meg mindent, de nagyon komolyan beszélt, meg panaszkodott is a külön ápolás és a sok vesződség miatt. Azt mondta, Jannak másik ápolónőre volna szüksége.

– Hát akkor mi az ördögre vár? Miért nem gondoskodik róla?

– Ezt mondtam én is, mire dühösen nekem támadt. Kijelentette, hogy hazaszállíthatjuk Jant, ha nem vagyunk megelégedve.

– Úristen!

– Még jó, hogy Murch ezen a héten megy fel a szanatóriumba, és holnap megvizsgálja Jant. Ezért felhívtam, és bejelentkeztem holnap kora reggelre. Nem gondolja, hogy ez a legokosabb?

Bart válaszképpen épp csak motyogott valamit. Maga előtt látta Jant, amint vasárnap ott állt a kertben, haját a szél fújta, szeme csillogott. Zöld kabátja beleolvadt a friss lombok hátterébe. Igen, ez megint az igazi Jan volt. Egész közös életük lepergett előtte ebben a pillanatban, amikor előtte lebegett a holnap ígérete, szerelmük jövője.

Doreen sürgetően kérdezte:

– Maga nem gondolja, hogy ez lenne a legokosabb?

– De igen, hogyne.

– Persze, ez megint egy guineába kerül, de azt hiszem, megéri, nem?

– Természetesen – hagyta rá Bart, és ebbe a helyeslő megjegyzésbe sűrítette egész bűntudatát.

– Nekem már nincs több szabadságom. Fizetés nélküli szabadságot kell kivennem, hogy felmehessek a szanatóriumba.

Bart a fülledt telefonfülke falához támaszkodott.

– Majd én elintézem. Ne izgassa magát. Majd magam megyek el Murch-höz reggel kilenckor, azután elkapom a vonatot, felutazom és megtudok mindent. Holnap este felkeresem.

– Ó, Bart – Doreen hangjából megkönnyebbülés csengett –, igazán nagyon kedves magától.

Bart megrendülve lépett ki a fülkéből a ragyogó tavaszi napsütésbe. Rosszul érezte magát.

– Jézus Mária! – Chilla Ryan hangja állította meg. – De pocsékul nézel ki. Mi a baj?

Bart elkeseredetten fordult feléje.

– Rosszul van.

– Kicsoda? Jan?

Bart bólintott. Most, hogy megszólalt, a rosszullét a gyomrára húzódott. Chilla cserzett arcán riadalom ült.

– Igen. Épp most beszéltem a nővérével.

Chilla felemelte a hangját.

– De hiszen a minap mondtad, hogy szépen javul?

– Így is volt, de most hirtelen rosszul lett.

– Azt a nemjóját! – Chilla hátratolta a kalapját a fején, és szőke haját cibálta. – Figyelj ide, van az oldalzsákomban egy üveg dzsungellé. Gyere, húzz belőle egyet. Úgy látom, rád fér.

Lopva surrantak vissza a barakk felé, közben egyre figyelték, nem bukkan-e fel a törzsőrmester. Chilla az utolsó saroknál körülszimatolt, majd rekedt hangon suttogta:

– Ha az öreg halképű elkap, dupla adagot kell lehajtanunk. Rajta van a dili az öregen.

A barakkhoz értek: senki sem látta meg őket. Chilla oldalzsákjában matatott, majd egy piszkos ingbe göngyölt whiskys üveget húzott elő. Jó adagot töltött egy csajkába, és odanyújtotta Bartnak.

– Nyomd ezt le, talán magadhoz térsz egy kicsit.

Bart hálásan nyelte le az erős szeszt, majd elállt a lélegzete.

Chilla magának is töltött, aztán újra kisompolyogtak a barakk ajtaján.

– Jobb lesz, ha lejössz velem a műhelybe. Én eldolgozgatok, te meg nézed – javasolta Chilla. – Így aztán, ha az öreg halképű bedugja az orrát, minden rendben lesz. Nincs szükségem több kimenő-megvonásra.

Egy nagy teherkocsi motorja fölé hajoltak, és a gyújtógyertyákat babrálgatták. Bart közben elmesélte Chillának, amit Doreentől hallott.

– Hát nem borzasztó? – kiáltott fel Chilla őszinte felháborodással. – Pont most, amikor már oly szépen gyógyult. Mit akarsz tenni?

Bart felegyenesedett:

– Most azonnal ki kell lógnom. Egy csomó dolgot kell elintéznem, mielőtt felmegyek Janhoz, és holnap már nem lesz rá időm. A vonat tíz óra előtt indul.

– Rendben van. Akkor lógás.

Chilla a műhely bejáratához ment, és a terepet kémlelte.

– Ha még el akarsz ugrani a barakkba a cuccodért, én addig kibújok innen, és körülszimatolok, tiszta-e a levegő.

– Helyes.

– No, akkor várlak.

Bart a barakk felé indult. Cikcakkban futott, hogy bele ne ütközzék valamelyik, esetleg arra kószáló feljebbvalóbba. Volt valami, amit feltétlenül meg kellett szereznie, és ebben a pillanatban azzal sem törődött volna, ha hirtelen az egész altiszti kar toppanna elébe, és próbálna útjába állani. Rejtekhelyéről előhúzta fényképezőgépét, és szeretettel tutujgatta. Tudta, hogy szerencsés esetben hol sózhatja el negyven fontért. Zsebébe csúsztatta a gépet és visszament. A teherautó, amelyen Chilla az imént dolgozott, most nagy zajjal gördült ki a műhelyből. A motorház még nyitva állt. A kocsi lassan döcögött a főkapu felé vezető úton.

Gyerünk, gyerünk – intett Chilla a vezetőfülke fölé. Minél hamarabb jutunk ki a kapun, annál jobb.

Bart tétovázott.

– Chilla, bajba keveredsz.

– Ugyan, hagyd már a fenébe! Ugorj fel, mielőtt meglátnának. Hálát adhatunk az égnek, ha ez a rohadt tragacs szét nem esik, mielőtt kiérnénk a kapun.

A teherkocsi nagy zajt csapva döcögött végig az útnak Hátránnyal bevont szakaszán. Chilla kihajolt a fülkéből, és odaordította a kapuban strázsáló őrnek:

– Bajtárs, fel kell vonszolnunk ezt a tragacsot a magaslat tetejére, hogy megnézzük, mire megyünk vele. Ha útközben felrobban, mondd meg odalent, hogy kötelességteljesítés közben haltunk hősi halált.

Az őr valami üdvözlésfélét ordított utánuk, majd a kocsi még hangosabb zajjal kapaszkodott fölfelé a keskeny, meredek lejtőn.

– Az anyját! – kiáltott fel Chilla. – Azt mondom neked, ha ez a tragacs ezek után még egyszer elindul, az lesz a világ nyolcadik csodája. Amikor majd a magaslat tetején megfordulok, ugorj ki. Én leállok, te meg a kocsi mögött fordulj be a sarkon, és úgy eltűnhetsz, hogy lentről senki se lát meg. Hacsak be nem döglik alattam, amikor lefelé gurulunk, akkor úgy jutottam vissza a műhelybe, hogy senki se jön rá a turpisságra.

Bart kiugrott a kocsiból, majd gyorsan befordult egy sövénykerítés mögé, innen pedig rohanva tette meg az utat a magaslat túlsó oldalán húzódó villamosállomásig.

2

A villamos az Anzac Parade-on robogott a város felé. Bart úgy érezte, hogy az őt ért súlyos csapás egészen valószínűtlen. Az egész ügy érthetetlen volt. Nem lehet, hogy valaki így betegedjék meg. Különösen, ha előtte olyan ragyogó állapotban van, mint Jan vasárnap. Vagy mégis lehetséges volna? Úgy gondolt vissza arra az utolsó estére, melyen Jannal táncoltak a sétahajón, mintha egy egész élet telt volna el azóta. Jan könnyedén és elevenen lépkedett a lüktető zene ritmusára. És azután a lakásban, amint karjaiban tartotta; és azután... Bart elűzte magától ezt a gondolatot; mindig viszolyogva emlékezett vissza arra a jelenetre, amikor Jan megmerevedve feküdt a vállán, és a köhögési rohamra, mely mintha széttépné a lány tüdejét. Aztán a vér. Nem, most biztos nem ilyesmi történt. Ez teljesen lehetetlen.

Mégis mi történt? Érzelmi megrázkódtatást emlegettek. De mi izgathatta fel? Olyasvalami, ami a szanatóriumban történt? Bart agya és teste, idegei és vére egyszerre ebbe a kérdésbe összpontosultak remegve. Megsejtett valamit Magdáról? Elvetette a gondolatot. Hogyan sejthetné? Lehetetlen. Semmi olyat nem tett, ami elárulhatta volna. Efelől bizonyos volt. És senki sem pletykálhatott. Erre nagyon vigyázott. Akármennyire finom ösztönű is Jan, nem érezhetett meg semmit. Talán csak régebbi bizonytalansági érzete, mely már megbetegedése előtt is felborította néhányszor lelki egyensúlyát? Jannak az az érzése, hogy nem bízhat az ő szerelmében. Régebben valóban szívesen játszott a lány érzelmeivel. Ezt a játékot azonban nem kívánja tovább űzni, és ha a lányt ez bántja, azonnal véget vet neki. Ezt szentül megfogadja!

A Castlereagh Streeten bement egy zálogházba, és elővette a fényképezőgépét. A pult mögött álló férfi kézbe vette a gépet, szótlanul, alaposan megvizsgálta. A lencsét is gondosan megnézegette, kipróbálta a szerkezetét. Belenézett a keresőbe. Végül, láthatóan elégedetlen, feltekintett.

– Jó kis gép. Mit kér érte?

– Mit ad érte?

A férfi összecsukta ismét a gépet, könnyedén a tenyerén tartotta, lebiggyesztett ajkakkal szemlélte:

– Harminc fontot.

– Negyvenért odaadom.

– Beéri harmincöttel?

– Rendben van.

Bart elvette a ropogós, új bankjegyeket, és gondosan becsúsztatta belső zsebébe. Az üzlet kirakata tele volt ezüstneművel, ékszerekkel, gyűrűkkel. Bart megállt, és a gyűrűket nézegette. Egyikük-másikuk elég jól mutatott, nem is gondolná az ember, hogy használtak. De Jannak ilyet nem lehet adni. Csak nem fog használt holmit hordani?! Nem, semmiképpen sem.

Befordult az árkádsorra, és megállt egy kis üzlet előtt. Tapasztalatlan szeme a csillogóan kivilágított kirakatban mind egyformának látta a gyűrűket. Az ötven fontos árral jelzett semmivel sem tetszett jobban, mint a harminc fontos. Sejtette, hogy a kettő között van különbség, de ő nem költhetett harmincöt fontnál többet, sőt jobb volna, ha kifutná harmincból. Ha harminc fontért vesz egyet, ez azt jelenti, hogy marad némi pénze zsoldosztásig, és akkor nem kell újból Chillát megvágnia.

Az árkádok alatt sétálgatott, és az apró ékszerüzletek kivilágított kirakatát nézegette. A bársonyra helyezett gyémántgyűrűk más-más mintájúak és nagyságúak voltak, de azt nem tudta eldönteni, hogy melyikük értékesebb. Csak egyet látott, mely megtetszett, de azon nem volt ár. Ezt a gyűrűt a többitől távol, külön helyezték el kék bársonyra, s a rejtett fényt oly ügyesen vetítették rá, hogy a kő kék-sárga tűzben szikrázott. Ilyesfajtát látott Magdán, csak ez kisebb. Ennek alapján nem volt nehéz elképzelnie, hogy körülbelül mennyibe kerül. Így hát be sem ment, hogy megkérdezze az árát. Magda minden holmija rengetegbe került. Nem mintha az asszony valaha is dicsekedett volna ilyesmivel, de hát nem olyan bugris ő, hogy ne ismerné fel az értékes holmit.

Ismét megállt az utcán egy kis kirakat előtt. Mögötte kopasz ember ült, aki egy óra fölé hajolt, szeméhez kis távcsőszerű szerkezet volt illesztve. A kirakatban csak néhány tárgy volt: egy tálcán opálkövek, néhány óralánc meg óra és vagy féltucat gyűrű. Bizonyos egyszerű keresetlenség áradt belőle, s ez tisztességes látszatot kölcsönzött az üzletnek, nem látszott olyan boltnak, ahol nyilvánvalóan és feltűnően csak arra törekednek, hogy becsalogassák az embert, és rásózzanak valamit.

Bart bement; az ékszerész feltekintett munkájából. Arca petyhüdt volt és fakó, szeme bizonytalanul pislogott az óra szerkezetén végzett aprólékos munka után.

– Tessék parancsolni. – A kereskedő hangja fáradtan csengett, de volt valami barátságos ebben a feltúrt ingujjú, nyitott mellényű kövérkés emberben.

– Gyűrűt szeretnék venni.

– Milyet?

– Gyémántgyűrűt.

– Ó! – A kereskedő benyúlt a kirakatba, kiemelt onnan egy kis tálcát, melyen párnára helyezve hűt gyűrű volt. Bart a gyűrűkre tekintett. „Ügyefogyott vagyok meg gyámoltalan” – gondolta magában.

– Ha nem tévedek, fiatal hölgynek vásárolja?

– Persze.

– Hát igen, egyszer vagyunk fiatalok. Van-e mintája az ujjáról?

– Nem. Erre nem is gondoltam.

Az ékszerész a vállát vonogatta.

– Így szokott lenni. Nem szíveskednék talán az ifjú hölgy maga idefáradni, hogy felpróbáljon néhány gyűrűt?

– Nem teheti. Egyébként nem is tud a gyűrűvásárlásról.

Az ékszerész ravaszkásan tekintett Bart kemény, korához képest túl ráncos ifjú arcára.

– Úgy szíveskedne talán egy papírsablont magával vinni, és előbb azt felpróbálni. Akkor nem lesz hiba. Ennek alapján kiválaszthatjuk majd a megfelelő méretet.

– Nem. – Bart felemelte az egyik gyűrűt, és a pult fölött a világosság felé fordulva alaposan megvizsgálta. – Mennyibe kerülnek?

– Ez huszonöt fontba, az a másik harmincötbe. Amaz ott tizenötbe, ez itt pedig ötvenöt fontba.

Bart mereven bámult a tálcára. Mit nem adna érte, ha valamit is értene hozzá! Bárcsak vele volna most Magda, hogy segítené a választásban. De aztán gyorsan elűzte magától ezt a gondolatot, mely mintha belémart volna.

– Valódiak?

– A gyémántokra érti?

– Igen. – Az ékszerész halkan, szinte hangtalanul kuncogott.

– Fiatalember, gondolja, hogy akad ékszerész, aki erre másképpen válaszolna?

Bart szerencsétlen ábrázattal bámult a gyűrűkre. Ez az ötvenöt fontos pontosan ugyanolyannak látszik, mint a huszonöt fontos, csak éppen körös-körül van még egy kis ciráda rajta. Megfogta és ujjai között pörgette.

– Egyáltalán nem járatos a gyűrűkben?

– Nem.

– Ha nem csalódom, jegygyűrűnek szánja?

– Igen.

– Mennyit kíván áldozni rá?

– Harmincöt fontom van a következő zsoldosztásig és nem akarok harminc fontnál többet költeni erre.

Az ékszerész újra csak kuncogott.

– Maga tisztességes ember.

– Nem tudom, az vagyok-e vagy sem, de csak ennyi a pénzem, és ezért szeretnék valami rendes dolgot kapni. – Elhallgatott és tovább játszadozott a gyűrűvel, közben megpróbálta maga elé képzelni, hogyan festene Jan kezén, majd azt találgatta, vajon megfelel-e a mérete. – Figyeljen ide – szólalt meg végül –, a lány betegen fekszik a kórházban, nagyon beteg. Az első reggeli vonattal utazom hozzá a hegyekbe, érti?

Az ékszerész bólintott.

– Ha később rájövök, hogy becsapott, és valami bóvlit sózott rám, visszajövök és kitekerem a nyakát. Érti?

– Értem. – A petyhüdt arcú öreg összeráncolta homlokát. – A hegyekbe utazik, igaz? Hát akkor hadd kapjon valami különösen szépet a hölgy. Nem ezt! – Kivette a gyűrűt Bart kezéből. – Maga nem tud érte ennyit fizetni, én meg nem adhatom olcsóbban. De tessék, itt van ez... – Kihúzta a pult alatti fiókot, és kicsiny dobozban három gyűrűt vett elő. – Ez az. – Odatartotta, hogy Bart megnézhesse. – Harmincöt font az ára. Tessék, nézze meg a cédulát saját szemével. A kő nagyon szép, és csinos a foglalat is. Magának csak a követ számítom fel. Csinos kis gyűrű. Ízléses, a kislánynak nem kell majd szégyenkeznie miatta. Harminc fontért odaadom.

Bart bizonytalanul, kétkedve emelte fel a gyűrűt. A kő ragyogva csillogott a fényben. „Igen, valóban ízléses – gondolta –, csakhogy szörnyű aprócskának tűnik harminc bankóért.”

– Megveszem, de ne feledkezzék meg a szavaimról.

Az ékszerész kuncogott.

– Hogy gondolja? Ha a méret nem megfelelő, vagy ha a lánynak nem tetszik, hozza vissza. Majd kiokoskodunk valami mást helyette. Vigye el ezt az ujjsablont is, hátha mégis hasznát veheti.

– Köszönöm. – Bart tétovázva nézett a barátságos, széles arcra. Szája kínos mosolyra görbült. – Köszönöm – ismételte el újra, majd zsebre vágta a gyűrűt, és ki lépett a sötétbe a boruló utcára.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

1

Bart másnap reggel felkereste dr. Murchison Laide-et. Most találkozott először az ismert szakorvossal. Rendelője nagy volt, levegős. Ablaka a Növénykertre nyílott, távolabb meg a kikötőn át a Nagy Szirtekig lehetett ellátni. Az íróasztalnál, a doktorral szemben ülve, Bart arra gondolt, hogy inkább nézné üzletembernek, mint orvosnak Laide-et. Arca tartózkodó volt. Mintha félne beavatni a kívülállót a magas, boltozatos homloka mögött rejtőző gondolatokba. Sose nézett az ember szemébe. Modora megnyerően szívélyes volt. Mintha állandóan a határán volna annak, hogy az embert bizalmába avassa, aztán az utolsó pillanatban mindig visszahúzódna, hogy ne kelljen állami határozott kötelezettséget vállalnia.

– Igen – mondta helyeslően, tekintetével a szobában ide-oda röpködő dongót követve. – Igen. Miss Blakeley visszaesése valóban kellemetlen dolog, roppant kellemetlen. Különösen, mivel eddig oly szembetűnően javult az állapota. Utolsó röntgenfelvétele roppant biztató volt, roppant biztató. A kaverna szépen gyógyult. Miss Blakeley jelentősen gyarapodott súlyban, hőmérséklete normális volt.

– Tulajdonképpen mennyire komoly az ügy?

Laide ki-be csavargatta az aranyceruza hegyét, és teljesen elmerülve játszadozott vele.

– Amikor tegnap megvizsgáltam, állapota már sokat javult ahhoz képest, ahogy a helybeli orvos találta. A mellhártyagyulladás visszafejlődőben volt, jóllehet jócskán akadt még váladék.

– De az is felszívódik majd, ugye?

Murchison Laide doktor lassan emelte fel tekintetét, pillantása végigsiklott Bart arcán, majd a falon függő rézkarcon állapodott meg.

– Igen – mondta. Hangja tartózkodó volt, tekintete üres, kifejezéstelen. – Igen. Felszívódik majd, idővel. De persze... Csak arra emlékeztetem, hogy a tbc roppant kiszámíthatatlan betegség, roppant kiszámíthatatlan. – Úgy elmerült a rézkarc szemlélésében, mintha teljesen megfeledkezett volna Bartról.

– A mellhártyagyulladás kárt okozott magában a tüdőben is? – kérdezte Bart türelmetlenül.

A doktor kicsit megmozdult forgószékében, pillantása az előtte fekvő blokkra esett.

Szórakozottan babrált a ceruzájával, majd enyhén elmosolyodott.

– Bizony ez olyan kérdés, amelyre nehéz felelni. A válasz csak föltételes lehet mindaddig, míg nincs új röntgenfelvételünk.

Most különböző jeleket firkált a blokkra.

– És ez mikorra várható?

A doktor vállát vonogatta.

– Három hét, sőt, egy hónap is beletelhet, míg a beteg szállítható.

Bart megdöbbent:

– Hát ennyire rossz az állapota?

– Amennyire a vizsgálat alapján megállapíthattam, attól tartok, hogy – mint ön mondja – az állapota meglehetősen rossz. Sajnos, bevérzés történt.

– És ez nagyon komoly dolog?

Murchison Laide doktor lassan bólintott, és abbahagyta a firkálást. Hangja nyugodt volt.

– Meglehetősen komoly.

Bart úgy érezte, mintha valaki szuronnyal hasba döfte volna.

– De... de... mégis, hogyan történhetett?

Az orvos folytatta a firkálást, takaros kis ábrákat rajzolgatott. összeráncolta a homlokát, láthatólag kissé meghökkentette az orvostudomány titkaiban járatlan emberi lények ostobasága.

– Feltételezem, hogy vannak bizonyos fiziológiai ismeretei, és hallott már a tüdőtöltésről.

Bartnak a doktor iránt érzett ellenszenve egyre fokozódott.

– Sokat nem tudok, de azt igen, hogy olyasvalami... szóval azt a szerepet tölti be a tüdőnél, mint egy rögzítőkötés.

– Pontosan azt, és most az ön hasonlata jegyében folytatva a magyarázatot, ez a kötés elszakadt.

– Csak nem fenyegeti veszély?

– Ön nyilván közvetlen veszélyre gondol.

– Igen.

– Nem – az orvos elhallgatott –, közvetlen veszély nem fenyegeti.

Pillantása véletlenül egy pillanatra összeakadt Bartéval, de nyomban elkapta tekintetét, és az íróasztalon álló naptárra meredt.

– Persze, megértem, hogy ez a mellhártyagyulladás kissé visszaveti majd, de gondolom, azért még kikerülhet a szanatóriumból október végére? – makacskodott Bart.

A doktor gondosan tanulmányozott egy papírnehezéket.

– Attól tartok, nem adhatok önnek semmilyen határozott tájékoztatást arra vonatkozóan, hogy Miss Blakeley mikor lesz olyan állapotban, hogy elhagyhassa a szanatóriumot.

– Kérem, doktor úr, legalább nagyjából tudnom kellene, hogy mikor jön ki. Értse meg, igyekszem elintézni a leszerelésemet. Amikor kijön, megházasodunk, és még egy csomó más dolgot is el kell intéznem.

Dr. Murchison Laide letette a papírnehezéket. Hangjában bizonyos ingerültség keveredett:

– Nem tehetek még semmilyen határozott nyilatkozatot Miss Blakeley állapotával kapcsolatban. Nem mondhatok semmit, amíg nem láttam a röntgenfelvételt, de azt közölhetem, hogy október végére Miss Blakeley nem lesz még olyan állapotban, hogy megesküdhessenek.

Bart arca megkeményedett.

– Hisz amikor először járt itt, ön kijelentette, hogy hathónapi szanatóriumi kezelés után azt is elfelejti, hogy valaha beteg volt.

A doktor megrázta a fejét.

– Ez kétségtelenül eléggé szabad értelmezése annak, amit menyasszonyának valóban mondtam. Azonkívül ehhez azt a fenntartást fűztem: ha minden kielégítően halad előre.

Bart úgy érezte, hogy a föld megindul alatta; mintha ingovány szélén sétálna.

– De hát mikor kelhet fel újból?

A doktor sokatmondó mozdulattal emelte fel kezét.

– Teljes ágybanfekvést írtam elő három hónapra. Valószínűbb, hogy hat hónap lesz belőle. A röntgenfelvétel alapján még ennél is hosszabbra nyúlhat. Többet most nem mondhatok.

Bart rámeredt sima, magas homlokára, pirospozsgás arcára, lebiggyedt ajkára. Képtelen volt szavakba önteni a fejében kavargó gondolatokat.

– Hat hónap – tört ki végül. – Úgy érti, további hat hónapot kell a szanatóriumban töltenie?

– A teljes ágynyugalom jobban biztosítható a szanatóriumban, jóllehet otthon is tökéletesen megoldható, ha a beteg hozzátartozói hajlandók teljes mértékben segítségünkre lenni.

– De mi azt hittük – hisz ön is úgy mondta –, szóval mi októberre számítottunk...

– Attól tartok, ön nem ismeri fel, hogy a tüdőbaj mennyire kiszámíthatatlan betegség.

– Akkor is, további hat hónap! – Bart hitetlenkedve ismételgette a szavakat.

– Több is lehet.

– No de kérem... kérem. – Forrt benne a düh. Nem is annyira az orvost, mint inkább az életet gyűlölte. – Biztos, hogy nem tehet semmi mást, mint ezt a töltést meg a többit?

– Biztos. Sőt tulajdonképpen még a töltést sem folytatom. A váladék, amely – elnézését kérem, ha egyszerűen fejezem ki magam – máris félúton tart a mellkas felé, átveszi a töltés szerepét. Mindaddig, míg fertőzésmentes, nem volna helyes keresztezni a természet tevékenységét.

– És ha megfertőződik?

– Akkor nagyobb műtétet kell végrehajtanunk.

Bart ismét úgy érezte, mintha az ingovány szélén sétálna. Gondolatban már látta Jant – megcsonkítva, összekaszabolva. Felfordult a gyomra.

– Mi a helyzet ezzel a sok új orvossággal?

A doktor kurtán felnevetett.

– Látom, olvassa az újságokat. Véleményem szerint sajnálatosan derűlátóak. A napisajtó közleményeivel ellentétben, a való helyzet sajnos az, hogy mindeddig nem találták fel azt a bizonyos gyógyszert vagy orvosságot, amely a tüdőbajt gyógyítja. Nem, kérem. Megértem, hogy ön valami határozottabb cselekvést kívánna, de én a magam részéről nem írhatok elő mást Miss Blakeley számára, csak fekvést, pihenést.

Bart körül forgott a világ, megragadta az asztal szélét.

– További hat hónap a szanatóriumban, ugye, ezt mondta?

– Igen, inkább a szanatóriumban, ámbár ebben a tekintetben önnek kell döntenie.

– Ezt nem győzzük anyagilag. Úgy osztottuk be a pénzünket, hogy október végéig tart a kezelés.

Az orvos felállt.

– Ez nagyon sajnálatos. Jóllehet a kis hölgy talán otthon majd jobban érzi magát. Hisz valójában sohasem illeszkedett bele tökéletesen a szanatóriumi életbe. Azonkívül ott a nővére is, aki majd ápolja, és törődik vele. Hol laknak?

– Nyomorúságos szűk kis lyukban egy ócska bérházban.

– Hát ez bizony nem a legmegfelelőbb. Nem költözhetnének máshová?

Bart leküzdötte a kísértést, hogy megmondja a véleményét erről a javaslatról, amikor könnyebb lehozni a csillagokat az égről, mint lakást szerezni Sydneyben. Félszegen állt a doktor előtt, kalapját forgatta kezében. Megpróbálta valamiképpen rendezni kavargó gondolatait.

– Kérem, doktor úr, Jan nővére nappal munkába megy, mindketten dolgozni fogunk. Jan egész nap magában lesz.

Murchison Laide barátságosan megveregette a vállát.

– Kérem, higgye el, teljes mértékben megértem a nehézségeit. Nagyon sajnálom, hogy a dolgok így alakultak. Miss Blakeley egyik legkedvesebb betegem.

– Ugye, ha otthon lesz, ön folytatja majd a kezelést?

A doktor szomorúan rázta a fejét.

– Ez, sajnos, lehetetlen.

– De hiszen Jan az ön betege.

– Kedves ö... ö... Mr. Templeton, mind Sydneyben, mind vidéken számos betegem van, akiket nem egyenletes időközökben meg szoktam vizsgálni. Ezeket otthonukban a helyi orvosok kezelik, akik időnként velem konzultálnak. Időnként rendelőmben fogadom ezeket a betegeket, ily módon ellenőrzőm gyógyulásukat, és e vizsgálatok alapján teszem meg javaslataimat a továbbiakra vonatkozóan.

– Azt akarja mondani, hogy más orvos után kell néznünk?

– Nem, egyáltalán nem. Csak rajtam kívül egy helyi orvost is igénybe kell venni. A legjobb lesz, ha a legközelebbi röntgenfelvétel után újra felkeres. Amennyiben a felvétel azt mutatná, hogy a töltés újrakezdése hasznos lehet, akkor arra is hajlandó vagyok, hogy szakítva gyakorlatommal, magam csináljam meg. Hisz nem is jelent nekem oly nagy kitérőt, ha időnként a Körtér felé járva felugrok hozzá. Az adott körülmények között méltányosabb tiszteletdíjért is megteszem, mondjuk két guineáért három helyett.

Bart megpróbált néhány köszönő szót elmotyogni, de hiába... csak nem akartak a szájára jönni. A doktor ott állt előtte, hátratett kezekkel.

– Az adott körülmények között talán az volna legcélszerűbb, ha kérvényezné Miss Blakeley felvételét állami szanatóriumba. Igen, véleményem szerint ez volna a legokosabb.

Bart tiltakozni készült a javaslat ellen, hiszen azt hallotta, hogy hónapokig is eltart, míg valaki bejuthat egy állami szanatóriumba. Mielőtt azonban még szóhoz jutott volna, Murchison Laide már folytatta mondókáját.

– Mindenesetre, mielőtt bármit is tenne, feltétlenül beszéljen a főnővérrel, amikor felmegy Fenyvestetőre. Hátha kitalálnak valami okosat. Igen, szerintem ez a leghelyesebb, amit a jelen pillanatban tehetünk. Beszélje meg a főnővérrel.

A doktor kinyitotta az ajtót, és begyakorlott, előzékeny szakmai mosollyal állt Bart előtt:

– Egy a fontos, Miss Blakeley-nek teljes fizikai és szellemi pihenést kell biztosítani. Pihenését nem zavarhatja meg semmiféle gond! Érti? Semmiféle gond!

Az ajtó bezárult mögötte. Bart megrendülve, kábultan állt a várószobában. Az asszisztensnő leplezetlen várakozással pillantott fel rá. Letett a nő asztalára egy fontot és egy shillinget, majd eltávozott.

Azt hitte, sietnie kell, ha el akarja érni a vonatot. Majd hitetlenkedve pillantott órájára, és lelassította lépteit. Rengeteg ideje volt még. Lehetetlennek tűnt, hogy alig tíz perce lépett be a rendelőbe.

2

A hegyi vonat a Wentworth-zuhatag előtti utolsó hegyvágáson robogott keresztül. Amikor ismét nyílt pályára ért, alattuk a völgy mély szakadéka leírhatatlan kékségben úszott a reggeli fényben. Az Alpok felöl csípősen hideg, éles délnyugati szél fújt. Fenyvestető mögött a halvány, felhőborította égbolt előterében a fenyők és a gumifák remegtek a szélben.

Kint a peronon a kegyetlen szél valósággal átjárta Bartot. Százszor is elátkozta önmagát, hogy köpeny nélkül jött el a laktanyából. A szanatóriumhoz vezető út nagy részét futva tette meg. Ha most felmelegszik, akkor egy darabig nem fog fázni. Ilyen napon, mint a mai, pokoli hideg lesz Jan szobájában. A kapuhoz közeledve lelassított.

A főnővér neheztelve nézett rá:

– Mit csináljak, ha már eljött ilyen messzire, menjen be hozzá – dohogott –, de szeretném, ha máskor előbb ideszólna telefonon. Egyáltalában nem szabadna látogatót fogadnia, és ügyeljen, hogy ne izgassa fel. Nagyon beteg ez a lány, és nem engedhetem, hogy felizgassák.

– Biztosíthatom, nincs szándékomban semmi olyat lenni, ami felizgatná.

– Ezt el is hiszem, de a fiatalemberek nem viselkednek mindig oly körültekintően, mint kellene. Múlt vasárnap, miután elment, a lány átsírta a fél éjszakát. Összevesztek?

–Nem, szó sincs róla. Egyáltalában nem szoktunk veszekedni.

– Akkor csak annyit mondhatok, ugyancsak mások, mint a legtöbb fiatal. Most bemegyek, és előbb megnézem, ébren van-e. Ha igen, bemehet hozzá, de ne beszéljen túl sokat, és ne hagyja őt sem beszélni.

Bart félszegen követte, lábujjhegyen ment végig a folyosón. Nehéz katonacsizmái úgy visszhangzottak a csendes épületben, mintha egy egész hadsereg vonulna fel. Pihenési idő volt. Fenyvestető olyannak tűnt, mintha az élet itt pillanatnyilag felfüggesztette volna minden funkcióját.

A főnővér kinyitotta Jan szobájának ajtaját, és csendesen belépett. Bart lábujjhegyen ment végig a verandán. A délnyugati szél vadul fújt a völgy felől, zúgó morajlással csapkodta a fákat; a gumifák ágai úgy gyűrűztek libegve a szélben, mint a felkorbácsolt, fodrozódó víz sodra. A szilfák friss levelei a szivárvány minden színében játszva táncoltak, a fenyők felől olyan zaj hallatszott, mintha valami láthatatlan hullámverés tombolna az erdőben. Messze távolban, az ég alján a kikötő hídjának íves árnyéka délibábszerűen csillogott.

A főnővér kijött Jan szobájából, majd áthaladt a verandán, apró, kerek, barna szeme pislogott szemöldöke alól. Szemüvegén át nézett Bartra.

– Nincs még teljesen készen; a nővér most hozza rendbe. Nagyon alkalmatlan az ilyen időpontban tett látogatás, de mivel úgyis várakoznia kell, akár el is beszélgethetnénk. – Nem is igyekezett letompítani hangját, így aztán több beteg, aki a veranda végén feküdt heverőjén, kíváncsian fordította arra a fejét.

– Miss Blakeley igen sok külön ápolásra szorul. Éjszakai nővért kell fogadnunk. Elég baj, hogy nappal is állandóan foglalkozni kell vele. Ez szanatórium, nem kórház. Nem vagyunk berendezkedve arra, hogy ápolnunk kelljen a betegeket, csak azzal a feltétellel vesszük fel őket, hogy önmaguk látják el magukat.

Bart dühösen fortyant fel:

– Hát akkor miért fizetünk heti hat guineát?

A főnővér elfordította tekintetét.

– A hat guineát azért fizetik, ami általában egy szanatóriumban jár, de ebbe az éjjeli gondozás semmi esetre sincs beleszámítva. Miss Blakeley-nek pedig, ha azt kívánják, hogy itt maradjon, feltétlenül éjjeli külön nővért kell kapnia.

– Hát akkor miért nem állítja be? Eddig úgyis alig volt dolguk vele.

– Fiatalember, ön kissé elhamarkodott kijelentésekre ragadtatja magát. Azt hiszem, tisztában van azzal, hogy ezt önnek kell fizetnie.

– Fizetni? Hiszen már éppen eleget fizetünk.

– Egy fillért sem fizettek még a külön nővérért. Önökkel, akik a hadseregben szolgáltak, az a baj, hogy úgy látszik, azt hiszik, mindent ingyen kellene megkapniuk.

– Én nem várom el senkitől, hogy bármit is ingyen adjon. Mindenért, amit kaptunk, megfizettünk – méghozzá a legpontosabban.

– Szóval, ha azt kívánja, hogy Miss Blakeley itt maradjon, vállalniuk kell a külön nővér költségeit.

– Kérem, vállaljuk! Mibe kerül?

– Leurából kell majd egyet szereznem. Ez azt jelenti, hogy meg kell téríteni az útiköltséget, a többi mellékessel, ami megilleti, az egész körülbelül heti kilenc fontot tesz ki.

Bart szótlanul bámult rá.

A főnővér ádáz elégtétellel mérte végig. „Adod még alább is, te kis kakas” – gondolta magában, majd diadalmas mosollyal kérdezte meg:

– Nos, megkapom a külön nővért?

A tenyere viszketni kezdett. Egy pillanatra ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy keze közé kapja a főnővér aszott, inas nyakát, és addig szorongassa, míg a szusz ki nem száll belőle. Úgy, ahogy a dzsungelben tanulta annak idején. Vörös köd borította el agyát, a főnővér arca pedig úgy lebegett előtte, mint valami hosszú száron nőtt sárga bogyó. Alig tudott magához térni. Visszafojtotta dühét, igyekezett barátságosra hangolni szavai csengését.

– De főnővér, talán... – mintha nem is a saját hangja volna – talán fogadhatnánk valaki mást. Úgy értem, olyasvalakit, aki épp csak vigyáz rá, de nem képzett ápolónő?

– Ha éjszakai nővért fogadunk fel, annak képzett ápolónőnek kell lennie. Nekem a szanatóriumom hírnevével is törődnöm kell. Ha pedig képzett ápolónőt fogadunk fel, az hetente körülbelül kilenc fontba kerül, a rendes ápolási költségen felül. – Az utolsó szót nagyon megnyomta.

– Nem bírjuk anyagilag. Nagyon jól tudja, hogy nem bírjuk.

A főnővér olyan mozdulatot tett keshedt vállaival, mely erőteljesebb volt a vállrándításnál.

– Ebben az esetben el kell vinniük innen.

Bart rémülten meredt a főnővérre.

– Hiszen dr. Murchison Laide azt mondta, hogy még legalább három hónapig feküdnie kell

– De nem az én szanatóriumomban. És nem ilyen állapotban. Dr. Murchison Laide a tegnapi vizit alapján pontosan tudja, mi a helyzet. Én is világosan megmagyaráztam neki.

Bart a doktornak arra a szíves tanácsára gondolva, hogy beszélje meg a dolgot a főnővérrel, alig tudta lenyelni a kikívánkozó káromkodást! A disznó!

– Nos? – szakította félbe a főnővér Bart gondolatait. – Mikor szándékszik elvinni innen?

– Elvinni? Ilyen betegen? Képes lenne ilyen állapotban kitenni egy lányt, akinek nincs hova mennie?

A főnővér ismét vállát rándította.

– Nem az én gondom, hogy hova megy.

– Hisz ez embertelenség!

– Ez szabály. Én csak bizonyos feltételekkel veszek fel ide beteget. Ha olyan rossz állapotba kerülnek, hogy nem tudják ellátni magukat, akkor vagy éjszakai nővért fogadnak fel, vagy elmennek. Ha önöknek nem telik éjszakai nővérre, akkor iderendelem a betegszállító autót, és hazaviszik Miss Blakeley-t. Jó volna, ha érintkezésbe lépne a lány nővérével, hogy tudja, mikorra várhatja húgát.

Bart arra az öt fontra gondolt, amely a következő zsoldfizetésig minden vagyonát jelentette.

– Mennyi ideig lesz szüksége éjszakai nővérre?

– Ebben az állapotban ez nem határozható meg előre.

– Mit szólna hozzá, ha addig is, míg körülnézek, milyen más megoldást találhatunk, egy hetet mindenesetre kifizetnénk?

– Rendben van, de a leghelyesebb volna, ha a pénzt mindjárt itt is hagyná. Akárkit is fogadok fel, a nővér munkájáért azonnal kell fizetnem, és nem vállalhatom a felelősséget.

– Öt fontot adok. A többit Miss Blakeley nővére hozza el szombaton. Igazán nem számíthattam rá, amikor ma ide készültem, hogy így nekem szegezi a fegyvert néhány koszos fontért. Azt hittem, ez kórház, nem gengsztertanya.

A főnővér tekintete fenyegetően villant meg szemüvege mögött.

– Itt nem szoktak ilyen hangon beszélni, és ezzel semmire sem megy. Sem magának, sem Miss Blakeley-nek nem használ vele. Azonkívül ismételten emlékeztetem arra, hogy ez nem kórház.

– Azt látom! Voltam én már katonai kórházban, és mondhatom, ha ott próbálna valaki így bánni a betegekkel, azon nyomban haditörvényszék elé állítanák, amit maga bőségesen meg is érdemelne.

– Ne szitkozódjon, kérem. Ezt nem tűröm. Felhívom szíves figyelmét, hogy nem vagyunk a katonaságnál.

– Szanatórium. – Bart orrlyuka kitágult. – Szanatóriumnak meri nevezni! A higiénia és az ápolás legelemibb szabályairól sincs fogalmuk...

– Most már aztán elég legyen! Én minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megoldjuk valahogy Miss Blakeley helyzetét. Azzal is tisztában kell lennie, hogy ezt csak azért tettem, mert tudtam, hogy egyiküknek sincs pénze. Legutóbb, mikor ilyen esetem volt, egyszerűen iderendeltem a betegszállító autót, és elküldtem a beteget egy magánkórházba, Sydneybe. Akkor értesítettem a családot, mikor a páciens már úton volt. Ha lett volna egy csöpp józan eszem, most is ezt tettem volna, ahelyett, hogy sértegetni hagyjam magam egy ilyen magafajta nagyhangú ifjonctól.

– Azt hittem, hogy betegei túloznak, mikor azt állítják, maga nem más, mint egy kalmárlelkű vén lotyó, de most már látom, hogy igazuk van.

– Még egy ilyen megjegyzés, és feljelentem. Mindenesetre roppant megörvendeztetne, ha a már esedékes összegért nem kellene beperelnem. Figyelmeztetem, hogy ezt a hónapot még nem fizette ki.

– Ezt a hónapot, csakúgy, mint a többit, kifizetjük, Mihelyt a számla megérkezik. Csak a jó Isten tudja, hogyan sikerül mindig úgy felsrófolnia a végösszeget.

– Semmi olyannal nem terheltem meg Miss Blakeley számláját, ami ne lenne hiteles. Hat guinea csupán az ágy és az ellátás költségeit fedezi. Szeretném tudomására hozni, és ezt már régebben is megmondtam, hogy ha nem tetszik, elviheti Miss Blakeley-t máshova. Egyébként, ha Miss Blakeley-nek lett volna némi józan esze, nem esett volna így vissza. Amint én kitettem a lábam a házból, kikunyerálta Wawn nővér engedélyét, hogy ismét lemehessen a padhoz, miután a hét felét ágyban töltötte. Én mindenesetre mosom kezeimet.

Bart elképedten bámult a főnővérre, agya hirtelen kihagyott.

– Most pedig értse meg, kérem, végre – folytatta a főnővér, miközben gyors pillantással igyekezett rájönni a fiú váratlan elhallgatásának okára –, ha felfogadja az éjszakai nővért, akkor Miss Blakeley ezt a hetet még itt töltheti, de egy perccel sem maradhat tovább. Ha nem, reggel az az első dolgom, hogy iderendeljem a betegszállító kocsit Katoombából, és elküldjem a lányt Sydneybe. Nincs több vesztegetni való időm. Most bemehet hozzá, de ne beszéljen sokat, őt pedig egyáltalán ne engedje beszélni. Miss Blakeley nagyon beteg. – Sarkon fordult, majd még egyszer visszaszólt: – Ne feledkezzék meg arról, hogy nem szabad felizgatnia. A látogatás után bejöhet az irodámba, és kifizetheti, amit tud az e heti kezelési költségből. A betegszállítókat pedig majd értesítem, hogy mához egy hétre szállítsák el.

– Nincs magában az emberi érzésnek egy szikrája sem? Hova vigyem el innen?

– Semmi közöm hozzá. Miss Blakeley-ért, miután elhagyta a szanatóriumot, ön a felelős. Maguk, úgy látszik, azt képzelik, hogy ez valami jótékonysági intézmény. Vegye tudomásul, hogy nem az.

Bart felnevetett, olyan durván tört ki belőle a kacagás, hogy a heverőkön pihenő betegek, akik eddig tapintatosan elfordították tekintetüket, most felkapták a fejüket.

– De még mennyire nem!

A főnővér megfordult, keskeny hátát megmerevítve, szaporán sietett végig a folyosón. Bart a veranda rácsát markolva állt, és nem tudta, hogy a fákon átzúgó szél üvöltését hallja-e, vagy saját vérének lüktetését.

3

Bart belépett a szobába. Egy pillanatig nem látott mást, csak Jan tágra nyitott, merev szemét, ijesztően kifejezéstelen tekintetét. Mintha egy idegenre bámulna. Bartot megrendítette a vasárnapi találkozásuk óta bekövetkezett változás. Jan arca összezsugorodott, szeme lázban égett. A felindulás legcsekélyebb jele nélkül figyelte Bartot, amint az félszegen botorkált ágya felé, majd amikor a fiú odahúzott egy széket, és leült ágya mellé, fátyolos tekintete továbbra is rámeredt. Bart megfogta a kezét, és hideg tenyerében érezte a lány testének tűző forróságát. Hallotta ziháló, sebes lélegzését, látta a nyakán megfeszülő ereket. Ajka száraz volt és cserepes; amikor a köhögés megrázta testét, arca fájdalmasan eltorzult, és elfordította fejét.

Bűnösségének tudatában úgy értelmezte a lány lázas mozdulatait, hogy azok azt jelentik, mindennek vége közöttük. Jan nem tudhat semmit, és mégis megérezte volna az árulást? Ebben a pillanatban döbbent rá elszigeteltségére. Tudta, hogy Jan nélkül nyughatatlansága sohasem találhat megnyugvásra, békességre, beteljesülésre.

Szíve fájdalmasan szorult össze, szeme könnybe lábadt. Könnycsepp hullott a lány kezére. Érezte, hogy Jan keze megmozdul markában. A lány ujjai megérintették arcát, szemét. Bart lehajtotta a fejét, szégyellt a lány szemébe nézni, hallotta halk suttogását:

– Ne, Bart. Ó, ne!

– Jan, drágám. – Ajkához szorította a lány kezét, látta, amint a melegség visszatér Jan szemébe, érezte, hogy keze megnyugszik, testének merevsége felenged. Bart ajkára nem jött szó, de úgy fogta a lány kezét, mintha ebben a szorításban jutna kifejezésre az élethez való ragaszkodásuk.

Így ült egy ideig – ki tudja meddig –, majd felállt, és zsebébe nyúlt.

– Hoztam neked valamit. – A lány tekintetén meghatározhatatlan felindulás látszott, amikor zsebéből előhúzta a bársonnyal bevont kis dobozt. Majd kinyitotta és a gyémánt csillogott-ragyogott. Jan ajka szétnyílt, de tekintete üres volt, mintha nem értené.

Bart torkát sírás fojtogatta, alig tudta visszatartani könnyeit.

– Tetszik? – kérdezte.

Jan nem válaszolt. Bart kivette a gyűrűt a dobozból és a lány bal keze középső ujjára húzta. Túl nagy volt, valósággal lötyögött a vékony ujjon, de azért az ízülettől nem csúszhatott le. Jan lassan emelte fel a kezét, mintha a gyűrű olyan súlyos volna, hogy nehezére esne a mozdulat. Tekintetéből lassanként eltűnt az üresség, szeme csodálkozó örömtől csillogott.

– Tetszik? – kérdezte Bart újra. A lány lassan Bartra emelte tekintetét, száraz ajka alig észrevehető mosolyra nyílott.

– Nagyon szép – szólt suttogva. – De nem kellett volna annyit költeni...

– Úgy látszik, itt csak akkor tehetek szert némi tekintélyre, ha hivatalos lovagodként szerepelek. – Bart igyekezett könnyedséget erőltetni hangjára, de a lány mosolyától elérzékenyült, és újra sírás fojtogatta a torkát. – Biztos, hogy tetszik?

Jan alig észrevehetően bólintott.

– Mert ha nem, visszavihetem és kicserélhetem.

– Ne – a lány szemében tiltakozás csillogott, szájához emelte a gyűrűt, mintha így akarná megvédeni. Aztán ismét árnyék borult tekintetére. – De... mégis... ennyit költeni.

– Ugyan! – nevetett fel Bart. – Az ölembe pottyant.

Jan megfogta a fiú kezét. Szeméből hitetlenkedés áradt.

– Honnan vetted?

Jan arckifejezése kijózanította Bartot. Tudta, hogy most meg kell mondania az igazat.

– Az igazat megvallva, zaciba csaptam a régi fényképezőgépemet.

A lány rámeredt.

– Azt a remek gépet?

– Azt bizony.

– Ó, Bart! – A lány szeme könnybe lábadt.

– Az isten szerelmére, drágám, ne sírj – könyörgött Bart. – Ha sírsz, kidobnak. Azt mondják, felizgatlak. – Gyengéden letörölte Jan könnyeit: a lány arcára gyötrelmes kín ült.

– Jaj, istenem, de elhanyagolt lehetek – suttogta szégyenkezve –, napok óta nem mosdattak meg.

Bart hátrasimította Jan csapzott, verejtéktől nedves haját. Düh fojtogatta, ha arra a szívtelenségre gondolt, hogy mosdatlanul hagyják ott heverni. Legszívesebben kitekerte volna a főnővér nyakát. Közben valami más is átsuhant a fején. Valósággal belebetegedett a rettegésbe, valahányszor a főnővér szavai újra meg újra teljes erejükkel hatoltak tudatába. Bármilyen beteg is Jan, meg kell tudnia, meglátta-e múlt vasárnap, mert ha igen... fantasztikus, példátlan hazugságok kóvályogtak az agyában. Mindenképpen meg kell nyugtatnia a lányt.

– Jan! – hangja türelmetlenül sürgető volt. Mrs. Carltonnak, aki tapintatosan úgy tett, mintha aludna, nem szabad ezt meghallania. – Jan, a főnővér azt mondta, hogy vasárnap fáztál meg, amikor elém jöttél a padhoz. Igaz ez?

A lány ránézett. Tekintete csupa szeretet volt.

– Nem, nem mentem oda. A kertben vártam rád, ott, ahol rám találtál. – Ezek a szavak végképp kimerítették. Rámosolygott Bartra, tiszta tekintetével támasztva alá a valótlan állítást. A fiú megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Jan szeme lassan lezárult. Még álmában is arcához szorította gyűrűs kezét. Másik keze Bartéban pihent. A fiú a gyötrelem és a kábulat ködén keresztül is érezte a lányból feléje áradó szerelmet. Az élet céltalanságában és bizonytalanságában csak egyben hitt, csak egyvalami volt igaz, és ez – Jan volt.

HARMINCADIK FEJEZET

Bart elfogódottan várt az Egészségügyi Minisztérium tbc osztálya előszobájában. A régimódi épületben, szürke folyosóin, az ütött-kopott lépcsőházban nem volt semmi biztató. A falra ragasztott plakátokat bámulta, de csak a betűk ötlöttek szemébe, mintha tüzes lánggal rajzolták volna fel őket.

Mit érdekelte őt, hogy a tbc több embert ölt meg, mint ahányan a két világháborúban elestek! Neki ez nem mondott semmit. Legfeljebb bosszantotta, hogy arra emlékeztetik, mások is ugyanúgy szenvednek, mint Jan. Az évente elpusztuló ezrek nem voltak megfoghatóbbak számára, mint a háborús veszteséglistákon szereplő nevek és számok. Az egész csak akkor kezdett valamit jelenteni az ember számára, ha ismerős név tűnt fel, valamelyik bajtárs neve. Csak félelmet keltettek benne. Hiszen ha annyian pusztultak bele, akkor talán Janért sem tehetnek semmit.

Amikor végül is betessékelték a hivatali helyiségbe, és leült az asztal mellé, ahová a doktor irányította, türelmetlensége valósággal lázas állapotba sodorta. Egy lélegzetre tálalta ki egész mondanivalóját, meg sem várta, hogy kérdéseket intézzenek hozzá. Tömören, nyersen beszélt. Az orvos csak hallgatta, éber, barna szemét a fiúra szegezte, időnként egy-egy kérdést vetett közbe.

A folyosói plakátok számainak emléke arra ösztönözte Bartot, hogy megértesse ezzel a doktorral, Jan más, mint a többi, fontosabb mindenki másnál. A doktor úgy hallgatta szavait, mintha már előtte is nyilvánvaló lenne az eset rendkívüli sürgőssége.

Leírta Jan esetének adatait.

„Ez nem Jan esete – szerette volna Bart ordítani –, nem egyszerűen egy eset, hanem Jan élete, az én életem!”

A doktor ráhelyezte kezét az előtte fekvő blokkra.

– Bizony, ön nagy bajban van – mondta részvétteljes hangon. – Csak annyit tehetek, hogy előjegyzem menyasszonyát Randwickre, Waterfallra vagy Springvale-re.

– Mikor juthat be valahová? Kis időre még elő tudom teremteni a pénzt a külön nővérért, és szívesen vállalom ezt az áldozatot. Talán Jan nővére meg tudja majd győzni a főnővért, hogy tartsa még ott Jant néhány hétig.

A doktor lassan, tagadóan rázta a fejét, ráncos arca kissé megenyhült, szánakozó mosoly ült rajta.

– A múltbeli hasonló esetek tapasztalatai alapján egyáltalán nem tartom valószínűnek. A főnővér alkalmasint már meg is rendelte a betegszállítókat. Nem, ezt teljesen reménytelennek tartom. Utána még eltelhet egy hónap, sőt három is, míg valamelyik szanatóriumba fel tudják majd venni Miss Blakeleyt.

– Az isten szerelmére, nemhogy három hónapig, egy hónapig sem várhat!

– Pedig várnia kell. Bármennyire sajnálom, ezt meg kell mondanom önnek.

– De kérem, a menyasszonyom beteg, súlyos beteg.

– Ugyanez a helyzet a többi előjegyzett páciens esetében is. Egyben arról is fel kell világosítanom, hogy a listán szereplő többi beteg is hasonlóan rossz körülmények között van.

– No de végül is csupán egy ágyról van szó.

– Hetente legjobb esetben két ágy ürül meg. A nyers valóság úgy fest, hogy ez attól függ, hányán halnak meg.

– Mégsem értem – makacskodott Bart –, hisz egy állami szanatóriumban...

– Az állami szanatóriumok ágyhiánnyal küszködnek. Hetente két ágyat kapok a női betegek részére. Menyasszonya az előjegyzési listán most a tizennegyedik helyen áll. Az előtte levő tizenhárom nő mind arra vár, hogy elhalálozás folytán valahol üresedés legyen.

A rémület Bart szívébe mart. Megnyalta az ajkát, szavakat keresett, hogy megmagyarázhassa az orvosnak, miért kellene előnyben részesítenie Jant a többi tizenhárom beteggel szemben.

– Változtatna a helyzeten, ha valami anyagi hozzájárulást ajánlanánk fel? Persze, nem a Fenyvestetőn fizetett költségekre gondolok, vagy arra, amit a külön ápolóért, követelnek, hanem valami elfogadható, méltányosabb összegre.

– Nem, itt a pénz nem játszik szerepet. Ha egyszer sikerül bejuttatnom valamelyik szanatóriumba, az teljesen ingyenes. Mindaddig azonban, amíg nincs üresedés, nem tudom sehol sem elhelyezni.

– Ilyen szörnyűséget még nem hallottam életemben.

– Igaza van. De ön csak menyasszonya és saját problémáját látja. Nekem pedig a többiek problémáit is szem előtt kell tartanom. Mindenkinek joga van az élethez, az előjegyzési listán pedig tizenhárom nő van menyasszonya előtt, köztük nem egy még rosszabb körülmények között.

– Hiszen ez közbotrány.

– Nevezheti, aminek akarja, de ezzel még nem teremti elő az ágyat. Talán kissé tisztábban látja a helyzetet, ha elmondom, hogy a listán szereplő 12. számú jelölt többgyermekes anya, aki gyermekeivel egy szobában lakik, az ágyát megosztja egyik lányával.

Bart remegő kézzel vette elő cigarettáját.

– Nem zavarja, ha rágyújtok?

– Nem, egyáltalában nem. – A doktor kivett egy cigarettát a feléje nyújtott csomagból. Szótlanul szívták a füstöt, miközben a doktor még ráírt valamit az előtte fekvő lapra. Kopogtak. A doktor felnézett: – Mit óhajt, nővér?

– Egy szóra kérném, doktor úr!

Az orvos felállt, és az ajtóhoz ment. Bart tovább szívta cigarettáját, és elnézett a doktor feje fölött. Lehalkított beszélgetésük megütötte a fülét. Tudta, hogy nem szabadna odafigyelnie, de valami bűvös rémület igézetében feszülten figyelt.

– Doktor úr – kérdezte a nővér olyan izgatott hangon, amely a sajátjára emlékeztette –, doktor úr, van már ágy Randwickben? Mrs. Smith haldoklik. A helyzet tragikusra fordult. Torokgyulladás és bélhurut lépett fel. Az apa munkába jár, és délelőtt csak tizenhárom éves kislánya van mellette, akit nem engedtek el az iskolába, hogy valaki gondozza. Az apa csak este hatra ér haza.

– Senki másra nem számíthat?

– A Barna Nővérek néznek be hozzá naponta egyszer, de semmiképpen sem szabadna otthagyni, különösen nem egy ilyen kislánnyal.

A doktor lemondóan sóhajtott, mint aki naponta találkozik ilyen tragédiákkal.

– Nővér, ma nincs ágy, és nem tudom, mikor lesz. Most érdeklődtem telefonon, de nincs kilátás arra, hogy valaki meghaljon.

A nővér kétségbeesetten sopánkodott.

– Hiába, nővér, nincs mit tenni. Nem tehetek csodát. Valakinek meg kell halnia, hogy felszabaduljon egy ágy Mrs. Smith számára. Másképpen nem megy.

A doktor visszatért íróasztalához, összeráncolta homlokát.

– Visszatérve Miss Blakeleyre, ennél többet nem ígérhetek. Jövő hét végén haza kell majd vinniük. Ne is ringassák ábrándokba magukat, nem tartják ott még egy hétig Fenyvestetőn. Akkor aztán igyekezniük kell valahogyan elrendezni a dolgokat, amíg be nem juthat a szanatóriumba. Említette, hogy a lánynak nővére is van.

– Igen, de dolgozik.

– Ha gondoskodik a reggeliről és egy kis ebédre valót is elő tud készíteni, akkor elintézhetem, hogy a Barna Nővérek naponta meglátogassák.

– Mennyibe kerül majd ez?

– Semmibe. Ha önök fizetni is tudnának, akkor nem keresnék fel a beteget. Ez egyik alapszabályuk.

Bartnak gyanús volt a dolog. Kétkedőn pillantott az orvosra.

– Na és mit csinálnak? Megmérik a lázát, a pulzust, és eljátszanak még néhány ostobaságot, amit ápolással neveznek?

– Nem. Nagyon gyakorlatias nők. Megmosdatják a beteget, kitakarítanak. Egyszóval nincs olyan munka, amit el ne végeznének. Értesítsen, melyik napon érkezik haza Miss Blakeley, én majd elrendezek mindent.

Bart felállt. Belekezdett valami köszönetfélébe, de szavai sután hangzottak. A doktor ráncos arca mosolygósra derült, amikor elhárította magától a köszönetét.

– Nekem ne köszönjön semmit. Mi itt fizetett alkalmazottak vagyunk. Ha valakinek valóban hálával tartozik, akkor a Barna Nővéreknek. Ne veszítse el a fejét. Nem tehet többet annál, mint ami magától telik, és úgy látom, ugyancsak szívén viseli ezt az ügyet. Én pedig azonnal értesítem, mihelyt üresedés lesz.

HARMADIK RÉSZ

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

1

Ragyogó tavaszi napon vitte haza a betegszállító autó Jant. Amikor kiemelték a kocsiból, a szűk utca fölött az égbolt keskeny csíkja olyan csodálatosnak tűnt, mint még soha; a ház fehér faláról visszaverődő délutáni napfény annak a képzeletben már sokszor átélt álomnak a beteljesülését jelképezte, amelynek megvalósulásában alig hitt. A nap tüze égette a kuszán nőtt gerániumot a virágládában; a ház ócska homlokzatát; az ütött-kopott, lapos tetejű épületeket; az erkély rácsára fáradtan könyöklő asszonyokat, akik a betegszállító autót nézegették; a gyerekeket, akik attól való féltükben, hogy elmulasztanak valamit, türelmetlenül rohangáltak az utcán – mindez az életet jelentette. És amikor Doreen kinyitotta lakásuk ajtaját. szívét majd szétfeszítette a hazatérés mindent elsöprő öröme.

A szoba levegője most is olyan nehéz és dohos volt, mint mindig, de Jan elégedetten szívta magába. Itt mindent jól ismert, még a szagokat is. A betegszállító ágyára fektette, szerencsét kívánt neki és elment.

Erről a pillanatról álmodott annyiszor – ezt a pillanatot várta szüntelen, fájdalmas vágyakozással, mint a cellájából szökni készülő rab. Otthon volt. Szabad volt. És a Bart hozta jácinton ma jelent meg az első zöld rügy, mely már-már a holnap bimbójának ígéretét hordta magában.

Minden kedves és meghitt volt a szobában – a pamlag színes takaróval és párnákkal, a falon függő képek, az asztalon álló virágváza. Új kartonterítő borította ágyát: halványrózsaszínű alapon búzavirág minta. Végigszemlélte a terítő fényes anyagát, és ragyogó szemmel tekintett Doreenra.

– Ó, Dor, milyen szép terítő! De igazán nem kellett volna.

Doreen húgára mosolygott.

– Gondoltam, hogy tetszeni fog. Két maradék darabot szereztem leszállított áron, és a hibás részeket fodrokkal takartam el. Alig lehet észrevenni, ugye?

– Egyáltalán nem. Rém ügyes vagy.

Jan hosszan, szeretettel nézegette az ismerős tárgyakat.

– Most megyek, teát készítek – mondta Doreen.

Jan boldogan sóhajtott.

– Csodálatos lesz újra igazi teát inni.

Doreen kiment a teakonyhába, Jan hallotta a gáz ismerős kattanását és a csészék csörömpölését. Azután nemsokára Doreen visszatért, kezében a csorba teáskanna.

– Egy csészével a barna kannából, jó lesz?

– Ez az igazi. Lehet, hogy Fenyvestetőn azért nem volt a teának soha ilyen íze, mert a kanna csőre nem volt letörve.

Doreen kitöltötte a párolgó teát Jan csészéjébe. A tálcát együtt fedezték fel egyszer a Bourke Street egyik ócskásánál.

– Ó, Doreen, mennyei érzés itthon lenni! – kiáltott fel Jan, és könnyek tolultak szemébe.

Bart eljött uzsonnára. A kis lakás nevetéssel és izgalommal telt meg. Jan hetek óta nem evett annyit, s az élvezettől felkiáltott, mikor megkóstolta a Doreen állal készített ételeket.

– Csodálatos az íze – mondta. – Fenyvestetőn az volt az ember érzése, hogy mindent agyonfőznek. De ez!...

Doreen is, Bart is félt attól, hogy az utazás a beteg szállító kocsiban esetleg megárthat Jannak, de úgy látszott, hogy inkább új életre keltette.

Doreen kifésülte Jan összegubancolódott haját.

– Nem tudtam kifésülni – magyarázta Jan. – Mikor rosszul voltam, így összegubancolódott, és senkinek sem akadt annyi ideje, hogy rendbehozza. – A haj zilált volt, az izzadság beleivódott. Doreen két nevetségesen rövid kis copfba fonta be, és kék szalagot kötött rá. A copfocskák bájosan meredeztek Jan kipirult arca mellett.

– Ahányszor látlak, mindig csinosabb leszel – mondta Bart.

Amióta közölték velük, hogy vigyék haza a lányt a szanatóriumból, mélységes levertség nehezedett kedélyére. Most kissé felengedett hangulata. Úgy látszik, hogy végül nem is lesz olyan rossz a helyzet. Azonkívül valószínűleg nem tart tovább néhány hétnél, míg sikerül bejuttatniuk Jant Randwickbe, Waterfallba vagy Springvale-be.

Jan hol Bartra, hol Doreenre pillantott.

– Egyszerűen el sem tudom mondani, milyen csodálatos érzés újra itthon lenni. Tudtam, hogy első pillanattól fogva rögtön gyógyulni kezdek.

Bart gyöngéden meghúzogatta egyik copfját. Gyógyulni kezd. Majd ő gondoskodik róla, hogy valóban úgy legyen.

Doreen rájuk nézett, Jan nagyon jó színben volt. Ez kissé könnyített a lelkén, de az előttük álló hetek gondolata nyomasztotta. Ki tudja, mikor lesz üresedés a szanatóriumban? Rengeteg lesz a tennivaló. Reggel egy órával korábban kell kelnie, hogy elkészítse Jan reggelijét, és valami ebédről is gondoskodjék. Később majd eljön Barna Nővér, aki megmosdatja a lányt, rendbehozza az ágyat és kitakarít.

Kíváncsi volt, milyenek is azok a Barna Nővérek. Nem akarta, hogy Jan felizgassa magát. Legszívesebben itthon maradna a nővér első látogatásakor, de nem teheti.... Hisz oly nagy szükség lesz minden krajcárra, amit csak meg tud keresni. A betegszállító hét guineás számlát nyújtott át. Ez váratlanul érte. Biztos volt benne, hogy betegszállítás ingyenes. Megpróbálja saját zsebéből rendezni ezt a számlát. Bartnak van elég gondja enélkül is. Bosszantotta a fiú esztelen költekezése: gyűrűt vásárol Jannak, amikor annak a pénznek annyi más helye volna! De amikor látta, mit jelent a gyűrű Jannak, hogyan érinti meg, hogy nézegeti, mikor azt hiszi, hogy senki sem látja – elismerte, hogy úgy látszik, mégiscsak Bartnak volt igaza. A szabályos eljegyzés végre megadja Jannak az annyira áhított biztonság érzetét.

2

Amikor Doreen másnap reggel munkába indult, úgy érezte, mintha már egy teljes munkanap állana mögötte. Persze, remek dolog, hogy Jan otthon van, és még nagyszerűbb, hogy húga oly végtelenül boldog, de azért ez sem fenékig tejfel.

Újra végiggondolt mindent, vajon nem feledkezett-e meg valamiről: az ebéd kész, előkészítette a szappant, a lepedőt meg a lavórt a mosdáshoz, a kulcsokat a házfelügyelőnél hagyta.

Doreen távozása után Jan a bezárt ajtóra bámult. Fáradt volt, nem aludt jól – mégis csodálatosan jó volt otthon lenni. Visszaemlékezett, hányszor nézett le a Sydney fölött húzódó füstfátyolra, és hogy vágyódott ilyenkor haza. Bárcsak volna annyi ereje, hogy felkeljen és megfürödjék. Teste csupa verejték volt, hálóingét is átjárta az izzadság. Doreentől kapott ugyan mosdókesztyűt meg egy csöpp meleg vizet, hogy kimossa az álmot a szeméből, de teste az alapos mosdás fényűzésére vágyakozott. Csak csipegetett a Doreen által készített finom reggeliből, de nem volt étvágya. Pedig ennie kell. Csak akkor gyógyulhat meg, ha megeszik mindent, és betartja az összes előírást.

Felemelte bal kezét. Gyűrűjének gyémántköve csak úgy csillogott a villany fényében. Valahányszor eljegyzésükre gondolt, mindig felötlött agyában a gondolat – ki volt az a nő a kocsiban, aki megcsókolta Bartot? Miért szerette volna Bart annyira tudni, hogy aznap délelőtt lement-e a padhoz? Újra meg újra meggyőzte magát, hogy emiatt nem szabad haragudnia rá. Mindegy, milyen alkalmi ismeretséget kötött magányában, a fiú mégiscsak az övé. Ezt bizonyítja a gyűrű. Ezt minden tette.

Mégsem tudott megszabadulni a nő képétől, amint Bart szájához tapadt, és a fiú haját borzolta. Sohasem kérdezheti meg Barttól, hogy ki volt az a nő. Bármi volt is közöttük, ő nem tudhatja meg. Tovább szőtte gondolatait. Most értette meg igazán Linda szavait: „Befellegzett a szerelemnek – mondotta a lány annak idején. – Ha bekapod a bacilust, befellegzett a szerelemnek.” A végén azonban mindig megvigasztalódott. Bart szereti, csak őt szereti.

Elszundított. Álma nyugtalan volt, zavaros. Arra ébredt, hogy valaki halkan azt kérdezi:

– Bejöhetek?

Magas nő állt meg ágya mellett. Hosszú, barna köpenyében, ápolónői fityulájában még magasabbnak tűnt.

– Duggin nővér vagyok. Maga meg a kis Miss Blakeley, igaz-e? A doktor úrtól hallottam magáról.

– Nagyon kedves, hogy eljött – mondta Jan fáradt hangon.

Duggin nővér acélkeretes szemüvege mögül derűsen nézett rá.

– Azzal kezdem, hogy lemosom finom meleg vízzel. Mit szól hozzá?

– Csodás lesz. – Jant kellemesen lepte meg a barátságos közeledés. Valahányszor felriadt bóbiskolása közben, mindig rettegve gondolt a nővér jövetelére.

– Nos, hogy esett? – kérdezte Duggin nővér, amikor befejezte a mosdatást. Jan rámosolygott. Élvezte az üdítő tisztaságot és a tiszta hálóing hűvös érintését.

– Mintha kicseréltek volna!

– Akkor jó. – A nővér megvetette az ágyát, és gyakorlott kézzel rendezte el párnáit. – Kényelmesebben feküdne, ha a díványon valami fejtámasz volna. Mára egy széket rakok mögéje. Aztán majd talán a vőlegénye összeeszkábálhatna valamit. Gondolja, hogy meg tudja csinálni?

– Biztosan – mondta Jan magabízóan –, remek ember.

– Az bizony – mosolygott a nővér. – No, most mit szólna egy csésze teához, mielőtt hozzálátok a takarításhoz? Én szenvedélyes, öreg teabolond vagyok, így hát hoztam magammal egy csipetnyit, ha itt esetleg nem akadna.

Jannak összeszorult a torka. Jótékonyságra szorulunk, azért gondolhatja, olyan szegények vagyunk, hogy még teánk sincs. Ilyen gondolatok cikáztak át agyán, de nem neheztelt meg.

Duggin nővér már szorgalmasan takarított. Nyugodtan, módszeresen dolgozott.

– Holnap újra eljövök – mondta, amikor végre felvette hosszú, barna köpenyét, és felhúzta a kesztyűjét. – Legyen jó kislány. Igya meg a tejet, és egyen meg mindent az utolsó falatig, amit nővére előkészített. Megteszi?

Jan megígérte.

– Aludjék, amennyit csak bír. Az álom csodálatos gyógyszer. – Megveregette Jan kezét, és ugyanolyan észrevétlenül távozott, ahogy bejött. – Isten áldja – búcsúzott. Hangja egy darabig még ott csengett a szobában.

3

Amikor magára maradt a lakásban, megint feltámadtak nyomasztó gondjai, amelyek Doreen vagy Duggin nővér jelenlétében nem gyötörték. Sokáig feküdt, óráját figyelte. Közben eszébe jutott, hogy itt az ebéd ideje. A teakonyhában a tálcán minden elő volt már készítve, de a felkeléssel járó erőfeszítés gyötrelme kerek egy óra hosszul kínozta, míg végre erőt vett magán. Felkelt. Lába remegett. Meg kellett kapaszkodnia a székben és az asztalban, hogy átvonszolja magát a szobán. Eddig nem is tudta, hogy ilyen gyönge. Külön-külön hordott át minden egyes darabot az ágya mellett álló asztalra. A teli tálcát nem merte átvinni. Azután visszafeküdt, és hosszú ideig pihent, míg rá tudta venni magát az evésre. Mrs. Carlton társasága után vágyott. Nem szokta meg, hogy magában egyék. Lehetetlennek tűnt, hogy Doreen távozása óta még csak négy óra telt el, és még legalább öt óra hosszat tart, míg visszatér.

Átaludta az egész délutánt. Az utazás kései visszahatása leküzdhetetlen fáradtságban jelentkezett! Csak a villanykörte fényére ébredt fel, amikor Doreen kinyitotta az ajtót.

– No, hogy telt a nap? – Doreen hangja túl élesen, túl hangosan csengett.

Jan egy pillanatra nem tudta, hol van. Aztán összeszedte magát és elmosolyodott.

– Minden remek volt.

– Megetted az ebédet?

– Az utolsó falatig.

– Milyen volt a Barna Nővér? Valami szörnyű sárkány?

– Egyszerűen elragadó. Az elképzelhető legaranyosabb, legkedvesebb teremtés. Az embernek eszébe sem jut, hogy ingyen végzi munkáját.

– Ennek igazán örülök!

Vacsora után Doreen alig fejezte be a mosogatást, amikor kopogtak az ajtón. A háztulajdonosnő volt. Jan szíve nyugtalanul megdobbant. Ha az ember pontosan fizeti a lakbért, a háztulajdonosnők csak olyankor állítanak be, ha valami kifogásolnivalójuk akad. Mihez kezdenek, ha a hazatérése ellen tiltakozik? A szanatóriumban gyakran hallott ilyen történeteket.

Doreen kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Jan a fülét hegyezte, de nyilván már elmentek az irodába. Jan bosszankodott. Micsoda ostobaság! Doreen mindig igyekszik eltitkolni előtte a dolgokat.

Mrs. Smith becsukta az iroda ajtaját.

– Nem jelentette be nekem, hogy visszahozta húgát a lakásba – csapott le Doreenra.

– Nem tudtam, hogy ezt be kell jelenteni. – Doreen hangja bizonytalan volt, pedig arra törekedett, hogy váltig nyugodt legyen.

– Azt gondolta, nem kell bejelentenie, hogy egy ilyen beteg lányt akar behozni az én házamba?

– Nem. Két személy számára béreltük a lakást. Amíg a húgom távol volt, ugyanazt a lakbért fizettük, így természetesen azt hittem, ha visszahozom, az csak ránk tartozik.

A háztulajdonosnő rászegezte kemény tekintetét. Száját úgy összeszorította, hogy ajka alig látszott. Doreen hallgatott, zavarban volt, egyik lábáról a másikra állt.

– Törvénybe ütköző cselekedet, ha fertőző betegeket olyan házban helyeznek el, ahol mások is laknak. Nem tűröm, hogy az én házamban tbc-sek tartózkodjanak.

– Nem értem, mi kifogása lehet ellene, amíg rendesen fizetjük a bért és nem alkalmatlankodunk másnak.

– El kell költözniük. Ez az utolsó szavam.

– De kérem, Mrs. Smith, nincs hova mennünk!

– Ez nem tartozik rám. Nekem az a dolgom, hogy a bérház ügyeit intézzem, és gondoskodjak róla, hogy mindenki elégedett legyen. Ha híre megy, hogy húga tbc-s, valamennyi bérlőm itthagy.

Doreenban hirtelen feltámadt a harci szellem.

– Akkor talán mondják meg nekünk is, hogy hová költöznek. Ha ilyen könnyen menne a költözködés, már régen elpályáztunk volna innen.

Mrs. Smith szeme villogott.

– Nem tűröm meg itt, és kész. Érti?

Doreen kétségbeesetten rázta a fejét:

– Itt kell maradnunk addig, míg nem találunk más lakást.

– Akkor az Egészségügyi Minisztériumhoz fordulok. Bíróság elé állítom magukat.

– Rendben van. Menjen az Egészségügyi Minisztériumba, állítson bíróság elé, csináljon, amit akar, de azt kijelentem magának, hogy addig nem vagyunk hajlandók elköltözni, míg nincs hová vinnem a húgomat.

Mrs. Smith felpattant, és fenyegetően hadonászott.

– Igenis, el fog menni! Addig is megtiltom, hogy a húga holmijának mosására igénybe vegye a mosodát. Megértette? Holnap reggel pedig az lesz az első dolgom, hogy elmegyek az Egészségügyi Minisztériumba, és utánanézek, milyen lépéseket szándékoznak tenni az ügyben.

Doreen kilépett az irodából. A folyosón, lakásuk ajtaja előtt beleütközött Bartba. Gyorsan beszámolt a történtekről, de már meg is bánta, amikor látta, hogy a fiú milyen dühre gerjedt.

– No, majd elbeszélgetek azzal a vén szajhával! – Már a folyosó közepén járt, amikor Doreen végre meg tudta állítani.

Karjába kapaszkodott.

– Bart, ne bolonduljon már meg. Csak baj származna belőle. Nem érünk vele semmit, ő meg Janon állna bosszút, amikor nem vagyunk itthon. Nincs más hátra, bele kell törődnünk.

Bart megállt. Arca halálsápadt volt. Ökölbe szorította a kezét.

– Miért kellene beletörődnünk? Talán Jan bűne, hogy beteg? Az ő bűne, hogy vissza kellett hoznunk erre a szeméttelepre? Vén boszorka! Amiatt nincs lelkiismeret-furdalása, hogy ezért a lyukért kétszer annyi bért számít, amennyi az ára!

Doreen a falhoz támaszkodott. Rosszul érezte magát, egész testében remegett.

– Ez mind igaz, de nem megyünk vele semmire, Jan egész nap magára hagyatva fekszik itt, ami azt jelenti, hogy ki van szolgáltatva ennek a nőnek.

– Megmondja neki, hogy mi történt?

– Nem. Csak felizgatná. Maradjon kint egy kicsit. Előbb majd én megyek be, aztán majd úgy teszek, mintha még nem találkoztunk volna, különben megsejti, hogy valami nincs rendjén.

Doreen visszament a szobába, és mindenféle mesékbe kezdett. Azután Bart lépett be, és alátámasztotta valótlanságait. Jan riadt, hitetlen tekintettel meredt rájuk.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Magda kocsija a magaslat tetején várt rá. Bart csak akkor vette észre, amikor már késő volt. Határozatlanul nézett a nőre, miközben az kinyitotta az ajtót, és betessékelte maga mellé. Vonakodva szállt be. Nem tehetett mást – vagy féltucat katona, aki vele együtt jött ki a laktanyából, most a villamosból kihajolva leste, mi történik.

Magda elindította a kocsit. Jó utat tettek meg, mire megszólalt:

– Nincs semmi mondanivalód?

Bart maga elé bámult. Bűntudatot is érzett, de neheztelt is az asszonyra.

– Szándékomban volt, hogy értesítselek – szólalt meg végre bocsánatkérő hangon –, de az elmúlt héten nem jutottam hozzá.

– Az elmúlt héten! Három hete láttalak utoljára, és azóta még a telefonkagylót sem emelted fel. Aljas egy fráter vagy.

– Bocsáss meg, Magda, de... szóval, utolsó találkozásunk óta sok minden történt.

– Azt látom! – Nagyon gyorsan hajtott. Sértődötten szorította össze a száját.

– Ne izgasd fel magad – szólt Bart. Igyekezett minél szenvtelenebb hangon beszélni.

– Még hogy ne izgassam fel magam? Szeretném látni, van-e nő, aki hasonló körülmények között mást tenne.

– Figyelj ide! Amióta utoljára találkoztunk, Jan állapota súlyosra fordult. Most már érted?

– Ó – a kocsi kicsit lassított –, igazán?

– Sajnos igen. Olyan beteg lett, hogy a főnővér kidobta a szaniból, mert nem tudtunk heti kilenc fontért éjszakai nővért fogadni mellé.

– Hogyan?

– Lehet, hogy számodra ez érthetetlen – de így történt.

– És hová vittétek?

– Haza kellett vinnünk, amíg nem lesz üresedés valamelyik állami szanatóriumban.

– Haza? A Körtérre, abba az ócska kis lyukba, ahol a nővérével lakott?

– Igen, abba.

– De hiszen ez szörnyű!

– Úgy, ahogy mondod.

– És mikor lesz üresedés valamelyik szaniban?

– Mihelyt az előjegyzési listán előtte szereplő tizenhárom nő meghal.

– Ó! – Magda hirtelen fékezett, és megállt az ősparknál. Ültében megfordult, és a fiúra meredt, egyik keze a volánon pihent, lakkozott körmével a kormánykeréken dobolt. – Valóban csak azért hoztátok el azt a lányt a szanatóriumból, mert nem volt pénzetek?

– Miért, talán ez nem elég?

– Miért nem jöttél hozzám? Tudhattad, hogy kölcsönadtam volna a szükséges összeget.

– Ezért tulajdonképpen hálásnak kellene lennem – de nem tehetem meg, Magda.

– Az isten szerelmére, megmondanád, hogy miért nem?

Bart kényelmetlenül feszengett. Elővette cigaretta-tárcáját, és gondolkodás nélkül rágyújtott két cigarettára, egyiket Magdának nyújtotta. Elpirult, amikor észrevette, hogy Magda szája mosolyra húzódik, amint elveszi tőle a cigarettát.

– Ezt igazán megérthetnéd, hisz oly világos.

– Számomra egyáltalán nem az.

– Egyre megy. Ha meg tudtuk volna fizetni az éjszakai nővért, a főnővér akkor is kitette volna Jant. Közölte: a szani nem kórház, és ha a páciens olyan beteg, hogy nem tudja ellátni magát, nincs helye náluk. Nyilvánvalóan nemcsak Jannal, hanem mással is ugyanígy bánt volna.

– Valóban? És mindezt az Úr születésének 1947-ik évében?

– Tudod, hogy van ez – folytatta Bart. – Eleinte majd megőrültünk, Doreen is, én is az aggodalomtól, de mióta Jan otthon van, nem jut idő a töprengésre.

– Ki gondoskodik róla?

Bart kényelmetlenül izgett-mozgott.

– Doreen minden tőle telhetőt megtesz, és napközben ápolónő látja el, megmosdatja, kitakarít. Esténként pedig én megyek el hozzá. Ez némi könnyebbséget jelent Doreennak.

Magda mélyet sóhajtott. Csak csóválta fejét, nem szólt egy szót sem, de nyilvánvaló volt, hogy lenézi Bartot ostobaságáért.

– Mindez rendkívül nemes és romantikus, de az embernek az az érzése, mintha gyengeelméjűekkel lenne dolga; persze csak akkor, ha valóban szíveteken viselitek a lány gyógyulását.

– Akár hiszed, akár nem, nincs a világon semmi, amit jobban kívánnék ennél.

– Elhiszem, de úgy érzem, rosszul fogtatok a dologhoz. Ha hajlandó lennél elfogadni tőlem a kölcsönt, szinte biztos, hogy be tudnánk juttatni valahová; még nem találkoztam olyan problémával, amelyet pénzzel meg ne lehetett volna oldani. Le merem fogadni, hogy megfelelő összeggel egy héten belül be tudjuk juttatni Jant egy kórházba, és tisztességes ápolásról is gondoskodhatunk.

– Hála és köszönet – de ez lehetetlen.

– Miért lehetetlen?

Bart vállat vont.

– Először is, mert Jan tudni akarja majd, honnan a pénz. Másodszor, mert sohasem tudnám visszafizetni neked.

– Ami a második okot illeti, a férjem marokszám söpri be a pénzt, és dicséretére legyen mondva, nagylelkű és nem kérdezősködik. Ami pedig Jant illeti, majd csak kisütsz Doreennel valami történetet egy idős, jótékony hölgyről.

Bartot csábította az ajánlat. Magda sohasem fogja megtudni, mennyire. Az a gondolat, hogy Jant elhelyezhetik valahová, ahol rendesen gondoskodnak róla, hogy – ha csak egy időre is – megszabadulhat az életét megkeserítő, szüntelen gyötrő gondoktól, roppant csábító volt. Jól tudta azt is, hogy sohasem kellene visszafizetnie Magdának az adósságot – készpénzben semmi esetre sem. A felkínált lehetőség oly vonzó és ésszerű volt, hogy visszautasítása nemcsak ostobaságnak, hanem egyenesen gonoszságnak látszott. Magda férje elég könnyen jut a pénzhez, ez az összeg nem hiányozna sem neki, sem Magdának. Annyi pénzük van, hogy akár a tengerbe szórhatnák Jan felépülésének lehetőségei megjavulnának, és borzasztóan súlyos tehertől szabadítaná meg Doreent. Doreen agyonhajszoltnak és kimerültnek látszik. Neki magának is nagy könnyebbséget jelentene. De valóban azt jelentené-e? Mit kér mindezért Magda? Bart rápillantva, elkapta az asszony rászegeződő, izzóan heves tekintetét. Magda szemében a Bart számára már oly jól ismert láng villódzott, ajkai szétnyíltak, húsos alsóajka remegett. Meg sem kellett kérdeznie Magdát, mi a segítség ára, ám a válasz az asszony arcára volt írva.

– Rendes ember vagy, Magda, és ezt nagyon értékelem, de hiába, nem megy. Nem fogadhatom el a pénzedet.

Magda összeszorította száját, és megnyomta az indítót.

– Ostoba fajankó vagy.

A kocsi elindult, befordult a kanyarba. Bart szenvtelenül nézte az asszonyt, és azon csodálkozott, hova tűnt Magda régi varázsa. Megpróbálta semlegesebb talajra terelni a beszélgetést. Nem akart így elválni Magdától. Hisz még veszélyes is lehet. Különösen azok után, amiket a főnővér mondott arról, hogy Jan lement a padhoz...

– Ne gondold, hogy nem érzek hálát irántad, Magda.

– Ugyan, hagyd! – Hajszál híján beleszaladt egy másik kocsiba.

– Valóban hálás vagyok. Remek partner voltál.

– Figyelmeztetlek, még néhány ilyen megjegyzés, és nem térsz többé vissza Janodhoz. Tudod, ha arra gondolok, hogy egy nyomorúságos udvari szobában pokoli kínlódásra kárhoztatod azt a lányt, akit állítólag szeretsz, mert túlságosan büszke vagy, hogy elfogadd tőlem ti pénzt...

– Nem büszkeségből teszem. Tudod.

– Hát akkor miért? Adott pillanatban mind nemeslelkűek és önfeláldozók vagytok. De meddig tart a felbuzdulás?

– Nem, te ezt nem érted. Egyszerűen arról van szó, hogy ráébredtem, valóban milyen sokat jelent számomra Jan, és őszintén megmondom, nem akarok többé semmit sem kockáztatni.

Magda rekedten felkacagott; fehér fogai kivillantak.

– Hát mit gondolsz, tulajdonképpen mit kockáztatni Tudod jól, hogy nem akarok hozzád menni feleségül. Nem jutottam olyan könnyen a selyempárnáimhoz, hogy akár a te kedvedért is hajlandó lennék megválni tőlük. De nem értem, miért nem járhatnánk mindketten a magunk útján. Én nem adom magam akárkinek. Szeretlek, mindkettőnkben van valami, amit a másik megkíván. Ez azonban nem jelent semmiféle köteléket. Mi haszna van Jannak abból a hősies magatartásból, amelyet magadra erőszakolsz.

Bart hallgatott. Nem tudta magatartását megmagyarázni magának. És ha meg is próbálná, nem biztos, hogy Magda megértené. Voltak dolgok, amiket Magda sohasem értene meg, ahogy régen ő maga sem lett volna képes megérteni.

– Darlinghurtsnél letehetsz, ha nem esik nehezedre.

Magda olyan hirtelen fékezett, hogy Bart előrebukott az ülésen.

– Itt teszlek le, de most azonnal.

Bart vállat vont és kinyitotta az ajtót.

– Ahogy tetszik.

Egy pillanatra megállt a kocsi mellett. Magda ellenséges tekintetet vetett a fiúra.

– És az Isten irgalmazzon neked, ha még egyszer fel mersz szemtelenkedni hozzám. A legnagyobb kéjjel csapom be az ajtót az orrod előtt.

Mielőtt még Bart válaszolhatott volna, a kocsi nekilódult, s a fiút ellepte a porfelhő.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

1

A hazatérés izgalmai elcsitultak. Jan napjai lassan és fáradságosan teltek. A maga elé tűzött egyhangú, apró-cseprő feladatok végrehajtása kimerítette. A nap egyetlen eseménye Duggin nővér látogatása volt. Jan néha úgy érezte, hogy a nővér erőt sugárzó nyugalma és hozzáértő gondoskodása nélkül képtelen volna a hosszú napokat elviselni.

Amint az idő melegebbre fordult, a száraz és nehéz levegő mindjobban nyomasztotta. Néha megrémült: vajon mennyire árt mindez? Ki tudja? Hisz éppen ez a szörnyű ebben a betegségben. Az ember fekszik nap nap után, éjszakáról éjszakára, és gondolkozik, de nem talál magyarázatot.

Mikor kissé megerősödött már, és Duggin nővér azt mondta, hogy vállalkozhatnak az útra, Bart elvitte megröntgeneztetni. Öreg, rozoga kocsin mentek, melyet Chilla szerzett egy barátjától. Chilla is velük tartott, hogy segítsen Bartnak Jant felvinni és visszahozni.

Dr. Murchison Laide-nek a röntgenfelvételhez fűzött megjegyzései biztatóak voltak.

– Nem látok semmi olyat, ami a gyógyulás ellen szólna – mondta, és megveregette Doreen kezét.

– Megérte a guineát – állapította meg Bart is, mikor Doreen beszámolt a beszélgetésről.

Mindannyian úgy látták, hogy Jan állapota javult. Jobban evett. Hőmérséklete csökkent. Duggin nővér azt mondta, hogy érverése is jobb. Kevesebbet is köhögött, ahogy a mellhártyagyulladás szűnőben volt, de elfáradt a keskeny díványon, pedig Bart fejtámaszt tett párnái alá, hogy kényelmesebben feküdjön. Jan olykor szinte vágyakozva gondolt a néptelen, végtelenbe húzódó völgyekre és az égboltra, melyeket annyira unt már Fenyvestetőn. Szüntelenül az után a pillanat után sóvárgott, amikor meghallja Doreen kulcsának zörgését a zárban.

Mélységes, nyugodt öröm árasztotta el a Barttal töltött órákban. A fiú szilárdsága és megbízhatósága szemmel látható volt, mióta eljegyezték egymást. Bart és Doreen jelentették számára az élethez fűződő köteléket. Bart szerelme és ragaszkodása kárpótolta mindenért.

Naphosszat egyedül feküdt a lakásban, sokat gondolt Bartra, és csodálkozott, hogy a fiú mennyire megváltozott. A régi, nemtörődöm, fölényes Bart nem létezett többé. Valaminek történnie kellett, ami arra késztette, hogy gyűrűt hozzon neki; ezt tudta Jan, és azt is, hogy a barna hajú nő, aki a kocsiban ült, valamit jelenthetett Bart életében, míg ő Fenyvestetőn volt. Ez a gondolat időnként felötlött benne és gyötörte, de rögtön határozottan elutasította magától. Akármi történt is, most már biztosan vége. Bart az övé. Ha most sikerül meggyógyulnia, akkor előttük még az egész élet, hogy szerelmük megérlelődjön és kivirágozzék.

Nincs semmi, ami a gyógyulás ellen szólna. Szüntelenül Dr. Murchison Laide szavaira emlékeztette magát. Átmeneti visszaesésről van szó; s ha nem lett volna olyan s nem lett volna olyan meggondolatlan, akkor egyáltalán nem betegedett volna meg. Néha az volt az érzése, hogy ha újból kijuthatna a szabadba, olyan helyre, ahol láthatja a napot és az égboltot, érezhetné arcán a szél fuvallatát, olyasféle helyre, mint a tóparti kunyhó, akkor sokkal gyorsabban gyógyulna meg.

– Ha majd felkelhetek, leviszel a kunyhóba? – kérdezte egyik este Barttól.

– Ebben megegyeztünk. Amint lábra tudsz állni, visszamegyünk a halászkunyhóba. Ez lesz a jelszavunk: vissza a kunyhóba!

– Ha majd föl tudok kelni – mondta másnap délelőtt Duggin nővérnek –, vőlegényem levisz abba a kunyhóba, ahol szabadságunkat szoktuk tölteni. Ez a kunyhó a parton áll, és mikor nagyon megárad a tó, a víz egészen a küszöbig ér, hallani is lehet a moraját. Körülötte csupa fa, és mennyi madár! Az ember néha láthatja a fekete hattyúkat, amint felszállnak, és a víz fölött köröznek, aztán V-alakban sorakoznak, és a dombok felé repülnek.

– Nincs semmi a világon, ami ennél jobbat tenne magának – mondta Duggin nővér, miközben óvatosan fésülte Jan haját.

– Akkorára talán már úszásra is telik az erőmből.

– Hát persze – mosolygott Duggin nővér biztatóan.

– Néha attól félek, hogy ez még sokáig elhúzódhat így, és... Jaj, nővér, milyen elviselhetetlen, hogy nyűg vagyok Bart és Doreen nyakán.

– Ha az ember szeret valakit, akkor az sohasem jelent nyűgöt a számára.

– Nem. – Jan elgondolkodva nézett a nővér nyugodt arcára. – Én nem törődnék vele. Akármilyen beteg lenne is Bart, sohasem érezném nyűgnek. De a férfiak másként vannak ezzel. És szörnyű arra gondolnom, hogy tönkreteszem Doreen életét.

– Nagyszerű teremtés a nővére.

– Igen, Doreen valóban csodálatos.

– Az, hogy mindketten szeretik magát, sokat segít. A szeretet kiváló gyógyszer.

Jan akaratlanul is arra gondolt: mit tudhat Duggin nővér a szerelemről?

A hazatérte utáni első hónapban állapota állandóan javult. A hazatérés öröme ellensúlyozta a kedvezőtlen körülményeket. Azonban ahogy az idő melegebbre fordult, és az Egészségügyi Minisztériumtól nem jött semmiféle értesítés, Jan mind nyugtalanabb lett. A háztulajdonosnő fenyegetése, hogy kilakoltatja őket, aggodalommal töltötte el. Nyugtalan volt Doreen miatt, akire túl sok munka nehezedett. Attól is félt, hogy Bart megunja majd a mindennapos látogatást, a fülledt levegőjű szobában való üldögélést, és azt, hogy pénzét a Jan számára szükséges gyógyszerekre költse el. Minduntalan felriadt álmából, órákig feküdt ébren, és valami megoldáson törte a fejét. Végiggondolta, amit egyáltalán tehetnének, de minden megvalósíthatatlannak bizonyult, mert nem volt pénzük. Ha nyernének a lottón... Ha valaki pénzt hagyna rájuk... Ha... Ha... Reggel felé aztán sokat köhögött, és köhögése felébresztette Doreent.

Az ágyban fekve, Jan köhögését hallgatva, Doreen rádöbbent, hogy nem sokáig húzhatják így. Jan köhögése rosszabbodott, és Doreen maga is olyan fáradt volt, hogy nem tudta, meddig bírja még. Abba kellett hagynia a túlórázást, mert annyi dolga volt otthon. Ezáltal kevesebb lett a pénze, és több a gondja. Sohasem készült el semmivel. Fájt a lába; mire befejezte a napi háztartási teendőket, már elfáradt. A kimerültség és reményvesztettség könnyei szivárogtak csendesen párnájára, ő is, Jan is, szörnyen egyedül vannak. Barton kívül senki sem törődik azzal, mi történik velük. És nyilván Bart is kimerült már.

Miért ne mehetne ő maga be az Egészségügyi Minisztériumba, hogy beszéljen az ügyintéző orvossal, és megmondja neki: így nem megy tovább, ágyat kell szerezniük Jan számára?! Miután az elhatározás megszületett, levertsége lassanként elszállt, amint félig ébren, félig álmában, álomképet látott. A zöld gyepen a hófehér lepedővel borított légies kórházi ágyak hívogatóan ragyoglak a napfényben, és bárki hozzájuk juthatott.

2

Doreen szokásos, hajszás rohanással indult másnap reggel munkába. Még az utolsó falat pirítóst ropogtatta. amikor becsukta maga mögött az ajtót. A háztulajdonosnő bosszús tekintete követte, amint áthaladt az előcsarnokon.

Ebédideje alatt bement az Egészségügyi Minisztériumba. Poros nyugati szél fújt. A kertnegyed mellett fekvő Macquarie Streetet szegélyező pálmák vadul táncoltak a szélben. Utoljára Jannal járt erre, majdnem kilenc hónappal ezelőtt. Fájdalmas volt a visszaemlékezés, Jan sárga szoknyában sétált mellette, és mindketten tele voltak bizakodással.

Felment a lépcsőkön, melyek az Egészségügyi Minisztérium szürke előszobájába vezettek.

– Szíveskedjék várni néhány pillanatig – mondta a nővér. – A doktornak dolga van.

Doreen várt. Erőt gyűjtött a beszélgetéshez. Gyomra kavargott, szíve rendetlenül dobogott. Leküzdötte a torkát szorongató sírást. Nyugodtnak kell lennie; értelmesen elmondania az ügyet. Nem akarja, hogy azt mondják: – Na, már megint egy hisztérika. – Biztos elegük van már az ilyenekből.

A doktor hellyel kínálta Doreent. Bólintott, mikor a leány elmondta jövetelének célját, majd az iratgyűjtő szekrényhez ment, és egy lapot emelt ki onnan.

– Janet Blakeley, 23 éves; mikor hat héttel ezelőtt felvételét kérte, tizennegyedik volt a listán, most a hetedik helyen van.

– A hetedik! De doktor úr kérem, ez azt jelenti, hogy újabb hat hétbe telhet, vagy talán hosszabb időbe, míg felveszik?

Az orvos, miközben a lapot nézegette, lassan bólintott. „Embertelen – gondolta Doreen. – Neki nem fontos. Jan az ő számára csupán egy szám a listán. Törődik is vele, ha Jan nem gyógyul meg? Ilyenek mind ezek az orvosok. – Doreen előrehajolt. – Nyugalom. Próbáld meggyőzni. Meg kell értenie.”

– Doktor úr, értse meg. Lehetetlen ilyen sokáig várnunk. A hazatérése utáni első hetekben jól volt, de most – Doreen hangja elcsuklott – csúnyábban köhög; rosszul alszik.

A doktor feljegyzett valamit.

– Felírok majd valami nyugtatót.

Doreen elengedte a füle mellett az orvos szavait.

– Ez még nem minden. Alig eszik. Főzhetek akármit, nem akarja megenni. Naphosszat egyedül fekszik bezárva a fülledt kis lakásban, s halálosan retteg a háztulajdonosnőtől.

A doktor bólintott, azután elmosolyodott.

– A háztulajdonosnő eljött hozzám egy nappal húga hazajövetele után. Megpróbált rávenni, hogy egészségügyi okok alapján lakoltassuk ki mindkettőjüket.

– Mit válaszolt neki?

Az orvos feltekintett a lapról. Doreen egyenesen a doktor szemébe nézett – az orvos szeme tele volt részvéttel és megértéssel.

– Pontosan ugyanazt, amit most magának mondok – mindenkinek joga van az élethez; a maga húga előtt pedig hat másik nő szerepel még a listán, akiknek ágyhoz kell jutniuk.

– De nem lehetnek mind olyan rossz állapotban, mint Jan. Biztos van közöttük olyan, akinek rokona van otthon, és gondoskodni tud róla. – Hangja egyre élesebb, izgatottabb lett, attól félt, hogy sírva fakad.

A doktor egy pillantást vetett a lapra.

– Egyeseknek van, másoknak nincs. Magukhoz járnak a Barna Nővérek, ugye?

– Igen! Nem is tudom, mit csinálnánk Duggin nővér nélkül. Egyszerűen csodálatos ez a nővér. Nem is hittem volna, hogy akadjon még ilyen kedves és jó teremtés. – Doreen hangja ismét megremegett.

– Mindenkitől ezt hallom, akihez csak jár.

– De Jan a nap hátralevő részében mégis egyedül van. Nem tudunk más lakást szerezni. Ha lenne pénzünk, nem dolgoznék tovább; fognám magam, elvinném Jant, és magam ápolnám.

– Ugye, nagyon szereti a húgát? – A doktor hangjából kicsendülő együttérzés megsemmisítette Doreen önuralmának utolsó foszlányait is, könnyek lepték el szemét. Gyorsan letörölte.

– Bocsásson meg viselkedésemért. Csak azért... mert az utóbbi időben keveset aludtam. Attól tartok, hogy az idegeim kicsit megromlottak.

– Senkije sincs, aki segítene?

– Csak a húgom vőlegénye. Remek fiú. Kívüle senkink sincs, csak egy nagynénink Victoriában, aki azt írja, hogy gyakrabban járjunk templomba, és hordjunk flanel alsóneműt.

Mindketten nevettek. Doreen jobban érezte magát.

– És a szüleik?

– Apám a háború elején pusztult el Darwinban, anyám régen meghalt, mikor Jan még csecsemő volt.

– Mi baja volt?

– Nem tudom biztosan – azt hiszem, tüdőgyulladás, vagy valami hasonló. Magam is olyan kicsi voltam akkor, hogy alig emlékszem rá.

– Hm. – A doktor kutató pillantást vetett a lányra. – Megröntgeneztette már magát? – A könnyedén odavetett szavak villámcsapásként érték Doreent.

– Nem. Minek? Utoljára három éve estem át a szokásos átvilágításon, amikor leszereltem.

– Mostanában senki sem javasolta, hogy röntgeneztesse meg magát?

– Nem. – Ujjai görcsösen szorongatták táskáját. – Csak nem arra gondol, hogy... – Megakadt, hirtelen nem találta a megfelelő szavakat.

– Oly régóta van dolgom tbc-vel, hogy nem gondolok semmire, mindaddig, míg nem látom a röntgenfelvételt. Vissza tudna jönni ma délután munkaidő után?

– Vissza. De valahogy az az érzésem, hogy ez tiszta bolondság. Amellett nincs is három guinea kidobni való pénzem.

– Csak tíz shilling hat pennybe kerül. Itt a cím, ahová mennie kell. Nincs szükség előzetes bejelentésre; negyedóra alatt túlesik az egészen. Legyen jó kislány, és tegye meg a kedvemért, jó?

Doreen kelletlenül bólintott.

– Rendben van, bár azt hiszem, kár a pénzért. És mi lesz a húgommal?

– Amint lesz üres ágyunk, beutaljuk a húgát.

Doreen nehéz szívvel, lassan az ajtóhoz ment.

3

Mikor másnap este hazaért, és megtalálta a borítékot a levélszekrényben, ujjai annyira remegtek, hogy alig tudta felnyitni.

A géppel írott betűk elhomályosodtak szeme előtt. Doreen a levélszekrénynek támaszkodott, mély lélegzetet vett, attól félt, hogy eszméletlenül esik a lépcsőre. Aztán ismét a papírra tekintett.

Itt valami tévedés van. Újra meg újra végigolvasta a sorokat, azon erőlködve, hogy minden egyes szót külön is felfogjon. Remegő ujjakkal hajtogatta össze a papírlapot, és táskájának belső zsebébe csúsztatta. Térde remegett, amint az előszobába lépett; attól tartott, hogy bármely pillanatban kicsúszik a föld lábai alól.

Jannak nem beszélt a doktornál lett látogatásáról, arról sem, hogy mit tanácsolt neki az orvos. Az imént kapott levélről sem szólt. Nekilátott a csirke elkészítéséhez, melyet hirtelen támadt tékozlási rohamában vásárolt. Bűntudatosan nevetgéltek együtt, mintha valami mulatságos lenne abban, hogy csirkét vásárolnak, amikor olyan szegények, hogy ápolónőre is csak azért tehettek szert, mert elesettségükben nem fizettek érte semmit.

A sült csirke pompás illata betöltötte a lakást. Együtt kuncogtak azon, hogy mi lenne, ha Duggin nővér most betoppanna. Úgy gondolták, a nővér méltányolná a tréfát. Oly mélyen ismerte az emberi gyöngeséget; biztosan megértené, miért fontos, hogy az ember időnként csirkét vegyen akkor is, ha nem telik rá.

Ugyanaz a vágy, mely a csirke megvételére ösztönözte, egy kosárka korai epret is vétetett vele. Jan tágra nyitott szemmel meredt a látványra. Ez aztán minden képzeletet felülmúló fényűzés!

– Azt egye meg a fene, aki sajnálja tőlünk! – Doreen tejszínhabot tett az eperre és megcukrozta. Azután leült az ágy végébe, és lassan ízlelgették a hűvös, édes gyümölcsöt.

– M-m-m! Ilyen finomat még nem ettem. – Jan szeme csillogott. Doreen kikereste a két legnagyobb szemet, kivette és ismét bemártotta a tejszínbe, cukorba.

– Pokolba a beosztással! – kiáltotta Doreen könnyedén. – Csak egyszer élünk, igaz?

Különös gonddal tálalt Jannak, olyan higgadtan és nyugodtan végzett el minden mozdulatot, hogy maga is meglepődött. Ha gondolkozni kezdett volna... de semmin sem akart gondolkozni, legkevésbé azon az értesítésen, melyet táskájába rejtett. Magát a táskát is berakta a fiókba, hogy ne legyen szem előtt. Mintha attól, hogy nem látja a táskát, azt is feledni tudná, ami benne van. De nem tudta elfelejteni.

Felséges volt a vacsora. Doreen evés közben a szokottnál is sokkal többet beszélt és nevetett. A falat azonban megakadt a torkán. Mielőtt Jan észrevehette volna, elvitte tányérját, azután Jan ágyára ült, és az epret majszolgatta. Mind megette. Még a fehér belsejét is. Csak a lekopasztott, csípős illatú zöld kocsányt hagyta ott.

Amikor Bart megérkezett, olyan vidáman találta a lányokat, hogy ivással gyanúsította őket. Azok meg ránéztek, és elnevették magukat.

– Szabályszerűen kirúgtunk a hámból – nyújtotta Jan kezét a fiúnak –, óriási lakomát csaptunk csirkéből és földieperből.

– Olyan sokba került, hogy halálosan bűnösnek éreztük magunkat, és ettől kerültünk ilyen virágos hangulatba.

Bart Jan ágya végébe ült, és kezébe fogta a lány kezét.

– Remek színben vagy – mondta a fiú Doreennak, s arra gondolt, milyen helyes a lány, mikor derűs az arca. Természetesen közel sem olyan csinos, mint Jan; más típus, de lényében sok a vidámság és bátorság. Az embernek összeszorul a szíve, ha arra gondol, mennyi mindent kell elviselnie.

Doreen hirtelen felállt és kiment a teakonyhába.

– Elmosogatok, utána meg iszunk egy kávét.

– Jól fog esni a pocsék lötty után, amit a laktanyában osztottak. Egyébként nálam is van újság. A parancsnok ma közölte, hogy egy héten belül leszerelnek.

Jan megszorította a fiú kezét.

– Nagyon örülök.

A teakonyhában hirtelen csönd támadt. Azután felcsendült Doreen hangja. Nyugtalanul kérdezte:

– És mihez akarsz kezdeni?

– Chilla apja egyik barátjának garázsa van itt a környéken. Chilla felajánlotta, hogy bejuttat oda, szóval úgy látszik, minden szépen elrendeződik.

– Remek.

Bart egy pillanatig azon tűnődött, hogy Doreen csakugyan nem ivott-e, olyan vidám és izgatott volt. De aztán elvetette a gondolatot. Jan közelségének öröme minden más érzést elhomályosított.

Karját Jan köré fonta, és magához ölelte a lányt. Törékeny teste hozzásimult. Valami kifejezhetetlen gyöngédség áradt el benne, amint a lányt karjai közt tartotta.

Soha nem tudta volna elképzelni, hogy valaha is így érezhet egy lány iránt, s azt sem, hogy bosszúság nélkül viselné a hosszú önmegtartóztatás gyötrelmét. És mennyi minden rejlik ebben a szerelemben, amiről az okosoknak fogalmuk sincs.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

1

Másnap ebédidőben Doreen leült a doktor íróasztala mellett álló székre. Mereven ült a szék szélén, s felkészült annak elviselésére, amit a doktortól hallani fog. A doktor Doreenra nézett, s ráncoktól barázdált arca barátságos mosolyra derült.

– Nos, nem szabad felizgatnia magát.

Doreen idegesen nyelt egyet.

– Megkaptam?

– Igen, a jobb tüdő alsó lebenye kissé sérült.

Doreen öklével az asztalra csapott.

– Miért nem tettek valamit korábban? Miért nem röntgeneztetett meg a többi orvos? Egyik guineát fizettem a másik után dr. Murchison Laide-nek, mikor Jant kezelte. Miért nem mondta, hogy meg kell röntgeneztetnem magam? Galádság, igenis, galádság!

A doktor éles közbevágása állította meg a már-már hisztérikussá vált kitörést.

– Figyeljen ide, Miss Blakeley – mondta nyugodtan határozottan –, és ne veszítse el a fejét. Semmi ok a kétségbeesésre.

– Ön könnyen mondhatja, hogy nem kell kétségbeesni – Doreen egyre hangosabban beszélt. – Először Jan, most meg én. Mit remélhetünk még az élettől?

– Mindent. – A doktor hangja szenvtelen volt. Doreen fölpattant, és menni készült, de mikor keze az ajtókilincsen nyugodott, megtorpant.

– Jöjjön vissza, üljön le, és hallgasson rám.

Doreen még küszködött a zokogással, de aztán összeszedte magát. Lassan visszament és leült.

– Bocsásson meg. Igazán soha nem szoktam így viselkedni. Csak a megrendülés okozhatta, meg a Jan miatti aggodalom.

– Ezt megértem, de most, kedvesem, elsősorban azon kellene gondolkodnia, mit tehet saját egészsége érdekében. Ha jól emlékszem, azt mondotta, katonai szolgálatot teljesített.

– Igen, az Ausztráliai Nők Kisegítő Szolgálatánál.

– Akkor szerencsés csillagzat alatt született.

– Önnek szép kis fogalmai lehetnek a szerencséről.

– Pedig ez valóban szerencse – erősködött az orvos –, persze az adott körülmények figyelembevételével. A Kiegészítő Parancsnokság huszonnégy órán belül bejuttathatja a concordi kórházba, ahol az elképzelhető legjobb ingyenes ápolásban lesz része.

– Igazán? – Doreen merevsége kissé felengedett. – Úgy gondolja, nekem nem kell hónapokig várakoznom?

– Nem, még hetekig, sőt napokig sem. Menjen haza, csomagoljon össze, és máris mehet; azután hat hónap múlva...

– Nem! – Doreen tiltakozva emelte fel a kezét. – Már annyiszor hallottam ezt a hat hónapot, és tudom, hogy hazugság a beteg megnyugtatására.

– Nem hazugság. A maga esetében minden a gyors gyógyulás mellett szól. Azonkívül, ha nem tévedek, kiegyensúlyozott természete jó adag elszántsággal párosul. – A doktor mosolya bátorító volt.

– Nekem most ezt mondja, de látja, mi történt Jannal.

– Merőben más az eset. Az ő betegségét nem sikerült kezdeti stádiumban felfedezni. Vőlegénye szavaiból pedig azt vettem ki, hogy megbetegedése óta egymást érték a bajok, gondok. Magánál viszont a kezdet kezdetén észrevettük a bajt, és nem lesznek anyagi gondjai sem.

– Kissé túl egyszerűen hangzik mindez az ön előadásában.

Az orvos tagadóan rázta a fejét.

– Volt egy híres tüdőspecialista, aki azt mondta, hogy a tbc gyógyítása két dologtól függ: a beteg jellemétől és a betétkönyvétől. Ha ítéletem nem csal, az első körül nincs baj, a betétkönyv szerepét pedig ebben az esetben a hálás haza tölti majd be, amíg csak szüksége lesz rá.

Doreen úgy érezte, hogy szeme ég a könnytől. Mintha alaki nagy tehertől szabadította volna meg. Ha igaz, amit a doktor mond, nincs mitől félnie. Azután ismét felbukkant benne a gondolat: mi lesz Jannal? Meg is kérdezte az orvost.

– Ne aggódjék miatta. Majd találunk valami megoldást. Most hatodik helyen áll a listán, ami azt jelenti, hogy nem kell már sokáig várnia az elhelyezésre. Neki is, magának is azzal teszi a legjobb szolgálatot, ha a legrövidebb idő alatt bevonul Concordba, lehetőleg még ezen a héten.

2

Doreen ügyeinek rendezése után felhívta Bartot. Döbbent csend után csak annyit hallott a kagylóban: – Úristen! – Tudta, hogy a rémület nemcsak az ő bajának szól. Gyötrődve tűnődött azon, vajon Bart most mennyire gondol rá, és mennyire Janra meg saját magára.

– Elmondtad már Jannak?

– Még nem, de mihelyt hazaérek, meg kell tennem.

– Porig fogja sújtani. Talán megvárhatnád, amíg Jan bejut a szanatóriumba. Ha a hatodik helyen áll, nem tarthat már soká.

– Nem, valóban nem. Magam is azt akartam, de a doktor kijelentette, hogy azon nyomban be kell vonulnom. Azonkívül itt van az illetményem meg mindenféle.

– Persze, természetesen. Megértem, Doreen. Most mindenekelőtt rád kell tekintettel lennünk.

Doreen keserűen mosolygott magában. Bart hangja hirtelen határozottra és mesterkélten szívélyesre fordult.

– Rendezd el a dolgaidat, és ne aggódj. Mihelyt lehetséges, felugrok és addigra majd kitalálok valamit.

Doreen merész elhatározással azonnal elköltötte azt az öt fontot, amelyet fizetésén felül kapott munkahelyén, amikor bejelentette kilépését. Csinos nyári pongyolát vásárolt Jannak, magának pedig csak a legszükségesebb holmit; a pénz mégis nagyon hamar elfogyott. A doktor úgy mondta, hogy illetménye folyósítását rögtön megkezdik, mihelyt bevonul a kórházba. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy heti négy font tíz shillinget kap majd, hisz Jannak olyan kevéssel kell beérnie. Mégiscsak volt valami haszna abból, hogy annak idején bevonult katonai szolgálatra.

Nagy sokára hazaért. Felkapaszkodott a lépcsőn, és befordult a lakás előtti folyosóra. Amint, az ajtóhoz közeledett, csomagjai lépésről lépésre nehezebbek lettek.

– Itt a Mikulás! – kiáltotta, ahogy belépett a szobába. Jan a meglepetéstől tágra nyílt szemmel nézte.

– Milyen korán érkeztél, Dor!

– Nézd csak, mit vásároltam! – Doreen leült Jan ágya végére, és kicsomagolta a pongyolát.

– Ó, Dor! Milyen könnyelmű vagy! – Jan szeretettel simogatta a ruhadarabot. – Olyan szép! Nem is volt még ilyen csinos holmim, de minek ennyi pénzt eltékozolni! És mit vettél még? – nézett a nagyobbik csomagra.

– Egyet, s mást magamnak – mondta Doreen tartózkodóan.

– No, ez okos dolog. Hisz már olyan régen mondogatom, hogy vegyél valamit magadnak is. Mutasd!

– Nem. – Doreen erős barna keze megállította Janét, amelyen minden egyes csont kivehető volt, és tisztán látszottak a kék erek is.

– Mi a baj? – pillantott nővérére Jan. Tekintete csupa rettegés volt. – Elmész?

– Elmegyek. Persze, nem arról van szó, hogy egyszerűen cserbenhagylak, te kis bolond – tört ki Doreen. Bátorítóan ragadta meg Jan kezét, majd így folytatta: – Jan kérlek, ígérd meg, hogy nem izgatod fel magad. El kell mennem. Ó, drágám, Mindkettőnk érdekében, nem szabad felizgatnod magad!

Jan rámeredt. Tekintetében gyanakvás csillant fel.

– Hová mész?

– Concordba – a katonai kórházba. Tudod...

Jan arcán rémület tükröződött.

– Te is megkaptad...

Doreen bólintott.

Jan a nyakába borult.

– Jaj! Csak ezt ne kellett volna megérnem!

A két nővér egymásra borulva zokogott.

3

Bart betette az ajtót és megállt. Egy ideig csak nézte a két zokogó leányt, azután felgyújtotta a villanyt.

– Helló, gyerekek! Mi ez a sírás-rívás?

A lányok bűntudatosan húzódtak el egymástól, és kivörösödött szemmel néztek rá. Jan feléje nyújtotta kezét.

– Ó, Bart!

– Mindent tudok. – A fiú lehajolt hozzá és megcsókolta. – Doreen felhívott telefonon, ezért siettem. Úgy látszik, jól tettem. Legalábbis ezt kell hinnem, ha elnézem, mit műveltek. Mintha nem tudnátok, hogy a sírás mennyire árt.

Csendben megtörölték a szemüket. Bart becsukta az ajtót. Odament hozzájuk, felemelte a fejüket, és szemükbe nézett.

– Szép kis pár vagytok, mondhatom, öt percre sem lehet benneteket magatokra hagyni anélkül, hogy meg ne szegnétek az orvos utasításait.

– Bart, Doreen Concordba készül.

– Természetesen, és még szerencse, hogy minden olyan könnyen elrendezhető. – Doreenhez fordult. – Mikor mész?

– Azt akarták, hogy már holnap vonuljak be, de én kértem, hagyjanak még itthon legalább hétfőig.

– Rendben van. – Bart mosolygott, és ezáltal arckifejezése még zordabbnak tűnt. – Akkor van időnk előkészíteni az esküvőt.

– Az esküvőt? – Jan úgy meredt rá, mintha nem értené szavait.

– Ahogy mondod, az esküvőt. Csak nem gondolod, hogy ideköltözhetek, átvehetem Doreen háztartási teendőit anélkül, hogy előzőleg annak rendje és módja szerint el ne vennélek feleségül? Hisz különben ez a vén hárpia háztulajdonosnő ránk szabadítaná az erkölcsrendészetet.

– Ó, Bart! Nem egyezhetem bele, hogy ezt tedd értem!

– Nem akadályozhatsz meg benne, vagy ha mégis megpróbálnád, beperellek házasságszédelgésért. Most meg jobb volna, ha megtörölnétek a szemeteket, kifújnátok az orrotokat, és kicsit összeszednétek magatokat. Hoztam egy kis pecsenyét meg egy üveg sört. Menyegző előtti lakomát rendezünk.

4

Duggin nővér öltöztette a menyasszonyt. Gyönyörű horgolt csipkét hozott fátyolnak, a szobát pedig elárasztotta rózsákkal, amelyek nyilván valamely külvárosi kertből származtak. Janra azt az új fehér pongyolát adta, amelyet Doreen vásárolt, meg a finom, áttetsző hálókabátot, amelyet Mrs. Carlton ajándékozott a lánynak, a Fenyvestetőről való távozásakor. Már előző nap segített megmosni Jan haját, és felszólította Doreent, hogy rakja is be, mondván: – Ki látott már copfos menyasszonyt?

Jan haja hullámosan, lazán omlott vállára, és csillogva fénylett a finom csipkén keresztül. Fénylő szemét, ragyogó arcszínét látva, senki sem hitte volna, hogy beteg, hogy valaha is beteg volt.

Az esketési szertartást Bart egykori tábori lelkésze végezte. A pap valójában kedvelte Bartot, ha mint egyházi személy helytelenítette is magatartását. Mindig csípős megjegyzésekkel illette azokat, akik csak esküvőkor meg temetéskor fordulnak az egyházhoz, most mégis zokszó nélkül jött el, amikor Bart elmondta neki történetét. Sőt, az esküvő kedvéért felborította roppant zsúfolt programját is. Alacsony termetű, zömök ember volt, Sydney egyik szegénynegyedének egyházközségébe került. Ostorozó szavakkal, metsző gúnnyal és szenvedélyes harcossággal hirdette hívei között, hogy az utolsó lövés eldördülésével még nem nyertük meg a háborút. A dzsungelbeli csapatoknál eltöltött három esztendő, majd a csendes-óceáni szigetek visszaszerzéséért folyó hadjárat megedzette, megszokta a megrázó jeleneteket. Most mégis többször köhécselt, a torkát köszörülte, míg hozzákezdett a szertartáshoz.

Kihúzták az ágyat a fal mellől. Doreen, tavalyi kosztümjében, Jan mellett állott; várta, hogy kezébe vehesse az apró, halovány rózsákból összerakott páfrányszegélyű bokrétát, amelyet Duggin nővér kötött. Doreent a szertartás mélységes fájdalommal töltötte el. Szomorúan gondolt arra, hogy mi vár még erre a két teremtésre, akiket a világon mindenkinél jobban szeret.

Duggin nővér mellette állott. Magas volt és méltóságteljes feszes, fehér egyenruhájában, hosszú barna körgallérjában, puha haján a fityulával.

Chilla ragaszkodott hozzá, hogy ő lesz a vőfély, és lelki támaszt nyújt a vőlegénynek. Most ott állt Bart mellett, idegesen, félszegen, nyári egyenruhájában, melyet anyja tükörfényesre vasalt, övét és lábszárvédőjét a többi Ryan suvickolta ki, hogy csak úgy ragyogott.

Ezúttal szűkszavú volt. Rosszul érezte magát. Valahányszor Janra nézett, összeszorult a torka.

A lelkész kérdő pillantást vetett Bartra, aki khaki egyenruhájában merev vigyázzban állt meg az ágy mellett.

„Tíz évvel idősebbnek látszol – gondolta magában a pap, és jóllehet magad sem tudod, Templeton fiam, mai cselekedeteddel nagyobb bátorságról teszel tanúságot, mint amikor Finschhafennél te vezetted a rohamot a betonbunker előtt. Ez másfajta bátorság, és Isten bocsássa meg a vétkemet, sohasem hittem volna, hogy erre is képes vagy.”

Hangosan csak annyit kérdezett: – Elkészültünk? – Aztán hozzáfogott az esketési szertartáshoz.

A megszokott szöveg elmondása közben magában így fohászkodott: „Uram, ki kegyes vagy és irgalmas, jutalmazd meg ezt a két fiatal teremtést szerelméért és hűségéért. Ne engedd, hogy hiábavaló legyen szenvedésük.”

Duggin nővér összekulcsolta munkától kivörösödött kezét:

„Ó drága Urunk áldott Anyja, add áldásodat ezekre a gyermekekre. S ha úgy kívánja a mi Urunk megszentelt akarata, segítsd ezt a drága leányt gyógyulásában, hogy megismerhessék szerelmük beteljesülését, és élvezhessék annak örömét.”

A nyoszolyólány átvette a virágcsokrot. Chilla diadalmasan húzta elő a gyűrűt. Megkönnyebbülten vigyorgott, hogy végre megszabadult ettől a szörnyű felelősségtől. Bart felemelte a leány vékony kezét, a gyémántgyűrű mellé csúsztatta a jegygyűrűt. Jan felpillantott rá, arca átszellemült. Tekintetük találkozott. Bart följebb emelte Jan kezét, és vadul ajkához szorította. A pap meghatódottan köhécselt, majd folytatta a szertartást.

A lakodalom oly jó hangulatban zajlott le, hogy ennél vidámabbat még a tiszteletes sem ért meg.

Mrs. Ryan tortát küldött. Fél éjszaka fennmaradt, hogy cukormázzal vonja be. Amikor Ryan papa meghallotta, hogy a mulatságnak „szárazon” kell lefolynia, egy üveg édes almabort küldött, de azért a rend kedvéért egy üveg sört is mellékelt. A tiszteletes megjegyezte, hogy kár lenne a sört kiönteni. Azután sorra jöttek a pohárköszöntők. A menyasszony és vőlegény felköszöntésekor Bart az ágyra ült Jan mellé, átölelte a lány vállát, és magához ölelte.

Chilla, aki már úgyis szolgai hódolattal vette körül Jant, lelkesültsége egyik rohamában a lánnyal koccintva, így kiáltott fel:

– Egészségére, Mrs. Templeton!

Egy pillanatra csend támadt, azután mindenki gyorsan másról kezdett beszélni. Chilla zavarában bebújt a kis teakonyhába, ahonnan addig nem is sikerült visszacsalogatni, míg Doreen utána nem ment, és iszonyú fenyegetésekkel rá nem bírta, hogy hagyja már abba ezt a szamárságot. Mire Chilla – híven eddigi menyegzői gyakorlatához – azon nyomban beleszeretett a nyoszolyólányba.

Egyszer csak Duggin nővér órájára pillantva így kiáltott fel:

– Most már aztán repülnöm kell! Rengeteg dolog vár még.

Erre a tiszteletes is elővette óráját, és rádöbbent, hogy már le is késett következő hivatásos teendőjéről.

Együtt távoztak. Lementek a sötét kis utcára. A déli nap fénye alig-alig vetődött el a magas házfalak közé.

– Micsoda tragédia – tört ki a tiszteletes –, ilyen állapotban látni egy szép fiatal leányt...

– A lány nagyon boldog. – Duggin nővér hangja halk volt, szeme elfátyolosodott.

– Van valami reménye a gyógyuláshoz?

A nővér kesztyűs kezével lemondóan legyintett.

– Ha szanatóriumban feküdne, igennel válaszolnék. Amikor hazajött, kezdetben, a korábbi visszaesés ellenére, reményteljes volt a helyzet, de így... hosszú hetekre bezárva ebbe a szűk, rosszul szellőző szobába, a nap nagy részében egyedül van, egyre gyötrődik a költségek miatt, meg amiatt is, hogy terhére van övéinek, így bizony...

Mélyet sóhajtott.

– Ez már nem is tragédia, ez bűn. – A tiszteletes összeszorította a száját. – A tetejébe mindez olyan országban történik, mint a mienk, ahol több a jó levegő meg a napfény, mint bárhol a világon. És ebben az országban mégis megtörténhet, hogy egy lány elpusztuljon, mert nem részesülhet olyan tisztességes gondozásban és kezelésben, amelyhez isten legelesettebb teremtményének is joga van!

Duggin nővér csendesen bólintott.

– Ugyanakkor háborúra tékozolják a pénzt! – tette hozzá keserűen a tiszteletes, majd a nővér felé nyújtotta kezét: – Örülök, hogy megismerhettem, nővér.

– Én is, Isten áldja!

A tiszteletes tekintetével követte magas, szikár alakját, amint végighaladt a keskeny utcán. Szívét indulat fölötte arra a szüntelen küzdelemre gondolva, melyet az embertelenség és szenvedés ellen kell folytatni.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

1

Jan csak akkor döbbent rá igazán, hogy mit jelent számára Doreen, amikor nővére végül is elment. Bart átkarolta, gyengéd becézgető szavakkal halmozta el, megígérte, hogy kárpótolja Doreen hiányáért. Első dolga az volt, hogy teát készítsen. Doreen egyik fodros kötényében díszelegve jelent meg és valóságos bohózatot rögtönzött a tálca elhelyezése közben. A tea azonban, amelyre Jan annyira vágyott, langyos volt és ízetlen, a pirítós nem sült jól át, a tojás meg keményre főtt. Bart kutató pillantásának tüzében a lány nagy nehezen lenyomta torkán a cseppet sem ízletes ételt, sőt, meg is dicsérte a fiút, hogy milyen remek szakács. Bart szemmel láthatóan megkönnyebbülten sóhajtott fel, megcsókolta Jant, és félresimította izzadt haját a homlokáról.

– Most pedig épp csak félig kinyitom az ajtót, kis huzatot csinálok, hogy felfrissülj, míg magam is lenyelek egy falatot.

Jan rémülten pillantott rá.

– No de Bart! Mit szól majd a háztulajdonosnő? Azt mondta, csukva kell tartanunk az ajtót!

– Ne törődj vele! Majd én elintézem.

Visszament a konyhába, és hozzáfogott a tea elkészítéséhez. A folyosóról csattogó sarkak zaja hallatszott. Jan felriadt. Az ajtón hangosan kopogtak.

Bart kilépett a teakonyhából. Nevetségesen festett Doreen kötényében, kezében a kenyérvágó késsel.

– Ha jól emlékszem, megmondtam már egyszer, hogy tartsák csukva ezt az ajtót! – szólalt meg a háztulajdonosnő sivító hangon.

– Nekem ugyan nem mondta.

– Miss Blakeleynek megmondtam, és ez éppen elég! Most pedig rögtön becsukja az ajtót, és többet nem nyitja ki. Érti?

– Na és mi történik, ha úgy döntenék, hogy nem csukom be?

– Amíg itt lakik, köteles engedelmeskedni. Persze ha az Egészségügyi Minisztérium tisztességesen végezné a dolgát, már rég kidobták volna innen magukat. Sajnos, manapság a háztulajdonosoknak nincsenek jogaik.

– Mit nem mond?

– Nem, nincsenek. Ha azonban ahhoz nincs is jogom, hogy kidobjam magukat, annyi jogom még maradt, hogy becsukassam az ajtót. Nem tűröm, hogy ez az undok kór megfertőzze a többi bérlőmet is.

– Na ne mondja, igazán nem tűri? – Bart a lompos, ősz hajú nő elé lépett, aki olyan nevetségesen festett magassarkú cipőjében, mintha gólyalábakon állna. Felemelte a kenyérvágó kést, és fenyegetően hadonászott vele az asszony arca előtt. – Hát akkor vegye tudomásul, hogy bérlőit sokkal komolyabb fertőzési veszély fenyegeti a bűzös szeméttárolók miatt, amelyeket merő fukarságból nem hajlandó tisztán tartani.

– Hogy merészel így beszélni? – hátrált egy lépést az asszony.

– Szeretném azt is tudomására hozni, miután túlságosan ostoba, semhogy magától is tudná: az ember az ilyen, a maga szavaival élve, undok kórokat nem a levegőben röpdöső bacilusoktól kapja. Ezt közölték magával is, amikor ott kilincselt az Egészségügyi Minisztériumban, nemde?

Az asszony még két lépésnyit hátrált és körülnézett.

Bart is előrelépett, hogy ismét az asszony közelébe kerüljön, és a kést szuronyként szegezte terebélyes keblének.

– Azt is megmondták ott magának, ugye, hogy nem lakoltathat ki? Maga pedig most azt hiszi, hogy talán sikerül megfélemlítenie bennünket. Nos, két tehetetlen lánnyal szemben talán eredményre is vezetett volna ez a módszer, de velem szemben nem! Megértette? – Bart közelebbről szegezte a kést az asszony ziháló mellének.

Az asszony ékszerekkel teleaggatott kezeit maga elé tartva, sietősen hátrált a lépcső felé.

Bart az előcsarnokig követte. A fiú olyan hangosan beszélt, hogy a negyedik emeleten is meghallhatták. Most már mulattatta a dolog. A háztulajdonosnő félelmében szája szélét harapdálta, és jobbra-balra pislogott az előcsarnokban.

– Magának, úgy látszik, még senki sem mondta meg szemtől szembe az igazat, hát én most megmondom. Maga egy ócska csaló, egy gyáva patkány, egy vén szajha. Végigfeketézte az egész háborút, s most is azzal foglalkozik. Mindenkiből több pénzt présel ki, mint amennyi járna. Mert erőszakos zsarnok, és mindenki retteg magától. Én azonban nem félek. Csöppet sem! Mostantól kezdve a feleségem sem fél majd magától. Ha pedig meghallom, hogy távollétemben még egyszer be meri dugni az orrát a lakásba, Isten az atyám, lejövök ide az irodájába, és akkor...

Fenyegetően suhintott a kenyérvágó késsel a levegőben, a vénasszony torka magasságában. Az meg odakapott a nyakához, majd sarkon fordult, bemenekült az irodába, és becsapta az ajtót.

Bart elindult visszafelé a folyosón, csendesen mosolygott magában, az óvatosan becsukódó ajtók neszét hallva. Belépett a szobába, és még tágabbra nyitotta az ajtót.

– Most pedig, Mrs. Templeton – szólt hangosan –, kitárjuk az ajtót, és isten irgalmazzon mindenkinek ebben a házban, akinek ez nem tetszik!

Janhoz fordult. Dühe és bosszúsága elszállt már. Azt várta, hogy a lány is jót nevet és megdicséri. Ehelyett sírva találta. Jan a párnába temette arcát, és befogta a fülét.

2

Az első napokban Bart csak csodálkozott, hogy mennyi munkával jár egyetlen személy ellátása, még ebben a kicsiny egyszobás lakásban is. Az első hét elteltével azon tűnődött, hogyan oldhatta ezt meg Doreen úgy, hogy mellette hivatali munkáját is ellátta. Akadtak aztán kínosan bizalmas, elkerülhetetlen, mindkettőjük számára megalázó tennivalók is a magatehetetlen lány gondozása során. Ebbe is bele kellett tanulnia. Jan az első alkalommal, amikor a fiú óvatoskodó ügyetlenséggel igyekezett elrendezni a dolgokat, keservesen elsírta magát. Bart tréfálkozásai sem feledtethették a helyzet megalázó, kínos voltát.

Amióta munkába állt – gépkocsivezetőnek állt be egy bérautóvállalathoz –, korán kellett elindulnia otthonról. Mire elkészítette kettejük reggelijét, beágyazott, kivasalta ingét, és valami ebédrevalót készített Jannak, úgy érezte magát, mint valami menetgyakorlat után. Amikor végre bezárta maga mögött az ajtót, és beadta a lakáskulcsot a házfelügyelőhöz, önmaga előtt is röstelkedve, rossz lelkiismerettel kellett beismernie, hogy ilyenkor bizonyos megkönnyebbülést érez.

Maga a munka nem okozott gondot. Könnyen boldogult gépkocsijával a nagyváros forgatagában. Élvezte a szabad levegőn töltött hosszú órákat. Azt viszont utálta, hogy egyes alakok, akik bérkocsit vettek igénybe, pénzükért szolgai alázatosságot vártak el a gépkocsivezetőtől. Megvetette önmagát, valahányszor kiugrott a kocsiból, és kinyitotta az ajtót valakinek, aki bátran kinyithatta volna maga is. Össze kellett szorítania a fogát, amikor hanyagul borravalót nyomtak a markába, és alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy oda ne mondjon ilyenkor. Azonban szüksége volt a borravalóra meg minden pénzre, amit csak meg tudott keresni. Eddig nem is sejtette, milyen gyorsan megy el a pénz, ha abból két embert kell eltartani, aztán lakbért fizetni, meg orvosságot vásárolni. Sok váratlan probléma vetődött fel a polgári életben.

3

Egy alkalommal, röviddel egybekelésük után, a hőségtől, egy csomó izgága utastól, valamint egyes utak között lebonyolított bevásárlástól kimerülve tért haza napi robotjából. A nap már lenyugodott ugyan, de a szűk kis utcába beszorult a hőség. A folyosókon pedig még nehezebb, még áporodottabb volt a levegő.

Amikor Bart benyitott a lakásba, kellemetlen kanálisszag, a fertőtlenítőszerek meg a konyha illatának egyvelege csapta meg az orrát. A kicsiny éjjeli lámpa fényénél Jan kimerültnek, szokatlanul sápadtnak látszott. Bartot hirtelen düh fogta el, hogy a lánynak nap nap után itt kell feküdnie, megfosztva a napfénytől és a friss levegőtől.

– Helló, drágám – igyekezett úgy megszólalni, hogy hangján ne érződjék az ingerültség. – Jól telt a nap? Minden rendben?

Jan bólintott. Pedig nem mondott igazat, és Bart tudta is. Odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, de a lány eltolta magától, és vádlóan lengetett előtte egy levelet.

– Tudtál erről? – kérdezte Jan.

– Mi ez? – mondta Bart, és meglepődve vette el a lánytól a levelet.

– Beszüntették az illetményem folyósítását.

– Hát persze. Ebben nincs semmi rendkívüli. Ha valaki férjhez megy, megvonják tőle az illetményt.

– Ha ezt tudtam volna, nem megyek hozzád! – kiáltott Jan. Elfordította az arcát, és igyekezett visszatartani könnyeit.

– És mit szólt volna ehhez Mrs. Grundy az irodában?

– Nem kellett volna megtudnia. Ha csak azt mondtuk volna, hogy házasok vagyunk, akkor most több pénzünk volna.

– Szóval véleményed szerint egy férj nem ér meg heti harminckét shillinget?

– Ó, Bart! – Orcájához szorította a fiú kezét. – El sem tudom mondani, mit éreztem, amikor bejelentetted, hogy feleségül akarsz venni. Életem hátralevő idejére azonban az is éppen elég vigaszt nyújtott volna, hogy akartad, ha nem is vállaltad volna ezt a kötöttséget.

– Hátha én éppen ezt a kötöttséget kívántam? – Félresimította a lány homlokából átnedvesedett haját.

– Nem sejthetted, hogy milyen kemény sorsot vállalsz. Nekem kellett volna megakadályoznom, de minden oly váratlanul, hirtelen jött, én meg... oly kétségbeesetten kívántam is. Azért, ha az egész nem ér olyan meglepetésszerűen, visszatartottalak volna.

– Szóval az a véleményed, hogy mint férj, nem váltam be valami remekül.

– Te vagy a legtökéletesebb férj, de mindez oly egy oldalú. Semmit sem adhatok neked cserébe.

Bart térdre ereszkedett az ágy mellett, és úgy fogta karjába Jant, mintha bölcsőben ringatná. Orcájához szorította arcát, szíve csordultig volt vágyakozással és szánalommal.

– Ne mondd ezt, Jan! Ne mondd soha többé! Tudom, otromba, ügyetlen fickó vagyok, és nem intézem úgy a dolgokat, mint Doreen, de majd beletanulok. Minden veled töltött pillanat, minden, amit érted teszek... mindettől csak még drágább leszel nekem. Elhiszed végre?

Jan hallgatott. Ujjaival gyengéden simogatta a fiú arcát. Felzaklatott lelkében gyötrelmes fájdalom és elragadtatott boldogság kavargott.

– Jan, nem ugrottam bele meggondolatlanul ebbe a házasságba. Már régen terveztem, csak hogy nem lett volna sok értelme, ha nem élhetünk együtt. Most azonban együtt vagyunk. Nem elég ez?

Jan tagadóan rázta a fejét.

– Nem! Mert én nem adhatok neked semmit sem. – Bart még szorosabban ölelte magához.

– Amit te adsz, az minden! Csak te adod nekem, tőled kaptam először mindazt, ami valóban ér is valamit az életben. A cimboráim között annak idején akadt ugyan egy két jó barát, de most te vagy a barátom is. Világéletemben magányos fickó voltam, most pedig itt vagy te, és benned megtaláltam énemnek azt a részét, amely eddig hiányzott. Veled egész ember vagyok. Te vagy az egyetlen a világon, aki mellett békességre leltem. Nem elég ez?

Jan zokogott.

– Nem, nem – mondogatta –, ez nem elég, és magad is tudod. Nem ilyen a házasság! Állandóan csak bajlódnod kell velem. Az igazi házasság olyan, mint a tóparti kunyhóban töltött együttlétünk volt, kiegészítve még valamivel: a kölcsönösséggel. Mámor és biztonság: ez volna az igazi házasság. – Valósággal fuldokolt a zokogástól.

Bart idegcsillapítót vett elő. Jan bevette a gyógyszert. A fiú hosszú ideig térdelt mellette, karjaiban ringatta, míg végre elaltatta. Bart karja megmerevedett, s úgy érezte, mintha térde összeroppanna a megerőltetéstől. Vérül is gyengéden, óvatosan kihúzta karját a lány teste alól, és visszafektette Jant párnáira. Majd eloltotta a villanyt és lefeküdt. Álmatlanul hevert ágyán. A sötétségbe meredt. Az elhasznált, rossz levegő valósággal ránehezedett tüdejére. És közben előtte is felvillant a kunyhó emléke. Képzeletében azt hitte, hogy a szűk udvarra nyíló ajtón át megpillantja a szemközti part sziklái fölött húzódó eget.

Az emlékezés gyötrelmes volt. Az emlékek akkor is kínt és fájdalmat okoztak, amikor egymástól távol éltek. Most azonban egyenesen pokolinak tűnt, hogy Jan ott fekszik közelében, és a szoba túlsó végéből a lány ziháló lélegzése hallatszik. A pokoli kínszenvedésnek valami különleges változata volt ez: nap mint nap ott volt az imádott lány mellett, éjszakánként egy fedél alatt aludtak, de nem érhetett hozzá. Ha valaki meg akarta volna büntetni a Magda-kalandért, nem találhatott volna ki ennél körmönfontabb, kegyetlenebb büntetést.

Jan persze tudta mindezt. Olykor egy-egy pillantása el is árulta, hogy ugyanazt érzi, mint ő. De hiszen ezt tudták, mielőtt összeházasodtak. Bart nyugtalanul forgolódott ágyában. Olyan fáradt volt, hogy alig tudott elaludni.

Azon tűnődött, vajon meddig bírja ezt így éjszakáról éjszakára. Ébren fekszik. Ide-oda csapongó gondolatai meggyötrik, kimerítik. És minden hiába, nincs megoldás. Magában azt találgatta, vajon mennyi ideig tart még, míg Jan ágyhoz jut valamelyik szanatóriumban. Azután megvetette saját magát, hogy ilyesmin töri a fejét.

Végül is mély álomba zuhant, és kelletlenül tért magához, amikor Jan szólította. A lány vizet kért. Bart elfelejtette este odakészíteni.

Most felkelt, a villanykapcsolót, kereste, felborított egy széket, és félálomban vakoskodva botorkált ki a teakonyhába. Majd visszajött a vízzel, de minden idegszála tiltakozott a háborgatás ellen. Ingerültsége valósággal felborzolta az idegeit, mintha valaki selymes felületen húzná végig a körmét.

Kimerülve, komor hangulatban zuhant vissza ágyába. Mélyen megvetette magát búskomorságáért, mely annyira hatalmába kerítette, hogy elcsigázott teste csak kelletlenül végezte kötelességét.

4

Doreen első levelei vidámak voltak. A kórházban kényelmes szobát kapott. Egész sor vizsgálaton esett át. Az orvosok bizakodnak, hogy egészségi állapota gyorsan javul majd. Az ápolónők nagyszerűek, a koszt jó. Katonai illetményéből még Jannak is juttathat majd valami segítséget. Derűs hangulata Jannak is jót tett. Könnyebben viselte el a hőséget és a magányt.

Lassan teltek a hetek. A nappalok egyre forróbbak lettek. Az Egészségügyi Minisztérium nem jelentkezett, Jan naponta megkérdezte Duggin nővért, nem üzent-e valamit az orvos. Esténként pedig aziránt érdeklődött, nem érkezett-e levél. Hiába, nem jött semmi értesítés.

A lány hangulata egyre romlott. Kimerült, belefáradt a betegségbe meg az életbe. A tehetetlenség, a másokra utaltság is hozzájárult, hogy idegileg tönkremenjen.

Olykor szörnyű érzései támadtak: azt hitte, hogy megtébolyodott. Addig feküdt egyedül naphosszat a fülledt szobában, hol ébren, hol álomba merülve, míg a normális dolgok is abnormálisnak tűntek szemében.

Aggódott Doreenért. Ha nem kapott levelet tőle, majd beleőrült a nyugtalanságba. Ha meg nővére a levelében arról írt, hogy milyen kitűnő a kezelés, milyen csodálatos az ellátás, mennyire kényelmes minden Concordban, a megnyugvás és az irigység között hánykolódott. Lelkének egyik része örvendett, hogy Doreen állapota olyan szépen javul: az első hónapban másfél fontot hízott. Így azonban még nehezebben viselte el saját sorsát, mert bepillantást nyert olyan irigylésre méltó sorstársak életébe, akiknek nem volt egyéb gondjuk, csak a betegségük ellen vívott harc. Jant már nem foglalkoztatta más gondolat, csak a betegség. Még Barttal sem nagyon tudott másról elbeszélgetni.

Megunta az olvasást, képtelen volt koncentrálni. Már az sem kötötte le a figyelmét, ha a rádióban zene szólt, ami régebben annyi örömet szerzett neki. Minek emlékeztessék a múlt örömeire, amikor egész élete semmivé lett?...

HARMINCHATODIK FEJEZET

1

Egy decemberi napon, korán reggel Bart hatalmas épülettömb előtt állt meg kocsijával az Elisabeth Road végén. Hátratolta sapkáját és érezte, amint a kikötő friss levegője az arcába csap. Cigarettára gyújtott, és hátradőlt az ülésen. Jólesett egy kis levegőzés. Abban bizakodott, félóra is beletelik, amíg utasa leér. Gazdag, idős özvegyasszony volt, aki bevásárlásai lebonyolítására mindig tőlük bérelt kocsit, és mindannyiszor elkésett. Irigykedve gondolt az ötszobás lakásra, amelyben a nő egyedül lakott, három pincsijével. Ha Jan lakhatna ott fenn, és élvezhetné a kilátást!

Félig sem szívta el cigarettáját, amikor valaki odaszólt. Összerezzent – gondolatai elkalandoztak éppen: hetek óta először jutott eszébe Magda. Nem volt sem ideje, sem kedve Magdára gondolni. Bűntudatosan fordult a hang irányába. A járdáról rámeredő arc homályosan ismerősnek tűnt, de nem emlékezett rá, hol látta már. Vörösben játszó hajtincsek alól csillogó barna szemek pislogtak feléje huncutul.

– Nem ismer meg?

– Ne haragudjon...

– Nem emlékszik Lindára? Locklynnban voltam együtt Jannal.

– Csak nem a streptós Linda?

– De bizony!

– Uram teremtőm! – megdöbbenve bámult a lányra. – Sohasem ismertem volna meg. Egészen megváltozott.

– Ha jól értem, ezt bóknak is vehetem.

– Feltétlenül.

– Hogy van Jan?

– Nem valami jól.

– Ó! – Linda ajkába harapott. – Hol van?

– Nem messze innen, otthon, a Caswell Streeten. Megházasodtunk.

– Ne mondja!

– Igen, megházasodtunk. Emlékszik Doreenre, a nővérére? Nos, hát őt is megfertőzte a tbc. A concordi kórházban fekszik. Most ketten vagyunk Jannal.

Linda leplezetlen elismeréssel nézett Bartra.

– Hát tudja, ezt nem néztem volna ki magából. Mi a címük?

Bart megmondta, majd mentegetőzve tette hozzá:

– Nem valami fényes lakosztály.

– Bánja az ördög. Mit gondol, örülne, ha meglátogatnám?

Bart arca felderült.

– Megtenné, Linda? Ez igazán nagyon rendes lenne magától! Nagyon lekötelezne. Nálunk pillanatnyilag elég sötét a helyzet, és Jan bizonyára új erőre kapna, ha ilyen színben látná meg magát.

– Egyenesen odamegyek. Biztos benne, hogy nem lesz ott senki más?

Bart szomorúan rázta a fejét.

– Sajnos, nem jár hozzánk senki.

Linda egy pillanatra rátette barna kezét a fiúéra.

– Ne féljen, én tudom, milyen érzés ez. Megteszem a magamét.

Bart hálásan pillantott rá.

– Biztos vagyok benne.

Utasa lassan csoszogott le a lépcsőn. Közben a kesztyűjét huzigálta fel, mellette kihízott pincsi csörtetett pimaszul. Bart megigazította a sapkáját, és kiszállt, hogy kinyissa a kocsi ajtaját.

2

– Tessék! – kiáltott Jan, a halk kopogás hallatára. Szíve kalimpálni kezdett, görcs állt a fejébe. Jaj, miért is beszélt Bart ilyen hangon a háztulajdonosnővel, amikor ő egész nap magára hagyatva fekszik itt? De nem a háztulajdonosnő volt. Jan nagy szemeket meresztett a belépő lány mosolygó arca láttán.

– Halló, Jannie bébi!

– Jól látok?! Linda! Hát te meg honnan a csudából kerülsz ide?

– Beleszaladtam Bartba. Tőle tudtam meg mindent. Gratulálok. Igazán remek fickóra akadtál. – Lehajolt és szeretettel csókolta meg Jant.

– Nahát, Linda. Milyen remek színben vagy. Mi történt...

Linda felkacagott. Nevetése nem a régi, kellemetlen, bántó kacaj volt, hanem örömteli, csengő.

– Nem tudom, a gyógyszer tette-e, vagy annak köszönhetem-e, hogy nem volt egy fillérem sem, vagy talán másnak, elég az hozzá, én vagyok az eleven csoda, akiről a dokik beszélnek. Meg is fogadtam, hogy ebből nem engedek.

Jan a lány szeplős arcára pillantott.

– Csodás színben vagy! Meg sem ismertelek volna.

– Hát veled mi van? Hallom, arra vársz, hogy bejuthass valamely állami szaniba?

– Igen. Remélem, nem kell már sokáig várnom. Olyan szörnyű így Bartnak.

– Neked se lehet valami kellemes.

– Hát neked sokáig kellett várnod?

– Mindössze nyolc hétig. Amikor elmentem Locklynnból, teljesen le voltam égve, feliratkoztam hát az előjegyzési listára. Kivártam a kellő számú elhalálozást, aztán rám került a sor, ágyhoz jutottam Springvale-ben.

– Azt mondják, Springvale elég rohadt hely, neked mégis milyen jót tett.

– Nekem igen. Nem tudom, mennyi része volt ebben a pszichológiának. – Arca kedvesen elpirult a szeplők alatt. – Találkoztam ott egy fiúval, szintén baci, aki belém esett, ez pedig a legcsodálatosabb varázsszer a hangulat javítására. Akkoriban bizony meglehetősen dögrováson voltam, és kezdtem idegileg is kikészülni. Tudod, annak idején, amikor először betegedtem meg, otthagyott a fiúm.

– Ó, Linda! Ha ezt akkor tudtam volna!

Linda vállat vont.

– Azért is jöttem ma hozzád, hogy bocsánatot kérjek tőled néhány Locklynnban tett megjegyzésemért. Olyan voltam, mint egy vadállat. Hagyd csak, nem is tagadom. Ismerem én magamat! Nagyon rohadt tudok lenni; akkor meg irigy is voltam... pokolian irigykedtem. Most azonban férjhez mentem, és visszanyertem az emberségem is. Néhány hét múlva felköltözünk a pictoni tbc-telep egyik épületébe...

– No de... – Jan elharapta a szót. Pedig nagyon meggondolatlan lépésnek tartotta, hogy két olyan ember kösse össze a sorsát, aki mögött mindig ott leselkedik a vész. Hisz ha valamelyik ismét bajba kerül, nincs kire támaszkodnia. Végül remegő hangon csak annyit mondott: – Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy minden ilyen jól sikerült.

– Magam is boldog vagyok. Azért azt is szeretném megmondani, hogy Bart csodálatosan viselkedett.

Jan szemét elöntötte a könny.

– El sem tudod képzelni, mennyire! Olykor valósággal mardos a lelkiismeret, hogy ilyen tehetetlenül fekszem itt. Bart jó, nagylelkű. Mindenre gondja van. Én meg mit teszek? Semmit. Csak örökös rabságra kényszerítem.

– Mesebeszéd! – Linda megveregette Jan vállát, majd hirtelen felpattant. – Egy férfit sem lehet visszatartani, ha maga nem akar maradni. Ezt hidd el nekem. Most pedig összecsapok valami ebédet magunknak. Képzelem, micsoda pempőkkel tömnek itt téged, ezért be is mentem néhány boltba, és egész kosárra valót vásárolni jó fűszeres, nehéz harapnivalókból, egy kis szalámit, apró hagymát, krumplisalátát, parfét karamell krémmel, habos süteményt és... hol a csudában van... – kotorászott Linda a szatyrában.

– Egészen felajzottál, valósággal csurog a nyálam!

– Na! Itt vannak! Két ritka csodás rumos süti. Most aztán kirúgunk a hámból!

– Linda, gondolatolvasó vagy! Torkig vagyok már azokkal az ételekkel, amelyek állítólag használnak az egészségemnek.

– Nekem mondod! Olyan harapnivalóra van szükséged, ami nemcsak táplál, hanem jól is esik.

– Tudsz valamit Bettyről?

– Igen. Randwickben van. A gégéjére ment a tbc.

– Ó! Szörnyű!

– Elég pocsék dolog. Múlt héten volt nálam. Olyan, mint valami kísértet!

– Van valami remény a gyógyulásra?

– Lett volna, ha Locklynn után egyenesen újra szaniba megy... persze a pénzük elfogyott, és majdnem hat hónapot kellett várnia: a régi nóta. – Linda felkapta a kosarat. – Most pedig megebédelünk, majd éhen halok.

Ebéd közben Linda így szólt:

– Beszélj a nővéredről. Hogy van?

Jan felolvasta Doreen legutóbbi levelét, amelyben sok szó esett a technikai részletekről, a vizsgálatokról, röntgenfelvételeiről, azokról az orvosokról, akik speciális vizsgálatokat végeznek. Azt is megírta, hogy állapota javul. Doreen valóban csodálatos gyorsasággal gyógyult.

Linda is rendkívül bizakodó volt. Biztosra vette, hogy Doreen rövidesen felépül. Concordban kezelték férjének egy barátját is; elbeszélése szerint ez a szanatórium valóságos tbc-paradicsom.

Linda látogatása felvillanyozta Jant. Arca felhevült, szemében a külvilág dolgai iránti érdeklődés a régi fénnyel lobogott, amikor rendre mindenről beszámolt Bartnak.

– Linda teljesen megváltozott. Nem látszik már – mondta Jan, a megfelelő szót keresve – sem elkeseredettnek, sem reményvesztettnek.

Bart a lány ágyára ült, kezét Jan vállára tette, magához vonta és megcsókolta. Linda felépülésének története biztatást jelentett a fiúnak is.

Linda időnként el-ellátogatott. Megjelenésekor mindig remény és vidámság költözött a kis szobába. Egyszer, mielőtt férjével elutazott volna, megfogta Jan állát, fejét maga felé fordította, a lány szemébe nézett, és így szólt:

– Föl a fejjel, Jannie bébi. Emlékezz csak vissza: egy évvel ezelőtt még úgy látszott, hogy sokkal kevesebb a reményem, mint neked. És akkor még az életemnek is sokkal kevésbé volt értelme, mint a tiédnek.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

1

Eljött a karácsony. Az egész országra kiterjedő hőhullámból kijutott a kis sötét lakásnak is. Fülledt, meleg volt a levegő. Doreentől levelek érkeztek, meg pénz; Mrs. Carlton pompás ágykabátot küldött ajándékba, sebtiben, kusza betűkkel megírt levelezőlapon közöltet, hogy nem szabad ennél többet írnia, Leonardtól egy könyv jött; karácsonyi sütemény Ryanéktól.

Chilla olyan hatalmas karácsonyi csokorral állított be, hogy alig látszott ki mögüle; Linda egy doboz narancsot küldött; Duggin nővér virágcsokrot hozott, a pap pedig látogatást tett Jannál. És ezzel be is fejeződött Jan karácsonya. Bart szolgálatban volt, és előtte állt még a hosszú délután. Egyedül, magára hagyatottan feküdt ágyában. A szűk udvarból a sok-sok rádió karácsonyi éneket visszhangzott. A régi ünnepekre való emlékezéstől majd meghasadt a szíve, és még fokozottabban érezte, hogy kívül rekedt az életen.

A garázsban kis ünnepséget rendeztek, és Bart későn ért haza. Meglehetősen sokat ivott; éppen eleget, hogy hangoskodjék és szertelenül vidámnak érezze magát. Jan megpróbált osztozni a fiú vidámságában.

Szilveszter napján Bart korán reggel ment el hazulról. Duggin nővér reggeli látogatása után Jan az egész napot egyedül töltötte. Fájt a torka, a jégszekrényben hagyott, cseppet sem ínycsiklandó ebédnek már a látásától is émelygett a gyomra. Nyugtalanul, verejtékben fürödve feküdt egész délután, és egyre izgatottabban várta haza este Bartot.

Múlt az idő, Bart csak nem jött. Jan éhsége pedig egyre marcangolóbb lett. A jégszekrényben ott volt a tej, ehetett volna kalácsot is, de nem akaródzott kimennie érte; inkább feküdt éhesen, szomjasan, nyomorultul, leverten, s azon töprengett, miért is vetődött oly későn haza Bart karácsony estéjén; ingerültségében Bart akkori késése aránytalanul súlyos jelentőségűvé nőtt. Féltékenységtől és gyanakvástól gyötörten idézte fel az ezüstszürke kocsiban ülő lány képét. Azon tűnődött, vajon ma este nem vele találkozik-e ismét. Nem tudja, nem is fogja megtudni soha. Körmét tenyerébe vájta. Teste forró volt, pedig odakint a délről betörő hűvös áramlatok véget vetettek már a tíz napja tartó kánikulának. Ronggyá tépdeste zsebkendőjét. Mi lesz vele, ha Bart belegabalyodik valakibe?

A gondolat, hogy Bart számára csupán múló fellobbanást jelentett, a kínos lassúsággal múló órák alatt rögeszméjévé lett. Mi lesz, ha Bart elhagyja?

Bart túlórázott. Dupla műszakot vállalt, hogy külön keresethez és több borravalóhoz jusson. Az újévi hangulat izgalmában az emberek a szokásosnál bőkezűbbek voltak. Azután fáradtan és éhesen lehajtott még néhány pohárral cimborái társaságában, majd jókedvűen, vidáman tért haza.

Mikor belépett a lakásba, hangjának a szokásosnál élénkebb csengése, túláradó kedélyessége mintha csak megerősítette volna a Janban már hisztérikussá vált gyanakvást. Nem, ha csak a cimboráival szórakozott volna, nem ilyen lenne. Mikor a fiú hozzálépett és meg akarta csókolni, Jan elfordította fejét, hogy Bart ne láthassa meg a könnyeit.

– Kérlek, ne csókolj meg részegen! – A szavak kicsúsztak száján, mielőtt tudatában lett volna annak, amit mond. Bart hirtelen felegyenesedett.

– Részegen! Drágám, ne bolondozz. Máskor, mikor pedig jóval több volt bennem, fel sem tűnt, hogy ittam.

– Bánom is én, mi volt máskor. Tőlem akár minden este leihatod magad, de ne gyere a közelembe részegen.

– Jan, az isten szerelmére, ne csinálj bolhából elefántot!

A hisztéria azonban már hatalmába kerítette Jant.

– Ha meg nem vagy részeg, mondhatom, szép, hogy éjnek idején jársz haza!

– Nem tudtam megüzenni, drágám, hogy túlórázom. Egyik kollégám nem állt be, és én vállaltam helyette a műszakot. Szilveszter este lehet legkönnyebben egy kis borravalót összeszedni. Sajnáltam volna elmulasztani az alkalmat.

Jan kezébe temette arcát, elfordult a fiútól. Egyre azt hajtogatta magában: „Azzal a barna hajú lánnyal voltál!” Nem mondta ki hangosan, de ez a gondolat újra meg újra felkorbácsolta hisztériáját.

– Bárcsak meghalnék! – zokogta.

Bart tehetetlenül állt mellette. Hol részvét töltötte el, hol harag a lány igazságtalansága miatt. Szerette volna karjaiba kapni, de attól félt, ha megérinti, feléleszti benne a hisztériát. Mesterkélt jókedve elszállt. Szinte mozdulni sem tudott a fáradtságtól. Leült Jan mögé az ágy fejéhez, félresimította csapzott haját forró homlokából, és gyengéden megveregette remegő vállát.

2

Bart mélyen aludt. Jan azonban az idegcsillapító ellenére is álmatlanul vergődött. Bart lélegzetét hallgatva, gyűlölte önmagát. A gyógyszer megnyugtatta, de aludni nem tudott. A hisztéria fokozatosan lecsillapodott. Éberen, tiszta fejjel elborzadt viselkedésétől.

Már-már azon volt, hogy felébreszti Bartot, és bocsánatot kér tőle. A fiút azonban szemmel láthatóan nagyon megviselte a dupla műszak, így aztán nem tudta rászánni magát, hogy felkeltse. Bart étlenül feküdt le, Jan pedig képtelen volt egy falatot is lenyelni a fiú által készített vacsorából. Szégyellte dühkitörését, a szavakat, amelyeket Bart fejéhez vágott. A hosszú, álmatlanul töltött órák alatt Jan egyre inkább úgy érezte, hogy esztelen kirohanása rút hálátlanság volt. Bart két műszakot dolgozott végig, hogy egy kis pénzt hozzon össze, lehajtott egy-két pohárral cimborái társaságában – ezt minden férfi megengedheti magának –, amikor pedig hazajött, ő úgy viselkedett, mint valami halaskofa. Hát nem elég keserves Bart élete? Az volna a legkevesebb, hogy nyugodt otthont teremtsen neki, ahová munka után szívesen tér meg.

Otthon – szinte szíven ütötte a szó. Otthon! Milyen Bart otthona? Levegőtlen, szűk lyuk. Nyomorúságos, kis egyszobás lakás, amelyben egy betegen fekvő asszony megköti kezét-lábát. Hát élet ez? Más férfi sem tekinthetné annak. Bart meg semmiképpen sem, hisz ő annyira szeret élni.

Gyötrő emlékként elevenedtek fel benne a megbetegedése előtti napok. A strandolás. A fürdés. A kóborlások a hegyekben. És az esték, a zene, a tánc. A kunyhóban töltött éjszakák. Kétségbeesés gyötörte, ha rágondolt, mivé lett az élete. Magatehetetlen rokkant, akit betegsége ágyhoz köt – talán örökké. Mintha csak ezt a rémlátomását akarná alátámasztani, köhögés rázta meg. Párnájába temette fejét, hogy fel ne zavarja Bartot.

Haragja csillapodásával hálátlansága egyre ijesztőbbnek tűnt. Hogyan is mondhatott oly szörnyű dolgokat Bartnak? Hisz a fiú mindig hű volt hozzá. S ha talán volt is valami közötte meg a barna hajú lány között, az sem lehetett több annál, ami minden férfival előfordul.

És vajon melyik férfi tette volna meg azt, amit Bart? Közel egy esztendeje volt már beteg. Gondolatban végigsuhant betegsége hosszú hónapjain, és a fiú minden egyes cselekedete megdicsőülve, nemes színben tűnt most fel előtte. Bart sohasem hagyta cserben, és mit adott ő cserébe mindezért? A fiú mellette állott betegségében, vállalta a kezelés költségeit, hűségesen látogatta a kórházban és a szanatóriumban. Végül pedig a legnagyobb baj óráiban feleségül vette.

Mit jelentett ez a házasság Bartnak? Hosszú hetek, hónapok kimerítő, undorító munkáját, lekötöttséget. Ápolást, gondozást. Vidámnak mutatkozott, pedig Jan nemegyszer észrevette, hogy ez milyen erőfeszítésébe került. Minden pénze arra ment el, hogy neki vegye meg a szükséges dolgokat. Ez nem házasság, ez nem élet. Van-e kilátásuk, hogy mindez megváltozzék? Hisz az is lehet, hogy sohasem épül fel. Úgy is járhat, mint Mrs. Carlton, akit sorsa már évek óta erre a földi pokolra kényszerít.

Minden haragja elszállt, hisztériájának utolsó nyoma is eltűnt. Agya olyan tiszta volt, mint hosszú hetek óta egyetlenegyszer sem. Vajon el tudná-e viselni, ha ugyanaz történne vele, ami Mrs. Carltonnal? Mit tenne, ha észrevenné, hogy Bart szerelme lanyhul, elhal, és végül csak a kötelességtudat őrizné meg a régi érzelem látszatát? Hisz Mr. Carltont még csak nem is terhelték olyan kötelezettségek, mint Bartot, a szerencsétlen asszony férje teljesen szabad volt. Carltonéknak elegendő pénzük is volt, győzték a szanatóriumi költségeket meg a külön nővér fizetését...

Nem, nem lett volna szabad belemennie ebbe a házasságba. Igaz, ezt nem is lehet komoly házasságnak nevezni. A „házasság” szó az ő esetükben nem jelent semmit sem. Gyötrő, lidérces látomás lebegett szeme előtt: a hetekből hónapok, a hónapokból évek lesznek. És Bartot is látta, amint egyre menthetetlenebbül gabalyodik bele saját nagylelkűsége rabságába. Ő maga meg egyre gyengébb, egyre tehetetlenebb. Most nézett szembe első ízben a lehetőséggel, hogy talán sohasem nyeri vissza egészségét.

– Lehet, hogy nem gyógyulok meg soha – szólalt meg hangosan. Majd hirtelen megmerevedett a félelemtől: hátha Bart meghallotta szavait? A fiú azonban oly kimerült volt. Zavartalanul aludt tovább, és békésen horkolt.

Kezdetben azt mondták, hat hónap. Már majdnem tizenkettő telt el azóta. Mi lesz velük, ha ez még eltart egy évig? Vagy akár kettőig? Véget nem érő nyomorúság és gyötrelem vár mindkettőjükre: Bart örökös rabságra ítélve, ő pedig egyre hisztériásabb és összeférhetetlenebb lesz. Most mindezt megdöbbentően tisztán és világosan látta. Eddig nem nézett így szembe a tényekkel. Mindig szentimentálisan és derűlátóan szemlélte a dolgokat. Azzal nyugtatgatta magát, ha majd felépül, bőségesen kárpótolja Bartot mindenért, amit elmulasztott. Hitt a fiú szavainak, mikor az kijelentette, hogy nem tud meglenni nélküle. Abban pedig holtbiztos volt, hogy az ő szerelme kiáll minden próbát. És íme, már az első alkalommal csődöt mondott. Hisz ő volt, aki gyanakodott és civakodott. Bízhat-e ezek után az idegeiben? Nem fogják-e ismét cserbenhagyni? Nem fog-e máskor is veszekedni? Nem bízott már magában. Tudta, hogy idegei felmondták a szolgálatot.

Nem aludt el. Ébren feküdt ágyában, és hideg tárgyilagossággal szőtte tovább gondolatait. Amikor Bart felébredt, Jant lázban égő szemmel, de megnyugodva találta. A lány megcsókolta Bart borostás arcát, magához ölelte a fiút, a fülébe suttogta megbánását. Egymásra borultak.

– Ilyesminek nem szabad többet előfordulnia – fogadkozott Bart.

Jan elmosolyodott. Nem, ilyesminek valóban nem szabad előfordulnia.

Bart még előző nap bejelentette a garázsban, hogy ismét vállalja a második műszakot is. Most azonban, amikor meghallotta, hogy Duggin nővér nem jön, mert azt hitte, hogy Bart újév napján otthon marad, kijelentette, mégsem megy el.

Jan azonban erősködött, hogy el kell mennie. Hisz a túlóráért dupla pénz jár. Azonkívül ő nem is aludt jól, az volna a legokosabb, ha alaposan kipihenhetné magát. Bart végül is engedett. Bolondos jókedvvel, maga előtt is érthetetlenül vidám hangulatban távozott el otthonról.

Jan megvárta, amíg biztosra vehette, hogy nem fordul vissza. Azután felkelt. Bizonytalanul támolygott. Nem baj, nem kell sietnie. Hisz egész nap senki sem nyitja rá az ajtót. Bart pedig csak késő délután tér haza. Tegnap mindez még szörnyen elkeserítette volna, most azonban ebben is elhatározása elkerülhetetlenségének megerősítését látta.

Félig megírt levelet hagyott Doreennak (nővérének sohasem szabad megsejtenie az igazat). Még azt hinnék, hogy nem volt eszénél. Pedig hónapok óta most volt első ízben tiszta a feje. Akkor volt esztelen, amikor azt hitte, hogy a házasság mégiscsak megold egyet s mást. Az ellenkezője történt: minden rosszabbra fordult.

Megnyálazta a tompa hegyű ceruza végét. Úgy szerette volna megírni Bartnak mindazt, amit most érzett. Szerette volna megmagyarázni neki, hogy tette nem hirtelen, meggondolatlan lépés, nem düh vagy kétségbeesés szülte. „Forrón szeretett férjem (ezt szeretné mondani), nem tudok eléggé hálás lenni neked; amit cselekszem, mindkettőnk javára teszem.”

A szavak kísértették, de nem írta le őket.

Végül is egy kis cédulára firkált néhány semmitmondó sort Bartnak, ezzel is igyekezvén a véletlen látszatát alátámasztani. Majd felvette az ágykabátot, amelyet Mrs. Carltontól kapott ajándékba, elővette a teakonyhából a kis orvosságos dobozt az altatószerekkel, és visszafeküdt ágyába.

Duggin nővér elkérte a portásfülkéből a lakáskulcsot, és tudván, hogy Jan nem számít jövetelére, beszólt a szobába: – Én vagyok itt, kedvesem. Boldog újévet kívánok. – Szavaira nem jött válasz.

Halkan tette be az ajtót. A szobában sötét volt. A nővér nem bajlódott a redőny felhúzásával, inkább felgyújtotta a villanyt. Jan aludt. Arcát kezére fektette. Légzése mély volt és egyenletes. A fény sem ébresztette fel. Duggin nővér gyengéden megrázta a vállát. A lány meg sem mozdult. Ekkor a nővér rosszat sejtve felhúzta a szemhéját, majd egy pillantás alatt levetette gallérját, ledobta fityuláját, lehúzta kesztyűjét, és felemelte az eszméletlen lányt. Jan feje úgy csüngött alá, mintha részeg volna. A nővér visszafektette. Közben észrevette az asztalon heverő cédulát. Felkapta és szemüvege után matatott, hogy elolvassa. „Drágám – szólt az elmosódott írás –, ha alszom, amikor hazaérsz, ne kelts fel. Altatót vettem be.” A nővér megkereste az orvosságos dobozt. Nem volt a szokásos helyén, a teakonyha polcán. Felkapta noteszt, amelybe Doreen felírta az orvosnő telefonszámát, majd rohanva sietett ki a folyosóra.

Becsukta a telefonfülke ajtaját, és még a lábát is nekifeszítette. Otthon találta az orvosnőt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd néhány szóban elmondta a lényeget, és visszaakasztotta a kagylót.

Mielőtt még az erélyes fiatal doktornő kiért volna, Duggin nővér már le is nyelette a hánytatót.

– Hányat vett be? – kérdezte a doktornő.

Duggin nővér rámutatott az üres dobozra.

– Tegnap, amikor elmentem, még majdnem tele volt.

– Mennyi ideje történhetett?

A nővér nem tudott választ adni. Csak annyit mondott, hogy a férj általában fél nyolckor szokott elmenni.

Elvégezték a szükséges tennivalókat az eszméletlen lánnyal.

– Már csak ez hiányzott a tüdejének – jegyezte meg borúsan a doktornő, miközben a gumicsövet lejjebb nyomta Jan torkán. – Ha sikerül kiürítenünk, kap egy coramin-injekciót.

A mosdó fölött mosta a kezét. Hirtelen a nővérhez fordult.

– Véletlen balesetnek tartja?

Duggin nővér félrenézett.

– Egészen biztosan az. Itt van a férjéhez intézett néhány soros üzenet, hogy ne keltse fel.

– Ez még nem bizonyít semmit. Minden nő, aki annyira szereti a férjét, mint ő, ugyanezt tette volna. Csak így kímélheti meg mindenféle kellemetlenségtől.

Duggin nővér hitetlenül rázta a fejét.

– Nem tudom elhinni, hogy ilyen bűnt követne el. Hisz mindig olyan bátor volt.

A doktornő csak futólag pillantott rá, nem szólt egy szót sem. A nővér jóságos arca elkomorult.

Jan lassan, kényszeredetten tért eszmélethez. Végtagjai elzsibbadtak, torkába fájdalom nyilallott. Újra meg újra rosszullét fogta el, hányingere volt. Szeme előtt minden elmosódott, és csak fokozatosan kezdte felismerni a szobát, majd a mellette ülő két nőt. Csak akkor döbbent rá a valóságra. Szótlanul feküdt, kétségbeesetten nézett rájuk, majd elfordította a fejét, és némán bámult a falra. Most már minden világos volt. A doktornő jelentőségteljes pillantást vetett a nővérre.

– Legjobb lesz, ha itt marad. Én hazafelé menet majd beugrom a garázsba, és üzenetet hagyok a férjének.

Jan hirtelen megfordult. Az orvosnő keze után kapott, és görcsös izgatottsággal szorongatta.

– Ne mondja meg Bartnak – könyörgött –, kérem, ne mondja meg neki!

Kétségbeesett fellobbanása eloszlatott minden további kétséget.

3

Jan megígérte a doktornőnek meg a nővérnek, hogy nem követ el többé ilyesmit, ha elhitetik Barttal, hogy csak véletlen baleset történt.

Bart az orvosnőtől értesült a történtekről. Düh és félelem fogta el egyszerre. Dühöngött, hogy a késedelem folytán kis híján bekövetkezett a tragédia, ugyanakkor félt is. Hátha más van a doktornő szavai mögött. Hátha Jan...?

Elűzte magától a gyanút. Nem, szó sem lehetett szándékosságról. Véletlenül vett be az előírtnál több gyógyszert, mivel az előző éjszakai roham kimerítette. Az mindenesetre kiderült, hogy már nem ura idegeinek.

Amikor ránézett Jan elgyötört arcára, még alaptalanabbnak érezte előbbi feltevéseit. A lány nyugodtan állta a tekintetét. Annyira legyengült, hogy alig tudott beszélni, de amikor Bart föléje hajolt, suttogva megszólalt:

– Ugye, milyen bolondságokat csinálok?

Bartnak összeszorult a torka. Letérdelt Jan ágya mellé, a feje alá csúsztatta karját. A lány ujjával gyengéden megérintette orcáját, és ekkor az érzelmek valóságos vihara szabadult fel lelkében. Odaszorította arcát a lány orcájához.

Duggin nővér csak nézte a két egymáshoz simuló arcot, szeme könnybe lábadt. Lábujjhegyen tipegett ki a konyhába, és magukra hagyta őket.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

1

Az Egészségügyi Minisztériumban az orvos együttérzéssel hallgatta végig Bart elbeszélését.

– Ne higgye, hogy nem tudom, min megy keresztül. Nagyon is tisztában vagyok vele, de hiába, akkor nem tehettem semmit sem az érdekében, és nem tudom, most ígérhetek-e valamit.

Bart kétségbeesetten nézett rá.

– Nem igyekszem elhitetni önnel, doktor úr, mintha mi a többieknél is mostohább helyzetben volnánk, de hallotta, mi történt tegnap.

Igen. Hallotta. Duggin nővér elmondott mindent. Az orvos Bartra pillantott, azon tűnődve, vajon a fiú mit gyanít a teljes igazságból.

– Nem röstellem bevallani, hogy az eset szörnyen megrázott. – folytatta Bart. – Kezdetben olyan őrült gondolatom támadt, hogy talán szándékosan tette. Persze, ez is csak arra vall, milyen csúnyán megtréfálják az embert az idegei. Ilyesmiről természetesen szó sincs. Jant nem ilyen fából faragták. Akárcsak én, ő is biztosan hiszi, hogy felépül. Most már csak...

– Annak a bizonyos csodának kellene bekövetkeznie, igaz-e? Sajnos, a felesége még mindig csak a harmadik a listán, és attól tartok, hogy pillanatnyilag aligha tudjuk beutalni.

Bart érezte, hogyan hatalmasodik el rajta ismét a levertség. Frissen élt még benne a tegnapi megrázkódtatás nyoma. Ez ösztönözte arra, hogy ismét felkeresse a hivatalos szerveket. Biztos volt, hogy ezúttal tenniük kell valamit.

Megszólalt a telefon. A doktor nyugodtan, szűkszavúan válaszolgatott. Amikor végre letette a kagylót, mosolyogva fordult Barthoz.

– Úgy látszik, fiatalember, hogy végre magára is rámosolygott a szerencse. Arról értesítettek, hogy néhány napon belül Springvale-ben biztosan megürül egy ágy. A másik két várományos egyike sem akar oda menni, mivel Springvale a campbelltowni vasúti szárnyvonal mentén fekszik, és így bizony kissé nehéz megközelíteni. Ha azonban magának megfelel, akkor a felesége befeküdhet, mihelyt az ágy felszabadul.

– Springvale! – Bart úgy érezte, mintha nehéz kő gördülne le a szívéről. – Érdekes! Jant a múltkoriban meglátogatta egy lányismerőse, akit szintén Springvale-ben kezeltek. Állapota meglehetősen reménytelen volt, mégis teljesen gyógyultan hagyta el a szanatóriumot.

– Nehéz körülmények között küszködnek, mégis szép munkát végeznek. Nagyszerű az orvosi kar, és az ápolónők is kiválóak. Csak az szól a szanatórium ellen, hogy nehéz megközelíteni.

Bart alig hallotta a doktor szavait. Azon gondolkodott, mit jelent Jannak ez a fordulat. Kikerül ebből a lakásból. Hozzáértő kezelésben lesz része; ápolónők, orvosok, gyógyszerek; mindene meglesz, és ami a legfőbb, sohasem lesz egyedül. Azután akaratlanul felötlött benne az is, milyen könnyebbséget jelent ez neki is. Megszabadul a betegápolás örökös, utálatos terheitől. Annyit alhat majd, amennyit akar, nem ébresztik fel az éjszaka bármely órájában. Nem kell majd a bevásárlás apró-cseprő gondjaival bajlódnia; főznie sem kell. Akkor mehet el, amikor akar, s kedve szerint jöhet haza is. Nem kell állandóan a szoba romlott levegőjét szívnia.

Első pillanatra csábította a lehetőség. „Hetenként egyszer meglátogathatod, mint amikor a Fenyvestetőn volt. Mindketten örülni fogtok az együttlétnek, ha egyszer egy héten találkoztok. A magad életét élheted majd.”

De aztán arra gondolt: „Ha most elengeded, mindketten elvesztek.”

Nagyobb szükségük volt egymásra, mint bármikor. Bartot nemcsak a hűség kötötte Janhoz. Most nemcsak a lány életéről volt szó. Mert Bart számára az élet Jan nélkül értelmetlenné vált.

Ösztönösen, hogy még önmagát is meglepte a kérdés, így szólt a doktorhoz:

– Mit gondol, találhatnék-e munkát azon a környéken? Valahogy az az érzésem, nem tenne jót Jannak, ha most elengedném olyan helyre, ahol csak ritkán láthatom.

A doktor ajkát biggyesztette.

– A községben valószínűleg akad valami munka, bár nem tudom, sokra megy-e vele. Este hét óra után nem jár a busz, és a szanatórium háromnégy mérföldre van.

Bart felsóhajtott. A megkönnyebbülés vagy a csalódás sóhaja volt-e, maga sem tudta volna megmondani. Megtette, ami tőle tellett. Nem érheti szemrehányás.

A doktor hirtelen elkapta a tekintetét, és mélyen a szemébe nézett.

– Vállalna munkát magában a szanatóriumban?

Bart szája tátva maradt a csodálkozástól.

– A szanatóriumban?

Bambán meredt a doktorra. Szívének az a csücske, amely a szabadság után sóvárgott, most fellázadt. Igaz, szeretett volna olyan közel lenni Janhoz, hogy gyakran meglátogathassa, de hogy odaláncolja magát a szanihoz! Ez annyi, mintha börtönbe zárná magát.

– Miféle munkáról volna szó? – kérdezte a hosszúnak tűnő hallgatás után.

– Az egyetlen állás, melyet jelen pillanatban biztosra ígérhetek, a kórházi kisegítő állása lenne. Olyan kevés a személyzet, hogy nyilván azonnal felvennék.

– Kisegítő! Ez azt jelenti – valami ápolóféle, ugye?

– Attól tartok, hogy kezdetben bizony nem ilyen felemelő munkáról lenne szó, de idővel felküzdhetné magát odáig.

Az elemi erővel feltörő fizikai undor, melyet a múltban annyiszor sikerült leküzdenie magában, most elhatalmasodott rajta. Nem, nem tudja megtenni. Azért megkérdezte: – Mennyit fizetnének egy hétre?

– Körülbelül hét fontot; ebből lemegy az ellátás, egyenruha stb. Tudom, nem hangzik valami fényes ajánlatnak, de bent lakhat, ami azt jelenti, hogy nem lesznek sem lakás-, sem közlekedési gondjai.

– Vállalom. – Miközben kimondta, úgy érezte, mintha másvalaki döntött volna helyette.

– Rendben van.

– Jan mikor mehet?

– Amint megüresedik a helye, ami néhány napon belül biztosan bekövetkezik. Csak járóbetegeket vesznek fel, így jó lenne, ha ezen a héten, bármennyire nehezére esik is, megpróbálna fönn lenni, mozogni egy kicsit.

– Alig volt fenn az utóbbi...

– Ha megérkezése után összeesik is, saját lábán kell bevonulnia Springvale-be. A nőbetegeket szerdán veszik fel, tehát a következő szerdára készítse fel a lányt. Fél három és négy óra között jelenjenek meg. Saját lábán, ne felejtse el.

– Rendben lesz.

– Sok szerencsét mindkettőjüknek. Megérdemlik. Amikor legközelebb ellenőrzésre megyek Springvale-be, majd megkeresem.

Bart kiment az utcára. Hunyorgott a fényben. Teste, lelke úgy kimerült, mintha csatából tért volna meg.

2

Jan sohasem tudta meg, hogyan, miképpen történt. Elég az hozzá, hogy azon a bizonyos szerdai napon, amikor el kellett indulnia Springvale-be, Chilla egyszerre csak katonai teherautóval állt meg a ház előtt, hogy kiszállítsa az állomásra. Olyan katonásan, tekintélyt parancsolóan viselkedett, hogy a háztulajdonosnőt valósággal lenyűgözte. Szemhunyorgatásai, elejtett szavai viszont oly kevéssé voltak katonásak, hogy legjobbnak látták, ha nem sokat kérdezősködnek. Kár is lett volna, az igazat úgysem tudták volna meg. Nemhiába volt Chillának az a híre, hogy a században ő a fő potyamester, a panamázásban pedig a zászlóaljbajnokság is megilletné.

Az új esztendő mégiscsak meghozta a szerencséjüket, gondolta Jan.

Minden olyan csodálatosan, remekül alakult. Amikor meghallotta, hogy végre ágyhoz is jutott Springvale-ben, meg Bart is odaszegődik a szanatóriumba, felvidult. A reménytelenség, amely öngyilkossági kísérlete óta oly makacsul, oly súlyosan nehezedett rá, most eloszlott.

Ma reggel Duggin nővértől búcsúzván, megismételte fogadalmát:

– Nincs oka aggodalomra, nővérke, soha többé nem követek el ilyen ostobaságot. Most már tudom: előttem is megnyílt a gyógyulás lehetősége.

– Igen, most végre valóban megindul a gyógyulás útján. Sorsa jóra fordult. Minden jel arra mutat.

Kedvező jel volt, hogy éppen Springvale-be kerül. Linda is itt épült fel. Az is szerencsés megoldás volt, hogy Chillának sikerült ilyen olcsó és kellemes szállítási módot kipanamáznia.

Bart karját nyújtotta.

– Parancsoljon, Mrs. Templeton.

– Köszönöm, tudok én járni. Hisz egész héten gyakoroltam.

– Ne fáraszd magad most. Tartogasd az erődet Springvale-re. Ott mutasd majd meg, milyen fürgék és strapabírók a lábaid. Saját lábadon kell bevonulnod a kórházba. Addig pedig csak annyi energiát fejts ki, amennyi elkerülhetetlenül szükséges.

Jan átkarolta a fiú nyakát. Bart fölemelte:

– No, nézd csak. Akármi legyek, ha nem nyomsz egy mázsát! – A lány Bart mellére hajtotta fejét. – Mi az, hogy egyet! Kettőt! – Szívükben fellángolt annak az éjszakának az emléke, amikor Bart a kis kunyhó verandájáról vitte be ölében a lányt a szobába.

„Nem is gondoltam volna, hogy ennyire lefogyott” – gondolta Bart, miután leültette a lányt a teherautóban. Mindhárman elöl ültek, a széles vezetőfülkében.

Jan rövid időre megízlelte a szabadság illúzióját. De mindez nem tartott sokáig. Hamarosan befutottak a Központi Pályaudvar elé. Itt Bart kiemelte a kocsiból, és kivitte a peronra. Jan a fiú vállába temette az arcát, és kínos zavarában reszketett. Úgy érezte, mintha mindenki utánuk fordulna, és megbámulná őket. Könyörgött Bartnak, hogy tegye le. A fiú, tiltakozva ugyan, végül is teljesítette kérését. Jan az utolsó métereket saját lábán tette meg a springvale-i betegek számára fenntartott vasúti kocsihoz.

Megkönnyebbülten ereszkedett le a helyére. Térde remegett a rövid néhány lépés után. Két férfi, aki beléptekor már ott ült, megértően mosolygott feléje. Amikor Bart is fel akart szállni, a kalauz megállította:

– Nem utazhat ezen a kocsin, nincs ide szóló menetjegye.

– A feleségem itt van bent. Akárhova szól a jegyem, vele utazom – mondta Bart ingerülten.

– Ejha! – kiáltott fel a kalauz, és döbbenten mérte végig Bartot. – Be nem mennék oda a világ minden kincséért!

Bart behúzta maga mögött az ajtót, majd kedvetlenül nézett körül a fülkében. Ócska volt, ütött-kopott. A levegőt fertőtlenítő szerek szaga ülte meg.

– Hát nem csodás, hogy ilyen remek időt fogtunk ki az utazásra? – szólalt meg Jan vidáman, pedig valójában cseppet sem volt jó kedve. – Szinte úgy érzem, mintha üdülni indulnék. – Magát közben így nyugtatta: – Ha zokszó nélkül törődöm bele mindenbe, könnyebben megy a gyógyulás.

A vonat sűrűn lakott külvárosokon döcögött keresztül. A képek elsuhantak Jan szeme előtt, de puszta látásuk hallatlan izgalmat okozott. Azután a tűző nap melegében égő, sík vidék tárult fel szemük előtt. A színtelen nyári égbolt mozdulatlanul pihent a sárgásbarna dombok mélyén, a virágok hervadoztak, a mezők zöldjét por lepte. Neki mégis minden szépnek tűnt. Szorosan összekulcsolta kezét. Az égbolt végtelenbe vesző határai, a hűs szellő érintése arcán, a háztetők fémlemezein reszketve csillogó napfény, a szép, derűs idő – megannyi kedvező jel volt.

Rózsás színben kezdte jövőjét látni. Bizakodott. Ha Linda meggyógyult, miért ne sikerülne neki is?

Végre megérkeztek. Kocsijukat kitolatták a mellékvágányra. Itt vártak közel félóra hosszat a járműre, amelynek a szanatóriumba kellett szállítania őket. A nap tűző fénye elől egy jacaranda-fa árnyékában húzódtak meg. Fölöttük dongók zümmögtek a fa lombjai között

Jan figyelte, hogyan nyúlik az árnyék a talajon. Az árnyék egyre közelebb jött. „Ha a kocsi ideérkezéséig éri el a lábamat, akkor hamarosan meggyógyulok” – mondogatta magában. Az árnyék már befedte a cipője orrát, mire a pányvával borított teherautó berobogott a pályaudvar előtti térre.

Összeszedte minden erejét, hogy kibírja a kocsi huppanásait a göröngyös, rossz úton.

„Ha a szanatóriumhoz vezető úton megelőzött kocsik párosszámúak, karácsonyra már jobban leszek” – mondogatta magában. Feszülten pásztázta szemével a napégette mezők között kanyargó, poros utat. Négy kocsit előztek meg. Szíve boldogan dobogott fel. Az előjelek kedvezőek. Bartra mosolygott. A fiú átkarolta vállát. A pillanat kimondhatatlanul édes volt. Boldogságukat nem árnyékolta ne semmi. Springvale látványa sem. Az elhanyagolt külsejű, ütött-kopott szanatórium a dombok közötti völgyben feküdt.

NEGYEDIK RÉSZ

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

1

Végignéztek a springvale-i szanatórium szétszórt, roskadozó barakkjain. A gyarmati idők kezdetétől állattenyésztő gazdaság működött itt, majd az első világháború idején a hadsereg vette át Springvale-t, és kiképző tábort létesített területén. A háború befejezésekor tüdőszanatóriummá alakították át. „Ideiglenes jelleggel” – mondogatták akkortájt, de azután az „ideiglenesség” harminc évig húzódott el. Az egykori tanya, az öreg kőépület, most a központi igazgatás székhelyéül szolgált, a betegek pedig az ütött-kopott, fémtetős barakkokban húzódtak meg.

Jan mohón szívta magába a tiszta levegőt. Úgy érezte, mintha tüdeje megtisztulna a hónapok óta rárakódott városi szennytől. Ó, bárcsak kint feküdhetne a szabadban, akkor gyorsabban épülne fel.

Elnézte az alacsony dombok koszorúját. Az eső- és szélmarta mély, vöröses vízmosások tátongó sebekként éktelenkedtek a dombok oldalán. Úgy érezte, repeső lelke betölti az egész tájat.

A szoba szűk falai között eltöltött hosszú hónapok után minden szépnek tetszett a szabad ég alatt: a gondozatlan kert, a mögötte elnyúló napégette mezők, a porlepte kámfor-borostyánok, a kókadt bokorcserjék.

Diadalmasan mosolygott Bartra, majd megfordult, hogy a lompos öreg nőt kövesse, aki a betegpavilonba vezette őket. Bart átkarolta derekát, és mintha erejéből valami átáradt volna a lány sajgó lábába is. A távolság még ezzel a támogatással is végeláthatatlannak tűnt. A gnómszerű öreg nő, aki elnyűtt papucsában csoszogott előttük, szurtos ujjával egy, az út végén emelkedő barakkra mutatott, majd bátorítóan motyogott valamit feléjük.

Jan összeszorította a fogát, míg lassan végigbandukoltak a poros ösvényen. Kifárasztotta az utazás meg a szokatlan erőfeszítés. Mindez azonban hozzátartozott ahhoz a megpróbáltatáshoz, amelyen át kell mennie, ha meg akar gyógyulni.

A 3-as számú pavilon kettős ajtaja előtt megálltak. A bejárat melletti asztalnál ülő ápolónő felpillantott és elmosolyodott.

– Ó, szóval maga az, Mrs. Templeton! Tessék, fáradjon beljebb. Conrick nővér vagyok. Mindjárt elhelyezzük.

Jan lassan követte a nővért, amint az ágyak kettős sora közötti átjárón haladtak végig. Arca valósággal égett. Érezte, hogy minden tekintet rászegeződik, mindenki kíváncsiskodik, találgat. Járás közben lába oly esetlenül, mereven mozgott, mintha nem is az övé lenne. Csámpázva lépegetett, jobbra, balra imbolygott, térde meg-megrogyott testének súlya alatt, amikor pedig felemelte a lábát, úgy érezte, mintha agyagból volna.

Úgy érezte, a kórteremben bizonyára mindenkinek feltűnik, milyen roskadozva jár. Azonban mégiscsak járt – és ez volt a lényeg. „Ha megérkezése után összeesik is, saját lábán kell bevonulnia” – mondta a doktor, és ő ment, egyre csak ment, bár az ágyak között húzódó fényesre sikált átjáró több mérföld hosszúnak tűnt.

A nővér megállt.

– Kissé fáradt, ugye? – Erős kar fogta át a derekát. – Na, fel a fejjel, kislány, már csak fél mérföld van hátra. – Jan elbotorkált mögötte a kórterem végében elhelyezett ágyhoz. – Megérkeztünk. Most pedig üljön le szépen, fújja ki magát egy kicsit, aztán bebújhat az ágyba.

A nővér nagydarab nő volt. Rátermettnek és erélyesnek látszott. Karjai izmosak, arca csontos, különös. Jan hálálkodva zuhant bele egy székbe. Egész testében remegett, keze, lába élettelenül lógott.

– Egy pillanat alatt összeszedem magam – nyögte –, csak éppen...

– Tudom. – A nővér megveregette a vállát. – Itt a szomszédja, Mrs. Lambert.

Mrs. Lambert futó pillantást vetett rá világoskék, porcelánszerű szemével, szája ideges mosolyra rándult, majd ismét elfordította a tekintetét, olyasvalamit motyogva: – Örvendek.

A nővér körülnézett a kórtermen, majd fennhangon szólalt meg:

– Lányok! Ez Mrs. Templeton. Szeretném, ha törődnétek vele, míg beilleszkedik. Nem készítene valaki egy kis teát? – A szemben levő ágyban fekvő nő bólintott. – Lenne olyan kedves az újonnan jöttet egy csészével megkínálni?

A nő igenlően bólintott, de nem mosolyodott el. Fakult, rózsaszínű ágykabát volt rajta. Orcáján petyhüdten lötyögött a bőr, acélszürke haja csapzottan lógott az arcába. Ágya fölött „CSENDET” feliratú tábla.

– Azt tanácsolom, Mrs. Templeton, ha már lábra tud állni, csomagolja ki a hálóingét meg a pongyoláját, és hozza ki a fürdőszobába. Saját törülközőt is hozott? Ez aztán a rendes kislány. Vetkőzzön le, és bújjon be az ágyba. Addigra Mrs. Myers készít egy csésze teát. Ő főzi a legjobb teát a kórteremben!

Mrs. Myers kifejezéstelen barna tekintete e szavakra fellobbant. Úgy nézett az ápolónő után, mint egy hűséges kutya, majd lassan magára öltötte pongyoláját.

2

A fürdőszobából visszatérve, Jant a meztelenségnek ugyanaz az érzése hatotta át, mint amikor a kórterem közepén vonult végig. Senki sem bámulta feltűnően, de tudta, hogy leeresztett pilláik alól őt figyelik, méregetik. Ha az ember ágyban fekszik, az új beteg betoppanása olyan esemény, amely megszakítja a nap egyhangúságát.

A megkönnyebbülés sóhajával bújt be ágyába. Úgy húzta magára a takarót, mintha ezzel védelmet nyújtó válaszfalat igyekeznék emelni maga és a többi beteg közé.

Mrs. Lambert ideges fintorral mosolygott rá, majd ismét belemerült könyvébe. Mrs. Myers odacsoszogott. Vastag csészében hozta a párolgó teát. A csészealjra két kekszet helyezett.

– Nagyon szépen köszönöm. Igazán nagyon kedves! – mondta Jan.

Mrs. Myers fénytelen szeme megrebbent, szája széle megrándult. Szót sem szólt, csak sarkon fordult, és nehézkes járással botorkált vissza ágyához, aztán a paplan alá bújt, majd hangosan szürcsölve kezdte teáját iddogálni.

Jan a forró teát kortyolgatta, a kekszet majszolta. Közben alaposan körülnézett. Szemben, az egyes ágyak közötti falfelületeken ablakok nyíltak. Túlságosan magasan voltak, hogy kiláthasson rajtuk. Az ablakok párkánya és a külső verandát fedő lejtős tető pereme között az ég keskeny csíkja világított. Ez a csekélység is örömmel töltötte el. Mintha azt jelképezte volna, hogy szobájának négy szűk fala végül mégiscsak kitágult. Igaz, börtönben volt még mindig, de legalább tágasabb zárkában.

Közeledett az este. A lenyugvó nap fénye beszűrődött az ágya mögötti ablakon, és a szemben levő falon játszott. Jan boldog örömmel nézegette az aranyszínű foltot, amelyben egy fa tarka árnyéka táncolt. El is felejtette már, hogyan táncol a levelek árnyéka; minden egyes remegő fényfoltocska kisebbített mása volt a napnak, amelyet nem láthatott.

Bart vacsora után nézett be hozzá. Arcán a régi mosoly. Már nem nyomasztotta az aggodalom, amely az utóbbi időben többnyire ránehezedett, amikor esténként hazatért. Elmondta, hogy beszélt a szanatórium titkárával, és hétfőn már munkába is kell állnia. Azt is közölte, el akarja érni az esti vonatot, mert visszautazik a városba, és szombatig Chillánál száll meg.

– Lesz időd Doreent meglátogatni, mielőtt visszajönnél?

– Majd szakítok magamnak. Doreen bizonyára alig várja, hogy hírt kapjon rólad. Hozhatok valamit a városból?

– Csak magadat.

Bart megszorította Jan kezét. Szíve repesett. Derűlátó volt és boldog, hogy sikerült a régi viszonyt helyreállítaniuk.

Megszólalt a látogatás végét jelző csengetés.

– Mennem kell. Két nap múlva már itt is vagyok, utána meg mindennap láthatlak. Annyit lábatlankodok majd körülötted, hogy talán meg is unod.

– Ettől ugyan nem kell félned.

– Gondolod, hogy itt jól érzed majd magad?

– Biztos vagyok benne. Itt meggyógyulok.

– Ez már igen. Így beszél az én feleségem.

Bart odahajolt Janhoz. Csókjuk megpecsételte reményeik feléledését.

3

A nappali szolgálatot teljesítő nővér elvégezte utolsó teendőit a beteg körül, majd vidáman búcsúzott el:

– Szép álmokat!

– Szép álmokat! – Az éberen fekvő Jan a nővér szavait szinte gúnyolódásnak vette. A kórteremben félhomály uralkodott. Csak a bejárat melletti ágy fölött világított gyenge fény. A nappal oly csendesnek tűnő helyiség megélénkült. Mint valami sírboltban, visszhangzott a sóhajtás, köhögés. Jan a fal felé fordult, hogy szemét ne bántsa a fény, de fülét nem zárhatta el a Mrs. Myers ágya felől hangzó rekedtes hörgés elől. Az asszony görnyedten feküdt párnáin. A kórterem más tájairól is fel-felhangzott a köhögés.

Jan hallotta a pohárcsengést, mikor a betegek vizet töltöttek maguknak. Nyugtalanul hánykolódtak ágyukban; már oly régen feküdtek, hogy az éjszaka csupán a nappal fárasztó folytatása volt számukra.

Az égő lámpa alatti ágyból különös, egyhangú hörgés zaja hallatszott, amelyet időnként szörnyű köhögési roham szakított meg. Jan látta, amint a kétségbeesetten ziháló nő levegő után kapkod. Hallotta egy-egy köhögési roham között elnyújtott hörgését. Hörögve kapkodott levegő után, hogy kiköhöghesse magát. Azután újra felhangzott panaszos nyöszörgése, s közben szüntelenül ide-oda forgatta fejét.

– Miért nem jön hozzá senki? – kérdezte Jan suttogva, a félelemtől kissé érdesebb hangon. Mrs. Lambert elnyújtottan sóhajtott fel.

– Az egész épületben csak egy éjszakás nővér meg egy kisegítő van fenn. Nekik kell kétszázötvenünkről gondoskodniuk. Így aztán...

– No de valaki csak megnézi! Hisz nagyon súlyos betegnek látszik.

Jan tisztán hallotta Mrs. Lambert ziháló légzését.

– Igen, nagy beteg. Azt gondolják, ma éjszaka meghal.

Jan erőlködve ült fel ágyában, rémület futott végig rajta. „Ma éjszaka meghal?” Még nem látta a halált. Fenyvestetőn a sarokszobában fekvő lány csendesen halt meg, anélkül hogy tudták volna. Itt azonban a sárgás fénytől megvilágított, beesett, eltorzult arcon, amely visszatükrözte a levegőért folytatott küszködés keserves vergődését, itt magával a halállal került szembe.

A szüntelen fulladozást, hörgést meg a gyötrő köhögési rohamokat hallgatva, Jan annyira kimerült, hogy tehetetlenül zuhant vissza párnáira. Aztán hirtelen felkiáltott:

– De hát csak elviszik innen?! Miért kell itt feküdnünk és ezt végighallgatnunk?

– Kár az izgalomért – suttogta Mrs. Lambert. – Amikor idekerültem, az első héten hárman haltak meg. Azt hittem, megőrülök. Soha azelőtt nem láttam még embert meghalni. Máig sem tudom magam túltenni rajta. Ezért nem sikerült ma délután szóra bírnia. Féltem. Itt, azt mondják, a betegek mindig hármasával halnak meg. A legutóbbi csendesen ment el. Úgyszólván észre sem vettük. Maga egyébként így jutott ágyhoz.

– Jaj ne, csak nem ebben az ágyban feküdt?

– Ó, nem! Ha valakinek rosszra fordul az állapota, áthelyezik a kórterem elejébe, hogy az ápolónőnek ne kelljen túl sokat fáradnia, amíg az ágyához ér.