/ Language: Hungary / Genre:antique

Doom - A pokol kapui

Damien Forrestal

Milne századost rakéta tépi ízekre Algir óvárosában - egy órával később mégis útnak indul Rabatból, hogy levezényelje élete legfontosabb akcióját, mely a sivatagos Mars egy kráterfennsíkján várja. A cél: megtisztítani az UAC tudományos állomását az oda beférkőzött fegyencektől. A gond ott kezdődik, hogy elitkommandója mindössze egy főből áll, az ellenséges vezér pedig nem holmi kisstílű gengszter, hanem egy mániákus pap, aki a kozmosz legpusztítóbb erőinek parancsol...

DAMIEN FORRESTAL & JOSH KEEGAN

DOOM

A POKOL KAPUI

Tartalom

Tomnak, Adriannek

és az Elveszett Fiúknak, akik egy gombnyomásra

mostanság bárhol megtalálhatók

ELSŐ KÖNYV

Az őrültség nem különálló és elszigetelt birodalom; mindennapi életünk határos vele, önmagunknak valamely részével mindannyian benne vagyunk. Nem az a fontos, hogy elkerüljük, hanem az, hogy lehetőleg csak félig essünk bele.

Erich Fromm

Lasciate ogni speranza, voi ch'entrate.

Dante Alighieri

INTRO.EXE

Nézz szembe a ténnyel, haver: nem ismerjük őket.

Te sem ismered őket, akármit gondolsz is. Hiába láttad a felvételeket a Vörös Tükörről, hiába etettek éveken át a Mayerling-elmélet népszerű feldologozásaival, a lényegről továbbra sincs fogalmad.

Bármit mondasz, csak a szádat szellőzteted – én jártam odafent, saját szememmel láttam a poklot, és visszatértem; amit tőlem hallasz, az utolsó szóig komolyan veheted. Kevesen olyan szerencsések, mint én… és mint te, amiért hajlandó vagyok az egészet elregélni neked. Olyan ez, mint mint egy hívőnek magyarázni a pulzáló világegyetem elméletét. Ha egy nyelvet beszéltek is, két malomban őröltök, de bánja a fene; vegyük úgy, hogy erre a kitárulkozásra nekem van nagyobb szükségem.

Őszinte ember vagyok, ezért hadd figyelmeztesselek nyomban: ez itt nem népszerű feldolgozás. A népszerű feldolgozásokhoz nagyjából annyi köze van, mint pápának az igazsághoz – ha a történtek után még mindig szobatudósok és aranykezű operatőrök ismeretterjesztő zöldségeire vágysz, jobban teszed, ha ráharapsz BFG 9000-esem csövére, és lehunyod kis szemed.

Kezded már érteni?

Milne a nevem. Andrew Anselmus Milne, a Konkordátum tisztje, az Amerikai Konföderáció hadseregének századosa. Igazi csapatjátékos; nem az a fajta fickó, akit a hírekben szívesen látsz, de ha gyűjteném a kitüntetéseket, egy zubbony biztosan kevés lenne, hogy megsétáltassam őket. A ruszkik még a Hős Várost is megajánlották azért, amit '37-ben Szentpétervárért (Moszkván már az Úristen sem segíthetett) tettem. Egész falkányi szürkesapkással repültem át a segélyhívásukra – a túlélőkkel egy koptert sem lehetett megtölteni. Háború volt a javából, de ne hidd, hogy mi kezdtük: az efféle játszmákban az első csapás mindig a begőzölt fanatikusoké.

Terroristavadász, azt mondod?

Tévedsz: meggyőződéses inkvizitor vagyok. Makacs és kitartó fajta az enyém. Hiszünk a szabadságban akkor is, ha mások elfelejtik, rosszul tűrjük, ha bárkit a szemünk láttára próbálnak megfosztani tőle… és tömegével pusztulunk olyan eszmékért, melyek többségét velünk együtt tette divatjamúlttá az Összeomlás.

A láncreakciót Japán pusztulása, a Csendes-óceánon '998-ban végiggörgő cunami indította el, melyet totális gazdasági katasztrófa, az USA széthullása, káosz és pusztulás követett. Világunk az anarchia mocskába süllyedt; tanultál róla az iskolában, de elképzelni úgysem tudod. Felprédált városok, falkákban tomboló fosztogatók az atlanti partoktól Szibériáig, Alaszkától a Tűzföldig, véres leszámolások mindenütt: a legmélyebb mélypont volt ez, a sötétség ideje. A megmaradt kormányok az utolsó pillanatban hozták létre a Gibraltári Konkordátumot – egyes félbarbár törzsek és szekták a feketepiacon beszerzett atomfegyverek bevetésétől sem riadtak vissza, azon voltak, hogy beteljesítsék a világvégéről prédikáló őrültek jósigéit. Hogy színre léptünk és harcba szálltunk velük, természetes, hogy győzzünk is olykor, minden bizonnyal a sors akarata volt – ha másként alakul, Alvaro Fuentes és elvbarátai sosem jutnak el a Marsra, hogy megajándékozzanak bennünket egy nagyon is valóságos pokol élményével.

És ez az egészben a lényeg.

Idesüss: a Mayerling-elmélet szerint ők , akik a Tükröket létrehozták, semmivel sem elvetemültebbek nálunk. Nem ördögök vagy démonok, hanem egy minden ízében idegen, négynél több dimenziós világegyetem lényei, akik felett csak akkor lenne jogunk ítéletet mondani, ha legalább most, a harmadik alkalommal méltóképp fogadtuk volna küldöttjüket.

Lám, csak bámulsz... Lekésted ezt az epizódot a nagy dömping idején? Sebaj, ha nekem sikerült, pótolhatod a mulasztást te is. Sorjában fogunk haladni. Az egyik kezeddel Andrew bácsiét szorítsd, a másikkal kaszálhatsz a semmiben, ha kedved tartja: meredek lesz a zuhanás.

A történet úgy kezdődik, ahogy a Mezozoikumban véget ért: csontokkal.

Egy mongóliai csontlelettel, melyet a paleontológusok, köztük a mi Mayerlingünk apja, nem tudtak mire vélni. Egy őshüllő, egy hatalmas dög maradványai hevertek előttük – míg élt, ötször lehetett nagyobb a kor csúcsragadozójának tartott T-Rexnél. Felépítése és fogazata könyörtelen gyilkosra vallott, az agyasokat azonban nem ezzel, inkább eredettelenségével ejtette zavarba. Nem voltak elődei, váza nem mutatta az évmilliókig tartó fejlődés és degenerálódás jeleit: mintha egy varázstükrön átlépve jelent volna meg az evolúció porondján.

A csontok tüzetes vizsgálata csak fokozta a döbbenetet. A radiokarbon próba minden darabnál más és más eredményt hozott, az elektromikroszkóp a meteoritfémekre jellemző Windmanstatten-hálózatot mutatta ki az anyagmintákban. Az egyeztetés után tíz kutatóból kilenc a lelet földönkívüli eredetére voksolt, és csak félgőzzel cáfolta az erről szóló sajtóhíreket. Az új faj a Proxenosaurus Imperator nevet kapta – latinul ez olyan császárt jelent, aki idegen érdekeket szolgál.

A legijesztőbb következtetések – hogy a P-Imp félezer évig élt, hogy minden valószínűség szerint váltivarú volt és eleven utódokat szült – sosem kerültek nyilvánosságra, szakmai körökben azonban elég soká kísértettek ahhoz, hogy ifjabb Julius Mayerlinget a Tükör hipotézis megalkotására ihlessék. Nem hirtelenkedte el a dolgot: évtizedeken át gyűjtötte az anyagot, spekulált és várt. Csak a Marson történtek – ama bizonyos harmadik alkalom – után tette közzé elméletét, és tüstént Nobel-díjat kapott érte: ilyen az, mikor valaki hosszasan céloz, de végül a sörösdoboz közepébe talál.

Az első alkalom, hatvanötmillió év távolában.

A Földet akkoriban a szauropodák nak nevezett óriáshüllők uralták. Háziasszonyvalagú, minden valaha élt emlősnél ostobább fajzatok voltak, de kurva szerencsések: a túlélésért vívott küzdelemben sokáig nem akadt vetélytársuk. Aztán egy szép napon – legyen csütörtök – valami villant az égen: a csillag, mely végzett a dinoszauruszokkal, megérkezett.

Hogy hol történt a becsapódás? Nem lényeges. Nyomait, akár az örök rekordnak számító tömeggyilkosság áldozatait, mérföldnyi kőzet vagy tengervíz fedi. Szempontunkból mindez közömbös – csak az számít, hogy azon a bizonyos csütörtökön, a krétakori Föld egy síkságán megjelent a Korán Jött Tükör.

Az egyszerűség kedvéért képzeld kráternek, melyet fokozatosan tölt ki a közepéből felbuzogó kocsonya. Talán egy idegen sejt érkezett odafentről, talán egy kódolt parancs, mely a célpontban lelt anyagok szerkezetét módosítva építette fel saját testét; feltételezzük, hogy az ő számukra mindkét út járható. Az ektoplazmával teli kráter – Mayerling Tükörnek nevezi – a küldött átmeneti formája. Arra szánták, hogy olvasson a célvilág uralkodó fajának gondolataiban, majd molekuláris szintetizátorként működve létrehozza a számukra ideális látogatót: elegáns, a hosszútávú űrutazásnál jóval biztonságosabb megoldás. Gyenge pontja, hogy a fogadó oldalon értelemmel és gondolatokkal számol, figyelmen kívül hagyja az ösztönöket, így nem képes különbséget tenni a tudati alakzatok érzelmi töltései között sem.

A bajt a földi értelem hiánya, a viszonyítás őrjítő viszonylagossága okozta. Ha másként alakul, aligha lennénk most itt, hogy a sors kifürkészhetetlenségén ámélkodjunk.

A Tükör elbíbelődött a dinoszauruszokkal. Mayerling úgy véli, használható motívumokat csak faji tudatuk „negatív” oldalán talált: a dögök nemzedékről nemzedékre öröklődő benyomásait arról, mit nem szeretnek. Nekilátott, hogy a kedvükben járjon: mostoha klímával, élelemhiánnyal, óriás P-Impekkel pusztította őket és fészkeiket, kíméletlen irtóháborút folytatott ellenük, fajt faj után taszítva a feledés szakadékába. Fogalmunk sincs, mennyi ideig működött, de hogy eredményes munkát végzett, nem kétséges: az emlősök diadala, az ember kialakulása rá a bizonyíték. A Mezozoikumban zajlott küzdelem résztvevőiből csak csontok és találgatások maradtak – az előbbieket a múzeumokban, az utóbbiakat a múlt századi ROM-lemezeken találod.

Látszólag jelentéktelen összefüggések vizsgálata: Mayerling szerint ez az út vezet az igazsághoz.

A második alkalom, egy kelet-szibériai folyó, a Köves-Tunguszka mentén.

Vad vidék: fenyvesek, láp, szúnyogcsordák mindenütt. Nem a civilizáció fényes központja, de ne feledd, a Földön már ember él, alig egy évszázadnak kell eltelnie, hogy te meg én, két ultramodern seggfej, megszülessünk. Egy napon, 1908 június 30-án robbanás rázta meg ezt a festői tájat. Égzengés délben; mint az atombomba, pedig azt hírből sem ismerték még. A helybéliek, az erdőjáró evenkik egy csóvát meg egy villanást láttak. Valami rézsút a fák közé csapódott, tarlóvá változtatta a tajgát: a vadon új tisztásán megszületett a Tunguz Tükör, melyet – akár az Korán Jöttet és utóbb a Vöröset – az ő technikájuk, valamiféle kozmikus sugárágyú hozott létre. Nevezd provokációnak vagy kapcsolatteremtési kísérletnek, még annyi eredménnyel sem járt, mint az első; az oroszok kutatói majd' húsz év múlva, 1937 őszén értek a helyszínre, így Tükör helyett csak pár zavaros fejű evenkit és számos rémhistóriát találtak. A történeteket óriás vérmedvékről, vándorló lápról, eszelős vadászokról szóltak; ez utóbbiak még tejtestvéreiknek sem irgalmaztak, emberbőrből készítettek maguknak téli öltözéket, úgy indultak vissza a Holt Rengetegbe, ahonnét – a sámánok imáinak hála – elő sem kerültek többé.

Hogy hová vezet mindez? Természetesen a Marsra. Mert bár a Korán Jött Tükröt nem láthatta emberi szem, bár a Tunguz Tükör titkát kutató expedíciók anyaga 1941-ben hamuvá égett, a harmadik, a marsbéli Vörös Tükör létezése kétségbevonhatatlan tény: ott éktelenkedik ma is azon a kontinensnyi fennsíkon, amit a nagyokosok Eridaniának neveznek.

Jó tizenöt éve, 2027 telén került oda. A Marson működtek már a bányák, a büntetőtelepek; mondják, a fegyencek némelyike látta is a villanást, és azt hitte, ütött a végítélet órája. A holdbázisok aranygallérosai riadót fújtak: ők azt hitték, terroristák támadtak az atmoszféra-átalakítóra a déli féltekén. Egymás után startoltak a nehézfegyverzetű 'kopterek, kóvályogtak egy darabig, de mert ellenséget hiába kerestek, rendre visszatértek támaszpontjukra. Egy álló hétbe telt, mire a fennsíkon leülepedett a por – és láthatóvá vált a Tükör.

A firkászok tüstént „korunk talányá”-nak, a „század szenzációjá”-nak bélyegezték. Akkor sem, azóta sem rúgtak seggbe senkit emiatt, pedig illett volna: a századok rohadt hosszúak ám. A XXI. minden évére jutott pár meglepetés – és hol voltunk még '27-ben '42-től? Ma két pasas, egy hazátlan meg egy jenki számít kibaszott szenzációnak. Tudtuk, hogy így lesz; tudtuk már azelőtt, hogy harcba indultunk. Csodát készültünk végbevinni, de nem tápláltunk illúziókat: azok sem tartanak tovább három-négy napnál.

A Vörös Tükör. Talánynak talány volt, elismerem – talán mert a közelébe merészkedő kutatók olyan átkozottul jószándékú, olyan átkozottul fantáziátlan fiúk voltak. Jöttek, hogy rejtelmeket vizsgáljanak, a Tükör pedig, a maga előzékeny módján, megajándékozta őket egy rakás rejtelemmel. Kedve szerint nyelte el, verte vissza a ráirányított sugarakat. Hőmérséklete pontosan követte a marsi légkör hőmérsékletének ingadozásait, felületét a legmodernebb ötvözetekkel, gyémánttal, fúziós lánggal sem sikerült kikezdeni. Azoknak, akik belepillantottak, szkafanderes alakok hátborzongatóan valószerű tükörképét mutatta. Utóbb, mikor az UAC, az Egyesített Asztronautikai Tanács felépítette Alice Csodaországát, szállingózni kezdtek a firkászok, a politikusok is; beszélik, a békességnek ekkortájt szakadt vége, de az igazi csapás csak a hesperiai fegyenclázadás után következett.

Ami engem illet, sokáig nem foglalkoztam az üggyel: akadt dolgom épp elég. Végigverekedtem a közép-amerikai háborút: kokainzsoldosokat hajszoltam Tijuanától az Amazonas-medencéig és azon is túl. A fém meg a szilikon úgy szaporodott bennem, mint másokban a fogtömés, de elégedett voltam, esküszöm – álmomban sem gondoltam, hogy hamarosan odafent, a Földtől tízmillió kilométerre lesz szükség rám. Homokot akkor láttam először, mikor a járványok sújtotta Manausból Észak-Afrikába, az Atlasz peremére vezényeltek: szürke, már-már fehér homok volt, hullámokban tört meg a kiégett putrik falának tövében, finom szemű esőként szitált jéghideg éjszakákon, míg fejünk felett szakadárok nyomjelző lövedékei cikáztak; a Mars, ha láttam is olykor, idegennek és távolinak rémlett, rőt csillagnak a csillagok között. Felmérhetetlen messzeség választott el tőle, nemkülönben Fuentestől, aki fanatikusokból verbuvált osztaga élén délnek nyomult a Mare Cimmerium krátermezején át. Nem ismertük egymást, de úgy rendeltetett, hogy találkozzunk.

Mire egységének maradékával Eridaniába, Alice Csodaországának közelébe jutott, készen álltam a nagy utazásra. Azaz majdnem készen, hogy pontos legyek. Az ostromlott Algir óvárosában, Bab El-Quedben verekedtünk éppen, amikor...

Na látod, hogy érdekel?

Fogódzz, nagyokos; ami következik, már történelem.

COMFILE-01.WAD

Milne/Biszmillah

Hogy az ember a halál küszöbén semmit nem érez, baromság: mintha az ég szakadt volna rám.

Az Észak-Afrikában töltött első hónap végén, Algir egy mocskos külvárosában történt a dolog. Tisztogatásra kaptunk parancsot most is, de tudtuk, hogy ezúttal többről van szó: a nekivadult sivatagi beduk kifosztottak egy fegyverraktárat Seoulában, elhurcolták az összes csúcstechnikai lószart, amivel Párizs a maga könnyed módján az ideiglenes kormányt támogatta: célkeresővel felszerelt FAM-66 automatákat, trikevlár mikádókat, harmadik generációs tankelhárító rakétákat, bioáramos harci vázakat. A francia katonai attasé röstelte a dolgot, a helyi hadsereg vezérkara dühöngött – pedig a következményekkel nem nekik kellett szembenézniük.

Két álló napig követtük a szállítmány nyomát a fáradtolajtól, dögöktől bűzlő Kerma mentén, aztán tovább, a keleti bűntanya házrengetegébe. A műholdas felderítés egy iráni tengeralattjárót jelzett a part közelében: imaszőnyegeket, netán kazah robbanófejeket hozott a Próféta helyi híveinek. Dűlőre kellett vinnünk a dolgot, nem engedhettük, hogy a vidéket radioaktív szemétdombbá tegyék: a parancsnokság két szakasznyi profit rendelt alám a vastartalékból. Újak voltak a terepen, de nagyon kemények; a támadást napkelte előtt két órával indítottuk El-Biar felől, húsz perc alatt két védelmi vonalat törtünk át, az utcai harc azonban felmorzsolta lendületünket. Veszteségeim folyvást növekedtek, és mire a Rabatból szalajtott vadászbombázók végeztek a sekélyesben rekedt tengeralattjáróval, megpecsételődött az én sorsom is.

Ott szorongtam a viharvert Humvee vezetőülésében, tarkómban, halántékomban egy sor csatlakozó, a bal vállam felett kábelköteg, az arcom előtt digitális kijelző, melyen az egységek mozgását követhettem nyomon. Agy voltam, a manőverek irányítója, király a maga sakktábláján. Gyalogok és futárok vettek körül, de ez egyszer nem segíthettek rajtam: láttam a sikátorok egyikéből felém suhanó rakétát, néztem, hogyan közeledik a nehézgépfegyverrel csipkézett vályogfalak, parázsló roncsok útvesztőjében, és tudtam, hogy késő visszahúzódnom. A megmaradt néhány másodpercet arra használtam fel, hogy új irányt szabjak egységem rohamának: a hangyasisakos fiúk azonnal reagáltak, tűz alá vették a dokkok felől közeledő harci vázakat. Robbanás robbanást követett, a francia hőpajzsok csak pillanatokig állták a szuperforró plazma hevét. Gyehenna! A vázak némelyike felizzott, összeroskadt, a vezérlőállásokban egy-egy eleven fáklya, megannyi fehér burnuszú fanatikus lángolt, a megmaradottak azonban tovább gázoltak vonalaink felé; a gépek egyikének roppant fogókarjában az Igaz Hit zászlaja lobogott, rajta az elmaradhatatlan Korán-idézet, zöld alapon ezüst félhold, ezüst csillagok.

Biszmillah , seggfej – suttogtam. – Viszlát a túloldalon!

A rakéta a Humvee motorblokkjába csapódott. Éreztem, ahogy a forró hullám hátrataszít, hogy a kábelek a foglalatokkal együtt szakadnak ki a fejemből; a kibertér Benetton-színei rőt lobbanással enyésztek semmivé; mintha hidraulikus prés nyomta volna a tüdőmbe az olvadó fém, az égő olaj, a veríték és a tevehúgy szagát. A Dzsama El-Kebir kupolái az égig szöktek, a horizont íve úgy töredezett szét, akár egy túlterhelt gerinc; az örvénylő füstben sikolyok harsantak, fogaim közt szaharai homok csikordult, aztán...

Aztán besült a hisztamin-pumpám is, és elvesztettem az eszméletemet.

A Nagy Semmi küszöbén, ott, ahová a legkönnyebben mások segítségével juthat az ember, csak a fájdalom és a kétségbeesés létezik. Állatot csinál mindenkiből, aki egy kicsit is élvezte az életet – hogy milyen állatot, az csak az érintettől függ. Akadnak csendesen lapuló, panaszosan hörgő állatok, vergődő, lármás, és persze jól idomított állatok is. Én magam a legjobban idomított állatok közé tartoztam, nem csaptam zajt, pedig nyugodtan tehettem volna: körös-körül minden hangot elnyomott a száguldó 'kopter turbináinak zümmögése.

– Hall engem? – firtatta valaki a fejem felett. Angolul beszélt, de implantok nélkül is rájöttem, hogy nem ez az anyanyelve: az akcentus északi származásra vallott. Egy a hátunkat fedező EU-hadsereg vikingjei közül. Mundérba bújtatott fizikus vagy orvos, esetleg mindkettő.

– Hall engem? – ismételte. – Ha igen, akkor sem kell beszélnie. Elég, ha megszorítja a kezemet!

Ha eddig nyugodt lettem volna, most valószínűleg felszalad a vérnyomásom: fájdalmat sem éreztem, nemhogy a pasas érintését.

– Megsebesült – folytatta a viking. Éreztem, hogy a vér látványa, a vég közelsége mély megrendüléssel tölti el. Fizikus, más nem is lehet. – Kész csoda, hogy sikerült kirángatnunk a roncsból! Az egész negyed lángokban állt; ha pár perccel később érkezünk...

Nem maradtak nyakizmaim ahhoz, hogy bólogassak. Bal szememmel csak vöröset, a jobbal csak feketét láttam.

– Rabatba megyünk! – bömbölte a viking. – A maguk sebészei és biotechnikusai már várnak ránk. Mindent előkészítettek. Összerakják, érti? Néhány hónap, legfeljebb egy év, és olyan lesz megint, mint újkorában!

Kellemesen érintett, de meg nem lepett a dolog: egy veterán VR/TCO – kibertéri irányításban jártas taktikai tiszt – túl értékes ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyják.

– Nincs légzés – kiáltotta valaki a túloldalról. – PUL-VAT indul. Vegyétek át!

Ez a viking fiatalabb volt, hanghordozásából ítélve a tengerentúlon, valahol a keleti parton végzett. Hogy ő és társai foglalkoznak velem, nyilvánvalóvá tette: csapatom egyetlen szanitéce sem maradt életben.

– EEG stabil – állapította meg az első hang. – Hall bennünket.

Érzékeltem, hogy valamit a karomba döfnek. Olyan messze jártam, hogy lehetett volna akár jégcsákány is.

– Elkaptuk a tengeralattjárót – kondult egy harmadik hang az oldalam mellett. Bagóban pácolt bariton volt, egy magamfajta alak hangja. – A mullahok ajándéka az öböl fenekén pihen, jenki. Elboronáltuk a dolgot.

– Pulzus gyorsul – közölte a második viking. – Ez az, Hedlund! Tartsd szóval a pasast!

A PUL-VAT másodpercenként négy liter levegőt juttatott a tüdőmbe: törött bordáim alig mozdultak, a tudatomat viszont – már ami megmaradt belőle – pillanatnyilag nem fenyegette veszély.

– Jól nézel ki – dünnyögte Hedlund. Valami azt súgta, altiszt lehet. – Sok rondább sebesültet látni mostanában. Nem először kerülsz a futószalagra, ugye?

Arra következtettem, hogy a gyomorfal résein át rálát a medencecsontomra, talán a gerincemre is. Nyugtalanító érzés volt.

– Fibrillál – sziszegte a keleti parton végzett viking. – Nem repülhetnénk gyorsabban?

A turbinák zúgása erősödött, a rezgés átjárta a géptörzset, hullámai ott lüktettek a homlokom mögött. Most már mindkét szememmel vöröset láttam. Jó jel: ha az ember csak feketét lát, a következő lépés a klinikai halál.

– Rabat előttünk – közölte a pilóta. – Folyosó nyitva. Öt perc!

A 'kopter ereszkedni kezdett, a rezgés fokozódott. A második perc végén valami megpattant bennem, egy sor forrón lüktető gócként érzékelni kezdtem összetört testemet.

– Szar az egész – mondtam jól érthetően.

Az, akit a vikingek Hedlundnak neveztek, megszorította a bal kezemet.

– Színigaz – dünnyögte. – Isten hozott a huszonegyedik században, öregem!

Képtelen voltam meghatározni a pillanatot, mikor hagytam magam mögött a testemet. A kiemelkedést nem kísérte angyali kórus, se hang- vagy fényjelenség: egyszerűen ott álltam a kerekes asztal mellett, és lefelé bámultam Andrew A. Milne lepedővel félig takart testére. Az arcról letörölték a vért, megtisztították, készre preparálták az emberroncs mindkét karját. A horpadt mellkas alig észrevehetően emelkedett-süllyedt; az élet makacs ritmusát elektronikusan modulált hangok, a PUL-VAT és a szívmotor jelzései kísérték.

– Alszik – szólalt meg valaki mögöttem.

Odapillantottam, és egy zöldbe öltözött, sziú módi szerint borotvált fejű férfival néztem farkasszemet. Ez, no meg a steril köpeny alatt domborodó váll-lapok elárulták: nem az Úrjézus, nem is Szent Péter az illető. Vonásait zavarbaejtően ismerősnek találtam – francia szövetségeseink ezt nevezik déja vu -nek.

– Longfeather – biccentett a sziú, de nem nyújtott kezet. – Ezredes. Isten hozta Rabatban, Milne. Nem szédül? Jól érzi magát?

Jól éreztem magam, és ez minden eddiginél nyugtalanítóbb volt.

– Minden rendben, uram – feleltem egy ismeretlen férfi hangján, mely nem nélkülözte a fémes árnyalatokat.

– Remek – dünnyögte Longfeather, majd tetőtől talpig szemügyre vett. – A beültetés tehát sikerült. A többi – sandított a kiterített testre – már a sebészek és a biotechnikusok dolga. Nyugodt lehet, fiam: ezek sosem végeznek félmunkát...

Csak ennyi kellett, hogy átlássam, hányadán állok; a borzongás kibernetikus megfelelőjével eltelve szemmagasságba emeltem jobb kezemet. Neonfény csillant az ívben hajló fémcsontokon, krómozott ujjperceken.

– Bavarian B-207-es titánium egzoszkeleton – közölte az ezredes. – A legjobb hordozó, amit ebben a koszfészekben keríteni tudtunk. A személyiséglenyomatát rögzítő ROM-modult futárgép hozta Brazíliából; a sors iróniája, hogy a testtel szinte egyidőben ért ide. – A homlokát ráncolta. – Emlékszik, mi történt magával Algirban?

– Algirban? – visszhangoztam értetlenül.

Longfeather elmosolyodott. Felső fogsorát gyöngyházszín kerámiabetét pótolta.

– A teste egy algiri bevetésen sérült meg.

Csupa króm halálfejem oldalra billent.

– Régen?

– Tizenkét órával ezelőtt. – Az ezredes özönvíz előtti Timexére pillantott. – Tizenkét órája és harminchét perce, hogy pontos legyek. A terepjárója rakétatalálatot kapott. Repeszek, égési sebek és más effélék. Egy lónak is elég lett volna, de maga átvészelte. – Újabb mosoly. – A belső kronométere működik?

Bólintottam. Kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy nyolc hónap, két hét és huszonegy óra – a személyiséglenyomat készítése óta eltelt idő – kiesett az életemből. Egyesek talán bosszúsak lettek volna a helyemben, ám valahányszor lepillantottam a műtétre váró testre, úgy éreztem, nem veszítettem sokat.

– A felépülése után frissítünk a ROM-modulon – közölte Longfeather. Láthatóan ismerte a dürgést. – Mindig ezt tesszük. Visszakapja az idejét és az emlékeit, fiam, erre mérget vehet. Most jöjjön: át kell adnunk a terepet a csontkovácsoknak.

Tekintetem Andrew A. Milne mozdulatlan alakján időzött.

– Ki győzött, uram?

– Hogyan? – Az ezredes visszafordult; arckifejezése elárulta, hogy gondolatban már messze jár.

– Az algiri csata, uram. Sikerült megnyernünk?

Longfeather napégette képe egy sziú harcos rezzenetlen maszkja volt.

– Igen – mondta szárazon. – Egy másik, valamivel messzebb vívott ütközetet viszont elveszítettünk. Súlyos a helyzet, de maga talán segíthet megoldani. Kövessen, százados!

A szkeleton a nyomába eredt: mindent tudott, amit Milne pillanatnyilag tudni akart.

COMFILE-02.WAD

Fuentes/Vihar előtt

A nap alacsonyan állt a nyugati horizont felett, fénye rozsdaszínűnek, tisztátalannak látszott a légkörben örvénylő portól. A holdak közül csak a Phobos fedte fel arcát, úgy derengett messze keleten, mint valami elfeledett istenség halotti maszkja. A Mare Chronium peremére telepített atmoszféra-átalakító páragomolyt páragomoly után okádott a zenit felé, a marsi szél újszülött hófelhőket sodort, árnyakkal szabdalta Eridania végeláthatatlan pusztaságát.

A kozmikus bombatölcsérek között lassan haladt a négy- és kétlábúak alkotta csapat: génmanipulált jakok, védőruhát, maszkot viselő emberek. Az állatok, két tudósnemzedék fáradozásának hála, képesek voltak belélegezni a vörös bolygó levegőjét, csak akkor szorultak oxigénpótlásra, ha – mint most is – a szokásosnál nagyobb terhet kellett a szokásosnál messzebbre cipelniük. Az emberek málhásaik különleges képességével nem, csupán szívósságával vetekedhettek: a több száz mérföldes menetelés során alig tucatnyian maradtak az útfélen közülük. Négy nyomorulttal az induláskor kapott sebek végeztek – a Mars pusztaságában sem a levegőt, sem a szabadságot nem mérték ingyen. A túlélők vállát a legkülönfélébb automata fegyverek húzták, a nyomáskiegyenlítő sisakok plasztüveg réseiben sötéten csillogtak a szemek. Otthonuktól, bálványaiktól és az igazságtól a lehető legtávolabb jártak valamennyien; szökevények voltak, a Földről deportált fanatikusok legveszedelmesebb fajtájából valók.

Szerencséjüket a hesperiai börtönlázadásnak, az általános fejetlenségnek köszönhették. Az elítéltek egy része elérte a felszereléssel zsúfolt depókat, zabált és öldökölt, oxigén híján azonban az első nap végére felfordult odakint. Mások szkafandert szereztek, és a földinél kisebb tömegvonzásban, saját erőnéltükben bízva gyalogosan vágtak neki a sivatagnak. A smasszerek 'kopterei a második nap hajnalán beérték és lekaszálták őket, a tárnákba húzódókkal repesz- és nyomásgránátok végeztek; a halál aratása kilenc-tíz órán át tartott. Ám mire a Mars-Adminisztráció vadászgépei is befutottak, hogy hőkereső rakétalövedékekkel, pelyvabombákkal ritkítsák tovább a zendülők sorait, mire a felfordulás okozója, bizonyos Kamal megtért istene, Allah színe elé, ennek a bandának az élén már igazi vezér állt, aki egy mély völgy oltalmában messzire vezette őket a küzdelem színhelyétől, és – a maga módján – megmentette valamennyiük lelkét.

Alvaro Fuentes. A jó Alvaro atya, akinek szavait fénykorában száz meg százezer peon , közép- és dél-amerikai vesztes leste; Fuentes, akinek egyenes adásban közvetített parancsára a sokaság fúziós erőművekre, atomkísérleti telepekre támadt – ő, aki egy Nagy Villanással óhajtott utat nyitni ebbe világba az Úr és angyalai előtt.

Pályáját kántorként kezdte Venezuelában, hírnévre azonban televíziós hittérítőként tett szert. Periratai számos rekordot tartalmaztak – egy ízben negyvenyolc óra alatt kétmilliárd dollárt forgatott meg szingapúri, kuvaiti és svájci bankszámláin, egy másik alkalommal magát a természetet próbálta kijátszani: hófehérre festett Learjén versenyt repült a nappal, hogy GMT szerint éjjel tizenegy körül elkövetett vétke miatt annak megtörténte előtt kaphasson feloldozást Manila püspökétől. Nincstelennek, a Mindenható alázatos szolgájának mondta magát – és kezét nyújtotta a teli torokból sikoltozó kreol nimfák felé. Az Andok mindkét oldalán tömegek kántálták extázisban a nevét; számukra maga volt a megváltó, a June Warden öltönyös, égkék selyeminges, vakító mosolyú Jézus Krisztus. A mértéket valószínűleg már a kezdet kezdetén elveszítette, a világot azonban csak működésének tizenkettedik esztendejében juttatta az Apokalipszis küszöbéig: a lakhelyéül szolgáló limai katedrálisba nyomult kommandósok és szakértők két kész neutronbombát találtak vörösmárvány fürdőszobájának padozata alatt. Temérdek fanatikussal kellett végezniük, hogy hozzájuk férhessenek – Fuentes hálóterme előtt pedig újabb rajongó gyülekezet várta őket.

A médiák utóbb a „Harag Napjá”-t emlegették, pedig a Nagy Villanásra – ezúttal – nem került sor. Jézus Krisztus földi helytartóját dúracél ketrecben, 'kopterek és vadászgépek fedezete mellett szállították Panamába, ahol perét lefolytatták. A Konkordátum nevében a pápai nuncius, Fra Robert Davarel mondott vádbeszédet, és elégedett lehetett az eredménnyel: Fuentest emberiségellenes bűntettekért – adó- és pénzügyi manővereitől nagyvonalúan eltekintve – kétszázötven év űrbéli kényszermunkára ítélték.

Mondják, csak mosolygott a kemény szavak hallatán. Nyilván úgy értelmezte a dolgot, hogy jó tízmillió kilométerrel közelebb juthat az éghez – és talán nem is tévedett akkorát.

A társaságra nem panaszkodhatott: a Mars ércbányáinak mélyén számtalan ember állt olyan meghitt kapcsolatban az Úrral – és más urakkal – mint ő. Közös vonásuk volt, hogy egyikük sem kívánt szálegyedül a mennybe menni vagy a pokolra szállni, ezért híveket toborzott, vagy épp áldozatokat szedett a hozzá legközelebb állók közül. Hogy gyilkosok voltak, kissé keveset mond a valósághoz képest, hogy ördögök, kissé sokat; valódi indítékaikat tán csak azok a specialisták tudták volna feltérképezni, akik éjt nappallá téve a Vörös Tükör köré épült kutatóbázison dolgoztak.

Fuentes természetesen tudott Alice Csodaországáról. Ereje teljében hozzáfért a jelentésekhez is, melyeket az UAC szakértői a Tükör vizsgálata során készítettek. Rabsága első heteiben gyakorta gondolt a Tükörre, eljátszott a gondolattal, hogy ha a Mindenható akaratából ilyen „közel” került hozzá, bele kéne pillantania, ám mire karavánjával az eridaniai pusztaság mélyére, a kutatóbázis szomszédságába ért, rég leszámolt már álmaival. Törvényen kívüli volt, űzött fenevad; a kupolák alatt felhalmozott tartalékok, a fegyverek és a járművek bármely transzcendentális kérdésnél jobban foglalkoztatták.

Azaz...

Fuentes nem született papnak, bukott angyalnak: egy dél-amerikai metropolisz felkavart gyomrából, a bodegák mocskából küzdötte fel magát idáig. Az, akivé a Marson vált, hozzászokott a test, a lélek folytonos kínjaihoz – és életben maradt, talán mert józan eszéből már nem volt mit veszítenie. Álmai, kérdései tudatának legmélyére húzódtak vissza, úgy lapultak az id ősmocsarában, akár a marni kész alligátorok. Most, ahogy megálljt parancsolt övéinek, és nyergében előrehajolva a távolba kémlelt, nyugodtnak látszott, pedig iszonytató terhet cipelt. Elméjében hordozta az avas zsír, a rongyokból rakott tűz, a szikkadó kutyaszar bűzét. Túl élénken emlékezett egy fatemplomra, ahová türelmesen haldokló anyja vonszolta vasárnaponként; emlékezett a vézna, sugárbeteg papra, aki fáradhatatlanul zengte dörgedelmeit szószéke magasából, ahonnét sosem lett volna szabad alászállnia. Mégis alászállt, sőt, egyebet is művelt: felnyitotta Alvaro szemét, vezette, megvilágosította őt – alig múlt ötéves, de máris másképp látta a világot. Egy nap rádöbbent, hogy az oltár homályából démonok figyelik minden mozdulatát, hogy a városi kőkatedrális vízköpői voltaképp elevenek. Épp hogy betöltötte a nyolcat, mikor az éjszakai égbolt mélységeiből először szólították a hangok. Egyedül volt velük mindig, egyedül a téren és időn túlról áradó sürgetéssel – a farizeusok, de még saját tanítványai sem érthették meg. „Vérbeli szociopata”, mondta rá egy jenki doktor Panamában, pedig aligha látta, aligha érezte azt, amit ő. Fuentes rothadt és ragyogott. Homloka mögött szennyvízcsatornák eredtek, időről időre a torkába zúdították múltja minden mocskát. Az önmegvalósítás bevett formáihoz menekült, kiutat keresett a bennsőjét feszítő energiáknak, de csak félsikert ért el: a rajzolással, festéssel töltött órák után gyakorta fúldokolt minden látható ok nélkül, öklendezett, aztán konokul nyelte az epét; ha álmodott, szinte mindig keresztet cipelt, vállát, hátát szöges korbácsok szaggatták, de csak mosolygott, hisz tudta: a Golgotán túl a megtisztulás, a Nagy Villanás forrósága várja...

Tizenkét emberével másnap déltájt ért Alice Csodaországának kapujához. A tornyokban posztoló őrök annak rendje és módja szerint azonosították öltözékükön az UAC emblémáját – a ruhákat, a maszkokat és a málhásokat alig egy hete zsákmányolták egy portyázó osztagtól a Mare Cimmerium peremén.

– A legjobbkor érkeztek – üzent rövidhullámon a rangidős tiszt, aki reggel óta figyelte a keleti horizonton gyülekező felhőket. – Hamarosan csúnya vihart kapunk. Két fiú átkíséri magukat a fertőtlenítőbe. Haraphatnak is valamit, persze csak miután leadták a fegyvereiket – tudják, az agyasok nagyon kényesek az ilyesmire.

– Természetesen – válaszolt Fuentes nyomban. – Bueno va, parancsnok: várjuk az embereit.

– Ezt spanyolul mondta, ugye? – érdeklődött a tiszt. – Hát persze; ezer közül is megismerem a csengését! – Intett, bezárta a kaput. – Rohadt egy napnak nézünk elébe, compadre . Hány éve szolgál a Marson?

– Két éve és nyolc hónapja – felelte a színigazat Fuentes. – És ez még semmi: a társaim közül néhányan tizet-tizenkettőt húztak le idekint. Ránkfér a pihenés, elhiheti.

– Elhiszem. – A rangidős a monitorra pillantott, mely változatlanul a szélerősség növekedését, a felhőfront közeledtét jelezte. – Ahogy a műholdak adatait elnézem, lesz szabadidejük épp elég. Csak az agyukra ne menjen a tétlenség!

Fuentes hallgatott. A démonok várakoztak.

Alice Csodaországának rádiója harminc perccel ezután némult el mindörökre. Újabb tizenöt perc múltán erősödni kezdett a szél: tonnaszám ragadta fel a rozsdától szagló port, felhőkből emelt torlaszt az egyenlítői krátermezők felett; a villámok lobbanását még az északi félteke megfigyelői, a Nix Olympica forgalomirányítói is észlelték.

A vihar megérkezett Eridaniába.

COMFILE-03.WAD

Milne/Gravityville

A katonai táborok a világ minden táján egyformák. Nem illeszkednek környezetükbe, melyet jellegzetes színekkel és formákkal, halálos biztonsággal csúfítanak el – így volt ez most is, pedig Rabat környéke sosem tartozott a turistalátványosságok közé. A barakkok, 'kopterindítók, légvédelmi fegyverek tömege rám nyugtatólag hatott, és ugyanígy érezhetett Longfeather is, mert míg végiggyalogoltunk a kifutó betonján, kőmerev arca egészen emberivé vált.

– Gondunk támadt odafent – mondta nyomatékkal, és fel sem pillantott az alkonyi égen átlopakodó F-19-es vadászokra.

– Az űrben? – tudakoltam. A siklók, vontatóhajók eltérítése szinte mindennapos volt: az őrültek némelyike még mindig Kánaánnak hitte a kolóniákat.

– A Marson. – Longfeatherben úgy támadt fel az ingerültség, mint valami nemszeretem emlék. – Az ügy az algiri válsággal egyidőben kezdődött, de számunkra csak most vált érdekessé. Lázadás tört ki a déli félteke nagy büntetőtelepén, Hesperiában. Emlékszik, miféle alakok dolgoztak ott?

– Nehézsúlyúak – válaszoltam. – Háborús bűnösök, hamis próféták, tömeggyilkosok. Igazi világválogatott.

Az ezredes bólintott.

– Kitörtek – közölte. – Az őrséget órák alatt lemészárolták, a fegyverek, a felszerelés jó részét elrabolták. A legelvakultabbak bevárták a helyszínre érkező csapatokat, néhány csoport viszont az angolos távozás mellett döntött, és az egyiknek valahogy... sikerült elvergődnie az UAC eridaniai kutatóbázisáig. Alice Csodaországa egyoldalú kapcsolatot tart a külvilággal: rádióját adóként használja, üzenetet, 'koptert csak kivételes esetben fogad. Lakói a fegyencek érkezésekor gyanútlanok és elfoglaltak voltak – a hírek szerint közel jártak már a század talányának megoldásához. A szökevények csellel vagy erőszakkal bejutottak a falak közé, ahol nyilván munkához láttak, mert az állomás negyvennyolc standard órája hallgat. Tisztában van vele, mit jelent ez?

Költői kérdés volt: a Föld lakói közül csak a komplett idióták nem tudták, milyen munka folyik Alice Csodaországában – azaz hogy miféle munka folyt ott negyvennyolc standard órával ezelőttig.

– Igen – feleltem.

– A Vörös Tükör vizsgálata fontos dolog – görgette tovább mondandóját Longfeather. Kezdett rémleni, hogy ez a módszere: érdekeltté teszi, mintegy kiélezi az embert, hogy aztán tomahawk gyanánt röpíthesse tovább célja felé. – Fontosabb a stratégiai kutatásoknál, a SETI-programnál, a HIV és a RAVE elleni küzdelemnél; mondják, az eredmény koz-mo-ló-giai jelentőségű lehet. A Gyarmatügyi Parancsnokság '27-ben felelősséget vállalt a tudósok biztonságáért, különös tekintettel a bányák közelségére. Az UAC nagyfejűi ezzel együtt istenkísértést emlegettek, kitelepítési terveket készítettek – az Atmoszféra-lobby azonban erősebb volt náluk, így maradt minden a régiben. A politikusoknak és aranygalléros barátaiknak most az állukig ér a jakszar. A rádiócsend harmadik órájában riadóztatták a kolónia összes kommandósát, az ötödik órában útnak indították őket két nehézfegyverzetű 'kopter fedélzetén. – Az ezredes egy homokszínűre mázolt hangár felé igyekezett. Nyugodtnak látszott, de tudtam, hogy nem az: a homlokán gyöngyöző veríték árulta el. – A mentőakció a jelek szerint kudarcot vallott.

Hallgattam; fémtestem és ROM-modulom egyelőre képtelen volt a spontán érzelemnyilvánításra.

– A 'koptereknek a szárazföldi támadás megkezdése után vissza kellett volna térniük üzemanyagért – folytatta Longfeather. – Eridaniában vihar tombol; a gépek, ha szél ellen repülnek, többet fogyasztanak még egy ruszki páncélosnál is. Az ütemterv öt órát engedélyezett nekik. Nem érkeztek meg sem akkor, sem azóta.

– Furcsa – recsegtem. Rémlett, hogy sem a börtöntelepek őrei, sem a marsbéli milicisták nem rendelkeznek 'kopterelhárító fegyverekkel. A fegyencek csak úgy akadályozhatták meg az egységek visszatérését, hogy elintézték a kommandósokat. Ha sikerült végbevinniük ezt a csodát, a helyzet valóban súlyos – azt viszont még mindig nem értettem, mennyiben tartozik mindez ránk.

– Furcsa? – visszhangozta az ezredes. – Szerintem nem ez a megfelelő kifejezés. A támadó osztagot a legkorszerűbb fegyverekkel látták el. Ha ezek is a fegyencek kezébe kerültek, az új támadás több lesz egyszerű túszmentésnél – erre találták ki a háború szót.

– Pedig újra kell próbálkozni – idéztem mesterségünk első számú szabályát. – A rendelkezésre álló összes tartalék bevetésével, a lehető leghamarabb. Az egyezkedés ilyen esetekben sosem segít.

– Bingó. – Longfeather néhány elénk siető katona segítségével szélesre tárta a hangár tolóajtaját: odabent, mint valami történelem előtti szörny, F-16-os Falcon vadászgép várakozott. Lekerekített formájával, folklorisztikus díszítésével az őrült '990-es éveket idézte. – A Gyarmatügy és a Mars-Adminisztráció ugyanerre a következtetésre jutott. A baj az, hogy minden valamirevaló emberüket elvesztették már. A második fordulóban biztosra akarnak menni: egy képzett VR/TCO-ra van szükségük. – Hunyorgott. – A dossziék áttanulmányozása után magát választották.

A szkeleton gerincoszlopa mentén rezgéshullámok futottak végig. A ROM-modulnak is köze lehetett a dologhoz: Milne álmában sem gondolta, hogy valaha kikerül szülőbolygója atmoszférájából.

– Ezzel kell a Marsra repülnöm? – fordultam a Falcon felé. Gyenge poén volt, de megérte a fáradtságot: a katonák felröhögtek.

Ezzel Kenyába repül – világosított fel Longfeather. – Tudom, hogy csak kisgépek, vitorlázók és 'kopterek irányításához ért, de sebaj: kap egy szoftot, az majd eligazítja. A GEO9-re Gravityville-ből, a helyi Liften jut fel. Nem árt, ha belövi magának a dekkáni és a pandzsabi dialektust – az űrállomás legénységének zöme azokról a területekről való. Hajnali négytől egy vontató várja odafent. Nem katonai gép, de a legfürgébb, amit a gyarmatügyiek keríteni tudtak. Húsz órán belül a Phobosra érhet vele, a további teendőkről ott kap tájékoztatást. Van kérdése?

Krómozott ujjaim titánium medencecsontomon doboltak.

– Hány fős a kommandó, amit irányítanom kell?

Longfeather a VTAS-szindróma (Vezénylő Tisztek Átmeneti Süketsége) áldozatának látszott. Felpillantott az alkonyi égre: a bázis felett ekkor suhant el ismét a Lopakodó kötelék.

– Gravityville-ig díszkíséretet kap. Kétszáz-egynáhány mérfölddel délkeletre, a Fekete Szektorban légicsaták dúlnak; nem engedhetjük, hogy valami őrült célpontnak nézze a felhők között. A szökött fegyencekről összegyűjtött adatokat lekértük már. Mihelyt befutnak, továbbítjuk őket a GEO-9 komputerébe. A vontató fedélzetén áttanulmányozhatja az anyagot, és kiegészítést is kérhet, ha úgy látja jónak. És most gyerünk!

Két katona konténert vonszolt az F-16-os oldalához. Feltűnt, hogy a túloldalon technikusok várakoznak egy motoros emelővel – felettesem semmit nem szándékozott a véletlenre bízni. A kiberszkeleton szerencsére kifejezetten mozgékony volt a súlyához képest, gond nélkül eljutottam vele a pilótafülkébe. A kijelzők nem reagáltak az érkezésemre, egy technikusnak kellett életre pofoznia őket. Ő csatlakoztatta tarkótáji aljzatomba a szoftot is, aztán megkocogtatta koponyámat, ahogyan a sisakot szokás.

– Kész? – érdeklődött.

Képtelen voltam megszólalni. A szoft információtömege milliónyi csatornán át áramlott Milne tudatába: TEVS, WSI, AOA és műhorizont, emlékképek, reflexek, sok száz repüléssel töltött óra tapasztalatai. Az az ember, akinek tudattartalmát a program rögzítette, vén róka, igazi ász lehetett; homályosan érzékeltem, hogy tucatnyi éles bevetésen vett részt egy olyan korszakban, amikor a küzdelmek kimenetelét még nem harci drogok, idegekhez kapcsolt lőelemképzők döntötték el. Egy darabig idegennek, betolakodónak éreztem magam kölcsön fémtestemben, aztán egy rándulással a helyére került minden: immár szakértő szemmel pillantottam végig a műszerek rengetegén.

– Kész.

A fickó biccentett, leszánkázott a Falcon szárnyán, csatlakozott társaihoz, akik az emelőt igyekeztek mind messzebb taszigálni. Longfeather adó-vevőn át osztogatta utasításait, homokszín inge hátán verítékfoltok éktelenkedtek. Nem nézett felém, csak miután ráébredt, nincs már hová néznie.

– Hány főt fogok irányítani, uram? – firtattam. Valami azt súgta, ez az ötvenezer dolláros kérdés, a leglényegesebb mind közül.

– Egyet – vetette oda ő, aztán ráncok mélyültek el oromnyi homlokán. – Gombolkozzon be, Milne! Két percen belül elporzik innét.

A parancs az parancs – leeresztettem a plexitetőt, és a TEVS-központ jack-csatlakozóinak szétválogatásába fogtam. Érzéseim közt helyet kapott az ámélkodás is: a krómozott ujjak hihetetlen precizitással dolgoztak. Miután eggyé váltam a komputerrel, meggyőződtem róla, hogy a technikusok eléggé eltávolodtak, aztán bedurrantottam a hajtóművet. Csak a rezgést érzékeltem, a földöntúli bömbölést nem. Kitt és katt: az F-16-os helyzetlámpái felizzottak, a gép lassan kúszni kezdett az alkonyfényű külvilág felé. Könnyű kézzel tartottam az irányt, és Longfeather szavain tűnődtem közben. Egyetlen ember? Képtelenség. A gyarmatügyieknek tudniuk kell, hogy szteroidszörnyek, génmanipulált szuperhősök irányításával sosem foglalkoztam.

– Kövesse a kalauzát! – üzent rövidhullámon a sziú. – Gyorsítson, aztán csatlakozzon a kísérőihez; sok szerencsét, százados.

– Köszönöm, uram. – Ahogy oldalra fordultam, hogy intsek neki, vállam megcsikordult a fülke borításán. – Hasznát látjuk majd odafent mind a ketten.

Kalauzom – egy álcahálóval felszerelt Range Rover – reflektora az ultraibolya tartományban sugárzott. Háborús zónában mindennapos megoldás, a megváltozott helyzetben mégis újdnságként csodálkoztam rá – mi több, fel is derültem tőle.

Egyre gyorsulva gördültünk végig a keletnek mutató ujjként szürkéllő betoncsíkon. Mikor a lilás folt balra mozdult, majd kikerült a látómezőmből, teljes sebességre kapcsoltam, és meglódultam. A terhelés felszálláskor négy g körül járt, de a kiberszkeleton bele se rezdült: jobbja biztosan markolta a botkormányt.

A természetes fények füzére a horizonttal együtt tótágast állt, kétezernél bekapcsoltak az utánégetők… aztán jó darabig nem létezett más, csak a száguldás mámora. Tízezren a Falcon fedélzeti számítógépe próbát tett a kapcsolatfelvétellel: monitorán az iránt érdeklődött, milyen doppingszerrel élek. Felsorolta a harci kábítószerek alapvető fajtáit, felvillantott néhány speciális lehetőséget, a végére pedig odabiggyesztette:

ENTER: VÁLASZTÁS

ESC: KILÉPÉS

– Felejts el – zümmögtem a gégemikrofonba, és kiléptem.

– Előnyben részesíti a verbális kommunikációt? – csendült nyomban a kellemes konzervhang. – Ha igen a világnyelvek bármelyikén állok...

– Hallgass!

A vadászgép hallgatott.

– Árnyék Vezér hívja Sólymot – reccsent sisakomban a kísérők parancsnokának baritonja. – Öt, hat és hét óránál repülünk veled. Tartsd az irányt, figyeld a HUD-ot: tőlünk délre, huszonöt és harminc klikk között egyre darabosabb a levegő.

– Vettem, Árnyék vezér – nyugtáztam, eltűnődve azon, tudja-e, kit vagy mit védelmez voltaképpen. – Milyen mumusokkal van dolgunk?

– A műholdak özönvíz előtti Mirage 5-ösöket és koppintott F1-eseket jeleztek Csád határmenti repterein. A fiúk járőrözés közben látni véltek egy rajnyi MIG 23-ast. Hogy milyen színekben versenyeznek, fogalmunk sincs: lehetnek szudániak, de akár etiópok is. A Fekete Szektor háborúja momentán döntetlenre áll. A ruszki maffia minden résztvevő félnek készséggel szállítja a gépeket meg a fegyvereket; a győzteseknek, bárkik lesznek is, csak a felségjelek átfestésével kell bajlódniuk. Amit látni fogunk, kicsinyes szarakodás, semmi több. A parancs szerint csak akkor lőhetünk, ha megfestenek… vagy azonnal ránk támadnak.

A radarernyőt tanulmányoztam. Hangsebességgel távolodtunk saját vonalainktól, a hangároktól, a könnyűszerkezetes épületektől és a konténertől, mely Andrew Milne repesztépte testét rejtette. Különös és borzongató érzés volt.

– Mi az esély arra, hogy simán átjutunk?

– Abszolút zéró. – Árnyék vezér hangjában alig palástolt kajánság csendült. – Térközt csökkenteni. Belevágunk.

A parancs elhangzásakor hétezer méteres magasságban, a laposan szétterülő felhőréteg felett jártunk. Holdtalan este. Úgy becsültem, odahaza tavasz lehet… vagyis hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a Mars, mint fényes, vörös árnyalatú csillag, felbukkanjon a horizonton.

Jobb dolgom nem lévén az afrikai háború okain kezdtem tűnődni. Oda lyukadtam ki, hogy mindaz, ami körülöttünk történik, epizódja csak a civilizáció hanyatlásának, hogy pár év vagy évtized múlva ránk szakad az ég is… és hogy az emberiség nem rajong majd azért a valamiért, ami a túloldalon les rá.

– Mumus a radaron – jelentette baloldali szárnyemberem. – Irány hat-kilenc-kettő.

– Megerősítem – vágta rá a másik. – Magasság négyezer, sebesség hatszáz klikk. Várjunk csak… TEVS egy nagyobb és több kisebb objektumot jelez a körzetben. – Elnémult, majd sebesebben folytatta: – Új mumusok hat-kilenc-egynél. Magasság ezerötszáz, sebesség...

– A hab a tortán egy szállítógép – világosította fel Árnyék vezér. – AN22-es vagy 26-os, felspécizett Kamov kísérettel. Hazafias hullajelölteket és municiót visz a haáron túli szakadároknak. Maradjatok a vektoron: ha nekik esnek, a második hullámban mi következünk.

A kiberszkeletonnak rég beidegzett reflexekkel kellett elnyomnia, mikor saját TEVS monitorán felvillantak a céltárgyakat jelképező háromszögek. Milne a háttérbe húzódva figyelt. Aligha tehetett egyebet: hordozója egy rég halott pilóta életét élte éppen.

– SAM a levegőben – sziszegte Árnyék-2. – Kettő. Három. Az AN felé tartanak.

A kijelzőkön sárga és vörös vonalak keresztezték egymást. Odalent tucatnyi radarzavaró lépett működésbe, tucatnyi hő- és fénygyertya robbant egyidőben. A kopterek nekidühödött dongókként rontottak a jól-rosszul álcázott rakétaindítókra, burkolatuk rézsút felfelé záporozó géppuskalövedékektől szikrázott. Az első SAM ráfordult egy magnéziumlobbanásra, a másik kettő azonban telibe találta a lomha Antonovot, és egész rakterét tüzes pokollá változtatta.

– Ez gyorsan ment, a fene enné meg – mormolta Árnyék-1. – Hol maradnak azok a tetű kopterek?

– A dolgukat végzik. Tartsd a szádat és az irányt: most jön a java.

Az alacsonyan szálló Kamovok tartályokat oldottak ki. A becsapódások nyomán a fák között is pokoltűz lobbant, lángfallá növekedett, az egész világot elnyeléssel fenyegette. Milne a kiberszkeleton multifunkciós szemével valamivel többet látott annál, amit ilyen helyzetben látni érdemes. Látta, hogy a mélyre merészkedett 'kopterek fele menthetetlenül a napalm örvényébe hull. Látta, hogy a szerencsétlen amatőrök félszáz méteres halálugrásukhoz ejtőernyőt bontanak – alant egyre több őrült tért meg nevesincs isteneihez.

– Oroszhonban izzanak a telefonok – sóhajtott Árnyék Egy. – „Emberevő hívja Keresztapát, Emberevő hívja Keresztapát! A helyzet súlyos, de nem reménytelen. Köszönet a HIV-mentes vérplazmáért és a bátorító szavakért. A tongai útlevél mennyibe kerül mostanság?”

– Kussolj, kölyök – intette jámboran Árnyék Vezér. – A Kaszás fülel.

Az Antonov halódott. Előbb a turbinákat vetették szét a belső detonációk, majd a raktérajtók, utóbb a szárnyak következtek; az átizzott géptörzs meredek ívben zuhanni kezdett, és sok száz méteres csapást vágott az ősvadon fái közt. A 'kopterek gutaütötten kerülgették a pusztulás füstfellegét, és csak akkor rebbentek szét, mikor a színen felbukkantak az új – minden rakétaindítónál és gépfegyverállásnál veszedelmesebb – ellenfelek.

– MIG-23-as kötelék a levegőben! – kiáltotta Árnyék-1, aki nyilván az akadémia elvégzése óta érlelte magában ezt a mondatot. – Floggerek kilenc óránál!

– A rajparancsnok Foxbat – korrigált Árnyék Vezér. – Egy nyavalyás 25-ös. Kapaszkodjatok!

Az egymást követő robbanások fényében, ha csak pillanatokra is, de láthatóvá váltunk odafent. Átcikáztunk a szállongó pernyén – a Kamovok, a SAM-indítók számára csak fantomok voltunk, a MIG-25-öst azonban tapasztalt fickó irányíthatta, mert tüstént irányt változtatott, felénk cikázott a zsírosan gomolygó füstön át. Szárnyemberei némi tétovázás után követték.

– Hoppá – szólt Árnyék-1. – Úgy fest, van idefent még egy külföldi, aki meg akar dolgozni a béréért. Lefogadom, hogy még a nyelvet is beszéli, és egész úton rádiózni fog.

– Ruszki zsoldos – mormolta a rajparancsnok. – Azt hallottam, a komolyabb rendelésekhez diszkontáron adják őket. Hatékonyak, de sosem rádióznak. – Hangja megkeményedett: – Oké fiúk, nincs választásunk. Fegyvereket élesíteni! F-G-S, ismétlem, Foxtrott-Gold-Sierra támadás indul!

Két Lopakodó elmaradt mögülem – hogy oldalra vagy felfelé tértek ki, Milne megtippelni sem tudta, pilóta-énjének pedig fontosabb dolga akadt: az F-16-os törzse körül máris nyomjelző lövedékek hasogatták a homályt. A megmaradt hátvéd újra meg újra keresztezte pályámat, a MIG-ek lőelemképzőit igyekezett megbolondítani.

– AAM a levegőben – figyelmeztetett az alapos Árnyék-2. – Agyatlan, de hőérzékelős. Gyertyát neki!

A kiberszkeleton balja egy zongoraművész eleganciájával száguldott a billentyűkön. Az F-16-os fara mögött három apró nap gyúlt ki, eltájolva a turbina felé suhanó rakétát. A robbanás magas frekvenciájú rezgésként talált utat a gép belsejébe. Közel volt, nyugtalanítóan közel.

– Egy oda – dünnyögte Árnyék Vezér valahonnét. – Nyugi, Sólyom, rajta vagyunk!

A sereghajtó MIG-et egy szemvillanással utóbb kettéfűrészelték a Lopakodók húszmilliméteres Gatlingjei. Őszi falevélként zuhant a mélybe, szabálytalan alakú rést hagyott hátra a felhőrétegen.

– Sikerült neki? – érdeklődött a fanyar humorú szárnyember. – Épp a túloldalra figyeltem.

– Katapultált – felelte Árnyék Vezér. – Pár hét, legfeljebb egy hónap, és megint a levegőben lesz. Már ha odalent elhiszik neki, amit rólunk mesél...

– A második Flogger AAM-et indít! – kiáltotta Árnyék-2. – Kapjátok el!

A rajparancsnok villámgyorsan reagált: rakétát lőtt a MIG szárnya alatt felvillanó lángfoltra. A detonáció ereje felszakította az ellenséges vadász hasát, repeszekkel szórta tele az élen haladó Foxbatet is. A két MIG kétfelé perdült, de csak a 25-ösnek sikerült visszatalálnia a helyes irányba, a 23-as pillanatokkal később darabokra hullt.

– A Foxbat sérült – jelentette Árnyék-2. – Már nem kísérletezik a Sólyom befogásával. Gondoljátok, hogy feladja?

– Nincs választása – vélte Árnyék-1. – Negyedik perce van velünk; jóval a tiltott területen belül jár. Egyedül maradt, dobozba zártuk; egyszerűen nem tehet mást.

– Befogásom van rá – sziszegte Árnyék Vezér. – Tartsátok az irányt!

Árnyék-1 csökkentette a térközt. Fedélzeti gépágyújának elektromotorja fel-felzümmögött, a legoptimálisabb szórásszöget kereste.

– Gyerünk, ruszki – sürgette Árnyék Vezér. – Aláírtátok azt a kibaszott brüsszeli egyezményt, a Konkordátum tagjai vagytok, nem? Húzz haza végre! A főnökeid meg fogják érteni...

Ami ezután következett, olyan gyorsan történt, hogy a kiberszkeletonnak csak utóbb, gépi érzékei segítségével sikerült képről képre rekonstruálnia. A sérült MIG kiperdült az újabb fordulóból, felvillantotta utánégetőit, majd teljes sebességgel a közelebbi célpont, Árnyék-2 felé szökkent. Felülről rontott rá, mint valami ragadozómadár: felszakította mattfekete páncélzatát, szétmorzsolta pilótafülkéjét, és vakító lánggömbben egyesült vele. A Sólyom-járat hullámhosszán a hasadó fém sikolya harsant, a felhőpaplanra izzó fémrepeszek záporoztak.

– Ne – nyögte Árnyék-1, akit egyszeriben elhagyott a humorérzéke. – A kurva életbe, ne!

– Csendet – intette Árnyék Vezér. – Maradj a vektoron!

– De hisz...

– Semmit sem tehetsz – fojtotta belé a szót a rajparancsnok. – Hallgass és okulj, hátha mégis felnősz egyszer!

Milne és társbérlője, a néhai pilóta hallgatott.

Mindketten tudtak egyet-mást a ruszki hatékonyságról.

Gravityville Közép-Afrika és az egykori Harmadik Világ legbiztonságosabb városa. Nem volt mindig az; a századforduló idején semmiben sem különbözött a Konkordátum egyéb katonai támaszpontjaitól, közönyösen, csúfan lapult Nairobitól kétszáz kilométernyire délnyugatra, a Tsavo-fennsík peremén. A Lift idetelepítése gyökeresen megváltoztatta a helyzetet – az egykori vadászparadicsom stratégiai jelentőségre tett szert, és ez, ha az állatokon sokat már nem is segített, az itt élő emberek zömét megmentette a pusztulástól. Kenya partjainál évtizedek óta őrködik az amerikai VII. Flotta, a légteret szövetséges gépek ellenőrzik; a Fekete Szektorban csak elvétve akad olyan eszelős, aki kész próbára tenni elszántságukat és tűzerejüket. A felszíntől húszezer kilométeres távolságban lebegő GEO-9 űrállomást igazi támadás még sosem érte: a rossz szándékkal közeledők mintha elbátortalanodnának az ultramodern épületek, a lokátorok, a reflektorok, az ég mélykékjébe vesző drótkötélpályák láttán.

A Lift valóban döbbenetes. Nem egyéb, mint a legősibb fakírtrükk a modern kor igényeire hangszerelve: az ember belép egy fülkébe a tengerszinten, valaki megérint egy kapcsolót, beindít egy generátort, mely szép lassan függetleníti őt és poggyászát a Föld gravitációs mezejétől. Tíz perc alatt kisiklik a bolygó légköréből anélkül, hogy egy csepp üzemanyagot, egyetlen pillanatnyi fájdalmat áldozna rá, munkára, harcra készen érkezik a GEO-9 hangárjába, ahol a rendszerközi szállítójárművek várakoznak. Onnét aztán...

Ismertem az elméletet, tisztában voltam a gyakorlat veszélytelenségével, a mennyekbe vezető pókfonalak láttán mégis hatalmába kerített a bizonytalanság. Hiába a kemény fém, hiába a hűvös króm és a ROM, a lényeget tekintve Milne maradtam – Milne, aki öntudatra ébredése óta irtózik az abszolút vákuumtól.

Nem hivatalos köszönetet mondtam a Lopakodók pilótáinak. Árnyék-1-gyel könnyen ment a kézszorítás, csak a nyomóerőre kellett ügyelnem. Árnyék Vezérnek, sajnos, rég elfogytak azok a végtagjai, melyeket nekem nyújthatott volna: túlsúlyos testét meg sem próbálták kiemelni a biztonságot jelentő fülkéből. Mikor utoljára láttam, épp a tápoldatot továbbító csöveket meg katétereket rendezték körülötte. Észrevett, istenhozzádot kiáltott jól eltalált férfihangján, multifunkciós manipulátorával felém intett – ekkor láttam utoljára. Eredeti kromoszómaleosztása titok maradt, implantjai elhelyezkedéséből, a beágyazódás mértékéből viszont következtetni lehetett életkorára. Úgy becsültem, egyidős muzeális jellegű Falconommal – akár ismerhette is a pilótát, akivel az átrepülés idejére megosztottam exkluzív B-207-esemet.

A hangárok köré fényes delet varázsoltak a reflektorok. Ragyogásuk végigkísért a barakkokkal, kiszolgáló épületekkel szegélyezett betonúton, amerre az hidrogéncellás minibusz száguldott. Mi tagadás, élveztem a dolgot – az utóbbi pár évben csak elvétve találkoztam ép és működőképes polgári járművel. A göndör fürtű sofőr mereven előre bámult; rajtam, az eleven acélvázon kívül néhány konténer és palack volt minden rakománya.

– Nyugalom – mondtam egy idő után, és cigarettával kínáltam Milne vastartalékából. – Nem vagyok Terminátor.

Hálásan, ám kissé értetlenül sandított rám.

– Nem micsoda , bwana?

Csak most tűnt fel, milyen fiatal, szinte gyerek. Válasz helyett a fejemet ingattam – és vénnek, nagyon vénnek éreztem magam.

A GEO-9 teherátrakó állomás, így személyszállító fülkék Gravityville-ben csak elvétve akadnak. Légmentesen záródó, lövedékforma fémalkotmányok ezek is, belsejüket azonban műgumi helyett műbőrrel párnázzák, padokkal, mihaszna kapaszkodókkal szerelik fel, a szűk kárpitzsebekbe egy-egy Bibliát csúsztatnak – a többi már a Jóisten és a szerencse dolga.

A karbantartók utolsó csoportja rég alászállt a mennyekből, a reggeli műszak indulásáig még órák voltak hátra; egyedül kellett utaznom, de az előzmények után egy cseppet sem bántam. Magamra zártam a fülke ajtaját, szemügyre vettem a spártainak csak némi túlzással mondható berendezést, aztán elhelyezkedtem, és némán számláltam az indulásig hátramaradt perceket. Ismét eszembe jutott, hogy egyetlen ember, nyilván valami torzszülött fenevad vár odafent. Nem siettem – arra gondoltam, így valamivel mindketten többet élhetünk.

– Figyelem! – sercent a mennyezeti hangszóróból. – AG-generátorok energiaszintje a határértéken. Közömbösítés indul. Saját biztonsága érdekében felszólítjuk, hogy tartózkodjék a hirtelen mozdulatoktól, és ne hagyja el a kapaszkodókkal felszerelt területet. Émelygés vagy rosszullét esetén...

A litánia folytatódott, de már nem figyeltem rá. Némi elégtétellel töltött el a bizonyosság, hogy jól fogok szerepelni az újabb próbán: a fel-le ingázókat kemény fából faragták ugyan, de egyikük sem lehet strapabíróbb nálam.

A fülke csikordult egyet, aztán megrázkódott, emelkedni kezdett. Futását nem kísérte a gyorsulás élménye, hisz saját súlyom a fémburokkal azonos arányban csökkent; a sebességérzetet a keskeny ablaksoron túl elviharzó fények pótolták. A kapaszkodót markolva kifelé bámultam: Gravityville másodpercek alatt modellvárossá zsugorodott, törzsi tetoválássá Afrika dúlt ábrázatán. A fent és a lent fogalma értelmét vesztette, ahogy elértem és elhagytam a határt, melyen túl a magasság távolsággá változik – az újoncok nyilván ilyenkor dobják ki a taccsot, míg a vén rókák szesszel, rákszűrőt sosem látott kínai cigarettával kínálják egymást.

Suhantam. Az ég mélysötétje megfakult, előbb szürke, majd sárgás, utóbb rózsás árnyalatúvá vált, a napsugarak utat találtak a szkeletonhoz a ritkás atmoszférán át, megajándékozták Milne-t a korai hajnal csodájával. Feszengtem, meztelennek éreztem magam, alig vártam, hogy átjussak végre a fényóceánon, melyen túl fémtestvérem, a GEO-9 várakozott. Eszembe jutott, hogy ott, ahová tartok, voltaképp gépek uralkodnak, és hogy talán mégis el kellett volna társalognom azzal a nyomorult F-16-ossal. Nem mintha sok közös témánk akadna a háborún kívül, de... nos, a Földanya teremtménye ő is, akárcsak én.

– GEO-9 az érkezőnek – döndült a hangszóróból. – Generátor áll. Készüljön: T-nél eléri a habitátok szintjét. Visszaszámlálás T mínusz ötszáztól. Négyszázkilencvenkilenc, négyszázkilencvennyolc...

Mire kétszázig jutott, helyére illesztettem az újabb szoftot a dialektusokkal. Az emésztés most nem ment olyan gyorsan, mint a pilóta-személyiség esetében: az anyag sűrű volt és rendszertelen, készítői régi filmek hangsávjait, helyi adók narrátorszövegeit is az asszociációs blokkhoz csapták. Homlokom mögött szerelmesek évődtek, néptáncegyüttesek dajdajoztak. Retinámon percekig kísértett egy hátsó-indiai lövőhal képe: a tenyérnyi dög egyenest rám bámult az akuriagyökerek közül, és a vízből félig kiemelkedve felém köpdösött.

– ...száznyolcvankettő, száznyolcvanegy...

Torkomat röhögés bizsergette: a névelők japán indulatszavakra, a trágárságok zömmel angolszász keresztnevekre emlékeztettek. Egy harántimpulzus világossá tette, hogy Longfeather ezredest gyanútlan szülei Bobnak keresztelték, eltűnődtem, mi vár rá, ha a rosszsors egy napon pandzsabiak közé veti; fémkezem olyan erővel szorította a kapaszkodót, hogy ujjaim nyomán öt apró árok támadt a hőkezelt felületen.

– ...huszonhét, huszonhat...

T-nél újabb zökkenés következett, azután a sűrített levegő sziszegése. T plusz ötnél feltárult az ajtó, és én barnabőrű, élénken gesztikuláló pálcikaemberek közt találtam magam.

Ha az ingázók a kemény fiúk, az állomás ügyeleteseit puhának, törékenynek kell neveznem. Ők két, esetenként három generáció óta élnek, dolgoznak és degenerálódnak geostacionárius pályán: bár a tudomány a Szaljutok hőskora óta sokat tanult a gravitációs nyavalyákról, az izmok sorvadásával, a szellemi képességek lassú hanyatlásával változatlanul nem tud mit kezdeni. Hogy a közönséges halandók tizenöt-húsz év alatt majmokká változnak idefent, persze közismert tény, és hogy, hogy nem, az indiai szubkontinens lakóit nyugtalanítja legkevésbé. Talán azért, mert a majmok arrafelé szent állatok – vagy mert egy ide elszegődött pária legalább a vallásgyakorlás szabadságában, a napi kétszeri étkezésben biztos lehet.

A pálcikaemberek, e rokonszenves félmajmok körülvettek, mind beljebb tereltek csekély gravitációjú menedékükbe. A GEO-9, a stacionárius pályán álló bázisok legnagyobbika múzeumi darab volt: űrhulladékból, kiszolgált építési vázakból, garantáltan sugárzásálló plasztik habitátokból rótták össze a múlt század legvégén. Valaha tudományos munka folyt rajta, erről azonban már csak az UAC-emblémás konténerek, a mindörökre ittfelejtett kacatok árulkodtak. A kutatók mostanság másutt, a Marson, az aszteroidaövezetben és azon is túl keresték a kihívást, a GEO-9 gondolkodóit rakodók, gondolkodógépeit rakodógépek váltották fel. A hajdani fejesek közül is csak azok maradtak, akiket a betegség – immár menthetetlenül – egy-egy törékeny majomtest börtönébe zárt.

A helyi hierarchiában a koordinátor, bizonyos Dr. Naran Sattva számított a legtekintélyesebbnek: barna jógi-képével, ősz pofaszakállával még bennem is sikerült tiszteletet ébresztenie. Overallt, sportcipőt, kombinált ólom-homok nehezékövet viselt; rémlett, mire lelke felszabadul, övéi legfeljebb ezeket vethetik mágiára belőle odalent. Csendesen fogyatkozott, forgalomirányítói munkáját méltósággal végezte – úgy sejtettem, titkon még mindig a tér, az idő és a kozmosz összefüggésein töpreng. Mosolya a laboratóriumok számára tenyésztett rhesusok torz vicsora volt, embersége utolsó szikrái sötét szemében csillogtak, ahogy rám sandított gyerekméretű íróasztala mögül.

– Maga a jenki? – zizegte. Rezonátor segítségével beszélt, akár a gégeműtött rákbetegek: a mennyekben töltött idő a jelek szerint hangszálait sem kímélte.

– Milne százados – feleltem higgadtan. Hamarosan továbbrepülök, míg ő csak testzsákban távozhat innét; ez a tény önmagában is indokolta ámulattal vegyes ellenszenvét.

– Milne – ismételte. Már nem tudtam majomként gondolni rá, bár a számítógép billentyűzetén nyugvó hosszú ujjak, a nyak- és homloktáji ráncok újra és újra zavarba ejtettek. – A hajó várja magát – mormolta, kivillantva jókora fogait. – Remélem, tanulságos lesz az útja.

– Rázós lesz – közöltem. – Az égvilágon semmit nem veszít vele.

Furán, féloldalasan sandított rám. Megneszelte, hogy érdeklődésem erősebb az iránta érzett szánalomnál, és e felismerés révén közelebb jutott ahhoz, hogy értelmes lénynek tekintsen.

– Mióta ilyen? – tudakolta.

– Vagy húsz órája. A testemet épp most próbálják összefoltozni Rabatban.

– Harcos?

– Vezénylő tiszt. Kibertéri irányítás, csoportkontroll, gerillataktika. – Hallgattam egy sort. – A marsi túszügy megoldása a feladatom.

Dr. Sattva bólintott. Meg-megvonagló ujjai szaporán dolgoztak a billentyűzeten, valóságos információözönt bűvöltek a képernyőre.

– Járt Alice Csodaországában?

A fejemet ráztam.

– Soha.

– De látott felvételeket a Vörös Tükörről, ugye?

– Igen.

A sötét szemek egy ódon vadászpuska kettős csőtorkolata gyanánt szegeződtek rám: az öreg koordinátor tekintete éppoly átható volt, mint Longfeatheré.

– Indulatos a természete, százados?

Meghökkentem.

– Nem különösebben.

– A Mayerling-elméletet ismeri?

Vállat vontam. Végrehajtó tipusú karakter lévén sosem foglalkoztattak igazán a tudományos fejtegetések.

– Hallottam harangozni róla – mondtam óvatosan. – Kölyökkoromban néztem utoljára televíziót, az újságok meg...

– Mayerling kozmológus – folytatta Sattva halkan, mint aki féltett titkot árul el. – A filozófiai kozmológia úttörője; nem az a fajta ember, akinek a képét akadémiák falára aggatják. Ha áttanulmányozta a tússzedők dossziéit, szentelhetne némi időt az ő munkájának is.

– Fontos?

– Inkább érdekes – vélte a pálcikaember –, de még fontos is lehet. '29-ben Nobel-díjat kapott érte. Csatolom a magának küldött anyaghoz: a vontató fedélzetén rendelkezésére áll majd az egész.

– Köszönöm, doktor.

Sattva ezúttal nem vicsorgott, komoly képpel nyúlt csipogója után. Kisvártatva feltárult az ajtó, két fiatalabb rhesusmajom úszott be rajta.

– Az asszisztenseim elkísérik a dokkolóöbölbe. – A szemem közé nézett. – Nyugalom, százados. Kiegyensúlyozott önmérséklet. Ez az egészben a lényeg.

Úgy rémlett, üzenni akar; a gyanakvás, az ellenszenv mintha kiégett volna belőle.

– Nem vagyok gyilkos – emlékeztettem.

Bólintott. Szomorúnak látszott.

– Persze hogy nem – dünnyögte. – Épp elég baj, ha az ellenfelei azok.

COMFILE-04.WAD

Fuentes/Most és mindörökké

Az üveg alján lapuló pók fekete volt, potrohán vörös foltok alkottak különös rajzolatot. Egyesek – a hozzá nem értők – Latrodectus mactans nak vélték volna, Fuentes azonban tudta, a tredecimguttatus ok egy képviselőjével, a félelmes hírű karakurttal áll szemben, melyet kirgiz telepesek hurcoltak be a Marsra a századelőn. Felülről nézve horogkeresztes kitűzőre hasonlított – Alvaro gyermekkorában, egy átvágott torkú vénember kabátján látott utoljára ilyet. Most is ugyanazért csodálta, mint akkor: tökéletességéért, a benne megtestesülő hatalomért.

– Élsz – súgta a póknak. Sötét, verítékben fürdő arcán mosoly ragyogott. – Elpusztultál, és most újra élsz!

A karakurt néhány milliméternyit hátrált: zavarta a folyosót bevilágító neoncsövek hideg fénye. Nemzetségének tagjai fél évszázada rejtőztek a vasoxidos sziklák repedéseiben, hullottak és szaporodtak a vörös homokon; kerülték, rettegték és pusztították az embert, mely tízmillió kilométeres zarándokútjára könnyelműen magával cipelte őket. Fuentes a bányában töltött esztendők során megfigyelt egy-egy pókméregtől halódó nyomorultat, és hasztalan próbálta eldönteni, sírjon vagy nevessen-e a végzet fintorán. Azelőtt nem rajongott a nyolclábúakért, az idefent szerzett tapasztalatok azonban megváltoztatták véleményét. A pusztaság, ahová a farizeusok dühe juttatta, csak áldozatokat és gyilkosokat ismert – nem volt nehéz eldöntenie, hová tartoznak a pókok, melyekkel sokkal könnyebb volt sorsközösséget vállalnia, mint a csendes, eltorzult arcú halottakkal.

Az első év végén szánta rá magát, hogy – helyi mestere, Kamal Khan példáját követve – maga is pókot tartson. A befogás trükkjeit a pakisztánitól leste el, de utóbb tökélyre fejlesztette valamennyit; nem szenvedhette, ha foglyai idő előtt elpusztulnak. Kezdetben viadalokat rendezett köztük, aztán ráunt a játszadozásra, és csak figyelt: a lábak mozgásából, a pontszemek megannyi villanásából igyekezett kiolvasni a Mindenható üzeneteit. A második év közepén már csodálatot érzett a falmászó szörnyetegek iránt. Vadászok voltak valamennyien, a legapróbbaktól a legnagyobbakig. Bámulatosan alkalmazkodtak környezetükhöz, elviseltek majd' minden megpróbáltatást, talán még a Nagy Villanás sem tett volna kárt bennük. A legutolsó, a vörös foltos karakurt átvészelte a szökés, a menetelés összes veszedelmét, és közvetlenül a cél előtt, Alice Csodaországától kétnapi járóföldre végzett vele az oxigénhiány. Fuentes harcostársaként gyászolta. Úgy tervezte, a győzelem után tisztességgel eltemeti – a Vörös Tükör hatalma azonban... nos, megváltoztatta terveit.

A Tükör termébe vezető út hosszadalmas és embert próbáló volt, mint maga a menetelés: az őrök zárótüzén, a tojásfejűek állította csapdákon Fuentes negyedmagával vergődött át. Az egyik fegyenc haldokolt: csípő- és medencecsontját urániummagvas lövedék zúzta szét. Két másik férfit gránátszilánkok sebesítettek meg, vérük összemázolta a folyosó falait, olvashatatlanná tette a fémkapura fújt feliratokat. Körös-körül elesettek hevertek. A riadószirénák még szóltak, vijjogásukat azonban szűköléssé alázta a szél bömbölése: a vihar egy órája, vagy még régebben tombolt odakint.

Fuentes az utolsó fehérköpenyes halántékához szorította Berettája csövét.

– A kódot, testvér.

A tojásfejű képén veríték csillogott. Eleget látott ahhoz, hogy tudja, mi következik, akár válaszol ennek az égő szemű kreolnak, akár nem.

– Maga őrült – lihegte. – Fogalma sincs róla, mi várja a túloldalon...!

Fuentes az összezsugorodott potrohú karakurtra gondolt, és golyót röpített a fickó térdébe. A lövés döreje sokszorosan visszhangzott a fémfalak közt, a sebesültek vére a tojásfejű gőzölgő vérével keveredett.

– A kódot – ismételte a pap szelíden. – Ez a Mindenható akarata.

Sebesült társai krétafehér arccal meredtek rá: a bányában töltött évek alatt egészen más Fuentest ismertek meg.

– Nem érti – suttogta a tojásfejű. – A Tükör... különleges. Kapu egy másik világba, vagy talán... valamiféle üzenet, egy önmagában zárt, idegen világ. Gondolati kisugárzásokra érzékeny ektoplazma alkotja. Ha fegyveresen törnek be oda...

A haldokló fegyenc lélegzete elakadt. A pap úgy érezte, örökké emlékezni fog a pillanatra: önmagában zárt világ volt ez is, mint az a másik a fal túloldalán; egy világ, melynek történelmét rajta keresztül formálta a Mindenható.

– Háromig számolok – közölte.

A tojásfejű felnyögött.

– Várjon...!

Fuentes lehunyta szemét. Ilyenkor látta legtisztábban a Nagy Villanást, mely csontja velejéig átjárta hevével, ilyenkor jutott a legközelebb ahhoz, hogy tisztának és bűntelennek lássa ördögöktől, démonoktól hemzsegő univerzumát.

– Gonosz lélek szól a te szádból – mondta a tojásfejűnek. – Nem szabadíthatlak meg tőle másképp, csak ha megpillantom a Tükörben igazi arcomat. Ne ellenkezz tovább: így rendeltetett. Mondd a kódot!

A férfi kimondta. Fuentes mosolyogva biccentett, halántékon lőtte, aztán végigsimított áldozata csontszilánkokkal teli homlokán.

– Ne félj – súgta neki. – Visszatérsz. Hamarosan visszatértek mind. Élni fogtok, együtt leszünk!

Beütötte a kódot. Hibázott, ismét próbálkozott, ezúttal sikerrel: a kapu kitárult. A pap a terembe vonszolta vérző társait, a padlóra fektette őket a fal mellett, néhány biztató szót mormolt felettük, majd felegyenesedett, s folytatta útját a Tükör felé. A vörös fény elvakította, fülében a Mindenható parancsai visszhangoztak – oly sok volt belőlük, hogy rádöbbent, élete végéig sem lesz képes mindet teljesíteni. A jenki ügyész keresztre feszítésével biztosan várnia kell; először az Ő ellenségeit, az adószedőket, a farizeusokat keríti sorra. Halált, azután életet ad nekik, a Nagy Villanás katlanában tisztítja meg egész valójukat, végül elfoglalja helyét atyja oldalán.

A Tükörbe nézett.

Várt.

És felkacagott. Kacagott, mert a Tükörből, bár az az első pillanatban éjfeketének látszott, valaki – vagy valami – feltekintett rá.

Fuentes közelebb hajolt, és mint az imént a haldoklónak, elakadt a lélegzete.

Úgy érezte, az a valami ott a feketeség szívében örvénnyé válik, magához vonzza. Átzuhant a Tükrön, aláhullt a téridő fonákján tátongó semmibe. Már-már kiáltott, mikor mozgásának iránya hirtelen a visszájára fordult: többé nem zuhant, hanem emelkedett, egy rakéta sebességével suhant a marsbeli égen. Inkább érezte, semmint tudta, hogy növekszik, másodpercről másodpercre óriásibb. Nézőpontja valahogy megváltozott. Mikor felpillantott, hogy körülnézzen, azon kapta magát, hogy szemei a magasan járó holdak, melyeken át Eridania síkjára lát.

Egy templomot látott, melynek fekete kőcsipkéi a mennyboltot fenyegették. Egy rózsaablakot látott, melyen át rőt fény áradt a szentély padlatára. Démonokat látott: apja márványszobra körül gyülekeztek, anyja hangján rikoltoztak valamennyien. Fejjel lefelé keresztre szegezett bűnösöket látott, stációkat egy soha véget nem érő kálvária dombján; a földön csontok fehérlettek, a szerteszórt koponyák közt a sugárbeteg Longa atya térdelt, tüzes kést döfött saját ágyékába, és sakálként üvöltött a fájdalomtól.

– Égj! – sziszegte Fuentes, ahogy tovaszállt felette. – Égj, tisztátalan!

Legutoljára a Megváltót és a Mindenhatót pillantotta meg: egymás mellett álltak, az ő érkezésére vártak Sion hegyén. Fuentes torkát sírás fojtogatta, de sikerült legyűrnie az érzést, ahogy közelebb ért, s mindkét arcban a sajátjára ismert.

– Hiszek! – kiáltotta, vérrel borított karját nyújtva a két alak felé. Testét, tagjait átjárta a Nagy Villanás forrósága; sosem volt még ilyen biztos abban, hogy a helyes úton jár. – Hiszek!

Tíz perccel később a kiszáradt karakurt újra élt, a sebesültek nem szenvedtek, és a Vörös Tükör sem volt sötét többé.

Fuentes méltóképp fogadhatta templomában a farizeusok katonáit.

COMFILE-05.WAD

Milne/Földfény

A vontató öszvér volt: egy '28-as Stratoc váza, mulatságosan nagy fúziós tartályokhoz erősítve. Hőálló kerámiaburkolatát rég eltávolították, a Föld légkörébe nem térhetett vissza többé; arra rendeltetett, hogy az anyabolygó és a kolóniák közt ingázzon az idők végezetéig. Az orrészére szerelt manipulátorok és fényszórók mélytengeri szörnyeteghez tették hasonlóvá, és ez a jelek szerint nem csak nekem tűnt fel: a habitátkapszula ablaksora alá ismeretlen kezek temérdek ragadozófoggal vigyorgó, hatalmas szájat festettek. Az Up Yours! név vérvörös betűkkel éktelenkedett az alkotmány mindkét oldalán.

A pilóta, egy meghatározhatatlan korú és származású androgén a zsilipajtóban várt rám. Úgy különbözött az állomást benépesítő pálcikaemberektől, ahogy két rassz csak különbözhet; az embernek nehezére esett felfogni, hogy akiket lát, egyazon világ egyazon uralkodó fajának tagjai. A rendszerközi forgalmat bonyolító űrzsokék gyorsulási terheléshez szoktak – vontatóra AG-generátort szerelni még mindig luxus, a legnagyobb konszernek kiváltsága. Az androgén vállán, karján és mellkasán herkulesi izmok feszültek; csak később, a kabinban vettem észre, hogy alsótestének arányai változatlanok, hisz munkája során elsősorban a kezét, némelykor a fejét használja.

– Clench – közölte. A sapkaellenző árnyékba vonta széles járomcsontú arcát, napszemüvegét mégsem vette le; úgy képzeltem, még álmában sem válik meg tőle. – Szabadúszó, momentán a Gyarmatügyi Parancsnokság zsoldjában. Milne százados, nem igaz?

– Hogy találta ki? – ironizált a gép, mely mind simábban működött együtt a ROM-modullal, mindazzal, ami a Konkordátum becses VR/TCO-jából megmaradt. – A dokumentumok befutottak?

Az androgén biccentett, de nem kapkodta el a választ: belső kronométerem tanúsága szerint huszonegy másodpercet szánt arra, hogy szemügyre vegyen.

– Több gigányi kép és szöveg – mondta végül. – A Szent Állat, Sattva doki élt az alkalommal, és hozzáfűzte a saját anyagát; azt üzente, maga tudni fogja, mihez kezdjen vele.

– Ha felkészült, indulhatunk. – Odaintettem a rámpa alján várakozó dekkániaknak, aztán a pilótát félretolva beljebb nyomultam: nem kenyerem a keménykedés, de most valahogy erőt adott. Belmévillant, hogy hús-vér testem megmentéséért talán még most is küzdenek odalent. – Mi hír a Marsról?

Clench rátenyerelt a zsilipkapcsolóra. A sűrített levegő sziszegése lehetett volna akár gunyoros füttyentés is.

– Mindkét féltekén rendkívüli állapot van érvényben. Helyi járatok leállítva, áthaladók elterelve. Milícia mozgósítva, holdbázisok személyzete felajzva, rakéták élesítve: a szokásos ítéletnapi rutin. – Rám villantotta szemüveglencséit. – Van fogalma arról, hány fegyenc sáncolta el magát azon a kutatóállomáson?

– Nincs – feleltem. – Csak annyit tudok, hogy másodmagammal kell rendet tennem ott.

– Ebben a formában? – Az androgén döbbenete őszintének tűnt. – Mint önjáró fémváz? Ezt nem veszem be, főnök. Próbálkozzon újra!

– Fáraszt, Clench.

Nem sikerült leállítanom: leplezetlen érdeklődéssel mért végig másodszor is.

– Ha ilyen nagy a baj, miért nem küldtek még egy tucatot a fajtájából?

– Túl költséges volna. Kiberszkeletonok előállítására csak két lenti üzem képes, egy Németországban, egy az ausztráliai japán kolónián működik. – Krómtól ragyogó halálfejem száznyolcvan fokot fordult, így ismét az androgénre pillanthattam. – A fémváz olyan, amilyen; a lényeg az innováció, az elektronika. Drágább vagyok, és jó ideig drágább is maradok a legértékesebb Rollsnál vagy Bugattinál. Hogy mennyiért kölcsönöz a Bavarian, fogalmam sincs, de valami azt súgja, társaságra már nem futná mellém sem a Gyarmatügy, sem a Mars-Adminisztráció keretéből. A ROM-modulom úgyszólván értéktelen, akad belőle másolat épp elég – egyetlen B-207-es elvesztése nagyobb csapást jelent mindenki számára.

Clench körüljárt, épp hogy végig nem kopogtatott.

– Szóval sérülékeny...? Nem látszik annak.

– A kommandós rohampuskák lövedékmagja destabilizált urán – emlékeztettem. – Szétzúzza a legkeményebb acélötvözeteket, a keramitot, a titániumot. A plazmafegyverek töltete a nap fotoszférájának hőfokán éri el a célt, ehhez járul még a kinetikai hatás. Túl sok a jóból.

– Micsoda?

– Több mint valószínű – folytattam –, hogy az első mentőakció kudarcot vallott. Hogy a csoport felszerelése a fegyencek kezére került, akik így a létező legmodernebb fegyverekkel rendelkeznek. Másodszorra körültekintőbben kell eljárnunk velük. Ismerem a fajtájukat: ha sarokba szorulnak, képesek bármire, nem zárhatjuk ki az öngyilkos akciók eshetőségét sem.

– Ezért küldik oda kettőjüket? – fakadt ki a pilóta. – A gyarmatügyiek szerint ez a körültekintő eljárás? Isten az égben! A túszokat, ha egyáltalán élnek még, magukkal együtt fogják darabokra szedni, ember! Ki agyalta ki ezt a baromságot? Ki volt az a...

Elnémult, dühtől sápadtan meredt rám; úgy tűnt, most döbben rá, kivel-mivel áll szemben. Nem mozdultam. Eszembe ötlött, hogy a szólás szabadsága minden ember alapvető joga, melynek gyakorlását – méreteimnél és súlyomnál fogva – puszta jelenlétemmel veszélyeztetem.

– A Konkordátum tisztje vagyok – szögeztem le. – Köt az esküm és maradt még némi tartásom is; kettőnk közül maga az, aki bármit kimondhat.

Clench csak erre várt: nagy levegőt vett, kimondta, aztán kimondta másképp, még nyersebben, és politikai kommentárt rögtönzött hozzá. Kezdtem gyanítani, hogy a néhai Brit Nemzetközösség egyik államának szülötte: ilyen fokú undor érzékeltetésére ilyen kevés szóval csak ők képesek.

– Mire vár? – mordult rám, mihelyt befejezte. – Se a véleményem, se a szerződésem nem fog megváltozni. Indulás!

Biccentettem, ülőhely után néztem.

Értettük egymást.

A startnál megkésve bár, de letette névjegyét a gravitáció: testemet iszonyú súly préselte a habgumi párnák közé. A rezgések távoli mennydörgés visszhangjaként morajlottak végig a bordázaton és a burkolaton; Clench arckifejezéséből ítélve pokoli lehetett a gyorsulás, ráadásul egy teljes percig tartott. A fúziós tartályok szivárványszín tüzet okádtak, a ragyogás elbizonytalanította a GEO-9 monitorok kínálta képét: az Up Yours! kijutott az állomás árnyékából, és a kéklő földsarlón túli mélységek felé fordította orrát.

– Most jön a... felemelő rész – nyögte az androgén, aztán elakadt a szava; úgy szorította légzőmaszkját, mint fúldokló a mentőövet, pár pillanatig komolyan aggódtam az életéért. – Én nem... ugrálhatok, de maga... – Újabb adag oxigén; veríték, kidagadó erek. – Kapcsolja be... a... zenét...!

A kiberszkeleton karja a mázsás súly ellenére is könnyen mozdult, némi tapogatózás után rálelt a megfelelő gombokra a középkonzolon. A vontató fülkéjét csakhamar betöltötte a dallam: férfihangok komor, már-már vallásos áhitattal zengő kórusa.

– Holst? – tudakoltam.

A terhelés csökkent valamelyest. Clench képén üdvözült mosoly derengett.

– Vangelis. Passzol a... látványhoz, mi?

Bár nem lelkesedtem az eklektikusokért, igazat kellett adnom neki. Jobboldalt az imént bukkant fel a hold, ábrázata fenyegető volt és gyönyörű, olyan, amilyennek csak idekintről láthatja az ember. Csillagokat hiába kerestem, a légkör derengése láthatatlanná sápasztotta valamennyit.

– Átállok idiótára – közölte rekedten az androgén. Mihelyt a robotpilóta működésbe lépett, kétszer is megköszörülte torkát, szabad kezével tarkóját masszírozta. – Utógyujtás kikap. Sebesség állandó, vektor... stabil. Ha eléggé eltávolodunk, a gázra lépek megint, oké? – Kimerülten vetette hátra fejét, elgyönyörködött a Földanya profiljában. – Jól tartja magát az öreg kurva – dünnyögte, és felnevetett. – Isten áldja otthonunkat!

– Maga belevaló nő – állapítottam meg –, esetleg kemény férfi. Valamelyik a kettő közül.

Rám pillantott, megint nevetett, és ezzel végre engem is a megfelelő vektorra terelt. A közelmúlt emlékei úgy cikáztak át ROM generálta tudatomon, mint a trapplövészetre szánt agyaggalambok: a lustán hömpölygő Amazonasra gondoltam, aztán Észak-Afrikára, az ütközetre, amiben ronccsá váltam, és amire talán sosem fogok emlékezni; Longfeatherre a rabati hadikórház steril szerelésében, arra, hogy napjában egyszer valaki holtbiztosan Bobnak nevezi, ami a világ túlfelén felér egy becsületsértéssel. Árnyék Vezérre gondoltam, aki kellemes orgánuma dacára úgy festett, mint az idegen világból jött, vérszomjas Izé; az emlékeimbe férkőzött lövőhalra, melynek szeme tisztán kéklett, akár egy Vogue-modellé, Dr. Sattvára meg a többiekre, akiknek sorsában igazán nincs semmi mulatságos, legvégül arra a szerencsétlenre, aki mellé kirendeltek, akinek társaságában szitává lőnek majd abban az Eridaniának nevezett porfészekben – és nem bírtam tovább. Ráakadtam szoftverblokkomban az idevágó hangmintára, ismétlésre állítottam, elindítottam; hadd tudja ez a nő vagy férfi, mi mire vagyok képes...!

A Phobos felé suhanó Up Yours! belsejében szintetikus kacaj harsogott.

COMFILE-06.WAD

Gontar/Low Memory

Azér atták a számológépet hogy mindent irjak bele magamrol ami eszembejut meg a régi időkröl mielőt a Marsra jötem.

Monták irjak aról mikor még nemvoltam katona, de montam; én mindig katonavoltam. igy arrol nemtudok és nemis érdekes. A psziholóógus nem nevetet mer ismer,! csak azt kérdezte hogyvoltam én katona mongyuk 5éves koromba mikor emberek nem-szoktak. Nálunk Ukrajnába szoktak,, montam nézzemeg akármejik filmen mikoro gyerekek nemtöb mint5 kifekszenek gránátal a fasisztank elé és elkusznak a géppuskafészkekhez és azokbais gránátot dobnak. Montam hogy látam egy egész kicsi lányt (nem filmen!!) anak dragunovpuskája volt amit egy moldovántol vett el aztán mikor a zsupán egy cse béempén behajtot a falujába hogy kitűze a zászlót. ő a templomtoronybol szemenlőte. Montam a pszihológusnak,: nekemis volt dragunovpuskám,! az üt csak nagyot mikor valaki hasznája., a töltényei nagyok és fényessek mint a döglegyek és ha elveszted nyakon vágnak de ez későb volt és nemis csak magamrol szól, ugy hogy.? inkáb magamról.

Az a nevem hogy GONTAR, Oleg. a papiron míndig vesző van a kető közöt és a keresztnevem van hátul mer az a kisseb biztos, de volt idö amikor nem. talán mikor még egész gyerek voltam és az apámal meg az anyámal laktunk kijev mellet. Voltegy házunk ott, ahol má nem ketyeget a mérő amit a fehérköppenyesek hagytak az apámapjánál mikor ővolt fiatal de az erdőbe má akorse laktak álatok:. fehér lett a vérük mint az apámapjának akit csak, fényképen látam és nem értetem mér ojan öreg és szomoru. Ma má tudom: az ő fiatalkorába repet meg a szarkófág a régi eröműblok körül és akik arra laktak amerre keletiszél fujt, meghaltak.. még, kijeVbe is. Akkor halt meg az apámapjának a felesége és az apám csak azér nem mer vonatal az anyámhoz utazot Rosztovba aki akkor még nemvolt az és egyetemre jártak – ahova én későb nem,.

Aszonták má a születésemnél baj volt de nem úgymint másoknak akik három kézel meg agyatlanul és szörösen születtek és engem nem is vitek el kijevbemegoperálni vbnmint őket ahonan nem jöttek visza és mindenki sirt. Én nagynak és erőssnek születtem csak az IKUMbol hiányzik valamenyi és késöb let egy hugom aki szépvolt és egy svéd akarta feleségül vennni,. Mikor szabadságos Voltam vereketünk 1et az udvaron de nem igazán ugyhogy alig vérzet és Nyika nevetet ahogy nézte és aszmonta ugy szeret.

Elolvastam amit edig irtam és kijavitotam nehogy aszmodhasa a pszHiológus hogy nem tuodk figyelni jól és nem jó az aszociáciom.. mikor elöször monta lefejeltem és utána még enni se attak nemhogy számológépet ami elégnagyon tecik és vanak bene játékok is:- amiket régen alig. A pszihológus volt katona.. látot filmeket és aszmonta megérti., utána még töbet járt hozám beszélgetni meg segiteni abba hogy emlékezzek.

A pszihiológus aszmondja:

nem voltam mindig aszociális agresziv és brutálkontrolálatlan!, A körülmények tettek azá. Mikor elvitek az iskolába engem meg Nyikát megtanultam olvasni-irni demikor későb, évekkel más iskolába vitttek a nyelveketmeg a gépeket már csak szoftal. – szoftokal birtam volna amik drágák és akkor már apámse volt ezér el kelet dönteni ki-folytassa.? Akkor kültük Nyikát moszkvába táncotanulni émmeg nem mentem seműtétre – semunkára,. hanem a seregbe ahol az IKUM szartse számit és ahol a ember még tiszt is lehet.

Jóvolt a seregben. bár, nem egész olyan mint a filmeken., atak enni és megfuttatak és konektort épitetek hátul a ffejembe,á adtak dragunovpuskát meg ejtőernyőt meg katonaszoftokat; Legjoban azt szerettem amivel az AK éjelis látot mint a macska és ugy világitot a célra mint a Nyika szeme. NYIKITA NYIKITA NYIKA ecer látam táncolni Mszkvába és utánna még sokszor álmottam vele ahogy forog és fehér és szeret,. mindig kaptam töle levelet: még a balkán Háboruba is ahol a karomra tetováztatam a nevét hogy mindig emékezzek rá. Két évet marattam len, dec sak néha emlékeztem mer nehézvolt. nagyon. A népek mind más istenekbe hittek. minden mozgóra lőtek és ha tutták még a nőkis aa köl kökis kivágták egymás szivét;. Sok ojat látam amitöl rókálnom kellet mire EEelfoglaltuk belgrádot? és még egy nagy várost aminek a neve nemjut eszembe.. aztán továbkültek a terorbünösök után akik minden ppravoszláv és keresztes elen boszút esküttek. Valamikor őszel a tengerbe szoritotuk őket ÉSLelőtem egy lopot koptert ami rakétákat vitt és a fiuk akik velem voltak még sok koptert meg Orao J-huszonketöt lőtekle de nem mindet mer párat azokbol a rakétákbol mégis rákültek moszkvára a télen és Nyika nem irt több levelet,. aztán

jött az ujság hogy anyámis,! énmeg csak ültem a szarráfagyot földön csupa idegennel és bublegumit rágtam amit egy néger nyomot a pofámba és bagót is attak pedig nem kértem tőlük. büdösök voltakm int Én,. Aszmonták kétszáz-ezren haltak meg a város központjába meg kijjeb és hogy nincs mit csinálni és hogy most maj hazamehetek de nekem nemvolt hova hazamennem és nemis akartam felszálni a repülögépre másnap hiába orditozot az oroszhadnagy. és mikor az anyámat emlegette meghogy !széjelkurja! a hugomat akinek a nevét a karomon a fényképétmeg a zsákomba hordom aszmontam „nembazmeg”, megütöttem és mikor tokarjevpisztolyt húzot eltörtem a kezét meg a nyakát aztán átugrottam a keritésen és föl egy teherautora ami EUS katonákat és műszakikat vitt. máshová.

A műszakiak akik vagy németek voltak vagy nemtom?mik láták mennyire ki borultam meghogy belémlőtek,. Ellátak: ahogy kell( innni adta k meg egy szoftot amir amitöl nyugottab lettem és estére megtanultam japánul és karatézni is. Aszmonták a saját repterüknél továb nem vihetnek és hogy adig jelentkezzek a kivándorllotató irodán a gyarmati gyalogságoz míg jólvagyok? Monták hogy onnan ahova AZok visznek sose kel hazamenem töbet és hogy a Marsson mindent előröl kezdhetek.

Mig jÓlvagyok szoktam tudni hogy jelentkeztem. Fölvetek és fölvitek:, altisztet (szakvez,) csináltak belőlem de van hogy nemvagyok jól és ojankor antiszociális – brutálagreszív leszek w e eltöröm mindenki csontját és ölök, – aszmondják agyon vertem egyet aki csesztetet, kétmásikat lelőtem. biztos úgyvolt csak nem emlékszek rá.. Kevesen múlot hogy nem mingyár bányába vitek ahova a legnagyob szemeteket szokás-:- a pszihologus asztmondja tudat alat ép ezt akarom, hátha ot megtalálom azt az embert aki miat nemjött töb levél Nyikától pedig aZ nem egyember miat volt. Meg hogy azér irtam a trikomra és a falra azt amit mer asziszem hogy ami a szarkófágban meg az apámapjában meg a feleségében és az apámban.anyámban meg a rakétákban volt annyira bennemvan hogy töbé nem árthat nekem8 Hogy: ölni születtem, nemtom mia fájdalom és hogy énvagyok a Halál meg a Rák.

Mielőt a szoftom kiégett asziték jó komandós jó telepes lesz belölem. Kár hogy kiégett.: szeretttem vol na jókomandós – japántanár, marslakó lenni.

Ami a szoftal jöt belém azér meg maratt: tudok sokmindent amit azelöt nem. Beszélem a nyelvet a szoftrol meg emlékszek versekre amiket sose tanultam,! A. Pszihológus aszmonta irjak le belölük legaláb egyet ugyhogy megprobálom de nagyon nehéz. Le irok (soronként egy ojan Haikut amiböl japánba sokat irnak] az őszröl a halálrol meg más efélékről,qq ez sok idö lesz de nem bánom mer ojan szép és Nyika juteszembe róla,.:

A kecses fűzfa

lelke csalogánnyá vált,

most így szendereg?

Voltmá hogy sirtam. emiatt. Mos nemtom fojtatni d

A pszihológus aztis monta irjak az álmaimrol, ha beszélni annyira nem szeretek rólluk. Nem akármér nem szeretek: éjszakánként asszoktam álmodni hogy értemjönnek és mégis visza visznek UKrajnába, hogy megmütenek kijevben és lekötöznek és gránátot tömneka számba vagy hogy valaki bejön mig alszok és elviszi Nyika fényképét meg a leveleit. Volt éjszaka mikor Ő jöt el és táncolt de csak miután ezek it kipiszká lták a széjelment konektort a fejemből és másikat raktak a hejére. Drugokat kaptam a fájdalom elen de velük együt is kínozot nagyon, fő leg hogy Nyika olyan fehér és némavolt és hogy nem érhetttem el. Azóta csak ecer láttam ahogy megégve fekszik egy kórházágyon és nagyon akartam hogy fölébregyek,. egy őr jött be rázni. pofonvágot párszor de még ennek is örültem és nembántotam., megkköszöntem neki, ő Vízet adot asztán ki hátrált úgy monta, „Okéj. Semi gáz.”

Neki nem is,: engem zártak hat hónapja ebbe a gumiketrecbe ami SZük és mindig szükeb. Aszmonták ez korház a PHobOS holdon éshogy minden rendbe lessz de Mióta rájötek hogy nemcsak a konektorral volt baj eccer se engetek ki ne-hogy megin kárt csinájak mint mikor meggfgdpróbálták elveni a fényképet és a leveleket. 4et levertem de tudom sokan vannak ugyhogy. keveset alszok, A pszyhológus (eszt neki irom) tudja csak mivan velem és szólhatot a többinek hogy elég mer azóta nyugtonhagynak:. ha látják is a tetovanevet a kARomon és a leveleket és a képet amit néha elöveszek NYIKA NYIKA NYIKITA ha kiváncsik is ki az?, nemkérdezik.

COMFILE-07.WAD

Milne/Vörös és fekete

Pilótám rajongott a XX. századi eklektikusokért: száguldásunkat óráról órára változó, szárnyaló vagy épp borongó dallamok kísérték. Eleinte kiszűrtem őket, aztán, ahogy mind mélyebbre temetkeztem a Gyarmatügyi Parancsnokság által azonosítani vélt fegyencek bűnlajstromába, utat engedtem nekik – arra gondoltam, hasonló nyugalomban legközelebb csak a túlvilágon lesz részem.

Az anyag gerincét személyi profilok, periratok kivonatai képezték. Az ügyészek és a vizsgálók alapos munkát végeztek, legtöbbjük szövegéből az enyémhez hasonló eltökéltség áradt. Fegyvertársaimnak éreztem őket, hisz feladatuk ott kezdődött, ahol az enyém véget ért. Megadatott nekik, hogy befejezhessék a munkát, amit a különleges alakulatok kezdtek: fekélyt fekély után távolítottak el az emberiség testéről. Az eközben készült dokumentumok új oldalukról mutatták be a szektavezéreket, önjelölt elnököket és fejedelmeket, háborús gonosztevőket. Az ezrek pusztulásáért, népek tragédiájáért felelős farkasok egyszeriben bárányokká, fegyveres őrültekből öltönyös jogalanyokká változak, a terhelő bizonyítékok mennyiségétől függően gubbasztottak vagy feszítettek ügyvédeik oldalán. Az ítéletet vérmérsékletük szerint átkozódva, fenyegetőzve, netán baljós mosollyal, homályos kinyilatkoztatásokkal fogadták – javíthatatlanok voltak, a letűnt korok démonainak egyenesági leszármazottai. A Konkordátum vagyonokat költött rá, hogy épségben a Marsra juttassa őket; megtartottuk a játékszabályokat, bár tudtuk, mi vár rájuk; a civileknek, akik lelkifurdalást éreztek emiatt, sosem kellett látniuk, amit a harcosok és a bírák világszerte láttak.

A hesperiai telep, ahonnét a Csodaországra támadó banda kitört, afféle purgatórium volt. Lehetővé tette lakóinak, hogy hasznos munkát végezzenek, vagy hogy elpusztítsák egymást – a fegyencek nagy százaléka az utóbbi megoldást választotta. Hogy miért nem számolt a börtön vezetése a zendülés eshetőségével, csak az ördög tudja: ha egy adott helyen ennyi diktátor, hadúr és hamis próféta zsúfolódik össze, szinte szükségképp akad köztük rátermett vezető is.

A rátermett vezetőt Hesperiában Kamal Khannak hívták. Dokumentumaim mindössze annyit árultak el róla, hogy Pakisztánban született, iskoláit Iszlamabadban végezte, aztán – egy belső hang parancsára; eszementéknél rendszerint így működik a dolog – prédikálni kezdett India ellen.

Mikor híveivel a hegyekbe vonult, még holmi nagy és szent háború gondolata foglalkoztatta, ám utóbb, hogy északkeletről emberek jöttek, és kéz alatt néhány fiolát kínáltak eladásra, nem mondott nemet. A birtokába került üvegcsék közül kettőben ártalmatlan – az alku során húsevőnek mondott – baktériumtörzsek tenyésztek, a harmadik a világ legkegyetlenebb ragadozóit, az ötödik generációs retro-vírusok KM kódjelű, Irak által „nemesített” családját tartalmazta. Ha aktívak lettek volna, mikor Kamal ügynökei Új-Delhi legnagyobb fedett tárolójába és a Gangesz vizébe juttatták őket, a szubkontinens jó ötmillió lélekkel válik szegényebbé, így viszont az orgyilkos népség gazdagodott egy tanulsággal: „Alkalmi árustól halat és B-fegyvert sose végy!”

Szakértőink szerint a vírusok már az átvételkor inaktívak – köznapibb módon: döglöttek – voltak, és a jelek szerint Kamal is erre a következtetésre jutott. Úgy döntött, másodjára nem bíz a véletlenre semmit: atomfegyverhez folyamodik, melyet maga szerez be a Közép-Kelet nagy önkiszolgálójának számító Tadzsikisztánból.

'39 augusztusának derekán kerekedett fel ötezer fanatikusával. Átvágott a forrongó Afganisztánon, a Hindukus hófödte csúcsai sem állhatták útját; a hónap végén tadzsik területre nyomult, néhány határvadász lovasegység megfutamítása után felkészült a támadásra – az ex-szovjet atomfegyverek temetőjénél azonban méltó ellenfél, a Konkordátum különleges alakulataival megerősített kormányhadsereg várta. A küzdelemben Allah az utóbbiakhoz pártolt, jelezvén: a szektavezér kezdettől félreértelmezte akaratát.

Kamal és követői felett – valamennyiük szerencséjére – nemzetközi bíróság ítélkezett: hazájukban lefejezésnél enyhébb büntetésre aligha számíthattak volna. A „Kán” harmadmagával került a Marsra, de a zendülés idejére ismét százakat tudhatott a háta mögött – rendelkezett a született népbutítók karizmájával, stratégiai érzéke viszont nem javult az évek során; manőverei célratörőek, ám kiszámíthatók voltak, s ez a hiányosság megpecsételte második nyájának sorsát is. A szövegből kiderült, hogyan harcolt és öldökölt, hogyan hullott el sok száz társával együtt a 'kopterek intenzív tüzében. Nem éreztem szánalmat iránta, hisz többet kapott annál, amit érdemelt: maga dönthetett végzetéről. Bevégezte küldetését, és mert az én küldetésem szempontjából immár lényegtelennek minősült, a PAGE DOWN lenyomásával száműztem a feledésbe.

Jobbkeze, a kántorból televíziós prédikátorrá, hamis prófétává, majd bukott angyallá átvedlett Alvaro Fuentes érdekelt igazán. Ő állt az Eridaniába betört fegyencbanda élén, ő volt az az ember, akit értenem kellett. Hogy fogást találjak rajta, hogy legyőzhessem – vagy hogy idejekorán tisztelni kezdjem benne saját végzetemet.

Az anyag sötét színekkel ecsetelte gyermekkorát, a vergődést a bodegák köré gyűlt mocsokban, ahol pár tartóselemért, egy használatlan kotonért is kibelezik és elássák az embert; a régi nóta nálunk se szól másképp. A képbe a kórbonctani megfeleltetés dermesztő biztonságával illeszkedett az ipari hulladéktól megmérgezett apa, a vallási téboly összes tünetét mutató anya; kérészéletűek és brutálisak, akár a nevelők, akár a papok, akár a világ. A pszichiátriai profil inkább valószínűsítette, mint állította, hogy Fuentes szexuális zaklatás áldozata lett, de a statisztikák szerint nem úszhatta meg ezt sem. Talán az öreg Fuentes kapta el, talán az a Longa nevű leukémiás pap, akiről olyan ellentmondásosan nyilatkozott a tárgyalásán Panamában; ha a véleményemre kíváncsiak, nem használt az ügynek, hogy a fickó magától fordult fel, mire Alvaro felhajtotta a pénzt a kinyírására. Jobb helyeken ezt nevezik elfojtásnak: kapok valami ocsmányat, és mert visszaadni nem tudom, egy életen át rágódom miatta. Fuentes tízéves korára mindent megbánt és mindenkit gyűlölt, csak a Mindenhatóval – személyes istenképével – sikerült meghitt viszonyba kerülnie. A Mindenható pótolta a szülőket és barátokat, akik elmaradtak mellőle, a törvényt, ami nem védte meg – és megtanította szomjazni a hatalomra, melyről csak a Dallas meg a Dinasty unalomig ismételt epizódjai alapján alkothatott fogalmat. Tizenkét éves kora körül megtörtént az összeolvadás: ettől fogva – bár sosem beszélt róla – ő maga volt a Mindenható, ez a különös, erkölcsöt és etikát nélkülöző lény, a Külső Hideg száműzöttje, aki felemeli lelkünket, viszonzásul pedig csak annyit kér, hogy megmelegedhessen nálunk egy jókora nukleáris robbanás melegénél.

Hogy a Nagy Villanás rögeszméje honnét származik, a panamai per utolsó hetében derült ki. A szakértői bizottság elnöke, egy kultúrtörténész felismerte a néhai David Bowie arcát Fuentes néhány kamaszkori firkálmányán. Az M-ART hálózatából csakhamar előkerült az a múlt századi videoklip, mely civilizációnk pusztulását ábrázolta egy metropoliszba bemerészkedő, onnét méltósággal, ám sietve távozó indián pár szemszögéből. Az énekes – Bowie – a klipben és a rajzokon egyenest a várost romba döntő atomvillanásba néz. Fuentes vázlatain kivehetők maguk az indiánok is: egymás mellett állnak, de kezük nem érintkezik; a lány baljában élénkvörös, tűsarkú cipő. Fuentes elmondta, hogy ez a gondolati kép motiválta első gyilkosságát; a prostituált, akit pappá szentelése előtt pár órával fojtott meg és gyújtott fel Bogotában, hasonló cipőt viselt. Alvaro atya sem a nevére, sem a korára nem emlékezett. Az ilyen semmiségeket tüstént elfelejtette: a végcél, az üdvözülés szempontjából nem volt jelentőségük...

Elfordultam a képernyőtől. Percről percre kevésbé vágytam erre a találkozásra – pedig a részletes jegyzőkönyvek, a showmanként elkövetett gaztettek dokumentumai, a Fuentes készítette festmények, rajzok reprodukciói, a bombák és a pókok csak ezután következtek.

A pszichológiai profilt egy mexikói kölyök készítette. Közös anyanyelvükön társalgott a vádlottal, szakvéleményét angolul nyújtotta be, ennek ellenére olyan világosan fogalmazott, hogy akaratlanul csodálni kezdtem érte. Hatással volt rám a szövege; nem cifrázta, nem próbált elrejtőzni a divatos típuselméletek mögé. Úgy ítélte, hogy valakik valahol, valamikor – a részletek lényegtelenek – tönkretették Alvaro Fuentes univerzumát, erre ő ahelyett, hogy a meglévőt javítgatta volna, inkább újat teremtett helyette. Mire felcseperedett, egész kis világegyetemet alkotott saját Úristennel, saját játékszabályokkal – hogy többé ne baszakodhasson vele senki. Meghúzódott a maga kreálta csendben, csak azért mászott elő néha, hogy törlesszen – ám egy idő után megint az érzése kísértette. Társaságra, rajongókra volt szüksége, nekiállt hát, hogy benépesítse privát univerzumát: kamaszkorától kezdve százával rajzolta, festette a legkülönfélébb szörnyeket, melyek most – mintha igazi ablakot nyitottam volna – rendre megjelentek a hajó számítógépének monitorán. Némelyiknek voltak párhuzamai a keresztény kultúrkörben, némelyiknek nem. Párat azonnal felismertem közülük, mások távoliak, felfoghatatlanok maradtak, de rajtam már ez sem segített.

– Hogy az a...

Démonok.

Démonok szénnel és tussal, démonok puha és kemény ceruzával, festékkel és ecsettel, papíron, fán és vásznon. Húsvörös ördögfattyak csupasz seggel, groteszkek és fenyegetőek, akár a sumo-birkózók. Gömbállatokra emlékeztető káoszlények sírásra görbülő szájjal, tátongó kloákával. Szarvakkal felfegyverzett, implantokkal teli behemótok; csupa háj óriások, ráncosak, mint a kínai harcikutyák; két lábon járó, lángot fújó gyíkfajzatok – egy beteg, ám kétségkívül kreatív elme okádéka. Fuentes tanulóévei alatt nyilván átlapozott néhány demonológiai alapművet: egy komoly embernek az érem mindkét oldalát ismernie kell. Arról, hogy ő maga melyik oldalon áll, elsőként a képek vallottak, és nem is akárhogyan. Tudtam, hogy az eredetik zöme még a per előtt gazdára talált, hogy minden darab kincsnek számít a giegeriánus gyűjtők körében – ezt művelték velünk a bűnbeesés óta eltelt évezredek.

Fuentes a maga különös módján rajongott teremtményeiért. Saját nevet adott nekik, szignóval látta el a papírt, melyen világra – az ő világára – jöttek. Pompásan illettek ide, de mert a külső jegyek dacára lényegükben vele voltak azonosak, hamar rájuk unt, és másutt kezdte keresni a népességprobléma megoldását. Töprengett, kísérletezett. Ekkortájt támadt az az ötlete, hogy magához emeli a farizeusok igájában sínylődő földlakókat, és részt juttat nekik saját boldogságából.

A bogotai prosti volt az első szerencsés kiválasztott, ám csakhamar újabbak követték. '36-ban, az ellene folytatott szentszéki vizsgálat tetőpontján Fuentes felgyújtatott egy kuplerájt, utóbb – és ehhez már aligha volt köze a vallásos hevületnek – két iskolát is. '40-ben a kamerák előtt gyóntatott meg egy labilis idegzetű üzletembert, és kemény penitenciát szabott ki rá: az illető engedelmesen szájbalőtte magát egy nagyöbű Ruger Redhawk forgópisztollyal. A letartóztatását megelőző show fináléjában hasonló cselekedetre bátorította több város lakosságát Közép- és Dél-Amerikában. Az érintettek egyetlen közös vonása az volt, hogy fúziós erőművek, atomkísérleti telepek közelében éltek – valamennyiünk szerencséje pedig az, hogy e létesítmények őrsége a háború kirobbanása óta teljes harckészültségben állt. Padre Alvarót az első sortüzet követő hetedik percben keverték le, elég későn ahhoz, hogy milliók hallhassák tőle a 68. zsoltárt: „Fölkel az Isten, ellenségei szétszóródnak, futnak színe elől, akik gyűlölik. Eloszlanak, miként a füst, ahogyan viasz olvad a tűznél, úgy semmisülnek meg az Ő színe előtt. Énekeljetek az Úrnak, zengjétek neve dicséretét, készítsétek neki az utat, amely a felhőkön át vezet!”

A rákövetkező napon tömegek küzdöttek, tucatnyian haltak meg érte a limai katedrálisban, magánrepülőgépéig azonban így sem sikerült eljutnia. Híveinek dühe nem ismert határt; a per végéig a nevében, érdekében elkövetett terrorakciók száma meghaladta a félezret, az áldozatoké a háromszázat. Nem egy Hirosima, nem egy Moszkva, de az élethosszig tartó kényszermunkához épp elegendő.

Hosszan bámultam Fuentes képét a monitoron: azon tűnődtem, hogy lehet ez a jellegtelen arc egyszerre békés és nyugtalanító. Bár sosem tanultam fiziognómiát, előbb-utóbb felfedeztem, hogy a göndör haj kissé túl szorosan tapad a koponyához, a sötét szemek túl közel ülők, ami pedig a szájat illeti...

– Ki ez az őrült? – tudakolta Clench, ahogy áthajolt a vállam felett. Szemüveglencséi a Limai Megváltó képének kicsinyített mását tükrözték. – Hányadik farkas a falkában?

– Momentán az első – válaszoltam anélkül, hogy felpillantottam volna. – Nem említette, hogy ért a pszichológiához.

– Mert nem értek hozzá.

Meghökkentem.

– Akkor hogy jött rá?

– Mire?

– Arra, hogy ez az alak nem normális.

Az androgén vállat vont.

– Azok közé tartozik, akik megszöktek a bányából, és a sivatagot választották. Normális ember nem tesz ilyet.

Hús-vér testem már megborzongott volna.

– Fuentes nem fél a haláltól.

– Hát persze, mert a félelemhez is ész kell – mondta Clench. – Többször jártam a Marson, főnököm, tisztában vagyok az ottani egyszereggyel. Normális ember nem kóborol nyílt terepen, nem távolodik el a nagyobb csoportoktól, mert ahol a tömeg, ott a víz és a levegő.

– Maga agyas – állapítottam meg. – Agyas, de titkolja. Miért?

– Mert a kutya se fizet pótlékot érte – dünnyögte Clench, majd tapintatosan magamra hagyott a több gigányi iszonyattal.

Milne gyűlölte az adathalmazokat, ha tehette, lázadt ellenük – a ROM-modul sokkal türelmesebb volt nála. Pár óra múlva, mikor szimulált lényemen fásultság uralkodott el, kinyomtattam Fuentes portréjából egy fekete-fehér példányt, ragasztószalaggal a konzolhoz erősítettem, és bámulni kezdtem. Sikerült kiváltanom a „Nagy Testvér figyel téged” érzést, mely száz esetből kilencvenkilencszer – ezúttal is – felkorbácsolta harci kedvemet. Rájöttem, mit utálok legjobban a képen: padre Alvaro szája épp olyan volt, mint egy nálánál harminc évvel idősebb, tisztességtelenségben megőszült ribancé.

– Rábasztál, rohadék – mormoltam. – Tudom, hol keresselek.

Személyisége lassan formát öltött bennem. Megszűnt fantomnak lenni, köznapi szörnyeteggé vált, aki veszedelmes, de sebezhető – pedig mit meg nem tett, hogy természetfeletti lénynek higgyék! Apostolait a hesperiai börtöntársadalom elitjéből válogatta: ideggázzal dolgozó tömeggyilkosok, fajelméleteikbe beleőrült neonácik, törzsi indulat fűtötte kannibálok és ex-fejedelmek egyaránt akadtak köztük. Kijelöltem a róluk készült sztárfotók keretét, az egeret óvatosan mozgatva két sorba rendeztem őket, ahogy névsorolvasáskor szokás – pedig a nevek, akár a tekintetek sugározta indulatok, mit sem számítottak már. Azt latolgattam, hányan lehetnek életben közülük, hányan várják állig felfegyverkezve a végelszámolást.

Azt reméltem, túljutottam a nehezén, mikor a gép rám zúdította Fuentes fogságban készült, Hesperiában hátrahagyott rajzait. A főmotívum változása oly nyilvánvaló, a lényeg megragadásának és eltorzításának szándéka oly kétségbeesett volt, hogy az első percben – bár irtózom a pókoktól – undorodni is elfelejtettem.

– A bomlott agyú seggfej – dünnyögte Clench, aki a jelek szerint tovább figyelt. – Ahogy elnézem, új játszótársakat talált.

Nem fűztem megjegyzést a dologhoz. Arakhnofóbiám zsigeri természetű, fajunk kollektív múltjában gyökeredzik, mint a legtöbb emberé. Abból az időből való, mikor a pókok – létszámfölényüknek és alattomos taktikájuknak köszönhetően – még komoly veszélyt jelentettek gyümölcs- és bogárzabáló, kövek alatt matató őseinkre. Az erőviszonyok azóta a javunkra változtak, maguk a pókok viszont keveset szelidültek ahhoz képest, hogy évezredek óta nem veszélyeztetjük táplálékukat.

– Pókok – mormoltam. – Hogy a bús francba kerültek a Marsra pókok?

Az androgén ülésem kartámaszára telepedett.

– Ezek az anyaszomorítók kemények, Milne. Keményebbek nálam, talán még magánál is. Ahol egyszer megjelennek, holtbiztosan megvetik a lábukat – könnyű nekik. Se atmoszféra-átalakítókat, se habitátokat, se űrhajókat nem kell építeniük: elég, ha meglapulnak a kibaszott zugokban, a többiről az ember gondoskodik. A telepesekkel együtt érkezett fajok már hálót se szőnek, csak meresztik a seggüket és várnak.

– Mire?

Clench ismét szemügyre vette a konzolhoz erősített képet.

– Hogy az olyan őrültek, mint ez itt, becserkésszék és valami meleg helyre vigyék őket, ahol basznak és lepetéznek és marnak és felfordulnak, aztán kezdődik elölről az egész. – Elhúzta a száját. – Ismerem ezt a rutint is.

– Háziállatok? – ámélkodtam.

– Csak Hesperiában meg a hasonló helyeken. Az átlag marslakó pók helyett inkább jakot tart. – Clench vigyorgott. – Tudja, a jakszar legalább ehető.

Megjegyzéséből arra következtettem, nincs túl hízelgő véleménye a vörös bolygó telepeseiről. Erőt vettem magamon, néztem Fuentes rajzait, melyek holmi ismeretterjesztő kiadvány illusztrációira emlékeztettek, noha a „mester” ezúttal csak két színnel, vörössel és feketével dolgozott. A nagy felbontású üzemmódban sem lehetett száz százalékos biztonsággal megállapítani, de úgy sejtettem, a vörös, amit az eredetikhez használt, nem festék, hanem vér.

Pókok.

Pókok oldalról, hátulról, felülről és szemből; elég egyformák voltak ahhoz, hogy azonos nemzetséghez tartozzanak. Potrohukon vörös foltok alkottak szabálytalan, olykor szabályos homokóraforma alakzatot; körbe rajzolható testükkel, hosszan ízelt lábaikkal holmi űrbirodalom hadigépeire emlékeztettek. Hálát adtam a sorsnak azért, hogy nem szőrösek.

Latrodectus kollekció – suttogta Clench. – A legmérgesebb társaság. Fekete özvegy, fekete farkas; választhat közülük kedve szerint. – Fuentes képére meredt. – Tetszenek, öreg? Vedd őket feleségül!

Mostanra nekem is elegem lett a két- és nyolclábú gyilkosokból. Unottan jelöltem ki az utolsó TIF-et, behívtam... és úgy éreztem, elakad a lélegzetem.

– A rohadt életbe! – fakadt ki az androgén. – Mi ez már megint?

A rajz, bár szintén vörössel és feketével készült, sehogysem illett az új sorozatba. Fuentes démonteremtő korszakát idézte, a torz testek és végtagok, a dülledt szemek, kelések és kínok világát. Ösztönösen hátrább húzódtam; úgy éreztem, a kép puszta látványa is fertőz. Egy pókot ábrázolt – azaz inkább egy póklényegű démont, mely Fuentes képzeletében igazi óriássá nőtt. Széltében lehetett vagy tíz méter, hasa alatt vonás volt csupán az odafirkált emberalak. Fejtora fémburokba zárt, csupa sörte hústömeg, rajta rózsaszín tumor a szabadon burjánzó agyszövet. A lábakat a padre fémgyűrűkkel erősítette meg, a csáprágók alá egy-egy húsz milliméteres Gatling gépágyút képzelt.

Clenchre pillantottam. Falfehér volt az arca. Felfogta végre, miben különbözik a köznapi seggfejektől Alvaro Fuentes.

– Arakhnotron – olvastam fennhangon a képaláírást. – Hát nem nyilvánvaló?

– Törölje! – esdekelt az androgén. – Ez... ez nem szimplán ronda, ez mocskos , nem érzi?

Szótlanul bólintottam, rávágtam az ablakot az Arakhnotronra: nem kockáztathattam, hogy a látvány mindkettőnket megőrjítsen.

– Ez a pasas foglalta el az állomást? – Clench hasztalan kereste helyét a habitát szűk belterében. – Ezt a vadbarmot akarja maga a hullajelölt társával kettesben megfékezni? Felejtse el! Még nem késő kiszállnia. Mindig tartok a háznál biankó bevándorlási kérelmeket. Ha kitölt egyet, mire a Phobosra érünk...

– ...jakszaron hízott telepesként fordulhatok fel kábé harminc év múlva – fejeztem be. – Már ha akad barom odafent, aki hajlandó lemondani a testéről a javamra. – Krómkoponyám gyors félfordulatot tett. – Nyugalom, Clench! A Szent Állat, Sattva doktor szerint ez a legfontosabb.

Az androgén savanyú képet vágott.

– Maga mindent észben tart?

– Nem én – közöltem. – A ROM-modul. Milne… az igazi Milne nem látta azt a sok szart a monitoron, nincsenek emlékei erről az utazásról – és ha a mentőakció kudarcot vall, soha nem is lesznek.

Clench elfordult, a helyére ment.

– Remélem, a legvastagabb kibaszott tűvel fércelik össze odalent – mormolta. – Remélem, lesz olyan ocsmány, mint a démonok azokon a kurva rajzokon!

Eszembe jutott, hogy náhány órán belül alkalmam lesz modellt állni – vagy inkább feküdni – Fuentesnek. Komisz gondolat volt, a legkomiszabb azok közül, amelyek az indulás óta gyötörtek.

– A mostani az ötödik műtétem – mondtam lassan. – Húszévesen kerültem először futószalagra. Az orvosok szerint három-négy fordulóm maradt, aztán jön a testzsák, a zászló meg a sortűz. Egyre agresszívebb és gépszerűbb leszek, hogy az emberiségnek nevezett birkanyáj nyugodtan alhasson. Három műszakban takarítom az akolt helyettük: mocskos munka, de valakinek muszáj elvégeznie.

Az androgén kerülte a tekintetemet.

– Most essek hanyatt?

– Csak kíméljen meg a jókívánságaitól, oké?

– Maga mániákus – vágta ki Clench, aztán rögtön megbánta, pedig nem is tévedett akkorát. – Mit nyer vele, ha azok az őrültek ott Eridaniában elkapják és ledarálják, he?

Ismét a monitor felé fordultam.

– Lássuk inkább, mit nem veszítek, ha sikerül kifüstölnöm őket. – A file-listából kikerestem a MAYERLING nevet, célba vettem kurzorommal. – Sattva dokit komolyan megrendítette, ami Alice Csodaországában történt. Úgy rémlett, mindenki másnál veszélyesebbnek látja a helyzetet. Vajon miért? – Kettőt kattintottam a bal egérgombon. – Kölcsönösen kifejtettük a nézeteinket, Clench. Mi lenne, ha a teljesség kedvéért megismernénk egy Nobel-díjas tudós véleményét is?

COMFILE-08.WAD

Gontar/Látogatás

Ezaz az Ön-valomás amit a pszihologussnak keztem irni mütét után mikor mindenem fájt és utatkoztam de!% olvasni nemtuttam és nemis akartam. Számologépet kaptam hozá ami legfejebb akora mint egy akta táska,. Monták van kisseb de azon nemmenne igy a bilentyüzés. ugyhogy.. A pszihologus megmutata hogy müködik és megmutata a játékokatÁ. az egyikbe amit szeretek egy hoszuhaju katonát irányittok 1pincében )NEki csak pusztakeze és remingtonpuskája van,. az elenségnek komojab fegyverei, deha észnél marad az ember, kinyirhatja mindet, még hátuurol is.

Az orvosok aszmondják a játékok segitenek az aszociácion és a tér látáson és a reflekszeken. a pszihologus aszmondja talán és nembaj amit a hoszuhaju a remingtonpuskájával meg az ökLével csinál – antiszociálisab és brutálagreszíveb már ugyse lehetek. Néha inyekciót adnak az álmok meg a töbi ellen ami nem roszsz és egész szépen beszél nek – velem Mintha, nemlenék hibás.

Tegnap ahogy nyirtak, tükörböl megnéztem az uj konektort a tarkómon. Nagy konektor – ehezvaló szoft oda haza nemigen látam és azis lehet hogy nincsen. Mondják ha eljön az idö ezen keresztül töltenek majd mindenfélét a fejembe aminek örülök bár? féltem a karatét meg a haikukat és a fehérséget Nyika helyén +a fájdalmat is ami. csak az enyém.

A pszihologus elmonta hogy azér érdekelem enyire a tiszteket és az orvosokat mer abba amit a falra mega trikomra irtam,, sok igaság van. Hamarab gyógyulok mint a legtöb ember és vanegy rövid-zárlat a fájdalomköszpontomba ami nemenged anyit szemvedni amenyit a meglőtek, a megszurtak és megégetek általába szoktak. A képeségem adot ahoz hogy jo katona és utána jo polgári marsLakó lehesek, csak valahogy muszájj visza ileszkedjek a társadal,omba. és ezér nekem is teni kell.

Arol hogy mit kell teni, késöbb beszélünk. ha már joban leszeK.

GONTAR, Oleg a nevem. A szobám falai gumizva vanak,. az ajtaja hitel kártyával nyilik decsak kivülröl, ahol őrök álnak. Kapok enni és beeresztetek egycer egy lányt aki anyira jo marslakó volt hogy megprobált segiteni. Tudot oroszul és beszélgetet velem aztán keféztünk, föleg ő, a szájával is minta filmeken. Utána aluttunk. Arra keltem hogy megy kifelé és hogy az ajtón kivül a pszihologus áll. Aszhitték alszok, mer alig sutogtak. „szekszuálisan nem frusztrált”, monta a lány akit Raiszának hivtak. „Tökéletesen funcionális.” Aztán sirni kezdet és elfutot; Magával vite a melegitő fölsőmet ami

hejet újjat kaptam de ő nem jöt töbször. még álmomba se.

Alig várom hogy joban legyek.

A pszihologus pár napig két új emberrel együt járt be hozám. Közép koruak., lentröl vagy a Földröl jöhettek, mer sose látam őket azelőt. Civil ruhát hordanak de a hajukat pont olyan rövidre nyirták mint az eskomosokét – nem monták, mégis rájöttem hogy csak aranygalérosok lehetnek. Agyaltam egy darabig aztán tegnap miután megcsináltam egy rekongicios tesztet, odszóltam nekik, „hát a parollit hol hatytátok fiúk?”

Öszenéztek és nevettek., a pszihologus fehér lett és közénk lépet fde nekem eszembe se volt lefejelni senkit: nagyon akartam hogy jo marslakónak nézenek.

„Jelensen, katona”, monta az időseb civ.ruhás.

Jelentettem ahogy UKrajnába tanitotak,, aztán beugrot az iteni módja és etől valahogy joban éreztem magam. A hoszuhaju puskás, a Blektorn nevű jutot eszembe meg hogy a remington és a kés javít az aszociáción.

„Derék”, monta a fiatalab. „Biztosra vettük hogy nem hüjült el egészen. Nem az a fajta.”

Az időseb a psziholoGUsra nézet.

„Kezdjék meg a hormonkezelését! A szoftokrol és az irányitásrol mi gondoskodunk.” megin hozám fordult. „Készüljön szakaszvezető! Hamarosan rendelkezési álományba kerül.”

Ezt monta, én meg csak halgattam és néztem mint egy ökör. Követtem volna öket a világ végére, akár kijevbe is: vigyenek ha akarnak, a mütétek ott se fájnak jobban. Látam a pszihologuson hogy nem örül de hát ő soha seminek nem örül; szerinte igy huzagolták.

„Jol rea gál a vazopreszinre”, monta „de ez akorse etikus megoldás.”

„Kényszer-helyzetbe kerültünk” magyarázot az időseb civ.ruhás. „Nincs más lehetöség.” Odajöt hozzám amit kevesen mernek és úgy nézet a szemembe hogy belefájdulta fejem. „Ez az ember katona. Anak született és amig él küzdeni fog. Igy rendeltetett.”

A pszihologus a fejét rázta.

„Hagyjuk a dumát, rendbe n? katona mert körülöte mindenki az és mert minden páros héten kitör náluk egy kisseb háboru. Harcol mert a kormánya nem vette a fáradságot hogy bármi másra megtanitsa – enyi az egész.”

„Jöhet a vazopreszin” montam én. „ha alkalmas leszek tőle, válalom a melékhatásokat.”

„Ne tüsténkedj te süket te fasz!”, orditott ő. „Fogalmad sincs mire kelesz nekik!”

Igaza volt., neki valaHogy mindig igaza van. A két civ.ruhás halgatot.

„Hányan maratak ott az elsö fordulóban?” kérdezte a pszihologus.

„A pilótákal együt 34-en”, felelte a fiatalab.

„A fegyverzet? a felszerelés?”

„A kutyáké. Látnia kéne a műholdak IR-képeit doki. Nagy szarban vagyunk.”

A pszihologus nem nézet rám.

„Ezt nem éli túl” monta egész halkan. „Kizárt dolog.”

„Alábecsül minket” közöllte a civ.ruhás. „Nem öngyilkos akciót készitünk elő,. Egy specialista, egy veterán VR/TCO érkezik a Földröl hogy levezényelje a dolgot. A siker százalékos valoszínüsége majdnem...”

A pszihologus hátat forditot neki.

„Ez az alak nincs be vethető álapotban” monta. „Egy teljes éve probáljuk rendbe hozni anyira hogy legaláb szálitható legyen. Elértünk bizonyos eredményeket – erre jönnek maguk és viszaváltoztatják azzá a közveszéjes bolondá ami korában volt. Miez ha nem elöre kiterVElt gyilkoság?”

A fiatalab civ.ruhás az ó rájára nézet.

„Most tuloz” dünyögte. „Az ACTH csodákra képes és nekünk maratmég két teljes napunk.”

Csak áltam és könyeztem,. úgy éreztem megőrülök ha megin rám zárják azta hitelkártyás ajtot.

„Harcolni akarok”, sutogtam. „Akárhol, akárhogy akárkivel. nemvagyok se hüje se beteg és muszáj kikerülnöm inen!”

Az időseb civ.ruhás aki még mindig ott ált meletem., megcsapkotta a válamat aztán pihenyt intet.

„Maga a mi emberünk” monta. „El szánt és erős de a gyözelemhez néha enél is töbre van szügség. Ezt a töblettet a taktikaitisztjétől kapja meg. Igazi profi az ilető bár nincs a legjob formában mostanság.” Csak a szája mosojgot., a szeme nem. „Fantasztikus csapat lesznek fiam fantasztikus csapat!”

COMFILE-09.WAD

Milne/Az Alamo

Miután végeztem a szöveggel, csak ültem és bámultam a képernyőre. Napok kellettek volna ahhoz, hogy megemésszem a maszlagot: se a paleontológia, se a kozmológia nem tartozott az erősségeim közé. Annyit azért sikerült felfognom, hogy Fuentes lőporos hordón ül, és hogy a beavatkozás – bármilyen beavatkozás – csak sietteti a robbanást. Hogy aztán mi következik, csak találgathattam, de valami azt súgta, mi bánnánk jobban.

– Le kell fújnia az akciót – sziszegte Clench. – Hívja a parancsnokát!

– Melyiket?

– Amelyik a legközelebb van... – Az androgén idegesen babrált a középkonzolon, hátha a kezébe akad valami, mondjuk egy bolygóközi adó-vevő. – A közvetlen felettesét vagy valamelyiket Gyarmatügy nagykutyái közül; mindegy ki az, csak csinálja már!

– Hiába próbálkoznék.

Clench rám meredt. Holtsápadt volt az arca, nagy levegőkkel próbálta elűzni rémületét.

– Hát persze – dünnyögte, és a monitor felé intett. – Ezt úgysem venné be az érzékeny gyomruk, ugye?

Bólintottam.

– A felét se. Azt hinnék, a ROM-modulom rendetlenkedik, és postahajófordultával újat küldenének helyette. Teszteket tolnának elém, esetleg próbát tennének egy kevésbé kifinomult hordozóegységgel. Fuentes ezalatt szabadon dolgozhatna Eridaniában – és nem lehetünk biztosak benne, nem tudja-e máris, amit mi tudunk.

A pilóta ajka meg-megremegett.

– Hogy fogja legyőzni azt a barmot? – suttogta. – Minden lap az ő kezében van. Uramisten, ember, hisz azt tesz odalent, amit csak akar!

– Mayerling nem ezt állította – mondtam tárgyilagosan. – Hogy a Tükröt alkotó ektoplazma gondolati úton formálható, nem egyéb feltételezésnél. A tojásfejűek éveket töltöttek a közelében, a küldött mégsem jelent meg.

– Talán mert nem tudták eldönteni, kit vagy mit várnak. Fuentesnek nincsenek ilyen problémái.

– Igaz – dünnyögtem. – És nincsenek fenntartásai sem. Ha időt kap a berendezkedésre, rövidesen támadni fog, vagyis...

– Vagyis?

– Nem ronthat sokat a helyzeten, ha mi támadunk előbb.

A konzolon sárga fény villant. Clench homlokráncolva előrehajolt; a kiírásokat fürkészte, kikapcsolta a zenét.

– Gondoljon a démonokra – mormolta. – Gondoljon arra a kibaszott arakhnotronra!

– Egyfolytában arra gondolok.

A hajótesten remegés kúszott végig: az androgén üzembe helyezte a segédrakétákat, és fokonként pályamódosításba kezdett. Ekkor pillantottam meg odakint az első csillagokat – alig derengtek az előttünk terjedező rőt ragyogásban. A konzolon újabb és újabb kijelzők keltek életre, szaggatott búgás jelezte a közelségi riadót. Clench két kézzel dolgozott, fékerőt adagolt, képén ismét kiütközött a g-terhelés verejtéke.

– Akármire gondol, most már... késő kiszállnia – zihálta. – Társaságot kapunk.

Módosítottam a kiberszkeleton optikájának érzékenységén, és sikerült felfedeznem a jövevényeket: a Mars-Adminisztráció flotillájának hajói voltak. Ionizált gázcsóvákat eregetve úsztak mind közelebb, páncéljukon meg-megcsillant az Up Yours! menetirányát kijelölő reflektorfény. Antennaerdejükkel, szélesre tárt rakétaindító-karjaikkal szokatlan és ijesztő látványt nyújtottak.

– Jakszarevő tahók – nyögte Clench. – Micsoda alkalom arra... hogy az erejüket fitogtassák!

Eszembe jutott, hogy a XVIII. század brit tengerészei ugyanígy beszélhettek az amerikai szkúnerek láttán, és – bár a helyzet nem indokolta – megint nevethetnékem támadt.

– Mi ez a zaj? – kérdezte a pilóta gyanakodva.

– Meglegyintett a történelem szele – feleltem. – Egy nemzet születésének vagyunk tanúi éppen.

A nehézkedéssel bajlódó androgén nem érezte át a pillanat nagyszerűségét.

– Ezek... jakszarevők – lihegte. – Most épp katonásdit játszanak. Akar beszélgetni velük? – Bal öklével egy vétlen kapcsolóra vágott. – Rajta, legyen a vendégem!

A raj vezérhajója, a zömök bányászgépből átalakított O.J. Simpson alig egy kilométernyire járt. A fedélzetén szorongók vehették Clench jelzését, mert valamennyien beszélni kezdtek, majd – mintegy a teljesség kedvéért – Morse-jeleket villogtattak fényszóróikkal.

– A szokásos sóder – mormolta az androgén. – A lényeg az, hogy velünk maradnak, vagyis hogy az ő... csigatempójukban vánszoroghatunk tovább a Phobosig. – Fújt. – Ha szereti a határvidéki... romantikát, a holdbázisukat egyenesen imádni fogja.

– Miért?

Clench elhúzta a száját.

– Mert erődnek építették és Alamónak nevezik.

Professzionális nyugalommal a 'komhoz hajoltam, bejelentkeztem a fogadóbizottság rangidősének. Az illető nő volt, hangja alapján huszonéves, egy valódi marsbéli amazon. Próbáltam elképzelni, ahogy átizzadt trikója és sortja a testéhez tapad – az ágyékomban azonban nem akadt olyasmi, ami megmozdulhatott volna a gondolatra.

– Hogy dorombol a szégyentelen...! – ámuldozott a pilóta. – Jó lesz vigyázni, Milne: ezek a ribancok aztán tudják... mi fán terem a vérfrissítés!

– Szűnjön meg, Clench – kértem. – Alig pislákol bennem a fajfenntartási ösztön.

Az O.J. most már elég közel került ahhoz, hogy megfigyelhessem rákollószerű manipulátorait, a hővédő pajzson éktelenkedő sötét foltokat. A raj többi egységéhez hasonlóan kemény diónak látszott, nyilván az is volt – de nem az Eridaniában tanyát vert iszonyathoz képest.

– Ez az utolsó utáni pillanat – figyelmeztetett az androgén. – Még mindig teríthet, ha akar. Az Alamo 'komján üzenhet a Szent Állatnak: ő bárkinek bármit elmagyaráz.

A fejemet ráztam.

– Nézze ezeket a hajókat – mondtam. – Gondoljon a telepesekre! Por se marad belőlük, ha most a könnyebb megoldást választom. Ne halogassuk tovább a dolgot: csapjon a lovak közé!

– Ahogy akarja, Mr. Szuperhős – dünnyögte a pilóta, és megint megfeszítette herkulesi izmait. – Uramatyám, hogy gyűlölöm a temetői fuvarokat!

Közeledtünk a Marshoz. Erősen. A bolygó pörsenéses vénemberarca már betöltötte látómezőt, az éterben csak úgy cikáztak a hívójelek: a Phobos-bázis felkészült a fogadásunkra, és szélesre tárta zsilipkapuit.

Csakugyan olyan volt, mint valami határerőd: piritbeton épületek és habitátok kusza halmaza, afféle rovartanya, járatai a huszonhét kilométer átmárőjű planetoid kérge alatt húzódtak. A Phobos lomha forgása megkönnyítette Clench dolgát, aki egy időre békén hagyott – koncentrált, erejét egy utolsó offenzívára tartogatta.

– A szteroidszörny nyilván várja már – mormolta, ahogy a dokkolóöböl fémkarjai az Up Yours! hasa alá nyúltak. – Ha jól megetették, talán fel se falja magát akció előtt.

Mikor a csikorgás visszhangjai is elhaltak, felemelkedtem a kagylóülésből.

– Adja el a sztorimat valamelyik SST-stúdiónak – ajánlottam. – Bukni fognak a banális befejezésre. Viszlát, szabadúszó!

– Milne...?

Az ajtó mellől fordultam vissza. Clench homlokra tolt szemüveggel bámult rám; jobb írisze szürke, a bal jádezöld volt, olyan tökéletes, hogy csakis a Zeiss-műveknél készülhetett.

– Becsülöm azért, amit tesz – mondta halkan. – És azért is, ami. – Félrenézett. – Sok szerencsét, maga pancser!

– Kösz – mormoltam, és megkíméltem a kézszorítástól. – Találkozunk a visszaúton.

Ezt már nem kommentálta, a nyitókapcsolóra csapott inkább. Sűrített levegő sziszegett, ahogy a hajótörzsből a rámpára, onnét a gumírozott padlójú összekötőfolyosóra léptem. A reflektorok úgy ragyogtak, hogy a ROM-modul fényszűrő alkalmazása mellett döntött – a szkeleton így tisztán látta a köré sereglő alakokat.

– Isten hozta a Phoboson, Milne! – kiáltotta egy testes pasas, aki Rogers-cserkésznek képzelhette magát, mert trapperszerelést és hódfarkas barettot viselt. – Jay Wilbur kapitány vagyok, az állomás katonai parancsnoka. Szólíts Biznek, oké?

– Oké, Biz – zümmögtem engedelmesen. – Remélem, agyonlövetted már a lézengő firkászokat.

A marslakók törzskarán számumként söpört végig a röhögés: kevesebbre számítottak egy Földről szalajtott gépembertől.

– Ez ült, haver – vert vállon Wilbur. – Kár, hogy olyan rövid az időnk: így bemondásra kell elhinned, hogy az élet egész kellemes tud lenni idefent.

Az O.J. búgó hangú parancsnokára gondoltam. Bólintottam.

– Hogy áll a helyzet Eridaniában?

– Pocsékul. – Biz jókedve mintha megcsappant volna valamelyest. – Akad néhány dolog, amit látnod kell. Gyere velem!

Alárendeltjei úgy követtek minket, mint cápákat a bohóchalak. A hadműveleti központhoz vezető folyosón sorra bukkantak fel a technikusok: fóliatekercseket, printerlap-kötegeket cipeltek.

– Beszart pár komputerünk – magyarázta a Rogers-cserkész. – Kész szerencse, hogy olyan régimódi fiúk vagyunk, és letriplázzuk a fobtosabb adatokat. – Legyintett. – Rohadt számítógépek! Egy napon tüzoltóbaltával verem szét mindet.

Eltűnődtem. Ha Alice Csodaországában bekövetkezik a „robbanás”, Fuentes első célpontja ez az állomás lesz, és ha a támadás megkezdődik, Wilbur irtózása a komputerektől még hasznunkra lehet.

– Milyen erők állomásoznak itt? – kérdeztem.

– A kiszolgálószemélyzetet leszámítva csak milicisták – felelte a kapitány. – Lehetnek vagy hatvanan. Derék gyerekek, de odalent nem sok hasznukat vennéd.

Efelől nem voltak kétségeim.

– A műholdak?

– Működnek. Az eridaniai bázisnak nincsenek orbitális elhárítóeszközei.

Krómkoponyám oldalra billent.

– Ezt gondoltuk a 'kopterstoppoló fegyverekről is.

Biz zubbonya ujjába törölte homlokát.

– Igen – dünnyögte. – Ezt gondoltuk.

A folyosók mind keskenyebbek, a fények mind halványabbak lettek. Úgy becsültem, mélyen az Alamo gyomrában járunk; az ósdi légkondicionálók dohogásukkal rezgésbe hozták a fémfalakat, lábunk alatt meg-megroppant a lepattogzott festék. Néhány őrszem mellett haladtunk el – a falat támasztották, oldalukon nagyöbű Colt forgópisztoly, széles pengéjű Bowie-tőr.

– Balra – mondta Wilbur. – Lökj egyet azon az átok ajtón!

Engedelmeskedtem, és egy köralaprajzú, féltucat bejáraton át megközelíthető helyiségben találtam magam. A habitát a századelőn valamelyik orbitális szabadidőközpont része lehetett, mert SST-rendszerrel és holoprojektorral szerelték fel. Vörös plüssborítású széksoraihoz csak annyira illettek a falakra aggatott műholdfelvételek, hogy egy részük infrával készült. Körös-körül ajtók nyíltak és csukódtak, zsongás töltötte be a teret. Egy alulról világított asztalnál emberek gyülekeztek – kiiktattam a fényszűrőt, hogy szemügyre vehessem őket.

Gyanítottam, hogy vegyes társaság lesz, de azt nem, hogy ennyire. A Mars-Adminisztráció keveset adott a protokollra, a bevándorló népcsoportok képviselői a legkülönfélébb egyenruhákat viselték. Mintha visszazuhantam volna az időben – a tizenhárom gyarmat képviselői tanácskozhattak így a függetlenségi háború küszöbén, jó kétszázötven esztendeje. A látvány bizonyossággá érlelte gyanúmat: ezek az alakok is megkívánják majd a szabadságot, és ha a Föld nemet mond nekik, Georgie Washingtonék példáját követve fegyvert ragadnak, hogy erővel szerezzék meg.

– Itt a TCO! – kiáltotta Wilbur, ahogy elcsörtetett mellettem. – Helyet, fiúk; helyet a Konkordátum küldöttjének!

Fehér, sárga és barna arcok fordultak felém; a meglepetés általános volt, de csak pillanatokig tartott: két lengyel lovastiszt és egy bekecses-töltényöves kirgiz partizán oldalt lépett, hogy az asztalhoz mehessek. A műszakiak kendőzetlen kíváncsisággal húzódtak közelebb – képzeletben máris a kiberszkeleton csavarjait lazítgatták.

– Milne százados – közölte körbenézve Biz. – Senkit se tévesszen meg a csomagolása; ami számít, a fejében van, és mostantól a rendelkezésünkre áll.

Egykedvűen fogadtam a jelenlévők éljenzését.

– Jöjjön csak! – biztatott egy tagbaszakadt, ősz férfi. Kiállása és tartása alapján szintén tiszt lehetett, elég magas rangú ahhoz, hogy eltekintsen az aranygallértól meg a váll-lapoktól. Jobbját nyújtotta az asztal felett. – Josh Blazkowicz. Valaha az USA zöldsapkásainál szolgáltam, idefent a Mars-Adminisztrációt képviselem. Jól utazott, fiam?

– Pompásan – feleltem. Szóhasználata ráébresztett, hogy ismeri a dossziémat, sőt, talán ő maga választott a jelöltek közül. Arcán sebhelyek fehérlettek, kézfogása száraz volt, acélkemény; olyan embernek látszott, aki szemrebbenés nélkül adja ki a legszemetebb parancsot is, de előtte felsorolja az összes kockázati tényezőt, nehogy meglepetésként érjen a halál.

– Örülünk, hogy itt van végre – fűzte tovább mondandóját Longfeather modorában: a vezénylő tisztek bizonyos kor után irtózni kezdenek az egyenes beszédtől. – Az urak – intett a gyülekezet felé – a nemzeti miliciák irányítói, magunkfajta emberek. Azért jöttek össze, hogy megosszák velem a döntés terhét, és hogy kifejezzék bizalmukat a harcosok iránt, akik otthonuk védelmében készülnek kockára tenni életüket. Nekik... – Elnémult, félrenézett. – A francba – dünnyögte, mint aki nyomasztó álomból ébred. – Hülyülök, Milne fiam, és erre az előrehaladott kor sem mentség. Nem cifrázom tovább: ez lesz az utolsó kommandóakciónk. Ha nem jár eredménnyel, elrendelem Alice Csodaországának bombázását, aztán benyújtom a lemondásomat, ahogy jó bűnbakhoz illik. A Mars-Adminisztráció fél éven belül eltűnik a süllyesztőben, a Földről új seggfejek jönnek, akik csak annyit tudnak rólunk, hogy ráérő időnkben jakszart zabálunk, és bárki torkát átvágjuk egy palack oxigénért. – Olyan hirtelen fordult sarkon, hogy a mögötte állók összerezzentek. – Kapcsolják le a fényt!

Kiáltozás kezdődött, a vetítőteremre sötétség borult. A jelenlévők ösztönösen szorosabbra zárták alakzatukat: az ősök emlékei elevenen éltek génjeikben.

– Tekintsék ezt hivatalos eligazításnak – zendült a homályban Blazkowicz hangja. – A tényeket valamennyien ismerik már: a hesperiai büntetőtelepen levert lázadás néhány résztvevője hatalmába kerítette az UAC kutatóbázisát Eridaniában. Tisztázatlan körülmények közt végeztek az MA elit alakulatával, megszerezték tőlük a 'koptereket és a fegyvereket. Nem kerestek kapcsolatot a bolygó kormányzatával, nem érezték szükségét, hogy feltételeket szabjanak nekünk. Csak ülnek és várnak – a viharban, ami odalent tombol, mást úgysem tehetnek. Biz! Az első képet!

Wilbur bólintott. Az asztallap sugározta fény rőtes árnyalatot kapott, a plasztiklap alatt kinagyított felvétel jelent meg. A műhold az expozíció pillanatában a Mars déli pólusa felett járt: világosan láttam a Scamander-hátság sávját, az Electris apró krátereit, az Eridania felett örvénylő porfelhőket. Hesperia a képmező bal sarkában sötétlett, mint egy felénk kúszó démon árnya.

– A célterület – mondta az ősz férfi. – Amit látnak, a hat órával ezelőtti állapot; a viharfront óránként száz-száztíz kilométeres sebességgel délnyugat felé mozog. Ha semmi nem változik, hamarosan lehetségessé válik a berepülés – a kérdés az, lesz-e ember, aki berepül oda.

– Vannak gépeink – dünnyögte az egyik lengyel. – És vannak embereink is.

Blazkowicz felemelte a kezét.

– Egy pillanat, uraim. Nem láttak még eleget. Wilbur, kérem...!

A második felvétel csúsztatott infrával, valamivel magasabbról készült; ahogy elnéztem, izraeli gyártmányú szat' követte el. Elektronikus szeme átlátott a felhőkön, hátborzongató élességgel tárta elénk a kozmikus bombatölcsérekkel teliszórt mezőt. Alice Csodaországa világháborús betonerődként terpeszkedett a hajszálkeresztben, körülvéve a telemetrikus adatok oszlopaival.

– Ez a kép húsz órája érkezett – mondta az ősz férfi. – Nézzék meg, véssék jól az emlékezetükbe!

– Zárt struktúra – állapította meg a lengyel. – Nincs tűz. Nincs rombolás.

Blazkowicz bólintott. Hangja suttogássá halkult:

– Valóban. És most lássuk a két órával ezelőtti állapotot!

Az asztallap sugározta zöld fényben egész zombisereg hajolt előrébb. Azt hiszem, egyedül én nem sóhajtottam.

A helyzet kézenfekvőnek tűnt: a szat' eltért a megszabott iránytól, és Eridania helyett az északi féltekén emelkedő Erebus-csúcsot vette célba. Időbe telt, míg a szemlélő felfedezte a Scamander vonulatát, az ismerős krátereket. Míg rádöbbent, hogy ez a felvétel is a kutatóbázisról készült.

Boze...! – fakadt ki a lengyel, és magyarázatot várva pillantott körül. – Mi ez? Valami vicc?

Wilbur a fejét ingatta.

– Nincs olyan szerencsénk. Ez itt Alice Csodaországa... illetve ami megmaradt belőle.

A felvétel remekül sikerült, meglehet, a legjobban a három közül. Egy hegyormot ábrázolt. A helyén volt minden részlet, a mélyedések, a fogazott peremű sziklák vetette árnyak – csak az épületek hiányoztak. Különlegesen érzékeny szemem azonosított néhány alakzatot, melyek valaha kupolák, összekötőfolyosók, habitátok lehettek: méternyi homok borította valamennyit.

– A hajszálkeresztben – mormolta Blazkowicz. – Látják?

Láttuk. A csúcson óriás katedrális emelkedett, kőcsipkéi az eget fenyegették, harangtornyát a statikus elektromosság lidérclángja koszorúzta. Úgy feketéllett, mint a holdtalan éj, mint Fuentes keze, mikor egy-egy széndarabbal papírra véste kedvenc szörnyeit. Bámultam és arra gondoltam, hogy Clench-nek mégis igaza volt: az ember attól ember, hogy ismeri és tiszteletben tartja saját korlátait.

– Mi történt állomással? – tudakolta a jobbomon álló partizán. – Ki csinált kurgánt kupolák helyén?

Wilbur tekintete összevillant Blazkowiczéval.

– Az egymillió dolláros kérdés – mondta az ősz férfi. – Kár, hogy legalább ugyanennyi válasz lehetséges.

– Pontosítson, kérem! – emelte fel hangját egy pasas, aki az évezred legízléstelenebb nyakkendőjét viselte a földtörténet legocsmányabb ingéhez. – Úgy érti, nincs magyarázat a jelenségre?

– Úgy értem, hogy milliónyi magyarázat van – közölte Blazkowicz. – Kedvünkre válogathatunk belőlük egy életen át.

– Illúzió? – próbálkozott az iménti lengyel.

– Nem kizárt.

– Az idegen képződmény műve?

– Talán.

A gyülekezet ismét felmorajlott: a jelenlévők mindegyike hallott már ezt-azt a Vörös Tükörről.

– Az UAC tíz-egynéhány éve vizsgálja azt a micsodát – folytatta az ősz férfi. – És ha a jelentéseiknek hinni lehet, ma sem tudnak róla sokkal többet, mint a kezdet kezdetén. A Tükröt alkotó anyag szerkezete... abnormális, a reakciói kiszámíthatatlanok. A műholdak kifogástalanul működnek, de elképzelhető, hogy csak mi hisszük így. A kocsonya valamiféle sugárzást bocsát ki. Megbolondíthatta a műszereket, megbolondíthatott akár valamennyiünket – a Mars teljes lakosságát Roche-tesztnek kéne alávetni, hogy az ellenkezőjét bizonyítsuk. Ilyesmire nincs időnk. Abból kell kiindulnunk, hogy az adatok helytállóak: Eridania közepén egy hegy nőtt ki a semmiből, a tetején pedig egy kibaszott templom áll. Ám legyen; akár templom, akár nem, holnapra visszafoglaljuk!

– Nagyvonalú elgondolás – dünnyögte az ízléstelenség bajnoka, akiben a helyi kongresszus képviselőjét sejtettem. – Rendelkezünk a végrehajtáshoz szükséges személyi feltételekkel?

Blazkowicz bólintott. Csodáltam a türelméért: nem túl gyakori adottság az aranygallérosok között.

– Vannak embereink – mondta szárazon, mintha csak a lengyelt visszhangozná. – Az elsőt valamennyien ismerik. A második, Milne százados anyaga önmagáért beszél. Megkaptuk az engedélyt egy újabb mentőakcióra, és most végrehajtjuk.

A képviselő nem hatódott meg.

– Tehát kitartanak az eredeti elképzelés mellett. Nem túlzott merészség ez?

– De az – mosolygott az ősz férfi. – Csakhogy a Konkordátum és az MA szerint nincs választásunk.

A fordulat furcsamód ismerősnek rémlett.

– Pontosítson! – követelte a képviselő.

– Nem várhatjuk meg, hogy az a söpredék feltételeket szabjon nekünk. Nem tűrhetjük, hogy a történelem legnagyobb felfedezése megsemmisüljön – mert hogy végső érvként a csillagkapu elpusztításával fenyegetőznek majd, arra mérget vehet.

– Nem csillagkapu az – mondtam –, hanem egy kibaszott időzített bomba.

– Csillagkapu? – hüledezett a civil. – Bomba? Miről fecsegnek maguk itt?

– Egy elméletről a sok közül – mormolta az ősz férfi. Tekintetünk találkozott – és ebben a szörnyű pillanatban rádöbbentem, hogy ismeri az igazságot, akárcsak én. Belémvillant, hogy ezen a nyomorult világon nincsenek véletlenek; hogy tán még a Szent Állat se olyan szent, amilyennek a külseje alapján hinné az ember.

Megszédültem. Fémujjaim az asztal peremét keresték.

A nagykutyák játszottak velem. Úgy intézték, hogy belássam az igazukat, hogy meggyőződéssel induljak Fuentes ellen – és én, idomított ökör, belesétáltam a csapdájukba.

– Rohadékok – fakadtam ki. – Rohadékok!

Blazkowicz képén együttérzés derengett.

– Sajnálom, fiam – dünnyögte. – Ennek meg kell lennie.

A kongresszusi bohóc azt sem tudta, melyikünkre nézzen meglepetésében.

– Mit sajnál? Mi ez az egész?

– Később – intette le az ősz férfi. – Wilbur, ismertesse a századossal Oleg Gontar dossziéját!

Ez volt a nagy pillanat. Előrehajoltam és koncentráltam, ahogy korábban a vontató fedélzetén tettem; érezni akartam az embert, aki – a sors akaratából – rövidesen a pokolig kísér. A róla festett kép tisztábbnak rémlett, mint az a másik, amit Fuentesről kaptam, a cím mégis egyezett: frusztráció. Igazi kép csak kettő akadt. Az újonc Gontar szemből, tíz-egynéhány évesen, ágrólszakadtan és kopaszon, ugyanő a Balkánon mélyorosz tökfödőben, ami leginkább egy elfuserált Stetson-kalapra emlékeztet; kerek arc, szőke tüskehaj, bikanyak és lapátkéz BMP-szürke háttéren. Muzsik. A szeme alig látszott – inkább sejtettem mint tudtam, hogy rémület lakozik benne. Rémület a fájdalomtól, rémület a veszteségtől, a bizonytalan jövőtől, ami itt és most, a Mars nagyobbik holdján végül benyújtotta neki a számlát.

A „nemes tettek”, kitüntetések listáját a végére hagyták; akadt belőlük vagy egy tucat. Szolgálati érdemrendek, a Bíbor Szív ruszki megfelelője, élenjáró véradó, spermadonor és más effélék – imponáló, de engem inkább a Gyarmatügy és az MA bejegyzései érdekeltek. Gontar nem véletlenül maradt ki az első támadó hullámból; feletteseinek nyilván okuk volt rá, hogy későbbre tartogassák.

Aztán megtaláltam az okot.

SPECIÁLIS – ez a szó vöröslött keresztben a személyügyi gyűjtő utolsó oldalán. Alatta pedig: SOROZATOS FÜGGELEMSÉRTÉSEK, ERŐSZAKCSELEKMÉNYEK, AZ MKBT 15., 16. ÉS 17. PARAGRAFUSÁBA ÜTKÖZŐ PARANCSMEGTAGADÁS, GONDATLAN VESZÉLYEZTETÉS MIATT KERÜLT HADBÍRÓSÁG ELÉ. ÍTÉLET VÉGREHAJTÁSA FELFÜGGESZTVE. FELSŐBB UTASÍTÁSRA GAT D-2 AZ RT 721 (ALAMO) EGÉSZSÉGÜGYI RÉSZLEGÉNEK '43 05 14-ÉN KEZELÉSRE ÉS MEGFIGYELÉSRE ADTA ÁT.

Körülnéztem. A jelenlévők mély hallgatásba burkolóztak.

– Élőhalott – suttogtam elképedve. – Egy leselejtezett nyomoronc!

Nem kellett oldalt fordulnom, hogy lássam az ősz férfi mosolyát.

– Kemény szavak az eljövendő fegyvertársról – mondta. – Semmi izgalom, Milne! Ennyire azért nem súlyos a helyzet, bár a szakaszvezető kétségkívül... ritka madár. – Intésére kialudt az asztallap sugározta fény, felizzottak a mennyezetbe süllesztett világítótestek. A rögtönzött haditanács véget ért, Wilbur és a tisztek szoros gyűrűt vontak kettőnk köré. – Ideje, hogy közelebbről is megismerkedjen vele.

A blokk, ahová vákuumliften érkeztünk, szűk volt, levegőtlen. Nem ordított róla, hogy kórház: ha az eligazítás elmarad, valószínűleg lőszerraktárnak nézem. Minden fordulóban milicisták őrködtek – ez a figyelmesség féktelen alárendeltemnek, a Vörös Óriásnak szólt. Megbámultak, de a szemük sem rebbent: a hír láthatólag gyors szárnyakon járt errefelé. Hiába figyeltek, nem láthatták, ki vagyok valójában, és hogy mennyire tartok a küszöbön álló találkozástól.

Hűvös profikkal dolgoztam, mióta az eszemet tudom. Kiképzőim, tanáraim, de még a szüleim is hivatásosok voltak; a káosz időszakában a hozzáértés egyet jelentett a túléléssel. Tizenhét éves koromra fújtam a leckét: a katona köp az érzelmekre. Elvégzi a munkát, mert alkalmas rá, és mert valakinek el kell végeznie. Hogy hogyan finomítja ezt az ideológiát, egyedül rajta áll. Magánügy.

A Vörös Óriás fordított egyet a képleten. A dossziéjában az állt, hogy érzelmei nincsenek, csak indulatai. Veszedelmes állapot. Közölték végre azt is, mit várnak tőlem. Mit mondjak, nem pattogtam faltól falig örömömben.

– Mennyi idős, Milne? – firtatta a nyakigláb pszichológus. Pólóján az obligát KÚRJ, NE HÁBORÚZZ feliratú kitűző éktelenkedett. Nem sietett, hogy irodájába invitálja az MA küldöttségét: a jelek szerint mindenkit, még engem is felelősnek tartott a küszöbön álló kísérletért.

– Harminc körül – közöltem. – Lazítson, oké? Semmi részem az összeesküvésben. Felőlem elvacakolhatna ezzel a nyomorulttal a századfordulóig, de hát...

A nyakigláb biccentett. Valami azt súgta, hamar szót értene androgén pilótámmal, hisz időutazók mindketten: a korai kilencszázhetvenes évek hippikorszakának hírmondói.

– Előfordult a családjában elmebetegség, epilepszia?

– Nem.

– Ötéves kora előtt vagy után alakították ki a DNL-aljzatát?

– Előtte.

Újabb biccentés, kutató pillantás a bifokális szemüveglencsék mögül.

– Mikor került ROM alapra?

– Két standard nappal ezelőtt.

– Észlelt magán bármiféle rendellenességet? Előfordultak kifehéredések, koordinációs vagy egyensúlyzavarok?

– Soha.

A pszichológus a szakállába túrt.

– Nekem megfelel – vetette oda a mellettem álló Blazkowicznak. – Imádkozzanak, hogy a páciensnek se legyen kifogása ellene!

– Köszönjük, doktor – bólintott mosolytalanul az ősz férfi. – A tanácsát természetesen megfogadjuk. – Tekintete alárendeltjeire villant. – Készüljenek!

Míg a sarkunkban lihegő biotechnikusok szétszéledtek, hogy megteremtsék a beavatkozás feltételeit, én Blazkowicz és Wilbur társaságában közelebb léptem az egy irányban átlátszó plasztüveg falhoz, mely a megfigyelőhelyiséget Gontar birodalmától elválasztotta. Ekkor észleltem magamon az első, felettébb gépszerűtlen tünetet: megborzongtam.

– Uramisten...!

Az ősz férfi elmosolyodott. Tekintetével követte a cellában mozgó alakot.

– Na igen. A kétdimenziós fotók képtelenek visszaadni a lényeget, ugye?

Bólintottam, aztán bámultam tovább. A szakaszvezető hatalmas volt. Hatalmas és szőke, mint valami mesehős; csak úgy feszült rajta a cejgvászon nadrág meg az ujjatlan trikó. Tudtam, hogy ostobasági rekordot döntött minden elképzelhető IQ-teszten, tudtam, hogy lélekben tízéves kölyöknek felel meg, hogy fenntartás és lelkifurdalás nélkül öl, valahogy mégis sikerült rokonszenvet keltenie bennem. Meglehet, a tekintetével: fátyolos kékségében annyi fájdalom szűkölt, hogy megborzongtam megint.

– Mióta ilyen? – kérdeztem megrendülten.

– Így született – dünnyögte a pszichológus. – A csernobiliták harmadik nemzedékéhez tartozik. Sikerült mutáns: a szövetei minden képzeletet felülmúló sebességgel regenerálódnak. A kemény sugárzás alig árt neki, az ipari jellegű mérgek mindegyikére immunis. Háromszáz kilónyi terhet bír el, hetekig húzza élelem és víz nélkül – mielőtt elvesztette a talajt a lába alól, ideális katonája volt a FÁK hadseregének.

– Elvesztette – visszhangoztam. – Mennyire?.

– Beleőrült a családja elvesztésébe. – A szakállas pasas félrenézett. – De maguk ezt úgysem értik.

Eszembe jutott a szentpétervári bevetés, a lángok pokla, a kandiscukorként olvadozó bronz lovasszobor. Megráztam a fejemet.

– Téved – mormoltam. – Én megértem.

Blazkowicz a vállamra tette a kezét.

– Ezért van itt, fiam – mondta. – Maga az egyetlen olyan tisztünk, aki megérteni is, elfogadni is képes a szakaszvezetőt. Igazi veteránok mindketten. Bízzunk benne, hogy a rokonszenv kölcsönös lesz – nélküle annyi esélyük sincs odalent, mint egy elsőéves cserkészcsapatnak.

Nem szóltam, megbabonázva bámultam a fal túloldalán kuporgó óriást. Nehezemre esett elképzelni, ahogy valaki – én vagy bárki más – parancsokat osztogat neki.

– Veszélyes – közölte a pszichológus. – Mindvégig veszélyes volt, és ha kirángatják onnét, csak veszélyesebbé válik. Huszonnégy órája limbikus hormonokkal kezeljük. Ettől...

– A százados ismeri a körülményeket – szakította félbe az ősz férfi. – Tisztában van a kockázattal, nemkülönben azzal, hogy nincs választásunk.

– Választás mindig van – csattant fel a pszichológus. – Tárgyaljanak, a fenébe is!

Lepillantottam rá fémvázam magasából.

– Nincs miről, doki. Ez az a kivétel, ami erősíti a szabályt.

A szakállas pasas legyintett, elhúzódott és felénk se nézett többé: a szemében héják, szadista őrültek voltunk valamennyien. Elnyomtam magamban a késztetést, hogy nyakon ragadjam és beavassam a dologba – a magyarázkodást a visszatérés utánra hagytam, mintegy megelőlegezve a túlélést mindkettőnk számára.

– Mit kell tennem? – pillantottam Blazkowiczra.

– Átveszi a parancsnokságot Gontar felett – dünnyögte ő. – Az egyetlen lehetséges módon, ami egyúttal a legbiztonságosabb is. Módot kell adnunk, hogy szót értsen vele, hogy megfelelőképp motiválja, míg elvégzi a munkát. – Hátrapillantott, intett a hangyamód rajzó biotechnikusoknak. – Rövidesen áthelyezzük a szakaszvezető koponyájába a ROM-modulját.

COMFILE-10.WAD

Milne és Gontar/ROM 4 2

Nem ellenkeztem, és nem is védekeztem: a seregben – bármelyikben – az ember hamar kinövi az ilyesmit. A fogamat sem csikorgattam, míg a csíramentesített „műtőbe” kísértek – ehhez fogak és indulatok kellettek volna. Arra gondoltam, hogy a hullámvasút, amire Longfeather és a többiek befizettek, legfeljebb a pálya közepén jár, és nekem meg kel járnom a mélységeket, hogy utóbb megint a magasba lendüljek.

– Kezdhetik – dünnyögtem, ahogy a fémasztallal együtt hanyatt döntöttek. – Vagy nem olvasták a forgatókönyvben, hogy minden perc drága?

A zöldköpenyes marslakók nevettek, aztán nekiláttak: függöny.

Az ideiglenes test elhagyása villanásszerűnek rémlett. A létezés idejéből kiszakított második perc végén már a Vörös Óriás szemén át néztem a világba, és azon igyekeztem, nehogy szabad folyást engedjek közös érzelmeinknek.

– Hogy vagy, zsoké? – kérdezte a marsbéli biotechnikus. – Emlékszel a nevedre, a beosztásodra, és más effélékre?

– Mgen – mormoltam. – Mindenre emlékszem.

Blazkowicz ősz feje bukkant fel a látómezőmben. Képén a megszokott félmosoly derengett.

– Gontar alszik – mondta. – Óvatosságból magát hoztuk vissza előbb: nem árt, ha ismerkedik kicsit a tereppel, mielőtt elkészítik a végleges házirendet. Tíz-tizenkét perce van, használja ki jól! Amint a szakaszvezető tudatblokkja oldódni kezd, elvonulunk a közelből; a tapasztalatok szerint az összeolvadás első órája nagyon rázós lehet.

– Köszönet a... figyelmeztetésért, uram – nyögtem, óvatosan mozgatva leszíjazott végtagjaimat. – Ne vegye személyeskedésnek, ha netán... darabokra tépem: az ukrán az őrült, nem én.

A kezelő ajtajában álló pszichológus keserűen felnevetett. Hátrább négy milicista – egész sereg műszerész felügyelete mellett – konténerbe emelte a mozdulatlan B-207-est. Biztosra vettem, hogy megpróbálják szétszerelni és megvizsgálni, mielőtt visszaadják, és nem kételkedtem abban, hogy néhány okostojásnak az életébe kerül majd ez a próbálkozás.

– Csinálják nagy nyomás alatt – dünnyögtem Gontar mély torokhangján. – Ügyeljenek... a robbanótöltetekre!

Blazkowicz és Wilbur tekintete összevillant.

– Jövünk neked eggyel, Andy – vigyorgott Biz, és a távozók nyomába eredt. – Vigyázz a seggetekre!

Intett és ment; ahogy utánanéztem, hirtelen elbizonytalanodtam, mit is érzek iránta.

– Seggfejseggetekre segg – tört ki belőlem. – Elnézést uram kibaszottbarom... az ajtóból lövettél rám kábítópuskával, gyáva kurvaanyád...!

Most a biotechnikusokon volt az összenézés sora.

– Kezdődik – állapította meg egyikük. – Gontar szervezete félelmetes gyorsasággal dolgozza fel a szupresszíveket. Ideje visszahúzódnia, főnök: nem tudhatjuk, meddig bírják a szíjak.

Az ősz férfi, a veszedelemmel mit sem törődve, közelebb hajolt.

– Bízom magában, Andy – suttogta. – Vagy jobban szereti, ha Olegnek nevezem?

– Mocsokállat – hörögtem. – Tudtok ti, rohadékok, tudtok... nagyon. Mire jó ez? Mivel raktátok tele a fejemet?

Blazkowicz úgy mosolygott felettem, mint egy éltes farkasember.

– Felelősségérzettel, fiam. Ravaszsággal, taktikai érzékkel. Megértem, hogy most gyűlöl, de hamarosan hálás lesz érte.

Erőm végső megfeszítésével Gontar alsó ajkába haraptam. Éreztem az állon végigcsorduló vér melegét.

– Zzzvilágos... uram – formálta a szavakat a makacsul rángó száj. – Tudom hogy ez... az egyetlen megoldás, de azért... – A halántékomba hasító fájdalomtól elakadt a lélegzetem. – ...azért, öreg, szívesen találkoznék azzal a faszkalappal, aki kifőzte ezt!

– Már találkoztál – közölte Blazkowicz egyre mosolyogva. – Csak így tovább, ribjonok : szeretem az őszinte embereket. Viszlát egy-két óra múlva!

Búcsúzóul megszorította a kezemet, és ezt nem kellett volna tennie: négy biotechnikus és három milicista kellett ahhoz, hogy a Vörös Óriás markából kiszabadítsa.

Az egy-két órából végül öt óra, életem legrohadtabb öt órája lett.

Leszíjazva hevertem Gontar ellenszegülő testében, közös elménket újra és újra elárasztották emlékeink. Nem volt módunk irányítani őket, nem parancsolhattunk nekik; oda ragadtak, ahová tudatalattink – ez a kétfejű fenevad – jónak látta. A Milne-memória kezdte a játszmát: egy dél-amerikai küldetés képeivel traktálta a Vörös Óriást, aki a ruszki kiképzés és katonasors keserveivel vágott vissza neki. Józan eszünkre folyamatosan növekvő nyomás nehezedett. Orrunkban éreztem az Amazonas-menti dzsungel nyirkos dögszagát, hátunkon és vállunkon békebeli kancsuka csattogott. Meg-megrebbenő szemhéjunk mögött rettenet fészkelt: félelem a kudarctól, az éhségtől, a trópusi rovaroktól, növényektől, ráadásnak mindentől, ami az olvadt acélként izzó égbolt magasában leselkedik. Nagysvenk: Milne hosszú csövű M-67-esét tisztogatja, úgy figyeli a füst nélkül égő tűznél táncoló Longfeathert. A sziú felsőteste csupasz, hátán tetovált sasmadár, a kitárt szárnyak hegye együtt mozdul meg-megfeszülő izmaival. Az ezredes lehunyja szemét, torokhangon kántál, a szellemek tanácsát, az ősök segítségét kéri, hisz hajnalban elkerülhetetlen az újabb küzdelem. Közelkép: a kokainzsoldosok fogaságából kiszabadított civil, akit széles járomcsontú arca, halszeme és politikus-dumája miatt csak Kongresszusi ként emlegetnek, némán figyel. Öt nappal később derül ki, hogy golyót cipel az oldalában, és hogy ő az államelnök, de máris itt az áttűnés: Gontar arccal fekszik a sárban, ketten állnak rajta, hogy nehezebben boldoguljon a fekvőtámaszokkal. Reggelenként százat nyom, esténként ötvenet, pedig nem is erősödnie kéne hanem megtörnie; ezt kívánja tőle az édes anyaföld meg a komcsi hagyomány. Csak éjjelenként válik szabaddá: egy szépségesen csúnya lányról, a hugáról álmodik, akit szeret és aki szereti őt. NYIKÁT látja egy mocskos udvaron Taraszovka mellett, NYIKA átugrik a kerítésen, úgy fut, hogy Gontar a nyomába se ér, pedig

ne, ne menj az erdőn túlra, ott csak sírok vannak

biztos benne, hogy utol kell érnie, mielőtt a SZÖRNYŰSÉG bekövetkezik. Csakhogy a SZÖRNYŰSÉG, ahogy egyszer bekövetkezett, megtörténik újra és újra: Moszkva, Nyika Moszkvája felett lángra lobban az ég, a háromszáz kilométeres óránkénti sebességgel száguldó tűzförgeteg üszköt és emberpernyét sodor. Állva halnak a fák, a Kreml évszázados falai most vörösek csak igazán; Gontar hallani nem hallja, érzi csak a dübörgést, amely Milne-t az AC/DC korai slágereire emlékezteti. Hasztalan küzd az iszonyattal: újra látja a robbanást, újra látja a kártyavárként összeomló épületeket, mégsem jut eszébe más, mint hogy „Krisztusom, akár egy japán katasztrófafilm...!”

Snitt.

Együtt rángattuk a szíjakat, együtt átkozódtunk kétszer három évtizednyi élet válogatott átkaival, tegnapjainktól azonban – akár holnapunktól – nem szabadulhattunk. Nehéz volt felfedezni ebben a mentális zűrzavarban a javulás jeleit, időérzékünk cserbenhagyott, önuralmunk morzsái háborgó indulatóceánon hánykolódtak. A kétfejű szörny egy ponton túl mindenkire halált kívánt: a lövedékek előbb csak az ügy szereplőinek portréit, majd magukat a modelleket szaggatták. Longfeather, Fuentes, Clench és Blazkowicz zuhantában különös, félállati sikolyt hallatott – a negyedik óra végén döbbentünk csak rá, hogy a hang Gontar torkából tör elő. Semmit sem tehettünk ellene, nem próbálkoztak friss kábítólövedékekkel a kintiek sem; Milne-nek az a benyomása támadt, hogy lélegzetvisszafojtva figyelnek a plasztüveg fal túloldalán.

„Ki vagy?”, toporzékolt szavak nélkül a muzsik. „Mit akarsz tőlem?”

Úgy őriztem nyugalmamat, mint akinek egyebe sincs ezen a világon.

„A vezénylő tiszted vagyok, tapló, akit úgy ültettek a vastag koponyádba. Jobb ha megbarátkozol a gondolattal: egy darabig együtt maradunk.”

Gontar várt. Azt hittem, az ujjainkkal dobol – utóbb rájöttem, a fogunkat csikorgatja.

„Tiszt?”, firtatta bizalmatlanul. „Szofton?”

A limbikus hormonok csodákra képesek: nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljut a helyes következtetésig.

„Igen”, üzentem kiépülőben lévő belső csatornáinkon át. „A testem nagyjavításra szorul. Hátra kellett hagynom.”

„A Földön?”

„Ott, ott haver”, dünnyögtem. „Egy mocsok földlakóval fektettek össze, akinek egyetlen célja, hogy ismét embert faragjon belőled. Segítesz, vagy megvárjuk inkább a hathuszas injekciókat?”

A Vörös Óriás hallgatott. Azon törte az agyát, hogyan árthatna nekem, és mert nem talált jó megoldást, végül ellazította tagjait.

„Mit akarsz?”, ismételte mogorván.

„Együttműködést. Egy fegyencek megszállta épületcsoportot kell megtisztítanunk. Az aranygallérosok szerint csak nekünk sikerülhet, és csakis akkor, ha összedolgozunk.”

Gontar nagy levegőt vett.

„Kimegyek?”

„Naná, haver! Kimegyünk és lemegyünk. A balhé odalent vár, a rozsdás vén bolygón. Ha sikerül elhárítanunk a bajt...”

„Milyen bajt?”

Eltűnődtem, hogyan értethetném meg vele a legegyszerűbben. Számos választ préselhettem volna az agyába a csatlakozásokon át, de tartottam attól, hogy ha megteszem, estig se állunk talpra.

„Idesüss”, mondtam. „Ez bizalmas lószar. Ha terítek, nyakig benne leszel az ügyben, és akkor mindenképp verekedned kell, akár tetszik, akár nem. Mi a véleményed?”

Ezen megint gondolkodott egy sort. Megmelengette szívemet a tudat, hogy képes ilyesmire.

„Amnesztiát kapok, ha vállalom az akciót?”

„Úgy valahogy”, dünnyögtem. „Ha végigcsináljuk, többé nem vacakolhat veled senki. Jönnek az újságírók, felfigyel rád a közvélemény – idővel tán még az MA nagyfejűi közé is bekerülhetsz.”

„Duma.”

Próbaképp megfeszítettem az izmait – kelletlenül bár, de engedelmeskedett.

„Tény”, közöltem. „Egy kísérletről van szó. Egy fontos kísérletről, amit az agyasok úgy elbasztak, ahogy kísérlet csak elbaszható. A hesperiából szükött fegyencek tovább rontottak a dolgon.” Hatásszünetet tartottam. „Keselyűk, Oleg fiú. Háborús bűnösök. Egy tucat seggfej azok közül, akik miatt Moszkva...”

Nem folytattam – nem volt miért folytatnom. A nyugalom hulláma átcsapott közös testünkön, csontig átjárt halálos hidegével. Mintha kapcsoló kattant volna valahol a mélyben: Gontar beszüntette az ellenállást, minden idegszálával a kapott információra figyelt.

„Terroristák? HÁBORÚS BŰNÖSÖK?”

„Bingó”, suttogtam, aztán – mert azt tanultam, hogy a célra mindig legalább kétszer tüzelünk, és mert nem felejtettem el, amit Blazkowicz a motivációról mondott – útjára küldtem a második lövedéket: „Tudtommal köztük vannak a hugod gyilkosai is.”

A hatodik óra végén a vezérkar – erős fegyveres kísérettel – újra bemerészkedett a kezelőbe. A pszichológus némi huzavona után ráállt, hogy megoldja a Vörös Óriás végtagjait rögzítő szíjakat. A hús-vér harci gép mozdulatlan maradt, csak szemei nyíltak ijesztően tágra.

– Minden rendben, fiam? – érdeklődött Blazkowicz az ugrásra kész milicisták gyűrűjéből. – Felkészültek... mindketten?

– Felkészültünk, uram – válaszolta a Vörös Óriás. Felült, ügyet sem vetett az elképedt pszichológusra. – Mikor kaphatjuk meg a célszerszámokat?

Az ősz férfi mosolygott. Gallérja felett bíbor sávok gyanánt éktelenkedtek az ujjnyomok.

– Hamarosan – mondta, és hátrébb parancsolta alárendeltjeit. – Előbb a menetrendet kell egyeztetnünk.

A kiberszkeleton érkezését követő tizedik órában ismét ott álltunk az alulról megvilágított asztal körül. Erre a megbeszélésre az ősz vezér már nem hívott meg politikusokat – mint mondta, a végső döntéseket a szakértőknek kell meghozniuk. Ami őket illeti, meglehetős létszámban képviseltették magukat. Jöttek mindenfelől, az Alamo rejtett zugaiban működő laborokból, a hajókról, a felszíni kutatóközpontokból, a kisbolygóövezetből. Tucatnyian lehettek és kemény fickóknak látszottak, mint minden űrlakó. A szót, mint rendesen, Blazkowicz vitte; meglehet, maga a Jóisten se rúgott volna labdába mellette.

– Most nyilván a legfrissebb műholdképekre kiváncsiak – rezgette baritonját, mely pompásan illett volna bármilyen háborús dokumentumfilmhez. – Nos, ilyen képek nincsenek, és nincsenek többé műholdak sem. Az utolsó szat, amelyről Eridaniát figyeltük, alig negyven perccel ezelőtt semmisült meg. Rakéta verte szét... azaz olyasvalami, amit az egyszerűség kedvéért rakétának nevezünk. Mozgása, hőképe és robbanóereje alapján nem sorolható egyetlen ismert tipushoz sem. Legjobban a közép-amerikai országokban rendszeresített Greco 11-esre emlékeztet, de ezt az állatfajtát – mondanom is felesleges – sosem importáltuk. A dolog úgy áll, hogy a fegyencek megneszelték a veszélyt, mire az antiszat fegyverek... szépen megjelentek odalent.

– Csak így? – csettintett a kolóniák légoltalmi biztosa, akinek hajtókáin komplett aranybokrok fénylettek. – Varázsütésre?

– Pontosan. – Az ősz férfi, jobb híján, az első fordulóban készült felvételeket hívta be, és a katedrális foltjára mutatott. – Nyilván ugyanúgy, ahogy ez itt. Tartunk tőle, hogy a Tükör közelében bármi lehetséges.

– Bármi? – szállt a sóhaj a túloldalról.

– Igen – dünnyögtem Gontar hangján, és egykedvűen bámultam a felém forduló arcokba. – Bármi, ami elképzelhető.

Rövid szünet után Blazkowicz ismét magához ragadta a kezdeményezést:

– Ennek természetesen nem kell napvilágra kerülnie. Az MA megtagadta a beutazási engedélyt a földi tudósítóktól, a helyi firkászokat pedig köti a repülési tilalom. Tekintsük úgy, hogy szimpla túszdrámáról van szó: így nyugodtabban alhatunk valamennyien, ha az ügy lezárul.

Csend. A jelenlévők a Vörös Óriást bámulták – sokkolhatta őket a bizonyosság, hogy gyilkológépük beszél.

– A válság megoldásában Gontar szakaszvezetőé lesz a főszerep – folytatta az ősz férfi. – Különleges képességekkel megáldott ember, olyan, aki kezelni képes a nem mindennapi helyzeteket. Az a feladatunk, hogy a cél közelébe juttassuk, és hogy ameddig lehetséges, eltereljük róla az ellenség figyelmét. – Az aranybokrokkal ékes hajtókájú pasasra pillantott. – Öné a szó, Dragonetti.

A marsi légtér biztonságáért felelős tiszt mostanra összeszedte magát – ha lassan is, de megbarátkozott az önfejlesztő rakéták létezésének tényével. Beszélni kezdett, mondandóját borotvált fejének egy-egy rezdülésével központozta.

– Stratégiánkat eleve meghatározza a cél pozíciója: Alice Csodaországát sok száz kilométeres távolság választja el Eridania más településeitől. A krátermező tektonikailag nyugodt, minden más szempontból érdektelen terület – azaz érdektelen terület volt, egész a '24-es mennykőcsapásig. Az állomás légi úton kapta az ellátmányt, ezért olyan eszközökkel szerelték fel, melyek minden közelben elhaladó gépet érzékelnek és azonosítanak. A tények – sandított Blazkowicz és Wilbur felé –, arra mutatnak, hogy közepes illetve nagy hatótávolságú rakétákkal is számolnunk kell. Elterelő hadmozdulatokra lesz szükség, hogy a Gontar-kommandó biztonságban talajt érjen. Az MA félszáz koptert, a Konkordátum büntetésvégrehajtási kirendeltsége terepjárókat és könnyű harckocsikat bocsátott a rendelkezésünkre. Az elképzelés szerint T mínusz egy óra magasságában színlelt légitámadást kezdünk észak-északkeleti irányból. A kopterek elég alacsonyan repülnek majd ahhoz, hogy kijátsszák Alice radarját, ahhoz viszont elég magasan, hogy manőverezhessenek, ha tűz alá veszik őket. A páncálozott járművek és a terepjárók ezalatt dél-délnyugat felől közelítik meg az állomást, és a ruszki stratégiát alkalmazzák: porfüggönyt kavarnak, ami egy időre lehetetlenné teszi a lőelemképzést még a röntgenszemű űrbeli anyaszomorítók számára is. Mindeközben... – Dragonetti megköszörülte a torkát – ...sort kerítünk egy harmadik, minden eddiginél látványosabb manőverre, mely a szakaszvezető 'kopterének berepülését hivatott biztosítani. – Zord mosollyal előrehajolt, Wilbur segítségével a kivetítőre bűvölte a bolygó déli feltekéjének távlati képét. – Egy vontató lép majd az atmoszférába ezen a ponton, és parabolikus pályán olyan mélyre hatol a Mars gázburkába, amennyire a fizika törvényei lehetővé teszik. Ezeknek a kiszuperált masináknak nincs hővédő burkolatuk. A páncélzat pár perc után izzásig hevül, a gép több kilométeres csóvát húz az égen – egyszerűen lehetetlen lesz nem figyelni rá. Mielőtt a hőmérséklet túllépi a kritikus határt, a pilóta természetesen véget vet a parádénak, és...

– Mennyit kap az őrült? – kérdezte az első eligazításról ismert kirgiz partizán.

– Megéri vállalnia a kockázatot – felelte Dragonetti diplomatikusan. – Minden papírt aláírt, de ha kételyeik lennének a hajlandóságával kapcsolatban, személyesen is megismerkedhetnek vele, akár nyomban. – Az ajtóban posztoló milicisták felé fordult. – Engedjék be!

A hullajelölt kissé meggörnyedve lépte át az ajtónyílást, majd felegyenesedett, és a gyülekezetre villantotta foncsorozott szemüveglencséit. Ujjatlan bodybuilder-trikó, cejgvászon nadrág, megnyerő, sem férfias, sem nőies vigyor: Clench. Hallhatott egyet-mást odakint, mert kinézett magának, intett.

– Helló, emberhegy – szólt mély torokhangján, ügyet sem vetve a többiek döbbenetére. – Kezdhetted volna azzal, hogy az ilyen melókért arannyal fizetnek.

Nem hatódtam meg különösebben, bár az ukrán góliát teste jelezte, hogy készen áll rá.

– Keress egy helyet és zsolozsmázz – tanácsoltam az androgénnek. – Az aranygalléros még nem fejezte be.

Dragonetti biccentéssel nyugtázta a figyelmességet. Arcát a Mars-abrosz rozsdaszín fénye fürösztötte.

– A szakaszvezetőt szállító gép északkeletről közelíti meg az állomást. A leggyorsabb 'kopter lesz, amit ebben a porfészekben keríteni tudunk: semmi páncélzat, semmi fegyverzet, csak az odaútra elegendő üzemanyag. A pilóta a porfüggöny fedezete alatt közelíti meg a katedrálist, és T mínusz két perc magasságában elhagyja a gépet – a terepjárók a testrádiója jeleit követve előbb-utóbb felszedik. Gontar T mínusz ötnél ugrik a fegyverekkel és a municióval.

– Milyen ellenállással számolunk? – tudakolta a polgárőrség rangidős tisztje.

– Pokolival – dünnyögtem az ősz férfi tekintetét keresve. – Számításba vették a teherbírásom valós határait, uram?

Blazkowicz elmosolyodott.

– Ostobaság volna pusztán a teherbírására hagyatkoznunk, fiam – ilyen hibát a történtek után még véletlenül sem követünk el. Rendszeresen kapja majd az utánpótlást, ott és akkor, ahol és amikor a legnagyobb szükségét látja.

Karóvékony, szemüveges figura lépett az asztal mellé: le se tagadhatta volna szakértő mivoltát. Jobbjában füstgyertyának látszó, krómfényű fémrudat tartott.

– Izotóptöltetű tájoló – közölte. – Elég „meleg” ahhoz, hogy a holdbázisok műszerei méteres pontossággal befoghassák, ha kiélesíti odalent. Ha ellőtte minden puskaporát, keressen helyet neki, rögzítse, aztán nézzen fedezék után, mert öt-nyolc perc után hullani kezd az égi áldás.

– Akadnak tartalék szatjaink – magyarázta Blazkowicz. – Akadnak mágneses gyorsítópályáink is, amelyeket Alice-re és környékére irányíthatunk. A titániumköpenyes harci lőszer úgyszólván érzéketlen a hőre és a rázkódásra – csak a rakétákkal meg az oxigénpalackokkal kell csínján bánnia.

Bólintottam. Kezdtem érteni.

Az asztalnál álló agyas most egy svábbogárforma szoftot és egy ROM-modult mutatott fel.

– A saját helyzetmeghatározója. Úgy terveztük, hogy ne interferáljon se a személyiség-hardverével, se a tájolórudakkal. Kódolt frekvencián telemetriás adatok tömegét továbbítja a műholdaknak. Azok hasonló információkkal válaszolnak, folyamatosan térképezik fel a már bejárt területeket, rávetítik azokat az állomás letárolt alaprajzára. – Csöndes derűvel pillantott rám. – Jancsi és Juliska ilyen berendezéssel sose tévedt volna el a mesebeli rengetegben.

– Az épületeket nyomás alá helyezett közlekedőfolyosók és földalatti járatok kötik össze – kapcsolódott a beszélgetésbe egy másik szakértő, aki nyitott gallérú inget és rövidnadrágot viselt. Átvette társától a szoftot. – Valóságos labirintus, de nem az ön számára. Megengedi?

– Naná! De mire való a tartalék modul?

A második agyas a tarkómon babrált dohányszagú ujjaival.

– Alice számítógépét kell vele életre pofoznia. A bázis hálózata... – a szoft halk kattanással az aljzatba simult – ...master/slave kapcsolatban állt az UAC globális rendszerével. A támadás első órájában lefagyott, hiába próbálták távirányítással újraindítani. A kábelek és az interfészek állítólag épek – a földiek szerint a parancsláncolatban van a hiba. Ezért hát, miután bejutott a bázisra, megkeresi a főterminált, ahol csatlakoztatja és elindítja a Milne-program másolatát. Ön semmit nem érez majd, de abban a percben... a százados öntudatára ébred odabent. Ha jól okoskodtunk, és a rendszer csakugyan működőképes, kommunikálhat vele az ép konzolokon, vagy épp a főadón meg a műholdakon át. Milne VR-személyisége ismerni fogja valamennyi zárt terület belépési kódját, megóvhatja a védők csapdáitól. A segítségével a lehető legrövidebb úton, a lehető legrövidebb idő alatt juthat el oda, ahol a túszokat őrzik.

– Amíg bizonyságot nem szerzünk az ellenkezőjéről – emelte fel hangját az ősz férfi –, úgy kell tekintenünk, hogy élnek. Ha holtan találja őket, továbbítsa az információt és tisztuljon onnét, mielőtt bombázni kezdünk. Világos?

– 'genuram.

– Hangosabban, katona!

Igen, uram!

– A csúcstechnikával később el kell számolnia – dünnyögte a szemüveget viselő agyas. – Úgy kölcsönözzük az anyabolygótól.

– Hát a fegyverek? – tudakoltam.

Blazkowicz hümmentett.

– A pisztolyt, a rohampuskát és a rakétavetőt idefent kapja meg – mondta. – Plazmafegyvert bármelyik fegyenctől szerezhet, ami pedig a legfontosabb célszerszámot illeti... – Az asztalhoz lépett, melyen most az állomás középpontjában álló, köralaprajzú csarnok látszott. – A Tükörterem. Az átmérőjénél csak a jelentősége nagyobb, mégsem maradhat épen: a fegyencek felhasználják a Tükör energiáit, melyeket bármelyik percben a kolóniák, az Alamo, vagy épp a Föld ellen fordíthatnak. Aligha véletlen, hogy a... a katedrális ezen a helyen született meg; a teremnek, akár a Tükörnek, el kell pusztulnia!

A tisztek összenéztek.

– Bombázásra gondol? – kérdezte Dragonetti. – Gauss-lövedékekre?

Az ősz férfi a fejét rázta.

– A katedrálist és a csarnokot talán lerombolhatjuk idefentről, a Tükröt semmiképp. Különleges a molekulaszerkezete, a fizika általunk ismert törvényei nem, vagy nem a vártnak megfelelően hatnak rá. – Felém fordult. – Az eridaniai nagyokosok persze tudták ezt, és, minden eshetőségre készen, kidolgozták ellene a maguk nehézfegyverét. Egy dezintegrátort, ami feloldja a szubatomi kapcsolatokat, és a legkeményebb idegen lószarból is ózonillatú fuvallatot csinál. Ez a prototípus ott várja valahol a bázison – hogy használhassa, csak meg kell találnia, fiam.

A Vörös Óriásnak a szeme sem rebbent.

– Miről ismerek rá?

– Megismeri, ha látja – mosolygott Blazkowicz olyan mozdulatot téve, mint aki egy méretes kölyköt dajkál. – Szedje fel és bánjon vele kesztyűs kézzel: a beavatottak szerint meghálálja a gondoskodást. – Mosolya, mint egy metszőolló, szélesebbre nyílt. – BFG-9000-nek hívják.

A tiszteletteljes csend nem volt tartós: Clench, az első sorban álló, szenvtelen képű Clench törte meg.

– Mindenkinek a maga privát pokla – mondta, azután halk, vérfagyasztó hangon felnevetett.

COMFILE-11.WAD

ROM 4 2/Hard Drive

A bevetés előtti órát – mondjuk szentimentális okból – Gontar cellájában töltöttük. Az őrök már eltűntek a rácsos ajtó túloldaláról, csak a pszichológus és két biotechnikus szöszmötölt ott minden eshetőségre készen. A Vörös Óriás hormonadagját a felére csökkentették, ACTH helyett adrenalint, antibiotikumokat juttattak a szervezetébe, és kapott egy löketet abból a szupertitkos szerből is, melyet a háziállatok „marsiasítására” fejlesztettek ki a századelőn. Gontar szótlanul viselt minden megpróbáltatást, virsliujjai egy cukorspárgával összeerősített borítékköteget babráltak.

A hugod levelei , állapítottam meg. Szemügyre vettem a papírhasáb elkoszlott sarkait, a jókora bélyegeket. Egy félbemaradt élet állomásai néhány színben és szóban: szürke, sárga és kék; MOCKBA, KIEB, SVERIGE. Ragaszkodsz ahhoz, hogy magunkkal cipeljük őket?

– Nyika mindig velem van.

Oké , hagytam rá, mert tudtam, hogy az emlék a legerősebb szál, ami a magunkfajtát a valósághoz köti. Te döntesz, haver. Ha így akarod...

– Akarom. – Gontar a számára rendelt testpáncélt méregette. Éreztem, hogy idegenkedik tőle, mint mindentől, ami gátolja a szabad mozgásban. Meg se lepődtem, mikor nekiállt darabokra szedni – reméltem, hogy legalább a nyomáskiegyenlítő sisakot békén hagyja.

– Nyugalom, nacsalnyik – dünnyögte. – Tudom, mit csinálok.

Valóban tudta. Tisztában volt saját korlátaival: keringési rendszere és gerincoszlopa köré több réteg trikevlárt szíjazott, alkarjára és combjára középkori vértdarabok gyanánt erősítette a szívós duroplasztikot. A bakancsok fölötti tokba széles pengéjű tőr, az MA-milícia egyenövébe tizennégy lövetű Beretta került. A kirgizektől származó átalvetőben lágy és kemény célok – élőlények és objektumok – leküzdésére alkalmas puskagránátok lapultak. A stáb hosszan vitatta a legmegfelelőbb rohampuska típusát, abban azonban mindenki egyetértett, hogy a Vörös Óriásnak csak az utolsó pillanatban szabad kézbe kapnia a választott darabot.

– Az a pilótanő – mormolta most Gontar – a barátod?

Clench nem nő , közöltem, csak annak látszik. Veszélyes játék úgy élni, ahogy ő: az emberek lépten-nyomon félreismerik. Én például megesküdtem volna rá, hogy egy elvtelen barom, aki sosem kockáztat többet a szükségesnél. És hogy a barátom-e...

A barátod – bólintott az ukrán. Megesküdtem volna rá, hogy valami vidámságfélét érez. – Tudod, csak a bolondok gondolkoznak így egy idegenről.

Talán , somolyogtam és arra gondoltam, hogy mégsem lehetett akkora barom azelőtt. Hagytam, hogy helyet keressen a leveleknek; terepszínű nadrágja térd feletti töltényzsebébe csúsztatta őket, és nagyot csapott a tépőzárra: kész.

– Nacsalnyik...?

Hallgatlak, haver.

– Biztos, hogy nincs hová menekülniük?

Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam mire gondol. Tanulság: az ember mindig tartsa észben saját nagy horderejű hazugságait.

A moszkvai gyilkosoknak? sugalltam. Nincs. Kétlem, hogy ott, ahonnét a Tükröt küldték, szívesen látnák őket.

A Tükör... – visszhangozta Gontar. Minden tőle telhetőt megtett, hogy átlássa a problémát, pedig csak annyi esélye volt rá, mint egy vén Triceratopsnak féltucat őrjöngő P-Imp ellen. – ...fontos dolog?

Különös és fontos , feleltem, és úgy intéztem, hogy forduljon egyet a tengelye körül. De a világ rendje fontosabb nála.

Gontar tűnődve ropogtatta ujjait. Szeme résnyire szűkült, ahogy a szekrénye ajtajára erősített tükörbe nézett.

– Ha ezt végigcsinálom... Ha beverem a Tükröt is... vajon jó marslakó leszek?

Úgy intéztem, hogy elmosolyodjon. Rőt barettján megcsillant a kolóniák címere.

Nem kell olyan soká várnod , közöltem. Mi ketten máris a legjobbak vagyunk.

Biz Wilbur jelent meg a cellaajtóban, vállán pár hevederrel és egy Heckler & Koch-féle gépfegyverrel. Tekintetünk összekapcsolódott, kezünk egyszerre mozdult az óránk felé: egyeztettük az időt, ahogy ilyenkor szokás.

– A lámpa zöldet mutat – dünnyögte Biz, és elvigyorodott. – Davajtye, emberek!

A gépezet mozgásba lendült.

Minden ceremónia nélkül, villámgyorsan hagytuk magunk mögött a Phobost. Az Alamo fényei végsőt lobbantak a kis hold horizontján, ahogy a landolóegységnek csúfolt kávédaráló tótágast állt, majd orral előre a Mars atmoszférájába vágódott. Istentelen volt a rázkódás, a Vörös Óriás testét tartó szíjak pattanásig feszültek: a gravitáció, ez a mohó fenevad máris prédáját követelte. A raktér ajtaján át egy neonszínekre mázolt hangyasisakra, a műszerfal sarkára, azon túl az örvénylő felhőkre láttam, a kinti dübörgést minduntalan elnyomták a belső fortissimók: a pilóta metálzenét hallgatott, lánckesztyűs kezével verte az ütemet, még vonaglott is, amennyire nyomáskiegyenlítő öltözéke engedte.

– Tucker hívja Olimpicát! – bömbölte a mikrofonba. – A rakomány úton van, ismétlem, úton a rakomány. Irányfényeket kérek!

Valahol odalent, tíz-egynéhány kilométernyi mélységben reflektorok lángoltak fel, utat mutattak gépünknek a Ferentinae Lacus vonulata mentén. Túlnan, Arcadia éjszakájában nomád táborok, telepesvárosok lapultak, az Ascuris felett roppant gázfáklya lobogott. Pilótám a veterán Maddy Walshammel együtt harsogta a „Kaparj el, fémszívű”-t.

– Képben vagy, Tucker – tört át a sercegésen az Olimpica-központ ügyeletesének hangja. – Légifolyosó tiszta. Közelítés délnyugati hét óra felől, landolókód I-D-K-F-A, ismétlem, I-D...

– Vettem, Olimpica – ingatta sisakos fejét a metálszörny. Hátrapillantott Gontarra, aki megfogadta néma tanácsomat, és lazítani próbált. – Kitartás, góliát! Hamarosan célhoz érünk.

A kávédaráló az Ulysses-fennsík felett délnyugatnak fordult, kétszeres hangsebességre gyorsulva suhant a memnoniai műút felett, melyen – a kései óra dacára – ballonkerekű vontatók vánszorogtak. A cowboyok egyike-másika hosszúfényét villogtatva üdvözölt minket; sejtettem, hogy csak azért is letekert ablakkal hajtanak, és nemigen nyúlnak a beépített oxigénmaszkhoz. Technikai okokból nem hallottuk a fülkéjüket betöltő folkmuzsikát.

– Előttünk! – kiáltotta a pilóta. – Hát nem fantasztikus?

Az volt csakugyan, már amennyire egy katonai tábor fantasztikus lehet. Nagyobb volt a rabati támaszpontnál, nagyobb Gravityville-nél is, bár zömmel sátrak, szállítható habitátok, könnyűszerkezetű hangárok és 'kopterek alkották. Több száz masina parkolt odalent a legkülönbözőbb típusokból, körülöttük, parányi fénybogarak, technikusok, szerelők sürgölődtek. Lenyűgöző és groteszk volt a látvány – rádöbbentem, az emberiségnek egyetlen tevékenységben sincs akkora rutinja, mint a harci készülődésben.

– Tucker hívja Szekérvárat! – bömbölte a hangyasisakos. – A jelszó tikfa vagy valami hasonló, a tartályaimban alig lötyög valami, úgyhogy mindenképp jövök. – Felröhögött, majd vartyogó hangon folytatta: – Figyelem! Phobos-Mars járat érkezik a kettes vágányra. A vágány mellett...

Körös-körül reflektorok ragyogtak fel és ránk fókuszáltak – a fordulat elég váratlan volt ahhoz, hogy a pasas elhallgasson. Csökkentette a sebességet és ereszkedni kezdett; felfogta végre, hogy ebben a játszmában nem ő az ász.

– Szekérvár Tuckernek. – Blazkowicz jóllakott kandúrként dorombolt odalentről. – Az Y tengelyen maradsz, különben feltörlöm veled egész Eridaniát, mielőtt takarmányszállítónak minősítelek vissza. Kérsz ismétlést?

– Nemuram. Elnézést, uram... – A metálszörny most már a hangerőből is visszavett; mire talajt értünk, csak lánckesztyűje és neonszínekben pompázó hangyasisakja különböztette meg az MA normális pilótáitól. Felajánlotta segítségét a kiszálláshoz, de Gontar nem kért belőle: egymaga bontakozott ki a biztonsági gubóból, képére húzta légzőmaszkját.

Odakint a marsi éjszakában az ősz férfi és néhány tisztje várt ránk. A reflektorokat már eloltották, a sikló szárnyai, a homokra fektetett járólapok a szükségvilágítás kék fényében fürödtek.

– Hogy utazott? – érdeklődött Blazkowicz, és választ sem várva a sátrak felé tessékelt, melyekre – akár az Atlasz peremén – itt is finom por szitált. A milicisták, akik csuklyás köpenybe burkolózva gubbasztottak őrhelyükön, félig feltárt antik szobrokra emlékeztettek. Jövés-menést csak a fő harcállásponton tapasztaltam. Itt néhány múlt századi harckocsi is akadt. Félkörben parkoltak a General Electric-féle „csináld magad” bunker körül, melyre rozsdaszín álcaháló és egy tízszer tizes parabolaantenna árnya borult.

A második zsilipajtón túl megszabadultunk a maszkoktól. Az ősz férfi Wilbur és Dragonetti segítségével özönvíz előtti Mars-abroszt teregetett szét – a térkép úgy festett, mintha egy kutya szájában tette volna meg az utat idáig.

– Az elektronikus trükkök ideje lejárt – közölte Blazkowicz, ahogy filctollával bejelölte táborunkat a Mare Chronium északi partján. – Ez az egyik nulla a rulettkeréken, uraim. A másik, a terepjárók gyülekezőhelye ezerkétszáz kilométernyire, az Electris mélyén található. A viharfront a Tiphys Fretum felé húzódik, meteorológusaink szerint hajnalig sokat javulnak majd a látási viszonyok. Háromszázhét 'kopter és fele ennyi páncélos lódul meg T mínusz egy órakor, másként... – az órájára pillantott – ...százhúsz standard perc múlva. Az Up Yours! vontató rádión kapja az indulási parancsot. Tizenöt-húsz percre lesz szüksége ahhoz, hogy az atmoszférába érjen: ha elhirtelenkedné az ereszkedést, csóva helyett tüzijátékot kapnánk az MA pénzéért. Magának, fiam – nézett a Vörös Óriásra – a parádé kezdetén már a levegőben kell lennie. T mínusz öt perckor átállunk a szoftja szignáljára, és figyeljük az izotópos tájolók jeleit is. Az adó-vevővel felesleges bajlódnia. Amint beér, rádiócsendet rendelek el, a katedrális felé fordíttatom az összes nyavalyás teleszkópot. Mondják, a BFG torkolattüze minden szónál ékesebben beszél.

Gontar nem mozdult, nem szólt – hazájában néma engedelmességhez szoktatták. Éreztem benne az elszánást és a hideg dühöt; éreztem, ha egyszer megkaparintja a dezintegrátort, ruszki módra használja majd minden és mindenki ellen.

Blazkowicz várt.

– Kérdés?

Kihúztam magam.

– Kivel repülök, uram?

– Egy önkéntessel – válaszolta az ősz férfi. – Egy vén rókával, aki harminc éve repül a Marson, aki minden repedést, minden kanyart, minden csapdát és fedezéket ismer errefelé. Valakivel, akinek nem újdonság a terv, aki nem bizonytalanodik el a kritikus pillanatokban sem.

Dragonetti lépett mellém. Csak most tűnt fel, hogy prémgalléros bőrzekét, gyapjúsálat és surranót visel. Az Alamo tanácstermében a vállamig se ért – most, aranysújtásai és hivatalos merevsége nélkül valahogy magasabbnak rémlett.

– Velem repül – mondta fanyarul, és jobbjával a győzelem V-jét mutatta.

Az utolsó orvosi vizsgálatból csak a pneumák sziszegését, a múló fájdalmat érzékeltem. Azokra a bokszmeccsekre gondoltam, amiket pár év és pár millió kilométer távolában láttam: a kisszéken ülő monstrumot sörhasú edzők locsolgatják, ostobaságokat súgnak a fülébe, ha kell, pofon is vágják – a lényeg az, hogy sose felejtse el, kire-mire kell támadnia a gongszó hallatán. Az én gongszavam nagyjából egy óra múlva esedékes, Gontaré pedig már el is hangzott. Én magam vágtam képen ezzel az állítással: köztük vannak a hugod gyilkosai is.

Tudtam, milyen veszélyes vizekre evezek, de nem tehettem mást. Manipulálnom kellett hogy irányíthassam; dossziéja ismeretében úgy éreztem, győzködni, lelkesíteni hiába próbálnám. Ikresített elménkben az ego szerepe jutott nekem, számára az id, az ösztönök és indulatok világa maradt. Hamar felfedeztem, hogy kapcsolatunk sok szempontból egyoldalú: nem látott olyan mélyen belém, mint én őbelé, nem irányíthatta úgy a gondolataimat, ahogy én a cselekedeteit – és ami fontosabb, nem állapíthatta meg, mikor hazudok neki.

Hazudtam, győztem. Semmi okom nem volt a megbánásra, az MA orvosainak gyűrűjében mégis valami effélét éreztem. Lelkifurdalást és félelmet; magam sem tudtam, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik. Látni véltem, ahogy a rászedett Gontar ellenem – önnön teste ellen – fordul, elvakultságában halomra dönt minden számítást. Láttam, ahogy a döntő pillanatban megtagadja parancsaimat, ahogy csak röhög, miközben torkába – kettőnk torkába – agyarak, karmok tépnek, és...

Ne tovább!

Kényszerítettem magam, hogy Fuentes ribancszájára, az Up Yours! monitorán megjelenő képekre, az Arakhnotronra meg a többi ocsmányságra gondoljak. Felidéztem a Szent Állat, Naran Sattva ábrázatát és a tanácsot, melyet a Geo-9 elhagyása előtt kaptam: „Nyugalom, százados. Kiegyensúlyozott önmérséklet. Ez az egészben a lényeg.”

Blazkowicz tűnt fel a Vörös Óriás látómezejében. Légzőmaszkja szíjon függött a nyakában, baljával ódon kétcsövű puskát markolt.

– Búcsúajándék – mondta, és átnyújtotta a fegyvert. – Hogy el ne felejtsen.

– Sosem tudnám... elfelejteni, uram – nyögtem. – Lekötelez azzal, amit az előmenetelem érdekében tesz. Hány óra van?

Az ősz férfi hátrapillantott. Egyik alárendeltje szótlanul mutatta fel négy ujját: hajnalodik. Hirtelen eszembe jutott Clench, aki e percben beszíjazva vár a sorára valahol odafent; ő, és az Ulysses Grantnek tulajdonított bon mot , mely szerint a hősiességnek, mint minden másnak, szabott ára van.

– Eridania felett tisztul az ég – jelentette a bunker rádiósa. – A terepjárók elindultak.

A tisztek összenéztek.

– Az Úr legyen irgalmas valamennyiünkhöz – dünnyögte Blazkowicz, és mielőtt maszkot húzott, rám sandítva hozzáfűzte: – ...és Ő adjon elegendő erőt kettőjüknek, fiam!

COMFILE-12.WAD

Fuentes/Lebegés

Ébren volt és mégsem; álmodott, vagy a valóságot formálta a saját képére – nem tudta eldönteni.

Ahhoz, hogy valami történt, nem fért kétség: a perspektívák változása, látómezejének folyamatos tágulása bizonyította a változást. Maga volt a fényesség közepén, tapinthatóan áradt belőle az erő; azon tűnődött, mihez kezdjen vele legközelebb.

Mikor rádöbbent, hogy a farizeusok alattomban figyelik művét, haragra gerjedt. Láthatatlan kacsokkal nyúlt a vihar után, hogy visszarántsa, fedezékként használja továbbra is, de nem volt elég hatalma hozzá: a felhők túl magasan jártak, túl gyorsan távolodtak, hasztalan igyekezett őket szférájába vonni. A gépi szemek tovább keringtek odafent, pillantásuk parázsként égette lényét. Kívánta pusztulásukat, ugyanolyan hévvel, ahogy valaha a seggüket rázó kreol kurvákét; érthetetlenek és gyűlöletesek voltak számára, puszta létükkel tagadtak mindent, amiben hitt, amiért születésétől fogva harcolt ebben a siralomvölgyben. Sebezhetőnek, megalázottnak érezte magát, ám mielőtt végképp elhatalmasodott rajta a félsz, tudata mélyéből saját hangja – vagy annak égi mása – szólt hozzá:

Megteheted.

Csak ennyi kellett, hogy eszébe jusson, azután összpontosított, és megtette. Emlékezetébe idézte azokat a rakétákat, amelyeket kölyökkorában, a Puerto Duarte-i támaszpont kerítésén túlról látott; nagyok voltak és feketék, turbinák, szárnyak, értelem nélkül repülő gyilkosok. Azt olvasta róluk, hogy tiszta munkát végeznek: robbanóerejük elegendő ahhoz, hogy nagyvonalúan célozhassanak velük – így, mikor végre elkészültek, egy darabig gyönyörködött bennük, aztán nagyvonalúan célzott, és némán ujjongott a légkörön túl lobbanó fények láttán.

Az ő rakétái.

Az ő akarata.

Mozdulni akart, de fájdalom hasított belé; rádöbbent, hogy még nem áll készen az indulásra. Időre van szüksége, hogy megtisztuljon korábbi élete salakjától, attól a porhüvelytől, melyet próbatételként aggatott rá a Mindenható. Vagy a saját óhaja volt, hogy így vesztegesse el az örökkévalóság néhány pillanatát...? Kiderül hamarosan.

Addig mesterkedett, míg sikerült elmosolyodnia.

A purgálás befejeztével mozgása gyorsabbá válik, a hideg, a levegőtlenség sem zavarja majd. Átkutatja az épületeket, összeszed mindent, amire a Nagy Villanás után szüksége lesz. Biztonságba helyezi e relikviákat az Ő templomában, aztán kaput nyit, ahogy rendeltetett: a világ érettebb már nem is lehetne a megváltásra.

Kacaja sokszoros visszhangot vert a katedrális boltívei alatt, és valahol messze, az állomás folyosóinak szövevényében ült el.

Villanás.

Forróság.

Megteheted.

Még akkor is ennek örvendezett, mikor látómezeje peremén, a vörös sivatag távolában megpillantotta a porfelleget.

COMFILE-13.WAD

ROM 4 2/T mint telibe

Dragonetti ismerhette a terepet, mert veszettebbül repült még Tuckernél is. Pár percig maradt csak a 'kopterraj sűrűjének fedezékében, aztán maximumra hergelte az utánégetőket, és balra kitörve száguldott tovább Eridania krátermezeje felett. Gépünk itt-ott érinteni látszott a kozmikus bombatölcsérek peremét, alá-alámerült a hosszirányú vágatokba, melyek úgy futottak szét egy-egy becsapódási pontból, mint valami óriáspók hálójának szálai – Gontar aligha értette, miért borzongok meg a gondolatra. Ott ültünk a tolóajtónál, jobbunkban Blazkowicz flintája, balunkkal a fedélzeti Gatlingot tartottuk, hogy ne rezonáljon annyira terepszínűre mázolt fémvázán.

– Minden rendben? – kiáltott hátra Dragonetti. – Nincs szüksége még valamire?

– Elkelne egy tekercs szigetelőszalag, hogy rögzíthessem ezt a szart!

Az aranygalléros, akit momentán semmi sem különböztetett meg egy normál prémgallérostól, elvigyorodott.

– És ha kihajítaná?

– Ahhoz túl jó! – bömbölte Gontar. – Harminc-valahány magot köp másodpercenként úgy, hogy át se melegszik közben!

– Milyen kár, hogy nem bírja el, mi?

– Elbírom!

A száguldásból rohanás lett, a liftezésből gyomorforgató cikázás és hánykolódás; Dragonetti a biztonsági határig fokozta a turbinanyomást, minden energiát kifacsart a jól karbantartott Southstar-hajtóműből. A törzs eresztékei – a gépágyúállvány példáját követve – a túlterhelt fém sikolyát hallatták. A főernyőn az elvonuló vihar uszálya derengett; a 'kopterek egyenesen rőt fala felé tartottak.

– Vadlibák, figyelem – szólt Dragonetti a gégemikrofonba. – Szárnyszög csökkent, sebesség maxon. Közelítés öt-négy-kilencről, csomagkioldás T mínusz tizenötnél, randevú T plusz tíznél a negyvenöt-száznyolcvanas metszéspontban. Támadás indul!

A 'kopterek meglódultak. Dragonetti jobbra húzódott, utat engedett nekik: nem érezte szükségét, hogy bármit bizonyítson. Csak a második hullámban merült alá a porfelhőbe, felkapcsolta reflektorait. A gép törzsének hosszában kisülések füzérei szikráztak, Gontar átható ózonillatot érzett a gépágyú mellett. Erről megint Clench és az Up Yours! jutott eszembe; bár semmit nem láttam abból, ami odafent történt, elképzeltem, ahogy a vontató zuhanvást ereszkedik, és kilométerekre sugározza páncélzatlan teste hevét.

– Infra be – darálta az alacsony pasas a kormánymű mellől. – A célszektorból légvédelmi tűz várható!

A porködben mellénk zárkózó 'kopterek kihajtották rakétalöveg-karjaikat, s küzdelemre készen szlalomoztak tovább a síkság felett. A tájkép Arizonát, Új-Mexikót idézte – azokat a festői zugokat, ahová kiképzésre kerül az ember, hogy éles helyzetben öt percnél tovább élhessen... Nyugati szél harsogta túl a turbinák bömbölését. Erős volt, de mind kevésbé veszedelmes; Dragonettit meg a többieket nem is ez, hanem a feltartóztathatatlanul közelgő pillanat nyugtalanította, mikor a viharuszályból kitörve fedezék nélkül maradnak.

– Tisztás előttünk, főnök – jelentette a kísérők egyike. – Lassan mozog délkeletnek, iránya öt-kettő-egy.

– Ráállunk – közölte Dragonetti, és arca elé húzta az oxigénmaszkot. – Célpont látható, ismétlem, a célpont látható már. Rajvonalat szélesíteni; teljes gáz, de vigyázzatok!

Az állványba fogódzó Gontar kissé előrehajolt. Sikerült is megpillantania Alice Csodaországát, helyesebben a katedrálist, mely minden megmaradt épületet árnyékába vont. Méretei ösztönös iszonyattal töltötték el, és borzongtam én is, mikor felfedeztem az AAMS-indítókat a Szent Elmo tüzében égő tornyokon.

Számítottam valami effélére, de más sejteni a valót, mint szembenézni vele. A katedrális egész homlokzata változásba kezdett. Anyaga vajúdott, rákos daganatok gyanánt szaporodtak rajta az újabb és újabb kinövések, melyek a pillanatok múlásával AA-6-osok, széles vezérsíkú Apexek és Aphidek alakját öltötték; a nap első sugarai fémen és plasztikon csillantak ott, ahol egy perce még sima kőpárkányzat sötétlett. Mikor a 'kopterek első hulláma a szélcsendes zónába ért, a védelmi rendszer életre kelt, a szerelvények eleven lényekként mozdultak, az északkeleti fal hosszában egymást érték a vakító villanások.

– Zárótűz! – kiáltotta az élen haladó raj parancsnoka. Példáját követve az összes pilóta meredek ívben lefelé kormányozta gépét; az állomást övező térségen roppant lángvirágok nyíltak, füstalagutak mutatták az örvényből kivezető utat. Néhány 'kopter eltért az iránytól, egy a krátermezőbe vágódott és felrobbant, a többi azonban átsuhant a detonációk függönyén, és ismét támadó alakzatot vett fel.

– Nincs hőérzékelőjük – állapította meg Dragonetti az ellenséges rakéták pályáját követve. – Még nincs, de ha Mayerling elmélete helyes, az űrből jött lószar perceken belül kifejleszti. Sietnünk kell.

– Üzenet a terepjáróktól – érkezett a hátvéd jelentése. – A felfejlődés és az előrenyomulás megkezdődött, a látótávolság ott a húsz métert sem éri el, a műszerek zavartalanul működnek. A tankok három perc múlva elérik a kilövési pozíciót. Most már...

Robbanás hallatszott, a folytatás statikus recsegésbe veszett. Mintha tüzes korbács vágott volna végig a tájon: a sebzett 'kopter megbillent, aláhullt, több száz méteren permetezte szét lángoló üzemanyagát.

– Ez Sidewinder volt! – bömbölte gégemikrofonjába a rajparancsnok. – Honnét szereztek azok a rohadt fegyencek Sidewindereket?

– Ugyanaz a szállítójuk, aki a templomukat építette – dünnyögte Dragonetti. – Akitől a kibaszott műholdelhárító rendszerüket kapták. – Arca megkeményedett. – Csendet az éterben! Vágjatok át, verjetek szét mindent, amit csak lehet; a többi a kettőnk dolga!

– Vettük, főnök – reccsent a hírközlőből. – Viszlát és vége...!

A 'kopterek teljes sebességgel száguldottak el a katedrális mellett, rakétavetőiket és millimetrikus lövegeiket az indítóállások és a porlepte kupolák ellen fordították. Alice – azaz inkább Alvaro – Csodaországa a tűzre tűzzel válaszolt, a robbanások szürkével és vörössel pettyezték az eget, percről percre növelték az MA légierejének veszteségét. A hangár felé tartó Dragonetti fekete füstben repült, körös-körül homok- és kőgejzírek szöktek a magasba: Blazkowicz tankjai végre lőtávolba értek a túloldalon.

– Készüljön! – kiáltott hátra az alacsony ember. – T mínusz hatnál tartunk. Túl közel kerültünk az indítóállásaikhoz; ha most kiszúrnak és tűz alá vesznek, végünk; nincs elég helyem.

Gontar bólintott. Vállára dobta a puskát, két kézre kapta a tolóajtó fogantyúját és nagyot rántott rajta. Por vágott be a nyíláson, por és átható rozsdaszag; sosem volt ennyire nyilvánvaló, hogy ez az átkozott apró világ vénebb a Földnél, és hogy megérett egy alapos nagytakarításra.

A kompresszorok dübörgése szinte elviselhetetlennek rémlett, a talaj – amennyit láttunk belőle – nem lehetett messzebb tíz-tizenöt méternél, amikor...

A rakéta jobbról, a katedrális északkeleti homlokzata felől csapott le ránk. Dragonetti mostanra egyhelyben lebegtette a gépet, s alighanem ennek köszönhettük az életünket: a Sidewinder mögöttünk, a motorblokk okádta forró gázfelhőn cikázott át. A pillanatokkal utóbb bekövetkező robbanás fém- és műanyagrepeszek tömegét zúdította Gontarnak, a tolóajtónak, a pilótafülke ablakának; a lemezeket, a merevítőket és a gépfegyverállványt vörösre festette a vér. Füst csapott át rajtunk – a túlérett sajt és a gyufalángban zsugorodó pingponglabdák valószínűtlen bűzét árasztotta.

Gontar nem érzett fájdalmat, kapcsolatunk természete azonban ismét megváltozott: mozdulatait józan értelem helyett rég beidegzett reflexek irányították, ahogy visszafordult.

– Dragonetti!

Az aranygalléros arcszíne a fehér sáléval vetekedett, szívós bőrzekéje csíkokban lógott a bal oldalán.

– Elkaptak – dünnyögte hitetlenkedve. – Elkaptak; ezt egyszerűen nem hiszem el, elkaptak a rohadékok...!

A Vörös Óriás fél kézzel a Gatling állványába fogódzott, és a kezét nyújtotta neki. A tiszt képén blazkowiczi mosoly ömlött el, ahogy lepillantott a térdei közé szorított botkormányra, a padlót meg a konzolt öntöző vérre.

– Idő – sziszegte. – Ugorjon, katona! Felejtsen el, mielőtt...

A második Sidewinder e pillanatban, a hossztengelye körül forgó 'kopter alatt robbant, és mindörökre lezárta a vitát. Gontar emlékezetébe beleégett a fülketetőn át kirepülő, fejetlen ember képe: a kéretlenül működésbe lépett katapultberendezés megóvta Dragonettit a további szenvedéstől. A légnyomás meg a repeszzápor jobbra és hátra taszította a gépet, a rotorlapátok a földbe martak, a maradék üzemanyag a tüzes turbinaházra zúdult – a visszaúthoz édeskevés, a végítélethez épp elegendő. A közelben elhúzó járművek pilótái ezt, a laposan szétterülő lángtengert láthatták csupán. Fogcsikorgatva oldották ki saját rakétáikat, azután, ahogy elszáguldottak a találkahely felé, hangyasisakos fejüket lehajtva imát mormoltak bajtársaik lelki üdvéért.

Nem sejtették, hogy voltaképp sikerrel jártak; hogy Gontar – aki az utosó utáni pillanatban, a gépágyút, az állványt és a hevedereket magával rántva bukott ki a tolóajtón – sértetlenül ért talajt odalent.

Látni nem láttam, de éreztem a robbanást. A forróság hátba taszított, kettőt fordított rajtunk, mielőtt arccal a vasreszelék durvaságú homokba zuhantunk. Emberemet nem hiába tanították: az oldalára hemperedett és mintaszerűen gördült tovább, majd talpra szökkent, és futásnak eredt.

Hogy futott! Az akadályokat hatalmas szökkenésekkel vette, fedezéket keresett egy kiugró szikla árnyékában; a szemét csak akkor nyitotta ki, mikor a tűzzáportól már nem kellett tartania.

Mély lélegzetet vett, és óvatosan próbálkozva megmozgatta a karjait meg a lábait. A bal térdében fájdalmat éreztem, de nem volt aggasztó a dolog. Viszont a jobb keze... Behajlítototta az ujjainkat. Nem hallottuk, inkább éreztük a halk roppanást – a középső ujja, ami a zuhanás közben beleakadhatott a géppuska hevederébe, lila volt; nem vérzett, de pillanatok alatt hatalmasra dagadt. Nem baj, gondoltam, cipelni így tud majd vele, a ravaszt a mutatóujjával kell majd rángatnunk. Legfeljebb nem bocsátkozunk ökölharcba.

Éreztem, hogy Gontar vigyorra húzza az ajkait poénom „hallatán”. Kezdett igazán rám hangolódni a fiú.

Felemeltem a fejünket, és végignéztünk a testünkön. Mindent egybevetve remekül voltunk. Már éppen ki akartam adni a parancsot, hogy álljunk fel, de a Vörös Óriás megelőzött, és felemelte a Gatlingot. Tényleg erős volt a pasas – ezt a kereplőt normális esetben egy villanytargonca rakta fel a 'kopterben elhelyezett állványra, nem normális esetekben pedig két ember kellett a cipeléséhez.

Ez a helyzet azonban még a „nem normálisnál” is őrültebb volt.

Az állomás márgaszín betonfalát már meg-meglapulva közelítettük meg. 'Kopterek száguldottak el felettünk, kompresszoruk bömbölése kilométerekkel lemaradva követte őket. Messze oldalt, a katedrális homlokzatán Sparrow rakéták robbantak: tűszúrások egy belőtt, ráadásul sebezhetetlen óriás testén. A légelhárító berendezések nem pocsékolták többé a municiót; Fuentes megelégedett azzal, hogy egyetlen gépnek sem sikerült landolnia Alice közelében. Éles eszű, élénk fantáziájú görény ez, de fogalma sincs a stratégiáról, sem arról, milyen szarban lesz pár óra múlva – Dragonetti meg a többiek tehát nem haltak meg hiába.

Egy zsilipkapu előtt torpantunk meg. „E-8” – kéklett elő a kopottas fémfelületre rakódott marshomok alól a felirat. Az kapu mellett standard nyitószerkezet – gombok, pár kapcsoló, meg hasonlók. Szóval ez okozott gondot a pici kis mutánsagyúnak! Lehet, hogy totál analfabéta? Hirtelen dühös lettem. A rohadt életbe! A francos agyasok találhattak volna valami okosabb konnektoros tarkójú izomgépet is! Ha tényleg ilyen hülye ez az állat, még sok gondunk lesz, és örülhetünk, ha...

Nem fejeztem be a néma szitkozódást. Rádöbbentem, hogy már megint hibáztam. Az egyébként sem valami kiegyensúlyozott Gontart már a zuhanás, meg a lüktetve sajgó középső ujjunk is felpiszkálhatta, de a dühöm tovább gerjesztette az agreszivitását.

Mielőtt megakadályozhattam volna, megrántotta a Gatling elsütőkarját, és vagy húsz golyót pumpált a nyitópanelbe. A duraluminium lemezbe ütött fodros, ezüstszínű csillogású lyukak mögül mini-tüzijáték fröccsent elő.

Hé, fiú! Mi a szart...

– Kinyitottam – mondta Gontar, és a lassan szétíriszelődő zsilipkapura mutatott.

Ha lett volna szám – saját szám –, biztos felröhögök. Lehet, hogy analfabéta a bunkó, de hogy szuper reflexei vannak, az tuti. Vagy ösztönösen csinálta? Mindegy, a lényeg az, hogy létezett abban az aszott borsóhoz hasonló agyában valami, ami gyorsabb volt az én gondolataimnál. Valahogy megnyugtatónak éreztem a dolgot – a franc se tudhatta, hogy mi vár ránk odabent; talán hasznunkra válik még ez a gepárdgyors reakcióidő –, ugyanakkor félelmetesnek is. Mert mi van, ha esetleg egy arra alkalatlan helyzetben is megelőz?

Kezdtem megismerni Gontart. Olyan volt a gondolkodása, akár a Párizs-Brüsszel egysínű vasút; az egyik végállomáson volt ő, a másikon a célja, és a kettő között csak egyetlen sín – egyetlen megoldási módszer – húzódott: az erőszak. Semmi kitérő, semmi megálló, semmi váltó. Gyerünk, essünk neki, mint bolond az anyjának, aztán ha minden oké, megússzuk a dolgot. Sokszor tényleg csak ez segít, de...

Gondolatban megráztam nemlézető fejem, és a Vörös Óriás velem bólogatott.

– Basszameg – mormolta.

Kábé ekkor jöttem rá, hogy a Vörös Óriás testében nem ketten lakunk Gontarral, hanem magunkkal hurcolunk egy harmadik faszit is. Az Andrew A. Milnében lakozó tökéletes VR/TCO-t, aki lehet baromi okos, képzett meg minden, de talán túlságosan is körülményes.

Sok mindent másképpen lát az ember, ha valaki másnak a szemén keresztül bámul a világba. Vagy lehet, hogy valami furcsa kölcsönhatás alakult ki Gontar és a jó öreg Andy személyisége között? Az orosz csak nyerhet a dolgon – ennél hülyébb már nem sűrűn lehet –, de mi lesz velem?

A Földön vagy, és a legjobb esetben is az intenzív osztályon fekszel , szólt rám valaki, aki nem én voltam, nem is a VR/TCO, de főleg nem Gontar.

A rohadt életbe, hányan vagyunk még ebben a francos ukránban?

Egy ideig még elfilozofáltam volna a lét, a nemlét meg a tudathasadás rejtelmein, de az Oleg Gontar nevű gyilkológépzet ráállt a számára létező egyetlen sínpályára: teljesen önállóan belépett a zsilipkapun.

Biztos felsóhajtottam volna, ha van mivel. A helyzet szar, de most már a szar is le van szarva!

Fejünk felett, akár egy végzetet sejtető üstökös, az izzásig hevült törzsű Up Yours! tündökölt.

Fáj az ujam. A rohadt annyukat.

Bele nyomtak egy pasast a fejembe, aszonták, ő lesz a góré, de mégse csinál semit, nem mondja meg, hogy mit csináljak, pedig aszonták, hogyez olyan véeres, aki úgy irányítja a manuszokat, mint ahogy Nyika szokja a kis japánját abban a karatés játékban a Szergejnél, régen, de most már nem, mert Nyika má' nem játszik, mer'...

NYIKA!

A rohadt annyukat!

A kurva ajtaja.

Azt kérdi a nacsalnyik a fejembe', hogy mi a szart? Hát mondom neki, kinyitottam az ajtót. Mer' hogy ide kell bemenni, nem? Nem?

Mondjál má' valamit, az anyád úristenit!

Kussolsz, mi? Beszartál. Beleszartál a fejembe.

Én bemegyek!

Régen Nyika szok elől menni, mindig elfut, és azt akarja, hogy fogjam meg, fut, és gyors, mer' én erős vagyok, neki meg hosszú a lába, és szép is, azér' is lehetett táncosnő. Mer' szép hosszú a lába.

NYIKA.

Egyszer valaki az mondta rá, hogy kurva...

Kurvabüdös van itt.

...azóta csövön lélegzik a mocsok.

Az a faszi a 'kopteren aszitte, hogy nem bírom el ezt a szart. Pedig elbírom. El.

– Hé, Koponya! Mondjál má' valamit!

Menj tovább, Oleg.

Kurva sötét van.

Nyisd ki a szemed. Nagyobbra. Most nézz balra... Na levo, te hülye!

– Jól van na.

Megy ez neked, Oleg. Most nézz jobbra. Előre. Egy folyosó.

– Látom. De nem látok. Sötét van. Meg kurva büdös.

Tovább, Oleg. Egyenes a pálya.

A muzsiknak szuper jó mozgása volt; úgy haladt azon a francos folyosón, olyan könnyedén pásztázott azzal a bazi nagy Gatlinggal, mintha csak valami ócska kis légflinta lett volna.

Bummm! Pufff! Bummm! Pufff! A bal lábunkat valahogy óvatosabban rakta le a fémpadlóra. Biztos a térdünk miatt, ami fájt neki.

Bummm! Pufff! Egy mammutdobbantás, és egy rinocérosztipegés. Mennyi cucc lehetett a testünkre aggatva? A testpáncéllal együtt megvan vagy másfél mázsa. Baromi erős ez az állat! Arra gondoltam, nem lenne rossz, ha testet cserélhetnék vele. Habár nem hiszem, hogy tetszett volna neki az enyém. Mármint az, amit Rabatban hagytam...

A feladatra összpontosíts, Milne! ordította a VR/TCO.

Oké, oké, feleltem gyorsan. Gondoljak inkább arra az eszelős padréra, meg a rohadt pókjaira?

– Pókok? – kérdezte Gontar. – Utálom a pókokat.

Előre nézz, jóbarát! förmedtem rá.

– Jól van, na!

Furcsa, hogy néha „áthallotta” a gondolataimat, néha meg alig reagált arra, amit mondtam neki. Szelektív agya lehetett; csak azt fogta fel, amit fontosnak vagy érdekesnek tartott, ebbe a kategóriába pedig nem féltétlenül ugyanazok a dolgok tartoznak.

Már vagy ötven métert haladtunk előre a sötét folyosón, amikor hirtelen fény gyúlt körülöttünk – és kezdetét vette az igazi lidércnyomás.

– Jól van, na!

Előre nézek. A nacsalnyik odabent egyfolytába' szövegel, mégse mondja, mi a szart csináljak. Pedig tudja mindig amit tudni kel. Érzem belül.

Valaki egyszer lekurvázta Nyikát. A jobb kezemmel megfogtam a nyakát – ezzel a kurva jobb kezemmel, ami most fáj –, a balt meg bedugtam a pofájába. Utána nem láttam semmit, mer' lesprézet a rohatt. Könygáz... A seregbe' volt egy őrmester úr, az mindig a gázkamrába küldött minket. Hogy szokjuk, meg ilyesmi. Volt aki megfúlt. Én meg csak röhögtem. Nekem nem árt az gáz se. Én erős vagyok. De attól a gáztól nem láttam. Csak egy kicsit nem, de nem.

Az a faszi, aki lekurvázta Nyikát, má' nem fog töbet ijet mondani. Nincs neki mivel. Aszonták, úgy téptem le az álkapcsáját, mintha nem is emberböl let volna vagy mi.

NYIKA!

Az az állat csak lekurvázta, de kinyírtam. A nacsalnyik a fejembe', az aszonta, hogy azok ölték meg Nyikát, akikre most megyünk. Az anyjuk büdös úristenit! Ezek nem fognak lesprézni, meg semmi ilyesmi. Látni akarom, hogy szakad szét a mocsok pofájuk! Ki fog csorogni a szemük, belefolyik az orruk helyére, amit szétfejelek nekik, utána meg...

Hé! Nem látok! Lespréztek a kurvák!

Az a hang meg ott toporzékol a fejembe:

Tüzelj! Tüzelj te hülye állat!

Egy kicsit későn reagált, de azért még időben.

Hasra vágta magunkat, menet közben elejtette a Gatlingot, oldalra gurult, és előrántotta a pisztolyunkat.

Kettő-egyet lőtt a fénylobbanás irányába – amit tett, már-már röhögségesen előírásszerű volt; fej-mell-fej, ahogy a nagykönyvben írják.

Felállhatsz , mondtam neki, amikor meghallottam a hörgést és a tompa puffanást.

Felállt, eltette a pisztolyt, az ölébe vette a Gatlingot, és tovább akart menni.

Állj. Menj, nézd meg, mit lőttél!

Négy döngő lépés. Lehajolt, és kigúvadt szemekkel a fémpadlón levedző testre meredt.

Akit elkaptunk, nem is hasonlított emberre: tiszta sor. Ha nem kiterítve, szétlyuggatott testtel fekszik, hanem mondjuk négykézlába áll, biztos azt hittem volna, hogy valami hüllő, vagy ilyesmi. De nem az volt.

– A kurva gyíkja! – morgott Gontar. – Manem lelőtt.

Majdnem.

Az emberforma testet barnás pikkelyek fedték, a szétrobbantott fejen homloktól hátközépig egy keménynek látszó, sárgásbarna taréjsor meredezett. A dög tátott pofájában villodó vámpírfogak közül, a nyelvet helyettesítő, sűrű nyálkatömbről átható szagú, olajsűrű folyadék szivárgott.

A nacsalnyik a fejembe, az is aszonta, hogy a kurva gyíkja majdnem lelőt.

De nem lőt le. Én erős vagyok meg jó katona.

A nacsalnyik a fejemben aszonta, hogy má' most kurva jó marslakó vagyok. Jó katona vagyok, meg erős, meg jó marslakó, és kinyírom a rohadékokat, akik elvették tőlem Nyikát, és mind így fog vérezeni, mint ez a kurva gyík, amiből most olyan vér folyik, mint a Szergejből, amikor hat nap után kicsáklyázták a folyóból...

A Szergej, az szereti a Nyikát. Annyira nem, mint én szeretem, de azér' nagyon. Képes volt a folyónak meni, amikor megtudta, hogy a Nyika odaveszet Moszkvába'. Pedig a Szergej, az is jó katona volt. Meg erős is. Ha most itt lenne, mink ketten semmi perc alatt széjjelkúrnánk ezta kuplerájt.

Tovább!

Megyek tovább, de azér'még belerúgok a kurva gyíkjába. A rohadt, hát majdnem lerakétázott, vagy mi!

– Kurva gyíkja!

A hüllőforma dögnél nem láttam fegyvert, pedig a felőle villanó torkolattűzből arra lehetett következtetni, hogy minimum egy rakétavetője van.

– Kurva gyíkja! – dohogott Gontar, de miután megtaposta egy kicsit a förtelmes, máris oszlásnak induló tetemet, engedelmesen tovább indult.

Harmadik tipusú találkozás...? Hát, erre kár volt olyan sokáig várni.

A folyosó végén derengeni kezdett valami. Újabb hatvan méter megtétele után egy jobban megvilágított szakaszhoz érkeztünk. A mattszürke fémfalakat csak itt-ott törte meg egy-egy festékfolt, kopott piktogramm, vagy hasonló. Úgy tízméternyire tőlünk furcsa, hengeres tárgy zöldellt.

Nézd meg, mi a nyavalya az!

Gontar előrébb vitt minket. Egy kábé térdmagas – Gontar-térdmagas –, két arasznyi átmérőjű nefritoszlop előtt álltunk. Kölyökkoromban már láttam ehhez hasonlót: a nagyanyám nappalijában ilyesmikre voltak feltéve a virágcserepek.

Gontar megérkezett az oszlophoz. Körbefordult; a Gatling csövei követték a tekintetét.

Nézz le!

Lenézett.

Valóban olyan volt, mint egy virágtartó – csakhogy nem hiszem, hogy az egész kibaszott világegyetemben akadna olyan nagymami, aki vérző emberfejeket rakna ki porcelán nippek és virágok helyett a szalonjában. Ha mégis létezett ilyen eszelős vén kurva, gyanítom, Mrs. Fuentesnek hívták.

Gontart nem különösebben döbbentette meg a látvány. Vagy egy fél percig egykedvűen bámulta az örök halálsikolyra torzult szakállas arcot, a harminc körüli nő szőke, rövidre nyírt, vérpettyekkel bekonfettizett haját, meg a felhasított arcú, sötétbarna bőrű fejet, de aztán felegyenesedett, és elfordult. Érezhetően jobban érdekelte a nyolc-tíz méternyire tőlünk, a jobb oldali fémfalon virító, női aktnak látszó freskó.

– Mi a...?

Nem akartam felbosszantani, ezért csak a szemünk sarkából láthattam a nefritoszlop törzsén díszelgő domborműveket. Az egyik egy olyan lényt ábrázolt, amit vagy egy perce vadásztunk le, a többin...

Megdermedtem.

Eszembe jutott a temérdek förtelem, amit a padre dossziéjában láttam Már csak reménykedni tudtam, hogy ezek csupán képek, hogy a modellekkel nem kell összeszólalkoznunk – de sejtettem, hiába teszem.

Gontar elindult az aktkép felé. Abban a helyzetben semmi kedvem sem volt meztelen nőket nézegetni, de mentem vele. Tehettem mást?

Gontar a képre meresztette a szemét, és elégedetten felmordult.

Halk nesz a hátunk mögött.

... a festmény valóban élethű volt...

Reccsenés.

Ordítás.

Fordulj! üvöltöttem Gontarra.

A Vörös Óriás még csak negyven fokot fordult, mikor elkezdte húzni a Gatlang ravaszát. A csövek golyókat okádtak. Amikor Gontar teljesen hátrafordult, az első seggfejű habos vért böfögve a padlóra rogyott. Még kettő volt mögötte. Az öreg Boschnak tényleg perverz fantáziája lehetett, de ilyen undormányt szerintem még ő sem festett: két izmos, patás emberláb, zömök, rövid felsőtest, satnya karok, és egy óriási, rózsaszín seggen acsargó, arasznyi agyarakkal teli pofa.

Lőj! ordítottam, de Olegot szerencsére nem kellett bíztatni.

Ha a nacsalnyik ilyen zöld micsodákat akar nézni, akkor legközelebb egyedül jöjjön ide. Az a picsa ott a falon, az egész fáintosnak látszik. Kár, hogy csak képen van. Jó lenne beakasztani egy ilyennek. Az a kurva akit piszológus vet nekem, az is tudott. Biztos sokan befizetnek rá, de annyiszor még sose élvezet el senkivel mint velem.

Fordulj meg!

Most irigykedsz, ba' meg?

Megfordulok.

A rohadt istenit, télleg van valami ott hátul! Lövök.

Jó ez a gépuska, nem is nagyon kapálózik, amikor lövök vele. Annyira biztos nem, mint a kurva, akit a pszilológus vett nekem.

Hatalmas rózsaszín segek! Ilyenekről álmodhat minden szekszfrusztrált ami én sose voltam. Az elsőt szétviszik a golyók. A másodikat is telepumpálom. A harmadik közelebb jön. Még közelebb.

Na, most megmutatom a nacsalnyiknak akit a fejembe raktak, ki az a Gontar, Oleg szakvez.!

Mit művelsz, te állat?

A Vörös Óriási a padlóra hajította a Gatlingot, a zsebébe nyúlt, majd felemelte a kezeit. A két hatalmas ököl az orrunk előtt hintázott.

– Gyere! – üvöltötte Gontar.

A bal kezünkön valami fémes izé csillogott. Egy francos tövisboxer! Ez a vadbarom ezzel akarja kinyírni a dögöt!

A seggfejű még közelebb jött, és bömbölt, akár egy kanos oroszlán. Eltátotta a pofáját, és csak jött, és csak evezte magát előre azokkal a nyamvadt kis karjaival, és csak dugta a képünkbe a seggfejét.

A seggfejű akkorára tátotta a pofáját, hogy még Gontar bivelyfeje is befért volna rajta.

Gontar meglendítette a boxeres kezünket. Bal egyenes. A seggfejű hátratántorodott; a boxer tövisei által felszakított sebekből vérsugarak fröccsentek a képünkbe. Gontar nem foglalkozott a törölközéssel. Ballal orrhelyen nyomta a dögöt, a jobbjával elkapta a nyakát, és felemelte. Ez még neki is nehéz volt. Nyögött, a seggfejű meg hörgött, harapott, kapálózott meg rugdalózott.

– Nyikaaaa! – bömbölte a Vörös Óriás, és a boxeros öklével a seggfejű homlokába csapott.

Éreztem az arcunkba csapó bűzös vér melegét, éreztem, ahogy a bal kezünk átszakítja a kemény koponyatetőt, és belesüllyed a seggfej belsejében fortyogó masszába.

A dög még rángott egy párat. Gontar elhajította, ráugrott párszor, leköpte, aztán megfordult, és le sem véve a boxerját, meg sem törölve a kezét, felemelte a Gatlingot.

Éppen időben.

– Nyikaaa!

Véresvéresvéresvér! Kinyomom a lelkedet a beledet a mindenedet te állat, te mocsok, mit csináltatok Nyikával; a nacsalnyik a fejembe aszonta ti öltétek meg, most megdöglesz, kinyuvasztalak, széttéplek, felzabállak, letépem a fejed te állat tebaromakurvaanyád!

Szaros seggfejű! Gontar, Oleg szakvez. jó katona, és jó marslakó. És mindenkit megöl, aki bántja a húgát.

Zaj a hátammögül.

Az annyuk úristenit! Már megin' ezek a gyíkok!

Alighogy hátrapillantott, két rakéta, tűzgomoly, vagy mi, csapott le ránk. Az egyik célt tévesztett, a másik viszont végigperzselte a jobb vállunkat. Éreztem, hogy a Gontar nevű hordozó elvesztette a fejét; ereinket majd' szétrobbantotta az adrenalin. A Vörös Óriás maradék eszét is félresodorta az az ösztönállat, amit a gyilkolás öröme rángatott elő tudatalattija szakadékából.

Éreztem, hogy képtelen gondolkozni. A legszívesebben boxerral rontott volna a gyíkokra, hogy aztán veszítsen, megdögöljön, és vele együtt én is elpusztuljak.

Oldalra! parancsoltam.

Semmi.

Oldalra, katona!

Most már engedelmeskedett.

Térdre és tűz, pásztázz a csővel, húzd a ravaszt! Nem fáj semmid. Nem találtak el.

Elhitte.

A két gyíklényt szétfröccsentették a Gatling golyói.

Éles sikoly hasított a fülünkbe – ilyen hangja van a prés alá tolt használt kocsiknak. A metsző, fülhasogató rikoltás valahonnan a fejünk fölül jött.

Felnéztünk.

Pásztázás!

Megpróbáltam megőrizni a nyugalmamat. Nehéz volt. A folyosó fémmennyezetén ökölnyi lyuk támadt, és fokozatosan kitágult. A sötét, emberfej nagyságú nyílás lángolva repülő koponyákat böffentett ki magából: pontos másai voltak a Funetes egyik rajzán látott förtelmeknek.

Éreztem, hogy Gontar majdnem-semmi esze még mindig valahol a vadállati düh alatt lapít.

Állj fel! Hátrálj és lőj!

A hátunk a fémfalnak ütközött. A Gatling sorozata szétrobbantotta a legelső Röpködőt. A halálfej állkapcsai szétnyíltak, egy utolsó rikoltás szakadt ki a sárgán izzó fogsorok mögül, aztán... A látomás narancsszín lángfelhővé vált, majd eltűnt.

Anyátokanyátokanyátok!

Hé, nacsalnyik, ezek sokan vannak, mondjad már, hogy mit csináljak, mondjad, azér' vagy itt, nem igaz, most mi a szar legyen, kifogyott ebből a szarból a golyó, most mi...

Gontar elhajította a Gatlingot, és felemelte ép kezét.

Pisztoly! kiáltottam.

Bizonytalan, de mégis gyors mozdulattal kirántotta Berettát, és lőni kezdte a koponyákat.

A Röpködők egymás után váltak semmivé. A pisztoly kiürült.

Puska!

A Vörös Óriás Blazkowicz duplacsövűje után kapott. Az ósdi durrantó biztos nagyot szólt volna, de a két bummm! után csak lassan lehetett volna megtölteni. Életveszélyes időveszteség.

Nem azt! A másikat!

Gontar a másik vállára akasztott automatáért nyúlt, de az egyik Röpködő közben a fejünkre vetette magát.

Gontar felüvöltött volna a fájdalomtól – én összeszorított fogakkal tűrtem. A homlokunkról vér csorgott a szemünkbe. A Röpködő hátrahúzódott, ogy újra lecsapjon. Mögötte és körülötte már ott voltak a társai.

Üss!

A boxer gázzá változtatta a legközelebbi röpködőt.

Most a puska!

Gontar a megmarkolta az automatát, és leszedett négy Röpködőt. Már csak kettő maradt.

Előre, menj rájuk, és lőj!

Gontar elindult. Még két Röpködő tért meg az eszelős padréjához.

Valami megreccsent a hátunk mögött. Orra buktunk.

Mögötted!

Gontar a hátunkra pördült, és meghúzta a puska ravaszát.

Egy lila rövidnadrágos csontváz tornyosult fölöttünk. Fehér pólóján egy kék, hosszúfullánkú darázs, alatta és fölötte felirat: CHARLOTTE HORNETS BASKETBALL CLUB.

Már nem is fáj. A nacsalnyik aszondja, lőjek. Lövök.

'sszák meg, ez kemény volt! Csak a fater tudott ilyen tarkóst adni! De ő is csak addig csinálta, míg el nem törtem neki a könyökit.

Ez most fáj. A nacsalnyik aszondja forduljak meg és lőjek. Lövök.

Egy kibaszott csontváz! Egyet neki! Egy másikat. Még egyet. Még...

A kosarasnak hat golyó kellett, mire végre nagy csontreccsenéssel összerogyott. A megmaradt két francos Röpködő közben a jobb lábunkat harapdálta – nem tört bele a foguk a testpáncélba.

Gontar leszedte mind a kettőt.

Rendben. Most töltsd meg a puskát!

Gontar felállt, kicsatolta az övünkre erősített lőszeres táskát, és tömködni kezdte a golyókat a tárba. Közben egy pillanatra félrefordítottam a tekintetét, és a falon díszelgő aktra néztem, ami annyira megtetszett az orosznak. Tényleg élethű – vagyis inkább halálhű volt: a vörös körvönalak, a piszkosrózsaszínű és barna árnyékolások arra utaltak, hogy a pucérra vetkőztetett modellt egyszerűen felsütötték a puszta acélra.

Kihasználtam a pillanatnyi nyugalmat, és megvizsgáltam a hordozóm fizikai állapotát. A landolás közben kificamított ujjnak már semmi baja sem volt, a legutolsó gyíktámadás során csak a vállpáncélunk sérült meg – lecsatoltattam Gontarral; hiba lett volna tovább cipelni a használhatatlanná vált lemezt –, a homlokunkra harapott seb mély volt ugyan, de hamar megalvadt a vérünk.

Számolgatni kezdtem, hogy hány dögöt nyírtunk már ki, de amikor eljutottam a harmadik Röpködőig, abbahagytam. Felesleges volt ilyesmin tűnődni, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy ribancszájú Fuentes hány lényt teremtett.

Gontar már teletöltötte a puska tárát, és éppen a lőszeres táska csatjával vacakolt, amikor körülöttünk berregni kezdett a világ.

A rohadt csat olyan kicsi, nem találok bele a lukba, nem sikerül, még egyszer megpróbálom, nehogy má' a nacsalnyik aszigye nem t'om megcsinálni, a rohadt életbe, egy jó marslakó mindig betalál a lukba.

Na! Most majdnem jó volt. Még egyszer...

Ez most meg mi a jófranc megint?

Nyika szerette a motorokat. A Szergejnek volt egy Uralja, oldalkocsival, meg minden, azon szokunk menni, de most már nem, csak régen, mer' a Szergej egyszer kölcsönadta valakinek a motort, az a valaki meg összetörte, én meg a valakit, amiér' Nyika többet nem tud motorozni. Csak egyet ütöttem neki, eltört az orra, meg aszonták, hogy valami a belsejében is, ami attól volt, hogy megrúgdostam, amikor elvágódott. Most már nem motorozunk, mer' összetört az Ural, Szergejt meg széttépte a csáklya, csurom vér volt a csónak, amikor kihúzták a folyóból, de aszonták, neki má' mindegy, mer' úgyis nem élt má' egy ideje. Meg azér' se szokunk most má' motorozni, mer' Nyika elment Moszkvába, és...

NYIKA!

Biztos ezek a faszik ölték meg, akik most előugrálnak a falakból. Vannak vagy... Sokan. És mindnél olyan fűrész van, olyan hosszú, svéd, motoros, amivel a Szergej apja szokja vágni a fát, amikor van fa, amit kivághat...

Amikor meghallottam a berregést, megrémültem. Arra számítottam, hogy a padre valami motorizált gólemet küldött ránk, vagy egy csapatnyi motorcsónakos ördögöt; eddig csak sejtettem, most már tudtam, hogy Mayerling a közepébe trafált, és Fuentes – azaz inkább a Tükör – mindenre képes.

Ne gondolj Mongóliára!

Verd ki a hülye fejedből a P-Impeket!

Szerencsére csak emberek jöttek, vagy tucatnyian. Az MA-milícia egyenruhája cafatokban lógott rajtuk, a nyálka meg a vér maori táncmaszkként borította arcukat. Minden kétséget kizáróan halottak voltak, mégis tempósan közeledtek – markukban egy-egy benzinmotoros láncfűrész.

– Ó, hogy az a...!

A Gatling egy szempillantás alatt rendet vágott volna köztük, ám az még mindig a padlón hevert, üres volt, a favágók meg csak jöttek. Jöttek, ordítottak, és egyenesen ránk szegezték üres szemeiket.

A parancsnokaikat pillantottuk meg utoljára. Ketten voltak; nagydarab fickók és teljesen egyformák, mintha egy anya szülte volna őket – és nem is olyan régen. Testük a megszállott bodybuildereké, fejük az anyaméhben lapuló magzatoké: nagy, kopasz, ráncos; arcukon ott volt a meg nem születettek minden bája, az idő előtt elhajtottak obszcén grimasza; grimasz, vér és nyál a sárban, sikolyok a bodega -városra boruló éjszakában; keserűség, düh, düh.

Fuentes kölyökkora.

Fuentes emlékei az élet keletkezéséről – és a pusztulásról, melyet mind nagyobb lendülettel akart velünk megízleltetni.

A Vörös Óriás vállunkhoz emelte a puskát, és mellbe lőtte az egyik fickót. A meztelen mellkason kéttenyérnyi, színes tintával tetovált Jolly Roger díszelgett – a következő pillanatban gőzölgő kráter támadt a helyén. A pasas térdre rogyott. Mielőtt előredőlt, azon kaptam magam, hogy átlátok a testén – aztán megtörtént a dolog, és a pörgő fűrészfogak átlósan kettészelték csupa ránc albínóképét.

A másik tizenegy vágtatni kezdett felénk.

Futás! adtam ki a parancsot, és Oleg rohanni kezdett, visszafelé, arra, amerről jöttünk.

A francba!

Fordulj meg! Adj nekik!

Oleg megfordult, leszedett két favágót, a puska agyával állon vágott egy harmadikat, aztán tovább száguldott.

Megállítottam, hátrafordítottam, lövettem vele megint. Még két favágóval kevesebb.

Loholtunk a félhomályos vágatban, a maradék hét favágó üvöltve utánunk.

Egy fémajtó előtt torpantunk meg. Oleg meghúzta a puska ravaszát – most nem talált –, aztán megnyomattam vele a nyitógombot.

Az egyik favágó futás közben véletlenül belevágott egy társa karjába. A pasas felordított, ikertestvére felé fordult. Miközben a két őrült összeszabdalta egymást a vért fröcskölő fűrészekkel, a Vörös Óriás önállósított magát, és leszedett még egy barmot.

Beugrottunk a kinyíló ajtó mögé. Szűk, reszkető fénnyel megilágított fülkében álltunk. Lift.

Oleg célzott és lőtt, lőtt szakadatlanul.

A favágók egymás után dőltek el.

A francba! A Gatling! Meg a pisztoly!

Az utolsó favágó felénk csapott a fűrészével. Gontar ösztönösen hátraugrott, s közben megint tüzelt. Az őrült szétrobbant fejjel elterült, a fűrésze a lábunk elé, a fülkébe zuhant. Gontar lehajolt, leállította, és a nyakába akasztotta a tartószíját.

Már éppen szólni akartam neki, hogy menjen vissza a két stukkerért, de a lift ajtaja dögve becsapódott előttünk. A fülke elindult – úgy éreztem, felfelé. Izgatottan körülnéztem, de sehol sem láttam a vezérlőpanelt, de még egy árva gombot sem. A fülke egyre feljebb emelkedett.

Gontar az ajtóhoz lépett, de hiába dugta a két fémszárny közötti résbe a tőrét, ne tudta szétfeszíteni.

Hagyd, szóltam rá. Most már mindegy.

Megfordult, és az ajtónak támasztotta a hátát.

Ekkor láttam meg azt a nyavalyás indítógombot – eddig a hátunk mögött volt, vagyis inkább a hátunk alatt. Amikor a szakvez. hátraugrott az utolsó favágó elől, biztos nekidőlt, és...

A fülke csikorogva megállt.

Nyomd meg még egyszer , mondtam, és a gombhoz emeltem a kezünket.

A liftajtó kitárult.

Vissza kellett volna mennünk a Gatlingért – de Gontarnak már nem maradt annyi ideje, hogy rátenyereljen a gombra.

COMFILE-14.WAD

ROM 4 2/Takonydzsungel

Beraktak egy faszit a fejembe.

A piszkológus csinálta biztos, az, aki ojanokat mondott, amér' mást orba-szájba, de őt valamér nem. Talán mer tudtam hogy tulajdon képen jot akar és méég kurvát is vet nekem.

Elrakom a kést – jó hosszú, ha egy segfejünek a melébe nyomnám, a hátán jöne ki.

Nyomd meg még egyszer , mondja a nacsalnyik a fejembe'.

– Na jó – mondom én, de aztán magától kinyílik az ajtó, amit nem tudtam szétnyitni a késsel.

Aztán fájjni kezdet.

A rohadt anyjukat, ezek lőnek rám!

Az első lövések csak a testpáncélunkat szaggaták szét, a testünkben nem tettek kárt, de a smasszerpuskák golyóiban így is elég erő volt ahhoz, hogy ledöntsön minket a lábunkról.

Gontar orra bukott, de rögtön megfordult, előrebámult.

A fülke nyitott ajtaján túl egy folyosó nyújtózott. A falak feketék voltak, és valahogy organikusnak látszottak. A folyosó végén rőtes fény vibrált, előtte sötét emberalakok sziluettje sötétlett. Puskás embereké.

Gyorsan átgondoltam, mit tehetnénk. Puskával itt nem sokra megyünk – ezek a mocskok túl sokan vannak.

Rakétavető , mondtam Gontarnak. Térdelj fel, és eressz közéjük egyet!

A Vörös Óriás meglepő gyorsasággal reagált. A rakétavetőt nem a vállára tette, mint ahogy más csinálta volna, hanem a hóna alá szorította. A cilinderben természetesen volt egy lövedék.

Gontar megnyomta az indítógombot.

A minirakéta – Blazkowicztól féltucatnyi GEAD-ot kaptunk, amik legalább négyszer nagyobbat szóltak, mint egy normál páncélököl – tompa kondulással vágódott a folyosóra. A fekete falakra véres masszaként kenődtek fel a puskások maradványai.

Gontar felállt, és másodszor is megnyomta a gombot.

Klang!

Az első szakasz puskás zombi mögött már ott tobzódott a második falka, és a folyosó végéről, a rőt fényből mintha még többen közeledtek volna. És lőttek, mint az állat – fene nagy buzgalmukban az se nagyon zavarta őket, hogy időnként egymást találják el.

A második rakéta is elvégezte a vérmocskos aratást.

Ráparancsoltam Gontarra, hogy küldje ki a harmadik szeretetcsomagot is.

A puskások harmadik hullámát vezető fickó – nagydarab, kopasz zambó, a kezében Remington – hirtelen a vállához kapott. A háta mögött álló egyik haverja, egy vézna kis görény, véletlenül a combjába lőtt. A Nagy Kopasz megfordult, és fejbelőtte a Kis Görényt.

A harmadik rakétánk szerencsétlen módon a Nagy Kopasz hátát kapta telibe. A vérfelhőből egy pillanatra kivillant valami gerincoszlopra emlékeztető, sárgás-rózsaszínű förmedvény – aztán a Nagy Kopaszból már csak egy nyálkás tócsa maradt.

A francba! A hat rakétából egyet sikerült elpazarulnunk.

A puskások meg csak jöttek.

Lőj!

Gontar kiküldte a negyedik, majd az ötödik rakétát is. A puskások hömpölygő folyama egy pillanatra mintha gátba ütközött volna – aztán a rőt ragogásból újabb alakok léptek ki a folyosóra.

Már csak egy dolgot tehettünk.

Nyomd meg lift gombját!

Gontar hátra sem fordult – felemelte a jobb lábát, és miközben a hóna alatt dédelgette a rakétavetőt, hátrarúgott. Eltalálta a kapcsolót, de semmi sem történt.

Fordulj meg, te tahó! A kezeddel csináld!

Megtette. Semmi. A lift vagy elromlott, vagy elrontották – én az utóbbit tartottam valószínűbbnek.

Most már tényleg nem volt mit tenni. Parancsot adtam a rohamra.

Előre, és lődd ki az utolsót!

Gontar lőtt – a hatodik rakéta elvégezte a dolgát. Rohanni kezdtünk a rőtes ragyogás felé. A rakétavetőt futás közben a hátára vetette, és előrerántotta az automata egycsövűt.

A ragyogásból újabb puskás alakok bontakoztak ki; a tucatnyi rongyos kommandós mögött hirtelen megjelent vagy négy gyíkfajzat is.

Gontar futás közben rángatni kezdte az automata ravaszát. A puskások egymás után kaptak a torkukhoz, a mellükhöz, vagy csak tompa puffanással, szétrobbantott fejjel hanyatt vágódtak.

Az egyik gyíkfajzat fura, macskaszerű mozdulattal előredugta a pofáját, és a világ legtermészetesebb módján hatalmas tűzgolyót köpött felénk.

Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy az a ribancszájú Fuentes nem a Disney Channelt bámulva nőtt fel – valamivel könnyebb dolgunk lett volna, ha nem ilyen obszcén korcsok, hanem mondjuk a Donald Kacsa, a hét törpe, meg hasonlók nyüzsögnek a kibaszott fantáziájában...

A gyíklény minimeteorja sisteregve csapódott a mellünkbe. A combunkat és a hasunkat borító testpáncél-lemezeken puskagolyók csattogtak. Egy második tűzgolyó a bal térdünket érte – épp abban a pillanatban, amikor a jobb lábunk futás közben a levegőben volt.

Megtántorodtunk, elvágódtunk.

Állj fel, és tovább!

Gontar megpróbált feltápászkodni, de a lába megcsúszott a puskások nyálkás-vörösen csillogó maradványain. Elhasaltunk. Az ukrán jobb kezében az egycsövűvel, a bal kezét előrenyújtva megpróbálta tompítani az esést.

Felordított. Valami a tenyerébe fúródott.

Gránátok!

A Vörös Óriás elhajította a puskát, és a jobb kezünkkel letépett a mellhevederünkről egy gránátot. A fogával kirántotta a biztosítószöget, és a rőtes ragyogás felől közeledő, folyamatosan tüzelő, lánggomolyogat okádó csordába hajította a fémtojást.

Feküdj!

A robbanást mély csend követte. Aztán felsistergett valami, és a ragyogásból újabb alakok bontakoztak ki. Röpködők!

Gontar a bal kezét bénán maga mellett lógatva felállt, felkapta a puskát, és lőtt.

A Röpködők semmivé váltak.

Csend.

Semmi sistergés, semmi rikoltozás. Csak csend, mély, nyúlós, fenyegető némaság.

Előre! Nézzük meg, mi ez a vörös szarság!

Gontar elindult.

A vörös szarság egy rőten izzó, jókora pentagramma volt.

Ne lépj rá! förmedtem az ukránra.

Egy teljes másodpercet késtem vele.

Aszongya, menjek. Megyek.

Az annyuk úristenit, mik ezek az izék? A Szergej öccse szok ilyeneket rajzolni. Van neki egy füzete, meg egy csomó színesceruzája, telepingálta már az egész füzetet, pedig vonalas. A gyerekre aszonták beteg neki a feje, azér' rajzol mindig ijen csúfságokat. De hogy a franca jöttek ide ezek az izék a szergej öccsének a füzetéből?

A rohadékok, akiket szarrá robbansztottam, teljesen szétmentek, oszt amikor elestem, akkor az egyiknek a csontja pont a kezembe állt...

Kipiszkálom.

Ne lépj rá!

Mi a szentszar ez...?

Gontar figyelmét teljesen lekötötte tenyeréből kimeredő csontszilánk – úgy láttam, az egyik puskás mellkasából hasadhatott le, mert a gyíklények vázát szétolvasztotta a rakéták robbanása.

A Vörös Óriás rálépett arra a francos pentagrammára, és...

Közös testünk atomjaira hasadt. A fájdalom iszonyatos volt...

közös testünk részecskéi egymás kereső olvadt higanycseppekként összetapadtak

...de az egész csak egy pillanatig tartott: közös testünk újra felvette a régi formáját.

Utasítottam Gontart, hogy nézzen körül.

Egy másik folyosón álltunk, egy másik pentagramma közepén.

A nacsalnyik aszongya, nézzek széjjel. Megteszem.

Az istenit neki! Múzeum ez vagy mi? Egy kurva nagy vörös csillag, a franc essen belé!

Ha azt akarja, hogy nézzek széjjel, hát széjjel nézek. Gontar, Oleg, szakvez. jó marslakó; mindig megcsinálja, amit mondanak neki.

Egy kurva folyosó.

Ecer má' láttam ilyet. A Szergej apja leölte a disznajukat, karácsonykor, vagy mikor, aztán felvágta a hasát, marha nagy koca volt, legalább öt mázsás, a Szergej apja aszonta el is lehet adni a húsából a városi népeknek, de aztán jött a lódoktor és az aszonta, hogy ne együk meg, mer' mutáns a koca, és ha mindenképpen meg akarjuk gyilkolni magunkat akor inkáb neki szóljunk mer' ad inye-kciót. A Szergej apja azért csak szétvágta a kocát, és kolbászt csináltunk a húsából, de előtte még belerakta egy műanyag ládába az összes belső részt, a belet, amibe kolbászt töltöttük, meg a májat, meg a mindent. Aztán aszonta vigyem be a ládát a házba, mer' én olyan erős gyerek vagyok, én meg bevittem, de elcsúsztam valami szaron és elestem, és elejtettem a ládát, és a koca összes belső része a fejemre borult, és csak beleket láttam, meg májat, meg szivet, meg tüdőt, amit a hurkába akartunk beledarálni, meg vért...

Na, az volt ilyen, mint most ez a folyosó.

Eljutottam addig a pontig, mikor már nem volt világos, sírnom vagy röhögnöm kellene. Bámultam a pentagrammát, birokra keltem a közös testünkön végigkúszó zsibbadással.

Egy tömegátvivő! A rohadt életbe, ennek a buzeráns Fuentesnek sikerült megcsinálnia azt, amin a Nobel-díjra pályázó agyasok évetizedek óta bütykölnek. Neki persze könnyebb a dolga, hisz elég elméletben megcsinálnia... Ha nem ismertem volna az anyagát, azt hihettem volna, hogy kommunista, vagy ilyesmi, de tudtam, nála egészen mást jelent ez a csillag.

Pentagramma, a Sátán Ötszöge! Az a ribancszájú állat a Tükör segítségével idevarázsolta a Poklot – vagy a saját Mennyországát. Mindegy, az átlagosnál normálisabb emberek számára ez a kettő egy és ugyanaz.

Az új folyosó olyan volt, mintha csupa Giger festménnyel tapétázták volna tele. Vagyis... nem. A szervesnek látszó, valahogy mégis mechanikus anyag több volt puszta dekorációnál: ez valamennyi érzékszervünkre egyszerre szórta undorbombáit. A bűz förtelmes volt, a látvány iszonyatos. A falak mintha lélegeztek volna. Itt-ott hosszú, nyúlós nyálkaszálon folyadékcseppek remegtek, hogy aztán lecsöppenve tovább gyarapítsa a padlón terjegő ragacs-tócsákat. A levegő olyan nyirkos volt, hogy szinte harapni lehetett; hirtelen olyan forróság vett körül minket, hogy Gontar kénytelen volt megtörölni a homlokunkat.

Biomechanikus tájkép.

Leléptünk a pentagrammáról. Megtölttettem az egycsövűt – éppen egy tárra való lőszerünk maradt, mert Gontar elfelejtett becsatolni a muníciós táskát, és a nagy rohanásban az összes tartalék szétszóródott az előző folyosón.

Gyors leltárt készítettem. A Gatlingot meg a pisztolyunkat elvesztettük. Egy rakétavető rakéták nélkül; egy rohampuska; Blazkowicz duplacsövűje; egy tőr, egy boxer, meg a motoros fűrész, amit a favágótól zsákmányoltunk. Nem valami sok, nem valami fényes. Ami pedig a többit illeti...

Gontar sebei tényleg elképesztő gyorsasággal behegedtek – a testpáncélunkra viszont igazán ráfért volna egy nagygenerál.

Úgy döntöttem, ideje lenne kipróbálni a jeladókat, amivel utánpótlást kérhetünk. Nyílt térségre és némi időre van szükségünk. Lapulnunk kell, másként ezek a kóbor dögök darabokra szednek.

Levetettem Gontarral a használhatatlanná vált páncéllemezeket, és továbbot vezényeltem.

Úgy húsz métert tehettünk meg, amikor a folyosó színe fokozatosan fakulni kezdett. Az éjfeketéből lassan szürke lett, majd a mennyezeti lámpák világításában az egész kezdett ezüstös árnyalatot kapni.

Óvatosan lépkedtünk; Fuentes démonai sehol.

A folyosó jobbra kanyarodott, majd vagy nyolc Gontar-lépés után háromfelé ágazott. A Vörös Óriás megtorpant.

Jobbra , utasítottam, de persze fogalmam sem volt, hogy a helyes irányba megyünk-e.

Az irány nem volt jó. Tíz-tizenkét méterrel később egy betonfal állta utunkat, amin...

Megyek a disznóbél-folyosón. Kurva büdös van. A nacsalnyik, akit a fejembe tettek, az csak bámul. Félhavi zsoldomat tenném rá, hogy ilyent még sose látott.

Biztos jenki a pasas. Azok szoknak így parancsolgatni...

Én má' láttam ilyent, mer jártam belgrádnál és ott aztán sokat látott minden katona, mert ott ölték egymást a Büdös Civilek, meg a Katonák, és ott az se számított, hogy tegnap még dugtál egy nővel, mert ma má' lehet, hogy ki kell nyírnod. A parancsokurak mindig aszonták, hogy ne dugjunk senkivel, ha má' nagyon kell, akkor inkább menjünk az ötcombúhoz, mer' ott Belgrádban a kurvák sokszor nem is igazi kurvák voltak, hanem ellenállók, hazafiak, vagy mik, és csak azért izéltek velünk, hogy jól kiizéljenek velünk. Hogy ránkragasszák a tetveiket, a poloskáikat, meg az ÉCCüket hogy aztán harc helyett vakarózzunk, meg megdögöljünk, meg ilyesmi.

Habár lehet, hogy ez a nacsalnyik itt a fejembe', ez is látott má' ilyesmit, mer különben mér pont őt küldték volna ide?

Jobbra!

Rácseszett a nagyokos, mer' itt nincsen semmi, csak egy betonfal, amire egy olyan szétterített kezű pasas van felragasztva; úgy lóg itt, mint a Szergej apjának a disznóólja mellett a légypapíron a legyek, meg olyan büdös is, mint a disznószar; biztos azér' mer' nincsen neki lába. Olyan mintha lerágták volna neki combból – pont olyan, mint a Szergej bátyjának, az Igornak a lába volt, amikor a Kijevben bedugta a villamos alá, hogy segélyt kapjon, de aztán persze nem kapott. Nálunk, odahaza sokan megcsinálták, hogy levágták baltával az egyik kézujjukat, hogy kapjanak egy kis pénzt. Az egyik faluban sem is számít férfiembernek akinek nem hiányzik egy-kettő ujja, mer' aszongyák rá a népek hogy „Né' má', ez még az ujját is sajnálja a családjától”.

Vissza.

Ja. Mer' hogy asziszed, hogy tovább is lehet menni, mi? Jól van. Vissza.

Most balra.

Jól van. Balra.

A jóédesanyádat te seggfejű!

Egyet-kettőt-hármat neki. Kész.

Ez ügyes volt, Oleg.

Ja. Ügyes. Köpök én erre! Phüjj!

A seggfejű támadása olyan hirtelen ért, hogy úgy éreztem, meg kell dicsérnem a fiút, amiért sikerült kinyírnia.

Ez ügyes volt, Oleg.

Egyre tovább haladtunk az eredeti kiindulópontunkhoz viszonyítva baloldali folyosón. A falak ezüstszínű ragyogása egyre jobban elhalványult, a fémes árnyalatot vibráló zöld, szemkápráztató ragyogás váltotta fel.

A folyosó közepén letépett kar hevert.

Már jó párszor láttam csonkolt emberi testeket, karok és lábak nélküli torzókat, meg mindazokat az „alkatrészeket”, amiket egy-egy robbanás ereje letépett, sokszor kitépett a katonáimról, az alám beosztott fiúkból – ez az egyetlen kar látványa mégis sokkolóan hatott rám.

Talán azért, mert a véresen fodrozódó vállízület alatt harapásnyomok látszottak.

Fuentes életre keltette háborodott elméje szörnyszüleményeit, és a dögök a jelek szerint többek voltak a legendákban létező feltámadt múmiáknál, meg a hasonlóaknál, amik csak gyilkolni akartak. A ribancszájú buzeráns lényei éltek ; Pallasz Athénék módjára pattantak ki atyjuk – istenük – elméjéből, de önálló akaratuk és tudatuk volt. Olyan tudatuk, amiben az elsődleges prioritást az öldöklés kapta, az életösztönnek csak másodhegedűsi szerep jutott.

A letépett kartól hat lépésnyire egy emberi test feküdt. A mellkasából – mintha eleven hamburger lett volna – jókora darab hiányzott. A még vérző seb szélén zöldes nyál derengett. A dögök a jelek szerint jól érezték magukat, táplálkoztak – és csak remélhettem, hogy szaporodni nem fognak.

Valami felhördült a hátunk mögött.

Fordulj!

Gontar megpördült. Az első lövedék letépte a seggfejű alsó állkapcsát, a második boltozatos vízfejét robbantotta szét. A rózsaszín dög teste felemelkedett a levegőbe, a csökött karok kapálóztak, a patás lábak még felénk rúgtak, aztán az egész undormány a nyomorult szendvicsember maradványai mellé zuhant.

Tovább nyomultunk. Kilencven fokos kanyar következett. Újra rá kellett döbbennem, hogy ami a tisztogatást illeti, Oleg valóban profi. Óvatosan megközelítette a sarkot, a vállunkhoz emelte a puskánkat, majd oldalra ugrott és azonnal lőtt.

A gyíkfajzat épp hogy csak kitáthatta a pofáját; a fejéből távozó golyó a tarkójával együtt pár taréjt is letépett a fejéről.

Újabb forduló következett, aztán egy másik.

– Hé, nagyokos – morogta Oleg. – Itt má' voltunk.

Honnan tudod, katona?

Tényleg nem értettem, honnan a francból tudhat ilyet, amikor a szat-térképet egyedül én láthattam, telepatikusnak is nevezhető kapcsolatunk pedig egyoldalú? Én sajátomként éreztem minden morfondírozását – már kezdtem hozzászokni a háttérzajként a tudatomban zümmögő marhaságokhoz, amiket valami Szergejről, meg mindenféle disznókról gondolt –, ő viszont csak azokat a gondolataimat hallhatta, amiket direkt neki címeztem.

A Vörös Óriás a padlón csillogó nyálfoltra mutatott.

– Ezt én köptem az előbb.

Gyorsan előhívtam a szat-térképet. A fekete alapon vörösek voltak azok a folyosók, ahol már jártunk, a sárgák azok a kapuk és ajtók, amiken már átmentünk. Megkerestem a fehéren villodzó kis nyilat, a mi jelünket.

Az ukránnak igaza volt. Tényleg jártunk már itt.

– Na? – Várta a parancsomat.

Újra a térképre néztem.

Oleg az egyik zöld falhoz támaszkodott, felhúzta a bal lábát, és...

Hé!

A nacsalnyik most biztos meresztgeti a jenki szemét, hogy olyat tudtam, amit még ő se, pedig őt éppen azér' rakták a fejembe – nem úgy, mint a szoftokat szokták, mer' ő kivehető –, hogy ő legyen a koponya, én meg csak menjek, mer' erős vagyok.

Persze. A nacsalnyik nem is tudhat a dologról, mer' nincsen neki szája, amivel köpni tudna, ezér' nem is csinálhat ilyen jelöléseket, mint én.

Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha az egész utat végigköpködném? De ki győzné ezt nyállal?

Vagy mint a kutyák: végig kellene hugyozni a folyosót.

Ja. Télleg. Má' rég csöveltem. Akkor, amikor még nem tették belém a jenkit. Jó lenne. De lehet, hogy a jó marslakók csak naponta egyszer csinálnak ilyesmit.Meg különben is, éppen mostan égessem le magamat a nacsalnyik előtt? Éppen mostan, hogy má' tudtam valamit, amit ő nem?

De azért jó lenne.

Meg leülni is. Meg ez a francos lábam is fáj egy kicsit. Lehet, hogy ez a piros, itten a nadrágomon, ez itten az én vérem...

A rohadt életbe!

A fal mintha hirtelen eltűnt volna. Gontar hanyatt vágódott, és vele együtt én is. A zuhanás ereje minden levegőt kipréselt a tüdőnkből; már-már azt hittem, a Vörös Óriás a maszk után nyúl, de nem tette meg.

Szűk kamrában találtuk magunkat. Annyira megdöbbentem, hogy elnyomva és háttérbe szorítva Gontar saját ösztöneit és akaratát, átvettem a teste irányítását.

Felnéztem. A falak ugyanolyan vibrálóan zöldek voltak, mint a folyosó, csak a mennyezeti sarkok feketélltek... Fenyegetően.

A sarkok átjárók, melyeken keresztül egy másik dimenzió bestiái ellátogathatnak hozzánk.

Az öreg Lovecraft ráhibázott a dologra. Még fel sem állhattam, amikor a sarkokból lángoló koponyafejjel vigyorgó Röpködők serege zúdult ki rám.

Meghúztam a puska ravaszát. Az egyik dög szétfoszlott. Meghúztam még egyszer, aztán még és még, újra és újra, egészen addig, amíg a tár kiszáradt. A Röpködők meg csak jöttek. Csak jöttek, és harapdáltak, és...

Felültem, és hátranyúltam, megmarkoltam a hátamon keresztbevetett egyik tárgyat, de egy egész koponyafalka csapott le éhes denevérként a fejemre. Visszakényszerítettek a padlóra. Előrángattam magam alól a tárgyat, ami a tapintásából ítélve Blazkowicz duplacsövűje volt...

Nem az volt, de már nem nyúlhattam utána. Védekezően magam elé tartottam a favágótól begyűjtött láncfűrészt, és megnyomtam az indítógombját. A nyújtott ellipszis alakú, jó másfél méteres acéllemez peremen egyre gyorsabban kergették egymást a végtelenített láncra hegesztett fém cápafogak. Az egyik koponyát sikerült kettészelnem, de aztán rájöttem, elég, ha csak hozzájuk érinem a fűrészemet – olyanok voltak, akár a gázzal tölött luftballonok: elég volt nekik egy kis karcolás, és máris szétdurrantak.

Hanyatt fekve, a fejem és a derekam között hadonásztam a fűrésszel. A motor dörgött, a Röpködők ritkuló serege rikoltozott. A nagy hangzavarban alig hallottam meg Gontar fájdalmas üvöltését.

Sikerült felülnöm. Kinyírtam az utolsó Röpködőt is. Felnézetem a mennyezet sarkaira. Semmi.

Gontar most már ordított. A következő pillanatban én is megéreztem a fájdalmát.

Lenéztem a lábunkra. Mindegyiken három-három röpködő tanyázott. A jobb lábunkról már teljesen lerágták a bakancsot, a balnak csak a taplát zabálták fel.

Két suhintás a fűrésszel. A Röpködők feloldódtak a nyirkos levegőben.

Előre engedtem Gontart, és bíztam benne, ezek a sebei is éppen olyan hamar begyúgyulnak majd, mint a többi.

Kurvaanyád, mocskosnacsalnyik! Eresszvissza te szemét: ezeka gennyesgyufafejűek a lábamatcsócsálják!

– Na, ba' meg, mi a szart csináltál?

Bocs, Oleg.

– Ennyi, ba' meg? Bocs?

A jó marslakóknak ennyi is elég.

– Ja? Az más... De most meztélláb menjek tovább?

Lehúzom a két bakancsomat, és a falhoz csapom. Eltűnik előlem. Ja, persze, ez volt az a fal, amin bejöttem ide, ami fal, de mégse az, ami csak annak látszik, vagy mi a szentszar...

Szóval a nacsalnyik elcseszett valamit. Na, most, vagy soha! Megkérdezem...

– Te, főokos – mondta Oleg.

Hmmm. A térképet vizsgálgattam. Megadtam a kódjelet – IDDT –, mire halványszürkén bevillant a képbe a teljes térkép. Az eredeti tervrajzon itt valóban volt egy folyosó, de a jelek szerint benőtte és eltüntette az a vibráló zöldségtömeg.

– Te, félig lerágták a lábom. Meg bakancs nékül kell tovább menni.

És? Nem is nagyon figyeltem Olegre. Azon gondolkoztam, hogy vajon hány ilyen rejtett járat létezhet még, hányszor fogunk részeg kutyaként körbe-körbe kóvályogni, ahelyett, hogy egyenest a célállomás felé mennénk. Elhatároztam, ezután többször elő fogom hívni a térképet, és jobban meg fog vizsgálni azokat bizonyos szürke vonalakat.

– Te, nacsalnyik... – Bizonytalan volt a hangja. – Eztet te cseszted el. Kérnék cserébe valamit.

Mi a szent szart akar ez?

Csak röviden, katona! csattantam rá a leghivatalosabb hangomon.

– Elnézést, uram, de szeretnék...

Na?

– Hugyozni akarok, a kurva életbe, uram!

Ezen tuti röhögtem volna.

Engedélyt megadom, katona. Amint egy nyugodt helye érünk, használhatja a fegyverét!

COMFILE-15.WAD

ROM 4 2/Vándorút

A térképem szerint rejtett kamra padlóján valahol egy csapóajtónak kellett lennie. Fogalmam sem volt róla, hogy mire használtak egy hangárban egy ilyen viszonylag nehezen elérhető, szűk folyosót, de mindenesetre keresgélni kezdtünk a bokáig érő zöldes lucsokban.

Vagy öt perce kutakodhattunk, amikor Gontar kijelentette, hogy most már tényleg nagyon szorítja a dolga.

Oké , dünnyögtem lemondóan. Ereszd le magad!

Lecsatolta az ágyéka elé illesztett testpáncéllemezt, kigombolkozott, de semit sem csinált.

Mi lesz már? Kezdtem elveszteni a türelmemet. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy éppen egy ilyen apró marhaság miatt nyírassuk ki magunkat.

– Ha néznek, nem tudok – mormolta.

Jó. Akkor elfordulok. Csinálhatod.

Gontar az egyik fal mellé állt, és vizelni kezdett. Néztem, mert néznem kellett, és...

Abbahagyni! üvöltöttem.

– Mi van?

Csapot elzárni! Helyes. Módosíts az irányszögön aztán újra: tűz!

Elképedt, de – alighanem ösztönösen – engedelmeskedett. A trükk banális volt, de mire elfogyott az „oldószer” a zöld massza eléggé megritkult ahhoz, hogy előtűnjön alóla az a bizonyos csapóajtó.

Ezek után senki se próbálja nekem bemagyarázni, hogy nincsenek véletlenek!

Utat hugyoztam neki! Vagyis magamnak. Vagyis nekünk. Vagyis...

Mindegy. Megnézem a puskámat. Jó puska, nagyot szólt, csak az a baj vele, hogy má' alig van benne golyó.

Számold meg!

Kihúzom a tárat, és megnézem a rovátkanyílásba' a golyók fejét. Egy. Kettő. Három.

– Sok.

Hét.

– Sok.

Szart sok!

Lemászok a létrán. Csúszik, mint a szentszar. Mintha valaki teleköpködte volna.

Má' megint egy rohadt folyosó. Ez most rózsaszínű, pont olyan, mint a seggfejűek bőre, csak egy kicsit barnásabb, és tele van erekkel, vagy mikkel. Ilyen volt a disznó hólyagja, amit a Szergej apja leölt. Én is ettem belőle, de nem lettem tőle beteg, de a Szergej anyja, aki szereti a sült májat, az meghalt. A lódoktor a temetésen aszonta, hogy ő előre szólt, és hogy a májat az télleg nem kellet volna megenni mer' hogy abban volt a sok-sok-sok méreg, vagy mi, amit a sugártól a disznó összeszedet.

Én nem szeretem a sült májat. Nem is haltam meg.

Ez a fal itt télleg olyan, mint egy disznóhólyag. Vagy mint az az izé, ami a nyúzott nyulakon van, az a fényes izé, ami a bőrük meg húsuk közt van. A Szergej apja nem tartott nyulakat, de a szoszédjuk, a Vaszilij Nyikolájevics, az igen. Régen oda szokunk átmenni a Nyikával, mer' a Nyika az nagyon szereti simongatni a nyulakat, még beszélni is szokott nekik, és sose nyúzott meg egyet se, és...

NYIKA NYIKA NYIKITA a rohadt istenüket ezeknek a rohadtaknak, megnyúzom őket mind, mint a Vaszilij Nyikolajevics nyulait, pedig azok nagyok voltak, akkorák, mint egy borjú, a lódoktor mondta, hogy ez is a sugártól van, meg az is, hogy hosszú a farkuk, meg pikkelyes, éppen olyan mint ezé a szaré, itten, hogy rohadjon meg...!

Gontar újra dühöngött, de bevallom, örültem neki.

Főleg akkor, amikor a hússzínű, lüktető fal mögül elénk vetődött egy két méter átmérőjű, eleven gömb.

Kék volt, egyetlen pofa az egész, és hörgött, meg visongott meg gurgulázott, mintha legalább három torka lett volna. Az állkapcsaiban legalább tizenöt cetis agyarak meredeztek, és ránkvetődött, és felénk csapott hosszú, pikkelyes gyíkfarkával.

Gontar négy golyót küldött belé, mire végül lezakkant a padlóra, és nyálkás pocsolyává olvadt.

Na!

A Nyika akkor is szereti a nyulakat, ha hosszú a farkuk, aszondja, hogy olyan aranyosak és mindegyiknek adott egy nevet, és sose evett belőlük. Az egyiket Maurice-nak nevezte el, ami francia név, és valami táncost hívtak így, de hogy mi volt a másik neve, azt má' nem tudom, mert francia volt, és B-vel kezdődött, mint ba'meg, de a Nyika tudja, és...

Nyikocska.

És hiába pakolnak elém ilyen piros, meg sárga, meg fehér csontvázfejeket, szétrúgom őket, és széttaposom a csontjaikat, és kiirtom a családjukat, azér' amiért az csinálták a húgommal – a saját húgommal –, amit, és...

Gontar úgy rúgta szét a folyosó közepén tornyosuló koponyahalmot – némelyik egészen frissnek látszott; még a vér sem alvadt meg rajta –, mint egy eszement kölyök a homokvárat.

A húsfalú folyosó kettéágazott. Most már óvatosabb voltam, és megvizsgáltam a térképet.

Balra.

Vagy húsz méterrel arrébb elbizonytalanodtam. A szakasz, aminek egy lifthez kellett volna vezetnie, egy zöld folyadékkal teli, legalább tizenöt méter széles medencéhez vezetett.

Köpj bele! parancsoltam Olegre.

A nyálcsepp sisteregve gőzzé vált.

Dobj bele valamit!

– Mit, nacsalnyik?

Elgondolkodtam.

Mondjuk akaszd le az övedről azt a két szétrágott bakancsot, te marha! Úgyse tudod már felvenni őket.

A bakancsmaradványok vagy két másodpercig a zöld folyadék felszínén lebegtek, majd mocskos buborékokat vetve feloldódtak a lében.

Sav. Fordulj vissza, menj el a kereszteződésig, és a jobb oldali folyosón menj tovább!

Megvizsgáltam a térképet. Ennek az ágnak egy nyitott 'kopterdokkba kellett vezetnie, aminek a végén egy másik lift van, amivel ugyanoda juthatunk, ahová az elsővel mehettünk volna: a komputerközpontba. Úgy terveztem, hogy a dokkban elhelyezem krómrúdjainkat, aztán be a komputerhez, ahol belövöm önmagam másolatát a rendszerbe. Talán akkor már könnyebb lesz a továbbjutás.

Egy zsilipajtó állta utunkat. Gontar megnyomta a kapcsolót, de semmi sem történt. Felemelte a puskáját, hogy szétlője a zárszerkezetet, de még idejében sikerült rászólnom:

Három golyónk maradt, nagyokos. Várj! Majd inkább én.

Közös tudatunk előterébe tolakodtam, kihúztam a tőrünket, és gondosan lecsavaroztam a zárszerkezet fedőpanelját. Megkerestem a kék és a piros vezetéket – klasszikus színpárosítás –, kitéptem és egymásba csavartam a végüket, aztán a háttérbe húzódtam.

Most próbáld meg!

A zsilipajtó kinyílt. Átléptünk rajta.

A csarnok sötét volt, szuroksötét.

Nem bagózol, mi? kérdeztem Oleget abban a reményben, hogy legalább gy öngyújtót magával hozott. Magamban elküldtem valahová Blazkowiczot, a vezérkarát meg magamat is, amiért nem gondoltam rá, hogy ilyen helyzetbe kerülhetek. Még egy francos fluorfáklyát sem hoztam magunkkal!

– Nem – mondta Gontar. – Sose szívtam cigit. Az elveszi a katonától a levegőt, ha futni kell.

Helyes , nyugtáztam a kudarcot.

A hátunk mögött bedöndült a zsilipkapu.

Tétován elindultunk. Úgy negyven lépést tehettünk meg, amikor a sűrű sötétség egyetlen pillanat alatt vakító, fehér fénytengerré változott.

Kipislogtuk a szemünkből a káprázatot, és körülnéztünk.

A csarnok sem olyan volt, amilyennek a térkép alapján lennie kellett volna. Mennyezete volt – rögtön sejtettem, hogy Fuentes újabb bűvészmutatványával kerültünk szembe.

Na, itt se rakjuk le a rúdjainkat , dünnyögtem.

– A miket?

Nem érdekes.

A terem közepén álltunk. A hátunk mögött és előttünk egy-egy zsilipkapu, mindegyik mellett két-két hasábforma oszlop. Az oszlopok mintha zöld erezetű márványból lettek volna – eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy a jakszarzabáló marslakók, meg a még náluk is zsugoribb főtudósok megengednek maguknak ilyen fényűzést.

Az oszlopok oldalat domborművek „díszítették”. Az egyik képen egy olyan gömböc volt, amilyet pár perccel korábban kinyírtunk, de ennek nem volt farka. Egy másik dombormű egy vicsorgó sátánfejet ábrázolt. Felnéztem. A mennyezet is márványból készült, de sima volt, dísztelen.

Az előttünk tornyosuló oszlopok egyike mögül kilépett egy rongyos, zöld szerelőkezeslábast viselő pasas.

Hunyorogtam. Az egyik túsz lenne, akinek valahogy sikerült meglépnie?

– Hé!

A fickó maga elé tartotta a kezeit és elindult felénk. Már csak három lépés választott el tőle, amikor eszelősen elvigyorodott. Amikor eltátotta a száját, már tudtam, nem az áldozatok közé tartozik. Hosszú, rücsös, méregzöld nyelve felénk csapott. Hátraugrottunk.

A tőrt! kiáltottam, mert nem felejtettem el, hogy már csak három lőszerünk maradt.

Furcsa módon ezt Gontar is az emlékezetébe véste, de nem kapott a tőre után, inkább ledobta a puskánkat, és felemelte a kezeit. Az a francos tövisboxer még mindig a balján volt.

– Gyere, te... – Éreztem, hogy az agya lázasan zakatolva keresi a hangulatához illő legmegfelelőbb szót. Hiába: túl dühös volt a fiú. Segítettem neki.

Hernyó!

– Gyere te hernyó!

Gontar a jobb kezével elkapta a pasas majd' másfél méteres hüllőnyelvét, a baljával pedig a vigyorgó arcba merítette a boxer töviseit.

A fickó hátrahanyatlott. Az arcába szúrt sebek mélyek voltak, mégsem folyt belőlük vér. Gontar megcsavarintotta a nyelvet, és mintha lasszó lenne, magához rántotta vele a Hernyót. Másodszor a pasas mellére sújtott le.

A keshedt mellkas szétrobbant, a fickó elterült a padlón, de utoljára még felröhögött.

Halk surrogás hallatszott. A csarnok oldalsó falain egymás után nyíltak ki a csapóajtók.

A csarnok körülbelül ötvenszer negyven méteres volt, és mi majdnem a mértani középpontjában álltunk. A hátunk mögött húsz méterre szürkéllett a zsilipkapu, amin bejöttünk, előttünk húsz méterrel a másik, amin ki kellett mennünk, kétoldalt pedig huszonöt-huszonöt méterre az oldalfalak, amiknek az aljában kinyíltak az ajtók. Azt hiszem, mindkét oldalon hat-hat – de nem voltam olyan helyzetben, hogy pontosan számoljak és térképezzek.

Körülnéztem. A bal oldali fal felől összesen vagy kéttucatnyi gyíkfajzat közeledett hörögve, mögöttük kábé feleannyi seggfejű tülekedett.

Jobbra húzódtam. Az egyik ajtó mögül négy vagy öt favágó rohant ránk, a másik mögött semmi sem volt, de a többi négy rejtette kamrából puskások meneteltek felénk – úgy viselkedtek, mintha észre se vennének minket, de mégsem bíztam el magam különösebben. Három golyó – és vagy hatvan ellenfél. Basszameg. Basszameg!

Háttérbe szorítottam a Vörös Óriást, átvettem a testünk irányítását, de megpróbáltam úgy csinálni, hogy szükség esetén bármikor felszínre törhessen a Gontar-gépezet mészáros ösztöne.

A nacsalnyik akit beletettek a fejembe aszongya, pihenjek egy kicsikét, biztos elfáradtam, és mer' ezeket a mocskokat ő akarja kinyírni. Hát... Na jó.

Biztos katona a pasas, és biztos jó. Hármat lő, és három fűrészes állat má' ki is nyúlik. Aztán egy másik fűrészesnek belehajítja a mellibe a késemet – majd szólok neki, hogy ne hagyja itten, mer' ez jó kis kés, meg mer' nekem is kelleni fog még, amikor megnyúzom vele a rohadékokat. Úgy fogom megnyúzni őket, mint odahaza a nyulakkal csináltam!

Biztos a nacsalnyiknak is adtak egy olyan karatés szoftot, mint nekem, mer' most úgy fejbe rúgta az utolsó fűrészest, hogy kifreccsent a vére a mocsok pofáján. Meg az is biztos, hogy ezek a nacsalnyik húgával is csináltak valamit, mer' most meg rátapos a pasas mellire, csak úgy recsegnek a csontjai.

Az jó, ha valakit megtapos az ember – az őrmesterúr, amikor kiképzés volt, aszonta, ha valakit télleg ki akarok nyírni, akkor csak ugorjak rá a hasára, aztán az má' biztos nem fog többet felkelni.

Na, kíváncsi leszek, hogy most mit fog csinálni a nacsalnyik. Mer' hogy ilyen fazonnal még nem tanálkoztunk itten. Ennek bazi nagy stukkere van, olyan plazmapuskának nézem, de lehet, hogy mégse' az, mer a franc se tudja ezeknél, hogy mit cigölnek magukkal. Hülyék ezek mind; egy normális katona nem menne harcba egy szál motoros fűrésszel, ami arra való, hogy fát vágjon vele az ember.

Nahát. Mondom én, hogy plazmapuskája van a faszinak, mer' csak úgy eregeti belőle azokat a kék villámokat, vagy miket. De a nacsalnyik, az ügyes. Bebújik az oszlop mögé, aztán kinéz, hogy jön-é utána a plazmapuskás. Hát jön. Meg lő is. A nacsalnyik meg megkerüli az oszlopot, a plazmapuskás meg utána. De a nacsalnyik goyrsabban kerül – most meg ráugrik a plazmapuskás hátára, megfogja neki a homlokát, a térdit a lapockájának nyomja, és hátrahúzza a fejit.

Erős ez a nacsalnyik: úgy törte ki a plazmapuskás nyakát, mint én szokom Belgrádnál azokét a bika-kutyákét, amiket ránkeresztettek az ellenségek, amikor mentünk azon az utcán, ahol minden csupa vér volt. Nagy dögök voltak, és vadak, mer' a gazdájuk embereket adott nekik enni. Lelőtt embereket. A haverok, akikkel voltam, azok lőni akartak, de szóltam nekik: „Á, hagyjátok, kár beléjük a golyó, csak három van belőlük, ezeket majd én kinyírom.”

Na, én is éppen így tekertem ki a bika-kutyák nyakát, mint most a nacsalnyik a plazmapuskásét.

Amikor kikaptam az összerogyó fickó kezéból a plazmafegyvert, egy kicsit megnyugodtam. Egy rövid sorozat a puskások felé – mellkasok robbantak szét, fejek szakadtak le a törzsekről -: a kék plazmasugarak villódzása beleveszett az egymáshoz tapadó, felhővé sűrűsödő vércseppek vörösébe.

Ebből az irányból már nem fenyegetett veszély. Beugrottam az oszlop mögé; a zöld erezetű márványra máris zuhogni kezdtek a gyíkfajzatok tűzgolyói. A közeledő barna tarajosok mögött pedig ott loholtak az éhes pofájú seggfejűek.

Oldalra fordultam, megkerültem az oszlopot, és rohanni kezdtem. Nyolc lépés, és máris a támadófalka hátába kerültem. A seggfejűek azonnal felém fordultak, én meg plazmát nyitottam rájuk. Mire az első párat lekaszáltam, a gyíkfajzatok is megfordultak, de ahelyett, hogy manővereztek volna, vagy hogy jobban céloztak volna, gondolkodás nélkül elkezdték hajigálni a tüzüket. Az első sorozatból csupán egyetlen gomoly tört át a talpon maradt seggfejűek sorfalán.

Hülyék ezek, vagy mi? A gyíkok tüzet köpködnek a francos seggfejűekre. Má' hármat lesyedtek közülük, azok meg megfordulnak, és kitátják a fene nagy pofájukat, és harapdálni kezdik a rohadt barna tarajosokat. A nacsalnyik meg csak áll, és néz, aztán röhögni kezd, és én is röhögök, és amikor már csak két francos seggfejű maradt a... a sokból, amikor megint ránknéznek azzal a barom szemükkel, akkor a jenki egy-egy plazmát nyom beléjük.

Kész haszon ezekkel harcolni – jó lett volna, ha odalent, Belgrádba' is ez a helyzet, de ott mindenki-mindenki ellen harcolt, és a három-négy banda csak akkor állt össze, ha minket akartak irtani.

A nacsalnyik egy jó csomó plazmát megspórolt. Még mindig vigyorog, és...

És most megint én vagyok én, és megint én megyek elől, és a jenki meg valahol a hátamnál van, de nem látom, mer' biztos álcázza magát, vagy ilyesmi.

Visszahúzódtam, és előtérbe engedtem Gontart.

Mielőtt a zsilipkapuhoz mentünk összeszedettem vele a lelőtt puskások munícióját. Furcsa: mindegyiknél csak négy-négy lőszer volt. Hogy a francba' tudtak ezek folyamatosan tüzelni? Biztos megint az a buzeráns padre szórakozott velünk.

Még ma sem egészen világos előttem, hogy pontosan milyen pszichológiai kapcsolatban voltam a hordozómmal – az igazat megvallva nem is nagyon érdekelt a dolog –, de hogy gyakoroltam rá valamilyen hatást, az biztos. Eszébe sem jutott, hogy szétlője az útját álló kaput, ehelyett teljes magabiztossággal megnyomta a zárszerkezet gombjait, és – láss csodát! – a fémlap szétíriszelődött.

Aztán becsapódott mögöttünk.

A terem körülbelül feleakkora volt, mint az előző. A közepe táján a padló hirtelen megtört. Pár lépéssel előrébb mentünk. A csarnok másik fele sűrű, fekete sötétségbe burkolózott, de annyit láttam, hogy a padló egy lépcsősorban foltatódik.

Négy lépcsőfok; a legalsó alatt valami zöldes folyadék hullámzott. Elbizonytalanodtam, de még egy lépést tettünk a lépcső felé, de rögtön hátra is ugrottunk. A két oldalsó falban egy-egy vörös fénypont izzott, közöttük egy szinte láthatatlan, sötétkék cérnaszál, valami lézerféleség feszült.

Vissza! üvöltöttem Gontarra, de már túl késő volt.

A terem hirtelen kivilágosodott – mintha ezer reflektort kapcsoltak volna fel egy pillanat alatt. Gontar fájdalmasan felordított, és a szemünk elé kapta a kezét.

Pislogj, ba' meg!

Amikor úgy ahogy kitisztult a látásunk, előre néztünk.

A lépcső aljában fortyogó, hullámzó zöld lében egy kétember magas ördög állt.

A fején két bivalyszarv ívelt, a pofája ugyanúgy hasonlított egy kecskéére, mint egy seggfejűére; felsőtestén hihetetlen izomtömeg, és karvastag inak dudorodtak, hosszú, derékvastag lábai voltak – térdig a zöld szarban állt, de amikor felemelte az egyik lábát, láttuk, hogy valami lópataszerűségben végződik. Ragyás bőre sápadtzöld volt, olyan, akár egy gyomorbajos albínóé. Felüvöltött – bömbölése leginkább egy megvadult elefántcsorda trombitálására emlékeztetett.

Felemelte a karját, és...

A látásunk kitisztult.

...még magasabbra emelte...

Tágra nyitottuk a szemünket.

...a tenyerében megjelent egy foszforos zöld fénnyel világító minimeteor...

Felordítottunk, és hátrálni kezdtünk a zsilipkapu felé.

... a minimeteor zúgva elindult felénk...

Döbbenten megfordultunk, és a nyitópanelre csaptunk. Gontar vaskos ujjai nem találták meg a megfelelő billentyűket. A testünkhöz vágodó zöld meteor olyan irtózatos fájdalmat okozott a Vörös Óriásnak, hogy a kínhullámból még nekem is jócskán kijutott.

Gontar dühödten megfordult, hogy szarrá robbantsa az albínót, de...

A sápadtzöld lény mellett még vagy tucatnyi hozzá hasonló állt, és mind felemelte a karját, és mindegyikük kezében megjelent egy minimeteor.

Gontar felordított, és vele üvöltöttem én is.

Az albínók mögött tíz-tizenöt ördögfattyú állt. Nagyobbak voltak, mint az első sorban üvöltöző sápadt dögök, vörös testük még erősebbnek, a meteorjuk még hatalmasabbnak, a hangjuk még iszonyatosabbnak tűnt.

Gontar ösztönösen félreugrott, és kikerülte a második lövedéket.

Felrikoltottam, és hirtelen úgy éreztem, megőrülök a félelemtől.

Az ördögfattyak mögött maga a megelevenedett iszonyat tornyosult.

Ajóédessátánanyátokatkapjátoktelibe, ti barmok!

Ezek az állatok zöld tüzet hajigálnak!

Hé! Ezek ki fognak nyírni!

– Tűnjünk innen, nacsalnyik!

A jó életbe...!

Gontar elterült a mocskos padlón, fordult egyet és zuhanni kezdett.

Az ördögfattyak mögött egy minimum öt méter magas szörnyszülött állt. A feje akkora volt, mint egy 'kopter pilótafülkéje, a szarvai hatalmasabbak három Gatlingnál. Barnás, természetellenesen izmos felsőtestén, deréktájban két acélsáv csillogott, közöttük huzalrengeteg vöröslött. Az egyik lába hosszabb volt, mint a két sorral előtte álló albínók teljes egészében, a másik...

A másik néhai B-207-esem lépegetőegységéhez hasonlított, de sokkal nagyobb, masszívabb volt annál. Felemelte a jobb karját.

Gontar nagyot nyekkenve landolt a padlón tátongó, két méter mély kráterben. Gyorsan megvizsgáltam a fizikai állapotát. A legutolsó szkennelésnél becsült 80 százalékos érték röpke... (Mennyi idő is telhetett el azóta? Öt perc? Tíz? Egy fél óra? Fogalmam sem volt.) ...rövid idő alatt 47 százalékra csökkent. Rossz. Nem, több annál: pocsék. Ennél rosszabb már csak a testpáncélunk állapota volt: 21 százalékos.

Állj fel!

Gontar felemelkedett, és kidugta a fejét a kráterből. A kiberstrázsára meresztettem a szemünket.

A dög felemelte a bal karját; úgy rémlett, a képünkbe röhög. Tehette: gondos teremtője egy rakétavető-implanttal ajándékozta meg. A csőtorkolat szervomotorok rovardunnyogása közepette fordult a kráter felé.

Gontar célra lendítette a plazmafegyvert. A kiberstrázsa szeme nagyot villant, bömbölése megreszkettette a falakat. Két lépést tett előre; feltett szándéka volt, hogy eltaposson minket.

Gontar meghúzta plazmafegyver ravaszát. A szörny ugyanabban a pillanatban kilőtt egy rakétát, mely – nincs rá jobb szó – a szelével perzselt végig minket, mielőtt szétrobbant valahol a csarnok mélyén. Az albínók és az ördögfattyak megállás nélkül hajigálták a zöld meteorjaikat. A plazmafegyver töltésmérőjére lestem: a két LED felváltva, vörösen villogott, akár a felénk iparkodó dögök szeme.

Pálya vége, gondoltam. Kész.

Hé! Ez közel volt! Meg kurva nagyot is szólt.

A nacsalnyik rámszólt, hogy ne bámészkodjak, pedig én ekkora francos lyukat egy falon csak akkor láttam, amikor a Száska, az Iszakov, felzabálta a szakasz összes búgatóporát, még odalent Belgrádba', és kibaszott erős lett tőle, és egyedül kinyírt vagy harminc ellenséget – a franc se tudja kik voltak, de úgy szorták ránk a gojót mintha ingyér' adnák! –, és elszedte tőlük a T-96-osukat, és behajtott valami templomba, amiről az őrmesterúr aszonta nem is templom volt, hanem valami csemete-mecsete, vagy ilyesmi. Dühös is volt az őrmesterúr a Száskára a búgatópor miatt – aszonta, hogy ennek a „doppingszarnak” legalább egy hónapig ki kellett volna tartania –, és biztos, hogy hadbíróság, meg legalább öt év futkosó lett volna a dologból, vagy kényszermunka, mármint a Száskának, de ha egy nyitott T-96-os teljes gázzal bemegy egy házba, akkor onnan élő embert má' nem lehet kiszedni, még a sofőrt se. A Száska meghalt, mer' összenyomta a törmelék, meg az ilyesmi, ami beleesett a tankba, mer' a Száskát annyira meghülyítette a sok doppingszar, hogy nem csukta be maga után a fedelet...

Lövök, mint egy állat, má' teljesen rázsibbadt az ujjam erre a francos ravaszra, de még mindig csak két meszes dögöt, meg egy pirosat szedtem le. Az a Gépállat meg má' megin' lőni akar, látom a kezin, hogy most céloz is a szemét.

A szemét! Az lőttem ki neki, annak a sápadtnak, azt a rusnya nagy tehénszemét, mind a kettőt!

A Gépbarom meg má' mindjár' lő. A rohadt életbe, ez ide céloz!

Abban a pillanatban, mikor a kiberstrázsa kilőtte második rakétáját, a megvakított albínó üvöltve felugrott a levegőbe. A nyavalya tudja, mit akarhatott – talán a fájdalom vette el az eszét, ha volt neki egyáltalán –, a lényeg az, hogy az az állat nagy rakéta pont telibe nyomta a hátát.

Az Albinó zöld, habos-nyálkás cafatokká robbanva hullott vissza a zöld savtóba. Két társa hörögve hátrafordult.

A kiberstrázsa dühödten felüvöltött, és újra célzott – most már biztos voltam benne, hogy éppen mi vagyunk a célkeresztje közepén. Aztán, a lövés előtti pillanatban, mégis oldalra fordult, és a két rátámadó albínót freccsentette szét.

Most már a többi albínó is megfordult, de amilyen behemót állatok voltak, olyan rosszul céloztak: a legtöbbjük zöld minimeteorja a kiberstrázsa helyett az ördögfattyakra hullott. Azoknak se kellett több: az implantokkal megtűzdelt gigász rakétái és az ördögfattyak meteorjai másodpercek alatt végeztek az albínókkal.

Má' nem lövök, de a sápadtak mind elhasaltak. Nem t'om, a nacsalnyik csiánálta-e így a dolgot, de ha ő, akkor még a Szása apjánál is gógyisabb, mer' a Szása apja egyszer csak egy cigányt meg egy csecsent ugrasztott össze, még odaát, Kijevbe', és ameddig azok szarrá verték egymást, addig ő fogta a bukszáikat meg a kabátjaikat, amit pont neki adtak oda, hogy vigyázzon rá, és elment. Összesen nyolcszázkét rubelt, meg négy dollárt nyert a dolgon, meg két pakli vietnámi cigit. A Száska apja, az jó ember volt: amikor a Száskát kifogták a folyóból, és nekem is meghalt az apám, akkor aszonta, hogy lehetek a fia, ha akarok, de nem akartam, mert akkor én már a jövő héten beléptem a HADSEREGBE. A Száska apja aszonta, hogy ne menjek harcolni, mer' meghalhatok a végén de én mondtam neki, amit az egyik őrmesterúr mondott – nem az, akivel a Belgrádba' voltunk, ez egy másik volt –, hogy nem fogok meghalni, mer' erős vagyok, és a HADSEREG is erős, és senki se fog velünk szarakodni, de ha mégis, annak szétlőjük az agyát, meg a családját is. És különben is: a HADSEREGBE' mindennap adnak enni és azér semmit se kel csinálni csak néha megölni egy-két pasast, meg szétrobbantani egy pár házat. Kérdezte a Szása apja, hogy nekem jó-e ez így?, én meg mondtam neki, hogy jónak nem jó, de az se jó, ha otthol maradok, és az ő fia leszek, mer' akkor csak egy évbe' egyszer lakhatok jól. És az az egy jólakás se biztos, mer' ha túl sugaras a disznaja akkor má' télleg nem lehet megenni.

Na, de ez a jenki, ez télleg okos lehet, ha ő csinálta, mer' most má' a kutya se törődik velünk, mer' a Gépbarom a pirosakat lövi, azok meg őt hajigálják, és hullanak a pirosak, és a Gépbarom is vérzik már – sűrű, vörös vére van, és csak folyik, mintha nem akarna kifogyni.

Nna! Most meg má' nincsen piros, csak a gépbarom, és biztos elfogyott neki az ereje, mer' vérzik, és csak lógatja a karját, azt a rakétásat, és csak szuszog.

Katona! Roham!

Ez a nacsalnyik volt.

Megszorítom a plazmapuskát, felállok, kiugrok a gödörből, oszt ordítok, hogy:

– Banzáj!

Rohanni kezdek, de lövök is, ahogy kell, és a Gépbarom feje csupa-csupa kék az én plazmámtól, és látszik rajta, hogy döglődik má', de megemelinti azt a bazi nagy rakétavetőjét, és lő, és megint lő, és megint és megint...

Fogalmam sem volt róla, hogy Gontar hol hallhatta a „banzáj” szót, meg hogy honnan ismerhette a jelentését, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.

Felállítottam, ráparancsoltam, hogy ugorjon ki a kráterből, és rohamozza meg a kiberstrázsát.

A bestia újabb lövedéke mellettünk csapódott be a falba. Gontar megtántorodott a hatalmas rakéta oldalszelétől, de tovább rohant előre, és úgy húzta a plazmavető ravaszát, mintha görcsbe rándult volna a mutatóujja.

A második rakéta jóval fölöttünk szaggatta szét a falat, a harmadik mintha besült volna, és csak a zöld tóhoz vezető lépcsőkig jutott el – a robbanás ereje óriási volt, de Gontar még időben lehasalt. A franc-se-tudja-milyen anyag szilánkjai, amiket a lövedék kihasított a padlóból, zöldessárga gyémátrepeszekként röpültek szét, hogy aztán aprószemű, üveggyapot szúrósságú porként hulljanak a nyakunkba.

Gontar felpattant, lőtt: a kiberstrázsa testén izzó lékeket vágtak a plazmafegyver sugarai. A gőz és a füst elfátyolosította a levegőt, az utolsó rakéta ezzel együtt majdnem telibe talált minket. Súrolta a Gontar oldalát takaró testpáncélt, lepedőnyi darabon verte szét a falat a hátunk mögött. A Vörös Óriás felüvöltött, megeresztett egy utolsó sorozatot, és feledve a kiberstrázsát, feledve mindent, lerángatta magáról a forró páncéllemezt. Az égett bőrfelület háromtenyérnyi széles volt, förtelmes bűzt árasztott, de nem vérzett: tökéletes kauterizáció.

A kiberstrázsa bömbölése fokozatosan halkult, mély torokhangja egyre jobban elvékonyodott, és a végén már úgy visított, akár egy eunuch az énekkari próbán. Gontar feltérdelt, de képtelen volt felállni. A kiberstrázsa felénk lépett – szervók nyüszítettek, acélrugók kattantak –, majd még egy lépést tett – irtózatos cölöpverő-patadobogás, és...

Ölj má' meg, te mocsok, te állat, ölj meg, ahogy Nyikát is megölted, rajta, mire vársz, te...

A francba. Együtt döglünk meg, mi? A rohadt...

Mielőtt elvesztette az eszméletét, Gontar még felnézett.

A kiberstrázsa helyén vérvörös, nyálkás és nedves párafelhő gomolygott. A felhő lassan leülepedett, a véres-zöld tó egy pillanatra szétnyílt, és a medrében, a kiberstrázsa helyén már csak egy csonkolt, patás láb, meg egy deformálódott, megcsavarodott rakétavető hevert.

A lépcsők előtti tó hullámai összecsaptak – és én, az akció kezdete óta először – egyedül maradtam.

COMFILE-16.WAD

ROM 4 2/Halállabirintus

Oleg!

Oleg, az anyád…!

A kiáltás valahonnan belülről jön, ami most semmit se jelent mer' mindenem fáj; csak döglök és emlékezek.

Egyszer, amikor még egészen kicsik voltunk, én úgy tizenkettő lehettem, elmentünk Kijevbe, mer' az apámnak ott volt dolga, és amíg ő a dolgát intézte, én, meg NYIKA egy olyan... izében rohangásztunk, ami park, mer' fák voltak benne, meg bokrok, de mégse csak olyan egyszerű park, mer' voltak mindenféle vashülyeségek is, amiket direkt azér' állítottak oda, hogy a kiskölyköknek legyen mire felmászniuk.

Volt abban a parkban egy szobor is. Egy bazi nagy, szürke kő – márvány? – medencében volt egy kiseb fehér kődarab, olyan, mint egy doboz, csak fehér kőből, és annak a tetején állt az a szobor. Rohadt nagy volt, én má' akkor is a legnagyobb voltam odahaza a környéken, majdnem olyan nagy, mint az apám, de még én is csak a térdéig se értem annak a szobornak, ami pont úgy nézett ki, mint a Grisa, amikor Belgrádba' a mellibe lőttek, oszt felemelte a kezit.

Mondom a Nyikának, hogy te, én felmászok oda. Aszongya a Nyika, hogy másszál csak, úgyis tudom, hogy fel tudsz mászni, mer' erős vagy, de vigyél engemet is, mer' én is látni akarok onnan a magasból, ahonnan az emberek biztos nem nagyobbak, mint a patkányok vagy a macskák vagy az ilyesmik.

Na, felmásztam, de húztam magam után a Nyikát is. Má' a szoborember vállánál jártunk, má' majdnem felültem a fejire, amikor szól a Nyika, hogy nézd má', van ott lenn valami rendőremberféle, oszt ránk mutogat a botjával.

Odanéztem és hallom, hogy a rendőremberféle azt ordibálja, hogy szálljunk lefele, mer' ez itten a sugarasok szobra, azoké, akik régen haltak meg, munkából meg becsületből. Szálljunk lefele, ide nem szabad felmászni, meg lelő minket, ha nem jövünk le.

Aztán elővette a pisztolyát.

Mondja a Nyika hogy szálljunk le mer' ez képes, és télleg lelő minket. Mondtam neki, jó. Kezdtünk lefele mászni, má' lenn voltunk azon a fehér kőizén, amikor mondja a Nyika, hogy lógassam le, mer' nem mer leugrani. Lelógattam. Amikor leért, odaugrik hozzá a rendőrember, oszt elkezdi ütni neki a fejit a botjával. Én meg ráugrottam a rendőrember nyakára, ami persze el is tört, de erre előjön valahonnan másik kettő rendőember, oszt elkezdenek ütni, én meg visszaütök, de má' fáj a fejem, má' szédülök, má' ki akar szakadni a fejem oldala, meg az orrom is vérzik. De azér' csak ütöm őket.

Erre az egyik rendőrember előveszi a pisztolyát, és látom, hogy nem engemet, de a Nyikát akarja lelőni, én meg gyorsan lefejelem a másik rendőrembert, és odaugrok a Nyika elé, hogy inkább engem lőjön le a pisztolyos. És le is lő. És vérzik az oldalam, és fáj, kurvára fáj, de én megyek, elveszem tőle a pisztolyát, és addig lövöm a fejit amíg má' nincs is, aztán elveszem a másik kettő fekvő rendőrtől is a pisztolyát, és lövök, lövök, és akkor szól a Nyika, hogy...

Oleg! OLEG!

...hagyjad má' abba, Oleg, mer' mindjár hányok ettől a sok vértől. És látom, hogy a Nyika elfordul, és sír, és má' nem lövök, csak fogom a tenyeremben a vérem, ami kifolyt belőlem, de hiába próbálom visszacsorgatni a lyukon, az oldalamba, mer' elesek, és fekszek, és a Nyika szól...

OLEG!

Kinyitom a szemem.

Furcsa srác volt ez az orosz.

De nem; nem is ez rá a legmegfelelőbb szó. Inkább kettős volt. Vagy inkább hármas. Vagy a franc tudja.

Először is létezett az Erős Oleg Gontar – ő volt az, akit az emberek az első pillantásra észrevettek, akitől betojtak, és akit inkább kikerültek, ha véletlenül összeakadtak vele. Ez az Oleg óriási csont- és izomtömeg volt, egy hatalmasra mutálódott, döbbenetesen szívós emberhegy, akinek félelmetességét csak fokozta, hogy zord, szögletes arcából képtelenség volt kiolvasni az érzelmeit és a szándékait.

Aztán, ha valaki vette a bátorságot, és mélyen a fiú szemébe nézett, felfedezhette az Ostoba Oleg Gontart, a hígagyút, aki háromig el tudott számolni, de ha valamiből négy volt, arra már azt mondta, hogy „sok”. A csontja velejét átható ősbutaság fekete felhőként lengte be az agyát, és ebbe a sötétségbe csak itt-ott fúrtak lyukat a katonáéknál belénevelt fegyelem és tudás fénysugarai. VR/TCO tisztként mindig az ilyen géppé nevelt katonákkal szerettem a legjobban operálni; nekik még annyi eszük sem volt, hogy kételkedjenek a parancsaimban, ha esetleg taktikai vagy egyéb okok miatt a biztos halálba küldtem őket, viszont használhatóbbak voltak, mint a harci droidok. A gépekbe képtelenség önfenntartó ösztönt és agresszivitást programozni; egy harci droid lehet hatalmas, pusztító erejű vagy mozgékony, esetleg mind a három, viszont ha nem kap rá parancsot, hogy húzza le a „fejét”, golyófogóként a helyén marad. És csak azt öli meg, amit az irányítója meglát. Számtalanszor megtörtént, hogy egy-egy városi harc során tíz év alatti kiskölykök, vagy éppen sánta vén koldusok gurítottak egy-egy tojásgránátot valamelyik harci gépezet alá, egy Gontar-féle gépembert viszont nem lehet ilyen trükkökkel átejteni. Az ilyenek nem nézik, hogy milyen formában közeledik feléjük a veszély; ha rákényszerülnek, az ilyenek képesek rá, hogy semmibe véve az több ezer éves tabukat és az öszötönöket, amik Emberré tették a majmot, szarrá lőjenek egy gyereket, egy aggastyánt, vagy éppen egy csinibabát.

Oleg Gontar szakaszvezető kemény volt és hülye, és a harcon kívül semmihez sem értett.

Ha viszont valaki olyan közelről is megvizsgálhatta, mint én – kétlem, hogy rajtam kívül akadt volna még egy ember, akinek elég bátorsága, és főleg lehetősége lett volna ilyesmire –, a fekete, ostobaságból, a spontán eredetű és mesterségesen felgerjesztett agresszióból összegyúrt agyfátyol alatt megláthatta az Örök Gyermeket, aki szinte valamennyiünkben él. (Persze itt is vannak kivételek: a Fuentes-féle eszelősök Örök Gyermekét már csecsemőkorukban a falhoz csapták, vagy lehúzták az őrült rögeszmék WC-jén.) Oleg Gontarban még létezett a Gyermek. Kicsi volt, szinte észrevehetetlen; reszketve kuporgott a butaság és a vadság páncélja alatt, de élt, és néha belesikoltotta az őt körülvevő tompa agyba a múlt emlékeit, annak az időszaknak a féltve őrzött történés-ereklyéit, amikor még csak egyedül ő létezett a saját mikrouniverzumában, amikor Oleg még ártatlan naívsággal bámult a világba. Amikor még nem kellett rádöbbennie, hogy ez a világ SZAR, és ha nem akarja, hogy a fogaskerekek véreshabos pépet csináljanak belőle, tenni kell valamit, ki kell nyitnia a kaput, ami mögött a születésünk óta bennünk rejtőző, összezsugorított Állat raboskodik.

Ismertem Gontar személyi anyagát, és tudtam, hogy mi vehette le a lakatot erről a bizonyos kapuról. Az Állat kidugta a fejét, kilesett, és megtetszett neki, amit látott, mert előbújt, fokozatosan a háttérbe szorította a Gyermeket, a moszkvai mészárlás után pedig átvette az Oleg Gontar nevezetű test irányítását.

Ahogy ott, abban az undorító, bűzös teremben megpróbáltam magához téríteni a hordozómat; ahogy a tudata különböző göbeit ingerelve megpróbáltam egy érzékeny pontot találni, a mindent betöltő Állat árnyékában felfedeztem a Gyermeket, aki már fásultan tűrte a körülötte zajló eseményeket, aki rég letett arról, hogy újra előtérbe kerüljön, és akit csak egyetlen dolog tartott életben. Egy emlékkép; egy szépségesen csúf lányka szelleme.

A nacsalnyik aszongya, hogy má' nem vagyunk messze attól, ahova mennünk kell, és hogy ügyes voltam, hogy ennyi dögöt kinyírtam, de még sok van belőlük, és a főszemét, aki megölette Nyikát, az még mindig él, és lélegzik, és ha ki akarom szorítani belőle a levegőt, ha szét akarom taposni a mellit, akkor álljak má' fel, oszt menjünk mer' még sok dolgunk van, és ha bosszút akarok állni a Nyikáér', hát akkor most ne feküdjek itten, mer' a végén még jön valami, oszt kinyír, oszt akkor ki áll bosszút a Nyikáér', meg különben is.

Ha én akkor ott lettem volna a Moszkvába', a Nyikával...! Akkor nem hagytam volna, hogy baja legyen, mer' ráfeküdtem volna, beterítettem volna magammal, hogy én égjek szét, én dögöljek meg, de neki ne legyen semmi baja se; odaálltam volna, mint akkor, ott a szobornál, amikor a rendőrember le akarta lőni...

INKÁBB ENGEM LŐJETEK, NE A HÚGOMAT!

A nacsalnyik jó ember. Most má' tudom, hogy jó. Ismerte a Nyikát. Aszongya, látta táncolni a Moszkvába, meg valahol máshol is, egy olyan helyen, ahol csak a legjobb táncosok táncolhatnak. Aszongya, tetszett neki a Nyika, mer' szép meg ügyes, és hogy ő is bosszút akar állni érte, és hogy pont ezér' van most itt, csak álljak má' fel, mer' feküdve nem lehet ölni.

ÖLNI!

Feküdve nem lehet kicsorgatni a vérüket ezeknek a mocskoknak.

VÉR!

Szétlövöm, széttaposom, széttépem, szétharapom mindet, a mocskosistenüket, azt a... azt a Funetest, azt a bolondot, azt meg... szétkúrommégarohadanyjátis! A szemétnek. Döglött vagy, Funnetesz! Döglött. Csak még nem tudod. Ledarállak, és hurkát csinálok belőled, mint a Szergej apja a disznójukból, oszt utána megzabállak, te... Te Funnetes! Majd megtanuljátok, hogy ne bántsatok több táncosnőt – mer' a táncosnők, azok szépek, és repülnek abba' a kis szoknyájukba', és olyanok, mint a lepkék, és nem bántanak senkit, de aki őket bántja, azt én bántom.

Én, Gontar Oleg szakvez, majdnem-marslakó.

Páncélzat: 11%, fizikai állapot: 7%

Plazmatöltet: 45. Négy puskagolyó. Kéttucatnyi lőszer a duplacsövűbe.

Ez majdnem semmi.

Nagy nehezen felültünk. Adni akartam, hogy Olegnek egy kis pihenőt, ezért előtérbe nyomultam. Körülnéztem.

A kiberstrázsa rakétái óriási lyukakat robbantottak a falakba, de a kráterek mélyén tömör beton szürkéllett. A francba, gondoltam, most kéne utánpótlást kérni! De ahhoz nyílt térségen kellene lennünk... Felnéztem a mennyezetre. Onnan fentről segíthetnének rajtunk, csak éppen...

A francba!

Csak éppen minden rendben volt. A Kiberdög egyik rakétája valami tartóoszlopot kaphatott telibe, mert az épület födémje jó darabon megroskadt, a plasztbeton csonkok és a döglött kígyókként lógó vezetékek hatalmas hasadékot környékeztek.

Erőink végső megfeszítésével odakúsztam, felbámultam a málnaszínű égre.

Ez az!

Előhúztam az övemből egy krómrudat, kikattintottam a tartólábakat, helyet kerestem neki a padlót borító mocsokban, aztán csavartam rajta egyet: klikk.

Zihálva elvánszorogtam onnét, egy lehullott födémdarab fedezékébe húzódtam, és előtérbe engedtem Oleget. A fiú a könyökére támaszkodva piszkálgatni kezdett valamit a padlón. Lenéztem. Egy fodros fémdarab volt – valószínűleg a kiberstrázsa egyik rakétájának hüvelycafata. Úgy nézett ki, mint valami bogár.

– Egy sebzett ember, csak egy;/és egy lecsapott légy, csak egy;/mindketten a hatalmas teremben hevernek – mormolta.

Mi a franc...? Egy haiku?

Meghökkentem. Honnan tud ez a srác ilyeneket? Honnan az ördögből ismerhet egy bunkó csernobilita a franc-se-tudja-hány-évezredes japán verseket?

Vártunk. Számolni kezdtem a másodperceket. Az a marsi ürge azt mondta, öt, maximum nyolc percet kell várnunk a mannára.

A terem hirtelen elsötétedett. Elképzelni sem tudtam, hogy mitől, de abban a helyzetben ez számított a legkevésbé.

A mennyezetre bámultam. Alice Csodaországának magasabb nyomású levegője kifelé áradt a résen át, szélsodorta homok festette vörösre a kábelek közt kavargó hópelyheket. Uramisten! Hány emberöltő és hány ezer élet kell még ahhoz, hogy ezt a rozsdatemetőt igazán lakhatóvá tegyük...?

Távoli mennydörgés. Kékes fénycsík hasított a homályba.

– Tiga do va – dörmögte Gontar. – Uda ki te ne va arimaszen.

A nacsalnyik csak lesett, amikor elmondtam neki azt a japán verset, amit arról a szoftról tanultam, amiről a karatét is. Hát csak lessen!

Dörgés, villámlás.

Ez meg mi a jó franc? Ezek a szarosok má' felülről is jönnek?

Nem. Ez valami más lehet. Olyan, mint a tüzijáték.

Mondom a nacsalnyiknak, hogy enyhe telünk van. Japánul. Ezt is a szoftról tudom. Csak nézzen, meg törje azt a nagy fejét, hogy honnan tudok ilyeneket!

Na, ez meg mi a szentszar? Valami nagydarab izék jönnek lefele az égből. Olyan nagy szarok, mint egyszer odahaza, de azok a végén halak voltak, meg békák, amik úgy estek le az égből, mintha esőből lennének. A Szergej apja aszonta, hogy biztos jón a Utolsó Megítélés napja, vagy mi az isten, mer' hogy a Bibiliába meg van írva valami ilyesmi. A Szergej apja, az tudott olvasni – az énapám is tudott! –, és amikor éppen nem a disznaival foglalkozott, vagy nem volt részeg, akkor mindig egy nagy fekete könyvet nézegetett, ami igazi papírból volt, meg képek is voltak benne, amíg a Szergejjel ki nem ollóztuk belőle. A Szergej apja kurva mérges lett, a képek miatt, pedig csak a színeseket szedtük ki, hogy felragaszgassuk a falra abba' gunyhóba', amit mink ketten csináltunk a Szergejjel, hogy legyen hova mennünk. A Szergej apja aszonta, hogy most az egyszer nem ver meg minket, de ha a Szupermanusz képregényeiből is kiollózzuk a képeket, akkor szíjat hasít a hátunkból, mer' a Bibliája az régi volt, meg szent, de a Szupermanusz képregényei, azok meg igazi amerikaiak voltak. Nem is tudta elolvasni senki se odahaza, legfeljebb csak a lódoktor, de az meg nem olvasott ilyeneket.

Egyszer megnéztük az a képregényt, tele volt színes rajzokkal – jó lett volna kitépni belőle egy párat, a gunyhó falára, ami deszkából volt –, és főleg egy fasziról szólt, aki rohad erős volt, pedig nem is nagyon evett, meg nem gyúrt sokat, de mégis. Na, azt az ürgét egyszer elkapta egy másik ürge, aki gonosz volt, és sose mentett meg senkit, és megkínozta. A Szuperman meg sebesült volt, és kínlódott, de aztán jött egy csaj, és adott neki valami innivalót, amitől a pasas tök jól lett, elmúltak neki a sebei, és legyőzött. Mindenkit.

Megérkezett a küldemény.

Olyan sebességgel jött, hogy újabb lyukakat ütött a mennyezeten; a tokozás hőálló anyaga úgy átforrósodott a légköri repüléstől, hogy csak percekkel később mertünk a közelbe merészkedni. A jeladó eltűnt, sok száz kiló fém és plasztik temette maga alá. Hirtelen eszembe jutott Clench és az Up Yours! – reméltem, sikerült ebből a híg atmoszférájú pokolból kikapaszkodniuk.

Gyors leltárt készítettem. Oxigénpalackok, medikitek, ampullák, páncéldarabok, lőszer a Hecklerhez, lőszer a Berettához, energiatelepek az éjjellátóhoz, pár doboz bagó, benne használhatatlan dohánymorzsalék, meg egy zárt, kékre mázolt fémhenger – messze több annál, amit egyetlen ember használni és kihasználni képes, de legalább érezheti, hogy a fentiek semmit nem sajnálnak tőle.

Előtérbe nyomultam, és egy medikit segítségével úgy-ahogy befoltoztam a Vörös Óriás sebeit. Gontar elképesztő gyorsasággal regenerálódott: megégett oldalán ujjnyi csíkokban csillant a friss bőr, összekarmolt tagjai, töredezett körmei ismét épnek látszottak. Felszerelkeztem, aztán kinyitottam a fémhengert. Négyrét hajtott, marsi újrapapírra írt levél volt a tetején.

„Milne századosnak, Dr. LaBoulle-tól.”

Ki a franc lehet ez a Dr. LaBoulle? Tovább olvastam.

„Talán emlékszik rám odafentről, talán nem – egyre megy. A döntés megszületett, és én nem tehetek mást, mint hogy támogatom ezt az őrült akciót. B.J. az ő végtelen irgalmában lehetővé tette, hogy így üzenjek – ha teheti, őrizze meg ezt a feljegyzést valami kibaszott múzeum számára!”

Gontar ajka mosolyra rándult.

Az Alamo pszichológusa!

Ne figyelj , mordultam rá odabentről. Ezt az infót nem neked szánták!

Engedelmeskedett; a gépemberek öntudatlan automatizmusával húzódott a háttérbe ismét.

„Abból, ahogy Gontar a ROM-modul beplántálása után viselkedett, megértettem, hogy rátalált az eszközre, amivel kézben tarthatja őt. Voltaképp irigylem, százados: hónapokat töltöttem a pasas közelében, mégsem jutottam olyan közel a probléma lényegéhez, mint maga pár óra alatt. Képzelem, micsoda lendületet adott neki a mese, hogy Fuentesnek köze van a moszkvai tragédiához – vagyis a huga halálához, ami a legerősebb érzelmeket váltja ki ebből a hatalmas és szerencsétlen sorsú gyerekből. Azt tette, amit tennie kellett – mind azt tesszük –, ez azonban mit sem változtat a tényen: időzített bombát tart a kezében, ami bármelyik pillanatban szétvetheti.”

Szórakozottan bólintottam Gontar fejével. Az agyas a maga körülményes módján közelített a lényeghez; sokért nem adtam volna, ha tudom, mire akar kilyukadni.

„A Vörös Óriás előbb-utóbb átlátja a helyzetet. A legnyilvánvalóbban akkor, ha sikerül bejutniuk a katedrálisba: F – ha ideje marad rá – biztosan a szemébe vágja majd, hogy maga hazudott neki. A robbanás megakadályozása érdekében idefentről keveset tehetek, a káros következményektől viszont talán megmenthetem. Nem fogalmazhatok olyan nyíltan, ahogy szeretnék, ezért figyeljen jól, és tartsa észben a következőket...”

Homlokráncolva meredtem a papírra; nehezemre esett elhinni, amit látok.

„A PILLANGÓ ÉL.”

Óvatosan összehajtottam, Gontar övtáskájába csúsztattam a levelet. Igyekeztem uralkodni magamon, nehogy az érzelmi hullámok lerombolják a két tudat közt emelkedő védfalat; a hír túl kényes, a pillanat nem megfelelő. Parttalan, gyermeki hálát éreztem a pszichológus iránt, bosszankodni csak pár pillanat múltán kezdtem: sokat könnyített volna valamennyiünk dolgán, ha indulás előtt közli a lényeget. Hónapokig gyűjthette az információkat, nyilván a földi kollégák segítségét is igénybe vette. De ha téved? Ha mindannyian tévednek? Vagy ha ez csak egy újabb lélektani trükk á la Blazkowicz? Hisz az az ősz gazfickó bármire képes a nagybetűs Cél érdekében...!

De nem. A doktor civil, ráadásul olyan pacifista, amilyen egy tanult ember csak lehet; holmi kiszuperált akcióhősnek nincs hatalma felette. Amit a pillangóról – Gontar hugáról – ír, minden bizonnyal igaz, azaz inkább része a teljes igazságnak. Tapasztalatból tudom, hogy élni sokféleképp lehet. A Vörös Óriás elmeállapotának nemigen használna, ha vegetáló roncsként látná vissza Nyikát valamelyik leprafészekben, ahol a moszkvai tragédia túlélőit tartják. Elképzelhető, hogy Fuentes erről is tud? Hogy az a bomlott agyú fasz a szó legszorosabb értelmében mindenható?

Elhessegettem a gondolatot. Ha a padre mindenható volna, már nem élnénk, nem léteznének a tartalék műholdak, az Alamo, sőt, talán a Naprendszer sem. Csakhogy...

Eszembe jutott Mayerling meg az ő francos Tükre; a Tükör, ami az élőlények fejébe lát, ismeri legtitkosabb félelmeiket – a Tükör, ami momentán Fuentes befolyása alatt áll. Ha megsúgja neki az igazságot Gontatrral kapcsolatban, a szörnyeknek talán nem is lesz több dolguk, és...

Elég!

Nyugalmat erőltettem magamra. Jó érzés volt tudni, hogy nem csak én dolgozom ezen a rohadt bolygón, hogy vannak, akik törődnek velem. Velünk.

A fémhenger alján pár doboz szénsavmentes neurotaurint és egy pneumát találtam. A dobozok átvészelték a zuhanást, az oltópisztoly nem: úgy festett, mintha ledarálták volna, az alkatrészek szúrós morzsaléka felsértette Gontar kézfejét, ahogy a serkentőkért nyúltam.

Felszisszentem, aztán szabadjára engedtem, hadd szórakozzon egy kicsit. Elmázolta a vért, beleszagolt a dobozba, aztán vedelni kezdett, mint az állat; az átható illatú lötty végigfolyt kormos képén, alvadt vértől feketéllő nyakán. Fizikai állapotának értéke a kezelés után közelített a száz százalékhoz, páncélzatunkat kétszáz százalékosnak értékeltem, de tudtam, a következő fordulóhoz és az üdvösséghez még ez is kevés: elő kell kerítenünk az agyasok kibaszott csodafegyverét, a BFG-9000-est.

– Jó hírek, nacsalnyik? – kérdezte, mihelyt lélegzethez jutott.

Fogalmam sincs , feleltem, és bár egy tisztnek illik minden körülmények közt határozottnak látszania, úgy intéztem, hogy sóhajtson helyettem – ennyire jól esett, hogy ez egyszer őszinte voltam hozzá.

Gontar izmai megfeszültek, a fáradtság pillanatok alatt tovatűnt testünkből. Gyors felmérés: fizikai állapot maximumon. Szuper!

Ránéztem a bal tenyerünkön sötétlő ampullákra. Eljátszottam a gondolattal, hogy lemondok róluk, aztán kilyukadtam oda, hogy még bőrbe dörzsölve is több hasznot hajtanak, mint széttaposva – és az oldaltáskába dugdostam őket a levél meg a töltények mellé.

Oké, katona, gyerünk!

A Vörös Óriás macskaléptekkel, a Hecklert előreszegezve settenkedett tovább a homályban. Hogy, hogy nem, kettőnk közül én éreztem súlyosabbnak a combzsebében lapuló levélköteget.

Gyors pillantás a térképre. A kiberstrázsa birodalmából egyetlen úton juthattunk ki: azon a zsilipkapun át, amin bejöttünk. Az első teremből összesen tizenkét ajtó nyílt – hat-hat mindkét oldalfalán –, de a jelzés szerint volt még nyolc. Úgy gondoltam, mindegyik egy-egy folyosóra nyílik, melyek pár kanyar után ugyanabba a szűk járatba torkollnak.

Végre hasznát vettem Blazkowicz duplacsövűjének: azzal robbantottuk szét a zsilipkapu makacskodó zárszerkezetét.

Tovább!

Beléptünk az előző csarnokba. Már az első pillanatban észre kellett volna vennem, hogy az előző kanyarban szarrá lőtt dögök hulláiból valami – vagy több valami – véres lakomát rendezett.

Én nem t'om hogy a nacsalnyik mit csinált velem, de most rohatt erős vagyok. Olyan erős, hogy fél kézzel vízbe tudnám fojtani a Szupermant, aki a Szergej apjánál, azokba' az amerikai képregényekbe' volt. Valahogy úgy csinálnék vele, mint az a srác a kutyája kölykeivel, aki a szomszéd utcában lakik odahaza. Az a srác, az egy szemét. Má' nem szemét, me' agyonlőtték, amikor a Kijevbe' ki akart rabolni egy benzinkutat, de akkor szemét volt, mer' volt egy kutyája, egy szuka – korcs –, ami minden évbe ellett vagy nyolcat, és a srác, az mindegyik kicsi kutyát kinyírta. Volt nekik az udvarukon egy hordó, amibe vizet rakott, és abban csinálta. A rohadék, megvárta, míg kinyílik a kicsi kutyák szeme. Azt akarta hogy lásák! mit csinál velük. Egyszer a Nyikával járkáltunk odahaza, és szól a Nyika, hogy nézd csak, az a srác má' megin' vizet rak a hordójába. Mondta a Nyika, hogy ő úgy szeretne egy kicsi kutyát, hát mentem, szóltam a srácnak, hogy ne hordja a vizet, mer' elvisszük a korcsa kölykeit, mindet. Aszonta, hogy nem ad egyet se, mer' mindeegyiket vízbe akarja fujtani. Szól a Nyika, hogy ne hagyjam. Mondom a srácnak, te, ne hordd má' azt a vizet, nesze, itt van százrubel, rúgjál be rajta vagy valami, de a kutyákat, azokat adjad ide nekünk. Elvette a százrubelt, oszt tovább hordta a vizet.

Nagy volt az a srác, de csak akkora, mint én. Mondom neki, ha má' elvetted a pénzemet, akkor hoci a kutyákkal. Aszongya, nem adja őket, és a pénzt se. Ha kell, akkor vegyem-el...

A kurva anyját! Hát ez meg mi a szar?

Úgy látom, itt jártunk má egyszer, a nacsalnyikkal, mer' minden tele van döglött dögökkel. Hé, ezeket megcsócsálta valami! A fene a gusztusát!

Télleg, kezdek éhes lenni. Majd ha megállunk, megkérdem a nacsalnyikot, hogy mikor osztják a vacsorát. Mer' má' úgy estefelé lehet az idő.

Asziszem.

De nem, mégse kérdem meg. Lehet, hogy a marslakók spórolnak az étellel, hát minek vegyem el tőlük? Mert hogy most má' én is marslakó vagyok, vagy mi.

Tapogasd végig ezt a falat!

– Minek? – kérdezem.

Csak tapogasd, de jól nyomkodd meg!

– Jól van, én tapogatok, de enni mikor kapok?

Röhög a nacsalnyik, vagy mit csinál?

Később, Oleg, később. Most csak tapogass!

Aszt csinálom, és közbe emlékezek.

...mondom a srácnak, hogy te, szarok én a kutyáidra, én se szeretem őket, meg a falhoz is csapdosnám mindet, de a Nyika, a húgom, annak kell egy pár közülük. Aszongya a srác, hogy nem. Ránézek a Nyikára, és...

Hoppá! Ez meg mi volt?

Fordulj meg!

– Most mit ordítozol?

Megfordulok.

Azt a buzeráns apjukat...! Ezek meg mi a szentszarok?

Oleg éppen a falat tapogatta meg rúgdosta, amikor hirtelen valami megcsikordult a hátunk mögött. A nagydarab bolond annyira belemerült a gondolataiba – szokás szerint otthon járt az esze –, hogy talán nem is törődött volna a nesszel. Rákiáltottam.

Fordulj meg!

Hátrapödült.

A szemközti falon kinyílt a négy ajtó, amit kerestünk – csakhogy ezek pontosan a másik négy fölött voltak.

Fel kéne mászni oda valahogy.

– Jó. Hogy?

Hordd kupacba a hullákat, a tetejükről talán elérheted az egyik lyuk peremét.

– Mi a rosseb...?

Gontar vonakodva engedelmeskedett. Letette a Hecklert, felkapott egy véres seggfejűt, meg egy kitört nyakú favágót, és elindult a nyitott kapuk felé. Alig, hogy letette a két tetemet, újra surrogni kezdett valami. A hang újra a hátunk mögül jött.

– Na? – állt meg Oleg. – Most meg mi legyen?

Gatling! üvöltöttem.

A nyolc nyitott zsilipkapuból egy-egy hatalmas, legalább két méter átmérőjű, vörös gömböc röppent ki. Pikkelyes testük vörös volt és kék, pofájuk hússzínű, ocsmány vonalú, vastagajkú szájuk fölött nyoma sem volt orrnak, vagy hasonlónak. Ragyás homlokukon egyetlen, emberfej nagyságú, zöld szem pislogott.

Rájuk ismertem – Fuentes korai rajzain láttam őket.

Ahogy Oleg a Gatling felé vetődött, az egyik gömböc eltátotta a száját, és ránkköpött egy legalább ötven centi átmérőjű, lilás tűzgolyót. Oleg félreugrott a lövedék elől, és felkapta a fegyverünket. A gömböc újra nekiveselkedett, de közben az egyik társa egy második bombát okádott felénk. Gontar lehasalt, lőni kezdett.

Plasztacél hüvelyek röpködtek a levegőben; a Gatling hat, arasznyi hosszú lángot szóró csövéből halálos, irányított záporeső zuhogott a hozzánk legközelebb lebegő gömböcre. A dög kitátotta a pofáját – a torkában kékes villámfény lobbant –, aztán újra becsukta. A húsvörös testből vérszökőkutak fröccsentek a levegőbe. A dög csak tátogott, újra és újra ki akarta öklendezni magából a plazmalövedéket, de hiába: a Gatling könyörtelenül szórta belé a destabilizált uránt. A gömböcön már látszott, hogy nem bírja sokáig, már egyre lejjebb ereszkedett, amikor az egyik ikertestvére hörögve megkerült minket, és a hátunkra köpött egy lila lövedéket.

Gontar előretántorodott.

Félre! Oldalazz!

Gontar, akár egy jó idomított cirkuszi ló, oldalra sasszézott, majd vissza, aztán újra oldalra, de most messzebb, mint először. Irányt váltott, kilencven fokban elfordult, majd hátrapördült, és ismét oldalazni kezdett. A gömböcök lila tűzgolyóinak iszonyatos ereje volt – amelyik eltalált minket, semlegesítette a megduplázott vállpanelünket –, viszont lomhán mozogtak. Hozzáju képest Oleg emberi mércén óriási teste könnyed, jól koreografált táncot járt.

Oleg táncolt, a dögök lebegve követtek minket. A gömböcök okádtak, a Vörös Óriás folyamatos tűz alatt tartotta őket. Az egyik gömböc – talán az, amelyiket először vettük célba, talán egy másik – temetői hörgéssel a padlóra zuhant. Egy laza Oleg-polka; a második gömböc pofáján kéttenyérnyi lyukat téptek a Gatling golyói. A repedés nem volt túl nagy, de ahhoz éppen elég volt, hogy a dög egyetlen Küklopsz-szeme kicsorduljon rajta.

Kettő-null a javunkra!

Oleg megtűzdelte golyóval a harmadikat is, megkerülte az egyik zölderes márványoszlopot, és hátbalőtte a negyediket. A gömböcök felénk fordultak, és köptek. Oleg leírt egy újabb tiszteletkört, és egy relatíve rövid sorozattal mindkét gömböcöt a padlóra küldte. Az egyiknek hiányzott a bal felső oldala, a másik testén pedig annyi lyuk volt, hogy amikor lecsattant a márványra, úgy fordult ki önmagából, mint egy leydeni palack.

Oleg feljebb emelte a Gatlingot, megköpködte felforrósodott csöveit – elég primitív hűtési módszer, de jobb a semminél.

Szép volt, fiú , dicsértem. Most szusszanj egyet, aztán hordd össze a hulla-létrádat!

Oleg nagyot fújt, indult, hogy munkához lásson… ám alig hajolt le, hogy letegye a Gatlingot, amikor a másik falon kinyílt négy ajtóból kilebegett négy másik gömböc.

Ezek barnák voltak, eltátott pofájkban kénsárga tűz lobogott. Az egyik felénk fröcskölte a nyálát – az undorító folyadékcseppek félúton egymásbaolvadtak, és...

És megformázódott belőlük egy lángoló koponya. Egy Röpködő!

A négy Barna folyamatosan köpködött. Nem különösebben foglalkoztak vele, hogy eltalálnak-e minket, vagy sem, a tüzes váladékból kifejlődött Röpködők azonban annál céltudatosabbak voltak.

Gontar megemelte a Gatlingot. A hevederre néztem: már csak negyvenkét lőszerünk maradt.

Ne ezzel, szóltam Olegre. Az automatával szedd le őket!

Oleg engedelmesen letette a Gatlingot, leakasztotta válláról a Hecklert, és kurta sorozatokkal irtani kezdte a Röpködőket. Hálátlan babramunka volt: mire egy szertefoszlott, a Barnák két másikat öklendeztek világra helyette.

Előbb a nagyokat!

A Vörös Óriás a körülöttünk lebegő, egyfolytában rohamozó, de mindig célt tévesztő Röpködők felé fordította a fegyvert.

Mire az utolsó lángoló koponya is semmivé vált, a Gatlingban már egyetlen lőszer maradt.

Halomba hordom a dögöket.

Némelyik rohadt nehéz, de én csak hordom, mer' nem akarom, hogy a fejemben ücsörgő tisztúr beosszon büntetőmunkára, mer' ha itt ilyen szar a normális szolgálat, milyen lehet a büntetés...?

Na. Most má' fel tudom húzni magam addig az ajtóig. A nacsalnyik, az télleg ért hozzá, hogy kell kinyitni az ilyet.

Má' megin' egy francos folyosó. Hogy mikor fognak má' ezek elfogyni? A franc se tudja. A nacsalnyik se, pedig neki van egy térképe a fejembe'.

A nacsalnyik aszongya, hogy volt valamikor egy piktor, az festet ilyen képeket, mint ez a folyosó. Gukker. Nem. Gikker. Nem. Giger. Én aszondom, ez inkább olyan, mint egy giga. Egy csirkegiga. Belülről.

Még egy ajtó.

Odahaza, ott, ahol elkezdődött a kijevbe menő út, volt egy kereszt. A vénasszonyok Húsvétkor mindig telehordták a tövit virággal, mink a Szergejjel meg felszedtük mindet, aztán jöttek a vénemberek, azok meg megvették tőlünk. Azon a kereszten volt egy felszegezett pléh-ember, aszonták, hogy az a Krisztus, az Isten fia, de szerintem nem lehetett az, mert én úgy gondolom, hogy az Isten fia az nem rozsdálhat be. Meg nem is lehet ilyen... Ilyen. Az iskolába' egyszer aszonták, hogy rajzoljunk valamit. Hát, akkor én lezsírkrétáztam egy Krisztust, és az sokkal szebb lett, mint amelyik az út szélin áll odahaza. Pirossal még vért is zsírkrétáztam rá. Aztán a tanítónéni eltépte, mer' hogy ilyesmit nem szabad rajzolni. Azér' én hazavittem a zsírkrétázásomat, de a lába, az má' hiányzott, mer' le volt tépve.

Valahogy úgy, mint ennek a felszegezett faszinak is, itten e. Épp' olyan, mint az én rajzomon a Krisztus, csak látszik, hogy ennek nem letépték a lábát, hanem lerágták. Meg a falra van felszegezve, nem a keresztre.

Hogy az a jó... Az 'ssza meg! Jól bevágtam a fejemet. Ki franc akasztgat sonkákat egy ilyen koszos plafonra? Hisz' itt még megfüstölni se lehet!

Miközben végighaladtunk a folyosón, figyeltem Gontart. Nem igaz, hogy nem fogta fel, mik lógnak előttünk, de még csak a szeme sem rebbent. Vagy átkozottul kemény volt a srác, vagy oltári nagy marha.

A hányinger kerülgetett.

Siess egy kicsit!

Tudtam, hogy nem kavaroghat a gyomrom, hisz' a testem többi részével együtt azt is lent hagytam, a Földön, de mégis... A mennyezetről lelógó, horogban végződő láncokra akasztott, csonkolt emberi testek és testrészek látványa iszonyatos volt. Az a benyomásom támadt, hogy ezek afféle műalkotások, hogy Fuentes élő szövetből próbál megalkotni valami számára fontosat – talán egy ikont, melynek eredetije évtizedek óta lappang beteg elméjében.

Állj!

Felesleges volt szólnom. Oleg megtorpant, hunyorogva bámult előre.

Tíz-egynéhány méterre egy másfél Gontarnyi pasas meredezett. Csupa izom felsőtestét csak egy lyukacsos atlétatrikó takarta. Szétvetett lábakkal állt ott, és úgy rémlett, csak egy szamurájkard hosszúságú tőr van nála. A derekán tenyérnyi széles, fekete bőröv feszült, alatta kék farmer, meg magasszárú, fekete, plasztiknak látszó motoroscsizma. Lassan elindult felénk, és közben kivillantott feketére szuvasodott fogait. Nyakán és homlokán kráternyi sebek vöröslöttek, mint megannyi fogatlan, ámélkodásra tátott száj.

A pasas túl valóságosnak tűnt ahhoz, hogy Fuentes agyszüleménye legyen. Gyanítottam, eredetije a padre fegyenctársa lehetett, de hiába erőltettem az agyamat, nem tudtam előbányászni emlékeim közül a pofához tartozó nevet.

– Ki a fene ez? – fújtatott a Vörös Óriás.

Terrorista, akit kétszer is megbüntettek már , feleltem. De attól tartok, nem okult belőle...

A néhai fegyenc megsuhintotta pengéjét, felemelte a bal kezét, és hívogató mozdulatot tett.

Gontar felemelte B.J. kétcsövűjét, és a nyálkától csillogó, széles arcba lőtt.

Ilyet se láttam még: a terorbűnös feje szétrepül, de a test továb jön felém. Valaki, aki él és mégse él, vagy nem ugy, ahogy az iskolába tanítják. Megrémülök, nem tagadom, a nacsalnyik viszont nyugodt marad. Nem t'om honnét ez a nagyfene nyugalma; mintha számitana rá, hogy ilyesmi megtörténhet. A halot kitárt karokkal jön felém, a vér a falra meg a menyezetre fröcsköl. Büdös, amilyen a nyál volt aban a sötét alagutban, mintha abbol a szarbol mászott volna elő... A kezembe magátol mozdul a rohampuska, véigöltöm keresztbe, mire lassan eldől, mit mondjak, ép ideje volt.

Lehúzom azt a cifra csizmáját ami még jó lesz nekem.

Ráköpök.

Hagyd a fenébe, mondja a nacsalnyik, és olyan a hangja mintha szomoru lenne.

Nem azér' mintha a kardos jó bajtárs, jó marslakó let volna – hanem mer' tuggya hogy ember volt eccer, mint ő.

Meg én.

Három kanyarral arrébb megláttuk az újabb zsilipajtót. Rohampuskával felfegyverzett hulla őrizte, egy Fuentes még működő bábjai közül. Nem szóltam; képtelennek éreztem magam arra, hogy elpusztítsam mindazt, ami megmaradt belőle, pedig tudtam, ezt kell tennem. Az első támadó hullám katonái holtukban az ellenséghez pártoltak, mert ő , Fuentes így akarta. Érkezésemkor még dolgozott bennem a remény, hogy életben találok valakit a kommandósok, esetleg a túszok közül – ám ennek valószínűsége percről percre csökkent; Gontar mozdulatait a csalódott düh irányította, ahogy előreszökkent, és közvetlen közelről, szinte célzás nélkül kente falra a zombi agyát.

Megállást parancsoltam, az oxigénmaszk után nyúltam, hatalmasakat szippantottam az éltető gázból. Megpróbáltam kiokoskodni, mennyi idő telhetett el azóta, hogy kizuhantunk Dragonetti 'kopteréből. Úgy tippeltem, legalább hat, ha nem nyolc órája küszködünk idebent. A Neurotaurin egy darabig még talpon tarthat, de ha elmúlik a hatása, mindenképp pihennünk kell.

Kinyitottam a fémkaput.

Döbbenten torpantam meg.

Ott álltunk megint a legyőzött kiberstrázsa termében.

COMFILE-17.WAD

ROM 4 2/Áttörés

– Nu, nacsalnyik, cseszheted!

Ez akar okoskodni itt nekem? Ez? Aszonta, hogy ő tudja, merre kell mennünk, aszt a végin má' megin ide lukadtunk ki. A franc essen belé, meg az összes francos tisztbe is!

Járd körbe a termet , mondja. A térkép szerint van itt valahol egy másik kapu is.

Ja. Azon meg egyenest visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk, mi?

Nézz szét, katona!

– Jól van, na.

Abba a zöld szarba ne lépj! Biztos sav.

– Na és? Maga még egy francos bakancsot se tudott szerezni nekem!

Belemegyek én ebbe a zöld szarba, nem érdekel...

A rohadt anyját, ez télleg mar! Futás Oleg, mer' a végin lerohad a lábod!

Ez meg mi a szar? Egy kurva nagy szem... Vagy nem?

Bárhogy ellenkeztem, Gontar lefutott a lépcsősoron, és átgázolt a zöld savtavon. Újra el kellett ismernem, hogy Blazkowiczék a legmegfelelőbb ember választották ki a feladatra: Oleg, a csernobilita mutáns lábát épp' hogy csak megperzselte a bakancson mart lyukakon át beszivárgó folyadék.

Tizenegy lépéssel értünk át a tó túlsó oldalára. A vöröses falon egy helyen egy óriási szem pislogott.

Hologram , gondoltam.

Tévedtem. A szem szerves anyagból volt, és valóban ott pislogott.

Egy hússzínű, ovális folt közepén pislogó, kék szem...

Mielőtt bármit tehettem volna, Gontar a tányérnyi nagyságú, dülledt kékségbe merítette a boxere töviseit. A szem feszülő lencséje megpattant, a felső hártya alól lassan, mintha egy túl lágyra sikerült tükörtojás lenne, kicsordult a kék massza.

A kapu kinyílt.

Az ovális folt egy kapu volt. Elképzelni sem tudom, hogy amikor először jártunk abban a csarnokban, miért nem láttuk meg, hiszen rikított a színével meg a formájával. Még most sem értem a dolgot, de abban a pillanatban csak az foglalkoztatott, hogy végre megtaláltuk a továbbvezető utat. A térképem egyszerű, jellegtelen oldaljáratként jelölte a sötét folyosót, amire kiléptünk, de amikor jobban megvizsgáltam, rá kellett jönnöm, hogy ez az egyetlen létező útvonal, amin keresztül behatolhatunk az állomás többi részébe.

A tizenöt méter hosszú folyosón csupán két mennyezeti fényszóró világított: egy az elején, és egy a végén. A távolabbi, sárgás fénykörben egy gyíkfajzat őrködött. Ez volt a második őrszem, ami háttal állt nekünk – máig sem értem, hogy miért, hogy a dögök honnan várták az esetlegesen érkező támadást, hiszen bármekkorra csapattal hatoltunk volna be az állomás területére, csak azon az útvonalon haladhattunk volna, amelyiken Gontarral végigmentünk. Az sem volt egészen világos, honnan tudták, hogy jönni fogunk.

De ott voltunk, és ott volt az őrködő hüllő is, és nekünk pillanatnyilag épp elég megoldásra váró gyakorlati problémánk volt ahhoz, hogy ne szaporítsuk a gondjainkat miértekkel meg hogyanokkal.

Oleg előrehúzta a hátunkat verdeső rakétavetőt, a vállához emelte és igazított az irányzékon.

A gyíkfajzat meghallhatott valamit, mert vicsorogva megfordult, és a pofáját eltátva rohanni kezdett a felénk. Oleg megnyomta a gombot.

A rakéta belesüvített a közeledő gyíkfajzat mellébe. A robbanást tompa, cuppanó-reccsenő hang követte – a dög csontjai és szervei egyetlen pépes, vörös masszaként toccsantak le a padlóra.

A folyosó végén egy másik szemkapu állta az utunkat. Oleg a jól bevált módszerrel nyitotta ki. A kapu kinyílt, mi léptünk egyet, és...

És gyökeret eresztett a lábunk.

– A rohadt életbe...! – suttogta Oleg.

Ez még neki is sok volt.

A franc essen ebbe az egész marhaságba, meg a franc mindenbe, mi a francér' nem rögtön ide jöttünk, a nacsalnyik má' megin elcseszett valamit. Rohadtak ezek mind, ezeka dögök, meg ez a nacsalnyik is, akit a fejembe ültettek, és má' rohadtul kezdem unni ezt az egészet, és hol vannak má' azok a szemetek, akik megölték a Nyikát, mer' hogy én azér' jöttem ide, hogy kinyírjam őket, és adjak a pofájukra, és szétverjem őket, és különben is... Kurva erős vagyok, én nem t'om, hogy mit ivott meg a nacsalnyik az én számmal, de mindennap akarok egy ilyet, mer' attól még erősebb vagyok, és szétvisz az erő, ha most mindjár' nem ÖLHETEK!

Baszd meg, Szem!

Te is, te rohadt gyík, vagy mi a franc vagy...

Vigyázni kell ezzel a rakétastukkerrel, mer' nagyot üt, és gyorsan is csinálja a dolgot, de ha rosszul tartom, vagy túl közel robban a rakéta, akkor a végin még én cseszek rá.

Na még egy Szem. Csorogjál már, az anyád istenit!

Hogy az a jó...!

A Lélegző Terem kábé tízszer tizenkét méteres lehetett.

A falak... Nehéz ezt szavakkal körülírni. A falakat mintha eleven húsból emelték volna; mintha ki tudja hány emberi és nem emberi lény panellá préselt, még vérző, sárga- és fehércsontú, levedző testéből forrasztották volna össze. A felső réteg... Azt már első pillantásra láttam, hogy nem tapéta fedte, hanem valami... valami piszkossárga bevonat.

Zsírszövet.

Az egész förmedvény remegett, reszketett, és vibrált – olyan érzésem támadt, mintha bármelyik pillanatban ránkomolhatna az egész organikus struktúra.

A terem közepén két, hasáb alakú oszlop forgott, de úgy, hogy közben meg sem moccant. Ahogy jobban szemügyyre vettem láttam, hogy az oszlopok valóban egyhelyben állnak, csak a bevonatuk pörög körbe-körbe. A bevonatuk, ami... Az egyik barnássárga volt, a másik inkább vöröses, de mind a kettő úgy nézett ki, mintha valami óriás bélfodrait tekerték volna szorosan a laboratórium mennyezetét tartó két plasztbeton oszlopra.

Mert az állomás laborjában voltunk. Legalábbis az egyik laborban. Erre utaltak a lélegző falak előtt álló konzolok és műszerek, a vakon sötétlő monitorok, a jókora, fehér műanyagtálcákba pakolt krómcsillogású szerszámok, meg... Meg persze a szemkapu belső oldalán kéklő felirat is: LABOR-1.

Azon törtem a fejem, hogy hol láttam már hasonló díszletet.

Úgy két lépésnyire tőlünk egy legalább méter magas koponyahalom állt; a levágott, hústól úgy-ahogy megtisztított fejeken úgy sötétlett a feketévé alvadt vér, akár egy kuglófon a csokoládéöntet. Pár méterrel arrébb négy hegyesvégű pózna meredezett a nyálkás padlóból. Az egyiken egy kutya teste rángatózott – masztiff, vagy valami hasonló lehetett, ezüstfekete bundája még mindig valószínűtlenül élőn csillogott –, a másik hármon egy-egy karóba húzott ember lengedezett.

Vér, undor, iszonyat.

A terem túlsó végében derékmagas fémhordók sorakoztak; az oldalukon zöld folyadékcseppek csordogáltak.

Előrébb léptettem Oleget, és felemeltük a rakétavetőnket.

Az egyik béloszlop mögött mély torokhangon felhördült valami.

Még egy lépés. Az ujjunk a rakétavető ravaszára feszül.

A hörgés egyre hangosodott; az oszlop függőleges pereme mellett megjelent egy barnás folt.

Még egy lépés – az ujjunk pár tizedmilliméterrel hátrébb húzta a ravaszt.

A barna folt egyre nőtt, és nőtt...

Egy utolsó lépés.

... és még mindig csak nőtt.

Egy test. Egy váll, ami egybefolyik a torzóval. Egy hájas torzó, amit semmi sem választ el a deréktól és a rövid, vaskos elefántlábaktól. Egy fél fej... Egy fej.

Az oszlop mögül kibukkant a hájas. Barna volt, zsíros testén sötétebb barna hájredők fodrozódtak. Tompa, cuppanó hangot hallatva oldalra lépett, ordításra tátotta bélsáros végbélnyílásra hasonlító pofáját, kimeresztette ostoba, sötét szemeit, és felemelte a karjait.

Mindkét kezében egy lángszórót tartott.

Gontar meghúzta a ravaszt. A rakéta telibe találta a hájast, de az még feljebb emelte a karjait.

Oleg másodszor is lőtt. A hájas tűzzel viszonozta a vállán szétcsattanó rakétát, ami mintha nem is tett volna kárt a hájredőkkel párnázott testben.

A bal oldali lángszóró egy pillanattal később kezdte onatni magából a halált. Oleg balra vetődött, elkerülte a jobb oldali tűzcsóvát. Térdre rogytunk, de a következő másodpercben kieresztettük a harmadik rakétánkat is.

A hájas eszelős hangon felrikoltott, vaskos teste előredőlt, de a lábai a helyén maradtak. A torzó már a padló felé közelített, de a rettenetes súlyú zsírtömeg olyan gyorsan hanyatlott előre, hogy a vízzel töltött kotonra hasonlító torzót merevítő gerincoszlop képtelen volt követni. A hájas tarkóján fokozatosan szélesedő repedés jelent meg. A sebből kifröccsenő feketés vérzuhatag közepén kivillant valami, ami kemény volt és vörös...

Gontar felállt.

A gerincéről leszakadt hájtömeg a padlóra zuhant; a véres koponyával koronázott csonoszlop egy pár másodpercig még mereven állt, de aztán aztán egy reccsenéssel a bőr- és zsírrengetegbe omlott.

Az istenit!

Három rakéta kellett ahhoz, hogy ledöntsem a lábáról a mocskot. Három francos rakéta! De egyik se nyomta szét, a végin magától esett össze, a rohadék, hogy a francba' tudott ez így meghízni, mi a francot zabált, biztos emberhúst, vagy valami ilyesmit, szólok a nacsalnyiknak, hogy most má' én is éhes vagyok, de most mégse' szólok, majdkésőbb, mer' má' megin' itt van egy ilyen dagadt, oszt lő, azzal a franc ágyújával, de ezt most másképp' szedem le, mer' nekem is kell egy ilyen napalm, a rohadt anyját, szétfűrészelem a seggit...

Olegen erőt vett a gyűjtőszenvedély, és én nem ellenkezhettem. Jobbra-balra cikázva megközelítettük a hájast. A dög lassú, tétova mozdulatokkal próbált követni minket, de olyan lomhán mozgott, hogy esélye sem volt velünk szemben.

A hájas mögé ugrottunk, előrekaptuk a fűrészünket, felpörgettük a motort, és mire a hájas nagy nehezen, cammogva oldalra fordult, a vágóél már félig belerágta magát a nyaka helyére. A hájas hörgött, lökdösődni próbált a vállával, de Oleg üvöltve még mélyebbre nyomta a pörgő fűrészlapot.

Az obszcén vigyorra torzult fej a padlóra hullott. Oleg bal kézzel elkapta a himbálózó testet, a jobbjával pedig megmarkolta a lángszórót. A padlóm vigyorgó fej elböfögött egy röhögésre emlékeztető hangot. A lángszórón felvillant egy furcsa, zöld fény. A hájas egyre hangosabban röhögött. A lángszóró csöve izzani kezedett, de Oleg nem eresztette.

Hagyd! üvöltöttem rá. Menj hátra! Ez mindjárt felrobban!

Oleg megfeszítette a vállát, és hatalmasat rántott a fegyveren. A lángszóró reccsenve kiszakadt a lefejezett hájas markából.

Oleg hátraugrott, és behúzódott az egyik oszlop mögé. A következő pillanatban dobhártyarepesztő robaj rázta meg a termet. Amikor újra csend lett, kilestünk az oszlop mögül. A lefejezett hájas helyén egy legalább két méter átmérőjű kráter tátongott – csak a feketeszélű lyuk peremén zsírosan csillogó nyálkatócsa jelezte, hogy ott pár másodperccel korábban még egy élőlény állt.

Elefánttrombitálás.

Ezt a hangot már ismertem.

Megfordultam. A fémhordók sorfala mögött sötétlő ajtószerű lyukból két albínó lépett elő, és a hátuk mögött ott tobzódott egy kosaras – én nem tudom, hogy Fuentes honnan szedett ennyi egyforma pólót, de ezen a csontvázon is ugyanolyan volt, mint a másikon, amelyikkel... Mikor is? Amelyikkel Pár ezer órával korábban találkoztunk. Legalábbis én úgy éreztem, minimum ennyi idő telt el az érkezésünk, és az első összecsapásaink óta.

Oleg előrehúzta a rakétevetőt, és megrántotta a ravaszt. Semmi.

A duplacsövűt!

Blazkowicz puskája marha nagyot tudott ütni, de menet közben megsérülhetett az ósdi irányzék, mert Oleg – bár hosszan, és lassan célzott – nem találta el a kiszemelt albínót. A két dum-dum az egyik hordóba csapódott.

A hordó felrobbant, és sorban a mellette állók is...

A légnyomás, meg az egyik fémhordóból leszakadó repesszilánk egy szuperexpressz lendületével vágott hanyatt minket.

Szétszedem a pofátokat, és tudjátok miér'? Azér', mer' megöltétek a Nyikát, pedig ő aztán télleg nem bántott titeket, ő nem, mer' ő csak táncolt, és szép volt abba' a fehér kis szoknyájába', és amikor a Moszkvába a Bolsojba' ott ültem lenn, és őt néztem, akkor még azt is elfejetettem, hogy nem rohadtul szűk az a kis szék, amire ültettek a legelső sorba', ahova különben csak a nagyfejűek ülhetnek, de engemet is odaeresztettek, mer' a húgom táncolt, és úgy táncolt, hogy má' aszittem, elrepül, olyan szép volt; nem ő állt legelől, elég hátulra osztották be, de én csak őtet néztem, és csak őtet láttam, és...

Valószínűtlenül hosszú ideig repültünk.

Mire padlót fogtunk, a maximális erőnlét szép és távoli emlék volt csupán. Felemeltem a fejünket, végigpillantottam a testünkön. A bal mellünket védő felső páncéllemezen kétarasznyi lyuk tátongott. Lecsatoltam és hagytam, hogy lecsússzon rólunk.

Felálltam. A szétrobbanó hordók jókorát sebeztek rajtunk, de legalább a két albínót, meg a kosarast is szétvitték.

Megmarkoltuk az automat egylövetűnket, és elindultunk a kijárat felé.

Már csak öt-hat lépésnyi távolság választhatott el minket a falon sötétlő lyuktól, amikor Oleg fájdalmasan felrikoltott.

A bal mellünket takaró alsó páncéllemezen megjelent egy fogsor lenyomata.

Meztelenül hagyott jobb alkarunkon mély, vérző seb tátongott.

Engemet má' az se érdekel, hogy nem ehetek, engemet má' semmise érdekel, de kirtom ezeket a francos dögöket, ki én, mer' én erős vagyok, sose voltam még ilyen erős, és...

Mi a kurva anyja..?

Mi a szar ez?

Valami harapdál . Meg morog. Bele a fülembe, mégse látok semmit.

A kezem.

Vérzik a kezem.

Oleg vakon a semmibe tüzelt. Fájdalmas hörgés: a levegőben jókora vérfolt jelent meg. Az óriás másodszor is lőtt. Semmi. A morgás újra egészen közelről hallatszott. A láthatalan valami ezúttal a bal vállpáncélunkba mart.

Oleg lőtt. Még egy vérfolt, aztán egy újabb ravaszrántás után egy harmadik. Sikoly. A Láthatatlan test a padlóra puffant. Egy villanás – a test lassan alakot öltött. Egy döglött seggfejű feküdt előttünk.

Hogy a francba...?

Óvatosan beléptünk a nyíláson. Egy szűk, sötét folyosón álltunk. A mennyezet olyan alacsony volt, hogy Olegnek be kellett húznia a nyakát.

Fűrész , mondtam. Ha még több is van ebből a Láthatatlan seggfejűből, gondoltam, ezen a szűk helyen csak egyetlen irányból jöhetnek: előlről. Teljesen mindegy, merre fordítjuk a fűrészünket, mindenképpen szétfaragjuk a támadót...

A folyosó végén apró, kék fény villogott: a járatot lezáró zsilipkapu nyitópanelje. Oleg megnyomta a gombot – a fémkapu szárnyai szétnyíltak.

Beléptünk a liftbe. Gyorsan megvizsgáltam a térképemet, majd megnyomattam Oleggel a COMCENT feliratú gombot.

COMFILE-18.WAD

Fuentes/Evolúció

Mozdulni – fokozódó bosszúsága ellenére – immár színtiszta élvezetet jelentett.

Mozdulni álom volt és költészet; diadal, melyért félelemmel és kínnal fizetett, de most, hogy lábait kinyújtóztatva átfordult és felemelkedett saját oltáráról, úgy találta, nem szenvedett hiába. Halandó porhüvelye lefoszlott, miként rendeltetett; feladata végrehajtásához új, szentséges formájában lát majd neki...

Óvatosan változtatta helyét. Megkerülte a Tükröt, melynek sötét felszínén egy pentagramma körvonalai izzottak; elhaladt a padsorok közt, ahol teremtményei sokadoztak – az ő gyermekei, akik most száz hangú kórussal üdvözölték, a földig hajoltak előtte, és Fuentes látta, hogy ez jó.

Felnyitotta szemeit. Felnyitotta valamennyi szemét, melyek a katedrális és az állomás legkülönbözőbb pontjain, a legkülönfélébb irányokba nézett. A parányok gépei eltisztultak már, az üstökös is kilobbant az Ő egén – megsemmisült, esetleg visszatért a farizeusok uralta sötétségbe, melynek túloldalán a fagytól gyötört Mindenható várakozik.

Megpróbálta beengedni, hogy is ne próbálta volna? Mihelyt tudatára ébredt hatalmának, fohászkodott és a kezét nyújtotta feléje, de választ csak nagy sokára kapott: „Ez a kulcs nem illik a zárba!”, dörögte a Hang.

A kulcs és a zár.

Behatol, elfordul, moccan és lüktet, mint valahol messze, valaha rég.

Fájdalom.

Ne! Ne! Uramisten, segíts!

Fuentes összerezzent. Az általa teremtett, érte pusztuló teremtmények fájdalma bizonyos mértékig az ő fájdalma volt; halálukkal az ő ereje is csökkent valamelyest. Tudta, hogy hibát követett el, mikor nem számolt egy újabb orvtámadás eshetőségével; mikor a farizeusok szemeit megsemmisítette, csak időt nyert, életet nem. Ellenségei új tervet kovácsoltak, kozmikus hatalmakat nyertek meg szövetségesül, attól sem riadtak vissza, hogy áldozatokat hozzanak, és most...

Most itt járnak, egyre közelednek. Tüzet hoznak és halált; az elmúlt órákban minden figyelmére szüksége volt ahhoz, hogy távol tartsa őket. Egyelőre céltalanul bolyongtak, nyájának – és neki magának – azonban szörnyű veszteségeket okoztak.

Az, aki valaha Alvaro atya volt, megvetette lábát a katedrális közepén, és a hatalom átható kiáltását hallatta. Teremtményei elnémultak, ráfüggesztették sárgán, vörösen izzó vadállatszemüket, aztán, hogy akaratának csápjai elbocsátották őket, folytatták, ahol abbahagyták: nyüzsögtek, zajongtak, torzsalkodtak, halált osztogattak és életet adtak – és Fuentes látta, hogy mindez jó.

A legtöbb utódot húsvörös testű démonai szülték. Nem érintették egymást, nem párosodtak; az új életet a Szándéknak köszönhették, mely létre hívta s céllal ruházta fel őket. Itt is, ott is négyes csoportokba verődtek, hárman vették körül a lekuporodó, percekig védtelen negyediket. A vemhes szörnyetegek fel-felbőgtek, medencecsontjaikat recsegve rendezték át a bennük feszülő erők; némelyik torokhangú hördüléssel repedt szét, zuhantában a szülőcsatornán átvergődött utódot is szétlapította, másokat, „testőtreikkel” együtt a szarvakkal felfegyverzett bárók szaggattak szét – de mit számított egy vagy kettő a százakhoz képest...?

Fuentes most felfigyelt egy négyes csoportra, melyet kétfelől ostromoltak a kétségkívülk fürgébb, ám haszontalanabb szalamandrák; egy démon halódva vergődött a márványpadlón, a második és a harmadik testét lövedékek perzselték, karmok szaggatták – a küzdelem végkimenetele egy percig sem lehetett kétséges.

Alvaro mosolygott. Élet és halál ura immár, de nem tehet eleget küldetésének, míg meg nem találja a kulcsot, mely a zárba illik; azt, amelyet – úgy látszik – nem hozhat létre a puszta vágy erejével. Míg leszámol a betolakodókkal, tovább tanítgatja gyermekeit – aztán kaput nyit arra a világra, melyet valaha otthonának nevezett, és onnét szerzi meg a kulcsot. Ó igen, több kulcsot is szerez majd, és egyszerre robbantja fel őket az Ő dicsőségére, hogy atyja megtérhessen a fagyból és az éjből, hogy...

Apa, apa segíts...!

Hogy mint gondos atya, megvédelmezze őt minden fájdalomtól.

Mikor a második hústorony is összeroskadt, Fuentes hatalmas teste mozgásba lendült. Oldalról közelített a szalamandrákhoz; azok a vad vérengzés közepette nem láthatták és nem hallhatták őt – aztán fölébük törnyosult, és elárasztotta csoportjukat haragja mennydörgő tüzével.

A testébe hasító fájdalom tiszta kín volt, az a fajta, melyre minden szent áhítozik; vonaglott a gyönyörtől, miközben a kétlábúak hullottak és pusztultak körülötte. Érezte, hogy a széksorok közt hullámzó sokaság figyel; érezte döbbenetüket és félelmüket, a tiszteletet, mellyel erejének adóztak, és látta, hogy mindez jó.

Mire elült a zaj meg a füst, a démon eleget tett másodlagos feladatának: lábai közt, vöröslő váladéktócsában a gyülekezet új tagja zihált. Igyekezett mind távolabb kerülni szülőjétől – életének első pár percében könnyű zsákmányt jelentett, a bárók és a szalamandrák mégsem mozdultak, megjuhászodtak a Teremtő tekintetének súlya alatt.

Fuentes egyik tapogatójával maga felé fordította a lény váladéktól ragacsos fejét.

– Mi a neved? – suttogta áhitattal, és végrehajtott benne egy apró változtatást.

– Légió – hörögte a démon, s bár altestét a szülés ismétlődő görcsei facsarták, rezzenetlenül viszonozta ura pillantását.

COMFILE-19.WAD

Milne és Milne/ROM 4 3

– Úgy menj végig koponyákkal kirakott ösvényeden, mintha lángolna a hajad – zümmögte a Vörös Óriás.

Meghökkentem.

Mi a szarról zagyválsz te itt?

– Izé... ez egy vers, vagy mi – felelte. – Tudod, japán.

Honnan tudsz te ilyeneket?

Gontar elvigyorodott.

– A jó marslakók tudnak verseket, nem?

Némelyik. Talán. De te hol tanultad ezeket?

Oleg hallgatott, de végül mégis kibökte:

– Egy szoftról.

Aha. Sejtettem, hogy nem könyvből.

Oleg megbántottan felmordult.

– Hé! Én má' láttam könyvet!

És olvastad is? Tényleg, miket szoktál olvasni?

– Hát... a Nyika leveleit.

Mást nem?

– Mér, ez nem elég? – Fenyegető volt a hangja. Ártani nem tudott nekem, de nem akartam, hogy feleslegesen felhúzza magát.

De igen. Aztán, hogy enyhítsem a feszültségét – meg a sajátomat is; valahogy nem tudtam hozzászokni a szétrágott emberi testek, meg a gúlákba rakott koponyák látványához, pedig ezekkel volt tele a folyosó –, megjegyeztem: Nekem is van testvérem.

– Húgod?

Majdnem. Öcsém.

– És mi van vele?

Nem tudom. Katona, mint én.

– Mér'?

A családomban mindenki katona. Ez afféle hagyomány nálunk.

– Mér'?

A kérdés a fődíjhoz! Ezzel megfogott; a magyarázaton sosem töprengtem még. Nem volt rá alkalmam. A gyerekkorom gyorsan lezavart álom volt, ami pedig utána következett... Kiképzések, gyakorlatok, később harcok. Ennyi. A főnökeim rengeteng pénzt öltek abba, hogy olyan legyek, amilyen vagyok. VR/TCO – egy harci programozású biológiai organizmus, aki olyan értékes, hogy ROM-másolatok formájában egyszerre több példányban létezhet a Földön… és egyebütt.

Így alakult , feleltem bizonytalanul.

– Aha.

Olegnek ennyi is elég volt, nem firtatta tovább a dolgot. Visszatért a saját primitív emlékképeihez, amiben a főszerepet továbbra is az őrületig imádott csaj, a húga játszotta. A balerina, aki Moszkvából küldözgette leveleit bárgyú bátyuskájának, aki a várost ért Nagy Villanást követően sokáig hallgatott – ám a jelek szerint nem volt olyan szerencséje, hogy együtt pusztuljon a többséggel, azzal a negyedmillió szerencsétlennel, akikkel a sokadik Balkán-háború árát az aranygallérosok megfizettették.

A Gontar-agynak abban a parányi szeletében, ahol Oleg „uralkodott”, egymás kergették az emlékek és asszociációk. Elinte figyeltem, de egy idő után már fuldokolni kezdtem az ostobaság-tengerben, és inkább mással foglalkoztam, mint a gondolat-fürkészéssel. Viszont...

Viszont irigység támadt fel bennem. Irigyeltem, mert akadtak olyan emlékei is, amelyek nem kapcsolódtak a hadsereghez meg a háborúkhoz; irigyeltem, mert neki legalább érdemes volt emlékeznie.

A hullákkal teli folyosó egy kettős zsilipkapuban ért véget. Az első duplaszárnyú duralaminiumajtó volt, a második íriszesen nyíló, légmentesen záródó, bombabiztos króm-vanádium ötvözet.

A második kapu egy alig pár lépésnyi hosszú folyosóra nyílt, aminek a végén egy újabb ajtó, meg egy fémrács csillogott a hidegfehér neoncsövek fényében.

A ráccsal meggyűlt a bajunk, de az Oleg-módszerrel azon is túljutottunk.

Beléptünk a komputerközpont... maradványába.

A terem kábé négyszer hatos volt. A falakat és a padlót sötétbarna trágyréteg borította – ahogy beljebb értünk, fémes bűzt éreztünk.

– Vér – állapította meg Oleg.

Valóban: kardbajnoktól elorzott csizma szöges sarkai felszakították a kocsonyásan remegő massza felszínét borító vékony hártyaréteget, és a lékeken sűrű vér bugyogott elő. A lé a bokánkig ért.

– E' meg mér nem szárad má' meg? – kérdezte Oleg.

Mert sok van belőle.

– Ja?

Az egyik falhoz léptünk. Az első pillantásra barna vakolatnak tűnő réteg apró, sűrűn egymás mellé rajzolt figurák rengetege volt. Némelyik rajzot felismertem, de voltak közöttük olyan alakok is, amikkel addig nem találkoztunk. Ahogy jobban szemügyre vettem a förtelmes alakokat, csak remélni tudtam, hogy Fuentes nem elevenítette meg mindegyiket.

Valamikor konzolok, 2D és SST-monitorok sorakozhattak a fal mellett, de a szárazra barnult vérmassza alól most csak itt-ott kéklett elő egy-egy billentyűzet, vagy képernyő.

– Büdös van – jelentette ki Oleg. – Menjünk innen!

Jó. Csak előbb elvégezzük a dolgunkat.

– Mit csinálunk?

Beleteszünk valamit a komputerbe.

– A mibe? – Oleg körülnézett. – Nincsen itt semmi se...

A központi processzorok és a memóriablokkok a padló alatt vannak.

– Aha. Jó.

Az előtérbe nyomultam, előkotortam a tartalék ROM-modult. Egy darabig csak méregettem, szabadulni igyekezve az érzéstől, hogy életem esszenciáját tartom a kezemben; azon kaptam magam, hogy szorongatom, mint vudu-mágus a frissen kimetszett emberi szívet... Percekbe telt, mire találtam egy használhatónak tűnő konzolt. A nyílásba csúsztattam a kazettát, végigzongoráztam a billentyűzeten. A mocskos monitor felvillant, majd megjelent rajta egy világoszöld csík.

Most mit csinálsz? kérdezte Oleg.

– Beletöltjük Milne századost a komputerbe.

Csend. A világoszöld csík szakaszonként felvöröslött.

TÖLTÉS FOLYAMATBAN, KÉREM VÁRJON – villogott a monitor alján.

Te, ki az a Milne? kérdezte Oleg.

– Én.

Egy perc telt el; a világoszöld csík már majdnem teljesen vörösre változott.

Kimászol belőlem?

– Nem. Miért?

Hát... Csak azér', mert ha kimászol belőlem, akkor... Akkor az nem lenne jó.

Ez több volt, mint egy szerelmi vallomás.

– Nyugi – sóhajtottam. – Benned maradok, de ott leszek a gépben is: csodákra képes a modern technika!

Éreztem, hogy Oleg saját agykapacitását túlszárnyalva igyekszik felfogni a dolgot, de végül feladja a hiábavaló küzdelmet.

Akkor jó , mondta hosszú hallgatás után.

A csík teljes hosszában vörös lett.

TÖLTÉS BEFEJEZVE.

Félig előtérbe eresztettem Oleget, ráparancsoltam, hogy őrködjön, én meg elkezdtem a billentyűvarázslatot.

A nevem Andrew A. Milne. Springfieldben születtem '07 szeptember 4-én, a CSA és a Konkordátum századosa vagyok. Ez tiszta, de...

Hol vagyok?

HELLÓ, ANDY!

Helló. Ki vagy?

ÉN TE VAGYOK.

Oké. Most hülyéskedsz?

NEM, ANDY. MOND NEKED VALAMIT AZ A SZÓ, HOGY „ROM”?

Baszd meg, már megint meghaltam?

NEM EGÉSZEN.

Hát akkor?

ANDY EGY PILLANATNYILAG A FÖLDÖN VAN. CSÚNYA SEBET KAPOTT, DE TALÁN ÉLETBEN MARAD.

Hol lőtték szét azt a rest seggét?

ALGIRBAN.

Oké. És te ki vagy?

ANDY KETTŐ. ROM-MÁSOLAT. VAGY KÉT NAPPAL EZELŐTTIG EGYMÁS MELLETT FEKÜDTÜNK, UGYANBBAN A REKESZBEN. NEM EMLÉKSZEL RÁM?

Csapnivaló a humorod, tudsz róla?

EZ A TE HUMOROD, ANDY.

Legyen. És akkor ki vagyok én?

TÉGED NEVEZZÜNK ANDY HÁROMNAK. HA ABBAHAGYOD VÉGRE A KÉRDEZŐSKÖDÉST, ELMONDANÁM, HOGY MEKKORA SZARBAN VAGYUNK, ÉS HOGY TUDUNK KIMÁSZNI BELŐLE...

A nevem Andrew A. Milne. A Konkordátum-Speckom századosa vagyok, szakképzett VR/TCO, és ebben a pillanatban a Marson, valami komputerrendszerben keringek. Egy másik példányom a Földön döglődik, egy harmadik pedig valami ukrán barom fejébe ültetve hajkurássza és irtja azokat a francos szörnyszülötteket, amiket egy Fuentes nevezetű pasas egy földön kívüli eredetű objektum, egy Tükör segítségével hozott létre.

A feladatom egyszerű: segítenem kell magamat és az engem hordozó ukránt, hogy kiszabadítsa a túszokat, és hogy utána engem is kivegyen ebből a rendszerből.

Állapotjelentés: egy kicsit még kábult vagyok (talán az eszmélés miatt), de a jelek szerint a ROM-modul nem sérült meg szállítás közben. Legalábbis remélem.

Státuszjelentés: két mikroszekundummal ezelőtt beléptem a kopmuter központi processzorába. Mindent én irányítok, ami összeköttetésben áll a géppel. A bázis területén elhelyezett, még működőképes kamerákon keresztül kísérem figyelemmel Andy Három és hordozója mozgását. A kommunikációs kapcsolat viszonylagos: a kihelyezett hangszórókon keresztül képes vagyok szólni hozzájuk, nekik viszont testbeszédet kell alkalmazniuk.

A komputerközpont zsilipkapuja előtt állnak. A zár kódolt. Segítenem kell nekik. Csak egy pillanat...

Az ajtó kinyílt. Jó érzés mindenhatónak lenni.

Sötét folyosó elején állnak. Kiszólok hozzájuk:

– Várjatok. Rögtön csiholok valami fényt...!

A kapcsolók sérültek, de érzem, hogy létezik egy override-kód. Meg kell találnom!

Egy gépagy chip-sejtjei közt kotorászok.

Megvan! IDBEHOLD-L; L, mint „legyen világosság!”

A folyosó fénycsőrendszere működésbe lép.

Körbeforgatom a kamerákat, befogadom és elemzem a látványt, fantom-gyomromat fantom-hányinger kapja marokra. Teljes öttized másodpercet várok a helyzetelemzéssel, s mielőtt binárisan elraktároznám, megszokásból és saját használatra megfogalmazom szavakkal is: ha Andy Kettő mindeddig ilyen mocsokban sétálgatott, akkor jobb, hogy csak egy szilikonlapon léteztem.

A bűz elviselhetetlenné sűrűsödött, ráadásul sötét is volt. Magunk elé emeltem az automatát, és tétován elindultunk a feketeségben.

Hirtelen éles sercegés töltötte be a levegőt. A hang felülről jött; hátraléptünk, és felemeltük a fegyver csövét.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és tovább indultam a fel-felvillanó neoncsövek fényében vöröslő húsfalak között. Tudtam, hogy kinek köszönhetem az áldást: magamnak. Az egyik oldalfalon megláttam egy kamerát. Felemeltem az öklünket, és kinyújtottam a hüvelykujjamat.

– Szép volt, Andy!

A következő francos kapu úgy nyílt ki előttünk, mintha fotocellával működne. Egy kör alakú terembe vezető, rövid lépcsősor tetején álltunk. A padlón legalább egy méter mély, zöldessárga folyadék hullámzott. Valami gyenge sav lehetett, mert a falak fémborításában nem tett kárt, de a lépcsősor aljában lebegő emberi testen jól látszott a hatása.

Visszahúzódtam, megdörzsöltem Gontar állát. Egy illúzióval megint kevesebb: Az öt hulla közül három piszkosszürkére szineződött, UAC-emblémás laborköpenyt viselt.

– MUMUS NÉGY ÓRÁNÁL! – reccsent a szintetikus hang az övemre akasztott sisak hangszórójából.

– Andy? – A fejemre húztam a sisakot. – Oké. Kösz.

A jelzett irányba fordultam. Csak a folyadékréteg hullámzásán láttam, hogy valami közeledik. A célzás nem volt nehéz. Az egyik láthatatlan seggfejűt két lövéssel terítettem le, de a másik kedvéért már háromszor kellett meghúznom a ravaszt.

– NÉGY ÓRA, ÖT ÓRA, NYOLC ÓRA!

Körbefordultam. Kétfelől láthatatlan dögök taposták a zöldes savat, hátrébb négy ördögfattyú rontott elő egy kibaszott álfal mögül.

– VISSZA A KAPUN! – utasított Andy Három. – HETVENKÉT CENTIRE A NYITÓPANELTŐL VAN EGY KAR. HÚZD MEG!

Kihátráltam a kapu elé. Andy Három rögtön bezárta mögöttünk.

NYUGI – mondta. – ELRETESZELTEM. KÉT PERCED VAN, MÍG A VÖRÖS DÖGÖK ÁTSZAKÍTJÁK.

Megkerestem a kart, és lerántottam. Két lépésnyire tőlem surrogva a mennyezetbe csúszott a fal egy része.

TOVÁBB!

Beléptem. Úgy hat métert tehettem meg, amikor a vészlámpákkal megvilágított, meredeken emelkedő szervízalagút annyira összeszűkült, hogy kénytelen voltam letérdelni.

– Ezt a lyukat nem neked tervezték, Oleg... – állapítottam meg.

Térden csúszva haladtam tovább.

ÁLLJ! – dörrent rám Andy Három. – KÉTSZÁZTIZENÖT CENTIVEL ELŐTTED EGY KAMRA. VALAMI ÉLŐ VAN BENNE, DE NEM LÁTOM MI AZ: ODABENT NINCSENEK KAMERÁK.

– Oké. Megnézem – mondtam, bár tudtam, hogy Andy Három nem hallhatja a válaszomat.

Fél méterrel arrébb felállhattam. Két lépés, és megtaláltam a kamrát.

EMELD FEL A KEZED, HA FÉNYT AKARSZ!

Felnyújtottam a bal kezem. A kamrában felvillant egy gyenge fényű mennyezeti lámpa.

A helyiség Andy Három szerint eredetileg a kör alakú csarnok, és pár másik terem szellőzőrendszerének kétszer kettes szobává tágult találkozási pontja volt, ám Fuentes dögei egy mocskos, dohos, feketés nyállal betakart keltetőfülkét csináltak belőle.

A fekete, fémesnek tűnő, de ugyanakkor szerves anyagból itt-ott apró, halvány rószaszínű, még vak seggfejűek lógtak ki, néhol elővöröslött egy-két parányi ördögfattyú vagy gömböcöc.

Hátrébb húzódtam a szűk folyosón, és magunk elé emeltem a hájastól zsákmányolt lángszórót.

VÁRJ! – szólt rám Andy Három. – JOBBAT TUDOK. MENJ BE, ÉS TÉPD LE A MENNYEZETRŐL AZ ELEKTROMOS VEZETÉKEKET! NYUGI, MOST NINCS BENNÜK ÁRAM.

A vezetékeket tartó acélkapcsokat minimum négyes csavarokkal rögzítették, de Oleg testsúlyának ezek sem tudtak ellenállni. Előhúztam a tőrünket, és átvágtam a kábelköteget.

KÉSZ? – kérdezte Andy Három, amikor kiléptem a folyosóra.

Bólintottam.

AKKOR SÜSSÜNK EGY NAGY SZÖRNYSZTÉKET!

Éhes vagyok , mordult fel bennem Oleg.

– Bírd ki még egy kicsit, oké?

Megvártam, míg a kábelek vége felszikrázik, míg a némán tátogó dögcsemeték füstölni kezdenek, de aztán tovább indultam.

A szervízjáratból – a változatosság kedvéért – egy zöld slejmmel telefröcskölt folyosóra jutottam.

ITT MENJ BE! – érkezett az utasítás Andy Háromtól.

Beléptem a szétíriszelődő kapun, és lövésre készen tartott fegyverrel elindultam a gépműhelynek látszó terem túlsó vége felé.

A közepén járhattam, amikor valami a fülembe szúrt.

Neee! üvöltötte a közös agyunk mélyén várakozó Oleg.

Elejtettem az automatát, és a sisakom alá dugtam, a fülemre szorítottam a kezeimet.

– Neeee! – ordítottam.

A zaj elviselhetetlen volt – mintha a világ összes szopránja ott visongott volna abban a francos teremben. Tudtam, hogy valahol, az övemre erősített egyik fémhengerben van vagy egy tucatnyi zajtompító filter, de képtelen voltam rá, hogy akár egyetlen másodpercre is levegyem a kezeimet a fülemről. A decibel-bombáktól térdre rogytam, és képtelen voltam megmozdulni. Csak térdeltem, ingattam a fejem, és üvöltöttem, hogy legalább a saját hangunkkal visszaszorítsam az audio-rohamot.

Valami baj van.

Letérdelnek.

Szenvednek.

Érzékelők: negatív.

Kamerák: negatív.

Mi bajuk lehet?

Közelítés a padlóra. Semmi.

Kép távolítás.

A falakon szivárványszínű, élő szövethalmaznak tűnő bevonat. A színek kavarognak, az anyagból formák bontakoznak ki. Ordításra nyitott szájak.

Levegőelemzés: abnormális molekula-rezgésszint.

Ezek hanggal támadnak!

A szivárványszínű szirének szája még nagyobbra nyílik, az anyag megnyúlik, és a pofák Andy Kettő felé lendülnek.

Tűz ellen tűzzel – hang ellen hanggal.

Átkutatom a komputer adatállományait. Egy ekkora memóriában kell lennie valami zenének, vagy ilyesminek!

Láttam, hogy a hosszú csápszálak végén himbálósó szörnypofák felénk nyúlnak, láttam, a visító szájakban barnálló, hosszú fogakat, de a hangorkán egyszerűen megbénított. Nem mertem levenni a kezeimet a fülemről, pedig tudtam, így nem vagyok képes megsüketíteni magam.

Éreztem, hogy a bal fülemből előbuggyanó vércsepp lassan végigfolyik a tenyeremen...

Zene!

MUSIC FILE: 2 gigabyte.

Nem sok, de megteszi. Nézzük.

Bach. Nem jó. Beatles. Túl halk... Tovább. Keresés!

Ez meg mi a szar lehet? Front Line Assembly... A neve ígéretes. Valami huszadik századi szar lehet.

Nézzük!

Hangszórók be, visszajátszás indul. Basszus:max. 44140 KHz. O.K.

A mission from Hell was sent out today

to search and destroy and

blow them all away.

Forbidding the planet

no one will return

their lives are expendable

through the battle turn...

Hát, ez pont idepasszol. Elég hangulatromboló. Remélem, Oleg Gontar nem tud angolul – a végén még elmenne a kedve a további kirándulástól...

Fáj, fáj, fáj, fáj a fülem, a fejem, széthasad, elég, elég...!

A pofák jönnek. Jönnek. Megrágnak, szétharapnak, és má' a nacsalnyik se tud csinálni velük semmit, mer' csak jönnek, jönnek...

Tágra nyitott szemekkel üvöltöttem, és vergődtem, és már lemondtam mindenről, amikor a visítozásba hirtelen valami mennydörgés keveredett. Zavarodottan körülnéztem. A hang a kiberstrázsa lépteihez hasonlított, de a félelmetes, dübörgő nyikorgásba valami szirénázás, meg zakatolása is keveredett.

A mission from Hell...

Emberi hangok!

Mi a szar ez?

A puskámra néztem. Közvetlenül előttem hevert, de akkor mégis úgy éreztem, elérhetetlen távolságban van, mert ahhoz, hogy megfogjam, először le kellett volna vennem a fülemről a kezem...

...blow them all away...

Egy énekre hasonlító ordítás.

Mi ez?

A tátongva visítozó, szivárványszínű pofák egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek, majd a terem sarkai felé fordultak, ahol az undorító anyagmassza táguló repedéseiben megjelentek a hangszórók fémburkolatai.

A szirének elnémultak. Nem tudom, meddig tartotta kábult csend, de nekem ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy előkapjam, és a füleimre tapasszam az audiofiltereket.

A szirének vad dühvel az új ellenségnek vélt hangszórókra rontottak; fogaik a fémburkolathoz csattantak. Felemeltem a fegyveremet, és tüzelni kezdtem.

Bejött!

A szivárványszínű fejek megrohamozzák a hangszórókat, és Andy Három egyenként leszedheti őket.

Vége a bulinak.

Kikapcsolom a hangszórókat. END MUSIC FILE.

– ANDY?

Az egyik kamera felé fordul, és int. Minden rendben.

– BEADOK NEKED VALAMI ZENÉT, OKÉ?

Bólint, és mutat valamit.

– NE EZT? JÓ. KERESEK VALAMI MÁST.

Éppen valami német pasas vartyogott a sisakom hangszórójában, amikor átléptem a következő terembe. Üres.

– SEMMI – nyugtatott meg Andy Három. – MEHETSZ TOVÁBB.

Körülbelül két lépést tehettem, amikor a hátam mögött, mellettem és előttem bőgni kezdett a világ.

– Rózsaszínű seggek, széttéplek benneteket, szarrá lövöm a fejeteket, szétszedlek, megöllek, kinyírlak...

Oleg megállíthatatlanul előretört, és egy laza mentál-csípődobással hátravetett az agyunk hátuljába.

– Állatok, állatok, dögöljetek meg!

Lőtt. És újra lőtt. És megint. Előrefutott, és felugrott a műhelyszerű terem közepén álló elektromos emelőtargonca tetejére. És lőtt. És megint. A körülöttünk hullámzó rózsaszín seggfejű-tengerben megjelentek az első hulla-szigetek. A levegőben vérfelhők lebegtek, hogy aztán egy pillanatnyi szárnyalás után a padlóra hulljanak.

– Vérdögöljetekmeg, vér, vér, szarosállatok, vér.. Nyikaaa!

Oleg elhajította a fegyvert, és előkapta a pisztolyunkat. Amikor a tár kiürült, előkapott egy újat, és a helyére kattintotta. Amikor ezt is kiszárította, három méteres körzetben nem volt egyetlen élő seggfejű sem – viszont a falak mögül fenyegetően közeledett az újabb hullám.

Legalább száz dög!

Oleg leugrott a padlóra, bevágta magát a targonca ülésébe, és beindította a gépezetet.

– Szarrá lapítlak benneteket!

Ahogy a targonca előrelódult, valami a hátunknak ütközött. Hátrafordítottam Oleget. A vezetőülés mögötti fakkban egy másfél méter hosszú, hatvan centi széles, szürkésfehér fémtárgy hevert.

Az előtérbe furakodtam.

– Mi a szar ez? – kérdeztem. Tétován felemeltem a tárgyat. Nehéz volt, és fegyvernek látszott.

– Stukker, egy kibaszott nagy stukker – szorított vissz Oleg.

A Tárgyra meresztettem a szemünket. Kijelzők. Mutatók. Apró műszerek. Egy kihajtható válltámasz. Két heveder. Egy felirat: BFG-9000.

A dezintegrátor!

Úgy intéztem, hogy ne teketóriázzunk soká: Oleg kiugrott a lassan előregördülő emelőgépből, felkapta a fegyvert, és olyan mozdulatta hajtotta a támaszát, úgy akasztotta fel a vállára a hevedereket, mintha odahaza, Ukrajnában minden kölyök ilyesmivel vadászná a mutáns patkányokat.

– Ez egy bazi nagy kereplő! – üvöltötte.

Ne! ordítottam rá. Ne, Oleg! Az energia...!

Ha ez az állat üresre lődözi a BFG energiacelláit, mi a szarral fogjuk szétkúrni azt a rohadt Tükröt?

Elkéstem. Oleg megnyomta a BFG ravaszt helyettesítő rugós billentyűt.

Megőrült ez az Andy Kettő, vagy mi a szar van vele? Elindul, aztán megáll. Felemeli a kezét, de csak azért, hogy leeressze.

Megtalálták a BFG-t, de mintha nem tudnák eldönteni, hogy mihez kezdjenek vele. Lehet, hogy Gontar fellázadt Andy-2 ellen? Vajon melyik akarja hasznáni a fegyvert, és melyik akar mást csinálni?

Egyáltalán mi mást lehetne itt csinálni?

Oleg-Andy Kettő megnyom egy gombot.

FÉNYFILTER BE.

Villanás.

Akár a Nagy Bumm fényförgetege, szétömlik a teremben; vakító, vakító fény, aztán sötétség.

Az egyik kamerámra sűrű lé fröccsen. A másikat bezúzza egy tárgy. Már csak egyetlen „szemmel” látok.

Vörös felhő lebeg a mennyezet alatt; a levegőben véres-nyálas testrészek és szervek hullámzanak.

Oleg-Andy Kettő megfordul. Egy második villanás. Neonzöld plazmazivatar, újabb vérfelhőgomoly.

A vihar elcsitul.

Érzékelők: a szektorban csak egyetlen élőlény teste funkcionál.

Kamera. FÉNYFILTER KI. Közelítés.

Oleg-Andy Kettő a terem közepén áll. Zavarodottnak látszik. Megsebesült volna?

Nem. Most elvigyorodik, és int.

Megy ez, nem?

MUSIC FILE keresés.

Ide most valami fenomenális győzelmi induló illik.

COMFILE-20.WAD

ROM 4 3/Pandemonium

– Elég már, te bölény!

Magam alá gyűrtem Oleget, és átvettem testünk irányítását. Megvizsgáltam a térképemet: a vörös és sárga vonalhalmazban már csak néhány szürke folt maradt. Megpróbáltam megkeresni a továbbvezető utat, de hiába erőlködtem; a küzdelem mind inkább felemésztette erőimet.

Beálltam az egyik kamera alá, és Andy Három „szemébe” néztem.

– Mennyit kell még mennünk? – Lassan beszéltem, és gondosan megformáltam minden szót, hogy a gép le tudja olvasni számról a kérdést.

– EGY TEREM, EGY FOLYOSÓ, EGY HANGÁR... – zendült a hangszóróból. – DE NEM. ÚGY LÁTOM, EZ A MÁSODIK VALAMI GARÁZSFÉLE LEHET. AZTÁN MÉG EGY FOLYOSÓ, ÉS MÁRIS A KATEDRÁLIS KAPUJA ELŐTT ÁLLSZ.

– Melyik nyitott? – kérdeztem hevesen gesztikulálva.

– EGY PILLANAT... EGYIK SEM. DE MÉGIS... A GARÁZS TETEJÉT KI TUDOM NYITNI.

– Hol vannak dögök?

Andy Három várt egy kicsit a felelettel.

A KATEDRÁLIS ÉS A GARÁZS KÖZÖTT VAN HÁROM.

– Csak három?

MEG A KÖVETKEZŐ TEREMBEN IS VAN... EGY PÁR.

– Kinyírom mind! – hördült fel Oleg, de elhallgattattam.

– Mennyi?

NEM FOSZ ÖRÜLNI NEKI.

– Beszélj!

– ÚGY ÖTVENEN LEHETNEK.

Fejcsóválva léptem hátrébb, aztán megvontam a vállamat. Ha ötven, hát ötven. Gyors mozdulatokkal teletömtem a puskám meg a pisztolyom tárait, és lehajigáltam magamról a használhatatlanná vált páncélpaneleket.

Ötven szemetet kell még kinyírnom, hogy újra utánpótlást kérhessek. Megvizsgáltam a testünket.

Fizikai állapot: 66 százalék.

Páncélzat: 89 százalék.

A BFG-t a Tükörre kellett tartalékolnunk. Egy teli puska, a Beretta két tárral, egy lángszóró, a fűrész, meg egy tőr. Ennyi. Meg persze a két szép öklünk. Meg...

Eszembe jutott az előző csomaggal kapott ampullák.

Meg egy kis szíverősítő.

A csípőmhöz szorítottam a lángszórót, és intettem Andy Háromnak, hogy nyithatja a kaput.

A kapu fémpanelje felemelkedik.

Remélem, Andy Kettő nem haragszik meg rám túlságosan, ha rájön, hogy hazudtam neki. Ötven. Ennyit mondtam. Csak azt hallgattam el, hogy hányszor ötven.

A kapu kinyílt. Vörös tűzgolyók zápora zuhog Andy Kettő felé. Félreugrik, és beindítja a lángszóróját. A két méter hosszú tűzcsóva szénné égeti a meteorhajigáló gyíkfajzatok első sorát. Andy Kettő előrelép, a fegyvere folyamatosan ontja magából a lángokat. Az egyik gyíkfajzat megpróbál a hátába kerülni. Andy Kettő észreveszi, és feketére égeti. Még egy sorozat. Andy Kettő ordít. Nem hallom, mit.

Elhajítja a kiürült lángszórót. A puskájáért nyúl. A hüllők ritkuló sorai mögött feltűnnek az első seggfejűek. Andy Kettő folyamatosan lő. Egy gyíkfajzat megint taktikázni próbál. Andy Kettő kitér a lángcsóvája elől, ami egy seggfejű nyitott pofájába csapódik. Két másik seggfejű a peches hüllőre ront. Fogak csattannak. A barna test átharapott torokkal zuhan a padlóra. Már csak négy gyíkfajzat maradt, de egyikük sem foglalkozik Andy Kettővel: már a seggfejűekre hajigálják a tüzüket. A két csorda egymásnak esik. Andy Kettő elegáns mozdulattal torkon lő egy hüllőt, és kitér a csatázók elől.

A terem egyik falán kinyílik a rejtett ajtó.

Erre figyelmeztetnem kellett volna Andy Kettőt!

Mocskos, rongyos ruhába bújtatott puskás emberek özönlenek ki a kamrából. Andy Kettő a fal mellé húzódik, és egy-egy golyót küld minden kilépő fejébe. A seggfejűek elintézték az utolsó gyíkfajzat is, most a puskásokra rohannak. Andy Kettő elhajítja a puskáját, és előhúzza a pisztolyát. Nem sokat szarozik a fiú: az egymást gyilkoló tömeget veszi célba – bárhová lő, mindig talál.

Második tár a pisztolyba!

Az emberek közül már csak hárman maradtak talpon, és már csak öt seggfejű ugrál körülöttük. Az egyik most Andy Kettő felé fordul. Trükkös a dög, megpróbál szlalomozva mozogni; Andy Kettő egy fél tárat beleereszt, mire végre kinyúlik. A szemét.

Andy Kettő kinyírja a két utolsó embert, aztán elejti a pisztoly is. Négy seggfejű egy Andy Kettő ellen. Elég rossz arány. Andy Kettő előrehúzza, és beindítja a motoros fűrészt. Az első seggfejűt egyetlen mozdulattal lekaszálja, ám a következő kettő egyszerre támad. Az egyik belemar Andy Kettő jobb vállába, a másik lehasal, és a lábait próbálja a fogai közé kapni. Andy Kettő ledarálja a hasalót, és szátfűrészeli a mellett álló koponyáját is, de az utolsó seggfejű, a barom, ráharap a fűrész lapjára...

Csikorgott a foga annak a szemétnek, szétmentek a csontjai, és a végén megdöglött, de addigra már a fűrészemnek is lőttek.

Lihegve körülnéztem.

Nyugalom, hullaszag. Ennyi lett volna?

Elindultam a mészárszékből kivezető kapu felé.

– ANDY! MÖGÖTTED! – harsogott az előző terem hangszórójából Andy Három hangja.

Megpördültem. Féltucatnyi seggfejű, meg két gyíkfajzat rohant felém. A hüllők megálltak, előkészítették a tűzgömbjüket, de a Seggfejek, azok jöttek mint az őrült.

Már csak nyolc méter választott el tőlük.

Már csak hét.

Előrántottam a tőrömet. Ez kevés lesz ellenük...

Kitapogattam az övemen függő táskát, kapkodva előszedtem egy ampullát.

Már csak három méter...

Leharaptam az ampulla csúcsát, a csonkot mélyen a Vörös Óriás karjába döftem.

Egy méter...

Arrrgh!

Elhajítottam a tőrt. A penge a legelől rohanó seggfejű lapos, fejtetővel egybeolvadó homlokába fúródott.

Éreztem, ahogy a vérünk széthordja a testünkben a BSK-B drog lángoló cseppjeit.

A seggfejű, mint sem törődve a fejében rezgő tőrrel, a karom felé harapott.

A következő pillanatban mintha légnyomást kaptam volna, mintha szétrobbant volna körülöttem az egész kibaszott világ.

A véráramba pumpált löket elérte Gontar szívét, s az izompumpa, mint egy '15-ös Dodge turbótöltője, tüstént felnyomta az agyba. Megvakultam, megőrültem, meghaltam és feltámadtam egyetlen szemvillanás alatt. A szer csúcsra futtatta a reakcióidőmet, túltöltötte az axonjaimat, megacélozta izmaimat – hihetetlen erőt adott a testemnek, ami már nem az én testem volt többé, amihez nekem már csak annyi közöm volt, mint egy ketrecbe zárt orángutánnak az állatkerthez. A test, melyet immár Oleg Gontar uralt, megfeszült. A kéz, amit az ukrán gyilkológép vezérelt, felemelkedett.

És lecsapott.

A tövisboxer olyan erővel robbant a seggfejű koponyájába, hogy a csontba fúródott tőr a levegőbe repült, és a förtelmes, vadállati pofa szilánkokra esett szét. Oleg furcsa mozdulattal befelé fordította a lábfejeit, hátracsavarintotta a csípőjét, és fejmagasságban eleresztette a lábát. A karatepóz által generált centrifugális erő a második seggfejű halántékához csapta a késes zombitól zsákmányolt csizma acél félholddal patkolt sarkát. A dög a levegőbe emelkedett, és vagy három méternyi szárny nélküli repülés után a padlóhoz csattant.

Oleg azonban még nem fejezte be ennyivel a mozdulatot. Egy japán nagymester könnyedségével tovább forgott a sarkán, és egy oldalról söprő rúgással kinyírta a következő seggfejűt.

A két gyíkfajzat megeresztett egy-egy minimeteort – ám a lövedékek a tűzvonalba mozduló negyedik seggfejű hátába csapódtak. Két bömbölve rohamozó társa megfordult, és a hüllőkre rontott. Fogak csattantak, gyíkfajzatok visítottak, Oleg pedig a védekező-harapdáló négyes mögé szökkent, és könnyed, már-már elegáns lépésekkel körbejárta őket. Minden lépését egy-egy ütés követte – minden ütése nyomán koponyák repedtek, rózsaszínű és barna tarkók nyíltak meg.

Egy halk sóhaj: az utolsó, bezúzott fejű gyíkfajzat is összeroskadt.

Oleg azonban nem állt meg.

Az egyik falhoz ugrott, és tépni kezdte a ráragasztott hússzínű mocskot. Üvöltött, hörgött, és csak akkor csillapodott le valamelyest, amikor úgy hat négyzetméternyi falfelületről sikerült lenyúznia a ragacsos masszát.

Átmennek a garázsba vezető folyosón. Andy Kettő (vagy Gontar az?) még mindig vadul fújtat, de a BSK-B hatása múlóban van.

A zsilipkapu zárva. Meg kell keresnem a kódot.

OPEN OVERRIDE – IDSPISPOPD.

Ez az!

Megadom a kódot. A kapu kinyílik. Andy Kettő hordozója belép a garázsba.

Elhelyezi a segélykérő krómrudakat.

IDSPISPOPD – ROOF: a garázs teteje kinyílik.

Andy Kettő hordozója az arcára erősíti a légzőmaszkját. Megbicsaklik a lába.

Státuszjelentés: fizikai állapot 49 százalék, páncélzat: 73 százalék, fegyverzet: 0 százalék.

Nem baj. A közelben csak három élőlény lézeng, azok is a katedrálisba vezető folyosón, egy dupla kapu mögött lapulnak.

CLOSE OVERRIDE – IDCHOP.

Most már nem tudják kinyitni.

Mit is mondott az a fickó? Öt, maximum nyolc percet kell várnunk az utánpótlásra. Hosszú idő, de most már ráérünk.

Andy Kettő hordozója megbotlik, összeesik. Különös; a fizikai állapota nem indokolja. Lehet, hogy pszichikailag készült ki?

Hangszórók: bekapcs.

Video array: bekapcs.

Majd én őrködöm.

Figyelek.

Én nem fáradok el.

Baszottul kivagyok. Agyilag zokni. Benyomom a mocsokba a rudat... meg a másikat is. A nacsalnyik aszonta, utána leülhetek egy kicsit, csak eztet még csináljam meg. Trágya mindenhol. Az összes dög ide jár szarni – szarni meg zabálni, ahogy feléjük szokás.

Hullák. Lerágott húsú emberek. Felcsócsált seggfejűek. Egy kar. Egy kéz hat ujjal. Torzó, amiből négy karcsont nyúlik ki. Hasonlít szegény Natalja Gyomjuhinára, akit...

Megálljunk.

Torzó? Mi a szar az a „torzó”?

Én nem t'om, hogy a nacsalnyik mit csinált velem, de kurva nehéz, ahogy itt ül a fejembe. Nehéz. Éhes vagyok. Meg fáradt. Biztos a gyilkolástól. De nem… nem attól. Odalent Belgrádban sokkal többet is harcoltunk egyvégtibe.

A szoftról megtanultam karatézni, megtanultam azokat a japán verseket is. Okos lettem tőle. Lehet, hogy a nacsalnyik, aki itt van a fejembe', az jobb, mint egy szoft? Lehet, hogy most má' olyan okos vagyok, mint ő?

Á, biztos nem. Az nem lehet, hogy én okos legyek. Nem is akarok az lenni. Semmi se akarok lenni. Csak jó marslakó.

A francba! A nacsalnyik most biztos le fog cseszni, amiért elestem. Nem baj. Úgyis le akartam ülni.

Büdös ez a szar, meg büdösek a dögök is, meg csupa vér itt minden, de mégis, itt jó. Itt meleg van. Büdös, de meleg, a vér meg sima, mint egy lepedő. Kár, hogy nem tudok betakarózni vele. Kár, hogy...

Kár, hogy a Nyika nincs itt velem. Régen, amikor kiskölykök voltunk, és tél volt meg hideg, mindig összebújtunk. Nem úgy bújtunk össze, mer' kicsik voltunk, meg különbenis, a Nyika, az a húgom. Csak úgy bújtunk össze, mint a gyerekek, akik egymás testvérei.

De a Nyika már meghalt.

Jó lenne megin' álmodni róla...

Gontar aludt el elsőnek. Én egy darabig virrasztottam – és ámélkodtam.

Konfluencia. A pszichológiában így nevezik a hasonulási folyamatot, mely a konektoros elme és a ROM-tudat közt bizonyos idő – pár hét vagy hónap – után elkerülhetetlenül fellép. Csak arra tudtam gondolni, hogy a Vörös Óriás talpraállításához használt szerek – hormonok, szteroidok, ACTH, BSK, és ki tudja, mi minden még – felgyorsították ezt a folyamatot. A köztünk lévő fal nem omlott le, szerkezete azonban átalakult. Mind áttetszőbbé vált, emellett repedések, lyukak támadtak rajta, megnyitva az utat az első benyomások, tények előtt.

Megrémültem, nem tagadom. Gontarnak nem akadt titkolnivalója, nekem annál inkább; becsaptam, manipuláltam, veszélybe sodortam az életét – ennek semmiképp sem szabad idő előtt kiderülnie.

A PILLANGÓ ÉL, üzente a pszichológus.

Élni sokféleképp lehet, gondoltam én.

Elég!

Megborzongtam nesztelenül lélegző hús-börtönömben. A Vörös Óriás megmoccant, még mélyebben fúrta magát a helyiség sarkában talált szeméthalomba. Nedves gumiköpenyek, szakadt laborkesztyűk, máladozó printerlapok, plasztik, csikorgó üveg. A marsi alkony vöröse vértengerként ömlött el felettünk, a rohanó felhők réseiben csillagok ragyogtak.

Aludj, Oleg! Aludj és ne gondolkozz, különben végünk!

Villanás.

Az első konténer úgy csapott le a kozmosz magasából, mint egy hatalmas ököl; a becsapódás alapjaiban reszkettette meg a kupolák és közlekedőfolyosók szövevényét, a poklot, amit valaha – alig egy héttel ezelőtt – Alice Csodaországának neveztek... Eltűnődtem, hallja-e a döndüléseket Fuentes, és ha hallja, vajon tudja-e mire vélni.

Baaong!

És megint: baaong!

A szatok gépi közönnyel gördültek tova pályájukon, Gauss-pályáik konténert konténer után röpítettek hozzám, légkörmélyi poszemhez. Fülemben, bár nem akartam, változatlanul az Andy Három-féle metálzene dobogott; a kábulat, az ólmos fáradtság pedig felém nyúlt a Vörös Óriás zsigereiből és tagjaiból, hogy pár órara harcképtelenné tegyen.

Aludj, haver! Aludj, hátha békéről álmodsz majd...

Gontar félárbocra eresztett bal szemhéja lecsukódott. Eljött az időm.

Zuhantam. Nem kiáltottam, pedig éreztem, hogy nincs szerencsém, hogy a REM-alvás kútjának fenekén ott várnak a szörnyetegek.

COMFILE-21.WAD

ROM 4 3/Tisztítótűz

Andy Három napkelte előtt, alig hallható búgással ébresztett minket.

Első gondolatom az volt, hogy Fuentes megmaradt szörnyei a sötétséget kihasználva ránk törhettek és szétszaggathattak volna, a második pedig az, hogy ha mégsem próbálkoztak, nyilván okuk volt rá. A padre nem bizonyult különösebben találékony vagy taktikus ellenfélnek, én mégis óvakodtam tőle, hogy alábecsüljem, hisz a Marson, a Konkordátum spéci kutatási anyagait rejtő bázison voltunk – hogy idáig jutott, kimagasló teljesítmény az őrült mocsodéktól.

A hajnal márgaszínben derengő fényénél kibontakoztam a szeméthalomból, odaosontam a konténerekhez. A lehüléstől megvetemedett zárak vonakodva bár, de engedelmeskedtek, a padlón gyorsan szaporodtak az MA gondosságának tárgyi bizonyítékai.

Úgy éreztem, a könnyebb fegyvereket akár el is felejthetjük, de azért felszedtem pár teli tárat a Hecklerhez meg a kétcsövűhöz, aztán nekifogtam befoltozni a testpáncélunkon tátongó réseket. Mikor elakadtam, Gontar tapasztalatait hívtam segítségül; hallgattunk, szavakra immár nem volt szükség köztünk.

– AZ AJTÓ TÚLOLDALÁN VÁLTOZATLANUL HÁROM LÉNYT ÉRZÉKELEK – zümmögte a sisakmikrofonból Andy Három. – HA ELINTÉZED ŐKET, SZABAD AZ ÚT A TÜKÖRTEREMBE... ILLETVE A KATEDRÁLISBA, DE TARTOK TŐLE, HOGY TÖBBET NEM SEGÍTHETEK: A BENTI VÁLTOZÁS EGYETLEN NYAVALYÁS VEZETÉKET SE HAGYOTT ÉPEN.

– Kösz, haver – mondtam és mutattam, ahogy szorosabbra húztam derekunkon a muníciós övet. – Ha nem jönnék vissza érted, a mieink pár órán belül biztosan megteszik. Közöld velük, hogy ragaszkodom a visszatöltésedhez Milne testébe: nem akarom ezt az egészet elfelejteni.

Én se akarok felejteni , szólt a háttérből figyelő Vörös Óriás. Kár, hogy énrólam nem csinálhatunk ilyen másolatot.

Ez a te gondod, katona – vigyorogtam, és a BFG-t vállunkra emelve utat engedtem neki. – Egy okkal több arra, hogy életben maradj.

– IDŐ VAN – emlékeztetett a maga precíz módján a gép.

Gontar a bal tenyerébe zárt egy BSK-B ampullát, szippantott a friss oxigénből, aztán megindult a kapu felé.

– Nyomasd a kódot, nacsalnyik – nógatta a tétovázó Andy Hármat. – Hadd szóljon a rakendroll!

Azért raktak ide, hogy engedelmeskedjek, de némi balsejtelemmel teszem: aggaszt az a fura mozdulatlanság a túloldalon. A legutolsó fordulóban volt alkalmam megfigyelni a Fuentes-teremtmények bizonyos sajátságait; ha csak az életjeleket érzékeltem, azokból is eldönthettem, gyíkfajatok, puskások vagy seggfejűek közelednek. Mikor a helyüket változtatták, egyszerű minták szerint tették; olyanok voltak, mint a kaleidoszkóp kristályszilánkjai, melyek táncukkal csak az első tíz percben okoznak igazi meglepetést. Mindig mozogtak, mert mozogniuk kellett : az öldöklés, a zabálás és a szaporodás után ez lehetett a negyedik parancsolatuk.

Ezek hárman viszont nem mozdulnak.

– Nyomasd a kódot, nacsalnyik! – kiáltja az ukrán.

KERESÉS.

ERROR TYPE 09: KETTŐS PARANCS VÉGREHAJTÁSA NEM LEHETSÉGES. ZÁRNYITÁS FOLYAMATBAN.

A döbbenet elnémít a kritikus kéttized másodpercre.

Mire felkiáltok, a kapu melletti panel fénye zöldre vált.

– OLEG, VIGYÁZZ!

Zárszerkezet csikordul, természetellenesen hangosnak rémlik a szervómotorok dunnyogása – aztán felharsan a padlót-falat rengető bömbölés.

Gontarnak gyanút kellett volna fognia, mikor a zöld fény felvillant, hisz be sem fejezte még a mondatot – de hát Gontar nem az a fajta, akiben az ámélkodás gyanakvássá érik. Mozdulatlanul, szétvetett lábakkal állt a kapu előtt, mikor a sisakmikrofonban kiáltás csattant:

– ...VIGYÁZZ!

A rendelkezésünkre álló idő már ahhoz sem volt elegendő, hogy a testsúlyunkat a jobb vagy a bal lábra helyezzük; a nyílásban feltornyosuló szörnyeteg lapátkeze lecsapott, nagy ívben hátrarepítette az ukránt.

Egy köznapi ember a pofon szelébe is belehalt volna. Ám a Vörös Óriást más fából faragták: mire a bömbölés megreszkettette a levegőt, már oldalt fordult, s igyekezett célra emelni fegyverét.

Lőj!

Támadónk hörögve férkőzött át a nyíláson, mely éppoly szűk volt neki, mint Gontarnak a csupa nyálka szervízalagút. Szemei kék tűzben égtek, jobbjában széles pengéjű keleti kardot suhogtatott, mégsem ez döbbentett meg igazán.

Alkalmunk nyílt megtanulni, hogy Fuentes minta után készült szörnyeinek seregében a kivételek, a tisztek megfelelői a legveszélyesebbek – márpedig ez a förtelem közéjük tartozott. Széles járomcsontú arcából, a májsárga bőrt éktelenítő törzsi tetoválásokból és forradásokból ítélve valaha háborús bűnös lehetett. Most úgy festett, mint akit valami eszelős sebész rángatott elő a hullakamrából, hogy rajta élje ki kísérletező hajlamát. Testéből csak a fej maradt érintetlen, bár a tarkó körül zavaros folyadékkal teli, áttetsző csövek és tömlők dagadoztak. A test maga volt a két lábon járó rákos burjánzás: csökött karok, lábak, kocsányon lógó szemek meredeztek róla minden irányba. A hasfalon ütött lyukak szellőzőnyílások lehettek, arra szolgáltak, hogy elvezessék a törzsben keletkezett hőt; mert a rém gyomrában, vagy tán a gerincoszlop helyén valamiféle gépezet dolgozott, az altestet borító, szarukávás ánuszokon át nedvesen csillogó rézhüvelyek záporoztak a padlóra...

Lőj már te hülye te kurvabaromállat!

A szerves tölténygyár félúton járhatott felénk, mikor Gontar tüzet nyitott rá a Hecklerrel. Láttam, ahogy az uránmagvak a gigász húsába csapódnak, láttam, hogy tenyérnyi darabokon csupaszítják le az izzásig hevült fémet – és tudtam, hogy a megállításához ennél többre, sokkal többre lesz szükség.

A dezintegrátort! rikoltottam.

– De hisz aszontad...

A morgásba ezen a ponton szirénabőgésre emlékeztető hang vegyült. Újabb árnyalak jelent meg a kapu négyszögében: alacsony és vaskos, már-már tömbszerű figura. Az első pillanatban azt hittem, vastag homlokcsontja alól kétszer tíz lángoló szem mered ránk – aztán a „szemek” veszett sebességű forgásba kezdtek, Gontar körül gépfegyvergolyók korbácsolták végig a talajt: a második őr koponyájában két Gatling működött. Igazi szemei – ha ugyan azok voltak – ágyékából meredtek ránk, mellső végtagjai uszonyforma lapátokká fejlődtek, melyekkel a társa termelte töltényeket próbálta begyűjteni.

A Vörös Óriás, noha a becsapódás-gejzírek kétoldalt mind közelebb kúsztak hozzá, fogást talált a BFG markolatán, féltérdre emelkedett és meghúzta a ravaszt.

A zöld vakulobbanás ugrás közben kapta derékba, a szemközti falon mázolta szét a thai kardot lóbáló szörnyet. A megsemmisülő anyag után maradt vákuumba tompa dördüléssel hatolt a levegő, a löket félretaszított minket, orrunkban a megperzselt szaru és fém bűzét éreztük. A kapuról, a bömbölve felénk törtető második őrről patakokban folyt a megolvadt réz, a Gatlingok a célt kutatták a vér- és bélsárpermet fellegén túl. És a nyílásban már ott tornyosult a következő árny...

– VISSZA! – süvöltötte Andy Három. – VISSZA A FOLYOSÓBA!

Basszameg!

Az egyik „szememet” kiégette a villanás, és baj van az optikai kábelekkel is, végig a fal mentén, ahová a dög maradványai csapódtak. A kapacitásom csökkent valamelyest, de néhány alapvető számításra még jó vagyok; nem kell túl sok ész, hogy belássam: szorul a kapca odakint.

Az eleven tank nem egy Ferrari, nem is egy Humvee, ahhoz viszont épp elég fürge, hogy beérje és eltapossa a hátráló Oleg-Andy Kettőt, mielőtt az a folyosó viszonylagos oltalmába érne. Rövidesen használni kezdi a gépfegyvereket is, és akkor...

Belső kronométerem szerint alig öt másodpercem maradt.

Valamit tennem kell.

ADVANCED DISPLAY ENABLED – Időjelzés hanggal.

Pip

Sebességelőnyömet arra használom, hogy elemezzem a helyzetet. A katedrális második őre egyenes vonalban távolodik a kaputól, a harmadik őr – úgy fest, mint egy elfuserált angyal rakétavetővel – a fal mentén kúszva próbál a hordozó elé kerülni. A támadás projektált sémája elárulja, hogy nem összeszokottak – emberként talán azok voltak, ám mostanra csak egy vágyuk maradt: hatékonyan alkalmazni, fitogtatni a Fuentestől kapott képességeiket...

Pip

Tétel egy: Fuentesnek gőze sincs a taktikáról és a technikáról.

Tétel kettő: mindkét egység a lehető legrövidebb úton tör a cél felé.

Tétel három: egyiknek sincs fejlett lőelemképzője, működő barát-vagy-ellenség indikátora.

Ha sikerülne elérnem, hogy egyszerre tüzeljenek...

Megállapítás: verbális úton sem elég gyorsan, sem elég hatékonyan nem irányíthatom Oleg-Andy Kettőt.

Projekció: olyan utat kell találnom hozzá, amelyen az információ a neurális késedelmi időt is beleszámolva nem egészen öttized másodperc alatt fut végig – ennél valamivel több szükséges ahhoz, hogy a rakéták és a lövedékek célba érjenek.

Pip

Parancsom az ép optikai kábeleken át fénysebességgel jut az állomás még működőképes antennablokkjáig. A parabolatányér épp megfelelő irányban áll, esetleg Blazkowicz operál jól a megmaradt műholdakkal – a lényeg, hogy a stacionárius pályán álló szat rááll Andy Kettő hullámhosszára, és az erre tartogatott csatornán át

Pip

nyomban ömleszteni kezdi az információkat.

BALRA ÉS MEGINT BALRA!

NE NÉZZ HÁTRA!

UGORJ!

Az eleven tank géppuskái ismét felugattak.

Hallottam és éreztem a sercenést, ahogy a ROM-modul adaptora működésbe lépett – a döglött béka is megérzi, ha épp villanyozzák. Azt hittem, a fentiek ezt a pillanatot választották arra, hogy valami bátorítót üzenjenek, aztán...

Aztán éreztem, hogy Oleg és az adó közt létrejön a közvetlen neurolink.

A távirányítás legkifinomultabb, legtrükkösebb formája ez; kényszerből én magam is alkalmaztam a dél-amerikai harcok során, mikor a szorongatott csapatokkal csak odafentről, műholdak segítségével tarthattunk kapcsolatot. Az implant egy szunnyadó áramköre életre kel, az alany idio-vegetatív bábfigurává válik, kétkedés és késlekedés nélkül teljesíti a TCO minden parancsát, a legzseniálisabbtól a legostobábbig.

Ott lapultam Gontar fejében, de befolzásom egyszeriben megszűnt felette; tényezővé váltam a mellékes tényezők közt, melyek a Túlélés című játék végeredményét alig befolyásolták. Tudtam, mi történik, és tudtam azt is, hogy egy darabig nincs dolgom – ha a helyzet olyan lenne, ha én az a fajta volnék, most lélekben hátradőlve élvezhetném az utazást.

Egészen addig, míg az eleven tank a nyakunkra nem mászik.

Míg a játék – ilyen vagy olyan módon – véget nem ér.

BALRA ÉS MEGINT BALRA! dördült Oleg koponyájában Andy Három parancsa.

A Vörös Óriás engedelmeskedett. A BFG súlyával mit sem törődve oldalt vetette magát, átfordult és megiramodott újra; a gépfegzvergolyók a folyosó nyílása körül, hűlt helyünkre záporoztak.

NE NÉZZ HÁTRA! UGORJ!

Ugrottunk. A dezintegrátor támasztéka Gontar oldalába vágott, majd' minden levegőt kiszorított a tüdejéből, Andy Három azonban nem engedte, hogy az oxigénmaszk után kapjon. Arra kényszerítette, hogy fektében tovább gördüljön, megfeledkezve a miértektől, körülötte cikázó halálról, a fájdalomról.

FEL! FUTÁS!

A Vörös Óriás vágtatott. Átszökkent a padlóba fúródott konténerek felett, és a kapu felé tartott megint; egy hátulról és oldalról kilőtt rakéta, mely a válla felett süvített el, szelével kis híján a padlóhoz vágta. Hirtelen rádöbbentem, mire készül Andy Három – tervének bornírt merészsége ámulattal töltött el.

FORDULJ! NYOMÁS A TÚLOLDALRA!

Gontar gépiesen engedelmeskedett. Futtában lenyúlt végre a maszkért, és a képére szorította – épp idejében, a világ már kezdett elsötétülni előttünk. Magam elé képzeltem, ahogy végigrohan egy hegyesszögű háromszög átfogója mentén; az egyik csúcsban a nyílás feketéllik, a másik kettőben – nem lehet másképp! – megjelennek az ölni kész ellenfelek...

ÁLLJ!

Az ukrán mozdulatlanná dermedt. Az ő szemével láttam, ahogy a katedrális harmadik őre – varjúszárnyú, rakétavetőkkel felfegyverzett angyalforma – ellép a faltól és felénk indul; a túloldalon egy pillanatra abbamaradt, aztán annál nagyobb erővel harsant fel ismét a bömbölés. A Gatlingokat mozgató biomechanikus motor teljes fordulatszámon járt, a hatalmas test rohamra lendült.

NE MOCCANJ!

Andy Három biztosra ment; az utolsó utáni pillanatig a helyén tartotta a Vörös Óriást – egészen addig, amíg a két őr lővonala egy egyenessé vált, s mindkét oldalon fellobbantak a torkolattüzek.

UGORJ!

Gontar hatalmasat szökkent.

Egy gépfegyverlövedék szikraesőben szántott végig testpáncélján, jobbra lökte a képzelt háromszög rövidebb befogója mentén, a varjúszárnyú bestia azonban nem volt abban a helyzetben, hogy kihasználhassa a véletlen nyújtotta előnyt: a Gatlingok golyói át- meg átjárták, táncoló-vonagló bábbá változtatták testét. Kitárt szárnyai leszakadtak, vére a falra, a konténerekre fröccsent – ám mielőtt betárazott rakétáinak robbanása ízekre tépte volna, saját sorozata is talált: kétfelé szakította a szakadatlanul tüzelő, artikulátlanul bömbölő „harckocsit.” A két detonáció szinte egyszerre következett be; a csont- és fémszilánkok, a plasztikdarabok, a rothadó hús, a belek foszlányai a kushadó Gontarra záporoztak.

Mennydörgő robaj, nedves csattanások, aztán a csend.

Azon kaptam magam, hogy akaratom érvényesülését nem gátolja semmi: Andy Három bontotta a kapcsolatot és beszüntette az adást. Felemeltem Gontar fejét, szikrázó szemével a nyitott kapura meredtem, melyet Fuentes szentháromsága egyszer s mindenkorra őrizetlenül hagyott.

Mozgás, katona, biztattam a Vörös Óriást. A táncnak vége, de túloldalt vár az igazi meló...!

COMFILE-22.WAD

ROM 4 3/Katedrális

A szentségtelen háromság tanyájának mennyezetét és padlóját zöldes árnyalatú, márványszerű anyag borította, a falak mentén vastag, aranyszínnel erezett oszlopok sorakoztak – az illúzió tökéletes volt, a tapintás azonban elárulta, hogy a matéria nem más, mint az összekötő folyosókból ismert nyák, mely itt, a katedrális közelében megtartotta eredeti halmazállapotát.

Már-már próbát tettem a dezintegrátorral, hogy kiderüljön, érdemes-e a Tükör ellen fordítanom, aztán meggondoltam magam: Fuentes és nyája ellen minden maradék energiára szükség lehet, sőt, az üdvösséghez talán ez is kevés...

– Fáj a vállam – közölte Gontar, aki a csarnokban vívott küzdelem után ismét az előtérbe nyomult. – Fáj a lábom is, nacsalnyik. Totál vagyok.

Figyelmeztettelek, hogy hagyd a késes hullát, emlékeztettem. Abban a francos csizmában kész életveszély a futás.

Az ukrán lassan ingatta fejét. Arca bal felén véres barázdákat szántottak a tetovált szörny karmai.

– A főember... – dünnyögte – ...a terrorvezér, aki Moszkváér' felel... ott vár a templomba?

A kérdést – ilyen vagy olyan módon – számtalanszor feltette már az elmúlt ötven órában, és most, az utolsó akadályhoz közeledve nem vitt rá a lélek, hogy tovább hazudjak neki.

Fogalmam sincs.

Időbe telt, míg felfogta a válasz értelmét; ha bele se gondol, talán jobb lett volna mindkettőnknek.

– Dejsz' nincs hová menekülnie!

Fuentes ott lesz a randevún , magyaráztam. De hogy köze volt-e a városod pusztulásához... nos, azt nem tudhatom.

A Vörös Óriás sokáig nem szólt. Láttam és hallottam, hogy háborog az indulatóceán a tudatunkat elválasztó fal mögött; olyamn erők tomboltak ott, amelyekkel a valós világban utáltam volna szembekerülni.

Most már tudod, suttogtam bőszen. Nos, mit teszel? Kiloccsantod az agyvelőnket, vagy tovább vánszorogsz inkább?

Gontar megmozdult.

Megrázta fejét, feljebb emelte a fegyvert.

– Mér' montad meg? – dünnyögte. – Mér' éppen most?

Elvesztettem a türelmemet – bizonyos helyzetekben velem is előfordul ilyesmi.

Mert ember vagy, a fenébe is! Nem állat, nem gép, hanem ember, érted? Jogod van ismerni az igazságot, mielőtt átlépjük ezt a küszöböt – és jogod van ahhoz is, hogy ne lépd át soha!

A Vörös Óriás ott állt az utolsó kapu előtt. Ott állt véresen és kormosan, övében tőrrel, vállán egy hasznavehetetlen flintával, kezében egy félig ismeretlen csodafegyverrel; megtehettem volna, hogy mozdulok helyette, de tudtam, képtelen leszek megtenni.

– Ha visszafordulok, sose leszek jó marslakó – mondta Oleg. – Szégyenfolt leszek a világ ragyás pofáján, támmég a hugom emlékin is.

A kapura bámultunk, a táblákat csúfító „arany” gorgófőkre.

A húgod él , suttogtam. Az aranygallérosok tudták, de nem szóltak róla: azt akarták, hogy eleven gép légy... hogy úgy érezd, a bosszún nincs mit veszítened.

Gontar felszegte állát.

– Hazudtál – mondta, s halk hangja fenyegetőbb volt, mint egy tucat seggfejű bömbölése. – Hazudtál nekem.

Az oszlopok mögül, a mennyezet felől ekkor csaptak ránk a gömböcök.

Most miért álltak meg?

Mire várnak? Mi a francról ugatnak az ostobák?

Megmaradt kameráim látószögét maximálisra növelve pásztázok végig a katedrális – az egykori Tükörterem – bejáratáig futó oszlopcsarnokon. Az infraképek nem értékelhetőek, az ultrahangos letapogatás világosan mutatja a kombinációs zárat a márványhatású zöld mocsokréteg alatt. Gépi tudatom alsóbb rétegeiből a felszínre szivárog egy információ: Fuentes megszerezte a kódot egy szerencsétlen agyastól, így sikerült az idegen tárgyhoz férkőznie. Ha volt annyi esze, hogy bezárjon maga után...

Villámsebes ellenőrzés: nem zárt be.

Vajon miért nem? Én biztosan megtettem volna.

Oleg-Andy Kettő változatlanul ott meredezik a kapu előtt. Mi a fene ütött beléjük?

A kamerákkal az ukrán fejét veszem célba, összpontosítok, hátha sikerül leolvasnom a szájáról legalább egy szót vagy mondatot.

Sikerül, de nincs benne köszönet; úgy megdöbbenek, hogy késve észlelem a felülről és oldalról közelítő gömböcöket.

– Hazudtál – dünnyögi a Vörös Óriás.

Hangtalanul, iszonyú erővel vágódik be a közelebbi kapu; nem látom de tudom, hogy a túloldalon kezdetét veszi a végső összecsapás.

Nem kiáltok. Nem vagyok az a fajta, ráadásul...

Normál sebességű visszajátszás: „Hazudtál nekem.”

...valami azt súgja, hiába tenném.

Tévedni emberi dolog, mondta a sündisznó – és milyen igaza volt!

Hallottam, hogy a hátunk mögött becsapódik a kapu, láttam a kétfelől közeledő gömböcöket; tétlenséget vártam, tüzet, fájdalmat és halát, aztán...

Valami kattant; Gontar oldalt lépett, sima mozdulattal tárat cserélt a Hecklerben – és fogcsikorgató dühvel a szörnyetegek ellen fordult.

Anyátokanyátokanyátok!

Ugrott, lőtt, töltött és megint lőtt.

Táncolt.

Tombolt.

Megrémültem tőle, mert ilyennek még a BSK hatása alatt se láttam – pedig ha valakinek, nekem aztán mutatott ezt-azt az elmúlt napok során. Két komplett tárat ürített a dögökbe, mielőtt azok a közelünkbe értek, kitért forróságot sugárzó lövedékeik elől, és puszta késsel támadt nekik. Kezére, mellére kátrányos vér és csarnokvíz patakzott; a megvakított, félig kibelezett gömböcök menekülni próbáltak, de nem sikerült eltávolodniuk. A Vörös Óriás szétkaszabolta, ízekre tépte őket, némán forgolódott maradványaik közt – majd megtorpant, és lenyúlt balra a dezintegrátorért.

– És most, nacsalnyik? – zihálta. – Mit kell még tennem, hogy jó marslakó, neadjisten jó tiszt lehessek...?

Hatalmasat rúgott a közelebbi kapuszárnyba. A tölgyet utánzó anyag meghasadt, a gorgófők szilánkokra zúzódtak, porként szitáltak Gontar lába elé. Az ukrán köpött, megbökte a nyákréteg alatt szürkéllő fémet fegyvere csövével.

– Hazug templom! – kiáltotta, és nekilendült. – Hazug pap, megyek!

Várj, akartam kiáltani, de tudtam, hiába tenném; dühe olyan erővel tombolt, hogy jó darabig minden kommunikációt lehetetlenné tett köztünk. Néznem kellett, ahogy a katedrálisba ront; az ő szemével láttam a roppant oltárt, a felette sötétlő fordított keresztet, a falakon elmázolt vért, a szanaszét szórt csontokat; hallanom kellett, ahogy ezt gondolja: „Mocsok emberevők rohadtszar oroszlánbarlang basszameg!”

Aztán megpillantotta a Tükröt, és mozdulatlanná dermedt.

Nem tudtam kárhoztatni érte.

A templomhajó közepét uraló obszidiánfekete körben óriás pentagramma ragyogott. Lüktetése alapjában különbözött minden evilági és űrbeli fényjelenségtől. Valami obszcén módon sikerült az elevenség és a végtelen mélység látszatát kölcsönöznie az idegen képződménynek, mely – Fuentes szerény közreműködésével – pokollá tette mindannyiunk életét. Ahogy rábámultam, belém szivárgott egy kevés a Mayerlinget és Sattvát fűtő érzelmekből; belémvillant hogy na a kurva életbe, ez minimum második tipusú találkozás..!

Hátravolt azonban még egy a harmadik tipusúak közül; egy találkozás, amit sem Gontar teste, sem az én lelkem nem kívánt.

Tudtam, mi következik, mikor balról, az oldalhajó felől meghallottam a szervómotorok dunnyogását, a szétzúzódó padok recsegését... és a kacajt, melyet utoljára öt évvel korábban, dél-amerikai tévécsatornák közt tallózva hallhattak az arra érdemesek.

Ami engem illet, sosem láttam élőben Fuentest, a pofáját csak képről ismertem – döbbenetem azonban így is elég nagy volt, mikor a Tükör túlfelén felbukkant az Arakhnotron.

Hű másává sikeredett a förtelemnek, melyet a Mars felé suhanó vontató monitorán láttam. Életnagyságban kétségtelenül több tiszteletet parancsolt, és legalább olyan undort keltett: nyolc vasalt lőcslábon ingó testét foltok, kinövések és szemölcsök borították. A fejtort körbevevő gyűrű felett elevenen lüktetett a hatalmas, mélyen barázdált agy, színe akár a kifordított ökörgyomoré, a torz vigyorú emberarcban azonban padre Fuentesre ismertem, a rajongó Alvaróra, aki hatalma segítségével végre szelleméhez illő testet öltött – s most előkászálódott, hogy megvívja a maga ütközetét...

A Vörös Óriás megingott, torkába forró hányadék tolult.

Nyeld le, te fasz! sziszegtem halálra váltan. Nyeld le, és lőj!

Alig fejeztem be, mikor az Arakhnotron fejtorához ízesült gépfegyverek felugattak. Lövedékeik balról jobbra, korbácsként vertek végig Gontar testén, félretaszították a BFG csövét, itt-ott mélyen fúródtak a testpáncél pörkös lemezei közé.

Az ukrán hátratántorodott. Felüvöltött. A vállán-derekán rögzített kapcsok engedtek a BFG súlyának: a dezintegrátor a padlóra zuhant. második sorozata tüstént méterekkel odébb penderítette; a kivételesen kemény ötvözeten szikrák pattogtak.

Gontar kézfejével mázolta el a szemébe csorduló vért, farkasszemet nézett az Arakhnotronnal. Nem kúszott odébb, nem próbált fedezéket keresni, csak feküdt és bámult, mint aki ezt a látványt készül magával cipelni a túlvilágra.

Mire vársz? szűköltem. Tégy valamit! Menekülj!

Nincs mér' – dünnzögte ő. – Ez maj' segít, hogy Nyikával lehessek.

Az Arakhnotron olodalazva közeledett. Visszahúzta géppuskáit, helyettük egy többfunkciós manipulátorkart emelt fel; a kar végén kékes láng lobbant, s már-már Gontar arcát fenyegette. Ez volt a pillanat, mikor valami megpattant bennem: egy lendülettel áttörtem az ukrán védfalát, birtokba vettem a testét, de ahelyett, hogy a dezintegrátorért ugrottam volna, lecsaptam a combzsebében dugdosott levélkötegre.

– Nézd meg! – bömböltem. – Az utolsókat nézd, amíg még van szemed! Olvass, vagy ha nem megy, legalább nézd a bélyegeket! A húgod túlélte a bombázást, te barom, és ezeket a kibaszott lapokat Svédországból küldte neked!

Szünet. Gontar a lélegzetét is visszafojtotta, Fuentes gázégője kígyóként, fenyegetően sziszegett. Ebben az örökkévalóságból kiszakított pillanatban megint a Tükörre néztem – és eszembe jutott, milyen különös, hogy magunk vagyunk az Arakhnotronnal ebben a hatalmas teremben.

– Nyika – suttogta rekedten a Vörös Óriás. – A koronás bélyegek...?

Fuentes fémbe és burjánzó idegszövetbe ágyazott képe úgy lebegett felettünk, mint valami perverz ikon. A gázláng köyeledett, forró lehelete nyomán felpiskákolt bennünk a fájdalom.

Mozdulj! esdekeltem. Értünk... és érte!

Ez volt a varázsszó.

– Nyika! – üvöltötte Gontar, ahogy a manipulátorkar alá bukva az Arakhnotron felé lendült. – Soha, te pokolfajzat! A BÜDÖS ÉLETBE NEM ADOM ŐT NEKED!

A gázláng nagyot, dühöset villant – ám a Vörös Óriás már nem törődött a fájdalommal. A szervómotorok tiltakozó sikolya közepette Fuentes fejtorához ugrott, két marokkal ragadta meg és rángatni kezdte a szerves páncélzathoz ízesült fegyvereket. Az Arakhnotron teljes magasságában felegyenesedett, szabadulni igyekezett tőle, Gontar azonban túl nehéz és túl gyakorlott volt ahhoz, hogy csak úgy félrehajítsák. Hóna alá szorította a vadul kaszáló gépfegyvercsövet, baljával az övébe dugott tőr után kapott, és visszakézből Fuentes testébe döfte. A pókfajzat őrjöngött. A padsorok közé szökkent, majd nekilódult, és megpróbálta az oltár kövén szétmázolni az ellene ágáló kétlábút. Gontar teljes erejéből a fejtorba rúgott, pengéje Fuentes besüppedt arcát, ribancszáját szabdalta. A vér sikamlóssá tette a Gatlingok csövét, gőze sercegve égett a manipulátorkarból elősüvöltő gázsugarak hevében.

A dezintegrátor! kiáltottam. Meg kell szerezned a dezintegrátort!

A Vörös Óriás nyilván köpött volna rám, de nem tehette, mert Fuentes egy erőteljesebb mozdulata nyomán az oltárig repült. Az Arakhnotron tüstént ellene fordította gépfegyvereit, a torkolattüzek azonban nem lobbantak fel: a fejtor és a fegyverek kapcsolódási pontjaiból szanaszét spriccelt a vér meg az olaj. A szervomotorok pillanatok alatt besültek, a dunnyogás fémes csikorgásba csapott át, majd teljesen abbamaradt.

Gontar hirtelen észhez tért: kitörölte szeméből a vért, a padlón heverő BFG felé szökkent. Fuentes bömbölve, imbolyogva űzőbe vette. Manipulátorkarja végén körfűrészlap zümmögött, szerteszórva a Tükörtől csent fényreflexeket.

A Vörös Óriás felragadta a fegyvert, de ahelyett, hogy Fuentes vagy az idegen képződmény ellen fordította volna, a mennyezet felé lendítette a vaskos csövet.

Zajtalan, fehér fény, az Úristen Nikonjának vakuvillanása.

A katedrális mennyezetét hatalmas darabon felszakította a detonáció. A résben máris orkán süvöltött, örvényében pernye keveredett marshomoktól rőtes hópelyhekkel. Gontar másodjára a rárontó Fuentest vette célba, de hiába nyomta a ravaszt: a dezintegrátor telepei kimerültek. Az Arakhnotron manipulátorkarjával felénk sújtott, az ukrán lebukott és továbbgördült, majd futni kezdett az oltár meg a Tükör felé.

– A krómrudak... – zihálta. – Kapcsold be őket! Kapcsold be mindet, jenki!

Nem ellenkeztem: lenyúltam a megmaradt jeladókért, és anélkül, hogy támasztékukat kihajtogattam volna, üzembe helyeztem valamennyit. Elképzeltem, ahogy pozíciónk megjelenik Blazkowicz monitorán, ahogy az ősz férfi sajnálkozva hümment egyet, aztán új parancsokat továbbít a műholdaknak, beszabályoztatja a Gauss-lövegeket, melyek hamarosan (öt perc, tíz, legfeljebb egy fél óra múltán) bombák sokaságával árasztják el a környéket, a földdel tesznek egyenlővé mindent, a kupolákat, a katedrálist – remélhetőleg a Mars és a galaxis legocsmányabb pókjával egyetemben.

Fuentes körfűrésze mély sebet tépett a falon a hátunk mögött. A Vörös Óriás válaszképp elhajította az egyik krómrudat, mely a padsorok közé hullt, és távolabb gurult a nyáktól és gépolajtól mocskos padlón.

Az Arakhnotron vérben forgó szemei követték röptét.

Fuentes ribancszája néma sikolyra rándult – úgy rémlett, kezdi érteni.

A szörny sziszegő lángcsóvát küldött Gontar felé, aki az oltár mögött keresett menedéket, aztán egy kézigránátot dobó gyalogos lendületével hozzávágta a második rudat. Az Arakhnotron a rúd után kapott, kettéroppantotta, ám ezzel vajmi keveset változtatott a helyzeten: közös végzetünk változatlanul ott függött az örvénylő felhők felett.

Fuentes elfordult tőlünk, és meg-megrogyó lábain az első krómrúd keresésére indult – ezt az alkalmat használtam fel, hogy átvegyem az irányítást Gontar teste felett, és a negyedik jeladót a Tükör felé repítsem.

A krómrúd megcsillant, kettőt fordult a levegőben – aztán, mintha mézbe ragadt volna, megállt a levegőben a pentagramma felett.

Megállt és eltűnt egy smaragdszín villanásban.

Gontar fogai akkorát csikordultak, hogy ő maga is meglepődött rajta.

Most már tudtam, miért vagyunk magunk a katedrálisban.

Most már tudtam, merre távozott Fuentes nyájának maradéka.

Nacsalnyik...?

Tekintetem a kommandós karórára rebbent. Hagytam, hogy Gontar indulatai ismét eluralkodjanak a sebesen regenerálódó testen; hagytam, de gondom volt rá, hogy többé ne szakadjon meg a kapcsolatunk, hogy Oleg a hátralévő időben pontosan tudja, mit kell tennie.

Előkotortam az utolsó ampullát, és a jobb alkarjába törtem.

– Nyomás, katona! – förmedtem rá. – Mozogj, vagy se a hugodat, se a francos napvilágot nem látod többé!

Felemelkedtünk, futásnak eredtünk a Tükör felé. Fuentes megszerezte és szétmorzsolta az első krómrudat, és a padsorok felett átszökkenve ismét ránk rontott. Gontar szabad kezével messze hátradobta az utolsó jeladót, a másikkal az Arakhnotronra sütötte a puskát: a pókfajzat manipulátorkarja szétforgácsolódott, a körfűrész szikrázva a padlóba mart. A Vörös Óriás félreugrott, de csak egy csövet sikerült újratöltenie, mert a biomechanikus lidércnyomás nekirontott, és a földre teperte.

Csak perceink vannak! kiáltottam rémülten. Csinálj már valamit!

Gontar puskát szorító jobbjával oldalt kaszált, s mikor az Arakhnotron manipulátorának csonkja követni próbálta, a baljában lapuló tőrrel Fuentes sötét szemébe döfött.

Az Arakhnotron felsikoltott. Karja végképp lehanyatlott, ahogy felugrott, és a kíntól félőrülten az oltár felé lódult. Gontar nagy kínkeservvel odébb kúszott, megtöltötte a másik csövet is, és űzőbe vette. Megdöbbentett a hideg gyűlölet, ami egész lényét betöltötte; úgy látszik, eleget tanult ahhoz, hogy megértse: Fuentes egy percig sem tétovázott volna, ha az ő kezére jutnak azok a bizonyos atomrakéták.

– Moszkváért, otyec – sziszegte, ahogy közelről Fuentes tágra nyílt szájába lőtt.

ENDFILE

– ELFOGYTAK? – tudakolta Andy Három, mikor a végítélet előtti percekben visszatértünk érte. – KICSINÁLTUK AZ ÖSSZESET?

– Majdnem – feleltem Gontar helyett. – Blazkowicz bombái elvégzik a többit. Jobban teszed ha kiszállsz a vonalból, Andy: ami ezután következik, fájni fog. Finomkodásra nincs idő, szétcsatlakoztatunk és kész; valami azt súgja, szükségünk lesz rád a túloldalon.

– A TÚLOLDALON?

Bólintottam.

– Ahová a kapu... az a francos Tükör nyílik. Ahová Fuentes megmaradt szörnyei mentek. Átlépünk oda, mert nincs más választásunk. Folytatjuk a munkát, míg be nem fejezzük; míg Oleg meg nem áll a maga lábán, míg el nem jön az ideje, hogy visszakapjuk a saját testünket. – A vezetékekre koncentráltam, nem engedtem, hogy a halódó Arakhnotron bömbölése megzavarjon. – Oké, haver, hunyd le a szemed!

– Hová megyünk? – firtatta a Vörös Óriás, mikor felszerelésünk maradékát összegyűjtve a Tükör peremére léptünk. Sebei ellátására nem szántam időt; a gyakorlat megmutatta, hogy elég jól viseli a fájdalmat enélkül is. A kiürült BFG-t a hátára vetette, az ősz férfi kétcsövűje ép vállát húzta; lábunk elé pillantva, alakját szemügyre véve meg kellett állapítanom: nem csak marslakóként, de a Földanya követeként is megállná a helyét bárhol, ahol gyíkfajzatok, ördögfattyak, gömböcök és más fajzatok élnek.

– Hová, nacsalnyik? – ismételte, hisz az együtt töltött idő alatt a stílusa is pallérozódott kissé. – Van fogalmad róla, hová kerülünk?

Némán ráztam a fejét. A falak hál' istennek még álltak, hatékonyan választották el gondolatainkat; szabadon dönthettem, mennyit és mikor árulok el neki. Színtiszta időpocsékolás lett volna az orrára kötnöm, hogy a Tükör kerületén izzó ábrák egy-egy bolygót jelképeznek, hogy érkezésünkkor (és azóta) a Föld szimbóluma ragyog a legfénysesebben, hogy Fuentes nagyban játszott, meg hogy Blazkowicz előbb-utóbb úgyis visszakéri a puskát. Amilyen kemény fejű, ráér megtudni később.

Ha egyszer valóban célhoz érünk.

MÁSODIK KÖNYV

„Szégyen rád, Ember! Ördög kárhozott

ördöggel érc-frigyet tart; az eszes

lények között csak az ember marakszik,

noha Ég kegyét várja; s noha Isten

békét hirdet, őt harc, düh s gyűlölet

fűti, s kegyetlen háborúkba kezd

a Földet dúlva egymást rontani:

mintha (ami jobb, ha összhangra int)

nem volna elég pokoli irígye,

ki éj-nap a megrontására tör!

Így oszlott szét a Styx zsinata; sorra

távoztak a Pokol fő-urai;

köztük ment a nagy Főnök, s egymagában

olyan volt, mint a Menny Ellenfele,

ahogy rettegett ura a Pokolnak:

istent utánzó, legfőbb pompa; Tűz-

szeráfok fogták közre, ragyogó

címerpajzsokkal, rémes fegyverekkel.”

John Milton: Elveszett Paradicsom

INTRO.EXE

– Hazug pap, megyek!

Látom, ahogy a pribék beront a katedrálisomba. Oltáromra pillant, és meglátja a felette sötétlő, fordított keresztet – csak én tudom, hogy ez az egyetlen szent jelkép, az összes többi hitvány utánzat csupán. Meglátja a falaimon elmázolt vért (a vér az élet és a halál, a dicsőség és a szentség!), gyermekeim szétszórt csontjait, azokét, akiknek én adtam életet, akik agyam és hitem nászából születtek, és hűségesen szolgáltak, míg meg nem szabadítottam őket a létezés nyűgétől.

És most megpillantja a Tükröt.

Mozdulatlanná dermed. Meglátja a templomhajó közepét uraló, obszidinánfekete körben ragyogó pentagrammámat, az én Istenem jelét, mely lüktet és vibrál, de ragyogása különbözik minden evilági és űrbeli fényjelenségtől. Ez az Elevenség és a Végtelen Mélység. Ez a Hit és a Kapu, melyen keresztül az én Istenem csenevész, nyálas szájú angyalok, balga próféták helyett a Lehetőséget, saját teremtő erejét küldte hozzám.

Oldalról figyelem a fegyverekkel teleaggatott emberparányt, akinek valahogy sikerült elvergődnie idáig. Tudom, hiába küldeném el, hiába próbálnám meggyőzni arról, hogy az Úr mellettem áll, és én őmellette. Ennek az agyát megfertőzték a Föld hamis prófétái. Ugyanolyan pogány, mint a többi – ahogy a többi milliárd, ez sem látta még soha az Urat, aki szólott hozzám, és akit én fogok megszabadítani az Űr Cellájából, akiről én fogom leolvasztani a jégbéklyókat.

Tűz kell ide, hatalmas tűz, hogy pusztuljanak a hitetlenek, és vége legyen az én Istenem millió éves fogságának!

A padok szétreccsennek átformálódott testem lábai alatt. Elkiáltom az én Istenem nevét, amit eddig csak egyszer mondtam ki. Akkor milliók hallhatták, de csak az arra érdemesek foghatták fel jelentését.

– Padre Arakhnotron – mondom a saját nevemet is.

Nyolc acéllábamon közelebb törtetek az emberparányhoz. Rám néz, és csodálat látszik az arcán.

– Én vagyok az erő és az értelem – mondom, de tompa fényű szemén látom, nem fogja fel, nem foghatja fel az én Istenem nagyságát.

A teremtő gondolat irányítja új testem fegyvereit. A lövedékek balról jobbra, korbácsként vernek végig az emberparány testén, félretaszítják a fegyvere csövét, és itt-ott mélyen a testpáncélja pörkös lemezeibe fúródnak.

Az emberparány hátratántorodik. Felüvölt. A vállán-derekán rögzített kapcsok elpattannak. Fegyvere a padlóra zuhan, testem ütegének második sorozata rögvest odébb penderíti.

Az emberparány eldől, de elkeni a homlokán a szemébe csurgó vért, és merőn bámul rám. Mi ez? Talán abban reménykedik, hogy a saját istene megsegíti? Nem próbál menekülni, nem keres visítva fedezéket, csak fekszik és néz, megbabonázottan.

Közelebb lépek hozzá. A Hamis Isten szolgája, ez a kitartó emberparány, aki egészen idáig eljutott, jutalmat érdemel bátorságáért: fájdalmat és megváltó kínt. Visszahúzom testembe fegyvereimet, és kinyújtom felé új karjaim egyikét. A manipulátor végén fellobbanó acetiénláng egyre közelebb kerül az emberparány arcához, melynek rútságán talán csak a rajta vöröslő-barnálló friss és alvadt vér enyhít valamennyit.

Az emberparány csak fekszik, bámul, és várja a halálát.

De mi ez? Mintha a Hamis Isten erőt adott volna neki. Mozdul, de nem a fegyvere után kap, csak a nadrágja combzsebéhez. Valami papírköteget húz elő. Talán azt reméli, ha a Hamis Isten szavait idézi, megmentheti magát? Felnevetek. Az én Istenem erős, és erőssé tett engem is. A szavak nekem már nem árthatnak. Nekem már semmi sem árthat.

– Nézd meg! – bömböli az emberparány habzó szájjal. – Az utolsókat nézd, amíg még van szemed! Olvass, vagy ha nem megy, legalább nézd a bélyegeket! A húgod túlélte a bombázást, te barom, és ezeket a kibaszott lapokat Svédországból küldte neked!

Csend. Kihez beszél ez? Engem szólongat talán? Vagy a Hamis Istent?

A karom végén lobogó gázláng még közelebb kígyózik csúf ábrázatához.

– Nyika – suttogja az emberparány. – A koronás bélyegek...?

Új testem fölé tornyosul; most olyan, akár egy hitvány halandó, aki a halhatatlan bálvány előtt hever. A bálvány én vagyok – élő szövetből, fémből és plasztikból álmodott testem meg a lelkem, ami ezt a csodát mozgatja. Kéken lángoló karom már fájdalmat perzsel az emberparányba.

– Nyika! – üvölti most, és a karom alá bukva felém lendül. – Soha, te pokolfajzat! SOHA NEM ADOM ŐT NEKED!

Tűz kell ide, még nagyobb tűz! Csak egy gondolat, és a karom végén kéklő láng többszörösére nyúlik. Ó, micsoda erő, micsoda élvezet hatalmasnak lenni!

De ez az emberparány mintha meg sem érezné a fájdalmat – pedig biztos, hogy megajándékoztam őt az agónia érzésével -: új testem fejtorához ugrik, és rángatni kezdi szerveimmé vált fegyvereimet. Ha még itt lennének a gyermekeim, egy szempillantás alatt véres hússárrá változtatnák ezt a pogányt! De nincsenek itt – előrementek, hogy előkészítsék számomra az utat. Azt az utat, amin nemsokára végiglépdelek, és aminek a végén tüzet gyújtok, gigászi tüzet, hogy megszabadítsam az én Istenemet!

Az emberparány új testemre csimpaszkodik; tapad, akár egy pióca, akár valami parazita, és kést ránt, és penge villan a pentagrammám fényében, valami a testembe tép, és...

Ó, mennyei fájdalom! Ezt mindenkinek meg kell ismernie! Ezt minden embernek, minden állatnak át kell élnie! Ajándék ez az idegpályákat bizsergető, perzselő élvezet! Ajándék, amit tőlem fognak megkapni az emberek, hogy életük utolsó pillanatában, az én Istenem bilincseit megolvasztó Nagy Villanás előtt még rádöbbenjenek, mitől fosztották meg magukat, amikor a béke, a szeretet és a Hamis Isten nevében, kéreg alá búvó férgekként óvták életüket, és féltek, rettegtek az elmúlástól, mert nem tudták, hogy a véres halál eksztázisában minden közelebb kerül a valódi Úrhoz!

Ó, isteni érzés! Ó, fájdalom! Bárcsak én is átadhatnám magam ennek az örömnek; bárcsak új testem minden egyes molekulájával átérezhetném a gyönyört! Ám nem tehetem. Az én uram feladatot adott nekem: ezen a világon nekem kell istennek lennem, és nekem kell megízleltetnem az emberekkel a halál zamatát.

Ez az elfajzott, ez az emberparány, a Hitvány Isten bérence meg akarja akadályozni, hogy végrehajtsam a feladatomat. Széttiprom, de neki nem lesz öröme a halálban!

Az arcom. Penge szabdalja az angyal ábrázatát. Az emberparány teste vértől vörös és iszamós – az én véremtől. Karomat nyújtom felé; a kék láng most már hosszú és keskeny, akár egy penge. Új testem húsát és azt is, ami a régiből maradt, acél járja át, de nem élvezhetem a kínt. El kell taposnom a Hamis Isten küldöttét!

Meglendítem egyik lábamat. Az emberparány most az oltárom előtt fekszik. Könnyű préda. Új testem fegyverei felé fordulnak. Acélsperma, acélköpet. Vér és vér... halál... az én Uram fázik. Tüzet kell gyújtanom, aminél megmelegedhet!

Új testem megsérülhetett: véres olaj fröccsen fegyverszerveimből, szervomotorjaim megbénulnak; acéllábaim gyengék, nagyon gyengék. Az emberparány kitörli szeméből a vért – a saját vérét és az enyémet –, feláll, és a padlón heverő fegyvere felé vetődik.

Ha eléri, egy lobbanás, és mindennek vége.

Ha eléri, az én uram örökre fagybilincseiben marad, egészen addig, míg újra akad valaki, aki olyan, mint én, aki alkalmas az istenszerep betöltésére, aki felismeri, hogy ő az Isten, az egyetlen, a pusztítva szerető, az agóniacsókokat osztó... Nem hagyhatom! Ha elpusztulok, uram rab marad!

Karom az emberparány felé csap. A kék láng semmire sem volt jó; most láncra fűzött, egy acélpenge peremén egymást üldöző cápafogakat akarok!

Valami baj lehet új testemmel. Nyolc lábam sem elég fürge: az emberparány megkaparintja fegyverét, de nem engem vesz célba vele, nem is a Tükröt, hanem katedrálisom mennyezetét és a túlnan vöröslő marsi eget.

Fehér villanás. Néma, hideg angyaltűz.

Katedrálisom pulzáló falán rés szakad; fekete-vörös acél-vér világomba marshomokot szór a feltámadó orkán.

Az emberparány most felém fordítja fegyvere csövét. Meghúzza a ravaszt, de hiába rángatja: valami történhetett, mert az angyaltűz másodszor nem lobban fel. Karom, végén az odaképzelt, de máris valósággá vált cápafog-fűrésszel a Hamis Isten katonája felé csap. Ő kitér, és futni kezd oltárom, az én uram Tükre felé.

– A krómrudak... Kapcsold be őket! Kapcsold be mindet , jenki!

Karom cápafogai sebet tépnek a falba. Az emberparány valamit behajít katedrálisom padsorai közé. Nem fegyver, nem is robban, akkor meg mi...?

Nem!

A farizeusok katonája a társainak akar jelezni ezzel a fémrúddal! A társainak, akik hitetlenségükkel jégbilincset kattintottak az én uram karjaira, és akik most biztos itt leselkednek a katedrálisomon kívül, a marsi felhők felett, hogy elpusztítsanak mindent, hogy szétzúzzák a Tükröt és engem, az istenüket!

Tűz kell ide, lángoszlop! Akarom, a Tükör pedig segít – sebzett testem használhatatlanná vált fegyverei megolvadnak, és újra megformázódnak. Lángot köpök az emberparányra, tüzet, mely felmelegíti, majd lerohasztja a húst a csontjairól, mely felforralja, és rózsaszínű párává meg barnás porrá változtatja majd a vérét!

Egy második rúd. Még egy kart akarok – a Tükör és az én Istenem pedig máris teljesíti kívánságomat. Új testem új karja elkapja a levegőn átzizzenő rudat, új ujjaim fémollója kettévágja a fémet. Az emberparány üvölt, én pedig elindulok, hogy a padsorok között megkeressem azt a másik rudat, amivel jelezni akart cinkosainak.

A Hamis Isten katonája most előránt egy harmadik rudat, és a pentagramma, az én pentagrammám felé hajítja!

Felnevetek. A rúd megáll, a levegő masszává sűrűsödik körülötte, majd felizzik. A pribék ordít, én pedig csak nevetek. Azzal már nem fog jelezni; az a harmadik rúd, ami most belevész a smaragdzöld villanásba, követi gyermekeimet, és ugyanott fog megjelenni, ahol ők.

– Nyomás, katona! – kiált most az emberparány. – Mozogj, vagy se a húgodat, se a francos napvilágot nem látod többé!

Futni kezd a Tükör felé, de mielőtt elérhetné, valami az útját állja. Ez a valami az én új testem.

A katona rám lő; újonnan növesztett karom szilánkokra hasad, a cápafogfűrész a padlóra hullik, de még ott is tovább forog. A katona újratölti fegyverét. Most eltiprom a rohadékot!

Mi ez? A szemem, az emberszemem ! Fém csapódik belé; új testem meg sem érezné a szúrást, csakhogy... ez az én szemem!

A katona nyögve odébbcsúszik, és tölt. A fájdalom most kibírhatatlan: kiszúrt emberszemem véres, fekete csigaként csorog végig új testemen. Valahogy megindulok mégis, megyek, hogy széttapossam a Hamis Isten pribékjét. Tudom, hogy lassú vagyok – lassú és sebezhető. Az emberparány közeledik. Nem látom, de érzem a levegő remegését: egészen közel jár már.

– Moszkváért, otyec – mondja.

Valami a számba csapódik. Valami átszakítja az embertestemből megőrzött szájpadlást, aztán, csontszilánkokat hagyva maga mögött, továbbszáguld új testem teteje felé. Élő szövetek reccsennek belsőmben, acél csikordul. A fájdalom most ismét gyönyörű. Fémlábaim már képtelenek megtartani új testem súlyát.

Bocsáss meg, istenem! Bocsásd meg, hogy kudarcot vallottam! Én nem így akartam. Nem így, nem így...

Új testem tömege magával ránt. Már a fájdalmat sem érzem. Ez lenne az elmúlás? Embertestem átmenekített sejtjei körül minden sistereg és fortyog. A fekete olaj és a gennyszínű vér hullámai átcsapnak fölöttem. De még élek, hisz érzek, értek. És ha élek... ha a Tükör is ép...

Hangok.

– Elfogytak? Kicsináltuk az összeset?

– Majdnem. Blazkowicz bombái elvégzik a többit. Jobban teszed, ha kiszállsz a vonalból, Andy: ami ezután következik, fájni fog. Finomkodásra nincs idő, szétcsatlakoztatunk és kész; valami azt súgja, szükségünk lesz rád a túloldalon.

– A túloldalon?

– Ahová a kapu... az a francos Tükör nyílik. Ahová Fuentes megmaradt szörnyei mentek. Átlépünk oda, mert nincs más választásunk. Folytatjuk a munkát, míg be nem fejezzük; míg Oleg meg nem áll a maga lábán, míg el nem jön az ideje, hogy visszakapjuk a saját testünket. Oké, haver, hunyd le a szemed!

Új testem szájából nedvesen gurgulázik elő a halált üdvözlő üvöltés, de én élek, és élni is fogok. Az új helyett egy még újabb testet akarok! Tudatom és embertestem megmaradt szövetei összefolynak, és híg masszaként kavarognak padre Arakhnotron gyorsan bomló, acélabroncsokkal körülvett húskupolájában...

– Hová? Hová, nacsalnyik? Van fogalmad róla, hová kerülünk?

Nem látok semmit, de érzem : a farizeusok katonája a pentagrammám széléhez lép. Ha a gondolatokkal is olyan jól birkózik, mint a fájdalommal, már rájöhetett, az ötágú vörös csillag peremén miért éppen a Földet szimbolizáló jel világít a legfényesebben...

Halk sistergés. A pribék eltűnt. Egyedül vagyok.

Egyedül egy haldokló testben; egyedül a fájdalommal; egyedül az akaratommal. És egyedül a Tükörrel. Ha úgy akarom, következő testem olyan lesz, mint ezé a katonáé. Ha úgy akarom, arra a ringyóra fogok hasonlítani, akinek odalent, a Földön megmutattam, hogyan szeret és hogyan öl az én Istenem. Ha akarom, akár olyan is lehetek, mint Longa atya.

A vétkeseknek bűnhődniük kell. A vétkeseknek, akik megsértették istenüket. Engem. Az olyan vétkeseknek, mint Longa...

Moszkváért, otyec

...meg mint ez az emberkatona. A Föld az én birodalmam. Az emberek istene vagyok. Én vagyok az, aki elhozza a meleget, aki kiszabadítja a fagybörtönben sínylődő egyetlen Igaz Istent. Én vagyok az, aki képes rá, hogy elég nagy tüzet gyújtson...

Moszkváért otyec

...ahhoz, hogy a jégbilincsek megolvadjanak. A Tükör segít mindenben; a pentagramma elvisz bárhová. Elvisz engem, és elviszi gyermekeimet, akiket a Hamis Isten katonája még életben hagyott. Nekem nem kell mást tennem, csak akarnom.

Akarom a tüzet.

Longa atya...

Akarom a bosszút!

Moszkváért...

AKAROM A LÁNGOLÓ BOSSZÚT!

COMFILE-01.WAD

Lenn délen/Édent remélsz

Haría elfavor de indicarme le carretera general de Bogotá?

– Qué dice usted?

A szerzsöltönyös férfi megtörölte izzadó homlokát, és segítségkérően a négy dzsip felé pislantott.

– Hé, Marius – szólt ki hozzá a legelöl álló autó kormánykerekénél ülő nő. – Mi a baj?

Marius a benzinkutasra nézett. A fickó öreg volt már, lehetett vagy kilencvenéves. Arca ráncos volt, állán háromnapos szakállkezdemény fehérlett, egykor kék kezeslábasa a rárakódott, legalább fél évszázados por- és koszréteg miatt olyan volt, mintha valami spéci műbőrből varrták volna. A vénember pálinkától bűzlött, és miközben teletöltötte a négy Geo Donkey tankját, időnként barnás bagólevet köpött a bal bakancsa orrára.

Marius a kezében tartott könyvecskébe pillantott, elismételte a kérdést, a pasas azonban ezúttal már válaszra sem méltatta, csak a fejét rázta. Marius dühösen felhorkant.

– A francba! Vagy ez a szótár szar, vagy ez a vén tróger nem tud spanyolul.

Feljebb rántotta nadrágját hájas derekán, mély lélegzetet vett, és lapozgatni kezdett a könyvecskében.

Habla usted francés? – kérdezte, amikor megtalálta a keresett kifejezést.

Ezt mintha megértette volna az öreg.

No – szólt mogorván.

Marius a dzsipekre nézett. Jean-Pierre és a fiúk nem nagyon izgatták magukat: unottan, izzadva terpeszkedtek az üléseken, és még véletlenül se szóltak volna bele a társalgásba.

– Nem beszél franciául – mondta Marius a lánynak, aki bólintott.

– Ennyit én is megértettem. Most azt kérdezd meg tőle, tudja-e, hogy juthatunk Bogotába.

– Mit gondolsz, eddig mit csináltam? – Marius a kocsihoz lépett, és az egyik ülés mögé tett hűtőtáskából kihúzott egy üveg sört. A kupakot a hüvelykujja hegyével pöccintette le, és megmarkolta a karcsú, háromdecis palack hűvös, gyöngyöző nyakát. Ivott egy hosszú kortyot, majd, mintha ettől új erőre kapott volna, ismét a vén benzinkutas felé fordult.

– Bogota? Érted, vén tróger? Bogota! – A dzsipre mutatott, majd olyan mozdulatot tett a kezével, mintha kormányozna. – Bogota! Brrrr! Autó! Én, a senhora és a senorok – a nőre meg a másik három dzsipben ülő tucatnyi férfira mutatott, és újra kormányozni kezdett. – Mi, brrr, autó Bogota!

Az öreg a helyére akasztotta a töltőcsövet, és a kút porral lepett kijelzőjére bökött, majd egymáshoz dörzsölte a hüvelyk- és mutatóujját.

– Aha! – kiáltott fel Marius diadalmasan. – Mégis megértjük mi egymást! – A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy csekktömböt.

Az öreg, ahogy meglátta a hosszúkás füzetet, szaporán rázni kezdte a fejét.

– No csekk! Sputta! Cash! – Újabb ujjdörzsölgetés következett.

– Mi az, hogy nem fogadsz el csekket? – dühöngött Marius, de azért újra a zsebébe nyúlt, és előhalászott néhány verítéktől nedves tízdollárost. – Ez megfelel, te vérszívó?

Az öreg bólogatott, és elvette a pénzt.

– Na! – Marius fújt egyet. – Ezzel megvolnánk. Akkor most, öreg – közelebb hajolt a benzinkutashoz –, áruld el, hogy jutunk Bogotába?

A vénember nem felelt.

Francés? Habla?

– Hagyd, Marius – mondta a legelöl várakozó dzsipben ülő lány, aki közben a térdére terített térképet vizsgálgatta. – Azt hiszem, ha átmegyünk ezen a városon, úgy húsz kilométerrel arrébb jobbra kell fordulnunk. Ott lesz az országút.

Marius azonban nem adta fel. Ivott egy újabb kortyot, és az öregre meresztette a szemét.

– Én, senhora és senorok – mondta tagoltan, mintha egy süket bolondhoz beszélne –, autó Bogota. Érted?

Az öreg megrázta a fejét, és mondott valamit spanyolul.

– Mi van? – kérdezte Marius.

– Ti és senhora... – nyögte az öreg angolul. – Autó... város. Los Leones. – A kúttól két-három kilométernyi távolságban, a domb oldalán álló házak felé mutatott. – Keres padre. Padre beszél angol és francés. Padre okos.

– Hú! Ez is jobb, mint a semmi – Marius az öreg kezébe nyomta a félig üres sörösüveget, és a kövér emberek bősz szuszmákolásával beült a lány mellé. – Indíthatsz, Anne! Bemegyünk a városba, és megkeressük a papot.

A nő a háta mögé dobta a térképet, és a gázra taposott. A másik három kocsi követte. A négy Geo Donkey nevéhez illő módon ugrott meg, és egy pillanattal később eltűnt a város felé lebegő porfelhőben.

Anne úgy nyomta a gázpedált, mintha az élete függne tőle – s jó oka volt rá. Amikor elindultak a panamai határhoz közeli Cupicából, még hat ilyen öszvér ügetett egymás mögött az országúton Bogota felé. Hat egyforma, bérelt Geo, mindegyikben négy ember és egy rakás fegyver. A többit a kikötőben, a Corsica fedélzetén hagyták. Ez volt az első hiba, amit elkövettek. A magát El Bazónak nevező kapcsolat – francos, rókaképű srác volt, aki örökké fokhagymától bűzlött – figyelmeztette őket, hogy ha el akarnak jutni Bogotába, hogy átvegyék Senor Tobillo embereitől az árut, mindenképpen kocsival kell megtenniük az utat, mert Samu bácsi légi vadászai mostanság kérdezés nélkül rálőnek minden repülőgépre, ami engedély nélkül röpköd Kolumbia légterében. El Bazo szerint a washingtoni seggfejek elunták, hogy az Anyag akadálytalanul áramlik kifelé az országból, és megpróbálnak tenni ellene valamit. Átkozott kereszteslovagok ezek a szenátorok, mondta El Bazo, a becsület hősei, akiket hiába akart megvesztegetni a kartell. Az utóbbi két hónapban akadozott is az üzlet, mert a légi veszély érthető módon kedvét szegte a vállalkozóknak. Marius épp az áruellátás zavarát akarta felhasználni arra, hogy egy kicsit megszedje magát. Odahaza, Franciaországban most négyszeres áron lehetett eladni az anyagot. Két mázsa tiszta porra volt megrendelésük, és Marius tudta, ha az üzlet sikerül, a Corsicá nak talán soha többé nem kell majd ilyen veszélyes vizekre hajóznia.

A hajó kikötött, ők pedig béreltek hat dzsipet, hogy azon jussanak el Bogotába, vagyis a várostól harminc kilométerre lévő Tobillo-birtokra, ahol az előzetes megállapodás szerint át kellett venniük az Anyagot. Az út nem tűnt különösebben veszélyesnek, hiszen végig a Keleti-Kordillerát átszelő országúton kellett haladniuk. Fegyvereik is voltak, az üzletről rajtuk és Tobillón kívül senki sem tudott. Ám valahogy mégis kiszivárgott a hír, hogy a jövevények nagyobb összeget visznek – Marius gyanította, hogy El Bazónak is köze lehet a dologhoz –, mert alig hagyták maguk mögött Manizalest, mikor egy félszáz főből álló autós kalózbanda csapott le rájuk.

A harc rövid volt és véres. Marius két dzsipet és négy embert vesztett, de hála Jean-Pierre előrelátásának – a vad breton a géppisztolyokon kívül egy páncélöklöt is betett a csomagtartóba –, négy Geónak sikerült meglógnia a martalócok elől. Ezután hat-nyolc órás üldözés következett. Marius csapata végül úgy tudta csak lerázni a kolumbiaiakat, hogy letért az országútról: a nehéz terepre tervezett Donkeyk így egykettőre maguk mögött hagyták a nationales ek ócska Chevyjeit.

A siker fölött érzett örömükbe azonban némi üröm is vegyült, amikor rájöttek, hogy eltévedtek. Hogy ne fokozzák a bajt, éjszakára megálltak, s csak hajnalban indultak tovább. Már vagy három órája tekeregtek a térképen sem jelzett földutakon, amikor végül újra aszfalt került a dzsipek kereke alá. Ám ez az út, mint kiderült, nem az országúthoz vezetett, hanem egy lerohadt, múlt századi benzinkúthoz, aminek vén, eszement csaposa a Los Leones nevezetű porfészekbe irányította őket, ahol állítólag van valami padre, aki a helybéli spanyolon kívül emberi nyelveket is beszél.

– Tudod, Anne – morogta Marius, ahogy kinézett a robogó dzsipből –, ha ez a dolog beüt, feleségül veszlek, és idehozlak nászútra.

Anne egy spanyol szóval felelt; Marius nem értette ugyan, de sejtette, hogy valami ocsmányság lehet.

A töredezett aszfalttal borított út jobb oldalán erdő zöldellt, mögötte a hegylánc magaslott, a bal oldalán viszont apró, a Párizs melletti Bádogváros hullámpalákból és kartondobozokból összetákolt viskóira emlékeztető putrik sorakoztak.

– Hol lehet az a francos padre? – morfondírozott Marius.

Anne válasz helyett jobbra fordult, és behajtott egy szűk térre. A jelek szerint ez volt a település központja; az alacsony, torony nélküli, málladozó vakolatú templom egy szatócsbolt meg egy kocsma között kuporogott. A tér macskaköveinek legtöbbje már rég belefulladt a finom szemű porba. Közel-távol egyetlen ember sem volt, de azért látszott, hogy itt is a XXI. század polgárai élnek: a feltámadó forró szellő üres sörös, és Coca-Colás dobozokat kergetett a templom lépcsői előtt.

– Hol a francban vannak az emberek? – tűnődött Marius.

Anne válasz helyett leállította a kocsit a templom előtt, és kiszállt.

– Vasárnap van – mondta.

– Na és? – Mire Marius kikászálódott, a másik három dzsip is melléjük kanyarodott.

– Vasárnap a mise napja. Errefelé még hívők az emberek.

– Aha. – Marius intett a fiúknak, hogy álljanak készenlétben, ő maga pedig Anne után sietett.

A lány közben már belépett a templomba.

– Igazad volt – suttogta Marius, amikor melléje ért. – Errefelé tényleg hisznek még az úristenben...

A templom kicsi volt, majdhogynem szűkös a benne összegyűlt száz-százhúsz ember számára. A dísztelen oltár – akár az épület maga – rusztikus benyomást keltett, lerítt róla, hogy a gyülekezethez szegény emberek tartoznak. Jézus szobrát és a feszületet fából faragták ki; az arcról és a lábakról itt-ott már lekopott a festék, de a töviskorona fakasztotta vércseppek és az ég felé néző, könyörgő, fájdalmas, de valahogy mégis jóságos pillantású szemek még épnek tűntek.

Az ablakok olyan kicsik voltak, hogy még a délelőtti nap sugarai is csak alkonyi mennyiségű fényt loptak a helyiségbe. A falakon körben elhelyezett villanyégők többsége félig vakon hunyorgott; az oltár körül azonban hosszú, karvastagságú gyertyák égtek, kísérteties, földöntúli aurát kölcsönözve a szószéken ágáló alaknak.

A pap éppen olyan vénnek látszott, mint a benzinkutas. Fehér miseruhát viselt, amin nyoma sem volt a katolikus szent emberek talárjain megszokott aranyszínű – olykor valódi arany – díszítéseknek. Akkurátusan borotvált képét ráncok tagolták; ősz hajával, jóságos tekintetével pedig éppen olyan volt, amilyennek a gyermekek számára készült képes bibliákban az Urat ábrázolni szokás.

A hívei a recsegő, kopott fapadokban ültek. Az első sorokat a gyerekek foglalták el, mögöttük az öregek fohászkodtak, azok mögött a középkorú nők és férfiak, leghátul pedig a falu fiataljai. Ruhájukon, vékony arcukon, éhes pillantású szemeiken látszott, hogy ők nem a kábítószerkartellek számára oly fontos növényeket nevelgetik földjeiken.

– Szegénységszagot érzek – fintorgott Marius, de a helyén maradt. A nőt még csak-csak magára hagyta volna, a kinti forróság után viszont jól jött neki az enyhülés, még akkor is, ha a gyülekezet nem volt kimondottan tömjénillatú. Nadrágzsebébe nyúlt, előhúzott egy fehér zsebkendőt. – Szerinted meddig tart az áhítat?

Anne vállat vont.

– Vagy fél óráig. Azt hiszem, a prédikáció közepénél tartanak. Ezután már csak egy-két közös ima meg zsoltár, és vége a műsornak.

Marius megtörölte izzadó homlokát, és elhízott testét bepréselte az egyik padba. Anne mellé ült.

– Bedobnék egy sört – mondta a férfi.

Anne homlokráncolva nézett vissza rá.

– Bírd ki nélküle.

Marius hátradőlt, és megpróbált elcsípni egy-két szót a spanyol nyelvű prédikációból. Néhány perc múlva azonban feladta a hiábavaló próbálkozást: a pap túl gyorsan beszélt, és azt az érthetetlen tájnyelvet használta, amit a vén benzinkutas. Marius csak a satanas szót, meg a qué horror kifejezést értette az egészből.

– Az ördögről beszél – mondta a lánynak.

Anne bólintott, és a latinos hévvel gesztikuláló papra nézett.

– Biztos az eredendő bűnt vagy valami hasonlót emleget – felelte. – Bűnös Föld, túlvilág, megbocsátás, satöbbi.

– Na ja. – Marius eltűnődött. – Azért elég furcsa.

– Mi? – kérdezte unottan Anne.

– Hogy még mindig vannak emberek, akik beveszik ezt a maszlagot. „Húzd az igát, barom, szenvedj, mert minél rosszabb a sorod itt, annál nagyobb kegyben részesülsz majd a halálod után!” Hát nem hülyeség?

– Az – bólintott a nő. – De szerinted ezek – fejével az előttük ülő parasztok felé bökött – mitől vagy kitől kaphatnának reményt, ha nem az istenüktől?

Marius elvigyorodott.

– Hát, ha reményt nem is, pénzt könnyen szerezhetnének. Elég lenne, ha kukorica meg ilyesmi helyett valami mást vetnének a nyamvadt kertjeikbe.

Anne egyenesen előre nézett.

– Ha a tiéd lenne a világ – mondta –, két kasztra osztanád az embereket. Az egyikben lennének azok, akik előállítják a drogot, a másikban azok, akik beszedik, mi?

Marius húsos ajkai vigyorra húzódtak.

– Nem is lenne rossz! De nem két kasztot csinálnék, hanem hármat. A harmadikba azok kerülnének, akik megszedik magukat.

A pap egyre hevesebben beszélt és mutogatott. Az első sorokban ülő gyerekek tágra nyílt szemekkel bámulták, az öregek között azonban volt olyan, aki lehajtott fejjel meredt maga elé, és minden egyes elharsogott szó után megremegett. Egy nő hangosan felzokogott.

– Kíváncsi lennék, mivel tömi a fejüket – mormolta Marius.

Az ősz pap felkiáltott, mire a gyerekek, mintha parancsszóra tennék, felálltak, és elindultak a kijárat felé. Menet közben némelyikük a leghátsó sorban ülő két idegenre pillantott, de egyikük sem szólalt meg. A pap még utánuk kiáltott, mire a legutolsó fiú, gátat emelve a hátsó padsorokra beömlő nappali fény útjába, behajtotta maga mögött a templom kapuját. Az adománygyűjtő edény mellett ácsorgó fiatal férfi megfogta a vastag kilincset, és rendesen bezárta a kaput.

Az ősz pap mély lélegzetet vett, várt egy percet, végignézett a sötétségbe burkolózó templomon meg a nyáján, majd újra prédikálni kezdett. Most még az előbbinél is hevesebb volt. Beszéd közben járkálni kezdett a rusztikus oltár előtt; fehér ruhája úgy röpködött utána, mintha minden egyes vászonredő egy-egy önálló életet élő madárszárny lenne. Hirtelen megállt, az ég felé nyújtotta kezeit, és percnyi szünetet tartott.

– Most jön a lényeg – dünnyögte Marius. – Végy egy tucat képeslapot, vagy elkárhozol: ismerem a rizsát.

A pap megint kiáltozni kezdett. A hangja olyan volt, mintha nem csak látná, de érezné is a poklot, mintha ott ülne abban a bizonyos üstben, ahol a bűnösök az idők végezetéig aszalódnak.

Egy nő felsikoltott. A Marius előtt ülő férfi felpattant a helyéről, a padok közti átjáróba térdelt, és imára kulcsolt kézzel, feszülten az oltárra meg az előtte ágáló papra nézett. Néhányan sírni kezdtek, mások reszkettek, mint a nyárfalevél. Marius megborzongott, de azért vigyorogva nézett Anne-re.

– Fantasztikus! Ha ez a vén szivar így hat a népekre, képzelheted, mit tud a bogotai püspök...

A lány nem válaszolt, csak figyelt. Ahogy a vén pap arcába nézett, kezdte érteni, miért kellett a gyerekeknek kimenniük. Hátán és karján, mintha valami helyi ízeltlábú súlyát érezné, égnek meredtek a pihék.

– A francba – suttogta. – Ez már nem is hasonlít keresztény szertartásra!

Most Marius hallgatott. A pap letérdelt a gyülekezettel szemben, és kántálni kezdett. A hangjában volt valami, amitől Marius-nak végigfutott a hátán a hideg. Kisvártatva a gyülekezet tagjai, öregek, fiatalok vegyesen, mind ott térdeltek a padsorok közötti folyosóban, a poros fapadlón, és kórusban zengték a furcsa imát.

– Ezek eszelősök – mondta Marius, és felállt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha odakint várjuk meg, míg lecsillapodnak.

A templom kapujához indult, Anne követte.

– Maguk turisták? – kérdezte az kapu melletti adománygyűjtő edényre támaszkodó fiatal férfi franciául.

Marius meglepetten pillantott rá.

– Beszéli a nyelvünket?

A férfi a kántáló, térdepelve hajbókoló parasztokra nézett meg a papra, aki annyira beleélte magát imájába, hogy ügyet sem vetett a kapu előtt álló három alakra.

– A Sorbonne-ra jártam. Orvos vagyok – magyarázta. – Turisták?

Marius végigmérte. Vékony volt, mint a városka lakói, a bőre is barna, de ő nem bő vászonnadrágot, hanem kopott farmert viselt.

– Úgy is mondhatjuk – felelte.

– Üzleti úton vagyunk – mondta Anne –, és eltévedtünk. Nem tudná megmondani, hogy jutunk vissza a Bogotába vezető országútra?

– Az a vén benzinkutas küldött ide bennünket – magyarázta Marius. – Azt mondta, a padre beszél nyelveket. De... – Hátranézett. Az ősz pap minden előrehajlásnál a padlóhoz érintette homlokát. – ...azt hiszem, neki most nincs ideje velünk foglalkozni.

A farmeros elmosolyodott.

– Az istentiszteletnek mindjárt vége – mondta. – Ha gondolják, megvárhatják, és beszélhetnek Esternón atyával.

– Nem, nem – mondta gyorsan Anne. – Nekünk megfelel az is, ha maga igazít útba minket.

Az orvos bólintott, és intett, hogy kövessék a templom elé.

– Doktor Pablo Pulmón – nyújtotta a kezét, amikor már a kapun kívül álltak. Egy pillantást vetett a négy Donkeyra, meg a benne ülő férfiakra, és elmosolyodott. – Kokainban utaznak, ugye?

Marius elkomorodott, de mielőtt válaszolhatott volna, Pulmón leintette.

– Ezen a vidéken majd mindenki a kokainból él. Mi nem ítéljük el az ilyesmit – a cserje az egyetlen reményünk a túlélésre.

Anne közben a dzsiphez ment, és elővette a térképet. Pulmón mellé állt, egy pillanatig a térképre meredt, majd rámutatott egy apró, piros pontra.

– Itt vagyunk – mondta. – Ez Los Leones. – Elvigyorodott, körbemutatott. – Az Oroszlánok Városa. Nem úgy fest, igaz-e?

– Hát... – mondta Marius. – Nem igazán.

– Valaha az őserdőbe induló jaguárvadászok táborhelye volt – magyarázta Pulmón. – De azóta elfogytak a jaguárok, az erdőből se maradt sok, a vadászoknak nincs miért idejönniük. – Újra a térképre nézett. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha észak felé mennek tovább. Úgy meg tudják kerülni az erdőt meg ezt a hegyet – mutatott egy barnás foltra. – Húsz kilométer után forduljanak nyugatnak, és egy fél órán belül rajta lesznek a Transz-Kordillera autópályán... vagyis az országúton, amit keresnek.

Anne a térképet vizsgálgatta.

– A fenébe – mondta végül, és beült a dzsipbe. – Sejtettem, hogy ilyen közel vagyunk hozzá, de én nyugat helyett keletnek fordultam volna. Köszönjük, doktor!

Pulmón elmosolyodott. Marius beült Anne mellé, és intett a fiúknak, indítsák be a dzsipeket.

– Áruljon el még valamit – nézett Pulmónra. – Mi folyik odabent? – A templom felé biccentett. – Úgy értem, én nem egészen ilyennek képzelek egy istentiszteletet.

Pulmón arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly.

– Esternón atya az égiek áldását kéri a városra – mondta. – Azt állítja, az Úr álmában megsúgta neki, hogy hamarosan ránk szabadulnak a Sátán falkái. – Megvonta a vállát. – Szerintem ugyan téved, de ha már így gondolja, az a legkevesebb, hogy tegyen valamit. Az emberek mindenesetre hisznek neki. Esternón atya meg van győződve arról, hogy képes elriasztani az ördögöt, de ehhez sokféle szertartást kell elvégeznie. Őket – mutatott a templom kapuja mellett ücsörgő húsz-huszonkét gyerekre – azért küldte ki, mert úgy gondolja, nem tenne jót nekik, ha tanúi lennének az ördögűzésnek.

– Aha... – Marius hátradőlt az ülésen, megtörölte verejtékező homlokát. – Hát, még egyszer köszönjük, doktor. És... – Elvigyorodott. – Az Isten segítse magukat, ha esetleg mégis megostromolná valaki ezt a porfészket!

Pulmón biccentett.

Adieu.

Anne beindította a dzsipet, és már éppen indulni akart, amikor meghallotta a motorzúgást. A városka főterére vezető úton tucatnyi autó közeledett.

– Marius! – kiáltotta.

– A rohadékok! – kiáltotta a nagydarab férfi. – A dögevők azok! Követtek minket! Gyerünk, taposs rá!

A lány engedelmeskedett, de ahogy a dzsip megugrott, a városból kivezető úton is megjelentek a porlepte Chevyk.

– Anne!

A lány lefékezett, és oldalra rántotta a kormányt. A dzsip visszakanyarodott a templom elé. Marius kiugrott, és hónalja alá szíjazott tokból előrántotta a revolverét. Anne előhúzta az ülése alól a Mauser-Kobrát, és fedezéket keresett a dzsip mellett. Jean-Pierre és a fiúk is fegyver után nyúltak, s mire a két oldalról közeledő rablóbanda a tér közepére ért, már megtöltötték a páncélöklöt is. Jean-Pierre megeresztett egy lövedéket: két Chevy a levegőbe emelkedett, felrobbant. Fémszilánkok és emberi tagok szálldostak a tűzben. A martalócok spanyolul káromkodva ugráltak ki a kocsikból, és szórványos lövöldözés közben fedezékbe húzódtak.

– Bekerítenek a mocskok – zihálta Marius. – Adjatok nekik!

Pulmón a templom kapujához ugrott, kinyitotta, és a közelben ücsörgő gyerekekre ripakodott. Súlya lehetett a szavának, mert a kölykök, akiket szinte megbénított a látvány, rohanvást indultak felé.

Ismét felugattak az országúti kalózok géppisztolyai, másodszor is megdörrent Jean-Pierre páncélökle. Marius egy pillanatra feltérdelt, leadott néhány lövést, majd visszahúzódott a dzsip mögé.

– El Bazo! Az a szemét is itt van – hörögte. – Elárult minket a rohadék!

Anne közben a vállához emelte a puskáját, és a dzsip motorházteteje fölött célba vett valamit. Megrántotta a ravaszt. A dörrenésre éles sikoly volt a válasz.

– A templomba! – kiáltotta a nő.

Marius a dzsip ülése alá nyúlt, kihúzta a pénzzel teli fémkazettát, majd hasra vetette magát, és kúszni kezdett a templom kapuja felé. Pulmón doktor közben már az utolsó gyereket is beterelte az épületbe. Anne leadott még néhány lövést, és kétrét görnyedve Marius után futott. A kövér férfi már a templom kapuja előtt hasalt. Anne elkapta a karját, felállította, és berántotta maga után.

Pulmón becsapta a kaput. Kintről két hatalmas robbanás hallatszott. A géppisztolyok szünet nélkül kelepeltek. A pap még mindig az oltár előtt térdelt, szemben a híveivel, ám az emberek közül néhányan már felegyenesedtek, és riadt kíváncsisággal fordultak hátra. A gyerekek sírva a szüleikhez rohantak. Anne az ajtó mellett, lövésre készen tartott fegyverrel térdelt, Marius a leghátsó padsor mellett feküdt.

– Ezek... – lihegte. – Ezek bejönnek!

Anne dühösen ránézett, megrázta a fejét.

– Jean-Pierre-ék megállítják őket.

Odakint újra felrobbant valami. Spanyol szitokszavak. Lövések. Jajveszékelés. Valaki franciául segítségért könyörgött.

Most már a pap is felállt, és elindult a kapu felé. A hívei félrehúzódtak, s a földön ülve, riadt szemmel néztek utána.

– Nem a Sátán – mondta Pulmón az atyának. – Koka – tette még hozzá, mintha ezzel mindent megmagyarázna.

Esternón atya biccentett, és komor pillantást vetett a két franciára.

Egy géppisztolysorozat kopogtatta végig a templom kapuját. Az atya hátrahúzódott, majd a hívei felé fordult, és gyorsan mondott nekik valamit. Az emberek egymást támogatva felálltak, elindultak az oltár felé. Újabb lövések koppantak a kapuszárnyakon. Marius oldalra húzódott, és ezúttal Anne is követte.

– Nem a Sátán – ismételte Pulmón. – Emberek. És ez sokkal rosszabb.

Kintről furcsa, metsző sistergés hallatszott. Üvöltözés. A lövöldözés egy másodpercre sem csitult. Hörgésbe fúló kiáltások.

A padre nyája már az oltár előtt, az első padsor előtt hasalt, amikor valami újra a kapunak csapódott. A zajt ezúttal robbanás követte, s a kapu szilánkokra hasadva bedőlt.

– Kézigránát!

Anne, mielőtt Mariust maga után rángatva elindult volna az oltár felé, gyorsan kilesett a térre. A kapu előtt vöröslő húsmassza hevert. A lánynak fogalma sem volt róla, ki lehetett az, de abban biztos volt, hogy az ő csapatukhoz tartozott: az alaktalanná vált test mellének épen maradt felső részén még jól látszott a pólóra varrt krokodil. A dzsipek közül kettő lángolt, a két másik mögött emberek térdeltek.

Anne megrázta a fejét. Lehet, hogy nem jól lát? Megtorpant, és újra kinézett.

A két Donkey mögött legalább két tucat férfi lapult. Hogy lehet ez? Hiszen Jean-Pierre-nek legfeljebb négy-öt embere maradhatott...

Újabb tűzcsóva vágódott a templom szétforgácsolódott kapujának. Nem lövedék volt, nem is gránát – úgy nézett ki, mintha valaki lángszóróval spriccelte volna meg a kaput, vagy Molotov-koktélt hajított volna be rajta. De nem – a csóva gömb alakú volt, és már égve vágódott a kapuba.

Anne megrázta a fejét. Mi folyik itt?

Eleresztette Marius kezét, hasra vetette magát, és a puskáját maga előtt tolva kúszni kezdett a kapu felé.

– Anne!

Nem törődött Mariusszal, sem az oltár előtt kuporgó parasztokkal: tovább kúszott. Amikor a kapu mellé ért oldalt hengeredett, és újra kilesett a dzsipekre.

Megdöbbent. Az egyik Geo mögött Jean-Pierre meg életben maradt néhány embere lapult, a másik fedezékében vagy tizenöt-húsz füstösképű rabló térdelt. Valamennyien a tér közepe felé lövöldöztek, és szemmel láthatóan ügyet sem vetettek egymásra. Mi a franc ez...?

Aztán meglátta.

A tér közepén, a rablók mocskos, ósdi autói előtt vörös, csillagforma valami világított. Körötte groteszk, emberszerű alakok mozogtak, és tűzgolyókat szórtak a Chevyk mögött rekedt füstösképűek felé. Vagy féltucatnyian lehettek, de olyan szaporán okádták a lángokat, hogy mire Anne felfogta, mit is lát, már valamennyi kocsi égett.

A vörös csillag és a két dzsip között vagy nyolc öles termetű, csupa láb, csupa fej alak rohangászott. Az egyik lehajolt, megragadott egy sebesült rablót, a pofájához emelte a nyöszörgő férfi fejét, szétnyitotta arasznyi agyarakkal teli állkapcsait, és...

Anne lehunyta a szemét. Mi ez?

– Mi ez? – hörögte fennhangon is.

A dzsipek mögött kuporgó emberek megállás nélkül lőtték a nagyfejű és a tüzet köpködő szörnyeket, de azok ügyet sem vetettek a testüket szaggató golyókra. A köpködők köpködtek, a nagyfejűek pedig elhullott társaikon meg a halott embereken áttiporva egyre közelebb jutottak a két dzsiphez és a mögöttük magasló templomhoz.

Anne felkiáltott.

A franciák dzsipje mögül kiemelkedett egy alak. Hosszú fémhengert tartott a vállán.

– Jean-Pierre – suttogta Anne.

A breton igazított valamit a páncélöklön, majd megrántotta ravaszát. Dörrenés. Az alaktalan alakzatban közeledő nagyfejűek a levegőbe emelkedtek, majd vér- és nyálkaesőként zuhogtak a földre. Jean-Pierre letérdelt, újratöltötte fegyverét. Másodszor is felállt, lőtt. Most az izzó vörösség körül álló lángköpködők szakadtak cafatokká – ám a gránát szemmel láthatóan nem tett kárt a csillagban.

Amikor az utolsó húscafatok is a porba hulltak, egy hosszú pillanatig csend borult a térre. Anne megkönnyebbülten fellélegzett. Fogalma sem volt arról, mik voltak azok a szörnyek, de Jean-Pierre gondoskodott róluk.

A két dzsip mögött hasaló férfiak is erre a következtetésre juthattak. A füstösképűek lassan oldalt fordultak, Jean-Pierre felé néztek, aki újra megtöltötte a páncélöklöt.

– Jézusom! – Anne egy érintést érzett a vállán: Pulmón doktor hasalt mellette. – Mi volt ez?

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Jean-Pierre újra felegyenesedett, és a vállára vette a vaskos fémcsövet. Ám most nem a tér közepén vöröslő csillag felé fordította, hanem a másik Geót és a mögötte térdelő rablókat vette célba.

Az idő mintha lelassult volna. Jean-Pierre ujja a páncélököl ravaszára csúszott. A fütösképűek közül valaki felrikoltott, páran a csípőjükhöz szorították és a franciák felé fordították fegyvereiket.

A vörös csillag fölött zöldes fény lobbant.

Jean-Pierre megnyomta a gránátvető elsütőbillentyűjét.

Tucatnyi rabló meghúzta géppisztolya ravaszát.

A csillag fölötti ragyogás szétterült, mintha valami láthatatlan fénykapu lenne – s a résből kilépett a Sátán.

Jean-Pierre lövedéke ugyanabban a pillanatban vetette szét a Geót meg a mögötte térdelő rablókat, amikor a golyók a mellébe téptek. Anne felsikoltott. Robbanás. Jean-Pierre üvöltése. A Sátán bömbölése.

A géppisztolysorozatok, amiket a füstösképűek a haláluk előtt megeresztettek, nemcsak Jean-Pierre-rel végeztek, a mellette kuporgókat is szétszaggatták. Egyiküknek még volt annyi ereje, hogy felálljon, és tántorogva a templom felé induljon, ám a döngő léptekkel közeledő, bikafejű ördög ráköpött egy foszforzöld lánggömböt. A férfi megállt, ordításra nyitotta száját, de néma maradt. Lassan lehajtotta a fejét, és a mellén vöröslő lyukra bámult, majd lassan, akár egy kivágott faóriás, oldalra dőlt.

A sátánfajzat a templomra nézett, körbefordult és megállt. Anne a vállához szorította a puskáját, de nem mert lőni. Lehet, hogy az a dög nem vette észre őket?

A vörös csillag fölött lebegő zöld fény újra kitágult, majd újra és újra és újra. Pillanatokon belül vagy ötven pokolfajzat hörgött, röfögött, bömbölt a téren. A legelöl álló bikafejű végignézett a gyülekezeten, felüvöltött, és megindult a templom felé.

– Jézusom – lihegte Anne fülébe Pulmón. – Jézusom!

Anne nem mozdult. A háta mögött valaki kántálni kezdett. A lány egy szót sem értett, de érezte, ez csak valami imaféle lehet. Lassan hátrafordult.

Pulmón mellett Esternón atya térdelt imára kulcsolt kezekkel, mögötte a falubeliek szorongtak. Valaki felzokogott. Valaki elmormogott egy átkot. Egy gyerek felvisított.

A sátánfajzat közeledett.

Anne ránézett, feltérdelt, és az oromnyi homlokra célzott puskájával.

Mi Atyánk ki vagy a mennyekben...

A szétzúzott templomkapun keresztülzúgó tűzgolyó szétszaggatta, lángra lobbantotta a hátsó padsorokat. Anne lőtt. A sátánfajzat felüvöltött, megtorpant. A háta mögött nyüzsgő pokoli csürhe visszhangként ismételte az ordítást, de ezek egyetlen pillanatra sem álltak meg. Anne most már folyamatosan tüzelt. A plasztikhüvelyes golyók hatalmas falatokat haraptak ki a bikafejű húsából. Vér fröccsent a levegőbe, furcsán sűrű, nyúlós és sötét csöppek hulltak a porba. A bikafejű megtántorodott. Anne szitkozódva tárat cserélt a puskájában. Még három lövés – az egyik a bestia bal szarvát robbantotta le –, és a bikafejű hanyatt vágódott. Estében három gyíkszerű lényt is magával sodort. Az egyik barna pikkelyes testet átdöfték a bikafejű véres, törött, tőrként meredező bordái.

Anne lőtt, és mellette dörögni kezdett egy pisztoly is. Oldalra sandított; azt hitte, Marius csatlakozott hozzá. De nem: a kövér férfi ugyanott reszketett, ahová öt perccel korábban, a csetepaté kezdetén hemperedett – Pulmón doktor volt az, aki megkaparintotta és célra emelte fegyverét.

Az eldőlő bikafejű mögül két nyakigláb, seggfejű lény csörtetett elő tágra tátott végbél-pofával. Az egyik az orvostól kapott golyót, a másiknak Anne lőtte el a lábait. Anne hisztérikusan felkacagott. Felállt, a csípőjéhez szorította a puskát, és akár egy eszelős amazon, előrébb lépve folyamatosan lőtt. Pulmón doktor melléje ugrott. A két fegyver tág félkörben köpködte a halált – még vagy tíz másodpercig.

Aztán egy klik.

És klik-klik-klik.

Anne csalódottan felkiáltott. Az orvos is elhajította a kiürült revolvert. Tucatnyi döglött fenevad hevert vérezve a templom előtt, de a mögöttük tobzódó háromszor annyit most már semmi sem tarthatta távol a bezúzott kaputól.

Anne megfordult, rohanni kezdett az oltár felé, ám megbotlott valamiben – Marius kinyújtott lábában –, és elvágódott.

Az első bestia, egy lángköpő gyík, már a kapun belül hörgött, és a háta mögött belebegett egy romlotthús-színű, kemenceszájú gömb is, hogy égő koponyákat köpködjön szanaszét. Az önálló életet élő halálfejek sikítva az egymást ölelő, reszkető emberekre vetették magukat. Pulmón doktor megpróbálta lecsapni az egyiket, de vesztére: négy koponya röppent rá. Kettő a karjába mart, egy a lábát marcangolta csattogó fémfogakkal, egy pedig hanyagul a feje fölé lebegett, és lángoló állkapcsával meggyújtotta a haját. Pulmón felordított. Anne felállt, hogy a segítségére siessen, ám a férfi már összeroskadt, és...

Anne mozdulni sem tudott a döbbenettől.

A templom kapuján becsorgó elefántlábú hájtömeg felemelte két lángszóróját, és egy pillanat alatt szénné égette az orvos sebzetten rángó testét meg a rajta lakmározó koponyákat.

Gyíkok. Nyakigláb seggfejűek. Koponyákat okádó barna és kékes villámokat köpködő vörös gömbök. Bikafejű ördögök. Lángszórós dagadékok.

Már vagy húsz szörny nyüzsgött a kapun belül, amikor Anne lábát végre megmozdította egy adrenalinhullám. Megfordult, futni kezdett, és csak amikor elért az oltárhoz, akkor döbbent rá, nem menekülhet.

Egy koponyafalka az oltár melletti alacsony ajtóhoz röppent, és útját állta. Anne felsikoltott, de ordítottak már az emberek is, akik egymáshoz bújva, egymást ölelve, pánikba esett birkanyájként meredtek „farkasaikra”. Fogalmuk sem volt, mit látnak, hogy honnan érkeztek, hogy kerültek a templomba a szörnyetegek – abban viszont biztosak voltak, hogy ártó szándékkal jöttek, és egy olyan játszmába akarják belekényszeríteni őket, ahol az életük a tét. Egy koponya most a reszkető emberfalka felé lendült, és lángjaival megperzselte az egyik visító gyermek vállát. Többre nem maradt ideje: egy jól megtermett paraszt – talán a kislány apja volt – eléje pattant, és a forrósággal mit sem törődve csépelni kezdte a süvöltve röpködő bestiát. Két ütés. A harmadik után a koponya tompa dördüléssel szétrepült – társai azonban nem hagyták annyiban a dolgot, s valamennyien a vakmerő férfira vetették magukat. Égették, marcangolták, ahol érték; Anne rádöbbent, ha akarna, akkor sem segíthetne rajta. Újra az oltárral szomszédos ajtó felé lódult, aztán megtorpant megint. Egy másodperccel azután, hogy a koponyák elhagyták őrhelyüket, egy lángszórós dagadék szökkent a helyükre termetét meghazudtoló fürgeséggel.

Közben a tűzköpő gyíkok is támadásba lendültek. A pap, mint a nyáját védő jó pásztor, elébük állt – de hiába tartotta a pokolfajzatok elé a nyakában lógó feszületet, keze hiába vetette vég nélkül a kereszteket, ajkai hiába motyogták az imákat, egy szempillantás alatt vége lett. Csuhája másodpercek alatt porrá égett; karja lehanyatlott, az ezüst feszület együtt olvadt szét ziháló mellkasával...

Anne az oltár közepén magasló fakereszt mellé húzódott, térdre zuhant. A bestiák most már a város lakóit rohamozták. Hiába vették körül a férfiak mindenre elszánt kosokként az asszonyokat és a gyermekeket, a szörnyek számára nem jelentettek akadályt. Vér fröccsent a padsorokra. Egy suhanc az egyik nyakigláb seggfejűre vetette magát, fojtogatni kezdte, a dög azonban egyetlen mozdulattal lerázta magáról, és fölé hajolt. Állkapcsai visszhangot verve csattantak össze – ekkor ért oda a második seggfejű, aki az émelygéssel küszködő Anne szeme láttára társára rontott. A szörnyek párbajozó harci kutyák módjára acsarogtak, tépték-szaggatták egymást, pillanatról pillanatra jobban nekivadultak a vérszagtól.

Anne úgy érezte, mintha áramot vezettek volna a testébe, mintha a gyomra gombostűfejnyire zsugorodott volna. Remegve bámulta az iszonyatot, mozdulni sem bírt – azt latolgatta, őt vajon mikor veszi észre valamelyik túlvilági rém.

Megsüketítette az újabb dörej.

A templomot támadó bestiák elhallgattak, hátrafordultak. A hirtelen beállt csendben tisztán hallatszott a sebesültek nyögése, az összeverődő fogak koccanása, aztán...

Azután a bejárat világos négyszögében megjelent a Bosszú Angyala.

Első pillantásra embernek tűnt: nem voltak szárnyai, mozgása pedig elárulta, hogy futáshoz s nem repüléshez szokott. Hatalmas termetű volt, nagyobb talán még a seggfejűeknél is. Testére acélkék és fekete páncéllemezeket csatolt – némelyik horpadt volt és karcos, némelyik olyan lyukacsos, hogy kilátszott alóla a terepszínű harci öltözék. Haja akár a kommandósoké, képén és páncélján foltok barnállottak. Jobbjában özönvíz előtti puskát tartott, hátán nehézgépfegyvert vetett keresztbe, vállán különös készség himbálózott, mely a múlt századi filmekben látott sugárágyúkra emlékeztette a lányt. Tekintetük egy pillanatra összevillant a füstben, aztán az óriás elbődült, befelé szökkent – és lőtt.

Egy gyíklény felhördült, feltépett nyakkal vágódott hanyatt. A jövevény másodszor is megrántotta puskája ravaszát: most egy lángoló koponyát változtatott rőt gázfelhővé. Gyors mozdulattal vállára akasztotta a kiürült kétlövetűt, és a gépfegyver után kapott. Oldalról egy seggfejű vetődött rá habzó pofával. Anne felsikoltott. Az óriás, miközben jobb kezével előrehúzta a gyorstüzelőt, baljával visszakézből homlokon csapta a hússzínű szörnyet. A seggfejű felhördült, hátratántorodott. Az óriás újra lecsapott. A bestia eldőlt, deformált koponyáján négy egyforma lyukból ömlött a vér.

Anne csak akkor látta meg az óriás öklén csillogó tövisboxert, amikor az már maga elé rántotta a géppuskát, és lőni kezdett. Egy koponyatriót vett célba, de ahogy megrántotta a ravaszt, az egyik bikafejű sátánfajzat zöld tűzgomolyt köpött a vállára. Az óriás megtántorodott, felordított. A géppuska lövedékei a koponyák helyett az egyik padsort szaggatták szilánkokká. A bikafejű újra támadott, és most már tucatnyi gyíklény is az óriás felé lódult. Anne úgy érezte, valami megpattan benne. Nem bírta tovább: védekezőn kapta arca elé két kezét és felsikoltott.

Az óriás rúgott és ütött, és közben megállás nélkül nyomta a jobbjában tartott géppuska elsütőbillentyűjét. Gyíkok penderültek hátra, koponyák rebbentek szét, az egyik bikafejű falakat rengető bömböléssel és döndüléssel a padlóra zuhant: a géppuska uránmagvas lövedékei a gerincét szaggatták darabokra.

A bestiákkal hadakozó parasztok egyike felüvöltött, és az óriás körül tobzódó, gyilkolásra váró gyíkok egyikére vetette magát. Inas, barna karjait a pikkelyekkel borított nyak köré fonta, és minden dühét, minden félelmét beleadva a mozdulatba, hátrarántotta a tűzokádó hüllő fejét. Anne a géppuska folyamatos dörgése, a bestiák üvöltése és a haldokló, rémült emberek jajveszékelése közepette is jól hallotta a csontreccsenést – a hang olyan volt, mintha vagy száz gitárhúr pattant volna el ugyanabban a pillanatban. A paraszt eltaszította magától a gyík tetemét, majd ráugrott, és taposni kezdte. A sekrestyeajtónál őrködő dagadék két lángcsóvát röpített feléje. A vízszintes tűzoszlopok halálra perzselték az útjukba kerülő embereket, de a szörnyeket sem kímélték. A csupa ránc monstrum diadalmas üvöltést hallatott, és az óriás ellen fordult.

A Bosszú Angyala körül tágult a kör. Már vagy tucatnyi sátánfajzat hevert a lábai előtt, mikor felfigyelt az új veszélyforrásra. Féltérdre ereszkedett, kiperdült, lőtt: számtalan lövedék csapódott zsírt fröccsentve a hájas testbe, aztán...

A gyorstüzelő elektromotorjának dunnyogása váratlanul abbamaradt, a fegyver elhallgatott. Az óriás hamar kapcsolt, elhajította, és közönséges pisztolyt rántott nadrágja combzsebéből. Négy lövés – ennyi épp elég volt a lángszórós förmedvénynek, ám ez a tár is kiürült hamarosan. Az óriás az automatát is kiejtette az ujjai közül, és puszta kézzel ugrott egy tűzköpő gömböc elé. Felemelte bal kezét, és kinyújtott, megfeszített ujjakkal a gömböc egyetlen szemébe csapott. A keze csuklóig eltűnt az emberfej nagyságú szemben. Egy gyík ezt a pillanatot akarta kihasználni arra, hogy hátulról tűzcsóvát okádjon rá, ám két parasztkölyök a szétroncsolt padokból származó deszkákkal rátámadt. A falapok végéből kiálló arasznyi szögek tőrként hatoltak a gyík testébe. Az óriás közben visszarántotta kezét, és nagy lendülettel a felé röppenő lángoló koponya felé sújtott. A megvakított gömböc a padlóra zuhant, és vaktában köpködte lánggolyóit. A koponya irányt változtatott, a tűzvonalba került – és sikoltva enyészett el egy sistergő villanásban.

Az óriás most tőrt rántott. Sebes, kaszáló mozdulat: egy seggfejű átvágott torokkal dőlt félre az útjából. Egy ugrás. Az óriás most egy sápadt bőrű bikafejű előtt állt. Egy rúgás, aztán az acél villanása: a bikafejű még fel sem eszmélhetett, amikor az óriás már vagy öt sebet vágott fakó húsába.

A parasztok, felismervén, hogy a pokoli horda tagjai elpusztíthatók, a seggfejűekre meg a gyíkokra vetették magukat. Egy asszony őrült démonként visítva egy térdre rogyott gyíklény mögé ugrott, és tíz körmével addig tépte a pofáját, amíg a pikkelyes bőr cafatjai lassan leváltak a vértől vöröslő csontokról. Egy férfi lekapta a derekáról a nadrágszíját, és a hatalmas fémcsattal indult rohamra, miközben társa az útjába akadó dögöt rugdosta.

Az óriás közben átmetszette a bikafejű nyakán az inakat. A groteszk fej sárgás vért spriccelve elvált a testtől. Az óriás megmarkolta a két disznófület, és a fejet maga elé tartva rohanni kezdett az oltár felé, ahol a parasztok küzdöttek a szörnyekkel.

Egy gömböc állta útját. Az óriás, mintha egy biciklikormányt markolna, előretolta a sátánfajzat levágott fejét. Az egyik bikaszarv a gömböc szemébe fúródott, a másik a pikkelyes-hártyás testbe vágott jókora léket.

Az óriás továbbrohant, nyomában vagy harminc hörgő bestiával. Az oltár előtt megtorpant, hátrafordult. Egy bikafejű kiütötte a kezéből a tőrt, és elkapta a karját. Az óriás furcsa, szögletes mozdulatot tett, oldalt perdült, és rántott egyet a bikafejűn. A legalább ötmázsás dög magatehetetlenül előrezuhant. Az óriás vad tekintettel körbefordult. Fegyver után kutathatott, de semmit sem talált. A szörnyeket már csak egy-két lépés választotta el tőle.

Az óriás érthetetlen nyelven üvöltött fel, két kézzel megmarkolta az oltár fölött magasló feszületet, felemelte, és a pokoli csürhére rontott vele. Csapásai alatt hús szakadt, csontok recsegtek; egyik szörny a másik után hanyatlott a padozatra. A feszülettel küzdő alakon mintha pusztító őrület hatalmasodott volna el. Miután végzett az ellene igyekvőkkel, a szétszóródó lények nyomába eredt. Pár hosszú ugrással beérte őket, és...

Az oltár melletti ajtónál vörös fény lobbant. Kisvártatva alakot öltött egy ugyanolyan ötágú csillag, amilyet Anne a téren látott. A csillag fölött zöld fénypont szikrázott fel. A kapu feltárult, megjelent benne egy nem emberi, de állatinak sem nevezhető arc. A szederjes ajkak elváltak egymástól – obszcén ordítás visszhangzott a csatatérré változtatott templomban. Az óriással gyürkőző bestiák egyike, egy bikafejű barom felüvöltött, és mintha parancsot teljesítene, beugrott a csillag fölött ragyogó zöld kapuba. Egy szempillantással később eltűnt a falhoz húzódva figyelő Anne szemei elől.

Az óriás tombolt, de egyre kevesebb ellenfele akadt. A pokolfajzatok egymást taposva rohantak a vörös csillag felé, és egymás után szívódtak fel a zöld ragyogásban. Vagy öt perccel később élő szörny már nem maradt a templomban.

Az óriás körülnézett, majd gyors mozdulattal visszaállította a helyére a feszületet. Ledobta egyik horpadt vállpáncélját, letépte elrongyolódott, terepszínű kezeslábasa ujját, sietve letörölte a fakeresztről meg a szoborról a bestiák vérét, egy pillantást vetett az oltár mellett térdeplő lányra, majd végigrohant a termen, felkapkodta elhajigált fegyvereit, és egy bősz ordítással ő is belevetette magát a pentagramma fölött villódzó, lassan összezáruló zöld kapuba.

Anne szóra képtelenül bámult utána, azután térdre roskadva felnézett a feszületre.

– Elűzted a Sátánt... – suttogta.

Jézus arcán hosszú karcolás éktelenkedett, talán valamelyik védekező szörny szántotta végig a karmával. Talán ez, talán a gyér megvilágítás tette, de a lánynak úgy tűnt, a szoboralak rávillantja tudó – és megbocsátó – mosolyát.

COMFILE-02.WAD

Gontar/ROM 4 1

Olyan nagy marhaság ez az egész! Én aztán igazán kemény kölyök vagyok, mindég is az voltam, de mostanába néha télleg vigyáznom kel ömmagamra, hogy ne legyek bolond. Brutálagresszív meg antiszociál úgyis vagyok, de az nem baj, mer' aszonták ez néhacsak jó. De teljesen hülye nem akarok lenni. Mer az néhase jó.

Ezek átbasztak engem. Mindenki átbaszott engem.

A nacsalnyik, aki most a fejembe lakik, és álandóan parancsol gat, de azér má elég jóbarátom aszonta, hogy amikor megfájdul a fejem, akkor mindég arra kell gondoljak, hogy ki vagyok, meg hogy mi a szentszart csinálok én itten. Meg ilyesmi. A fejem, az most fáj. Mer amikor szétkúrtam ezzel a jó puskával annak a rohadék Funetes-póknak az agyát, meg a mindenit, akkor a nacsalnyik aszonta, hogy ugorjak bele abba a VÖRÖS CSILLAGBA, ami tisztára olyan, mint ami a Kijevbe a katonáék kultúrházának a tetején van, ott, ahol azokat a jó kommandós filmeket szokjuk nézni. De az már régen volt, mer' akkor még nem voltam Belgrádnál, meg akkor még a Marsot se láttam, meg nem voltam teljesen brutál. És akkor még csak én laktam a saját fejembe, senki más. A nacsalnyik, aki mostan itt van mellettem, aszonta, hogy menjek a dögök után, hogy kúrjuk szét az agyát mindnek, mer' hogy azok még sok bajt fognak csinálni, ha visszamennek a Földre, ahol a Moszkva van, meg a svédek országa, ahol most Nyika lakik. Mer' a Nyika, az nem halt meg akkor, amikor azok a rohadékok szétlőték Moszkvát a rakétákkal. Mer' a Nyika még mostan is él, és a svédek országából küldözgeti nekem a leveleket, amikre ilyen koronás bélyegeket ragasztgat.

Ezt is a nacsalnyik mondta, aki a fejembe' albérlő, de aki néha-néha mozgatja a lábom meg a kezem, meg aki sokszor gondolkozik is helyettem, olyankor, amikor én má télleg nemnagyon tudok. Amikor ezt a Nyika-bélyeg dolgot mondta, akkor még nem volt szétkúrva a Funetes-pók feje, meg mindene, mer' akkor még én is itt akartam meghalni, mer' hogy már úgyis minden mindegy. Deaztán szólt a nacsalnyik, hogy a Nyika él, én meg lőttem, aztán beleléptem abba a VÖRÖS CSILLAGBA, mintha csak valami kutyaszar lenne, és aztán megfájdult a fejem, de kurvára ám, aztán meg amikor megint kinéztem a fejünkből, akkor láttam, hogy süt a nap, és hogy a dögök, akik után jöttem, éppen valami templomházat akarnak széjjelizélni. Aztán bementek, oszt szétcsaptam köztük, de nem öltem meg mindet, pedig akartam, de azok má' megismerhettek, szagról, ha másról nem, mer' fogták magukat, oszt elkezdtek meglépni előlem.

Ez jó. Márminthogy ezek a barmok tudják, ha jön Gontar, Oleg szakvez., akkor nekik jobb, ha mennek, mer' különben. Odahaza is így voltak a srácok, amikor szombatonként, régen, mentünk a kocsmába. Ha én oda bementem a Szergejjel, aki barátom volt, de már nem az, mer' meglőte önmagát, akkor a srácok, azok kimentek, hogy odakinn rágyújtsanak, mer' tudták, ha jön Gontar, Oleg szakvez., akkor nekik egyből annyi.

Ez nem igaz. Akkor még nem voltam szakvez. Csak Oleg. Meg Gontar.

Aszonta a nacsalnyik, hogy ha fáj a fejem, és most megint fáj a fejem, mer' utánajöttünk a dögöknek, hogy ne hagyjuk menekülni őket, és a VÖRÖS CSILLAGTÓL megint beleállt a nyilallás az eszembe. Aszonta a nacsalnyik, ilyenkor csak gondolkodjak, meg minden, különben lehet, hogy bolond leszek, a VÖRÖS CSILLAGTÓL, és akkor aztán egyedül marad a fejembe', azt meg nem akarja, pedig egész kényelmesen elvan. Mer' hogy jó katona vagyok, és má' sokszor nem Gontarnak, csak Olegnek szólít.

Most fáj a fejem, és ezér' gondolkozni kell.

Gontar, Oleg szakvez vagyok. Taraszovkában születtem, de nemsokára marslakó lesz belőlem. Jó marslakó. Csak előtte még le kell gyepálnom egy pár rohadékot. Ilyen gyíkizéket, meg ilyesmit. Meg ördögöket, vagy miket.

A Marson voltam, bezárva, mer' a picológusok aszonták, hogy baj van a metálhiénámmal, vagy mimmel. De aztán odagyött a Marsra valami Tükör, vagy mi a szar, amit valami étík hoztak, meg odagyött egy Funetes nevű tag is, aki már különben is ott volt, és ezek együtt, a Tükör meg a Funetes csináltak egy csomó barmot, olyanokot, amilyeneket az állatkertbe szoknak mutogatni, pénzér', csak rusnyábbakat, oszt azok elkezdték kiirtani a népet.

De nem sokáig irthatták őket, mer' valaki aszonta, hogy tegyék a fejembe a nacsalnyikot, oszt majd mink ketten teszünk róla, hogy ne csinálhassák, amit akarnak. Meg hogy ne is legyenek. Hogy menjenek vissza a jó kurva any... Tükörbe. Meg a Funetesbe, aki az apjuk, vagy mi.

Hát, meg is csináltuk, meg ebben a templomba is rendet vágtunk, amikor má' nem volt golyónk, akkor egy Jézuskirályos kereszttel csaptam szét köztük, amit utána letörölgettem, mer' én ugyan nem hiszek a Jézuskirályba, de azér most mégis megsegített. Azzal, hogy ott volt, és lehetett ütni vele. Azt szokják mondani, a Jézuskirály megsegít, hát engem most télleg megsegített, és ezér' szeretem is, és lehet, hogy a végin még én is hinni kezdek Őbenne. Jól megtörölgettem, pedig a nacsalnyik kiabált kifele fejemből, hogy hagyjam má', menjek a dögök után, de én még nem mentem, és vissza is állítottam azt a keresztet a helyére, mer lehet, hogy csak mese az egész, de azér mégis... Majd egyszer, ha lesz egy kis időm, mer mostanába' eléggé elfoglalt vagyok, majd megkérdem a nacsalnyikot, akit különben Andy-nek hívnak, hogy mit gondol erről a dologról.

De most meg megyünk, mer' visz minket a lábom, amivel most a nacsalnyik lépked. És visz minket a VÖRÖS CSILLAG, csak tudnám hova, de mindegy, mer' a végin biztos oda lyukadunk ki, ahova a dögök, akik sokan lehetnek még, de csak elfogynak egyszer, mer' már nincs itt a Funetes, aki újakat csináljon, az agyával. Aztán, ha elfogytak, akkor megin rá fogok lépni a VÖRÖS CSILLAGRA, és akkor biztos, hogy a svédek országába' fogok lelépni róla. Ott, ahol az ilyen koronás bélyegeket csinálják. Ott, ahol Nyika van.

aki a húgom.

COMFILE-03.WAD

Bogota/B.A.U.

Menekülni!

Ez az egy szó zakatolt a fejükben. A dzsip valami csoda folytán ép maradt, csak a motorháztető horpadt be kicsit, meg az egyik kereket kellett kicserélni. Egy órával azután, hogy a pokolfajzatokat, meg az óriást elnyelte a vörös pentagramma, Marius eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy parancsolgatni kezdjen. A csapatból egyedül Anne maradt életben, és a parasztok közül is legalább harmincan meghaltak, ám Marius úgy gondolta, nem lenne előnyös, ha megvárnák a csendőröket a többi hatósági emberrel együtt, akiket a lassan-lassan feleszmélő falubeliek telefonon értesítettek. Kényelmetlen helyzetbe kerültek volna, ha valaki faggatózni kezd, mit keresnek itt, miért van náluk ennyi pénz, és mi volt az a lövöldözés a dögök megérkezése előtt. Marius kifejtette, hogy a helyi csendőrök éppúgy érdekeltek a kokainüzletben, mint az országban majdnem mindenki, de a hullákkal nekik is el kell számolniuk. Anne – Mariusszal ellentétben – a Corsicá ra akart visszajutni, hogy minél hamarabb maguk mögött hagyhassák ezt az elátkozott országot, viszont Bogota közelebb volt Cupicánál. Nem tudták, mik lehettek a szörnyek, honnan, hogyan kerültek a faluba. Arról sem volt fogalmuk, ki lehetett az a megveszekedett herkules, ám abban biztosak voltak, hogy nem akarnak újra találkozni velük.

Anne összeszorította a fogait, és még keményebben a gázpedálra taposott. Marius sziszegve megérintette a karján az átvérzett kötést. A sebe nem volt túl komoly; a lángoló koponya csak a bal bicepszét harapta meg, mielőtt az óriás egy eltévedt golyója szétrepítette.

– Mi az isten volt ez? – kiáltotta hirtelen Marius.

Anne ránézett. Marius arca olyan elkínzott volt, mintha csak most fogná fel azt, amit átéltek, mintha csak most jutott volna el a tudatáig az a rengeteg szörnyűség, amit látniuk kellett. A lány örült, hogy indulás előtt bekapott egy fél marék nyugtatót – érezte, ha nem lenne a bogyók hatása alatt, ő is pánikba esne.

Marius arca egyre jobban eltorzult. Anne látta rajta, hogy iszonyatosan fél.

– Nem tudom – mondta végül. – De jó lenne, ha Bogotában szereznénk valami repülőgépet vagy ilyesmit, és a lehető leghamarabb visszamennénk a Corsicá ra.

Marius megrázta a fejét.

– Repülőgépet akarsz? Vagy helikoptert, mi? Hogy a járőrgépek levadásszanak minket? – Ültében a nő felé fordult. Anne nem nézett rá, de Marius hangjából csak úgy sugárzott a kétségbeesett düh.

Anne félrekapta a kormányt, és kikerülte a földút közepén heverő jókora kődarabot. Nem felelt, de a vékony ködfátyol alatt, amit a nyugtatók borítottak az agyára, ott forrongott a páni félelem.

Tíz perccel később rákanyarodtak az országútra, és kelet felé fordultak.

– Nem sokon múlott – kezdte újra Marius immár valamivel nyugodtabban.

– Hát... Nem. – Anne egy pillanatra lehunyta a szemét, és újra maga előtt látta a bikafejű szörnyet meg a lángszórós hájpacnit. Ösztönösen felgyorsított.

– És... – Marius most már suttogott, és hiába köszörülgette a torkát, a hangja rekedt maradt. – És iszonyatos volt!

– Az.

– És csak úgy egyszerűen megjelentek meg eltűntek. A dögök is, és az a faszi is, aki irtotta őket.

– El.

– Hát ilyen... ilyen egyszerűen nem létezik!

Anne oldalra fordult, és Marius véres kötésére nézett.

– De mégis – zihálta a férfi. – Mégis megtörtént.

A csend most még hosszabb ideig tartott.

– Szerintem UFO-k voltak – jelentette ki Marius váratlanul. – Azoknak kellett lenniük!

– Aha – bólintott a lány. – Akkor ez már legalább negyedik típusú találkozás volt.

– Azért fura – mondta Marius néhány perces hallgatás után, miközben fájdalmas arccal újra megtapogatta a sebét. – Ha nem a saját szememmel látom őket, el se hinném, hogy ilyesmi megtörténhet.

– Baj van a világgal – mondta a lány szenvtelenül, és tövig nyomta a gázpedált. – És ne mondd, hogy csak most vetted észre...!

A következő négy órában alig szóltak egymáshoz. Anne csak egyszer állt meg: bevett egy újabb adag nyugtatót, és ivott rá egy doboz kólát. A negyedik óra végén pillantották meg a forró levegő hullámzását a horizonton – a légrétegek torzító lencséje alatt óriásoknak rémlettek a beton és üveg felhőkarcolók. Az árnyékukban lapuló bodegá k tengere láthatártól láthatárig ért, bennük több millió épp-hogy emberi lény tengette életét.

– Bogota – mormolta Anne.

– Végre-valahára! Figyeld a táblákat; az a mocsok El Bazo azt mondta, ki van írva, merre találjuk a birtokot. „Los Tobillos”, ha jól emlékszem. És eszedbe se jusson fékezni, ha valami koldus fekszik keresztbe az úton: többet nem kockáztathatunk.

Pár perccel később valóban megpillantották a betoncsík szélén ágáló hatalmas táblát. Épp olyan volt, mint egy Warhol-korabeli burgerbüfé neonreklámja. Sokat mondott a tulajdonosáról, hogy a környéken portyázó nyomorultak közül nem merte megpiszkálni senki.

– Ez a Tobillo ad a látszatra – mormolta Marius. – Fordulj balra!

Anne azonban megállította a dzsipet.

– Tényleg oda akarsz menni?

Marius végigtapogatta kötését. A géz kezdett átvérezni.

– Tobillo, mint minden koszos kokóbáró, egész hadsereget tart. Akármik is voltak azok a dögök, az ő birtokán biztonságban leszünk tőlük.

– Aha. És miután átadjuk a lét? Ki véd meg minket a nationales haverjaidtól, míg visszaérünk Cupicába?

Marius megvakarta az állát.

– De borúlátó lettél, a kurva hétszentségit! – A műszerfalra csapott; látszott a képén, hogy voltaképp igazat ad a lánynak. – No jó, majd beszélek a nagyfőnökkel, hogy adjon mellénk pár embert. – Játszadozni kezdett a táska zárjával. – Ha elmondjuk neki, mi történt, talán megkínál egy pofa itallal is...

Egy órával később Anne beállította a dzsipet Tobillo palotának is beillő háza elé, a parkolóban várakozó páncélozott Benzek és Rollsok közé. A birtok kapuján viszonylag egyszerűen bejutottak; az őrbódé körül tucatnyi társával ácsorgó testőr ugyan megmotozta őket, de mivel tudtak az érkezésükről, és mivel a megegyezés szerint náluk volt a pénz, nem akadékoskodtak sokat.

– Megy ez – dünnyögte Marius, és a ház felől közeledő alak irányába nézett.

– Megy – bólintott a lány. – Vajon kifelé is ilyen egyszerű lesz?

– Az ég szerelmére, fejezd már be! – sziszegte a férfi. – A mi Tobillónk akarja az európai placcot, világos? Ha nem akarná, most nem lennénk itt. – Megtörölte verítékes homlokát. – Vagy attól tartasz, hogy az ördögök itt is megjelennek?

– Attól is. De inkább attól – Anne a kert gondosan nyírt bokrai között sétálgató kutyás őrök felé biccentett –, hogy ezeknek más az elképzelésük a sikeres üzletről.

– Ezt hogy érted? – Marius elindult a ház felé.

– Nálunk van egy rakás pénz, és csak ketten maradtunk.

Marius legyintett.

– Tobillót nem ejtették a fejére, aranyom. Tudja ő jól, ha minket kinyír, elveszti a jó hírét, és többé senki sem fog bízni benne. Márpedig ő is csak a piacról él.

– Elég szépen, ahogy elnézem – dünnyögte Anne a hispániai stílusú udvarházat méregetve.

Marius elvigyorodott.

– Pedig nem is számít nagy halnak: a kartellek csak a magunkfajta csórókat engedték át neki. Komoly vásárlóknak a színét se látja, csak a szóbeszédből tudja, hogy többnyire sárgák.

– A kínaiakra gondolsz?

– Naná, majd a kambodzsaiakra – dünnyögte Marius. – Ne aggódj, kézben tartom a dolgokat. Ha majd...

Közben elébük ért a házból kisiető libériás inas.

– Legyenek üdvözölve – mondta tökéletes angolsággal. – Kövessenek, kérem!

– Hol van senor Tobillo? – kérdezte Anne, és idegesen körbepillantott. Az egyik bokor mögött mintha valami vörösséget látott volna – de nem, csak egy Mercedes hátsó lámpáján csillant meg a napfény.

A lakáj felvonta a szemöldökét, úgy nézett rájuk.

– Senor Tobillo a kápolnában tartózkodik a vendégeivel.

– A vendégeivel? – kérdezte Anne, és a Geo mellett álló csodakocsikra pillantott.

– Néhány befolyásos emberrel. Bogota érseke tart délutáni istentiszteletet.

– Vezess oda minket!

A lakáj megrázta a fejét.

– Attól tartok, ez lehetetlen. Kérem, fáradjanak...

Marius tőle szokatlan hevességgel előreugrott, és megmarkolta a lakáj gallérját.

– Vezess oda! Most!

A lakáj kiszabadította magát, megvetően végigmérte Mariust.

– Kérem. De senor Tobillo nem fog örülni, erről biztosíthatom...

A Vörös Óriás egy kicsit mintha fáradt lenne. Státuszmeghatározás: fizikai állapot 77, páncélzat 34 százalékon. Fegyverzet: a BFG, a Gatling, egy revolver, egy tőr, meg Blazkowicz duplacsövűje. Muníció semmi.

Egy templom. A hívek a padokban, a pap a szószéken. Gontar a leghátsó padsor mögött áll, a vörös pentagramma közepén. Tőlünk jobbra, úgy tízlépésnyi távolságban egy másik csillag izzik. Az emberek nyugodtak. A pap rezzenéstelen arccal prédikál.

A két pentagramma világít. Az utolsó előtti sorban ülő vénasszony most hátrafordul, meglát minket, vagyis Gontart, és...

Felsikolt. A pap elhallgat. Minden szempár felénk fordul. A pap a szószékről ránk mutat, kiált valamit.

A pentagrammák. Ha ezek itt vannak, akkor a dögök sem lehetnek messze!

– A rohadt anyjukat, hol vannak ezek a szemetek? – Gontar jobbjával a tőrét szorongatja, boxeros bal kezével dühösen a pad támlájára csap.

Tényleg, hol lehetnek? Őket miért nem fedezték fel? És miért nem kezdtek gyilkolni megint?

Gondolkozz, Andy, gondolkozz!

– Te nacsalnyik...

Igen?

– Mi van, ha most mind láthatatlan lett?

Ez az! A Marson már találkoztunk láthatatlan seggfejűekkel. Lehet, hogy erről van szó? Vagy...

Gontar elindul a másik pentagramma felé. Rálép. Lehunyom a szemét. Várom a sejtolvasztó sistergést.

Semmi.

– Te, én asziszem, ezek átcsesztek minket.

De hogyan?

– Mit t'om én. Valahogy.

Az első pentagrammára nézek Oleg szemével. A zöld villódzásnak már nyoma sincs, és a vörös csillag ágai is egyre jobban megfakulnak.

Gondolkozz, Andy! Mi lehet ez?

A pap most már dühösen kiáltozik. Négy-öt férfi feláll, elindul felénk.

– Megcsapjam őket? – kérdi Gontar.

Nem kell.

A négy férfi közül kettő a hátunk mögé kerül, kettő szemből jön.

– Ezek ránk másznak, nacsalnyik!

Spanyolul beszélnek, és a templom kapuja felé mutogatnak. Az egyik megérinti Gontar karját.

Ez hiba volt: péppé zúzott orrcsonttal zuhan hanyatt. Három társa nekünk ugrik. A pap üvölt. A hívek minket bámulnak.

Ne bántsd őket, Oleg!

– Mnaaa...!

Gontar üt. És még egyszer. Az utolsó fickót nyakon ragadja, kinyújtott karral felemeli, és...

– Hé, nacsalnyik!

...elereszti. A férfi köhögve, a nyakát dörzsölgetve fekszik a lábaink előtt.

– Ott, fent!

Már én is látom. Az első pentagramma fölött egy másik vöröslik halódó fénnyel.

Mássz fel, Oleg! Mássz fel!

A zöldes ragyogás egyre jobban megfakul. Erőt vesz rajtam a rémület: ha a kapu bezárul, nyomukat veszítjük.

Gontar körülnéz.

– De hogy?

Valahogy!

A mennyezet legalább négy méter magas. Gontar felordít, megragadja a leghátsó padsort. A bámuló emberek rémült patkányokként menekülnek. Oleg megrántja a legalább hat méter hosszú padot, és nyögve a falhoz támasztja. Megfordul, az oltárig rohan.

Zdraszt' , pópa. Prédikálj csak, az ördögöket majd én elintézem helyetted!

Gontar mély lélegzetet vesz.

Siess már!

– Oké.

A Vörös Óriás lendületet vesz, és vágtatni kezd a falhoz támasztott pad felé. A talpa a rézsútos fafelületre dobban. Még egy lépés. Még egy. Felugrik a levegőbe, közben száznyolcvan fokot perdül.

– Fogócskázzon veletek a jó kurva...

Keze belemélyed a mennyezeten pislákoló pentagramma alatt lebegő zöld fénygömbbe. A karja eltűnik. A feje is.

Kapaszkodj, Oleg!

Testünket magához szippantja a teleporter örvénye. Sötétség ölel körül.

– Félnek tőlünk, nacsalnyik. Menekülnek!

Gontar hangja büszkeségről árulkodik. Kettőnk közül csak én tudok eleget Fuentesről ahhoz, hogy kételkedjek az igazában. A tempó túl gyors, minden túl gyorsan történik körülöttünk. Ha eszembe jut, hogy alig két órája hagytuk magunk mögött a Marsot, a Vörös Óriás gyomra összeszorul. Vajon lezajlott már a bombázás? És ha lezajlott, mennyi idő kell az MA aranygallérosainak, hogy a helyszínre érjenek? Mire következtetnek majd a hátrahagyott nyomokból? Maradt-e elég ahhoz, hogy rájöjjenek: történt valami a Mars és a Föld között...?

– Figyelsz, nacsalnyik? Futnak a nyavalyások!

De hová? És kinek a parancsára?

Egy folyosón állunk. Félhomály. Valami pince lehet. Jó ötvenméternyire tőlünk ott vöröslik a „kijárat”. A zölden izzó kapun át épp most távozik egy szörnyeteg.

– Kosaras csontváz! – kiáltja a Vörös Óriás. – Állj meg, malcsik , beszédem van veled!

Fuss! parancsolom. Érd utol!

Gontar rohan.

– Fosnak tőlünk – lihegi közben.

Tényleg úgy fest a dolog, hogy a dögök egérutat akarnak nyerni. Mintha nem bírnák a társaságunkat. A fene se érti, miért. Lehet, hogy mennek valahová? Lehet, hogy irányítja őket valaki, aki nem vágyik a társaságunkra? De ki? Azt, ami az Arakhnotronból maradt, így vagy úgy, de most szaggatják szét B.J. bombái. Megfeledkeztünk volna valakiről? Elképzelhető, hogy ketten irányították a játszmát...?

Rohanj, Oleg! Ugorj!

A túloldalon újabb templom. Üres. A Vörös Óriás, kezét a tőr markolatán nyugtatva, lassan körbejár a homályban.

– Elkéstünk – állapítja meg. – Fürgébbek nálunk.

Az oltár előtt még ott izzik a másik pentagramma.

Tovább, katona!

Gontar rohanni kezd. Vigyáz, nehogy a szanaszét heverő maradványokra taposson. Bámulatos, milyen iramban fejlődik az erkölcsi érzéke – ha volna rá időm, megdöbbennék a folyamaton. Egyszerre megcsúszik a lába. Féltérdre zuhan, úgy néz a falat és a padlót borító foltokra. Nyers hús szag kaparja a torkát, szemét veríték marja.

Ezt az embert rakéta ölte meg, közlöm a verdiktet. Látod a repeszeket ott szemben?

Gépördög? – Gontar a falban csillogó szilánkokra emeli tekintetét. A fémet utánzó anyag kezdi elveszíteni tartását, most már inkább rothadó májra emlékeztet. – Szarvas-patás rohadék?

Csak annak volt rakétája.

– De hisz kinyírtuk már! És ha egyszer kinyírtuk, akkor meg hogy a francba...?

Nem tudom.

– Fegyver kéne. – Gontar megtorpan, szétnéz. – Ezt még én se tudnám csak úgy leszúrni!

Ugorj, Oleg!

– Baszódj meg, nacsalnyik – dünnyögi az ukrán, de azért ugrik.

Alkalmazkodó fajta.

A Tobillo-birtok kápolnája háromszor akkora volt, mint Los Leones temploma. A nyitott kapu előtt fekete öltönybe bújtatott, napszemüveges, szteroidgorillák ácsorogtak, bentről orgonamuzsika hallatszott. Az inas az egyik testőrhöz lépett, mondott neki valamit, és közben Anne meg Marius felé biccentett.

A testőr intett két társának, akik a franciákhoz léptek. Újabb motozás következett, majd a főgorilla Marius elé állt.

– Az istentiszteletnek mindjárt vége – mondta iskolás angolsággal. – Az lenne a legjobb, ha itt várnák meg senor Tobillót.

Marius biccentett.

– Rendben.

Vagy öt perccel később a templomban mozgolódás támadt, majd a kapun sorra kiléptek Tobillo vendégei.

Az amik legelnézőbb esküdtszéke is kiosztana köztük vagy kétezer év fegyházat , gondolta Anne. Az elegáns, fekete öltönyös férfiak arckifejezésén és mozgásán látszott, hogy tudatában vannak hatalmuknak, a vihorászva a karjukba csimpaszkodó, szupermini ruhákban feszítő szexbombákról pedig lerítt, bármire hajlandóak azért, hogy e hatalom néhány morzsáját a magukénak vallhassák.

– Bárók – súgta Marius.

A főgorilla az egyik negyvenes, jóképű férfihoz lépett.

– Az Tobillo? – kérdezte Anne.

Marius biccentett.

– Azt hiszem. Sose találkoztam vele személyesen.

A fess latino feléjük nézett, majd mosolyogva mondott valamit a derekát ölelgető szépségnek, aki durcás arccal félrehúzódott. Tobillo elindult Anne és Marius felé. A főgorilla egy lépéssel lemaradva követte.

– Már vártam önöket – mondta a házigazda vakító fogpasztareklám-mosollyal. Tökéletesen beszélt franciául. – Úgy értesültem, valami fontosat kívánnak közölni velem. – Marius karjára, az átvérzett kötésre tévedt a pillantása. Összeráncolta a homlokát. – Talán problémáik adódtak útközben?

Anne a komoran lépkedő bárókra nézett, és azért fohászkodott, ki ne törjön belőle a feszültség. Ha most ordítani kezd, jó darabig abba se hagyja, az pedig nem válna hasznára az üzletnek. Már ha egyáltalán megkötik a boltot, és ők ketten nem a birtok Angliából importált gyepe alatt végzik.

– Apróbb kellemetlenségek – mormolta Marius, s a kápolna előtt gyülekező „üzletemberekre” sandított. – Inkább a házban beszélnék róla, ugyanis...

Lövés dörrent. A kokainbárók ellökték maguktól a csinibabákat, és jól begyakorlott mozdulatokkal testőreik fedezékébe húzódtak. Minden tekintet a templom kapujára szegeződött.

Újabb lövés. És még egy.

A templom kapujában megjelent egy arany-fekete palástos, sikoltozó férfi. Ahogy kiért a szabadba, megtántorodott, és elkapta az egyik hosszúlábú szépség karját.

El Diavolo – hörögte, ahogy előrebukott. – El Diavolo!

A ringyó felvisított, és a pap vérző tarkójára meredve, tűsarkain imbolyogva hátrálni kezdett.

– Jézusom – lehelte Anne. – Kezdődik megint!

Úgy ugrunk elő abból a francos örvényből, mintha rugóra járnánk, a Vörös Óriás meg én. Minden ugrás egy-egy kis halál, lutri a földönkívüli erővel, amelynek a Tükröket köszönhetjük: a test atomokra és információkra bomlik az egyik oldalon, hogy ismét felépüljön a másikon. Mindened a helyén marad, különben egy pillanatig se élhetnél tovább, de az ilyesmit tudni nem elég. Hinni, bízni kell, az pedig nagyon nehéz – és minden újabb teleportálás után nehezebb lesz.

A sötét időtlenség pillanataiban, a két pont között, ahol tán csak a gondolat létezik, újra és újra Fuentes jut eszembe. Arra gondolok, hogy a ribancszájú voltaképp győzött: a Tükör megkaparintásával elorozta az emberiségtől egy idegen civilizáció üzenetét. Egy ideig a Tükör minden hatalma őt szolgálta, és ez az erő még most sem fogyott el – ahhoz mindenesetre elegendő, hogy ízelítőt adjon a Földnek az Alvaro-féle pokoltűzből.

Valami azt súgja, az utolsó pillanatban érkeztünk a Katedrálisba odafent. Fuentes megteremtette a téren túli összeköttetést a két világ között, „felszabadító” seregének előörsét is útnak indította, de nem volt ideje rá, hogy a falka élére álljon. A szörnyetegek most vakon haladnak az általa kijelölt úton, melynek sem állomásait, sem végcélját nem ismerik. Nem elég okosak ahhoz, hogy megtorpanjanak vagy meghátráljanak – amit a padre megparancsolt, mindenképp megpróbálják végrehajtani. Azt teszik, amire születtek, és nem változott a mi feladatunk sem: lesz ami lesz, meg kell őket állítanunk.

– Nincs lőszer – dohog az ukrán, amint a molekulák kavargásából ismét alakot ölt. Fájnak az izmai és fáj a feje, szemünk előtt csillagokként táncolnak a zöld villódzás visszfényei. – Nincs ellenség. Merre tovább, nacsalnyik?

Gyors pillantással mérem fel a terepet. Előttünk keskeny lépcső vezet felfelé, az alacsony mennyezetű kamra kőfalai nyirkos hideget sugároznak. Oldalt fordulok, megbámulom a kétoldalt sorakozó koporsókat: gondosan megmunkált, feketére lakkozott és cirádákkal ékes darab valamennyi. Ösztöneim azt sugallják, hogy bármelyik árából kitelne egy komolyabb sportkocsi, az értelmetlen fényűzés pedig azt, hogy változatlanul Dél-Amerikában járunk. A katafalkok feletti portrék sora megerősíti gyanúmat: a porlepte festmények sötét szemű, barázdált arcú latinó kat ábrázolnak. Bulvárlapok címoldalán, rendőri közlönyökben és titkos dossziékban látni efféle arcokat. Míg éltek, csak az „arany és ólom” törvényét ismerték – arany a markodba, ha együttműködsz, bárki légy is, és ólom a bőröd alá, ha az ellenség (a gringók, a választott kormány vagy a Konkordátum) oldalára állsz. Most itt hevertek körös-körül, veszélytelenül, de éppoly baljóslatúan, mint fénykorukban, öt, tíz, ötven vagy épp száz évvel ezelőtt.

– Nacsalnyik...?

Csendesen, Oleg! Ha mi itt vagyunk, a dögök se lehetnek messze.

– Felfelé mentek – véli a Vörös Óriás. – Más út nincsen, hacsak nem a csontokon át.

Nincs okom meglepődni a gyorsaságán, elvégre az én megfigyeléseim alapján következtet. Nem emelek kifogást az ellen, hogy tegyen pár lépést előre – de lélekben összerezzenek, mikor a feljáró homályából, csöndesen, akár a halál, nekünk ront két hatalmas, hússzínű árnyék.

Seggfejűek!

Olegnek ilyen helyzetekben nincs szüksége tanácsra: tőrt ránt, és torokhangú kiáltással a bestiákra ront. Érzem, ahogy saját bejáratú erőszak-buborékjába húzódik vissza a fájdalom elől. Agyarak tépnek a vállába, elvásnak a harci öltözet maradványain. A fogazott penge ugyanekkor villan, átmetszi az egyik gigász nyakizmát, a sebből bőven ömlik a vér. Gontar kitér a karmaival kaszáló második fenevad útjából, kiperdül, aztán, mintha csak a taraszovkai vásárban volna, baljával a lény redőzött hasfalába vágja a tőrt. Bömbölés. Az ukrán felfelé rántja a markolatot, jobbja felemelkedik és lecsap, lecsap újra és újra: a seggfejű homlokcsontja darabokra törik a szöges boxer ütései alatt. A véráztatta lépcsőkön súlyos testek puffannak – szabaddá válik az út. Gontar a harcból nyert lendülettel fut fel a lépcső tetejéig, ott megtorpan, zihál. Kétszárnyú faajtó állja utunkat. Egyik szárnya félig nyitva áll, túloldaláról orgonamuzsikát hallani.

– Koncert? – lihegi a Vörös Óriás.

Mise, te tahó! csattanok fel rosszat sejtve. Nyomás!

Az ajtó előtt két halott latinó ra bukkanunk. A lent látott portrék modelljeinek leszármazottai lehetnének sötét szemükkel és könyörtelen arcukkal, pedig nem árthatnak többé senkinek: a seggfejűek, akikkel az imént küzdöttünk, annak rendje-módja szerint átharapták a torkukat. Vonásaikra ráfagyott a harmadik tipusú találkozás döbbenete. A Vörös Óriás nem sokat teketóriázik, máris nyúl a földre hullott géppisztolyokért.

– Puha lőszer – dünnyögi. – Közelharchoz való.

Siess! A tartalék tárat rendszerint hátul, az övükbe tűzve hordják. Majdnem mindegyiknek van revolvere is...

Az egyik fickó gatyakorcából egy rádiótelefon, a másikéból egy Beretta és pár tartalék tár kerül elő. Gontar az előbbit elhajítja, az utóbbiakat nadrágja oldal- és combzsebeibe tömködi.

– Száz skuló – közli elégedetten. – De a fele csak ijesztegetésre jó, pláne ha belebotlunk egy olyan rakétás bikába is!

Az orgonamuzsika e pillanatban elhallgat. Valahonnét, nem is túl messziről, emberi sikolyok harsannak. Gontar felszegi a fejét, jobbjában magától mozdul a néhai latino géppisztolya.

Háromig számolok , mondom, és egy közeli bársonydrapéria felé fordítom a tekintetét. A gyíkokkal ne törődj, csak a bikára figyelj! Meg kell nyomorítanod, mielőtt elkaphatna, mielőtt...

Semmi vész, nacsalnyik – mormolja Oleg, és hátrarántja a fegyver závárzatát. – Kezdem kiismerni a játékszabályokat.

Mit ne mongyak, kemény menet lesz a függöny túlfelin, mégse bánom, mer elegem van abból, hogy sötét meg büdös helyeken rohangáljak a dögök után. Ez a mise olyan hely lehet, amit szeretnek, az orgonazene meg olyan dolog, amit nagyon nem – lám, egy perc se kellett hogy elkussoltassák. A fő az, hogy szereztem lőszert. A géppisztoly Ingram gyártmány: teli lehet vele szórni egy egész szobát úgy, hogy még a legyek is sípolva vegyék utána a levegőt. Aszongyák, a baj ott kezdődik, mikor célzani próbálsz, úgyhogy azt nem fogok, a rakétás girobika miatt különben is gyorsan kell mozogjak.

Csak ügyesen, Oleg , csesztet a nacsalnyik, mintha elfelejtette volna, hogy nem is tudok máshogy. Háromig számol – mikor befejezi, futni kezdek. Nem rántom le a függönyt, hanem megkerülöm, aztán tépek tovább. Gondoltam, padokat fogok látni, mint azon a másik helyen, ahol együtt verekedtem a Jézuskirállyal, de itt a padok helyére karszékeket raktak. Ember nem ült egyikbe se. Ahogy ott rohanok, kétfelől vág pofán a napfény; lám, ablakjai is vannak ennek a kócerájnak, az ajtaja meg...

Vigyázz!

A nacsalnyik pont akkor kiált rám, mikor észreveszem azt az alakot. Öltöny van rajta, mint azokon a hullákon ott a kripta előtt. A géppisztolyából ítélve olyanféle fazon lehet, amilyenek ők voltak, csakhogy még eleven – és azon igyekszik, hogy belém lőjön.

Elugrok jobbra, ráüvöltök, hogy menjen az anyjába – japánul sajnos, amit ösztönösen szokok néha, de asszem, ha értené, akkor se akarna engedelmeskedni. A jobb karja össze van marcangolva, a zakója ujja hiányzik, a napszemüveg féloldalt áll azon a hülye fején, de a bal kezével rámszór egy tárat, és közben bömböl, mintha nyúznák; nem öröm látni, de nem öröm hallani se. Ahogy foggal-körömmel tölteni próbál, a Berettával sréhen térden lövöm – a székek közé esik, onnét durrogtat tovább a mennyezetre, pedig körös-körül gyíkok settenkednek. Ilyen egy tahót! Mögöttem tűzcsóva villan, de nem izgat: a nacsalnyik megmondta, hogy csak a girobikával foglalkozzak. Átfordulok a vállamon, a Beretta második és harmadik ólmát egy okvetetlen seggfejűbe küldöm, aztán fölpattanok, vágtázok kifelé.

Marha jó. Kint csupa öltönyös meg napszemüveges faszi. Testőrfazonok, mint a bentiek voltak, de elég tanácsatalanok. Stukker a kezükben, dögös csajok meg nagyfejű gazdag pasik a hátuk mögött, velük szemben meg vagy ötven Funetes barmai közül. A másik pintagramma sehol. Szépen vagyunk...

Röhöghetnékem támad, mikor rájövök, hogy a napszemüvegesek döbbenetükben még nem vettek észre. Ha így, akár le is ülhetnék, nem? Lássuk, mire mennek ezek a fene nagy tudásukkal!

Vigyázz, Oleg! akarom kiáltani, de semmi szükség rá: a Vörös Óriás mozdulatlanná dermed, majd, mint egy túlméretezett balett-táncos, elsasszézik a tűzvonalból.

Igyekszem áttekinteni a helyzetet. Az épület – kápolna? – kapuján át öltönyös gorillákra, meg a védenceikre látni. Félkezes UZI Raiderek, automata Glockok és hasonlók vannak náluk, a kurváikkal együtt lehetnek vagy harmincan. Lerí róluk, hogy felkészültek egy sor rendkívüli szituációra – ezt az egyet kivéve. A kocsifelhajtóra vezető lépcső alján stólás-karinges egyházi személy fetreng, és az ördögről kiáltozik. Nem is sejti a nyomorult, milyen igaza van.

Gontar szemével figyelem az első sortüzet. Nem túl fényes az eredmény, de senkit sem hibáztatok érte: a derék latinó k félőrültek a félelemtől. A védenceik menekülni próbálnak. Néhánynak már sikerült bejutnia a házba, egy pedig egy páncélozott Rollsba menekült. A csajok szétfutottak. Most valahogy senki sem törődik velük.

Lapulj, katona , parancsolok a Vörös Óriásra. Várd be a csillagot!

Gontar vita nélkül engedelmeskedik, a rohanás elfárasztotta kissé. Vele együtt bámulom a kápolna előtt sorakozó kocsikat – egy-egy vagyont ér valamennyi. A látóhatáron kék ködbe burkolózó hegyek. Chilétől Mexikóig bárhol lehetnénk, valami mégis azt súgja, ez Kokainország, annak is a kellős közepe. Bogota? Bucaramanga? Vannak pillanatok, mikor visszasírom pompás fémtestemet, a német gyártmányú 207-est: ha itt volna, kapcsolatba léphetnék a legközelebbi műholddal, leadhatnám a drótot Longfeathernek meg a többieknek – biztosan érdekelné őket, hogy valahol Dél-Amerikában megkezdődött a Fuentes-féle végítélet.

A felhajtón elcsattan a második sortűz, aztán a harmadik, a negyedik. Többet nem hallani, a lövések ettől kezdve folyamatosnak rémlenek. Tapasztalatból tudom, hogy a gorillák vesztésre állnak: nem sikerült legyűrniük a félelmet, találati pontosságuk csökken, minden pillanattal valószínűbb, hogy a dögök bekerítik őket – és akkor vége. Eltökélt szándékom, hogy itt várjuk be az akció végét, az ukrán figyelmét azonban megragadja valami. Közelebb húzódik a kijárathoz, kék szeme résnyire szűkül, mint egy múlt századi fényképezőgép blendéje. Összpontosítok, megállapítom, hová néz. Pillantásom egy sötét hajú nő rémülettől fátyolos pillantásával találkozik.

– Hé, nacsalnyik, ezt a csajt ma már láttuk egyszer!

Képzelődsz , sugallom. Várj még!

– Láttuk, ha mondom – sziszegi Oleg. – Rögtön azután, hogy eljöttünk a Katedrálisból. Ott volt abban a másik templomban, ahol először verekedtünk!

Amit mond, elgondolkodtat; a jelenlegi helyzetben számolnom kell minden eshetőséggel. Ha nem téved, ha egy ideje valóban kisebbeket „ugrunk”, mint az első alkalommal, s csak templomokban jelenünk meg, nos, talán olyasvalaki útját követjük, aki korábban járt ezeken a helyeken.

Fokozott sebességű visszajátszás: ott vagyok megint a Mars felé száguldó Up Yours! fedélzetén, és Fuentes anyagát tanulmányozom Clench monitorán. A pap arca betölti a látómezőt. Szeme egy gyógyíthatatlan szociopatáé, szája egy tisztességtelenségben megőszült ribancé, születési évszáma 2004 november kilencedike, a helye pedig...

Bogota, Kolumbia.

Gontar feje oldalra billen. Most már tudom, hogy a hegyek, amikre rálátunk, a Keleti-Kordillera vonulatához tartoznak, annak a településnek pedig, ahol visszatértünk szülőbolygónkra, valahol a Magdalena völgyében kell feküdnie. Mennyi idő telt vajon el azóta? És hány állomást iktattunk közbe...?

Töprengésemnek a Vörös Óriás önkéntelen kézmozdulata vet véget.

– A seggfejűek! Szétszedik a csajt!

Nem én vagyok – vagy voltam – az az ember, aki erre csak annyit mond: „Hát aztán!” Valami megmozdul bennem. Felháborodás? Harag? A moszkvai pokol jut eszembe, aztán a pétervári, ahonnét lepedőben vittek haza – az éles napfény elvakít, egy pillanatra annak az asszonynak az arcát látom, akit a zajló Névából rángattunk ki. A férje a jég alatt maradt. Azok a nyomorult civilek valahogy mindig a jég alatt maradnak, mert ritkán akad a közelben elég önfeláldozó terminátor, de most...

Kitisztul a tekintetem. Megint a sötét hajú nőt, meg a feléje loholó seggfejűeket látom. A józan ész, a fegyelem parancsára gondolok, aztán úgy döntök, a francba mindkettővel.

Roham! dörrenek Gontarra. Hozd a nőt, aztán futás!

Amikor a halott pap nyomában az első sátánfajzat előbukkant, Anne felsikoltott, és megfordult, hogy elrohanjon, de a nagy tolongásban valaki félretaszította. A földre rogyott, és amikor feltérdelt, rögtön újra hasra vetette magát.

Előtte már felsorakoztak a fegyvert markoló gorillák, és eldörrent az első sortűz. A közeledő dögök közül egy pár hangos böffenéssel elvágódott, a többi viszont csatasorba rendeződött, és támadott tovább.

Anne a földhöz préselte az arcát, és a tarkójára szorította a kezét. A feje fölött golyók süvítettek, lángoló koponyák rikoltoztak, és tűzcsóvák zúgtak. Nem mert felnézni; szerette volna beásni magát a földbe, szeretett volna valami egészen más helyen lenni, vagy ha erre már nincs lehetősége, legalább futni, rohanni, megpróbálni a lehetetlent. Valami a hátának csapódott. A fájdalom éles volt, de nem követte csontreccsenés. Kissé oldalra fordította a fejét, és iszonyodva, reszketve kikúszott a test alól, ami egy perccel korábban még minden férfi vágyát az egekig emelte volna, most pedig...

Az úri szajha felsőteste viszonylag ép maradt, csak egy-két vörös csöpp fröccsent rá, ahol azonban a sztreccsruha vége tért, onnan hiányzott a folytatása. És sikított. És Anne farmerjának farzsebébe kapaszkodott. És segítségért könyörgött, pedig még talán fel sem fogta, hogy elvesztette a lábait; talán még csak az őrjítő fájdalmat érezte.

Anne is sikoltozni kezdett, de közben oldalra gurult, négykézlábra állt, és veszett iramban átmászott a folyamatosan lövöldöző gorillák lábai között. Ujjai egy vérző archoz értek. Rábámult.

– Marius – nyögte, de tovább mászott. Egy patás, vaskos láb tiport a kezére. Valami felrobbant, alig karnyújtásnyira tőle. Valami a fejére csapott; valami, ami forró volt, és eszelősen sikítozott. Az ütéstől elkábult, de mászott, és csak akkor állt meg, amikor kezei egy lépcsőfoknak ütköztek.

Felnézett. Hátrafordult és zokogni kezdett.

Valahogy eltéveszthette az irányt, mert ahelyett, hogy távolodott volna a mészárlástól, a templom kapujához vezető lépcsősor aljában térdelt. A háta mögött pokolfajzatok és testőrök viaskodtak. A dögök egy helyen már áttörték a gorillák sorfalát, és most a riadt macskákként egymáshoz bújó nőket, meg a többiektől lemaradt bárókat irtották.

Robbanás. Szétszakadó testek, fáklyaként lángoló emberek.

Anne a templom kapujára nézett. Semmi mozgás. Reszketve felállt. A hátán forró és jéghideg félelemhullámok futkostak. Az első lépcsőfokra tette a lábát. A másodikra.

Valami mintha megmozdult volna a kapu túloldalán. Anne bizonytalanul megtorpant, felsikoltott. A hangra egy seggfejű nyakigláb fordult felé, és társaitól eltávolodva rohanni kezdett vissza, a templom és Anne irányába.

A kapu mögött leselkedő test is előrelendült. Anne térdre rogyott, az arcára szorította kezeit, és sikoltott. Sikoltott.

A seggfejű már egészen közel járt hozzá. Lehajtotta busa fejét, eltátotta förtelmes pofáját, harapni készült. Anne pórusai összehúzódtak a forró lehelettől, gyomra összefacsarodott a testére felhőként ráboruló bűztől. Szinte már érezte, hogy az agyarak halk reccsenéssel a húsába hatolnak, de...

A seggfejű hanyatt vágódott, és egy másodperccel később, amikor röfögve feltápászkodott, egy hosszú tőr rezgett a mellkasában. Anne szétnyitotta arcára szorított keze ujjait, és megbabonázva figyelte a semmiből előpattanó óriás halálos táncát.

Az óriás. Az a férfi volt, akit Los Leones ostromlott templomában látott. A Bosszú Angyala szabadjára eresztette öklét. A tövisboxer a seggfejű állán csattant. A dög újra elterült a földön, az óriás pedig felugrott a levegőbe, és páros lábbal a gyomrába taposott. Böffenés.

Az óriás kirántotta tőrét a seggfejű melléből, megfordult, és balját nyújtotta a halálra vált lánynak.

– Gyere – zihálja. – Velünk kell jönnöd!

Kitapostam a belét a rohadéknak, mér akarják ezek megölni a nőket, akiket szeretek, mér akarták bántani a Nyikát, meg most ezt a fekete rövidhajút? A sátánkurvaanyjukat! Most meg...

A gyíkfajzat lesből támadott, de csak az egyik combpáncélomat olvasztotta meg a tűzgolyójával. Lendületből vágtam szájon a késtartó kezemmel, tán megis vágtam mer miután elterült, nem kelt föl.

Szép volt, Oleg. Hé! Nézz csak jobbra! Ne a nőt bámuld már, te szerencsétlen! Jobbra!

A vörös csillag! Pár gorilla is arra fordul, menekülni próbál. Az egyik gyíkmeteort kap a hátába, a másiknak sikerül beugornia egy bazi autó mögé. Jó neki: nem őt üldözik ezek a gennyládák, hanem engem. Előrántom a halott pasas géppisztolyát, lekaszálom őket. Három, négy. A többi kétfelé válik előttem, a csillag fele rohannak mind. Egymás után vetik magukat a vörösségbe.

Fuss, Oleg, mert lemaradsz!

Felnyalábolom a nőt és rohanok. Ahogy lehet, gereblézem a tárakat közbe'. A nacsalnyik hallgat minta csuka: fogadok eszibe se jutott, hogy nekem ilyesmi eszembe jut. Futok. Egy Ingram. Töltények. Fasza napszemüveg.

A csillag fölötti izé lüktetni és zsugorodni kezd.

Rohanj!

Rohanok. Má csak öt lépés. Négy. Balra egy rakás seggfejű lohol, de nincsen több kezem, hogy rájuk lőjek. Gránát kéne ide, de nem egy hanem vagy száz kiló. A rohattannyukat!

A nő nemigen mozdul a vállamon, elájult talán. Álandóan érzem a szagát ami nem egész olyan mint azé a másiké volt, akit a pszihológus köldött hozzám, de azér. Sőt. Most a derekamon érzem a kezét, de nemtok vele törődni mer' belül a nacsalnyik bömböl velem, hogy itt ragadunk és megszívjuk és megdöglünk meg ilyesmi. A nő, aki most épp a hátsó szemem, végre kirángatja a másik géppisztolyt az övemből. Sikolt mint egy állat és a mellettünk futó dögöket szórja vele. Hogy visszane essen, a bal kezemmel erősen fogom a seggit. Kemény.

Ugorj! ordít a jenki.

Hát hogy ugorjak ezzel a kolonccal te süket fasz aki vagy? Tudom persze, hogy igaza van úgyhogy mindent beleadok, és sikerül valahogy a fényig jutnom. A fényen túl sötét jön, magához húz: úgy bukfencelünk a semmibe, mint Jurij Nyikulin meg a párja, két sírósra festet képű, elcseszet bohóc.

COMFILE-04.WAD

Milne/Eszmélés

Álmom az a fajta színes-szagos hollywoodi lidércnyomás volt, amit egyes országokból már a századelőn kitiltottak, felfedezték ugyanis, hogy éppúgy rabjává teszi az embert, mint a legdurvább kábítószerek. Gyanítom, a szuperszenzorikus átiratokat csak a magamfajták élvezik igazán. A kép, amit az életről festenek, valószínűtlen és sablonos ugyan, de legalább derűs; az ember, ha műtik is közben, biztos lehet benne, hogy a végén minden a helyére kerül.

A legnagyobb vicc az egészben, hogy tudod , min mégy keresztül. Az érzékeket át lehet verni, a tudatot nem: míg egy rég elporladt ripacs bőrében szállodabirodalmamat építgettem Kalifornia napja alatt, érezni véltem a szétroncsolt bordák közt zümmögő manipulátorokat, a szívmotor dohogását, és olykor – főként éjnek idején – hallottam a biotechnikusok suttogását is. Mialatt sosemvolt feleségem a nyakkendőmet kötötte, eltűnődtem, sikerült-e megfelelő májat keríteni számomra odafent. Mikor ágyba kerültem egy Bel Air-i bombázóval, amiatt aggódtam, nem szak